1
2Móz 9,8-12 A 6. csapás: fekélyek „Az Úr pedig monda Mózesnek és Áronnak: Vegyétek tele markaitokat kemenczehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Faraó szeme láttára. Hogy porrá legyen Égyiptomnak egész földén, s emberen és barmon hólyagosan fakadó fekélylyé legyen Égyiptomnak egész földén. Vevének azért kemenczehamut és a Faraó elé állának, és Mózes az ég felé szórá azt; és lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély. És az írástudók nem állhatnak vala Mózes előtt a fekély miatt; mert fekély vala az írástudókon s mind az Égyiptombelieken. De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem hallgata reájok, a mint megmondotta vala az Úr Mózesnek.” Bevezetés Ennek az Igének három üzenetére szeretnék rávilágítani. Az egyik: Mit jelent szellemileg a hólyagosan fakadó fekély? A másik: Mi a fekély oka? A harmadik: Hogyan lehet meggyógyulni a fekélyből? Az előző csapás csak a háziállatokat (2Móz 9,6), a hatodik csapás, amelyről most olvastunk már az embereket érte. A korábbi csapásról pedig azt olvastuk, hogy pusztasággá tette Egyiptom földjét (2Móz 8,24). Tehát a föld után az állatokat, az állatok után az embert érte a csapás. Mikor az embert Isten keze eléri, csontjába, bőrébe, húsába vágóan, akkor az sokkal fájdalmasabb, mint amikor csak a környezetét éri. Amikor a Sátánnak Isten megengedte, hogy Jóbnak elvegye az állatait és a gyermekeit (Jób 1,12-19), akkor azt mondta a Sátán, hogy „…Bőrt bőrért; de mindent a mije van, odaad az ember az életéért (Jób 2,4). Amikor az ember saját bőrén érzi Isten kezét, akkor másképp gondolkozik. 1.) Mit jelent szellemileg a fekély? A fekély az olyan betegség, amely a bűn következményeit ábrázolja ki. Nézzük meg, milyen a fekély nem orvosilag, hanem bibliai alapon. Volt egy ember, akit Isten nem büntetésből és nem csapásból - mint Egyiptomot -, hanem próbatételből, az ő szeretetéből látogatott meg fekéllyel. Ő Jób, akinél részletesen le van írva, hogy milyen a fekély. (1) A fekély fájdalmas Mikor Jóbot meglátogatták a barátai, azt olvastuk az Igében, hogy messziről megálltak, hét napig egy szót sem szóltak, mert látták, hogy Jóbnak igen nagy fájdalma van (Jób 2,11-13). A bűnnek is fájdalmas a következménye. Ideig-óráig gyönyörűséget ad (Zsid 11,25), de a következménye mindig olyan, hogy ha az ember előre érezné azokat a fájdalmakat, nagyon meggondolná, hogy a bűnt válassza-e. A következmény mély, nehezen elviselhető és sokkal tovább tartó, mint a bűnnek az ideig-óráig való gyönyörűsége. A bűn következménye fáj. Fáj az ember lelke, fáj a szíve, fáj a teste, belesajdul az egész lénye, amikor elhatalmasodik rajta. (2) A fekély viszket Azt is olvassuk Jóbnál, hogy a szemétdombra ült, és egy cseréppel vakargatta a fekélyeit, mert a feje tetejétől egészen a talpáig beborította (Jób 2,7-8). Viszketett és vakargatta. Ez szellemileg azt jelenti, hogy a bűn következménye nyugtalanító. Már láttuk ezt, amikor szúnyogoknak vagy tetveknek a csapása volt (2Móz 8,17). A bűnnek mindig van egy nyugtalanító következménye. Nyugtalanítja a lelkiismeretet, az embert, a szívét, a környezetét. Ezért sok mindenbe próbál menekülni. Menekül a zajba, a zenébe, italokba, a munkába, szórakozásba. Ki-ki valahova el akar menekülni. Tudjuk, milyen, amikor valahol viszket? Ha vakargatjuk, annál jobban viszket. Nem lehet csillapítani, hiába próbálja az ember enyhíteni vagy elbújni, elmenekülni előle, nem lehet.
2
(3) A fekély eltorzít Szinte a felismerhetetlenségig eltorzítja az embert, hogy ha az arcán is van fekély. Jóbnak az egész testét beborította (Jób 2,7). Azt olvassuk, hogy amikor a barátai megérkeztek, s meglátták, nem ismerték fel (Jób 2,12). Hát a bűn úgy tönkreteszi az embert, hogy akik korábban ismerték, azt mondják, hogy nem ugyanaz az ember. Nem lehet ráismerni, eldeformálja. Tönkreteszi lelkét, szívét, testét, gondolkozását, érzéseit, mindent tönkre tesz a bűn. (4) A fekély nehezen gyógyul Különös tulajdonsága van a fekélynek. Néha úgy látszik, hogy begyógyult. És akkor egyszer csak újból kifakad, kiújul, még jobban elhatalmasodik. A bőr alatt sokáig észrevétlenül tovább terjed. Ilyen a bűn is. Néha úgy gondolja az ember, hogy most már jó, most már talán vége van. Most már van egy kis nyugalom. Begyógyult a seb, a következményei. És akkor egyszer csak kiderül, hogy mégsem. Alattomosan még tovább és tovább terjed, tovább nyugtalanítja az embert, és továbbra is fájdalmat okoz. (5) A fekély undorító és bűzös Nem lehet bírni, ha valakin sok fekély van, és nem kezelik kellően. Ugyanilyen a bűn is. Undorítóvá teszi az embert mások előtt, sőt még önmaga előtt is. Ismertem olyan részeges embert, aki önmagától is undorodott. Szeretett volna szabadulni, de nem tudott. Vannak más bűnök is, amelyeket nem akar az ember elkövetni, de nem tudja megállni. Mint ahogy a fekélytől sem lehet egykönnyen megszabadulni. (6) A súlyosan fekélyes ember teher önmagának és környezetének Annyira teher lehet önmagának és másoknak is az, akin a bűn elhatalmasodik, hogy nagyon sokan arra gondolnak, jobb lenne meghalni. Jób is erre gondolt. Na, nem az öngyilkosságra, hanem arra, hogy minek él (Jób 4,11). De a bűn következtében már sokan vetettek véget az életüknek, mert úgy látták, hogy nem érdemes élni. (7) A fekély miatt megromlik az egymással való közösség A kapcsolatok megromlanak, mint ahogy Jóbnak is a feleségével, a barátaival, a szolgáival és mindenkivel. „Atyámfiait távol űzé mellőlem, barátaim egészen elidegenedtek tőlem. Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek rólam. Házam zsellérei és szolgálóim idegennek tartanak engem, jövevény lettem előttök. Ha a szolgámat kiáltom, nem felel, még ha könyörgök is néki. Lehelletem idegenné lett házastársam előtt, s könyörgésem az én ágyékom magzatai előtt. Még a kisdedek is megvetnek engem, ha fölkelek, ellenem szólnak nékem. Megútált minden meghitt emberem; akiket szerettem, azok is ellenem fordultak. Bőrömhöz és húsomhoz ragadt az én csontom, csak fogam húsával menekültem meg” (Jób 19,13-20). Mindenki elhagyta, mindenki idegen lett tőle. Így teszi a bűn is idegenné az embert mások előtt. Megromlik a közösség, a kapcsolat. Ha egy hívő ember vétkezik, a legkisebb bűn miatt is megromlik a kapcsolata az Úrral, sőt másokkal is. Akin pedig elhatalmasodik a bűn, az teljesen megrontja minden kapcsolatát. (8) Van olyan fekély, ami fertőz Néhány fekély fertőző betegségnek a következménye, s az ilyen fekély fertőz és terjed. „A szentségtelen, üres lármákat pedig kerüld, mert mind nagyobb istentelenségre növekednek. És az ő beszédük, mint a rákfekély, terjed; közűlök való Himenéus és Filétus” (2Tim 2,1617). A szentségtelen, üres lárma olyan beszéd, amelyben nincs Isten tisztasága és szentsége: elkezdve a pletykálkodástól a rágalmazásig. Ez terjed, és sebeket, fekélyeket okoz:
3
„…beszédük, mint a rákfekély terjed; közűlök való Himenéus és Filétus” (2Tim 2,17). Erre is vigyázzunk, mert a bűn nagyon sokszor úgy terjed, hogy az ember beszél róla. Vannak, akik Sodoma módjára kérkednek a bűneikkel (Ézs 3,10). Azt mondja az Ige, nézzétek, csak hogy egy kicsiny „…csekély tűz mily nagyerdőt felgyújt!” (Jak 3,5). Az ember gondol valamit a szívében, aztán el is mondja, és egyre többeket megfertőz. Ezeket azért soroltam el, hogy lássuk annak a komolyságát - amiről itt szó van -, hogy Mózes az ég felé szórta a kemencehamut, az porrá lett egész Egyiptom földjén, és az embereken és a barmokon hólyagosan fakadó fekély keletkezett (8-9. v.). 2.) Mi a jelentése a pornak és hamunak? Hogyan is keletkezett ez a fekély? Isten azt mondta, hogy vegyenek a markukba kemencehamut, s azt szórják az ég felé úgy, hogy a fáraó lássa. És mikor az ég felé szórták, ebből egész Egyiptom földjén por lett, és ebből a porból lett a hólyagosan fakadó fekély (8-9. v.). Elgondolkozhatunk, hogy mi a kemencehamunak és a pornak a jelentése, mert innen származott Isten szemében az ő rendelése szerint a fekély. A Bibliában ennek többféle jelentése van: (1) Semmiség, értéktelenség Érdekes, hogy amikor Isten angyalai Sodomába mentek, hogy megnézzék, hogyan állnak ott a dolgok, Ábrahám elébe állt az Úrnak, és imádkozott Sodomáért. Egyszer csak azt mondja, hogy „…Ímmár merészkedtem szólni az én Uramnak, noha [holott] én por és hamu vagyok” (1Móz 18,27). Azért mondta ezt, mert kicsinek, semminek látta magát. Egyiptomban a fáraó éppen nem gondolta magát pornak és hamunak, kicsinek, hanem nagyon nagynak képzelte magát. Nem ismerte az Urat, és úgy gondolta, hogy ő dacolhat Istennel. Isten azt mondja, bocsásd el az én népemet, ő pedig azt mondja, hogy nem bocsátom el, és megkeményítette a szívét (2Móz 9,1.7). (2) Alázat, bűnbánat, megtérés Ugyanakkor a por és a hamu az alázatnak, a bűnbánatnak és a megtérésnek a jelképe a Bibliában. Nagyon sok helyen olvashatunk erről. Talán a legismertebb az, amikor Jónás által Ninivének üzent az Úr, hogy negyven nap, és elpusztulnak. Akkor a megtérésüket, a bűnbánatukat, az alázatukat azzal fejezték ki a ninivebeliek, hogy zsákruhába öltöztek, és a porba ültek (Jón 3,4-6). De ugyanilyet olvashatunk például Dániel próféta könyvében is, amikor ő is zsákban és hamuban könyörgött az Úrhoz népének a bűnéért, és megalázta magát (Dán 9,3). Még egy Igét felolvasok, ahol az Úr Jézus szól erről: „Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történnek vala azok a csodák, a melyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban. De mondom néktek: Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néktek. Te is Kapernaum, a ki az égig fölmagasztaltattál, a pokolig fogsz megaláztatni; mert ha Sodomában történnek vala azok a csodák, a melyek te benned lőnek, mind e mai napig megmaradt volna” (Mt 11,21-23). Rég megtértek volna zsákban és hamuban. Itt az Úr említi Sodomát is. Amikor Ábrahám Sodoma pusztulása után kiment, és Sodoma felé nézett, akkor úgy látta, hogy annak füstje felszáll, mint a kemence füstje (1Móz 19,28). Mózes és Áron kemencehamut vettek és szórtak az ég felé (8. v.). (3) Ítélet Péter levelében pedig azt olvassuk: „…Sodoma és Gomora városait elhamvasztotta, végromlásra kárhoztatta, például tévén azokra nézve, a kik istentelenkedni fognak” (2Pt 2,6).
4
Az Úr Sodomát és Gomorát elhamvasztotta, mert az égből tüzes, kénköves eső hullott (1Móz 19,24), és elégett, elhamvadt, hamuvá lett. Ha valaki nem tudja magát megalázni, semminek, kicsinek tekinteni, mint Ábrahám, nem tud az Úr előtt úgy porba és hamuba ülni, mint ahogy a ninivebeliek vagy Dániel próféta, akkor azt Isten kénytelen megalázni, kénytelen porba és hamuba tenni. Amikor Mózes és Áron Isten parancsára kemencehamut vettek, és az ég felé szórták a Fáraó szeme láttára (8. v.), akkor mintegy azt mondták ezzel: „Te, Fáraó nem akarsz a hamuba ülni, és nem a saját fejedre szórod a hamut, hanem te úgy gondolod, hogy dacolhatsz Istennel, és szórhatod Isten felé a hamut. A te szemedben Isten semmi. A te szemedben Isten az értéktelen. Te Istent akarod megalázni, de ez lehetetlen.” Minden bűn tulajdonképpen abban gyökerezik, hogy az ember szemében Isten és az Ő szava semmi. Önmaga pedig, a saját vágyai és kívánságai nagyok, és azok lesznek istenek az igazi Isten helyett. Amikor valaki Istent megalázza, mert felé szórja a hamut, és önmagát felmagasztalja, akkor azt Isten megalázza. „…az Isten a kevélyeknek ellene áll, [de] az alázatosaknak pedig kegyelmet ád” (1Pt 5,5). Isten látta a Fáraó szívében ezt a kevélységet. Azért kellett jönnie ennek a csapásnak, hogy a saját bőrén érezze ő és a népe is, hogy amikor valaki nem alázkodik meg Isten előtt, hanem kevély, és benne marad a bűneiben, annak milyen következménye van. Milyen fájdalmas, idegesítő, bűzös, és milyen, amikor egyedül marad az ember. És most felsorolhatnám mindazt, amit az elején mondtam, hogy milyen szellemi értelemben az, amikor valakinek fekélye van. A Jelenések könyvében is olvashatunk olyan csapásról, ítéletről, amikor az antikrisztusi kor alatt Isten fekélyekkel veri meg az embereket. Ott is azt látjuk, hogy mindez azért történik, mert nem tudtak megalázkodni Isten előtt, és semmibe vették az Ő szavát. „Elméne azért az első, és kitölté az ő poharát a földre; és támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, a kiken vala a fenevad bélyege, és a kik imádják vala annak képét” (Jel 16,2). Nem véletlen, hogy ezeken az embereken támadnak a fekélyek. Ugyanis mielőtt a fenevad a bélyegét az emberekre sütötte volna, Isten angyala szállt az ég közepén, és hirdette minden embernek, hogy ne vegye fel senki a fenevad bélyegét, mert aki felveszi, azt Isten súlyos csapásokkal látogatja meg (Jel 14,9-10). De semmibe vették Isten szavát. „Az ötödik angyal is kitölté az ő poharát a fenevad királyiszékére; és lőn az ő országa setét; és rágják vala az ő nyelvöket a kín miatt; És káromlák a menny Istenét az ő kínjaik és fekélyeik miatt; és meg nem térének az ő cselekedeteikből” (Jel 16,10-11). Az is nagyon jellemző, hogy Isten a fenevad királyi székére töltötte ki haragjának poharát, mert azt gondolta a fenevad is, az Antikrisztus is, a Sátán is, hogy „Fölibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek Magasságoshoz” (Ézs 14,14). A Sátán is Isten ellen támadt, és Ő mindenkit, aki nagy akar lenni, minden kevélyt megaláz. Aki királyiszéket állít Isten királyi székével szemben, arra Isten ráönti az ő csapásait. A legfontosabb számunkra azt megjegyezni, hogy Isten minden kevélynek ellene áll (1Pt 5,5), és teljesen reménytelen Istennel szemben harcolni, Őfelé hamut szórni, és Ővele szembe állni. Az egyetlen bölcs dolog Isten előtt: a megalázkodás! 3.) A gyógyulás lehetősége A harmadik, amiről szólnék: hogyan lehet a fekélyből meggyógyulni? Ahogy az okát a kevélység okozza, a gyógyulásnak egyetlen lehetősége van, az alázat; még annál az embernél is, akire nem kimondottan a kevélység miatt küld Isten ilyen betegséget. Ott van például Jób. Nem az ő bűne miatt szenvedett, mert Isten maga tett bizonyságot, hogy „…nincs [senki] hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűn-gyűlölő” (Jób 1,8). Mégis, Jóbnak is el kellett addig jutni az ő fekélyei, kínjai, nyomorúságai között, mígnem megvallotta: „Ki az – mondod – a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek, én
5
hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem! Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42,3-6). (1) Alázat „…hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42,6) Eddig kellett eljutni Jóbnak is. Hát még azoknak mennyire porban és hamuban kell ülni, akik kevélykednek Istennel szemben! A gyógyulásnak nincs más módja. A bűntől való szabadulásnak nincs más módja, csak ha az ember megalázkodik. Persze nem az alázat veszi el a bűneinket, mert a bűnt csak Krisztus vére törli el. De addig nekem semmit nem használ Krisztus vére, addig nincs gyógyulás, míg el nem foglalom az engem megillető helyet. Mert az Úr Jézus nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért (Lk 5,32). Amíg oda nem ülök a porba és a hamuba, ahol a bűnösnek a helye van, amíg Isten szeme előtt meg nem alázom magam, amíg nem bánkódom és nem hallgatok, még akkor is, ha nem tettem semmi kirívó bűnt, addig nincs megoldás. (2) Elfoglalni a helyünket Isten rendjében Figyeljük csak meg, amit Jób mond! „Ki az – mondod – a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul?…” (Jób 42,3). Istennek van egy rendje, örök rendje, és amíg az ember tudatlanul is mást akar, nem áll bele ebbe az örök rendbe, gáncsolja azt, nem foglalja el a maga helyét, addig nincs megoldás, nincs gyógyulás. Ha nem azt keresem, hogy Isten engem az ő rendjében hova helyezett, mi az én dolgom, mit szánt Ő nekem, hol akarja, hogy elfoglaljam a helyem, hanem én akarok valamit, akkor gáncsolom az örök rendet, tudatlanul is. „Ki az – mondod – a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom […] Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42,3.6). Nem tudom, gondolkoztunk-e azon, különösen mi, hívő emberek, hogy Isten örök tanácsvégzése és rendje szerint hajlandók vagyunk-e elfoglalni a helyünket: amire alkotott, amire elhívott, amire teremtett. Vagy mi mást akarunk? Úgy gondoljuk, hogy jobbat akarunk, és különbül megcsináljuk, mint ahogy Isten gondolja? Ilyenkor mindig Isten arcába, Isten arca felé szórjuk a hamut. Ahelyett, hogy mi ülnénk a hamuba és a porba, és a saját fejünkre szórnánk. Elhallgatnánk, és bánkódnánk a porban és a hamuban. (3) Látszat helyett valóság Azt is olvastuk a 11. versben: „És az írástudók nem állhatnak vala Mózes előtt a fekély miatt; mert fekély vala az írástudókon s mind az Égyiptombelieken.” Már korábban is olvastunk Igét ezekről az írástudókról: „Kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak. Miképen pedig Jánnes és Jámbres ellene állottak Mózesnek, akképen ezek is ellene állanak az igazságnak; megromlott elméjű, a hitre nézve nem becsületes emberek. De többre nem mennek: mert esztelenségök nyilvánvaló lesz mindenek előtt, a miképen amazoké is az lett” (2Tim 3,7-9). A két írástudót, aki Mózesnek ellene állott, Jánnesnek és Jámbresnek hívták. Az Ige azt mondja, hogy esztelenségük egyszer csak nyilvánvalóvá lett mindenki előtt. Itt lett leginkább nyilvánvalóvá az esztelenségük, amikor rajtuk is ez a hólyagos fekély támadt, és nem állhattak meg Mózes és Áron előtt a fekélyek miatt (11. v.). Láttuk már azt, hogy ezek az írástudók, Jánnes és Jámbres azokat jelképezik, „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét…” (2Tim 3,5). A vallásos embereket, akik látszat szerint Istent szolgálják, látszat szerint alázatosak, de a valóságban nem. Nincs bennük Krisztus. Nincs bennük a Szent Szellem. Nem végezte el bennük Isten azt a munkát, amelyet elvégez minden gyermekének a szívében. Mert belül ellenállás volt, ők csak látszatra voltak olyanok. És az esztelenségük nyilvánvalóvá lett akkor, amikor egyszer csak a bűnnek, az Isten ellen való munkájuknak, az Isten elleni támadásuknak
6
nyíltan előjöttek a következményei, és a testükön is láthatóvá váltak. Ugyanez lesz az utolsó időkben is. Esztelen az az ember, aki csak látszat szerint él, aki nem adja át az egész életét az Úrnak. Ezek esztelensége nyilvánvaló lesz minden ember előtt. Isten figyelmeztet bennünket, nehogy így járjunk. Miért járnánk képmutatásban? Miért csak kívül mutatnánk, hogy mi az Úréi és hívő emberek vagyunk? Egészen a porban és hamuban a helyünk, megalázkodva Isten előtt, hogy elvégezhesse bennünk, hogy ne látszat szerint legyünk az Övéi, hanem valóságosan, vagyis ne látszathívők legyünk, hanem igazán az Övéi. Befejezés Még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Így olvastuk: „De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem hallgata reájok, a mint megmondotta vala az Úr Mózesnek” (12. v.). Miért keményítette meg a Fáraó a szívét? Mi volt Istennek a célja ezzel? Miért mondta meg előre Mózesnek, hogy nem fog rájuk hallgatni a Fáraó, és nem fogja elbocsátani a népet? Ennek a kulcsa a 16. versben van. „Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön” (2Móz 9,16). Tehát, ha a fáraó engedett volna is, Isten azért keményítette meg, hogy megmutassa hatalmát, hirdessék az Ő nevét az egész földön. Vagyis - más szavakkal -, hogy intő példa legyen a Fáraó esete az egész földön minden embernek, okuljanak, tanuljanak belőle. Mit lehet belőle tanulni? Mi az intő példa? Az, hogy reménytelen dolog Isten ellen hadakozni és gőgösködni. Aki Isten ellen emeli fel a fejét, és Isten ellen hadakozik, úgy jár, ahogy a fáraó. Sorban megmutatja Isten rajta a hatalmát. Nem tudja kikerülni Istennek a kezét. Érdekes ez: Isten keze. Jób azt mondta a barátainak: „…az Isten keze érintett engem!” (Jób 19,21). Amikor a kínok között fetrengett, amikor nem ismernek rá (Jób 2,12), amikor megátkozta a napot, amelyen született (Jób 3,11), olyan keserves nagy nyomorúságban volt, akkor azt mondja Jób: érintett az Isten keze. Éppen csak hozzám ért az Isten keze. Milyen „Rettenetes dolog [akkor] az élő Istennek kezébe esni” (Zsid 10,31). A fáraó esete azt példázza, hogy reménytelen dolog Isten ellen hadakozni. Egyetlenegy megoldás van csak, és jó lenne, ha az Úr ma a szívünkre tudná helyezni, ha a szívünkbe tudnánk zárni, hogy por, és hamu vagyunk (1Móz 18,27). Porban és hamuban van a helyünk. Nem Isten a por és hamu, amit Mózes a Fáraó szeme láttára szórt az ég felé. Mi vagyunk por és hamu. Jó, ha mindig el tudjuk foglalni a helyünket a porban és a hamuban: az alázatban. És aki magát megalázza, azt Isten felemeli (Lk 18,14). Aki pedig gőgös Istennel szemben, azt Isten úgy, mint a fáraót, vagy mint Sodomát és Gomorát, vagy úgy, mint másokat - sok példát lehetne hozni az Igéből -, megalázza, és intő példává teszi. Azt mondja egy közmondás, hogy az okos ember a más kárán tanul. Azért van most előttünk a más kára, az intő példa, hogy tanuljunk belőle. „…megírattak pedig a mi tanulságunkra, a kikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10,11). Ámen. Debrecen, 1995. május 3.
