Városnézőben Lengyelországi találkozások II. Az Európai Utas előző számában bepillantást nyújtottunk két lengyel város, Varsó és Gdańsk kulturális életébe, történelmi hagyományaiba. Mostani számunkban két varsói és egy gdański kulturális intézet tevékenységének bemutatásával egészítjük ki Lengyelországban szerzett tapasztalatainkat.
Varsó forgalmas belvárosában, a Marszałkowskán található a népszerű Magyar Intézet, amelynek működéséről, nehézségeiről, perspektíváiról kérdeztük az intézmény igazgatóját, S A. – Igazgató úr, ha az ember átlapozza az önök havi programfüzetét, úgy érzi, hogy a kultúra iránt tapasztalható érdeklődés általános lanyhulása mintha nem vonatkozna az intézet tevékenységére. Gazdag, sokszínű, egész Lengyelországra kiterjedő programokat valósítanak meg, a hírek szerint jelentős sikerrel. Hogyan csinálják ezt? – Sokak által talán nevetségesnek tartott módon: küldetéstudattal. Ebbe a küldetéstudatba azért bele lehet szakadni. Bennem is meg a helyettesemben, Bába Krisztinában is dolgozik egyfajta megszállottság, hogy amíg itt vagyunk, „önmegvalósítunk”. Tehát minden korábbi, a magyar kultúra lengyelországi terjesztésével kapcsolatos álmunkat igyekszünk valóra váltani. Ezért van az, hogy programjaink választéka elég széles. Nem mi találjuk ki azonban mindezeket a programokat, ha-
2004/2
nem lengyel partnereink kívánságait próbáljuk ellesni. Keressük azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken meg tudjuk őket nyerni, hogy ne csak mi fizessük a magyar kultúra lengyelországi promócióját, hanem ők is vállaljanak részt belőle. Ebben egyfelől jó kapcsolatainkra építünk, másfelől arra törekszünk, hogy megfe-lelő lengyel kulturális szakembereket küldjünk a megfelelő magyarországi programokra, és ők már úgy jönnek vissza onnan, hogy közlik: ezt akarjuk, azt akarjuk. – Hogyan látja az intézet jövőjét az Európai Unióhoz csatlakozó két ország új kapcsolatrendszerében? – Ez égető kérdés, azt hiszem, mind a két ország számára. Gondolkodnak is rajta politikai elitjeink és szakembereink, hogy hogyan tovább. Nos, itt, úgy tetszik, komoly beleszólása van a piacnak. A legújabb elképzelések szerint ugyanis különösebb kölcsönös támogatás nélkül, magunknak kell megoldanunk a gondjainkat. Azt, hogy miként kívánjuk reklámozni, továbbadni, bemutatni a magyar kultúrát ezután Lengyelországban. Van egy 1973-as egyezmény, amely szabályozza a kulturális intézetek működését a két országban. Ezt az egyezményt kellene átírni az uniós követelményeknek megfelelően, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a magyarok Varsóban azt bérelnek, azt csinálnak, úgy építkeznek ahogy tudnak, és amire futja nekik , ugyanígy a lengyelek Budapesten. A korábbi egyezmény elég hatékony támogatást jelentett, de hát ettől, a jelek szerint, most el kell búcsúzni. Ez egyfelől jó dolog, mert hihetetlen szabadságot ad, nem vagyunk a kölcsönösség miatt egymáshoz kötve, mint a sziámi ikrek. Mindkét fél szabadon gondolkodhat, de ez rengeteg pénzbe kerül. Könnyen lehet, hogy ezt a találkozási pontnak számító, népszerű helyet itt, a Marszałkowska 80-ban el kell hagynunk. Hogy aztán intézeti formában tudunk-e tovább működni avagy sem, ez tényleg költségvetési kérdés lesz. Vannak olyan elképzelések is, amelyek szerint egy menedzseri iroda működtetése jóval hatékonyabb len61
A KULTÚRA HASZNA ne, mert nem kellene ekkora lakbért fizetni, és különben is sokkal jobban lehet minden rendezvényt valamely külső helyszínen megvalósítani, mint az intézetben. Én ezzel szemben azt mondom, hogy az intézeti működésre szükség van, csak nem úgy, ahogyan eddig történt. Nem ez a kicsit kultúrházas működési forma a jövő útja. Épület kell, könyvtár kell, nyelvtanfolyamok kellenek, multimédiás terem kell, de mindez a harmadik évezred követelményeinek megfelelő módon. Az intézet mellé kellene egyfajta „magyar ház” vagy korszerűbb kifejezéssel élve magyar plaza, benne magyar étterem, borozó, borforgalmazó, hungarikumokat árusító bolt. Ott kellene működnie a kereskedelmi kirendeltségnek, a MALÉV, a Magyar Turizmus Rt. irodájának és így tovább. Ezek az intézmények kölcsönösen erősíthetnék egymást, rendezvényeket gerjeszthetnének egymásnak. Hogy erre lesz-e pénz vagy sem, arra én most nem tudok válaszolni. Az előzetes tervek évek óta megvannak, és politikailag teljesen korrekt módon viszonyul hozzájuk minden kormányzat, hiszen az elképzelés még az előző kormány alatt villant fel, és a mostani kulturális kormányzat is azt mondja, hogy ebbe az irányba kell haladni. Még egyszer mondom, egyetlen kérdés van – nem elvi, hanem anyagi. A varsói Magyar Intézetben most éppen B G közírónak, a külügyminiszter politikai kabinetfőnökének Magyarország: A változás évei 1990–2003 című könyvét mutatják be telt házas érdeklődés mellett. A szerzőnek ez már a második, Magyarország közelmúltját elemző könyve. Van ebben egyfajta „lányomnak mondom, menyem értsen belőle” attitűd a magyar változásokat elemzi, de a lengyeleknek is üzen, hiszen hasonló történelmi közelmúltunk miatt egy csónakban evezünk, ugyanazokkal a nehézségekkel küszködünk, ugyanolyan reményeket táplálunk a jövőt illetően. – Góralczyk úr, itt, a Magyar Intézetben ma este imponáló érdeklődés mellett mutatták be az ön Magyarországról szóló második könyvét. Az első, a Magyar törésvonalak 2002-ben a Helikon kiadásában már magyarul is megjelent. Ön hosszú éveket töltött Magyarországon diplomataként, s nálunk szerzett tapasztalatait, benyomásait meg is írta. Mennyiben más a mostani könyve az előzőhöz képest? 62
– Először is mostani könyvem alcímével kezdeném. Ez egy dátum: 1990–2003, vagyis a 90től, az első szabad választásoktól 2003-ig, az európai uniós népszavazásig tartó időszakot öleli fel. Véleményem szerint, s ez könyvemben is benne van, most kezdődik az igazi modernizáció. Az átalakulás elején inkább visszafelé néztünk, a régi „átkosba”, ahogy mondani szokás, Azt elemeztük, hogy mi volt az előző rendszerben, mi történt velünk, amikor az új, demokratikus útra léptünk. Most viszont véleményem szerint egészen más a helyzet, most előre, a jövőbe kell nézni, most az a kérdés, hogyan fogunk mi, közép-európai országok az Európai Unió tagjaiként fellépni: közösen-e vagy külön-külön? Nagy általánosságban erről szól ez az új könyv. – Ez valóban sorsdöntő kérdés, mert hiszen az Európai Unióban lehetünk egymás szövetségesei, de egymás versenytársai is. Ön, külügyekben jártas szakemberként hogyan látja a közép-európai együttműködés jövőjét a kibővített Európai Unióban? – Én már akkor is, amikor a kilencvenes évek elején és közepén diplomataként szolgáltam Magyarországon, már akkor is, és azóta is lelkes híve voltam és vagyok a közép-európai együttműködésnek. Erről néhány írásom az Európai Utasban is megjelent. Az események azonban szerencsétlen módon úgy alakultak, hogy inkább egyfajta szépségverseny részesei lettünk. Ez nekem nem nagyon tetszik, de ezek a tények. Most azonban küszöbhöz értünk, most új korszak kezdődik, most újra kellene valamit kezdeményezni, talán egy új visegrádi kiáltványt vagy valami másfajta összefogást, én ugyanis változatlanul híve vagyok a közép-európai együttműködésnek. Csakhogy én úgy látom, és ez a könyvemben is benne van, hogy Pozsonyból, Prágából vagy Budapestről nézve Varsó középhatalomnak számít, s ha mi, lengyelek kezdeményezünk valamit, akkor az mindig gyanús a többiek szemében – nem lehet, hogy ezek a lengyelek valamilyen szürke zónát akarnak létrehozni, amelyben ők lesznek a főszereplők, mi
Erp ts
LENGYELORSZÁGI TALÁLKOZÁSOK pedig a kiszolgáló személyzet? Ezért én azt javaslom a könyvemben, amely, ha jól tudom, rövidesen magyarul is meg fog jelenni, hogy az ilyen kezdeményezés inkább Pozsonyból vagy Budapestről induljon ki, ahogy közös érdekeink diktálják, mert itt a közös érdekek közös érvényesítéséről van szó, nem másról. Azt hiszem, néhány évtizedig még tapasztalni fogjuk, hogy a régi átkosból származunk, még nem vagyunk egyenrangú tagjai az EU-nak. Ezért tehát figyelnünk kell egymásra, együtt kell fellépnünk a nyugati szalonokban, Berlinben, Párizsban, Lodonban. Lehet, hogy értelmiségi illúziókat kergetek, de én azt üzenem a magyaroknak, hogy elsősorban nem a lengyeleknek kellene kezdeményezniük a közép-európai együttműködést, hanem valamelyik más közép-európai fővárosnak, mondjuk Budapestnek. És még egy gondolat: gyakran idézem Václav Havel volt cseh államelnököt, aki szerint a kórust mindig jobban hallani, mint a szólót, a trillázást. Mi mégis szólózunk, hogy ez kinek jó, nem tudom, de így van. – A közép-európai együttműködés kapcsán ön következetesen a visegrádi csoportot emlegeti mint lehetséges együttműködési formát. Eszerint ön lát jövőt ebben a formációban. Nálunk, Magyarországon erről néha pesszimista jóslások is elhangzanak. – Igen, figyelemmel kísérem a magyar sajtót, ahol gyakran azt jósolják, hogy Visegrádnak vége, hogy a csatlakozás dátuma a csoport végét jelenti. Én ezt nem hiszem, én híve vagyok vagy Visegrádnak vagy valamilyen más közép-európai együttműködésnek, amely lehet egészen új elképzelés is, a lényeg az, hogy a nyugati szalonokban közösen lépjünk fel. Világosan láthattuk ugyanis az EU-csatlakozás előtti tárgyalásokon, hogy a brüsszeli Európai Bizottság elővette a régi, római „divide et impera!”, oszd meg és uralkodj! elvet, s mi belementünk a szépségversenybe. Mire jó ez nekünk? Nem lenne szabad hagynunk, hogy az erősebbek és tapasztaltabbak megosszanak bennünket, nekünk még néhány évtizedig együtt kell dolgoznunk. Csakhogy a lengyeleknek sajnálatos módon például egyetlen tudósítójuk sincs Budapesten 1997 vagy 98 óta. Ez több mint bűn, ez botrány. Vagy egy másik szívfájdalmam: ha néha mégis szerepel Lengyelország a magyar televízióban vagy fordítva, akkor is mit látunk? Taxis blokád, valamilyen világra szóló botrány, újabb korrupciós ügyek, említést érdemlő együttműködésről viszont
2004/2
alig-alig hallunk. Ezt a hiányt szerettem volna részben pótolni legújabb könyvemmel is. Remélem, sikerült. A Magyar Intézet könyvbemutatóján ott volt B W, az Adam Mickiewicz Intézet főmunkatársa is, aki többszöri magyarországi diplomáciai kiküldetése idején, de azon kívül is felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a lengyel–magyar kulturális kapcsolatok elmélyítésében. – Barbara, miért éppen a magyar nyelvre, a magyar kultúrára esett a választása, hiszen választhatott volna más kultúrát, más nyelvet is? Milyen emlékeket őriz Magyarországról? – Jó a kérdés, mivel akkor, amikor egyetemre jelentkeztem, mindenki angol, francia vagy német szakot választott. Arra gondoltam, hogy valamilyen ritka nyelvet kellene tanulnom, bár akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire szép a magyar nyelv. Mert szerintem a magyar kultúra legnagyobb értéke maga a nyelv. Az emlékeimet illetően nagyon nehéz válaszolnom, mivel emlékezni arra szoktunk, ami már elmúlt, ami már nincs, számomra viszont Magyarország, a magyar kultúra továbbra is létező dolog. Az emlékek azonban mégis csak fontosak, mert ezek építik az ember létét, az ember jövőjét, ezekből lettem olyan, amilyen vagyok. Budapesti emlékeim elsősorban a filmművészethez és a képzőművészethez kapcsolódnak. Nagyon jelentős esemény volt számomra az 1972-es első és eleddig az utolsó lengyel–magyar filmművészeti szimpózium olyan híres résztvevőkkel, mint Fábri Zoltán, Zolnay Pál, Illés György, Szabó István vagy lengyel részről Andrzej Wajda. A képzőművészettel viszont úgy kerültem kapcsolatba, hogy 1973-ban, Kopernikusz születésének öt63
A KULTÚRA HASZNA századik évfordulója alkalmából a budapesti Lengyel Intézet, amelynek igazgatóhelyettese voltam, pályázatot hirdetett a kerek évforduló tiszteletére. Legalább száz magyar művész, köztük Nádler István, Bak Imre, Hencze Tamás jelentkezett erre a pályázatra kétkét művel, s ebből a szép kollekcióból csináltunk egy nagyszabású kiállítást a Műszaki Egyetemen. Csak évek múlva tudtam meg, hogy ez volt a legendás első magyar avantgárd kollektív kiállítás. Ez az emlék volt az alapja annak, hogy amikor legutoljára a budapesti Lengyel Intézet élére kerültem, legfontosabb dolgomnak tartottam, hogy az egykori lengyel bolt helyén egy kortárs művészeti galériát hozzak létre. Így született meg az Andrássy úti Platán Galéria. – Mióta visszatért Budapestről, az Adam Mickiewicz Intézetben dolgozik. Mivel foglalkozik ez az intézet, s hogyan folytatja ön eddigi misszióját ezen a munkahelyen? – Az Adam Mickiewicz Intézetről azt kell tudni, hogy négy évvel ezelőtt a Lengyel Külügyminisztérium és a Kulturális Minisztérium úgy döntött, hogy létre kellene hozni egy olyan intézetet, amely egy kicsit hasonlítana a Goethe Intézetre vagy a Francia Intézetre, s alkalmas lenne arra, hogy nagy nemzetközi projekteket valósítson meg – olyanokat, mint például az Europalia, amelynek Magyarország is fő vendége volt, mint a lengyel év Ausztriában vagy Spanyolországban, mint a Frankfurti Könyvvásáron való részvétel stb. És akkor létrejött az intézet, amely egyik legnagyobb költőnk, Adam Mickiewicz nevét vette föl. Mickiewicz neve egyébként már korábban is szerepelt az életemben, amikor ugyanis először jöttem vissza Budapestről Varsóba, az Adam Mickiewicz Irodalmi Múzeumba kerültem, s igyekeztem minél szorosabb együttműködést kialakítani a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal. – Vannak-e a Mickiewicz Intézetnek magyarországi kapcsolatai? – A Mickiewicz Intézet hasonló intézmény, mint a budapesti Hungarofest. A legutóbbi három évben a magyarok és a lengyelek számára egyaránt az volt a fontos, hogy felmutassák azt a kulturális örökséget, amely bizonyítja, hogy mindig is Európához tartoztak. Eközben kicsit elfeledkeztünk egymásról, de remélem, hogy mostantól, amikor ez a bizonyítási kényszer már elmúlt, jobban fogunk egymásra figyelni. 64
Gdański látogatásunkat L M, a Balti-tenger melléki Kulturális Központ kirobbanóan energikus főmunkatársa szervezte meg. Ő a rendszerváltozás utáni fiatal nemzedék képviselője, aki már európai uniós dimenziókban gondolkodik. – Lidia, ebben az intézményben csak úgy pezseg az élet, emberek jönnek-mennek, intézkednek, látszik, hogy nagyon lelkesen, energikusan végzik munkájukat, ahogyan önből is sugárzik a tettvágy. Mikor jött létre ez a központ, mivel foglalkozik, milyen kapcsolatai vannak a balti országokkal?
– A mi Balti-tenger melléki Kulturális Központunk mindössze 12 éves, és az Óvárosi Városházában működik, amely épület 400 éves múlttal büszkélkedhet. Először az épületről mondanék valamit, mivel Gdańsk történelmének kivételes tanújáról van szó. A város központját, az óvárost a háború végén, 1945 márciusában teljesen romba döntötték, de az Óvárosi Városháza azon ritka kivételek közé tartozik, amelyek megmenekültek. Az épületben korábban is kulturális központ működött, a kommunizmus éveiben regionális, megyei kultúrház volt, 1992-ben lett a Balti-tenger melléki Kulturális Központ székhelye. 12 évvel ezelőtt a
Erp ts
LENGYELORSZÁGI TALÁLKOZÁSOK Balti-tengeri országok külügyminiszterei elhatározták, hogy életre hívják a Balti Államok Tanácsát, ez a döntés azonban kifejezetten politikai természetű döntés volt. A külügyminiszterek szeme előtt inkább egyfajta vízió lebegett, nem pedig konkrét gyakorlati tevékenység, a Balti-tenger melléki együttműködés, integráció jelszavai ugyanis csupán szavak voltak mindenféle megfogható tartalom nélkül. 1992-ben itt, Gdańskban konferenciát tartottak a balti országok kultuszminiszterei, s ekkor alakult meg a Balti-tenger melléki Kulturális Központ azzal a céllal, hogy együttműködést alakítson ki a balti államok kulturális intézményeivel, művészeivel, tudósaival. S amikor 12 évvel ezelőtt elkezdtük az együttműködést, egyedülállóan úttörő munkát végeztünk. Valóban nagy szükség volt a mi energiánkra, lelkesedésünkre és abbéli meggyőződésünkre, hogy ez a régió, amely ezer éven át háborúk sújtotta térség volt, alkalmas a békés együttműködésre. Ötven éve békében élünk egymással, miközben olyan szomszédaink vannak, mint Oroszország, Németország, Svédország, vagyis mondhatni, nagyhatalmakkal vagyunk körülvéve (hozzáteszem, valamikor Lengyelország is nagyhatalom volt). Ezért aztán a régió országainak együttélése csakis nagyon szoros gazdasági, kulturális, politikai együttműködés mellett képzelhető el, s ennek építése a mi intézményünk küldetése. Tevékenységünk kezdetén két nagyon erős blokkot alkottak a térség országai: voltak egyfelől a konszolidált skandináv államok, másfelől a mi fiatal demokráciáink a Szovjetunióból kivált három új ország: Litvánia, Lettország és Észtország, a teljesen meggyengült Oroszországból Kalinyingrád és Szentpétervár, aztán mi, az új, demokratikus berendezkedésű Lengyelország, és az egykori kommunista NDK örökségét viselő egyesült Németország két Balti-tenger melléki tartománya: Schleswig-Holstein és Hamburg. Ezt a tíz országot összeköti a Balti-tenger, mégis nagyon messze voltunk egymástól. A kommunizmus ötven éve olyan határt, akadályt épített közénk, hogy nem volt köztünk semmiféle együttműködés, egyetértés, pedig annyi minden köt minket össze. A tenger, a hasonló éghajlat és a hasonló, vagy inkább közös történelem, mert hiszen ezek a tengermelléki országok ezer éven át együttműködtek egymással. Ma már elmondhatjuk, hogy a mi úttörő munkánk nem volt hiábavaló. Ma már valóban imponáló ered-
2004/2
ményekkel büszkélkedhetünk közös kulturális projektek megvalósítása terén. Ma már kijelenthetjük, hogy a Balti-tengeri integrációról, együttműködésről mi nem beszélünk, hanem csináljuk azt. Három-négy év óta központunknak már nem az az elsődleges küldetése, hogy a balti államokban bemutassa a lengyel kultúra értékeit, vívmányait, hanem az, hogy különféle rendezvények, koprodukciók, tudományos és kulturális projektek közös megvalósítását segítse elő. Most a Kulturális Központ galériájában vagyunk, ahol egy világhírű svéd művész, Ulla Lemberg fotóit láthatjuk. Ez a kiállítás társrendezvénye volt egy tegnap befejeződött szemináriumnak, amely a Nők és férfiak egyenlő esélyei a balti országokban címet viselte. A szemináriumon több Balti-tenger melléki ország képviselőjét láttuk vendégül, s a mi gdański, lengyel álláspontunk is érdekes adalékul szolgált abban a vitában, amely arról szólt, hogyan valósul meg a nők és férfiak esélyegyenlősége az egyesült Európában, amelynek már mi is tagjai vagyunk. – A falakat borító plakátokon látható, hogy a kiállítások mellett zenei, irodalmi és egyéb programok is vannak a központban. – Igen, a Kulturális Központ programajánlata szerteágazó, mai szóval: multidiszciplináris. Az összes művészeti ág legkülönfélébb művészi elképzeléseinek bemutatására, megvalósítására törekszünk, vagyis vannak kiállításaink, vannak multimédiás előadásaink, nagyon érdekes zenei programjaink. Arra törekszünk, hogy tevékenységünk ne darabolódjék fel különálló művészeti ágak – zene, képzőművészet, irodalom – szerint, hanem hogy ezek a területek kölcsönösen, harmonikusan egymásba olvadjanak. Nagyon érdekes tudományos, kutató programunk is van, s itt elsősorban a helyi hagyományokra koncentrálunk, az identitásra, a gdański, a tengermelléki és a balti identitásra, minthogy a mienk az egyetlen Balti-tenger melléki profilú intézmény Lengyelországban.
Szenyán Erzsébet
65
