2011. november 3-4. Olthévíz – Kőhalom Ismét elindultunk, de most csak ketten Imi és Reni. Úticélunk Olthévíz, küldetésünk az összegyűjtött mese- és ifjúsági könyvek elszállítása a kőhalmi iskola magyar tagozatos tanulóinak. Az „ezüstnyíl” Imivel a fedélzetén csütörtökön reggel 7 órakor érkezett meg a Vezér utcára. Hála az óriási csomagtartónak, a lehajtott hátsó ülésnek és nem utolsósorban a két pakolóbajnoknak, 18 csurig rakott dobozt sikerült beorigamizni az autóba. A sikeres pakolás után Imi élesítette az új navigációját, ezt követően útnak indultunk, hogy minél rövidebb idő alatt leküzdjük az előttünk álló 450 kilométert. Egy kis kitérő után Berettyóújfalut elhagyva, célegyenesbe voltunk a határ felé. Rövid, de annál tanúságosabb párbeszéd következett:
Imi: - Renike, mit mondunk majd akkor, ha megkérdezik mit szállítunk a dobozokba? Reni: - Szerintem mondjuk azt Imi, hogy használt könyveket viszünk. Imi: - Rendben, ez szerintem is jó ötlet. Miután átestünk a hivatalos határellenőrzésen – az autót nem kellett szétszedni – váltottunk pénzt, tankoltunk és befizettünk úthasználatra. Ezt követően meg sem álltunk Kolozsvárig. Az út idáig teljesen eseménytelenül telt, azt viszont megállapíthattuk, hogy a navigáció kitűnően működik a tök egyenes E60-ason. Első megállónk a kolozsvári ÖMV kútnál volt: egészségügyi szünet, ebéd és egy elegáns kávé. Az eleganciát a Wolksvagen csomagtartóján szépen megterített asztal jelentette. Imi betermelte az Ancsa néni féle házi sült csirke 1/3-át nehogy az izmai összeessenek. Ezt követően megkávéztunk, persze szigorúan termoszból továbbra is elegánsan. Innen átvettem az „ezüstnyíl” kormányát, egy gyors záróvonalas balra kanyar után irány Olthévíz.
1
Az Olt mentén Az út ismét eseménytelenül telt, a navigáció még mindig működött, így megérkeztünk Ákosfalvára. Itt tettünk egy kis kitérőt Nyárádgálfalva felé. Mi úgy terveztük, hogy kétszer 10 perc a nagyszülőknél: puszi és a csokis-kekszes csomagok átadása, aztán indulás, mert messze volt még a messze. A nagyiknál végül sikerült kétszer 1 órát eltölteni. Persze megint felpakoltak, na azért a kamrát és a hűtőszekrényt nem hoztuk el, de végül megint nem üres kézzel távoztunk. Ákosfalvánál Segesvár felé vettük az irányt, a kormány mögött még mindig én ültem, közben pedig besötétedett. Ez az icipici tény csak azért volt zavaró, mert az út mentén számtalan kivilágítatlan gyalogos, kerékpáros és lovas kocsi közlekedett. Megállapítottuk, hogy ott a hegyek között a sötét még sötétebb, mint itt az Alföldön, ezért a láthatósági mellény divatba jötte sokat segítene az autósokon. Imi hathatós közreműködésével azonban sikerrel vettem az akadályokat, így nem lapítottam ki senkit sem. Végül a navigáció segítségével, megjegyzem itt is csak a főútvonalat kellett követni, nyolc óra tájékán megérkeztünk az Olthévíz táblához. Itt jött a próbatétel utca, házszám nincs, csak annyit tudtunk, hogy ne a nagyhídon, hanem a kicsin keresztül a patikánál balra. Nem bíztuk a véletlenre a falu elején megkérdeztünk egy nénit merre találjuk az unitárius parókiát. A rövid útbaigazítás így szólt:
„ Itt mindjárt lesz egy interszekció” (azt persze csak másnap tudtuk meg hogy ez útkereszteződést jelent, és nem boltot) ott kell egyenesen felmenni majd balra lesz.” Szó mi szó nem teljesen voltunk képbe rögtön át is mentünk a nagyhídon, ami visszavezetett a főútra. Itt gyorsan cseréltünk Imivel, mert állítása szerint jobban tűri a fordulást, ha ő ül a volán mögött. Végül valahogyan 2
elkavarodtunk arra az útra ahonnan a parókiát meg kellett közelíteni, közben megkérdeztünk, még két tinédzsert is, akik megint úgy elirányítottak bennünket, hogy ismét meg kellett fordulnunk. Ekkor végre egy középkorú férfi olyan GPS koordinátákat adott, hogy odataláltunk, egy kishíd helyett azonban legalább öt hídon mentünk át és a patikát sem láttuk sehol.
Imi és István Megérkezésünk után András unokatestvérééknél (István és Melinda) megvacsoráztunk (volt minden mi szemszájnak ingere: áfonya és vadcseresznye likőr, leves, sült hús finom házi savanyúval, almás lepény, fehér bor), aztán átvittek minket a szomszéd faluba, ahol egy panzióban kaptunk szállást. Imi készült, így tévé hiányában sem unatkoztunk, mert töltött két filmet a navigációra. Egy kicsit zavaró volt ugyan a képernyő kis mérete, de az ágyon hason fekve 10 centire a fejünktől igen élvezetes volt az a bűn rossz vígjáték, aminek még a címére sem emlékszem. Felvetettem ugyan, hogy miért nem hozta magával a laptopot, de azt mondta, erre nem is gondolt. Péntek reggel 9 órakor kiadósat reggeliztünk, majd István jött értünk, hogy átszállítsuk Kőhalomra a könyveket. Előző este a vacsoránál említették, hogy ott lesznek a gyerekek is. Miután megérkeztünk az iskolához Imi beállt a suli udvarába, azt persze nem vette figyelembe, hogy a focipályán parkolt le, ahol éppen egy testnevelés óra folyt. Miután kiállt a focimeccsből, bementünk a könyvtárba. Itt tényleg meglepetés várt minket, mert a magyar tagozat diákjai egy húsz perces kis köszöntéssel készültek a tiszteletünkre. Az igazság az, hogy mind a ketten meghatódtunk olyan aranyosak voltak a gyerekek. A magyar tagozat tanárainak nagy része is megtisztelt minket jelenlétükkel. A műsor végeztével aláírtuk az adományozási papírokat, a srácok pedig behordták a kocsiban lévő könyveket. Közben én megörökítettem azt a három polcos komódot, amin a magyar nyelvű könyveket tartották. 3
K Ő H A L O M 4
Ezt követően még maradtunk egy kávé erejéig, ekkor Imiből kijött a pedagógus és a többi tanártárssal megtárgyalták a közoktatás problémáit. Egy gyors ebéd után, bepakoltunk (innen sem jöttünk el üres kézzel: finom házi kenyér, csipkelekvárnak való alapanyag), élesítettük a navigációt és elindultunk Nagyenyed felé, hogy felvegyük Zudor Andris öcsét harmadik útitársnak. Ami igaz az igaz a GPS most jól jött, mert a járt utat járatlanra cseréltük; utunk nem az E60-son vezetett Nagyenyed felé, hanem Segesvárnál eltértünk Meggyes irányába. Erre is szép őszi tájon vitt az utunk. Dél helyett fél négy tájékán érkeztünk meg Nagyenyedre, persze itt is volt egy fordulásos epizód. Az instrukció úgy szólt, hogy Laci, az utasunk a főutcán lakik, nem tudjuk eltéveszteni a házat, mivel egy temetkezési vállalkozást üzemeltet. Mi ehhez képest vakon követtünk a GPS utasításait: zötyögős macskaköves út, krimibe illő vasúti átjáró, kavicsos út. Ekkor jött rá Imi, hogy nem írta be az utcanevet és a házszámot, így a navigáció csak a mi mozgásunkat követte. Megint megfordultunk, de ebben már profik vagyunk. Végül meglett a ház, ami tényleg a főutca közepén volt. Megint gyors sofőrváltás, hogy Imi útközben megcsócsálhassa a csirke maradékait. Az éjszakai vezetés megint rám maradt, de nem bántam, az „ezüstnyilat” vezetni megtiszteltetés. Útközben Imi kifaggatta újdonsült utasunkat a vállalkozása minden rejtelméről, végül vidám hangulatban nyolc óra tájékán megérkeztünk a Vezér utcára. Összegzésként megállapítottuk, hogy elvállaljuk az Egyesület hivatásos szállítói munkakörét. Utunk nagyon jól sikerült, ismét vendégszerető, közvetlen embereket ismerhettünk meg, a gyerekeknek nem csak mi adtunk, hanem tőlük is sokat kaptunk azalatt a szűk egy óra alatt. Czikora Renáta
Olvassatok sokat! 5
Ennyi könyv volt!
Melinda, István, a könyvtáros és az igazgató
6
7
A kőhalmi vár
8
Az EJKE küldöttsége
9
