MINDENRE VAN ERŐM A KRISZTUSBAN
MAROS-MEZŐSÉGI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE
2013-as adventi gondolatok „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme.‟ (Ézsaiás 9,5) Advent… Hagyományosan ez a periódus az év legcsendesebb időszaka, bár manapKovács-Szabó Levente ság már közel sem olyan nyumezőméhesi lelkipásztor galmas, mint amilyen egykor volt. Kedves olvasóm, nem tudom azt, hogy benned milyen érzések játszódnak le az advent szó hallatán, de én úgy vagyok vele, ahogy a róka magyarázta a kis hercegnek Saint-Exupéry A kis herceg című művében: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság‟ ; A naptári adventtel vagyok így, ugyanis ilyenkor jobban figyelek arra, hogy ebben a négy hétben mi az Úrnak a karácsonykor beteljesedő eljövetelét várjuk. Mint bármelyik barátunk érkezését, az Ő érkezését is örömtele várjuk – legalábbis remélem, hogy így van –, és ahogy egyre több és több gyertya gyullad ki az adventi koszorún, úgy figyelünk egyre jobban az Úr eljövetelére. Ebben a négy hétben igyekszünk nem aggodalmaskodni és kéréseinket az Ő színe elé vinni, valami még sincs rendben… vajon csak ebben a négy hétben kell erre összpontosítanunk? Én úgy hiszem, hogy nem, mert az egész földi életünk nem más, mint egy örök adventi várakozás, egy örök készülődés arra a másik életre, amely a földön bekövetkező halálunk után vár bennünket. A naptári advent a reménységnek szépen fénylő időszaka, egy olyan periódus, amikor ha kevés időre is, de reményekkel teli szívvel fordulunk mindenható Istenünk felé és várjuk az Ő eljövetelét a Jézus Krisztusban csöndben, elmélkedéssel, imádsággal, bűnbánattal és karácsonyra való készülődéssel. Ilyenkor igyekszünk többet foglalkozni Istennel, kerüljük a hangos helyeket és a szórakozást – ezek helyett próbáljuk megtisztítani a lelkünket és bűnbánatot tartani. Vagy legalábbis így kellene, hogy legyen… Ugyanis a nagy probléma ott van, hogy napjainkban nemcsak az advent ünnepe, hanem minden egyes vallási ünnepünk a fogyasztói társadalom ünnepévé vált. A médiát a színesebbnél színesebb reklámok, és a vásárlást, illetve a hitelfelvételt, meggondolatlan költekezést sugalló felhívások uralják. Az egyházi közösségeken kívül pedig szinte semmilyen más csatorna, egyesület, mozgalom nem közvetíti az ünnep és ünnepre
való készülődés mélyebb tartalmát. Valóban kell a sütés-főzés, a bevásárlás, az ajándékok készítése és beszerzése, de nem kell(ene) megfeledkezni a lelki ráhangolódásról sem, hiszen igazából ez a fontos. Egy ismeretlen szerző ennek a gondolatnak a fontosságát a következőképpen fogalmazta meg: „A karácsonyi játékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek. De a szere-tet ajándéka megmarad.‟ Érdemes felkészülni a nemsokára érkező karácsonyra kicsit másképpen, mint eddig szoktunk és elgondolkozni azon, hogy ha kívül nincs is béke, vajon benned/ bennem belül béke van? Karácsony ünnepe ugyanis mára sajnos elvesztette a valódi jelentését, hiszen mindannyian túlhajszoltak vagyunk egy elvárásokkal teli világban és közben észre sem vesszük azt, hogy megváltoztunk – azokból az idealista tizen- és huszonéves ifisekből, akik voltunk felnőtt emberekké váltunk, és most már mi is igyekszünk felnőtt ember módjára viselkedni, megfelelni és felnőtt módra elvárásokat megfogalmazni mások fele. Mert bizony mi is elvárunk, nem csak mások várnak el tőlünk dolgokat; mi is műkedvesek vagyunk és sokszor csak műörömöt tudunk mutatni és adni. Ebben a rohanó világban vajon még van-e egyáltalán kedvünk a valódi béke és szeretet érzésére? Ha velünk nagy ritkán szembejön, felismerjük-e? Tudunk-e egyáltalán még valódi békét és szeretetet nemcsak kapni, hanem adni is? Képesek vagyunk-e rá? Én azt hiszem, hogy mindaddig, amíg nincs meg bennünk valami, addig adni sem tudunk. Sajnos, nagyon kevesen vannak olyanok, akik ilyen vagy ehhez hasonló gondolatokkal a szívükben készülnek az adventi időszakban a Karácsonyra. Ehelyett inkább az ajándékozásra gondolnak csak és csakis olyan ajándékokra, amelynek értékét lejjel – vagy újabban és divatosabban euróval – mérik. Pedig már Goethe, a nagy német író és költő is elismerte azt, hogy adni mást is lehet: „A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.‟ Az idei évnek az adventi időszakában azt kívánom mindannyiunknak, hogy próbáljuk meg kicsiben mi is megélni azt, amit az Úristen nagyban ajándékozott azért, hogy nekünk békességünk legyen. Ő adta Magát nekünk – hát mi se fosszuk meg egymást az ajándék adásától és elfogadásától, mert „adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni, mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne‟. Aki az Isten békességét kapta és továbbadta, továbbadja, annak ez nem azt jelenti, hogy többé élete hátralevő részére nézve nem lesznek gondjai, hanem azt, hogy tudja: ezekre a megoldás Istennél van. Ezzel a tudattal és békességgel járuljunk a betlehemi gyermek bölcsőjéhez. Kovács-Szabó Levente
I. évfolyam, 7. szám 2013. november
A tartalomból:
Szász Zoltán áhitata
2
Advent a lelki kifényesedés ideje
3
interjú Dávid Lajossal
Reformációi ünnepély a Marosvásárhely Alsóvárosi református templomban
6
Test és Lélek Gállné Szabó Tünde írása
7
Idősek között a reformáció ünnepén
8
2
Maros-Mezőségi Kéve
Jövel Adventnek Királya … Luk. 2, 29-30.
Szász Zoltán református lelkész Marosvásárhely IV. Szabadi út
Pedig milyen igazi öröm lenne számunkra ha az, aki találkozik velünk ezen az adventen és utána meglátná rajtunk a bennünk, szívünkben élő Jézus Krisztust, és megérezné azt a tiszta szeretetáradást, alázatosságot, hűséget, amit egyedül a Krisztussal való közösségből meríthetünk. Mert: Ő nem kiált, és nem lármáz – meghallgat. Megért. Segít elcsendesedni. Jézus a szeretet csendje.
„ Drága Advent köszöntünk,/ Lelkünk téged epedve várt,/Hajnalfényed közöttünk/Hintsen szerte arany sugárt,/Jövel Adventnek királya,/Népek Messiása!/ Jézusunk! Alázattal /Fogadunk szent hódolattal.” Gyermekkoromtól kezdve virágvasárnap és advent, különösen advent első vasárnapja nagyon kedves számomra. Jön, jön neked a te királyod – olyan csodálatos ígéret, mert beteljesülő, csak türelemmel kell várni. S a várakozás, az „epedve” várakozás az embert nagyon megérinti, befolyásolja, meghatározza. S közben megszereti, mert a várakozásban nincs csalódás: reménység van, bizalom él. A várakozás szép: beteljesülő álmok körvonalazódnak, ígéretek öltenek testet tájakban, emberekben, eseményekben. Adventben a várakozás még több, a legtöbb, a leggazdagabb: Király, Messiás, Jézus jön! Isten gazdag szeretete: amikor életünk – lelkesedésünk visszaesik, amikor hitünk – szeretetünk már nem lángoló, amikor bizonyságtételünk már csak emlék a megromlott élet miatt s ezért Istennek nem tetszik, - akkor nem ítél, akkor nem számonkér, hanem ismét kijelenti: Jön neked a te Királyod! Kijelenti Jézust. Megfáradt, megterhelt, csetlő-botló gyermekeinek kijelenti Jézust. Ez az orvosság, ez az, ami megelevenít, ez az, ami megújít – nincs más út. Olyan jó volna, ha ebben az adventben Istenünk kijelentésében, Igéjében megláthatnánk Jézust. Mert ha megláthatjuk Jézust, önmagunkat is meglátjuk úgy, ahogy Jézus lát. Mindent megtudhatunk önmagunkról, lelkiállapotunkról, elesettségünk mértékéről. És gyógyulásunk lehetőségéről is. Azt mondja a kicsi szolgálóleány Naámánnak: vajha az én uram szembe kerülne azzal a prófétával, azonnal meggyógyulna. Vajha ezen az adventben szembe kerülhetnénk Jézussal – mert Jézus nem bűnbánati prédikációkat tart, mint Keresztelő János, Jézus nagyon keveset beszél a bűnről. Szembenéz a bűnös asszonnyal és azt kérdezi: Aszszony, hol vannak azok a te vádo-
lóid? Senki nem kárhoztatott-e téged? … Én sem kárhoztatlak. (Jn 8,10-11) Jézus: feloldoz. Jézus megbocsát… Szembenéz Péterrel s Péter könnyeiben ott van: köszönöm, hogy van bűnbocsánat… Szembenéz Tamással s elhangzik az egyik legcsodálatosabb bizonyságtétel: Én Uram és én Istenem! Hát ilyen nagy, égig érő és a bűnösig lehajló a Te irgalmasságod és szereteted? Szembenézünk önmagunkkal s azt látjuk, hogy ezt a szeretetet, alázatosságot, szelídséget, irgalmasságot nem tudjuk igazán láttatni. Egyszerűen csak azért, mert ezen az adventen sincs bennünk. Pedig milyen igazi öröm lenne számunkra, ha az, aki találkozik velünk ezen az adventen és utána meglátná rajtunk a bennünk, szívünkben élő Jézus Krisztust és megérezné azt a tiszta szeretetáradást, alázatosságot, hűséget, amit egyedül a Krisztussal való közösségből meríthetünk. Mert: Ő nem kiált, és nem lármáz – meghallgat. Megért. Segít elcsendesedni. Jézus a szeretet csendje. Ő megrepedt nádat nem tör el – Simon, Jónának fia mennyire csak megrepedt nád volt – kőszikla lett. Amit mi eltörünk, eltaposunk, Jézus abból építkezik. Ő a pislogó gyertyabelet nem oltja el – miközben Ő nem pislog soha. Sem Heródes előtt, sem a kereszten, sem a világ fejedelme előtt. Igaz: bármennyire szeretnénk olyanok lenni, mint Ő – nem lehet. De mondhatom: jöjj és lakozz bennem. Élj bennem s „akkor élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”(Gal 2,20) Gyermekkoromtól Simeon az, akinek a személye, viszonyulása, indulata és lelkülete megragadó, példamutató, sőt teljesen Krisztusra mutató, igazi adventi–karácsonyi ember. Lehet, hogy sokan akkor, ott a jeruzsálemi templomban „őskövületnek, régi bútordarabnak, lejárt szavatosságúnak” nézték, látták, ítélték, pedig felbecsülhetetlen gazdagság tette az ő életét nem csak értékessé, hanem szinte egyedivé. S ez a gazdagság egy ígéret: Isten ígérete. És Simeon hitt Isten ígéretének,
ígéreteinek beteljesedésében. S azt türelmesen várta. A vigasztalást, a Megváltó születését. Igaz és istenfélő emberként figyelte a fügefát, kémlelte a jövendő láthatárát, mert bízott, mert hitt, mert Istenben soha nem csalatkozott. Milyen felemelő, mennyire lelki és igaz az ilyen értékfelmutató élet s rajta a korona: a Szent Lélek. Szép csendben várt, nem nyugtalankodott - idős vagyok, meghalok, nem látom meg,- nem streszszelte magát - évtizedek telnek és semmi jele az ígéret beteljesedésének. A Lélek által jelentette ki neki Isten s ez személyes bizonyossággal töltötte el életét. Sziklaszilárd hitet jelentett: Isten kijelentette s az Ő kijelentésében nem kételkedek! Átélte azt a békességet, amit a Békesség Fejedelme hozott. Mert meglátta, mert tekintetük találkozott, mert szembenézhetett a reménységgel, csendben, hittel és türelemmel várt Szabadítóval. S ami oly keveseknek lett ajándékává és áldássá: karjaiban tarthatta a világ megváltóját, a megszületett Krisztust. Ezt is a Szent Lélek ajándékozta: ennyire szerette Isten Simeont – személyét, viszonyulását, indulatát és lelkületét, Krisztusra mutató, alázatosságában igazán magasztos hitét. Hite és élete elnyerte azt, amiért érdemes volt élni itt ezen a földön: ...látták az én szemeim a te üdvösségedet! Üdvösséget ajándékozó kegyelmet tar thatott karjaiban – az Advent Királyát, népek Messiását, Jézus Krisztust! „Mostan bocsátod el, Uram a te szolgádat, a te beszéded szerint békességben, Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.” Luk 2, 29-30 Legyen áldott Adventünk és Karácsonyunk! Ámen.
I. évfolyam, 7. szám
3
"Advent a lelki kifényesedés ideje" Beszélgetés Dávid Lajossal, egyházmegyénk egykori esperesével. Szóljon kérem először önmagáról. Hol született? Hol végezte tanulmányait? Árapatakon, Brassó mellett születtem a család negyedik gyermekeként. Édesapám ott volt lelkipásztor, de röviddel születésem után Udvarhelyre nyert meghívást, így magamat igazán udvarhelyinek tartom. Iskoláimat is ott végeztem, majd 1957-ben a Teológiára nyertem felvételt. Két éven át a régi nagy professzori gárdát hallgathattam, s ez meghatározta gondolkodásomat. "Felejthetetlen emlékeket őrzünk” Hol teljesített szolgálatot? 1961-től Hármasfaluba kaptam kinevezést. Ott alapítottunk családot, ott született három gyermekünk. A kezdeti tapasztalatlanságok ellenére felejthetetlen emlékeket őrzünk az emberek kedves ragaszkodásáról, a gyülekezeti kórus szolgálatairól, a gyerekekkel való foglalkozás örömeiről, de arról is, hogy a környező gyülekezetekben szolgáló idősebb kollégák milyen ragaszkodással, szeretettel vettek körül. Feleségem, tanárnő lévén, éveken keresztül ingázott, mivel se helyben, se a közelben állást nem kapott, ezért, amikor Gogánváralja megürült és meghívtak, elfogadtuk a meghívást. Ott a feleségemnek is lehetősége nyílt tanítani. Szolgálatunk egyik legszebb és legáldottabb időszaka volt, meleg családias légkör, templomos közösség dalárdával, színdarabokkal, sok-sok szolgálattal helyben és a környéken, meleg barátság a kollégákkal. Negyedik gyermekkel is itt áldott meg Isten. "Nagyszerű munkatársakat ajándékozott nekem Isten" Hogyan kerültek Marosvásárhelyre? Milyen volt itt a szolgálat? A gyermekek iskoláztatásával egy időben érkezett a frissen alakult Marosvásárhely Szabadságúti gyülekezet meghívása.
Több, mint négyezer lélek, két gyülekezetből összeválogatva, teljesen ismeretlen városi közeg, eddig nem gyakorolt szolgálati lehetőségek, parókia, templom nélkül. De a kis imaház vasárnaponként zsúfolásig megtelt háromszor. A vallásórák, ifik kedvelt alkalmak voltak. A presbitériummal együtt végzett intenzív pasztoráció évente negyven felnőtt konfirmálót és felnőtt keresztelést tett lehetővé. Nagyszerű munkatársakat ajándékozott nekem Isten, mint például Pécsy István főgondnok, Árus Jenő gondnok, vagy Kovács Gyöngyi kántor. Feleségem állást már nem kapott, így teljes lelkesedéssel mellettem állt a szolgálatban. Csodálatos volt az akkori lelkipásztorok közötti bensőséges lelki kapcsolat, a havonkénti családias találkozások. Teljesen egy húron pendültünk: ez a húr az egymás megbecsüléséről, a szolgálat minél teljesebb, lelkiismeretesebb betöltéséről szólt. "Ezt a szolgálatot dédelgetve szerettem" Hogyan változott az egyházi élet a rendszerváltás után? Időközben parókia is került, az imaház is bővült, de még mindig segédlelkész nélkül voltam. Aztán eljött a fordulat éve. Nagy lelkesedéssel láttunk a templomépítéshez, melyet 1993 októberére, jó egy év alatt be is fejezhettünk. Kilenc év telt el még ezután a következő építkezésig, amit belső építésre igyekeztünk felhasználni. Folytatódott a rendszeres család- és kórházlátogatás, kórus-
munka, gyermek és ifjúsági foglalkozás, majd 2002-ben elkészült a cigánypasztorációs imaház az Ady negyedben. Ezt a szolgálatot dédelgetve szerettem. Kár, hogy az egyházmegye istentiszteleti helyeit bemutató albumából kimaradt. Ami még ezen kívül volt, az mind a kegyelem ráadása: az esperesi szolgálat, igazgatótanácsi, egyetemes zsinati, református világszövetségi tevékenység. Legyen hála érte a mindenható Istennek! "Advent a lelki kifényesedés ideje" Itt vannak az adventi ünnepek. Mit jelent önnek az advent? Advent gondolom mindenütt a lelki kifényesedés ideje. Sok por rakódik ránk az ünnepek között. Kell, hogy ilyenkor bizalommal odatartsuk magunkat a tisztító kegyelem elé. Gyermekkoromtól mai napig érzem ilyenkor ennek a kegyelemnek a simogatását. Van-e valami üzenete lapunk olvasói, munkatársai számára? Igen. Kívánom, hogy ez a hajdan nagy lelkesedéssel és tiszta szándékkal induló lap, és azon keresztül Isten megelevenítő lelke ébressze, támassza élő szolgálatra gyülekezeteinket. Hajdan édesapám a tőle kapott első bibliámba a Róma 8,28-at írta. Azóta is ez a vezérigém: „tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”. Ez legyen az én üzenetem is.
Csodálatos volt az akkori lelkipásztorok közötti bensőséges lelki kapcsolat, a havonkénti családias találkozások. Teljesen egy húron pendültünk: ez a húr az egymás megbecsüléséről, a szolgálat minél teljesebb, lelkiismeretesebb betöltéséről szólt.
4
Maros-Mezőségi Kéve
Végtisztesség a mezőbodoni Gizanéninek.
Fórika Éva Mezőbodon
Gizanéni tulajdonképpen az utolsó napjáig tevékenyen élt és soha nem ismerte a prédaságot. Szükségletei valósak voltak, nem halmozott maga köré olyasmit, amivel nem élt, ezért körülményeivel mindig elégedett volt. Szemetet nem nagyon termelt, maga körül rendet tartott, minden tennivalóját a megfelelő időben végezte el. Megadatott neki, hogy tiszta levegőn éljen, a falu egyik legjobb vizű kútjából igya a vizet, vegyszermentes zöldséget és gyümölcsöt termesszen és fogyasszon, házicsirke, házitojás, feldolgozatlan tehéntej és hosszú ideig saját kemencéjében sült házikenyér volt a tápláléka.
Minden közösségről, minden kultúráról elmond valamit az, ahogyan az elmúlás tényéhez viszonyul. Manapság egyre inkább a tabutémák közé tartozik az öregedés, a halál. A világ szemeit bántja mindez, ezért illedelmesen megpróbálja elrejteni. Öregotthonokba, illetve a kórházak specializált részlegeibe száműzi a jelenséget. Egészségesen élni az öregkort és méltósággal távozni a földi életből ez sajnos egyre inkább a kivételekhez tartozik, bár a lelkünk mélyén érezzük, hogy ez volna a természetes. A 9O. életévében eltávozott mezőbodoni Gizanéni egy ilyen kivételt képviselt. Az erdő alatt lakott, a valamikori erdész özvegye. Természetes egyszerűséggel vezetett háztartásával valósággal belesimult a környezetébe. Talán ezért is gyakran előfordult, hogy az erdőben tanyázó őzek lejöttek vizet inni az esővíztároló medencéjéhez. Ilyenkor elmesélte, hogy a „kecskék” –mert ő csak így emlegette az őzeket - a salátáját is megdézsmálták. Szóval Gizanéni sokmindenben hasonlitott az őzekkel barátkozó mesebeli öreg nénére. Szelid volt és nyitott a körülötte lévő élet minden részletére. Koránál fogva már csak kis távolságokra mozdult ki udvarából, de minden ismerősét megszólította, aki a kapuja előtt elment, és kikérdezte a dolgairól. A maga részéről ilyen formában kapcsolódott a falu életéhez. Nagyon örvendett minden rokoni látogatásnak, és unokái illetve dédunokái életének eseményeit akkor is számontartotta ha azok messze meghaladták az általa ismert élet, vagy világ kereteit. Ilyenkor idézte szavaikat és szinte gyermeki naívsággal próbálta a számára ismerős világ dolgaihoz igazítva értelmezni az olyan részleteket is, mint a repülőgéppel való utazás, a bankkártyák használata, vagy távoli és számára teljesen ismeretlen országokban élhető élet. Életvitele és gondolkodása egy, már szinte teljesen letűnt világhoz tartozott, de őrizte és példázta azokat az értékeket is, melyeket át kellene menteni a modernebb világba, azért, hogy az valóban emberhez méltó maradhasson. Gizanéni tulajdonképpen az utolsó napjáig tevékenyen élt és soha
nem ismerte a prédaságot. Szükségletei valósak voltak, nem halmozott maga köré olyasmit, amivel nem élt, ezért körülményeivel mindig elégedett volt. Szemetet nem nagyon termelt, maga körül rendet tartott, minden tennivalóját a megfelelő időben végezte el. Megadatott neki, hogy tiszta levegőn éljen, a falu egyik legjobb vizű kútjából igya a vizet, vegyszermentes zöldséget és gyümölcsöt termesszen és fogyasszon, házicsirke, házitojás, feldolgozatlan tehéntej és hosszú ideig saját kemencéjében sült házikenyér volt a tápláléka. Mindezért persze keményen meg is dolgozott a családjával együtt. Az élet külső dolgaiból erejének
halottas házban megtartott istentiszteleten. A falu távoli helyeiről (pl.az Urszaja tanyáról) is eljöttek az ismerősök, rokonok. A temetéshez az udvaron állították fel a ravatalt, és a szin oldala megtelt a 9O éves néninek hozott koszorúkkal. A gyülekezeti kórus erősítette az egybegyűltek énekét, az udvaron és az udvar fölötti dombon álló sír mellett is. Ilyen éneklő gyülekezetben, mint a bodoni, mindig lélektől lélekig száll és mindenkit megérint az ének. Talán az időben nagyon messzire visszanyuló hagyományaink és a túlvilágról alkotott valamikori képzeteink nyomai élnek a Bodonban ma is gyakorlatban lévő halotti tor
fogytával lassan alább kellett hagyjon. Jó ideje már nem „varizsálta” a tüzet a kenyérsütő kemencéjében, egyre kevesebb gyümölcsöt és paradicsomot tett el télire, de azért a halála előtti évben még felújitotta a keritését. Az egyszrűségben rejlő bölcsesség valószínüleg az egészséget is segíti, mert Giza néni jóval 8O év fölött került életében először orvos elé, egy lábtörés okán, amiből reményen felüli gyorsasággal gyógyult fel. Négy gyermekét is otthon szülte meg minden baj nélkül. Ezek után természetes, hogy utolsó útjára is a saját házából kísérte ki a gyászoló gyülekezet. A faluközösség szemléletére, emberségére jellemző, hogy a világtól elég régóta visszahúzódva élt 9O éves néninek ugyanúgy megadta a végtisztességet, mint bárki másnak. A falu mindkét templomában harangoztak az emlékére, magyar és román szomszédjai egyaránt részt vettek a búcsúztatásán. A virrasztóban visszafogott hangon beszélgettek, emlékeztek életére miután az egybegyűltek imádkoztak és énekeltek a
szokásában. A közös lakomához szükséges tyúkokat a falu adja öszsze. Az étel elkészitésében, felszolgálásában is általában önként segítenek a közelben élő asszonyok. A kapuban ott áll a kézmosásra való tál és törülköző, a tisztálkodási ritus kellékei. A közösen elfogyasztott étel, mint a közösségi élet fontos tartozéka, még ma is befejező momentuma a temetési szokásrendnek. „Megszárad a fű, elhull a virág, ha az Úrnak szele fuvall reá” (Ézs 40,8) hallottuk Szántó Mihály tiszteletestől a Giza néni temetésén. Az elmúlás természetessége a mindig megújúló természet példájának reménységével kapcsolódott össze az igehirdetésben, minden jelenlévő számára, aki ezen a színpompás őszi napon megadta Giza néninek a végtisztességet.
I. évfolyam, 7. szám
5
Lelkem, áldod-e az Urat? - ifjusági konferencia Udvarfalván Esős időből betérni egy fiatalokkal teli templomba, ahol dicsőítenek is... hát nem tudom te hogy vagy vele, de ez szerintem elég kellemes látvány! Most hirtelen Kali Barna lelkipásztor feltett kérdései jutnak eszembe, legfőképpen az utolsó: „Mekkora lóerővel lehet belőled kihúzni a dicsőítést?” Milyen fajta dicsőítés az, amit erőszakkal kell, végez? Feljut-e az Úrhoz, jobban mondva tetszik e az Úrnak, megtudja e áldani az ilyen fajta dicsőítést? Talán azzal kellett volna kezdenem, hogy mit is jelent számunkra „dicsőíteni”? Sárosi Pál jól felvázolta nekünk: a dicsőítés az egy Életstílus!! Ilyenkor Isten, jelenlétével tisztel meg bennünket, akár csak az istentiszteleteken. Te miért jársz istentiszteletre? Téged kellene megkérdezni és nem filozofálni, hogy vajon miért kedvesebb neked az ifi , mint az istentisztelet!? Sok szülőt láttam, aki kötelezi tinédzser gyermekét, hogy templomba menjen vele! Miért? Hol van itt a szabad akarat?– kérdezhetné. Na, ő milyen fajta dicsőítést tudna felmutatni az Úrnak? Hogyan tudna felébredni benne a vágy a magasztalásra? Na de térjek vissza a dicsőítéshez. A 150. Zsoltár szépen eléd tárja, hogy milyen módon lehet dicsőíteni: „Di-
csérjétek az Urat… kürtzengéssel, lanttal és hárfával, dobbal, körtáncot járva, citerával, fuvolával, csengő cintányérral, zengő cintányérral.” Ezek közül olyan keveset használunk. A legtöbbje azért elítélt, mert illetlennek tűnik. Dávid is megjárta, hogy „kinézte” őt a felesége mikor örömében táncolva dicsőítette az Urat, a szövetség ládájának visszatérése miatt. Ez a kinézés még most is jelen van, annak ellenére, hogy több mint 2000 év telt el az óta. Pedig első szempontból, nem az-e a fontos, ami a szívben van? Legfőképpen az Úrra tartozik az ítélkezés, nem? Ha Ő úgy látta az Ószövetség idején, hogy szent az, ha népe tiszta szívvel dicsőíti Őt: citerával, tánccal, tapssal, hangos szóval, ha Ő előtte ez mind jó, akkor hogy állhat meg a te ítélkezésed? Néha olyan szomorú, hogy egy fajta dicsőítést gyakorolunk és még azt is eltorzítjuk: unalommal, mások bámulásával, elbambulással. Sőt vannak olyan emberek, akik zajnak tartják! Ebben a zajos világban, pont a dicsőítést tartják annak... Nos, vajon mikor kell dicsőíteni? Mikor van a kezdete és mikor van a vége? Kell e egyáltalán kezdete és vége legyen? Jakab István esperes urat idéz-
ve: „Miért nem lehetne már úgy kezdeni a napot? Csipás szemmel, fogmosás közben a tükör előtt, áldani az Ő szentségét! Mennyivel másként kezdődne akkor a nap?! ” Én folytatnám azzal, hogy próbáljuk meg dicsőíteni akkor is, ha épp lassan fő a kávé és mi késésben vagyunk, ha nem mozdul a kocsisor és csupa duda szól, ha a főnökünk/tanárunk nem elégedett velünk, mert tudja, hogy többre vagyunk képesek, ha fáradtan érünk majd haza és csak aludnánk... Ha mind-mind végig kísérhetné napjainkat, a véget nem érő dicsőítés, mennyivel lenne más a napunk? Mennyivel lennénk más emberek? Olyan keveset nyilvánítunk néha a dicsőítésnek, pedig ez bennünket is ugyanúgy szolgál. Jó dolog volt, hogy így felnyitották a szemünket, ott Udvarfalván a falu templomában, ahol hallhattunk magasztalást, hallhattunk csodákat, kacagást, és furcsa módon a szeretetet is hallani lehetett. Végül pedig azzal zárnám kissé kemény gondolataimat, hogy kell dicsőíteni! Nem kell gondolkozni, hogy kell-e, most-e, így-e: „Ha veszítünk, köszönjük neked, ha győzünk, köszönjük neked, a Te dicsőségedre, Uram. Ámen! „
Borbély Enci, Marosvásárhely
Ahol az örömnek helye van - különleges hétvége Székelykakasdon Október a betakarítás időszakát jelenti a falu népe számára. A szüret, kukoricaszedés, vetés váltogatják egymást ilyenkor. Akad idő azonban ünneplésre is. Október második hétvégéjén emlékezett meg a székelykakasdi gyülekezet az egyházközség önállósodásának 340. évfordulójáról. S ha lúd, legyen kövér: három napig tartott az ünneplés, amelyhez csatlakoztak a hollandiai és kárpátaljai testvérgyülekezetek tagjai is. Szombaton érkeztek az edei és zápszonyi vendégek. Míg a bográcsgulyásra várakoztunk, az imaház udvara beszélgetésektől és mutogatásoktól volt hangos. Régi ismerősök egymás hogylétéről, az újak egymás kilétéről érdeklődtek. Bár a nap időközben eltűnt, a jókedv és zaj egyre csak nőtt, ez utóbbi már csak a korgó gyomrok miatt is. Megérte azonban várakozni, a gulyás égetően finom volt. Vasárnap délelőtt rendhagyó istentiszteleten vehettünk részt. A padok sorai telve voltak, talán ezért is volt szükség hat tiszeletes segítségére az úrvacsoraosztás során. Jelen volt ugyanis Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Peter Sinia, az edei gyülekezet lelkipásztora, Cseresznye Albert zápszonyi tiszteletes, Rácz Sándor maroskeresztúri tiszteletes, és a kakasdi gyülekezet jelenlegi valamint nyugdíjba vonult lelkipásztora,
Molnár Endre és Kállay Csaba. Az igét Jakab István hirdette, minden lelkész tartott egy-egy rövidebb igei köszöntőt, és mellettük felszólaltak a gyülekezetek gondnokai is. Az istentisztelet keretén belül lekerült a lepel arról az emléktábláról is, amelybe az ezidáig Székelykakasdon szolgáló lelkipásztorok nevét vésték. Az együttlétet a kakasdi és zápszonyi kórus előadása tette színesebbé, és nem utolsó sorban a székely népviseletbe öltözött asszonyok és kislányok. Mint ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, kisgyerekek sírása jelezte, hogy bizony hosszúra sikeredett a ceremónia, következhetett az
ebéd. Erre a kultúrotthonban került sor és estig tartó mulatozásba csapott át. A finomságok mellett élő zenei kíséretnek is örvendhettünk, amely uralmát az idő teltével és a bor fogytával az asztalok soraiban ülők vették át. Könnyüzenére és népdalokra rophatták a táncolni vágyók és azok, akik véletlenül keveredtek a portrúgók forgatagába. Utolsó napra a tordai sóbányába tett látogatás maradt. Az előző napok derűje jelen volt a záróvacsoránál is. A három gyülekezet az együttlét végére egy nagy családdá nőtte ki magát. Látjuk még egymást!
Botha Emese, újságíró szakos hallgató
6
Maros-Mezőségi Kéve
Reformációi ünnepély a Marosvásárhely Alsóvárosi református templomban
Veress László református lelkész Marosszentkirály
A zsúfolásig megtelt istentiszteleti hajlékban Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét. Igehirdetésében rámutatott, hogy az ősegyház élete szinte egyhangúnak tűnhet ma előttünk, ha arra gondolunk, hogy az akkori keresztyének élete abból állott, hogy naponta összegyűltek, hogy az igét hallgassák, úrvacsorázzanak és imádkozzanak. Ám éppen ez erősítette meg és tette képessé őket olyan minőségi életvitelre, amire egy pogány világban előbb sokan csak rácsodálkoztak, majd pedig – minden tiltás és üldözés ellenére – egyre többen csatlakoztak a Krisztushívők kicsiny köréhez.
Október havában több ünnepünk is van. 6-án az aradi vértanúkra emlékezünk, 23-a kommunista diktatúra elleni magyar forradalom, 31-e pedig a reformáció napja. Közös bennük az, hogy mindegyik egy konkrét eseményhez kötődik. 1849. október 6án, a magyar szabadságharcban résztvevő tisztek közül végeztek ki 13-at, így ez a napunk gyásznap is, a szertefoszlott magyar remények, a „Magyar Golgota” napja. 1956. október 23-án a megsanyargatott magyarok mutatták meg a világnak, hogy van értelme szembeszállni egy Isten- és emberellenes rendszer gonoszságaival. 31-én pedig arra emlékezünk, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittembergi vártemplom kapujára azt a 95 a tételt, amelyben megfogalmazta, hogy miben tért el a középkori egyház a Szentírás tanításától. Gyerekeink is betéve tudják: ekkor kezdődött a reformáció. Ezzel azt is elmondják, hogy a többi ünneptől a reformáció ünnepe abban tér el, hogy nem csupán egy adott történelmi eseményre emlékeztet, hanem arra is, hogy a reformáció egy folyamat, ami közel 500 évvel ezelőtt kezdődött, és még most is tart. A baj az, hogy ez sokszor csupán egy hangzatos mondatnak tűnik. Ünnepeink közül talán éppen a reformáció ünnepe az, amely iránt a református népünk a legnagyobb közönyt mutatja. Miközben ebben az időben a temetők felé megindul az emberáradat, ezrek és ezrek milliókat költenek gyorsan rothadó virágokra és gyorsan ellobbanó gyertyákra, reformáció bűnbánati hetén és reformáció ünnepén sokfele üresen konganak a templomok. A reformáció 500. évfordulójához közeledve egyre inkább érezzük, hogy ez a fajta magatartás nem csak engedetlenség a történelem Ura iránt, hanem önmagunk szánalmas megszegényítése is. Ennek, a közel 500 évvel ezelőtt elkezdődött folyamatnak a jegyében szervezte meg október 27-én közös reformációi ünnepségét a Maros-Mezőségi és a Marosi Református Egyházmegye a marosvásárhelyi Ludas utcai
református templomban. A zsúfolásig megtelt istentiszteleti hajlékban Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét. Igehirdetésében rámutatott, hogy az ősegyház élete szinte egyhangúnak tűnhet ma előttünk, ha arra gondolunk, hogy az akkori keresztyének élete abból állott, hogy naponta összegyűltek azért, hogy az igét hallgassák, úrvacsorázzanak és imádkozzanak. Ám éppen ez erősítette meg és tette képessé őket olyan minőségi életvitelre, amire egy pogány világban előbb sokan csak rácsodálkoztak, majd pedig – minden tiltás és üldözés ellenére – egyre többen csatlakoztak a Krisztus-hívők kicsiny köréhez. Megújulás ma is csak ott van, ahol az emberek komolyan veszik a közösséget, az igehallgatást, az úrvacsorázást és az imádságot – figyelmeztetett a főpásztor. Az igehirdetést színes és színvonalas ünnepi műsor követte. Megszólalhatott minden korosztály. Sokféle műfaj tette változatossá az ünnepi programot. A Tyukodi Attila által vezetett Alsóvárosi gyülekezeti énekkar, a Dénes Előd lelkipásztor által vezetett Szabadság utcai ifjúsági zenekar, a Gordonka, a Babos Zsolt által vezetett mezőmadarasi vallásórások furulyazenekara, a Bíró Jenő által vezetett lelkészi kórus, a nagysármási fúvószenekar, Szabó Péter operaénekes fellépése, valamint Halmágyi Éva színművésznő és Székely Mária szavalata, és Nagy
Csenge Szabadság-úti énekesszövegíró éneke tette emlékezetessé ezt az ünnepet. A helybeli gyülekezet lelkipásztora köszöntő szavai mellett bátorító, buzdító szavakkal szólt a népes gyülekezethez Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye, és Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese. Az unitárius testvérfelekezet nevében Nagy László, marosvásárhelyi lelkipásztor, az unitárius egyház főjegyzője köszöntötte az ünneplőket. Része volt az ünnepnek Lőrinc István lelkipásztor frissen megjelent könyvének, az Istennel kezdeni című kötetnek a bemutatása is. Az ünnepi műsort Imreh Jenő, alsóvárosi beosztott lelkész igényesen megfogalmazott összekötő szövegével vezette. A reformáció és az Alsóvárosban tartott ünnepség tanulságát Nagy Sándor egyházmegyei főgondnok foglalta össze, emlékeztetve még egyszer mindenkit, hogy 1517. október 31-én egy olyan, az egész világot átformáló mozgalom kezdődött el, amelynek mi nem csupán büszke örökösei, hanem öntudatos és boldog folytatói is lehetünk. Re-formálódásunk, azaz Krisztus képére való visszaalakulásunk nem egy múltba vesző esemény, hanem egy mindig nyitott lehetőség és felekezettől független isteni parancs.
I. évfolyam, 6. szám
7
Test és lélek Emésztés Az emésztés során a légzéshez hasonlatos dolog történik. A légzésen keresztül magunkhoz vesszük a külvilágot, asszimiláljuk, s ami nem asszimilálható, azt kiadjuk magunkból. Ugyanez történik az emésztés során, ugyanakkor az emésztési folyamat mélyebben gyökerezik a test anyagiságában. A táplálkozás szimbolikája Mondd meg, mit eszel, s én megmondom, ki vagy! Sok mindent elárulhat azoknak a tápanyagoknak és ételeknek a listája, amelyeket az egyén előnyben részesít, illetve elutasít. Ha valakinek egy bizonyos ételre van gusztusa, ezáltal önmagáról mond el valamit. Az éhség a birtokolni akarás, a kapni akarás szimbóluma, egyfajta vágyódás kifejezése. Az evés eme akarás kielégítése az integráción, a magunkba vételen, a jóllakáson keresztül. Ha valaki szeretetre éhes anélkül, hogy éhségét megfelelő módon csillapítaná valaki, ez (testi szinten) az édességek iránti fogékonyságában jelenik meg. Az édességekre és nassolnivalókra irányuló csillapíthatatlan vágy a kielégítetlen szeretetéhség jele. Az édes és a nassolás szavak kettős jelentését jól szemlélteti, ha egy édes, ennivaló kislányról beszélünk. A szeretet és az édesség
szorosan összetartozik. Ha egy gyermek édesszájú, az azt bizonyítja, hogy nem kap elég szeretetet. A szülők túl gyorsan és túl szívesen tiltakoznak a magyarázat hallatán, mondván, hogy „hiszen mindent megtesznek gyermekeikért”. „Mindent megtenni” és „szeretni” azonban korántsem ugyanaz. Aki nassol, szeretetre, elismerésre vágyik. És ha szétnézünk az iskolában, óvodában még sok szeretetre éhes gyereket látunk. A sokat gondolkodó, intellektuális munkát végző emberek a sós, kiadós ételeket kedvelik. Az erősen konzervatív beállítottságú emberek mindennek elébe helyezik a konzerveket, speciálisan kedvelik a füstölt ételeket, szeretik az erős teát, melyet keserűen fogyasztanak. Akik az erősen fűszerezett vagy erős ételeket kedvelik, olyan alkatúak, akik szívesen veszik az új ingereket, új benyomásokat még akkor is, ha azok nehezen elviselhetők, nehezen emészthetők. Egészen másképp áll a dolog azoknál, akik kímélő koszton élnek, se sót, se fűszereket nem esznek. Az ilyen emberek óvják magukat minden új benyomástól. Félelemmel kerülik az élet minden kihívását, minden szembesítéstől tartanak. A nyelés, a bekebelezés szimbolikája Amíg még valami a szájunkban
van, azt kiköphetjük. Ha azonban lenyeltük már, a folyamat nem fordítható meg többé. Nagyobb falatokat nehezen nyelünk le. Ha túl nagy a falat, egyáltalán nem tudjuk lenyelni. Néha le kell nyelnünk olyasmit is, amit tulajdonképpen nem akarnánk, például egy szeretett személynek az elvesztését. Vannak olyan rossz hírek, melyeket nehezen nyelünk le. Ilyenkor segíti a nyelés folyamatát egy jó pohár folyadék. Ezért iszunk rá egy jót. Ha ezt a szimbolikát az alkoholfüggőségben élő egyén életére alkalmazzuk, akkor ő, amikor alkoholt nyel, ez valami nehezen lenyelhető dolog lecsúszását könnyíti meg, sőt adott esetben pótolja. Az alkoholista nyeli az alkoholt, mert van valami más az életében, amit nem bír, és nem akar lenyelni. Az alkoholista így az ivással az evést helyettesíti (a sok alkohol étvágytalanságot okoz), s kemény, szilárd táplálék helyett lágyabbat, egyszerűbbet nyel, meghúzza az üveget. Sokféle nyelési zavart ismerünk, például a gombóc a torokban érzése, vagy a torokfájás, torokgyulladás esetén, mindezek azt az érzést közvetítik, hogy nem tudunk nyelni többé. Ilyen esetekben az érintett személynek meg kellene kérdeznie magától: „Mi az most az életemben, amit nem tudok, vagy nem akarok lenyelni?”
Istennel kezdeni Évszázadokon keresztül, de alig egy évszázaddal ezelőtt is még a Biblia volt a legolvasottabb könyv, az egyes számú bestseller. A Szentíráson át maga Isten szól az emberhez: tanít, oktat, figyelmezet, bátorít és utat mutat. Szószékről gyakran hangzik a biztatás, hogy olvasni kell Isten Igéjét. Aki azonban hozzákezd, néha úgy érzi, hogy nem érti az összefüggéseket és szüksége lenne egy kis segítségre, ami eligazítja őt a Biblia világában. Ezt a szerepet tölti be Lőrincz István, Marosvásárhely Alsóvárosi lelkipásztor frissen megjelent műve. A Szentírás nagy tanításait mondja el egyszerű, közérthető módon, úgy, hogy közben felébreszti az olvasóban a vágyat és a kíváncsiságot is, hogy magát a Könyvek Könyvét vegye kézbe, hogy maga nézzen utána a leírtaknak. Egy régóta várt könyv ez, amelynek az Üzenetben sorozatban napvilágot látott fejezetei már igazolták, hogy igény és szükség is van arra, hogy kötetben összegyűjtve is megjelenjenek. Örömmel hirdetjük: az Istennel kezdeni című könyv megjelent! Isten áldása legyen olvasásán (Veress László) Lőrincz István: Istennel kezdeni Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, 2013. Megvásárolható: Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesi illetve lelkipásztori hivatalaiban Ára: 15 RON
Botha Emese
Gállné Szabó Tünde református lelkész, Várhegy
Imádság Urunk Jézus Krisztus,Te vagy mindannyiunk Orvosa, Megváltója, Teljes bizalommal könyörgünk most hozzád, beteg emberek! Árassz el minket gyógyító szereteteddel és erőddel, különösen testünk és lelkünk azon területeit, amelyek a legnagyobb betegségben vannak, amelyeket leginkább megtámadott a betegség! Gyógyíts meg minket, lényünk legmélyét áthatva! Orvosold a Veled, embertársainkkal, önmagunkkal való kapcsolatunkat! Segíts, hogy felfedezzük a szenvedésben is a szeretetedet! Engedd, hogy érezzük, közel vagy hozzánk! Vedd el tőlünk kínzó fájdalmainkat! Rád bízzuk magunkat, add, hogy a tőled kapott lehetőségeinkből, időnkből, képességeinkből kihozzuk mindazt, ami tőlünk telhető! Bízunk Benned, áldj meg minket! Ámen Szerző: Kerekes Márton (forrás : Uram, akit te szeretsz, beteg… Kálvin kiadó 2012)
Maros-Mezőségi Kéve
Idősek között a reformáció ünnepén. “A múlt erős gyökér, jelen és jövő belőle él...” Talán ez a gondolat vezéreli a galambodi gyülekezet tagjait, akik más egyházközségekkel együtt, évről évre meglátogatják a marosvásárhelyi Idősek Otthonát. Az idei látogatásra éppen október 31-én csütörtökön, a reformáció ünnepén került sor. A galambodi gyülekezet képviselőihez örömmel csatlakoztak a marosvásárhelyi Szász Adalbert Sportlíceum és a Friedrich Schiller Gimnázium diákjai is, Jakab Edit vallástanárnő irányításával. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy az itt élő, olykor magányos, beteg, idős embereknek sokat jelent a közös istentisztelet, az éneklés, az imádság, a beszélgetés. Ezek az alkalmak megtörik a hétköznapok szürkeségét, és az Isten szava, az üzenet, amit ajándékba kapnak, a felnőttek és gyerekek csekélyke ajándéka mellett, megerősíti lelküket. A legtöbb ember született kereskedő, hisz mindenből hasznot szeretne húzni: egészségből, munkából, tehetségből, ajándékozásból egyaránt. Önző módon, ha jót cselekszünk, első kérdésünk általában arra vonatkozik, hogy mit kapunk cserébe. Erre a kérdésre a választ maguk a gyerekek fogalmazták meg. Élményt kaptak, őszinte, békés pillanatokat, amelyek megerősítik őket abban a hitben, hogy érdemes egymásra figyelni. “A csütörtöki nap egy rendkívüli nap volt számomra, mert a “Friedrich Schiller” Gimnáziumból, az V.B. osztályból Varga Nagy Anna aligazgatónő engem vitt el az öregek otthonába. Néhány éneket énekeltünk, egy kis finomsággal kedveskedtünk s ha csak egy pillanatra is, de örömöt tudtunk szerezni, mosolyt sikerült csalni az öregek arcára. Nagyon A Maros-Mezőségi Református Egyházmegye lapja Kiadja a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye Esperesi Hivatala, Marosvásárhely Bernády tér, 3. Tel: 0265-250051 marosmezosegikeve@gmail. com www.refmarosmezo.ro Főszerkesztő: Les Zoltán Szerkesztők: Jakab István, Domahidi Béla, Nemes Gyula, Gállné Szabó Tünde, Szabó László Tördelőszerkesztő: Molnár Csaba Korrektúra: K. Nagy Olga Támogatók: TIMKO Blondy Románia A Maros-Mezőségi Református Egyházmegye gyülekezetei és hívei
PCHOUSE
Ent er
NOVAPRINT Nyomda Marosvásárhely
örülök, hogy részt vehettem ezen a látogatáson!” (Kaló Szidónia Brigitta) “Körbenézve láttam olyan embereket is, akiknek nem volt lábuk, vagy csak fél lábuk volt, rajtuk megesett a szívem, nagyon is. Az istentisztelet után átadtuk nekik az ajándékunkat, aminek nagyon örültek és nekünk is. Örülök, hogy ezt is megtapasztalhattam és, hogy ha csak egy kicsivel is, de segíthettem.” (Szabó Csenge, VI.B.) Tanárként azt tapasztalom, hogy az idősek és fiatalok között egyre mélyül a szakadék, a gyerekek sajnos kevés időt töltenek otthon a szülőkkel, s még kevesebbet a nagyszülőkkel. Így nagyon elszakadnak az idős emberektől. Az ilyen alkalmak, az átélt élmények mellett, lehetőséget adnak a generációs különbségek áthidalására is. Fontosak az ilyen együttlétek, hisz a fiatalabbak megta-
pasztalhatják azt is, hogy az élet olykor nehéz pillanatokat is tartogathat számunkra, átélhetik azt a keserűséget, amit a magány jelent. Láthatják, hogy az életünk olykor nem az elvárásaink szerint alakul, de az akkor is érték, kincs, amit tisztelnünk, szeretnünk kell. Köszönjük az alkamat, a lehetőséget, azt, hogy lélekben gazdagabbak lettünk, s reméljük, hogy jövőben is együtt, ily módon ünnepeljük a reformáció ünnepét. Hisszük, hogy a megújulás, a másként való gondolkodás a gyermeki lélekben kell, hogy elkezdődjön. Barabás Zsuzsanna magyartanár, Sportlíceum
Gyülekezeteink: Malomfalva Malomfalva (Moreşti) Marosvásár-helytől 12 km távolságra, tőle délnyugatra, a Maros jobb partján, a Szénafű patak torkolatánál fekszik. Közigazgatási szempontból Nyárádtő lakónegyede. Az egykori falu neve az idők folyamán nem sokat változott. Az 1567-es regestrumban Malomfalwa, majd Malomfalva (1603), Malomfaleu (1850), Malomfalva (1854) alakban jelent meg. Az ősi település valamikor a Kemény bárók birtoka volt. Az egykori kastély romos sírkertjében néhány sírkő ma is őrzi a Kemény bárók emlékét. Némelyik sírkövön ma is kibetűzhető a felirat. A falu középkori lakói a Csittszentiván és Malomfalva közötti dombháton álló, csittfalvi templomba jártak istentiszteletre. Az elpusztult templom helyébe sokáig nem épült új. A második világháborút megelőző és az azt követő években, mindaddig, amíg a báró Kemény családot ki nem lakoltatták a faluból, a kastélyban, majd utána családi házaknál tartották az istentiszteleteket. 1973-ban, Balogh Károly csittszentiváni lelkipásztor kezdeményezésére alakítottak ki az istentiszteletek tartására alkalmas helyiséget egy, még 1910-ben, a nyárádtői római katolikus egyháztól vásárolt harangláb körül. A korabeli hatóság nem adott templomépítési engedélyt, de a meglévő ingatlan javítását engedélyezte. Mivel a helyi református egyház tulajdonában csak a harangláb volt, azt alakították át 30 lélek befogadására alkal-
mas templommá úgy, hogy a harangláb felső részét beépítették a tetőszerkezetbe. Azóta is ezt használják templomként. A helyi református leányegyház birtokában három harang van. Az 50 kg tömegű (hegesztett, ezért leszerelt) kis-harang felirata: „SCHESSBURG FUSA PER MICHAELE (…) AANGEN.” A 40 kg tömegű kisharang felirata: „A MALOMFALVI RF. LEÁNYEGYHÁZ 1985”. Az 1974-ben öntött, 150 kg tömegű nagyharang felirata: „NE CSÜGGEDJ KICSINY SEREG, ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÖNTETTÉK A MALOMFALVI REF. EGYHÁZ TAGJAI KÖZADAKOZÁSBÓL”. Balog Éva Viola lelkipásztor, Csittszentiván
fotó: Magyari Hunor, Veres Tünde
