208. tanév

JOGESETEK az Európai közösségi jog c. tárgyhoz 2007/208. tanév FIGYELEM: csak az egyes kérdéskörökhöz kapcsolódó következtetéseit kell tudni. Az egyes jogeseteket csak tájékoztatásul adom meg teljes terjedelműkben. Van Gend & Loos v. Holland Adóhatóság C-26/62. Az Európai Bíróság 1963. február 5. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes Holland Adóhatóság ellen tiltott vámemelés ügyében (1) Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 12. cikke közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hoz létre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell. (2) Annak megállapításához, hogy vámokat vagy vámokkal azonos hatású díjakat a Szerződés 12. cikkében foglalt tilalommal ellentétesen megemelték-e, figyelemmel kell lenni az adott tagállam által a Szerződés hatálybalépésének időpontjában ténylegesen alkalmazott vámokra és illetékekre. Egy ilyen növelés származhat mind a tarifa megváltoztatásából, melynek eredményeként a termék egy magasabb vámtétellel sújtott árucsoportba kerül besorolásra, mind pedig az alkalmazott vámtétel növeléséből. (3) A jelen eljárásban a költségek viselésére vonatkozó döntést a Tariefcommissie-nek kell meghoznia. Indokolás: Eljárás Semmilyen ellenvetés sem merült fel a Tariefcommissie előzetes eljárást kezdeményező végzésének eljárásjogi érvényességével kapcsolatban az EGK Szerződés 177. cikke alapján. A Tariefcommissie az itt hivatkozott cikk szerinti bíróság vagy törvényszék. Továbbá, arra sincs indok, hogy a Bíróság ezt a kérdést saját kezdeményezésére felvesse. A Bíróság hatásköre A holland kormány és a belga kormány megkérdőjelezi a Bíróság hatáskörét azzal az indokkal, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése a Szerződésnek nem

1

az értelmezésére, hanem az alkalmazására vonatkozik a holland alkotmánytörvény összefüggésében, és különösen a Bíróságnak nincs hatásköre azt eldönteni, ha ilyen alkalom felmerül, hogy az EGK Szerződés rendelkezései felette állnak-e a holland jogszabályoknak vagy más, Hollandia által megkötött megállapodásoknak, amelyek a holland nemzeti jog részévé váltak. Egy ilyen probléma megoldása, állításuk szerint, a nemzeti bíróságok kizárólagos joghatóságába tartozik a Szerződés 169. és 170. cikkében meghatározott rendelkezések szerinti kérelemtől függően. Azonban ebben az esetben a Bíróságot nem arra kérték fel, hogy a Szerződésnek a holland jogszabályok elvei szerinti alkalmazásáról mondjon ítéletet, amely a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik, hanem arra, hogy a Szerződés 177. cikk (1) bekezdésének a) pontjával összhangban értelmezze a Szerződés 12. cikkének alkalmazási körét a közösségi jog összefüggésében, utalva egyúttal annak egyénekre vonatkozó hatályára. Ezért ennek az érvelésnek nincs jogalapja. A belga kormány azzal is érvelt, hogy a Bíróságnak nincs hatásköre, mivel bármilyen választ is ad a Bíróság a Tariefcommissie első kérdésére, az semmiképpen sem érinti az e bíróság előtt folyamatban lévő eljárás eredményét. Azonban ahhoz, hogy a Bíróságnak a jelen esetben hatásköre legyen, csak arra van szükség, hogy a felvetett kérdés világosan a Szerződés értelmezésére vonatkozzon. Azokat a megfontolásokat, amelyek arra vezették a nemzeti bíróságot, hogy az adott kérdéseket feltegye, illetve azt, hogy a nemzeti bíróság milyen relevanciát tulajdonít az ilyen kérdéseknek az előtte fekvő üggyel való összefüggésben, a Bíróság nem vizsgálhatja felül. Az elé terjesztett kérdések megfogalmazásából úgy tűnik, hogy azok a Szerződés értelmezésére vonatkoznak. Ezért a Bíróságnak van hatásköre a kérdések megválaszolására. Ezért ez az érv is alaptalan. Az ügy összefoglalása A Tariefcommissie első kérdése, hogy vajon a Szerződés 12. cikkét közvetlenül kell-e alkalmazni a nemzeti jogrendben abban az értelemben, hogy a tagállamok állampolgárai e cikk alapján érvényesíthetnek-e olyan jogokat, amelyeket a nemzeti bíróságnak védenie kell. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy valamely nemzetközi szerződés rendelkezései hatályukban kiterjednek-e eddig a mértékig, meg kell vizsgálni e rendelkezések szellemét, általános sémáját és megfogalmazását. Az EGK Szerződés célja, azaz egy közös piac létrehozása, melynek a működése a Közösségben lévő érdekelt felek számára közvetlen érdek, azt jelenti, hogy ez a 2

Szerződés több, mint egy megállapodás, amely pusztán kölcsönös kötelezettségeket keletkeztet a szerződő államok között. Ezt a nézetet erősíti a Szerződés preambuluma, amely nemcsak a kormányokra, hanem a népekre is utal. Ezt még konkrétabban erősíti meg a szuverén jogokkal felruházott intézmények létrehozása, mely jogok gyakorlása érinti a tagállamokat is és a tagállamok állampolgárait is. Továbbá, meg kell jegyezni, hogy a Közösségben egyesült államok állampolgárait felhívják az együttműködésre e Közösség működésében az Európai Parlament, illetve a Gazdasági és Szociális Bizottság közvetítésén keresztül. Ezenkívül, a Bíróságra a 177. cikk által ruházott feladat, a Szerződésnek a nemzeti bíróságok általi egységes értelmezésének biztosítása, szintén megerősíti, hogy az államok elismerték, hogy a közösségi jognak olyan érvénye van, amelyet állampolgáraik a nemzeti bíróságok előtt felhívhatnak. Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a Közösség a nemzetközi jognak egy új rendszerét alkotja, melynek érdekében az államok korlátozták saját szuverén jogaikat, bár nem minden területen, és amelynek az alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is. Függetlenül a tagállamok jogalkotói hatalmától, a közösségi jog ezért nemcsak kötelezettséget ró az egyénekre, hanem célja az is, hogy rájuk jogokat ruházzon, amelyek jogi örökségük részévé válnak. Ezek a jogok nem csak ott keletkeznek, ahol ezeket a Szerződés kifejezetten biztosítja, hanem azon kötelezettségek folytán is, amelyeket a Szerződés világosan meghatározott módon egyénekre, valamint a tagállamokra és a Közösség intézményeire ró. A Szerződés általános szabályai vonatkozásában, ami a vámokat és a velük egyenértékű illetékeket illeti, hangsúlyozni kell, hogy a 9. cikk, amely a Közösséget egy vámunióra építi, tartalmaz egy alapvető fontosságú rendelkezést az ilyen vámok és vámmal azonos hatású díjak kiszabásának és alkalmazásának tilalmáról. Ez a rendelkezés a Szerződés azon részének elején található, amely a "Közösség alapelveit" határozza meg. A vámunióról további szabályokat a 12. cikk tartalmaz. A 12. cikk megfogalmazása világos és feltétel nélküli tilalmat tartalmaz, amely nem egy pozitív, hanem egy negatív kötelezettség. Ezt a kötelezettséget nem módosítja semmiféle fenntartás az államok részéről, amely végrehajtását valamely, a nemzeti jog szerint végrehajtott pozitív jogalkotási aktustól tenné függővé. E tilalom jellege ideálisan alkalmassá teszi arra, hogy közvetlen hatásokat hozzon létre a tagállamok és az állampolgáraik közötti jogviszonyban.

3

A 12. cikk végrehajtása nem követel meg semmiféle jogalkotói beavatkozást az államok részéről. Az, hogy e cikk alapján a tagállamok a negatív kötelezettség (valamitől tartózkodás) alanyai, nem jelenti azt, hogy állampolgáraik ne élvezhetnék e kötelezettség előnyeit. A Szerződés 169. és 170. cikkére épülő érv, amelyet a Bíróságnál észrevételeket előterjesztő három kormány adott elő az ügyre vonatkozó megállapításaikban, téves értelmezésen alapul. Az, hogy a Szerződés ezen cikkei lehetővé teszik a Bizottság, illetve a tagállamok számára, hogy a Bíróság előtt pert indítsanak a kötelezettségeit nem teljesítő állammal szemben, korántsem jelenti azt, hogy egyének ne hivatkozhatnának ezekre a kötelezettségekre, valamely nemzeti bíróság előtt. Ezen kívül az a körülmény, hogy a Szerződés módot ad a Bizottságnak, hogy biztosítsa a Szerződés alanyaira rótt kötelezettségek betartását, nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy valamely nemzeti bíróság előtt egyének közötti perek során hivatkozni lehessen ezen kötelezettségek megsértésére. A 12. cikk tagállamok általi megsértése elleni garanciáknak a 169. és 170. cikk szerinti eljárásokra történő korlátozása megszüntetné az állampolgárok egyéni jogainak minden közvetlen jogi védelmét. Fennáll az a kockázat, hogy az ezen cikkek szerinti eljárás alkalmazása nem lenne hatékony, ha az a Szerződés rendelkezéseivel ellentétes tagállami hatósági határozat végrehajtása után történne meg. A fenti megfontolásokból következik, hogy a Szerződés szelleme, általános szabályai és megfogalmazása szerint a 12. cikket úgy kell értelmezni, hogy az közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hoz létre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell. Összefoglalás A Szerződés 12. cikkének megfogalmazásából és általános szabályaiból következik, hogy annak megállapításához, hogy vámokat vagy vámokkal azonos hatású díjakat az említett cikkben foglalt tilalomba ütköző módon megnöveltek-e, figyelemmel kell lenni a Szerződés hatálybalépésének időpontjában ténylegesen alkalmazott vámokra és illetékekre. Továbbá, a Szerződés 12. cikke szerinti tilalomra tekintettel, egy ilyen jogellenes vámemelés származhat a tarifa átalakításából, melynek eredményeként a terméket egy magasabb vámtételű cím alá sorolják, valamint a vámtétel tényleges növelésébol is. Aligha fontos, hogy a vámemelés milyen módon történt, ha a Szerződés hatálybalépése után ugyanazon terméket ugyanabban a tagállamban magasabb vámtétellel vámolták el. A 12. cikk alkalmazása a fenti értelmezés szerint a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik, így a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy vajon a vámköteles termék ebben az esetben a Német Szövetségi Köztársaságból származó karbamidformaldehid, a Hollandiában hatályba léptetett 4

vámintézkedéseknek megfelelően, magasabb importvámmal terhelt-e, mint 1958. január 1jén. A Bíróságnak ugyanakkor nincs hatásköre ellenőrizni az e tárgyban előterjesztett egymással ellentétes álláspontok megalapozottságát az eljárás során, ezek felől a nemzeti bíróságnak kell döntenie.

Costa v. ENEL ügyben 1964- ben hozott ítéletet az Európai Bíróság, melyben megerősítette a közvetlen hatály doktrínáját és először foglalkozott a közösségi jog elsődlegességének kérdésével. Az ügy az Olasz Köztársaság 1962. évi 1643. számú törvényével kapcsolatban kerül az Európai Bírósághoz. A törvény rendelkezett az áram termeléssel és elosztásával foglalkozó vállalatok államosításáról és létrehozta az Ente nazionale Energia elettrica impresa gia della Edisonvolta nevű jogi személyt. Flaminio Costa milánói ügyvéd, aki az egyiknek részvényese volt, megtagadta a fizetést. Állítása szerint az államosítási törvény ellentétes a Szerződéssel. Az ENEL a "lex posterior" elvére hivatkozott. Az egyik milánói bíróságon folyó perben Costa indítványozta, hogy a bíróság az EGK Szerződés 177. Cikke alapján kérjen az Európai Bíróságtól előzetes értelmezést. Az olasz kormány véleménye szerint az Európai Bíróságnak nem volt hatásköre. Az Európai Bíróság a következő fontos megállapításokat tette: értelmezni az EGK szerződést olyan mértékig, ameddig ez szükséges a nemzeti bíróság számára a jog helyzet tisztázásához, a közösségi jog abban különbözik a nemzetközi jog szabályaitól, hogy a Szerződés egy olyan saját jogrendet hozott létre, amely hatálybalépésével a tagállamok jogrendszereinek részévé vált, a nemzeti jog szabályai nem akadályozhatják a Közösségi jog alkalmazását, a közösségi jog nemzeti joggal szembeni elsődlegessége.

5

Gabrielle Defrenne v. Société Anonyme Belge de Navigation Aérienne Sabena C-43/75. Az Európai Bíróság 1976. április 8-án meghozta a következő Ítéletet: (1) A 119. cikkben meghatározott, a férfiak és nők egyenlő díjazásának elvére lehet hivatkozni a nemzeti bíróságok előtt. Ezen bíróságok kötelesek biztosítani az egyének jogainak védelmét, különösen a diszkrimináció olyan formái esetében, amelyek jogszabályból vagy kollektív szerződésből eredeztethetők, illetve amikor férfiak és nők ugyanabban az állami vagy magántulajdonú vállalkozásban vagy szolgálatban végzett egyenlő munkáért nem részesülnek egyenlő díjazásban. (2) Az alapító tagállamoknak a 119. cikk alkalmazását teljes körűen biztosítaniuk kellett volna 1962. január 1-jétol kezdődően, ami az átmeneti időszak második szakaszának a kezdete, az új tagállamoknak pedig 1973. január 1-jei hatállyal, ami a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésének az időpontja. Ezen határidők közül az elsőt nem módosította a tagállamok 1961. december 30-ai határozata. (3) A Tanács 75/117/EGK irányelve nem érinti a 119. cikk közvetlen hatályát és a kérdéses irányelvben a megfelelésre megszabott időszak nem érinti az EK Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben lefektetett határidőket. (4) Ez a rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy az kizárólagos jogkört biztosítana a nemzeti törvényhozás számára az egyenlő díjazás elvének az érvényesítésére még azon a területen sem, ahol a 119. cikknek nincsen közvetlen hatálya; amennyiben annak érvényesítése szükséges, azt a közösségi és a nemzeti intézkedések kombinációja felválthatja. (5) Azon munkavállalók kivételével, akik már jogi eljárást kezdeményeztek, illetve azzal egyenértékű követelést támasztottak, nem lehet a 119. cikk közvetlen hatályára támaszkodni ezen ítélet dátumát megelőző fizetési időszakokra vonatkozó követelések alátámasztása érdekében. Indokolás: 1. A Bíróság Ügykezelő Irodájába 1975. május 2-án beérkezett, 1975. április 23-ai ítélet szerint, a brüsszeli Cour du Travail (Munkaügyi Bíróság) az EGK Szerződés 177. cikke 6

alapján két kérdést utalt a Bíróság elé, a Szerződés 119. cikke hatályát és végrehajtását illetően azzal az elvvel kapcsolatban, miszerint férfiakat és nőket egyenlő munkáért egyenlő díjazás illet meg. 2. A kérdések egy légi utaskísérő (air hostess) és munkaadója, a Sabena S.A. közötti, felperes által követelt kártérítés iránti perben merültek fel. A felperes indoklásul azt hozta fel, hogy 1963. február 15-e és 1966. február 1-je között női munkavállalóként diszkrimináció áldozata volt fizetését tekintve férfi kollégáihoz képest, akik ugyanazt a munkát légi utaskísérőként (cabin steward) végezték. 3. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező ítélet szerint, a felek egyetértettek abban, hogy az air hostess munkája azonos a cabin steward-éval és ilyen körülmények között az air hostess hátrányára a fizetés terén megnyilvánuló diszkrimináció a kérdéses időszakban nem vitatott. Az első kérdés (a 119. cikk közvetlen hatálya) 4. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy a Szerződés 119. cikke értelmében "közvetlenül az Európai Közösség valamennyi tagállama nemzeti jogszabályai részeivé válik-e azon elv, miszerint férfiakat és nőket egyenlő munkáért egyenlő díjazás illet meg, és ebből adódóan, minden nemzeti jogszabálytól függetlenül, jogosultakká válnak-e a munkavállalók arra, hogy eljárást kezdeményezzenek a nemzeti bíróságok előtt ezen elv betartásának az érvényesítése érdekében?" 5. Amennyiben a fenti kérdésre a válasz, igenlő, a kérdés a továbbiakban arra vonatkozik, hogy ez a hatály mely időponttól ismerendő el. 6. Az első kérdés utolsó részére vonatkozó választ ezért a második kérdésre adott válasszal kell megadni. 7. A 119. cikk közvetlen hatályára vonatkozó kérdést az egyenlő díjazás elvének, e rendelkezés céljának és a Szerződés rendszerében elfoglalt helyének a figyelembevételével kell megfontolni. 8. A 119. cikk kettős célt szolgál. 9. Először, a szociális jogszabályok egyes tagállamokban bekövetkező fejlődésének különböző fázisai fényében, a 199. cikk célja egy olyan helyzet elkerülése, amelyben azok a vállalkozások, amelyeket olyan államokban hoztak létre, ahol az egyenlő díjazás elvét ténylegesen megvalósították, versenyhátrányt szenvednek a Közösségen belüli versenyben azon vállalkozásokkal szemben, amelyeket olyan államokban hoztak létre, ahol a női

7

munkavállalókkal szemben a díjazás területén megnyilvánuló diszkriminációt még nem számolták fel. 10. Másodszor, e rendelkezés részét képezi a Közösség szociális céljainak, mivel a Közösség nem pusztán gazdasági egyesülés, hanem közös fellépés révén egyidejűleg azt a célt is szolgálja, hogy biztosítsa a társadalmi fejlődést és törekedjen népei élet- és munkakörülményei folyamatos javítására, amint azt a Szerződés preambuluma is hangsúlyozza. 11. Ezt a célt emeli ki az, hogy a szociálpolitikának szentelt fejezetbe illesztették be a 119. cikket, melynek a bevezető rendelkezése a 117. cikk, megfogalmazza, hogy "szükség van a munkavállalók munkakörülményeinek és magasabb életszínvonalának előmozdítására, hogy ezáltal - a fejlődési folyamat fenntartása mellett - lehetővé váljon ezek összehangolása". 12. E kettős, egyszerre gazdasági és szociális cél mutatja, hogy az egyenlő díjazás elve a Közösség fundamentumának részét képezi. 13. Továbbá, ez megmagyarázza, hogy a Szerződés miért rendelkezett ezen elv teljes megvalósításáról az átmeneti időszak első fázisának a végéig. 14. Éppen ezért, e rendelkezés értelmezése során lehetetlen bármely érvet arra az ingadozásra és ellenállásra alapozni, amely bizonyos tagállamokban késleltette ennek az alapelvnek a tényleges alkalmazását. 15. Különösen, mivel a 119. cikk a javulás fenntartása mellett a munkakörülmények harmonizálásának összefüggésében jelenik meg, elvethető az, az ellenvetés, hogy e cikk feltételei betarthatóak más módon is, mint a legalacsonyabb fizetések felemelésével. 16. A 119. cikk első bekezdésében foglalt rendelkezések szerint, a tagállamok kötelesek biztosítani és fenntartani "azon elv alkalmazását, miszerint a férfiaknak és nőknek egyenlő munkáért egyenlő díjazásban kell részesülniük". 17. Ugyanezen cikk második és harmadik bekezdése bizonyos részleteket tartalmaz az első bekezdésben hivatkozott díjazás és munka fogalmát illetően. 18. E rendelkezések megvalósításának céljából különbséget kell tenni a 119. cikk alkalmazásának teljes területén belül, először, a kizárólag a kérdéses cikkben hivatkozott egyenlő munkára és egyenlő díjazásra támaszkodó kritériumok segítségével meghatározható közvetlen és nyílt diszkrimináció, valamint, másodszor, a csak a közösségi vagy nemzeti végrehajtási rendelkezésekre utalva meghatározható közvetett és rejtett diszkrimináció között. 19. Lehetetlen nem felismerni, hogy a 119. cikk céljának teljes megvalósítása mindenfajta, közvetlen vagy közvetett, férfi és női munkavállalók közötti diszkrimináció kiküszöbölése révén, egyes esetekben olyan kritériumok kidolgozását vonhatja maga után nemcsak egyes 8

vállalkozásokra, hanem teljes iparágakra, sőt a gazdasági rendszer egészére nézve, amelyek alkalmazása szükségessé teszi megfelelő közösségi és nemzeti szintű intézkedések meghozatalát. 20. Ez a helyzet annál is fontosabb annak fényében, hogy az e kérdéssel kapcsolatos közösségi intézkedések, amelyekre a második kérdésre válaszolva fogunk hivatkozni, a 119. cikket "az egyenlő munka" szűken értelmezett kritériuma kiterjesztése szempontjából valósítják meg, különösen a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által 1951-ben megkötött, az egyenlő díjazásra vonatkozó 100. sz. Konvenció rendelkezéseivel összhangban, amely Konvenció 2. cikke lefekteti az "azonos értéket képviselő" munkáért járó egyenlő díjazás elvét. 21. A közvetlen diszkrimináció megnyilvánulási formái között különösen azoknak kell szerepelniük, amelyeket kizárólag a 119. cikkben lefektetett kritériumokra való hivatkozással lehet meghatározni, amelyek jogszabályi rendelkezésekből, illetve kollektív szerződésekből erednek, és amelyek kizárólag a helyzet jogi elemzése alapján tárhatóak fel. 22. Még inkább érvényes ez olyan esetekben, amikor férfiak és nők nem egyenlő díjazást kapnak egyenlő

munkáért,

amelyet

ugyanabban

az állami

vagy magántulajdonú

vállalkozásban vagy szolgálatban végeznek. 23. Amint azt az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező ítélet megállapításai is mutatják, ilyen helyzetben a bíróság meg tudja állapítani az összes tényt, ami lehetővé teszi annak az eldöntését, hogy a női munkavállaló alacsonyabb díjazást kap-e, mint az ugyanazon feladatokat ellátó férfi munkavállaló. 24. Ilyen helyzetben, a 119. cikk közvetlenül alkalmazható és így egyéni jogokat keletkeztet, amelyeket a bíróságoknak védelemben kell részesítenie. 25. Továbbá, ami az egyenlő munkát illeti, általános szabályként az egyenlő díjazás elvének megvalósítása érdekében elfogadott rendelkezések a nemzeti jogszabályokban rendszerint csupán megismétlik a 119. cikkben foglaltak lényegét a diszkrimináció közvetlen formáival kapcsolatban. 26. A belga jogszabályok különösen helyénvaló módon illusztrálják ezt a pontot, hiszen az 1967. október 24-ei, a nők foglalkoztatásáról szóló 40. Királyi Rendelet 14. cikke csupán megfogalmazza valamennyi női munkavállaló azon jogát, hogy az illetékes bíróság előtt eljárást kezdeményezzen a 119. cikkben megfogalmazott egyenlő díjazás elvének az alkalmazása érdekében, és egyszerűen csak utal a kérdéses cikkre. 27. A 119. cikkben foglaltakra nem lehet támaszkodni ezen következtetés megcáfolása érdekében. 9

28. Mindenekelőtt, nem lehet érvet felhozni közvetlen hatályával szemben, ami e cikkben az "elv" szó alkalmazásán alapul, hiszen a Szerződés nyelvén e kifejezést konkrétan abból a célból alkalmazzák, hogy bizonyos rendelkezések alapvető természetét jelezzék, amit például a Szerződés első részének az "elvekkel" foglalkozó címe is jelez, illetve a 113. cikk, amely szerint a Közösség kereskedelmi politikáját "egységes elvekre" kell alapozni. 29. Amennyiben ezt a koncepciót valamely homályos nyilatkozat szintjére kívánták volna lefokozni, az közvetve érintette volna a Közösség fundamentumát, és külső kapcsolatainak az összhangját. 30. Ugyancsak lehetetlen érveket felsorakoztatni azon tény alapján, hogy a 119. cikk kifejezetten csak a "tagállamokra" utal. 31. Valóban, amint a Bíróság már más összefüggésben megállapította, az a tény, hogy a Szerződés bizonyos rendelkezéseinek hivatalos címzettjei a tagállamok, nem akadályozza meg, hogy azok egyidejűleg bármely egyénre ruházzanak jogokat, aki érdekelt az így meghatározott kötelezettségek teljesítésében. 32. A 119. cikk megfogalmazása azt mutatja, hogy kötelezettséget ró az államokra, miszerint meghatározott időszakon belül kötelezően konkrét eredményt kell elérniük. 33. E rendelkezés hatályát nem befolyásolja az a tény, hogy a Szerződés által kirótt kötelezettséget bizonyos tagállamok nem teljesítették, és hogy a közös intézmények nem reagáltak eléggé energikusan a cselekvés elmulasztása miatt. 34. Az ellentétes vélemény elfogadása azzal a kockázattal járna, hogy a jogsértés az elvi értelmezés szintjére emelkedne, aminek az elfogadása nem állna összhangban a Szerződés 164. cikke által a Bíróságra ruházott feladattal. 35. Végül, a "tagállamokra" való hivatkozásban a 119. cikk ezekre az államokra mindazon funkcióik gyakorlása kapcsán utal, amelyek hasznos módon hozzájárulhatnak az egyenlő díjazás elvének megvalósításához. 36. Így az eljárás folyamán elhangzott nyilatkozatokkal ellentétben, ez a rendelkezés távol áll attól, hogy pusztán a nemzeti jogalkotó hatóságok jogkörébe utalná az ügyet. 37. Ebből adódóan, a 119. cikkben a "tagállamokra" vonatkozó utalás nem értelmezhető a bírósági intervenció kizárásaként a Szerződés közvetlen alkalmazásában. 38. Továbbá lehetetlen bármely tiltakozás fenntartása arra vonatkozóan, hogy az egyenlő díjazás elvének az alkalmazása a nemzeti bíróságok részéről az önállóan megkötött magánszerződések, vagy a munkaadók és munkavállalók viszonyában az egyedi, illetve a kollektív szerződések módosítását jelentené.

10

39. Valójában, mivel a 119. cikk jellegét tekintve kötelező érvényű, a férfiak és nők közötti diszkrimináció tiltása nemcsak az állami hatóságok intézkedéseire vonatkozik, hanem kiterjed minden olyan megállapodásra is, amely a fizetett munka kollektív szabályozását célozza, valamint a magánszemélyek közötti szerződésekre is. 40. Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 119. cikkben szereplő egyenlő díjazás elvére a nemzeti bíróságok előtt hivatkozni lehet és e bíróságok kötelesek azon jogok védelmét biztosítani, amelyek e rendelkezésből az egyénekre háramlanak, különösen a diszkrimináció azon típusai tekintetében, amelyek közvetlenül jogszabályi rendelkezésekből vagy kollektív szerződésekből származnak, valamint olyan esetekben, amikor férfiak és nők nem egyenlő díjazást kapnak egyenlő munkáért, amelyet ugyanabban az állami vagy magántulajdonú vállalkozásban vagy szolgálatban végeznek. A második kérdés (a 119. cikk alkalmazása, valamint a Közösség és tagállamai jogosítványai) 41. A második kérdés arra irányul, hogy a 119. cikk "alkalmazandóvá vált-e a tagállamok belső joganyagában az Európai Gazdasági Közösség hatóságai által elfogadott intézkedések révén", illetve a nemzeti jogszabályokat kell-e "egyedül illetékesnek tekinteni ez ügyben". 42. A fentiekben kifejtettekkel összhangban, helyénvaló ehhez a kérdéshez hozzáfűzni azt a problémát, hogy mikortól kell úgy tekinteni, hogy a 119. cikk közvetlen hatállyal bír. 43. E problémák tükrében, először is, meg kell állapítani a közösségi szinten tett intézkedések időrendi sorrendjét azon rendelkezés végrehajtása érdekében, amelynek az értelmezését kérték. 44. A 119. cikk úgy rendelkezik, hogy az egyenlő díjazás elvének az alkalmazását legkésőbb az átmeneti időszak első szakasza végéig kell egyöntetűen biztosítani. 45. A Bizottság által szolgáltatott információ rámutat arra, hogy fontos eltérések mutatkoznak a különböző államokban ezen elv alkalmazását illetően. 46. Jóllehet, bizonyos tagállamokban az elvet már nagyrészt alkalmazták a gyakorlatban a Szerződés hatálybalépését megelőzően, vagy kifejezett alkotmányos, vagy jogszabályi rendelkezések révén, vagy a kollektív szerződések társadalmi gyakorlatában, más államokban az elv teljes körű alkalmazása tartós késedelmet szenvedett. 47. E helyzet tükrében, 1961. december 30-án a 119. cikkben meghatározott határidő lejártát megelőzően, a tagállamok egy határozatot fogadtak el a férfiak és nők esetében alkalmazott bértarifák harmonizációjáról azzal a céllal, hogy további részletekkel szolgáljanak az egyenlő díjazás elve anyagi tartalmának bizonyos vonatkozásaihoz, miközben elhalasztották annak megvalósítását egy bizonyos időt átfogó terv szerint. 11

48.

Ezen

határozat

rendelkezései

szerint,

1964.

december

31-ig

mindenfajta

diszkriminációt, legyen az közvetlen vagy közvetett, teljes mértékben fel kellett számolni. 49. A Bizottság által szolgáltatott információ rámutat arra, hogy több alapító tagállam nem tett eleget ezen határozat rendelkezéseinek, és ez okból a Szerződés 155. cikke által rájuk ruházott feladatok összefüggésében a Bizottságnak össze kellett hívnia a kormányok képviselőit, valamint a munkaadói és a munkavállalói oldalt a helyzet tanulmányozása érdekében, hogy közösen megállapodásra jussanak azon intézkedésekről, amelyek szükségesek a 119. cikkben lefektetett célok teljes megvalósítása előmozdításához. 50. Ez az alapító tagállamokban fennálló helyzetre vonatkozó, egymást követő jelentések összeállításához vezetett, amelyek közül a legfrissebb, amely 1973. július 18-ai keltezésű, ismételten összefoglalja az összes tényt. 51. E jelentés konklúziói között a Bizottság kinyilvánítja abbéli szándékát, hogy a Szerződés 169. cikke értelmében eljárást kezdeményez a szükséges intézkedés megtételének elmulasztása miatt azon tagállamok ellen, amelyek ezen időpontig nem teljesítették a 119. cikk által rájuk rótt kötelezettséget, jóllehet, semmilyen további intézkedés sem követte ezt a figyelmeztetést. 52. Az új tagállamok illetékes hatóságaival folytatott hasonló információcserét követően, a Bizottság az 1974. július 17-ei keltezésű jelentésében megállapította, hogy ezen tagállamok tekintetében a 119. cikk 1973. január 1-je óta volt teljes mértékben érvényben, és ezen időponttól kezdődően ezen tagállamok helyzete megegyezett az alapító tagállamokéval. 53. A maga részéről a 119. cikk teljes körű érvényesülésének elősegítése érdekében a Tanács 1975. február 10-én elfogadta a 75/117/EGK, a tagállamok jogszabályainak a férfiak és nők egyenlő díjazásának elve szerinti közelítéséről szóló irányelvet. 54. Ez az irányelv további részleteket tartalmaz a 119. cikk anyagi hatálya bizonyos vonatkozásait illetően, és különböző rendelkezéseket fogad el, melyek alapvető célja, hogy javítsák azon munkavállalók jogi védelmét, akik sérelmet szenvedhetnek a 119. cikkben lefektetett egyenlő díjazásra vonatkozó elv alkalmazásának az elmulasztása miatt. 55. Ezen irányelv 8. cikke egy évet engedélyez a tagállamok részére, hogy a megfelelő törvényeket, jogszabályokat és közigazgatási rendelkezéseket hatályba léptessék. 56. A 119. cikk konkrét megfogalmazásából következik, hogy a férfiak és nők egyenlő díjazása elvének alkalmazását az átmeneti időszak első szakaszának a végére, vagyis 1962. január 1-jéig teljes mértékben biztosítani kellett volna és visszafordíthatatlanná kellett volna tenni.

12

57. A tagállamok 1961. december 30-ai határozata, anélkül, hogy érintette volna a 119. cikk teljes körű végrehajtásának ösztönzésében és felgyorsításában megnyilvánuló lehetséges hatásait, nem eredményezte a Szerződésben meghatározott határidő semmilyen érvényes módosítását sem. 58. Valójában, a konkrét rendelkezéseken kívül, a Szerződés csak a 236. cikk szerinti módosító eljárást követve módosítható. 59. Ezen túlmenően, a fentiekből következik, hogy átmeneti rendelkezések hiányában a 119. cikkben foglalt elv valamennyi új tagállamban teljes körűen hatályban volt a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésétől, azaz 1973. január 1-jétől kezdődően. 60. Ezt a jogi helyzetet nem módosíthatta a 75/117/EGK irányelv, amelyet a jogrendszerek közelítésével foglalkozó 100. cikk alapján fogadtak el azzal a szándékkal, hogy ösztönözzék a 119. cikk megfelelő alkalmazását nemzeti szinten meghozandó intézkedéssorozat révén, különösen annak érdekében, hogy felszámolják a diszkrimináció közvetett formáit, ami azonban nem szűkítette ezen cikk hatályát, illetve módosította időbeni hatályát. 61. Bár a 119. cikk címzettjei kifejezetten a tagállamok, amennyiben az kötelezettséget ró rájuk a tekintetben, hogy egy meghatározott időszakon belül biztosítaniuk kell, majd azt követően fenn kell tartaniuk az egyenlő díjazás elvének az alkalmazását, a tagállamok által felvállalt ezen kötelezettség nem zárja ki ezen ügy tekintetében a Közösség hatáskörét. 62. Ezzel szemben, a Közösség hatáskörének a fennállását bizonyítja az a tény, hogy a 119. cikk határozza meg a Szerződés egyik szociálpolitikai célját, ami a III. cím tárgyát képezi, ez a Szerződés harmadik, a "Közösség társadalompolitikájával" foglalkozó részében jelenik meg. 63. Amennyiben nincsen kifejezett utalás a 119. cikkben a Közösség által megteendő lehetséges intézkedésre a szociálpolitika megvalósítása érdekében, helyénvaló a Szerződés általános rendszerére, valamint az általa elrendelt intézkedésekre utalni, például a 100., 155., és ahol helyénvaló, a 235. cikk rendelkezéseire. 64. Mint az első kérdésre adott válaszban már rámutattunk, sem a Közösség intézményei, sem a nemzeti hatóságok által elfogadott végrehajtási rendeletek nem befolyásolhatják kedvezőtlenül a 119. cikk közvetlen hatályát. 65. Következésképpen, a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 119. cikk alkalmazását az alapító tagállamoknak teljes körűen 1962. január 1-tol kellett volna biztosítaniuk, ami az átmeneti időszak második szakaszának a kezdő időpontja, az új tagállamok

esetében

pedig

1973.

január

1-től,

ami

a

Csatlakozási

Szerződés

hatálybalépésének az időpontja.

13

66. Ezen határidők közül az elsőt nem módosította a tagállamok által 1961. december 30-án elfogadott határozat. 67. Amint azt az első kérdésre adott válasz jelezte, a Tanács 75/117/EGK irányelve nem érinti a 119. cikk közvetlen hatályát és a kérdéses irányelvben a megfelelésre megszabott időszak nem érinti a Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben lefektetett határidőket. 68. Ez a rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy az kizárólagos jogkört biztosítana a nemzeti törvényhozás számára az egyenlő díjazás elvének az érvényesítésére még azon a területen sem, ahol a 119. cikknek nincsen közvetlen hatálya; amennyiben annak érvényesítése szükséges, azt a közösségi és a nemzeti intézkedések kombinációja felválthatja.

Tullio Ratti C-148/78. Az Európai Bíróság 1979. április 5. napján meghozta a következő ítéletet: Egészségre veszélyes termék forgalomba hozatala miatt indított büntetőeljárásban (1) Valamely irányelv végrehajtásának határidejéül megszabott időszak lejártával, a tagállam nem alkalmazhatja belső jogát olyan személlyel szemben, aki az irányelv követelményeit betartotta még akkor sem, ha a belső jog büntetőszankciókról rendelkezik, és azt nem igazították az irányelvhez. (2) A 73/173/EGK irányelvben megkövetelt rendszer következménye, hogy a tagállam nem vezethet be saját nemzeti jogszabályaiba olyan feltételeket, amelyek szigorúbbak, mint amelyeket a kérdéses irányelv megfogalmaz, vagy, amelyek részletesebbek vagy bármilyen módon eltérnek attól, ami az oldószerek osztályozását, csomagolását és címkézését illeti, valamint, hogy az irányelvben el nem rendelt korlátozások bevezetésének tilalma vonatkozik a termékek hazai piaci közvetlen terjesztésére és az importált termékekre egyaránt. (3) A 73/173/EGK irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az azt jelenti, hogy nemzeti rendelkezések nem írhatják elő, hogy a tartályokon legyen egy olyan, a termékek összetevőire vonatkozó nyilatkozat, amely túlmenne azon, amit az említett irányelv meghatároz.

14

(4) A 73/173/EGK irányelvben foglaltakon túlmenő nemzeti rendelkezések csak akkor állnak összhangban a közösségi joggal, ha azokat az említett irányelv 9. cikkében előírt eljárások és formalitások betartásával fogadták el. (5) Az Európai Közösségek Tanácsának 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelve, különösen annak 9. cikke, nem jár olyan hatállyal az említett irányelv rendelkezéseit a tagállam számára előírt adaptációs időszak lejárta előtt betartó személyre nézve, amelyet a nemzeti bíróság köteles lenne figyelembe venni. Indokolás: 1. 1978. május 8-i végzésével, melyet a Bíróság 1978. június 21-én kapott kézhez, a Pretura Penale, Milan (Milánói Büntetőbíróság), több kérdést terjesztett a Bíróság elé az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntést kérve, a tagállamok törvényeinek, rendeleteinek és közigazgatási rendelkezéseinek közelítéséről szóló két tanácsi irányelv értelmezéséről, melyek közül az első az 1973. június 4-i, 73/173/EGK számú, a veszélyes készítmények (oldószerek) osztályozásáról, csomagolásáról és címkézéséről szól, míg a második, az 1977. november 7-i, 77/728/EGK számú, a festékek, lakkok, nyomdafestékek, ragasztók és hasonló termékek osztályozására, csomagolására és címkézésére vonatkozik. 2. E kérdések egy oldószereket és lakkokat gyártó vállalkozás vezetője ellen indított büntetőeljárás keretében merültek fel. A vállalkozás vezetője ellen azt a vádat emelték, hogy az 1963. március 5-i, 245. számú olasz törvény bizonyos rendelkezéseit megsértette. E törvény megköveteli, hogy benzolt, toluolt és xilolt tartalmazó termékek gyártói az e termékek tartályaira olyan címkéket helyezzenek el, amelyek nemcsak azt a tényt jelzik, hogy ezek az anyagok a termékben jelen vannak, hanem százalékarányukat is, és ezen belül is külön a benzol százalékarányát. 3. Ami az oldószereket illeti, ezt a törvényt az eljárásban jelzett időpontban már módosítani kellett volna, hogy összhangba hozzák az 1973. június 4-i, 73/173/EGK irányelvvel, melynek rendelkezéseit a tagállamoknak legkésőbb 1974. december 8-áig kellett volna belső jogrendjükbe iktatni. Ezt a kötelezettségét az olasz kormány nem teljesítette. 4. Ez a módosítás az olasz törvény azon rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését eredményezte volna, amelyek megszegésével a vádlottat vádolták, és következésképpen, megváltoztatta volna a kérdéses törvényben foglalt büntetőszankciók alkalmazásának feltételeit. 5. Ami a lakkok csomagolását és címkézését illeti, az 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelvet a hivatkozott időpontban a Tanács már elfogadta, ám annak 12. cikkénél fogva, a 15

tagállamoknak 1979. november 9-éig volt idejük az irányelvben foglalt célok eléréséhez szükséges törvények, rendeletek és közigazgatási rendelkezések hatálybaléptetéséhez. 6. Ezen irányelv rendelkezéseinek a belső olasz jogrendbe történő beiktatása hasonlóképpen az olasz törvény azon rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését kell eredményeznie, amelyeknek a megszegésével a vádlottat vádolják. 7. Ami a vállalkozás által gyártott oldószerek és lakkok csomagolását és címkézését illeti, a vádlott betartotta az egyik esetben a 73/173/EGK irányelv (oldószerek) rendelkezéseit, amelyet az olasz kormány elmulasztott belső jogrendjébe beemelni, és a másik esetben, a 77/728/EGK irányelv (lakkok) rendelkezéseit, amelyet a tagállamoknak 1979. november 9-éig kell végrehajtaniuk. 8. A Bíróság elé terjesztett első négy kérdés a 73/173/EGK irányelvre vonatkozik, míg az ötödik a 77/728/EGK irányelvre. A kérdésekre adott válaszoknak lehetővé kell tenniük a nemzeti bíróság számára, hogy eldöntse, vajon a 245. számú olasz törvény által a rendelkezéseinek megsértése miatt előírt büntetéseket a kérdéses esetben alkalmazni lehet-e. A - A 73/173/EGK irányelv értelmezése 9. Ezt az irányelvet a Szerződés 100. cikke és az 1967. június 27-i, 1973. május 24-én módosított veszélyes anyagokról szóló, 67/548/EGK tanácsi irányelv alapján fogadták el, hogy biztosítsák a veszélyes készítmények (oldószerek) osztályozására, csomagolására és címkézésére vonatkozó tagállami törvények, rendeletek és közigazgatási rendelkezések közelítését. 10. Ez az irányelv azért bizonyult szükségesnek, mert az egyes tagállamokban a veszélyes anyagokra és készítményekre nagymértékben eltérő szabályok vonatkoztak, különös tekintettel a címkézésre, csomagolásra és az említett termékek veszélyességi foka szerinti osztályozásra. 11. Ezek az eltérések korlátozták a kereskedelmet és az áruk szabad áramlását, és közvetlenül is érintették a veszélyes készítmények, például az iparban, mezőgazdaságban, háziipari tevékenységekben, valamint háztartásokban rendszeresen használt oldószerek piacának kialakulását és működését. 12. Az ilyen eltérések megszüntetése érdekében, az irányelv számos részletes rendelkezést tartalmaz a kérdéses termékek osztályozásáról, csomagolásáról és címkézéséről [2. cikk (1), (2) és (3) bekezdése, valamint a 4., 5. és 6. cikk]. 13. A nemzeti bíróság kifejezetten hivatkozott a 8. cikkre. Ez a cikk arról rendelkezik, hogy a tagállamok az osztályozás, csomagolás vagy címkézés miatt nem tilthatják meg, nem 16

korlátozhatják, és nem akadályozhatják meg az olyan veszélyes készítmények forgalomba hozatalát, amelyek megfelelnek az irányelv követelményeinek. Ez egy általános kötelezettség nem több mint az előbb említett cikkekben foglalt rendelkezések szükséges kiegészítése, melynek célja a kérdéses termékek szabad forgalmának biztosítása. 14. A tagállamok kötelesek voltak a 73/173/EGK irányelvet, annak 11. cikkének megfelelően a kihirdetéséről szóló értesítéstől számított 18 hónapon belül belső joguk részévé tenni. 15. A tagállamok az irányelvre vonatkozó értesítést 1973. június 8-án kapták meg. 16. A 18 hónapos időszak 1974. december 8-án járt le, és az eljárásra okot adó események bekövetkeztéig az irányelv rendelkezéseit az olasz belső jogrendben nem hajtották végre. 17. Ilyen körülmények között, a nemzeti bíróság megállapítván, hogy "nyilvánvaló ellentmondás volt a közösségi szabályok és az olasz törvény között" arra volt kíváncsi, hogy "a két jogszabály közül melyik élvez elsőbbséget az előtte fekvő ügyben" és az alábbi első kérdést utalta a Bíróság elé: "Az 1973. június 4-i, 73/173/EGK tanácsi irányelv, különösen annak 8. cikke közvetlenül alkalmazandó jogszabály-e, amely személyes jogokat ruház egyénekre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell?" 18. Ez a kérdés felveti a Szerződés 189. cikke alapján elfogadott irányelv rendelkezései jogi jellegének általános problémáját. 19. Ebben a vonatkozásban, a Bíróság megalapozott esetjoga kimondja, hogy miközben a 189. cikk alapján a rendeletek közvetlenül alkalmazandók, és következésképpen jellegüknél fogva közvetlen hatályosulnak, ez nem jelenti azt, hogy az ebben a cikkben említett aktusok más kategóriáinak ilyen hatályuk nem lehetne. 20. Összeegyeztethetetlen lenne a 189. cikk által az irányelveknek tulajdonított kötelező jelleggel annak a lehetőségnek az elvi kizárása, hogy az ilyen irányelvek által kirótt kötelezettségekre az érintett személyek közvetlenül hivatkozhassanak. 21. Különösen olyan esetekben, amikor a közösségi hatóságok valamely irányelv révén kötelezettséget rónak a tagállamokra, hogy egy bizonyos módon járjanak el, az ilyen aktus hatékonysága gyengülne, ha az érintett személyek nem hivatkozhatnának erre bírósági eljárások során, illetve, ha a nemzeti bíróságok nem vehetnék azt figyelembe a közösségi jog elemeként. 22. Következésképpen, az a tagállam, amely nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőre, egyénekkel szemben nem hivatkozhat saját mulasztására, hogy nem teljesítette az irányelv szerinti kötelezettségeit. 17

23. Ebből következik, hogy amennyiben egy nemzeti bíróság előtt kérelmet terjeszt elő egy olyan személy, aki valamely irányelv rendelkezéseit betartotta, hogy a bíróság ne alkalmazza a mulasztó tagállam belső jogrendjébe be nem iktatott irányelvvel ellentétes nemzeti rendelkezéseket, a bíróság köteles az ilyen kérelemnek helyt adni, ha a kérdéses irányelvi kötelezettség feltétel nélküli és megfelelően pontos. 24. Ezért az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az irányelv rendelkezésének átvételére előírt időszak lejárta után a tagállam nem alkalmazhatja belső jogát olyan személlyel szemben, aki az irányelv követelményeit betartotta még akkor sem, ha a belső jog büntetőszankciókról rendelkezik, amennyiben azt nem igazították az irányelvhez. 25. Második kérdésében a nemzeti bíróság lényegében azt kísérli meg tisztázni, hogy vajon, amikor az oldószerekről szóló irányelv rendelkezéseit az az állam, amely annak címzettje, nemzeti jogrendjébe beiktatja, előírhat-e "olyan kötelezettségeket és korlátozásokat, amelyek pontosabbak és részletesebbek vagy más módon eltérőek az irányelvben meghatározottaktól", megkövetelve, hogy az irányelv által nem követelt információt helyezzenek el a tartályokon. 26. A 73/173/EGK irányelv 3-8. cikkeinek együttes hatása, hogy csak azok az oldószerek hozhatók piaci forgalomba, amelyek "teljesítik a jelen irányelv és annak mellékletének rendelkezéseit", valamint hogy a tagállamok nem jogosultak az említett irányelvben az importra meghatározott szabályokkal párhuzamosan belső piacukra eltérő szabályokat fenntartani. 27. A 73/173/EGK irányelvvel bevezetett rendszernek így következménye az, hogy a tagállam nem vezethet be saját belső jogszabályaiba olyan feltételeket, amelyek szigorúbbak, mint a kérdéses irányelvben foglaltak, vagy amelyek akárcsak részletezőbbek vagy bármilyen módon eltérőek, ami az oldószerek osztályozását, csomagolását és címkézését illeti. Az irányelvben elő nem írt korlátozások tilalma egyaránt vonatkozik a termékek belső piacon történő közvetlen értékesítésére és az importált termékekre. 28. A nemzeti bíróság által előterjesztett második kérdést ezért ily módon kell megválaszolni. 29. Harmadik kérdésében a nemzeti bíróság arra kérdez rá, hogy vajon az a kötelezettség, hogy egy értékesítésre felkínált oldószer tartályán jelezni kell, hogy az tartalmaz benzolt, toluolt és xilolt, meghatározva ezen anyagok százalékarányát és külön a benzolét, az 1963. március 5-i, 245. számú törvény 8. cikke szerint, ellentétesnek tekinthető-e az említett irányelvvel. 30. Az 1963. március 5-i, 245. számú olasz törvény 8. cikke olyan kötelezettséget határoz meg, miszerint "amikor oldószerek benzolt, toluolt vagy xilolt tartalmaznak, az értékesítésre 18

felkínált tartályokon el kell helyezni egy címkét, amely jelzi ezen anyagoknak a jelenlétét az oldószerekben, az anyagok százalékarányát és külön a benzol százalékarányát [ ] ". 31. Azonban a 73/173/EGK irányelv 5. cikke minden esetben azt követeli meg, hogy a csomagoláson világosan és letörölhetetlenül jelezzék a 2. cikk szerint mérgezőként besorolt anyagok jelenlétét, mint például a benzolét, valamint, hogy mutassák ki, a károsnak besorolt anyagok jelenlétét, mint például 5%-nál nagyobb koncentrációban a toluolt és a xilolt. 32. Ugyanakkor, az irányelv nem követeli meg az ilyen anyagok százalékarányának jelzését sem külön, sem összességükben. 33. A nemzeti bíróság kérdésére ezért azt a választ kell adni, hogy a 73/173/EGK irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti rendelkezések nem írhatják elő, hogy a tartályokon az említett irányelvben meghatározottakon túlmenően határozzák meg a kérdéses termék összetevőinek jelenlétét. 34. A negyedik kérdés az alábbi volt: "Az említett nemzeti rendelkezések, amelyek megkülönböztetés nélkül alkalmazandók minden, a belföldi piacon forgalmazott termékre, képeznek-e akadályt, tilalmat vagy korlátozást a kereskedelemre, illetve az áruk szabad forgalmára nézve, tekintettel arra, hogy az ilyen rendelkezéseket a kérdéses termékek felhasználóinak személyes biztonsága és egészsége nagyobb védelmének érdekében hozták?" 35. Ez a kérdés a Szerződés 36. cikkére utal, amely lehetővé teszi az áruk szabad mozgása alóli kivételeket, amennyiben azok a közbiztonság, vagy az emberek és állatok egészségének és életének védelme alapján indokolhatók. 36. Amikor a Szerződés 100. cikke szerint a közösségi irányelvek az emberek és állatok egészsége védelmének biztosításához szükséges harmonizációs intézkedésekről rendelkeznek, és közösségi eljárásokat hoznak létre azok betartásának felügyeletére, a 36. cikkre történő hivatkozás már nem szükséges, és attól fogva a megfelelő ellenőrzéseket kell véghez vinni és védőintézkedéseket kell meghozni a harmonizációs irányelv által meghatározott rendszernek megfelelően. 37. A 73/173/EGK irányelv arról rendelkezik, hogy amennyiben valamely tagállam megállapítja, hogy egy veszélyes készítmény, bár megfelel az irányelv követelményeinek, egészségügyi vagy biztonsági kockázatot jelent, ideiglenesen és a Bizottság felügyelete mellett bevezethet védőintézkedéseket, amelyről az irányelv 9. cikke rendelkezik az ebben a cikkben meghatározott eljárásnak megfelelően.

19

38. Ebből következik, hogy a 73/173/EGK irányelvben meghatározottakon túlmenő nemzeti rendelkezések csak akkor állnak összhangban a közösségi joggal, ha azokat az említett irányelv 9. cikkében előírt eljárások és formalitások szerint fogadták el. B - Az 1977. november 7-i, 77/728/EGK tanácsi irányelv értelmezése 39. Ötödik kérdésében a nemzeti bíróság arra keres választ, hogy vajon az 1977. november 7-i, 77/728/EGK tanácsi irányelv és különösen annak 9. cikke azonnal és közvetlenül alkalmazandó-e a tagállamokra rótt azon kötelezettség tekintetében, hogy az irányelv kihirdetéséről szóló értesítés napjától tartózkodjanak a cselekvéstől olyan esetekben, amikor valamely személy jogos elvárása szerint eljárva, betartja az irányelv rendelkezéseit még azon időszak lejárta előtt, amelyen belül a tagállam köteles az említett irányelvben foglaltaknak eleget tenni. 40. Az irányelv célja hasonló a 73/173/EGK irányelvéhez, amennyiben hasonló szabályokat határoz meg a festékként, lakként, nyomdafestékként, ragasztóként és hasonló termékként használatra szánt és veszélyes anyagokat tartalmazó készítményekre. 41. Ezen irányelv 12. cikke arról rendelkezik, hogy a tagállamok kötelesek azt a kihirdetéséről szóló értesítéstől számított 24 hónapon belül nemzeti joguk részévé tenni. Az értesítés dátuma 1977. november 9-e. 42. Ez az időszak még nem telt le, és azok az államok, amelyek az irányelv címzettjei, 1979. november 9-éig vezethetik be a 77/728/EGK irányelv rendelkezéseit belső jogrendjükbe. 43. Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság első kérdésére adott válasz indoklásában kifejtett okoknál fogva, csak az előírt időszak végén és csak abban az esetben, ha a tagállam mulasztást követ el, áll fenn, hogy az irányelv és különösen annak 9. cikke az első kérdésre adott válaszban írt hatállyal bír. 44. Eddig az időpontig a tagállamok jogalkotási szabadsággal rendelkeznek ezen a téren. 45. Ha valamely tagállam valamely irányelv rendelkezéseit beiktatta belső jogrendjébe az abban foglalt időszak vége előtt, ez a tény semmilyen hatással nem jár más tagállamokra nézve. 46. Összegzésképpen, mivel az irányelv jellegénél fogva kizárólag a tagállamokra ró kötelezettségeket, nem lehetséges, hogy egy személy "a jogos elvárás" elvére hivatkozzon a végrehajtásra előírt időszak lejárta előtt. 47. Ezért az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az Európai Közösségek Tanácsának 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelve és különösen annak 9. cikke nem jár olyan 20

hatállyal az említett irányelv rendelkezéseit a tagállam számára előírt adaptációs időszak lejárta előtt betartó személyre nézve, amelyet a nemzeti bíróság köteles lenne figyelembe venni.

M. H. Marshall v. Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority C-152/84. Az Európai Bíróság 1986. február 26. napján meghozta a következő Ítéletet: (1) A 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan elbocsátásra vonatkozó általános politika, amely magában foglalja egy nő elbocsátását kizárólag azért, mert elérte vagy meghaladta az állami nyugdíjkorhatárt, amely korhatár a nemzeti jogszabályok szerint eltér férfiak és nők esetében, nemek közötti megkülönböztetést jelent, amely ellentétes az irányelvvel. (2) Az 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelv 5. cikkének (1) bekezdése, amely a munkafeltételek tekintetében tilt mindenféle nemek közötti megkülönböztetést, beleértve az elbocsátásra irányadó feltételeket is, felhívható a munkáltatói minőségében eljáró állami hatósággal szemben, mindenféle olyan nemzeti rendelkezés alkalmazásának elkerülése érdekében, amely nem áll összhangban az 5. cikk (1) bekezdésével. Indokolás: 1. 1984. március 12-i végzésével, melyet a Bíróság 1984. június 19-én vett kézhez, a Court of Appeal of England and Wales (Anglia és Wales Fellebbviteli Bírósága) az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntést kérve két kérdést terjesztett a Bíróság elé a férfiakkal és nőkkel való egyenlő bánásmódnak a munkavállalási lehetőségek, szakképzés, előmenetel és munkahelyi feltételek tekintetében történő végrehajtásáról szóló 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelv értelmezésével kapcsolatban. 2. A kérdések az M. H. Marshall kisasszony (a továbbiakban "felperes") és a Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority (Teaching) (Southampton és Dél-Nyugat Hampshire Területi Egészségügyi Hatóság) a (továbbiakban: "alperes") között arról a

21

kérdésről folyó peres eljárás során merültek fel, hogy a felperes elbocsátása összhangban állte az 1975. évi nemek közötti diszkriminációról szóló törvény 6. §-ának (4) bekezdésével és a közösségi joggal. 3. A felperest, aki 1918. február 4-én született az alperes alkalmazta 1966. júniusától 1980. március 31-éig. 1974. május 23-ától munkaszerződés alapján dolgozott, mint vezető diétásnővér. 4. 1980. március 31-én, azaz nagyjából négy héttel az után, hogy betöltötte a 62. életévét, a felperest elbocsátották, annak ellenére, hogy kifejezte hajlandóságát munkaviszonya folytatására egészen addig, amíg eléri a 65. életévét, azaz 1983. február 4-éig. 5. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés szerint az elbocsátás egyedüli indoka az a körülmény volt, hogy a felperes nő, és elérte az alperes által nőkre alkalmazott nyugdíjkorhatárt. 6. Ebben a vonatkozásban a Bíróság előtt fekvő iratokból kitűnik, hogy az alperes ezt az általános politikát követte 1975 óta, nevezetesen, hogy "a rendes nyugdíjkorhatár az a korhatár, amikor a társadalombiztosítás alapján fizetendő nyugdíjak esedékessé válnak". A Fellebbviteli Bíróság kifejtette, hogy bár ezt a politikát kifejezetten nem említi a felperes munkaszerződése, az mégis annak egy hallgatólagos feltételét képezte. 7. Az Egyesült Királyságban a nyugdíjakra irányadó 1975. évi Társadalombiztosításról szóló törvény 27. §-ának (1) bekezdésében és 28. §-ának (1) bekezdésében kimondja, hogy az állami nyugdíjakat férfiaknak a 65. életévtől és nőknek a 60. életévtől biztosítják. Azonban, a jogszabály nem határoz meg olyan kötelezettséget, hogy nyugdíjba kellene vonulni annak az életkornak a betöltésekor, amikor az állami nyugdíj esedékessé válik. Amikor egy munkavállaló folytatja munkaviszonyát ez után a korhatár után, az állami nyugdíj, illetve a foglalkozási nyugdíjrendszer alapján fizetendő nyugdíj folyósítását halasztják. 8. Azonban, az alperes, diszkrecionális jogkörében, kész volt általános nyugdíjazási politikájának mellőzésére a felperes személyi körülményeire tekintettel, és mellőzte is ezt a politikát a felperes esetében azzal, hogy a 60. életév elérése után még további két évig alkalmazta őt. 9. Tekintettel arra a körülményre, hogy a felperest olyan anyagi kár érte, amely az alperes alkalmazottjakénti keresete és nyugdíja közötti összegből állt, és mivel elvesztette a munkában lelt örömét, eljárást indított az alperes ellen egy munkaügyi bíróság előtt. Azt állította, hogy az alperes általi elbocsátása az adott időpontban és az alperes által jelzett indok miatt, nemek közötti megkülönböztetést jelent az alperes részéről, és ennek megfelelően az

22

olyan jogellenes diszkrimináció, ami ellentétes a nemek közötti diszkriminációról szóló törvénnyel és a közösségi joggal. 10. A Munkaügyi Bíróság elutasította a felperes keresetét, amennyiben az a Nemek közötti diszkriminációról szóló törvény megsértésén alapult, mivel e törvény 6. §-ának (4) bekezdése megengedi a nemek közötti megkülönböztetést, amikor az a "nyugdíjazással kapcsolatos rendelkezés" folytán merül fel. A Munkaügyi Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes általános politikája éppen ilyen rendelkezést jelent. Azonban a Munkaügyi Bíróság kimondta, hogy a 76/207/EGK irányelvben meghatározott egyenlő bánásmód elve sérült. 11. A Munkaügyi Fellebbviteli Bíróság helybenhagyta az elsőfokú határozatot, ami az első pontot illeti, de hatályon kívül helyezte a második pontot illetően, azzal az indokkal, hogy bár az elbocsátás valóban sérti a fent említett irányelvben meghatározott egyenlő bánásmód elvét, magánszemély nem hivatkozhat ilyen jogsértésre az Egyesült Királyság bírósága előtt folyamatban levő peres eljárás során. 12. A felperes fellebbezett e határozat ellen a Fellebbviteli Bírósághoz. Megjegyezte, hogy az alperes az 1977. évi Nemzeti Egészségügyi Szolgálatról szóló törvény 8. §-ának (1) bekezdése A b) pontja alapján alakult meg, és ezért "az állam megnyilvánulása". A Fellebbviteli Bíróság az alábbi kérdéseket utalta a Bíróság elé előzetes döntést kérve: "(1) -Vajon az a körülmény, hogy az alperes elbocsátotta a felperest az után, hogy a felperes betöltötte 60. életévét (az alperes által követett) politikának megfelelően és kizárólag azzal az indokkal, hogy a felperes nő, aki elérte a nőkre vonatkozó rendes nyugdíjkorhatárt, megvalósítja-e az Egyenlő bánásmódról szóló irányelv által tiltott diszkrimináció tényállását? (2) -Ha a fenti (1) kérdésre adott válasz igenlő, vajon a felperes a jelen ügy körülményei között felhívhatja-e az Egyenlő bánásmódról szóló irányelvet a nemzeti bíróságok előtt, függetlenül attól, hogy az irányelv és a Nemek közötti diszkriminációról szóló törvény 6. §ának (4) bekezdése nem áll összhangban (ha ez a helyzet egyáltalán fennáll)?" A vonatkozó jogszabályi rendelkezések 13. A 76/207/EGK irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: "A jelen irányelv célja, hogy a tagállamokban a férfiakkal és nőkkel való egyenlő bánásmód elve érvényesüljön az előmenetelt is magában foglaló munkavállalási és szakképzési lehetőségek, illetve munkakörülmények, valamint - a (2) bekezdésben említett feltételek mellett - a társadalombiztosítás tekintetében. A továbbiakban ezt az elvet jelenti az "egyenlő bánásmód elve". 14. Az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: 23

" [ ] az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy semmilyen nemek közötti diszkrimináció nem állhat fenn sem közvetlenül, sem közvetve, különösen a családi állapotra való hivatkozással". 15. Az irányelv 5. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: "Az egyenlő bánásmód elvének a munka és egyben az elbocsátást szabályozó feltételek tekintetében történő alkalmazása azt jelenti, hogy a férfiaknak és a nőknek ugyanazon feltételeket kell biztosítani mindenféle nemek közötti megkülönböztetés nélkül." Az 5. cikk (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy: "E célból a tagállamok meghozzák az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy: a) -az egyenlő bánásmód elvével ellentétes minden törvényt, jogszabályt és közigazgatási rendelkezést hatályon kívül helyezzenek; b) -az egyenlő bánásmód elvével ellentétes minden olyan rendelkezést, amelyet kollektív szerződés,

egyéni

munkaszerződés,

a

vállalkozások

belső

szabályzata,

illetve

a

szabadfoglalkozásúakra és egyéni vállalkozókra vonatkozó szabályok tartalmaznak, hatályon kívül helyeznek vagy hatályon kívül helyezhessenek, illetve módosíthassanak; c) -az egyenlő bánásmód elvével ellentétes mindazon törvényeket, jogszabályokat és közigazgatási rendelkezéseket felülvizsgáljanak, ha az azokat eredetileg ösztönző védelmet biztosító szándék már nem áll fenn, és a kollektív szerződésekben ilyen rendelkezések vannak, a munkavállalókat és a vállalatvezetést felkérjék a kívánatos felülvizsgálat végrehajtására." 16. Az irányelv 1 cikkének (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy: "az egyenlő bánásmód elvének a társadalombiztosítás terén történő fokozatos érvényesítése végett, a Tanács a Bizottság javaslata alapján eljárva, ezen elv tartalmát, hatályát és alkalmazási módjait meghatározó rendelkezéseket fogad el." 17. Az utóbb említett rendelkezés alapján a Tanács elfogadta a férfiakkal és nőkkel való egyenlő

bánásmód

elvének

a

társadalombiztosítás

területén

történő

fokozatos

megvalósításáról szóló 1978. december 19-i 79/7/EGK irányelvét, amelynek a 8. cikk (1) bekezdése szerint a tagállamok kötelesek voltak azt nemzeti jogukba az irányelv kihirdetéséről szóló értesítéstől számított hat éven belül átültetni. Az irányelv, annak 3. cikk (1) bekezdése szerint, az alábbiakra vonatkozik: "a) -azokra a törvényben szabályozott rendszerekre, amelyek az alábbi kockázatok ellen nyújtanak védelmet: - betegség, - rokkantság, 24

- idős kor, - munkahelyi balesetek és foglalkozási megbetegedések, - munkanélküliség; b) -a szociális támogatásra, amennyiben azt a fenti a) pontban említett rendszerek kiegészítésére vagy pótlására szánták." 18. Az irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerint, az irányelv: "nem sértheti a tagállamoknak azon jogát, hogy annak hatálya alól kizárják: a) -az öregségi, illetve magánnyugdíjak nyújtásának szempontjából a nyugdíjkorhatár, illetve ennek a más juttatásokra vonatkozó esetleges következményeinek a meghatározását". 19. Ami a foglalkoztatási társadalombiztosítási rendszereket illeti, az irányelv 3. cikkének (3) bekezdése arról rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatási biztosítási rendszerekben történő érvényesítése végett a "Tanács a Bizottság javaslata alapján eljárva rendelkezéseket fogad el, meghatározza ezen elv tartalmát, hatályát és alkalmazási módjait". 1983. május 5-én a Bizottság a Tanács elé terjesztette a foglalkoztatási társadalombiztosítási rendszerekben a férfiakkal és nőkkel való egyenlő bánásmód elvének végrehajtásáról szóló irányelvre vonatkozó javaslatát. A javasolt irányelv, 2. cikk (1) bekezdése szerint, vonatkozna a "törvényben meghatározott társadalombiztosítási rendszerek által nyújtott ellátások kiegészítésére vagy pótlására szánt ellátásokra". A Tanács a javaslatra még nem válaszolt. 20. A felperes és az alperes mellett a Bírósághoz az Egyesült Királyság és a Bizottság is terjesztett be észrevételeket. Az első kérdés 21. Első kérdésével a Fellebbviteli Bíróság arról kívánt meggyőződni, hogy vajon a 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy valamely állami hatóság által követett általános elbocsátási politika, amely azt is jelenti, hogy egy nőt kizárólag azért, mert elérte vagy meghaladta az állami nyugdíjkorhatárt, el kell bocsátani, mely korhatár a nemzeti jogszabályok alapján eltérő férfiak és nők számára, megvalósítja-e az ezen irányelvvel ellentétes nemek közötti megkülönböztetés tényállását. 22. A felperes és a Bizottság úgy vélik, hogy az első kérdésre igenlő választ kell adni. 23. A felperes szerint az említett korhatár a "munkafeltételek" fogalomkörébe tartozik a 76/207/EGK irányelv 1. cikkének (1) bekezdése és 5. cikkének (1) bekezdése szerint. A felperes szerint a kifejezést tágan kell értelmezni, tekintettel az EGK Szerződés céljára, amely biztosítani kívánja "a (tagállamok) állampolgárai élet- és munkakörülményeinek folyamatos 25

javulását" és tekintettel a 76/206/EGK irányelv fent említett cikkeiben foglalt diszkrimináció tilalmának, valamint a munkavállalóknak a Közösségen belüli mozgásának szabadságáról szóló 1968. október 15-i 1612/68/EGK tanácsi rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megfogalmazására. 24. A felperes ezért azzal érvelt, hogy a nemek közötti megkülönböztetés megszüntetése az alapvető emberi jogok részét képezi és ezért a közösségi jog egyik általános alapelve. Az Európai Emberi Jogi Bíróság esetjoga szerint ezeket az alapvető elveket tágan kell értelmezni, valamint ezzel ellentétesen, az elvek alóli bármiféle kivételt, mint például a 76/20/EGK irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt társadalombiztosításra vonatkozó fenntartást, szigorúan kell értelmezni. 25. Ezen kívül, a felperes úgy vélte, hogy a 79/7/EGK irányelv 7. cikk (1) bekezdésében az öregségi és magánnyugdíjak megadása végett a nyugdíjkorhatár meghatározása tekintetében elrendelt kivétel nem releváns, mivel ez az eset nem vonatkozik a nyugdíjkorhatár meghatározására. Ezen kívül, ebben az esetben nincs kapcsolat a szerződés szerinti nyugdíjkorhatár és a társadalombiztosítási nyugdíjkorhatár között. 26. A Bizottság hangsúlyozta, hogy sem az alperes foglalkoztatáspolitikája, sem az állami társadalombiztosítási rendszer nem teszi kötelezővé a nyugdíjba vonulást a nyugdíjkorhatár elérésekor. Ezzel ellentétben, a nemzeti jogszabály rendelkezései figyelembe veszik a rendes nyugdíjkorhatár elérése után folytatódó munkaviszony esetét. Ilyen körülmények között igen nehéz egy nő elbocsátását megindokolni nemére és korára vonatkozó indokok alapján. 27. A Bizottság utalt arra a körülményre is, hogy a Bíróság elismerte, hogy a férfiakkal és nőkkel való egyenlő bánásmód a közösségi jog egyik alapelve. 28. Az alperes ezzel szemben azt állította, hogy figyelembe kell venni azt a kapcsolatot, amely állítása szerint fennáll az általa az elbocsátási politika összefüggésében meghatározott nyugdíjkorhatár, valamint azon életkorok között, amikor a magánnyugdíj, illetve az öregségi nyugdíj esedékessé válik az Egyesült Királyság állami társadalombiztosítási rendszerében. Az eltérő életkorok meghatározása a munkaszerződés kötelező megszüntetése végett csupán a társadalombiztosítási rendszerben meghatározott korhatárokat tükrözi, mivel a férfi munkavállaló 65. életévéig folytathatja munkaviszonyát pontosan azért, mert őt nem védi az állami nyugdíj biztosítása e korhatár előtt, miközben a női munkavállaló élvezi ezt a védelmet 60. életévétől. 29. Az alperes úgy vélte, hogy az állami nyugdíj biztosítása a szociális biztonság részét képezi, és ezért nem a 76/207/EGK irányelv, hanem a 79/7/EGK irányelv hatálya alá tartozik,

26

amely fenntartja a tagállamoknak azt a jogát, hogy eltérő korhatárt állapítsanak meg az állami nyugdíjakra való jogosultság meghatározása végett. 30. Az Egyesült Királyság osztotta ezt a nézetet. Fenntartotta azonban, hogy ez a bánásmód lehet diszkriminatív még a nyugdíjba vonulás utáni időszak tekintetében is, amennyiben a kérdéses bánásmód a munkaviszonyból ered, vagy a munkaviszony a rendes, szerződés szerinti nyugdíjkorhatár után is folytatódik. 31. Az Egyesült Királyság szerint azonban ennek az ügynek a körülményei között nem merül fel megkülönböztetés a munkafeltételek vonatkozásában, mivel az eltérő bánásmód a rendes nyugdíjkorhatárból ered, amely ahhoz az eltérő korhatárhoz kötődik, amelytől az állami nyugdíj folyósítható. 32. A Bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy az elé utalt értelmezési kérdés nem vonatkozik valamely törvény által meghatározott vagy munkavállalói nyugdíjrendszerben való részvételre, azaz valamely öregségi vagy magánnyugdíj folyósításának feltételeire, hanem az elbocsátásra vonatkozó általános politika szerinti munkaviszony megszüntetését illetően a korhatár megállapítására irányul. A kérdés ezért az elbocsátásra irányadó feltételekre vonatkozik és ezért azt a 76/207/EGK irányelv alapján kell megválaszolni. 33. A 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód elvének a munka és egyben az elbocsátást szabályozó feltételek tekintetében történő alkalmazása azt jelenti, hogy a férfiaknak és a nőknek ugyanazon feltételeket kell biztosítani mindenféle nemek közötti megkülönböztetés nélkül. 34. A Bíróság már kimondta, hogy az e rendelkezés szerinti "elbocsátás" kifejezést tágan kell értelmezni. Következésképpen, a munkáltató nyugdíjazásra vonatkozó általános politikája szerint, a munkavállalók kötelező elbocsátásával kapcsolatban a korhatár megállapítása az "elbocsátás" fogalmi körébe tartozik még akkor is, ha az elbocsátás folytán az illető magánnyugdíjban részesül. 35. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a 79/7/EGK irányelv 7. cikke kifejezetten arról rendelkezik, hogy az irányelv nem sértheti a tagállamoknak azon jogát, hogy az irányelv hatálya alól kizárják az öregségi, illetve magánnyugdíjak nyújtásának szempontjából a nyugdíjkorhatár, illetve ennek a más juttatásokra vonatkozó esetleges következményeinek a meghatározását a törvény által meghatározott társadalombiztosítási rendszereken belül. A Bíróság így elismerte, hogy a férfiakra és nőkre eltérő nyugdíjkorhatárt megállapító nemzeti nyugdíjrendszerhez kapcsolódó ellátások kívül eshetnek a fent említett kötelezettség körén. 36. Az egyenlő bánásmód elvének alapvető fontosságára tekintettel azonban, amelyet a Bíróság számos alkalommal újra és újra megerősített, a 76/207/EGK irányelv 1. cikkének (2) 27

bekezdése, amely kizárja a társadalombiztosítási ügyeket ezen irányelv hatálya alól, megszorítóan értelmezendő. Következésképpen, a 79/7/EGK irányelv 7. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett nemek közötti megkülönböztetés kizárólag az öregségi, illetve magánnyugdíjak nyújtásának szempontjából a nyugdíjkorhatár, illetve ennek a más juttatásokra vonatkozó esetleges következményeinek a meghatározására vonatkozik. 37. Ebben a vonatkozásban hangsúlyozni kell, hogy míg a 79/7/EGK irányelv 7. cikkében foglalt kivétel azokra a következményekre vonatkozik, amelyeket a nyugdíjkorhatár társadalombiztosítási ellátások tekintetében magában foglal, ez az ügy pedig a 76/207/EGK irányelv 5. cikke szerinti elbocsátást érinti. 38. Következésképpen, a Fellebbviteli Bíróság által a Bíróság elé utalt első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan általános elbocsátási politika, amely szerint egy nőt kizárólag azért bocsátanak el, mert elérte az állami nyugdíjra meghatározott jogosultsági korhatárt, mely korhatár a nemzeti jogszabály szerint férfiaknál és nőknél eltér, kimeríti a nemek közötti megkülönböztetés tényállását, ami ellentétes ezen irányelvvel. A második kérdés 39. Mivel az első kérdésre a válasz igenlő, meg kell vizsgálni, hogy a 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdését felhívhatja-e egy magánszemély a nemzeti bíróságok előtt. 40. A felperes és a Bizottság úgy vélte, hogy ezt a kérdést igenlően kell megválaszolni. Azt állították, különösen a 76/207/EGK irányelv 2. cikkének (1) bekezdésére és 5. cikkének (1) bekezdésére tekintettel, hogy ezek a rendelkezések elég világosak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a nemzeti bíróságok számára azok alkalmazását a tagállamok jogalkotása nélkül is, legalábbis a nyílt megkülönböztetés eseteiben. 41. E nézet alátámasztása érdekében a felperes rámutatott, hogy az irányelvek képesek jogokat ruházni magánszemélyekre, olyan jogokat, amelyekre közvetlenül is lehet hivatkozni a tagállamok bíróságai előtt; az irányelv kötelező jellege folytán, a nemzeti bíróságok kötelesek az EGK Szerződés 5. cikkével összhangban az irányelvek rendelkezéseinek érvényre jutását biztosítani, ahol csak lehetséges, különösen, amikor a nemzeti jog vonatkozó rendelkezéseit értelmezik vagy alkalmazzák. Amennyiben a nemzeti jog és a közösségi jog nincs összhangban oly módon, hogy az összhang hiánya ilyen értelmezés segítségével sem szüntethető meg, a nemzeti bíróság köteles kimondani, hogy a nemzeti jognak az irányelvvel összhangban nem álló rendelkezése nem alkalmazható.

28

42. A Bizottság azt a véleményt képviselte, hogy a 76/207/EGK irányelv 5. cikkének (1) bekezdésében meghatározott rendelkezések eléggé világosak és feltétel nélküliek, így azok felhívhatók a nemzeti bíróság előtt. Ezért ezekre lehet hivatkozni a Nemek közötti diszkriminációról szóló törvény 6. §-a (4) bekezdésével szemben, amelyet a Fellebbviteli Bíróság határozatai szerint kiterjesztettek a kötelező nyugdíjba vonulás kérdésére. 43. Az alperes és az Egyesült Királyság, ezzel szemben, azt javasolták, hogy a második kérdésre nemleges választ adjon a Bíróság. Elismerték, hogy az irányelveknek bizonyos meghatározott körülmények között lehet közvetlen hatálya valamely tagállammal szemben, amennyiben a tagállam nem hivatkozhat arra, hogy elmulasztotta az irányelv szerinti kötelezettségei teljesítését. Álláspontjuk szerint azonban az irányelv sohasem róhat kötelezettségeket közvetlenül magánszemélyekre, és irányelvnek közvetlen hatálya valamely tagállammal szemben kizárólag, mint közhatósággal szemben lehet, és nem mint munkáltatóval szemben. Mint munkáltató, az állam semmiben sem különbözik a magánmunkáltatótól. Ezért nem helyénvaló, hogy az állam által alkalmazott személyeket jobb helyzetbe hozzák, mint azokat, akiket magánmunkáltatók foglalkoztatnak. 44. Ami az alperes alkalmazottainak jogi helyzetét illeti, az Egyesült Királyság kifejtette, hogy ugyanolyan helyzetben vannak, mint a magánmunkáltatók alkalmazottai. Bár az Egyesült Királyság joga szerint, az egészségügyi hatóságok, amelyeket az 1977. évi Nemzeti Egészségügyi Szolgálatról szóló törvény (National Health Service Act 1977) hozott létre, az 1980. évi Egészségügyi Szolgáltatásokról szóló törvényben és más jogszabályokban foglalt módosítások szerint, a Korona testületei és alkalmazottaik közalkalmazottak, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat egészségügyi hatóságok általi igazgatását a kormány központi igazgatásától elkülönültnek tekintik, és alkalmazottait nem tekintik közalkalmazottaknak. 45. Végül, mind az alperes, mind az Egyesült Királyság azt a nézetet képviseli, hogy a 76/207/EGK irányelv rendelkezései se nem feltétel nélküliek, se nem elegendően világosak és pontosak ahhoz, hogy közvetlen hatályuk legyen. Az irányelv számos lehetséges kivételről rendelkezik, melynek részleteit a tagállamoknak kell meghatározniuk. Ezenkívül, az 5. cikk megfogalmazása meglehetősen pontatlan és végrehajtásához intézkedések elfogadását igényli. 46. Szükséges emlékeztetni arra, hogy a Bíróság nagy számú határozata szerint minden olyan esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései, tárgyukat illetően, feltétel nélkülinek és eléggé pontosnak tűnnek, e rendelkezéseket magánszemély is felhívhatja az állammal szemben, amikor az állam elmulasztja az irányelvnek a nemzeti jogba történő átültetését az előírt időszak végéig, illetve amikor az állam elmulasztja az irányelv helyes végrehajtását.

29

47. Ez a vélemény arra a megfontolásra épül, hogy összeférhetetlen lenne az irányelv kötelező jellegével, amelyet a 189. cikk ruház az irányelvre, elvként kimondani azt, hogy az irányelv által meghatározott kötelezettség nem hívható fel az érintettek által. Ebből a Bíróság arra következtetett, hogy az a tagállam, amely az előírt határidőn belül nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket, nem hivatkozhat magánszemélyekkel szemben az irányelvben foglalt kötelezettségei teljesítésének elmulasztására. 48. Ami azt az érvelést illeti, hogy az irányelv nem hívható fel magánszemély ellen, hangsúlyozni kell, hogy az EGK Szerződés 189. cikke szerint az irányelv kötelező jellegű és ez az, ami annak a lehetőségnek az alapját képezi, hogy az irányelvre a nemzeti bíróság előtt lehet hivatkozni, kizárólag az egyes olyan tagállamok vonatkozásában létezik, "amelyekhez az irányelvet címezték". Ebből következik, hogy az irányelv önmagában nem határozhat meg kötelezettségeket valamely magánszemélyre, és az irányelv rendelkezései nem hívhatók fel önmagukban az ilyen személlyel szemben. Ezért meg kell vizsgálni, hogy ebben az esetben az alperest magánszemélynek kell-e tekinteni. 49. Ebben a vonatkozásban rá kell mutatni, hogy amikor egy peres eljárásban érintett személy felhívhat egy irányelvet az állammal szemben, ezt megteheti, függetlenül attól a minőségtől, amelyben az utóbbi eljár, legyen az munkáltató vagy közhatóság. Bármelyik esetben szükséges megakadályozni, hogy az államnak előnye származzék abból a mulasztásából, hogy nem tartotta be a közösségi jogot. 50. A nemzeti bíróság feladata, hogy ezeket a megfontolásokat az egyes konkrét esetekre alkalmazza; a Fellebbviteli Bíróság azonban kimondta előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésében, hogy az alperes a Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority (Teaching) közhatóság. 51. Az Egyesült Királyság által előterjesztett érvelés, miszerint annak a lehetősége, hogy az irányelv rendelkezéseit az alperes ellen, mint állami szerv ellen, lehessen felhívni, önkényes és tisztességtelen megkülönböztetést eredményezne az állami alkalmazottak jogai és a magánszféra munkavállalók jogai között, nem indokol semmilyen más következtetést. Az ilyen megkülönböztetés könnyedén elkerülhető, ha az érintett tagállam helyesen veszi át az irányelvet nemzeti jogába. 52. Végül, azt a kérdést illetően, hogy a 76/207/EGK irányelv 5. cikke (1) bekezdésében foglalt rendelkezés tartalma, amely az irányelv 2. cikke (1) bekezdésében foglalt egyenlő bánásmód elvét hajtja végre, feltétel nélküli-e és elegendően pontos-e ahhoz, hogy azt valamely magánszemély az állammal szemben felhívhassa, ki kell mondani, hogy a rendelkezés

önmagában

véve

tilt

bármiféle

nemek

közötti

megkülönböztetést

a 30

munkafeltételek tekintetében, amelyek magukban foglalják az elbocsátásra irányadó feltételeket is, általánosságban és egyértelműen kifejezve. A rendelkezés ezért elég pontos ahhoz, hogy azt egy magánszemély felhívhassa és azt a nemzeti bíróságok alkalmazhassák. 53. Következő lépésként meg kell válaszolni, hogy az irányelvben foglalt megkülönböztetés tilalmát feltétel nélkülinek lehet-e tekinteni az abban foglalt kivételek és annak a ténynek a fényében, hogy az irányelv 5. cikkének (2) bekezdése szerint a tagállamok kötelesek intézkedéseket hozni az azonos bánásmód elvének a nemzeti jog keretein belüli alkalmazásának biztosítására. 54. Ami először is a 76/207/EGK irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt, az azonos bánásmód elvének társadalombiztosítási ügyekben való alkalmazásáról szóló fenntartást illeti, meg kell jegyezni, hogy bár a fenntartás korlátozza az irányelv ratione materiae hatályát, nem határoz meg semmiféle feltételt az elv alkalmazására annak hatókörén belül, és különösen az irányelv 5. cikkével kapcsolatban. Hasonlóképpen, a 76/207/EGK irányelv 2. cikkében foglalt kivételek nem relevánsak a jelen ügy szempontjából. 55. Ebből az következik, hogy a 76/207/EGK irányelv 5. cikke nem ruházza fel a tagállamokat azzal a joggal, hogy korlátozzák az azonos bánásmód elvének alkalmazását annak hatókörén belül, vagy hogy feltételektől tegyék azt függővé, valamint hogy e rendelkezés kielégítően pontos és feltétel nélküli ahhoz, hogy azt egy magánszemély a nemzeti bíróság előtt felhívhassa annak érdekében, hogy elkerülhesse olyan nemzeti jogszabályi rendelkezések alkalmazását, amelyek nem állnak összhangban az 5. cikk (1) bekezdésével. 56. Következésképpen, a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1976. február 9-i, 76/207/EGK tanácsi irányelv 5. cikkének (1) bekezdése, amely mindenféle nemek közötti megkülönböztetést tilt a munkafeltételek tekintetében, beleértve az elbocsátásra vonatkozó feltételeket is, felhívható a munkáltatói minőségében eljáró állami hatósággal szemben, annak érdekében, hogy el lehessen kerülni minden olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés alkalmazását, amely nem áll összhangban az 5. cikk (1) bekezdésével.

31

Sabine von Colson és Elisabeth Kamann v. Land Nordrhein-Westfalen C-14/83. Az Európai Bíróság 1984. április 10. napján meghozta a következő Ítéletet: (1) A 76/207/EGK irányelv nem követeli meg, hogy a foglalkoztatási lehetőségek tekintetében a nemek közötti diszkrimináció olyan szankció tárgya legyen, amely kötelezettséget róna a diszkriminációt elkövető munkáltatóra, miszerint munkaszerződést kell kötnie a diszkriminációt elszenvedő jelölttel. (2) Ami az esetlegesen felmerülő bármiféle diszkrimináció elleni szankciókat illeti, az irányelv nem tartalmaz semmiféle feltétel nélküli és kielégítően pontos kötelezettséget, amelyre az előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási rendelkezések hiányában bármely egyén támaszkodhatna annak érdekében, hogy az irányelv alapján meghatározott kártalanításhoz jusson olyan esetekben, amikor erről a nemzeti jog nem rendelkezik vagy ezt nem teszi lehetővé. (3) Bár a 76/207/EGK irányelv szabad választást tesz lehetővé a tagállamok számára a diszkrimináció tilalmának megszegése elleni szankciók kiszabásában az irányelv céljának elérésére alkalmas eltérő megoldások közül, azért megköveteli, hogy amennyiben valamely tagállam úgy dönt, hogy büntetni rendeli e tilalom megszegését kártérítés megítélésével, akkor az irányelv hatályosulását és elrettentő hatását biztosítandó, a kártérítésnek minden esetben az elszenvedett kárhoz képest adekvátnak kell lennie, és összegében meg kell haladnia a pusztán névleges kártérítést, mint például a kizárólag a kérelemmel kapcsolatban felmerült költségek megtérítését. A nemzeti bíróság feladata, hogy az irányelv végrehajtására elfogadott

jogszabályt

értelmezze

és

alkalmazza,

összhangban

a

közösségi

jog

követelményeivel a nemzeti jog által ráruházott diszkrecionális jogkörén belül. Indokolás: 1. 1982. december 6-i végzésével, melyet a Bíróság 1983. január 24-én vett kézhez, az Arbeitsgericht Hamm (Hamm-i Munkaügyi Bíróság) az EGK Szerződés 177. cikkének megfelelően előzetes döntéshozatali eljárást kérve számos kérdést utalt a Bíróság elé a nőkkel és a férfiakkal való egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés és előmenetel

32

lehetősége, valamint a munkafeltételek terén történő végrehajtásáról szóló, a Tanács 1976. február 9-i 76/207/EGK irányelvének értelmezéséről. 2. A kérdések két szakképzett szociális munkás, Sabine von Colson és Elisabeth Kamann által, a Land Nordrhein-Westfalen ellen indított perben merültek fel. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés indokolásából kitunik, hogy a Werl-i börtön, amelyben kizárólag férfi elítélteket őriznek, és amelyet Nordrhein-Westfalen üzemeltet, nemükhöz kapcsolódó indokok miatt nem volt hajlandó foglalkoztatni az eljárás felpereseit. A felvételért felelős tisztviselők a felperesek foglalkoztatásának visszautasítását azzal indokolták, hogy utaltak a női jelöltek kinevezésével kapcsolatos problémákra és kockázatokra és emiatt inkább férfi jelölteket neveztek ki, akik azonban kevésbé képzettek voltak. 3. Az Arbeitsgericht Hamm megállapította a diszkrimináció tényét és azt a nézetet képviselte, hogy a német jog alapján a felvételnél folytatott diszkrimináció egyetlen szankciója a "Vertrauensschaden" (bizalmi kár), nevezetesen azon veszteség miatti kártérítés, melyet a jelöltek, a diszkrimináció áldozatai, szenvednek el azon vélelmük eredményeként, hogy a munkaviszony létrehozása során nem alkalmaznak diszkriminációt. Az ilyen kártérítésről a Bürgerliches Gesetzbuch (Polgári Törvénykönyv) 611A szakaszának (2) bekezdése rendelkezik. 4. E rendelkezés szerint, a foglalkoztatási lehetőségek tekintetében bekövetkező diszkrimináció esetén a munkáltató "kártérítési kötelezettséggel tartozik a munkavállaló azon veszteségeiért, amelyek annak eredményeként merülnek fel, hogy a munkavállaló bízik abban, hogy a munkaviszony létrehozását (az egyenlő bánásmód elvének) megszegése nem akadályozza meg". E rendelkezés célja a 76/207/EGK tanácsi irányelv végrehajtása. 5. Következésképpen, az Arbeitsgericht úgy találta, hogy a német jog alapján csak a felperes, von Colson, utazási költségeinek megtérítését rendelheti el, melyek az állásra jelentkezése során merültek fel (7,20 DM) és nem adhat helyt a felperesek egyéb igényeinek. Azonban, annak érdekében, hogy meghatározza a közösségi jognak a foglalkoztatási lehetőségek tekintetében megjelenő diszkrimináció esetén alkalmazható szabályait, az Arbeitsgericht az alábbi kérdéseket utalta a Bíróság elé: "1. -Jelenti-e a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés

és

előmenetel

lehetőségei,

valamint

a

munkafeltételek

terén történő

végrehajtásáról szóló 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelv azt, hogy a munkavállalási lehetőségekkel kapcsolatos nemek közötti diszkriminációt (a munkavállalási szerződés meg nem kötése a jelölt neme miatt; egy másik jelölt preferálása annak neme miatt) 33

azzal kell szankcionálni, hogy kötelezik a kérdéses munkáltatót a munkaszerződés megkötésére azzal a jelölttel, akivel szemben a diszkrimináció érvényesült. 2. Ha az első kérdésre a válasz, igenlő, az elv szerint: (a) -Csak akkor kötelezhető-e a munkáltató a munkaszerződés megkötésére, ha annak megállapítása mellett, hogy szubjektív döntést hozott nemre vonatkozó kritériumok alapján megállapítható, hogy a diszkriminációt elszenvedő jelölt objektív módon elfogadható kiválasztási kritériumok alapján képesítése jobban megfelel az adott munkakörnek, mint azé a jelölté, akivel a munkaszerződést megkötötték? (b) -Vagy akkor is kötelezhető-e a munkáltató a diszkriminációt elszenvedő jelölt felvételére, ha, bár megállapítható, hogy a munkáltató szubjektív döntést hozott nemre vonatkozó kritériumok alapján, a diszkriminációt elszenvedő jelölt és a sikeres jelölt objektíven ugyanolyan képesítéssel rendelkezik? (c) -Végül, van-e joga a diszkriminációt elszenvedő jelöltnek felvételt nyerni még akkor is, ha objektíven kevésbé jó képesítése van, mint a sikeres jelöltnek, ám megállapítható, hogy a munkáltató kezdettől fogva figyelmen kívül hagyta a diszkriminációt elszenvedő jelöltet annak neme miatt az elfogadható kritériumok alapján történő döntéshozatala során? 3. -Ha a lényegi kérdés a jelölt képesítésének a tárgyilagos felmérése a 2 (a), (b) és (c) kérdések szerint: A kérdést teljes egészében a bíróságnak kell-e eldöntenie, és ebben a tekintetben milyen kritériumokat, illetve eljárási szabályokat kell alkalmazni a bizonyítékok, illetve a bizonyítási teher tekintetében? 4. Ha az első kérdésre a válasz igenlő, az elv szerint: Amennyiben egy állásra több mint két jelölt jelentkezik és kezdettől fogva több mint egy személyt hagynak figyelmen kívül e jelöltek neme miatt az elfogadható kritériumok alapján történő döntéshozatal során, az ilyen személyek mindegyike jogosult-e arra, hogy neki munkaszerződést ajánljanak fel? Ilyen esetben, a bíróság köteles-e maga választani a diszkriminációt elszenvedő jelöltek között? Ha az első bekezdésben kifejtett kérdésre a válasz tagadó, milyen más anyagi jogi szankció áll rendelkezésre? 5. Ha az első kérdésre a válasz tagadó, az elv szerint: A 76/207/EGK irányelv rendelkezései alapján milyen szankciót kell alkalmazni, amikor a munkavállalási lehetőségek tekintetében megvalósuló diszkrimináció megállapítást nyert?

34

Ebben a vonatkoztatásban meg kell-e különböztetni a 2 (a), (b) és (c) kérdésekben leírt helyzeteket? 6. -A 76/207/EGK irányelv, amint azt a Bíróság a fenti kérdésekre adott válaszaiban értelmezi,

közvetlenül

alkalmazandó

jogszabályt

képez-e

a

Német

Szövetségi

Köztársaságban?" 6. E kérdések elsődleges szándéka annak meghatározása, hogy a 76/207/EGK irányelv megköveteli-e a tagállamoktól, hogy jogkövetkezményeket vagy meghatározott szankciókat állapítsanak meg a munkavállalási lehetőségek tekintetében megvalósuló diszkrimináció esetére (1-5. kérdés), illetve hogy vajon, amennyiben helyénvaló, magánszemélyek hivatkozhatnak-e az irányelvek rendelkezéseire nemzeti bíróságaik előtt abban az esetben, amikor az irányelvet az előírt határidőn belül nem ültették át a nemzeti jogrendbe (6. kérdés). (a) 1. kérdés 7. Első kérdésében az Arbeitsgericht lényegében azt kérdezi, hogy vajon a 76/207/EGK irányelv

megköveteli-e,

hogy a

foglalkoztatási

lehetőségek tekintetében a

nemi

diszkriminációt olyan, a diszkriminációban vétkes munkáltatóra kirótt kötelezettséggel büntessék, hogy az munkaszerződést kössön a diszkriminációt elszenvedő jelölttel. 8. Az Arbeitsgericht szerint, az irányelv preambulumából, illetve az irányelv rendelkezéseiből világosan kitunik, hogy az irányelv megköveteli a tagállamoktól, hogy hatásos szankciókról rendelkező jogszabályokat fogadjanak el. Nézete szerint kizárólag a diszkrimináció áldozataivá vált személyek kinevezését magában foglaló természetbeni kártérítés hatásos. 9. Az eljárás felperesei szerint a Bürgerliches Gesetzbuch (Polgári Törvénykönyv) 611A. szakaszának

(2)

bekezdése

azzal,

hogy

kártérítési

jogosultságukat

kizárólag

a

"Vertrauensschaden"-re korlátozza, kizárja a jog általános szabályai szerint biztosított kártérítési lehetőségeket. A 76/207/EGK irányelv megköveteli a tagállamoktól, hogy helyénvaló intézkedéseket vezessenek be azzal a céllal, hogy a jövőben a diszkrimináció elkerülhető legyen. Ezért el kell fogadni, hogy a 611A. szakasz (2) bekezdését figyelmen kívül kell hagyni. Ez azt eredményezné, hogy a munkáltató köteles lenne munkaszerződést kötni a diszkriminációt elszenvedő jelölttel. 10. A Német Szövetségi Köztársaság kormánya tudatában van annak, hogy az irányelv nemzeti jogba történő hatásos átültetése szükséges, ám hangsúlyozza, hogy az EGK Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése szerint minden tagállam rendelkezik egy bizonyos fokú diszkrecionális jogkörrel az egyenlő bánásmód elve megszegéséből kötelezően eredő 35

jogkövetkezményeket illetően. Ezenkívül, a német kormány azt is állítja, hogy a nemzeti magánjog alapján az irányelv lényegével összhangban lehetséges, hogy a német bíróságok olyan megfelelő megoldásokat dolgozzanak ki, amelyek egyaránt kielégítik az egyenlő bánásmód elvét és az összes érintett fél érdekeit. Végül, nézete szerint egy értékelendő jogkövetkezmény elegendő az egyenlő bánásmód elv betartásának biztosítására; valamint az ilyen jogkövetkezményt csak akkor szabad alkalmazni, ha a diszkrimináció áldozata jobb képesítéssel rendelkezett az adott állásra, mint más jelöltek; de nem, ha a jelöltek képesítései azonosak. 11. A Bizottság úgy véli, hogy bár az irányelv célja, hogy a tagállamokra bízza a szankciók megválasztását és meghatározását, az irányelvnek a nemzeti jogba történő átültetésének azonban valós eredményeket kell hoznia. Az irányelv hatásos átültetésének elve megköveteli, hogy a szankció jellege olyan legyen, hogy adekvát kártérítést nyújtson a diszkriminációt elszenvedő jelölt számára, s ugyanakkor olyan nyomást gyakoroljon a munkáltatóra, amelynek figyelmen kívül hagyása nem volna tanácsos, és amely arra ösztönözné a munkáltatót, hogy tartsa tiszteletben az egyenlő bánásmód elvét. Az olyan nemzeti intézkedés, amely kizárólag a valamely elvárásra történő támaszkodás miatt ténylegesen felmerülő veszteségek megtérítéséről rendelkezik ("Vertrauensschaden"), nem elegendő az elv betartásának biztosítására. 12. A 189. cikk (3) bekezdése szerint: "Az irányelv az elérendő célokat illetően minden tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja". Bár ez a rendelkezés a tagállamokra bízza az irányelv végrehajtási módszereinek és eszközeinek kiválasztását, ez a szabadság nem érinti azt a mindazon tagállamokra kirótt kötelezettséget, amelyek az irányelv címzettjei, hogy nemzeti jogrendszerükben fogadják el mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesek az irányelv teljes hatályosulásának biztosításához az irányelv által kitűzött céloknak megfelelően. 13. Ezért meg kell vizsgálni a 76/207/EGK irányelvet azt meghatározandóan, hogy vajon megköveteli-e a tagállamoktól, hogy meghatározott jogkövetkezményekről vagy szankciókról rendelkezzenek a foglalkoztatási lehetőségek terén az egyenlő bánás elvének megsértése esetén. 14. Az irányelv célja, hogy a tagállamokban megvalósítsa az egyenlő bánásmód elvét férfiak és nők számára, különösen azzal, hogy férfiaknak és nőknek valóban egyenlő esélyeket ad a foglalkoztatási lehetőségeket illetően. Evégett a 2. cikk meghatározza az egyenlő bánásmód elvét, valamint annak korlátait, miközben a 3. cikk (1) bekezdése kifejti az elv hatókörét, különösen ami a foglalkoztatási lehetőségeket illeti. A 3. cikk (2) bekezdésének 36

a) pontja rendelkezik arról, hogy a tagállamok kötelesek bevezetni azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az egyenlő bánásmód elvével esetlegesen ellentétes törvényeket, jogszabályokat és közigazgatási rendelkezéseket eltöröljék. 15. A 6. cikk megköveteli a tagállamoktól, hogy nemzeti jogrendszereikbe bevezessék mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy lehetővé váljon mindazon személyek számára, akik úgy vélik, hogy diszkrimináció miatt sérelmet szenvedtek, hogy "igényüket bírói úton érvényesíthessék". Ebből a rendelkezésből következik, hogy a tagállamok kötelesek olyan intézkedéseket elfogadni, amelyek eléggé hatásosak az irányelv céljának eléréséhez, és biztosítani, hogy ezeket az intézkedéseket az érintett személyek ténylegesen felhívhassák a nemzeti bíróságok előtt. Az ilyen intézkedések közé tartozhatnak például az olyan rendelkezések, amelyek kötelezik a munkáltatót, hogy állást kínáljon a diszkriminációt elszenvedő jelöltnek, vagy amelyek megfelelő pénzügyi kártérítést nyújtanak a jelöltnek, amelyet, ahol szükséges, bírságok rendszere támaszthat alá. Azonban az irányelv nem ír elő meghatározott szankciót; a tagállamok szabadon választhatnak az irányelv céljának elérésére alkalmas különféle megoldások között. 16. Ezért az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 76/207/EGK irányelv nem követeli meg, hogy a foglalkoztatási lehetőségek tekintetében a nemek közötti diszkriminációt olyan szankció tárgyává tegyék, miszerint a diszkriminációban vétkes munkáltató kötelezhető lenne munkaszerződést kötni a diszkriminációt elszenvedő jelölttel. (b) 2., 3. és 4. kérdés 17. Nem szükséges megválaszolni a 2., 3. és 4. kérdést, mivel azokat kizárólag arra a vélelemre építve tették fel, hogy a munkáltató köteles állást kínálni a diszkriminációt elszenvedő jelöltnek. (c) 5. és 6. kérdés 18. Ötödik kérdésében az Arbeitsgericht lényegében azt kérdezi, hogy lehetséges-e az irányelvből diszkrimináció esetére bármilyen szankcióra következtetni a munkaszerződés megkötésére vonatkozó jogon kívül. A hatodik kérdésben azt kérdezi, hogy a sérelmet szenvedett személyek felhívhatják-e a megfelelően értelmezett irányelvet a nemzeti bíróságok előtt. 19. Megfelelő szankciórendszer nélkül lehetetlen a valódi esélyegyenlőséget biztosítani. Ez nemcsak az irányelv tényleges céljából következik, hanem különösen annak 6. cikkéből,

37

amely azzal, hogy lehetőséget biztosít a diszkriminációt elszenvedő munkahelyre jelentkezők számára a bírósághoz fordulásra, elismeri, hogy e jelölteknek vannak jogaik, amelyeket a bíróságok előtt érvényesíthetnek. 20. Bár, mint ahogyan azt az 1. kérdésre adott válaszban már kifejtettük, az irányelv teljes körű végrehajtása nem követeli meg a jogsérto diszkrimináció szankcionálásának bármiféle meghatározott formáját, azt azonban tartalmazza, hogy a szankciónak olyannak kell lennie, amely garantálja a valós és hatásos bírói védelmet. Ezenkívül, valós elrettentő hatást kell gyakoroljon a munkáltatóra. Következésképpen, amikor valamely tagállam úgy dönt, hogy a diszkrimináció tilalmának megszegését kártérítés megítélésével bünteti, az ilyen kártérítésnek minden esetben a felmerült kárhoz képest adekvátnak kell lennie. 21. Következésképpen, úgy tűnik, hogy az olyan nemzeti jogszabályok, amelyek a foglalkoztatási lehetőségek tekintetében diszkriminációt elszenvedett személyek kártérítésre vonatkozó jogát egy pusztán névleges összegre korlátozzák, mint például a jelentkezésük benyújtása során felmerült költségeik megtérítése, nem elégítik ki az irányelv hatásos átültetésének követelményét. 22. A foglalkoztatási lehetőségek tekintetében megvalósuló diszkrimináció esetére a Német Szövetségi Köztársaságban elrendelt szankciók jellege és különösen az a kérdés, hogy vajon a Bürgerliches Gesetzbuch 611A. szakaszának (2) bekezdésében foglalt szabály kizárja-e az általános jogszabályok alapján a kártérítés lehetőségét, hosszas vita tárgyát képezte a Bíróság előtt. A német kormány a szóbeli eljárás során fenntartotta, hogy ez a rendelkezés nem szükségszeruen zárja ki a kártérítésre vonatkozó általános jogszabályok alkalmazását. Egyedül a nemzeti bíróságok feladata, hogy döntést hozzanak a nemzeti jog értelmezésére vonatkozó kérdésről. 23. Azonban, az irányelvből származó azon tagállami kötelezettség, hogy az irányelv által meghatározott eredményt elérjék és a Szerződés 5. cikke szerinti kötelezettségük, miszerint kötelesek meghozni minden helyénvaló intézkedést, legyenek azok általánosak vagy különösek, az ilyen feladatuk teljesítésének biztosításához, kötelező érvényű a tagállamok összes hatóságára, beleértve a hatáskörükbe tartozó ügyekben a bíróságokat is. Ebbol következik, hogy a nemzeti jog és kifejezetten a 76/207/EGK irányelv végrehajtása érdekében bevezetett rendelkezések alkalmazása során a nemzeti bíróságok kötelesek a nemzeti jogot az irányelv szövegének és céljának fényében értelmezni, hogy elérjék a 189. cikk (3) bekezdésében hivatkozott eredményt. 24. Ugyanakkor, mint a fenti megfontolások mutatják, az irányelv nem tartalmaz semmilyen feltétel nélküli és megfelelően pontos kötelezettséget a diszkrimináció ellenes 38

szankciók tekintetében, amelyet a megfelelő időben elfogadott végrehajtási rendelkezések hiányában egyének felhívhatnának, annak érdekében, hogy meghatározott kártérítési igényüket érvényesíthessék az irányelv alapján ott, ahol erről a nemzeti jog nem rendelkezik vagy azt nem teszi lehetővé. 25. Arra azonban rá kell mutatni a nemzeti bíróság számára, hogy bár a 76/207/EGK irányelv a tagállamok szabad választására bízza a diszkrimináció tilalmának megszegése miatti szankciók meghatározásának céljából, hogy különféle, a cél elérésére alkalmas megoldások között válasszanak. Azt azért megköveteli, hogy ha egy tagállam úgy dönt, hogy e tilalo m megsértését kártérítés megítélésével bünteti, akkor annak biztosítására, hogy a büntetés hatásos legyen és rendelkezzék elrettentő erővel, az ilyen kártérítésnek minden esetben adekvátnak kell lennie az elszenvedett kárhoz képest, és ezért összegében többnek kell lennie, mint a pusztán névleges kártérítés, mint például kizárólag a jelentkezéssel kapcsolatban felmerült költségek megtérítése. A nemzeti bíróság feladata az irányelv végrehajtása érdekében

elfogadott

jogszabályok

értelmezése

és

alkalmazása

a

közösségi

jog

követelményeivel összhangban, a nemzeti jog által biztosított diszkrecionális jogkörén belül.

Marleasing SA v. La Comercial Internacional de Alimentacion SA C-106/89. Az Európai Bíróság (hatodik tanácsa) 1990. november 13. napján meghozta a következő Ítéletet: Az a nemzeti bíróság, amely az 1968. március 9-i, a biztosítékok koordinációjáról szóló, 68/151/EGK tanácsi irányelv hatókörébe tartozó ügyet tárgyal, mely irányelv a tagok és mások érdekeinek védelme érdekében megköveteli, hogy a tagállamok a Szerződés 58. cikk (2) bekezdése szerinti társaságokra nézve egyenértékű biztosítékokat alkalmazzanak az egész Közösségben, köteles saját nemzeti jogát ezen irányelv megfogalmazása és célja fényében értelmezni, hogy kizárja valamely részvénytársaság társasági szerződésének érvénytelenné nyilvánítását az irányelv 11. cikkében meghatározott okokon kívüli okok miatt. Indokolás:

39

1. 1989. március 13-i végzésével, melyet a Bíróság 1989. április 3-án vett kézhez, a Juzgado de Primera Instancia e Instruccion No 1, Oviedo az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntést kérve, kérdést intézett a Bírósághoz az 1968. március 9-i, 68/151/EGK tanácsi irányelv 11. cikkének értelmezéséről, melynek tárgya a Szerződés 58. cikk (2) bekezdése szerinti társaságoktól a tagállamok által megkövetelt biztosítékok koordinálása a tagok és mások érdekeinek védelme érdekében azzal a céllal, hogy az ilyen biztosítékok egyenértékűek legyenek az egész Közösségben. 2. Ezek a kérdések a Marleasing SA, az alapeljárás felperese és számos alperes között folyó jogvitában merültek fel. Az alperesek közé tartozott a La Comercial Internacional de Alimentacion SA (a továbbiakban: "La Comercial"), melyet részvénytársaságként három személy, többek között a Barviesa SA, alapított, mely utóbbi saját eszközeit vitte be apportként a társaságba. 3. Nyilvánvaló az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésben kifejtett indokolásból, hogy a Marleasing elsődleges kereseti kérelme a spanyol polgári törvénykönyv 1261. és 1275. cikkén alapul, miszerint a cél nélküli szerződéseknek vagy azoknak a szerződéseknek, amelyeknek a célja jogellenes, nem lehet jogi hatályuk, és hogy a Bíróság mondja ki, hogy az alapítóknak a La Comercial-t létrehozó szerződése semmis, mivel a társaság létrehozásának nem volt célja, színlelt szerződésről van szó és csak azért kötöttek szerződést, hogy megtévesszék a Barviesa SA, az alperes társaság egyik alapítójának hitelezőit. A La Comercial azzal érvelt, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani, mivel a 68/151/EGK irányelv 11. cikke, amely kimerítően felsorolja azokat az eseteket, amelyekben valamely társasági szerződés érvénytelensége megállapítható, nem tartalmazza a cél hiányát. 4. A nemzeti bíróság megjegyezte, hogy a Spanyolországnak és a Portugál Köztársaságnak az Európai Közösségekhez történő csatlakozásának feltételeiről szóló törvény 395. cikke szerint, a Spanyol Királyság köteles volt ezt az irányelvet a csatlakozás napjától kezdőden jogrendszerének részévé tenni, ám ez nem történt meg még az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés keltének napjáig sem. Ezért, mivel úgy vélte, hogy a jogvita a közösségi jog értelmezésére vonatkozó problémát vetett fel, a nemzeti bíróság az alábbi kérdést intézte a Bírósághoz: "Az 1968. március 9-i, 68/151/EGK tanácsi irányelv 11. cikke, melyet a nemzeti jogba még nem ültettek át, közvetlenül alkalmazandó-e úgy, hogy az kizárja valamely részvénytársaság társasági szerződése semmisségének kimondását olyan oknál fogva, amely eltér az említett cikkben foglaltaktól?" 40

5. Arra a kérdésre nézve, hogy vajon egy személy hivatkozhat-e az irányelvre a nemzeti joggal szemben, meg kell jegyezni, hogy amint a Bíróság következetesen kimondta, az irányelv önmagában nem ró kötelezettségeket a személyekre, és következésképpen, az irányelv rendelkezését nem lehet az ilyen személyek ellen felhívni (ld. a C-152/84. számú, Marshall v. Southampton and South-West Hamshire Area Health Authority ítéletet). 6. A Bíróság előtt fekvő iratokból nyilvánvaló azonban, hogy a nemzeti bíróság lényegében arról igyekszik meggyőződni, hogy az a nemzeti bíróság, amely a 68/151/EGK irányelv alkalmazási körébe tartozó ügyet tárgyal, köteles-e nemzeti jogát ennek az irányelvnek a megfogalmazásának és céljának fényében értelmezni annak érdekében, hogy kizárja valamely részvénytársaság semmisségének kimondását egy olyan oknál fogva, amely eltér az irányelv 11. cikkében felsoroltaktól. 7. E kérdés megválaszolása érdekében meg kell jegyezni, hogy amint a Bíróság már a 14/83. Von Colson és Kamann v. Land Nordrhein-Westfalen ügyben hozott ítélet 26. bekezdésében kimondta, a tagállamoknak az irányelvből származó azon kötelezettsége, hogy elérjék az irányelvben előirányzott eredményt és a Szerződés 5. cikke szerinti kötelezettségük, hogy minden szükséges intézkedést meghozzanak, legyen az általános vagy különös, e kötelezettség teljesítésének biztosítására, kötelező érvényu a tagállamok minden hatóságára, beleértve a hatáskörükbe tartozó ügyekre nézve a bíróságokat is. Ebből következik, hogy a nemzeti jog alkalmazásakor, függetlenül attól, hogy a kérdéses rendelkezéseket az irányelv előtt vagy után fogadták el, az a bíróság, amelynek azt értelmeznie kell, köteles, amennyire csak lehetséges, az irányelv megfogalmazásának és céljának fényében értelmezni azt, hogy az irányelv által előirányzott eredményt elérje, és ezáltal betartsa a Szerződés 189. cikkének (3) bekezdését. 8. Ebből következik, hogy az a követelmény, hogy a nemzeti jogot a 68/151/EGK irányelv 11. cikkének megfelelően kell értelmezni, kizárja a nemzeti jognak a részvénytársaságra vonatkozó rendelkezéseinek olyan értelmezését, hogy egy részvénytársaság társasági szerződésének érvénytelensége kimondható olyan oknál fogva is, amelyet nem tartalmaz a kérdéses irányelv 11. cikkében foglalt kimerítő felsorolás. 9. Ami az irányelv 11. cikkének értelmezését illeti, különös tekintettel a 11. cikk (2) bekezdésének b) pontjára, meg kell jegyezni, hogy ez a rendelkezés tiltja, hogy a tagállamok jogszabályaikban lehetővé tegyék a semmisség bírói megállapítását olyan oknál fogva, amely nem szerepel az irányelv kimerítő felsorolásában, és amelyek között van az az ok is, hogy a társaság tevékenysége jogellenes vagy ellentétes a közérdekkel.

41

10. A Bizottság véleménye szerint, a "társaság tevékenysége" kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az a társaságnak kizárólag azokra a tevékenységeire utal, amelyeket a társasági szerződésben vagy alapító okiratban leírtak. Ebből következik, a Bizottság nézete szerint, hogy a társaság semmissége nem mondható ki az általa ténylegesen folytatott tevékenység alapján, például azért, mert csalást követ el az alapító hitelezőivel szemben. 11. Ezt az érvelést el kell fogadni. Világosan kitűnik a 68/151/EGK irányelv preambulumából, hogy annak célja azon esetek korlátozása volt, amelyekben a semmisség felmerülhet, valamint a semmisség kimondása visszamenőleges hatályának elkerülése, annak érdekében, hogy biztosítsa "a jogbiztonságot, ami a társaságok és harmadik felek, valamint a tagok közötti jogviszonyt illeti" (6. pont), továbbá, a harmadik felek védelmét "olyan rendelkezésekkel kell biztosítani, amelyek a lehető legnagyobb mértékben korlátozzák azokat az indokokat, amelyek alapján a társaság nevében vállalt kötelezettségek érvénytelenek". Ebből következik tehát, hogy az irányelv 11. cikkében írt semmisségi okok mindegyikét szigorúan kell értelmezni. Ilyen körülmények között, a "társaság tevékenysége" kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az a társaság azon tevékenységeire utal, amelyeket annak alapító okirata vagy társasági szerződése előír. 12. Így az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az a nemzeti bíróság, amely a 68/151/EGK irányelv alkalmazási körébe tartozó ügyet tárgyal, köteles saját nemzeti jogát az irányelv megfogalmazásának és céljának fényében értelmezni, annak érdekében, hogy kizárja valamely részvénytársaság társasági szerződése semmisségének megállapítását olyan oknál fogva, amely nem szerepel az irányelv 11. cikkében.

Andrea Francovich és Danila Bonifaci és mások v. Olasz Köztársaság C-6/90. és C-9/90. Az Európai Bíróság 1991. november 19. napján meghozta a következő Ítéletet: (1) Az 1980. október 20-i, a tagállamoknak a munkaadó fizetésképtelensége esetén történő a munkavállalók védelmére vonatkozó törvényeinek közelítéséről szóló, 80/987/EGK tanácsi irányelvnek a munkavállalók jogai meghatározásáról szóló rendelkezéseit úgy kell értelmezni,

42

hogy az érintett személyek ezeket a jogokat nem érvényesíthetik az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, ha az irányelvben előírt határidőn belül nem alkották meg az irányelvet végrehajtó belső jogszabályokat. (2) A tagállam köteles megtéríteni azokat az egyéneknek okozott veszteségeket és kárt, amelyet a 80/987/EGK irányelv nemzeti jogba történő átültetésének elmulasztásával okozott. Indokolás: 1. 1989. július 9-i, illetve december 30-i végzéseikkel, melyet a Bíróság 1990. január 8-án, illetve január 15-én vett kézhez, a Pretura di Vicenza (a C-6/90. számú ügyben), valamint a Pretura di Bassano del Grappa (a C-9/90. számú ügyben) az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntést kérve, néhány kérdést terjesztett a Bíróság elé az EGK Szerződés 189. cikk harmadik bekezdésének, valamint a Tanács, a tagállamoknak a munkaadók fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó jogszabályainak a közelítéséről szóló, 80/987/EGK irányelvének értelmezéséről. 2. Ezek a kérdések az Andrea Francovich, valamint Danila Bonifaci és társai (a továbbiakban: "a felperesek") által az Olasz Köztársaság ellen indított eljárás során merültek fel. 3. A 80/987/EGK irányelv célja, hogy megfelelő szintű védelmet biztosítson a munkavállalóknak a közösségi jog alapján munkaadójuk fizetésképtelensége esetén anélkül, hogy sértené a tagállamokban létező előnyösebb rendelkezéseket. Különösen is rendelkezik a ki nem fizetett bérek megfizetésének, garanciáiról. 4. A 11. cikk alapján a tagállamok kötelesek voltak az irányelv alkalmazásához szükséges törvényeket, rendeleteket és közigazgatási rendelkezéseket 1983. október 23-áig megalkotni és hatályba léptetni. Az Olasz Köztársaság elmulasztotta ezen kötelezettségének teljesítését és ezt a mulasztását a Bíróság a C-22/87. számú, Bizottság v. Olaszország ügyben hozott ítéletében meg is állapította. 5. Francovich úr a C-6/90. ügyben az alapeljárásban szereplő felperes, a CDN Elettronica SnC-nél dolgozott Vicenzában, de munkabérként csak hellyel-közzel kapott fizetést. Ezért eljárást indított a Pretura di Vicenza előtt, amely kötelezte az alperest, hogy körülbelül 6 millió lírának megfelelő összeget fizessen meg neki. Az ítélet végrehajtásának kísérlete során a Tribunale di Vicenza mellett muködő végrehajtó jelezte, hogy a követelés behajthatatlan. Francovich úr ekkor aziránt indított keresetet, hogy jogosult legyen az olasz államtól

43

megkapni a 80/987/EGK irányelvben írt biztosítékokat, vagy ennek alternatívájaként, kártérítést. 6. A C-9/90. számú ügyben Danila Bonifaci és 33 más alkalmazott a Pretura di Bassano de Grappa előtt indított eljárást, kifejtve, hogy őket a Gaia Confezioni Srl alkalmazta, amelyet 1985. április 5-én fizetésképtelennek

nyilvánítottak. Amikor a munkaviszonyukat

megszüntették, a munkáltató a felpereseknek több mint 253 millió lírával tartozott, melyet a munkáltatóval szembeni fizetésképtelenségi eljárás során adósságként állapítottak meg. A csődeljárás befejezése óta több mint öt év telt el, és ez alatt az idő alatt a felperesek részére semmiféle kifizetés nem történt. A felszámoló megállapította, hogy bérigényük részleges kielégítése is teljességgel valószínűtlen. Következésképpen, a felperesek eljárást indítottak az Olasz Köztársaság ellen, keresetükben azt kérték, hogy tekintettel arra, hogy az olasz állam köteles volt 1983. október 23-i hatállyal a 80/987/EGK irányelvet végrehajtani és a belső jog részévé tenni rendelkezéseit, kötelezzék az Olasz Köztársaságot arra, hogy legalább az utolsó három havi munkabér hátralékukat megfizesse, vagy ennek megfelelő összegu kártérítést fizessen. 7. Ilyen körülmények között, a nemzeti bíróságok mindkét ügyben azonos kérdéseket terjesztették a Bíróság elé, kérve annak előzetes döntését: "(1) -A közösségi jog hatályos rendszerében jogosult-e az a magánszemély, akit hátrányosan érintett egy tagállamnak a 80/897/EGK irányelv végrehajtása tekintetében elkövetett mulasztása - amely mulasztás tényét a bíróság ítélete is megállapította - követelni, hogy maga az állam feleljen az irányelv azon rendelkezéseinek betartásáért, amelyek kellően pontosak és feltétel nélküliek, oly módon, hogy közvetlenül felhívja a közösségi jogszabályt a mulasztó tagállammal szemben, és így megszerezze azokat a biztosítékokat, amelyeket magának az államnak kellett volna biztosítania, továbbá jogosult-e kártérítést követelni mulasztással kapcsolatban elszenvedett veszteségeiért és káráért? (2) -A 80/987/EGK tanácsi irányelv 3. és 4. cikkeinek rendelkezéseit együttesen vizsgálva úgy kell-e azokat értelmezni, hogy amikor az állam nem élt a 4. cikk szerinti korlátozások választásának jogával, maga az állam kötelezett az alkalmazottak követeléseinek a megfizetésére a 3. cikknek megfelelően? (3) -Ha a második kérdésre a válasz tagadó, kéri a Bíróságot, hogy foglaljon állást, hogy mi az a minimális garancia, amit az államnak biztosítania kell a 80/987/EGK irányelv szerint a jogosult alkalmazottnak?" 8. A nemzeti bíróságok által felterjesztett első kérdés két problémakört vet fel, amelyeket külön-külön kell megvizsgálni. Először is, a kérdés az alkalmazottak jogait meghatározó 44

irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatályára vonatkozik, és másodszor, az állam felelősségének fennállására és terjedelmére olyan kár esetében, amely az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségeinek megsértéséből származik. Az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatálya 9. A nemzeti bíróságok által feltett első kérdés első része arra keres választ, hogy vajon az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseit úgy kell-e értelmezni, hogy az érintett személyek érvényesíthetik ezeket a jogokat az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, az irányelvben előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában is. 10. Amint a Bíróság következetesen kimondta, az a tagállam, amelyik nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőn belül, egyénekkel szemben nem hivatkozhat a saját mulasztására az irányelv szerinti kötelezettségeinek teljesítésében. Így minden olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy valamely irányelv rendelkezései tárgyukat illetően feltétel nélküliek és kellően pontosak, ezekre a rendelkezésekre hivatkozni lehet az előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában, vagy amennyiben az irányelv rendelkezései olyan jogokat határoznak meg, amelyeket az egyének az állammal szemben érvényesíthetnek (lásd C8/81. számú Becker v. Finanzmant Münster-Innenstadt ügyben hozott ítéletet). 11. Ezért mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, hogy az alkalmazottak jogait meghatározó, 80/987/EGK irányelv rendelkezései feltétel nélküliek-e és kellően pontosak-e. Három kérdéskört kell megvizsgálni: a biztosított garanciára jogosult személyek meghatározását, a garancia tartalmát és a garancia biztosításáért felelős személy meghatározását. Ebben a vonatkozásban különösen az a kérdés merül fel, hogy az állam felelőssé tehető-e a garancia biztosításáért azzal az indokolással, hogy nem hozta meg a szükséges végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőn belül. 12. Először is, ami a garanciára jogosult személyek meghatározását illeti, meg kell jegyezni, hogy az irányelv 1. cikkének (1) bekezdése szerint az irányelv olyan munkavállalói követelésekre

vonatkozik,

amelyek

munkaszerződésekből

vagy

munkaviszonyból

származnak, és e követeléseknek a 2. cikk (1) bekezdése szerinti fizetésképtelenség állapotában lévő munkaadóikkal szemben kell fennállniuk. Ez utóbbi rendelkezés határozza meg azokat a körülményeket, amikor a munkaadó fizetésképtelennek tekintendő. A 2. cikk (2) bekezdése a nemzeti jogra hivatkozik a "munkavállaló" és a "munkaadó" kifejezések definíciója vonatkozásában. Végül, az 1. cikk (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a

45

tagállamok kivételesen és meghatározott feltételek mellett kizárhatják az irányelv mellékletében felsorolt bizonyos alkalmazotti kategóriák követeléseit. 13. Ezek a rendelkezések kellően pontosak és feltétel nélküliek ahhoz, hogy a nemzeti bíróság meghatározhassa, hogy vajon az adott személy az irányelv szerint kedvezményezett személynek tekintendő-e. A nemzeti bíróságnak csak azt kell vizsgálnia, hogy vajon az érintett személy a nemzeti jog szerint munkavállaló-e, és hogy vajon az 1. cikk (2) bekezdése és 1. melléklete szerint kizárható-e az irányelv hatóköréből, majd arról kell meggyőződnie, hogy az irányelv 2. cikke szerinti fizetésképtelenségi helyzetek valamelyike fennáll-e. 14. Ami a garancia tartalmát illeti, az irányelv 3. cikke kimondja, hogy intézkedéseket kell hozni annak biztosítására, hogy a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból eredő és a tagállam által meghatározandó időpont előtti időszak díjazására vonatkozóan fennálló fizetési kötelezettségek teljesüljenek. Ami az időpontot illeti, a tagállam három lehetőség közül választhat: (a) a munkaadó fizetésképtelensége beálltának napja; (b) a munkavállalónak a munkaadó fizetésképtelensége miatti elbocsátásáról szóló értesítés napja; (c) vagy a munkáltató fizetésképtelensége beálltának napja, vagy az a nap, amelyen az érintett munkavállaló munkaszerződése vagy munkaviszonya a munkáltató fizetésképtelensége miatt megszunt. 15. A tagállam választásától függően, a tagállam választhat a 4. cikk (1) és (2) bekezdése szerint, hogy a felelősséget három hónapra vagy nyolc hétre korlátozza-e az e cikkben meghatározott részletes szabályok szerint számítva. Végül, a 4. cikk (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a tagállamok felső határt szabhatnak meg a felelősségre, annak érdekében, hogy megakadályozzák olyan összegek kifizetését, amelyek meghaladják az irányelv szociális célját. Amennyiben ezt a választási lehetőséget gyakorolják, a tagállamok kötelesek a Bizottságot tájékoztatni a felső értékhatár megállapításánál alkalmazott módszerekről. Ezenkívül, a 10. cikk elrendeli, hogy az irányelv nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy meghozzák a szükséges intézkedéseket a visszaélések elkerülésére, és különösen meghatározott körülmények között, a felelősség kizárására vagy csökkentésére. 16. Az irányelv 3. cikke így diszkrecionális jogkört ad a tagállamoknak annak az időpontnak a meghatározására, amelytől kezdődően a követelések kifizetését biztosítani kell. Azonban, amint az már kitűnik a Bíróság esetjogából az államnak az a joga, hogy az irányelv által megkövetelt eredmény elérésére számos lehetséges eszköz közül választhat, nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy egyének kizárólag az irányelv rendelkezései alapján a nemzeti bíróságok előtt érvényesítsenek olyan jogokat, amelyeknek a tartalma kellő precizitással meghatározható. 46

17. Ebben az esetben, a kérdéses irányelv által megkövetelt eredmény az a garancia, hogy az alkalmazottak fennálló követeléseit meg fogják fizetni munkaadójuk fizetésképtelensége esetén. Az a tény, hogy a 3. cikk, valamint a 4. cikk (1) és (2) bekezdése bizonyos diszkrecionális jogkört biztosít a tagállamoknak e garancia létrehozásának eszközeit és összegének korlátozását illetően, nem érinti a megkövetelt eredmény pontos és feltétel nélküli jellegét. 18. Amint a Bizottság és a felperesek rámutattak, az irányelv által elrendelt minimális garancia meghatározható azzal, hogy azt az időpontot vesszük, amelynek a választása a garancia intézmény számára a legkisebb kötelezettséget jelenti. Ez az időpont a munkáltató fizetésképtelensége beálltának a napja, mivel a két másik időpont az alkalmazottal közölt felmondás időpontja, illetve a munkaszerződés vagy munkaviszony megszunésének napja a 3. cikkben meghatározott feltételek szerint, szükségszerűen a fizetésképtelenség beállta után következnek be, és így hosszabb idoszakot határoznak meg, amelynek tekintetében a követelések megfizetését biztosítani kell. 19. A garancia-korlátozásnak a 4. cikk (2) bekezdése szerinti lehetősége nem teszi lehetetlenné a minimális garancia meghatározását. E cikk megfogalmazásából következik, hogy a tagállamoknak lehetőségük van a munkavállalóknak nyújtott garanciáknak a 3. cikkben hivatkozott időpont előtti bizonyos időszakokra történő korlátozására. Ezeket az időszakokat a 3. cikkben meghatározott három időponthoz képest határozza meg, így mindig lehetséges megállapítani, hogy a tagállam milyen mértékben csökkenthette volna az irányelv által elrendelt garanciát, függően attól az időponttól, amelyet választott volna, ha az irányelvet nemzeti jogába átültette volna. 20. Ami a 4. cikk (3) bekezdését illeti, amely szerint a tagállamok felső határértéket szabhatnak meg a kötelezettségre annak érdekében, hogy elkerüljék az olyan összegek kifizetését, amelyek meghaladják az irányelv szociális célját, valamint, ami a 10. cikket illeti, amely kimondja, hogy az irányelv nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy a visszaélések megakadályozására fogadjanak el intézkedéseket, meg kell jegyezni, hogy az a tagállam, amely elmulasztotta az irányelvnek a nemzeti jogba történő átültetésére vonatkozó kötelezettségének teljesítését, nem teheti semmissé azokat a jogokat, amelyeket az irányelv létrehoz egyének javára azzal, hogy hivatkozik a garancia összege korlátozásának lehetőségére, amellyel élhetett volna, ha meghozta volna az irányelv végrehajtásához szükséges intézkedéseket (lásd a pénzügyi visszaélések megakadályozására vonatkozó hasonló lehetőség tekintetében a 8/81. számú, Becker v. Finanzamt Münster-Innenstadt ügyben hozott ítélet 34. pontját). 47

21. Ezért ki kell mondani, hogy a kérdéses rendelkezések feltétel nélküliek és kellően pontosak a garancia tartalmát illetően. 22. Végül, ami a garancia biztosításáért felelős személy meghatározását illeti, az irányelv 5. cikke az alábbiak szerint rendelkezik: "A tagállamok kötelesek részletes szabályokat alkotni a garancia intézmények szervezetére, finanszírozására és működésére nézve, melynek során különösen az alábbi elveket kell betartaniuk: a) -az intézmények eszközeinek függetleneknek kell lenniük a munkáltató működo tőkéjétől; és az ilyen eszközökhöz a fizetésképtelenséggel kapcsolatos eljárások során ne lehessen hozzáférni; b) -a munkáltatók járuljanak hozzá annak finanszírozásához, kivéve, ha azt teljes körűen az állami hatóságok fedezik; c) -az intézmények kötelezettségei nem függhetnek attól, hogy a finanszírozáshoz való hozzájárulás kötelezettségét teljesítették-e." 23. Tekintettel arra, hogy az irányelv rendelkezik arról a lehetőségről, hogy a garancia intézmények finanszírozása történhet akár

kizárólagosan állami

forrásból is,

elfogadhatatlan, hogy egy tagállam csorbítsa az irányelv célját azzal, hogy azt állítja, hogy megkövetelhette volna, hogy más személyek viseljék a ráháruló pénzügyi teher egy részét vagy egészét. 24. Ez az érvelés nem tartható fenn. Az irányelv megfogalmazásából következik, hogy a tagállam köteles egy megfelelő intézményes garanciarendszert muködtetni. Az 5. cikk szerint a tagállamoknak széleskörű diszkrecionális joguk van a garancia intézmények szervezetére, működését és finanszírozását illetoen. Az a tény, amire a Bizottság utal, hogy az irányelv egy lehetőségként megemlíti, hogy egy ilyen rendszert teljes egészében finanszírozhatnak az állami hatóságok, nem jelentheti azt, hogy az állam meghatározható, mint a kifizetetlen követelésekért felelős (jogi) személy. A fizetési kötelezettség a garancia intézményeké és kizárólag az ilyen garanciarendszer megszervezésére vonatkozó jogának gyakorlása során rendelkezhet úgy egy állam, hogy a garancia intézményeket teljes egészükben az állami hatóságok finanszírozzák. Ilyen körülmények között, az állam magára vállal egy olyan kötelezettséget, amely elvben nem a sajátja. 25. Ennek megfelelően, bár a kérdéses irányelv rendelkezései kellően pontosak és feltétel nélküliek a garanciára jogosult személyek és a garancia tartalmának meghatározását illetően, ezek az elemek nem elegendőek ahhoz, hogy lehetővé tegyék egyének számára az ilyen rendelkezésekre történő hivatkozást a nemzeti bíróság előtt. Ezek a rendelkezések ugyanis 48

nem határozzák meg a garancia biztosításáért felelős személyt, és az állam nem tekinthető felelősnek, kizárólag azzal az indokkal, hogy elmulasztotta az előírt határidőn belül a szükséges jogalkotási intézkedéseket meghozni. 26. Ezért az első kérdés első részére azt a választ kell adni, hogy a munkavállalók jogait meghatározó 80/987/EGK irányelv rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy az érintett személyek nem érvényesíthetik ezen jogokat az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, ha az előírt határidőn belül nem alkották meg a végrehajtási intézkedéseket. Az állam felelőssége a közösségi jog szerinti kötelezettségei megsértéséből eredő kárért 27. Az első kérdés második részében a nemzeti bíróság azt próbálja megállapítani, hogy vajon a tagállam köteles-e jóvátenni az egyének által a 80/987/EGK irányelv átültetésének elmulasztása eredményeként elszenvedett kárt. 28. A nemzeti bíróság így felveti az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségei megsértéséből adódó kár miatti felelősségének a fennállását és terjedelmét. 29. Ezt a kérdést a Szerződés általános rendszere és alapelvei fényében kell megvizsgálni. (A) Az állam felelősségének megléte, mint elvi kérdés 30. A kezdet kezdetén is figyelemmel kell lenni arra, hogy az EGK Szerződés létrehozta saját jogrendszerét, amely a tagállamok jogrendszereibe integrált, és amelyet a tagállamok bíróságai kötelesek alkalmazni. E jogrendszer alanyai nemcsak a tagállamok, hanem a tagállamok állampolgárai is. Nemcsak terhet ró egyénekre, hanem a közösségi jognak az is célja, hogy jogokat keletkeztessen, amely az állampolgárok jogi örökségének része. Ezek a jogok nemcsak ott merülnek fel, ahol ezeket a Szerződés kifejezetten biztosítja, hanem azon kötelezettségek révén is, amelyeket a Szerződés világosan meghatározott módon, egyénekre, a tagállamokra és a Közösség intézményeire ró (lásd a C-26/62. számú Van Gend en Loos ügyben, valamint a C-6/64. számú, Costa v. ENEL ügyben hozott ítéleteket). 31. Továbbá, a Bíróság következetesen kimondta azt is, hogy a nemzeti bíróságok, amelyek feladata a közösségi jog rendelkezéseinek alkalmazása a joghatóságuk területén belül kötelesek biztosítani, hogy ezek a szabályok teljes mértékben hatályosuljanak, és kötelesek védeni azokat a jogokat, amelyeket e szabályok egyénekre ruháznak (lásd különösen, a C106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal ügyben hozott ítélet 16. pontját, valamint a C-213/89. számú Factortame ügyben hozott ítélet 19. pontját).

49

32. A közösségi szabályok teljes körű hatályosulása sérülne és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, ha az egyének nem kapnának jogorvoslatot, ha jogaikat a közösségi jog olyan megsértése csorbítja, amelyért valamely tagállam tekinthető felelősnek. 33. A jogorvoslat lehetőségének biztosítása különösen nélkülözhetetlen akkor, mint a jelen esetben, a közösségi szabályok teljes körű hatályosulása az állam előzetes cselekvésétől függ, és amikor az ilyen cselekvés hiányában, az egyének nem tudják a nemzeti bíróságok előtt a közösségi jog által rájuk ruházott jogokat érvényesíteni. 34. Ebből következik, hogy az, az elv, miszerint az államnak felelnie kell a közösségi jog megsértésének eredményeként egyéneknek okozott veszteségért és kárért, amely az államnak róható fel, szerves része a Szerződés rendszerének. 35. A tagállamoknak az ilyen veszteségért és kárért fennálló jóvátételi kötelezettségének egy további alapja található a Szerződés 5. cikkében, amely szerint a tagállamok kötelesek minden szükséges intézkedést meghozni, legyen az általános vagy különös, a közösségi jog szerinti kötelezettségeik teljesítésének biztosításához. E kötelezettségek között szerepel a közösségi jogsértés következményeinek a helyrehozatala is. 36. A fentiekből következik, hogy a közösségi jog egyik alapelve, hogy a tagállamok kötelesek jóvátenni a közösségi jog azon megsértéséért egyéneknek okozott veszteséget és kárt, amely nekik róható fel. (B) Az állami felelősség feltételei 37. Bár az állam felelősségét a közösségi jog megköveteli, azok a feltételek, amelyek alapján ez a kötelezettség jóvátételre vonatkozó jogot keletkeztet, függ a veszteséget és kárt okozó közösségi jog megsértésének jellegétől. 38. Amikor, mint a jelen esetben is, valamely tagállam elmulasztja a Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése szerinti kötelezettségét teljesíteni, nevezetesen, hogy elfogadja mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesek az irányelv által előírt eredmény eléréséhez, a közösségi jog e szabályának teljes körű hatályosulása megköveteli, hogy létezzen egy jóvátételre vonatkozó igény, feltéve, hogy három feltétel teljesül. 39. E feltételek közül az első az, hogy az irányelvben megkövetelt cél foglalja magába jogoknak egyénekre történő ráruházását. A második feltétel az, hogy legyen lehetséges meghatározni e jogok tartalmát az irányelv rendelkezéseinek alapján. Végül a harmadik feltétel, hogy álljon fenn ok-okozati kapcsolat az állam kötelezettségeinek megszegése, és a felek által elszenvedett veszteség és kár között.

50

40. Ezek a feltételek elégségesek ahhoz, hogy jogot keletkeztessenek egyének számára jóvátétel megszerzéséhez, amely jog közvetlenül a közösségi jogra épül. 41. Egyebekben, a nemzeti jognak a felelősségre vonatkozó szabályai alapján kell az államnak jóvátennie az általa okozott kár következményeit. Közösségi jogszabály hiányában, az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata az illetékes bíróságok kijelölése, és azon részletes eljárási szabályok meghatározása, melyek célja azoknak a jogoknak teljes körű védelme, amelyeket egyénekre a közösségi jog ruház. 42. Továbbá, a tagállamok nemzeti jogában meghatározott kár jóvátételére vonatkozó anyagi és eljárásjogi feltételek nem lehetnek kevésbé előnyösek, mint azok, amelyek hasonló belföldi követelésekre vonatkoznak, és azok nem alakíthatók ki oly módon, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék vagy túlzottan elnehezítsék a jóvátétel megszerzését. 43. A közösségi jognak egy tagállam általi megsértésének tényét azzal, hogy a tagállam elmulasztotta a 80/987/EGK irányelv átültetését az előírt határidőn belül, a Bíróság jelen ítélete tehát kimondta. Az irányelv által megkövetelt eredmény magában foglalja a munkavállalók számára a kifizetetlen bérköveteléseik megfizetéséhez való jogot. Amint az világos az első kérdés első részének vizsgálatából, e jog tartalma meghatározható az irányelv rendelkezései alapján. 44. Következésképpen, a nemzeti bíróság köteles a felelősségre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak megfelelően érvényt szerezni a munkavállalók e jogának, azaz hogy jóvátételt kapjanak az irányelv átültetésének elmulasztása miatt nekik okozott veszteségért és kárért. 45. Ezért a nemzeti bíróság kérdésére azt a választ kell adni, hogy a tagállam köteles jóvátenni az általa a 80/987/EGK irányelv átültetésének elmulasztásával egyéneknek okozott veszteséget és kárt. A második és harmadik kérdés 46. Tekintettel a nemzeti bíróság által előterjesztett első kérdésre adott válaszra, nincs szükség a második és harmadik kérdésről határozni.

51

Brasserie du pêcheur SA A C-46/93. és C-48/93 A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE 1996. március 5. (*)„A közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve – A nemzeti jogalkotónak betudható jogsértések – Az állami felelősség feltételei – A kártérítés mértéke” A C-46/93. és C-48/93. sz. egyesített ügyekben, a Bundesgerichtshof (C-46/93.) és a High Court of Justice, Queen's Bench Division, Divisional Court (C-48/93.) által az EGK-Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróságok előtt a Brasserie du pêcheur SA és a Bundesrepublik Deutschland, valamint The Queen és a Secretary of State for Transport ex parte: Factortame Ltd és társai között folyamatban lévő eljárásokban a közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve értelmezésére vonatkozó két előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, A BÍRÓSÁG, tagjai: G. C. Rodríguez Iglesias (előadó) elnök, C. N. Kakouris, D. A. O. Edward és G. Hirsch tanácselnökök,

G. F. Mancini,

F. A. Schockweiler,

J. C. Moitinho

de

Almeida, C. Gulmann és J. L. Murray bírák, főtanácsnok: G. Tesauro, hivatalvezető: H. von Holstein, hivatalvezető-helyettes, és H. A. Rühl főtanácsos, figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket: 52

–

a Brasserie du pêcheur SA képviseletében H. Büttner ügyvéd, Karlsruhe,

–

a C-48/93. sz. ügy 1–36. és 38–84. felperesei képviseletében D. Vaughan és G. Barling QC, valamint D. Anderson barrister, S. Swabey solicitor megbízásából,

–

a C-48/93. sz. ügy 85–97. felperesei képviseletében N. Green barrister, N. Horton solicitor megbízásából,

–

a C-48/93. sz. ügy 37. felperese képviseletében N. Forwood QC, és P. Duffy barrister, Holman Fenwick & Willan solicitors megbízásából,

–

a német kormány képviseletében E. Röder, Szövetségi Gazdasági minisztériumi tanácsos, meghatalmazotti minőségben, segítője: J. Sedemund ügyvéd, Köln,

–

az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében J. E. Collins, Assistant Treasury Solicitor, meghatalmazotti minőségben, segítői: S. Richards, C. Vajda, és R. Thompson barristers,

–

a dán kormány képviseletében J. Molde, a Külügyminisztérium tanácsosa, meghatalmazotti minőségben,

–

a spanyol kormány képviseletében eljáró A. J. Navarro González, közösségi intézményi és jogi ügyek koordinációs osztályának igazgatója, meghatalmazotti minőségben, valamint R. Silva de Lapuerta és G. Calvo Díaz abogados del Estado,

–

a francia kormány képviseletében J.-P. Puissochet, a Külügyminisztérium jogi osztályának

igazgatója,

meghatalmazotti

minőségben

és

C. de

Salins,

a

Külügyminisztérium jogi osztályának igazgatóhelyettese, –

az ír kormány képviseletében M. A. Buckley, Chief State Solicitor, meghatalmazotti minőségben,

a holland kormány képviseletében A. Bos, a Külügyminisztérium jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben, –

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében C. Timmermans, a jogi szolgálat helyettes igazgatója, J. Pipkorn jogtanácsos és C. Docksey, a jogi szolgálat munkatársa, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre, a Brasserie du pêcheur SA (képviselik: H. Büttner és P. Soler-Couteaux, a strasbourgi ügyvédi kamara tagjai), a C-48/93. sz. ügy 1–36. és 38–84. felperesei (képviselik őket: D. Vaughan, G. Barling, D. Anderson és S. Swabey), a C-48/93. sz. ügy 85–97. 53

felperesei (képviseli őket: N. Green), a C-48/93. sz. ügy 37. felperese (képviselik: N. Forwood és P. Duffy), a német kormány (képviseli: J. Sedemund), az Egyesült Királyság Kormánya (képviselik: Sir N. Lyell QC, Attorney General, valamint S. Richards, C. Vajda és J. E. Collins), a dán kormány (képviseli: P. Biering, a külügyminisztérium jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben), a görög kormány (képviseli: F. Georgakopoulos helyettes államtanácsos, meghatalmazotti minőségben), a spanyol kormány (képviselik: R. Silva de Lapuerta és G. Calvo Díaz), a francia kormány (képviseli: C. de Salins), a holland kormány (képviseli: J. W. de Zwaan, a külügyminisztérium helyettes jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben) és a Bizottság

(képviselik:

C. Timmermans,

J. Pipkorn

és

C. Docksey)

szóbeli

észrevételeinek a 1994. október 25-i tárgyaláson történt meghallgatását követően, a főtanácsnok indítványának az 1995. november 28-i tárgyaláson történt meghallgatását követően, meghozta a következő

Ítéletet

1

1993. január 28-i és 1992. november 18-i végzéseivel, amelyek 1993. február 17-én és 1993. február 18-án érkeztek a Bírósághoz, a Bundesgerichtshof (a C-46/93. sz. ügyben) és a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court (a C-48/93. sz. ügyben) az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2

E kérdések egyrészről a Brasserie du pêcheur társaság (a továbbiakban: Brasserie du pêcheur) és a Németországi Szövetségi Köztársaság között, másrészről a Factortame Ltd. és társai (a továbbiakban: Factortame és társai) és Nagy-Britannia és ÉszakÍrország Egyesült Királysága között folyamatban lévő két eljárásban merültek fel.

A C-46/93. sz. ügy 3

A kérdést előterjesztő bíróság előtt tett nyilatkozata alapján a Schiltigheim-i (Elzász) székhelyű francia társaság, a Brasserie du pêcheur 1981 végén németországi

54

sörexportjának beszüntetésére kényszerült, mivel az illetékes német hatóságok szerint az általa előállított sör nem felelt meg az 1952. március 14-i Biersteuergesetz (a söradóról szóló törvény, BGBI. I. 149. o.) 1976. december 14-i változata szerinti (BGBI. I. 3341 oldal, a továbbiakban: BStG) 9. és 10. cikkében meghatározott tisztasági követelményeknek. 4

A Bizottság, mivel álláspontja szerint ezek a rendelkezések ellentétesek voltak az EGKSzerződés

30.

cikkével,

kötelezettségszegés

megállapítása

iránti

eljárást

kezdeményezett a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen a más tagállamokban jogszerűen, más módon előállított „Bier” (sör) elnevezés alatti forgalmazásának, illetve az adalékanyagokat tartalmazó sörök importjának tilalma miatt. A Bíróság a 178/84. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletében (EBHT 1987., 1227. o.) a Szerződés 30. cikkével összeegyeztethetetlennek ítélte a német törvényeknek nem megfelelő, más tagállamokból származó sörök forgalmazásának tilalmát. 5

A Brasserie du pêcheur ezt követően keresetet indított a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen az 1981. és 1987. közötti importkorlátozás miatt elszenvedett károk megtérítési iránt, kártérítési követelésként pedig 1 800 000 DM összeget jelölt meg, amely tényleges kárának egy részét jelentette.

6

A Bundesgerichsthof e vonatkozásban a Bürgerliches Gesetzbuch (német polgári törvénykönyv, a továbbiakban: BGB) 839. cikkére és a Grundgesetz (Alaptörvény, a továbbiakban: GG) 34. cikkére hivatkozik. A BGB 839. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint: „Minden tisztviselő, aki szándékosan vagy gondatlanul megszegi feladatából eredő kötelezettségeit harmadik személy vonatkozásában, köteles a harmadik személynek így okozott kárt megtéríteni.” A GG 34. cikke alapján: „Ha egy közfeladatot ellátó személy a feladatából származó kötelezettségét megszegi harmadik személy vonatkozásában, a felelősség alapvetően az államot vagy azt a testületet terheli, amelynek szolgálatában áll.”

7

E két rendelkezésből együttesen az következik, hogy az állam felelősségéhez az szükséges, hogy a harmadik személyt a megszegett kötelezettség által érintettnek lehessen tekinteni, ez pedig azt feltételezi, hogy az állam csak olyan kötelezettség megszegéséért felel, amely harmadik személlyel szemben áll fenn. Márpedig, amint azt

55

a Bundesgerichtshof hangsúlyozza, a nemzeti jogalkotó által a BStG-ben megjelölt feladatok mindenkire vonatkoznak, és nem valamely személyre vagy a személyek egy csoportjára, akit vagy akiket a fenti rendelkezések értelmében vett „harmadik személynek” lehetne tekinteni. 8

Ebben az összefüggésben a Bundesgerichtshof előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé: „1)

Az a közösségi jogi elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a

közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó-e abban az esetben is, amikor a jogsértés abból a tényből ered, hogy egy parlament által elfogadott törvényt nem igazítottak hozzá a magasabb szintű közösségi jogi normához (a jelen esetben a Biersteuergesetz 9. és 10. cikkét nem igazították hozzá az EGK-Szerződés 30. cikkéhez)? 2)

A nemzeti jogrendszer a kártérítéshez való esetleges jogot alávetheti-e ugyanazon

korlátozásoknak, mint amelyek egy magasabb szintű nemzeti jogszabály valamely törvény által történő megsértése esetén alkalmazandóak, mint például abban az esetben, ha egyszerű szövetségi törvény a Németországi Szövetségi Köztársaság Grundgesetzébe ütközik? 3)

A nemzeti jogrendszer függővé teheti-e a kártérítéshez való jogot a hozzáigazítás

elmulasztásáért felelős állami szervek vétkességétől (a szándékosságtól vagy a gondatlanságtól)? 4)

Ha az első kérdésre adott válasz igenlő és a második kérdésre adott válasz

nemleges: a)

A nemzeti jog alapján fennálló kártérítési kötelezettség korlátozható-e jogszabályi

rendelkezés által védett bizonyos egyéni javakban – például a tulajdonban – okozott károkra, avagy átfogóan valamennyi vagyoni hátrányt orvosolni kell, ideértve az elmaradt hasznot is? b)

A kártérítési kötelezettség kiterjed-e azon károk megtérítésére, amelyek az

Európai Bíróság178/84. sz. ügyben 1987. március 12-én hozott ítélete előtt keletkeztek, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a Biersteuergesetz 10. cikke megsértette a magasabb szintű közösségi rendelkezéseket?” 56

A C-48/93. sz. ügy 9

1988. december 16-án a Factortame és társai, melyek egyaránt magánszemélyek és az angol jog hatálya alá tartozó társaságok, valamint a társaságok vezető tisztségviselői és részvényesei, keresetet nyújtottak be a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court elé (a továbbiakban: Divisional Court) arra hivatkozva, hogy a Merchant Shipping Act 1988 (a kereskedelmi hajózásról szóló 1988. évi törvény) II. része összeegyeztethetetlen a közösségi joggal, és különösen az EGK-Szerződés 52. cikkével. Ez a törvény 1988. december 1-jén lépett hatályba, 1989. március 31-ig tartó átmeneti időszak fenntartásával. Az angol halászhajók új lajstromozási rendszerét állította fel és a lajstromozás feltételéül, az Egyesült Királyságban már lajstromozott hajókat illetően is, bizonyos feltételeket állapított meg a tulajdonosok állampolgársága, lakóhelye és állandó lakóhelye tekintetében. Az új lajstromozási feltételeknek meg nem felelő hajók halászati jogát megvonták.

10

A Divisional Court által feltett kérdésekre válaszolva, a Bíróság a C-221/89. sz. Factortame II-ügyben 1991. július 25-én hozott ítéletében (EBHT 1991., I-3905. o.) megállapította, hogy a közösségi joggal ellentétesek az Egyesült Királyság által bevezetett

lajstromozási

rendszernek

a

hajótulajdonosok

vagy

üzemeltetők

állampolgárságára, lakóhelyére és állandó lakóhelyére vonatkozó követelményei, de a közösségi joggal nem ellentétes a lajstromozás azon feltétele, mely szerint a hajók üzemeltetését, valamint működésük irányítását és ellenőrzését az Egyesült Királyság területéről kell ellátni. 11

1989. augusztus 4-én a Bizottság kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indított az Egyesült Királyság ellen. Ezzel párhuzamosan ideiglenes intézkedések elrendelését kérte a fent említett állampolgárságra vonatkozó feltételek felfüggesztésére vonatkozóan azon az alapon, hogy ezek ellentétesek az EGK-Szerződés 7., 52., és 221. cikkével. A Bíróság elnöke a 246/89. R. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1989. október 10-én hozott végzéssel (EBHT 1989., 3125. o.) helyt adott e felfüggesztés iránti kérelemnek. A végzés végrehajtásaként az Egyesült Királyság a lajstromozási rendszert módosító rendelkezéseket fogadott el 1989. november 2-i hatállyal. A Bíróság a 246/89. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1991. október 4-én hozott ítéletében (EBHT 1991., I-4585. o.) megerősítette, hogy a kötelezettségszegés

57

megállapítása iránti keresetben vitatott lajstromozási feltételek ellentétesek voltak a közösségi joggal. 12

Időközben, 1991. október 2-án, a Divisional Court végzésével érvényt kívánt szerezni a Bíróság fent hivatkozott, 1991. július 25-i ítéletének, és egyben felhívta a felpereseket kártérítési kérelmük pontosítására. Ezt követően a felperesek részletesen előadták a felhozott különböző kártérítési követeléseiket, amelyek a szóban forgó törvény hatálybalépésétől, 1989. április 1-jétől, annak 1989. november 2-án történt hatályon kívül

helyezéséig

terjedő

időszakban

felmerült

költségeiket

és

elszenvedett

veszteségeiket tartalmazta. 13

Végül a Divisional Court 1992. november 18-i végzésével felhatalmazta a C-48/93. sz. ügy alapeljárásának 37. felperesét, a Rawlings (Trawling) Ltd-t, hogy kártérítési kérelmét úgy módosítsa, hogy az tartalmazzon a hatóságok alkotmányellenes magatartása miatti „büntető jellegű” kártérítési igényt (exemplary damages for unconstitutional behaviour).

14

Ebben az összefüggésben a Divisional Court előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé: „1)

A jelen ügy minden körülményére tekintettel, vagyis ha: a)

valamely tagállam jogszabálya feltételeket határozott meg a halászhajók

tulajdonosainak és üzemben tartóinak, valamint a hajótulajdonos társaságok vezető tisztségviselőinek és részvényeseinek állampolgársága, lakóhelye és állandó lakóhelye vonatkozásában, és b)

ezeket a feltételeket a Bíróság (a C-221/89. és a C-246/89. sz. ügyekben)

ellentétesnek ítélte az EGK-Szerződés 5., 7., 52., és 221. cikkével, a közösségi jog az EGK-Szerződést érintő, fent említett valamennyi jogsértés vagy egyes jogsértések eredményeként felmerült károk tekintetében biztosítja-e a kár tagállam által történő megtérítésére vonatkozó igényt az ilyen típusú hajók tulajdonosainak és üzemben tartóinak, valamint a hajótulajdonos társaságok vezető tisztségviselőinek és/vagy részvényeseinek? 58

2)

Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén melyek azok a kritériumok, amelyek

alkalmazását a közösségi jog adott esetben a nemzeti bíróság számára előírja az alábbiakból álló kártérítés megállapítása céljából: a)

a költségek és/vagy az elmaradt haszon és/vagy a szokásos bevételek a fenti

követelmények hatálybalépésétől kezdődő időszakra, amely időszak alatt a hajóknak a kikötőkben kellett horgonyozniuk, új halászati megrendeléseket kellett szerezniük és/vagy más helyen kellett megpróbálniuk lajstromozást szerezni, b)

a

hajóknak,

alkatrészeiknek,

illetve

a

hajótulajdonos

társaságok

részvényeinek áron aluli értékesítéséből származó károk, c)

óvadéknyújtási

kötelezettségből,

bírságfizetésből

és

az

állítólagos

jogsértések miatti jogi költségek megfizetéséből eredő veszteségek a hajóknak a nemzeti lajstromból való törlésével kapcsolatban, d)

ezeknek a személyeknek a hajóbirtoklás és -üzemeltetés ellehetetlenüléséből

eredő veszteségei,

15

e)

a korábban nyújtott szolgáltatásokért járó ellenszolgáltatás kiesése;

f)

a fenti veszteségek csökkentésének kísérletére tett költségek;

g)

adott esetben a büntető jellegű kártérítés?”

Az alapeljárás tényállása, valamint a Bírósághoz benyújtott észrevételek és az eljárás részletesebb bemutatását a tárgyalásra készített jelentés tartalmazza. Az ügy iratainak e részei a továbbiakban csak Bíróság érveléséhez szükséges mértékben kerülnek ismertetésre.

Az állam felelősségéről a nemzeti jogalkotó közösségi joggal ellentétes cselekményeiért és mulasztásaiért (az első kérdés mind a C-46/93., mind a C-48/93. sz. ügyben) 16

Mindkét nemzeti bíróság első kérdése lényegében arra irányul, hogy az, az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható

59

megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó-e abban az esetben, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be. 17

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a C-6/90. és C-9/90. sz., Francovich és társai ügyben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I 5357. o.) 37. pontjában már megállapította, hogy a közösségi jog előírja azt az elvet, mely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a magánszemélyeknek okozott azon károkat, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak.

18

A német, ír és holland kormány szerint az elv, mely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a magánszemélyeknek okozott károkat, csak a nem közvetlenül alkalmazandó rendelkezések megsértése esetén alkalmazható. A fent hivatkozott Francovich-ítéletben a Bíróság egyszerűen csak egy joghézagot kívánt megszüntetni a magánszemélyek

jogvédelmének

rendszerében.

Amennyiben a

közösségi

jog

közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseiből származó joguk érvényesítésére vonatkozó kereseti jogot elismeri nemzeti joguk, egyáltalán nem szükséges biztosítani számukra közvetlenül a közösségi jogon alapuló kártérítésre vonatkozó jogot az ilyen rendelkezések megsértése esetére. 19

Ezt az érvelést nem lehet elfogadni.

20

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis a magánszemélyek részére biztosított azon lehetőség, hogy a nemzeti bíróságok előtt közvetlenül hivatkozhatnak a Szerződés közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseire, csak minimális védelmet jelent, és önmaga nem biztosítja a Szerződés teljes és maradéktalan alkalmazását (lásd különösen az 168/85. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1986. október 15-én hozott ítélet [EBHT 1986., 2945. o.] 11. pontját, a C-120/88. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-621. o.] 10. pontját, a C-119/89. sz. Bizottság kontra Spanyolország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-641. o.] 9. pontját). Ez a lehetőség, melynek célja a közösségi jog rendelkezéseinek elsőbbségét biztosítani a nemzeti rendelkezésekkel szemben, nem minden esetben alkalmas a közösségi jog által a magánszemélyekre ruházott jogok jelentette előnyök biztosítására, és különösen annak megakadályozására, hogy őket kár érje e jog egy tagállamnak betudható megsértéséből. Márpedig, amint az a Francovich és társai ügyben hozott ítélet 33. pontjából következik, a közösségi jog

60

teljes érvényesülése kérdésessé válna, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog megsértése következtében jogsérelem éri őket. 21

Ez a helyzet abban az esetben, amikor egy magánszemély, akit sérelmesen érint egy irányelv átültetésének hiánya, és aki ezen irányelv rendelkezéseire – mivel azok nem kellően pontosak és feltétlenek – nem hivatkozhat közvetlenül a nemzeti bíróság előtt, kártérítés iránti keresetet indít a kötelezettségét megszegő állam felelősségének megállapítása iránt a Szerződés 189. cikke harmadik bekezdésének megsértése miatt. Ilyen – a fent hivatkozott Francovich és társai ügyben is fennálló – körülmények között a kártérítés célja, hogy az irányelv kedvezményezettjei számára megszűntesse az irányelv tagállam általi átültetésének hiányából eredő káros következményeket.

22

Ez a helyzet abban az esetben is, amikor egy közösségi rendelkezés által a magánszemélyekre

közvetlenül

ruházott

olyan

jogok

sérülnek,

amelyekre

hivatkozhatnak a magánszemélyek a nemzeti bíróságok előtt. Ebben az esetben a kártérítéshez való jog szükségszerű következménye azon közösségi rendelkezések közvetlen hatályának, amelyeknek megsértésével a kárt okozták. 23

A jelen esetben nyilvánvaló, hogy a kérdéses közösségi rendelkezések, nevezetesen a Szerződés 30. cikke a C-46/93. sz. ügyben és az 52. cikk a C-48/93. sz. ügyben közvetlen hatállyal rendelkeznek, abban az értelemben, hogy olyan jogokat ruháznak a magánszemélyekre, amelyekre azok közvetlenül hivatkozhatnak a nemzeti bíróságok előtt. E rendelkezések megsértése esetében helye lehet kártérítésnek.

24

Emellett a német kormány azt állítja, hogy a magánszemélyek általános kártérítési jogát csak jogalkotás útján lehet megállapítani, és hogy ilyen jog bírói úton történő elismerése összeegyeztethetetlen lenne a Közösségi intézmények és a tagállamok közötti hatáskörmegosztással, valamint a Szerződés által létrehozott intézményi egyensúllyal.

25

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az állam közösségi jog alapján fennálló kötelezettségeinek megsértésével okozott károkért való felelősségének fennállása és annak terjedelme a Szerződés értelmezését érinti, és így a Bíróság hatáskörébe tartozik.

61

26

A jelen esetben, akárcsak a fent hivatkozott Francovich és társai ügyben hozott ítéletben, az értelmezésre vonatkozó kérdést a nemzeti bíróságok a Szerződés 177. cikke alapján terjesztették a Bíróság elé.

27

Mivel a Szerződés nem tartalmaz a közösségi jog tagállamok általi megsértésének következményeit kifejezetten és pontosan szabályozó rendelkezéseket, a Bíróságnak kell – a 164. cikkel ráruházott, a Szerződés értelmezése és alkalmazása során a jog tiszteletben tartásának biztosítására vonatkozó feladatát ellátva – ilyen kérdésről az általánosan elfogadott értelmezési szabályok, különösen a közösségi jogrendszer alapelvei és adott esetben a tagállamok jogrendszereinek közös általános elvei szerint döntenie.

28

Egyébként a Szerződés 215. cikkének második bekezdése a tagállamok jogában közös általános elvekre utal a Közösség szerződésen kívüli felelőssége esetében, amely az intézményei vagy alkalmazottai által feladataik teljesítése során okozott károk miatt áll fenn.

29

A Közösségnek a Szerződés 215. cikkében kifejezetten meghatározott szerződésen kívüli felelőssége a tagállamok jogrendszereiben ismert általános elv kifejezése, amely szerint egy jogellenes cselekmény vagy mulasztás a kár megtérítésének kötelezettségét vonja maga után. Ez a rendelkezés a hatóságok azon kötelezettségét is tükrözi, hogy a feladataik teljesítése során okozott károkat megtérítsék.

30

Továbbá arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a nemzeti jogrendszerekben az állami felelősség jogi rendszerét nagy részben a bíróságok fejlesztették ki.

31

Az előzőekre is figyelemmel, a Bíróság már megállapította a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 35. pontjában, hogy az elv, mely szerint az állam felelős a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott kárért, szerves része a Szerződés rendszerének.

32

Ebből következik, hogy az elv érvényes a közösségi jog tagállam általi bármilyen megsértésére, függetlenül attól, hogy az állam melyik szerve felelős a cselekményért vagy mulasztásért.

62

33

Továbbá, tekintettel a közösségi jogrendszer alapját képező, a közösségi jog alkalmazásának egységességére vonatkozó követelményre (lásd különösen a C-143/88. és C-92/89. sz. Zuckerfabrik-ügyben 1991. február 21-én hozott ítélet [EBHT 1991., I415. o.] 26. pontját), a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott károk megtérítésének kötelezettsége nem függhet a hatáskörök hatalmi ágak közötti megosztására vonatkozó belső szabályoktól.

34

E tekintetben ki kell emelni, hogy – amint arra a főtanácsnok indítványának 38. pontjában rámutat – a nemzetközi jogban az államot, amennyiben felelőssége megállapításra kerül egy nemzetközi kötelezettségvállalás megsértéséből adódóan, ugyancsak egységként kell kezelni, tekintet nélkül arra, hogy a kár a jogalkotónak, az igazságszolgáltatásnak vagy a végrehajtó hatalomnak tudható be. Ez még inkább érvényes a közösségi jogban, ahol minden állami szervnek, ideértve a jogalkotót is, feladatai teljesítése során tiszteletben kell tartania a közösségi jog által előírt azon normákat, amelyek a magánszemélyek helyzetét közvetlenül szabályozhatják.

35

Az a körülmény, hogy a nemzeti szabályok szerint a felrótt jogsértés a jogalkotónak tudható be, nem kérdőjelezheti meg a közösségi jogra hivatkozó magánszemélyek jogvédelmével kapcsolatos követelményeket, és jelen esetben azt, hogy a nemzeti bíróságok előtt érvényesíthessék a kötelezettségszegéssel okozott károk megtérítéséhez való jogot.

36

Ennek következtében a nemzeti bíróságoknak azt kell válaszolni, hogy az, az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó abban az esetben is, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be.

A nemzeti jogalkotó közösségi joggal ellentétes cselekményeiért és mulasztásaiért fennálló állami felelősség megállapításának feltételeiről (második kérdés a C-46/93. sz. ügyben és első kérdés a C-48/93. sz. ügyben) 37

Ezekkel a kérdésekkel a nemzeti bíróságok azt kérik a Bíróságtól, hogy pontosítsa azokat a feltételeket, amelyek szerint a közösségi jog tagállamnak betudható

63

megsértésével a magánszemélyeknek okozott károk megtérítéséhez való jogot – az ügy körülményeire figyelemmel – a közösségi jog biztosítja. 38

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy bár az állam felelősségét a közösségi jog írja elő, azok a feltételek, amelyek teljesülése mellett ez kártérítéshez való jogot keletkeztet, az okozott kárt előidéző közösségi jogsértés jellegétől függnek (a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 38. pontja).

39

E feltételek meghatározása érdekében figyelembe kell venni elsőként a közösségi jogrendszer azon saját elveit, amelyek az állam felelősségének alapjául szolgálnak, nevezetesen egyrészről a közösségi normák teljes érvényesülését és az általuk biztosított jogok tényleges védelmét, másrészről a Szerződés 5. cikkében megfogalmazott, a tagállamokra háruló együttműködési kötelezettséget (a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 31. és 36. pontja).

40

Emellett – amint arra a Bizottság és a különböző kormányok észrevételeikben rámutattak – helyénvaló a Bíróság ítélkezési gyakorlatára utalni a Közösség szerződésen kívüli felelősségével kapcsolatban.

41

Ugyanis egyrészről a Szerződés 215. cikkének második bekezdése a Közösség szerződésen kívüli felelősségének esetében a tagállamok jogában közös általános elvekre utal, amelyekből a közösségi jog más területein is merít a Bíróság írott jog hiányában.

42

Másrészről a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért fennálló állami felelősség megállapításának feltételei – különleges indokok hiányában – nem térhetnek el a hasonló körülmények között a Közösség felelősségére vonatkozó szabályoktól. Ugyanis a magánszemélyek közösségi jogból származó jogának védelme nem változhat aszerint, hogy a károkozásért közösségi vagy nemzeti hatóság a felelős.

43

A Bíróság által a 215. cikk alkalmazásában kifejlesztett szabályok rendszere, különös a jogalkotói aktusok miatt fennálló felelősség kapcsán, figyelembe veszi a szabályozandó helyzetek összetettségét, a jogszabályszövegek alkalmazásának vagy értelmezésének nehézségeit, és különösképpen azt a mérlegelés mozgásteret, amellyel a kérdéses jogi aktus megalkotója rendelkezik.

64

44

A Közösség szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó bírósági ítélkezési gyakorlat az intézményeknek a közösségi politikák végrehajtásához szükséges jelentős mérlegelési jogkörére figyelemmel alakult ki, különösen azon normatív aktusokra tekintettel, amelyek gazdaságpolitikai döntéseket igényelnek.

45

Ugyanis

a

Közösség

jogalkotói

tevékenységének

gyakorlásához

kapcsolódó

felelősségének megszorító értelmezése arra vezethető vissza, hogy egyrészről a jogalkotói feladatkör gyakorlását – még akkor is, amikor létezik a jogi aktusok jogszerűségének bírósági felülvizsgálata – nem akadályozhatja a kártérítési keresetek lehetősége minden alkalommal, amikor a Közösség általános érdekei olyan normatív intézkedéseket kívánnak meg, amelyek sérthetik a magánszemélyek érdekeit, másrészről a

közösségi politika

megvalósításához elengedhetetlen széleskörű

mérlegelés jogkörrel jellemezhető jogalkotás területén a Közösség felelősségét csak akkor lehet megállapítani, ha az adott intézmény nyilvánvalóan és súlyosan túllépte hatáskörének korlátait (a 83/76., 94/76., 4/77., 15/77. és 40/77. sz., HNL és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1978. május 25-én hozott ítélet [EBHT 1978., 1209. o.] 5. és 6. pontja). 46

Ezek alapján meg kell állapítani, hogy a nemzeti jogalkotó – egyébként a közösségi intézményekhez hasonlóan – nem rendelkezik rendszeresen széles mérlegelési jogkörrel, amikor olyan területen jár el, amely a közösségi jog hatálya alá tartozik. A közösségi jog valamely eredmény elérésére, valaminek a megtételére vagy valamitől való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséget írhat elő számára, ami – adott esetben jelentősen – csökkenti mérlegelési mozgásterét. Ez a helyzet – ahogy a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet estében is –, ha a Szerződés 189. cikke alapján a tagállam meghatározott határidőn belül köteles minden, az irányelv által előírt eredmény eléréséhez szükséges intézkedést megtenni. Ebben az esetben a tagállamnak az irányelv átültetésének elmaradása miatt fennálló felelősségének megállapítása szempontjából nincs jelentősége azon körülménynek, hogy a nemzeti jogalkotó feladata az intézkedések meghozatala.

47

Ezzel szemben, ha a tagállam olyan területen jár el, ahol olyan széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mint a közösségi intézmények a közösségi politikák végrehajtása során, a felelősségét megállapító szabályoknak elvben ugyanazoknak kell lenniük, mint a Közösségre hasonló helyzetben vonatkozó felelősségi szabályok. 65

48

A C-46/93. sz. ügy alapjául szolgáló esetben a német jogalkotó törvényt alkotott az élelmiszerek területén, nevezetesen a sörfőzésről. Közösségi harmonizáció hiányában a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett a forgalmazott sör minőségére vonatkozó szabályozás meghatározásában.

49

Ami a C-48/93. sz. ügy tényállását illeti, az Egyesült Királyság jogalkotója ugyancsak széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett. Ugyanis a vitatott jogalkotás egyrészről a hajók lajstromozásának területére vonatkozik, amely – figyelemmel a közösségi jogfejlődés állapotára – a tagállamok hatáskörébe tartozik, másrészről a halászati tevékenységek szabályozására vonatkozik, amely szektorban a közösségi halászati politika végrehajtása bizonyos mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamok számára.

50

Úgy tűnik tehát, hogy a két esetben a német jogalkotó és az Egyesült Királyság jogalkotója olyan, választási lehetőségeket biztosító helyzetben volt, amely hasonló ahhoz, amellyel valamely közösségi politika keretében a közösségi intézmények rendelkeznek a normatív aktusok meghozatalakor.

51

Ilyen körülmények között a közösségi jog három feltétel együttes fennállásakor biztosítja a kártérítéshez való jogot, nevezetesen, ha a megsértett jogszabály célja, hogy a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

52

Ezek a feltételek ugyanis egyrészről ténylegesen kielégítik a közösségi normák teljes érvényesülésének,

és

az

általuk

biztosított

jogok

tényleges

védelmének

a

követelményét. 53

Másrészről ezek a feltételek lényegében megfelelnek azoknak, amelyeket a Bíróság a Szerződés 215. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatában állapított meg a Közösség azon felelősségével kapcsolatban, amely a magánszemélyeknek az intézményei által elfogadott jogellenes normatív aktusokkal okozott károkért áll fenn.

54

Az első feltétel nyilvánvalóan teljesül a Szerződés 30. cikkének vonatkozásában a C46/93. sz. ügyben és a Szerződés 52. cikkének vonatkozásában a C-48/93. sz. ügyben. Ugyanis bár a 30. cikk tilalmat ír elő a tagállamok részére, a magánszemélyek számára

66

jogokat is keletkeztet, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (a 74/76. sz., Ianelli és Volpi ügyben 1977. március 22-én hozott ítélet [EBHT 1977., 557. o.] 13. pontja). Ugyanígy, az 52. cikk jogokkal ruházza fel a magánszemélyeket (a 2/74. sz. Reyners-ügyben 1974. június 21-én hozott ítélet [EBHT 1974., 631. o.] 25. pontja). 55

Ami a második feltételt illeti, mind a Közösségnek a 215. cikk alapján, mind a tagállamoknak a közösségi jog megsértéséért fennálló felelőssége vonatkozásában a döntő tényező annak megállapításához, hogy egy közösségi jogsértés kellően súlyos-e az, hogy az érintett tagállam vagy a közösségi intézmény a mérlegelési jogkörének korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte-e.

56

E vonatkozásban, azon szempontok között, melyeket a hatáskörrel rendelkező bíróság figyelembe vehet, meg kell említeni a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának fokát, a megsértett szabály által a nemzeti vagy közösségi hatóságok részére biztosított mérlegelési jogkör terjedelmét, a kötelezettségszegés vagy a károkozás szándékos vagy gondatlan jellegét, az esetleges jogi tévedés menthetőségét vagy ennek hiányát, valamint azt a körülményt, hogy egy közösségi intézmény magatartása hozzájárulhatott-e a mulasztáshoz vagy a közösségi joggal ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához vagy elfogadásához.

57

Mindenesetre a közösségi jog megsértése nyilvánvalóan súlyos, ha annak ellenére továbbra is fennáll, hogy a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítéletet, vagy előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján ítéletet hoznak, illetve a tárgyban a Bíróság következetes ítélkezési gyakorlatából következik a kérdéses magatartás jogsértő jellege.

58

A jelen az esetekben a Bíróság a mérlegelés tekintetében nem léphet a nemzeti bíróságok helyébe, amelyek kizárólagos hatáskörrel rendelkeznek az alapeljárások tényállásának megállapításában és a szóban forgó közösségi jogsértések minősítésében. Ugyanakkor a Bíróság úgy ítéli meg, hogy hasznos lehet néhány olyan körülményt megjelölni, amelyeket a nemzeti bíróságok figyelembe vehetnek.

59

Így a C-46/93. sz. ügyben meg kell különböztetni egymástól azt a két esetet, hogy a német jogalkotó fenntartotta a Biersteuergesetz sörtisztaságra vonatkozó, a más

67

tagállamokból származó és jogszerűen, de eltérő szabályok alapján előállított sörök „Bier” megnevezés alatti forgalmazását tiltó rendelkezéseit, illetve hogy fenntartotta ugyanezen törvénynek az adalékanyagokat tartalmazó sörök behozatalát tiltó rendelkezéseit. Ugyanis a Szerződés 30. cikkének a német jogalkotó általi megsértése a forgalmazott termék megjelölésének vonatkozásában nehezen tekinthető menthető tévedésnek, miután e szabályozás összeegyeztethetetlensége a 30. cikkel nyilvánvaló volt a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatának, így különösen a 120/78. sz. ReweZentral, ún. „Cassis de Dijon”-ügyben 1979. február 20-án (EBHT 1979., 649. o.) és a 193/80. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1981. december 9-én (EBHT 1981., 3019. o.) hozott ítélet fényében. Ezzel szemben azok a kritériumok, amelyeket a nemzeti jogalkotónak mérlegelése során tekintetbe kellett vennie – figyelemmel az e területen fennálló ítélkezési gyakorlatra – azon kérdés eldöntésekor, hogy az adalékanyagok használatának tilalma ellentétes volt-e a közösségi joggal, jóval kevésbé voltak alkalmasak ennek megállapítására, egészen a fent hivatkozott, Bizottság kontra Németország ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletig, amelyben a Bíróság a 30. cikkel ellentétesnek ítélte e tilalmat. 60

Ehhez hasonlóan, több észrevétel is tehető a C-48/93. sz. ügy tárgyát képező nemzeti szabályozás vonatkozásában.

61

Az Egyesült Királyság jogalkotójának azon döntését, amely alapján a Merchant Shipping Act 1988 kiegészült a halászhajók lajstromozására vonatkozó feltételekkel, különbözően kell megítélni attól függően, hogy a lajstromozást állampolgárságtól függővé tevő rendelkezésről van-e szó, ami a közösségi joggal nyilvánvalóan ellentétes közvetlen hátrányos megkülönböztetést jelent, vagy pedig a hajók tulajdonosainak vagy üzemben tartóinak lakóhelyére, illetve állandó lakóhelyére vonatkozó feltételt meghatározó rendelkezésről van-e szó.

62

Bár ez utóbbi feltételek megkövetelése első látásra összeegyeztethetetlennek tűnik különösen a Szerződés 52. cikkével, az Egyesült Királyság a közösségi halászati politika céljaival kívánta azokat igazolni. A fent hivatkozott Factortame II. ügyben a Bíróság elutasította ezt az igazolást.

63

Annak megítélésében, hogy az Egyesült Királyság által az 52. cikk vonatkozásában elkövetett jogsértés kellően súlyos-e, a nemzeti bíróság figyelembe veheti többek között

68

a közösségi halászati politika sajátosságaihoz kapcsolódó jogi vitákat, a Bizottság magatartását, amely kellő időben ismertette álláspontját az Egyesült Királysággal, és a Merchant Shipping Act alkalmazásával érintett magánszemélyek által kezdeményezett ideiglenes intézkedés iránti eljárások keretében a nemzeti bíróságok által a közösségi jogi rendelkezések egyértelműségével kapcsolatban kifejtetteket. 64

Végül figyelembe vehető a C-48/93. sz. ügy 37 felperesének, a Rawlings (Trawling) Ltd.-nek megállapítása, mely szerint az Egyesült Királyság feleslegesen növelte a felperes által elszenvedett kárt azzal, hogy nem hozta meg azonnal a Bíróság elnöke által a fent hivatkozott, Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1989. október 10én hozott végzés végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Amennyiben igaznak bizonyul, ezt a tényt – amelyet Egyesült Királyság vitatott a tárgyalás során – a nemzeti bíróság önmagában is a közösségi jog nyilvánvaló és így kellőképpen súlyos megértésének tekintheti.

65

Ami a harmadik feltételt illeti, a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik annak ellenőrzése, hogy fennáll-e közvetlen okozati összefüggés a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

66

A fenti három feltétel szükséges és elégséges ahhoz, hogy a magánszemélyek számára kártérítéshez való jogot keletkeztessen, ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy az állami felelősség kevésbé szigorú feltételek mellett is megállapítható legyen a nemzeti jog alapján.

67

Amint az a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 41–43. pontjából következik, a fenti pontokban említett feltételek együttes fennállása esetén a közösségi jogból közvetlenül eredő kártérítéshez való jog fenntartásával, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell az okozott kár következményeit orvosolnia, azzal a feltétellel, hogy a károk megtérítésére vonatkozó, a különböző nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (lásd még a 199/82. sz. San Giorgio-ügyben 1983. november 9-én hozott ítéletet [EBHT 1983., 3595. o.]).

69

68

E tekintetben a nemzeti jogrendszerekben az állam jogalkotói feladatok gyakorlásával kapcsolatos szerződésen kívüli felelősségére vonatkozóan található korlátozások gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tehetik a magánszemélyek kártérítéshez való jogának gyakorlását, amelyet a közösségi jog biztosít a közösségi jog megsértéséből eredő károkért.

69

A C-46/93. sz. ügyben a nemzeti bíróság különösen azt kérdezi, hogy a nemzeti jogrendszer a kártérítéshez való jogot alávetheti-e ugyanazon korlátozásoknak, mint amelyek egy magasabb szintű nemzeti jogszabály valamely törvény által történő megsértése esetén alkalmazandóak, mint például abban az esetben, ha egyszerű szövetségi törvény a Németországi Szövetségi Köztársaság Grunggesetz-ébe ütközik.

70

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy még ha látszólag e korlátozások előírása összhangban is van azzal a követelménnyel, hogy ne határozzanak meg annál kedvezőtlenebbek feltételeket, mint amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, azt is meg kell vizsgálni, hogy e korlátozások nem teszik-e gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a kártérítés elérését.

71

Márpedig, a német jog által támasztott azon feltétel, mely egy magasabb szintű nemzeti jogi rendelkezés törvény általi megsértése esetén a kártérítést attól a ténytől teszi függővé, hogy a jogalkotó cselekménye vagy mulasztása egyedi helyzetre irányul, gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenné a kártérítést a közösségi jog megsértéséből eredő károk esetén, tekintettel arra, hogy a nemzeti jogalkotóra háruló feladatok általában mindenkire vonatkoznak, és nem valamely személyre vagy a személyek egy csoportjára, akiket egyedi jelleggel lehetne kezelni.

72

Egy ilyen feltételt, mivel akadályát képezi a nemzeti bíróságok azon kötelezettségének, hogy biztosítsák a közösségi jog teljes érvényesülését és a magánszemélyek jogainak tényleges védelmét, nem lehet alkalmazni a közösségi jog nemzeti jogalkotónak betudható megsértése esetén.

73

Ugyanígy, az angol jog által elvben támasztott esetleges feltétel, amely szerint a közhatalom felelősségének megállapításához bizonyítani kell a hatalommal való visszaélést a közfeladatok ellátása során (misfeasance in public office), amely visszaélés megfoghatatlan a jogalkotó esetében, ugyancsak gyakorlatilag lehetetlenné vagy

70

rendkívül nehézzé tenné a kártérítést a közösségi jog megsértéséből eredő károkért a nemzeti jogalkotónak betudható közösségi jogsértés esetén. 74

A nemzeti bíróságok kérdéseire adandó válasz tehát az, hogy ha a közösségi jog egy tagállam általi megsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, a jogsérelmet szenvedő magánszemélyeknek joguk van a kártérítésre, amennyiben a megsértett közösségi szabály célja, hogy őket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között. E fenntartással, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell a közösségi jog neki betudható megsértésével okozott kár következményeit orvosolnia azzal a feltétellel, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, vagy nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését.

Arról a lehetőségről, hogy a kártérítést a vétkesség fennállásától tegyék függővé (harmadik kérdés a C-46/93. sz. ügyben) 75

Harmadik kérdésével a Bundesgerichtshof lényegében azt kívánja megtudni, hogy az általa alkalmazandó nemzeti jogszabály alapján a nemzeti bíróság függővé teheti-e a kártérítéshez való jogot az állami szervek szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől.

76

Először is meg kell állapítani, hogy a vétkesség fogalma nem azonos a különböző jogrendszerekben.

77

Ezután emlékeztetni kell arra, hogy – ahogyan az, az előző kérdésre adott válasz elemeiből kitűnik – amikor egy tagállam közösségi jogsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, a kártérítéshez való jog elismerése a közösségi jog alapján többek között attól függ, hogy a jogsértés kellően súlyos-e.

71

78

Így bizonyos objektív és szubjektív tényezők, amelyek egy jogrendszerben a vétkesség fogalmához kapcsolódhatnak, relevánsak annak megítélésében, hogy egy közösségi jogsértés súlyos-e vagy sem (lásd 56. és 57. pontokban említett tényezőket).

79

Ebből következik, hogy a magánszemélyeknek okozott károk megtérítésének kötelezettsége nem tehető függővé olyan, a vétkesség fogalmán alapuló feltételtől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen. Ilyen kiegészítő feltétel előírása ugyanis megkérdőjelezné a közösségi jogrenden alapuló kártérítéshez való jogot.

80

Következésképpen a nemzeti bíróság kérdésére adandó válasz az, hogy az általa alkalmazott nemzeti jogszabály alapján nem teheti függővé a kártérítéshez való jogot a kötelezettségszegést elkövető állami szerv szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen.

A kártérítés mértékéről (a negyedik kérdés a) pontja a C-46/93. sz. ügyben és a második kérdés a C-48/93. sz. ügyben) 81

E kérdésekkel a nemzeti bíróságok lényegében azt kérdezik a Bíróságtól, hogy melyek azok a kritériumok, amelyek lehetővé teszik azon kártérítés mértékének meghatározását, amely a kötelezettségszegést elkövető tagállamot terheli.

82

E

tekintetben

fontos

kiemelni,

hogy

a

közösségi

magánszemélyeknek okozott kár megtérítésének

jog

megsértésével

a

arányosnak kell lennie az

elszenvedett kárral, és biztosítania kell jogaik hatékony védelmét. 83

Vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában, a tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata azon kritériumok meghatározása, amelyek lehetővé teszik a kártérítés mértékének megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint

nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag

lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. 84

Különösen azt szükséges pontosítani, hogy a megtéríthető károk meghatározása érdekében a nemzeti bíróság vizsgálhatja, hogy a károsult személy elvárható

72

gondossággal járt-e el a kár elhárítása vagy enyhítése érdekében, különösen, hogy időben igénybe vette-e a rendelkezésére álló valamennyi jogorvoslati lehetőséget. 85

Ugyanis, a tagállamok jogában közös alapelv szerint a károsult személynek, a kárviselés terhének kockázata mellett, elvárható gondossággal kell eljárnia a kár enyhítése érdekében (a C-104/89. és C-37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1992. május 19-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-3061. o.] 33. pontja).

86

A Bundesgerichtshof kérdése arra irányul, hogy a nemzeti szabályozás általános jelleggel korlátozhatja-e a kártérítési kötelezettséget bizonyos védett egyéni javakban – például tulajdonban – okozott kárra, vagy annak ki kell terjednie a felperesek elmaradt hasznára is. Kifejti, hogy a német jog alapján a más tagállamokból származó termékek forgalmazásának lehetősége nem tekintendő a vállalkozások védett vagyonának.

87

E vonatkozásban meg kell állapítani, hogy az elmaradt haszonnak a megtéríthető károk köréből való teljes kizárása nem engedhető meg a közösségi jog megsértése esetén. Különösen a gazdasági és kereskedelmi jellegű jogviták esetén ugyanis az elmaradt haszon teljes kizárása gyakorlatilag lehetetlenné tenné a kártérítést.

88

Ami a Divisional Court második kérdésében említett különböző kártételeket illeti, a közösségi jog nem határoz meg különös feltételeket. E különböző kártételekről való döntés a nemzeti bíróság feladata, az általa alkalmazandó nemzeti jog alapján, figyelemmel a 83. pontban felsorolt követelményekre.

89

Ami speciálisan a „büntető jellegű” kártérítés (exemplary damages) megítélését illeti, pontosítani szükséges, hogy ez a kártérítési mód a nemzeti jogban azon a megállapításon alapul – amint azt a Divisional Court jelezte is –, hogy az érintett közhatalmi szerv elnyomó jelleggel, önkényesen vagy alkotmányellenesen járt el. Amennyiben ezek a magatartások közösségi jogsértést valósítanak meg, vagy a jogsértést súlyosítják, nem lehet kizárni a büntető jellegű kártérítés megítélését a közösségi jogra alapított igények vagy keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

73

90

Következésképpen, a nemzeti bíróságok kérdésére adandó válasz az, hogy a közösségi jog megsértésével általuk a magánszemélyeknek okozott károk vonatkozásában a tagállamokat terhelő kártérítésnek arányosnak kell lennie az elszenvedett kárral. Vonatkozó

közösségi

rendelkezések

hiányában,

a

tagállamok

nemzeti

jogrendszerének feladata azon kritériumok meghatározása, amelyek lehetővé teszik a kártérítés mértékének megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. Azon nemzeti szabályozás, amely a megtéríthető károk mértékét általános jelleggel bizonyos védett egyéni javakban okozott kárra korlátozza, kizárva a magánszemélyek elmaradt hasznát, összeegyeztethetetlen a közösségi joggal. Különleges kártérítések megítélését, mint amilyen az angol jogban meghatározott büntető jellegű kártérítés, lehetővé kell tenni a közösségi jogon alapuló igények és keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

A kártérítés alá eső időszak tartamáról (a negyedik kérdés b) pontja a C-46/93. sz. ügyben) 91

E kérdéssel a nemzeti bíróság arra keres választ, hogy a megtérítendő kár kiterjed-e a Bíróságnak a kötelezettségszegés fennállását megállapító ítélete kihirdetését megelőző időszak alatt elszenvedett károkra.

92

Ahogyan az a második kérdésre adott válaszból következik, a kártérítéshez való jog a közösségi jog alapján akkor áll fenn, amikor az 51. pontban meghatározott feltételek teljesülnek.

93

Ezen feltételek egyike, hogy a közösségi jog megsértése kellően súlyos legyen. Márpedig a Bíróságnak a kötelezettségszegést korábban megállapító ítélete bizonyosan meghatározó, de nem elengedhetetlen annak megállapításához, hogy az említett feltétel teljesül (lásd a jelen ítélet 55. és 57. pontját).

74

94

Az érintett tagállamot terhelő kártérítési kötelezettségnek a kötelezettségszegést megállapító

ítélet

kihirdetése

után

elszenvedett

károkra

való

korlátozása

megkérdőjelezné a közösségi jogrend által elismert kártérítéshez való jogot. 95

Továbbá, a kártérítés függővé tétele a tagállamnak betudható közösségi jogsértés Bíróság

általi

előzetes

megállapításától

ellentétes

lenne

a

közösségi

jog

hatékonyságának elvével, mivel ez minden kártérítéshez való jogot kizárna, amennyiben az állítólagos jogsértés nem képezte tárgyát a Bizottság által a Szerződés 169. cikke értelmében benyújtott keresetnek és a Bíróság marasztaló ítéletének. Márpedig a magánszemélyekre ruházott jogok – amelyek a közösségi jog azon rendelkezéseiből erednek, amelyek a tagállamok nemzeti jogrendszerében közvetlen hatállyal rendelkeznek – nem függhetnek a Bizottság arra vonatkozó mérlegelésétől, hogy egy tagállam ellen a Szerződés 169. cikke alapján eljárást indít-e, sem attól, hogy a kötelezettségszegést a Bíróság megállapította-e (lásd a 314/81., 315/81., 316/81. és 83/82. sz., Waterkeyn és társai egyesített ügyekben 1982. december 14-én hozott ítélet [EBHT 1992., 4337. o.] 16. pontját). 96

Következésképpen a nemzeti bíróság kérdésére adandó válasz az, hogy a tagállamok kötelezettsége a magánszemélyeknek okozott azon károk megtérítésére, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak, nem korlátozható a Bíróságnak a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítélete kihirdetését követően elszenvedett károkra.

Az ítélet időbeli hatályának korlátozására vonatkozó kérelemről 97

A német kormány arra kéri a Bíróságot, hogy korlátozza a Németországi Szövetségi Köztársaságot terhelő kártérítést azon károkra, amelyek a jelen ügyben való ítélethirdetés után keletkeztek, mivel a károsultak ezt megelőzően nem indítottak keresetet és nem éltek hasonló követeléssel. Úgy véli, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozása szükséges a Németországi Szövetségi Köztársaságra háruló jelentős pénzügyi következmények miatt.

98

Arra az esetre, ha nemzeti bíróság megállapítaná, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság felelősségének feltételei a jelen ügyben teljesülnek, emlékeztetni kell arra, hogy az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell az okozott 75

kár következményeit orvosolnia. A nemzeti jogban a kártérítésre vonatkozóan meghatározott anyagi és eljárási feltételek figyelembe vehetik a jogbiztonság elve által támasztott követelményeket. 99

Emlékeztetni kell azonban arra, hogy ezek a feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (a fent hivatkozott, Francovich és társai ítélet 43. pontja).

100 A fentiekre figyelemmel a Bíróság megállapítja, hogy nincs helye ezen ítélet időbeli hatálya korlátozásának.

A költségekről 101 A Bíróságnál észrevételt előterjesztő dán, német, görög, spanyol, francia, ír és holland kormány és Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján A BÍRÓSÁG a Bundesgerichtshof 1993. január 28-i és a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court 1992. november 18-i végzésével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott: 1)

Az, az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó abban az esetben is, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be.

2)

Ha a közösségi jog egy tagállam általi megsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, a jogsérelmet

76

szenvedő magánszemélyeknek joguk van a kártérítésre, amennyiben a megsértett közösségi szabály célja, hogy őket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között. E fenntartással, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell a közösségi jog neki betudható megsértésével okozott kár következményeit orvosolnia azzal a feltétellel, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, vagy nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. 3)

A nemzeti bíróság az általa alkalmazandó nemzeti jogszabály alapján nem teheti függővé a kártérítéshez való jogot a kötelezettségszegést elkövető állami szerv szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen.

4)

A közösségi jog megsértésével általuk a magánszemélyeknek okozott károk vonatkozásában a tagállamokat terhelő kártérítésnek arányosnak kell lennie az elszenvedett kárral. Vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában, a tagállamok

nemzeti

meghatározása,

jogrendszerének

amelyek

lehetővé

feladata

teszik

a

azon

kártérítés

kritériumok mértékének

megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. Azon nemzeti szabályozás, amely a megtéríthető károk mértékét általános jelleggel bizonyos védett egyéni javakban okozott kárra korlátozza, kizárva a magánszemélyek elmaradt hasznát, összeegyeztethetetlen a közösségi joggal. Különleges kártérítések megítélését, mint amilyen az angol jogban meghatározott büntető jellegű kártérítés, lehetővé kell tenni a közösségi jogon alapuló igények és keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

77

5)

A tagállamok kötelezettsége a magánszemélyeknek okozott azon károk megtérítésére, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak, nem korlátozható a Bíróságnak a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítélete kihirdetését követően elszenvedett károkra.

* Az eljárás nyelve: német és angol.

Marguerite Johnston ügy C- 222/84. A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE 1986. május 15. (*)

„Férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód – Készenléti rendőrség fegyveres tagja”

A 222/84. sz. ügyben, a Bírósághoz az Industrial Tribunal of Northern Ireland, Belfast által az EGK-Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróság előtt Marguerite Johnston és a Chief Constable of the Royal Ulster Constabulary között folyamatban lévő eljárásban, a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének végrehajtásával kapcsolatos, 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelv (HL L 39., 40. o.), valamint az EGK-Szerződés 224. cikkének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, A BÍRÓSÁG, tagjai: Mackenzie Stuart elnök, T. Koopmans, U. Everling, K. Bahlmann és R. Joliet tanácselnökök, O. Due, Y. Galmot, C. Kakouris és T. F. O’Higgins bírák, főtanácsnok: M. Darmon,

78

hivatalvezető: P. Heim, figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket: –

Marguerite Johnston képviseletében írásban és szóban, A. Lester QC és D. Smyth barrister, Murphy, Kerr & Co. solicitorok megbízásából,

–

az Egyesült Királyság képviseletében írásban S. J. Hay, Treasury Solicitor’s Department, meghatalmazotti minőségben, segítője: A. Campbell Senior Crown Counsel, valamint R. Plender barrister, továbbá szóban F. Jacobs QC és R. Plender barrister,

–

a Dán Királyság képviseletében szóban L. Mikaelsen,

–

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében írásban és szóban Toledano Laredo főigazgató-helyettes, valamint J. Curall, a jogi szolgálat tagja,

a főtanácsnok indítványának az 1986. január 28-i tárgyaláson történt meghallgatását követően, meghozta a következő

Ítéletet

1

1984. augusztus 8-i végzésével, amely szeptember 4-én érkezett a Bírósághoz, az Industrial Tribunal of Northern Ireland, Belfast az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelvnek (HL L 39., 40. o.), és az EGK-Szerződés 224. cikkének értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2

E kérdések Marguerite I. Johnston és a Chief Constable of the Royal Ulster Constabulary (a továbbiakban: RUC) között folyamatban lévő eljárás keretében merültek fel. Ez utóbbi a hatáskörrel rendelkező hatóság, amely kinevezi a rendőri szervek készenléti tagjait az észak-írországi RUC Reserve-be, ahol az állások teljes

79

munkaidejűek, és amelyekre vonatkozó szerződések hároméves időtartamra szólnak, és megújíthatóak az RUC Full-time Reserve-ben. A jogvita M. I. Johnston, mint az RUC Full-time Reserve tagja, szerződése megújításának és a lőfegyverek kezelésére és használatára vonatkozó képzés nyújtásának a Chief Constable általi megtagadására vonatkozik. 3

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból következik, hogy a Royal Ulster Constabulary Reserve (Appointment and Conditions of Service) Regulations (NI) 1973. rendelkezései, amelyek a készenléti rendőrségnél a kinevezés és a munkavégzés feltételeinek

módozatait

szabályozzák,

nem

tesznek semmi olyan hátrányos

megkülönböztetést a férfiak és a nők között, amely jelen esetben jelentőséggel bírna. Ezenkívül a Sex Discrimination (Northern Ireland) Order 1976 – SI 1976, nº 1042 (NI 15) 10. és 19. cikkéből – amely a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés megszüntetését, továbbá a férfiak és nők közötti egyenlőség elvének az alkalmazás, a szakképzés és a szakmai előmenetel, valamint a munkavégzés feltételeinek vonatkozásában való végrehajtását célzó szabályokat határoz meg – az következik, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmát a rendőrségnél történő foglalkoztatás esetében is alkalmazzák, és hogy a nőket és a férfiakat nem lehet ebből a szempontból eltérő módon kezelni, a magasságra, az egyenruhára, a felszerelésre, vagy az egyenruha és a felszerelés támogatására vonatkozó feltételeket kivéve. Mindazonáltal a Sex Discrimination Order 53. cikkének (1) bekezdése szerint egyetlen, a hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezésének „sem lehet olyan hatása, amely jogellenesé tenne olyan jogi aktust, amelyet az állambiztonság, valamint a közbiztonság és a közrend védelmének érdekében hoztak”; és e cikk (2) bekezdése szerint, „a miniszter által vagy a nevében aláírt tanúsítvány, amely igazolja, hogy egy jogi aktus, amelyet a tanúsítvány tartalmaz, az (1) bekezdésben jelzett célok egyikére jött létre, megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy ez a jogi aktus e célból jött létre”. 4

Az Egyesült Királyságban a rendőrök általában nem viselnek lőfegyvert feladataik ellátásakor, kivéve a különleges tevékenységeket, e tekintetben semmilyen különbség nincs a férfiak és a nők között. A merényletek nagy száma miatt, amelyeknek évek óta rendőr áldozatai is vannak Észak-Írországban, az RUC Chief Constable úgy ítélte meg, 80

hogy nem lehet tovább fenntartani ezt a gyakorlatot. Úgy határozott, hogy az RUC-ban és az RUC Reserve-ben a férfiak lőfegyvert fognak viselni mindennapi feladataik végzése során, de a nőket nem látják el lőfegyverrel, és nem kapnak kiképzést azok kezelésére és használatára. 5

E körülmények között, a Chief Constable 1980-ban úgy ítélte meg, hogy az RUC-nak megfelelő létszámú rendőrnője volt azokra a különleges feladatokra, amelyeket általában a női személyi állományra bíznak. A rendőrség általános feladatai gyakran olyanok voltak, amelyek fegyverviselést igényeltek, ezért úgy ítélte meg, hogy e feladatokat nem lehet a továbbiakban nőkre bízni, és úgy határozott, hogy nem szerződtetnek nőket, illetve nem újítják meg szerződésüket az RUC Full-time Reservenél, csak akkor, ha olyan feladatokat kell ellátniuk, amelyeket a női személyi állományra bíztak. E döntést követően, egy esetet kivéve, egyáltalán nem ajánlottak szerződést nőknek, illetve nem újították meg szerződésüket az RUC Full-time Reservenél.

6

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint M. I. Johnston 1974. és 1980. között tagja volt az RUC Full-time Reserve-nek. Itt hatékonyan látta el az egyenruhás rendőrök olyan mindennapi feladatait, mint amilyen az ügyelet biztosítása az őrsön, a gépjárműves járőrözésben való részvétel, a járőröző gépjármű vezetése, valamint a rendőrőrsre bekísért személyek átvizsgálása. E feladatok ellátása során nem viselt fegyvert, de általában egy fegyvert viselő férfi kísérte a rendőrőrsön kívül, aki az RUC Full-time Reserve tagja. 1980-ban a Chief Constable elutasította szerződése megújítását a fent említett, az RUC Full-time Reserve női tagjaival kapcsolatos új politikája miatt.

7

M. I. Johnston keresetet nyújtott be az Industrial Tribunal-nál az elutasítás ellen, amelyben ellenezte ezen új politika alkalmazását, és kérte szerződésének megújítását, és számára a lőfegyverek kezelésére és használatára vonatkozó képzés biztosítását, arra hivatkozva, hogy jogtalan hátrányos megkülönböztetés áldozata volt, amelyet a Sex Discrimination Order tilt.

8

Az Industrial Tribunal előtt folyamatban lévő eljárás során a Chief Constable bemutatta a Secretary of State tanúsítványát, amelyben az Egyesült Királyság e minisztere – a fent idézett Sex Discrimination Order 53. cikkének megfelelően – igazolta, hogy azon jogi aktus, amely miatt a Royal Ulster Constabulary elutasította, hogy Marguerite I.

81

Johnstonnak új, teljes munkaidős állást ajánljon fel a Royal Ulster Constabulary Reserve-nél, a következő célból jött létre: a) az állambiztonság megőrzése, valamint b) a közbiztonság és a közrend védelme. 9

M. I. Johnston a 76/207 irányelvre hivatkozott. Ez utóbbi ugyanis – első cikke szerint –a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvének végrehajtására irányul az előmenetelt is magában foglaló munkavállalásra, a szakképzésre és a munkafeltételekre vonatkozóan. Ez az elv – a 2. cikk (1) bekezdése szerint – magában foglalja a nemen alapuló mindenféle hátrányos megkülönböztetés hiányát, a (2) és a (3) bekezdésben elfogadott eltérésekkel. Ezen elv különböző területeken való alkalmazása végett a 3–5. cikk előírja a tagállamok számára az egyenlő bánásmód elvével ellentétes minden törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezés hatályon kívül helyezéséhez szükséges intézkedések megtételét, és azon törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések felülvizsgálatát, amelyeknél az azokat eredetileg ösztönző, védelmet biztosító szándék már nem áll fenn. A 6. cikk szerint minden személy, aki úgy véli, hogy hátrányos megkülönböztetés érte, jogait bírói úton érvényesítheti.

10

Annak érdekében, hogy e jogvitában képes legyen döntést hozni, az Industrial Tribunal előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé: „1)

A 76/207 tanácsi irányelvet – önmagában és a jelen ügy körülményeinek

fényében vizsgálva – úgy kell-e értelmezni, hogy az egy tagállam számára lehetővé teszi, hogy az irányelv hatálya alól azokat az aktusokat, amelyek a munkavállalás vonatkozásában nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés jelentenek, és amelyeket az állambiztonság megőrzése, a közrend és a közbiztonság védelme céljából hoztak? 2)

Ez az irányelv – önmagában és a jelen ügy körülményeinek fényében vizsgálva –

lehetővé teszi-e, hogy a készenléti rendőrség fegyveres tagjának teljes munkaidős állását, vagy az ezen álláshoz kapcsolódó, a lőfegyver kezelésére és használatára vonatkozó képzést olyan szakmai tevékenységek, és adott esetben olyan, erre irányuló képzések közé sorolják, amelyeknél a 2. cikk (2) bekezdése értelmében a nem a tevékenység jellegéből vagy a munkavégzés körülményeiből adódóan meghatározó tényező? 3)

Melyek azok az elvek és szempontok, amelyeket a tagállamoknak alkalmazniuk

kell annak eldöntése érdekében, hogy a 2. cikk (2) bekezdése értelmében „a nem 82

meghatározó tényező”-e, egyrészről a készenléti rendőrség fegyveres tagjának „szakmai tevékenysége”

vonatkozásában,

másrészről,

az

„erre

irányuló

képzések”

vonatkozásában, azok jellegéből vagy körülményeiből adódóan? 4)

A törvény alapján a rendőrség irányításáért és ellenőrzéséért felelős rendőrségi

vezető által alkalmazott politika, amely szerint a rendőrség női tagjainak nem kell lőfegyvert viselnie, figyelembe véve a jelen ügy körülményeit, tekinthető-e úgy a 2. cikk (3) bekezdése értelmében, mint „a nők védelméről szóló rendelkezés”, vagy az irányelv 3. cikke (2) bekezdésének c) pontja értelmében mint „közigazgatási rendelkezés”, amelyet a „védelmet biztosító szándék” ösztönöz? 5)

Amennyiben a 4) kérdésre igenlő a válasz, melyek azok az elvek és szempontok,

amelyeket a tagállamoknak alkalmazniuk kell annak eldöntése érdekében, hogy a „védelmet biztosító szándék” a 3. cikk (2) bekezdésének c) pontja értelmében fennáll? 6)

A felperes a jelen ügy körülményei között hivatkozhat-e a tagállamok nemzeti

bíróságai előtt az egyenlő bánásmód elvére, amelyet az irányelv említett rendelkezései tartalmaznak? 7)

Amennyiben a 6) kérdésre igenlő a válasz, akkor

a)

az EGK-Szerződés 224. cikkét – önmagában vizsgálva – úgy kell-e értelmezni, hogy az felhatalmazza a tagállamokat, hogy a közrend fenntartását befolyásoló súlyos belső zavarok esetén eltérjenek azoktól a kötelezettségektől, amelyek – rendes esetben – az irányelv alapján vonatkoznának rájuk (vagy a joghatóságuk alá tartozó munkaadókra)?

b)

Ilyen esetben egy magánszemély annak megakadályozása végett, hogy a tagállam felhívja az EGK-Szerződés 224. cikkét, hivatkozhat-e arra a tényre, hogy ez a tagállam nem konzultált más tagállammal?”

11

Annak érdekében, hogy e kérdésekre az alapeljárás megoldására alkalmas válaszokat lehessen adni, tisztázni kell azt a helyzetet, amelyben az Industrial Tribunal-nak döntenie kell. Mint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, a Chief Constable elismerte az Industrial Tribunal előtt, hogy a Sex Order Discrimination rendelkezései közül egyedül az 53. cikk alkalmas arra, hogy igazolja az álláspontját. M. I. Johnston saját részéről elismerte, hogy a Secretary of State által kibocsátott 83

tanúsítvány minden jogorvoslati lehetőségtől megfosztaná őt, ha a nemzeti jogot elszigetelten alkalmaznák, és az irányelv rendelkezéseire hivatkozott annak érdekében, hogy elhárítsa a Sex Discrimination Order 53. cikkének joghatásait. 12

Úgy tűnik tehát, hogy az Industrial Tribunal által feltett kérdések elsősorban arra irányulnak, hogy összeegyeztethető-e a közösségi joggal és a 76/207 irányelvvel az, hogy egy nemzeti bíróságot bírósági felülvizsgálati jogának teljes körű gyakorlásában olyan szabály akadályoz, mint amilyet a Sex Discrimination Order 53. cikkének (2) bekezdése előír (a hatodik kérdés része). Emellett az Industrial Tribunal által feltett kérdések célja annak lehetővé tétele, hogy ez utóbbi megítélhesse, az irányelv rendelkezései lehetővé teszik-e és milyen feltételek mellett azt, hogy a jelen ügyhöz hasonló helyzetben eltérő módon kezeljék a nőket és a férfiakat a rendőrségnél történő foglalkoztatás során, a közbiztonság védelme céljából, ahogyan ez a cél a Sex Discrimination Order 53. cikkének (1) bekezdésében szerepel (az elsőtől az ötödik kérdésig). Ezen kívül a feltett kérdéseknek lehetővé kell tenniük a kérdést feltevő bíróság számára annak kiderítését, hogy az irányelv rendelkezéseire lehet-e hivatkozni, adott esetben, a nemzeti jog egyik ellentétes szabályával szemben (a hatodik kérdés másik része). Az e kérdésekre adandó válaszoktól függően felmerülhet az a kérdés, hogy az EGK-Szerződés 224. cikkére hivatkozhat-e egy tagállam avégett, hogy eltérjen azoktól a kötelezettségektől, amelyekre az irányelv kötelezi, olyan esetben, mint a jelenlegi (hetedik kérdés).

A hatékony bírói jogorvoslathoz való jogról 13

Elsőként tehát a hatodik kérdés azon részét kell megvizsgálni, amely annak kiderítésére irányul, hogy a közösségi jog és különösen a 76/207 irányelv kötelezi-e a tagállamokat arra, hogy nemzeti bíróságaik útján biztosítsák az irányelv rendelkezéseinek és az ennek végrehajtását célzó nemzeti jogszabályok betartásának hatékony ellenőrzését.

14

M. I. Johnston szerint egy olyan rendelkezés, mint a Sex Order Discrimination 53. cikkének (2) bekezdése ellentétes az irányelv 6. cikkével, mivel megakadályozza a hatáskörrel

rendelkező

nemzeti

bíróságot

bármilyen

bírósági

felülvizsgálat

gyakorlásában.

84

15

Az Egyesült Királyság Kormánya megjegyzi, hogy az irányelv 6. cikke nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy az irányelv alkalmazása során esetlegesen felmerülő valamennyi kérdést bírósági felülvizsgálatnak vessék alá, még az állambiztonság vagy a közbiztonság területén sem. Bizonyítási szabályok, mint amilyen a Sex Discrimination Order 53. cikkének (2) bekezdése, gyakran előfordulnak a nemzeti eljárásjogban. Igazolásukra az a tény szolgál, hogy az állambiztonsági és a közbiztonsági kérdéseket csak a hatáskörrel rendelkező politikai hatóság mérlegelheti megfelelően, nevezetesen a miniszter, aki a kérdéses tanúsítványt kibocsátja.

16

A Bizottság úgy véli, hogy olyan joghatás elismerése, mint amilyet a Sex Discrimination Order 53. cikkének (2) bekezdése a miniszteri tanúsítványra előír, a bírósági felülvizsgálat teljes megtagadásához vezetne, tehát ellentétes lenne a közösségi jog egyik alapelvével és az irányelv 6. cikkével.

17

E tekintetben fel kell idézni először is, hogy az irányelv 6. cikke előírja a tagállamoknak, hogy nemzeti jogrendszerükben meghozzák az ahhoz szükséges rendelkezéseket, hogy minden olyan személy, aki úgy érzi, hogy hátrányos megkülönböztetés miatt sérelmet szenvedett, „igényét bírói úton érvényesíthesse”. Ebből a rendelkezésből következik, hogy a tagállamok olyan intézkedéseket kötelesek hozni, amelyek kellően hatékonyak az irányelv céljának eléréséhez, és kötelesek biztosítani, hogy az így keletkezett jogokra az érintett személyek ténylegesen hivatkozni tudjanak a nemzeti bíróságok előtt.

18

Az e cikkben előírt bírósági felülvizsgálat olyan általános jogelv kifejeződése, amely a tagállamok közös alkotmányos hagyományain nyugszik. Ezt az elvet az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-i európai egyezmény 6. és 13. cikke is megerősítette. Amint azt a Parlament, a Tanács és a Bizottság 1977. április 5-i együttes nyilatkozatában (HL C 103., 1. o.), és a Bíróság ítélkezési gyakorlatával elismerte, a közösségi jog keretében figyelembe kell venni azokat az elveket, amelyeken ez az egyezmény alapul.

19

Az irányelvnek az említett általános elv fényében értelmezett 6. cikke szerint minden személynek joga van a hatékony jogorvoslathoz a hatáskörrel rendelkező bíróság előtt azon jogi aktusok ellen, amelyek megítélése szerint sértik a 76/207 irányelvben előírt férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvét. A tagállamok feladata, hogy biztosítsák

85

a közösségi jog alkalmazandó rendelkezéseinek és az irányelv rendelkezéseinek végrehajtását

célzó

nemzeti

jogszabályok

betartásának

hatékony

bírósági

felülvizsgálatát. 20

Olyan rendelkezés, mint a Sex Discrimination Order 53. cikkének (2) bekezdése, amely a

jelen

ügyben

szereplőhöz

hasonló

tanúsítványt

annak

megdönthetetlen

bizonyítékaként ismeri el, hogy az egyenlő bánásmód elvétől való eltérés feltételei teljesülnek, lehetővé teszi a hatáskörrel rendelkező hatóságnak, hogy megfossza a magánszemélyt annak lehetőségétől, hogy bírói úton érvényesítse az irányelvben elismert jogait. Ilyen rendelkezés tehát ellentétes az irányelv 6. cikke által megerősített hatékony bírósági felülvizsgálat elvével. 21

Ennélfogva azt kell válaszolni az Industrial Tribunal által feltett hatodik kérdés e részére, hogy az 1976. február 9-i 76/207 tanácsi irányelv 6. cikkében meghatározott hatékony bírósági felülvizsgálat elvével ellentétes az, hogy egy nemzeti hatóság olyan tanúsítványát, amely szerint teljesülnek a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvétől a közbiztonság védelme céljából történő eltéréshez szükséges követelmények, olyan megdönthetetlen bizonyítékként ismerjenek el, amely teljesen kizárja a bíróság felülvizsgálati jogát.

A 76/207 irányelvnek a közbiztonság védelmét célzó intézkedések tekintetében történő alkalmazhatóságáról 22

Ezután az első kérdést kell megvizsgálni, amellyel az Industrial Tribunal azt kívánja megtudni, hogy tekintettel arra, hogy a 76/207 irányelv nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, amely az állambiztonság megőrzésének, valamint a közrend, és különösen a közbiztonság védelmének céljából meghozott intézkedéseket érintené, alkalmazható-e az irányelv ilyen intézkedések tekintetében.

23

M. I. Johnston szerint az egyenlőség alapelvére vonatkozóan nem létezik ilyen célokból való általános eltérési lehetőség, amely független volna egyes szakmai tevékenységektől és azok természetétől valamint gyakorlásuk feltételeitől. Ilyen eltérési lehetőség pusztán azon az alapon, hogy a hátrányos megkülönböztetés célja a közbiztonság védelme, vagy hasonló cél, megadná a tagállamoknak azt a lehetőséget, hogy egyoldalúan kivonják magukat az irányelv által számukra előírt kötelezettségek alól. 86

24

Az Egyesült Királyság Kormánya úgy véli, hogy az EGK-Szerződés 36., 48., 56., 66., 223. és 224. cikkének védzáradékai azt mutatják, hogy sem a Szerződés, sem ebből következően az abból eredő jog nem alkalmazható azokra a területekre, amelyekre a nemzeti bíróság kérdése irányul, és nem korlátozzák a tagállamok hatáskörét abban, hogy meghozzák azokat az intézkedéseket, amelyeket megfelelőnek vagy szükségesnek ítélnek e célból. Azok az intézkedések tehát, amelyekre az első kérdés irányul, nem tartoznak az irányelv hatálya alá.

25

A Bizottság az irányelvnek az EGK-Szerződés 224. cikkének fényében történő értelmezését javasolja, miszerint a közbiztonsági megfontolások – az e cikkben előírt különleges körülmények között és a bírósági felülvizsgálat fenntartásával – igazolhatnák az egyenlő bánásmód elvétől való eltéréseket, még akkor is, ha az irányelv 2. cikke (2) és (3) bekezdésének szigorú feltételei nem teljesülnek.

26

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Szerződésnek csak a 36., 48., 56., 223. és 224. cikke ír elő olyan eltéréseket, amelyek alkalmazhatók a közbiztonságot esetlegesen érintő esetekben, és ezek az eltérések kivételes és jól körülhatárolt esetekre vonatkoznak. Korlátozott jellegük miatt e cikkek nem alkalmasak kiterjesztő értelmezésre, és nem teszik lehetővé, hogy ezekből levezethető legyen a Szerződésben rejlő általános fenntartás, amely alkalmazható minden olyan intézkedésre, amelyet a közbiztonság címén hoztak meg. A közösségi jog valamennyi rendelkezése tekintetében a Szerződés rendelkezései által meghatározott különleges feltételeken kívüli, általános fenntartás elismerése a közösségi jog kötelező erejét és egységes alkalmazását veszélyeztetné.

27

Ebből következik, hogy nincs semmilyen általános fenntartás a férfiak és a nők közötti egyenlő

bánásmód elvének végrehajtására vonatkozóan azon intézkedésekkel

kapcsolatban, amelyeket a közbiztonság védelme indokol, kivéve a Szerződés 224. cikkének eseti alkalmazását, amely teljesen rendkívüli esetre vonatkozik, és a hetedik kérdés tárgyát képezi. Azokat a tényeket tehát, amelyekkel kapcsolatban a hatáskörrel rendelkező hatóság a közbiztonság védelmének követelményére hivatkozott, először az irányelv különös rendelkezései alkalmazásának keretein belül kell megvizsgálni. 28

Ennélfogva azt kell válaszolni az első kérdésre, hogy a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetéseket, amelyeket a közbiztonság védelme céljából alkalmaznak, a

87

76/207 irányelvben a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód alapelvétől meghatározott eltérések fényében kell vizsgálni.

A

szakmai

tevékenység

gyakorlásának

körülményei

alapján

elfogadott

eltérésekről 29

Az Industrial Tribunal által feltett második és harmadik kérdés az irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében az egyenlő bánásmód elvétől meghatározott eltérés értelmezésére irányul annak érdekében, hogy lehetséges legyen annak eldöntése, hogy vonatkozik-e ez az eltérés a vitatotthoz hasonló eltérő bánásmódra. Ezért a bíróság tájékoztatást kér azokról a szempontokról és elvekről, amelyek alapján meghatározható, hogy a jelen ügyben vitatotthoz hasonló tevékenység azon tevékenységek közé tartozik-e, amelyeknél „a nem a tevékenység jellegéből vagy a munkavégzés körülményeiből adódóan meghatározó tényező”.

30

M. I. Johnston úgy véli, hogy erre a kérdésre nem lehet válaszolni ilyen általános megfogalmazásban. Ő mindig teljes megelégedésre végezte feladatait a rendőrségen. Szerinte a nők tökéletesen alkalmasak arra, hogy a lőfegyverek kezelésére vonatkozó kiképzésben részesüljenek. Az Industrial Tribunalra tartozik annak mérlegelése, hogy, tekintettel azokra a tényleges feladatokra, amelyeket neki kellene ellátnia, az irányelv 2. cikkének (2) bekezdése szerinti eltérés lehetséges-e. Szerinte ez a rendelkezés nem teszi lehetővé, hogy őt az RUC Full-time Reserve-nél teljes egészében valamennyi munkából kizárják.

31

Az Egyesült Királyság Kormánya szerint a tagállamok diszkrecionális jogkörrel bírnak annak megállapítása terén, hogy az állambiztonság, a közbiztonság és a közrend követelményei alapján a rendőrségnél a szakmai tevékenység gyakorlásának feltételeivel ellentétes-e az, hogy ezt a tevékenységet lőfegyvert viselő nő végezze. A tagállamok figyelembe vehetnek e tekintetben olyan szempontokat, mint például a fizikai erő különbsége, a közvélemény várható reakciója a fegyvert viselő rendőrnők feltűnésére, és az ez utóbbiak ellen irányuló merényletek. A Chief Constable döntése, amelyet e szempontok alkalmazásával hozott meg, az irányelv 2. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozik.

88

32

A Bizottság úgy véli, hogy a munkavégzés körülményeiből, és a nem jellegéből adódóan lehet a fegyvert viselő rendőr tevékenységét olyan tevékenységnek tekinteni, amelynél a nem meghatározó tényező. Az eltérést ugyanakkor az egyes különleges feladatok vonatkozásában kell igazolni, és nem a munkát általánosságban vizsgálva. Különösen az arányosság elvét kell tiszteletben tartani. A nemzeti bíróság feladata a vitatott hátrányos megkülönböztetés e szempontból történő vizsgálata.

33

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy amennyiben az Észak-Írországban a rendőrség

vonatkozásában

hatáskörrel

rendelkező

hatóságok

a

közbiztonság

védelmének követelményei miatt úgy határoztak, hogy a továbbiakban eltérnek attól az Egyesült Királyság többi részében általában alkalmazott szabálytól, amely szerint a mindennapi feladatok ellátásakor nem fegyverzik fel a rendőrséget, ez a határozat önmagában semmilyen megkülönböztetést nem jelent a férfiak és a nők között, tehát az egyenlő bánásmód elvének alkalmazási körén kívül esik. Az intézkedéseknek az irányelv rendelkezéseinek fényében való vizsgálata csak a Chief Constable azon határozata tekintetében merül fel, hogy a nőket nem látják el lőfegyverrel, és használatukra sem képezik ki őket, valamint hogy a rendőrség általános feladatait ettől kezdve fegyvert viselő férfiak látják el, és nem újítják meg az RUC Full-time Reservenél az olyan nők szerződéseit, mint M. I. Johnston, akik korábban általános rendőrségi feladatokat látták el. 34

Mivel – amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül – a Sex Discrimination Order, annak kifejezett rendelkezése alapján, alkalmazandó a rendőrségi állásokra, és az alkalmazandó különös rendelkezések e tekintetben semmilyen megkülönböztetést nem tesznek a férfiak és nők között, a szakmai tevékenység jellege a rendőrségnél nem vehető figyelembe a vitatott hátrányos megkülönböztetés igazolására. Meg kell azonban vizsgálni, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban leírt tevékenység gyakorlásának különleges körülményeiből adódóan a nem meghatározó tényezőnek minősül-e.

35

Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, az RUC Full-time Reserve-nél dolgozó nők vonatkozásában alkalmazandó politikát a Chief Constable azért fogadta el, mert úgy vélte, hogy azzal, hogy a nőket fegyverrel látják el, azt kockáztatják, hogy gyakrabban lesznek merényletek célpontjai és fegyverük támadóik kezébe kerülhet, a közvélemény rosszul fogadná a nők fegyverviselését, amely 89

túlságosan ellentmondana a fegyvert nem viselő rendőrség képének, valamint a fegyvert viselő nők kevésbé lennének hatékonyak a rendőri tevékenység szociális területén, a családokkal és a gyerekekkel való kapcsolattartásban, amely területen szolgálatuk különösen értékes. A Chief Constable így politikáját azoknak a különleges feltételeknek a vonatkozásában indokolta, amelyek között a rendőrség munkája zajlik az ÉszakÍrországban

fennálló

helyzetben,

tekintettel

a

közbiztonság

védelmének

követelményeire súlyos belső zavarok idején. 36 Azon kérdés tekintetében, hogy ilyen indokolás az irányelv 2. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozik-e, először is meg kell állapítani, hogy ezt a rendelkezést, mint az irányelv által megerősített egyéni jogtól való eltérést, megszorítóan kell értelmezni. El kell ismerni azonban, hogy a fegyvert viselő rendőrség tagjai által végzett szakmai tevékenység gyakorlásának körülményeit az a környezet határozza meg, amelyben e tevékenységeket végzik. E tekintetben nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy súlyos belső zavarok esetén a rendőrnők fegyverviselése még nagyobb kockázatot jelenthet az ellenük irányuló merényletek formájában, és ezért a közbiztonság követelményeivel ellentétes lehet. 37

Ilyen körülmények

között

bizonyos

rendőrségi tevékenységek

gyakorlásának

körülményei lehetnek olyanok, hogy gyakorlásuknál a nem meghatározó tényezőnek minősül. Ekkor a tagállam a férfiak részére tarthatja fenn e feladatokat és az ehhez szükséges képzést. Ilyen esetben a tagállamok – mint ahogy ez az irányelv 9. cikkének (2) bekezdéséből következik – kötelesek a kérdéses tevékenységeket időszakosan felülvizsgálni annak eldöntése érdekében, hogy a társadalmi fejlődés tükrében indokolte az irányelv általános szabályaitól eltérő kivételek további fenntartása. 38

Ezen kívül fel kell idézni, hogy valamennyi olyan egyéni jogtól történő eltérés meghatározása során, mint amilyen az irányelv által meghatározott férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód, tiszteletben kell tartani az arányosság elvét, amely a közösségi jogrendszer alapjait képező általános jogelvek közé tartozik. Ez az elv megköveteli, hogy az eltérések ne haladják meg a kitűzött cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket, valamint megköveteli az egyenlő bánásmód elvének és a közbiztonság azon követelményeinek lehető legmesszebbmenő összeegyeztetését, amelyek a kérdéses tevékenység gyakorlásának körülményeit meghatározzák.

90

39

Az EGK-Szerződés 177. cikke által meghatározott hatáskörmegosztás keretében a nemzeti bíróság feladata annak meghatározása, hogy azon indokok, amelyekre a Chief Constable alapozta döntését, ténylegesen megalapozottak-e, és igazolják-e az M. I. Johnston esetében meghozott konkrét intézkedést. Ugyancsak a nemzeti bíróság feladata az arányosság elve tiszteletben tartásának felügyelete, és annak ellenőrzése, hogy nem lehetett-e volna elkerülni M. I. Johnston szerződése megújításának elutasítását olyan feladatoknak a nők részére történő kiosztásával, amelyeket az elérni kívánt célok veszélyeztetése nélkül, fegyver nélkül is el lehet látni.

40

Az Industrial Tribunal második és harmadik kérdésére adandó válasz tehát az, hogy a 76/207 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy annak vizsgálata során, hogy a rendőri tevékenység gyakorlásának körülményeiből adódóan a nem meghatározó tényezőnek minősül-e, a tagállam figyelembe veheti a közbiztonság védelmének követelményeit annak érdekében, hogy olyan belső helyzetben, amelyet gyakori merényletek jellemeznek, a rendőrség általános feladatait lőfegyverrel ellátott férfiak részére tartsa fenn.

A nők védelmének szándékával elfogadott eltérésekről 41

Az Industrial Tribunal ezután negyedik és ötödik kérdésével azt kéri, hogy a Bíróság értelmezze az egyes nemzeti jogszabályok alapjául szolgáló, az irányelv 2. cikkének (3) bekezdésében szereplő „nők védelme”, valamint a 3. cikk (2) bekezdésének c) pontjában szereplő „védelmet biztosító szándék” fogalmakat, annak érdekében, hogy lehetséges legyen annak eldöntése, hogy a vitatott eltérő bánásmód az egyenlő bánásmód elvétől való e célokból előírt eltérések alkalmazási körébe tartozik-e.

42

M. I. Johnston szerint e rendelkezések szigorúan értelmezendőek, és csak arra irányulnak, hogy különös bánásmódot biztosítsanak a nők részére egészségük és biztonságuk védelme érdekében, terhesség vagy anyaság esetén. Nem ez a helyzet a nőknek a rendőrség fegyveres szolgálatából történő teljes kizárása esetében.

43

Az Egyesült Királyság Kormányának érvelése szerint az RUC Full-Time Reserve-nél lévő nők tekintetében a politika célja a nők védelme annak megakadályozásával, hogy merényletek célpontjaivá váljanak. A nők védelmének fogalma alkalmas arra, hogy ilyen célnak súlyos zavarok idején megfeleljen. A Bizottság is azon a véleményen van,

91

hogy olyan kivételes helyzet, mint amilyen jelenleg Észak-Írországban van, és a veszélyek, amelyek ebből a fegyvert viselő rendőrnőkre nézve származnak, alkalmasak arra, hogy figyelembe vegyék őket a nők védelmének szempontjából. 44

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az irányelv 2. cikkének (2) bekezdéséhez hasonlóan annak (3) bekezdését, amely egyaránt meghatározza a 3. cikk (2) bekezdése c) pontjának hatályát, szigorúan kell értelmezni. A terhesség és az anyaság kifejezett említéséből adódik, hogy az irányelv egyrészről a nők biológiai állapotának védelmét, másrészről az anya és gyermeke közötti különleges kapcsolatot kívánja biztosítani. Az irányelv e rendelkezése tehát nem teszi lehetővé, hogy a nőket egy állásból azért zárják ki, mert a közvélemény azt igényli, hogy a nőket a férfiaknál jobban védjék olyan kockázatok ellen, amelyek a férfiakat és nőket egyaránt érintik, és amelyek eltérnek a nők védelmének azon szükséges elemeitől, amelyek kifejezetten említésre kerülnek.

45

Nem tűnik úgy, hogy azok a kockázatok és veszélyek, amelyeknek a nők rendőrségi feladataik elvégzése során vannak kitéve, olyan helyzetben, mint amilyen ÉszakÍrországban fennáll, eltérnének azoktól, amelyeknek minden férfi ki van téve ugyanezen feladatok elvégzésekor. A nők ilyen szakmai tevékenységből való teljes kizárása, amelyet nem kifejezetten nőkre vonatkozó kockázatok alapján a közbiztonság védelme érdekében vezetnek be, nem tartozik azon eltérő bánásmódok körébe, amelyeket az irányelv 2. cikkének (3) bekezdése a nők védelme érdekében megenged.

46

Az Industrial Tribunal negyedik és ötödik kérdésére adandó válasz tehát az, hogy a 76/207 irányelv 2. cikkének (3) bekezdése által a nők védelme érdekében megengedett, férfiak és nők közötti eltérő bánásmód nem terjed ki azokra a kockázatokra és veszélyekre, amelyeknek munkája végzése során adott helyzetben minden fegyveres rendőr ki van téve, és amelyek nem kifejezetten a nőket érintik.

A 76/207 irányelv hatályáról 47

Az Industrial Tribunal a hatodik kérdésével arra keres választ, hogy magánszemély hivatkozhat-e az irányelv rendelkezéseire a nemzeti bíróság előtt zajló eljárásban. Tekintettel az előzőekre, ez a kérdés különösen az irányelv 2. és 6. cikkére vonatkozóan merül fel.

92

48

M. I. Johnston úgy véli, hogy az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése feltétlen, valamint kellően világos és pontos ahhoz, hogy közvetlen hatállyal rendelkezzen. Így hivatkozni lehet rá a Chief Constable-lal, mint hatósággal szemben. Mindenesetre az irányelv magánszemélyekkel szemben is közvetlen horizontális hatállyal rendelkezik.

49

Az Egyesült Királyság Kormánya szerint az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése feltételes rendelkezés annyiban, hogy olyan korlátozásoktól függ, amelyeket a tagállamok diszkrecionálison határozhatnak meg. A Chief Constable alkotmányosan független az államtól, és jelen esetben pusztán mint munkaadó érintett, az irányelv pedig nem rendelkezik közvetlen hatállyal az ilyen kapcsolatok tekintetében.

50

A Bizottság úgy véli, hogy az ügyet el lehet dönteni a nemzeti jog keretén belül, és nem szükséges az irányelv 2. és 3. cikkének közvetlen hatályáról nyilatkozni.

51

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy minden olyan esetben, amikor egy irányelvet megfelelő módon végrehajtanak, annak joghatásai az érintett tagállamok által meghozott végrehajtási intézkedéseken keresztül érintik a magánszemélyeket. Az a kérdés tehát, hogy a 2. cikk (1) bekezdésére lehet-e hivatkozni a nemzeti bíróság előtt, tárgytalan, amint megállapítást nyer, hogy a nemzeti jog végrehajtotta ezt a rendelkezést.

52

A 2. cikk (2) bekezdése által megengedett, és a fentiekben ismertetett egyenlő bánásmód elvétől való eltérés a tagállamok számára pusztán lehetőséget jelent. A hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy a nemzeti jogszabályok rendelkezésein keresztül éltek-e ezzel a lehetőséggel, valamint e rendelkezések tartalmának vizsgálata. Az a kérdés, hogy magánszemély hivatkozhat-e az irányelv egyik rendelkezésére a nemzeti jogszabályok által előírt eltéréssel szemben, csak akkor merülne fel, ha ez az eltérés túllépné az irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében megengedett kivételek korlátait.

53

Ebben az összefüggésben először is meg kell állapítani, mint azt a Bíróság már 1984. április 10-én hozott ítéleteiben (14/83. sz., von Colson és Kamann ügy [EBHT 1984., 1891. o.]; 79/83. sz. Harz-ügy [EBHT 1984., 1921. o.]) kimondta, hogy tagállamoknak egy irányelvből fakadó azon kötelezettsége, hogy az abban meghatározott eredményeket elérjék, valamint a Szerződés 5. cikke szerinti azon kötelezettsége, hogy megtegyenek

93

minden megfelelő általános vagy különös intézkedést e kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében, a tagállamok valamennyi hatóságára, így a hatáskörük keretein belül a bíróságokra is vonatkozik. Következésképpen a nemzeti jog, és különösen a 76/207

irányelv

végrehajtására

bevezetett

nemzeti

törvényi

rendelkezések

alkalmazásakor a nemzeti bíróságnak saját nemzeti jogát az irányelv szövegének és céljának fényében kell értelmeznie a 189. cikk (3) bekezdésében meghatározott eredmény elérése érdekében. Az Industrial Tribunal feladata tehát az irányelv teljes érvényesülésének biztosítása érdekében a Sex Discrimination Order rendelkezéseinek, és különösen 53. cikke (1) bekezdésének értelmezése az irányelv rendelkezéseinek fényében, amint azok fent értelmezésre kerültek. 54

Arra az esetre, ha az eddigiekre tekintettel mégis felmerülne annak kérdése, hogy magánszemély hivatkozhat-e az irányelvre a nemzeti jogszabályok által előírt eltéréssel szemben, fel kell idézni a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatát (lásd különösen a 8/81. sz. Becker-ügyben 1982. január 19-én hozott ítéletet [EBHT 1982., 53. o.]). Még közelebbről, a Bíróság 1986. február 26-án hozott ítéletében (152/84. sz. Marshall-ügy [EBHT 1986., 1986., 723. o.]) nemrégiben úgy ítélte meg, hogy a 76/207 irányelv bizonyos rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, és a magánszemélyek hivatkozhatnak ezekre egy tagállammal szemben, ha a tagállam azt helytelenül ülteti át.

55

Ez a megállapítás a fent hivatkozott, 1986. február 26-án hozott ítéletben az irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében előírt egyenlő bánásmód elvének az 5. cikk (1) bekezdésében említett elbocsátás feltételeivel kapcsolatos alkalmazására vonatkozott. Ugyanez vonatkozik a 2. cikk (1) bekezdésében szereplő elvnek a 3. cikk (1) bekezdésében említett állások betöltésének, valamint a 4. cikkben említett, a szakképzéshez és magasabb szintű szakképzéshez való hozzájutás feltételeivel kapcsolatos alkalmazására, amelyek a jelen ügy tárgyát képezik.

56

Ugyancsak a fent említett, 1986. február 26-án hozott ítéletében a Bíróság kimondta, hogy a magánszemélyek hivatkozhatnak az irányelvre állami intézménnyel szemben függetlenül attól, hogy ez utóbbi mint munkaadó vagy mint hatóság jár el. Olyan hatóság tekintetében, mint amilyen a Chief Constable, meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az derül ki, hogy ez utóbbi a rendőrségi szolgálatok irányításáért felelős tisztviselő. Ilyen hatóság, amelyet az állam a közrend és 94

a közbiztonság fenntartásával bízott meg, bármilyen is legyen egyébként a kapcsolata más állami intézményekkel, nem magánszemélyként jár el. Nem származhat előnye abból, hogy a tagállam, amelyből létét nyeri, nem tartotta be a közösségi jogot. 57

A hatodik kérdésre adandó válasz tehát az, hogy magánszemélyek egy állami hatósággal szemben, amelynek feladata a közrend és a közbiztonság fenntartása, és amely munkáltatóként jár el, hivatkozhatnak a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében előírt, férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a 3. cikk (1) bekezdésében említett állások betöltésének, valamint a 4. cikkben említett, a szakképzéshez és magasabb szintű szakképzéshez való hozzájutás feltételeivel kapcsolatos alkalmazására annak érdekében, hogy kizárjanak ezen elvtől való, a nemzeti jogszabályok által előírt eltérést, amennyiben ez az eltérés túllépi az irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében megengedett kivételek korlátait.

58

Az irányelv 6. cikke vonatkozásában, amely – amint az a fentiekben már bemutatásra került – jelen esetben ugyancsak alkalmazandó, a Bíróság már korábban úgy ítélte meg a fent említett, 1984. április 10-én hozott ítéleteiben, hogy e cikk az esetleges hátrányos megkülönböztetés szankcióinak vonatkozásában nem tartalmaz olyan feltétlen és kellően pontos kötelezettséget, amelyre magánszemély hivatkozhatna. Ugyanakkor amennyiben ebből – az általa kifejezésre juttatott általános elv fényében értelmezett – cikkből az következik, hogy minden olyan személynek rendelkeznie kell hatékony bírói jogorvoslati

lehetőséggel,

akit

megítélése

szerint

nemen

alapuló

hátrányos

megkülönböztetés ért, e rendelkezés feltétlen és kellően pontos ahhoz, hogy hivatkozni lehessen rá olyan tagállammal szemben, amely saját belső jogrendjében nem biztosítja ennek teljes körű alkalmazását. 59

Meg kell tehát állapítani a hatodik kérdés e részére adott válaszban, hogy a 6. cikk rendelkezésére, mely szerint minden olyan személynek rendelkeznie kell hatékony bírói jogorvoslati

lehetőséggel,

akit

megítélése

szerint

nemen

alapuló

hátrányos

megkülönböztetés ért, magánszemélyek hivatkozhatnak olyan tagállammal szemben, amely saját belső jogrendjében nem biztosítja ennek teljes körű alkalmazását.

Az EGK-Szerződés 224. cikkéről

95

60

Ami a 224. cikk értelmezésére vonatkozó hetedik kérdést illeti, az előzőekből következik, hogy a 76/207 irányelv 2. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi egy tagállamnak, hogy figyelembe vegye a közbiztonság védelmének követelményeit olyan helyzetben, mint amilyen az ügyben szereplő. Ami az irányelvben előírt szabályok tiszteletben tartása tekintetében a bírósági felülvizsgálat biztosítására vonatkozó követelményt illeti, az ügy iratainak egyetlen eleme és a Bíróság elé terjesztett észrevételek egyike sem enged arra következtetni, hogy az Észak-Írországban fennálló súlyos belső zavarok lehetetlenné teszik a bírósági felülvizsgálat működését, vagy hogy a közbiztonság védelméhez szükséges intézkedéseket megfosztaná hatékonyságuktól a nemzeti bíróságok által gyakorolt ilyen felülvizsgálat ténye. Ilyen feltételek mellett a jelen ügyben nem merül fel az a kérdés, hogy egy tagállam hivatkozhat-e az EGKSzerződés 224. cikkére avégett, hogy eltérjen a számára a közösségi jog, és különösen az irányelv által előírt kötelezettségektől.

61

Így a többi kérdésre adott válaszokra tekintettel a hetedik kérdés tárgytalan.

A költségekről 62

A Bíróság felé észrevétellel élő Egyesült Királyság és Dánia kormányai, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban résztvevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján A BÍRÓSÁG az Industrial Tribunal of Northern Ireland 1984. augusztus 8-i határozatával hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott: 1)

Az 1976. február 9-i 76/207 tanácsi irányelv 6. cikkében meghatározott hatékony bírósági felülvizsgálat elvével ellentétes az, hogy egy nemzeti hatóság olyan tanúsítványát, amely szerint teljesülnek a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvétől a közbiztonság védelme céljából történő eltéréshez szükséges követelmények, olyan megdönthetetlen bizonyítékként

96

ismerjenek el, amely teljesen kizárja a bíróság felülvizsgálati jogát. A 6. cikk rendelkezésére, mely szerint minden olyan személynek rendelkeznie kell hatékony bírói jogorvoslati lehetőséggel, akit megítélése szerint nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés ért, magánszemélyek hivatkozhatnak olyan tagállammal szemben, amely saját belső jogrendjében nem biztosítja ennek teljes körű alkalmazását. 2)

A nemen alapuló hátrányos megkülönböztetéseket, amelyeket a közbiztonság védelme céljából alkalmaznak, a 76/207 irányelvben a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód alapelvétől meghatározott eltérések fényében kell vizsgálni.

3)

A 76/207 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy annak vizsgálata során, hogy a rendőri tevékenység gyakorlásának körülményeiből adódóan a nem meghatározó tényezőnek minősül-e, a tagállam figyelembe veheti a közbiztonság védelmének követelményeit annak érdekében, hogy olyan belső helyzetben, amelyet gyakori merényletek jellemeznek, a rendőrség általános feladatait lőfegyverrel ellátott férfiak részére tartsa fenn.

4)

A 76/207 irányelv 2. cikkének (3) bekezdése által a nők védelme érdekében megengedett, férfiak és nők közötti eltérő bánásmód nem terjed ki azokra a kockázatokra és veszélyekre, amelyeknek munkája végzése során adott helyzetben minden fegyveres rendőr ki van téve, és amelyek nem kifejezetten a nőket érintik.

5)

Magánszemélyek egy állami hatósággal szemben, amelynek feladata a közrend és a közbiztonság fenntartása, és amely munkáltatóként jár el, hivatkozhatnak a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében előírt férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a 3. cikk (1) bekezdésében említett állások betöltésének, valamint a 4. cikkben említett a szakképzéshez és magasabb szintű szakképzéshez való hozzájutás feltételeivel kapcsolatos alkalmazására annak érdekében, hogy kizárjanak ezen elvtől való, a nemzeti jogszabályok által előírt eltérést, amennyiben ez az eltérés túllépi az irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében megengedett kivételek korlátait.

97

Erich Stauder v. Ulm Városa Sozialamt C-29/69. Az Európai Bíróság 1969. november 12. napján meghozta a következő Ítéletet: (1) Az 1969. február 12-i, 69/71/EGK határozat 4. cikkének második francia bekezdését, amint azt a 69/244/EGK határozat módosítja, úgy kell értelmezni, hogy az csupán az intézkedés rendelkezéseinek kedvezményezettjei azonosítását követeli meg; azt azonban nem, hogy e kedvezményezetteket nevük alapján azonosítsák, hogy így ellenőrzésük lehetővé váljon. Ezt ugyanakkor nem is tiltja. (2) A Verwaltungsgericht Stuttgart által a Bíróság elé utalt kérdés vizsgálata semmi olyat nem derített fel, amely az említett határozat érvényességét érintené. Indokolás: 1. 1969. június 18-i végzésével, mely a Bíróság Ügykezelő Irodájába 1969. június 26-án érkezett, a Verwaltungsgericht Stuttgart az EGK Szerződés 177. cikkének megfelelően előzetes döntést kérve, kérdést utalt a Bíróság elé. A kérdés az volt, hogy vajon az Európai Közösségek Bizottságának 69/71/EGK határozatának 4. cikkében foglalt követelmény, miszerint a bizonyos jóléti szociális programok körébe tartozó kedvezményezettek számára a csökkentett árú vajértékesítés akkor lehetséges, ha a kedvezményezettek nevét közlik a kereskedőkkel, összhangban állónak tekinthető-e a hatályos közösségi jog általános elveivel. 2. A fent említett határozatot az összes tagállamnak címezték. A határozat a közös piac fölös vajmennyisége értékesítésének ösztönzése érdekében felhatalmazza őket, hogy a vajat a szokásosnál alacsonyabb áron bocsássák bizonyos szociális támogatást élvező fogyasztói csoportok rendelkezésére. Ez a felhatalmazás néhány feltételtől függ, melyek célja egyebek között annak biztosítása, hogy az ilyen módon értékesített termék valóban oda kerüljön, ahová szánták. Evégett, a 69/71/EGK határozat 4. cikke két változatában, ezek közül az egyik a német változat, kimondja, hogy az államok kötelesek minden szükséges intézkedést meghozni annak biztosítására, hogy kizárólag a kedvezményezettek vásárolhassák meg a kérdéses terméket egy "nevüket jelző kupon" bemutatásával, míg a többi változatban csak annyit

98

mond ki, hogy "az érintett személyre utaló kupont" kell felmutatni, lehetővé téve ezáltal, hogy a kedvezményezett megnevezésén kívül az ellenőrzés más módszereit is alkalmazhassák. Ezért szükséges, először is, meggyőződni arról, hogy a kérdéses rendelkezés pontosan milyen módszereket ír elő. 3. Amikor valamely határozatot az összes tagállamnak címeznek, az egységes alkalmazás és ennek megfelelően, az egységes értelmezés szükségessége nem teszi lehetővé, hogy a szövegnek kizárólag egy változatát önmagában vizsgáljuk, hanem megköveteli, hogy azt a jogkezelő valós szándéka és az általa elérni kívánt cél alapján a mind a négy nyelven készült változat fényében értelmezzük. 4. Egy olyan esetben, mint a jelenlegi, a legliberálisabb értelmezést kell figyelembe venni, feltéve, hogy az elegendő a kérdéses határozat által kitűzött célok eléréséhez. Ezenkívül, nem fogadható el, hogy a határozat alkotói szigorúbb kötelezettséget kívántak volna bizonyos tagállamokra róni, mint másokra. 5. Ezt az értelmezést megerősíti a Bizottság nyilatkozata is, miszerint az Igazgatóbizottság, amikor elé a 69/71/EGK határozat tervezetét benyújtották, egy olyan módosítást javasolt, melynek célja annak a követelménynek az eltörlése, hogy a kuponon nevet tüntessenek fel, kérve véleményét. E határozat preambulumának utolsó pontja rámutat arra, hogy a Bizottság el kívánta fogadni a javasolt módosítást. 6. Ebből az következik, hogy a kérdéses rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy az nem követeli meg a kedvezményezettek névvel történő azonosítását, bár kifejezetten nem is tiltja meg. A Bizottság így kiadhatta az erre irányuló módosító határozatot 1969. július 29-én. Így minden tagállam, ennek megfelelően, választhat számos olyan módszer közül, amelynek révén a kupon utalhat az érintett személyre. 7. Ily módon értelmezve, a kérdéses rendelkezés semmi olyat nem tartalmaz, amely sértené a közösségi jog általános elveiben foglalt és a Bíróság által védelemben részesített alapvető emberi jogokat.

99

J. Nold, Kohlen- und Baustoffgroáhandlung felperesnek az Európai Közösségek Bizottsága C-4/73. Az Európai Bíróság 1974. május 14. napján meghozta a következő ítéletet: (1) A Bíróság a keresetet elutasítja. (2) Kötelezi a felperest, hogy viselje az eljárás költségeit, beleértve az 1973. február 13-i és november 21-i végzésekkel fenntartott, illetve az 1973. június 21-i végzéssel megítélt költségeket. Indokolás: 1. 1973. január 31-én benyújtott keresetében a J. Nold, egy korlátolt felelősségu társas vállalkozás, amely szén és építőanyag nagykereskedéssel rendelkezik Darmstadtban, azt kérte, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a Bizottság 1972. december 21-i határozatát, amely a Ruhrkohle AG számára új vállalási feltételeket engedélyezett, és később kiterjesztett keresetében kérte a Bíróságot, hogy e határozatot helyezze hatályon kívül és nem alkalmazhatóvá, amennyiben az a felperesre vonatkozik. A felperes alapvetően azt sérelmezte, hogy a határozat felhatalmazta a Ruhr-vidéki szénértékesítő ügynökséget, hogy két éves szerződések megkötésétől függően, amelyek legalább évi 6000 tonnás vásárlást írnak elő, lehetővé tegye a szén közvetlen kínálatát a belföldi és a kisfogyasztói szektor számára. Ez a mennyiség azonban nagymértékben meghaladja a Ruhr-vidéki szénértékesítő ügynökség éves értékesítését ebben a szektorban, és ezzel a határozat visszavonta a felperes közvetlen nagykereskedői jogállását. A megengedhetőségről 2. A Bizottság nem vitatta a kérelem megengedhetőségét. Ugyanakkor azonban a Ruhrkohle AG és a Ruhrkohle-Verkauf GmbH, a beavatkozók, azzal érveltek, hogy a kereset nem teljesíthető, mivel a felperesnek nem fűződik jogi érdeke az ügyhöz. Ők úgy vélik, hogyha felperes megnyerné a pert és elérné az 1972. december 21-i határozat hatályon kívül helyezését, a Bíróság ítélete azzal a hatással járna, hogy felélesztené a kérdéses határozat tárgyát képező kereskedelmi szabályok előtt hatályban lévőeket. 100

Felperes nem teljesíti a korábbi szabályok követelményeit, ezért bármi legyen is a per végkifejlete, elveszítené közvetlen nagykereskedői jogállását. 3. Ez az érvelés nem fogadható el. Sőt, amennyiben a vitatott határozatot az említett ellenvetések alapján hatályon kívül helyeznék, a Bizottság minden valószínűség szerint kénytelen lenne az engedélyköteles kereskedelem szabályait olyan új rendelkezésekkel helyettesíteni, amelyek jobban összhangban állnak a felperes helyzetével. Ennek megfelelően megállapítható, hogy a felperesnek igenis fűződik érdeke a kérdéses határozat megsemmisítéséhez. Összefoglalás 4. A felperes nem határozta meg az ESZAK Szerződés 33. cikkében meghatározott semmisségi okok közül azokat, amelyekre a vitatott határozat elleni keresetét építi. 5. Mindenesetre, érveinek egy tekintélyes részét közvetlenül el kellett utasítani, amennyiben az abban foglalt ellenvetések nem kapcsolódnak a Bizottság vitatott határozatának rendelkezéseihez, hanem inkább a felperesnek a beavatkozókhoz való viszonyához. 6. Amennyiben az ellenvetések valóban a Bizottság határozatát érintik, a felperes írásos és szóbeli érvei lényegében egy alapvető eljárásjogi követelmény, a Szerződés és annak alkalmazására vonatkozó bármilyen jogszabály megsértésére hivatkoznak. Ezeket az indokokat különösen a bányákból történő közvetlen szállítás jogára meghatározott új feltételek, a vitatott határozat indokolásának hiánya, a felperes elleni diszkrimináció és alapvető jogainak állítólagos megsértése tekintetében adta elő. Az indokolás hiányára és a diszkriminációra vonatkozó felvetésekről 7. 1969. november 27-i határozatával a Bizottság az ESZAK Szerződés 66. cikk (1) és (2) bekezdése alapján engedélyezte a legtöbb Ruhr-vidéki bányatársaság egyetlen társasággá történő fúzióját, ez lett a Ruhrkohle AG. E határozat 2. cikk (1) bekezdése szerint az új társaságot kötelezték, hogy az üzleti feltételeiben bekövetkező bármilyen változást terjesszen a Bizottság elé engedélyezésre. Egy erre irányuló kérelmet a Rurhkohle AG 1972. június 30-án terjesztett be a Bizottsághoz. A Bizottság engedélyét az 1972. december 21-i határozattal adta meg, ez a határozat a jelenlegi jogvita tárgya.

101

Az e határozattal jóváhagyott szabályok új feltételeket határoztak meg, amelyek lefektették a minimális mennyiségeket, amelynek vásárlására a forgalmazóknak kötelezettséget kellett vállalniuk, hogy jogosultságot szerezzenek a termelőtől történő közvetlen szállításra. Különösen, a közvetlen szállítások feltétele, hogy a forgalmazó legkevesebb 6000 tonna éves mennyiségre a belföldi és kisfogyasztói szektorra két éves szerződést kössön. 8. Ezzel szemben a felperes azt hozta fel, hogy a Bizottság lehetővé tette a Ruhrkohle AGnak, hogy önkényesen határozza meg ezt a követelményt, amellyel, tekintettel a felperes éves értékesítésének mennyiségére és jellegére, ő elveszítette jogosultságát a közvetlen szállításra és ezáltal közvetítő igénybevételére szorul mindazokkal az üzleti hátrányokkal együtt, ami ezzel jár. Először is, a felperes úgy vélte, hogy diszkriminatív, hogy szemben a többi vállalkozással, ő elveszíti jogosultságát a termelőtől történő közvetlen szállításra, és ezáltal hátrányosabb helyzetbe kerül, mint más forgalmazók, akik változatlanul élvezik ezt az előnyt. Másodszor, a felperes hivatkozott a 65. cikk (2) bekezdésére, amely a 66. cikkben előirányzotthoz

hasonló

esetben

csak

akkor

engedélyezi

a

közös

értékesítési

megállapodásokat, ha ezzel az érintett termékek "termelése vagy forgalmazása lényegesen javul". 9. A határozat indokolásában a Bizottság hangsúlyozta, hogy tudatában volt annak, hogy az új vállalási feltételek azt fogják jelenteni, hogy számos forgalmazó el fogja veszíteni jogosultságát a termelőtől történő közvetlen vásárlásra, mivel képtelenek a fent meghatározott kötelezettségeket felvállalni. Ezt az intézkedést azzal indokolta, hogy a szénértékesítés súlyos hanyatlására tekintettel, a Ruhrkohle AG rákényszerült marketing rendszerének racionalizálására oly módon, hogy a közvetlen üzleti kapcsolatait megfelelő méretű forgalmazókra korlátozza. Annak a követelménynek, hogy a forgalmazók éves minimális mennyiségekre szerződjenek, az a célja, hogy biztosítsa, hogy a bányák rendszeresen és a termelési kapacitásuknak megfelelő mennyiségben értékesíthessék termékeit. 10. A Bizottság, illetve a beavatkozók által adott magyarázatból kitűnik, hogy a fent jelzett kritériumok meghatározása nemcsak a szénbányászatra jellemző műszaki feltételek alapján indokolható, hanem a széntermelés recessziója által okozott gazdasági nehézségekkel is. Ezért úgy tűnik, hogy ezek a kritériumok, amelyeket egy általános érvényű közigazgatási határozat írt elő, nem tekinthetők diszkriminatívnak és a jogalkalmazás céljaira megfelelő indokolást kaptak az 1972. december 21-i határozatban. 102

Ami e kritériumok alkalmazását illeti, senki nem állítja, hogy a kérelmező eltérő bánásmódban részesült volna, mint más olyan vállalkozások, amelyek nem tudtak megfelelni az új szabályok szerinti követelményeknek, és amelyek hasonlóképpen elvesztették azt az előnyt, amit a közvetlen termelőtől történő beszerzés lehetősége jelent. 11. Ezért ezeket az indokokat nem lehet elfogadni. Ami az alapvető jogok állítólagos megsértésére épülő felvetést illeti 12. A felperes végül azt állította, hogy bizonyos alapvető jogai sérültek, amennyiben a Bizottság által engedélyezett új kereskedelmi szabályok által bevezetett korlátozások azzal a hatással járnak, megfosztva őt a közvetlen beszerzés lehetőségétől, hogy veszélybe sodorják mind a vállalkozás nyereségességét, mind üzleti tevékenységének szabad fejlesztését, létében fenyegetve azt. Ily módon, állítása szerint, a határozat a felperes vonatkozásában egy, a tulajdonjoggal rokon jogot sért és sérti ugyanakkor az üzleti tevékenység szabad folytatásának jogát, amit a Német Szövetségi Köztársaság Grundgesetz-e (Alkotmánya) a többi tagállam alkotmányai és különféle nemzetközi szerződések, így különösen az 1950. november 4-i, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény, illetve ezen egyezmény 1952. március 20-i jegyzőkönyve, előírnak. 13. Amint a Bíróság már kimondta, az alapvető jogok az általános jogelvek szerves részei, amelyeknek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja. E jogok őrzése során a Bíróság köteles figyelembe venni a tagállamok közös alkotmányos hagyományait és ezért nem tarthat fenn olyan intézkedéseket, amelyek nem állnak összhangban ezen államok alkotmányai által elismert és védett alapvető jogokkal. Hasonlóképpen, az emberi jogok védelmére irányuló nemzetközi szerződések, amelyekben a tagállamok együttmuködnek vagy amelyeknek aláírói adhatnak iránymutatást, amelyet követni kell a közösségi jog keretei között is. A felperes keresetét e jogelvek fényében is meg kell vizsgálni. 14. Ha a tulajdonjogot minden tagállam alkotmányos törvényei védik, és ha a szakma vagy a foglalkozás szabad megválasztására és gyakorlására vonatkozó jogot hasonlóképpen garantálják, az így garantált jogokat, amelyek távol állnak attól, hogy korlátlan előjogokat jelentenének, a tulajdon és az így védett tevékenységek társadalmi funkciójának fényében kell vizsgálni.

103

Emiatt, az ilyen jellegű jogokat a törvény mindig a közérdek alapján meghatározott korlátozásoktól függően védi. A Közösség jogrendjében hasonlóképpen jogszerűnek tűnik, hogy ezeket a jogokat, ha szükséges, a Közösség által követett általános célokkal indokolt bizonyos korlátoknak vessék alá, feltéve, hogy e jogok lényegét ezek a korlátozások nem érintik. Ami egy adott vállalkozásnak nyújtott garanciákat illeti, ezek semmiképpen sem terjeszthetők ki pusztán üzleti érdekek vagy lehetőségek védelmére, melyek bizonytalanságai a gazdasági tevékenység lényegi részét képezik. 15. A felperes által állított hátrányok a valóságban a gazdasági változás és nem pedig a vitatott határozat eredményei. A felperes feladata lett volna, szembesülvén a széntermelés recessziója által létrehozott gazdasági változásokkal, hogy felismerje a helyzetet, és maga gondoskodjon a szükséges alkalmazkodásról. 16. Ezért ez a kérelem a fent vázolt okok miatt nem volt elfogadható. 17. A keresetet ennek megfelelően el kellett utasítani.

Liselotte Hauer v. Rajna-Pfalz tartomány C-44/79. Az Európai Bíróság 1979. december 13. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes ellen az új szőlőültetvények létesítésének tilalma miatt indított ügyében (1) A Tanács 1978. november 23-ai 2776/78/EGK rendeletével másodízben módosított 1976. május 17-ei, a szőlőtermelési potenciált a piaci követelményekhez igazító intézkedésekről szóló 1162/76/EGK tanácsi rendeletet úgy kell értelmezni, hogy annak 2. cikk (1) bekezdése vonatkozik az említett rendelet hatálybalépése előtt új szőlőültetvények telepítésére vonatkozó kérelmek jóváhagyására is. (2) A 1162/76/EGK rendelet 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az abban foglalt tilalom hatóköre - a rendelet 2. cikkének (2) bekezdésében meghatározott kivételek figyelmen kívül hagyásával - a kérelemre is kiterjed, vagyis nem befolyásolja sajátosan a

104

nemzeti törvények rendelkezései alapján meghatározott szőlőtermelő terület alkalmassága vagy alkalmatlansága. Indokolás: 1. A Bírósághoz 1979. március 20-án beérkezett 1978. december 14-ei végzésével a Verwaltungsgericht (Közigazgatási Bíróság) Neustadt an der Weinstraáe az EGK Szerződés 177. cikke alapján két kérdést utalt a Bíróság elé előzetes döntést kérve a Tanács 1978. november 23-ai 2776/78/EGK rendeletével módosított 1976. május 17-ei, a szőlőtermelési potenciál piaci igényekhez való igazítását célzó intézkedésekről szóló 1162/76/EGK tanácsi rendelet értelmezéséről. 2. Az ügyre vonatkozó iratokból kitűnik, hogy 1975. június 6-án az alapeljárás felperese a Rajna-falzi illetékes közigazgatási hatóságtól ültetvény létesítésére kért engedélyt egy olyan földterületen, amely Bad Durkheim körzetében a tulajdonát képezte. Az engedélyt eredetileg azzal utasították el, hogy a kérdéses ágazatra vonatkozó német jogszabályok rendelkezései, nevezetesen a borágazatra vonatkozó 1977. március 10-ei törvény (Weinwirtschaftgesetz) alapján a kérdéses földterületet nem tekintették szőlőtermelésre alkalmasnak. 1976. január 22-én az érintett személy kifogást emelt a határozat ellen. Miközben a kifogással kapcsolatos eljárás folyamatban volt az illetékes közigazgatási hatóság előtt, elfogadták az 1976. május 17-ei 1162/76/EGK rendeletet, melynek 2. cikke három éves időszakra megtiltja minden új szőlőültetvény telepítését. Ugyanazon év október 21-én a közigazgatási hatóság két okra, egyrészt a földterület alkalmatlanságára, másrészt pedig a már hivatkozott közösségi rendelet eredményeként az ültetvénytelepítés tilalmára hivatkozva elutasította a kifogást. 3. Az érintett személy fellebbezett a Verwaltungsgericht-nél. Az ugyanazon a területen termelt szőlőre vonatkozó szakértői jelentések, valamint a fellebbező földbirtoka melletti földek tulajdonosaival kötött egyezség eredményeképpen a közigazgatási hatóság elfogadta, hogy

a

felperes

földterülete

bortermelésre

alkalmasnak

minősíthető

a

nemzeti

jogszabályokban meghatározott minimumkövetelmények alapján. Következésképpen a közigazgatási hatóság késznek mutatkozott arra, hogy a közösségi szabályok által az új ültetvények létesítésére vonatkozó tilalom lejárta után kiadja az engedélyt. Úgy tűnik tehát, hogy a felek közötti vita ettől fogva kizárólag a közösségi jog kérdéseire vonatkozik. 4. A maga részéről az alapeljárás felperese úgy véli, hogy a kért engedélyt arra hivatkozással kellene megadni a számára, hogy a 1162/76/EGK rendelet rendelkezései nem alkalmazhatók olyan kérelem esetében, amelyet jóval az érintett rendelet hatálybalépése előtt 105

nyújtottak be. Még ha feltételezzük is, hogy a rendelet a hatálybalépése előtt benyújtott kérelmek esetében is alkalmazandó, rendelkezései a felperes beadványa szerint akkor sem hívhatók fel vele szemben, mivel azok ellentmondanak az ingatlan vagyonhoz és a vállalkozás és a szakmai tevékenység gyakorlásához fűződő jogának, amit a Német Szövetségi Köztársaság Grundgesetz-ének (Alkotmányának) 12. és 14. cikke garantál. 5. A vita feloldása érdekében, a Verwaltungsgericht két kérdését az alábbiak szerint fogalmazta meg: "1. - Úgy kell-e értelmezni az 1978. november 23-ai 2776/78/EGK tanácsi rendelettel módosított 1976. május 17-ei 1162/76/EGK tanácsi rendeletet, hogy annak 2. cikk (1) bekezdése vonatkozik az új szőlőültetvények telepítési engedélye iránt beadott olyan kérelmekre is, amelyeket már az említett rendelet hatálybalépése előtt benyújtottak? Amennyiben az első kérdésre igenlő válasz születik: 2. - Úgy kell-e értelmezni az említett rendelet 2. cikk (1) bekezdését, mely szerint az új ültetvények engedélyezésének a megadására abban meghatározott tilalom - a rendelet 2. cikk (2) bekezdésében meghatározott kivételek figyelmen kívül hagyásával - a kérelemre is vonatkozik, vagyis nem érinti sajátosan a földterület alkalmatlanságának a kérdése a borágazatra vonatkozó intézkedéseket tartalmazó német törvény (Weinwirtschaftgesetz) 1. cikk (2) bekezdése és 2. cikke?" Az első kérdés (a 1162/76/EGK rendelet időbeli hatálya) 6. E tekintetben, az alapeljárás felperese azt állítja, hogy az illetékes közigazgatási hatósághoz 1975. június 6-án benyújtott kérelmére a szokásos ügymenet szerint már a közösségi rendelet hatálybalépése előtt számára kedvező döntést kellett volna hozni, amennyiben a közigazgatási eljárás a szokásos mederben folyt volna, és ha a közigazgatási hatóság késedelem nélkül elismerte volna azt a tényt, hogy a birtokában lévő földterület alkalmas a bortermelésre a nemzeti jog követelményei alapján. Érvelése szerint ezt a helyzetet figyelembe kell venni, amikor eldöntik, hogy mely időponttól alkalmazandó a közösségi rendelet, annál is inkább, mivel a kérdéses szőlőültetvény létesítésének nem lett volna észrevehető hatása a piaci helyzetre tekintettel arra az időre, ami az ültetvénytelepítéstől a termőre fordulásig eltelik. 7. Az alapeljárás felperesének érvei nem fogadhatóak el. A 1162/76/EGK rendelet 2. cikk (1) bekezdésének második fordulata kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a tagállamok nem adhatnak ki új ültetvények létesítésére engedélyt "attól a naptól fogva, amikor a rendelet hatályba lép". E rendelkezés azzal, hogy az engedély kiadására utal, kizárja azt a lehetőséget, 106

hogy figyelembe vegyék a kérelem benyújtásának az időpontját. Jelzi azt a szándékot, hogy a rendeletnek azonnali hatályt kívántak biztosítani olyannyira, hogy ugyanezen rendelet 4. cikke értelmében a tilalom idejére a rendelet hatálybalépése előtt ültetvények létesítésére vagy felújítására szerzett jogot is felfüggesztették. 8. Amint az utóbb említett rendelkezésre tekintettel a preambulum hatodik pontja megállapítja, az új ültetvények létesítésének a tilalmát "tagadhatatlan közérdek" követeli meg, szükségessé téve a Közösségben a bortúltermelés lassítását, a piaci egyensúly helyreállítását és strukturális többletek felhalmozódásának a megakadályozását. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a 1162/76EGK rendelet célja a szőlőültetvényes területeken mindenféle bővítés azonnali megakadályozása. Ebből adódóan nem lehet kivételt tenni a rendelet hatálybalépését megelőzően benyújtott egyetlen kérelemmel sem. 9. Következésképpen, az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1978. november 23ai 2776/78/EGK rendelettel módosított 1976. május 17-ei az új szőlőültetvények létesítésének engedélyezéséről szóló 1162/76/EGK tanácsi rendeletet úgy kell értelmezni, hogy annak 2. cikk (1) bekezdése az első rendelet hatálybalépését megelőzően benyújtott kérelmekre is vonatkozik. A második kérdés (a 1162/76/EGK rendelet anyagi hatálya) 10. Második kérdésében a Verwaltungsgericht annak eldöntésére kéri a Bíróságot, hogy a 1162/76/EGK rendelet 2. cikk (1) bekezdésében az új ültetvények létesítésére vonatkozó engedély kiadásának a tilalma erre a kérelemre is kiterjed-e, vagyis olyan földterületre is, amely a nemzeti jogszabályokban alkalmazott kritériumok alapján alkalmas a bortermelésre. 11. E tekintetben a rendelet szövege konkrétan fogalmaz, amennyiben a 2. cikk tilt "minden új telepítést" tekintet nélkül az említett földterület minőségére. Világosan kitűnik a szövegből és a 1162/76/EGK rendelet kinyilvánított céljaiból, hogy a tilalomnak az új telepítésekre kell vonatkoznia, függetlenül a földterület jellegétől és annak nemzeti jogszabályok szerinti osztályba sorolásától. Valójában a rendelet célja, ami preambuluma második pontjából különösen is világos, hogy véget vessenek az európai bortúltermelésnek és rövid és hosszú távon egyaránt helyreállítsák a piaci egyensúlyt. A rendelet 2. cikkének (2) bekezdése kivételeket állapít meg ugyanezen cikk második bekezdésében meghatározott tilalom általános jellegével szemben, de általánosan elfogadott, hogy a jelen esetben e kivételek egyike sem alkalmazható.

107

12. Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 1162/76/EGK rendelet 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az abban foglalt tilalom - a rendelet 2. cikkének (2) bekezdésében meghatározott kivételek figyelmen kívül hagyásával - e kérelemre is érvényes, vagyis nem befolyásolja sajátosan a nemzeti törvények rendelkezései alapján meghatározott szőlőtermelő terület alkalmassága vagy alkalmatlansága. Az alapvető jogok védelme a Közösség jogrendjében 13. Előzetes döntést kérő végzésében a Verwaltungsgericht megállapítja, hogy ha a 1162/76/EGK rendeletet úgy kell értelmezni, hogy az általánosan alkalmazandó tilalmat állapít meg és az még a bortermelésre alkalmas földterületre is érvényes, a Grundgesetz 11. és 12. cikkében garantált alapvető jogokkal való összeegyeztethetőségét illető kételyek miatt a rendelkezést úgy kell tekinteni, hogy az a Német Szövetségi Köztársaságban

nem

alkalmazandó,

tekintettel

az ingatlan

vagyonhoz és

a

vállalkozáshoz és szakmai tevékenységek szabad gyakorlásához fűződő jogokra. 14. Amint a Bíróság az Internationale Handelsgesellschaft-tal kapcsolatos ítéletében 1970. december 17-én kimondta, az alapvető jogoknak a közösségi intézmények egy intézkedése révén való lehetséges megsértésének kérdését csak magának a közösségi jognak a tükrében lehet megítélni. Egy konkrét állam jogszabályaiból vagy alkotmány törvényéből fakadó különleges követelményeknek a minősítésben való alkalmazása a közösségi jog anyagi egységének és hatásosságának a megsértésével elkerülhetetlenül a közös piac egységének a megsemmisítéséhez és a Közösség kohéziója veszélyeztetéséhez vezetne. 15. A Bíróság ugyancsak hangsúlyozta az idézett ítéletben és később a Nold ügyben 1974. május 14-én meghozott ítéletében, hogy az alapvető jogok a jogszabályok általános alapelvei szerves részét képezik, amelyek betartását biztosítani hivatott. E jogok biztosításával a Bíróságnak a tagállamok közös alkotmányos tradícióiból kell merítenie, mivel a tagállamok alkotmányában elismert alapvető jogokkal össze nem egyeztethető intézkedések elfogadhatatlanok a Közösségben. Hasonlóképpen, az emberi jogok védelméről szóló nemzetközi egyezmények - amelyekben a tagállamok együttműködtek, illetve amelyeknek aláírói - szolgáltathatják azokat az irányelveket, amelyeket a közösségi jog keretében követni kell. Ezt a koncepciót a későbbiekben az Európa Parlament, a Tanács és a Bizottság 1977. április 5-ei közös nyilatkozata ismerte el, amely a Bíróság esetjogát felidézve egyrészről hivatkozik a tagállamok alkotmányaiban

108

garantált jogokra, másrészről pedig az (Európa Tanács) Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok védelméről szóló, 1950. november 4-ei Európai Egyezményre. 16. Ilyen körülmények között a Verwaltungsgericht kétségeit a 1162/76/EGK rendelet rendelkezéseinek az alapvető jogok védelméről szóló szabályok összeegyeztethetőségét illetően úgy kell értelmezni, hogy azok megkérdőjelezik a rendelet érvényességét a közösségi jog tükrében. E tekintetben különbséget kell tenni egyrészről az ingatlan vagyonhoz fűződő jog esetleges megsértése, másrészről a vállalkozás és a szakmai tevékenység szabadságának esetleges korlátozása között. Az ingatlan vagyonhoz fűződő jog kérdése 17. Az ingatlan vagyonhoz fűződő jogot a Közösség jogrendje garantálja a tagállamok alkotmányaiban szereplő közösen vallott elvek szerint, amelyeket az emberi jogok védelmére vonatkozó Európai Konvenció Első Jegyzőkönyve is tükröz. 18. A fenti jegyzőkönyv 1. cikke az alábbiak szerint rendelkezik: "Minden természetes vagy jogi személy jogosult arra, hogy békés körülmények között élvezze vagyonát. Senkit sem szabad megfosztani vagyonától a közérdeket és azon körülményeket kivéve, amelyeket a törvény és a nemzetközi jog általános elvei határoznak meg. Az említett rendelkezés azonban semmiféleképpen sem csorbítja egy állam jogát arra, hogy érvényt szerezzen olyan jogszabályoknak, amelyeket szükségesnek ítél a vagyon általános érdekkel összhangban álló hasznosításának az ellenőrzésére vagy az adók, egyéb járulékok vagy büntetések megfizetésének a biztosítására." 19. Miután a rendelkezés megállapította, hogy a személyek jogosultak vagyonuk békés élvezetére, két módot vázol fel, amely révén a vagyon tulajdonosának jogai sérelmet szenvedhetnek attól függően, hogy annak az-e a célja, hogy a vagyon tulajdonosát megfossza jogától, illetve korlátozza annak gyakorlásában. A jelen esetben vitathatatlan, hogy az új ültetvények létesítésének a tilalma nem tekinthető a tulajdonost vagyonától megfosztó aktusnak, mivel továbbra is szabadon rendelkezhet fölötte, és más, nem tiltott célokra felhasználhatja. Másrészről nem fér kétség hozzá, hogy a tilalom korlátozza az ingatlan vagyon felhasználását. E tekintetben, a Jegyzőkönyv 1. cikkének második bekezdése fontos jelzést ad, amennyiben elismeri az állam jogát arra, hogy "olyan törvényeknek szerezzen érvényt, amelyeket szükségesnek ítél az ingatlan vagyon közérdekkel összhangban történő hasznosításának az ellenőrzéséhez". Így a jegyzőkönyv elvben elfogadja az ingatlan vagyon hasznosításával szembeni korlátozások jogszerűségét, míg ezzel 109

egyidejűleg azokat az állam által "a közérdek" védelme érdekében "szükséges" mértékűre

korlátozza.

E

rendelkezés

azonban

nem

teszi

lehetővé,

hogy

a

Verwaltungsgericht által benyújtott kérdésre kellően pontos választ lehessen adni. 20. Következésképpen, a kérdés megválaszolása érdekében meg kell fontolni a kilenc tagállam alkotmányos szabályai és gyakorlata révén meghatározott jelzéseket is. Az egyik első felmerülő szempont e tekintetben az, hogy a kérdéses szabályok és gyakorlat megengedik a jogalkotás számára a magántulajdon felhasználásának az ellenőrzését a közérdekkel összhangban. Így egyes alkotmányok a tulajdon birtoklásából fakadó kötelezettségekre utalnak [német Grundgesetz 14. cikk (2) bekezdés első mondat], annak társadalmi funkcióira [olasz Alkotmány, 42. cikk (2) bekezdés], a vagyon hasznosításának a közjónak való alárendelésére [német Grundgesetz, 14. cikk (2) bekezdés második mondata és az ír Alkotmány 43.2.2 cikke], illetve a társadalmi igazságosságra (ír Alkotmány 43.2.1 cikk). Valamennyi tagállamban számtalan jogszabályi intézkedés fejezte ki konkrétan az ingatlanhoz fűződő jog társadalmi funkcióját. Így valamennyi tagállamban létezik mezőgazdasági és erdészeti jogszabály, a vízbiztosításra, a környezet védelmére, valamint város- és vidéktervezésre vonatkozó jogszabály, amely esetenként érzékelhető korlátozásokat ír elő az ingatlan vagyon hasznosítására. 21. Konkrétabban, a Közösség valamennyi bortermelő országa korlátozó jellegű jogszabályokkal rendelkezik az ültetvények létesítéséről, a fajtaválasztékról és a művelési módszerekről, jóllehet azok szigora eltérő mértékű. Egyetlen érintett tagállamban sem tekintik ezeket a rendelkezéseket elvben összeegyeztethetetlennek a vagyonhoz fűződő jog tiszteletben tartásával. 22. Így, a tagállamok esetében közös alkotmányos alapelvekre és a következetes joggyakorlatra tekintettel, amely tág határokat szab, megállapítható, hogy a 1162/76/EGK rendelettel az új telepítésű ültetvényekre érvényesített korlátozások elvben nem támadhatóak. Ez olyan típusú korlátozás, amely ismert és jogszerűnek elfogadott azonos vagy hasonló formában valamennyi tagállam alkotmányos struktúrájában. 23. Ez a megállapítás azonban teljesen nem oldja meg a Verwaltungsgericht által felvetett problémát. Még ha elvben nem is lehet vitatni, hogy a Közösség a közös piaci szervezet összefüggésében a struktúrapolitika céljait szem előtt tartva korlátozhatja a vagyonhoz fűződő jog gyakorlását, még mindig meg kell vizsgálni, hogy a vitatott rendelkezésekkel bevezetett korlátozások valóban megfelelnek-e a Közösség által vallott közérdek céljainak vagy a kitűzött célra tekintettel aránytalan és tűrhetetlen beavatkozást jelentenek a tulajdonos jogaiba, sértve a vagyonhoz fűződő jog lényegét. Alapjában véve, ez az alapeljárás felperese 110

által benyújtott kereset tartalma, aki úgy véli, hogy csak egy minőségi politika felvállalása engedné meg a jogalkotó számára a szőlőtermő ingatlan hasznosításának a korlátozását azzal az eredménnyel, hogy támadhatatlan jog birtokába kerülne attól a pillanattól fogva, amikor elismerik, hogy földterülete alkalmas a szőlőtermesztésre. Következésképpen, meg kell határozni a vitatott rendelkezés célját és azt is, hogy a jelen esetben áll-e fenn ésszerű összefüggés a rendelet által elrendelt intézkedések, valamint a Közösség által követett célok között. 24. A 1162/76/EGK rendelet rendelkezéseit a bor közös piaci szervezete tükrében kell megvizsgálni, ami szorosan kapcsolódik a Közösség által tervezett struktúrapolitikához. E politika céljait az 1970. április 28-ai a bor közös piaci szervezetéről szóló, és kiegészítő rendelkezéseket elfogadó 816/70/EGK rendelet - ez szolgáltatta az alapot a vitatott rendelkezéshez -, valamint az 1979. február 5-ei a bor közös piaci szervezetéről szóló, a rá vonatkozó valamennyi rendelkezést kodifikáló 337/79/EGK rendelet tartalmazza. Ez utóbbi rendelet III. Címe, mely "szabályokat állapít meg a termelésre és a telepítésre", ezen ágazat jogszabályi keretének a részét képezi. Egy másik tényező, ami lehetővé teszi e területen a Közösség által folytatott politika áttekintését, a Tanács 1975. április 21-ei határozata, mely új iránymutatást állapít meg az asztali borok piacának kiegyensúlyozására. 25. Összességében ezek az intézkedések azt mutatják, hogy a Közösség által kezdeményezett és részben már megvalósított politika magában foglalja a közös piaci szervezetet a bortermelő ágazaton belüli strukturális fejlődéssel egyetemben. Az EGK Szerződés 39. cikkében megállapított irányelvek keretén belül az említett intézkedés két cél elérését tűzi ki célul, nevezetesen a borpiac tartós egyensúlyának a megvalósítását olyan árszinten, amely nyereséges a termelők, és tisztességes a fogyasztók számára, és az értékesített borok minőségének a javítását. A mennyiségi egyensúly és a minőségjavulás kettős céljának elérése érdekében a borpiaccal kapcsolatos közösségi szabályok átfogó intézkedéseket írnak elő, amelyeket alkalmazni kell a bor előállításának és értékesítésének fázisaiban. 26. E tekintetben utalni kell különösen a 816/70/EGK rendelet 17. cikkére, amelyet kibővített formában ismételten a 337/79/EGK rendelet 31. cikke foglalt jogszabályba, amely a telepítésekre és a termelésre vonatkozóan előrejelzések kidolgozását írja elő a tagállamok számára, amit a kötelező közösségi terv keretében össze kell hangolni. Az említett terv megvalósítása érdekében intézkedéseket kell hozni a szőlőültetvények létesítését, felújítását, felszámolását, illetve a művelés beszüntetését illetően.

111

27. A 1162/76/EGK rendeletet ebben az összefüggésben fogadták el. Nyilvánvaló a rendelet preambulumából és az elfogadás közgazdasági körülményeiből, amelynek egyik jellemzője az 1974. évi szürettől kezdődően az állandó túltermelés volt, hogy a rendelet kettős célt teljesít: egyrészről lehetővé kell tennie a többletek folyamatos növekedésének az azonnali lefékezését, másrészről biztosítania kell a Közösség intézményei számára a kiváló minőségű termelés ösztönzését célzó struktúrapolitika megvalósításához szükséges időt, tiszteletben tartva a Közösség különböző bortermelő régióinak az egyedi jellemzőit és szükségleteit a szőlőtermelésre szolgáló földterületek és a szőlőfajták kiválasztásával, valamint a termelési módszerek szabályozásával. 28. E kettős cél teljesítése érdekében vezette be a Tanács a 1162/76/EGK rendelettel az új ültetvényekre vonatkozó általános tilalmat anélkül, hogy bizonyos szűken meghatározott kivételektől eltekintve, tekintetbe vette volna a föld minőségét. Megjegyzendő, hogy átfogó hatókörét illetően a Tanács által bevezetett intézkedés ideiglenes jellegű. Azzal a céllal született, hogy azonnal kezelje a túltermeléssel jellemzett konjunkturális helyzetet, miközben ezzel egyidejűleg előkészíti az állandó strukturális intézkedéseket. 29. Ennek a fényében a bírált intézkedés nem valósít meg semmilyen szükségtelen korlátozást az ingatlan vagyonhoz fűződő jogok gyakorlásában. Valójában gazdasági szempontból a folyamatos túltermelés körülményei közepette az új szőlőültetvények művelése semmilyen más hatással nem járna, minthogy növelné a fölösleg volumenét; ezen túlmenően, az ültetvények bővítése ebben a fázisban azzal a veszéllyel járna, hogy közösségi szinten megnehezedne a struktúrapolitika megvalósítása abban az esetben, ha e politika a jelenlegi nemzeti jogszabályok rendelkezéseinél szigorúbb kritériumok alkalmazásán nyugodna a szőlőtermesztésre jóváhagyott földterületek kiválasztását illetően. 30. Ebből adódóan azt a következtetést kell levonni, hogy a Közösség által vallott közérdekhez kapcsolódó célok igazolják a 1162/76/EGK rendelettel egy korlátozott időszakra bevezetett, az új szőlőültetvények létesítési tilalmával az ingatlan vagyon hasznosítására érvényesített korlátozást, ami nem sérti az ingatlan vagyonhoz fűződő jog lényegét abban a formában, ahogyan azt a Közösség jogrendje elismeri és védi. A vállalkozás és a szakmai tevékenység szabadságát érintő kérdés 31. Az alapeljárás felperese azt is előadta, hogy a 1162/76/EGK rendelettel az új ültetvények létesítésére bevezetett tilalom sérti alapvető jogait, amennyiben azzal a hatással jár, hogy korlátozza szakmájának szabad gyakorlásában.

112

32. Mint a Bíróság a fentiekben már hivatkozott Nold ügyben 1974. május 14-ei ítéletében kijelentette, bár igaz, hogy több tagállam alkotmány törvénye garanciákat nyújt a vállalkozás vagy szakmai tevékenységek szabad gyakorlására, az ily módon garantált jogot, ami korántsem jelent korlátozások nélküli előjogot, ugyancsak az ugyanott védelmet élvező tevékenységek társadalmi funkciója tükrében kell vizsgálni. A jelen esetben megjegyzendő, hogy a vitatott közösségi intézkedés semmilyen módon nem befolyásolja a szőlőtermelői szakmába való belépést, illetve e szakma szabad gyakorlását a jelenleg is szőlőtermesztésre használt földterületen. Az új ültetvények létesítésének tilalma annyiban befolyásolja e tevékenység szabad gyakorlását, amennyiben a korlátozás következtében megszigorítja az ingatlan vagyonhoz fűződő jog gyakorlását és a két korlátozás egybekapcsolódik. Így a szőlőtermelés szabadságának a korlátozását, már amennyiben ilyen létezik, ugyanazon indokok igazolják, mint az ingatlan vagyon hasznosításával szembeni korlátozásokat. 33. Így a fentiekből nyilvánvaló, hogy a 1162/76/EGK rendelet vizsgálata a Verwaltungsgericht által kifejezett kétségek tükrében nem tárt fel egyetlen olyan tényezőt sem, amely befolyásolná a kérdéses rendelet érvényességét azon oknál fogva, hogy az ellentmond a Közösségben az alapvető jogok védelméből fakadó követelményeknek.

CILFIT ügy (hivatkozás Da Costa ügyre) C- 283/81. A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE 1982. október 6.(*)„Az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettsége” A 283/81. sz. ügyben, a Bírósághoz a Corte suprema di cassazione első polgári kollégiuma által az EGK-Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróság előtt az SRL CILFIT – felszámolás alatt – és 54 társa (Róma) és az Egészségügyi Minisztérium, képviseletében: a miniszter (Róma) között, valamint a Lanifico di Gavardo SpA (Milánó)

113

és az Egészségügyi Minisztérium, képviseletében: a miniszter (Róma) között

folyamatban

lévő

eljárásokban

az

EGK-Szerződés

177. cikke

harmadik bekezdésének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, A BÍRÓSÁG, tagjai: J. Mertens de Wilmars elnök, G. Bosco, A. Touffait és O. Due tanácselnökök, P. Pescatore, Mackenzie Stuart, A. O’Keeffe, T. Koopmans, U. Everling, A. Chloros és F. Grévisse bírák, főtanácsnok: F. Capotorti, hivatalvezető: P. Heim meghozta a következő

Ítéletet

1

Az 1981. március 27-i végzéssel, amely 1981. október 31-én érkezett a Bírósághoz, a Corte suprema di cassazione az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából az EGK-Szerződés 177. cikke harmadik bekezdésének értelmezésére vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé.

2

Ez a kérdés a Közösségben tagsággal nem rendelkező államokból importált gyapjúra vonatkozó, rögzített egészségügyi-vizsgálati díj megfizetésével kapcsolatban a gyapjúimportőr társaságok és az olasz Egészségügyi Minisztérium közötti jogvitában merült fel. Ezek a társaságok az egyes, a Szerződés II. mellékletében felsorolt termékek piacának közös szervezéséről szóló, 1968. június 28-i 827/68 rendeletre (HL L 151., 16. o.) hivatkoztak, amely 2. cikkének (2) bekezdésében megtiltja a tagállamoknak, hogy vámokkal azonos hatású díjakat vessenek ki a közös vámtarifa 05.15 vámtarifaszáma alá tartozó, máshol meg nem említett, importált „állati eredetű termékekre”. Az Egészségügyi Minisztérium azt kifogásolta ebben az érvelésben, hogy a gyapjú nem szerepel a Szerződés II. mellékletében. Az tehát nem tartozik a mezőgazdasági piacok valamely közös szervezésének hatálya alá.

114

3

E körülményekből az Egészségügyi Minisztérium azt a következtetést vonta le, hogy a közösségi intézmények jogi aktusának értelmezésére vonatkozó kérdésre a válasz annyira nyilvánvaló, hogy kizárja értelmezési kétség felmerülésének lehetőségét, és így kizárja a Bírósághoz előzetes döntéshozatalra történő utalás kötelezettségét. Ezzel szemben az érintett társaságok azt az álláspontot képviselik, hogy mivel a rendelet értelmezésére vonatkozó kérdés a Corte suprema di cassazione előtt merült fel, amely bíróság határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, az – a 177. cikk harmadik bekezdése értelmében – nem vonhatja ki magát a Bírósághoz való fordulás kötelezettsége alól.

4

Ezen ellentétes álláspontok alapján a Corte suprema di cassazione az alábbi kérdéssel fordult a Bírósághoz: „A Szerződés 177. cikkének harmadik bekezdése – amely előírja, hogy ha az említett cikk első bekezdésében felsoroltak szerinti kérdés merül fel olyan nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogvitában, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, akkor e bíróság köteles a Bírósághoz fordulni – olyan utalási kötelezettséget állapít-e meg, amely nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti bíróság mérlegelje a felvetett kérdés megalapozottságát, vagy alárendeli-e e kötelezettséget – s ha igen, milyen korlátok között – ésszerű értelmezési kétség előzetes fennállásának?”

5

Az így felmerült probléma megoldásához figyelembe kell venni a 177. cikk rendszerét, amely hatáskört biztosít a Bíróságnak arra, hogy – többek között – a Szerződés, valamint az intézmények és a Közösség jogi aktusainak értelmezéséről döntsön.

6

Az említett cikk második bekezdése értelmében bármely tagállam bírósága, ha úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van értelmezési kérdés eldöntésére, „kérheti„ a Bíróságot, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést. A harmadik bekezdés értelmében ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel értelmezési kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság „köteles” a Bírósághoz fordulni.

7

Ez a Bírósághoz fordulási kötelezettség annak az együttműködésnek a keretébe illeszkedik, amely a nemzeti bíróságok, mint a közösségi jog alkalmazásáért felelős bíróságok és a Bíróság között abból a célból létesült, hogy a közösségi jog helyes

115

alkalmazását és egységes értelmezését valamennyi tagállamban biztosítsa. A 177. cikk harmadik bekezdése különösen annak megakadályozására irányul, hogy a Közösségen belül a közösségi jogi kérdésekben különböző ítélkezési gyakorlat alakuljon ki. Így, ha a 177. cikk értelmében ilyen értelmezési kérdés merül fel, az említett kötelezettség hatályát e célok tükrében kell megítélni, a nemzeti bíróságok és a Bíróság vonatkozó hatáskörének függvényében. 8

Ebben az összefüggésben pontosítani kell a „ha ilyen kérdés merül fel” fordulat közösségi értelmét annak megállapítása érdekében, hogy milyen feltételek esetén köteles a Bírósághoz fordulni az a nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség.

9

Ebben a vonatkozásban elsősorban azt kell megjegyezni, hogy a 177. cikk nem jelent jogorvoslati lehetőséget a felek számára valamely nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő ügyben. Az, hogy az egyik fél állítása szerint a jogvita a közösségi jog értelmezésének kérdését veti fel, önmagában nem elegendő tehát ahhoz, hogy az érintett bíróság köteles legyen a kérdést a 177. cikk értelmében felmerült kérdésnek tekinteni. Másrészről – adott esetben – hivatalból is a Bírósághoz fordulhat.

10

Másodsorban, a 177. cikk második és harmadik bekezdése közötti összefüggésből következően abban a kérdésben, hogy határozata meghozatalának lehetővé tételéhez szükséges-e valamely közösségi jogi kérdés eldöntése, a harmadik bekezdésben említett bíróságok ugyanolyan mérlegelési joggal rendelkeznek, mint bármely más nemzeti bíróság. E bíróságok ennél fogva nem kötelesek a közösségi jog értelmezésére vonatkozóan előttük felmerült valamely kérdést a Bíróság elé terjeszteni, ha a kérdés nem releváns, vagyis abban az esetben, ha a kérdésre adott válasz – bármi legyen is az – nem befolyásolhatná érdemben a jogvita megoldását.

11

Ellenben, ha azt állapítják meg, hogy a közösségi jog figyelembevételére van szükség az eléjük terjesztett jogvita megoldásához, a 177. cikk kötelezi őket, hogy a Bírósághoz forduljanak minden felmerült értelmezési kérdésben.

12

A Corte suprema di cassazione által feltett kérdés arra irányul, hogy bizonyos körülmények

között

a

177.

cikk

harmadik

bekezdésében

megfogalmazott

kötelezettségnek mindamellett lehetnek-e korlátai.

116

13

Ebben az összefüggésben fel kell idézni, hogy a Bíróság a 28/62–30/62. sz. Da Costa egyesített ügyekben 1963. március 27-én hozott ítéletében (EBHT 1963., 75. o.) megállapította, hogy „bár a 177. cikk utolsó bekezdése minden korlátozás nélkül kötelezi azokat a nemzeti bíróságokat, amelyek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, hogy minden előttük felmerült értelmezési kérdéssel a Bírósághoz forduljanak, a Bíróság által a 177. cikk alapján korábban adott értelmezés kötelező jellege azonban okafogyottá teheti ezt a kötelezettséget, és így kiüresítheti annak tartalmát; így van ez különösen akkor, ha a felmerült kérdés lényegében megegyezik egy hasonló esetben már előzetes döntés tárgyát képező kérdéssel”.

14

Ami e kötelezettségnek a 177. cikk harmadik bekezdésében megfogalmazott korlátait illeti, ugyanezt a hatást eredményezheti a Bíróságnak a szóban forgó jogkérdést megoldó kialakult ítélkezési gyakorlata – függetlenül az említett ítélkezési gyakorlatnak helyt adó eljárások jellegétől – még akkor is, ha a vitás kérdések szigorúan véve nem azonosak.

15

Mindazonáltal nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezen körülmények között a nemzeti bíróságok – beleértve a 177. cikk harmadik bekezdésében említetteket is – továbbra is teljesen szabadon fordulhatnak a Bírósághoz, ha azt célszerűnek tartják.

16

Végezetül, a közösségi jog helyes alkalmazása lehet olyan nyilvánvaló, hogy az a felvetett kérdés megoldásának módját illetően minden ésszerű kétséget kizár. Mielőtt arra következtetésre jutna, hogy ilyen helyzet áll fenn, a nemzeti bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is. Kizárólag e feltételek teljesülése esetén tekinthet el a nemzeti bíróság attól, hogy ezt a kérdést a Bíróság elé terjessze, és válaszolhatja meg azt saját felelősségére.

17

Mindemellett, ilyen lehetőség fennállását a közösségi jog sajátosságai és az értelmezésével kapcsolatos különleges nehézségek függvényében kell megítélni.

18

Először is figyelembe kell venni, hogy a közösségi jogszabályokat több nyelven szövegezték meg, és hogy a különböző nyelvi változatok egyaránt hitelesek; így egy

117

közösségi jogi rendelkezés értelmezése maga után vonja a különböző nyelvi változatok összehasonlítását. 19

Ugyanakkor, még ha a nyelvi változatok pontosan megegyeznek is, meg kell jegyezni, hogy a közösségi jog sajátos terminológiát használ. Ezen felül hangsúlyozni kell, hogy a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos a közösségi jogban és a különböző nemzeti jogokban.

20

Végezetül, minden egyes közösségi jogi rendelkezést saját szövegösszefüggésébe kell helyezni, és a közösségi jog rendelkezéseinek összessége, annak céljai, valamint a szóban forgó rendelkezés alkalmazási időpontjában fennálló fejlődési állapota tükrében kell értelmezni.

21

Mindezen megfontolásokra figyelemmel a Corte suprema di cassazione kérdésére azt a választ kell adni, hogy a 177. cikk harmadik bekezdésében foglaltakat úgy kell értelmezni, hogy ha közösségi jogi kérdés merül fel olyan nemzeti bíróság előtt, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles eleget tenni azon kötelezettségének, hogy a kérdést a Bíróság elé terjessze, kivéve, ha azt állapította meg, hogy a felmerült kérdés nem releváns, vagy a szóban forgó közösségi jogi rendelkezést a Bíróság már értelmezte, vagy a közösségi jog helyes alkalmazása olyannyira nyilvánvaló, hogy az minden ésszerű kétséget kizár; az ilyen esetek fennállását a közösségi jog sajátos jellemzőinek, az értelmezésével kapcsolatos különleges nehézségeknek és a Közösségen belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyének függvényében kell megítélni.

A költségekről 22

A Bíróságnál észrevételt előterjesztő olasz kormány, holland kormány és az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a Corte suprema di cassazione előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. A fenti indokok alapján

118

A BÍRÓSÁG

a Corte suprema di cassazione 1981. március 27-i végzésével hozzá intézett kérdésre válaszolva a következőképpen határozott: Az EGK-Szerződés 177. cikkének harmadik bekezdésében foglaltakat úgy kell értelmezni, hogy ha közösségi jogi kérdés merül fel olyan nemzeti bíróság előtt, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles eleget tenni azon kötelezettségének, hogy a kérdést a Bíróság elé terjessze, kivéve, ha azt állapította meg, hogy a felmerült kérdés nem releváns, vagy a szóban forgó közösségi jogi rendelkezést a Bíróság már értelmezte, vagy a közösségi jog helyes alkalmazása olyannyira nyilvánvaló, hogy az minden ésszerű kétséget kizár; az ilyen esetek fennállását a közösségi jog sajátos jellemzőinek, az értelmezésével kapcsolatos különleges nehézségeknek és a Közösségen belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyének függvényében kell megítélni. Kihirdetve Luxembourgban, az 1982. október 6-i nyilvános ülésen. * Az eljárás nyelve: olasz.

Cassis de Dijon ügy C-120/78. Rewe-Zentral AG v. Bundesmonopolverwaltung für Branntwein Az Európai Bíróság 1979. február 20. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes ellen a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések megítélése kapcsán Az EK-Szerződés 30. cikkében megfogalmazott, "az import mennyiségi korlátozásával azonos hatású intézkedések" fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az emberi fogyasztásra szánt alkoholtartalmú

italok

minimális

alkoholtartalmának

meghatározása

egy

tagállam

jogszabályaiban a fenti rendelkezésben írt tilalom hatálya alá esik, ha egy másik tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott alkoholtartalmú ital behozataláról van szó.

119

Indokolás: 1. A Bírósághoz május 22-én érkezett, 1978. április 28-ai végzésével a Hessisches Finanzgericht az EK-Szerződés 177. cikke alapján az EK-Szerződés 30. és 37. cikkének értelmezésével kapcsolatosan előzetes döntéshozatali eljárás keretében két kérdést terjesztett a Bíróság elé avégett, hogy megvizsgálják azon német jogszabályok összeegyeztethetőségét a közösségi joggal, amelyek az alkoholtartalmú termékek különböző kategóriái esetében meghatározzák a minimális alkoholtartalmat a forgalmazható szeszesitaloknál. 2. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésből kitűnik, hogy a keresetet benyújtó felperes Franciaországból származó "Cassis de Dijon" ("dijoni feketeribizke" alkoholtartalmú ital) szállítmányt kíván importálni, hogy azt a Német Szövetségi Köztársaságban forgalmazza. A felperes kérelmet nyújtott be a Bundesmonopolverwaltunghoz (a Szeszesitalok Szövetségi Monopólium Hatóságához) a kérdéses termék importjának engedélyezése végett és a Monopólium Hatóság arról tájékoztatta, hogy nem elégséges alkoholtartalma miatt az említett termék nem rendelkezik azokkal a jellemzőkkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy azt a Német Szövetségi Köztársaságban forgalmazni lehessen. 3. A Monopólium Hatóság megközelítése a Branntweinmonopolgesetz (az égetett szeszek monopóliumáról szóló törvény) 100. cikkére, valamint az említett rendelkezés alapján a Monopólium Hatóság által kidolgozott szabályokra épül, amelyek rögzítik a minimális alkoholtartalmat a likőrök meghatározott kategóriáiban és egyéb fogyasztható égetett szeszesitalok esetében (Verordnung über den Mindestweingeistgehalt von Trinkbranntweinen, 1958. február 28. ). E rendelkezések azt tartalmazzák, hogy a "Cassis de Dijon"-hoz hasonló gyümölcslikőrök forgalmazása 25%-os minimális alkoholtartalomhoz kötött, míg a kérdéses termék alkoholtartalma, amelyet ilyen minőségben Franciaországban szabadon forgalmaznak, 15 és 20% között van. 4. A felperes arra az álláspontra helyezkedett, hogy a minimális alkoholtartalom meghatározása a német jogszabályokban azt eredményezi, hogy a Közösség más tagállamaiban jól ismert alkoholtartalmú termékeket nem lehet a Német Szövetségi Köztársaságban értékesíteni, és így az említett rendelkezés korlátozza a tagállamok között az áruk szabad forgalmát, és ez túllépi a tagállam számára fenntartott kereskedelemszabályozási jogkör határait.

120

Véleménye szerint ez az importtal szemben a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés, ami ellentétes az EK-Szerződés 30. cikkével. Továbbá, mivel az alkoholmonopólium keretében elfogadott intézkedésről van szó, a felperes úgy ítélte meg, hogy egyidejűleg sérelmet szenved a 37. cikk is, amely szerint a tagállamok fokozatosan eltörölnek minden kereskedelmi jellegű állami monopóliumot annak biztosítása érdekében, hogy az átmeneti időszak végével ne álljon fenn hátrányos megkülönböztetés a tagállamok állampolgárai között a termékek előállítására, illetve forgalmazására vonatkozó feltételeket illetően. 5. Annak érdekében, hogy e vitát döntésre lehessen vinni, a Hessisches Finanzgericht két kérdést terjesztett a Bíróság elé az alábbiak szerint: "1. -Úgy kell-e értelmezni az EK-Szerződés 30. cikkében szereplő, az import mennyiségi korlátozásával

azonos

hatású

Branntweinmonopolgesetz-ben

a

intézkedések fogyasztásra

fogalmát, alkalmas

hogy

szeszesitalok

a

német minimális

alkoholtartalmának a meghatározása szintén e fogalmi körbe tartozik, aminek következtében más tagállamok hagyományos termékei, amelyeknek az alkoholtartalma a rögzített határérték alatt marad, nem forgalmazhatóak a Német Szövetségi Köztársaságban? 2. -A minimális alkoholtartalom ilyen módon történő meghatározása az EK-Szerződés 37. cikkében szereplő Żaz áruk előállítására és a tagállamok állampolgárai körében történő forgalmazás feltételeire vonatkozó diszkrimináció® fogalmi körébe tartozik-e?" 6. A nemzeti bíróság ezzel a jogértelmezés tárgykörében kér segítséget ahhoz, hogy felmérhesse, hogy a minimális alkoholtartalom előírása beleütközik-e a Szerződés 30. cikke szerinti, a tagállamok közötti kereskedelem mennyiségi korlátozásával azonos hatású valamennyi intézkedés tilalmába, illetve a 37. cikk szerint az áruk előállítására és a tagállamok állampolgárai körében történő forgalmazás feltételeit érintő diszkrimináció teljes tilalmába. 7. Megjegyzendő ezzel kapcsolatban, hogy a 37. cikk konkrétan a kereskedelmi jellegű állami monopóliumokra vonatkozik. E rendelkezés tehát irreleváns olyan nemzeti szabályok tekintetében, amelyek nem egy állami monopólium konkrét funkciójának az ellátását, nevezetesen kizárólagos jogát érintik, hanem általánosan vonatkoznak az alkoholtartalmú italok előállítására és forgalmazására, függetlenül attól, hogy vonatkozik-e rájuk a kérdéses monopólium. Miután ilyen ügyről van szó, a nemzeti bíróság által hivatkozott, Közösségen belüli kereskedelemre vonatkozó intézkedés hatását kizárólag a 30. cikkben szereplő követelmények tükrében kell megvizsgálni, amint arra az első kérdés is utalt. 121

8. Az alkohol előállítására és forgalmazására vonatkozó általános szabályok hiányában miután a Bizottság által 1976. december 7-én a Tanács elé terjesztett rendelettervezet még nem nyerte el a Tanács jóváhagyását - a tagállamok hatáskörébe tartozik az alkohol és az alkoholtartalmú italok előállításával és területükön történő forgalmazásával kapcsolatos valamennyi kérdés szabályozása. A kérdéses termékek forgalmazásával kapcsolatos nemzeti jogszabályok közötti különbözőségekből fakadó Közösségen belüli forgalom korlátozásai annyiban fogadhatóak el, amennyiben e rendelkezések szükségesnek tekinthetőek, különösen a pénzügyi felügyelet hatékonyságával, a közegészség védelmével, a kereskedelmi ügyletek tisztességével és a fogyasztók védelmével kapcsolatos kötelező érvényű követelményeknek való megfelelés szempontjából. (kényszerítő követelmények) 9. A Német Szövetségi Köztársaság kormánya az eljárásba bekapcsolódva különböző érveket sorakoztatott fel, amelyek véleménye szerint alátámasztják az alkoholtartalmú italok minimális alkoholtartalmával kapcsolatos rendelkezések alkalmazását, megfontolásokat vonultatva fel egyrészt a közegészség, másrészt a fogyasztók védelmében a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal szemben. 10. A közegészség védelmét illetően a német kormány kifejtette, hogy a minimális alkoholtartalom rögzítése a nemzeti jogszabályokban azzal a céllal történt, hogy elejét vegyék a szeszesitalok elterjedésének a nemzeti piacon, különös tekintettel az alacsony alkoholtartalmú italokra, mivel véleménye szerint, e termékek sokkal könnyebben vezethetnek az alkohollal szembeni toleranciához, mint a magasabb alkoholtartalmú italok. 11. Ezek a megfontolások nem döntőek, hiszen a fogyasztó a kicsi vagy mérsékelt alkoholtartalmú italok rendkívül széles skálájához juthat hozzá a piacon, és ezen túlmenően, a német piacon szabadon megvásárolható magas alkoholtartalmú szeszesitalok jelentős részét többnyire higított formában fogyasztják. 12. A német kormány azt is állította, hogy bizonyos likőrfélék esetében az alkoholtartalom alacsonyabb szintjének a meghatározása arra szolgál, hogy megvédje a fogyasztót az alkoholtartalmú italok előállítói és forgalmazói részéről a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal szemben. Ez az érv azon a megfontoláson alapul, hogy az alkoholtartalom csökkentése versenyelőnyt biztosít a magasabb alkoholtartalmú italokkal szemben, hiszen az alkohol messze a legköltségesebb összetevője ezeknek az italoknak, az arra kivetett magas adókulcs miatt. Ezen túlmenően, a német kormány szerint az alkoholtartalmú termékek szabad forgalmának az engedélyezése minden olyan esetben, amikor alkoholtartalmukat tekintve megfelelnek az 122

előállító országban lefektetett szabályoknak, azzal a hatással járna, hogy a Közösségen belül egy általános szabvány válna alkalmazandóvá minden tagállamban a megengedett legalacsonyabb alkoholtartalmat illetően, sőt e területen minden követelmény betarthatatlanná válna, hiszen az ilyen jellegű alacsonyabb korlát idegen több tagállam szabályozásától. 13. A Bizottság helyesen észrevételezte, hogy a szeszesitalok alkoholtartalmának százalékos rögzítése a piacra kerülő termékek és megnevezéseik szabványosítását eredményezheti és ezzel együtt növeli a kereskedelmi ügyletek áttekinthetőségét és a vásárlóközönségnek kínált áruválasztékot. Ez az érvelés azonban nem terjeszthető odáig, hogy a minimális alkoholtartalom kötelező előírását a kereskedelmi ügyletek tisztessége alapvető garanciájának lehessen tekinteni, mivel egyszerű módon biztosítható, hogy a vevő megfelelő információt kapjon, ha előírják, hogy a termék csomagolásán fel kell tüntetni annak eredetét és alkoholtartalmát. 14. A fentiekből kitűnik, hogy a szeszesitalok minimális alkoholtartalmára vonatkozó követelmények nem szolgálnak közérdekű célt, amelyek elsőbbséget követelhetnének az áruk szabad forgalmával szemben, ami viszont a Közösség egyik alapelve. A gyakorlatban az ilyen jellegű követelmények elsődleges hatása a magas alkoholtartalmú szeszesitalok előtérbe kerülése, azzal, hogy az e meghatározásnak meg nem felelő, más tagállamokból származó termékek kirekesztődnek a nemzeti piacról. Úgy tűnik tehát, hogy a szeszesitalok értékesítése területén a minimális alkoholtartalomra vonatkozó szabály egyoldalú előírása valamely tagállam részéről kereskedelemkorlátozásnak minősül, ami nem egyeztethető össze a Szerződés 30. cikkének rendelkezéseivel. Következésképpen, nincsen jogszerű indoka, hogy alkoholtartalmú italokat - amennyiben azokat a tagállamok egyikében jogszerűen állították elő és forgalmazták - miért ne lehetne bármely más tagállamban is forgalmazni. (Kölcsönös elismerés elve) Az ilyen termékek értékesítésével szemben nem alkalmazható a nemzeti szabályokban meghatározott

értékhatár

alatti

alkoholtartalmú

italok

forgalmazásához

kapcsolódó

jogszabályi tilalom. 15. Következésképpen, az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EK-Szerződés 30. cikkében megfogalmazott, "az import mennyiségi korlátozásával azonos hatású intézkedések" fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az emberi fogyasztásra szánt szeszesitalok minimális alkoholtartalmának a meghatározása egy tagállam jogszabályaiban a fenti rendelkezésben megfogalmazott tilalomba ütközik, ha egy másik tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott alkoholtartalmú ital importjáról van szó.

123

Bauhuis ügy: „minden olyan pénzbeli teher, legyen annak a rendeltetése és alkalmazási módja akármilyen is, amelyet egyoldalúan vetnek ki az árukra, mert azok átlépik a határt; és amely nem szigorú értelemben vett vám, egyenértékű díjnak minősül, kivéve, ha olyan általános belső adórendszerhez kapcsolódik, amelyet szisztematikusan alkalmaznak azonos.” „Dassonville-formula”: „a tagállamok által alkotott minden olyan kereskedelmi szabály, amely közvetlenül, akár közvetetten, akár ténylegesen, akár esetlegesen akadályozhatja a Közösségen belüli kereskedelmet, amennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül.” Keck ügy: „az értékesítés meghatározott formáit korlátozó nemzeti jogszabályok nem minősülnek a tagállamközi kereskedelmet közvetve vagy közvetlenül, ténylegesen vagy potenciálisan akadályozó intézkedésnek, feltéve, hogy a szabály a tagállam területén működő minden kereskedőre kiterjed, és mind jogilag, mind ténylegesen ugyanúgy érintik a hazai és a más tagállamból származó termékek értékesítését. „

Európai Közösségek Bizottsága v. Francia Köztársaság C-265/95.

Az Európai Bíróság 1997. december 9. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes ellen az áruk szabad forgalma kapcsán indított ügyében (1) Ezennel kijelenti, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta teljesíteni a Szerződés 30. cikke, 5. cikke, valamint a mezőgazdasági termékek közös piaci szervezetei szerint ráháruló kötelezettségeit azáltal, hogy elmulasztott minden szükséges és arányos intézkedést megtenni annak érdekében, hogy megakadályozza a gyümölcs és zöldségfélék szabad forgalmának magánszemélyek cselekedeteiből fakadó korlátozását. (2) Kötelezi a Francia Köztársaságot a költségek megfizetésére. (3) Kötelezi a Spanyol Királyságot, valamint Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságát saját költségeik viselésére. Indokolás:

124

1. A Bíróság Ügykezelő Irodájába 1995. augusztus 4-én benyújtott kérelmével az Európai Közösségek Bizottsága az EK-Szerződés 169. cikke szerint eljárást indított annak megállapítása érdekében, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta teljesíteni a Szerződés 30. cikke és 5. cikke szerint ráháruló kötelezettségeit azáltal, hogy elmulasztott minden szükséges és arányos intézkedést megtenni annak érdekében, hogy megakadályozza a gyümölcs és zöldségfélék szabad forgalmának magánszemélyek cselekedeteiből fakadó korlátozását. 2. A Bizottság kijelenti, hogy már több, mint egy évtizede rendszeresen kap panaszokat amiatt, hogy francia hatóságok passzív magatartást tanúsítanak a más tagállamokból származó mezőgazdasági termékek ellen irányuló, magánszemélyek erőszakos cselekedeteivel és francia parasztok tiltakozó mozgalmaival szemben. E cselekmények közé tartozik, többek között, a Franciaországban ilyen termékeket szállító tehergépjárművek feltartóztatása és rakományuk megsemmisítése, a tehergépkocsik vezetői elleni erőszak, más tagállamokból származó mezőgazdasági termékeket árusító francia szupermarketek elleni fenyegetések, valamint a franciaországi üzletekben kirakott ezen áruk megrongálása. 3. A Bizottság megjegyzi, hogy 1993-tól a francia parasztok bizonyos csoportosulásai, beleértve a "Coordination Rurale" néven ismert szervezetet, módszeres kampányt indított a más tagállamokból származó mezőgazdasági termékek kínálatának korlátozása érdekében, ami különösen a nagykereskedők és kiskereskedők megfenyegetésében nyilvánult meg annak érdekében, hogy kizárólag francia termékeket készletezzenek, az érintett termékekre minimális eladási árat érvényesítsenek, és ellenőrizzék, hogy a vállalkozók eleget tesznek-e a kapott utasításoknak. 4. Így 1993 áprilisa és júliusa között a kampány különösen a Spanyolországból származó eperre irányult. 1993 augusztusában és szeptemberében a Belgiumból származó paradicsommal bántak ugyanígy. 5. 1994-ben a bevásárlóközpontok elleni fenyegetésekben és a szállítóeszközök megsemmisítésében megnyilvánuló hasonló típusú akciók különösen a spanyol eper ellen irányultak. Két héten belül ugyanott két alkalommal került sor erőszakos eseményekre, de a helyszínen jelenlévő rendőrség nem intézkedett, hogy hatékony védelemben részesítse a tehergépkocsikat és azok rakományát. 6. A Bizottság a vandalizmus egyéb eseteire is hivatkozik, amelyek akadályozták az Olaszországból és Dániából származó mezőgazdasági termékek Franciaországon belüli szabad forgalmát. 7. Miután a Bizottság több ízben is felvetette az ügyet a francia hatóságoknál, arra a véleményre helyezkedett, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta a mezőgazdasági 125

termékek közös piaci szervezete, valamint az EK-Szerződés 30. cikke és 5. cikke szerinti kötelezettségei teljesítését azzal, hogy nem tett meg minden szükséges és arányos intézkedést annak megelőzésére, hogy magánszemélyek bűncselekményeivel ne akadályozhassák a mezőgazdasági termékek szabad mozgását. Következésképpen, 1994. július 19-i levelével a Bizottság a Szerződés 169. cikke szerint hivatalosan is felszólította a francia kormányt arra, hogy két hónapon belül nyújtsa be észrevételeit az ellene felhozott kötelezettségteljesítés elmulasztásával kapcsolatban. 8. 1994. október 10-i levelében a francia kormány azt válaszolta, hogy mindig is erőteljesen elítélte a francia parasztok vandál cselekedeteit. Kijelentette, hogy az általa tett megelőző intézkedések, nevezetesen a megfigyelés, védelem és információgyűjtés, észrevehető módon csökkentették az incidensek számát 1993-1994 között. Továbbá, az a tény, hogy az ügyészek módszeresen vizsgálták a bűncselekményeket, azt mutatja, hogy a francia hatóságok eltökéltek abban, hogy vádat emeljenek minden más tagállamból származó mezőgazdasági termék import akadályozását célzó bűncselekmény esetében. Mindazonáltal, a kis, rendkívül mobil csoportok kommandó-jellegű kiszámíthatatlan akciói rendkívül megnehezítették a rendőrség számára a beavatkozást, és megmagyarázzák, hogy a kezdeményezett büntetőeljárások miért voltak olyan sok esetben sikertelenek. Végül, a "Coordination Rurale" mesterkedései, melyek azt célozták, hogy fenyegetések és rombolás révén ellenőrizzék a mezőgazdasági termékek piacát, a Conseil de la Concurrence (Versenytanács) előtt folyó eljárás tárgyát képezték. 9. Mindazonáltal, 1995. április 20-án további súlyos incidensek történtek Franciaország délnyugati részében, amelyek során Spanyolországból származó mezőgazdasági terményeket semmisítettek meg. 10. 1995. május 5-én a Bizottság ezen oknál fogva a Szerződés 169. cikke első bekezdése szerinti indoklással ellátott véleményt kézbesített. E véleményben kinyilvánította, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta a mezőgazdasági termékek közös piaci szervezete, valamint az EK-Szerződés 30. cikke és 5. cikke szerinti kötelezettségei teljesítését azzal, hogy nem tett meg minden szükséges és arányos intézkedést annak megelőzésére, hogy magánszemélyek bűncselekményeivel ne akadályozhassák a mezőgazdasági termékek szabad mozgását. A szerződés 169. cikke második bekezdése értelmében a Bizottság felszólította a Francia Köztársaságot, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a vélemény dátumától számított egy hónapon belül eleget tegyen az abban foglaltaknak. 11. 1995. június 16-án a francia kormány hangsúlyozta, hogy minden rendelkezésére álló intézkedést megtett annak érdekében, hogy biztosítsa felségterületén az áruk szabad 126

mozgását, és hogy az elrettentést célzó, általa bevezetett eszközök lényegesen csökkentették az 1995-ben elkövetett erőszakos cselekmények számát. Nemzeti szinten, az érintett minisztériumok közös akcióban állapodtak meg a vandál cselekedetek előfordulásának a megakadályozása érdekében. Ez különösen az erőteljesebb megfigyelést és a prefektusoknak, valamint a rendőrségnek a határozottabb fellépésre adott utasításokat jelentette. Ezen túlmenően, helyi szinten a veszélyeztetett telephelyek szigorú megfigyelési rendszerére épülő korai figyelmeztető rendszer lehetővé tette számos incidens megakadályozását. Bár a rombolás teljes veszélyének a megelőzése nem volt lehetséges, mivel az érintett akciókat nem lehetett előre látni, és elszigetelt akciók történtek, amelyek elkövetőit nehéz volt azonosítani, 1994-ben a Tribunal Correctional de Nimes (Nimes Büntetőbírósága) 24 parasztot ítélt el vagyoni kár okozása miatt. Az új Büntető Törvénykönyv 322-13. cikkének 1994. március 1jei hatálybalépése óta a vagyoni kár okozásával való fenyegetés miatti vádemelés és büntetés kiszabása hatékonyabbá vált. Végül, az állam vállalt felelősséget az okozott kárért, és utasítások születtek arra, hogy az érintett gazdasági szereplők által elszenvedett veszteség vagy kár megtérítését fel kell gyorsítani. 12. A Bizottság szerint azonban, 1995-ben a francia mezőgazdasági miniszter kijelentette, hogy bár elítéli és nem ért egyet a parasztok erőszakos cselekedeteivel, semmilyen formában nem tervez rendőri intervenciót, hogy azoknak véget vessen. 13. 1995. június 3-án Dél-Franciaországban három Spanyolországból gyümölcsöt és zöldségeket szállító tehergépkocsi esett erőszakos cselekmények áldozatául, úgy, hogy semmilyen rendőrségi intervenció nem történt. 1995 júliusának elején a francia parasztok ismételten Olaszországból és Spanyolországból származó gyümölcsöt semmisítettek meg. 14. A Bizottság tehát pert kezdeményezett. 15. 1996. február 14-ei és 27-ei végzésével a Bíróság lehetővé tette Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága és a Spanyol Királyság számára, hogy a Bizottság által várt végzést támogatva beavatkozzanak az eljárásba. 16. Kérelmének alátámasztására a Bizottság azt állítja, hogy a Szerződés 30. cikke, valamint azonos elven, vagyis a kereskedelmi akadályok felszámolásának elvén alapuló közös zöldség- és gyümölcspiaci szervezetek tiltják a tagállamok közötti import mennyiségi korlátozását és az azzal azonos hatású intézkedések alkalmazását. Továbbá, a Szerződés 5. cikke szerint, a tagállamoknak minden megfelelő intézkedést meg kell tenniük a Szerződésből fakadó kötelezettségeik teljesítéséért. 17. Következésképpen, a szállítójárművek feltartóztatása és a más tagállamokból származó mezőgazdasági termékek megsemmisítése, valamint az a bizonytalan légkör, amit a 127

különböző parasztszervezetek a kérdéses országokból származó zöldség és gyümölcs forgalmazóival szemben alkalmazott fenyegetéséből fakad, ami a vizsgálatok szerint Franciaországban valóban megtörtént, e termékek vonatkozásában Közösségen belüli kereskedelmi akadályt jelent. A tagállamok kötelesek az ilyen incidenseket a megfelelő intézkedések meghozatalával megakadályozni, beleértve az olyan magánszemélyek elleni intézkedések foganatosítását, akik veszélyeztetik az áruk szabad forgalmát. 18. A jelen esetben az a tény, hogy évek óta súlyos incidensek gátolják a más tagállamokból származó zöldség és gyümölcs franciaországi importját és tranzitját, azt mutatja, hogy azok a megelőző és büntető intézkedések, amelyeket a francia kormány védekezésében felsorolt, nem voltak sem adekvátak, sem arányosak, mivel nem tartották vissza a bűncselekmények elkövetőit az ismételt bűnelkövetéstől. Továbbá világos a Bizottság előtt fekvő tényszerű bizonyítékokból, hogy a francia hatóságok következetesen tartózkodtak attól, hogy hatékony intézkedéseket

hozzanak

a

franciaországi

parasztok

erőszakos

cselekedeteinek

a

megelőzésére, illetve hogy vád alá helyezzék és megbüntessék őket e cselekedetek elkövetése miatt. 19. Az Egyesült Királyság kormánya és a spanyol kormány támogatja a Bizottság által igényelt végzést. 20. Másrészről, a francia kormány kitart amellett, hogy a Bizottság keresetének nincsen alapja. 21. Így, azt állítja, hogy a hazai törvények megsértése esetén alkalmazandó hasonló feltételek mellett minden szükséges intézkedést és eszközt hatályba léptetett, hogy megakadályozza a magánszemélyek azon cselekedeteit, amelyekkel gátolják a mezőgazdasági termékek szabad mozgását, és cselekedeteik miatt vád alá helyezte őket és büntetést szabott ki rájuk. Az 1993-ban alkalmazott megfigyelés lehetővé tette, hogy a későbbi években elkövetett erőszakos cselekedetek számát jelentős mértékben visszaszorítsák. 22.

Tekintettel azonban a

Franciaországban

mezőgazdasági

termékeket

szállító

tehergépjárművek nagy számára és rendkívül sokféle rendeltetési helyére, másrészről pedig a parasztok cselekedetei előre ki nem számítható jellegére, akik kis, kommandó-jellegű csoportokban lépnek fel, lehetetlenség a rombolás minden kockázatát felszámolni. Az utóbbi indok megmagyarázza azt is, hogy miért olyan rendkívül nehéz azonosítani az elkövetőket és bizonyítani, hogy részük volt az erőszakos cselekményekben, ahhoz, hogy e személyeket módszeresen vád alá lehessen helyezni és el lehessen ítélni. Hat további személyt azonban elítéltek, illetve ellenük vizsgálat folyik 1994. óta. Továbbá, a rendőrségnek diszkrecionális jogot kell biztosítani annak eldöntésére, hogy beavatkozzanak-e a közrend védelmében. 128

Mindenesetre, az állam kártérítést nyújt a bűncselekmények áldozatainak felelősségvállalás alapján, az állami hatóságok hibájának elismerése nélkül. Így 1993-ban, 1994-ben és 1995ben kártérítés fejében több mint 17 millió francia frankot fizettek ki. 23. A francia kormány hozzáfűzi, hogy a francia parasztok elégedetlensége a Spanyol Királyság csatlakozása óta jelentősen megnövekedett spanyol termék exportra vezethető vissza, ami jelentős áresést eredményezett, amit tovább fokozott a pezeta versenyképességet javító leértékelése és a spanyol termelők dömpingárai. A francia zöldség- és gyümölcspiacon súlyos zavarokat idézett elő az, hogy a csatlakozáskor biztosított átmeneti időszakhoz nem kapcsolódott semmilyen mechanizmus sem a spanyol termelők által felszámított exportárak nyomon követésére. A francia kormány kifejti továbbá, hogy korántsem tett magáévá protekcionista hozzáállást, a jelen esetben konstruktív megközelítést mutatott azzal, hogy lépéseket tett a Tanácsban a zöldség- és gyümölcspiaci problémák megoldása érdekében, és a spanyol hatóságokkal való tárgyalások folytatásával. 24. Annak meghatározásához, hogy a Bizottság eljárása megalapozott-e, kezdettől fogva hangsúlyozni kell, hogy az áruk szabad áramlása a Szerződés egyik alapelve. 25. A Szerződés 3. cikkének c) pontja úgy rendelkezik, hogy a 2. cikkben meghatározott célokból a Közösség tevékenységei között szerepelnie kell egy belső piacnak, amelyet többek között a tagországok között az áruk szabad mozgását korlátozó elemek megszüntetése kell jellemezzen. 26. Az EK-Szerződés 7a. cikkének második bekezdése szerint, a belső piacnak egy olyan belső határok nélküli területet kell lefednie, ahol az áruk szabad mozgását a Szerződés rendelkezéseivel összhangban garantálják. 27. Ezt az alapelvet a Szerződés 30. és rákövetkező cikkei hajtják végre. 28. Különösen, a 30. cikk rendelkezik arról, hogy a tagállamok között tilos az import mennyiségi korlátozása és az azzal azonos hatású bármiféle intézkedés alkalmazása. 29. E rendelkezést szövegkörnyezetében úgy kell értelmezni, hogy az a Közösségen belüli kereskedelemben azt a célt szolgálja, hogy megszűnjön az import minden, közvetett vagy közvetlen, tényleges vagy potenciális korlátozása. 30. A belső határok nélküli piac megvalósítását célzó nélkülözhetetlen eszközként, a 30. cikk tehát nem kizárólagosan az olyan állami megnyilvánulásokat tiltja, amelyek önmagukban a tagállamok közötti kereskedelem korlátozását eredményezik. Ez alkalmazandó akkor is, ha egy tagállam elmulasztja azon intézkedések megtételét, amelyek az áruk szabad mozgása útjában álló azon akadályok felszámolásához szükségesek, amelyek nem állami intézkedésből fakadnak. 129

31. Az a tény, hogy egy tagállam tartózkodik intézkedések megtételétől, illetve az adott esettől függően, elmulasztja a megfelelő intézkedések megtételét az áruk szabad mozgása útjában álló akadályok felszámolására, amelyek különösen abból származnak, hogy az adott állam területén magánszemélyek akciókat indítanak másik tagállamokból származó termékek ellen, valószínűsíthetően ugyanúgy gátolja a Közösségen belüli kereskedelmet, mint valamely konkrét cselekmény. 32. A 30. cikk tehát nem pusztán azt követeli meg, hogy a tagállamok tartózkodjanak olyan intézkedések megtételétől, illetve olyan cselekedetektől, amelyek kereskedelmi akadályokat eredményezhetnek, hanem az előbbi cikket a Szerződés összes cikkével együtt értelmezve megköveteli minden szükséges és megfelelő intézkedés meghozatalát annak biztosítására, hogy területükön ezen alapvető szabadságjogot tiszteletben tartsák. 33. Ezen utóbbi összefüggésben, a tagállamok, amelyek megtartják kizárólagos jogkörüket a közrend fenntartásában és a belbiztonság védelmében, kétségkívül diszkrecionális joggal rendelkeznek annak meghatározására, hogy milyen intézkedések a legcélravezetőbbek egy adott helyzetben a termékimport elé tornyosuló kereskedelmi akadályok felszámolására. 34. Következésképpen, nem a közösségi intézmények feladata, hogy a tagállamok helyett intézkedjenek és előírják számukra azokat az elfogadandó és hatékonyan alkalmazandó intézkedéseket a területükön az áruk szabad áramlásának a biztosításához. 35. A Bíróságra hárul azonban, hogy a fentiekben hivatkozott diszkrecionális jogot megfelelően figyelembe véve, az eléterjesztett ügyekben megerősítse, hogy az érintett tagállamok megfelelő intézkedéseket fogadtak-e el az áruk szabad mozgásának biztosítása érdekében. 36. Hozzá kell fűzni, hogy az EK-Szerződés 38-46. cikkeiben és a 7. cikk (7) bekezdésében foglalt rendelkezések együttes erejénél fogva, a fenti megfontolások érvényesek a különböző mezőgazdasági termékek közös piaci szervezeteire vonatkozó tanácsi rendeletekre is (lásd: a C-3/76., C-4/76. és C-6/76. számú Kramer és mások összevont ügyet, és a C-228/91. számú Bizottság v. Olaszország ügyet). 37. Ami konkrétan a jelen ügyet illeti, vitán felüliek azok a tények, amelyek következtében a Bizottság eljárást kezdeményezett a Francia Köztársaság ellen kötelezettségei elmulasztása miatt. 38. Kétségtelen, hogy a Franciaországban elkövetett erőszakos cselekmények, amelyek más tagállamokból származó mezőgazdasági termékek ellen irányultak, mint például a termékeket fuvarozó tehergépjárművek feltartóztatása, rakományuk megsemmisítése, a gépkocsivezetők elleni erőszak, valamint a nagykereskedők és kiskereskedők megfenyegetése és a bemutatott 130

áruk megsemmisítése e termékek esetében a Közösségen belüli kereskedelem korlátozását eredményezi. 39. Megfontolandó tehát, hogy a jelen esetben a francia kormány eleget tett-e a Szerződés 5. cikkével kiegészítve vizsgált, 30. cikkben foglalt kötelezettségeinek azzal, hogy megfelelő és helyénvaló intézkedéseket alkalmazott, hogy elejét vegye magánszemélyek bizonyos mezőgazdasági termékek szabad mozgását korlátozó cselekményeinek. 40. Hangsúlyozandó, hogy a Bizottság írásos kérelme bemutatja, hogy azok az incidensek, amelyek ellen a jelen eljárásban tiltakozott, több mint tíz éve rendszeresen bekövetkeznek. 41. Ugyancsak régen, 1985. május 8-án történt első alkalommal, hogy a Bizottság hivatalos levelet intézett a Francia Köztársasághoz, felszólítva azt az ilyen jellegű cselekmények megszüntetéséhez szükséges megelőző és büntetőintézkedések elfogadására. 42. Továbbá, a jelen esetben, a Bizottság számos alkalommal emlékeztette a francia kormányt arra, hogy a közösségi jog kötelezettséget ró az áruk szabad mozgását biztosító elv de facto betartása végett a tagállamokra, nevezetesen, hogy fel kell számolniuk minden korlátozást, ami a más tagállamokból érkező mezőgazdasági termékek kereskedelmét akadályozza. 43. A jelen esetben, a francia hatóságoknak tehát elegendő idejük volt arra, hogy megtegyék a közösségi jog szerinti kötelezettségeik betartásához szükséges intézkedéseket. 44. Továbbá, a francia kormány által adott magyarázatoktól függetlenül, melyben állítja, hogy

minden

szükséges

intézkedést

elfogadott

további

erőszakos

cselekmények

megelőzésére, és a felelősök vád alá helyezésére és megbüntetésére, a tény az, hogy évekig súlyos incidensek makacsul veszélyeztették Franciaországban a mezőgazdasági termékek kereskedelmét. 45. A Bizottság tényeket összefoglaló összegzéséből kitűnik, hogy vannak az évnek konkrét időszakai, amelyek elsődlegesen érintettek, és vannak helyek, amelyek különösen sebezhetőek, ahol incidensek ugyanabban az évben több alkalommal is előfordultak. A francia kormány ezzel a ténymegállapítással szemben nem élt ellenvetéssel. 46. 1993 óta az erőszakos és vandál cselekmények nem kizárólagosan a mezőgazdasági termények szállítóeszközei ellen irányultak, hanem kiterjedtek az ezen termékek nagykereskedelmével és kiskereskedelmével foglalkozó ágazatokra is. 47. Ugyanilyen jellegű további súlyos incidensek történtek 1996-ban és 1997-ben is. 48. Ezen túlmenően, nem tagadták, hogy amikor az incidensek bekövetkeztek, a francia rendőrség vagy nem volt jelen a helyszínen, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben az illetékes hatóságokat előre figyelmeztették, hogy paraszttüntetések 131

várhatók, illetve nem avatkoztak be még akkor sem, amikor jóval nagyobb számban voltak jelen, mint a zavargásokat előidézők. Továbbá, a kérdéses cselekmények nem mindig a tüntetők gyors, meglepetésszerű akciói voltak, akik aztán azonnal elmenekültek, mivel bizonyos esetekben a zavargás több óra hosszat tartott. 49. Nem vitatott továbbá, hogy számos vandál cselekményt tv-kamerákkal is filmre vettek, és a demonstrálók arca gyakran nem volt elfedve, az erőszakos megnyilvánulásokért felelős parasztok csoportjai pedig ismertek a rendőrség előtt. 50. Ettől függetlenül, általánosan elismert, hogy a közrend e súlyos megsértésében résztvevő személyek közül csak nagyon keveseket azonosítottak és helyeztek vád alá. 51. Az 1993. áprilisa és augusztusa között elkövetett sok-sok vandál cselekménnyel kapcsolatban, a francia hatóságok mindössze egyetlenegy büntetőeljárást tudtak produkálni. 52. A fenti tényezők tükrében, a Bíróság, bár nem kívánja lebecsülni a nehézségeket, amelyekkel az illetékes hatóságoknak az ilyen helyzetekben meg kell birkózniuk, tekintettel a Bizottság által hivatkozott incidensek gyakoriságára és súlyosságára, kénytelen megállapítani, hogy a francia kormány által hozott intézkedések nyilvánvalóan elégtelenek voltak ahhoz, hogy területén biztosítsák a mezőgazdasági termékek Közösségen belüli szabad kereskedelmét, azaz megakadályozzák a kérdéses bűncselekmények elkövetését és hathatósan

elrettentsék

az

érintetteket

e

bűncselekmények

elkövetésétől

és

megismétlésétől. 53. E megállapítás annál is inkább helytálló, mivel a Bizottság által hivatkozott kár és fenyegetések nemcsak az erőszakos cselekedetek által közvetlenül érintett termékek Franciaországba történő importját és franciaországi tranzitját érintik, hanem bizonytalan légkört is teremtenek, ami összességében riasztóan hat a kereskedelemre. 54. A fenti megállapítást semmilyen formában sem érinti a francia kormány azon érve, hogy a francia parasztok helyzete olyan nehéz volt, hogy joggal lehetett attól tartani, hogy az illetékes hatóságok erőteljesebb intézkedése erőszakos válaszreakciót válthatott volna ki az érintettekből, ami a közrend még súlyosabb megsértését, sőt, társadalmi konfliktust is eredményezhetett volna. 55. A belső nehézségektől való félelem nem indokolja, ha egy tagállam elmulasztja a közösségi jog megfelelő alkalmazását (lásd a C-52/95. számú, Bizottság v. Franciaország ügyet). 56. A tagállam feladata, hogy minden szükséges intézkedést meghozzon a közösségi jog teljes körű érvényesülésének a biztosítására, és megfelelő megvalósítására az összes gazdasági szereplő érdekében, kivéve, ha bizonyítani tudja, hogy a részéről alkalmazandó 132

intézkedés a közrendet illetően olyan következményekkel járhat, amelyekkel a rendelkezésére álló eszközökkel nem tud megbirkózni. 57. A jelen esetben a francia kormány nem hozott fel konkrét bizonyítékot, ami a közrend olyan veszélyének a meglétét igazolta volna, amivel nem tudott volna megbirkózni. 58. Ezen túlmenően, bár nem lehetetlen, hogy a közrend súlyos megzavarásának a veszélye adott esetben indokolhatja azt, hogy a rendőrség nem avatkozik be, ez az érv, akárhogyan is nézzük, csak egy konkrét incidenssel kapcsolatosan hozható fel, és nem, mint ebben az esetben, általánosságban, a Bizottság által felhozott valamennyi incidensre vonatkoztatva. 59. Azt a tényt illetően, hogy a Francia Köztársaság az áldozatok által elszenvedett veszteségért magára vállalta a felelősséget, nem hozható fel érvként a francia kormány részéről, hogy ezzel kibújjon a közösségi jog szerinti kötelezettségei alól. 60. Bár a kártérítés a gazdasági szereplők által elszenvedett veszteség és kár legalább egy részéért kárpótlást nyújthat, az ilyen jellegű kártalanítás biztosítása nem jelenti azt, hogy a tagállam ezzel kötelezettségeit teljesítette. 61. Nem fogadhatóak el azok az érvek sem, amelyek a francia zöldség-gyümölcspiaccal kapcsolatos rendkívül nehéz társadalmi-gazdasági körülményekre hivatkoznak a Spanyol Királyság csatlakozását követően. 62. Az esetjog alapján megállapítást nyert, hogy gazdasági indokok nem igazolhatják a Szerződés 30. cikkében tiltott kereskedelmi korlátokat (lásd: a C-288/83. számú, Bizottság v. Írország ügyet). 63. Ami a francia kormány azon érveit illeti, hogy a francia zöldség- és gyümölcspiac destabilizálása a spanyol termelők részéről alkalmazott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat, sőt, a közösségi jog megsértése miatt következett be, nem szabad elfelejteni, hogy egyetlen tagállam sem alkalmazhat egyoldalúan védintézkedéseket, illetve folytathat olyan magatartást, hogy a közösségi jog szabályainak egy másik tagállam által történt megsértését ellensúlyozza (lásd: a C-5/94. számú, R. v. MAFF ügyet, ex parte Hedley Lomas). 64. A közös agrárpolitika területén ennek a fortiori is így kell lennie, ahol egyedül a Közösség jogosult olyan intézkedések elfogadására, amennyiben szükséges, amelyek révén az egyes gazdasági szereplőknél jelentkező nehézségek leküzdhetők, különösen egy új tag csatlakozását követően. 65. A fenti megfontolásokra tekintettel, azt a következtetést kell levonni, hogy a jelen ügyben a francia kormány nyilvánvalóan és következetesen nem fogadott el megfelelő és kielégítő intézkedéseket, hogy véget vessen azoknak a vandál cselekményeknek, amelyek 133

területén veszélyeztették bizonyos, más tagállamokból származó mezőgazdasági termékek szabad forgalmát, és amelyek megakadályozták volna e cselekmények ismételt előfordulását. 66. Következésképpen, meg kell állapítani, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta teljesíteni a Szerződés 30. cikke és 5. cikke, valamint a mezőgazdasági termékek közös piaci szervezetei szerint ráháruló kötelezettségeit azáltal, hogy elmulasztott minden szükséges és arányos intézkedést megtenni annak érdekében, hogy megakadályozza a gyümölcs- és zöldségfélék szabad forgalmának magánszemélyek cselekedeteiből fakadó korlátozását.

Conegate Limited v. HM Customs & Excise C-121/85.

Az Európai Bíróság 1986. március 11. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes ellen importkorlátozás tárgyában indított ügyében (1) A tagállam a Szerződés 36. cikkére hivatkozással nem tilthatja meg bizonyos termékek importját azon az alapon, hogy azok sértik a közerkölcsöt, illetve obszcének, ha ugyanezen árukat területén szabadon elő lehet állítani, forgalmazásukra mindössze a postai továbbítás teljes tilalma érvényesül, közszemlére tételük korlátozott és bizonyos országrészekben engedélyezési rendszer van érvényben azokra az üzletekre vonatkozóan, ahol e termékeket 18. életévüket betöltött fogyasztóknak értékesítik. (2) Az EK-Szerződés 234. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az EK-Szerződés hatálybalépése előtt kötött megállapodásra nem lehet hivatkozni a tagállamok közötti kereskedelem korlátozásának az indokaként. Indokolás: 1. A Bírósághoz 1985. április 27-én érkezett, 1984. november 30-ai végzésével a High Court of Justice, Queen's Bench Division (Legfelsőbb Bíróság, a Királynő Ítélőszéke) előzetes döntéshozatali eljárás keretében az EK-Szerződés 177. cikke alapján számos kérdést utal a Bíróság elé az EK-Szerződés 36. és 234. cikkének értelmezését illetően, annak 134

tisztázása végett, hogy a hazai vámjogszabályok bizonyos rendelkezései összeegyeztethetőeke a közösségi joggal. 2. E kérdések a Conegate Limited (a továbbiakban: "Conegate") által a Német Szövetségi Köztársaságból importált különböző áruszállítmányoknak az Egyesült Királyság vámhatósága részéről történt lefoglalásával kapcsolatos eljárásban merültek fel. A szállítmányok megérkezésekor egy repülőtéri ellenőrzés során a vámtisztek felfedezték, hogy az áruszállítmány alapvetően nyilvánvalóan szexuális célt szolgáló felfújható babákból és egyéb erotikus kellékekből állt. Ezen árucikkeket "közerkölcsöt sértőnek", illetve "obszcénnak" tekintették, amelyeknek az Egyesült

Királyságba történő importálása

a Customs

Consolidation Act 1876 (1876. évi öszszevont vámtörvény) 42. §-a értelmében tilos. 3. A vámhatóságok által benyújtott kérelemre az Uxbridge Magistrates Court (Uxbridge-i Magisztrátusi Bíróság) elrendelte az áruk elkobzását. A Southwark Crown Court (Southwarki Büntetőbíróság) e határozatot megerősítette. A Conegate a High Court-hoz (Legfelsőbb Bíróság) nyújtott be fellebbezést a Crown Court határozata ellen, előadva, hogy az adott körülmények között a kérdéses áruk elkobzása az EK-Szerződés 30. cikkének a megsértését jelenti, ami nem indokolható a Szerződés 36. cikke szerint a közerkölcsre való hivatkozással. 4. Álláspontjának alátámasztására a Conegate előadta, bár a Bíróság más ügyben hozott ítéletében elismerte, hogy az áruk behozatalának tilalma esetleg indokolható a közerkölcs védelmével és elvben az egyes tagállamok joga, hogy saját területükön meghatározzák a közerkölcsre vonatkozó követelményeket. Egy ilyen jellegű tilalom mindazonáltal önkényes diszkriminációt valósít meg a 36. cikk második fordulata szerint, amennyiben az érintett tagállamban ugyanazon termékek kereskedelme megengedett. A Conegate azzal érvelt, hogy az Egyesült Királyságban ez a helyzet áll fenn, mivel ott az erotikus kellékek gyártása és forgalmazása - az obszcén sajtótermékek kiadásával és forgalmazásával szemben, ami a fenti ügy tárgyát képezte - nem esik általános tilalom alá. 5. E tekintetben a Conegate rámutatott, hogy a jelen keresetben szereplő cikkek előállítása az Egyesült Királyság jogszabályai szerint nem esik korlátozás alá, míg az áruk forgalmazására csak a postai forgalmazás és a közszemlére tétel tilalma érvényesül. Az Egyesült Királyság bizonyos közigazgatási területein egyéb korlátozások vannak érvényben. Így Angliában és Walesben a helyhatóságok döntik el, hogy nem korlátozzák a forgalmazást, vagy az értékesítést csak az engedéllyel rendelkező szex boltokon keresztül engedélyezik. 6. A High Court arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vita a közösségi jog értelmezését érintő problémát vet fel. Ezért felfüggesztette az eljárást és előzetes döntéshozatali eljárás keretében az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé: 135

"(1) - Ha bizonyos cikkek esetében az egyik tagállamból a másikba történő import teljes nemzeti tilalma érvényesül azon az alapon, hogy e cikkek a közerkölcsbe ütköznek, illetve obszcének, elégséges-e ahhoz, hogy az importáló tagállam azt állíthassa, hogy nála nincs engedélyezett kereskedelem®: (a) - hogy e cikkek előállítása és forgalmazása az importáló tagállamban csak (i) a postai továbbítás teljes tilalma, (ii) - a közszemlére tétel korlátozása mellett történhet, és (iii) - a tagállam bizonyos országrészeiben a 18. életévüket betöltött vásárlók számára történő értékesítésre szolgáló üzletek esetében engedélyezési rendszer működik, ami azonban semmiképpen sem érinti az adott tagállamban a közerkölcsöt vagy közszemérmet sértő cselekményekre vonatkozó anyagi jogot; vagy (b) - szükséges-e, hogy az importáló tagállamban teljes tilalom legyen érvényben ezek előállítására, illetve forgalmazására? (2) - Amennyiben az importáló tagállamban engedélyezett azon cikkek kereskedelme, amelyek behozatala egy másik tagállamból azok szeméremsértő és obszcén volta miatt teljes nemzeti tilalom alá esik, jogszerű-e az importáló tagállam részéről ilyen körülmények között az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 36. cikke szerint a közerkölcsre hivatkozva megtiltani e cikkek importját egy másik tagállamból, vagy e tilalom kimeríti-e az önkényes diszkrimináció vagy a tagállamok közötti rejtett kereskedelemkorlátozás fogalmát? (3) - A Customs Consolidation Act 1876 42. §-a szerinti közerkölcsöt sértő vagy obszcén cikkek importjának tilalma kimeríti-e az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 36. cikke szerinti önkényes diszkrimináció, illetve a rejtett kereskedelemkorlátozás fogalmát, amennyiben az a hivatkozott törvény által tiltott cikkekre vonatkozik, amelyek azonban nem esnek az Obscene Publications Act 1959 (1959. évi obszcén sajtótermékekre vonatkozó törvény) tilalma alá? (4) -A fenti kérdésekre adott válaszoktól függetlenül, összhangban áll-e az Európai Közösséget létrehozó Szerződés 234. cikkével, ha egy tagállam az obszcén sajtótermékek forgalmának visszaszorítására vonatkozó 1923. évi Genfi Egyezmény, valamint az Egyetemes Postai Egyezmény (megújítva 1974-ben Lausanne-ban, ami 1976. január 1-jén lépett hatályba) értelmében ráháruló nemzetközi kötelezettségei szerint eljárva teljes mértékben megtiltja a közszemérmet sértőnek vagy obszcénnek minősített áruk egy másik tagállamból történő importját?" 7. A Conegate, az Egyesült Királyság és a Bizottság nyújtott be észrevételeket. 136

Az első kérdés 8. A Conegate utal a nemzeti bírósághoz benyújtott beadványaira és azzal érvel, hogy amennyiben a Customs Consolidation Act 1876 42. §-a általában tiltja a közerkölcsöt sértő vagy obszcén áruk importját, olyan korlátozást alkalmaz, amely súlyosabb, mint az ország különböző részeiben, például Angliában és Walesben az ilyen termékek kereskedelmére vonatkozó jogszabályok szerinti korlátozás. Ez az észrevétel vonatkozik a fortiori az északírországi helyzetre, ahol a kérdéses termékek forgalmazására a jogszabályok a postai továbbítás tilalmán és a közszemlére tétel korlátozásán túl más korlátozást nem alkalmaznak. 9. Az Egyesült Királyság észrevételezte, hogy a High Court által megfogalmazott első kérdés helyesen vázolja fel a közerkölcsöt sértő, illetve obszcén cikkek forgalmazásának korlátozását Angliában, Walesben és Észak-Írországban, de nem veszi figyelembe a Skóciában és a Man szigetén érvényes sokkalta szigorúbb korlátozásokat. Skóciában az alkalmazandó jogszabály tiltja az "obszcén dolgok" értékesítési célú forgalmazását; és a "dolgok" fogalmi körébe beletartoznak többek között az ábrázolások és a modellek. A Bíróság azonban még nem hozott ítéletet a tekintetben, hogy az "obszcén dolog" kifejezés vonatkozike az olyan termékekre, mint amelyeket a Conegate importál. Másrészről, az ilyen termékek nyilvánvalóan beletartoznak a "közszemérmet sértő vagy obszcén ábrázolások" körébe, amelyek előállítása és forgalma tiltott a Man szigeten alkalmazandó jogszabály szerint. Az Egyesült Királyságnak az az álláspontja, hogy egy állam, amely különböző közigazgatási egységekből tevődik össze és amely lehetővé teszi, hogy e közigazgatási egységeken eltérő jogszabályok érvényesüljenek, de amely mindazonáltal közös vámrendszerrel rendelkezik, szükségszerűen a legszigorúbb belső szabályokhoz kell igazítsa vámrendszerét. 10. Az Egyesült Királyság előadta még, hogy összességükben az Egyesült Királyság különböző közigazgatási egységein belül alkalmazandó rendelkezések olyan megközelítést tükröznek, amely nem enged eltérést a közszemérmet sértő kellékek forgalmazását tiltó szigorral szemben. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Királyság jogszabályait az elmúlt években szigorították, különösen a pornográf fényképfelvételeket, a szexboltok engedélyezési feltételeit, és az obszcén anyagok közszemlére tételének módját illetően. Az Egyesült Királyság úgy véli, hogy ennek megfelelően lényegében a forgalmazás feltételei nem térnek el a szerint, hogy az érintett termékek hazai vagy import eredetűek-e. 11. A Bizottság előadta, hogy az "engedélyezett kereskedelem" kifejezés, amely a fentiekben hivatkozott ítéletben jelenik meg, és amelyre az első kérdés is utalt, nem jelent feltétlenül jogszerű vagy tisztességes üzleti tevékenységet. Mindössze az érintett tagállamban

137

jogszerűen űzött kereskedelmi tevékenységre utal. A Bizottság álláspontja szerint ez a helyzet áll fenn az ügy tárgyát képező áruk esetében, mivel a High Court által az első kérdésben leírt korlátozások nem jelentik azt, hogy az adott kellékek piacán nincs engedélyezett kereskedelem. 12. A Bizottság ezen túlmenően azzal érvelt, hogy bár a közösségi jog fejlettségének jelenlegi stádiumában a tagállamok maguk határozhatják meg a közerkölcsre vonatkozó normáikat, e szabadság azon elvnek alárendelten érvényesülhet, hogy a tagállamok nem alkalmaznak az importra szigorúbb feltételeket, mint az ugyanazon termékek saját területükön történő előállítására és forgalmazására. 13. A Bíróság kifejtette, hogy az első kérdés először is azt az általános problémát veti fel, hogy bizonyos termékek importjának a tilalma indokolható-e a közerkölcsre hivatkozva, ha az érintett tagállam jogszabályai nem tartalmaznak ugyanazon termékek előállítására és forgalmazására tilalmat az állam területén. 14. E problémát illetően figyelembe kell venni, hogy az EK-Szerződés 36. cikke szerint az áruk Közösségen belüli szabad forgalmára vonatkozó rendelkezések nem zárják ki az import tilalmát "a közerkölcsre" való hivatkozással. Mint a Bíróság leszögezte, elvben minden egyes tagállam maga határozhatja meg saját értékrendje alapján és az általa választott formában a területén a közerkölcsre vonatkozó követelményeket. 15. Bár a közösségi jog a tagállamokra bízza, hogy bizonyos termékek közerkölcsöt sértő vagy obszcén jellegét maguk határozzák meg, rá kell mutatni arra, hogy az a tény, hogy egy áru megbotránkoztatást kelt, még nem tekinthető eléggé nyomós oknak ahhoz, hogy igazolja az áruk szabad forgalmának a korlátozását, ha az érintett tagállam a területén előállított vagy forgalmazott ugyanazon termékre nem alkalmaz büntető, vagy egyéb súlyos és hatékony intézkedéseket, hogy területén megakadályozza a kérdéses termékek forgalmazását. 16. Ebből következik, hogy a tagállam nem hivatkozhat a közerkölcsre annak érdekében, hogy megtiltsa egy másik tagállamból áruk importját, ha jogszabályai nem tartalmaznak tilalmat ugyanezen termékeknek a területén történő előállítására vagy forgalmazására. 17. Az EK-Szerződés 177. cikke által ráruházott hatáskörben eljárva nem a Bíróság feladata annak megítélése, hogy az Egyesült Királyság jogszabályai tartalmaznak-e, és milyen mértékben, ilyen tilalmat. E kérdés, hogy a belső jogszabályokkal rendelkező, különféle közigazgatási egységeket magában foglaló államban létezik-e ilyen tilalom, csak az összes vonatkozó jogszabály figyelembevételével válaszolható meg. Bár a fenti szabály alkalmazása szempontjából nem szükséges, hogy valamennyi közigazgatási egység területén tilalom alá essen annak a terméknek az előállítása és forgalmazása, amelynek importját betiltották, 138

legalább annak leszűrhetőnek kell lennie az alkalmazandó szabályokból, hogy azok célja a lényeget tekintve az adott termékek gyártásának és forgalmazásának a tilalma. 18. A jelen esetben, az első kérdés megfogalmazásával a High Court körültekintően meghatározta a nemzeti jogszabályok lényegét, melyeknek a közösségi joggal való összeegyeztethetősége az a kérdés, amelyet el kíván dönteni. Így az importáló tagállam szabályaira utal, melyek szerint a kérdéses áruk szabadon előállíthatók és forgalmazásukra csak bizonyos korlátozások vonatkoznak, amelyeket konkrétan megfogalmaz, nevezetesen az áruk postai továbbításának teljes tilalmát, közszemlére tételük korlátozását és az érintett tagállam bizonyos területein a 18. életévüket betöltött fogyasztóknak történő áruértékesítés helyszínének engedélyezési rendszerét. Ezek a korlátozások azonban lényegüket tekintve nem tekinthetőek azonos hatásúnak a gyártás és a forgalmazás tilalmával. 19. A meghallgatás során az Egyesült Királyság ismételten hangsúlyozta, hogy jelenleg a Conegate által importáltakhoz hasonló termékeket nem állítanak elő az Egyesült Királyság területén, de ez a körülmény nem olyan jellegű, hogy a tényállás másfajta értékeléséhez vezetne, mivel az nem zárja ki az ilyen cikkek előállításának a lehetőségét, amire ezen túlmenően a High Court nem utalt. 20. Az első kérdésre adott válasz tehát az, hogy a tagállam nem hivatkozhat a közerkölcsre a Szerződés 36. cikke szerint, hogy tiltsa bizonyos termékek importját közerkölcsöt sértő, illetve obszcén voltuk miatt, ha ugyanezen árukat területén szabadon elő lehet állítani, forgalmazásukra mindössze a postai továbbítás teljes tilalma érvényesül, közszemlére tételük korlátozott és bizonyos országrészekben engedélyezési rendszer van érvényben azokra az üzletekre vonatkozóan, ahol e termékeket 18. életévüket betöltött fogyasztóknak értékesítik. 21. Ez a következtetés nem zárja ki, hogy az adott tagállam hatóságai ezen árucikkek forgalmazására importálásukat követően ugyanazon korlátozásokat alkalmazzák, mint amelyeket az országon belül előállított és forgalmazott hasonló termékekkel szemben érvényesítenek. A második és harmadik kérdés 22. Az első kérdésre adott válasz tükrében a második és a harmadik kérdésre már nem is szükséges választ adni. A negyedik kérdés

139

23. A Conegate, az Egyesült Királyság és a Bizottság egyaránt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a negyedik kérdés nem releváns a kereset tárgyát képező vita megoldása szempontjából. Az 1923. évi Genfi Egyezmény csak az "obszcén kiadványokra" vonatkozik, amelyek nem képezik ennek az eljárásnak a tárgyát, az Egyetemes Postaegyezmény pedig nem vonatkozik olyan importált termékekre, amelyeket nem postai úton továbbítanak. 24. A Bizottság ugyancsak felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a Bíróság következetesen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Szerződés létrejöttét megelőzően megkötött egyezményekből származó "jogok és kötelezettségek" védelmét illetően a Szerződés 234. cikke csak a tagállamok és a kívülálló országok között létrejött jogokra és kötelezettségekre vonatkozik. Így ezeket a megállapodásokat nem lehet indokul felhozni a Közösség tagállamai közötti kereskedelem korlátozására. 25. A Bizottság érvelését el kellett fogadni. Mint a Bíróság megállapította, a 234. cikk azt hivatott biztosítani, hogy a Szerződés alkalmazása ne érintse valamely kívülálló országnak egy tagállammal korábban megkötött megállapodásából származó jogainak a tiszteletben tartását, illetve azt, hogy az adott tagállam a kérdéses megállapodásból származott kötelezettségeit teljesíti-e. A Szerződés hatálybalépése előtt megkötött megállapodásokat tehát nem lehet felhívni a tagállamok közötti kapcsolatokban a Közösségen belüli kereskedelmet korlátozó rendelkezések indokolására. 26. A negyedik kérdésre adott válaszban tehát le kellett szögezni, hogy az EK-Szerződés 234. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az EK-Szerződés hatálybalépése előtt megkötött megállapodásra nem lehet hivatkozni a tagállamok közötti kereskedelem korlátozásának az igazolására.

Lawrie Blum ügy C-66/85 Deborah-Lawrie Blum brit állampolgár volt, aki letette a gimnáziumi tanári szakmára képesítő vizsgát a Freiburgi Egyetemen. Állampolgársága miatt a Stuttgarti Középfokú Oktatási Hivatal megtagadta felvételét az ún. Vorbereitungsdienstre (a 2. államvizsgához vezető gyakorlati képzésnek az, az időszaka, amely képesíti a sikeres jelöltet a gimnáziumi tanárai kinevezésre.) Németországban a tanárképzés tartományi feladat, az egyetemi tanulmányok az első államvizsgához vezetnek, majd ezt követi a gyakornoki idő, a 2. államvizsga, a tanári képesítő vizsga. A kérdéses időben hatályos rendelet az eltelt időben 140

módosult. A gyakornoki jelölt ideiglenes köztisztviselői jogállást kap és annak minden előnyét élvezi. A két említett rendelet azonban korlátozzák a gyakornokként kinevezhető személyeket, Baden-Württemberg tartomány pedig megköveteli a német állampolgárságot is. Mivel Lawrie-Blum asszonynak megtagadták a felvételét, eljárást indított a Freiburgi Közigazgatási Bíróság előtt, kérve az elutasító határozat megsemmisítését. Keresetében a közösségi jogszabályokra hivatkozott, melyek tiltanak minden állampolgársági alapú diszkriminációt. A közigazgatási Bíróság azonban arra hivatkozva utasított el kérelmét, hogy az EK szabályok nem vonatkoznak a közszolgálati foglalkoztatásra. A fellebezés után a Szövetségi Közigazgatási Bíróság felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntést kért. Kérdések: 1. A tanári szakmára felkészülésként gyakornoki időt eltöltő tanárjelölt, aki köztisztviselői jogállást élvez, és szolgáltatásokat nyújt, munkavállalónak tekintendő-e az EKszerződés alapján? 2. Az uniós szabályok feljogosítják-e valamely tagállam állampolgárát, hogy tanárjelöltként kinevezést nyerjen egy másik tagállam állami iskolarendszerében ugyanolyan feltételek mellett, még akkor is, ha az ilyen tanárjelöltek a nemzeti jog szabályai szerint köztisztviselői jogállással rendelkeznek, és az adott tagállam megköveteli a tagállami állampolgárságot is? Vonatkozó közösségi joganyag: A személyek szabad mozgásáról szóló európai jogszabály (EGK Szerződés 48. cikke) 1968. okt. 15-i 1612/68/EGK rendelet Ítélet: A tanárjelölt, aki köztisztviselői jogállást élvez, és szolgáltatásokat nyújt munkavállalónak tekintendő, függetlenül a munkaviszony jogi jellegétől. A gyakornoki idő nem tekinthető közszolgálati alkalmazásnak, amelynek lehetősége más tagállamok állampolgáraitól megtagadható. Következtetés: A munkavállaló fogalmának értelmezése, a 48. cikk alkalmazásának kritériuma a munkaviszony léte, függetlenül a munkaviszony jogi jellegétől és céljától. A munkavállaló fogalomnak közösségi jelentése van, nem lehet az egyes tagállamokban eltérően értelmezni. A munkaviszony lényege alapvetően abban áll, hogy egy bizonyos időtartamra valamely személy számára és irányítása alatt szolgáltatásokat nyújt, melynek fejében díjazásban részesül. A munkaviszony alapvető jellemzője, hogy egy személy meghatározott ideig egy másik személy számára és irányítása alatt, ellenszolgáltatás (díjazás) ellenében gazdasági értékkel bíró tevékenységet fejt ki. A Bíróság megállapította, hogy „A munkavégzésnek valódinak és ténylegesnek, nem csupán, olyan csekély 141

jelentőségű

tevékenységeknek

kell

lennie,

amelyek

pusztán

marginálisnak

és

kiegészítőnek tekinthetők.” Egyéb ügyek: munkavállaló fogalma C- 53/81. D.M. Levin v. StaatssEBHetaris van Justitie [1982] EBH 1035-1062. C -139/85 Kempf v Staatsecretaris van Justitie [1986] ECR 1741. 14. C-196/87 Steymann [1988] ECR 6159. 15. Case C-370/90 Surinder Singh [1993] ECR Levin ügy: Meg lehet-e tagadni a munakválallói minőséget valakitől azért, mert nem éri el a minimális bért,amit a fogadó ország a legalacsonyabb jövedelmként előír. A Luxemburgi Bíróságszerint, a munkvállaló közösségi jogi fogalom, ezért csak az határozhatja csak meg, ennek a fogalomnaka taralmát. A munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezések személyi hatályát, a Bíróság szerint tágan kell értelmezni, azt kizárólag a munka jellege határozza meg, és nem függ a munkából származó jövedelemtől. Kempf ügy: Kempf úr Hollandiában dolgozó német állampolgárságú zenetanár volt. Részmunakidőben dolgozott, ezért jövedelme szerény volt. A heti 12 órában szerzett jövedelmét állami segélyek

igénybevételével

egészitette

ki.

tartozkodási engedélyt adni, arra hivaktozva,

A

hollandok voankodtak

hogy nem

az számára

munakvállaló mert csak

részmunkaidőben dolgozik. „Amikor valamely tagállam állampolgára egy másik tagállam területén munkaviszonyban olyan tevékenységet folytat, amely önmagában tényleges és valódi munkának tekinthető, az a tény, hogy ő közpénzekből fizetendő pénzügyi támogatást igényel az utóbbi tagállamban a az ilyen tevékenységekből származó jövedelme kiegészítése végett, nem zárja ki öt a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó közösségi jog rendelkezéseinek hatálya alól.” A Steymann ügy: a holland hatóságok nem akarták megadni a közösségi munkavállalói státuszhoz kötődő tartózkodási engedélyt a német állampolgár felperes részére, aki egy vallásos közösség tagja volt Hollandiában telepedett le, és ott vízvezeték-szerelőként munkát végzett a közösség számára. Ennek fejében Steymann úr szállást és élelmet, valamint és zsebpénzt kapott, de nem volt 142

meghatározott fizetsége. A holland hatóságok vitatták, hogy Steymann úr tevékenysége gazdasági tevékenység lett volna. Steymann úr tevékenysége kétséget kizáróan valós és tényleges munkának – és így ő munkavállalónak – minősült, mert tevékenysége hatékony és eredeti volt, és annak fő célját a gazdasági tevékenység kifejtése jelentette. A holland hatóságok, tehát nem tagadhatták meg Steymann úr a közösségi munkavállalói státuszához kötődő tartózkodási engedélyt.

143