© Dr. Dombi Ákos
© Dr. Dombi Ákos
2
Az idézetek forrása: Acoccella, N. (2005): Economic Policy in the Age of Globalization. Cambridge University Press: Cambridge. Gács, J. (2007): A gazdasági globalizáció számokban. A nyitottság alakulása az EU országaiban – I. rész. Közgazdasági Szemle 54(10).
© Dr. Dombi Ákos
3
© Dr. Dombi Ákos
4
© Dr. Dombi Ákos
5
A nemzetgazdaságok rohamos nemzetköziesedésének és a tényezőáramlás felgyorsulásának a tényét a nem main stream globalizáció értelmezés is elismeri, de úgy véli, hogy a globalizáció ennél jóval többet jelent. Bármely nem main stream gondolkodó (lásd alább) művét olvassuk, közös bennük, hogy a globalizációra elsősorban úgy tekintenek, mint egy a színfalak mögött zajló hatalmi folyamatra, mely során a világgazdaság legerősebb szereplői érvényesítik érdekeiket a „gyengébbek” kárára. A nem main stream globalizáció értelmezés tömör definícióját szolgáltatja Veress József (2009, 38.o.). Az alábbiakban ezen definíció fajsúlyos elemeit vesszük górcső alá. (Veress, J. (2009): A gazdaságpolitika szerepe a modern gazdaságokban. In: Veress, J. (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó: Budapest.)
© Dr. Dombi Ákos
6
A „világgazdaság legerősebbé váló szereplői” a transznacionális vállalatok. A legnagyobb transznacionális vállalatok eszközértéke, éves bevétele Magyarország éves GDP-jével vetekszik. Ezen transznacionális vállalatok ülnek a világgazdaság hierarchiapiramisának képzeletbeli csúcsán. Hierarchia azonban nem csak a TNC-k és a többi (nem TNC, kkv) vállalat viszonya kapcsán fedezhető fel, hanem a TNC-k csoportján belül is. E tekintetben a TNC-k három csoportját különböztethetjük meg: a pénzügyi TNC-k, nemzetközi kereskedelmi láncok, nem pénzügyi (termelő) TNC-k.
© Dr. Dombi Ákos
7
© Dr. Dombi Ákos
8
© Dr. Dombi Ákos
9
© Dr. Dombi Ákos
10
A nem main stream megközelítés lényege: A tények 1. A Washingtoni konszenzus által megtestesített gazdaságpolitika (liberalizáció, dereguláció, privatizáció) a TNC-k számára előnyös. 2. A nemzetközi szervezetek (elsősorban az IMF) a válságba vagy annak küszöbére sodródott országoknak olyan hiteleket nyújtottak, amelyek feltételéül a Washingtoni Konszenzus programcsomagjának egyes pontjainak betartását jelölték meg. Másképpen fogalmazva, a hitel feltételéül a neoliberális alapelveknek megfelelő stabilizációs csomagot szabtak meg. Különösen a 90-es években volt szembetűnő, hogy az IMF dogmatikusan ragaszkodott a neoliberális elveken nyugvó stabilizációs csomagokhoz. 3. A WTO keretében kötött multilaterális kereskedelmi megállapodások fókuszában a nemzetközi kereskedelem előtt tornyosuló akadályok lebontása áll. Ezt a célt olyan extrém módon követte és képviselte a szervezet, hogy a kritikusok gyakran azzal a váddal illeték a WTO-t, hogy a nemzetközi kereskedelemre, mint célra és nem mint a fejlődés szolgálatába állított eszközre tekint. 4. A 2. és 3. pont eredményeként a nyugati világ által favorizált (neoliberális) gazdasági szabályrendszer globálisan elterjedt, és 2008-ig megkérdőjelezhetetlen narratívaként volt jelen. A hipotézis (a nem main stream logika támadható pontja) Nem véletlen egybeesés, hogy a nemzetközi intézményeken keresztül olyan játékszabályok terjedtek el a világgazdaságban, amelyek a TNC-knek kedveznek. Valójában a világgazdaság eme legerősebb szereplői és az őket uraló érdekcsoportok állnak az IMF, a Világbank és a WTO mögött.
© Dr. Dombi Ákos
11
© Dr. Dombi Ákos
12
Forrás: Durlauf, S.N. – Johnson, P.A. – Temple, J.R.W. (2005): Growth Econometrics. In: Aghion, P.–Durlauf, S. N. (szerk.): Handbook of Economic Growth. North-Holland: Amsterdam.
© Dr. Dombi Ákos
13
© Dr. Dombi Ákos
14
A globalizáció politikai trilemmáját Dani Rodrik (2011), a Harvard egyetem nemzetközi politikai gazdaságtannal foglalkozó neves professzora fogalmazta meg. Az alábbiakban az ő gondolatait foglaljuk össze. (Rodrik, D. (2011): The Globalization Paradox. Democracy and the Future of the World Economy. W.W. Norton & Company: New York, London.) Mindenekelőtt vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a trilemma három komponense pontosan mit is takar: 1. Hiperglobalizáció: A hiperglobalizáció az az irány, amerre a világ haladt és lényegében el is jutott 2008-ra, a válság előestéjére. Címszavakkal megragadva a következőkről van szó: szabad kereskedelem, szabad tőkeáramlás, szabad vállalatalapítás, kicsi állam. Más szóval, az országhatárok létéből fakadó tranzakciós költségek minimalizálásáról van szó. A hiperglobalizáció ennek megfelelően a gazdaságpolitika számára a neoliberális elveknek való megfelelést jelenti, és ebből kifolyólag egy komoly egységesítést, hasonulást az eszköztár terén. A hiperglobalizáció így végső soron a „nemzeti gazdaságpolitika”, mint fogalom kiüresedéséhez vezet. Gazdaságpolitikai tekintetben a nemzeti diverzitás helyét a globális, egységes játékszabályok veszik át. 2. Nemzetállam: A nemzetállam jelen vonatkozásban azt jelenti, hogy a döntéseket a mindenkori nemzeti kormányzat hozza meg. Más szóval, a nemzeti szuverenitásról van szó. 3. Demokrácia: A demokrácia a kormányzati döntések legitimitását és egyben reprezentatív jellegét jelenti. Más szóval azt, hogy a gazdaságpolitikai döntések nem idegen/külföldi érdekeknek alárendelve születnek meg. A választások révén a nép felhatalmazza a kormányzatot valamilyen társadalmi berendezkedés megvalósítására. Amennyiben a kormányzat kénytelen utóbbit figyelmen kívül hagyni közvetett vagy közvetlen külső gazdasági (vagy politikai) kényszerből kifolyólag, a demokrácia intézménye sérül. A globalizáció és a nemzeti demokrácia konfliktusa napjainkban a gazdaságpolitika fent tárgyalt determináltságában testesül meg. A politikai trilemma lényege, hogy nemzeti kormány, demokrácia és hiperglobalizáció egyszerre nem létezhet. A három tényezőből csak kettő valósulhat meg. Ennek megfelelően a következő három lehetőséggel szembesülünk: (Folytatás a következő dián!)
© Dr. Dombi Ákos
15
1. Nemzetállam + Hiperglobalizáció = „arany kényszerzubbony”: Tegyük fel, hogy a világgazdaság teljesen globalizált, a nemzeti határok nem zavarják meg a tényezők szabad áramlását. Ebben a helyzetben a nemzet állam úgy „maradhat fenn”, ha kényszerűen a gazdasági globalizációra fókuszál, elismeri a gazdaságpolitika determináltságát, azaz arra törekszik, hogy minél vonzóbbá váljon a nemzetközi befektetők számára. Ebben a világban a kormányzat olyan politikát fog követni, amely elsősorban a piac bizalmának megszerzésére és a tőke bevonzására koncentrál, a hazai fejlesztési célok helyett. A hiperglobalizáció kiszorítja a nemzeti politika autonómiáját, ami által a demokrácia sérül. A „kényszerzubbony” tehát nem más, mint az egységes játékszabályok (Washingtoni konszenzus) átvétele. Az „arany” jelző pedig arra utal, hogy a main stream közgazdászok szerint ezek a játékszabályok a nemzet prosperitását segítik elő. 2. Hiperglobalizáció+Demokrácia = globális kormányzás: A demokrácia feladása nem szükséges. Amennyiben a döntéseket globális szintre delegáljuk, azaz feladjuk a nemzetállamot, a demokrácia intézménye fennmaradhat a hiperglobalizáció keretei között is. Ez az opció praktikusan a globális kormányzást valósítaná meg, amely a döntéseket szupranacionális szintre delegálná. A globális kormányzat a világ népeinek reprezentatív, legitim képviselete lenne. Az opció azonban akkor is utópisztikus, ha eltekintünk az operatív megvalósítás nehézségeitől. A világ nemzetei ugyanis kulturális, társadalmi és gazdasági szempontból túlságosan sokszínűek ahhoz, hogy egy kormányzat mindenki érdekét, igényét figyelembe vehesse és kiszolgálhassa. A szűk közös nevező miatt a globális kormányzás tehát szükségszerűen „túl kevés” kormányzáshoz vezetne. 3. Nemzetállam + Demokrácia: A 2. opcióval szembeni lényegi fenntartások miatt, a demokrácia megóvásának egyetlen módja az, ha a nemzetállam helyett a hiperglobalizációt áldozzuk fel. A rendszer a nemzetállam újbóli megerősítését célozná meg, a feltétlenül szükséges nemzetközi szabályrendszerrel kiegészítve. Ez az opció egyfajta Bretton Woods 2.-t támogatna.
© Dr. Dombi Ákos
16
© Dr. Dombi Ákos
17
Az alábbiakban Dani Rodrik (2011) gondolatatait foglaljuk össze a globalizáció eddigi történetéről és kívánatos jövőjéről. (Rodrik, D. (2011): The Globalization Paradox. Democracy and the Future of the World Economy. W.W. Norton & Company: New York, London.)
A globalizáció első hullámában (19.század második fele – 1918) megvalósult kapitalizmus az aranystandard rendszerre és az Adam Smith-i éjjeliőr állam szerepre támaszkodott. A közösségi és szociális intézmények gyerekcipőben jártak. A kormányzatok általánosan korlátozottnak tekintették gazdasági szerepüket. Nevezzük a kapitalizmusnak ezt a formáját „Kapitalizmusnak 1.0” -nak. A társadalmak demokratizálódásával és a szakszervezetek megerősödésével párhuzamosan erősödött az igény az állam fokozottabb gazdasági és társadalmi szerepvállalására. Az állam növekvő szerepet vállalt a jóléti szolgáltatásokban. Ezen szerepváltozáshoz az 1929-33-as világválság is nagyban hozzájárult. Mindez oda vezetett, hogy az iparosodott országokban a közösségi kiadások a nemzeti jövedelem arányában a 19. század végi 10 százalékról a 2. világháborúig 20 százalékra, majd az 50-es, 60-as években átlagban 40 százalékra növekedtek. A létrejött vegyes-gazdaságot nevezzük „Kapitalizmus 2.0”nak. A Kapitalizmus 2.0 korlázotott globalizációval párosult, mivel a mögöttes Bretton Woods-i rendszer nem a teljesen szabad tőke- és áruáramlást tűzte ki célul. Sőt, a Bretton Woods-i rendszerben a tőkeáramlás szabadsága korlátozott volt, és a kereskedelmet is csak részlegesen liberalizálták. A világgazdaság eme korlátozott globalizáltsága megteremtette a lehetőségét annak, hogy az egyes nemzetek kiépítsék a Kapitalizmus 2.0 hazai verzióját. Erre a modellre mért súlyos csapást a 80-as, 90-es években fokozódó nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi integráció, elvezetve a hiperglobalizációhoz. A 2008-as világválság megcáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatta a hiperglobalizáció által fémjelzett világgazdasági berendezkedés instabilitásának és sérülékenységének. Jelenleg így egy átmeneti fázisban vagyunk, amit az is szemléltet, ahogy a politikai trilemma háromszögében őrlődünk. A leginkább sürgető feladat, hogy újratervezzük a kapitalizmust. „Ahogyan a Smith-i lean kapitalizmus (Kapitalizmus 1.0) átalakult a Keynes-i vegyes-gazdasággá (Kapitalizmus 2.0), úgy van most szükség arra, hogy megvalósítsuk az átmenetet a vegyes-gazdaság nemzeti verziójáról annak globális verziójára” (Rodrik, 2011, 235 o.) A Kapitalizmus 3.0 tervezésénél a neoliberálistól merőben eltérő narratívára van szükség, amely nem a maximum globalizációra, hanem az okos globalizációra törekszik. (Folytatás a következő dián!)
© Dr. Dombi Ákos
18
Dani Rodrik az új világrend (Kapitalizmus 3.0) alapelveit 7 pontban fektette le: 1. Az első elv szerint a piacoknak be kell ágyazódnia a kormányzati rendszerbe. Ez lényegében az állam és piac új szimbiózisára utal, mely során az állam nincs többé alárendelve a piacnak. A piac hatékony működéséhez ugyanis olyan háttérintézményekre van szükség, amelyet csak az állam teremthet meg, és tarthat fenn. Ráadásul napjaink világgazdasági válsága végérvényesen bebizonyította, hogy a piacok természetüknél fogva instabilak, és nem képesek szabályozni önmagukat. 2. A globális kormányzás a közeli és távoli jövőben utópia két okból kifolyólag is. Egyrészt, mert nem valószínű, hogy a nemzeti kormányok jelentősebb hatáskört átengednének a nemzetközi intézményeknek. Másrészt, a szabályozás harmonizációjából/egységesítéséből az eltérő preferenciával rendelkező és eltérő kihívásokkal szembesülő társadalmak nem profitálnának. A glóbusz diverzifikáltsága determinálja, hogy a demokratikus alapelveken nyugvó – azaz a legitimációt és a reprezentativitást elsődlegesnek tekintő – globális kormányzás végül is „túl kevés” valódi kormányzáshoz vezetne. 3. Nincs univerzális receptje a prosperitásnak. A neoliberális közgazdászok várakozásai a Washingtoni Konszenzus jótékony hatását illetően tehát megalapozatlanok. 4. Ha elfogadtuk a harmadik pontot, automatikusan adódik a negyedik pont (lásd a diát!) igazságtartalma. 5. A négyes pontból adódik az ötös (lásd a diát!). 6. Talán a leglényegibb kérdés, hogy az újfent megerősödött nemzetállamok alkotta világgazdaságban a nemzetközi együttműködés milyen formája kívánatos. Egy nyitott globális gazdaság továbbra is fontos cél marad. Azonban a nemzetközi intézményeknek és multilaterális szerződéseknek nem arra kell összpontosítaniuk, hogy minél inkább elősegítsék a nemzetközi kereskedelmet és tőkeáramlást, hanem arra, hogy a különböző intézmény- és szabályrendszerrel rendelkező országok „együttélését” támogassák. Ebben az új nemzetközi szabályrendszerben a megfelelő követelményekkel alátámasztott „opt-out” vagy más néven „exit klauzuláknak” döntő szerepe lenne. Ahogy Dani Rodrik fogalmaz (Rodrik 2011, 243 o.): „Arra kell törekednünk, hogy a globalizációnak azt a maximális fokát érjük el, amely még konzisztens a nemzeti intézményrendszerek diverzitásával és annak fenntartásával.” 7. A világgazdaság fenti 6 pontban kifejtett új keretrendszerének alapja a demokrácia, azaz a népképviselet érvényesülése. A demokratikus döntéshozatal „helyhez kötöttsége” az ami a nemzetállam központi szerepére újra felhívja a figyelmet. A demokratikus háttér/megalapozottság az, ami elfogadtatja velünk a nemzeti intézmény- és szabályrendszerek diverzitásának létjogosultságát. A népképviselet érvényesülése biztosítja, hogy ezek a különbségek a kollektív döntéshozatal és nem jól körülhatárolt lobby-csoportok érdekérvényesítésének az eredménye. Amennyiben a demokrácia intézménye sérül, mindezen érvrendszer összeomlik. Ebből kifolyólag a nemzetközi közösségnek jóval kisebb toleranciát szabad gyakorolnia a nem demokratikus országokkal szemben.
© Dr. Dombi Ákos
19
© Dr. Dombi Ákos
20
