2015 április: Egy önmagára reflektáló tudomány - Borgos Anna pszichológus Borgos Anna az MTA TTK KPI Társadalom és Kulturális Pszichológiai Csoportjának tudományos munkatársa. Kutatási témái „a magyar női pszichoanalitikusok első generációjának életműve szakma- és társadalomtörténeti kontextusban; pszichoanalitikus nőiség- és szexualitáselméletek; a szexuális orientációk és szexuális kisebbségek pszichológiai és társadalmi vonatkozásai; pszichoanalízis és nőirodalom”. Most futó OTKA-projektjének címe: „A pszi-tudások mint társadalmi diskurzusok – a humán tudományok a hatalmi viszonyok kontextusában.” (A pszi-tudások körébe sorolják a pszichológiát, a pszichiátriát, a pedagógiát, a kriminológiát, a gyógypedagógiát.) Milyen keretbe illeszkedik ez a munka, és mi az újdonsága ennek a nagy ívű programnak, amelyben több kutatótársával dolgozik együtt? Heten veszünk részt ebben a kutatásban (rajtam kívül Erős Ferenc, Berkovits Balázs, Friedrich Melinda, Gyimesi Júlia, Kovai Melinda és Máriási Dóra), nagyobb részt pszichológusok, kisebb részt szociológusok – tehát társadalomtudománnyal, társadalomtörténettel foglalkozó emberek, akik közül többen a Pécsi Tudományegyetem pszichológiai doktori iskolájának Erős Ferenc által vezetett Elméleti Pszichoanalízis doktori programjához kapcsolódnak. Mindannyian a pszichológia, illetve a pszichoanalízis társadalomtörténetét vagy társadalomba ágyazottságát, ennek különböző szeleteit vizsgáljuk. Borgos Anna Erős Ferenc a pszichiátria és a pszichoanalízis szerepét vizsgálja a „háborús neurózisok” diagnózisában és terápiájában az első világháború idején, valamint elemzi a Tanácsköztársaság alatt pszichoanalitikusok részvételével működő „kísérleti kriminológiai osztály” működését. Friedrich Melinda kutatásának tárgya a hatalmi viszonyok a pszichoanalízis intézményesülésének kezdeti éveiben, illetve a hatalom problémája a pszichoanalízisben. Kovai Melinda a pszi-tudások 1945 utáni átpolitizált történetét, intézményeit, szereplőit és 1957 utáni újraintézményesülési folyamatait vizsgálja. Gyimesi Júlia a spiritizmus magyarországi recepcióját, a korai pszichoanalízis és az okkultizmus kapcsolatait és demarkációs stratégiáit tárja fel. Berkovits Balázs a hazai gyógypedagógia genealógiáját, normalizációs folyamatait, a fogyatékosság történetileg változó jelentéseit tanulmányozza. Máriási Dóra a tudományos pszichológiai mező vizsgálatával foglalkozik, elsősorban szakmai életútinterjúk alapján. Én a nők és a nemek szerepét vizsgálom a pszichoanalízistörténetben. Mi az újdonsága ennek a kutatásnak? Eddig is születtek már pszichológia- és pszichoanalízistörténetek, gondoljunk például Harmat Pál és Pléh Csaba munkáira, de vannak még feltáratlan, illetve az újabb források alapján feltárható területek. Ezen túlmenően a kutatásunk újdonsága az az aspektus, amely a pszichológia társadalmi státuszát és kapcsolódásait igyekszik felderíteni – olyan kérdésekre keresi a választ, hogy hogyan helyezkedett el egyrészt a társtudományok között, másrészt milyen szerepet töltött be a kultúrában, a társadalomban, és hogyan kapcsolódott a politikai változásokhoz. A történeti kutatás a két háború közötti korszakra, valamint az 1945 utáni folyamatokra, az államszocializmus első két évtizedére koncentrál. A szakértői tudások és a
hatalom viszonya ezekben az időszakokban mutatja a legerőteljesebb változásokat. A Tanácsköztársaság és a két háború közötti periódus a pszi-tudások intézményesülésének kezdeteit jelentik. A fordulat évei után az addig nyugati trendeket követő magyarországi pszitudások a szovjet modernizációs, hidegháborús diskurzus részévé váltak. Ismeretelméleti kutatásaink arra keresik a választ, hogy a pszichológia mint tudomány és az abban létrehozott szaktudás hogyan alakította a szubjektumról, a testről, az identitásról alkotott képet, és alkalmazott pszichológiaként hogyan működött közre például a gyermekkorról vagy a gyermeknevelésről való tudás kialakításában. A pszi-tudások ugyanis létre is hozzák azokat az entitásokat, amelyeket vizsgálnak, és ez a folyamat szintén elemzés tárgyát képezheti. A pszi-tudások alakulásának egyik paradigmatikus példája a pszichoanalízis története. A pszichoanalízis kezdettől ki volt téve a vitáknak és kritikáknak. Ezek a kritikák időnként a társtudományok, a pszichiátria vagy az orvostudomány felől érkeztek, de változó előjelű ideológiai, társadalmi vitáknak is a kereszttüzében állt, és alakította is ezeket a vitákat.
Ferenczi Sándor 50. születésnapján (1923) Ferenczi Sándoron keresztül a „budapesti iskola” nagyon gyorsan bekapcsolódott a nemzetközi pszichoanalitikus közösségbe és gondolkodásba. Ugyanakkor erősen ki volt téve a társadalmipolitikai változásoknak is. Egy ideig, az 1910-es évek végén úgy tűnt, hogy Bécs mellett Budapest lesz a pszichoanalízis másik fontos központja, de ez éppen politikai okok miatt nem valósult meg. A Tanácsköztársaság idején elsőként Budapesten kapott tanszéket, nagyon rövid időre, a pszichoanalízis – és Ferenczi. A Tanácsköztársaság bukása után az ekkor kinevezett analitikusok státusza megszűnt, Ferenczit 22 kollégájával együtt kizárták a budapesti Orvosegyesületből. Ekkor indult el az első nagy emigrációs hullám. Főleg Berlinbe mentek a szakemberek, amely a húszas években fontos emigrációs központtá vált, Hitler hatalomra kerülése idején többen visszajöttek, majd újra emigrációra kényszerültek. A pszichoanalitikusok társadalmi háttere és zsidó származása erősen meghatározta ennek a tudománynak a sorsát. Minden bizonytalanság ellenére a budapesti iskola egyfajta virágkorát élte a húszas években
Magyarországon. A második világháború, pontosabban 1948 utáni politikai berendezkedés az ötvenes évek végéig nem fogadta be a pszichológiát, a pszichoanalízis pedig csak a hetvenes évek második felétől nyert újra létjogosultságot. A pszichoanalízis, a gyermeklélektan, és általában a pszichológia a sztálinizmus idején betiltott, ideológiailag veszélyes gyakorlattá vált, hivatalosan felszámolták teljes egyetemi, akadémiai, klinikai intézményrendszerét. Különféle mellékcsatornákra kényszerült, amelyeket szintén megpróbálunk feltárni. Hogyan jött létre a budapesti iskola? A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 1913-ban alakult meg. Ferenczi és Freud kapcsolata ennél jóval korábban kezdődött, a pszichoanalízis mint intézmény és mint módszer vagy terápia nálunk nagyjából a tízes évektől formálódott, viszonylag szűk körben. Ugyanakkor nagyon sok kapcsolódási pont alakult ki a társadalomtudományokkal és a művészetekkel. Az egyesület alapító és későbbi tagjai nem csak analitikusok vagy orvosok voltak; közéjük tartozott például Ignotus vagy Szilágyi Géza költő is, vagy éppen Freund Antal nagyiparos, a pszichoanalitikus mozgalom egyik fontos korai mecénása. Magyarországon elfogadott volt a „laikus analízis” rendszere – orvosi egyetemi végzettség nélkül, pontosabban egy kiképzőrendszer lépcsőit végigjárva is lehetett gyakorolni a pszichoanalízist –, ami szintén tágabbra nyitotta a kapukat. Laikus is lehetett terapeuta? A „laikus” félrevezető szó. Hosszas képzésre kell gondolni. A leendő analitikusnak előbb a saját analízisén kellett keresztülmennie (ez ma is így van), azután pedig a „tréning” vagy kiképző analízisen, aminek az a magyar sajátossága, hogy ez a szupervízió is az eredeti analitikusnál és analitikus helyzetben zajlott. Emellett voltak szemináriumok, tanulták, olvasták, referálták a szakmai szövegeket. A képzésnek tehát kidolgozott menete volt. A budapesti iskola Ferenczi Sándor körül alakult ki, és az ő érdeklődési területe meghatározó volt. A tagokat foglalkoztatták a terápia módszertani kérdései – az, hogy mennyire interszubjektív ez a folyamat, az áttétel mellett mennyire van jelen a viszontáttétel, és hogyan lehet ezzel dolgozni. A trauma szintén központi téma volt. A preödipális, tehát a nyelv előtti időszak, az anya-gyerek kapcsolat ugyancsak kitüntetett területnek számított. A tárgykapcsolat elméletet elsősorban a brit iskola tette ismertté, de Bálint Mihály és Bálint Alice neve is alapvető ebben a témában. Róheim Géza nem az analízis felől érkezett; ő eredetileg etnográfus volt, és antropológiai problémákat próbált pszichoanalitikus módon értelmezni. Hermann Imre és Hollós István szintén szignifikáns alakjai ennek a korai időszaknak. A nők közül a már említett Bálint Alice és édesanyja, Kovács Vilma tartozik ide, aki az egyik legelső női analitikusnak tekinthető. Az egyesület jelentősebb női tagjai voltak még Gyömrői Edit, Hajdu Lilly vagy Rotter Lillián, akinek a női pszichoszexuális fejlődés volt az egyik fontos témája. Milyen kapcsolatban álltak a pszichoanalitikusok a bécsi kollégákkal? A Béccsel való kapcsolat részben a Freud–Ferenczi viszonyra fűzhető fel, amely kezdetben nagyon szoros volt, és a Freud–Ferenczi levelezés 25 évén keresztül jól nyomon követhető. Freud szerdai szemináriumain rendszeresen részt vettek budapesti analitikusok, eljártak a nemzetközi kongresszusokra, folyamatos eszmecsere alakult ki. Freud műveit fordították, és ezeknek komoly recepciójuk volt Magyarországon – nem csak a szűk szakmában. Freud önéletrajza például a Nyugatban jelent meg először, Ignotus fordításában. 1918-ban Budapesten volt az ötödik nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus; ez is nagy hatású esemény volt, és itt nevezték ki Ferenczit a nemzetközi egyesület elnökévé is (igaz, csak egy évig töltötte be ezt a
tisztséget).
Az 1911-es weimari pszichoanalitikus konferencián. Az első álló sorban középen (balról): Ferenczi Sándor, Sigmund Freud, Carl Gustav Jung Persze, léteztek a Freudétól eltérő irányzatok is, amelyek szintén megjelentek Magyarországon. Stekelnek, az aktív analízisnek is voltak magyarországi követői. Ugyanezt elmondhatjuk az adleri individuálpszichológiai irányzatról. Az erdélyi Korunk című folyóirat különösen Stekel és Adler követőitől közölt sok írást. Kutatásunk egyik alfejezete az okkultizmus és a pszichoanalízis kapcsolatát vizsgálja. Sok jelentős pszichológus és pszichoanalitikus – maga Ferenczi is, vagy Bálint Mihály – kapcsolódott pályája bizonyos szakaszán ilyen típusú kísérletekhez. A Tanácsköztársaság után megszűnt az egyesület? Egyáltalán nem, bár erősen megrendült, és megszűnt az esélye, hogy az egyesületeken túl a pszichoanalízisnek képviselete lehet a felsőoktatásban is. Ahogy mondtam, sokan emigráltak Bécsbe, Berlinbe, részben politikai okokból, részben a numerus clausus miatt, vagy egyszerűen máshol szerettek volna tanulni, képződni. A Bálint házaspár is azért ment Berlinbe, hogy ott képződjön tovább. Ők visszatértek a húszas években. 1931-ben megnyílt a pszichoanalitikus rendelőintézet a Mészáros utcában, ahol részben ingyen láttak el betegeket; képzéseket, szemináriumokat tartottak. A poliklinika egészen a negyvenes évek elejéig működött. Ferenczi 1933-ban halt meg, de a mindvégig nagyon sokat publikált. A pszichoanalízis bekerült a tudományos diskurzusba és a tágabb kultúrába, bár sok szempontból periférikus és nem feltétlenül egzakt tudománynak tekintették. A második emigrációs hullám 1938–39-ben indult el, amikor a zsidótörvények következtében többen az Egyesült Államokba, Angliába, Ausztráliába, Új-Zélandra, vagy – mint például Gyömrői Edit – Ceylonba emigráltak. A következő cezúra 1948–49-re tehető, amikor politikai nyomásra a Pszichoanalitikus Egyesület „felszámolta magát”; ettől kezdve a még működő analitikusok erős kompromisszumokra kényszerültek.
Gyömrői Edit (az asztalfőn) szociális munkások körében az 1930-as években Mi a saját munkája ebben a projektben? Egyrészt azt vizsgálom, hogy a nőiség, a femininitás, a nemi szerepek kérdése hogyan jelenik meg a pszichoanalitikus elméletben Freudnál és követőinél. Ez nem speciálisan „női”, hanem központi pszichoanalitikus téma. Úgy tűnik, erős kölcsönhatás van a korabeli kultúra nőiségképzetei és a klasszikus pszichoanalízis nőképe között, amely a nőt passzív, befogadó, Freudot idézve kevésbé „könyörtelen” felettes énnel rendelkező lénynek írja le. Természetesen sok árnyalat és nézőpont követhető nyomon a vitákban. A másik kérdés, amivel foglalkozom, hogy az első magyar női pszichoanalitikusok hogyan alakították ki a helyüket a szakmában. Vannak-e olyan specialitások, amelyek a női analitikusokat jellemzik, akár az analízisen belül betöltött pozíciójuk, akár a témaválasztásuk, akár a társadalmi hátterük tekintetében. Ez elsősorban nőtörténeti téma, nem annyira a tudomány-, mint inkább a társadalomtörténet része. Az egyes életutakat rekonstruálom és elemzem ebben a kontextusban. Elég sok nő tartozott a budapesti iskolához: a pszichoanalízis relatíve nyitott volt a nők felé, és ez a nyitottság kölcsönös volt. Tudjuk, persze, hogy a pszichoanalízis olyan időszakban indult, amikor kitágultak a lehetőségek a nők számára az oktatásban, a társadalomban. Másrészt a pszichoanalízisben még kevésbé alakultak ki a nemi és egyéb hierarchiák, ezért valószínűleg mindenféle kisebbség, így a nők felé is nyitottabb volt – ez az új tudományokra általában is igaz. Van, aki kifejezetten párhuzamot von a pszichoanalízis és a nőiség periférikus státusza között. Végül mint szakma is sok olyan készséget követelt meg, amely nem állt távol a hagyományosan nőiesnek tekintett készségektől, például az empátiától, az érzelmekre való fogékonyságtól. Egyszerre volt tehát nagyon modern és ilyen értelemben hagyományos. Ettől függetlenül a pszichoanalízissel foglalkozó nők jól körülhatárolható társadalmi körből érkeztek: asszimilált zsidó alsó középosztályból vagy középosztályból, nem feltétlenül értelmiségi családból, de olyan háttérből, ahol támogatták nők tanulását. Közép-Európában és Nyugat-Európában is így volt? Nyugat-Európában talán nem ennyire szignifikáns ez a jelenség. Közép-Európában sajátos
módon összetalálkoznak a (vallási, nemi) emancipáció és asszimiláció különböző formái. A markáns asszimilációs törekvés mellett a tudományon keresztül lehetőség nyílt egyfajta önmegvalósításra, a hagyományos női szerepektől való eltávolodásra. Valószínűleg a család is tőkének tekintette a tanulást. A történetek sokfelé elágaznak. Úgy tűnik, sok szempontból emblematikusnak tekinthetők ezek az életutak a 20. század eleji értelmiségi nőkre nézve, és mert többnyire átívelik a 20. századot, jól mutatják a politikai töréseket is. Leginkább talán Hajdu Lilly esetében. Ő ki volt? Zsidó középosztálybeli családból származott, ahol a lányok orvosi egyetemre mentek. 1914-ben végzett, utána a Moravcsik Ernő vezette elmeklinikán dolgozott, majd átvette a Frim-intézetet, amely szellemi fogyatékos gyerekeket gondozott, és abból hozott létre saját intézetet „ideges és nyaraló” gyerekek számára. Kovács Vilmánál folytatta analitikus képződését, és saját analitikus praxist alakított ki, amely egy idő múlva biztos megélhetést is nyújtott. Férje szintén orvos volt, idősebb Gimes Miklós. Hajdu Lilly kevésbé foglalkozott „női” témákkal, leginkább a skizofrénia volt az érdeklődési területe. Bekapcsolódott a Pszichoanalitikus Egyesület munkájába. A harmincas évek végén megpróbált emigrálni, de nem sikerült. A háború alatt Budapesten bujkáltak. Férje koncentrációs táborban halt meg. A háború után Hajdu Lilly Hermann Imre és Hajdu Lilly volt az analitikus egyesület utolsó vezetője: nekik kellett „önfelszámolni” az egyesületet 1949-ben. Hajdu Lilly ekkor szakmai vákuumba került, majd hosszú próbálkozás után a Lipótmezei az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet („Lipótmező”) főorvosa, később igazgatóhelyettese lett. 1954-től három évig ő irányította az intézetet. „országos elmeügyi főfelügyelőként” sok reformot hajtott végre a pszichiátriai intézményekben. Megszüntette például a kikötözést, részt vett a munkaterápiás kísérletek elindításában, kíméletesebb, korszerűbb gyógyszerek bevezetését szorgalmazta. De nagyon komoly kompromisszumokra kényszerült, mert ekkorra esett a „pavlovizálás” legnehezebb időszaka. Kénytelen volt abba a fajta nyelvezetbe, diskurzusba bekapcsolódni, amely a pszichológiát, a pszichiátriát behaviorista keretben gondolja el. Paneth Gábor pszichoanalitikus szerint, aki Hajdu Lilly egykori kollégája volt, a Lipóton azért mégiscsak emlegették a pszichoanalízist, és Hajdu Lilly arcvonásai „megenyhültek”, amikor Paneth saját „freudiánus vonzalmaira” utalt. Hajdu Lilly sorsa nemsokára még rosszabbra fordult, mert fia, Gimes Miklós a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottja volt, és 1958-ban kivégezték. Hajdu Lillyt már a vádemeléskor, 1957-ben nyugdíjazták. Megpróbált emigrálni a családjához, Svájcba, de nem kapott útlevelet. A harmadik próbálkozás után közölték vele, hogy többször ne is kísérletezzen. 1960-ban öngyilkos lett. Ez a drámai életút jól mutatja, hogyan függ össze, és avatkozik be egy személyes sorsba a tudomány és a politika. Miért most kerül sor erre a részben történeti kutatásra? Túlzás, hogy most, mert mindannyian, akik részt veszünk benne, az utóbbi évtizedben már foglalkoztunk a felvetett kérdésekkel. De talán száz év kell ahhoz, hogy egy tudománynak legyen érvényes története, amin már meg lehet mutatni tendenciákat. Az pedig mindig aktuális probléma, hogy egy tudomány hogyan reflektál saját magára, és hogyan fonódik össze a hatalmi, politikai, társadalmi változásokkal.
Idén őszre konferenciát tervezünk a témához kapcsolódó magyar és külföldi kutatók részvételével. A kutatócsoport két tagjának pedig megjelenés előtt áll a projekt témájában készült könyve: Kovai Melinda Lélektan és politika. Pszicho-tudományok a magyarországi államszocializmusban 1945-1970 című monográfiáját a L’Harmattan Kiadó, Erős Ferenc Psziché és politika című tanulmánykötetét a Kalligram Kiadó jelenteti meg. A könyvhéten lát napvilágot a Jelenkor Kiadónál Gyömrői Edit eddig kéziratban lévő, Szemben az árral című önéletrajzi regénye, amelyhez én írtam utószót. Silberer Vera
