(2010.dec.) Gottfried Marianna: Nekem az tetszett a közös munkában, hogy sokat nevettünk és vezethettem a projekt naplót!

Bevezető: A meseprojekt során készült el az 5. osztály mesekönyve „Az én mesekönyvem” Árvai Natália: Nekem az tetszett a legjobban a közös munkában, hogy jó vicceket írhattunk a mesébe, ezalatt jobban megismerhettük egymást. Harangozó Lili: Az, hogy közösen csináltuk a munkát és ha valaki nem tudott egy dolgot, a másik tudta a választ és segített és hogy saját magunk által írtunk mesét. Gottfried Marianna: Nekem az tetszett a közös munkában, hogy sokat nevettünk és vezethettem a projekt naplót! Hervoly Petra: Nekem az tetszett legjobban a közös munkában, hogy jól együtt tudtunk működni. Somogyi Kíra: Nekem az tetszett a legjobban hogy nem egyedül kellett dolgozni és persze még az, hogy nem össze-vissza csináltunk mindent, hanem összhang volt közöttünk. Vizi Béla: Nekem az tetszett a legjobban a csoportmunkában, hogy mindenki együtt dolgozott, meg persze a viccelődés. Pályi Patrik: Nekem az tetszett a legjobban, hogy közben beszélgettünk az órán. Még az is tetszett, hogy egy emberre kevesebb munka jutott mintha egyedül csinálta volna az egészet. Héjja Bertold: Nekem az tetszett a legjobban a projekt alatt, hogy sikerült egy saját mesét fabrikálnunk. Vágó Gergő: Nekem a csapatmunka tetszett. Berecz Gergely : Nekem az, hogy együtt dolgozott mindenki és rajzolhattunk. Hegyi Viki : A vicces mese írása, az együttműködés és a külön munkák. Ujvári Annamária: Az, hogy a csapat együttműködött benne. Baranyi Gábor: Segítettünk egymásnak, a barátaimmal dolgozhattam, meg a viccelődés. Szabó Viki: Nekem az tetszett, hogy vicces kártyákból kellett összerakni a saját kis meséinket. Naményi Mária: Közösen minden könnyebb! Jó Anita: Az volt a legjobb a közös munkában, hogy együtt dolgoztunk, együtt írtuk a mesét. Szeitl Dorothy Nekem az tetszett a legjobban, hogy jobban megismertük egymást a csoportokban, és a munkákkal néha belecsöppentünk a felnőttek munkáiba és ez jó érzés volt! Kenyeres Máté: Az tetszett, hogy szórakozhattunk, közösen dolgozhattunk és írónak érezhettem magam. Dankaházi Levente: Az tetszett, hogy lehetetlen szereplőket szervezhettünk bele a mesébe. Koós Ádám: Nekem az, hogy sokat szórakozhattam Gabával.

1

(2010.dec.)

Tartalomjegyzék

Vacsora a holdfényben Terülj, terülj asztalkám………………………………………………………………..5 A kecskegidák………………………………………………………………………..13 Mátyás király meg a juhász…………………………………………………………..15 A kis álmodozó………………………………………………………………………16

Varázserdő meséi Négy évszak………………………………………………………………………….21 Az erdei anyóka……………………………………………………………………...25 Borsószem hercegkisasszony………………………………………………………...29 Mátyás király és a százesztendős ember……………………………………………..31

A három hős meg az egér A kis gyufaárus lány…………………………………………………………………36 A palackba zárt szellem……………………………………………………………...38 A rendíthetetlen ólomkatona………………………………………………………....43 A ló meg az egér……………………………………………………………………..47

Tündér és a boszorkány Mesemanó csoport…………………………………………………………………..49

A királyfi és Nyálkáska kalandjai Varázs csoport………………………………………………………………………53

Időutazás Időutazók csoport…………………………………………………………………..56

2

3

A Mesemanó csoport kedvenc meséi:

Terülj, terülj asztalkám

A kecskegidák

(Grimm mese)

(magyar népmese)

Mátyás király meg a juhász

A kis álmodozó

(magyar népmese)

(klasszikus mese)

4

Terülj, terülj asztalkám

Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezőre kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidősebbik egy napon a temetőbe terelte, mert ott nőtt a legkövérebb fű. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tőle: - No kecske, jóllaktál? A kecske meg így felelt: -Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? Mire a kecske: -Dehogy laktam, dehogy laktam! Csak sírok közt ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Mit hallok?! - hördült fel a szabó. Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát: - Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele? Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát. Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle: - No, kecske, jóllaktál? Az neki is csak úgy felelt, mint előző nap a bátyjának: -Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.

5

- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? Az meg: -Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is kiverte a házból. Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte - No kecske, jóllaktál? Az pedig: -Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? A komisz kecske meg rávágta: -Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Ó, a csalafinta! - mérgelődött a szabó. - Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá! Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak. Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta: - Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre! Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel. - Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:

6

- No, jóllaktál? Az rábólintott: -Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer visszafordult hozzá. Most az egyszer igazán jóllaktál, mi? De a kecske neki sem válaszolt különben: -Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól. - Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt! Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott. Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük. Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt asztalos legénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte. Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit. - Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim. Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta: - Terülj, terülj, asztalkám! Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se

7

tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát. - Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos. A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!" A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terüljasztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal. Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta. - No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte. - Asztalosságot, édesapám. - Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról. - Ezt a kis asztalt itt! A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta: - Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka. - Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána! Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta: - Terülj, terülj, asztalkám! Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlenszomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez. A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája: - Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord. - Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény. - Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal. - Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a

8

földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye.

rajzolta: Hegyi Viki Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény leintette: - Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll. A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany. A fiúnak éppen kifogyott a pénze. - Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is. A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.

9

- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák! A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe. Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta. Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte. - Molnár, édesapám. - Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból? - Semmi egyebet, csak egy szamarat. - Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna. - Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok! - Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát. - Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám! De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a fiú meg beszegődött egy molnárhoz. A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket! Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba. - Egy fütykös van benne - mondta. - A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti! - Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy "Be a zsákba, botocskám!" A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy "Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben. Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.

10

- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban! A kocsmáros a fülét hegyezte. "Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. - Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság! Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet: - Ki a zsákból, botocskám! Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni. A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény: - Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc! - Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba! - Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz! Azzal rákiáltott a fütykösre: - Be a zsákba, botocskám! És nem bántotta tovább a kocsmárost. Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban. - Esztergályosságot, édesapám. - Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból. - Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban! - Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna! - Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal. Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat.

11

Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának: Érts szót vele, testvér! - "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több. Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult: - Szólj csak neki, bátyám! Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman. S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad. Futtában találkozik a medvével. - Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet? - Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével! - No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve. Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát. Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében. Megkérdi: - Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet? - Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni. Mire a méhecske: - Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad. Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját. - Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut. Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta.

12

A kecskegidák Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy kecske. Annak a kecskének volt hét kicsi gidája. Egyszer azt mondta az öreg kecske: - Vigyázzatok, s maradjatok itthon, mert én megyek ki a mezőre, hogy hozzak nektek friss füvecskét. - Jól van, szót fogadunk - mondták a kis kecskefiak. Az öreg kecske elment ki a mezőre, de még visszakiáltott: - Be ne engedjetek senkit, mert én nem jövök haza csak estére! Hát egy ordas farkas ott hallgatózott a ház mellett. "No - gondolta magában -, itt majd csak lesz valami!" Alig telt el egy-két óra, odament az ablakhoz, s beszólt a kis kecskékhez: - Kedves kis fiacskáim, nyissátok ki az ajtót, mert hoztam nektek friss füvecskét. Jót nevettek a kiskecskék. - Hiszen a mi anyánk csak estére jön haza, s a hangja sem ilyen vastag, mint a tied. Megbosszankodott a farkas, elfutott ki a rétre. Ott látott egy nagy tábla répát. Kihúzott egy jó nagyot, megette, hogy jó vékony legyen a hangja. Visszaszaladt az ablakhoz, s mondja a kiskecskéknek: - Nyissátok ki az ajtót, mert hoztam nektek friss füvecskét. Már éppen ki akarták nyitni az ajtót, mikor a legnagyobbik kinéz az ablakon, s látja, hogy milyen fekete a lába. Rákiált a többire: - Ki ne nyissátok az ajtót, hiszen a mi anyánknak fehér a lába, nem fekete! Szörnyen mérgelődött a farkas, hogy nem sikerül semmi. Gondolja magában, bemegy a városba, s szalad egyenesen a pékhez. Mondja, hogy hamar egy zsák lisztet vegyen elő. A pék éppen dagasztott, s kérte a farkast, hogy várjon. De a farkas nagyon türelmetlen volt, nem várhatott tovább, és belemászott a nagy teknő tésztába. Örült magában: "Most már eszem gidóhúst!" - s ment visszafele. Már jó délutánra járt az idő. Feltette a farkas a lábát az ablakpárkányra, hadd gondolják a gidók, hogy az anyjuk jött haza. A hangja is vékony volt, a lába is fehér, a kisgidók csakugyan azt gondolták, hogy az anyjuk jött haza. Bekiált az ajtón: - Kedves kis fiacskáim, eresszetek be, hoztam friss füvecskét! A kisgidók nagyon örültek a friss fűnek, s kinyitották az ajtót. Hát, uram teremtőm, lett ordítás, mikor belépett a farkas! Egyik bújt a pad alá, a másik a szuszékba, a harmadik a hamulyukba, a negyedik az óratokba. A másik három úgy megijedt, hogy a szoba közepén maradt, nem tudott elfutni. A farkas rögtön bekapta őket, de még mindig nem volt megelégedve. Kihúzta a padból is, a szuszékból is, a hamulyukból is, akit előtalált, de az óralyuk olyan kicsi volt, hogy nem fért be a farkasnak a szája. A hetedik ijedtében úgy összehúzódott, hogy a farkas nem is törődött vele. - Jaj de jóllaktam - kenegette a hasát -, jó lesz kimenni a rétre, s aludni egy jót egy fa alatt.

13

Kiment a farkas, lefeküdt egy nagy eperfa alá, s ott elaludt. Estére jön haza az öreg kecske a mezőről. Szinte meghalt ijedtében, mikor meglátta, hogy nyitva az ajtó, és sehol senki. Kiabálni kezdett: - Gidili, midili, gyertek elő! A kicsi még akkor is úgy meg volt ijedve, hogy meg se mert szólalni. Az öreg kecske elkezdett keservesen sírni, hogy hova lettek az ő gyermekei. Hát amint ott siránkozik magában, egyszer csak megszólal valaki: - Ne sírjon, drága jó anyám, mert itt vagyok én! Előjött a kisgidó, nagyon örült az anyjának, de még jobban a friss füvecskének, amit hozott, mert bizony olyan éhes volt szegény, csak úgy korgott a gyomra. - Hát a többi testvérkéd hol van? - kérdezte az anyja nagy szomorúan. Elpanaszolta a kicsi, hogyan csapta be őket a nagy ordas farkas. - Jaj - azt mondja az öreg -, akkor azt láttam, amint a kertben alszik. Olyan nagy a hasa! Hamar keress elő tűt, cérnát, ollót - mondja a fiának. Amíg a fia keresett tűt, cérnát, ollót, addig az öreg kecske egy kicsit kipihente magát, mert bizony aki öreg, az hamar elfárad. Aztán elindultak ki a kertbe. Látják, hogy a farkas még mindig mélyen alszik. Azt mondja a kecske a kisfiának: - Eredj hamar, szedd tele a kötényedet kaviccsal. Addig az öreg kecske végigvágta a farkas hasát. A kicsi kecskefiúk mind kiugráltak belőle. Örömükben elkezdtek ugrálni, tapsolni és kiabálni. - Elég legyen a játékból - mondta az öreg kecske -, gyorsan kavicsot hozzatok, amíg fel nem ébred a farkas. Egy pillanat alatt ott volt a sok kavics. Megtöltötték a farkas hasát, s az öreg kecske kezdte varrni. Akkor jut eszébe, hogy a gyűszűjét otthon felejtette, s az egyik ujja meg van kelve. Hamar a legkisebbiket elszalasztotta a gyűszűje után, s bevarrta vele a farkas hasát. Azután ráparancsolt a gyermekeire, hogy takarodjanak haza, míg föl nem ébred a farkas, mert akkor jaj lesz nekik. Haza is mentek, s az ablakból nézték, hogy mikor ébred a farkas. Egyszer felébred a farkas, nagyon meg volt szomjazva. Gondolja magában: "Jó lesz lemenni a patakra, mert ez a hat gidó nagyon kívánja a vizet a gyomromban." Hát amint feláll, megzördül a kavics a gyomrában. Csak úgy mosolyog magában, hogy zörög, elindul, s elkezdi mondani: Hahaha, mi zörög a hasamba? Olyan mintha kavics volna, pedig hat gidó van benne. Mikor leérkezett a patakhoz, hát, jó nagy víz folyt ott. Odaáll a patak partjára, s behajol a vízbe, hogy igyék. Amint behajolt, a kavics mind előresuvadt benne, s bizony az öreg farkas komát besuvasztotta a patakba, s vitte le a víz a patakon. Éppen a kecskének a háza előtt folyt a patak. A kisgidók jót nevettek rajta, hogy az öreg farkas ott úszik. Ha a farkas bele nem fulladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

14

Mátyás király meg a juhász

rajzolta: Jó Anita Egyszer, amikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, és egy juhásznál éjszakázott. A juhász éppen birkapaprikást főzött, meghívta a vendégét is, mert nem tudta, hogy az maga a király. Mikor esznek, egyszer csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem kellett neki, aztán visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, a kése nyelével egy nagyot csapott a király kezére. - Tanuljon meg becsületesen enni! - azt mondja. Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, és azt mondja a juhásznak, hogy látogassa meg őt Budán, mert ő ott varga a királynál. - Olyan pár bocskort szabok kendnek - azt mondja -, hogy haláláig eltart. Mikor hazaért, mindenkinek mondta, hogy ha jön egy juhász, igazítsák hozzá. Nemsokára el is jött a juhász. Kérdezi a palota kapujában az őröket, hol van a Mátyás király vargája. Azok aztán vezetik is mindjárt a királyhoz. Csak bámult a juhász, mikor látta a szebbnél szebb szobákat, hát még mikor látta az ő ismerősét a fényes urak közt. A király szépen fogta a juhászt, mindjárt hívta ebédelni, de lelkére kötötte, hogy ezeket az urakat is tanítsa meg enni, mint ahogy őt.

15

Leültek az ebédhez, hát az egyik úr mindjárt visszalöki a késéről a tálba, amit kivett. A juhász meg a kés nyelével egy jót rácsapott a kezére. - Tanuljon meg az úr emberségesen enni! Az urak mindjárt előrántják a kardjukat, hogy összevagdossák a juhászt, de a király azt mondja: - Hagyjátok csak, engem is így tanított meg emberségesen enni. No, mikor vége van az ebédnek, így szól hozzá a király: - Mutassa meg kend ezeknek az uraknak, hogy szokott a juhász nézni a birkái után! A juhász mindjárt rátámaszkodik a botjára, aztán néz. Azt mondja a király az uraknak: - Próbáljuk ki, mennyit bír el ez a juhász! - Azzal fogja a drága szép köpenyét, és ráteríti a juhászra. Int az uraknak, hogy ők is csinálják utána. Mikor már mind ráterítette a köpenyét, azt mondja a király: - Gazember az, aki ennek a juhásznak nem ad tíz aranyat a saját köpenyéért. Nem nagyon tetszett az uraknak, de mindegyik, aki levette a köpenyét, adott neki tíz aranyat. Alig fért bele a juhász szűre ujjába. - No - azt mondja a király -, most már mehet, földi, olyan bocskort varrtam kendnek, hogy haláláig eltart.

A kis álmodozó Rozika egy tanyán éldegélt a családjával. Egy nap így szólt hozzá az édesanyja: - Eredj, lányom, a piacra: add el a tejecskét, és a pénzből, amit kapsz érte, azt vehetsz magadnak, amit csak akarsz! Rozika boldogan indult a piacra a tejes kancsójával és közben arról álmodozott, mi mindent vesz majd magának.

rajzolta: Hegyi Viki Így ábrándozott: „Tudom már… A pénzből veszek egy tyúkocskát. Sok-sok tojást tojik majd és lesz sok kiscsibém.”

16

rajzolta: Hegyi Viki Arra járt egy kis pásztorfiú, Rozika pedig elmesélte neki a tervét: - Eladom a tejecskét, és a pénzből, amit kapok, veszek magamnak egy tyúkot. A kiscsibéket is eladom, és veszek egy malacot…

rajzolta : Hegyi Viki Később a révésznek így folytatta: - …jól tartom majd a kismalacot, és amikor szépen felhizlaltam, elcserélem egy borjúra… A túlparton találkozott egy csacsival, s vele is megosztotta álmait: - Felnevelem a kisborjút, és szép nagy bika lesz belőle… A kislány egyre lelkesebb lett, s végül még egy madárijesztőnek is elmesélte a terveit: - És akkor majd eladom a bikát, és veszek belőle egy házikót!

17

rajzolta: Hegyi Viki És akkor a boldogan szökdécselő Rozika megbotlott egy kőben, kiesett a kezéből a kancsó, ripityára törött, a tej elfolyt belőle, s egy szempillantás alatt úgy elillant az egész, akárcsak Rozika álmai

18

19

A

Varázs csoport kedvenc meséi:

Négy évszak

(cseh népmese)

Az erdei anyóka

(Grimm )

Borsószem- hercegkisasszony

(Andersen)

Mátyás király és a százesztendős ember

20

(magyar népmese)

Négy évszak Valahol messze, nagy erdő aljában, volt egy kicsi házikó, abban lakott egy özvegyasszony a két leányával, Klárával és Laurával. Szép volt Klárika, a haja olyan ragyogó szőke, mint az olvasztott arany, csak úgy szikrázott, ha rásütött a napsugár. Gömbölyű arcocskája piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint az árvácskáé. Annál csúfabb volt a másik leány, mérges, irigy természetű. De az anyjuk mégis Laurát szerette, Klárikát meg alig szenvedhette. De Laura sem szerette ám Klárikát, s mind azon törte a fejét a gonosz testvér, hogy s mint tüntethetné el a háztól Klárikát, akinek szépségét, jóságát erősen irigyelte. Mi s mi nem jutott az eszébe, egy zimankós, hideg téli napon, mikor a ház előtt halomban állott a hó, s az ereszről csüngöttek a vastag jégcsapok, azt mondja az anyjának: - Anyám, én ibolyát szeretnék ma! - Ibolyát - csodálkozott az anyja - ilyen időben?! Te talán álmodsz, kislányom, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdőben. De Laura csak tovább is makacsul kiabálta: - Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdőből ibolyát nekem! Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdő felé. - Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod előtt! - kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdőnek. Amint ment, mendegélt a fenyőfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtől, hátha kiugrik a sűrűségből egy nagy, éhes farkas, és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csicsergett, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát. A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tűz világította meg az erdőt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelődött, hanem odasietett a lobogó tűzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, mikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülük hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését. Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haj, Klárikához közeledett, s megszólította: - Hol, merre jársz itt ebben a fagyos időben, te kislány? Klárika félénken válaszolta: - Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tűznél!

21

rajzolta: Hervoly Petra A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez. - Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszak még hidegebb lesz, mint most. - Hogyne segítenék rajta! - mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezéből a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet. Ebben a pillanatban eltűnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elõ, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elő, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában. Aztán megköszönte illendően a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tőlük, s gyorsan indult hazafelé. Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, mikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdőből, s lám, de hamar hazajött! Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelőtt. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki. Klárika ismét nekiindult a homályos erdőnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált előtte, amíg csak megint fel nem ragyogott előtte a tegnapi tűz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tûz mellett, s mikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan:

22

- Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Nem látod, hogy most a Jégkirály uralkodik az országban, s annak nagyon kemény ám a keze. - Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdőben, de hol találjak ilyen hideg időben? Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult. - Szamócát csak te adhatsz, Június testvér mosolyogva, s elővette a pálcáját, amellyel jó erősen megpiszkálta a tüzet. Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák. Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsből. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a jó emberkék nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s nagy sietve indult hazafelé. A rossz asszony meg Laura már boldogok voltak, hogy nem tér többet vissza, mert sok idõt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött el a szamóca szedésével, s aztán ímmel -ámmal megette a szamócát. Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdőbe, és szedjen édes almát. - Olyan hideg van, édesanyám! - szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen időben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondtak: - Rögtön készülj és menj! Klárika nagy búsan felöltözött, s kiment ismét egyedül a havas erdőbe. A kismadár édesen aludt egy ágon, amikor odaért, s helyette egy kis erdei egér bújt elő egy odvas fából, s így szólt hozzá: - Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat. Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tűz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár. - Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok - felelte Klárika. - Almát? - mondotta jóságosan Január testvér. - No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak. Szeptember rögtön fogta a vesszőt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy vadalmafa pedig édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngő ágairól rögtön tépett kettőt. Szeptember kihúzta vesszejét a tűzből, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.

23

Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörű két almát. Kikapta a kezéből, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz: - Add ide a fejkötőmet meg a kabátomat! Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy õ is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós időben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap. A madár õt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt a Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tűz előtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna őket, odatartotta kezét, hogy melegedjen. - Miért jöttél? - kérdezte őt Január testvér. - Semmi közötök hozzá! - felelte gorombán Laura. Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sűrűbben kezdett hullani a hó, süvített a szél. Bezzeg megijedt most Laura, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sűrűn hulló hó rögtön eltemette. Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idő, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tűzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de ő éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna õ is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette őt is a hó. Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s mikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta őket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban. A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tűz mellett.

24

rajzolta: Szeitl Dorothy Telt-múlt az idő. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az õ szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az erdei anyóka

Egyszer egy szegény szolgálólány egy nagy-nagy erdõn utazott át a gazdáival. Az erdõ közepén rablók támadtak rájuk, és aki a kezük ügyébe került, azt irgalmatlanul megölték. A lány fent ült a kocsis mellett a bakon. Amikor a rablók nagy lármával elõrontottak a sûrûbõl, megijedt, leugrott, és elbújt egy vastag fa mögé. Ott lapult, míg a támadók el nem vonultak a gazdag zsákmánnyal. Akkor végre elõmerészkedett rejtekébõl, de nem talált egyebet, mint a kocsi roncsait meg a gazdái holttestét. Leült, és keservesen sírni kezdett. - Ó, én szegény szerencsétlen - így jajveszékelt -, mi lesz velem? Sosem találok ki ebbõl a rengetegbõl! Nem lakik itt egy árva lélek sem; éhen fogok veszni, vagy engem is megölnek majd a rablók!

25

Mikor kissé lecsendesedett, felállt, kereste-kutatta, merre mehetne, de még csak egy vékonyka ösvényt sem talált. Így érte az este. A fák közt egyre sûrûbb lett a homály. Néha ág reccsent, s olyankor szegény lánynak majd elállt a szíve verése; azt hitte, vadállat oson a bozótban, vagy útonálló mozdult meg valamelyik fa mögött. Már lélegzeni is alig mert. Végül azt mondta magában: "Itt ez a nagy fa, leülök a tövébe, s egy tapodtat sem tágítok innét, akármi történjék is." Hát ahogy ott kuporgott, egyszer csak egy fehér galamb szállt feléje. Leereszkedett a lányhoz; aranykulcsocska csillogott a csõrében. A lány úgy megörült a madárnak, hogy egy pillanatra még a bújáról-bajáról is megfeledkezett; kinyújtotta a kezét, hívogatni kezdte. - Tubicám! Tubicám! A galamb odalibbent hozzá, tenyerébe ejtette az aranykulcsocskát, és megszólalt: - Ne búslakodj azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Látod azt a nagy fát? Azon van egy kis lakat nyisd föl a kulccsal, találsz benne enni-inni magadnak, nem kell tovább éhezned. Azzal elrepült. A lány pedig odament a fához, kinyitotta, és valóban lelt benne egy tálka tejet és hozzá egy karaj fehér kenyeret. Hanem amikor jóllakott, megint csak eszébe jutott a szomorúsága. - Nálunk otthon ilyenkor ülnek el a tyúkok - sóhajtotta. - Olyan fáradt vagyok, bár én is lefekhetném az ágyamba! Alig hangzott el a fohászkodás, máris odaröppent hozzá a galamb. Most egy másik kulcsocskát hozott a csõrében, letette a lány tenyerébe, s azt mondta: - Ne búslakodjál; menj, nyisd ki ott azt a másik fát, találsz benne ágyat magadnak. A lány úgy tett, ahogyan a madár meghagyta neki; kinyitotta a fát, s mit nem látott? Szép vetett ágy fehérlett feléje, dagadó párnákkal, könnyû takaróval. Õ meg belefeküdt, és nyomban elaludt. Reggel, amint fölébredt a harsány erdei madárszóra, harmadszor is odaszállt hozzá a galamb. Megint hozott egy kis aranykulcsot, s az mondta: - Nyisd ki azt a harmadik fát ott, találsz benne ruhát magadnak. És a lány olyan pompás aranyos-gyémántos ruhát lelt a fában, hogy annál szebbet még a királykisasszony sem hordhat. Így éldegélt egy ideig az erdõben. A fehér galamb mindennap fölkereste, s amire csak szüksége volt, mindenrõl gondoskodott. Egy szép napon aztán azt kérdezte tõle:

26

- Megtennél-e valamit a kedvemért? - Már hogyne tennék! - felelte a lány. - Mindent megteszek, amit kívánsz. - Akkor gyere utánam, elvezetlek egy házikóhoz, oda menj be. A tûz helynél egy anyóka kuporog majd, és jó napot köszön neked, de te a világért se felelj rá, akármit is csinál: Menj el mellette mintha ott sem volna. A jobb keze felõl találsz egy ajtót, azt nyisd ki, és lépj be rajta a szobába. A szoba közepén látsz majd egy asztalt tele gyûrûvel; egyik csillogóbb, mint a másik. Ezeket a fényeseket hagyd békén, de találsz köztük egy egyszerût, azt kapd fel, és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak bírod. Azzal a galamb fölröppent, ágról ágra szállva elvezette a házikóhoz, aztán eltûnt; a lány pedig belépett, s mindent úgy talált, ahogyan a galamb elõre megmondta. Az anyóka ott kuporgott a tûzhely mellett, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, amikor a hívatlan vendég betoppant. - Jó napot, kedves gyermekem! - köszöntötte nyájaskodva. A lány azonban jól megjegyezte a galamb tanácsát: nem felelt egy árva szót sem, csak ment egyenesen az ajtóhoz. Akkor az öreg fölugrott a zsámolyról, belekapaszkodott a ruhájába, úgy akarta visszahúzni, s közben rikácsolt, mint valami vén holló: - Hallod-e, az az én szobám, oda nem léphet be senki, ha én nem engedem! De a lány nem törõdött a kiáltozásával; kirántotta magát az öregasszony kezébõl, és belépett a szobába. Nagy asztal állt középütt. Rengeteg gyûrû hevert rajta; csillogtak-villogtak, hogy csak úgy szikrázott a szeme tõlük. Õ azonban sorra félrelökdöste valamennyit; csak azt az egyetlenegyet, csak azt a dísztelen gyûrût kereste, de sehogyan sem tudott ráakadni. Már egészen kétségbeesett, hogy hiába minden, nem tehet eleget a galamb kívánságának. De talán nem is az asztalon van a gyûrû, hanem valahol másutt a szobában? Tanácstalanul körülnézett; hát látja: az öregasszony épp akkor kap föl a sarokból egy kalitkát, és ki akar osonni vele. A lány hirtelen az ajtóhoz ugrott, útját állta a vénasszonynak, és kikapta a kezébõl a kalitkát. Egy szürke madár ült benne, és csõrében tartotta a gyûrût.

27

rajzolta:Szeitl Dorothy A lány nagyon megörült, benyúlt a rácson, kirántotta a madár csõrébõl a gyûrût, és kiszaladt vele a házból. Futott, futott az erdõben, ahogy csak a lába bírta, s egyre azt várta, egyszer csak odaszáll hozzá a galamb és átveszi tõle a drága zsákmányt. De a galambnak híre-hamva sem volt. A lánynak lankadni kezdett az ereje, egyre lassabban lépkedett, végül egészen elgyengült, és kimerülten nekidõlt egy fának. A fa egyszeriben lágy és hajlékony lett; lebocsátotta ágait, és az ágak körülölelték a lányt; már nem is ágak voltak, hanem két erõs kar; és a fa sem fa volt már, hanem egy szép ifjú. Megölelte, megcsókolta a lányt, és azt mondta: - Köszönöm neked, hogy megváltottál és kiszabadítottál a vénasszony hatalmából. Az az anyóka gonosz boszorkány: fává varázsolt, de néhány órára mindennap fehér galamb lehettem. Addig nem is változhattam vissza emberré, míg a gyûrû a boszorkány birtokában volt. Megszabadultak a varázslattól a szolgái és a lovai is, mert a gonosz vénasszony azokat is fává változtatta. Fölpattantak a paripákra, és hazavágtattak az ifjú országába. Az az ifjú ugyanis királyfi volt, s ahogy hazaértek, nyomban feleségül vette a lányt. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

28

Borsószem- hercegkisasszony

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót.

rajzolta: Koós Ádám Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget. Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony! - No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem

29

borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt. Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás. - Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam! Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes. A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki. Aki nem hiszi, járjon utána.

30

Mátyás király és a százesztendős ember Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igenigen öreg ember fát ültetett a kertben. - Hallod-e, öreg - szólította meg a király -, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél. - Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam - mondotta az öregember - de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám! - Hány esztendős vagy? - Kerek száz. - S azt hiszed, örömét éred ennek a fának? - Ha Isten akarja - felelt az öreg -, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni? - Na, öreg - mondotta a király -, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e. - Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék! A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak. - Mit akar itt kend, öreg? Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igenigen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének. - Hát csak eresszétek be - parancsolta a király. Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik: - Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett? - Emlékszem, emlékszem - mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert. - Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom. Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal. Hát persze hogy mindjárt teletöltötték. Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik: - Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen

31

dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék. A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába...

rajzolta: Gottfried Marianna

32

33

Az Időutazók csoport kedvenc meséi:

A kis gyufaárus lány

(Andersen)

A palackba zárt szellem

(Grimm)

A rendíthetetlen ólomkatona

A ló meg az egér

(Andersen)

(Benedek Elek)

34

A kis gyufaárus lány A Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány. Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele. Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében. Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket. Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében. Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal. Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott

35

csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen. - Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé." - Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

rajzolta: Dankaházi Levente - Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

36

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség. A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál. - Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

A palackba zárt szellem

Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához: – Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra. A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztály, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie. – Hajaj – búslakodott az öreg –, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehet, mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi mindennapi betevő falatra kell. – Egyet se búsult, édesapám! – felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét – ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra. És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta: – Én is veled megyek, édesapám, segítek neked. – Nem úgy van az, édes fiam – felelte az apja –, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék másikat, ha egyszer nincs rá pénzem? – Kérd el szomszédét – mondta a diák – biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet. A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna. Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt. – Most megebédelünk, és pihenünk egyet – mondta –, utána kétszer olyan jól meg a dolog.

37

– Te csak dőlj le, édesapám – felelte a diák –, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben. – Ó, te pernahajder! – korholta az öreg – addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém. A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt. – Jó élet a diákélet – gondolta –, de a favágó sem utolsó ember ám! Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát. A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában: – Ezen is fészkelhet vagy tucat madár, ha nem több! És elkezdte körüljárni. Egyszerre azonban mintha valami hangot hallott volna. Fülelni kezdett, és most már tisztán ki tudta venni: egy tompa hang azt kiáltozta: – Engedj ki! Engedj ki!

rajzolta:Héjja Berci Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit nem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nehogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang: – Engedj ki! Mintha lentről, a föld alól jött volna. – Hol vagy hát? – kiáltott a diák elképedve. – Itt a tölgyfa gyökerei közt – felelte a hang. És újból rákezdte: – Engedj ki! Engedj ki! A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:

38

– Engedj ki! Engedj ki! – Ha ki akarsz jönni, hát gyere! – mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót. Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból.

rajzolta:Héjja Berci Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa. – Hallod-e, te diák! – dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. – Tudod-e, mi lesz a jutalmad? – Nem én – mondta a diák, és vállat vont. – Honnét tudnám? – Hát akkor tudd meg! – üvöltötte a szellem. – Kitekerem a nyakadat! – No, ezt előbb is megmondhattad volna – szólt a diák –, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz. – Szólnak, nem szólnak – dörgött a szellem –, megkapod, amit megszolgáltál. Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell! – Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? – kérdezte a diák. – Mert te kerültél először az utamba! – Ebben igazad van, de azért olyan egy-kettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudtam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szelleme, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod. – Mit akarsz bizonyságul? – Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne. – Ha csak ez kell! – zúgta gőgösen a szellem. Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, más csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne. Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.

39

– No, itt most pihenhetsz ítéletnapjáig! – mondta. És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, jócskán elmúlt dél, a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár. Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem: – Engedj ki! Engedj ki! – Ha bolond volnék! – felelte a diák. – Hogyisne! hogy megint az életemre törj! – Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre! – Aztán megint becsapsz, mint az előbb! – Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet! A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta: – Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele! Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás.

rajzolta:Baranyi Gábor

40

A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt a diákhoz: – Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem. Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam. – Ez az egész? – kérdezte a diák. – Ez – folytatta a szellem –, de a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik. – Várj – mondta a diák –, ezt először ki kell próbálni. Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig: a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott. – No, látom, igazat szóltál! – mondta a diák –, most aztán elválhatunk békességgel. A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához. – Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? – dohogott az öreg. – Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá... – Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam – szabadkozott a fiú. – Pótlod, pótlod – morogta az öreg. – Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával... A fiú meg fogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejsze élét. – Vigyázz onnét, édesapám! – kiáltotta – mindjárt kidöntöm ezt a fát! És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra. Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből, volt, pendült egyet, s kifordult a kéregből. – Ejnye, édesapám – adta a diák az ijedtet –, miféle életlene, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem! Az öreg odanézett, és még a vér is elhűlt benne. – Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna! – Sose bosszankodjál apám – csitította a diák –, majd én megfizetem. – Miből, te tökéletlen? – tüzeskedett az öreg. – Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz ni! És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét. Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák. – Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább. Az öreget megint elfogta a méreg. – Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok. Aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: – Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál. A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta. – Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem. Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé. Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak: – Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak. – Igazad van, édesapám – felelte a fiú –, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál. Elvált az apjától, de az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez. – Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné …

41

Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegre, méregette, latolgatta, végül azt mondta: – Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem. – Hát mennyije van? – kérdezte a fiú. – Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek. – Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor. A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be: – Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéjéért. – Már megkérdeztem – legyintett keservesen az öreg. – Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija! – Biztosan neki sincs – mondta a diák –, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön. Az öreg egészen elhűlt. – Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért? – Meg a szívességért, hogy kölcsönadták – mondta a diák. – Ezt meg tedd el te, édesapám. élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek. Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát, megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrénybe őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének: – Ennek köszönhetem, hogy el tudtam végezni az iskolámat – mondta. – De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket. Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.

A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: “Ólomkatonák!” Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult. Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett

42

látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.

rajzolta:Héjja Berci “Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!” Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát. Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről. De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.

43

- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád? Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna. - No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók. Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt. A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: “itt vagyok!” - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt. Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra. - Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk. Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját. Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában. “Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!” Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában. - Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel! Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben. Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak: - Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét! De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.

44

A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe Isten áldjon, jó vitéz, halálba mégy, halálba! Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal. Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját. A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta: - Az ólomkatona! A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak. Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is. Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt. A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

45

A ló meg az egér Egyszer egy ló megunta a gazdáját, s elbujdosott. Kötőfék volt a fejében, s annak a szára vonszolódott a földön. Meglátta ezt egy kis egerecske, s hopp, a szájacskájával megfogta a kötőfék szárának a végét! Aztán hirtelen a ló elébe futott, s ment előtte, mintha ő vezette volna a lovat. — Na lám — cincogott az egerecske —, milyen erős vagyok! Vezetem a lovat! A ló semmit sem szólott, csak mosolygott magában. Ment, mendegélt szép csendesen a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább: Szép, szép, ó de szép, én vezetem a gebét! Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre torkán akadt a csúfolódó nóta. Torkán akadt bizony, mert egy nagy folyó partjára értek. Nosza, egerecske, vezesd át ezen a folyón a lovat! — Előre! Előre! — szólalt meg most a ló. — Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér! Mondta az egerecske: Van eszem, hogy nem teszem,mély ez a víz énnekem!

rajzolta:Héjja Berci — Na, mindjárt megmutatom, hogy nem mély — mondta a ló. Szépen bement a folyóba, s megállott a közepén. Látod-e, te kis egér, a folyó csak térdig ér! — Az ám, neked, de nem nekem! — válaszolt az egerecske.

46

Ami neked térdig ér, Megfúl abban az egér! Így cincogott az egerecske, aztán könyörögve kérte a lovat: Jere vissza, végy hátadra, vigy által a túlsó partra! — Jól van — mondta a ló —, általviszlek, ha megfogadod, hogy nem hencegsz többet. Most már ezt cincogta az egerecske: Esküszóval fogadom, magam többre nem adom, mint amennyit ér egy kicsi egér. — Úgy legyen — mondta a ló, s általvitte a folyón az egerecskét.

rajzolta:Harangozó Lili

47

Tündér és a boszorkány

írta:

a Mesemanó csoport

48

49

Volt egyszer egy tündér, annak egy lánya, és egy hattyú, akivel boldogan éltek a tóparton. Azonban élt egy gonosz boszi az erdőben, és annak egy farkasa. A tündér meglátogatta a boszorkányt, és csak azt látta, hogy a boszorkány sír, és ezt kérdezte: − Miért vagy ilyen szomorú? − Mert mindenki azt mondja, hogy szürke vagyok. − Dehogy is - felelte a tündér - csak nincs benned jelzői módosító! − Hogy szerezhetnénk új jelzői módosítót? - erre a tündér ezt mondta: − Ezt megoldhatjuk, csak gyere velem! - erre a boszorkány nagyon megörült, és megkérdezte: − Hová megyünk? - a tündér erre azt válaszolta: − Abraka-dabra, csiribú-csiribá.....és ott termettek a lila színű tóparton, és a tündér lila színű módosítót adott neki. Meglett, amire vágyott a boszorkány és nagyon boldog volt.

rajzolta: Vizi Béla A tündér másnap a kertjét művelte, és énekelt, de olyan szépen, mit még senki sem hallott. A boszorkány a lila tóparton erre a szép énekre ébredt. Fölkelt az ágyból és elindult a hang után: − Ki énekel ilyen gyönyörűen? - kérdezte magában. Végül megtalálta a tündért, és látta, hogy ő énekel ilyen gyönyörűen. A boszorkány nagyon mérges lett és ráförmedt:

50

− Majd én megmutatom neked, hogy az én hangom sokkal szebb, mint a tiéd! Azzal rekedt hangjával büszkén szavalta az ének szövegét: tarararara-tarara-ra. A jó tündér lánya kuncogott egy kicsit: − Ilyen béna hogy lehet? A hattyú is kigúnyolta: − Még az öreg róka barátunk is szebben énekelt! - mondta − Pancser! Pancser! − Ha még egyszer beszólsz, macskaeledelt csinálok belőled! - mondta a farkas − Bánom is én!? - mondta a hattyú − Úgysem bírnál elkapni, mert az én jó édes gazdám megvédene. − Így igaz- mondta a lány. − Hanem, most már béküljünk ki! Örökké csak veszekszünk. A boszorkány gondolkozott egy keveset, aztán azt mondta: − Jól van azért, mert adtál nekem lila jelzői módosítót, beleegyezek a kibékülésbe − Most már nem zaklatjuk egymást soha többet! -mondták mind a hárman.

rajzolta:Hegyi Viki Így éltek boldogan….....

51

A királyfi és Nyálkáska kalandjai

írta:

a Varázs csoport

52

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, aki egy Ingrid nevű lányt akart feleségül venni. Egyszer a fülébe jutott , hogy Kásztár a gonosz szelem elrabolta a lányt, és napok óta egy régi világítótoronyba zárta. Hogy eljussanak a világítótoronyhoz , a Varázs erdőn át kell mennie a királyfinak és hű barátjának Nyálkáskának. Kicsit féltek , mert nem tudták milyen hókusz-pókusz vár ott rájuk. De egy nagyot nyelve neki vágtak. Mi előtt bementek volna Nyálkáska megjegyezte:- Ha bármi bajom lesz te fizeted legközelebb a biztosításom!Benn az erdőben csak húsevő növények voltak. A királyfi így szólt:- Ne félj , én is csak azért nem félek mert , nálam van a kardom! Nyálkáska kérdezte : - Ha nem lesz kardod mire kiérünk az erdőből? A királyfi mondta: - Őszintén akarod tudni? Akkor el kezdünk futni mint egy gazella! Ahogy beszéltek észrevették a Trollhidat. Természetesen ott volt egy óriási Troll aki őrizte. A királyfi szólt neki:- Jó napot Troll úr! Átengedne minket csodás hídján?! Erre Troll: - Te most komolyan azt hiszed kishangya, hogy átengedlek a hidamon??!! Nyálkáska már látta , hogy ez így nem lesz túl jó. Ezért elővett egy csipeszt föltette az orrára és hipp-hopp már benn, volt a Troll gatyájában. Maga az óriás is fura volt , de amilyen táncot járt az még annál is furcsább volt. Így a királyfi átjutott a hídon utána persze Nyálkáska is. És akkor erre mondja elégedetten a királyfi:-Nem voltam rossz mi??? Nyálkáska mondta:- Már csak azt nem értem, hogy te mit csináltál amire ilyen büszke vagy?? Már megbocsáss nem látod milyen sebességgel sprinteltem át?? Azért ehhez is kell tudni valamit!! Amint lementek a hídról, egy lakatlan szigetre értek ekkor meglátták a túlparton a világítótornyot.

rajzolta : Hervoly Petra

53

Át akartak menni, de igen ám csak úgy nem tudtak átúszni a tengeren és ráadásul ott volt a gonosz bálna, Kásztár segítője Alga, aki éppen aludt. Úgy kellett volna átmenniük, hogy Alga ne vegye észre őket. - Építsünk tengeralattjárót ! –mondta Nyálkáska. – Remek ötlet !- mondta a királyfi. Elkezdtek keresni dolgokat a tengeralattjáróhoz. Találtak egy rossz hordót. -Tökéletes lesz !- szólt a királyfi .Barkácsolni kezdtek. Hamarosan kész lett. - Hú de fárasztó volt mondta Nyálkáska. -De kész lett !! – mondta a királyfi. A part közelében úszott egy vízi csikó, amit befogtak a vízi jármű elé. Sikeresen átjutottak a túlpartra. Úgy , hogy Alga nem vette észre őket , hanem tovább aludt.

rajzolta: Gottfried Marianna A királyfinak meg kellett küzdenie Kásztárral a gonosz szellemmel. Elővette a királyfi a kardját ,de mivel szellem volt , a kard átment rajta. Sokáig küzdöttek , amikor a kiráyfi véletlenül belelökte a szellemet a tengerbe . Mivel a szellem nem tudott úszni , megfulladt. A királyfi hevesen sietett a lányhoz , hogy kiszabadítsa a toronyból. Amikor odaért és meglátta nem akarta elhinni , hogy milyen szép volt. Mondta neki a királyfi: -Te olyan gyönyörű vagy ,mint a fehér liliom. Hozzám jössz feleségül? -Hát persze !! -mondta Ingrid. A királyfival elindultak , és amint hazaértek a királyfi birodalmába, ott hatalmas lakodalmat csaptak , és még ma is élnek ha meg nem haltak, Vége

54

Időutazás

írta:

az Időutazók csoport

55

Egyszer lesz, hol nem lesz, lesz egyszer egy bálna, aki kedves, becsületes, bátor, tapintatos lesz, és Atlantiszban fog élni. Mindenki szeretni fogja, kivéve egy népet, akiket Atlantiszban csak „gonoszok”-ként emlegetnek majd. Lesz köztük egy gonosz királylány, és egy varázsló is. Ez a varázsló ellopja majd a királyi jogart, amely a várost védelmezi. Ellopja és elmenekül. A gonoszok rá akarnak majd támadni a jókra, de meg fog szólalni az egyik: - Ne támadjunk rájuk egyből! - Majd később, amikor nem számítanak rá! - mondja majd a másik. Mire sikerül egy elfogadható, épkézláb tervet kiötleniük, Atlantiszban már azon gondolkodnak, hogyan szerezhetnék vissza a jogart. Békés népek ők, nem akarnak háborúzni, de a jogar nélkül védtelenek. ( Bocsi, az írónk túl lassú volt, átugrottunk a jelenbe!) A bálna úgy érzi megkell mentenie a népet, ezért elmegy, hogy visszaszerezze a jogart de útját állják a kráterek, amelyekből forró víz és mérgező anyagok törnek elő. Ezért előremegy a jövőbe, ahol már a krátereken is túl, a gonoszok palotájában lesz. Nézzük meg mi történik odabenn. A gonoszok éppen tanácskoznak, hogyan pusztíthatnák el a jók városát, Atlantiszt. - Én azt mondom támadjunk most!- erősködik a varázsló. - Rendben van. Induljunk!- válaszol a királylány.

rajzolta: Árvai Nati

A bálna, amint ezt meghallotta, a varázsmedáljával visszapörgette az időt.Azt hitte minden úgy lesz , mint azelőtt, amikor a gonoszok még nem voltak a föld színén. De tévedett, mert ő a palota kapujában maradt, a gonoszok visszamentek Atlantiszba, hogy újból ellopják a jogart, de az a gonoszok kastélyában maradt.

56

- Azt hiszem túl sok időutazást használtam. Na mindegy. Így is jó lesz. Lassan bement a tanácskozó terembe, kiemelte a helyéről a jogart, és elkezdett a kapu felé úszni vele. Csakhogy a gonoszok épp abban a pillanatban érkeztek meg, és meg látták a bálnát. Meg akarták támadni, de a bálna a jogarral kivédte őket.

rajzolta: Héjja Berci Mikor már teljesen kifáradtak, a bálna ezt mondta nekik: - Gyertek velem Atlantiszba, ott sokkal jobb életet élhetnétek, békében és nyugalomban. Nem kéne háborúznunk, barátok lehetnénk! Mindenki jó ötletnek tartotta, kivéve a varázslót. Őt közmunkára fogták, mivel kellett valaki aki takarít. - Kérlek, ne fogjatok közmunkára!- könyörgött a varázsló. - Miért nem lehetek ebben a mesében sem főszereplő?- kérdezte a beszélő fa, és kikullogott a palotából. - Mert én vagyok az!- mondta a bálna, és így lett szolga a varázslóból. Évekkel később is szolgált a városnak, a királylánynak, aki idő közben feleségül ment Atlantisz királyához, és a bálnának, akit mindenki tiszteletben tartott, és akinek az évek során három gyereke is született. Tovább is szolgált, tán máig is, de ennek a mesének a vége akkor is ez lesz: És boldogan éltek, míg meg nem haltak. VÉGE

57

A mesekönyvet a nagytarcsai Blaskovits Oszkár Általános Iskola 5. osztályos tanulói készítették: Árvai Natália Baranyi Gábor Berecz Gergely Dankaházi Levente Gottfried Marianna Harangozó Lili Hegyi Viktória Héjja Bertold Hervoly Petra Jó Anita Kenyeres Máté Koós Ádám Naményi Mária Pályi Patrik Somogyi Kíra Stolz Gábor Szabó Viktória Szeitl Dorothy Ujvári Annamária Vágó Gergő Vizi Béla Wittinger Balázs Magyar szakos tanár és osztályfőnök: Lengyel Márta

Köszönettel tartozunk azoknak, akik segítsége nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre: SZABÓ ISTVÁNNÉ MÉSZÁROS HERTA (könyvkötés) SZÜLŐK (a sok segítség közül csak pár dolgot említve: fénymásolás, scannelés, nyomtatás)

58