2

OBLÁCIÓ BENCÉS LELKISÉGI LAP

2007 VII/2

TARTALOM

VII/2.

AZ OBLÁTUSSÁGRÓL Az obláció liturgiája 4 Dékánok kinevezése 9 Az oblátusközösségünkbe való felvétel 10 LEGYETEK TANÚIM A keresztény család Szent Benedek Regulájának fényében Életformáló napok

14 19

MÚLTUNK FORRÁSAINÁL Szent Márton az „ Arany-legendában” A karácsonyfa eredete

22 26

MEDITÁCIÓK Az irgalmasságról Szent Erzsébet évében

31

A bennünk élô gyermek A legnagyobb ajándék A zsoltározás mint életforrás A lectio divina A monostorba való felvételrôl

35 44 46 51 53

IMÁDSÁGOK Ima a Szentlélek ajándékaihoz Oblátusösszejövetel imái

55 56

Beney Zsuzsa Weöres Sándor Borián Elréd OSB

SZÉPIRODALOM Bolyongok… Anyámnak Hajléktalan betlehemes

58 59 60

Danner-Stipkovits Gerhardt Bernardin OSB obl.

SZEMLE

67

HÍREK

71

Renato Gallotti OCAM Czeininger Ágnes Anna OSB obl. Jacobus de Voragine Oscar Cullmann Simon Ferenc Efrém OSB obl. Erika J. Chopich – Margaret Paul John Powell Bencés szerzôk Ismeretlen ciszterci szerzô Pálmai Godofréd OSB

„Ó fölkelı Nap, Te örök fényesség ragyogása, Te az igazság fényes

Napja, jöjj és világosítsd meg mindazt, aki sötétségben él és a halál árnyékában.” (Zak 3; Bölcs 7; Mal 4; Zsolt 12;106) 3

AZ OBLÁTUSSÁGRÓL AZ OBLÁCIÓ LITURGIÁJA A homíliát követôen az oblációt tevôk az elöljáró elé lépnek. Elöljáró: Kedves Testvéreim! Szent Benedek Reguláját, amely alatt küzdeni akartok, megismertétek. Tudjátok, mit vállaltok, amikor oblációt tesztek. Rövid csend után folytatja: Elöljáró: Akartok-e az evangélium vezetésével Szent Benedek lelkületében élni és Istent ôszintén keresni? Oblátusok: Akarok. Elöljáró: Akarjátok-e oblátusként keresztségi ígéreteteket beteljesíteni, és önmagatokat megtagadva Krisztust követni? Oblátusok: Akarom, Isten segítségével. Elöljáró: Istennek legyen hála. Aki megkezdte bennetek a jót, tegye tökéletessé Jézus Krisztus eljövetelének napjára! Mind: Ámen. A jelöltek felolvassák az obláció szövegét. Majd ennek végeztével az oltárhoz mennek. Fôapát úr is az oltárhoz megy, elôször az oblátus írja alá az obláció iratát, majd a fôapát úr. Az aláírás után az oblátusok az oltár elé állnak, és háromszor elimádkozzák a zsoltárverset, amelyet a közösség megismétel. A harmadik ismétlés után közösen mondjuk: „ Dicsôség...”

4

Az oblátusságról Az ígéret szövege: A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS NEVÉBEN. AMEN. Én (vezeték-keresztnév és rendi név).................................... testvér felajánlom magamat a mindenható Istennek a Boldogságos Szûz Mária, Szent Benedek atyánk, Szent Márton püspök, Szent István király és Isten valamennyi szentjének jelenlétében. Ígérem, hogy Szent Benedek atyánk Regulájának szellemében az evangélium vezetésével járom az üdvösség útját, és Krisztusnak semmit elébe nem teszek. Azon igyekszem, hogy – Isten irgalmassága felôl soha kétségbe nem esve – a bencés közösségben az Eukarisztia és a dicséret áldozatát ünnepelve keresztény életem által mindenben megdicsôüljön az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Pannonhalmán, ....... július 11-én, Szent Benedek ünnepén. ................................... (Fôapát úr aláírása)

.................................. (az oblációt tevô aláírása)

Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy Neked éljek, és ne szégyeníts meg engem, mert tebenned bíztam, Uram. Dicsôség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek, miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön-örökké. Ámen. Fôapát úr elôtt felsorakoznak az oblátusok. Fôapát úr (az oblátusok fölé kiterjesztett karral): Mindenható Atyánk, erôsítsd meg testvéreink döntését, akik magukat az obláció révén Neked átadják. Engedd kegyelmeddel, hogy az, amivel a keresztségben megajándékoztad ôket, most az új ígérettel megerôsödjék és kiteljesedjék bennük.

5

Az oblátusságról Életükkel dicsôítsenek meg Téged, és áldozatos hitükkel Krisztus országát építsék. A Szentlélek adjon nekik jó buzgóságot, amely a bûnöktôl elválaszt, és amely megôrzi ôket Szent Márton Monostorához és az oblátusközösséghez való hûségben. Krisztus, a mi Urunk által. Mind: Amen. A szentmise a hívek könyörgésével folytatódik.

6

Az oblátusságról

7

Az oblátusságról

8

Az oblátusságról

DÉKÁNOK KINEVEZÉSE Fôtisztelendô dr. Borián Elréd OSB oblátusrektor atyának Kedves Elréd Atya! Köszönettel jelzem, hogy megkaptam a 2007. évben megválasztott dékánok névsorát és a választásról szóló jegyzôkönyveket. Jelen levelemmel jóváhagyom a felterjesztett dékánok megválasztását:

Szent Skolasztika-dékánia:

Mirk Jánosné, Filoména testvér

Pannonhalmi dékánia:

Pelsôci Judit, Angéla testvér

Szentlélek-dékánia:

dr. Torma Olga, Teréz testvér

Szent Márton-dékánia:

Szabó Imréné, Ilona testvér

Szent Gellért-dékánia:

Stumpf Jakabné, Bernadett testvér

Szentháromság-dékánia:

Posch Tünde, Regina testvér

Szent Kereszt-dékánia:

dr. Fürjes Éva, Krisztiána testvér

Szent Szabina-dékánia:

Horváth Éva, Teréz testvér

Isten áldását kérem munkájukra és szeretettel köszöntöm Mindannyiotokat dr. Várszegi Asztrik fôapát Pannonhalma, 2007. június 13.

9

Az oblátusságról

10

Az oblátusságról

AZ OBLÁTUSKÖZÖSSÉGÜNKBE VALÓ FELVÉTEL – A preceptorok tanácsa és az oblátusrektor által 2007-ben jóváhagyott szöveg rövidített változata – A Szent Márton Fômonostor Oblátusközösségének Szabályzata ugyan nagy vonalakban leírja a monostorhoz való csatlakozás fôbb lépéseit, kritériumait. Szükségessé vált egy részletesebb szabályozás elkészítése, amely egyértelmûbben, pontosabban határozza meg a csatlakozási folyamat idôszakait, az ott elvégzendô feladatokat, felelôsségeket. Alapvetô célunk, hogy az oblátushivatás lényegére fókuszáljunk a felkészítés ideje alatt. Legfontosabb feladatunk annak elôsegítése, hogy a jelölt el tudja dönteni: valóban ezt az utat kívánja-e járni? Hogy „ valóban Istent keresi-e?” (Regula 58, 7) Az érdeklôdôk hívása, kísérése Legtöbben közvetlen, személyes kapcsolat révén, míg mások áttételesebb módon, közvetett információk alapján veszik fel a kapcsolatot velünk. Valamennyi oblátus testvérünknek nagy a felelôssége abban, hogy az érdeklôdôt hívja, és egyben helyesen tájékoztassa, reális képet mutasson be neki az oblátus életérôl, az oblátusközösségrôl. Nemcsak a pszichés alkalmasságra, hanem az érdeklôdô alapvetô lelki habitusára is figyelnünk kell. Szeret-e olvasni, elmélkedni, tanulni, csendben lenni, a dolgok mélyén Istent keresni, tehát kedveli-e mindazon dolgokat, amelyek a szemlélôdô lelkiség lényegéhez tartoznak? (Lk 10, 38–42) A legjobb módszer a személyes kapcsolatokon keresztül történô meghívás. Merjük finoman hívni azt a személyt, aki alkalmasnak látszik. Különös figyelemmel forduljunk a fiatalabb korosztályok felé! Élnünk kell a közvetett lehetôségekkel is, mutatni kell magunkat a megfelelô fórumokon, ezeket a fórumokat meg kell találnunk, vagy magunknak meg kell alkotnunk. Különbözô újságok, kiadványok jöhetnek számításba, megfelelô web-lapokon is helyet kérhetünk, illetve ilyent magunk is csinálhatunk. „ Adjanak melléjük olyan szeniort, aki alkalmas a lelkek megnyerésére és aki kiváló nagy gonddal ügyel rájuk. Nagyon gondosan meg kell vizsgálni, hogy a novícius valóban Istent keresi-e?” (Regula 58,6–7) Elsô lépésként a preceptornak jó kapcsolatot kell kiépítenie az érdeklôdô személlyel. A preceptor legyen kérdezô, érdeklôdô, nyitott. Alkalmazkodjon az érdeklôdô vagy jelölt igényeihez. Ha a személyes találko-

11

Az oblátusközösségbe való felvétel zás nehézségbe ütközne, hasznos a telefonon történô beszélgetés. A preceptor legyen figyelemmel arra, hogy az érdeklôdônek mikor megfelelô egy ilyen beszélgetés. Ezt jó elôre tisztázni. Egyre több helyen van számítógép, e-mail lehetôség. Ahol csak lehet, élni kell ezzel, mert számos elônye van. Fontos, hogy a preceptor rendszeresen imádkozzon a rábízottakért! Hasznosnak látszik, ha a preceptorok egymással is megosztják tapasztalataikat, ha a további fejlôdés érdekében javaslatokat készítenek elô, amit meghatározott idôben – a dékánokat is bevonva – az oblátusrektorral megbeszélnek. Évente egyszer – pl. a nyári lelkigyakorlat elôtt – beszámolhatnának elvégzett munkájukról, megtehetnék javaslataikat az oblációt tevô, illetôleg a beöltözô személyekre vonatkozóan. Meggondolandó, hogy – szemben a jelenlegi gyakorlatunkkal – az érdeklôdô ne kezdjen járni „ csak úgy” a közösségeinkbe, hanem csak akkor, ha a fenti szempontok alapján, az érdeklôdôvel való beszélgetések során, a dékán és a preceptor ezt jónak találja. E döntésükrôl tájékoztassák az oblátusrektort. Aki az új érdeklôdôt „ hozza”, vállaljon nagyobb felelôsséget annak fejlôdéséért, beilleszkedéséért. A jelenlegi szabályozás szerint is lehetôség van arra, hogy a preceptor segítôt kérjen munkájának támogatására; adott esetben ez a segítô lehetne az érdeklôdôt bemutató testvér, ha ebben az érintettek egyetértenek. A fokozatosság elve A legtöbb esetben nem szerencsés, ha az érdeklôdôt egyszerûen bevonjuk mindennapjaink gyakorlatába. A zsoltárok és a Regula bevezetés nélküli olvasása problémás lehet. Fontos az érdeklôdô helyzetének, ismereteinek tisztázása. Mennyire érett a személyisége, mennyire érett a hite? A felkészítést kinek-kinek a saját szintjérôl kell kezdenünk. Úgy látjuk, hogy a hit és a személyiség érettségében el kell jutnunk egy bizonyos fokra ahhoz, hogy elkezdhessük a szerzetesi, majd a bencés lelkiségbe való bevezetést. Ezért törekedni kell rá, hogy a preceptor az elsô idôkben az érdeklôdôkkel külön foglalkozzon. Három szakasz Az obláció elôtti idôben három idôszakról beszélhetünk: az érdeklôdés, a jelöltség, valamint a noviciátus idôszakai.

12

Az oblátusságról Az érdeklôdés idôszaka Az oblátusság iránt érdeklôdôként tartunk számon valakit mindaddig, amíg felvételi kérelmét be nem jelenti, és azt az oblátusrektor a – dékán és a preceptor véleménye alapján – jóvá nem hagyja (vö. Szabályzat 3. pont). A jelölt bemutatkozása, a jelöltség elkezdése minden esetben nyári lelkigyakorlatunk idôpontjához kötôdik. Innen kezdôdik a jelöltség ideje. A betöltött 18. év után lehet valaki az oblátusság után érdeklôdô. Az érdeklôdés idôszakának felsô határa 3 év. (Komoly egyéni indok esetén max. 5 év az oblátusrektor jóváhagyásával.) A jelöltség idôszaka A jelöltség ideje a dékánok testületének határozata alapján két év. A beöltözés legkorábban a bemutatkozás utáni második nyári lelkigyakorlaton történhet. Indokolt esetben ezt az idôszakot a dékán javaslatára az oblátusrektor egy évre rövidítheti. A jelöltség idôszakának felsô határa: 3 év. A noviciátus idôszaka A beöltözés és az obláció közötti egy év a noviciátus. Ez az idôszak is max. 3 évig hosszabbítható. A halasztás kérése Amennyiben az érdeklôdô vagy a jelölt, illetve a novícius kéri státuszának a rendes idôn túli meghosszabbítását, ez esetben a preceptorral és a dékánnal beszéle meg a problémákat, illetve közösen határozzák el, hogy a következô évben mit kell tenniük ezek feloldásáért. Javaslatukat beszéljék meg az oblátusrektorral, aki engedélyezheti a meghosszabbítást. Elutasítás A jelöltség, a beöltözés és az obláció kérésének elutasítása egyben a közösségtôl való eltanácsolást is jelenti. Erre olyan esetben kerülhet sor, amikor a preceptor, a dékán és az oblátusrektor számára egyértelmûvé válik, hogy az illetô (érdeklôdô – jelölt – novícius) nem akar vagy nem tud a bencés lelkiség felé haladni, illetve közösségének tagjait is rossz irányba befolyásolja. Jobb lenne, ha ezt már az érdeklôdés kezdeti szakaszában felismernénk és dönteni mernénk, mert ilyenkor még könnyebb az elválás. A beöltözésre és az oblációra az oblátusrektor csak javasolja a jelöltet, az apát jogában áll az elfogadás. A javaslatot el is utasíthatja.

13

Az oblátusságról Olvasmányok Az olvasás a lectio divina különleges fontosságú a világban élô – így a mindennapi szerzetesi közösséget nélkülözô – oblátusok életében. Felsorolunk néhány könyvet, olvasmányt, amelyekbôl válogathatunk: Jálics Ferenc SJ.: Fejlôdik a hitünk; Tanuljunk imádkozni A „ Bencés Lelkiségi Sorozat” valamennyi kötete. Közülük hármat emelünk most ki: Anselm Grün – Meinrad Dufner: Mélybôl forrásozó lelkiség Anselm Grün: Hétköznapok lelkigyakorlata Anselm Grün: A zsolozsma és a belsô imádság Lelkigyakorlat Az érdeklôdôknek, a jelölteknek, a novíciusoknak jónak látszik legalább egy lelkigyakorlat megtartása évente, erre az advent elôtti valamelyik hétvége látszik a legalkalmasabbnak. Ennek vezetését Tamás testvérünk, a szer ve zé si mun ká kat Zé nó test vér vál lal ja ma gá ra. Hely szí ne ként Attyapusztát, a karmelita lelkigyakorlatos házat javasoljuk. (A kápolnában Szent Benedeket láthatjuk az egyik üvegablakon, amint egy földdarabot ad. Ez jelképezi Kelemen Krizosztom fôapát gesztusát, aki a karmelitáknak adta ezt a földterületet.)

A szöveget Lengyel Pál atya, Tamás testvér és Zénó testvér készítette elô. A preceptorok tanácsa megtárgyalta az oblátusrektor jelenlétében.

14

LEGYETEK TANÚIM! Renato Gallotti

A KERESZTÉNY CSALÁD SZENT BENEDEK REGULÁJÁNAK FÉNYÉBEN1 Bevezetés Azt gondolom, az a legjobb, ha a téma meghatározásakor olyan, általánosan használt szavak elemzésére hagyatkozom, mint a pár, a család, a házasság. Érdemes a „ pár” és a „ család” közötti különbséget az „ Úrban kötött” házasság2 és a bencés élettapasztalat fényében megközelítenünk. Szem elôtt kell tartanunk ugyanis, hogy egyáltalán nem könnyû a családos életre reflektálni, bár mindannyian ebben az elsôdleges érzelmi kötelékben élünk vagy éltünk, és ez adja saját önazonosságunk alapját. A „ pár” általános kifejezés, minden olyan kapcsolatra vonatkozik, amelyben két ember egy meghatározott, többé-kevésbé hosszú idôtartamra egybeköti az életét. A „ család” viszont az a fajta párkapcsolat, amelyet két szempont szerint határozhatunk meg. Mindenekelôtt a szabad kötôdés az alapja a két személy közötti elmélyült közösségnek. Nem szükséges, hogy más céljai legyenek, mint amelyeket a szerelem diktál. Másrészt ez a párkapcsolat idôvel nyilvános kötelékké alakul, amennyiben felelôs választássá válik. Ebbôl fakad a tartós életközösség kötelezettsége, amely nyílt és termékeny alap más kötôdések kialakítására. Ez a modell talán túlságosan is leegyszerûsítô. Mindenesetre azt szeretném vele hangsúlyozni, amit rejtetten a bencés Regula is érint. Szent Benedek azokhoz fordul, akik közösen keresik a választ Isten hívására. Könnyen belátható ugyanis, hogy „ az Úrban kötött” házasság és „ az Úr szolgálatának iskolája” ugyanazokról a lényeges elemekrôl ismerhetô fel: – nyilvános kötelék (szentség; fogadalmak); – felelôs választás, a megkülönböztetés gyümölcse (eljegyzés; a szerzetesi képzés állomásai); – a tartós életközösség kötelezettsége (az otthon; a monostor vagy a kongregáció). A kezdeti indíttatás természetesen eltérô, csakúgy, mint az évek során megélt hétköznapok: a szerelem a párkapcsolat esetében, másrészt a lelkes önátadás a „ valóban Istent keresô” szerzetesben születô meghatározhatatlan vágynak. Ha viszont a Prológust minden keresztényhez szóló ke-

15

Renato Gallotti resztségi homíliaként olvassuk, azt gondolom, hogy a Regula alapvetôen a „ kapcsolatok iskolája” szeretne lenni, vagyis a keresztségben ôrzött kötelékre nevel. Felfedi az Isten emberek iránti, és az ember testvére iránti szeretetének ajándékát. Ez hozza létre az Egyházat. A kalkedóni hitvallás szavait használva azt mondhatnám: a tanítás az Isten emberségérôl és az ember istenségérôl, valójában Jézus Krisztusról, a valóságos Istenrôl és valóságos emberrôl szól. Ebben a kontextusban helyezhetô el az a bölcseleti módszer, amellyel Isten szeretetét fürkésszük: a lectio divina, amit a fent említett iskola számára a Regula javasol. Isten állandó jelenlétében „ olvasni”, aki velünk együtt építi a történelmet, és megfordítva, saját házastársi és közösségi kölcsönösségünket annak a Szeretetnek a fényében „ olvasni”, amely minden törékenységünket és gyengeségünket, minden „ árulásunkat” elfogadja. „ Lectio divina” mint találkozás a szeretetben, a közösségi élet mint „ jó buzgóság” Magrassi apát úr3 bölcsen hangsúlyozza, hogy a lectio „ szeretetteljes találkozás” Olyan kapcsolat, amely – ha imádságos dialógusba foglaljuk – valóban szinte azt mondhatnánk, hogy fizikailag az igék által fejlôdik. Ezeket az igéket az írott szövegnek (Biblia) és azoknak az eseményeknek az értelmezésén keresztül fogadjuk be, amelyek fôképpen mindennapos találkozásaink során adódnak. A házasságban a házastársak és a gyermekek, a monostorban a testvérek és a vendégek között. Meghallgatni az Urat, vagyis Máriához hasonlóan leülni a Mester lábaihoz, ami azt jelenti, hogy helyet és idôt szánunk arra, hogy „ az Isten irgalmas szívében olvassunk” (ahogyan Nagy Szent Gergely beszél a lectióról). A mindennapok olvasása azt jelenti, hogy meghallgatjuk a mellettünk lévô másik embert, hogy minden tettünkben az egységre vezetô utat keressük. Ha a házastársi kapcsolat születésére gondolunk, észre kell vennünk, hogy a lectio módszere igen közel áll a házas felek közötti kötelékhez. „ Titkos” (szívbéli) találkozás, amely elvezet annak a felismerésére, hogy a másik önmagáért fontos. Ez idôvel a mélyebb megismerés és a gyakori, egyre inkább nyilvánosan („napvilágnál”) vállalt találkozások vágyává válik. Így jutunk el a kölcsönös önátadás felelôsségteljes igényéhez, amely révén elérhetjük a „ kegyelmi pillanatot” megragadó tartós elkötelezôdést, amikor a felek úgy érzik, elválaszthatatlanok egymástól.

16

Legyetek tanúim! Ha ez a házasélet útja, akkor a lectio útja is a közösségi élet alapját adó Másik felfedezéseként írható le. A Szentíráson elmélkedve a másik fél meghallgatását gyakoroljuk, Isten minden „ igéjének” meghallgatását, akik mi magunk vagyunk. Ez végeredményben a párbeszéd pedagógiája. Ezen a ponton szeretnék a Regula 72., a „ jó buzgóságról” szóló fejezetére hivatkozni. Érdemes ebben a szövegösszefüggésben újraolvasnunk, hogy hangsúlyozzuk: a monostor és a házasság adta közösségre egyaránt alkalmazható. Álljunk meg ennél a pár szónál: a szerzetesek „ egymást tiszteletadásban elôzzék meg. Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el” (RB 72,4–5). Konkrét, szinte „ súlyos” szavak ezek, nem pedig nagy gondolatmenetek a másik elfogadásáról. Az alap mindig is a másik alázatos elviselése marad. Olvassuk tovább a fejezetet: „ Egymásnak versengve engedelmeskedjenek. Senki ne kövesse azt, amit a maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Istent szeretve féljék. Apátjukat ôszintén és alázatos szeretettel szeressék. Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen” (RB 72,6–12). Azt hiszem, sokszor azért nem sikerül nekünk, férfiaknak és nôknek jobbá válnunk, mert nem fogadjuk el saját határainkat. Mivel pedig nem fogadjuk el önmagunkat, természetes, hogy nem viseljük el azokat sem, akikkel együtt élünk. Ezért menekülünk a valóságtól elrugaszkodott gondolatokba, idealisztikus elképzelések felé, miközben mindig csak abból tudunk kiindulni, akik vagyunk. Isten éppen azért szeret bennünket, akik vagyunk. Sôt, ô az, aki formál bennünket – nem a vele való szeretetkapcsolatunk megújítása elôtt, hanem az által. Ezen alapulnak a Regula nevelô célzatú javaslatai, amelyek mindenkire érvényesek, akik különféle módon a monasztikus közösséghez tartoznak. Nem más ez, mint olvasásra „ nevelés”: nevelés, vagyis elmélyedés emberségünkben, hogy szabadok és felelôsségteljesek lehessünk. Benedek alapvetôen nem az apáttól vagy az egymástól való függést szorgalmazza, hanem a „ tiszta, testvéri szeretet” gyakorlását, vagyis azt, hogy kapcsolatainkat ne eszközként használjuk. Önmagunk függetlenségre és autonómiára nevelése nem önelégültséget jelent, hanem megerôsödést a hitben, hogy teljes emberekké váljunk, akik egymáshoz nem birtokló és uralkodó, hanem tiszteletteljes és gondos szeretettel (vagyis a „ jó buzgóság” szerint) kötôdnek. Szentségi nevelés Isten tanítását a szerzetesközösség és a család is a mindennapi életben, a szentségeken keresztül fedezi fel. Ezek teszik jelenvalóvá számunkra

17

Renato Gallotti Krisztus Húsvétját, és egyidejûleg az Egyházhoz kapcsolnak bennünket. A keresztségtôl a házasságig vezetô út láthatóvá teszi a szeretet tanítását, hogy megerôsítse az Úr keresztjébôl és feltámadásából fakadó közös hivatásunkat. A keresztség és a házasság az Eucharisztiának köszönhetôen üdvösségünk emlékezetében gyökereznek, így érik el kifejezôerejük teljességét. Két megkeresztelt házassága többé már nem csupán egy kölcsönös ajándék – amely ugyanakkor mindig is a két személy történetének alapja marad –, hanem a húsvéti tanúságtétel hathatós jele, mindennapos részesülés az Úr húsvétjában. Elsôdlegesen az Eucharisztia tanít bennünket az ingyenesség kölcsönös szolgálatára, amely nem csak emberi fogalmak szerint gondolható el. A bencés Regula szeretetrôl adott tanításának fényében újra kell gondolnunk a keresztény házastársak magatartásának, együttélésének minden gesztusát, szavait és jelentéseit: többé már nem útitársak ôk, hanem Isten igéi egymás számára. Látjuk tehát, hogyan bontakoznak ki annak a hallatlan eseménynek, nagy misztériumnak a körvonalai, amelyet Szent Pál az Efezusiakhoz írott levelében taglal (Ef 5, 20–26). A társak, a szülôk és a gyermekek élete más megvilágításba kerül, hiszen a kölcsönös függetlenségrôl szóló tanítássá válik. Mint szülôk, többé már nem kell azon aggódnunk, hogy „ felépítsük” gyermekeink jövôjét. Ehelyett egyedi személyiségként fogadjuk el ôket, vagyis mindegyiküket a számukra leginkább alkalmas módon kell nevelnünk. Mint gyermekek, felismerjük a szülôi szerep értékét, amely többé már nem súlyos teher, amelyet elgörgetünk az utunkból. Olyan személyek ôk, akiket segítenünk kell közös emberségünk megélésében. Az Evangélium állítja elénk az új parancs nyelvét, a testvériség szavait: „ Senkit se szólítsatok atyának vagy mesternek itt a földön, mert egy a ti Atyátok és mesteretek, ti mindnyájan testvérek vagytok” (vö. Mt 23, 9–10). Végül, hogyan találunk rá a szabadsághoz és a függetlenséghez vezetô felelôsségteljes útra? Hogyan fogunk rászokni az odahallgatás olyan stílusára, módjára hogy Istent – férjként, feleségként, apaként, anyaként és gyermekként – mindannyiunkban felismerjük?4 Annak a spirituális örökségnek a felfedezésérôl van szó, amely túl van a család által közvetített genetikai, pszichológiai és kulturális örökségen. Talán ez a házastársaknak az a „ küldetése”, amely ôket „ az Úr szolgálatának iskolájával”, a monostorral összeköti: fedezzük fel az Örök Szeretet jelenlétének misztériumát, amely megadja nekünk, hogy nap mint nap mindig új szemmel nézhessünk a másikra. Ez Isten akarata szerinti válaszunk arra a meghívásra, amit a nekünk ajándékozott Élet jelent. Ha sikerül rátalálnunk erre

18

Legyetek tanúim! a „ vörös fonálra”, akkor nem lesz többé semmiféle törés vagy szakadás az aktív élet és az úgynevezett szemlélôdô élet között, valamint a családi kötelezettségek és az imádság között. (fordította: Gérecz Imre OSB)

Jegyzetek 1 Renato Gallotti: La famiglia cristiana alla luce della Regola di San Benedetto, in: Sofia Dardanello – Giovanni Dardanello (szerk.): Oblati benedettini. Testimoni da laici del primato di Dio e di Cristo. Edizioni Scritti Monastici, Abbazia di Praglia, 1996. 275–280. Renato Gallotti a Szent Romuald († 1027) által alapított, a Bencés Konföderációhoz csatlakozott kamalduli rend szerzetese. 2 Vö. 1Kor 7,39. 3 Bencés apát, késôbb Bari érseke. A szerzô itt Megrassi apát úr egyik 1995-ös, a lectio divináról szóló elôadására utal. 4 A szerzô az odahallgatás szóval a Regula elsô szavára céloz: „Hallgasd meg, ó fiam.”

19

Legyetek tanúim! Czeininger Ágnes Anna OSB obl.

ÉLETFORMÁLÓ NAPOK (St. Ottilien, 2007. május 29. – június 1.) Esôben, viharos szélben és rettentô hidegben érkeztünk meg május 29-én kedden St. Ottilienbe. A Pannonhalmán élô Paulus Schmidt atya vitt el bennünket, Blandinát és engem St. Ottilienbe. Szállásunk elfoglalása után kávéra és süteményre hívtak bennünket. Philippa Rath nôvér elôadása volt rám a legnagyobb hatással. Elôadásában a Regula-naplót mutatta be, mint egyéni utat Szent Benedek Regulájának megismeréséhez és a Regula szerinti élet megtanulásához. A Regula napi olvasása is lectio divina. Minél jobban értjük, annál mélyebbre szeretnénk merülni benne, lépésrôl lépésre közelebb jutni Istenhez. „ Lesen und leben”: az ‘olvasás’ és az ‘olvasottak megélése’ elválaszthatatlanok egymástól, a könyv így válik az élet könyvévé. A Regula olvasása „ tria-lógus” (hármas beszélgetés): Isten és Szent Benedek, valamint közöttem. Élô gondolatcsere, közösség jöhet létre köztünk. „ Effata” – „ Nyílj meg!” – így kezdte Filippa nôvér Regula-naplóját, amit akkor kezdett el vezetni, amikor egyéves noviciátus után új kolostorba költözött, és szilárd alapot szeretett volna találni magának a bizonytalanságban, az új helyzetben. A Regula mint lectio divina állandó helyet, állandó idôt, rituálét kívánt, ami az új helyen lassan ki is alakult. „ Effata! – Nyisd meg, Uram, a fülem, a szívem” – imádkozta gyertyagyújtás után, és lassan, félhangosan olvasni kezdte a napi szakaszt a Regulából. „ Ennél az elsô olvasásnál is megfogalmazódik számomra a legfontosabb gondolat. Másodszor is elolvasom, de már csak magamban, koncentráltan, ami személyesen megérint, azt jegyzem le naplómba. Közben ezt az érintettséget ôrzöm, forgatom bensômben, hagyom, hogy átjárjon, végiggondolom, mit jelent ma nekem, mit változtat meg életemben. Leírom, milyen gondolatokat ébresztett bennem, tabuk nélkül, ôszintén, magammal és Istennel szemben. Lejegyzek mindent, ami lehet vigasz, felfedezés, fenyegetés, pozitív és negatív érzelem egyaránt. Aztán írok egy imát, szintén nagyon ôszintén, és végezetül csak csendben maradok, míg 20–30 perc elteltével visszatérek a hétköznapokba.” Milyen tapasztalatokat szereztem? A Regula lectio divinaként való olvasásának hatására életmódommá vált betû szerint élni, ebbôl táplálko-

20

Legyetek tanúim! zom, ebbôl élek, erôt, kitartást, nyugalmat kölcsönöz. Segített személyesen megközelíteni ennek az életnek megélését, Isten jelenlétében élni, mindent az ô kezébôl elfogadni. Lépésrôl lépésre megvilágosodik elôttem, ki nekem Isten, és én ki vagyok neki. Lassú gyógyulási folyamat indult el bennem, megváltozott viszonyom a nôvérekhez és embertársaimhoz, barátokat szereztem és feltárultak a találkozások új színterei. A Regula ilyen olvasásának útja nehéz, köves, hiszen gyakran elôfordul az unalom a régóta ismert szövegek olvasása közben. Ezért aztán elôfordulnak a naplóban üres oldalak is, melyeknek megvan mégis a maguk értelme. Az eredmény a hûséggel végigvitt dolgokból származik. Rendszeresen visszalapozok Regula-naplómban, mit írtam korábban, mi érintett meg engem a szakasz egy korábbi olvasásakor, változott-e bennem valami. A fejlôdés mindenképpen érzékelhetô, még ha nem is mindig töretlen. Filippa nôvér megosztotta velünk mások tapasztalatait a Regula-napló vezetésérôl. Egy 25 éves próbaidôs oblátus számára új, izgalmas kezdése a napnak a Regula-napló vezetése. Így írt róla: „ Azt hittem, hogy már mindent ismerek a Regulából, de ez a naplóvezetés új nézôpontot adott, új konzekvenciákba ütköztem. Lapokra másoltam, hogy velem legyen a hétköznapokban, munkában, családban. Ezáltal vált a Regula életem új nézôpontjává, gazdag kincsestárává, lelki vezetéssé és Isten ajándékává.” Végül megismerhettük egy 75 éves nôvér vallomását. „ A Regula-napló vezetése lehetôvé teszi, hogy jobban figyeljek magamra. Jól tudom, hogy ez a kezdôk módszere, mivel azonban én is kezdô vagyok, ezért ez egyáltalán nem zavar. Megtanít arra, hogy ne bele, hanem belôle olvassunk, hogy nem az a fontos, ami, hanem ahogy történik velünk, és nem az a fontos, amit én válaszolok, hanem a Regula szava hozzám. Mindig elcsodálkozom azon, hogy mindig felfedezek valami újat. Sosem untat, és ha nem ébreszt bennem semmilyen gondolatot, nem erôlködöm, inkább azt is megköszönöm, az is jelent valamit, ha nem jelent semmit számomra.” Ez után az elmélkedés után színes lapokat kaptunk, ezek alapján osztottak csoportokba minket. Minden elmélkedés után lehetôség volt ilyen kiscsoportos megbeszéléseken reflektálni az elhangzottakra. Claudius Bals bencés atya elvitt bennünket a kolostor templomának szerzetesi kórusához, az imádság helyéhez, és rámutatott a templom rózsaablakának szimbólumára. Ha csendet keresünk az imádsághoz, akkor minden szellemi erônkkel magunkra figyelhetünk. Célunk az önmagunk feletti éberség Isten szeme elôtt. Rádöbbenünk arra az igazságra, hogy Isten bennünk van, mert szeretô, gondolkodó emberek vagyunk, akiket a

21

Legyetek tanúim! szeretet és a szabadság tesz Isten képmásává. A személyes találkozás Krisztusban jön létre. Lelkünk a szent hely, ahol imádkozhatunk. Mindent ide hordunk: ami jó, ami teher, kihívás, ha azt megértjük, lelkünk, szeretetünk megváltozik, megvilágosodik, találkozik Istenben, mert Isten jelenlétében vagyunk. Akár a templom ablakai, melyek beengedik a fényt. Minden (hobbi, munka, család stb.) összefut a középpontban, de a legizgalmasabb hely a rozetta (rózsaablak) közepe. Vagyis az Istennel való találkozásunk, egyesülésünk, imáink helye, itt találunk újra magunkra, alapjainkra, belsô nyugalmunkra a külsô viharokban. A szegmensek színei a kék a titkot, a bizalmat, a sárga a találkozások örömét, a piros a szeretet szimbolizálják. A virágzás, mint a rozetta kiszélesedése az Istennel való egység eredménye. Ha így tekintünk magunkra, ebbôl következôen tiszteljük embertársainkat. Az ember akkor boldog, ha meggyôzôdhet az Isten létének bizonyságáról, és bízhat, hihet benne, ha megérti elképzeléseit a teremtés céljáról. Az ember fontos a teremtésben, ezért kell tisztelnünk egymást. Akik számunkra ellenszenvesek, akik megkeserítik életünket, azok is felvétetnek az örökkévalóságba. A lelki békéhez és béketeremtéshez szükséges, hogy örüljünk saját magunknak. Isten akkor jön közelebb hozzánk, ha mi közeledünk egymáshoz. A harmadik elmélkedésre másnap délelôtt került sor. Sabine Zorn evangélikus lelkésznô, a Casteller Ring-i közösség oblátájának elmélkedése: Lectio Divina – élet és imádság a Szentírással. A Szentírás olvasásának különbözô tiszteletre méltó hagyományait, szokásait megkülönböztette a lectio divinaként való olvasástól, mert a lectio divina maga az imádság, meditációval egybekötött olvasás. A Biblia eszköz, kiemelt hely az Istennel és Krisztussal, a megtestesült Igével való találkozáshoz. Meg kell találnunk e találkozáshoz vezetô személyes utunkat, a védett idôt, a meghatározott és állandó helyet, rendszerességet, mert az ismétlés a lelkiség anyja. Az elôadásokon kívül nagy hatást gyakorolt rám az egység érzése. A zsolozsma dallama megegyezett azzal, ahogy mi énekelünk, csak a szöveg tért el. Ez a fajta egyetemességérzés nagyon felemelô. A kiscsoportos beszélgetéseket hallgatva azt tapasztaltam, hogy közösek keresztény életünk gondjai és örömei.

22

MÚLTUNK FORRÁSAINÁL Jacobus de Voragine (1230–1298)

SZENT MÁRTON AZ „ ARANY-LEGENDÁBAN”

E szent férfiúnak az érzék nélküli dolgok, a növények és az oktalan állatok is engedelmeskedtek. Érzék nélküli dolgok tehát, mint a tûz meg a víz. Egy alkalommal, amikor tüzet gyújtott egy templomban, szél kerekedett, és a lángok belekaptak a szomszéd házba. Márton fölmászott a ház tetejére, és a felé kúszó lángok közé lépett. Hirtelen széllel szembefordultak a lángok, és úgy tûnt, mintha az elemek egymással harcolnának. Amikor pedig egy hajó került veszedelembe – ahogy az említett Dialógusban olvassuk –, egy kalmár, aki még nem volt keresztény, felkiáltott: „ Márton Istene, ments meg minket!” – és rögtön nagy csendesség támadt. Ugyanúgy engedelmeskedtek neki a növények is. Amikor valahol lebontott egy ôsrégi templomot, és ki akart vágni egy fenyôt, ami az ördögnek volt szentelve, a parasztok és a pogányok szembeszálltak vele. Egyikük azt mondta: „ Ha annyira bízol az istenedben, mi kivágjuk a fát, de te állj alá, s ha valóban veled van az Isten, mint mondod, hát nem esik rád!” Márton beleegyezett. A kivágott fa már dôlt felé, ô pedig ott állt alatta megkötözve. Keresztet vetett rá, s ekkor a fa más irányba fordult, és a biztos fedezékbe bújt parasztokat majdnem agyonütötte. E csoda láttán megtértek. Az oktalan állatok is engedelmeskedtek neki, mint azt az említett Dialógusban olvashatjuk. Amikor egyszer látta, hogy kutyák üldöznek egy kis nyulat, megparancsolta nekik, hogy hagyják abba az állat üldözését. Azok hirtelen megálltak, s mintha lábukat megkötözték volna, mozdulatlanok maradtak. Egyszer pedig egy kígyó úszott át a folyón, s Márton azt mondta neki: „ Az Úr nevében azt parancsolom, menj vissza!” Az rögtön megfordult a szent szavára, és átkelt a túlsó partra. Márton sóhajtva mondotta: „ A kígyók hallgatnak rám, nem úgy az emberek.” Ehhez hasonlóan egyszer, amikor Márton egyik társát megugatta egy kutya, az az állat felé fordulva így szólt: „ Márton nevében parancsolom, hogy némulj meg!” A kutya tüstént megnémult, mintha kivágták volna a nyelvét. Mártonban nagy volt az alázat. Párizsban találkozott egy leprással, akitôl mindenki borzadt. Ô megcsókolta és megáldotta, mire az rögtön

23

Jacobus de Voragine megtisztult. Amikor a szentélyben volt, sohasem használta a püspöki széket, templomban különben sem látta soha senki leülni. Ha egyáltalán, akkor egy kis, háromlábnak nevezett falusi székre ült. Nagy volt benne a méltóság. Egyenrangúnak mondták az apostolokkal a Szentlélek kegyelme miatt, aki tûz formájában alászállt reá, mint egykor az apostolokra. Ezért az apostolok gyakran látogatták meg mint társukat. Az említett Dialógusban olvasható, hogy egyszer Márton egyedül ült cellájában, és tanítványai, Severus és Gallus az ajtón kívül várakoztak. Hirtelen különös jelenség riasztotta fel ôket: hallották, hogy a cellában egyszerre többen beszélgetnek. Amikor késôbb faggatni kezdték Mártont, azt mondta nekik: „ Elárulom nektek, de kérem, hogy senkinek ne mondjátok tovább! Ágnes, Tekla és Mária jött el hozzám.” Bevallotta, hogy nemcsak aznap, de igen gyakran meglátogatják, és elmesélte, hogy Péter és Pál apostolokat is gyakran látja. Nagy volt benne az igazságérzet. Amikor Maximus császár meghívta, és Mártonnak kínálták elôször a serleget, mindenki azt várta, hogy maga után a királynak nyújtja majd elôször. Ô azonban a papjának adta, mert senkit nem ítélt méltóbbnak arra, hogy utána igyék, s méltatlannak tartotta, hogy a királyt vagy környezetét egy papnak elébe helyezze. (….) Márton végsô elköltözésének hírére Poitiers-bôl és Tours-ból odasereglettek az emberek, és nagy vita támadt közöttük. A Poitiers-bôl valók azt mondták: „ A mi szerzetesünk volt, visszaköveteljük, mert ránk volt bízva!” Erre a másik fél: „ Tôletek elvette, nekünk adta az Úr.” Éjfélkor a poitiers-beliek valamennyien aludtak, a tours-iak ekkor az ablakon át leeresztették, és a Loire-on egy hajón nagy örömmel városukba szállították. Szent Severinus kölni érsek, amikor vasárnap, szokásához híven a matutinum után végigjárta a szent helyeket, abban az órában, amikor a szent elhunyt, angyalokat hallott az égben énekelni. Hívta archidiakó nu sát és meg kér dez te, hogy hall-e va la mit. Azt vá la szol ta, hogy semmit nem hall. Mire az érsek biztatta, hogy füleljen jobban. Erre elkezdte a nyakát nyújtogatni, fülét hegyezni és botjára támaszkodva ágaskodni. Amikor az érsek imádkozott érte, azt mondta, hogy valamiféle hangokat hall az égben. Az érsek így szólt: „ Az én uram, Márton az, aki elköltözött ebbôl a világból, és most viszik az angyalok az égbe. Az ördögök is ott voltak, és vissza akarták tartani, de nem találtak benne semmit, s megzavarodva visszavonultak.” Az archidiakónus feljegyezte az órát és a napot, s megtudta, hogy Márton éppen akkor távozott az élôk sorából. Severinus szerzetes pedig, aki Márton életrajzát megírta, amikor az éjszakai zsolozsma után elszenderedett – mint maga írja egyik levelében –,

24

Múltunk forrásainál megjelent neki Szent Márton fehérbe öltözve, tüzes orcával, csillagszemekkel, bíborvörös hajjal, jobbjában azt a könyvet tartva, melyet maga Severinus írt az életérôl. Miután megáldotta, látta, hogy az égbe emelkedik, s mikor szeretett volna vele menni, fölébredt. Ezután hírnökök érkeztek, és megtudta, hogy Szent Márton azon az éjszakán költözött el. Ugyanezen a napon Szent Ambrus milánói püspök misézés közben az oltárnál a prófécia és az episztola között elszunnyadt. Senki nem akarta fölébreszteni. A szubdiakónus csak az ô intésére merte elkezdeni az episztolát. Két vagy három óra múltán mégis felkeltették, mondván: „ Már eltelt egy óra, és a nép nagyon fáradtan várakozik.” Erre azt felelte Ambrus: „ Ne zavarjatok! Testvérem, Márton az Úrhoz költözött, ott voltam a temetésén, és éppen a végtisztességet adtam meg neki, de mivel fölébresztettetek, az utolsó responzóriumot nem tudtam befejezni.” Azok följegyezték a napot és az órát, s késôbb megtudták, hogy Márton akkor költözött az égbe. Kappáját Johannes Beleth szerint a francia királyok csatában szokták viselni; a kappa ôreit pedig arról nevezik káplánoknak. Hatvannégy évvel Márton halála után Szent Perpetuus nagy pompával kibôvítette tempolmát, és át akarta hozatni oda a testét. Böjtöltek és virrasztottak egyszer, kétszer, háromszor, de a koporsót nem tudták megmozdítani. Már éppen abba akarták hagyni, amikor egy gyönyörû öregember jelent meg elôttük, és így szólt: „ Mit késlekedtek? Nem látjátok, hogy Szent Márton kész segíteni nektek, ha nekigyürkôztök?” Ekkor a többiekkel együtt megfogta a koporsót, és könnyedén fölemelték, s elhelyezték azon a helyen, ahol ma is tisztelik. Soha többet nem jelent meg ezután az öreg. Ezt az átvitelt ünnepeljük júniusban. Odó cluny-beli apát meséli, hogy átvitelekor valamennyi templomban érintés nélkül megkondultak a harangok, és csodálatos módon valamennyi gyertya meggyulladt. Azt is mesélik, hogy élt akkoriban két sorstárs, az egyik vak, a másik béna. A vak vitte a bénát, a béna mutatta a vaknak az utat, s mindketten koldulva sok pénzt szedtek össze. Hallották pedig, hogy Márton testénél sok beteg meggyógyult, ezért amikor az átvitelkor a testét körmenet vitte a templomhoz, félni kezdtek, nehogy az elôtt a ház elôtt vigyék el a testet, ahol éppen tanyáznak, s így netán meggyógyuljanak. Nem akartak egészségesek lenni, nehogy elveszítsék keresetüket. Ezért aztán el is menekültek abból az utcából és egy másikba mentek, amelyrôl azt gondolták, hogy ezen aztán sosem viszik majd végig a testet. Amint igyekeztek, hát egyszer csak teljesen váratlanul szembetalálják magukat vele; s mivel

25

Jacobus de Voragine Isten sokszor segít kéretlenül is, akaratuk ellenére mindketten tüstént meggyógyultak, jóllehet emiatt sokat búslakodtak. Ambrus így beszél Szent Mártonról: „ Szent Márton lerombolta a pogány tévelygés templomait, magasra emelte a jámborság zászlait, feltámasztotta a halottakat, megszállottak testébôl kiûzte a gonosz démonokat, az üdvösség orvosságával gyógyította a sokféle betegségben kínlódókat. Oly tökéletesnek találták, hogy koldus képében Krisztust takarhatta be, és a ruhával, amelyet a nyomorult elvett tôle, a világ urát öltöztette föl. Ó, boldog bôkezûség; mily isteni erô rejlik mögötte! Ó, dicsô felszabdalt köpönyeg, amely egyszerre takarja a katonát és Királyát! Ó, micsoda mérhetetlen adomány, hogy méltó volt ruhát adni az Istennek! Méltán adtad néki jutalmul, Uram, hogy megvallottad elôtte magadat. Méltán hódoltak meg neki a tévelygô ariánusok, s a vértanúság szeretete miatt méltán nem félt a hóhér kínjaitól. Mit kap majd jutalmul egész testének felajánlásáért, ha egy kicsiny ruhadarabbal méltó volt felöltöztetni és lát ni ér te az Is tent. A re mény ke dô ket meggyó gyí tot ta: egye se ket imádságával, másokat tekintetével mentett meg.” (Jacobus de Voragine: Legenda Aurea, Helikon Kiadó, 1990, fordította Madas Edit, 272–273; 275–276.)

26

Múltunk forrásainál Oscar Cullmann

A KARÁCSONYFA EREDETE

A mi karácsonyfánk keresztény értelme – ahogy mi ma tudjuk – nem a téli napforduló kereszténnyé tételébôl következik; bár abból is, de az csak indirekt módon vehetô tekintetbe. Saját gyökere van, amely a tradícióból és annak vallásos jelentésébôl adódik. A középkori misztériumjátékokra gondolok. Ezeket mint a karácsonyi ünnep nyitányát mutatták be a templom kapuja elôtt a szent éjjel, s tárgyuk a paradicsomi bûneset története. Ezek a tulajdonképpeni bölcsôi a mi értelmet adó, díszekkel ékesített karácsonyfánknak: A pásztor- és jászoljátékok mellett (jászollal Assisi Ferencnél találkozunk) voltak paradicsomi játékok. December 24-én adták elô. A régi naptárakban december 24-én a dátum mellett Ádám és Éva neve áll. Ilyen játékokat valószínûleg sok helyen elôadtak, különösen bizonyítható ez a Rajna vidékén. A játékban színre lépett Ádám és Éva, az ördög, a kerub, aki a paradicsomi utat elzárta; s mint díszlet ott volt a fa is, melynek gyümölcse alkalmat adott a vétekre. A Biblia nem nevezi meg a fajtáját, ezért mindenütt a vidék honos fájával azonosították. Németországban ez volt az almafa, s az alma mint „ tiltott gyümölcs” így ment a köztudatba. Mivel azonban december 24-én bajos lett volna virágzó almafát keresni, hát más fát találtak, így került természetesen elôtérbe az örökzöld jegenyefenyô, melynek ágai már elôzôleg karácsonyi díszként szolgáltak. A jegenyefenyôre függesztették az almát (vagy almákat). Így adta meg ez a játék a karácsonyfa keresztyén értelmét: a szentséges éjszakán Krisztus emberré létele által az ember bûne bocsánatot nyert. A kísértés fája és gyümölcse így nyerték vissza azt a paradicsomi méltóságot, mely övék volt a bûneset elôtt; a „ jó és gonosz tudás fája” ebben a vonatkozásban, nemigen különbözik az „ élet fájától” (1Móz 2,9), mellyel aztán gyakran azonos is volt a hívô nép képzeletében. Ma emlékeztetni kell arra, hogy a paradicsomi gondolatokkal való belsô kapcsolat meghatározó eleme a mi karácsonyfánknak. A régi karácsonyi énekeket, amelyeket félig-meddig odafigyelve éneklünk, gyakran az az öröm ihlette, hogy Krisztus világra jöttével helyreáll a paradicsomi állapot. Így Nikolaus Hecmann éneke:

27

Oscar Cullmann Ma paradicsom kapuját Ismét megnyitotta, Kérub nem állja ajtaját, Ezért minden áldja. Erôs bizonyítékaink vannak arra, hogy a tizenhetedik századi karácsonyfa megjelenésekor nem bizonytalanul és minden megfontolás nélkül kötötték össze Krisztus születését és a bûnbocsánatot, hanem már hozzáfûzték elôre tekintve a szentséges éjen megszületett Krisztus bekövetkezô kereszthalálát; éppen a felállított karácsonyfa fejezte ki ezt is, éspedig azáltal, hogy az alma mellett ostyát is aggattak rá. Mert attól kezdve, hogy – jóllehet fokozatosan – végbement a karácsonyfa történetében az a fontos változás, hogy a templom terérôl a lakóházakba került, majdnem rendszeresen volt rajta egy ostya. Talán már a paradicsomjátékokban is ez volt a helyzet. Bizonyos, hogy voltak ostyák azon a már említett jegenyefenyôn is Beck Krónikája szerint, amelyet a „ férfiak szobájában” állítottak fel 1660-ban Schlettstadtban. Ez további keresztény-vallásos dimenziót ad a karácsonyfának: az almával szemben, amely halálba vitte az embert, ott az ostya, az élet kenyere, az úrvacsorai kenyér, Krisztus teste, mely a bûnök bocsánatáért adatott. Az ostyából késôbb karácsonyi sütemény lett, s ez ma oly szépen díszíti a karácsonyfát, hogy róla már nem is gondolunk az ostyára. Alkalmasint ide tartozik az is, hogy már régtôl fogva készítettek díszes karácsonyi kalácsokat, s ezeken Ádámot és Évát ábrázolták. Az ostyán kívül még más kapcsolatok is megállapíthatók a karácsonyfa és Krisztus keresztje közt, melyek Krisztus születésétôl elôremutatnak Krisztus – Ádám bûnét kiengesztelô – halálára: Krisztus a második Ádám (Róm 5,12 sk). E tekintetben különösen érdekes volt egy oltárkép az elzászi Weitersweiler faluban; az a kép sajnos már elégett: Krisztus keresztje volt rajta fa alakjában, a fej magasságában két ág festve, az egyiken alma, a másikon ostya. Így élt tovább a régi legenda, mely szerint a paradicsomi fa magvából – amit Ádám magával hozott – egy másik fa nôtt, ebbôl való a golgotai megváltó kereszt fája. Így minden vonatkozásban nyilvánvaló a mi karácsonyfánk keresztény gyökere. Eredeti dísze almára és ostyára korlátozódott. A karácsonyfákon, melyek most már az emberek otthonába is eljutottak, más dísz is megjelent, e dísz egyre kedveltebb lett, s szintén a karácsonyi történet szolgált alapjául. Elôször 1605-bôl tudunk Strassburgban gazdagon díszített fáról, ismeretlen szerzô évkönyvébôl, címe: „ Néhány Strassburgban megfigyelt érdekesség”. A szerzônek ebben a városban feltûnô szokás volt: „ Strass-

28

Múltunk forrásainál burgban karácsonykor a karácsonyfákat a szobákban állítják fel. Arra aggatnak színes papírból kivágott rózsákat, almákat, ostyákat, csilingelô aranyozott fémlapot, cukrot stb. Aztán egy négyszögû teret azért csinálnak, és elöl...”, a következô két sor hiányzik, mert itt elszakadt a papír. Bizonyosan olyan szokásról van. itt szó, ami Strassburgban már jó ideje megvolt, de amilyet még máshol nem látott a szerzô. Ami itt az almák és ostyák mellett még dísz, szintén a keresztény tradícióból származik. A rózsa régi keresztény szimbólum, Ézs 11,1 sk-ra megy vissza, ahol arról van szó, hogy „ hajtás sarjad Isai (Dávid apja) gyökerébôl”. Nem is egy német karácsonyi ének szól errôl: „ Szép rózsabimbó nyílt ki...”, vagy másik: „ Ó, föld; sarjassz virágot”. A jerikói rózsa legendája is ide tartozik: a rózsa kinyílt, amikor Mária a születés éjszakáján itt áthaladt. A vékony, megaranyozott fémlapocskák, melyek minden mozdulatra halk, vibráló csilingelést hallattak, utaltak a keleti bölcsek (a három királyok) által hozott ajándékra. Dörgedelmesen prédikált a karácsonyfa ellen a strassburgi Münsterben a lutheránus professzor és prédikátor Conrad Dannhauer, aki ezeknek a feldíszített fáknak keresztény jelentését nyilván nem értette, vagy legalábbis a szimbólumokhoz nem volt érzéke; a karácsonyfát csak a „ pápaságtól” eredô babonának látta. A karácsonyfákat azok közé a „ tévelygések” közé számította, „ melyekkel a régi karácsonyi idôben többet foglalkoztak, mint Isten igéjével”. („ Katechismusmilch” címû prédikációgyûjtemény, 1642.) A karácsonyfa ilyen polémia ellenére is tovább élt Strassburgban; sôt megkezdte diadalútját, igaz egyelôre csak Németországban. Ebben a korban még nem hallunk a ma olyan jellegzetes gyertyák feltûnésérôl. Mégis kellett, hogy ezeknek is legyen valami elôzménye, mert a fát bizonyára megvilágította a szobában lévô lámpa. Csak akkor erôsítették a gyertyákat a fa ágaira, amikor a régi fénytisztelet – a legsötétebb évszakot legyôzô napforduló – összekapcsolódott más, a fa díszei által jelképezett karácsonyi gondolattal, mint fontos bibliai motívummal, hogy most már a fenyô mint „ fénylô fa” hirdesse: „ most a világosság a sötétségbe jött” (Jn 1,5), és hogy Krisztus „ a világ világossága” (Jn 8,12). Fentebb láttuk már, hogy milyen lelkendezve írta le a palesztinai zarándoknô, Aetheria a negyedik században a január 6-i ünnep csodás fényárját, amely a január 6-i hajnali derengésben a jeruzsálemi Feltámadás-templom belsejét betöltötte. Elsô értesülésünk december 25-én, a karácsonyi ünnepen a fára erôsített gyertyákról Hannoverbôl származik; akkor még nem fenyôre, hanem örökzöld bukszusra erôsítették. Az értesülés Liselotte pfalzi hercegnôtôl

29

Oscar Cullmann való; aki késôbb XIV. Lajos testvérével kötött házassága révén orléans-i hercegné lett. 1708-ban lányához írott levelében beszámol arról, hogy gyermekkorában, 1662-ben Hannoverben karácsonykor egy tanulók által elôadott darabot látott, melyben a csillag, az ördög (aki a gyerekeket bûneik miatt vádolja), az angyal, a közbenjáró Péter, s végül a gyerekeket megajándékozó kisded Jézus is megjelent. (Talán a paradicsomi játék reminiszcenciája gyermekek számára összeállítva!) Ezen az alkalmon a megajándékozásra elôkészített asztalokon kis bukszusok álltak, ágaikra gyertyácskákat erôsítettek. Néhány év múlva ismét írt Liselotte a lányának, hannoveri gyermekkori emlékei újra elôjöttek, s hozzáfûzi, hogy megkísérelte a francia udvarban is bevezetni ezt a szokást, de elutasították, mint „ költséges német szokást”. Csak a tizennyolcadik században találkozunk gyakran gyertyával feldíszített fával, pl. Goethe „ Werther”-ében és Jung-Stillingnél 1793-ban. Strassburgból, a mi karácsonyfánk honából elôször 1785-ben tudósít von Oberkirch bárónô memoárjaiban fára erôsített gyertyákról, s arról, hogy ebben a városban, amikor a „ nagy nap” eljött, minden házban karácsonyfát készítettek „ gyertyákkal és bonbonokkal”, nagy fényességgel. A gyertyák megjelenésével kész is van értelmes díszeivel a mi meghitt karácsonyfánk. Ha késôbb, a tizenkilencedik században az elzászi Meisenthalban és Thüringiában az üveghutákban üveggyöngyöket állítottak elô, s a fára ezeket is ráaggatták az almák helyett vagy mellett, ennek az alapját nem az idôszakról szóló magyarázatban kell keresnünk, hogy ti. ebben az évszakban feltûnôen kevés az alma, hanem a három királyok gondolatában, melyet már feltételeztünk az 1605-ben említett csilingelô, aranyozott fémlapokkal kapcsolatban is. A tizennyolcadik században Németországban sok – részben lelkes – leírását találjuk a karácsonyfának. A leghíresebb íróknál: Goethénél és Schillernél is elôfordul. Más országokban meglehetôsen késôn vették át ezt a szokást, a tizenkilencedik század folyamán, így Skandináviában és Svájcban (itt elôször Zürichben). Franciaországban Elzászon kívül 1840ben állítottak fel karácsonyfát a Tuilériákban a Mecklenburgból származó Orléans-i Helene hercegné szorgalmazására. De csak 1870 után lett általánossá; valószínûleg a háború után Elzászból átköltözött családok hatására. Ma Franciaországban a karácsonyfa mindenütt elterjedt. A modern irodalomból, az ismert írópárnak Jérome és Jaen Tharaud-nak írásából („ La derniere visite”, in: Contes de Noel, 1961) idézek fel egy bájos – biztosan régi legendára visszamenô – karácsonyi mesét azért, mert a középpontjában a karácsonyfa szempontjából oly fontos és eredeti össze-

30

Múltunk forrásainál függés: Krisztus születése és a bûneset összefüggése áll. Mikor már a csillag elhalványult, a betlehemi istállóban utolsó látogatóként megjelenik Éva mint töpörödött, öreg anyóka, és a kisded Jézusnak szó nélkül markába nyomja a kísértés almáját, amibôl rögtön felragyog a jövendô világ jele. Angliába is csak a tizenkilencedik században jutott el a karácsonyfa, valószínûleg Viktória királynô férjén, Albert von Sachsen-Coburgon keresztül. Amerikában csak a tizenkilencedik század második felétôl bizonyítható. Személyes megjegyzéssel zárom. Gyermekkoromban, nem úgy, mint ma, hogy hetekkel karácsony elôtt boltokban és utcasarkokon lehet karácsonyfát látni, hanem otthon titokban készítették. Fiatal életünkben bizonyára akkor ébredt föl elôször a vallásos érzés, a mysterium szent és boldogító borzongása, mikor szüleink december 24-én este elôttünk, várakozó gyerekek elôtt kinyitották a szoba ajtaját, ahol – mintha egy másik világból jönne – gyertyafényözönben állt a fa. Sajnos ma a gyerekek nem mindenütt élik át ilyen intenzíven a karácsony misztériumát, akkor sem, ha sok család fáradozik ezen. A felnôtteknek kellene többet látni a karácsonyfában, mint egy régi szokást, nekik kellene meghatódni a ragyogó fától és annak díszeitôl, nekik kellene mélyen belegondolni a karácsonyi történet keresztény értelmébe, nekik kellene Lukács evangéliumából a karácsonyi elbeszélést fölolvasni. De a pompájában elôttünk álló fa maga is megnyithat további bibliai összefüggéseket, olyanokat, amilyenek felmutatásáért fáradoztam, amikor a karácsonyfa történetét megírtam. Ellentétben azzal a tizenhetedik századi prédikátorral, aki az Isten igéjét az általa lenézett karácsonyfával szemben kijátszotta, az kell, hogy ez a látható szimbólum Isten Igéjéhez vezessen. (Oscar Cullmann: A karácsony ünnepének kialakulása és a karácsonyfa eredete címû könyvébôl, ford: Karasszon Dezsôné, Budapest, 1992, 33–39.)

31

MEDITÁCIÓK Simon Ferenc Efrém OSB obl.

AZ IRGALMASSÁGRÓL SZENT ERZSÉBET ÉVÉBEN

Az irgalmasságnak manapság aligha van konjunktúrája, hiszen nem igazán divatos irgalmasnak lenni ma. A mai társadalom kulcsszava inkább az igazságosság. „ Meg kell szereznem a jogaimat és azt be is kell tartatnom.” Vagy más variációban: „ senkit sem szabad diszkriminálni, kirekeszteni, kiszorítani.” Ma már Európa-szerte esélyegyenlôségi irodák és biztosok is vannak, sôt esélyegyenlôségi törvények is. Nem irigylem a bírókat, hiszen nem lesz könnyû dolguk a jövôben, mert a paragrafusok, a törvények után kell, hogy eldöntsék kit diszkrimináltak, és kit nem. Ne értsetek félre, ezek a törvények jók. Jó, hogy az emberek, a gyerekek, a mozgássérültek és mindenki más alapjogai biztosítva vannak. Jó, hogy a bíróságon alkalmunk adódhat védekezni az önkényesség és a megrövidítések ellen. De azt gondolom, mindenki belátja, hogy egyedül a paragrafusok, törvények által nem lesz emberibb, élhetôbb a világunk. Az igazságosság mellett szükségünk van az irgalmasságra is, a szeretetre, amely egyszerûen a jót akarja felebarátomnak, embertársamnak – még akkor is, ha semmi jutalmat nem várhatunk el és semmilyen büntetés nem kényszerít rá. Hogy milyen értékes az irgalmasság, azt mindenki talán saját maga is kibetûzheti, ha arra gondol, hogy bizony ki lehetünk szolgáltatva könyörtelen embernek is. A könyörtelenség ellen sajnos nem segít a törvény, paragrafus. A könyörtelenség ellen csak egy segít: a szívbéli megtérés. Jó, hogy vannak szentjeink. Szent Erzsébet megmozgat, mozgásba hoz. Talán ezt a mottót is adhatnánk ennek a zarándoklatnak vagy ennek a jubileumi évnek. Mert bizony még evangélikus testvéreink is rengeteg programmal készülnek Szent Erzsébet megünneplésére. Azt gondolom, túl kevés lenne, ha Szent Erzsébet születésének 800. éve pusztán történelmi megemlékezés lenne. Szent Erzsébet kell, hogy mozgasson bennünket, kell, hogy megmozdítson bennünk valamit. Mert ma is szükségünk van az ô lelkületére, az ô erôs Isten- és emberszeretetére, hogy világunk fényesebb legyen és emberibb maradjon, barátságosabb és irgalmasabb. Szent Erzsébet ugyanazt az evangéliumot hallotta, mint mi: Isten a szeretet, mondja Szent János evangélista, és aki a szeretetben marad, az

32

Meditációk Istenben marad, és Isten ôbenne. Szent Máté evangélista pedig mintegy belekiáltja a mai pénztôl és részvényárfolyamtól uralkodó társadalmunkba: aki a kicsit és csekélynek látszót szolgálja, az Krisztust szolgálja. Ez az, ami Szent Erzsébetet mozgatta. Ezt az üzenetet mintegy szívügyének tekintette. Hiszen Jézus élete fog például szolgálni, akkor is, amikor mi magunk megmérettetünk. És akkor bizony néhány nagy ember egészen kicsivé válik, és jó néhány kicsi ember egészen naggyá, például azok, akik önkéntesen levest osztanak a szegényeknek, akik betegeket látogatnak, akik idôt szánnak arra, hogy hozzátartozóikat ápolják. Az irgalmasság különbözô idôkben különbözôképpen jutott kifejezésre. Amikor még nem voltak temetkezési vállalatok, akkor az irgalmasság cselekedetei közé tartozott a halottakat eltemetni. Késôbb ebbôl az irgalmassági cselekedetbôl általános és magától értôdô társadalmi szokás lett. Idôközben – a magas temetkezési költségek miatt – ma újra az irgalmasság cselekedetei közé tartozik. Az irgalmasság klasszikus hét cselekedete kétségkívül idôtálló: az éhezôknek ételt adni, a szomjazóknak italt adni, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a fogságban lévôkért imádkozni, a betegeket látogatni, a halottakat eltemetni. Vagy az irgalmasság lelki cselekedetei: a bûnöseket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedôknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni, a bántalmakat békével tûrni, az ellenünk vétkezôknek megbocsátani, az élôkért és holtakért imádkozni. Mégis azt gondolom, hogy az irgalmasság cselekedetei változnak. Hogyan festene ma, a 21. század Európájában az irgalmasság cselekedete? Nem oly rég Európában közvélemény-kutatást készítettek azok körében, akik szükséget szenvedtek, hogy mit tartanának ma az irgalmasság cselekedeteinek. Nagyon érdekes és elgondolkodtató válaszokat adtak. Talán a következô hét cselekedetben tudnánk összefoglalni. Ez az összeállítás az erfurti püspöktôl származik, de azt gondolom, hogy a mai magyar társadalomban éppen olyan aktuális, mint egész Európában. 1. Embertársamnak azt mondani: hozzánk tartozol Ami társadalmunkat gyakran hideggé és könyörtelenné teszi, az az, hogy a társadalom szélére kerülhetnek emberek: a munkanélküliek, a meg nem születettek, a pszichés betegek, a külföldiek, a bevándoroltak stb. A jelzés – teljesen mindegy, hogy milyen módon tesszük azt –, hogy te nem vagy kívülálló, te hozzánk tartozol (például a plébániai közösségekben), valódi cselekedete az irgalmasságnak.

33

Simon Ferenc Efrém OSB obl. 2. Meghallgatlak Egy sokszor hallott kérés, kérdés: „ Mikor lesz idôd számomra? Olyan egyedül vagyok. Senki sem hallgat meg.” A modern idôk hektikája, nyugtalansága arra kényszerít bennünket, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedjünk. Gyakran hiányzik az idô, hogy a másikat egyszerûen meghallgassuk. Idôt szakítani, meghallgatni az irgalmasság cselekedete – paradox, hogy éppen egy olyan korszakban, ahol minden eszközünk megvan a kommunikációra. 3. Jót mondok rólad Ezt már mindenki megtapasztalta: egy beszélgetésben, ülésen, megbeszélésen vannak olyan emberek, akik elsôsorban a jót látják egy helyzetben, egy embereben, egy kihívásban. Természetesen néha bele kell tennünk az ujjunkat a sebbe, kritikát kell gyakorolnunk vagy ellenállást kell tanúsítanunk. De ma nagyon hiányzik az, hogy a másik embert értékeljem és nagyra tartsam, hogy alapvetôen jót akarjak neki és ügyének, tiszteljem a személyét. Jót beszélni a másik emberrôl. Vajon azok, akik az egyházat kritizálják, nem lehetnének-e kissé irgalmasabbak? 4. Egy darabon elkísérlek Sok ember számára kevés a jó tanács. Mai bonyolult világunkban szükségünk van a kezdeti segítségre, kíséretre az elsô lépések megtételekor, míg embertársam, felebarátom elég bátorságot és erôt gyûjt, hogy egyedül is továbbhaladhasson. Ennek az irgalmassági cselekedetnek a jelzésértéke: meg tudod tenni, gyere, segítek neked az elején! 5. Megosztom veled A jövôben sem lesz tökéletes igazságosság a földön. Akik nem tudnak önmagukon segíteni, azoknak szükségük van és lesz a segítségre. A pénz és különféle adományok, a lehetôségek és esélyek megosztása mindig aktuális lesz. A régi közmondás a növekvô társadalmi névtelenség kapcsán új súlypontot kap: a megosztott szenvedés fél szenvedés, a megosztott öröm dupla öröm. 6. Meglátogatlak Az a tapasztalatom, hogy a másikat otthon meglátogatni jobb, mint arra várni, hogy valaki hozzám jöjjön. A látogatás közösséget teremt. A plébániai látogatási kultúra nagyon értékes. Ne hagyjuk kiveszni! Menjünk azokhoz is, akik nem tartoznak hozzánk. Ôk Istenhez tartoznak, ez elegendô kell legyen egy látogatáshoz.

34

Meditációk 7. Imádkozom érted Aki másokért imádkozik, másként néz embertársára. Másként találkozik vele. Még a nem keresztények is nagyon hálásak, ha értük imádkoznak. Kell, hogy legyen egy olyan hely a városban vagy faluban, ahol a hívek könyörgéseiben minden lakóért, élôkért és holtakért rendszeresen és helyettes módon imádkoznak. Bizony áldássá válik ez a hely. Mondd gyermekednek is: imádkozom érted. Tegyük ezt egymásért, éppen ott, ahol feszültségek vannak, ahol a kapcsolatok törékennyé válnak, ahol a szavak már semmit sem tudnak kiigazítani. Mert Isten irgalmassága nagyobb, mint a mi tanácstalanságunk és gyászunk. Azt kívánom mindnyájunknak, hogy ebben a Szent Erzsébet jubileumi évben irgalmasabban éljünk, és ezáltal örömtelibbé váljon mindnyájunk élete.

35

Meditációk Erika J. Chopich – Margaret Paul

A GYÓGYÍTÓ GYERMEKI ÉN A bennünk élô gyermek Azok a férfiak és nôk, akiket zseniálisnak tartunk, valamiképpen megôrizték magukban a kíváncsi gyermeket. Barbara Sher

Minden ember kettôs lény: egy felnôtt és egy gyermek lakik benne. Ha ezek kapcsolatban állnak egymással, és együtt tudnak mûködni, akkor a teljesség érzése tölt el minket. Ha viszont valamilyen sérülés vagy mûködési zavar, esetleg visszamaradottság miatt ezek elszakadtak egymástól, és nincs többé kapcsolat köztük, annak rossz érzés, zavar, üresség, bensô magány a következménye. Fontos, hogy megértsük a gyermeklélek szerepét és lényegét. A mi kultúránkban a gyermeket kevesebbnek tekintik a felnôttnél, kevésbé fontosnak, tudatlanabbnak, ügyetlenebbnek. Gyermekkorunkban általában gyengének érezzük magunkat, ezért az erôtlenség, kicsinység és a jelentéktelenség érzete gyakran kapcsolódik össze a gyermekkorral. Ráadásul, miután gyakran halljuk, hogy rosszak voltunk, és károkat okoztunk, magát a gyermeklelket is bajkeverônek gondoljuk. Nehéz ezt a bennünk lakozó gyermeket értékesnek tartani, mivel gyermekkorunkban minket is csökkent értékûnek tartottak a nagyok. Alábecsüljük gyermeki énünk fontosságát, s ezáltal tovább éltetjük gyermekkori rossz élményeinket; megszakítunk egy önmagunkon belül létezô kapcsolatot, majd emiatt nyomorultul érezzük magunkat. Gyermeklelkünk megértése és megbecsülése a feltétele annak, hogy teljes emberek lehessünk. Milyen is a gyermeklélek? A gyermekléleknek erôs érzelmei vannak: repesô öröm és keserû fájdalom, túláradó boldogság és mélységes elkeseredettség. Míg a bennünk élô gyermeklélek a jobb agyféltekére jellemzô módozatokban mûködik: létezik, érez és tapasztal, addig felnôttlelkünk a bal féltekére jellemzôen mérlegel, gondolkodik és cselekszik (bár neki is vannak érzései). A „ cselekvés” a külsô világra irányul, míg a „ létezés” színtere belsô: érzelmi és lelki jelenségek sora jelzi.

36

Meditációk Következzék Erika példája arról, hogyan vigasztalta meg gyermeklelkét a hirtelen rászakadt gyász pillanatában: Egy úti élmény kapcsán jöttem rá, hogyan is mûködünk valójában. Egy barátommal San Diegóba utaztunk, hogy megnézzünk egy újszülött gyilkos bálnát a tengeri akváriumban. Miközben az új jövevényt figyeltük, keresni kezdtem azt a nagyobb bálnát, Orkyt „ akivel” már régebben barátságot kötöttem. Nagyon szerettem ôt, már messzirôl felismertem. Most azonban hiába kerestem a medencéjében. Hirtelen elöntött a hideg verejték, mert láttam, hogy néhány búvár egy tartályt erôsít egy darura. Rögtön éreztem: az én kedves Orkym elpusztult. Eszeveszetten rohantunk a medence túloldalára, hogy megkérdezzük a gondozóktól, mi történt. Azt mondták, semmi baj, és egy kisebb nôstény bálnára mutatva azt állították, hogy ô az, akit keresek. Én azonban tudtam, amit tudtam, és gyanúmat az egyik búvár is megerôsítette. Elborított a gyász és a szomorúság. Lelkem két része egyformán sírt bánatában, de mindkét énem másként élte meg a gyászt. Felnôttlelkem nemcsak szomorú volt, hanem valósággal tombolt a dühtôl, mert be akartak csapni, és mert nem tudtam, hogyan bántak kedvencemmel. Felnôtt részem elsô impulzusa az volt, hogy tenni kell valamit: felelôst, fônököt kell keresni, magyarázatot kell követelni. Aztán meghallottam gyermeklelkem hangját is. Ôt nem érdekelte, hogy ki a felelôs, hogy mi és hogyan történt, csak azzal törôdött, hogy örökre elvesztette hatalmas barátját, és még istenhozzádot sem mondhatott neki. Túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy dühös legyen. Úgy döntöttem, hogy mindenekelôtt a gyermeklelkemnek tartozom felelôsséggel, és mielôtt bármit teszek, idôt kell hagyom neki, hogy megbirkózhasson a gyászával. Így aztán leültem egy padra, és percekig zokogtam. Jól döntöttem, mert ha azonnal elkezdek felnôtt módra kérdezôsködni, sokkal nehezebb lett volna feldolgoznom a gyászt. Gyermeklelkem nemcsak barátom elvesztését sínylette volna meg, hanem még azt is, hogy magára hagytam a trauma pillanataiban.

A gyermeklélek lényünk ösztönös része. Sokszor mondják tudattalannak is, de amennyiben nem tudatos, akkor azért nem az, mert elhanyagoltuk, vagy nem figyeltünk oda rá. A tudattalan is megközelíthetô, mihelyt kíváncsiak vagyunk rá. Gyermeklelkünk ôrzi gyermekkorunk érzéseit, emlékeit és tapasztalatait, s ezek könnyen felidézhetôk, ha hajlandók vagyunk tanulni belôlük. A gyermeklélek két arcát mutathatja: egyrészt azét a gyermekét, akit a felnôttlélek szeret, másrészt azét, akit nem szeret, hanem bírál, elhanyagol és magára hagy. Ám mindannyiunkban csak egy gyermek él. Ez a gyermek adott pillanatban vagy szeretett vagy „ mostoha”-gyermek, s mind érzéseit, mind viselkedését közvetlenül meghatározza, hogy a fel-

37

Erika J. Chopich – Margaret Paul nôttlélek hajlandó-e tudomást venni vágyairól, szükségleteirôl, érzéseirôl, és hajlandó-e ezekért felelôsséget is vállalni, vagy mindezt elhárítja magától. (….) A gyermek, akit szeretnek Fontos feltennünk a kérdést: bízhatunk-e a gyermeklélek irányítására bármilyen tevékenységet, különösképpen, ha az még veszélyes is. Nos, Erikának van egy figyelemre méltó emléke: Már kislánykorom óta arra vágytam, hogy kipróbálhassam a vitorlázórepülést. Különbözô okok miatt késôn, csak néhány éve kezdtem el repülni, s a tanulóidô alatt olyan leckét kaptam a saját gyermeklelkemtôl, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy meleg októberi délután mentünk ki oktatómmal, John Stevensonnal a sivatagba elsô, régen várt felszállásomra. Olyan izgatott voltam, hogy egy barátomat kértem meg: vigyen ki kocsin. Attól féltem, képtelen leszek vezetni. Amint beültem a gyönyörû szerkezet elsô ülésébe, beleszerettem a hosszú, kecses szárnyakba. Extázisban voltam, amikor a motoros gép megindult elôttünk. Az egész repülésem alatt sikoltoztam a gyönyörûségtôl, hiszen megvalósult az álmom. Aztán John szólt, hogy forduljunk, és én ujjongva tapasztaltam, hogy a hatalmas szárnyak engedelmeskednek nekem. Éreztem, a sasok birodalmába tartozom, és ha ezt meg tudom tenni a levegôben, akkor odalenn a földön sincs elôttem akadály. Amikor landoltunk, könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól. Második gyakorlati órám azonban egészen más élmény volt. Miközben becsatoltam az övemet, éreztem, hogy feszült és bizonytalan vagyok. Megszólalt bennem egy kritikus hang: „ Erika, te nem is tudsz repülni, és lehet, hogy olyan hibát követsz el, amibôl John sem tud kihúzni. Ez nem tréfa, nagy kockázatot vállalsz, és még Johnt is megölheted!” Annyira reszkettem, hogy alig tudtam kormányozni, nem is ment a dolog olyan szépen és simán, mint az elsô alkalommal, amikor olyan természetesen csináltam mindazt, amit elôzôleg megtanultam. A karom lemerevedett a félelemtôl, és csak arra ügyeltem, hogy John észre ne vegye, hogy milyen állapotba kerültem. Attól tartottam, azt gondolja majd, hogy hisztis vagyok, és nem érti meg, hogy attól félek, hogy mind a ketten meg fogunk halni! A szerencsés landolás után nem voltam biztos benne, hogy még egyszer valaha fel akarok szállni. Nem is elégedetlenséget, kifejezetten vereséget éreztem. Késôbb belém hasított a felismerés: a második gyakorlaton félelmemben elszakadtam a bennem lévô gyermektôl, aki pedig együtt repült velem az elsô lecke alatt! Elhatároztam, hogy ez soha többé nem fog elôfordulni. Errôl van szó! Bennem a gyermek tud repülni! Én meg nem mertem megbízni az ô bölcsességében, attól féltem, hogyha átadom magam a repülés élvezetének, lezuhanok.

38

Meditációk Amikor a következô gyakorlaton a kifutópályán gurultunk, megint érezni kezdtem a feszültséget, de gyorsan kinyitottam az ablakot és elképzeltem, amint kiöntöm rajta a félelmemet. Aztán becsaptam az ablakot, újra szabad voltam és a szárnyak ismét a gyermeklelkem meghosszabításaként mûködtek. A kiképzésem nagyon simán és szokatlanul gyorsan haladt, ami részben John érdeme, aki tökéletes egyensúlyt tud tartani a benne lévô felnôtt és gyermek között. A mai napig minden felszállásnál eszembe jut, hogy milyen sokat jelent, ha hagyjuk, hogy gyermeklelkünk értünk, velünk szárnyaljon. (...)

A feltétel nélküli szeretet Feltételek nélkül szeretni gyermeklelkünket annyit tesz, hogy megbízhatóan és állandóan szeretjük, függetlenül attól, hogy milyen érzései vannak, mit szeretne, hogyan viselkedik. A gyermek számíthat ránk, és biztos lehet benne, hogy nyitottak maradunk elôtte, és mindent megteszünk érte, akár gyûlölködik, akár dühös, akár olyasmit kíván, ami ütközik azzal, amit felnôttlelkünk szeretne. Ahogy az igazi gyerekek sem éreznék, hogy szeretik ôket, ha csak egyszer vagy kétszer kapnának enni hetente, vagy ha csak olykor-olykor figyelnének rájuk, és csak nagyritkán játszanának velük, úgy a bensô gyermek sem érzi, hogy szeretjük, ha nem érzi, hogy állandóan vele vagyunk. Akinek volt már kutyája, tudja, hogy mit jelent a feltétlen szeretet. Az állatokat könnyebb feltétel nélkül szeretni, hiszen nincs egójuk. Ha megszidjuk a kutyánkat, mert valami kárt okozott, az állat általában szomorú szemekkel néz ránk, és teljes megbánást tanúsít. Mutatja, hogy mennyire bántja a dolog, és hogy milyen odaadó. Mintha ezt mondaná: „ Tudom, hogy dühös vagy, de én szeretlek, és sajnálom, hogy ennyire kiborultál.” A testtartással és tekintettel, olykor szûköléssel kifejezett üzenet mélységesen megható, és ezután mi még mélyebb szeretettel viszonozzuk a jószág odaadását. A kutyák nagyon ritkán morognak vissza, és csak akkor védekeznek, ha félnek, vagy ha rosszul bánnak velük. Amikor egy anya elôször néz újszülött gyermekére, és érzi a testén annak melegét és puhaságát, a gyengédség új mélységeit fedezi fe1. Akinek soha nem volt kisbabája, az is tapasztalhatott ehhez hasonlót, amikor ölbe vett egy kiskutyát, vagy megérezte a frissen sült kenyér vagy a langyos tavaszi esô illatát. Valami ilyesmit él át a gyermeklélek is, amikor érzi, hogy feltétel nélkül szeretik. Mindenkinek hatalmában áll, hogy akkor viseltessen szeretettel a gyermeklélek iránt, amikor csak akar. Ahhoz azonban, hogy szeretetteljesen tudjunk viselkedni, szeretetet kell éreznünk és nem szégyent vagy zavart. Elkötelezetten, odaadóan és nem csak szavakkal kell szeretni.

39

Erika J. Chopich – Margaret Paul Nem elég mondani, tenni is kell, hogy a másik ember vagy az énünk másik része érezze is. Aki nem hajlandó önmaga teljessége érdekében munkálkodni, hanem mindig arra vár, hogy ezt valaki más tegye meg helyette, abból hiányzik az odaadás, és nem tud feltétel nélkül szeretni sem. Talán segít, ha elképzeljük, hogy kéz a kézben ballagunk egy életen át ezzel a bensô gyermekkel, vagy hogy mellettünk vagy az ölünkben ül és játszik, mint egy igazi kisgyerek. Ha sírni kezdene, mit tennénk? Nem törôdnénk vele? Odahívnánk valaki mást, hogy oldja meg a problémáját? Vagy ráordítanánk, hogy hagyja abba a sírást, mert mindjárt kap egyet, akkor majd legalább tudja, miért sír? Vagy azt mondanánk neki, hogy hisztizni ronda dolog, és hogy szégyellje magát? Vagy kilöknénk a szomszéd szobába, amíg abbahagyja a zokogást? Egy hús-vér gyerek bizonyára nem érezné, hogy szeretjük, ha így bánnánk vele – a gyermeklélek sem érzi így. Csak akkor érzi, hogy szeretjük, ha megpróbáljuk kipuhatolni, hogy mi a baja, és enyhítünk a fájdalmán. Aki ítélkezik, nem jut közelebb az igazsághoz és nem szeret. Voltaképpen könnyebb megismerni és szeretni, mint ítélkezni, bal agyféltekés társadalmunk azonban mindent a helyes-helytelen, jó-rossz kettôs értelmében fogalmaz meg. A dolgok nem csak úgy „ vannak”, hanem vagy jók, vagy rosszak. Márpedig, ha valami rossz, azt nem is akarjuk tüzetesebben szemügyre venni, és megoldást találni rá. Ítéleteink távol tartanak a gyermeklélek érzéseitôl és véleményétôl. Ha valamit restellünk, legyen az egy gondolat, egy érzés vagy egy kívánság, azt elhessegetjük, és így megfosztjuk magunkat a mélyebb önismeret lehetôségétôl. Az ego szerint eleve rosszak vagyunk, magasabb rendû, teljes énünk azonban tudja, hogy fejlôdô, tanuló és épülô emberi lények vagyunk, és mint ilyenek, olykor lehetünk merészek vagy gyávák, okosak vagy unalmasak, szenvedélyesek vagy zárkózottak, elfogadók vagy pimaszok. Minden, amit érzünk, mi magunk vagyunk, és minden érzésünk elfogadható. Ha létjogosultságot adunk a bennünk lakozó gyermeknek, ha engedjük, hogy egyszerûen csak legyen – ez maga a feltétlen szeretet. Nem kell kárhoztatnunk önmagunkat egónk miatt sem, sôt nem is kell arra törekednünk, hogy megszabaduljunk tôle, hiszen ez csak további belsô konfliktust okozna. Aki feltétel nélkül tudja szeretni gyermeklelkét, az el tudja fogadni az egóját is: az önmagában élô rideg bensô felnôttet és az elutasított gyermeket. Csak az ego szégyelli magát – a teljes énünk, magasabb rendû önmagunk: soha. A gyermeklélek legfôbb tápláléka az igazság. Az igazság akkor is a szeretet megnyilvánulása, ha esetleg rossz hallani. Sokkal szeretetteljesebb dolog bevallani a gyermekkorban sokat bántott bensô gyermeknek,

40

Meditációk hogy a szülei soha nem szerették igazán, mint állandóan hazudni, kifogá so kat és ment ségeket keresni a szülôk rideg viselkedésére. Végül ugyancsak gyermeklelkünk épülésére szolgál, ha hagyunk neki elegendô idôt, hogy feldolgozza a múltat. Mint már korábban említettük, a legkínzóbb érzés a magány elviselése. Többé-kevésbé mindannyian átéltük ezt az érzést gyermekkorunkban, és életünk végéig ez ellen küzdünk a leghevesebben. Ha egy csecsemô magára marad, az akár végzetes is lehet számára: kiszárad, kihûl, éhen hal. Azért olyan ijesztô a magány, mert kiszolgáltatottságunkat idézi fel: azt a félelmet, hogy nem tudjuk magunk mellett tartani azokat, akiknek a kezében van az életünk, akik a szükségben segíthetnek rajtunk. Mindaddig azonban, amíg rettegünk ettôl az érzéstôl, védekezünk ellene. A gyógyulás akkor kezdôdik, amikor a szeretetteljes bensô felnôtt elismeri ennek az érzésnek a jogosságát a gyermeklélekben. A felnôtt dolga, hogy elfogadja ezeket az érzéseket, továbbá hogy megkeresse ezeknek az okát, és lehetôvé tegye a gyermek számára, hogy biztonságban újra átélje és feldolgozza a kellemetlen élményeket. Ez azt jelenti, hogy a felnôttlélek biztosítja a gyermeklélek számára a belsô és a kívülrôl érkezô szeretetet, mégpedig egy barát vagy egy terapeuta személyében, aki segíti és bátorítja a gyermeket, miközben az még egyszer bejárja szenvedései útját. A szeretô felnôtt legfôbb feladata, hogy osztozzon a gyermeklélek magányában, és ne próbálja elvenni tôle a szenvedést, hanem nyújtson biztonságos, szeretetteljes környezetet a megismeréshez és a gyógyuláshoz. (Erika J. Chopich – Margaret Paul: A gyógyító gyermeki én, Út a lelki egyensúly felé, fordította: Karczag Judit, Animus Kiadó, 2001,19–21, 35-36.)

41

A preceptorok, az új oblátusok lelki kísérıi Gyırben

42

Lelkigyakorlat Attyapusztán, november 16-18.

43

44

Meditációk John Powel

A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK

Ha az emberi személyiség egészségének kulcsfontosságú tényezôje és az emberi boldogság legfontosabb összetevôje az a képességünk, hogy önmagunkról jó véleménnyel legyünk, hogy szeressük, értékeljük magunkat és ünnepeljük saját jóságunkat, akkor világos a szeretet alapvetô feladata. Szeretetemnek képessé kell tennie téged arra, hogy szeresd önmagadat. A szeretetben elért sikerünket nem aszerint kell megítélnünk, hogy elért eredményeinkért csodálnak minket, hanem azoknak az embereknek a száma szerint, akik teljességüket annak tulajdonítják, hogy szeretjük ôket, azoknak a száma szerint, akik szépségüket a mi szemünkben látták és jóságukat a mi hangunk melegében hallották meg. Olyanok vagyunk egymás számára, mint a tükör. Addig nem tudhatjuk, milyenek vagyunk, amíg meg nem látjuk tükörképünket. Biztos, hogy mi, emberek mindaddig nem vagyunk képesek megismerni saját szépségünket, és nem tudunk ráébredni saját értékünk tudatára, amíg azt egy szeretô, ránk figyelô emberi lény vissza nem tükrözi felénk. A legnagyobb ajándék, amit a másik személynek felkínálhatunk, az illetô saját értékének a tudata. Ez a legnagyobb dolog, amellyel bármely élet kiteljesedéséhez hozzájárulhatunk. Csak a szereteten keresztül adhatjuk ezt az ajándékot, és tehetjük meg ezt a hozzájárulást. Mindamellett alapvetô fontosságú, hogy szeretetünk felszabadító legyen, nem pedig birtokló. Mindig meg kell adnunk az általunk szeretett személynek azt a szabadságot, hogy önmaga lehessen. A szeretet a másik embert megerôsíti különbözôségében. Nem birtokolja, nem manipulálja a szeretett személyt. Ideillik Frederick Perls gondolata: „ Nem azért jöttél erre a világra, hogy megfelelj elvárásaimnak. És én sem azért jöttem erre a világra, hogy megfeleljek a te elvárásaidnak. Csodálatos lesz, ha találkozunk. Ha nem, hát nincs mit tenni.” Az óangolban a szeretetre (love) a freon szót használták, amelybôl a barát (friend) szó származik. Szeretni azt jelenti, hogy szabaddá tenni. A szójelentések fejlôdése arra utal, hogy a szeretet és a barátság szabaddá (free) tesz. A szeretetnek és a barátságnak képessé kell tennie az általunk szeretett személyeket arra, hogy legjobb önmagukká váljanak saját meglátásaik és elképzeléseik szerint.

45

Meditációk

Ez azt jelenti, hogy csak olyan módon akarhatom neked a legjobbat, és próbálhatok meg a szükségleteidnek megfelelôen cselekedni, hogy megôrizhesd szabadságodat arra, hogy saját érzéseid és gondolataid legyenek, és meghozd saját döntéseidet. Ha a te személyiséged ugyanolyan drága nekem, mint a sajátom – ezt tételezi fel a szeretet –, akkor figyelmesen és érzékenyen tiszteletben kell tartanom azt. Amikor megerôsítelek téged, megerôsítésem feltétel nélküli értékeden alapul, amely értéked abból ered, hogy az emberiség egyedülálló, megismételhetetlen, sôt szent titka vagy. Amikor irántad érzett szeretetem értékét vizsgálom, fel kell tennem magamnak a kérdést, vajon szeretetem nem birtokló, nem manipuláló, hanem igazán megerôsítô és felszabadító-e. Ebben az értékelésben a következô kérdések megfontolása fog segíteni: Fontosabb-e számomra az, hogy meg legyél elégedve önmagaddal, mint az, hogy én veled? Fontosabbnak tartom-e, hogy a saját magad által kitûzött célokat érd el, mint hogy az általam kijelölteket? Egy másik próba ez: Amilyen mértékben igazán szeretlek és megerôsítelek, úgy leszel képes másokkal sikeresebb kapcsolatot kialakítani, és én ennek örülni fogok. Azt akarom, hogy szeressél másokat, és téged is szeressenek. Nem akarom, hogy én legyek számodra a „ teljes élet”. A „ teljes életet élô” ember sokakkal tud jó kapcsolatot kialakítani, és sokféle dolognak tud örülni. Szeretetemnek meg kell téged erôsítenie ebben, és szabaddá kell tennie arra, hogy teljes életet élj, hogy minden porcikádban és képességedben élj, hogy teljes egészében megtapasztald a világunkat betöltô mennyei dicsôség gazdagságát. (John Powel A tartós szeretet titka címû könyvébôl, Fordította Kissné Hargitay Emese, Vigilia Kiadó, 2002, 62–64.)

46

Bencés szerzôk

A ZSOLTÁROZÁS MINT ÉLETFORRÁS

Manapság sokan panaszkodnak arra, hogy túlhajszolt életet élnek, kiégtek és kimerültek. Számomra a stressz mindig spirituális probléma. Csak saját erômbôl dolgozhatok. Bennünk azonban a Szentlélek ereje forrásozik. Ha tudatában vagyok e forrás létezésének, ha belôle merítem erômet, akkor nem merülök ki, bármilyen sokat dolgozzak is. Sokan azért fáradnak el korán, mert helytelen életszemlélettel, gondolkodásmóddal léteznek, mint például: „ Remélem, mindent helyesen csinálok. Remélem, nem ejtek hibát. Remélem, nem lesz belôle veszekedés.” Ezzel a hozzáállással nagyon hamar el lehet fáradni. Az ima a belsô forráshoz vezetô út. Az ima Evagriosz Pontikosz szerint az „ Isten helye”, mert maga az Isten lakik ott; valamint „ Jeruzsálem”, mert a béke szigete. Bennünk – így tanítja a misztika – már létezik az a hely, ahol csend van, ahol Isten már bennünk él. Azonban a csend belsejétôl el vagyunk választva. A belsô és külsô zaj, gondjaink és problémáink vastag betonfalként emelkednek szívünk és a csend helye közé. Az imával leromboljuk ezt a betonfalat, hogy a csendhez juthassunk. Oda, ahol az Isten lakik bennünk, más ember nem mehet be, ott nincs megítélés és elítélés, kívánalom és elvárás, visszautasítás és sértés. Ott gyógyultak és egészek vagyunk. Gátlásaink és félelmeink ellenére megtapasztalhatjuk, hogy bensônk egészséges és sérthetetlen. Sebeink csak az érzelmeinkre hatnak, de nem az igazi énünkre. A keleti egyházban a Jézus-ima mutatja az utat a szív legmélyéhez. Ez a kegyelem és az irgalom helye, a szeretet és a szabadság helye. Oda vétkeinknek és bûnös voltunknak nincs belépése. Ott igazak vagyunk, tiszták és hibátlanok. Anselm Grün: Das Buch der Lebenskunst, Herder, 2002.

*** Legtöbb kortársunk szemében sokszor a szerzetesek és a szerzetesnôk, úgymond mintha csak munkából kifolyólag, specializálódtak volna az istentiszteleten való részvételre. Legtöbbször ez úgy jelenik meg a köztudatban, hogy ôk azok, akik a világban élô minden emberért és minden ember helyett imádkoznak. Még ha ennek a felvetésnek van is bizonyos valóságértéke, az imaélet efféle szemlélete nem teljesen problémamentes. [...] Az istendicséret az emberek, de elsôsorban a megkereszteltek ere-

47

Bencés szerzôk dendô feladata. Az egyház küldetéséhez tartozik, hogy ezt a szent kötelességet, az istendicséretet, ébren- és életben tartsa, és ezáltal minden embernek keresztényi kötelességében segítsen. St. Gallen-i Notkertôl maradt fenn az alábbi idézet: „ Az istendicséret nélküli idô meztelen.” [...] Mindenekelôtt a himnuszok és a hálaénekek azok, amelyek sejtetni engedik, hogy az istendicséret és az Isten felismerése között bensô összhang áll fenn. Istent a mûveiben ismerik fel teremtményei. Szent Pál így ír errôl a Római levél elsô fejezetében: „ Amit ugyanis tudni lehet Istenrôl, az nyilvánvaló elôttük, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhetô.” Ebben az összefüggésben az apostol az emberek bûnérôl is beszél: „ Ôk, bár ismerték Istent, nem dicsôítették ôt mint Istent, és nem adtak hálát neki.” (Róm 1,19–21) Itt azonban többrôl van szó, mint pusztán intellektuális felismerésrôl, miszerint van Isten. Az istenfelismerés egészen meghatározott értelemben értendô: van Isten és szeretheted ôt. Az istendicséretben világosodik meg bennünk, hogy az Isten végtelenül szeretetreméltó. Néhány zsoltár ezeket a gondolatokat nagyszerûen bontakoztatja ki, mint például a 103. és a 104., amelyek a teremtés csodálatos tetteit sorolják fel és az Isten emberszeretetét éneklik meg. Mindkét zsoltár ezzel a felkiáltással zárul: „ Áldjad lelkem az Urat!” Aki dicsérettel mélyül el Isten mûveiben – Szent Ferenc a naphimnuszával híres példa erre –, az nem is tud máshogy létezni; és ez a szeretet állandóan ismétlôdik. Isten szeretete teremtményeiben tükrözôdik vissza, amelyek dicsôítve, hálatelten válaszolnak neki. [...] A mi istendicséretünk a kinyilatkoztatáshoz hasonló karakterrel rendelkezik. A nagy nyilvánosság elôtt megénekeljük Isten dicséretét. Az egyházban ez már a kezdetektôl fogva így ismert, és a zsoltárokban is ez az értelmezés rejlik. A világ éppen ma van a legjobban arra utalva, hogy mindezt megvalljuk elôtte. [...] A zsolozsma bencés hagyománya erre épül. Nem ritkán történik az meg, hogy emberek, akik régen távol élnek mind Istentôl, mind az egyháztól, az istentisztelet ilyen formája által – amely túlnyomórészt dicséret – ismét megszólítva érzik magukat. Az istendicséret által a világot újra Isten szeretetének helyeként élik meg, és ezzel egyidejûleg a saját életükben is – a talán benne rejlô nehézségek és szenvedések ellenére is – megtalálják a hála és a dicsôítés értelmét. Így nézve a mi imánk az emberek szolgálata, mivel benne a mindenható jóságos Istenhez vezetô út rejlik. A liturgikus dicséret, amely az elôírt napszakokban hangzik el Isten színe elôtt, nem utolsósorban arra szeretne rámutatni, hogy lépjünk be

48

Meditációk abba az istentiszteletbe, amelyet Jézus, a Fiú, az Atyának bemutat. Az ô földi élete Isten színe elôtti és mindenben Isten akaratának engedelmeskedô élet volt. Így vezet el az istentisztelet minket arra, hogy a Jézuséhoz hasonló életre törekedjünk, hogy életünk maga is istendicséretté váljon. Ebben az összefüggésben Szent Iréneusz szavaira szeretnék emlékeztetni: „ Gloria dei homo vivus – Isten dicsôsége az élô ember.” Benedikt Müntnich OSB: Gott näher kommen. Alltag gestalten nach der Regel des hl. Benedikt. Matthias-Grünewald-Verlag. Mainz. 2005.

*** A globalizáció korában nem hiányzik életünkbôl a stressz és a túlhajszoltság, amely sok vezetô pozícióban lévô ember számára biztosan ismerôs. Ebbôl a szempontból én, mint szoros idôbeosztás szerint élô prímás apát jelentôs elônyt élvezek a világi vezetôkkel szemben: a kolostorban az idô napirend szerint beosztott és megtervezett. Munkáimat mindennap négy alkalommal megszakítom a kórusimádság számára. „ Isten mindennél elôbbvaló a számodra, Istennél fontosabb dolog nem létezhet életedben. Ez a fél óra most egészen Istené” – mondom ilyenkor magamnak. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ez az idô, amelyet egészen az Istennek adok, egészen az enyém is. Ez az az idô, amikor nem állok nyomás alatt, amikor kikapcsolhatok és gondolataimat is felszabadíthatom a mindennapi problémáktól. Naponta négyszer kiszállok az élet körforgásából és a szabadság csodálatos érzését élem át a legnagyobb stressz közepette. A kórusima számomra napjaim oszlopait jelenti. Mivel utazásaim során legtöbbször kolostorokban tartózkodom, Afrikában, Amerikában vagy Ázsiában ugyanúgy részt tudok venni a zsolozsmán, mint itt, a Sant’ Anselmóban. Mindenhol ugyanazokat a zsoltárokat énekeljük. Ezért a világ minden pontján hamar otthon érzem magam, és talán ezzel is magyarázható, hogy soha sem szenvedek az idôeltolódástól. Ezek a struktúrák mindenki számára nélkülözhetetlenek, aki valamit véghez szeretne vinni. Abtprimas Notker Wolf: Worauf warten wir? Ketzerische Gedanken zu Deutschland. 176. Rowohlt Taschenbuch Verlag, Reinbek bei Hamburg, 2006.

***

49

Bencés szerzôk A vasár- és ünnepnapokat gregorián dallamokkal tesszük ünnepélyessé. A bencés életforma abban nyújt segítséget, hogy a mindennapok kihívásai után ôt is engedjük szóhoz jutni, hogy ismét tudatosítsuk magunkban, hogyan szenvedett el ô mindent értünk: a kilátástalanságot, az Istentôl való elhagyatottságot, s hogy a világ sürgô-forgó lármája minden csábításával és ámításával együtt nemcsak minket, hanem ôt is körülvette. A bencés liturgiában azt a nyugalmat éljük meg, amely a legszentebb tevékenység. St. Alban-i bencés nôvérek internetes honlapjáról. Anselm Grün (Hg.): Die Lebenskunst der Benediktiner. Pattloch Verlag GmbH & Co. KG. München. 2005.

*** A zsoltárokban az érzéseink jelennek meg. Tudjuk, hogy nem minden zsoltár jámbor hangvételû, hanem sokféle érzésvilág megtalálható bennük, a szeretet és a gyûlölet, a félelem és a bizalom, a gondok és a kétség, a sóvárgás és az elhagyatottság, a fájdalom és az öröm. Azáltal, hogy érzéseinket kiénekeljük, a kavargó gondolatok letisztulnak bennünk és tudatalatti érzelmeink is feloldódnak, megkönnyebbülnek. Még ha a vesperás fél óráját nem feltétlenül a legnagyobb összeszedettségben énekeltem is végig, akkor is azt érzem utána, hogy megtisztultam. A kavargó érzéseket már nem hordozom teherként magammal, világosabb, tisztább lett a bensôm. Kolostorunk egyik vendége mondta egyszer, hogy a zsoltárok éneklése közben úgy érzi magát, mint a tengerparton. A hullámok jönnek és mennek, aztán pedig egy megtisztított homokfelület marad vissza. Ehhez hasonlóan tisztítja a zsoltáréneklés is a lelkét. Számomra már napirendünk is tisztítólag hat, amely négyszer hív meg arra, hogy munkámat napközben megszakítva a konfliktusok leküzdéséhez is erôt merítsek. Egy szerzetestestvér a rossz szervezésrôl panaszkodik, a másik beszámol arról, hogy egy beszállító cég a megrendelt árut nem vagy hibásan szállította le. Építésvezetônk a bonyodalmakról mesél, amelyek az építkezésen történtek. Ha ilyenkor túl sok probléma zúdul rám, akkor összegyûlik bennem a harag és a bosszúság, s ha teret engedek nekik, akkor minden telefonhívásra és megszólításra feszülten reagálok és szépen lassan hatalmába kerít az az érzés, hogy minden fáradozásom fölösleges. Ilyenkor mindent feketének látok, és bénultnak érzem magam. [...] Hiva-

50

Meditációk tali munkaidôm során nincs lehetôségem arra, hogy érzéseim összefüggéseit felismerjem és lelki egyensúlyomat ismét rendbe hozzam. Azonban ha elérkezik a napközi imaóra ideje, megtapasztalom a gyógyító szünet erejét. Teljesen átadom magam a zsoltáréneklésnek, a lelki olvasmánynak és utána csendben indulok ebédelni. Egyszerre azt érzem, hogy a problémák letisztultak bennem és kiszabadultam szorításukból. A belsô összevisszaságot, amely a délelôtt folyamán alakult ki, a napközi imaóra ismét letisztította. Anselm Grün: Damit dein Leben Freiheit atmet. Reinigende Rituale für Körper und Seele, 107. Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 2007. (Fordította: Vigh Brigitta)

51

Ciszterci szerzô

A LECTIO DIVINA Szabályok a lelki olvasmányhoz – Válassz egy könyvet tetszésed szerint (Szentírás, egyházatyák vagy lelki írók mûvei, szentek életrajza), amelyiknek jó keresztény szellemérôl meggyôzôdhetsz – Olyan könyvet válassz, amelynek a terjedelmével meg tudsz birkózni meghatározott, általad megszabott idôn belül. – Jelöld ki napodnak azt az idôpontját, amikor elôreláthatólag rendszeresen idôt tudsz szánni az olvasásra, és próbáld meg naponta önfegyelemmel tartani magad az olvasáshoz. – Tûzd ki te magad a lelki olvasmányra szánt idô hosszúságát. A gyümölcsözô olvasásra minimum fél óra látszik szükségesnek. – Mielôtt olvasni kezdenél, szakítsd ki magad addigi munkádból, és teremts olyan légkört magadnak, amelyben megszabadulsz a feszültségtôl és koncentrálni tudsz (pl. gyertya, egy csésze tea, halk zene). – Napi olvasásodat mindig rövid imával kezdjed, amelyben nyitott fület és szívet kérsz, hogy meghalljad Isten szavát. – Próbáld meghallani: mit mond neked Isten – itt és most – az olvasott szövegben – Olvass lassan és megfontoltan, ha szükséges, hangosan, hogy a szavak nagyobb hatást tegyenek Rád, és a tartalom bensôleg érintsen meg. – Gyakran szakítsd meg az olvasást, hogy az olvasottakat átgondolhasd és lelki szemeid elôtt szemlélhesd. – Gondolj mindig arra, hogy a lelki olvasmánynál nem tanulásról, hanem szíved Istenhez emelésérôl van szó. – Hagyd, hogy belsô értelmed és érzelmeid lendületbe jöjjenek az olvasásnál, és ne szégyenkezz, ha elragadtatást vált ki belôled, amit olvasol – Ne légy szomorú, ha egyszer csak elmarad a belsô öröm és vigasztalás tapasztalása olvasás közben. Tudd, hogy Isten fáradozásodban is tetszését leli. – Hagyd, hogy olvasásod imává, elmélkedéssé és szemlélôdéssé formálódjon, de fejezd be az elôre meghatározott idôpontban, rövidítés és hosszabbítás nélkül.

52

Meditációk A lelki olvasmány értelme Míg az ima megtisztít a bûnöktôl, az olvasás arra tanít, mit kellene tennünk. Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk; ha olvasunk, Isten szól hozzánk. Ha állandóan kapcsolatban akarsz lenni Istennel, akkor örökösen imádkozz, állandóan olvass. A lelki olvasmányra rendkívül nagy szükségünk van, mivel az olvasás által tanuljuk meg, mit tegyünk, mit kerüljünk el, és mire törekedjünk. Az olvasás által gazdagszik az érzelem és gyarapszik az értelem. Az olvasás imára tanít és útmutatást ad, hogy tetteinkben megváltozzunk. Formál bennünket az aktív és szemlélôdô életre. Ezért mondja a zsoltár: „ Áldott az az ember, aki éjjel és nappal az Úr törvényein gondolkodik” (119,105). Olvasás és ima, ezek azok a fegyverek, amelyekkel a Gonoszt legyôzhetjük. Ezek azok az eszközök, amelyekkel megszerezhetjük az örök üdvösséget. Az ima és olvasás segítségével küzdhetünk szenvedélyeink ellen, és erôsíthetjük erényeinket. Légy ezért buzgó az olvasásban, tedd gyakori szokásoddá. Naponta emeljen fel Téged az olvasás, hogy Isten törvényeirôl elmélkedhess. Akkor sokat fogsz profitálni belôle, mindenekelôtt, ha követed és meg is valósítod, amit olvasol. Barátom, így tegye tágassá Isten szívedet szavai és parancsai számára! (Ismeretlen ciszterci szerzô XII–XIII. század, sokáig Szent Bernátnak tulajdonították, Liber de modo bene vivendi 50,119; PL184,1272 – Németbôl fordította: Kálmán Gabriella OSB obl. Vö. Im Zeichen des Kreuzes, Geist und Leben in unserem Kloster Heiligenkreuz, kiad. Abt Gerhard Hradil OCist., Heiligenkreuz, 1990, 46–47.)

53

Meditációk Pálmai Godofréd OSB

A MONOSTORBA VALÓ FELVÉTELRÔL (Regula, 58–62. fejezet)

Minél fontosabb döntés elôtt állunk, annál alaposabban kell megvizsgálnunk a különbözô érveket, szempontokat. Hiszen ezek egészen eltérô fajsúlyúak lehetnek, szemben is állhatnak egymással. Erre figyelmeztet János apostol, akit idéz Szent Benedek: „ Vizsgáljátok meg!” (1Jn 4,1). „ Nagyon gondosan meg kell vizsgálni” – mondja nyomatékosan. Igen, vannak az életben felelôs döntések, mikor nincs helye felületességnek, kapkodásnak. Nem elég a pillanatnyi helyzetet fölmérni. A lehetséges következményekkel is számolni kell. A kolostorba lépés az illetô egész jövôjét meghatározza, a közösség számára sem mellékes, kit fogad be családtagként. Ha összeszámoljuk a napokat, heteket és hónapokat, amelyeket Benedek a jelentkezéstôl az érett döntésig megkíván, kb. egy teljes év és még két hét jön ki. A „ hosszas megfontolás” ilyen esetben nem a bizonytalankodást, hanem a megbizonyosodást jelenti. Amennyire ez emberileg lehetséges. Nem csak a szerzetesség vagy az oblátusság vállalására gondolunk, sokkal általánosabban, minden fontos ügyünkre vonatkozzék ez a „ miután magában jól megfontolta” igény. Döntésünk ne csak az elôrelátó, józan okosság eredménye legyen. A Szentlélek bölcsességét, tanácsát sohase mulasszuk el nagy bizalommal kérni: „ Ne szégyeníts meg, mert benned bíztam” (Zsolt 118, 116) – „ Imádkozzanak érte”. Ugyancsak föl kell figyelnünk arra, hogy a Regula mit tart egyetlen döntô föltételnek, kritériumnak: „ valóban Istent keresi-e?” Ezt az indítékot, mozgató rugót kellene gyakran, minden lelkiismeret-vizsgálatunkkor ellenôriznünk magunkban. Így biztosíthatjuk, amit a 62. fejezetben említ Szent Benedek: hogy „ egyre jobban közeledjék Istenhez” (62,4) – ez egész életünk értelme és célja. Ez az ív kapcsolja össze a Regulának ezt az öt fejezetét. Aki Szent Benedek szellemében készül földi életét leélni, annak számára határtalan választék nyílik meg, hogy mely munkaterületre lépjen. Ezt bizonyítja tizenöt évszázad páratlanul gazdag története: az ókortól napjainkig. A döntô, hogy valóban Istent keresi-e. És hogy egyre jobban közeledjék Istenhez. A 61. fejezet más jellegû gondolatokat ébreszt. Most a szerénységre kapunk ismét buzdítást. Nekünk szól: „ meg van elégedve a helyi szoká-

54

Meditációk sokkal, és felesleges követeléseivel nem zavarja, (...) hanem megelégszik azzal, amit talál.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vegyük észre az esetleges hibákat. Nem azért vesszük észre, hogy kritizáljunk, ítélkezzünk. Aki „ megokoltan és alázatos szeretettel”, segítô szándékkal, alkalmas formában és megfelelô személynek tárja föl meglátásait, az nagy jót tesz ezzel. Hogyan mondja Jakab apostol? „ Testvéreim, ha valaki jó útra téríti azt, aki letévedt közületek az igazság útjáról, tudja meg: aki visszatéríti a bûnöst téves útjáról, a halálból menti meg lelkét.” (Jak 5,20) Benedek itt is, mint mindenben, a minket szeretô Mennyei Atya figyelmességét ismeri föl. „ Bölcsen fontolja meg az apát, hogy nem éppen ezért vezérelte-e oda az Úr” a helytelen gyakorlatra figyelmeztetô testvért. Törekedjünk mi is erre a finom érzékre, tapintatra. A Regulában azt az aranyszabályt olvassuk, amely megtalálható az Ószövetségben és a hegyi beszédben is: „ Amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak.” (Tób 4,15; Mt 7,12; Lk 6,31) Hogy ez mennyire benne él Szent Benedek szívében, azt mutatja, hogy fölsorolta már a nélkülözhetetlen eszköztárban (4,19), és megismétli majd még a 70. fejezetben is. A 62. fejezet is tanítja, ha valaki vezetô helyet tölt be, az nincsen fölmentve a törvények, elôírások, elvárások alól, sôt, éppen neki kell jó példájával „ elöljárnia”, ô „ még jobban alá van vetve” mindannak, amit másoktól joggal megkövetel. Egyáltalán nemcsak a monostorban élô papokra vonatkozik, hanem valamennyiünk viselkedésére: egyszerûen „ azt a helyet tartsa meg mindig, amely megilleti”. Ha ezt a tanácsot megfogadjuk, sok kellemetlenséget és súrlódást fogunk elkerülni.

55

IMÁDSÁGOK IMA A SZENTLÉLEK AJÁNDÉKAIHOZ

Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, Szentlélek Isten, mert meg akarom szentelni, Megszentelô! Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, mert semmit sem fogok elrontani, de mindent inkább a legjobbon tenni, ha te velem leszel, Bölcsesség Lelke! Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, mert minden percemnek értelme lesz Isten szerint, ha velem leszel, Értelem Lelke. Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, mert semmi kétség, probléma meg nem zavar, ha te velem leszel, Tanács Lelke. Veled akarom kezdeni a napom lelkem Lelke, mert minden kérdésben jártas leszek, a mennyek országa minden titkát, az egy szükségeset ismerni fogom, ha te velem leszel, Tudomány Lelke. Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, mert könnyû és boldogító lesz számomra a magány, az ima, az elmélkedés, az önmegtagadás, az istenkeresés, ha te velem leszel, Jámborság Lelke. Veled akarom kezdeni a napom, lelkem Lelke, mert semmiféle testi-lelki fáradtság le nem tör, kishitûség, kísértés, üldözés, szenvedés meg nem ejt, el nem csüggeszt, de mindig a jó gyôz bennem, ha te velem leszel, Erôsség Lelke. Veled akarom tölteni a napom, lelkem Lelke, mert semmitôl sem fogok félni, rágalomtól, félreértéstôl, lelki szárazságtól, betegségtôl, haláltól, csupán csak egytôl, a bûntôl, ha velem lesz az Úr Félelmének Lelke! Ha zavarna valami, akár kívülrôl, vagy akár belül engem, gond, rossz példa, sértés, nyugtalan vágy vagy kudarc, múlt, jelen vagy jövô, te nyugtass meg engem, Békesség Lelke. Ha valaki megsért, elnyom, meggyanúsít, ha valamiben sikertelenség, csalódás ér, ha fáj valami, ha bánat ér, ha szenvedni kell, te légy nekem a vigasztalás Lelke. Ha szívemben lihegne a szomjas vágy a boldogság után, te légy nekem az öröm, az Ujjongás Lelke. Ha szeretni és szeretetre vágyom, te légy nekem a Szeretet fehér Lelke. Szeress engem hét ajándékoddal, hétszeresen szeress engem, szeresd azokat, akik engem szeretnek, akiket szeretnem kell. Segíts mindenkit Benned szeretnem és mindenkiben Téged szeretni. Ámen

56

Imádságok

OBLÁTUSÖSSZEJÖVETEL IMÁI Kezdésre Jöjj Szentlélek, töltsd el szívünk, és szereteted tüzét éleszd föl bennünk! Urunk Jézus Krisztus, Te azt mondtad: „ Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben, ott leszek én is közöttük.” Mi a Te nevedben gyûltünk össze, ezért bízunk a Te megújító jelenlétedben. Küldd el nekünk Szent Lelkedet, hogy szavaidat éber figyelemmel kísérjük, és általa megismerjünk mindent, ami helyes. Dicsôség legyen Neked mindörökkön-örökké. Ámen. 2. Elôimádkozó: Válasz: Elôimádkozó: Válasz:

Jöjj, Szentlélek Úristen, töltsd el híveid szívét! És szereteted tüzét éleszd föl bennünk! Áraszd ki Lelkedet, és minden életre kel! És megújítod a föld színét!

Könyörögjünk! Istenünk, Te híveid szívét a Szentlélek sugallata által tanítottad. Add, hogy általa megértsük igazságodat, és mindenkor a Te békédnek örvendhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

57

Imádságok Befejezô imádság Urunk, Jézus Krisztus, a keresztség által a Te titokzatos testednek lettünk tagjai, amelynek feje Te vagy. Kérünk, add meg, hogy mi, oblátusok egyre jobban megérthessük szent egyházad titkát, és a jeruzsálemi ôsegyház példája nyomán egy test és egy lélek lehessünk. Ezért közösségünk minden tagjáért kérünk: az egészségesekért és a betegekért, az örvendezôkért és a szomorúakért, mindenkiért, akiknek a Te kegyelmedre különösen is szüksége van, mindenkiért, akiknek imával és fohásszal tartozunk. Segíts nekünk, hogy testvéreinknek megadhassuk mindazt, amiben esetleg hiányt szenvednek, és mindnyájan segítsünk egymás terheinek hordozásában. Tarts meg minket egységben, békességben. Dicsôség legyen Neked az Atyával a Szentlélekben, most és mindörökkön-örökké. Ámen. 2. Urunk, Jézus Krisztus, Te vagy a fô, mi vagyunk a tagok. A keresztség és az obláció által testednek, az egyháznak tagjai lettünk és apátságunkkal szoros kötelékben élhetünk. Kérünk Téged, áldd meg és óvjad kolostorunk szerzeteseit, és tarts meg minket velük szoros egységben, mint egy nagy családot, amelyben élô és tevékeny a szeretet. Dicsôség legyen Neked az Atyával a Szentlélekben, most és mindörökkön-örökké. Ámen. (Unter der Führung des Evangeliums, Handbuch für Benediktineroblaten, Beuroner Kunstverlag, Beuron, 1999.)

58

SZÉPIRODALOM Beney Zsuzsa

Bolyongok hiányodnak erdejében s egyszerre hallom lépted s lépteim. Egymásbafont nyomok ösvényein egymásban járja Isten és a lélek a tér és az idô tömkelegének földillatú, mohos-zöld köreit. És mégis elválasztják lépteik a gondolatok, képzetek, a képek. Nem lehetsz messzebb mint abban a szóban mely szóval szólít. Örökkévalóan csak nemléted titkában vagy jelen, a teremtésben, melyet átitattál magaddal, hogy erdôként illatozzál, folyton szüless, hogy meghalj szüntelen. (Versek a labirintusból, Pannónia Könyvek, 1992, 18.)

59

Szépirodalom Weöres Sándor

ANYÁMNAK Termô ékes ág, te, jó anya, életemnek elsô asszonya,

A kamaszkor tôled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált.

nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely,

Így tûnôdtem: „ Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet?

benned kaptam elsô fészkemet, szívem a szíveddel lüktetett,

Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!”

én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy.

A kamaszkor tôled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált,

Álmom öbleidbe újra visszatér – álmom öbleidbe újra vissza tér!

férfi-szívem a szívedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált.

Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya,

Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér...

szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép,

Erôs ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya.

csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny.

Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ôs-egészbe, mint beléd.

Elsô szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya.

60

Szépirodalom

61

Szépirodalom Borián Elréd

HAJLÉKTALAN BETHLEHEMES

(Dobozok, nejlonzacskók, ócska takarók között három rongyos ember fekszik. Az Öreg pipázik, a Középkorú és a fiatal Sapkás ócska dohányt szív, boros- és sörösüvegek vannak mellettük, idônként isznak belôlük. Az Öreg krákog, sóhajtozik, botjával játszik. – A színpad másik oldalán, a nézôkhöz közel az adventi koszorú gyertyái égnek.)

1. Középkorú: Sapkás: Középkorú: Öreg: Középkorú: Öreg: Sapkás: Öreg:

Középkorú: Sapkás: Középkorú: Sapkás: Öreg:

62

Csillagos az ég. Talán nem fagyunk meg, de azért jó hideg van. Jól be kell csomagolnunk magunkat. Majd bekapcsoljuk a fûtést. – Otthon az istállóban milyen jó idô volt! Gyerekként hosszan néztem, hogyan eszi a szalmát a tehén, hogyan hessegeti a legyeket. Na, most te hessegetheted ôket! Csak az a baj, hogy te nem adsz tejet. Ilyenkor már mindig készülôdtünk. Mire? Mire, mire? Az ünnepre, karácsonyra, te fajankó! – Mindig veszekedtünk, hogy ki lesz az elsô pásztor, ki lesz a második, ki lesz az angyal, ki lesz Mária, József? Ez meg mi? Te voltál a Téesz-Télapó? Hülye vagy, fiam. Betlehemezésnek hívták. Beöltöztünk, jártuk a falut, becsöngettünk mindenhozvá, örömöt vittünk az em be rek nek. Az tán szá mol tuk, hogy mit ve szünk abból, amit kaptunk. Ki cukrot, ki csokit, kinek mi tetszett. Te már akkor is biztos valami jó fûtôvizet vettél belôle, hogy jól bírjad a hideget! – Hány fok lehet az éjjel? Ma nem hallgattam a rádiót, de majd a tízes híreket megnézzük a tévében. Ki lesz a bemondó? Ki? Hát a Jézuska... Tudjátok, akkor édesanyám jó meleg subát, kucsmát, csizmácskát szerzett nekünk. Milyen jó vót abban! Nem fáztunk ám még a nagy hidegben sem! Vót botunk, di-

Szépirodalom

Sapkás: Öreg: Sapkás: Öreg: Sapkás: Öreg: Sapkás: Öreg: Középkorú:

ónk, az angyaloknak szárnya, papírból készült betlehem. Nagyon vigyáztunk, hogy szépen énekeljünk, mert akkor vót jó hozzánk ám a gazda! És mit énekeltetek? Hát, mit énekeltünk vóna? Mennybôl az angyal... – de te ezt nem érted. Te Öreg, nem vagyok ám én olyan hülye, ezt még én is ismerem. Hát akkor énekeld el! Hát.... Te Öreg, majd eléneklem, ha lejön. Ki? Az angyal. Ahhoz készülni kell ám! Majd szárnyakat növesztek. Igyál, Öreg, hogy meghalld szárnyaim suhogását! 2.

Kalauz: Középkorú: Kalauz: Sapkás: Kalauz: Sapkás: Középkorú: Sapkás:

Öreg: Kalauz:

Öreg:

Szép jó estét! Jó hideg van. Nem irigylem magukat. Akkor jó éjszakát. Megyek már, csak megálltam. Most jövök az egyes villamosról, ott vagyok kalauz. Most ment el az utolsó járat. Egyes? Na, ezt ismerem. Ismeri? Járt azon a vonalon? Még az iskolában. Sokat kaptam belôle. Minden tanárom azt mondta: ez egyes. Öcsi, te mindig jó fej voltál! Legalább egyig megtanultál számolni. Eleinte jól ment a suli, csak apám ivott, mint az öreg, mindent elivott és vert. Akit vernek, annak nincs kedve tanulni. Csavarogni kezdtem, aztán jött az intézet, ott is vertek. Elverték a jövômet. Én sem ittam ám mindig, öcsi. Amíg vót munkám, addig szépen éltem. Alig ittam. Vót lakásom, családom. Aztán megszûnt a gyár, megszûnt az élet. Másnak is nehéz az élet. Szegény jó anyámhoz megyek, aki nagyon beteg. Lehet, hogy ez az utolsó karácsonya. Mindig a régi idôkrôl mesél. Mikor még falun élt, és jöttek a betlehemesek. Hm, ugye, ugye én is azt mondom.

63

Hajléktalan betlehemes Kalauz: Öreg: Középkorú: Öreg: Kalauz:

Öreg: Középkorú: Öreg: Sapkás: Kalauz: Sapkás: Kalauz: Sapkás: Öreg: Középkorú: Sapkás:

Középkorú: Kalauz:

Középkorú: Kalauz: Sapkás: Öreg: Sapkás: Öreg:

64

Mit mond? Jó lenne még egyszer betlehemezni. Már látom az öreget mint betlehemi királyt, viszi az aranyat, meg a sörösüveget! Én meg hallom szárnyaid suhogását! Te hozod a tömjént, hogy ne érezze a Kisjézus a szagodat! Maga ismer egy betlehemest? Ide figyeljenek, nem játszanának valamit szegény anyámnak? Hozok ruhákat, meg mindent, ami kell. Örömet okoznának egy beteg asszonynak. Cserébe megkapják a ruhákat és pénzt is adok érte. Megtanítja ôket? Tôlem lehet róla szó. Öreg, te megbuggyantál. Majd én leszek a Jézuska! Jézuskának nincs szárnya, neked meg van! Akkora szárnyad van, hogy még a szádnál is nagyobb! Mennyit kapunk, ha megcsináljuk? Vehetnek rajta fejenként ötven üveg sört. Akkor megcsináljuk. – De Gösserre gondol, ugye? Rendben. De kellene hozzá Mária és József is. Lesz itt minden. Még ördögöt is kerítünk! Az te vagy. Nem kell még egy. Hát akkor én megyek. Dilisek között még én is begôzölök. Legalább nem fázol meg. Várj, te szeretsz énekelni. Miért nem énekelsz velünk? Az angyalok nem csinálnak semmit, csak énekelnek. Gyere vissza! Énekeld el nekünk, hogy: „ Hol jár az Isten? Bennünket elfelejt?” Te énekelsz, mi meg játszunk. Hülye vagy öcsi, de az igaz, hogy énekelni szeretek. Várjon, hallja, apámtól kaptam egy gitárt, de én már régen nem játszom rajta. Apám meghalt. Ha akarja, ha énekel velük, akkor majd azt odaadom magának. Nekem úgysem kell. Igen? De milyen gitár? Elhozom a ruhákkal együtt. Én meg keresek Máriát és Józsefet, meg aki kell. Te öreg, mi kell ehhez a betûzéshez? Mihez? Hát ahhoz, te Öreg, amiért ötven üveg sört vehetsz. Te kis hülye, az betlehemezés.

Szépirodalom Sapkás: Öreg: Kalauz: Öreg:

Betem... Betlem...Ez hosszú. Mondd el, Öreg, hogy mit kell csinálni, de az ilyen szavakat majd te mondjad! Hát akkor gyertek ide, mindent elmondok szép sorjában. Én meg elmegyek a ruhákért és a gitárért. Az jó, de hozzon ám ajándékot a Kisjézusnak is!

3. (A fény lassan kialszik. A Kalauz elmegy a ruhákért és a gitárért. A színpadon kezdenek beöltözni. A Sapkás elindul, az adventi koszorúról levesz egy gyertyát, és elkezdi keresni Máriát és Józsefet. A sötétben égô gyertyával a kezében lassan jár-kel a sorok között.)

Sapkás:

Öreg: Középkorú: Sapkás: Középkorú: Öreg:

Hahó! Hahó! Hol vagytok? Ki lesz Szent József? Hol van itt Mária? Hahó! Ki akar játszani? Ki akar örömet játszani? Ha hó! Hol vagy tok em be rek? Pár perc az egész! Gyertek, gyertek, vár rátok egy beteg asszony! Hahó! Te leszel József? …Asszonyom, nem lesz Mária?… Áh, Magukat ismerem! Ugye segítenek?! Kérem, legyenek Mária és József! Tudják kik azok, ugye?! Jöjjenek! Eljátsszuk... Játszunk valami szépet egy beteg asszonynak... Jöjjenek, jöjjenek! Köszönöm szépen. Isten áldja meg magukat. Jöjjenek utánam! Akkor mindent elmondtam: kezdôdhet a próba. Kezdek bedilizni. Nem baj, már jobban úgy se tudsz. Megöllek! Majd utána, de elôször kezdôdik a próbarepülés, vedd fel a szárnyaidat!

(Az Öreg, a Sapkás és a Középkorú a gitárral mint pásztorok érkeznek. Mögöttük Mária, karján a „Kisjézussal” és József. )

Öreg (Úgy csinál, mintha kopogtatna a bottal az ajtón.) Kalauz (Mintha ajtót nyitna.) Öreg: Jó estét kívánok mind az egész háznak, a házigazdának meg az apróságnak. Kisjézus nevében betlehemet járunk, hogy be is jöhessünk, szívbôl azt kívánjuk. Kalauz: Gyertek be, pásztorok!

65

Hajléktalan betlehemes (Mária és József is bejön, leülnek az adventi koszorú tövében. A Kalauz, a Sapkás és a Középkorú lefekszik, alszik.)

Öreg:

„ Mily különös csillag ez a szép új csillag, S mint valami vándor, magányosan ballag: Jeruzsálem felôl jön a magas égen S felénk halad szépen. Ki ôrzi odafenn az ég csillagait? Ki ôrzi mint pásztor a maga juhait? És ki gyújtotta meg ezt az új csillagot Amely a többinél nagyobb fényben ragyog? Aki ezt a lángot az égben gyújtotta, emberi testbe is adhatna ily lángot… Egy ember, akinek szép nagy lelke volna, jobb rendbe tehetné a földi világot. Égnek, földnek Ura, ember teremtôje, Küldj ember-csillagot e szomorú földre! Teremjen köztünk egy jóságos hatalom, kinek hajoljanak a földi királyok, mint a virágok a füves patakparton, amerre hajlítják a szelíd hullámok. Küldd el követedet, ki megtanítson élni, bízni az egekben, hinni és remélni. Ki a lesújtottakat szívére emelje, lágy kezével szemünk letörölje. s amikor végezzük földi életünket, vezesse fel hozzád elfáradt lelkünket.” (Részlet Gárdonyi Géza Karácsonyi álom címû színmûvébôl.)

Sapkás:

Hány óra lehet már? Talán tizenkettô. Tizenhárom is tán, tudja a Teremtô. Micsoda fehér fény van oda távol!

(a koszorúra mutat)

Azt gondolnám, hogy a mi istállónk lángol. De ilyen fehér fényt az nem áraszt soha.

66

Szépirodalom Kalauz, Középkorú, Sapkás: (Lassan felkelnek és énekelni kezdenek. Egy kört tesznek meg az ének közben, majd Mária és József elé érnek.)

Öreg: (dühösen) Sapkás:

Pásztorok, keljünk fel, Gyorsan induljunk el, Bötümöm városába Betlehem! Mondtam, hogy ezt te mondjad! Rongyos istállócskába, Siessünk, ne késsünk, Hogy még ezen éjjel odaérhessünk, Mi Urunknak tiszteletet tehessünk.

(Az Öreg már Kisjézushoz akar menni.)

Kalauz: Öreg: Kalauz:

Öreg: (letérdel)

Én jövök! Hú, tényleg, én rontottam el! Bocsáss meg, öreg vagyok. Jó estét, Mária, Istennek szent anyja, Ím a pásztorok eljöttek, Kik szent angyalidtól Hozzád küldettek. Légy áldott Kisjézus, Hoztunk neked, amit tudtunk jót és rosszat, kis csokit, almát, mogyorót, és rongyos önmagunkat. Kérünk Téged, változtassál át bennünket, hogy újra álmondhassunk gyermeki álmokat, legyen bennünk minden jó, tûnjön el a ború és a bosszú. S mivel e földön nincs már miben hinnünk, Te legyél az egyetlen reményünk.

(Átadja az ajándékokat: csokit, almát, mogyorót és a botját, majd a válasz után feláll. A botjával együtt kissé az öregség terhét is leteszi.)

Szent József:

Köszönöm most néked szép ajándékod Kisjézushoz való nagy bizalmadat, kérem, hogy adja meg Neked, mit még kívánni sem mersz.

67

Hajléktalan betlehemes Sapkás: (Kissé meghajol, féltérdre ereszkedik.) Nem kívánok én semmi különöset, csak Kisjézus néked, jó meleget, istálló helyett házat, fedelet, sok gôgös ember, hogy ne nézzen le. Gazdagok üzletét ne keresd fel te, templomokból szállj ki, gyere a pásztorokhoz, csinálok én neked jó meleg szállást dobozokból, takaróból, és bort is hozok neked. Öreg: Öcsi! Kisjézus! Tejet! Sapkás: –Ja persze, kis ártatlan még! – „ Sok tejet hozok neked!” Mária: Köszönöm jó pásztor, hogy ilyen gondos vagy, Áldjon meg az Isten, minden áldásával. Középkorú: Eljöttem ide, hogy énekeljek, Halljátok hát szívem dalát. (A Középkorú cigányul énekel. A Sapkás és a Kalauz mindenféle “dobbal”, tapssal kísér. A Középkorú mellett az Öreg egy fatörzsre ülve magyarul mondja a szöveget. – Andodrom CD, 12. ének.)

Középkorú:

68

„ Ezelôtt a hangomat nem hallattam, nem volt erôm, hallgattam. Haragnak szele fúj, hol van a nevem, Amíg élek azt keresem. Fájdalommal telik meg a szívem, álmodom, az életemre gondolok. Visszagondolok és ráébredek, az igazságot én nem tudom. Szemeim könnyekben fürdenek, sírok. Átokkal vagyunk mi mind körülvéve, megkötve. Hol jár az Isten? Bennünket elfelejt? Hol jár az Isten? Ránk nem vigyáz? Fáj és nehéz nekem kimondanom, amit érzek. Átérzem már az igazságot, de még semmit nem tehetek. Önts nekem bort, mert nem ér semmit ez a nehéz élet, Engedd, hogy igyak, hogy ne tudjak errôl a rossz világról.”

Szépirodalom Öreg:

Kalauz:

Olyan mintha újra gyermek lennék, mikor még szép vót az élet. Álmodom tán, de lehet, hogy még mi is adhatunk másnak valami szépet, vagy talán ez a játék maga az élet? Remélem, jó anyám, felvidul ma, most azonban örvendjünk, táncoljunk hát, pásztorok!

(Mária és József hátul áll, a Kalauz átveszi a Gyermeket, szeretettel nézegeti, ringatgatja. Közben egymás mellé áll a Sapkás, a Középkorú és az Öreg. A Középkorú gitározni kezd. Közösen énekelnek. A Sapkás és az Öreg táncol is hozzá. A fény kissé változik, meghittséget áraszt. Mária és József táncolni kezd, illôen, lassan, már-már fenségesen. Egy idô után az Öreg elkéri Józseftôl Máriát, és meglepôen fiatalosan táncol. Majd a Sapkás következik. A Kalauz átadja a Gyermeket Máriának. A Középkorú gitározik és énekel a színpad közepén. Majd a gitár pengetése közben kivonulnak, elöl megy a Kalauz.)

„ Zöld az erdô, zöld a hegy is, A szerencse jön is, megy is. Gondok kése húsunkba vág, Képmutató lett a világ. Egész világ ellenségünk, ûzött tolvajokként élünk. Nem loptunk mi csak egy szöget, Jézus vérzô tenyerébôl. Isten, könyörülj meg nékünk! Ne szenvedjen tovább népünk. Megátkoztál, meg is vertél, Örök csavargókká tettél.” (Andodrom, CD 3.)

69

SZEMLE Danner-Stipkovits Gerhard Bernardin OSB obl.

KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE

Megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel ajánlom figyelmetekbe az Olofsson Placid bencés atya élettörténetérôl szóló könyvet és szentbeszédeinek válogatott kötetét. A kilencvenéves Placid atya méltatása mindkettô; imáinkkal kérjük rá Isten áldását! ÉZSIÁS ERZSÉBET: A HIT PAJZSA Olofsson Placid atya élete A svéd származású Dr. Olofsson Károly Placid bencés atya egyértelmû ellenszenvvel viseltetett mindkét 20. századi diktatúra és terror ellen, mind a náci, mind a kommunista diktatúra iránt. Képtelen vádakkal a szovjet bíróság tízévi kényszermunkára ítélte. Tíz év a Gulágon. Túlélte, hazatért. Fizikai munkát végezhetett, mosodavezetôvé tették, megtanulta a textiltisztítás mesterségét is. Pannonhalmára nem térhetett vissza. Lelkipásztori tevékenységét persze egy pillanatra sem adta fel, kezdetben titokban, majd egyre nyíltabban folytatta. Ma a budai Szent Imre-templomban mûködik, hitoktat, gyóntat, esket, temet, misézik. Tisztelet, elismerés és szeretet veszi körül. Placid atya élettörténete hármas csoda. Az elsô csoda, maguk az események, tények, amiket átélt, elviselt, túlélt; a második csoda az a lelkület, amellyel felismerte és értékelte az isteni Gondviselés mûködését, benne saját szerepét és feladatát; a harmadik csoda mindezek hatása az olvasóra. A hatás alól senki sem tudja kivonni magát, meggyôzôdésem, hogy aki olvassa az élettörténetét, az jobb ember lesz, nemesebb, gondolkodóbb. Placid atya személyiségének varázsa hitébôl és szeretetébôl forrásozik. Türelme, derûje, optimizmusa keresztény reményét tanúsítja. Néhány idézettel szeretném bemutatni az elképzelhetetlen helyzetek sorozatát, hogy érdeklôdést keltsek a könyv iránt: „ Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik – ez aztán az Úristen csodája.” „ A borral bajban voltam (...) kaukázusi fogolytársaim tadzsikok, grúzok, örmények ha csomagot kaptak, abban mindig volt szôlô – az ott nemzeti eledel –, annak a levét tudtam használni. Fogságom második évétôl aztán elkezdtem éjszakánként misézni.” „ Egy Sztálin-díjas szovjet költô, Ivan Fagyejevics Szolovjov, elítélt, maghatottan mondta: »Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De, hogy ti ilyen körülmé-

70

Szemle nyek közepette a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!« Földbe gyökerezett a lábam Isten újabb csodájától, hogy az öröm is lehet istenérv.” „ Közösen fogalmaztuk meg a túlélés négy szabályát: 1.) A szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem szabad panaszkodni, mert attól még gyengébb lesz az ember! 2.) Az öröm szükséges a túléléshez. Észre kell venni és tudatosan keresni az élet legapróbb örömeit is. 3.) Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. 4.) Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívôk, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ô is akarja a túlélésünket!” (Papirusz Book kiadása 2004.) OLOFSSON PLACID: PÉLDABESZÉD Placid atya szentbeszédeinek az egyházi év során magnóra felvett, majd a hallgatóság által lejegyzett sora, gyöngyfüzére. „ Belegondolni is félelmetes, milyen gazdag az a történelmi ívû kilencven év, ami Placid atya mögött van. Lelki örökségét kincsként kezeljük, amibôl most szeretnénk néhány válogatott szépséget átadni Testvéreinknek, mert tudjuk, hogy minden betûjében lélek van, a megélt örömhír élô példabeszéde” – írja P. Tóth Zsolt Ipoly ciszterci atya. „ Hiteles, imádságos, alázatos, hûséges, szelíd, jóságos – jelzôk folytatható sora, melyeket mindvégig (...) szilárdnak látok Rá gondolván. Mégis van, ami ezeken túl páratlan, (...) gyermeki bizalma a vigyázó Gondviselés megtapasztalt és meg nem tapasztalt ténye felé. Az Isten irgalmát éneklem mindörökké – vallotta és élte, vallja és éli, vallani és élni fogja!” – írja Csányi Tamás. (Kiadta a Budai Ciszterci Szent Imre-templom Közössége, 2006.) JOACHIM GNILKA: BIBLIA ÉS KORÁN – ami összeköti, és ami elválasztja ôket Általános vélemény, hogy a 21. század egyik legnagyobb problémája lehet kulturális, vallási és politikai téren a világvallások közötti konfliktus. A keresztény olvasónak feltûnik, hogy a Koránban sokszor talál a Bibliából ismert tényeket, történeteket és személyeket. Joachim Gnilka a két szent irat, a Biblia és a Korán összevetésével próbálja meg bemutatni a két világvallás tanítása közötti hasonlóságot és különbséget. Mondandójában tárgyilagosságra törekszik; keresztény teológusként tisztelettel közelít az iszlám szent könyvéhez, bemutatja azokat az elemeket, amelyek közelebb hoznak bennünket egymáshoz, ám világosan rávilágít az eltérésekre, amelyek hitünk szerint a Bibliát az isteni kinyilatkoztatás egyedüli letéteményesévé teszik.

71

Szemle A különbségek ellenére a Bibliában és a Koránban megnyilvánuló hit közös gyökerei korunkban sokkal inkább, mint bármikor, arra hívnak bennünket, hogy közösségeink – itt az Egyház, ott az Umma, ahogy az iszlám hitközösség nevezi magát – együttmûködjenek az emberiségért, a béke és igazság szolgálatában. Ennek egyik elôfeltétele, hogy jobban megismerjék egymást. A szerzô e mûve ehhez kíván segítséget adni az érdeklôdô olvasónak. A téma aktualitását jelzi a Szegeden augusztusban zsidó, iszlám és keresztény részvétellel megtartott konferencia is. (Szent István Társulat, Bp., 2007.)

Szent Mór szobra, a gyıri perjelség ıt választotta védıszentül. 72

HÍREK Tarnay Brunó és Dobra Modeszt atyák elmentek közülünk. Az Úr adjon nekik örök otthont. Betegeinkért: Paulina, Teodózia, Martina, Tarzícia, Benedek, Bernát, Mária és Roberta testvérekért különösen is imádkozzunk! A Budapest környékén élô dékániák számára Maurus atya december 8-án a Szent Szabina-kápolnában ádventi rekollekciót tart. A még oblációt nem tett testvérek számára Attyapusztán, a karmelita lelkigyakorlatos házban november 16–18 között tartottunk lelkigyakorlatot. A bakonybéli perjelséghez tartozó Szent Mór-dékánia ezután két különálló dékániaként folytatja útját. A Pécsett és közelében élô testvérek neve megmarad Szent Mór-dékánia. A Makón és Békéscsabán lakóknak pedig Szent Pachomiusz-dékánia lesz a nevük. Szent Pachomiusz volt az elsô, aki a remeteségben élôket egy közösségbe, monostorba hívta, hogy számukra közös életet és biztonságot teremtsen. Imáinkat kérik az új dékánia tagjai! A Szent Lukács-dékánia vezetésére fôapát úr Ábel atyát kérte fel, akit bakonybéli perjelnek nevezett ki. ——————————A Bencés Kiadó megjelent könyvei: Ghislain Lafont: Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat? Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetébôl, I–II. Jacques Ellul: Iszlám és zsidó-kereszténység Varga Mátyás – Schmal Róza: Árpád-házi Szent Erzsébet (gyerekeknek szóló képeskönyv) Törzsvásárlóknak 15% engedmény! A törzsvásárlói kártya a kiadó címén igényelhetô: Bencés Kiadó, 9090 Pannonhalma, Vár 1. ———————————————————Szerkesztette: Borián Elréd OSB Cím: Obláció – Bencés Lelkiségi Lap; 9090 Pannonhalma, Vár 1. Tel: 96/570 147, e-mail: [email protected] A nyomdai munkálatokat a Palatia Nyomda és Kiadó Kft. végezte.

73

Zénó testvérnek köszönjük a fotóit és az attyapusztai lelkigyakorlat szervezését.

74

75

76