2004. évi CXL. törvény. a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól 1

Lezárva: 2008. június 30. Hatály: 2008.VII.18. - 2008.XII.31. Hatályos - 2004. évi CXL. törvény - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgál

CompLex Jogtár 1. oldal

2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól1 Az Országgyűlés abból a célból, hogy az állampolgárokat és a szervezeteket legszélesebb körben érintő közigazgatási hatósági eljárás - erőteljesebben juttassa kifejezésre a közhatalom szolgáltató funkcióját azáltal, hogy jelentősen csökkenti az ügyfelekre háruló eljárási terheket, az elektronika és az informatika korszerű eszközeinek alkalmazásával az eljárások jelentős részében megnyitja az utat az ügyek gyors és egyszerű intézése előtt, - megteremtse az összhangot az Európai Unió tagállamaként való működés követelményeivel, lehetővé tegye a hatósági ügyek intézése során a nemzetközi kooperáció kiszélesítését, a külföldi hatóságokkal való közvetlen együttműködést, - az ügyfeleknek és az eljárás más résztvevőinek a hatóságokkal létrejövő kapcsolatát átlátható jogi szabályozás útján rendezze, - a demokratikus jogállamtól elvárható módon és mértékben juttassa érvényre az ügyfelek jogait, a kötelességek teljesítése pedig túlnyomórészt önkéntes jogkövetés útján történjék, - az általános szabályok elsődlegességének érvényesítésével garanciális keretbe foglalja a különös eljárási szabályokat, a következő törvényt alkotja: I. Ez a törvény többéves előkészítő munka terméke, amelynek keretében - széles körű gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező jogalkalmazók és a jogtudomány művelőinek bevonásával - sor került a közigazgatási eljárásjog egész normaanyagának, így a hatályos eljárási törvény mellett a különböző szintű különös eljárási jogszabályok sokaságának átfogó elemzésére, egy olyan „probléma-térkép” elkészítése céljából, amely rávilágított a szabályozás fehér foltjaira éppúgy, mint az eljárás gyorsaságát és hatékonyságát kedvezőtlenül befolyásoló okokra, illetőleg a jogalkotásban és a jogalkalmazásban mutatkozó torzulásokra. Része volt az elméleti alapozásnak jó néhány demokratikus jogállam eljárási törvényének gondos tanulmányozása, a kodifikáció során irányadó nemzetközi szerződések és megszívlelendő ajánlások számbavétele, végül, de nem utolsó sorban a magyar közigazgatás egyfajta jövőképének - várható fejlődési tendenciáinak, szervezeti változásainak, a közigazgatással szemben támasztott igényeknek - a prognosztizálása, hiszen az eljárási törvény a hatékony, ügyfélbarát, sok tekintetben szolgáltató, egyszersmind jogállami közigazgatás legfontosabb eszköze és garanciája. II. A törvény társadalompolitikai jelentőségét döntően három ok határozza meg: Az első és talán a legfontosabb a közigazgatási szervek hatáskörébe tartozó ügyek nagy tömege: évi sokmilliós nagyságrendje. Ez abból ered, hogy a közigazgatás látja el az állampolgárokat hatósági igazolványokkal (az útlevéltől a nyugdíjas igazolványig), kiadja a különböző hatósági engedélyeket, kötelezettségeket állapít meg, jogvitákat bírál el, az anyakönyvtől az ingatlan-nyilvántartásig egy sor különböző hatósági nyilvántartást vezet, és széles körben végez hatósági ellenőrzést. Alapvető fontosságú tehát, hogy a közigazgatás gyors, egyszerű, az állampolgárok számára is áttekinthető eljárás keretében, ugyanakkor a törvények következetes megtartásával és a szakmai szempontok érvényre juttatásával járjon el. A közigazgatás széles körben lát el látszólag egyszerű rutinügyeket. Ugyanakkor közigazgatási hatáskörbe tartoznak kiemelkedő jelentőségű ügyek is, amelyek nem pusztán az esetenként több milliárdos beruházási összeg miatt fontosak, hanem amiatt is, mert gyakran az állampolgárok nagy tömegeit érintik (például autópálya-építés, repülőtér vagy egy nagy bevásárló központ építésének engedélyezése, a környezetet veszélyeztető beruházások engedélyezése, stb). Az ilyen ügyek esetenként egy vagy több település - nemritkán az egész ország - közvéleményét foglalkoztatják, s egymással ellentétes érdekek egyeztetését, az optimális megoldási mód kiválasztását igénylik. Elengedhetetlen tehát, hogy az említett ügyekben a lakosság érintett csoportja hiteles tájékoztatást kapjon, módja legyen akár közvetlenül, akár társadalmi szervezetei vagy önszerveződő csoportjai útján részt venni az eljárásban, megismerje eljárási jogait, a hatóság pedig - szükség esetén szakhatóságok bevonásával, illetőleg más szakértői bázisra támaszkodva - a különböző érdekek feltárása és mérlegelése, valamint a reálisan várható összes következmény figyelembevétele után döntsön. Vannak olyan közigazgatási ügyek - például a közegészségügy, az állategészségügy, a pénzintézeti tevékenység körében -, amelyek az emberi élet védelmére, a tömeges egészségkárosodás veszélyének elhárítására, az üzleti élet tisztaságára vagy más, kiemelkedően fontos érdekre való tekintettel azonnali és hatékony intézkedést követelnek a közigazgatástól. Bár ilyenkor a vázolt körülmények folytán a gyorsaság az alapvető szempont, ez nem vezethet az érintettek teljes kiszolgáltatottságához, így például a jogorvoslati jogtól való megfosztásához. III.

1 Kihirdetve: 2004. XII. 28.



A közigazgatási jog normarendszere és szabályozási szintje alapvetően eltér más jogágakétól, így mindenekelőtt a polgári és a büntetőjog körében megszokottól. Az utóbbi jogágak körében viszonylag korán kialakultak az átfogó jellegű anyagi jogi kódexek, illetőleg sor került az eljárási szabályok egyetlen törvényben való összefoglalására. Ezzel szemben a közigazgatási jogban mindmáig nem jöttek létre az anyagi jog egészére kiterjedő kódexek, s az eljárási szabályokat illetően is sokáig az „ ahány eljárásfajta - annyiféle szabály” elve érvényesült. Ebből eredően a törvények mellett jelentős szerepet tölt be a különböző szintű rendeleti jogalkotás is, s elég általános, hogy egy-egy jogszabály mind anyagi, mind eljárásjogi rendelkezéseket magában foglal. Ma már úgyszólván minden demokratikus jogállamnak van közigazgatási eljárási törvénye, ugyanakkor ezek a törvények mind a szabályozás terjedelme, mind pedig jogi jellege (elsődleges szabályként vagy szubszidiárius rendelkezésként való alkalmazandósága) tekintetében elég nagy eltéréseket mutatnak. Az említett külföldi modellekhez képest Magyarországon az 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) egy „rugalmasan elsődleges” szabályozási módot vezetett be. Ennek az a lényege, hogy a törvény túlnyomórészt olyan rendelkezéseket foglal magába, amelyek minden ügykategóriára nézve irányadók, azaz amelyektől a különös eljárási szabályok nem térhetnek el. Ugyanakkor a törvény két vonatkozásban is rugalmasságot tanúsít. Saját tárgyi hatályának megállapításánál az eljárásfajtákat három kategóriába sorolja. Az első kategóriába tartozó eljárásokat eleve kiveszi saját hatálya alól. A második kategóriába sorolt eljárásokra ugyan elvileg kiterjedt a törvény hatálya, ám rendelkezéseit csak akkor kellett alkalmazni, „ha jogszabály másként nem rendelkezik”. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy akár miniszteri rendelet is „félreteheti” a törvény bármelyik rendelkezését. Végül a harmadik kategóriába tartozik az összes többi eljárásfajta, azaz az eljárásfajták túlnyomó többsége. Összességében tehát a törvény - amellett, hogy garanciális szabályokat állapít meg - bőséges mozgásteret biztosít a különös eljárási szabályok számára ahhoz, hogy azok megfelelően érvényre juttathassák a különböző közigazgatási eljárásfajták sajátosságait. A törvény - elmélyült alkotmányjogi és közigazgatási normatani elemzés után - alapvetően fenntartotta az 1957-ben bevezetett szabályozási modellt. Ez a modell azonban csak úgy töltheti be a szerepét, ha a különös eljárási normáknak a törvény elfogadása után esedékessé váló átfogó felülvizsgálata során sikerül a valóban indokolt körre visszaszorítani az általános szabályoktól eltérő rendelkezéseket, illetőleg a későbbi jogszabály-előkészítés keretében hangsúlyos szempontként jut érvényre az általános és a különös eljárási szabályok egymáshoz való viszonyának vizsgálata és az előbbiekbe foglalt garanciális rendelkezések tiszteletben tartása. Ez különös felelősséget ró mind a jogszabály tervezetét kidolgozó, mind pedig az azt észrevételező - koordinációs jogkörrel felruházott - szervekre. IV. Az Áe. megalkotása óta eltelt időszakban, de különösen a rendszerváltozást követően számos olyan változás következett be, amely - a maga összességében - már indokolttá tette egy új közigazgatási eljárási törvény kidolgozását. Az említett változások közül különösen a következők érdemelnek említést. A rendszerváltoztatás kapcsán átalakult az egész államszervezet: a központi szervek éppúgy, mint a helyi-területi közigazgatás szervei. Indokolttá vált ezért elemezni ennek szükségszerű következményeit a közigazgatási eljárás rendjére. Nem hagyható figyelmen kívül az ország nyitottá válása sem. Ebből eredően nem csupán a külföldi turistaforgalom növekedett az évtizedekkel ezelőttinek többszörösére, hanem megnövekedett azoknak a nem magyar állampolgároknak a száma is, akik - ingatlantulajdonosként, munkavállalóként, menekültként stb. - hosszabb-rövidebb időt hazánkban töltenek, s ennek során kapcsolatba kerülnek a magyar hatóságokkal is. Figyelmet érdemel az említetteken kívül a külföldi - közöttük több multinacionális - cég jelenléte is. Tekintettel kell lenni arra is, hogy mélyreható változások következtek be a tulajdoni viszonyokban és a gazdasági életben. Amíg mind 1957-ben, mind 1981-ben az állam egyszerre volt a közhatalom letéteményese és a legnagyobb tulajdonos, amely utóbbi pozíciójából adódóan hierarchikusan irányította a gazdasági élet legfőbb szereplőit, az állami nagyvállalatokat, addig a rendszerváltás nyomán az állam tulajdonosi szerepe lényegesen szűkebb körre szorult, s a hozzávetőlegesen nyolcszázezer gazdálkodó szervezet és magánvállalkozó tevékenységét az állam a jogi szabályozás eszközeivel, illetőleg a hatósági tevékenység révén (az engedélyezéssel, hatósági kötelezéssel, hatósági ellenőrzéssel, szankció alkalmazással) befolyásolja, illetőleg tartja törvényes keretek között. Az eljárási szabályok legutóbbi átfogó felülvizsgálata (1981) óta nagymértékben fejlődött a közigazgatás számítástechnikai bázisa. Ez egyfelől lehetőséget nyújt az ügyfelek eljárási terheinek jelentős könnyítésére, másfelől segíti a hatóságok hivatalbóli eljárásindítását is. Vannak más korszerű technikai eszközök is, amelyek alkalmazását indokolt lehetővé tenni a közigazgatás és az ügyfelek közötti kapcsolatrendszerben. V. A felsorolt változásokon túlmenően a törvény-előkészítés alapozó szakaszában elvégzett elemzések felszínre hoztak olyan fogyatékosságokat, illetőleg szempontokat, amelyeket feltétlenül figyelembe kell venni az új eljárási törvény szövegének kidolgozásánál. Ezek közül - ismét csak a teljesség igénye nélkül - a következők érdemelnek említést. Az Áe.-nek vannak eredendő hibái. Ilyen például az, hogy nem szabályozza az eljárási költség fogalmi körébe tartozó költségelemeket, ezért e tekintetben nagy a jogbizonytalanság, odáig menően, hogy sok ügyfél nem kapja meg a neki járó költségtérítést. További szabályozási hibák abból keletkeztek, hogy a részleges törvénymódosítások során nem gondolták végig egy-egy változtatás összes következményét.



Átfogó felülvizsgálatra szorul az eljárás során kiszabható bírságok rendszere. Egyes bírságok felső határa ugyanis olyan alacsony, hogy a bírságtól semmiféle ösztönző vagy visszatartó hatás nem várható. Az utóbbi években gyakoribbá vált a hatósággal való nyílt szembeszegülés, a hatósági ügyben eljáró köztisztviselő fizikai akadályozása, nem ritkán fenyegetése. A rendőrség közreműködésére tehát nem csupán a végrehajtási eljárás keretében lehet szükség, hanem más eljárási cselekményeknél is (szemle, hatósági ellenőrzés). Nem megnyugtató a végrehajtás hatékonysága: a döntések egy része papíron marad, vagy csupán hosszú évek múlva realizálódik. Ez részben szabályozási hiányosságokra, részben a végrehajtás hatékony szervezetrendszerének kialakulatlanságára vezethető vissza. Noha az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán jogharmonizációs kötelezettség - ebben a tárgykörben - nem hárul az országra, azt feltétlenül figyelembe kell venni, hogy az Unió hatékony közigazgatást vár el a tagállamoktól. Ezen túlmenően indokoltnak mutatkozott bizonyos - Magyarországra nézve már jelenleg is kötelező - nemzetközi szerződések, illetőleg ajánlások hasznosítása a kodifikáció során. Mindezekre tekintettel a törvény a „megőrizve meghaladás” jegyében készült, azaz nem volt célja a hatályos joganyag bármi áron való megváltoztatása. Ezért számos ponton érintetlenül hagyta vagy csak minimális mértékben fejlesztette tovább az Áe. jól bevált, a jogalkalmazók által széles körben ismert rendelkezéseit, ugyanakkor más kérdésben lényeges változást hoz, illetőleg új, az Áe.-ben nem szabályozott jogintézményeket vezet be. A Belügyminisztérium elméleti és gyakorlati szakemberekből létrehozta a Ket. 178. §-ában említett Közigazgatási Eljárási Szakértői Bizottságot, amely jelenleg - önálló és autonóm testületként - az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium mellett működik. Mivel a Ket. gyakorlati alkalmazása során a közigazgatási szerveknél számos jogszabály-értelmezési probléma merült fel, a Bizottság elsődleges feladata, hogy módszertani állásfoglalások kiadásával segítse a jogalkalmazó szervek munkáját, s ezáltal járuljon hozzá az egységes gyakorlat kialakításához. A Bizottság eddig 28 állásfoglalást bocsátott ki, amelyek a tárca honlapján bárki számára hozzáférhetők (http://www.bm.hu/web/portal.nsf/html/biz_all.html). Mivel a Bizottság nem közhatalmat gyakorló testület, állásfoglalásai egyetlen szerv számára sem kötelező érvényűek, megismerésük azonban megkönnyítheti a közigazgatási szervek felelősségteljes munkáját. Terjedelmi okokból e rövid kommentár nem tartalmazhatja a Ket. egyes rendelkezéseihez kapcsolódó, folyamatos sorszámmal ellátott állásfoglalások teljes szövegét, ezért a továbbiakban - az állásfoglalás lényegének tömör összefoglalása mellett - csupán rövidítéssel jelezzük az irányadó állásfoglalás számát (például SzB 12. áf.). Az állásfoglalások kibocsátása mellett a Bizottság segíti a tárcát a Ket. átfogó felülvizsgálatának és módosításának előkészítésében is. A készülő törvénymódosítás azonban nem szükségképpen teszi meghaladottá a korábban kibocsátott állásfoglalásokat, mivel azok egy része kifejezetten a hatósági munka megszervezéséhez nyújt ajánlásokat, másik csoportja pedig a módosítással feltehetően nem érintett rendelkezések értelmezésével foglalkozik. A törvény alapvető célja, hogy az ügyfelek érdekeit szolgálja: az ő eljárási terheiket könnyítse, jogaik érvényesülését segítse elő, számukra tegye egyszerűbbé, gyorsabbá és átláthatóbbá a közigazgatási eljárást, akár annak árán is, hogy néhány ponton bizonyos - nem túl terhes - többletfeladatokat hárít a közigazgatási szervekre. Az ügyfelek egyes - a közigazgatási eljárásban is érvényesítendő - alkotmányos jogait azonban sohasem önmagában kell szemlélni, és a rájuk vonatkozó szabályozásnak sem önmagában és önmagáért valónak kell lennie. Minden egyes ilyen, alapjogot érintő szabályozást más alapjogokkal kiegyensúlyozva, azokkal összefüggésben és lehetőség szerint a nagyobb súlyú érdeknek és az azt biztosító alapjogoknak elsőbbséget biztosítva kell megoldani. A törvény ezt az alkotmányos elvre épülő követelményt is teljesíteni kívánja. I. Fejezet Alapelvek és alapvető rendelkezések E fejezet - mint az címéből is kitűnik - két tárgykört szabályoz. Az eljárási alapelvek többségükben a közigazgatási hatósággal szemben támasztott olyan fontos követelmények, amelyeknek az eljárás minden szakaszában érvényre kell jutniuk. A Ket.-ben szabályozott alapelvek egy része magából az Alkotmányból vezethető le, s az egész jogrendszerre vagy az összes eljárásjogra egyaránt irányadó. Ilyen például a törvény előtti egyenlőség elve, a törvényesség elve, avagy a jogorvoslathoz való jog. Vannak azonban más alapelvek is, amelyek vagy csupán a közigazgatási eljárásra jellemzők, vagy eljárás-típusonként differenciált módon jutnak érvényre. Ebbe a körbe sorolható például a hivatalból való eljárás elve, amely a büntető eljárásban egészen más módon van jelen, mint a polgári eljárásban, s ismét másként lelhető fel a közigazgatási eljárásban. Az alapelvek elsődleges címzettjei a közigazgatási hatóságok, de vannak kifejezetten az ügyfélre kötelezettséget hárító alapelvek (például a jóhiszemű eljárás elve), továbbá olyan alapelvek is, amelyek az eljárás valamennyi résztvevője számára irányadók. Az alapelvek mellett a fejezet bizonyos alapvető rendelkezéseket is magában foglal. Ezek vagy az egyes alapelvek érvényre juttatásának módját határozzák meg [például Ket. 6. § (3) bek.], vagy pedig - noha nem alapelvek - az eljárás minden szakaszában irányadó fontos szabályokat tartalmaznak.



Eljárási alapelvek 1. § (1) A közigazgatási hatóság az eljárása során köteles megtartani és másokkal is megtartatni a jogszabályok rendelkezéseit. Hatáskörét a jogszabályokban előírt célok megvalósítása érdekében, mérlegelési és méltányossági jogkörét a jogalkotó által meghatározott szempontok figyelembevételével és az adott ügy egyedi sajátosságaira tekintettel gyakorolja. (2) A közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlásával nem élhet vissza, hatásköre gyakorlása során a szakszerűség, az egyszerűség és az ügyféllel való együttműködés követelményeinek megfelelően köteles eljárni. (3) A közigazgatási hatóság az ügyfél jogát és jogos érdekét csak a közérdek és az ellenérdekű ügyfél jogának, jogos érdekének védelméhez szükséges mértékben korlátozza. (4) A közigazgatási hatóság védi az ügyfelek jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogait, ezek korlátait e törvény határozza meg. BH2008. 32. A tényállás tisztázása érdekében - a felperes kifejezett bizonyítási indítványára - a vámhatóság is köteles ellenőrizni az állítás valóságát (1957. évi IV. törvény 26. §, 2004. évi CXL. törvény 1. §). KGD2007. 269. A tényállás tisztázása érdekében - a felperes kifejezett bizonyítási indítványára - a vámhatóság is köteles ellenőrizni az állítás valóságát (1957. évi IV. törvény 26. §, 2004. évi CXL. törvény 1. §) Az (1) bekezdés első mondata a törvényesség elvének megfogalmazása. A Magyar Köztársaság erre felhatalmazott szervei által kibocsátott jogszabályok ugyanis kötelező érvényűek az ország felségterületén tartózkodó (ott székhellyel rendelkező vagy tevékenységet végző) természetes és jogi személyekre (az előbbiekre állampolgárságukra való tekintet nélkül), a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetekre, továbbá a magyar állampolgárokra akkor is, ha nem tartózkodnak az ország felségterületén. Mióta hazánk az Európai Unió teljes jogú tagja, a magyar hatóságokra az a többlet-kötelezettség hárul, hogy a kötelező érvényű uniós jogszabályokat - noha nem magyar jogalkotó szervtől származnak - az ország területén ugyanúgy megtartsák és érvényre juttassák, mintha magyar jogszabályok lennének. A közhatalmat gyakorló szervekre az a többlet-kötelezettség is hárul, hogy a jogszabályok rendelkezéseit másokkal is megtartassák. Az utóbbiak a közigazgatási szervek akként teljesítik, hogy - a jogszabály alapján megállapítják az ügyfelet terhelő kötelezettséget (például a gépkocsi súlyadójának mértékét), - eldöntik a hatáskörükbe utalt jogvitákat, - hatósági ellenőrzést végeznek és ennek nyomán szükség esetén intézkedéseket tesznek vagy eljárást kezdeményeznek, - a jogszabályt megsértőkkel szemben eljárnak, s kötelezik őket a jogszerű magatartásra, illetőleg azt szankció alkalmazásával kényszerítik ki. Az (1) bekezdés második mondatát indokolt két részre bontani. A mondat első fele a hatáskör rendeltetésszerű gyakorlásának elvét foglalja magában. Ennek az a lényege, hogy a hatáskört és a hatósági jogkört kizárólag arra a célra lehet felhasználni, amilyen célra azt a jogalkotó szánta. Hatáskör nem rendeltetésszerű gyakorlásának megállapítása előfordult a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is. Az egyik község önkormányzati testülete egy nagyobb területet belterületté minősített és azt parcellázni akarta. Ehhez azonban egy gazdálkodó szervtől meg kellett volna szereznie a szóban forgó terület tulajdonjogát. Mivel a tulajdonos nem volt hajlandó megválni ingatlanától, a képviselő-testület telekadót állapított meg, méghozzá olyan mértékben, hogy az Alkotmánybíróság által kirendelt ingatlanszakértő megállapítása szerint a telekadó egy évi összege meghaladta az ingatlan forgalmi értékét. Noha a telekadónak az önkormányzat által megállapított tétele nem haladta meg a törvényben megszabott maximumot, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg: a szóban forgó esetben nem adóról, hanem az ingatlan elidegenítésére irányuló jogellenes presszióról van szó. (Ezt támasztotta alá, hogy a polgármester a kiszabott adó elengedését helyezte kilátásba arra az esetre, ha a gazdálkodó szerv az önkormányzat által megállapított összegért eladja a képviselő-testület által kiszemelt ingatlant.) Az (1) bekezdés második mondatának második fele a hatáskör célhozkötöttségének elvét konkretizálja a közigazgatási jogalkalmazás egy bizonyos részére. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a közigazgatási anyagi- és eljárásjogi szabályokat - abból a szempontból, hogy az eljáró hatóság számára mekkora mozgásteret biztosítanak a konkrét ügyek elbírálásánál - két kategóriába sorolhatjuk. Az első kategóriába tartozó jogszabályok nem adnak semmiféle mozgásteret (döntési alternatívát) a jogalkalmazónak, hanem kategorikusan megszabják, hogy bizonyos tényállás esetén milyen tartalmú határozatot kell hoznia. Ilyenek például azok a rendelkezések, amelyek bizonyos előfeltételek fennállása esetén kötelezővé teszik az ügyfél részére kiadott hatósági engedély visszavonását. E rendelkezések tekintetében tehát a jogalkotó szerv maga végzett el bizonyos mérlegelést, s a jogalkalmazó szervnek nem adott mérlegelési jogkört: a jogalkalmazónak tehát nincs más választása, mint - ha úgy tetszik: mechanikusan, azaz egyéniesítés nélkül - végrehajtani a jogszabályt. Az ügyek többségében azonban a hatóság elé kerülő egyedi ügyek olyan mértékben eltérnek egymástól, hogy a jogszabály mechanikus alkalmazása méltánytalan, a társadalom igazságérzetét sértő döntés meghozatalára vezetne. Ezért a jogszabályok mérlegelési jogkört adnak a jogalkalmazóknak: feljogosítják arra, hogy a jogszabály keretei között az egyes ügyek egyedi sajátosságait figyelembe véve hozza meg döntését.



A mérlegelési lehetőséget adó jogszabályokat két csoportra oszthatjuk. A pénzbeli szankciót (bírságot) megállapító jogszabályok túlnyomó része kötelező érvénnyel meghatározza a kiszabható bírság alsó és felső határát, s e határok között a jogalkalmazó szervre bízza, hogy a döntés szempontjából fontos tények - például az ügyfél anyagi helyzete, a jogellenes magatartás súlyossága vagy esetleges ismételtsége - mérlegelése alapján állapítsa meg a kiszabásra kerülő bírság összegét. Vannak azután olyan jogszabályi rendelkezések is, amelyek akként adnak a jogalkalmazó szervnek mérlegelési jogkört, hogy felsorolják az adott tényállás esetén alkalmazható intézkedési módokat, s a közigazgatási szervre bízzák ezek közül a konkrét ügyben általa helyesnek tartott jogi eszköz kiválasztását. A mérlegelési jogkör tehát nem annyit jelent, hogy az ügyfél ki van szolgáltatva a közigazgatás kénye-kedvének, mivel a mérlegelésnek három szigorú jogi korlátja van. - A jogalkalmazó szerv csak akkor gyakorolhat mérlegelési jogot, ha erre a jogszabály feljogosította. - A mérlegelésnél tiszteletben kell tartania a mérlegelés jogszabályban meghatározott korlátait. - Döntésnél a jogszabály által megszabott mérlegelési szempontokra kell tekintettel lennie. A méltányossági jogkör annyiban különbözik a mérlegeléstől, hogy a jogszabály - mintegy főszabályként - meghatározza ugyan, hogy a jogalkalmazó szervnek milyen tartalmú határozatot kell hoznia, egyszersmind azonban felhatalmazást ad a főszabálytól különös méltányosságból való eltérésre. A jogszabály esetenként meghatározza a méltányossági okokat, de az is előfordul, hogy azok taxatív felsorolása az adott ügykategóriában nem lehetséges. Arra is van példa, hogy a méltányossági jogkör gyakorlásánál emeltszintű fórumrendszer érvényesül, azaz e jogkört csak a jogszabályban meghatározott központi szerv vagy annak vezetője gyakorolhatja. A méltányosság alkalmazásánál is szigorú követelmény a határozat indokolásában a méltányosság alapjául szolgáló okok pontos megjelölése. A (2) bekezdés első fordulata rokon vonásokat mutat az (1) bekezdésben foglalt, a hatáskör célhozkötöttségét kimondó alapelvvel. A (2) bekezdés a hatáskör gyakorlásával való visszaélést tiltja. Ez szélesebb körű tilalom, mint az előbbi. A hatáskör gyakorlásával ugyanis akként is vissza lehet élni, hogy az egyes eljárási cselekmények külön-külön teljesen jogszerűek, ám a maguk összességében vizsgálva őket már megállapítható a visszaélés. Különösen nagy ennek a veszélye a hatósági ellenőrzés körében, hiszen jó néhány közigazgatási hatóságnak úgyszólván parttalan ellenőrzési joga van: a nap bármely órájában és tetszés szerinti gyakorisággal tarthat ellenőrzést. Ezt jogszabályi rendelkezésekkel jó néhány szakterületen lehetetlen merev korlátok közé szorítani, hiszen például a vámügyi igazgatás körében lehetetlen megtiltani az éjszakai ellenőrzést, s azt sem lehet kategorikusan kizárni, hogy egy, mindent rendben találó ellenőrzést követő napon a közigazgatási szerv - ha erre alapos oka van - ugyanannál az ügyfélnél azonos tárgykörben újabb ellenőrzést tartson. Az viszont egy demokratikus jogállamban megengedhetetlen, hogy ilyen vonatkozásban az ügyfél teljes mértékben ki legyen szolgáltatva a hatósági önkénynek, s a hatósági ellenőrzési jogkörrel felruházott szerv - akár titkos politikai megrendelésre, akár saját elhatározásából - egyes kiválasztott ügyfelekre rászálljon és kifejezetten zaklatási célzattal addig tartson náluk sorozatos ellenőrzéseket, amíg csak fel nem hagynak az ellenőrzés körébe tartozó tevékenységgel. Megérdemli a figyelmet a (2) bekezdés szövegének második része is, amely szerint a közigazgatási hatóság hatásköre gyakorlása során a szakszerűség, a gyorsaság, az egyszerűség és az ügyféllel való együttműködés követelményeinek megfelelően jár el. Ami a szakszerűséget illeti, annak elsődleges garanciája a differenciált hatáskör-telepítés. Nyilvánvaló például, hogy bár egy melléképület és egy atomerőmű is építménynek számít, ám az utóbbi engedélyezését nem lehet a legalsó szintű építésügyi hatóságra bízni. A szakszerűség érvényesülését szolgálja a szakhatósági modell is, amelynek az a lényege, hogy egy eljárás keretében jut érvényre az adott ügyben érintett valamennyi engedélyező hatóság álláspontja. Ám a legalaposabb hatáskör-telepítés mellett is előfordulhat, hogy valamely ügyben olyan kérdés merül fel, amelynek eldöntésére a hatáskörrel rendelkező szerv nem rendelkezik elegendő szolgálati tudással. Ilyenkor fordul a megfelelő ismeretekkel felvértezett más közigazgatási hatósághoz vagy rendel ki szakértőt. Ami a gyorsaságot és az egyszerűséget illeti, e tekintetben frontáttörést hozhat a jó munkaszervezés és a technikai eszközök mind szélesebb körű alkalmazása. A munkaszervezést illetően meg kell szabadulni egy-két téveszmétől. Így például az ügyintézési határidő nem annyit jelent, hogy az ügyintézőnek harminc nap áll rendelkezésére ahhoz, hogy a reá szignált ügyiratot kézbe vegye. Először is mire az ügyirat az ügyintézőhöz érkezik, többnyire néhány nap már letelt a határidőből. Az ügyintézőnek az a dolga, hogy minden ügyiratot késedelem nélkül tanulmányozzon át annak megállapítása végett, hogy - hatásköri vagy illetékességi okból nem indokolt-e az áttétel, magyar szervnek van-e az ügyben joghatósága, - nem kell-e az ügyfelet hiánypótlásra felhívni, - nincs-e szükség az idegen nyelvű kérelem lefordíttatására, - nem kell-e az ügyben ideiglenes intézkedést tenni vagy az ügyet soron kívül elbírálni. Régen rossz, ha minderre nem például a határidő harmadik, hanem huszonötödik napján kerül sor. Hasonlóképpen: a vezető tennivalója sem szorítkozhat a szignálásra és a határozat-tervezetek revíziójára, hanem őt terheli a felelősség azért, hogy a betegség vagy szabadság miatt tartósan távollevő munkatársa íróasztalában ne porosodjék azonnali intézkedést igénylő vagy rövid határidőn belül elintézendő ügyirat (például szakhatósági hozzájárulásra irányuló megkeresés). A legnagyobb szemléletbeli változtatásra a Ket. alkalmazása kapcsán éppen az udvariasságot illetően van szükség, s ez teljesen független attól, hogy maga a szó végül is nem szerepel a törvény szövegében. Sok vezető és ügyintéző ugyanis abból indul ki, hogy ő a közhatalmat testesíti meg, már pedig a hatalom-gyakorlással összeegyeztethetetlen az udvariasság. Nos, ez óriási tévedés. Hiába beszélünk mi ügyfélbarát közigazgatásról meg szolgáltató közigazgatásról, ha az ügyfél - teljes joggal úgy érzi, hogy őt bizony alattvalóként kezelik.



Az kétségtelen, hogy egy hatósági határozat műfajában, s így stílusában is különbözik mondjuk egy szerelmes levéltől. De még a határozatot sem teszi csökkent értékűvé, ha például az esetleges hátrányos jogkövetkezményekre való figyelemfelhívás nem fenyegetőzésnek tűnik, hanem azzal kezdődik, hogy felhívom szíves figyelmét. Még inkább áll ez a végzésekre. A hiánypótlásra irányuló felhívásba például nyugodtan bekerülhet a felkérem, szíveskedjék szövegrész. Ha pedig a közigazgatás történetesen levél formájában érintkezik az ügyféllel - például az ügyfél kérésére tájékoztatást ad valamiről vagy megmagyaráz valamit, amit az ügyfél nem értett - az bizony lehet egészen normális levél, kezdve ott, hogy tartalmazza a megszólítást és azzal zárul, hogy tisztelettel. A (3) bekezdés fontos új alapelvet foglal magában, amelynek mind a hivatalból, mind a kérelemre indult eljárásokban érvényesülnie kell. Az alapelv jelentőségét egyebek között az adja, hogy jó néhány közigazgatási hatóság jogosult olyan korlátozásokra - például egy gyár működésének felfüggesztésére, a pénzintézet kifizetéseinek felfüggesztésére - amelynek az elengedhetetlenül szükséges időn túli fenntartása könnyen csődbe vihet egy céget. (Ha ugyanis egy bank elveszíti ügyfeleinek bizalmát, azt szinte reménytelen újból visszaszereznie.) Itt tehát nem az a probléma, hogy a korlátozás elrendelése eredendően törvénysértő volt, hanem az, hogy egy jogszerűen elrendelt korlátozást esetleg a feltétlenül indokoltnál hosszabb ideig tartottak hatályban, ami az alapelvbe ütközik, tehát törvénysértő. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a rendelkezés új szempontként jelentkezik az államigazgatási jogkörben okozott károkkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban. De az alapelvet figyelembe kell venni a jogelvonásra vagy jogkorlátozásra (például kisajátításra) irányuló kérelmek elbírálásánál is. Ha a kívánt cél a kérelemben megjelöltnél enyhébb jogkorlátozással is elérhető, ezt meghaladó részében a kérelmet el kell utasítani. A közigazgatási döntésekhez anyagi jogerő (megtámadhatatlanság és megváltoztathatatlanság) nem kapcsolódik. Ezért a közigazgatási eljárásban anyagi jogerőről csak akkor beszélhetünk, ha a határozatot a bíróság jogerősen és érdemben felülvizsgálta. Mivel azonban egy jogállamban fontos a jogbiztonság, a közigazgatási eljárásjogban is vannak olyan rendelkezések, amelyek a jogbiztonságot erősítik. Ebbe a körbe tartozik, hogy bizonyos idő (egy, illetőleg három év) letelte után a határozathoz általában már nem lehet hozzányúlni, de ide sorolható a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog védelme is, amely 1957 óta folyamatosan érvényre jutott a magyar szabályozásban. Ezt a (4) bekezdés alapelvi rangra emelte. Érdemes kiemelni, hogy ez a védelem csak a jogot megállapító határozatokhoz kapcsolódik, nem pedig valamennyi határozathoz. Így a kötelezettséggel terhelt ügyfelek nem hivatkozhatnak arra, hogy jóhiszeműen szerzett és gyakorolt joguk van a törvénysértően megállapított (például a törvény szerint járónál alacsonyabb összegű) kötelezettség teljesítésére. 2. § (1) Az ügyfeleket a hatósági eljárásban megilleti a törvény előtti egyenlőség, ügyeiket indokolatlan megkülönböztetés és részrehajlás nélkül kell elintézni. (2) A közigazgatási hatósági eljárásban tilos minden olyan különbségtétel, kizárás vagy korlátozás, amelynek célja vagy következménye a törvény előtti egyenlő bánásmód megsértése, az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője e törvényben biztosított jogának csorbítása. Az eljárás során az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. (3) A közigazgatási hatóság az eljárás során az érintett ügyre vonatkozó tényeket veszi figyelembe, minden bizonyítékot súlyának megfelelően értékel, döntését valósághű tényállásra alapozza. A törvény előtti egyenlőség az Alkotmányból levezetett alapelv. Ezzel kapcsolatban főként az elég széles körű és stabilizálódott alkotmánybírósági gyakorlatra kell támaszkodni. Az Alkotmánybíróság ugyanis rámutatott: az emberek ténylegesen nem egyenlőek, közöttük - így például vagyoni helyzetükben, egészségi állapotukban, testi épségükben, korukban, nemükben, foglalkozásukban - lényeges különbségek vannak, amelyeket a jogalkotónak és a jogalkalmazónak figyelembe kell venni. Ennek megfelelően a törvény előtti egyenlőség elve nem azt jelenti, hogy minden emberre ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, hanem ebből az elvből az következik, hogy minden embert azonos emberi méltóságú személyként kell kezelni. Nem véletlen tehát, hogy az (1) bekezdés nem bármifajta megkülönböztetést, csak az indokolatlan megkülönböztetést tiltja. Ebből a szempontból az a megkülönböztetés minősül indokolatlannak, amely az adott ügy elbírálásánál irreleváns tényeken alapul. Így például a szociális segélyezésnél vagy bizonyos kedvezmények megadásánál nagyon fontos szempont a kérelmező anyagi helyzete, ugyanakkor az egyetemi felvételnél vagy az építési engedély kiadásánál egyáltalán nem az. Hasonlóképpen: vannak ügyek, amelyekben nincs jelentősége az ügyfél állampolgárságának, más ügyekben azt kell vizsgálni, hogy az ügyfél európai uniós polgár-e, végül vannak ügyek, amelyekben a magyar állampolgárság léte valamely jog megszerzésének az előfeltétele. Ezek a ténylegesen meglévő különbségek az anyagi jog közvetítésével annyiban hatnak ki az eljárásjogra, hogy esetenként egyetlen - az ügy elbírálása szempontjából releváns - különbség miatt az egyébként azonos tényállás ellenére az egyik ügyfél kérelmét - teljesen jogszerűen - elutasítják, míg a másikét teljesítik. Ettől eltekintve azonban a Ket. rendelkezéseinek túlnyomó többsége - így például a jogorvoslatra vonatkozó szabályozás - bármifajta különbségtétel nélkül mindenkire nézve egyformán irányadó. A kifejtettek értelemszerűen vonatkoznak a (2) bekezdésben taglalt egyenlő bánásmód követelményének érvényre juttatására is. Ez sem azt jelenti, hogy az adott ügyben releváns, ténylegesen meglévő különbségeket figyelmen kívül hagyva minden ügyfelet egyenlő bánásmódban kell részesíteni. Eleve vannak olyan jogszabályok, amelyek csupán a természetes vagy jogi személyek meghatározott csoportjára - például a mozgássérültekre, a várandós anyákra, a 65. év felettiekre - vonatkoznak. Aki tehát nem tartozik az adott csoporthoz, az nem tarthat igényt arra, hogy a szóban forgó jogszabályt reá is alkalmazzák.



Más esetekben nincsenek ugyan pontosan körülhatárolt célcsoportok, de a jogszabály szempontokat határoz meg a mérlegelési jogkör gyakorlásához. Ez az a pont, ahol a (2) és a (3) bekezdés kapcsolódik egymáshoz: mintegy azt juttatva kifejezésre, hogy az egyenlő bánásmód követelménye csupán az indokolatlan kivételezést, netán a diszkriminációt tiltja, de nem követel egyszersmind lélektelen, mechanikus ügyintézést, s egyáltalán nem zárja ki az ügyek vagy az ügyfelek eltérő adottságaira alapozott egyéniesítést. A (3) bekezdés kimondja a szabad bizonyítás elvét is, ami közelebbről annyit jelent, hogy - amennyiben jogszabály eltérően nem rendelkezik - az eljáró hatóság nincs kötve egy meghatározott típusú bizonyíték-fajtához, hanem a valósághű tényállás megállapításánál bármely, rendelkezésre álló bizonyítási módot felhasználhat és bármilyen bizonyítékot figyelembe vehet. Bonyolult ügyekben előfordulhat, hogy a bizonyítékok nem egyértelműek: így például a tanúk vallomása vagy a szakértők vallomása eltérő tartalmú. Ilyenkor az eljáró szerv külön-külön és a maguk összességében mérlegeli a bizonyítékokat és eldönti, hogy melyiket és milyen súllyal veszi figyelembe döntésének meghozatalánál. 3. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban a törvény keretei között a hivatalból való eljárás elve érvényesül. (2) A közigazgatási hatóság: a) a kizárólag kérelemre indítható eljárások kivételével hivatalból eljárást indíthat, illetve a kérelemre indult eljárást jogszabályban meghatározott feltételek esetén folytathatja, és ilyen esetben a végrehajtást is hivatalból rendeli el, b) hivatalból állapítja meg a tényállást, határozza meg a bizonyítás módját és terjedelmét, ennek során nincs kötve az ügyfelek bizonyítási indítványaihoz, ugyanakkor a tényállás tisztázása során minden, az ügy szempontjából fontos körülményt figyelembe kell vennie, c) e törvény keretei között felülvizsgálhatja mind a saját, mind a felügyeleti jogkörébe tartozó hatóság határozatát, d) hivatalból intézkedhet a döntésének kijavításáról, kiegészítéséről, módosításáról és visszavonásáról. E § lényegében a törvény által korlátok közé szorított hivatalbóliság elvét mondja ki a közigazgatási eljárásra nézve. Ilyen vonatkozásban a közigazgatási eljárás mintegy közbenső helyet foglal el egyfelől a polgári eljárás, másfelől a büntetőeljárás között. Az előbbire a kérelemhez való kötöttség, az utóbbira a hivatalbóliság dominanciája a jellemző. A közigazgatási eljárásban mindkettő fellelhető, s ügytípusonként változik, hogy hol melyik elv kerül előtérbe. Általában véve elmondható, hogy az engedélyezési eljárások többnyire az ügyfél kérelmére indulnak, míg a hatósági kötelezési és a szankcionálási eljárások többsége hivatalból indul, de indulhat az ellenérdekű ügyfél kérelme alapján is. Az, hogy valamely eljárás kérelemre indult, nem annyit jelent, hogy az eljáró hatóság minden tekintetben kötve lenne az ügyfél akaratához, s ne lehetnének az eljárásnak hivatalból elvégezhető vagy elvégzendő mozzanatai. Ezek közül a legfontosabbakat a (2) bekezdés sorolja fel. Valójában a kérelemhez kötöttség csupán két vonatkozásban jelent szigorú korlátot: - a kizárólag kérelemre megindítható eljárást nem lehet hivatalból megindítani vagy folytatni és - az ügyfél számára az ilyen eljárásban nem lehet olyasmit engedélyezni, amit nem kért (például egyszintes családi ház helyett nem lehet kétszintes házra kiadni az építési engedélyt). Egyébként azonban az eljáró hatóság még az ilyen ügyekben is eltérhet az ügyfél kérelmétől, így például az engedély megadását feltételhez kötheti, illetőleg a kérelmezőt felhívhatja a terv módosítására. 4. § (1) Az ügyfeleket megilleti a tisztességes ügyintézéshez, a jogszabályokban meghatározott határidőben hozott döntéshez való jog és az eljárás során az anyanyelv használatának joga. (2) A közigazgatási hatóság a nem jogszabályszerű eljárással az ügyfélnek okozott kárt a polgári jog szabályai szerint megtéríti. (3) A törvényben meghatározott kivétellel az ügyfél fellebbezést, újrafelvételi kérelmet, méltányossági kérelmet, jogszabálysértés esetén a bírósághoz keresetet nyújthat be. A tisztességes ügyintézéshez való jog lényegesen többet jelent, mint pusztán a jogszabályok megtartását az eljárás során. A tisztességes ügyintézés tágabb értelemben véve magában foglalja az összes eljárási alapelv érvényesülését: a törvény előtti egyenlőséget épp úgy mint az ügyféllel való udvarias kapcsolattartást. Nem csak az az eljárás lehet tisztességes, amelyből az ügyfélnek valamilyen előnye származik, hanem tisztességesnek kell lennie a kifejezetten hátrányos jogkövetkezményekkel például egy engedély visszavonásával vagy bírság kiszabásával - járó eljárásnak is. Sokféle módon lehet tehát véteni a tisztességes eljárás követelménye ellen. Annyi azonban kétségtelen: amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága valamely országot elmarasztal e követelmény megszegése miatt, a döntés hátterében leggyakrabban az eljárás indokolatlan elhúzódása áll. A közigazgatási ügyekben ennek fokozott a veszélye. Amíg ugyanis a polgári és a büntető ügyekben a törvény többnyire nem állapít meg határidőt az egyes ügyek elbírálására nézve, addig a közigazgatási ügyekben létezik egy ügyfajtánként differenciált ügyintézési határidő-rendszer. A késedelmes ügyintézés gyakran kimutatható anyagi kárt okoz az ügyfélnek. Ha például elhúzódik az építési engedélyezési eljárás, időközben emelkedhetnek az építőanyagok árai, megváltozhatnak az építésügyi előírások vagy az állami támogatáshoz szükséges feltételek. Számottevő lehet az elmaradt haszon is: ha például a késedelmes ügyintézés miatt egy panzió csak az idegenforgalmi idény végén nyitja meg kapuit, minden elvesztett nap bevételkiesést okoz a tulajdonosnak. Hazánkban a Polgári Törvénykönyv rendelkezik az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítéséről. Először olyan perek indultak, amelyekben az ügyfél - felperesként - azt sérelmezte, hogy a közigazgatás szerv jogszabálysértő döntésével okozott neki kárt. Később azonban a bírósági gyakorlat helyt adott az olyan kereseteknek is, amelyek a közigazgatási szerv jogellenes mulasztása miatt követeltek kártérítést.



A Ket. 4. § tesz első ízben említést az anyanyelv használatának jogáról. Erről részletesen a Ket. 9- 11. § rendelkezik. A (3) bekezdés valójában a jogorvoslathoz való jogot konkretizálja a Ket. szabályozási rendszerének keretei között. A jogorvoslathoz való jog az Alkotmányban biztosított alapjogok egyike, amely állampolgárságra való tekintet nélkül megilleti mind az ügyfeleket, mind pedig - a reájuk vonatkozó döntések tekintetében - az eljárás egyéb résztvevőit. A (3) bekezdés a legfontosabb jogorvoslati fajtákat sorolja fel. Ezért indokolt rámutatni: az ügyfelek jogi eszköztára lényegesen bővebb e felsorolásnál. Így például az ügyfél annak érdekében, hogy jog- vagy érdeksérelmét elhárítsa, illetőleg vétlen mulasztásának hátrányos jogkövetkezményeitől mentesüljön, kérheti a határozat kijavítását, kiegészítését, igazolási kérelmet nyújthat be, végrehajtási kifogást terjeszthet elő stb. 5. § (1) A közigazgatási hatóság az ügyfél és az eljárás más résztvevője számára biztosítja, hogy jogaikról és kötelezettségeikről tudomást szerezzenek, és előmozdítja az ügyféli jogok gyakorlását. (2) A közigazgatási hatóság a jogi képviselő nélkül eljáró ügyfelet tájékoztatja az ügyre irányadó jogszabály rendelkezéseiről, az őt megillető jogokról és az őt terhelő kötelezettségekről, illetve a kötelezettség elmulasztásának jogkövetkezményeiről, továbbá a természetes személy ügyfél részére a jogi segítségnyújtás igénybevételének feltételeiről. (3) Különös eljárási jogszabály az ügy bonyolultságára tekintettel tájékoztatási kötelezettséget írhat elő a jogi képviselővel eljáró ügyfelek számára is. (4) A közigazgatási hatóság a törvényben meghatározott korlátozásokkal az ügyfeleknek és képviselőiknek, valamint más érdekelteknek biztosítja az iratbetekintési jogot, jogszabályban meghatározott esetben közmeghallgatást tart, és döntését az ügyfelekkel közli. A hatóság ugyanakkor gondoskodik a törvény által védett titkok megőrzéséről és a személyes adatok védelméről. Az ügyfelek - különösen a természetes személyek - általában jogi képviselő nélkül vesznek részt az eljárásban. Ez eleve hátrányos helyzetbe hozza őket, hiszen a közigazgatási anyagi- és eljárásjog bonyolult és szerteágazó, ezért az ügyféltől nem várható el, hogy tisztában legyen az összes közigazgatási szakterület - gyakran változó - joganyagával. Ezért ha valahol, akkor a közigazgatási jogban csak erős megszorításokkal alkalmazható a jogszabály nem ismerése senkit sem mentesít jogellenes magatartásának jogkövetkezményei alól elve. Annak érdekében, hogy az ügyfél jogi ismereteinek fogyatékos volta miatt ne kerüljön hátrányos vagy kiszolgáltatott helyzetbe, a Ket. a közigazgatási hatóság kötelességévé teszi az ügyfél tájékoztatását jogairól kötelességeiről, illetőleg a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén beálló vagy alkalmazható jogkövetkezményekről. Ez a kitanítási kötelezettség nem szorítkozik az írásbeli érintkezésre, még kevésbé a határozatban foglalt figyelemfelhívásokra (például a fellebbezés lehetőségéről való tájékoztatásra). Az ügyfél jogi tájékoztatására az eljárás egész tartama alatt, a szükséghez képest minden fontosabb eljárási cselekmény kapcsán szükség van. (Így például a tanút nem csupán igazmondási kötelezettségére kell figyelmeztetni, hanem arra is, hogy milyen okból tagadhatja meg a tanúvallomás tételét.) A megfelelő jogi tájékoztatásra nem csupán az ügyfél, hanem a potenciális ügyfél is igényt tarthat, aki esetleg épp a kapott tájékoztatás nyomán válik - vagy éppen nem válik - ügyféllé. A leggyakoribb, hogy valaki szeretne közigazgatási eljárást indítani, de nincs tisztában azzal: kérelméhez milyen mellékleteket kell csatolni, milyen összegű illetéket kell lerónia, s a jogszabály előírja-e a kérelemnek e célra rendszeresített nyomtatvány űrlapon való előterjesztését. A tömegesen előforduló rutinügyekben a közigazgatási hatóságok - főként a nagy ügyfélforgalmú hivatalok - akkor járnak el helyesen, ha erről többféle módon is tájékoztatást adnak. Nyomatékosan hangsúlyozni kell: a tájékoztatási kötelezettség nem csupán akkor terheli a hatóságot, ha ebből a hivatali munkavégzésre nézve valamilyen előny származik, hanem akkor is, ha a tájékoztatás nyomán munkatöbblet hárul az eljáró szervre. Így például azt a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó magyar állampolgárt, aki fogyatékosan vagy egyáltalán nem beszél magyarul, feltétlenül tájékoztatni kell az anyanyelvhasználat lehetőségéről, tekintet nélkül arra, hogy ez tolmácsolási vagy fordítási igényt von maga után. A Ket. a hatóság jogi tájékoztatási kötelezettsége szempontjából különbséget tesz az ügyfelek között attól függően, hogy van-e jogi képviselőjük vagy nincs. E különbségtételnek az az indoka, hogy a jogi képviselőtől - például az ügyvédtől vagy a jogi személy ügyfél jogtanácsosától - kellő alappal elvárható: ismerje az ügyben irányadó jogszabályok rendelkezéseit. A Ket. lehetővé teszi, hogy különös eljárási szabály az ügy bonyolultságára tekintettel tájékoztatási kötelezettséget írjon elő a jogi képviselővel eljáró ügyfelek számára is. S végül: lehetnek olyan jogi kérdések, amelyekben a hatóság a jogi képviselőhöz képest többlet-információval rendelkezik. Ilyen például, hogy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a hasonló ügyekben milyen gyakorlatot alakított ki. Semmiképpen sem árt tehát, ha az eljáró hatóság partnerként kezeli a jogi képviselőt, s megadja neki azt a - jogszabályból esetleg meg sem ismerhető - jogi tájékoztatást, amely feladatainak hatékony ellátásához szükséges. 6. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban az ügyfél köteles jóhiszeműen eljárni. (2) Az ügyfél magatartása nem irányulhat a hatóság megtévesztésére vagy a döntéshozatal, illetve a végrehajtás indokolatlan késleltetésére. Az ügyfél jóhiszeműségét az eljárásban vélelmezni kell, a rosszhiszeműség bizonyítása a hatóságot terheli. (3) A rosszhiszemű ügyfelet a hatóság eljárási bírsággal sújthatja és a többletköltségek megfizetésére kötelezheti, erre az ügyfél figyelmét fel kell hívni. E § a jóhiszemű eljárás elvét fogalmazza meg. Ez az elv nem minden jogi eljárásban jut érvényre. A büntetőeljárásban például a gyanúsított vagy vádlott hátrányos jogkövetkezmények nélkül megteheti, hogy védekezésként valótlan tényeket állít. A közigazgatási eljárásban erre nincs törvényes lehetőség. Az ügyfél két dolog közül választhat: vagy nyilatkozatot tesz az ügyben vagy megtagadja a nyilatkozattételt. Az utóbbi nem vonhat maga után semmiféle hátrányos jogkövetkezményt, azaz a (2) bekezdés alkalmazása szempontjából ez nem minősül a döntéshozatal indokolatlan késleltetésének.



Ha viszont az ügyfél él nyilatkozattételi jogával, akkor igazmondási kötelezettség terheli, azaz valótlan állításokkal nem kísérelheti meg a hatóság félrevezetését. (Amennyiben ezt mégis megteszi, magatartása szankciót vonhat maga után.) Valójában a Ket. 6. §-ban foglalt elv többet foglal magában, mint amennyit a magyar nyelvben a jóhiszeműség kifejezés általában jelent. A hivatkozott § alapján ugyanis az ügyfelet bizonyos körben a hatósággal való együttműködési kötelezettség is terheli, legalábbis olyan vonatkozásban, hogy tartózkodnia kell a döntéshozatal vagy a végrehajtás indokolatlan késleltetésétől. Az ilyen késleltetésnek számtalan módja van, azon kezdve, hogy az ügyfél sorra-rendre túllépi az eljárási határidőket, odáig terjedően, hogy meghiusítja a hatósági ellenőrzést vagy helyszíni szemlét. Fontos szabály, hogy a rosszhiszeműség bizonyítása a hatóságot terheli. Indokolt esetben tehát a szankció alkalmazása előtt erre nézve kiegészítő bizonyítási eljárást kell lefolytatni. 7. § A közigazgatási hatóság a költségtakarékosság és a hatékonyság érdekében úgy szervezi meg a tevékenységét, hogy az az 1

ügyfélnek és a hatóságnak a legkevesebb költséget okozza, és az eljárás a lehető leggyorsabban lezárható legyen. E § lényegében két alapelvet is magában foglal: a költségtakarékosság és a gyorsaság elvét. Indokolt ezeket elkülönülten vizsgálni. A költségtakarékosság mind az állam, mint az ügyfél pénzére kiterjed. Az erre vonatkozó szabályt nem szabad vulgárisan értelmezni, csak a többi eljárási alapelvvel összhangban. A közigazgatási szerv ugyanis csak akkor tud jó - azaz valósághű tényálláson alapuló, az ügy elbírálása szempontjából lényeges körülményeket figyelembe vevő, szakmailag megalapozott és törvényes - határozatot hozni, ha elvégzi az ehhez szükséges eljárási cselekményeket. Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amennyi a jó érdemi döntéshez nélkülözhetetlen. Már pedig ennek ára van, még akkor is, ha ez az ár nem szükségképpen jelenik meg az eljárási költségek között. Egy fontos beruházás - mondjuk egy veszélyes hulladéktároló telep engedélyezésében gyakran 7- 8 hatóság is részt vesz. Munkatársaik - ha szükséges - hivatali személygépkocsival utaznak a helyszínre. Bizony ez pénzbe kerül, épp úgy, mint az érintett köztisztviselők munkabérének időarányos része. A kirendelt szakértő munkadíja és költségei, a hatósági közvetítő foglalkoztatása, a tolmács munkája, de még a tanuk meghallgatása is emészti a pénzt. Méghozzá az adófizetők pénzét. Mert igaz ugyan, hogy az ügyfél illeték, igazgatási szolgáltatási díj vagy felügyeleti díj címén gyakran megfizeti mindazt, amibe az eljárás az államnak kerül, ám minél kevesebbet költ az állam az adott ügy elbírálására, annál több marad neki a befizetett összegből. Akkor tehát levonhatjuk a Ket. 7. §-ból azt a következtetést, hogy az a jó köztisztviselő, aki a legkevesebb költséget okozza a hatóságnak? Semmi szín alatt. A költségtakarékosság elve nem azt jelenti, hogy elhagyunk olyan - a döntéshozatal szempontjából fontos - eljárási cselekményeket, amelyek pénzbe kerülnek, hiszen ezáltal veszélybe kerülne az a cél, amelynek érvényre juttatásáért az adott hatóságot létrehozták. Ha ugyanis kizárólag a pénzügyi szempontokat vesszük figyelembe, oda jutunk, hogy az a jó ellenőrző hatóság, amely egyetlen ellenőrzést sem végez, hiszen minden egyes ellenőrzés pénzbe kerül. Mindez természetesen nem annyit jelent, hogy jó munkaszervezéssel ne lehetne és ne kellene takarékoskodni, ám ez nem mehet sem a hatékonyság, sem a törvényesség rovására. A Ket. 7. §-t tehát úgy kell értelmezni: az ésszerű takarékosságra feltétlenül szükség van, de nem annak árán, hogy csökkenjen az adott hatóság tevékenységének színvonala. Sok tekintetben hasonló a mondandónk a gyorsaság elvét illetően, amelyet épp oly kevéssé lehet függetleníteni az eljáró hatóság feladatától és az adott ügy jellegétől, mint a takarékosságot. Azt, hogy az eljárás a lehető leggyorsabban lezárható legyen, kizárólag az ügykategória ismeretében lehet értelmezni. Nem véletlen, hogy az ügyintézési határidőknek széles skálája van, amelynek egyik végpontján az azonnal elbírálandó ügyek (például egyszerűbb hatósági bizonyítványok kiállítása), másik végpontján pedig a 3- 5 év alatt elbírálandó ügyek helyezkednek el, az utóbbiak azzal súlyosbítva, hogy az ügyintézés időtartama nem rövidíthető le. E körbe tartozik például az új gyógyszerkészítmények forgalomba hozatalának engedélyezése, amelynek elengedhetetlen előfeltétele a kémiai analízis, az állatkísérlet, majd a különböző paraméterekkel jellemezhető csoportokon való klinikai kipróbálás és annak értékelése. Hasonló a helyzet a növényvédő, rovarirtó szerek esetében is, azzal tetézve, hogy bizonyos káros hatások nem azonnal, csupán évek múlva jelentkeznek, amikor bizonyos elemek vagy vegyületek már felhalmozódtak az élő szervezetekben. Amíg tehát bizonyos ügyekben - például személyi igazolványok, útlevelek kiállításánál - közmegelégedésre szolgál az ügyintézési időtartam radikális lerövidítése, addig vannak olyan ügycsoportok is, ahol ez még távlati célként sem képzelhető el. 8. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban az egyes eljárási cselekmények törvény, kormányrendelet és önkormányzati rendelet eltérő rendelkezése hiányában, jogszabályban meghatározott módon, elektronikus úton is gyakorolhatók. Törvény az elektronikus ügyintézést az ügyek vagy egyes eljárási cselekmények meghatározott körében kötelezővé teheti vagy megtilthatja. (2) A 12. § (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott hatóságok az ügyfelek hatékonyabb tájékoztatása, ügyintézésük elősegítése érdekében elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat működtetnek. A központi közigazgatás elektronikus ügyintézése és szolgáltatásai a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül érhetők el, amelyhez az önkormányzatok és más szervezetek csatlakozhatnak. (3) A 12. § (3) bekezdésének b)-d) pontjaiban meghatározott hatóságok a (2) bekezdés szerinti elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat nyújthatnak, illetve a szolgáltatás nyújtására törvény kötelezheti őket.

1 Lásd: 7002/2006. (BK 6.) BM irányelv. Megjelent még: Magyar Közlöny 2006/30.



A nemzetközi szabályozási gyakorlat áttekintése során arról győződhetünk meg, hogy a nyugat-európai eljárási törvényekben, illetve a nemzetközi ajánlásokban egyre gyakrabban és egyre szélesebb körben jelennek meg az alapelvek. Az alapelvek törvénybe való beépítésével általános irány szabható a későbbi jogalkotásnak (a különös eljárási szabályok megalkotásának és az általános eljárási törvény későbbi módosításainak), a hatósági jogalkalmazásnak. Az alapelvek fejlesztik az ügyfelek és a hatósági jogalkalmazók általános jogtudatát, a jogérvényesítéshez kapcsolódó szervező munka eredményességét. Ezek az alapelvek jogi- és eljárás-szervezési alapelvek. A jogi alapelvek az ügyfeleket megillető jogok és kötelezettségek egyes csoportjainak lényegét fejezik ki, illetve a hatóságok hatáskör gyakorlásával kapcsolatos kötelezettségeinek általános összefoglalását testesítik meg. Az eljárás-szervezési alapelvek olyan célokat fogalmaznak meg, amelyek a hatóságokat bizonyos szervezési munkára kötelezik a költségtakarékosság és a hatékonyság érdekében. E fejezet már olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyeket az Európai Unió tagállamainak jogfejlődése eredményeként az uniós alkotmány tervezetében részben kodifikáltak. Ilyenek a tisztességes eljáráshoz, a részrehajlás nélküli, határidőben hozott döntésekhez, valamint az ügyfeleknek okozott károk megtérítéséhez kapcsolódó jogok. Az ügyféli jogegyenlőséget tartalmazó szabályhoz hasonló tartalmú rendelkezést az Áe. 2. §-ának (5) bekezdése is magában foglal. Amíg azonban az Áe. rendelkezése a magyar és külföldi ügyfelek teljes jogegyenlőségét deklarálja, a törvény árnyaltabban fogalmaz, amikor az „indokolatlan” megkülönböztetést tiltja. Ez nem pusztán stiláris különbség, e szóhasználatnak két oka is van. Az egyik az, hogy bizonyos anyagi jogszabályok - például a termőföld vásárlására vagy az állampolgári jogokra vonatkozó jogszabályok - a külföldiek jogállását a magyar állampolgárokétól eltérően szabályozzák. Ez szükségképpen kihat az eljárásra, közelebbről az érdemi döntés tartalmára is. Nem eljárásjogi diszkrimináció tehát, ha ilyen jogszabály alkalmazása során - azonos tényállás esetén - az eljáró közigazgatási szerv a magyar állampolgár kérelmét teljesíti, míg a nem magyar állampolgár azonos tartalmú kérelmét elutasítja. A másik ok az, hogy - az Áe.-től eltérően - a törvény szabályozza a joghatóság kérdését is. Ebből is adódhat olyan különbség, hogy bizonyos ügyekben még a Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgár ügyében sem lehet a magyar jogszabályokat alkalmazni és azok alapján eljárni. Az elektronika térhódítása szinte forradalmi változásokat hozott a közigazgatás egyes szakterületein is. Olyan központi adatbázisok, amelyekről hagyományos úton csak egy-két hét alatt lehetett beszerezni a szükséges adatokat, az ország távoli pontjain is másodpercek alatt hozzáférhetővé váltak. Ez érthető módon meggyorsította az ügyintézést és lehetővé tette az ügyfelekre nehezedő eljárási terhek jelentős csökkentését. Ugyanakkor világosan látni kell, hogy az elektronika nem egy csapásra, hanem csak fokozatosan szorítja háttérbe a papír alapú hagyományos ügyintézést. A jelenlegi helyzetet tehát úgy lehetne jellemezni, hogy egymással párhuzamosan van jelen közigazgatásunkban a legmodernebb technika és a lúdtoll helyébe lépett golyóstoll. Erre mindenképpen tekintettel kellett lenni a Ket. megalkotásánál: olyan törvényt kellett készíteni, amely egyfelől nyitott az egyes eljárási cselekmények, illetőleg az egész ügyintézés elektronizálása előtt, ugyanakkor egyetlen ügyfelet sem hoz hátrányos helyzetbe és nem hárít számottevő anyagi terheket az állampolgárokra. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy maga a technikai is rohamosan fejlődik, s ezért a Ket.-et nem lehet megterhelni olyan technikai részletszabályokkal, amelyek esetleg évente módosításra szorulnak. Mindezekre tekintettel a Ket. zöld utat adott az egyes közigazgatási hatóságok elektronikus tájékoztatási szolgáltatásainak, egyszersmind azt is lehetővé tette, hogy a helyi és területi közigazgatási szervek csatlakozzanak a központi közigazgatás elektronikus ügyintézéséhez és szolgáltatásaihoz. Ám annak érdekében, hogy az ügyfelek mielőbb és minél szélesebb körben részesülhessenek azokból a szolgáltatásokból, amelyeket számunkra az elektronika nyújtani képes, a (2) és a (3) bekezdés differenciál egyfelől az államigazgatási szervek, másfelől pedig a közigazgatás szervezetrendszeréhez tartozó egyéb szervek, valamint a nem kifejezetten közigazgatási feladat ellátására létrehozott, de arra feljogosított szervek és az ilyen felhatalmazással rendelkező személyek között. A (2) bekezdés az államigazgatási szerveket kötelezi arra, hogy az ügyfelek hatékonyabb tájékoztatása érdekében elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat működtessenek. A Ket. szempontjából az ilyen rendszernek az a minimális adattartalma, hogy komplex tájékoztatást adjon az érdeklődőknek az adott államigazgatási szerv hatáskörébe tartozó eljárásfajtákkal kapcsolatos tudnivalókról. A komplexitás hozzávetőlegesen a következő kérdésekkel kapcsolatos eligazítást jelenti: a kérelmet erre a célra rendszeresített nyomtatvány űrlap felhasználásával kell-e benyújtani, ha nem, akkor melyek a kérelem szükségképpeni tartalmi elemei, a kérelmet szóban elő lehet-e terjeszteni, milyen mellékleteket kell a kérelemhez csatolni, s mely mellékletek (hatósági igazolások) esetében kérheti az ügyfél, hogy azokat helyette és felhatalmazása alapján az államigazgatási szerv szerezze be, célszerű vagy szükséges-e az ügyfél személyes megjelenése a kérelem előterjesztésekor, milyen összegű illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell leróni és milyen módon, mennyi az ügy elbírálásának hozzávetőleges időtartama (azokat az időket is figyelembe véve, amelyek a Ket. értelmében nem számítanak be az ügyintézési határidőbe), melyik szervezeti egységnél és milyen telefonszámon lehet érdeklődni az ügy állása felől vagy további információt kérni. Az csak hasznára válik az ügyfeleknek, ha az elektronikus rendszer a felsoroltakon túlmenően fontos anyagi jogi és eljárásjogi információkat is nyújt (például ki kérhet költségmentességet, ki terjeszthet elő igazolási kérelmet, az alapeljárásban milyen jogai vannak az ügyfélnek). Hasznos lehet, ha a központi közigazgatási szervek elektronikus rendszere az említett szervek irányítása alá tartozó helyi-területi szervek hatáskörébe tartozó ügyekben is nyújt az ügyfelek számára tájékoztatást.



A (3) bekezdés a Ket. 12. § (3) bekezdésének b)- d) pontjában felsorolt hatóságok számára nem teszi ugyan kötelezővé az előbbiekben vázolt elektronikus tájékoztató szolgáltatás nyújtását, de a törvényszövegből azért kiolvasható, hogy azt a törvényalkotó legalábbis felajánlja az érintett szerveknek, olyannyira, hogy törvény (amely lehet különös eljárási szabályokat magában foglaló törvény vagy a Ket. későbbi módosítása) az elektronikus tájékoztatást e szervek számára is kötelezővé teheti. Nyelvhasználat 1

9. § (1) A Magyar Köztársaságban a közigazgatási hatósági eljárás hivatalos nyelve - a (2) bekezdésben foglaltak figyelembevételével - a magyar. Ez azonban nem akadálya a külképviseletek és a külpolitikáért felelős miniszter által vezetett minisztérium eljárása, valamint a külföldi vagy nemzetközi szervekkel való érintkezés során más nyelv használatának. (2) A kisebbségi települési önkormányzat képviselő-testülete a rendeletében, valamint az országos kisebbségi önkormányzat testülete meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárás magyar nyelv melletti hivatalos nyelvét. (3) A kisebbségi szervezet, valamint az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, a közigazgatási hatóságnál mind szóban, mind írásban használhatja az adott kisebbség nyelvét. A kisebbség nyelvén benyújtott kérelmet magyar nyelvű és az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni, és e rendelkezés megfelelően irányadó a végzésekre is. (4) Annál a közigazgatási hatóságnál, amelynél a (2) bekezdés szerint a közigazgatási eljárás hivatalos nyelve nem csak a magyar, a magyar nyelvet használó ügyfeleket és az eljárás egyéb résztvevőit megilletik a (3) bekezdésben a kisebbségek számára biztosított jogok. A (2) bekezdés szerint a kisebbségi települési önkormányzat képviselő-testülete rendeletben meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárásnak a magyar melletti másik hivatalos nyelvét. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2005. évi CXIV. törvény 72. §-a a kisebbségi települési önkormányzat jogintézményét megszüntette, ezért a Ket. szövegében az erre történő utalás kifejezett törvénymódosítás hiányában is okafogyottá vált. 10. § (1) Ha a közigazgatási hatóság nem magyar állampolgárságú, a magyar nyelvet nem ismerő személy ügyében - ideértve a jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet megbízásából eljáró természetes személyt is - magyarországi tartózkodásának tartama alatt hivatalból indít azonnali intézkedéssel járó eljárást, vagy a természetes személy ügyfél azonnali jogvédelemért fordul a magyar közigazgatási hatósághoz, a hatóság köteles gondoskodni arról, hogy az ügyfelet joghátrány ne érje a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt. Törvény e bekezdésben foglalt rendelkezés alkalmazását az itt nem szabályozott ügyekben is kötelezővé teheti. (2) A 9. § (3) bekezdésében meghatározott ügyfelek kivételével a magyar nyelvet nem ismerő ügyfél - a fordítási és tolmácsolási költség viselése mellett - az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó esetekben is kérheti, hogy a közigazgatási hatóság bírálja el az anyanyelvén vagy valamely közvetítő nyelven megfogalmazott kérelmét. (3) Az Európai Unió kötelező jogi aktusa (a továbbiakban: az Unió jogi aktusa), továbbá nemzetközi szerződés által szabályozott közigazgatási hatósági ügyekben az (1) bekezdéstől eltérő szabályok alkalmazhatók. Az (1) bekezdés ismét csak egy kivételt határoz meg a magyar nyelv hivatalos nyelvként való használatának főszabálya alól. Amíg a Ket. 9. § a Magyarországon élő, valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó személyek és szervezeteik nyelvhasználatáról rendelkezett, addig a Ket. 10. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés személyi hatálya kiterjed a nem magyar állampolgárságú és a magyar nyelvet nem beszélő összes személyre, azaz valamennyi más ország állampolgáraira és a hontalanokra. Az ő ügyeikben akkor kell alkalmazni a hivatkozott rendelkezést, ha - magyar közigazgatási hatóság az érintett magyarországi tartózkodásának tartama alatt hivatalból indít őt érintő, azonnali intézkedéssel járó eljárást (például a rendőr elveszi gépjárművezetői engedélyét, a jegyző elrendeli boltjának bezárását, a fogyasztóvédelmi felügyelőség lefoglalja alkalmi árusításának egyes tárgyait), vagy - a természetes személy ügyfél azonnali jogvédelemért fordul a magyar közigazgatási hatósághoz (például egy magyarországi ingatlan külföldi tulajdonosa birtokvédelmet kér, vagy hatósági igazolást kér arról, hogy feljelentést tett gépjárművének feltörése és rendszámának eltulajdonítása miatt). Ilyenkor az a lényeg, hogy mivel a Magyar Köztársaság jogállam, területén senki sem kerülhet olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amit a magyar nyelv nem ismerése miatt az ellene foganatosított hatósági intézkedés, vagy a hatósági segítségnyújtás elmaradása idéz elő. Az ügyfélnek nincs alanyi joga arra, hogy a közigazgatási hatóság teljesítse a Ket. 10. § (2) bekezdésén alapuló kérelmét. Ha ugyanis alanyi joga lenne, a nyelvhasználat új jogi szabályozása nem érne semmit, hiszen gyakorlatilag továbbra is a jelenlegi szabályozás élne tovább, azaz az ügyfél nem csupán a Ket. 9. § (3) bekezdésében, továbbá a Ket. 10. § (2) és (3) bekezdésében szabályozott előfeltételek fennállása esetén, hanem bármely ügyben ragaszkodhatna anyanyelvéhez és a kérelemnek az anyanyelvén való elbírálásához. Már pedig a Ket. célja éppen az volt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvként való deklarálásával a közigazgatási hatósági ügyekben az ország jogállamisága által megkövetelt ésszerű körre szorítsa vissza a közigazgatási eljárásban az idegen nyelv használatát.

1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p).



Épp ezért célszerű, ha a közigazgatási hatóság a Ket. 10. § (2) bekezdésén alapuló kérelem elbírálásánál a következőket vizsgálja: - Van-e garancia arra nézve, hogy az ügyfél ténylegesen megfizeti a felmerülő fordítási költséget? (Garancia hiányában ugyanis a költségek külföldön történő utólagos behajtása könnyen hosszadalmas eljárásba torkollik, amely esetleg eredménytelen marad.) Ilyen garancia lehet például ha az ügyfél - a hatóság által megállapított összeghatárig - megelőlegezi a várható költségeket, avagy a szükséges összeget Magyarországon ügyvédi letétbe helyezi. El lehet tekinteni a garanciától például olyan ügyfél esetében, akinek Magyarországon ingatlantulajdona vagy üzleti vállalkozása van és a korábbi időszakban bizonyította a magyar hatóságokkal való együttműködési készségét. - A kérelem teljesítése nem okoz-e az eljáró hatóságnak aránytalan többletmunkát? Ha világnyelvek valamelyikéről, illetőleg a magyarországi kisebbségek valamelyike által használt nyelvről van szó, a kérelmet általában teljesíteni kell. Ám olyankor, ha valamely egzotikus nyelvre való fordítás Magyarországon egyáltalán nem oldható meg, avagy az egyetlen szóba jöhető tolmács más irányú munkaterhe miatt nem vállalja a munkát, nem kifogásolható a kérelemnek a Ket. 9. § (1) bekezdés első mondatára hivatkozással történő elutasítása. Ám még ilyen esetben sem árt mérlegelni, hogy az eljárás megindítására irányuló kérelem mire irányul: annak teljesítése csak az ügyfélnek áll érdekében, avagy ahhoz valamilyen magyar érdek is fűződik. (Az utóbbi körbe tartozik például, ha a külföldi ügyfél Magyarországon új munkahelyek létrejöttét eredményező vagy egyéb módon a magyar gazdaságot segítő beruházást kíván lebonyolítani.) A magyar érdek kimutathatósága esetén célszerű a nyelvhasználati kérelmet még annak árán is teljesíteni, hogy a fordítás érdekében a korábban vázolt nemzetközi kapcsolatok valamelyikét kell felhasználni. A kifejtettekkel áll összefüggésben: ha külföldről, nem magyar nyelven, sőt esetleg nem ismert írásjelekkel írt beadvány érkezik valamely magyar közigazgatási szervhez, azt nem célszerű mechanikusan elutasítani, hanem legalább annyit meg kell próbálni felderíteni, hogy a kérelem mire irányul. Ehhez adott esetben a Külügyminisztérium is segítséget tud nyújtani. A (3) bekezdés utal rá: akár az Európai Unió kötelező jogi aktusa, akár nemzetközi szerződés meghatározott hatósági ügyekben az (1) bekezdéstől eltérő szabályokat is megállapíthat, így például kötelezővé teheti az Unió valamelyik munkanyelvén benyújtott kérelemnek ezen a nyelven történő elbírálását. A központi közigazgatási szervek nagy mértékben megkönnyíthetik a jogalkalmazók munkáját, ha jegyzékbe foglalják azokat a hatósági ügyeket, amelyekre a Ket. hatálybalépésének napján a 10. § (1) bekezdésétől eltérő nyelvhasználati szabályok vonatkoznak, s ezt a jegyzéket a későbbiek során is naprakész állapotban tartják. [Hasznos lenne ezt a jegyzéket lábjegyzetként csatolni az elektronikus úton hozzáférhető hatályos jogszabálygyűjteményekben a Ket. 10. § (3) bekezdéséhez.] 11. § (1) Ha a közigazgatási hatóság magyar és idegen nyelvű határozatának vagy végzésének értelmezésében eltérés van, a magyar nyelvű szöveget kell hitelesnek tekinteni. (2) A 9. § (3) és (4) bekezdésében, valamint a 10. § (1) bekezdésében szabályozott esetben a fordítási és tolmácsolási költséget, továbbá a jeltolmácsolás költségeit az eljáró közigazgatási hatóság viseli. (3) Jogszabály eltérő nyelvhasználati szabályokat állapíthat meg a hatósági igazolvány, hatósági bizonyítvány kiállítására és a hatósági nyilvántartásba történő bejegyzés módjára. A nyelvhasználat kérdésében a törvény alapvető változást hoz. Ez látszólag nagy visszalépés az Áe. jelenlegi rendelkezéséhez képest, amely kimondja: anyanyelvét szóban és írásban mindenki használhatja. Valójában azonban semmiféle tényleges visszalépésről nincs szó, mivel az idézett rendelkezés egyrészt teljesíthetetlen, másrészt ténylegesen soha nem érvényesült. (A magyar közigazgatás ugyanis 1957-ben sem volt felkészülve, és ma sincs felkészülve arra, hogy például ázsiai ország nyelvén és írásjelekkel készített építési engedélykérelmet és tervdokumentációt az ügyfél által használt nyelven bíráljon el, illetőleg kizárólag törzsi nyelvjárást ismerő afrikai ügyféllel az anyanyelvén érintkezzék.) Ténylegesen tehát nem a törvény vezeti be, hogy főszabályként a közigazgatási eljárás hivatalos nyelve a magyar, hanem mindmáig ez az általános gyakorlat. Ehhez képest nagy előrelépés, hogy a törvény garanciális rendelkezéseket foglal magába egyfelől a magyarországi kisebbségek, másfelől a magyar nyelvet nem beszélő többi ügyfél anyanyelv-használati jogát illetően, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a Magyar Köztársaság e rendelkezéseket maradéktalanul érvényre is juttatja. Ez természetesen bizonyos szervezési intézkedéseket követel meg a közigazgatási szervektől, ám a feladat a technikai fejlettség jelenlegi szintjén megoldható. A kisebbségek nyelvhasználatát illetően a szabályozás nem csupán összhangban áll a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájában (kihirdette az 1999. évi XL. törvény) foglaltakkal, hanem kifejezetten előremutató, amennyiben az anyanyelvhasználati jogot nem korlátozza az ország kisebbségek által lakott térségeire, illetőleg az olyan településekre, amelyeken a kisebbségi népesség számaránya meghalad egy bizonyos százalékot, hanem az ország egész területén biztosítja. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény legutóbbi módosításával a kisebbségek számára biztosított jogokat élveznek az Európai Unió Magyarországon lakóhellyel rendelkező tagállamának polgárai, valamint azok a bevándorolt, letelepedett személyek, akik valamely élő hazai kisebbséghez tartozónak vallják magukat. A törvény ebben a személyi körben is biztosítja a feltételek nélküli nyelvhasználati jogot. A törvény szerint a kisebbségi önkormányzati szervek maguk határozzák meg az előttük folyó eljárás hivatalos nyelvét vagy nyelveit. E szervek ügyintézése szintén a nyelvhasználat elveire támaszkodik, így az itt folyó eljárásokban a magyar nyelvet használó ügyfelek nem kerülhetnek hátrányba.



A magyar nyelv ismeretének hiánya miatt a külföldiek sem szenvedhetnek hátrányt az eljárás során, vagyis minden esetben lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy anyanyelvükön, vagy az általuk értett valamely közvetítő nyelven kommunikálhassanak. A törvény csak az ezzel kapcsolatos költségek viselésében tesz különbséget: az ügyfél jogainak azonnali védelme érdekében vagy a külföldivel szemben azonnali intézkedéssel járó, hivatalból indított eljárások során a hatóság előlegezi meg a fordítás, tolmácsolás költségeit, míg az ezen a körön kívül eső ügyekben a költségek az ügyfelet terhelik. A magyar közigazgatási szerv a határozatát mindig magyar nyelven hozza meg először, s a magyar szöveget fordítja vagy fordíttatja le azután az ügyfél által kért idegen nyelvre. A magyar nyelvű határozatra a következő okokból van szükség: - Az eljárásban lehetnek magyar anyanyelvű ügyfelek is, akár az idegen anyanyelvű ügyféllel azonos pozícióban, akár ellenérdekű ügyfélként. Magától értetődik, hogy számunkra a magyar nyelvű határozatot kell megküldeni. - A jogorvoslati eljárásban (így például a fellebbezés elbírálásánál vagy a közigazgatási perben) ugyancsak a magyar nyelvű határozat alapján történik a felülvizsgálat, de azt kéri a közigazgatási hatóságtól a törvényességi felügyelet gyakorló ügyész vagy az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is. - Az engedély megadását tartalmazó határozatot a nem magyar anyanyelvű ügyfél részére is - az általa kért idegen nyelvű változat mellett - célszerű magyar nyelven is megküldeni, mert ennek felmutatásával tudja igazolni a hatósági ellenőrzést végző hatóság előtt a határozatba foglalt engedély meglétét és tartalmát. - A Ket. 11. § (1) bekezdése kimondja: ha a magyar és az idegen nyelvű szöveg eltér egymástól - mert például a tolmács rosszul fordított le egy szakkifejezést - a magyar nyelvű szöveget kell hitelesnek tekinteni. Ehhez azonban nyomban hozzá kell fűzni: az esetleges fordítási hibáért az eljáró közigazgatási szervnek kell vállalnia a felelősséget. A magyar nyelvet nem ismerő ügyfél ugyanis teljes joggal vélelmezheti: a részére megküldött idegen nyelvű egyébként ugyancsak hivatalosnak tekintendő - szöveghez kell igazodnia, ezért a hibás vagy félreérthető fordítás miatt őt semmiféle joghátrány nem érheti: nem sújtható szankcióval, s beáll a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt joghoz kapcsolódó jogvédelem is. Ha tehát utólag fény derül a fordítási hibára, a döntést hozó hatóságnak ki kell ugyan javítani a fordítási hibát, ám ennek során tekintettel kell lennie a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogra. A Ket. 11. § (2) bekezdése - a Ket. megfelelő bekezdéseire való utalással - felsorolja azokat az eseteket, amikor a fordítási és tolmácsolási költséget az eljáró közigazgatási hatóság viseli. Ez a rendelkezés különös szabálynak számít a Ket. IX. Fejezetében az eljárási költségre nézve megállapított általános szabályokhoz képest, ezért esetleges tartalmi ütközésnél a Ket. 11. § (2) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni. A törvény hatálya 12. § (1) A közigazgatási hatóság eljárása során az e törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági ügyekben e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. (2) Közigazgatási hatósági ügy (a továbbiakban: hatósági ügy): a) minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez, b) a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásból való törlés - a fegyelmi és etikai ügyek kivételével - ha törvény valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz köti. (3) E törvény alkalmazása szempontjából közigazgatási hatóság (a továbbiakban: hatóság) a hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkező a) államigazgatási szerv, b) helyi önkormányzat képviselő-testülete, a 19. § (2) bekezdése szerint átruházott hatáskörben annak szervei, c) főjegyző, jegyző (körjegyző), a képviselő-testület hivatalának ügyintézője, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetője, a hatósági igazgatási társulás, d) nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet, köztestület vagy személy, amelyet (akit) törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására. (4) Ha törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott szervezetet, köztestületet vagy személyt jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására, meg kell határozni azokat az ügyeket, amelyekben e törvény rendelkezései az irányadók. Ez a § a közigazgatási ügy fogalmát definiálja és felsorolja azokat a legfontosabb szervtípusokat, amelyek a törvény szempontjából közigazgatási hatóságnak minősülnek. A hatósági ügy meghatározásánál a törvény az Áe. bevált definícióját alkalmazza. Ennek megfelelően hatósági ügyként határoz meg minden olyan ügyet, amelyben a hatóság az ügyfelet érintő jogot, kötelezettséget állapít meg, adatot, tényt igazol, illetve jogszabállyal létrehozott nyilvántartást vezet, vagy hatáskörébe tartozó ügyben ellenőrzést végez. Közigazgatási hatósági ügynek tekinti ezen a definíción túl a tagsági jogviszony létrehozásával és megszüntetésével kapcsolatos ügyeket is, ha valamely tevékenység vagy foglalkozás köztestületi tagsághoz kötött. Figyelemmel arra, hogy a kamarai törvények igen részletesen és garanciális elemekkel kellő mértékben ellátva szabályozzák a fegyelmi és etikai eljárást, a törvény ezeket az ügyeket nem tekinti hatósági ügynek.



A közigazgatási ügy fogalmával kapcsolatban indokolt hangsúlyozni: a törvény nem minden, a közigazgatási hatóságok által lefolytatott eljárásra vonatkozik, hanem kizárólag az egyedi hatósági ügyekben folytatott eljárásokra. Így nem tartozik a törvény hatálya alá például a jogszabály-előkészítés, a különböző állami szervek irányítása, továbbá az sem, amikor a közigazgatás nem a közhatalom letéteményeseként, hanem polgári jogi jogalanyként jár el. A gyakorlati jogalkalmazásban jogbizonytalanságot idéz elő, hogy külön törvény meghatározott ügyekben nem közigazgatási hatóságot is feljogosíthat közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására. A problémát az jelenti, hogy az ilyen szervek kétféle ügycsoportban járnak el: intéznek saját autonómiájuk körébe tartozó, közhatalmi jellegzetességeket nem mutató ügyeket, valamint kifejezetten hatósági ügyeket. Az említett kétféle ügycsoport közötti határvonal azonban nem mindig egyértelmű. A jogbiztonság érdekében a jogszabályszerkesztőkre hárul az egyértelmű elhatárolás kötelezettsége. A Ket. egyik alapvető célja: elérni, hogy az ügyfelek számára könnyen megismerhetőkké és átláthatókká váljanak azok az eljárási szabályok, amelyek szerint a hatóságok ügyeikben eljárnak. Ezt a polgári és a büntetőeljárásban úgy oldották meg, hogy egy-egy törvényben - a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.), illetőleg a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) - foglalták össze az eljárási szabályokat. A közigazgatási eljárásfajták azonban olyan nagy mértékben különböznek egymástól, hogy ezt a szabályozási módot csupán részben lehetett alkalmazni. A Ket. hatályáról a 12- 14. § rendelkezik. Ezek közül a 12. § foglalja magában - a hatósági ügy fogalmának meghatározása útján - a törvény tárgyi hatályára, továbbá szervi (személyi) hatályára vonatkozó általános szabályt, a két utóbbi § pedig a kivételeket. A (2) bekezdés a hatósági ügy fogalmát az Áe.-nél részletesebben és szélesebb körben határozza meg. Már az a) pont is foglal magában új elemeket, de ezek valójában inkább szövegpontosításnak tekinthetők, hiszen így kerül összhangba a hatósági ügy fogalma a Ket. szabályozási tárgykörével. Teljesen új azonban a b) pontban található szövegrész. Ennek megértéséhez mindenek előtt a köztestület fogalmát kell ismerni. A Ptk.-ban található definíció e tekintetben nem teljesen szabatos. A köztestületek általános jellemzője ugyanis, hogy nem kifejezetten vagy nem kizárólagosan közigazgatási hatósági ügyek intézésére létrejött szervek, amelyek nem tekinthetők állami szervnek, ügyeiket széleskörű autonómia birtokában intézik, azonban törvény köztestületté nyilvánította és meghatározott körben közhatalom gyakorlására hatalmazta fel őket. Létrejöttük módját illetően kétféle köztestületet különböztethetünk meg. A tipikus az, hogy a köztestület alulról jövő kezdeményezésre, társadalmi szervezetként, érdekvédelmi és egyéb (például továbbképzési, tudományos) feladatok ellátása céljából jön létre, s az állam a már meglévő köztestületet csak utólag ruházza fel közhatalommal. Előfordul azonban az is, hogy törvény írja elő valamilyen köztestület létrehozását. A köztestületek jelentőségét az adja, hogy e szervezeti forma révén az állam lehetővé teszi bizonyos ügyeknek az érintettek - tehát például meghatározott foglalkozást űzőknek, meghatározott tevékenységet végzőknek - a bevonásával, az ő szerveik útján történő intézését. A köztestületek működése fölött az állam - az ügyészség, illetőleg az erre felhatalmazott közigazgatási szerv útján - törvényességi felügyeletet gyakorol. Elég gyakori, hogy törvény kényszertagságot ír elő: azaz valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi (kivételesen egyéb szervezeti) tagsághoz köti. Az utóbbi években számos problémát vetett fel a köztestületek kettős arculata: nevezetesen az, hogy bizonyos körben (például vezető testületeik megválasztásánál) autonóm társadalmi szervezetként saját belügyeiket intézik, míg más körben törvényi felhatalmazás alapján közigazgatási hatósági ügyeket intéznek az Áe. szabályai szerint. A gyakorlatban épp az említett körök elhatárolása vezetett vitákhoz, mivel tisztázatlan volt, hogy mely ügyekre terjed ki az Áe. hatálya. Ennek eldöntéséhez kíván segítséget adni a (2) bekezdés b) pontja, illetőleg a (4) bekezdés. A (2) bekezdés b) pontjához a következőket kell hozzáfűzni: - A tagsági jogviszony megszüntetése egzisztenciális kérdés az érintett szempontjából, hiszen azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy az illető nem gyakorolhatja tovább a foglalkozását, illetőleg nem végezhet meghatározott tevékenységet. Ilyen vonatkozásban teljesen közömbös, hogy a tagsági jogviszony fegyelmi eljárás keretében vagy más módon szűnt meg. A tárgyalt rendelkezés amiatt veszi ki a fegyelmi és etikai ügyeket a Ket. hatálya alól, mert az ilyen ügyekben a köztestületek nem a Ket., hanem saját fegyelmi, illetőleg etikai szabályzatuk szerint járnak el. Ebből azonban nem következik, hogy az, akivel szemben fegyelmi büntetést, illetőleg (gyakran ugyancsak súlyos jogkövetkezményekkel járó) etikai elmarasztalást alkalmaztak, jogfosztott lenne, s ne kereshetne - akár bírói úton is jogvédelmet az általa sérelmesnek tartott döntéssel szemben. Mindössze arról van szó tehát, hogy az ilyen eljárások nem a Ket. szabályai szerint folynak. - A b) pont a tagsági jogviszonnyal összefüggő ügyekről rendelkezik. Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a köztestületek esetében kizárólag a b) pontban szabályozott ügyekre terjed ki a Ket. hatálya. Törvény, illetőleg kormányrendelet ugyanis - mint ez a (3) bekezdés d) pontjából, illetőleg a (4) bekezdésből egyértelműen megállapítható egyes, a tagsági jogviszonnyal összefüggésben nem álló hatásköröket is telepíthet a köztestületekhez, amelyek intézésénél a Ket. rendelkezéseit kell alkalmazni. 13. § (1) E törvény hatálya nem terjed ki a szabálysértési eljárásra, a választási eljárásra, a népszavazás előkészítésére és lebonyolítására, a területszervezési eljárásra és - az állampolgársági bizonyítvány kiadásának kivételével - az állampolgársági eljárásra. (2) E törvény rendelkezéseit a) az iparjogvédelmi eljárásokban,



b) az államháztartás javára teljesítendő, törvényben meghatározott, illetve a Közösségek költségvetésével megosztásra kerülő kötelező befizetésekkel és a központi költségvetés, valamint az elkülönített állami pénzalap terhére jogszabály alapján juttatott támogatással összefüggő eljárásokban, c) a külföldiek beutazásával és magyarországi tartózkodásával kapcsolatos eljárásokban, valamint a menedékjogi eljárásban, d) a piac felügyeleti és a piac szabályozásával kapcsolatos eljárásokban, e) a pénz- és tőkepiaci, a biztosítási, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztári és a magán-nyugdíjpénztári tevékenység felügyeletével kapcsolatos eljárásban, 1

f) a közbeszerzésekkel kapcsolatos jogorvoslati eljárásban csak akkor kell alkalmazni, ha az ügyfajtára vonatkozó törvény eltérő szabályokat nem állapít meg. (3) Az (1) és (2) bekezdésben nem említett közigazgatási hatósági eljárásokra vonatkozó jogszabályok e törvény rendelkezéseitől kizárólag abban az esetben térhetnek el, ha azt e törvény kifejezetten megengedi, illetve ha az az Unió jogi aktusának vagy nemzetközi szerződésnek a végrehajtásához szükséges. (4) Ha az e törvény hatálya alá tartozó ügyben az Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés eljárási szabályt határoz meg, e törvény rendelkezései az ott szabályozott kérdésben nem alkalmazhatók. (5) Az egyes eljárásfajtákra vonatkozó eljárási jogszabályok e törvényben nem szabályozott, de e törvény szabályaival összhangban álló kiegészítő jellegű rendelkezéseket állapíthatnak meg. A törvényalkotó az alapokat tekintve magáévá tette a korábbi eljárási törvények és a Ket. szabályozási koncepció rendszerét. A rendszeren belül azonban lényeges hangsúlybeli eltolódások is megmutatkoznak. Egyébiránt erre számítani lehetett abból, hogy a Ket. tervezetnek ez a része a minisztériumok és más országos hatáskörű szervek érdeklődését az előkészítés utolsó szakaszában felkeltette. Látszatra az (1) bekezdés az Áe.-hez képest jelentősen - egyről ötre - bővítette a Ket. hatálya alól kivett eljárások számát. Felfogásunk szerint azonban ennek a számbeli növekedésnek alig van tartalmi jelentősége. Ugyanis a jogalkalmazási gyakorlat korábban sem tekintette hatósági jellegűnek - s így az Áe. hatály alá tartozónak - az (1) bekezdésben felsorolt eljárások egy részét (például a népszavazás előkészítését és lebonyolítását). Ettől függetlenül bizonyára nem ártalmas egyértelművé tenni, hogy a Ket. hatálya nem terjed ki ezekre az eljárásokra. A (2) bekezdés hat pontba foglalva sorolja fel azokat az eljárásokat, amelyekre a Ket.-et csak akkor kell alkalmazni, ha az adott ügyfajtára vonatkozó törvény eltérő rendelkezést nem tartalmaz. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a hat pontban megtalálható eljárások valójában jóval több eljárásfajtát és ügycsoportot foglalnak magukba. (Az egyes pontokban nem véletlenül szerepel a többes szám.) Ezek egy része meghatározott tevékenységek felügyeletével kapcsolatos eljárás. [Ket. 13. § (2) bek. e) pont.] A többi eljárás tekintetében a következőkre hívják fel a figyelmet: a) A korábban tárgyalt eljárások kivételével a közigazgatási hatósági eljárásokra vonatkozó jogszabályok (különös eljárási normák) a Ket. rendelkezéseitől akkor térhetnek el, ha ezt a Ket. kifejezetten megengedi. Ezt a megengedést a Ket. sokféle eljárási technikával oldja meg. Vannak a Ket.-nek olyan rendelkezései, amelyektől csak törvény térhet el [például a Ket. 8. § (1) bekezdésének második mondata]. Más szabályoktól az eltérés a törvényen kívül kormányrendelettel is lehetséges [például Ket. 37. § (3) bek.]. Még liberálisabb az a szabályozás, amely az eltérést törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet számára teszi lehetővé [például a Ket. 8. § (1) bekezdésének első mondata]. Gyakran fordul elő a jogszabályra [például Ket. 40. § (6) bek.], vagy különös eljárási jogszabályra [például Ket. 5. § (3) bek.] történő utalás: mindkét esetben a törvénytől az önkormányzati rendeletileg terjedő skálán az egész magyar jogforrási hierarchiát kell érteni. Tovább bővíti a kört a jogszabályra vagy nemzetközi szerződésre való hivatkozás is [például Ket. 27. § (3) bek.], de található az Unió jogi aktusára vagy nemzetközi szerződésre történő hivatkozás is [például Ket. 28. § (1) bek.]. Mindezeken felül a Ket. szabályoz olyan jogintézményeket is, amelyek alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha ezt jogszabály lehetővé teszi [vagyis maga a Ket. nem elegendő, például a Ket. 41. § (1) bek.], illetőleg ha a szóban forgó jogintézmény alkalmazását jogszabály nem zárja ki [az utóbbi esetben akár önkormányzati rendelet is überelheti a Ket.-et, például a Ket. 112. § (2) bek. d) pont alapján]. Az eltérés lehetőségének a megadására egy kirívó példa lelhető fel a hatóság döntéseivel kapcsolatos szabályok körében. E szerint törvény a hatóság döntésével kapcsolatos összes lényeges rendelkezésektől eltérő szabályokat is megállapíthat [Ket. 74. § (6) bek.]. b) Az eltérésre meg van a lehetőség akkor is, ha ezt az Unió jogi aktusának vagy nemzetközi szerződésnek a végrehajtása szükségessé teszi. Itt hivatkozunk arra a korlátra, amely szerint azokban a törvény hatálya alá tartozó ügyekben, amelyekben az Unió közvetlenül alkalmazandó joga vagy nemzetközi szerződés eljárási szabályt állapít meg, a Ket. rendelkezései nem alkalmazhatók. c) Az egyes eljárás fajtákra vonatkozó, a Ket.-ben nem szabályozott, de vele összhangban álló, kiegészítő jellegű rendelkezéseket az eljárási jogszabályok korlátozás, és külön felhatalmazás nélkül megállapíthatnak. A jogalkotási gyakorlat dönti majd el, hogy az összhang és a kiegészítő jelleg értelmezése nem terjed-e túl a jogalkotó szándékán. 14. § (1) Törvény e törvény rendelkezéseitől eltérő szabályokat állapíthat meg: a) az atomenergia alkalmazási körébe tartozó ügyekben aa) a hatásköri összeütközésre, ab) az azonnali intézkedés megtételére,

1 Beiktatta: 2005. évi LXXXIII. törvény 338. § 14.


ac) az engedélyezési eljárásra, ad) a hatósági ellenőrzésre, ae) a nyelvhasználatra, af) az eljárási jogutódlásra, ag) a döntés közlésére, b) a veszélyes létesítményekkel kapcsolatos eljárásban ba) az eljárás irataiba történő betekintésre, bb) a hiánypótlásra, bc) a helyszíni ellenőrzésre és a szemlére, 1


2

c) a társadalombiztosítás pénzbeli ellátásaival kapcsolatos eljárásokban A törvény pontosítja, illetve módosítja az állami adóhatóságnak a nyugdíjbiztosítási adatszolgáltatási határidejére vonatkozó rendelkezéseket, tekintettel arra, hogy az APEH a nyugdíjak megállapításához szükséges éves, konszolidált adatokat, a tárgyévet követő év április 30-ig, az adóbevallások időpontjára figyelemmel teljes körűen nem tudja átadni. ca) a joghatóságra, a hatáskörre, az illetékességre, cb) a hatóság döntéseire, cc) a jogorvoslatokra, cd) a végrehajtásra. A törvény a Ket. 14. §-ának (1) bekezdését egészíti ki azzal, hogy törvény eltérő szabályokat állapíthat meg az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásaival - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárásokban a joghatóságra, hatáskörre, illetékességre, a hatóság döntéseire, valamint a jogorvoslatokra. Az eltérés elsősorban azon alapul, hogy a pénzbeli ellátásokkal kapcsolatos eljárások nem „klasszikus” hatósági eljárások, azok nagy részét a munkáltatóknál működő kifizetőhelyek állapítják meg. A kifizetőhelyek nem közigazgatási szervek, hatósági feladatokat nem látnak el. Magyarországon 6282 kifizetőhely működik, amely egy évben összesen 120 842 esetben dönt pénzbeli ellátás vonatkozásában. A megyei egészségbiztosítási pénztárak 74 543 esetben döntenek pénzbeli ellátások kérdésében. Ha a Ket. alapján ezekben az esetekben határozatot kellene hozni, ez a pénzbeli ellátási rendszer működésképtelenségét eredményezné. Továbbá a Ket. szabályainak alkalmazása a jelenlegi egyszerű eljárási rendszert bonyolult, túlbürokratizált rendszerré alakítaná át, amely a Ket. alapelveként megfogalmazott egyszerű és szakszerű eljárásnak ellentmondana, és az ügyfelek elégedetlenségét eredményezné. A végrehajtási eljárásra azért indokolt eltérő szabályozás kialakítása, mivel a társadalombiztosítási járulékok vonatkozásában az adózás rendjéről szóló törvényt kell alkalmazni, amely a Ket. értelmében szubszidiárius eljárásnak minősül. Az így felmerülő párhuzamos szabályozás kiküszöbölése érdekében tartalmazza a szakasz a fenti rendelkezést. A Ket. a közigazgatási szervezeten belüli hatásköri viták eldöntését - amely jelenleg az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik - a Fővárosi Ítélőtáblához telepíti. Az új hatáskör-telepítési szabály azonban megköveteli az Alkotmánybíróságról szóló 1993. évi LV. törvény (a továbbiakban: Abt.) ezirányú módosítását. A Ket. hatálybalépésével ugyanis ugyanazt a hatáskört az Alkotmánybíróság is és az Ítélőtábla is gyakorolná. A kollízió feloldása érdekében a törvény ismételten tartalmazza az Abt. vonatkozó rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését. (2) Törvény vagy kormányrendelet e törvény rendelkezéseitől eltérő vagy kizáró szabályokat állapíthat meg a haditechnikai eszközök és szolgáltatások, illetve a kettős rendeltetésű termékek és technológiák külkereskedelmének engedélyezésére irányuló eljárásban a) az eljárás felfüggesztésére, b) az egyezségre, c) az elektronikus ügyintézésre, d) az eljárás irataiba történő betekintésre, e) a bizonyítékok ismertetésére, f) a hatóság döntéseire, g) a jogorvoslatokra és a jogorvoslati fórumrendszerre, h) a jóhiszeműen szerzett jogok védelmére. Ez a § négy kategóriára bontva csoportosítja az eljárásfajtákat. Ezek közül az elsőre egyáltalán nem terjed ki a törvény tárgyi hatálya, a másodikban csak akkor kell alkalmazni a törvényben foglalt rendelkezéseket, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, a harmadik kategóriára nézve irányadók a törvényben szereplő szabályok és az eltérés csak akkor megengedett, ha azt maga a törvény lehetővé teszi. Abból kiindulva, hogy maga a törvény is elég tág teret nyújt a különös eljárási normák számára az egyes eljárásfajták sajátosságainak érvényre juttatásához, a kodifikáció során egyértelmű törekvés volt az Áe.-ben az első és a második kategóriába sorolt eljárásfajták számának lehetőség szerinti csökkentése. Ezeknek az úgynevezett privilegizált eljárásoknak az áttekintésével azonban beigazolódott, hogy megfelelő kodifikációs megoldásokkal az általános eljárási szabályok elsődleges szerepe erősíthető, ugyanakkor kellő rugalmassággal az egyes eljárásfajták specialitásait is kezelni lehet.

1 Beiktatta: 2005. évi LXXXIII. törvény 321. §. 2 Megállapította: 2006. évi CVI. törvény 17. §. Hatályos: 2007. I. 1-től.



A törvény ezért három olyan ügycsoportban, ahol a biztonságra visszavezethető okok indokolják az általánostól eltérő, különös szabályok megalkotását, az eljárási jogban új megoldással lehetővé teszi az egyes jogintézményeknél a szélesebb körű eltérés lehetőségét. (Atomenergia alkalmazása, veszélyes létesítmények engedélyezése, haditechnikai eszközök és szolgáltatások külkereskedelmének engedélyezése.) Európai Uniós tagságunkra, illetve más nemzetközi jogi kötelezettségünkre tekintettel további eltérésekre is figyelemmel kell lennünk a szabályozásnál. Nem kizárt ugyanis, hogy az Unió jogi aktusa, vagy nemzetközi szerződés eljárási kérdéseket rendez, és ezek jogi sajátosságaikból eredően az eljárási törvénnyel szemben elsőbbséget élveznek.

1

(3) A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások megvalósításának gyorsításáról és egyszerűsítéséről szóló külön törvény e törvénytől és az ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabályoktól eltérő rendelkezéseket állapíthat meg: a) a hiánypótlásra, b) a kézbesítésre, c) az ügyfél tájékoztatására, d) a hatáskörre, az illetékességre, e) a szakhatóság közreműködésére. A 2005. évi LXXXIII. törvény a Ket. 14. §-ának (1) bekezdését azzal egészíti ki, hogy törvény eltérő szabályokat állapíthat meg az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásaival - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárásokban a joghatóságra, hatáskörre, illetékességre, a hatóság döntéseire, a jogorvoslatokra, valamint a végrehajtásra. Az eltérés elsősorban azon alapul, hogy a pénzbeli ellátásokkal kapcsolatos eljárások nem klasszikus hatósági eljárások, azok nagy részét a munkáltatóknál működő kifizetőhelyek állapítják meg. A kifizetőhelyek nem közigazgatási szervek, hatósági feladatokat nem látnak el. Magyarországon 6282 kifizetőhely működik, amely egy évben összesen 120 842 esetben dönt pénzbeli ellátás vonatkozásában. A megyei egészségbiztosítási pénztárak 74 543 esetben döntenek pénzbeli ellátások kérdésében. Ha a Ket. alapján ezekben az esetekben határozatot kellene hozni, ez a pénzbeli ellátási rendszer működésképtelenségét eredményezné. Továbbá a Ket. szabályainak alkalmazása a jelenlegi egyszerű eljárási rendszert bonyolult, túlbürokratizált rendszerré alakítaná át, amely a Ket. alapelveként megfogalmazott egyszerű és szakszerű eljárásnak ellentmondana, és az ügyfelek elégedetlenségét eredményezné. A végrehajtási eljárásra azért indokolt eltérő szabályozás kialakítása, mivel a társadalombiztosítási járulékok vonatkozásában az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvényt (a továbbiakban: Art.) kell alkalmazni, amely a Ket. értelmében szubszidiárius eljárásnak minősül. Az így felmerülő párhuzamos szabályozás kiküszöbölése érdekében tartalmazza a szakasz a fenti rendelkezést. A Ket. a közigazgatási szervezeten belüli hatásköri viták eldöntését - amely jelenleg az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik - a Fővárosi Ítélőtáblához telepíti. Az új hatáskör-telepítési szabály azonban megköveteli az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) ez irányú módosítását. A Ket. hatálybalépésével ugyanis ugyanazt a hatáskört az Alkotmánybíróság is és az Ítélőtábla is gyakorolná. A kollízió feloldása érdekében a törvény ismételten tartalmazza az Abtv. vonatkozó rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését. A Ket. 13. § négy kategóriára bontva csoportosítja az eljárásfajtákat. Ezek közül az elsőre egyáltalán nem terjed ki a törvény tárgyi hatálya, a másodikban csak akkor kell alkalmazni a törvényben foglalt rendelkezéseket, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, a harmadik kategóriára nézve irányadók a törvényben szereplő szabályok és az eltérés csak akkor megengedett, ha azt maga a törvény kifejezetten lehetővé teszi. A negyedik kategóriába a Ket. szabályaival összhangban álló kiegészítő jellegű rendelkezések tartoznak. Abból kiindulva, hogy maga a törvény is elég tág teret nyújt a különös eljárási normák számára az egyes eljárásfajták sajátosságainak érvényre juttatásához, a kodifikáció során egyértelmű törekvés volt az Áe.-ben az első és a második kategóriába sorolt eljárásfajták számának lehetőség szerinti csökkentése. Ezeknek az úgynevezett privilegizált eljárásoknak az áttekintésekor beigazolódott, hogy megfelelő kodifikációs megoldásokkal az általános eljárási szabályok elsődleges szerepe erősíthető, ugyanakkor kellő rugalmassággal az egyes eljárásfajták specialitásait is kezelni lehet. A törvény ezért négy olyan ügycsoportban, ahol a biztonságra visszavezethető okok indokolják az általánostól eltérő, különös szabályok megalkotását, az eljárási jogban új megoldással lehetővé teszi az egyes jogintézményeknél a szélesebb körű eltérés lehetőségét. (Atomenergia alkalmazása, veszélyes létesítmények engedélyezése, az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásával kapcsolatos eljárások, valamint haditechnikai eszközök és szolgáltatások külkereskedelmének engedélyezése.) Európai Uniós tagságunkra, illetve más nemzetközi jogi kötelezettségünkre tekintettel további eltérésekre is figyelemmel kell lennünk a szabályozásnál. Nem kizárt ugyanis, hogy az Unió jogi aktusa, vagy nemzetközi szerződés eljárási kérdéseket rendez, és ezek jogi sajátosságaikból eredően az eljárási törvénnyel szemben elsőbbséget élveznek. Ennek a szakasznak az első bekezdése a Ket. 13. § (3) bekezdéséhez kapcsolódik, és három ügycsoportban megengedi az eltérést az általános szabályoktól. Fontos azonban megemlíteni, hogy a felhatalmazás nem általános jellegű, hanem meghatározott jogintézményekhez kapcsolódik. A Ket. csak azokkal az intézményekkel kapcsolatban szekunder jellegű, egyéb vonatkozásban megtartja primátusát. A három ügycsoport, illetve eljárás; a) az atomenergia alkalmazási körébe tartozó ügyek, b) a veszélyes létesítményekkel kapcsolatos eljárás, c) az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásával - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárások.

1 Beiktatta: 2006. évi LIII. törvény 12. § (3). Hatályos: 2006. IV. 17-től. Ezt követően indult közigazgatási hatósági eljárásokban és ezen eljárásokban hozott határozatok bírósági felülvizsgálata során kell alkalmazni.



Bár mindhárom esetben méltányolandó érvek szólnak az eltérés lehetőségének biztosítása mellett, a c) ponthoz kapcsolódó felhatalmazás, lehetséges terjedelme miatt, közelít a Ket. 13. § (2) bekezdésében szabályozott eljárásokhoz. Garanciális szempontból azonban kiemelendő, hogy eltérő szabályokat, minden esetben, csak törvényben lehet megállapítani. A Ket. 14. § (2) bekezdése két engedélyezési eljárásban teszi lehetővé a Ket.-től való eltérést, megtoldva azzal, hogy ebben a körben kizáró szabályok megállapítására is sor kerülhet. Itt a jogforrási oldal is kiterjedtebb, törvény mellett kormányrendelettel is elvégezhető az eltérő, illetve kizáró szabályozás. A két engedélyezési eljárás a következőkre terjed ki: a) haditechnikai eszközökre és szolgáltatásokra, b) kettős rendeltetésű termékek és technológiák külkereskedelmére. A Ket.-be 2006-ban beépített (3) bekezdés jogi jellegét tekintve nagyon hasonlít az (1) bekezdésben foglaltakhoz. A különbség mindössze annyi, hogy amíg az (1) bekezdés alapján bármilyen törvény eltérhet a Ket.-től, addig a (3) bekezdés ezt csupán egy - meghatározott tárgykörű - törvény számára teszi lehetővé. Itt jegyezzük meg, hogy a Ket.-nek az a szabálya, amely szerint rendelkezéseit a hatálybalépése után indult ügyekben és a megismételt eljárásokban kell alkalmazni, a különös eljárási szabályok alkalmazására is vonatkozik. [Ket. 171. § (1) bek.] Ügyfél 15. § (1) Ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek (amelynek) jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét az ügy érinti, akit (amelyet) hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire (amelyre) nézve tulajdonát, jogait és vagyontárgyait is ideértve - a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz. 7005/2006. (AEÉ 5.) APEH irányelv alkalmazásáról

az egyes illetékszabályoknak az állami adóhatóság eljárása során való

(2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a létesítménnyel kapcsolatos, illetve a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban ügyfél a hatásterületen levő valamennyi ingatlan tulajdonosa és az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogszerű használója. (3) Törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyfajtákra részletesebb ügyfélfogalmat állapíthat meg. (4) Az ügyfél jogai megilletik az ügy elbírálásában hatóságként (szakhatóságként) részt nem vevő hatóságot is, amelynek feladatkörét az ügy érinti. (5) Meghatározott ügyekben törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel az érdekvédelmi szervezeteket és azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeknek a nyilvántartásba vett tevékenysége valamely alapvető jog védelmére vagy valamilyen közérdek érvényre juttatására irányul. (6) A természetes személy ügyfélnek akkor van eljárási képessége, ha a polgári jog szabályai szerint cselekvőképességgel rendelkezik. Jogszabályban meghatározott esetben a korlátozott cselekvőképességgel rendelkező személyt is megilleti az eljárási képesség. Az eljáró hatóság hivatalból vizsgálhatja az eljárási képesség meglétét, és ha annak hiányát állapítja meg, úgy az ügyfél helyett törvényes képviselőjét vonja be az eljárásba, illetve ügygondnok kirendelését kéri. EBH2007. 1753. Ingatlan más célú hasznosításának engedélyezéséhez a földalapkezelő hozzájárulása nem szükséges. A földvédelmi eljárásra nem az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény, hanem a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szabályai vonatkoznak, ezért a bíróság a földhivatal határozatát nem változtathatja meg (1952. évi III. törvény 339. §, 1994. évi LV. törvény 48. §, 2001. évi CXVI. törvény 13/A. §, 2004. évi CXL. törvény 15. §). A közigazgatási eljárásban alapkérdésnek számít, hogy ki tekinthető ügyfélnek, hiszen az ügyfélnek vannak különböző eljárási jogai, részére kell kézbesíteni a határozatot, amely ellen jogorvoslattal élhet stb. Természetesen vannak egyszerű megítélésű ügyek, amelyekben ez nem jelent problémát. (Például ha valaki hatósági bizonyítványt kér valamiről, az eljárásban ő az egyetlen ügyfél.) Jelentős azonban az olyan eljárás-fajták száma, amelyekben az ügyfelek körének meghatározása már problematikus. Épp ezért a törvény-előkészítés során a jogalkalmazók szinte egyértelműen kérték: a Ket. adjon számukra fogódzókat az ügyféli jogállás esetenkénti meghatározásához. Ez azonban épp amiatt nehéz, mert az eljárásfajták eltérő volta miatt univerzális, azaz mindenfajta ügyben egyaránt alkalmazható felsorolást nem lehet adni az ügyfelekről. Mivel a Ket. általános szabályokat foglal magában, az ügyfél-fogalom is csak általános lehet, azaz olyan absztrakt fogalmi elemekre épül, amelyeket ügyfajtánként, sőt néha egyedi ügyenként lehet csak konkretizálni. A Ket. 15. § (1) bekezdése alapjában véve az Áe. ügyfél-fogalmára épül, de azt több vonatkozásban kiegészíti. Ilyen kiegészítés például a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági szervezetre történő utalás. Különböző jogszabályaink általában a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságról tesznek említést. Kétségtelen, hogy a magyar jog ismer ilyet. Ám a Ket.-ben az eltérő terminológia használata azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy a közigazgatási eljárásjogban ezt a fogalmat nem lehet leszűkíteni a gazdaság szférájára. Hiszen például a társasházak, társasüdülők sem rendelkeznek jogi személyiséggel, noha számos vonatkozásban ügyfelek lehetnek közigazgatási eljárásokban. (A jogi helyzet fogalmára nézve lásd az SzB 5. áf.-t.)



A gyakorlatban gyakran értelmezési problémát idézett elő az ügyfél-fogalomban szereplő jogos érdek kifejezés. Ez alatt nem csupán az adott ügyfajtára vonatkozó jogszabályban nevesített módon megjelenő olyan érdekeket kell érteni, mint például a jó kilátás megőrzéséhez vagy a túlzott mértékű árnyékolás elleni védelemhez fűződő érdek, hanem ebben a szövegkörnyezetben a jogos inkább a méltánylást érdemlő szinonimája. Ha például egy korábbi közút nyomvonalán autópályát építenek, az engedélyezési eljárásban ezen az alapon ügyfélnek minősül az a tulajdonos, aki korábban a közúton meg tudta közelíteni lakóhelyét, míg az autópálya elkészülte után minden alkalommal öt kilométeres kerülőre kényszerül. A (2) bekezdés kifejezetten a jogalkalmazók kérésére került bele a törvénybe, annak érdekében, hogy a létesítménnyel kapcsolatos, illetőleg a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásokban támpontot kapjanak az ügyféli kör meghatározására nézve. Az ilyen eljárásokban ugyanis az okozza a gondot, hogy a létesítmény vagy tevékenység gyakran nem csupán a szomszédos ingatlanok tulajdonosait vagy használóit zavarja, hanem nagyobb területen fejt ki olyan hatást, amely az ügyféli jogállást megalapozhatja. Ezért jelent meg a (2) bekezdés szövegében egy új fogalom: a hatásterület. Hatásterületen azt a területet kell érteni, amelyre a létesítmény vagy tevékenység normális üzemmód mellet - például zaj keltésével, bűz okozásával, füst kibocsátásával vagy egyéb módon - folyamatosan vagy rendszeresen káros vagy zavaró hatást gyakorol. A hatásterület nem szükségképpen a létesítmény tőszomszédságánál kezdődik: egy magas gyárkéményből kibocsátott szennyező anyagok például többnyire a kéménytől távolabb kerülnek közel a talajhoz. Azt, hogy hol húzódik a hatásterület határa, csak egyedileg, a domborzati viszonyok az uralkodó széljárás és más tényezők figyelembevételével, az anyagi jogszabályokban esetleg megszabott határértékek alapján lehet megállapítani. Az általános szabályozás szintjén ennél tovább nem lehet elmenni. Ezért ad a (3) bekezdés felhatalmazást arra nézve, hogy törvény vagy kormányrendelet - meghatározott ügyfajtákra kiterjedő érvénnyel - az (1) és a (2) bekezdésben foglaltnál részletesebb ügyfélfogalmat határozzon meg. A (4) bekezdés az Áe.-ben is szereplő szabály pontosított formában történő átvétele. E rendelkezés hatálya alá olyan hatóságok tartoznak, amelyeknek az adott ügy elbírálására nézve nincs ugyan hatásköre, abban tehát még szakhatóságként sem működnek közre, ám a hozandó döntés kihatással lehet a gondozásukra bízott közérdekre. (A helyszíni szemle vagy a kutatófúrások során például kiderül, hogy a beépíteni kívánt terület alatt természetes barlang húzódik vagy értékes régészeti lelőhely található, vagy a lebontásra szánt ház egyik falán nemzeti értéket képező freskó van.) Az (5) bekezdés új rendelkezés. Sok külföldi ország jogrendszere ismeri az úgynevezett actio popularis-t, ami azt jelenti, hogy valamilyen közérdek védelmében nem csupán az kezdeményezhet eljárást és gyakorolhat ügyféli jogokat, akinek személyes érdekeltsége van az ügyben. Ez az eljárásjogi megoldás a magyar jogrendszerben sem teljesen ismeretlen. Így például a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 98. §-ának (1) bekezdése a következőket mondja ki: az állampolgárok által a környezetvédelmi érdekeik képviseletére létrehozott egyesületeket és más, politikai pártnak és érdekképviseletnek nem minősülő - a hatásterületen működő - társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban területükön az ügyfél jogállása illeti meg. A (6) bekezdés új, az Áe.-ben nem található fogalmat vezetett be, az eljárási képesség fogalmát. Ennek az a lényege, hogy az ügyfélnek minősülő személy - életkora, egészségi állapota, vagy szellemi fogyatékossága miatt - nem mindig van olyan helyzetben (állapotban), hogy saját maga vegyen részt az eljárásban és érvényesíteni tudja jogait és jogos érdekeit. (Egy csecsemő például aligha képes erre.) A vázolt problémát nem oldja meg a jogi képviselő bevonása az eljárásba, hiszen a jogi képviselő személyét is az ügyfélnek kell kiválasztania, továbbá a jogi képviselő köteles az ügyfél akaratának megfelelően eljárni. A közigazgatási eljárásban tehát nem pusztán azt kell vizsgálni: ki tekinthető ügyfélnek, hanem ezen túlmenően azt is, hogy az ügyfélnek van-e eljárási képessége. A Ket. főszabályként azt mondja ki: az ügyfélnek ekkor van eljárási képessége, ha a polgári jog szabályai szerint cselekvőképességgel rendelkezik. Jogszabályban meghatározott esetben azonban a korlátozott cselekvőképességgel rendelkező személyt is megilleti az eljárási képesség. A polgári jog szabályai szerint a természetes személyek lehetnek: cselekvőképesek, korlátozottan cselekvőképesek és cselekvőképtelenek. Kiskorú az, aki a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött. A házasságkötés révén ugyanis a kiskorú személy megszerzi a nagykorúságot. Az utóbbi szabály azonban nem irányadó akkor, ha az említett házasságot a bíróság a cselekvőképesség hiánya vagy a kiskorúság miatt a házasságkötéshez szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánította érvénytelennek. Cselekvőképtelen: az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét még nem töltötte be. Cselekvőképtelen továbbá az a tizennyolcadik életévét betöltött kiskorú vagy nagykorú, akit a bíróság cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett. Korlátozottan cselekvőképes: az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét már betöltötte és nem cselekvőképtelen. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az a nagykorú, akit a bíróság a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezett. Mindazok, akik nem tartoznak az ismertetett két kategória valamelyikébe, általában cselekvőképesek. Ám a Polgári Törvénykönyv ismeri a gondnokság alá helyezés nélküli cselekvőképtelenséget is. Gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen az, aki olyan állapotban van, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - tartósan vagy a jognyilatkozata megtételekor átmenetileg - teljesen hiányzik.



A gyámhatóság kivételesen, azonnali intézkedést igénylő esetben ideiglenes gondnokot rendelhet ki annak a nagykorú személynek, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - pszichés állapota vagy szellemi fogyatékossága miatt tartósan teljes mértékben hiányzik és érdekeinek védelme más módon nem lehetséges. Az ideiglenes gondnokot kirendelő határozat ellen nincs helye fellebbezésnek. Az ismertetett szabályozásnak az eljárási képesség vizsgálatánál van jelentősége. A Ket. nem írja elő kötelezően, hogy az eljárási képességet a hatóság minden ügyben vizsgálni köteles, hanem úgy rendelkezik, a közigazgatási szerv hivatalból vizsgálhatja az eljárási képesség meglétét. Mellőzhető ez a vizsgálat például akkor, ha csekély jelentőségű ügyben a hatóság nem is kerül személyes érintkezésbe az ügyféllel (azaz pusztán az eljárási képesség meglétének vizsgálata céljából az ügyfelet nem feltétlenül kell személyes megjelenésre megidézni vagy felkérni), illetőleg ha az ügyintéző ismeri az ügyfelet (például kis településen vagy korábbi ügyekből) és tudja, hogy cselekvőképes. Általában akkor van szükség az eljárási képesség vizsgálatára, ha az eljáró hatóságnak ránézés alapján (például gyermek akar eljárni) vagy az ügyfél viselkedése miatt (például zavarosan beszél vagy nyilvánvaló képtelenségeket mond) gyanúja támad az eljárási képesség meglétét illetően. Az általános szabály, hogy amennyiben az ügyfél cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes (és az adott ügyfajtára irányadó jogszabály szerint nem rendelkezik eljárási képességgel), az ügyfél helyett törvényes képviselője (szülője, gyámja, gondnoka) vesz részt az eljárásban és teszi meg a szükséges eljárási cselekményeket. Jogutódlás a hatósági eljárásban 16. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik vagy azt az ügy jellege nem zárja ki, a hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a kieső ügyfél helyébe annak polgári jog szerinti jogutódja lép, ilyen esetben a jogerős határozatban megállapított kötelezettség vagy jogosultság a jogutódot terheli, illetve illeti meg. (2) A jogelőd kérelmére indult eljárásban a jogutódlás a jogutód kérelme alapján következik be, erről a hatóság végzéssel dönt. (3) A jogerős határozattal megállapított kötelezettség esetén - indokolt esetben a teljesítési határidő egy alkalommal történő meghosszabbításával - lehetőséget kell adni a jogutódnak a kötelezettség önkéntes teljesítésére. (4) Jogutód hiányában a jogszabálysértő, illetve a közérdeket sértő vagy veszélyeztető állapot megszüntetéséről a hatáskörrel rendelkező hatóság hivatalból intézkedik. A törvény az Áe.-ben foglaltaknál sokkal részletesebben foglalkozik az ügyfél fogalmával és az ügyfelek körének meghatározásával. Ennek az az oka, hogy bizonyos eljárásfajtákban ez problematikus: nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, hogy például egy tervezett létesítmény mely földrajzi területre gyakorol olyan hatást, amely az ügyfél jogállását megalapozhatja. Ugyanakkor a törvénynek meg kell maradnia az általánosság szintjén, s a különös eljárási szabályokra vár az a feladat, hogy az adott ügykategóriára nézve a lehetőséghez képest konkretizálják az ügyfelek körének meghatározásánál irányadó szabályokat. A létesítménnyel és a tevékenység gyakorlásával kapcsolatos eljárások esetében a törvény az ingatlan tulajdonosát, illetve az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használati jogokat gyakorló jogosultat ügyfélként rendeli az eljárásba bevonni. Bár az ingatlan jogszerű használatának nem minden esetben feltétele a az ingatlan nyilvántartási bejegyzés, az ügyféli kör meghatározásánál ettől eltérni nem indokolt. A szabályozás ugyanis nem eredményezheti azt, hogy az adott ügyben az ügyféli kör meghatározása a hatóságot megoldhatatlan feladat elé állítsa. Az eljáró közigazgatási szervtől nem várható el, hogy például az ingatlan bérlőjét felkutassa, annál is inkább, mert a szerződést nem minden esetben kötik meg írásban. A törvény szerint, bizonyos ügyekben az érdekvédelmi szervezeteket és egyes társadalmi szervezeteket törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel. Ennek a rendelkezésnek az alapja az, hogy a Legfelsőbb Bíróság már több alkalommal foglalkozott olyan közigazgatási üggyel, amelyben bizonyos érdekek képviseletére létrehozott egyesületek az érdekek védelmére a hatóságok és a bíróság előtt is fel kívántak lépni. A Legfelsőbb Bíróság a környezetvédelmi szempontok érvényesítésével foglalkozó szervezeteket esetében megállapította, hogy e szervezeteket kereset indítási jog illeti meg egyes környezetvédelmi ügyekben. Új, eddig nem szabályozott tárgykörre vonatkozik az a rendelkezés, amely az eljárási jogutódlás kérdését rendezi, valamint az, amely a jogképességtől különböző eljárási képesség tekintetében nyújt támpontot az eljáró szervek számára. Ez is új rendelkezés, amely a jogalkalmazók kérésére került bele a Ket.-be. Előfordul ugyanis, hogy az eljárás tartama alatt, vagy a jogerős határozatban megállapított kötelezettség teljesítése előtt az eredeti ügyfél kiesik az eljárásból, mert például meghal, ingatlanának tulajdonjogát elidegeníteni, vagy a jogi személy megszűnik. Az ilyen esetekre szólóan tehát rendelkezni kellett a jogutódlásról a közigazgatási hatósági eljárásban. Ezt a Ket. akként oldotta meg, hogy külön szabályt állapított meg a hivatalból indított vagy hivatalból folytatott eljárásra, illetőleg a kérelemre indult eljárásra nézve. A hivatalból folyó eljárásokban az a főszabály, hogy a kieső ügyfél helyébe annak a polgári jog szerinti jogutódja például örököse, az ingatlanának tulajdonjogát más módon (például adásvétel vagy ajándékozás útján) megszerző személy lép. Ez közelebbről annyit jelent, hogy a folyamatban lévő eljárásban a továbbiakban a jogelőd helyett ő gyakorolja az ügyféli jogokat, illetőleg a már befejezett eljárásban őt terheli a jogerős határozatban megállapított kötelezettség (például valamilyen építési munka elvégzése). Más megfogalmazásban: a jogutód mintegy ezzel a kötelezettséggel terhelten szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát, s úgy kell tekinteni, mintha már eredetileg is vele szemben állapították volna meg a kötelezettséget. Ez alól azonban van egy fontos kivétel. Nem száll át a jogutódra azoknak az anyagi jogi vagy eljárási szankcióknak - például eljárási bírságoknak - a megfizetési kötelezettsége, amelyeket a jogutódlás bekövetkezése előtt a jogelődre annak jogellenes magatartása miatt személyre szólóan szabtak ki.



Egyébként a Ket. 16. § (1) bekezdése szerint nem következik be jogutódlás, ha azt jogszabály vagy az ügy jellege kizárja. Az utóbbi akkor áll fenn, ha a kötelezettség kifejezetten személyhez kötött (tehát például valakit arra köteleztek, hogy vesse alá magát orvosi vizsgálatnak). A hivatalból folytatott eljárásban a jogutódlás a törvény erejénél fogva következik be, tehát erről nem kell végzést hozni. A jogutódot azonban értesíteni kell a jogutódlásról, mert e nélkül esetleg nincs is tudomása a folyamatban lévő eljárásról, s ez okból nem tudja gyakorolni ügyféli jogait. Más a helyzet a kérelemre indult eljárásban, ahol a jogutódlás csak a jogutód erre irányuló kérelme alapján következik be, s a kérelemről a hatóság végzéssel dönt. Természetesen ilyenkor sincs helye jogutódlásnak, ha szigorúan személyhez kötött ügyről van szó (például az ügyfél fegyvertartási engedély iránti kérelmet adott be). Ha az ügy jellege nem zárja ki a jogutódlást és a hatóság tudomást szerez az ügyfél kieséséről (például haláláról), célszerű a jogutódot tájékoztatni a folyamatban lévő ügyről és felkérni, hogy méltányos időn - például nyolc vagy tizenöt napon - belül nyújtsa be jogutódlásra irányuló kérelmét vagy közölje a hatósággal, hogy nem kíván élni erre irányuló jogával. Az utóbbi esetben, továbbá ha a jogutód a megállapított határidőn belül nem nyilatkozik, a jogelőd által indított eljárást végzéssel meg kell szüntetni. Ha azonban olyan ügyről van szó, amelyet nem csupán kérelemre, hanem hivatalból is meg lehet indítani, a hatóság az eljárás megszüntetése helyett dönthet arról is, hogy az eljárást hivatalból folytatja. A (3) bekezdés azt kívánja elérni, hogy jogutódlás esetén a jogutódnak reális lehetősége legyen a jogerős határozattal a jogelőd terhére megállapított kötelezettség önkéntes teljesítésére. Ennek elsődleges előfeltétele, hogy a jogutód egyáltalán tudjon a jogerős határozatról, ami nem minden ügyben magától értetődő. Indokolt esetben tehát a hatóság tájékoztatásul kézbesítse a jogerős határozatot a jogutódnak. Ez történhet a jogutódlásról való értesítés mellékleteként is. (Természetesen a kézbesítés nem annyit jelent, hogy a jogutód számára újból megnyílik a jogorvoslathoz való jog. Ha azonban az értesítés időpontjában még nem telt le a határozatnak a jogelőd részére való kézbesítésétől számított jogorvoslati határidő, a jogutód élhet jogorvoslati jogával.) Megtörténhet, hogy a jogutódlásról szóló értesítés időpontjában a teljesítési határidő már letelt, vagy abból olyan rövid időtartam van hátra, amely nem elegendő a teljesítéshez. Az ilyen esetben a hatóság akkor jár el helyesen, ha - élve a (3) bekezdésben foglalt jogával - végzéssel hivatalból meghosszabbítja a teljesítési határidőt. A Ket. 16. § kapcsán fel kell hívnunk a figyelmet a Ket. 32. § (5) bekezdésére, amely kimondja: ha a jogutód kiléte vitás, ennek eldöntéséig a hatóság a folyamatban lévő eljárást a kérelmező ügyfél kiesése esetén felfüggeszti, egyéb esetekben felfüggesztheti. A (4) bekezdés hivatalbóli intézkedési kötelezettséget ír elő a hatáskörrel rendelkező hatóság számára. Ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet a Ket. 22. § (3) bekezdésében szabályozott ideiglenes intézkedésre is. Adatvédelem 17. § (1) A hatóság köteles gondoskodni az eljárás során megismert, törvény által védett titok (a továbbiakban: védett adat) és a hivatás gyakorlásához kötött titok (a továbbiakban: hivatásbeli titok) megőrzéséről és a személyes adatok védelméről. (2) A hatósági eljárás tartama alatt - különösen az iratokba való betekintés engedélyezésénél, a tárgyalás során, a döntés szerkesztésénél és a döntésnek hirdetményi úton való közlésénél - a hatóság gondoskodik arról, hogy a védett adat és a hivatásbeli titok ne kerüljön nyilvánosságra, ne juthasson illetéktelen személy tudomására, és a személyes adatok védelme biztosított legyen. (3) Az adat védelmére vonatkozó szabályok megtartása nem vezethet a jogorvoslathoz való jog korlátozásához. (4) A hatóság - hatáskörének keretei között - jogosult a feladatai ellátásához szükséges, jogszabályban meghatározott védett adat, továbbá törvényben meghatározott esetben személyes adat megismerésére és kezelésére. E jogát törvény korlátozhatja. (5) Hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a (4) bekezdésben meghatározott korlátozó rendelkezés hiányában az ügyfél nem akadályozhatja a hatóságot az üzleti könyvek és a tényállás tisztázásához szükséges más iratok átvizsgálásában. (6) A hatóság az eljárás során a birtokába került védett adatot, hivatásbeli titkot, továbbá személyes adatot - az ugyanazon ügyben folyó, e törvényben szabályozott eljárások kivételével - csak akkor továbbíthat más szervhez, ha ezt törvény megengedi, vagy ha az érintett ehhez hozzájárult. Az államtitok, a szolgálati titok tekintetében az Áe. is rendelkezik a titokvédelemről. A demokratikus jogállamban azonban egyrészt növekedett a különböző törvények által védett titokfajták száma, másrészt az információs önrendelkezési jogból kiindulva felértékelődött a titokvédelem. Ennek különös jelentősége van a közigazgatási eljárásban, mivel a közigazgatási hatóságok tevékenységük során a magántitoktól a banktitokig terjedő skálán a legkülönbözőbb titokfajtákkal szembesülnek. Ezek közül egyesek - például a gyónási titok - abszolút mértékben védettek a közigazgatási hatóságokkal szemben, más titokfajták relatív vagy szelektív védelem alá esnek: az arra jogosult szervtől vagy személytől kapott felmentés alapján, illetőleg bizonyos eljárásokban (például annak kivizsgálása során, hogy az orvos nem követett-e el szakmai hibát) megismerhetők, végül vannak olyan titokfajták is, amelyeket - hatáskörük korlátai között - a közigazgatási hatóságoknak feltétlenül meg kell ismerniük, mert e nélkül nem tudják ellátni feladataikat. A probléma azonban ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a törvénynek nem csupán a közigazgatási hatóságok, hanem az ügyfelek, valamint az eljárás egyéb résztvevői tekintetében is szabályoznia kell egyfelől a titkok megismerésének jogát és korlátait, másfelől azt, hogy milyen okból tagadhatják meg a titkot tartalmazó adatokról vagy tényekről való nyilatkozattételt, illetőleg felvilágosítás-adást. Ezért a titokvédelem nem csupán a 17. §-ban bukkan fel, hanem átszövi a későbbi fejezeteket is. Ezek a szabályok a törvény keretei között összefüggő rendszert alkotnak, amelyen belül három alapelv érvényesül:



- az állam titkait, továbbá a természetes és jogi személyek törvény által védett titkait - titokfajták szerinti differenciálás mellett - védeni kell attól, hogy azok az eljárás jellege által feltétlenül szükségessé tett körön túl mások tudomására jussanak, ugyanakkor - a titokvédelem nem béníthatja meg a közigazgatás tevékenységét, azaz a titokfajták egyre növekvő száma - egy-két, fokozott védelem alatt álló titokfajtát leszámítva - nem vezethet oda, hogy a közigazgatási hatóságok hatáskörük keretei között nem ismerhetik meg a feladataik ellátásához nélkülözhetetlen adatokat és tényeket, továbbá - a titokvédelem az ügyféllel szemben is csak korlátozott mértékben érvényesülhet: nem terjedhet odáig, hogy kiüresítse az ügyfél eljárási jogait, így különösen jogorvoslathoz való jogát. Ennek hangsúlyozása azért különösen fontos, mert könnyen úgy tűnhet: a törvénybe foglalt egyes szabályok ellentétben állnak a harmadikként említett alapelvvel. Valójában azonban ez az ellentét csupán látszólagos. A meghallgatás előtt az ügyek többségében maga a közigazgatási hatóság sem tudja pontosan: a tanú mely titkok ismerője, a vallomásában feltárt titkok mennyiben relevánsak az adott eljárás szempontjából, ismertté válásuk milyen mértékben sérti a titokgazda jogait és jogos érdekeit, s melyek azok a titokelemek, amelyek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy az ügyfél ténylegesen gyakorolni tudja az őt megillető eljárási jogokat. Ezt csak utólag, a megtett tanúvallomás ismeretében lehet - és kell - elemezni, s ez az elemzés szolgál alapul a tanú által feltárt titkok szelektálásához. Ez más megfogalmazásban annyit jelent: a törvény a titokvédelem szabályozásánál is csupán általános szabályokat állapíthat meg, amelyek alapján a közigazgatási hatóságra hárul az a felelősség, hogy a konkrét ügyekben eldöntse, ki mely titkok megismerésére jogosult. Egyfelől tehát a törvény titokvédelmi okból megfosztja az ügyfelet attól a lehetőségtől, hogy jelen lehessen a tanú meghallgatásának ama részén, amikor a tanú valamely, törvény által védett titokról tesz vallomást. Másfelől viszont éppen az ügyfél jogainak érvényre juttatása érdekében bevezet egy garanciális jelentőségű új jogintézményt, a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárását. A bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása azonban már szelektív: egyfelől kizárólag az adott ügyfél szempontjából releváns bizonyítékokra szorítkozik, másfelől nem tartalmaz olyan titkokat (például államtitkot), amelyeket az ügyfél nem jogosult megismerni, illetőleg amelyek megismerése nem elengedhetetlenül szükséges jogainak érvényre juttatásához. A titokvédelemre vonatkozó részletszabályok rendszer-jellegét az is bizonyítja, hogy szoros tartalmi összefüggés van a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárására, illetőleg a határozat indokolására vonatkozó szabály között. A közigazgatási eljárásban az adatvédelem messze nem szűkíthető le az állam- és a szolgálati titok védelmére. Az (1) bekezdésben említett törvény által védett titok olyan gyűjtőfogalom, amely számos titokfajtát foglal magában (például üzleti-, magán-, bank-, biztosítási titok) s az említett titokfajták köre a jogfejlődés során bővülhet is. A hivatásbeli titok ugyancsak gyűjtőfogalom, amelybe például az orvosi-, ügyvédi-, gyónási titok egyaránt beletartozik. Az adatvédelem a titokvédelem mellett a személyes adatok védelmére is kiterjed. Az adatvédelem nem abszolút mértékű, hanem differenciált. Az egyik differenciálási szempont, hogy ki kívánja megismerni az adatot vagy titkot: a hatóság, az ügyfél vagy más. Így például a (4) és az (5) bekezdés éppen arról próbál rendelkezni, hogy a hatóság - hatáskörének keretei között - megismerhesse mindazokat a védett adatokat, illetőleg személyes adatokat, amelyek ismerete feladatainak ellátásához szükséges. Nyilvánvalóan szó sem lehet arról, hogy egy pénzintézet a banktitokra való hivatkozással megakadályozza a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét abban, hogy üzleti könyveit átvizsgálja. Az ügyfélnek is jogában áll megtudni, hogy lakóhelye közelében ki létesít ipari telephelyet, ott milyen tevékenység folyik majd, s annak várhatóan milyen hatása lesz a környezetre. A találmányok ügyében eljáró hatóság előtt sem lehet titok az, ami mindenki más számára az. De a titokvédelem ügykategóriák szerint is differenciált. Vannak például olyan hatósági nyilvántartások, amelyek kizárólag az adott hatóság használatára szolgálnak, más nyilvántartások adataihoz bizonyos jogszabályban meghatározott - előfeltételek fennállása esetén az érintett hozzáférhet (például a károsult a kárt előidéző gépjármű üzembentartójának adataihoz), végül az ingatlan-nyilvántartás adataiba bárki betekinthet. Az, hogy az adatvédelem a rendszerváltás óta felértékelődött és a védett adatok köre kiterjedtebbé vált, számottevően megnehezítette a közigazgatási hatóságok munkáját és növelte felelősségüket. Nincsenek ugyanis minden ügykategóriára és ügyféli körre egyaránt irányadó szabályok, hanem gyakran esetileg kell eldönteni, hogy például a (2) bekezdés alkalmazásánál ki minősül illetéktelen személynek, avagy a (3) bekezdés alkalmazásánál mi tekinthető a jogorvoslathoz való jog jogszabályellenes korlátozásának. (Az utóbbi rendelkezéssel kapcsolatosan megjegyezzük: a törvénytervezet eredeti szövegében még indokolatlan korlátozás szerepelt, s csak az államigazgatási egyeztetés során került - sajnálatos módon - a rendelkezésbe a jogszabályellenes jelző.) Ezekkel a határozatlan jogi fogalmakkal kapcsolatosan annyit feltétlenül el kell mondani, hogy például az ellenérdekű ügyfél, illetőleg az eljárás egyéb résztvevői közül a tolmács, a szakértő, a hatósági közvetítő nem tekinthető eleve illetéktelen személynek. Az már más kérdés, hogy a megismerhető védett adatok tekintetében különbség lehet közöttük, így például a szakértő számára elegendő a szakkérdés eldöntéséhez nélkülözhetetlen védett adatok megismerése, ugyanakkor az ügyfélnek ennél szélesebb körben lehet szüksége védett adatok megismerésére.



Alkotmányjogi szempontból az a kiindulópont, hogy a jogorvoslathoz való jog az Alkotmányban biztosított alapvető jog. Ez okból az adatvédelemre való hivatkozással nem lehet az ügyfelet megfosztani ama védett adatok ismeretétől, amelyek nélkül a jogorvoslathoz való joga gyakorlatilag kiüresedik. Az ügyfélnek ugyanis - annak érdekében, hogy jogait és a jogos érdekeit meg tudja védeni - nem feltétlenül kell ismernie egy katonai létesítmény konkrét rendeltetését és olyan szakmai paramétereit, mint a hatótávolság. Joga lehet azonban megismerni a létesítmény magasságát és a környezetre gyakorolt hatását - például a kibocsátott elektromágneses hullámok erősségét, azt, hogy a létesítményhez vezető tervezett út milyen anyagból készül stb. Arról, hogy ki és milyen védett adatokat ismerhet meg, csak esetileg lehet - és kell - dönteni méghozzá akként, hogy az ügyféli jogok korlátozásáért - akár az iratbetekintés, akár a határozatszerkesztés során kerül rá sor - az eljáró hatóságnak kell viselnie a felelősséget. Az adatvédelem körében külön kell szólni az adattovábbításról, amelynek megvannak az adatvédelmi törvényben meghatározott korlátai. Nem ütközik azonban e korlátokba az ügyre vonatkozó teljes iratanyagnak a felettes (felügyeleti) szervhez való felterjesztése, továbbá az illetékes ügyészségnek vagy bíróságnak történő megküldése. Ugyancsak jogszerű az érdemi állásfoglaláshoz szükséges védett adatoknak a szakhatóságok rendelkezésére bocsátása. Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy még az Alkotmányban biztosított alapvető jogok között sincs abszolút érvényű, azaz korlátozhatatlan jog. Így például az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése értelmében mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az, hogy egy család milyen életmódot folytat, illetőleg az egyes családtagok mennyi alkoholt fogyasztanak, bizonyos korlátok között a magántitok fogalmi körébe tartozik. Ha azonban akár a rendőrség, akár a birtokvédelmi hatóság hivatalos eljárása során arról szerez tudomást, hogy egy házaspár garázda, italozó életmódja közvetlenül veszélyezteti kiskorú gyermekei életét, testi épségét, erkölcsi fejlődését, nem csupán joga, de kötelessége is erre - a ténymegállapítást alátámasztó bizonyítékok közlése mellett - felhívni a gyámhatóság figyelmét. II. Fejezet Joghatóság, hatáskör, illetékesség Joghatóság 18. § (1) Magyar állampolgár, Magyarországon nyilvántartásba vett jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet ügyfél hatósági ügyében - amennyiben az Unió jogi aktusa, törvény vagy nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik - a Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el. (2) Ha az ügyfél nem magyar állampolgár, illetve külföldön nyilvántartásba vett jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akkor hatósági ügyében - amennyiben nemzetközi szerződés vagy az adott ügyfajtára irányadó különös eljárási szabály eltérően nem rendelkezik - a Magyar Köztársaság területén magyar hatóság jár el, feltéve hogy az eljárásban az Unió jogi aktusát, illetve magyar jogszabályt kell alkalmazni. (3) Jogszabály felhatalmazása, illetve nemzetközi szerződés vagy viszonosság alapján az ügyfél hatósági ügyében külföldön a magyar külképviseleti hatóság, illetve konzuli szolgálat jár el. A büntetőeljárás és a polgári eljárás már régóta használja a joghatóság intézményét. A közigazgatási eljárási jogban első ízben kerültek általános joghatósági szabályok megalkotásra. Az intézmény bevezetését a kodifikációs bizottságban nagy vita előzte meg. Többen felvetették azt, hogy kell-e egy, az általános szabályokat meghatározó törvényben megfogalmazni a joghatóság szabályait. Az ország nemzetközi kapcsolatainak fejlődése, nemzetközi tagságból fakadó kötelezettségei szükségessé tették a szabályozást. A joghatóságot nemzetközi hatáskörnek is nevezik. A törvényben a joghatóság azt jelöli ki, hogy a közigazgatási hatósági ügyben mely ország közigazgatási hatósága jár el. A joghatóság lehet általános és különös joghatóság. A különös joghatóság lehet kizárólagos, kizárt, illetőleg vagylagos joghatóság, és lehetőség van joghatósági kikötésre is. A különös joghatósági szabályok esetén a kizárólagos joghatóság azt jelenti, hogy az ügyfél konkrét ügyében csak egyetlen meghatározott állam hatósága járhat el. A joghatósági kikötés lehetőségét törvény (magas szintű jogszabály) biztosítja az ügyfelek részére. A joghatósági kikötés esetén az ügyfelek megállapodnak abban, hogy az általuk megjelölt jogviszonyban, hatósági ügyben egy meghatározott állam hatósága jár el, és annak a jogát kell alkalmazni; ez a megállapodás is kizárólagos joghatóságot hoz létre. A kizárt joghatóság esetén az ügyfél konkrét ügyében a meghatározott állam hatósága nem járhat el. Ha a hatósági ügyben konkrét állam hatósága van kikötve, akkor az a többi állam vonatkozásában kizárt joghatóságot hoz létre. A vagylagos joghatóság esetén a jogszabály, illetőleg a joghatósági kikötés nem hoz létre kizárólagos joghatóságot. Ilyenkor a megállapodásban több joghatóság vagylagosan is kiköthető, illetőleg az ügyfelek arról is rendelkezhetnek, hogy a kikötött joghatóság mellett egyéb joghatósággal rendelkező állam joghatósága is fennmarad. A jogalkalmazás során el kell végezni joghatóság vizsgálatát. Meg kell állapítani, hogy kell-e, lehet-e különös joghatósági szabályokat alkalmazni, ha nem, akkor az általános joghatósági szabályokat kell alkalmazni. A Ket. általános joghatósági szabályokat állapít meg.



Kimondja, hogy a magyar ügyfél hatósági ügyében Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el. Lehetőséget biztosít azonban arra, hogy az Unió jogi aktusa, törvény vagy nemzetközi szerződés az általános joghatósági szabályok alkalmazása helyett különös joghatóságot állapítson meg. Az általános joghatósági szabályt kell alkalmazni a külföldi ügyfél tekintetében akkor, ha a hatósági ügyben a Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el, és az eljárásban az Unió jogi aktusát, illetve magyar jogszabályt kell alkalmazni. A Ket. annak érdekében, hogy a külföldi ügyfélre vonatkozó említett rendelkezés tekintetében a hontalanokra is alkalmazható legyen, a külföldi állampolgár fogalom helyett a nem magyar állampolgár fogalmat használja. A jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetet és a jogi személyt akkor kell külföldinek tekinteni, ha külföldön vették nyilvántartásba. Adott közigazgatási hatósági ügyben nemzetközi szerződés vagy az ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály [Ket. 13. § (2) bek.] az általános joghatósági szabályoktól eltérő szabályként különös joghatóságot állapíthat meg. A közigazgatási hatóság az eljárás megindításától kezdve az eljárás egész időtartama alatt vizsgálja a joghatóság meglétét és megállapítja az alkalmazandó jogot. Ha azt állapítja meg, hogy az adott ügyben nincs joghatósága, akkor az eljárás iránti kérelmet nyolc napon belül érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja [Ket. 22. § (1) bek., 30. § a) pont]. A joghatóság hiányában hozott döntés a törvény 121. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján semmis. A Ket. előírja, hogy az ügyfél hatósági ügyében a magyar külképviseleti hatóság vagy a konzuli szolgálat jogszabály felhatalmazása, illetve nemzetközi szerződés vagy viszonyosság alapján járhat el. Az ilyen ügyeket a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény szabályozza. Ilyen például: elveszett úti okmányok pótlása, halotti anyakönyv beszerzése, képviselet ellátása, uniós polgárok egyes ügyei az ügyfél kérelmére. A hatáskör megállapítása és az eljárási kötelezettség 1

19. § (1) A hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg. Jogszabályban kell megjelölni az első fokon eljáró, továbbá ha az nem a 107. §-ban és 108. §-ban megjelölt hatóság, a fellebbezést elbíráló hatóságot is. (2) Önkormányzati hatósági ügyben első fokon a képviselő-testület jár el. Ezt a hatáskörét önkormányzati rendeletben a közgyűlés elnökére, a polgármesterre, a főpolgármesterre, a részönkormányzat testületére, a képviselő-testület bizottságára, illetve törvényben meghatározottak szerint létrehozott társulásra ruházhatja át. (3) A hatóság a hatáskörét vagy annak gyakorlását - törvényben meghatározott kivétellel - más hatóságra nem ruházhatja át. Nem tekinthető a hatáskör átruházásának, ha a külképviseleti hatóság egyes - más magyar hatóság hatáskörébe tartozó - hatósági ügyek intézésében közreműködik. (4) A hatóságtól - a 20. § (3) bekezdésében foglalt kivétellel - a hatáskörébe tartozó ügy nem vonható el. (5) Ha a bíróság valamely ügyben a hatáskörét vagy annak hiányát állapította meg, vagy az ügy érdemében határozott, ez a döntés az eljáró hatóságra kötelező. A hatáskör általános értelemben munkamegosztási szabály. Meghatározza, hogy a szervezet hol helyezkedik el a társadalmi munkamegosztás rendszerében, milyen döntéseket, intézkedéseket hozhat, és ezt melyik (milyen típusú) szervezet hozhatja meg. A közigazgatási hatáskörök nem korlátozódnak kizárólagosan a hatósági ügyben való eljárás jogára, hanem kiterjednek a közigazgatási szervek minden olyan tevékenységfajtájára, amelyek gyakorlásakor a szerv jogosult közhatalmi jogkörben eljárni, döntést hozni, intézkedni. A kiadmányozási jogkör gyakorlására nézve lásd az SzB 23. áf.-t. 20. § (1) A hatóság a hatáskörébe tartozó ügyben illetékességi területén köteles eljárni. Ha e kötelességének a rá irányadó ügyintézési határidőn belül nem tesz eleget, a felügyeleti szerv - kérelemre vagy hivatalból - soron kívül, de legkésőbb a tudomásszerzéstől számított öt napon belül kivizsgálja a mulasztás okát. (2) A hatóság mulasztása esetén a felügyeleti szerv újabb - az ügyfajtára irányadó ügyintézési határidő és a döntés-előkészítés fokának figyelembevételével megállapított - határidő kitűzésével a mulasztó hatóságot három napon belül az eljárás lefolytatására utasítja. (3) Ha a felügyeleti szerv által megállapított újabb határidő eredménytelenül telt el, a felügyeleti szerv az eljárásra haladéktalanul - a (4) és (5) bekezdésben foglalt kivétellel - a mulasztóval azonos hatáskörű másik hatóságot jelöl ki, egyidejűleg a mulasztó hatóság vezetője ellen fegyelmi eljárást kezdeményez. A kezdeményezés alapján a fegyelmi eljárás megindítása kötelező. A kijelölt hatóság az ügyben irányadó ügyintézési határidőn belül köteles érdemi határozatot hozni. (4) Hatósági igazolvánnyal vagy hatósági bizonyítvánnyal (adatigazolással), hatósági nyilvántartás-vezetéssel, illetve hatósági ellenőrzéssel kapcsolatos hatósági ügyben az ismételten mulasztó hatósággal szemben a felügyeleti szerv a (3) bekezdésben foglaltak szerint jár el azzal az eltéréssel, hogy az ügy nem vonható el, és az eljárásra más hatóság nem jelölhető ki. A hatóság legkésőbb tizenöt napon belül köteles eleget tenni elmulasztott kötelezettségének. 2

(5) Ha a képviselő-testület, a főpolgármester, a polgármester, a közgyűlés elnöke, a bizottság, a részönkormányzat testülete, a társulás (a továbbiakban együtt: önkormányzati hatóság) önkormányzati hatósági ügyben határozathozatali kötelezettségét elmulasztotta, az ügyfél kérelmére vagy hivatalból a közigazgatási hivatal felhívja a mulasztó tisztségviselőt vagy testületet, hogy soron kívül, illetve a testület legközelebbi ülésén, de legkésőbb harminc napon belül határozzon. A döntésre jogosult a döntés várható időpontjáról a közigazgatási hivatal felhívásától számított öt napon belül értesíti az ügyfelet. 1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 2. § (1) i). 2 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 7. § (2) n).

Lezárva: 2008. június 30. Hatály: 2008.VII.18. - 2008.XII.31. Hatályos - 2004. évi CXL. törvény - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgál 1


(6) Az (5) bekezdés alapján az önkormányzati hatósághoz intézett felhívás eredménytelensége esetén az ügyfél vagy a közigazgatási hivatal, továbbá ha az adott ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési, eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a megyei, illetve a fővárosi bíróság mint közigazgatási ügyekben eljáró bíróság (a továbbiakban: közigazgatási ügyekben eljáró bíróság) kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására. (7) Az (1)-(3) bekezdésben foglaltakat a szakhatósági eljárásra és a fellebbezési eljárásra is alkalmazni kell. E rendelkezések akkor is irányadók, ha - a határozat megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése folytán - a hatóság az ügyintézési határidőn belül nem tesz eleget az új eljárás lefolytatására irányuló kötelezettségének. (8) A felügyeleti szerv a (2) bekezdés szerinti intézkedésről, valamint az eljáró hatóság (3) bekezdés szerint történő kijelöléséről az ügyfelet három napon belül értesíti, továbbá ellenőrzi, hogy a hatóság a mulasztást követően, illetve a kijelölt hatóság határidőn belül eleget tesz-e eljárási kötelezettségének. A közigazgatási szerv részéről az eljárás megindításának kötelezettsége akkor áll fenn, ha az ügyfél a kérelmét benyújtotta, illetőleg hivatalból indítható eljárás esetén a hatóság észlelte, hogy a hatáskörébe tartozó ügyben intézkedési, döntési kötelezettsége áll fenn. Súlyos jogsértés az eljárásra köteles hatóság részéről, ha eljárási kötelezettségének a törvényben meghatározott esetben nem tesz eleget. Ezt nevezzük a közigazgatási szerv hallgatásának. A Ket. két esetben jogszerűnek tartja a közigazgatási szerv hallgatását. Egyrészt jogszabály úgy rendelkezhet, hogy ha az ügyfél kérelme (bejelentése) jog megszerzésére irányul, és a hatóság az ügy intézésére megállapított határidőn belül nem hoz határozatot - feltéve, hogy az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél -, az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása. Másrészt jogszabály lehetővé teheti azt is, hogy a hatóság mellőzze a határozathozatalt, ha az eljárás, pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történő emelésére irányul. Ez az általános szabály az egyedi hatósági ügyben indult eljárásban nem alkalmazható. A két említett eset kivételével a közigazgatási szerv hallgatása sérti az ügyfelek érdekeit, működési zavarhoz vezet. Ha a hatóság hallgat, a jogszabályban megállapított eljárási cselekménynek határidőben nem tesz eleget, a felügyeleti szerv kérelemre vagy hivatalból - soron kívül, de legkésőbb öt napon belül kivizsgálja a mulasztás okát. A vizsgálatnak figyelemmel kell lennie az irányadó ügyintézési határidőre, illetve arra, hogy az eljáró hatóság az ügy intézésével kapcsolatban milyen eljárási cselekményeket végzett. A vizsgálat nyomán a felügyeleti szerv megállapíthatja azt is: noha a kérelem benyújtása óta hosszabb idő telt el, az eljáró hatóságot nem terheli jogellenes mulasztás, mivel az érdemi döntés meghozatalát olyan cselekmény vagy esemény késleltette, amelynek időtartama a Ket. 33. § (3) bekezdése szerint nem számít be az ügyintézési határidőbe. Előfordulhat, hogy az eljáró hatóság valamilyen objektív ok miatt csúszik az ügyben, de az ügy előkészítettsége már arra enged következtetni, hogy az ügy rövid időn belül a mulasztó szervnél érdemben befejeződhet. A vizsgálat eredményének figyelembevételével a felügyeleti szerv az ügy intézésére vonatkozó határidő kitűzésével - három napon belül - a mulasztó hatóságot az eljárás lefolytatására utasítja. Garanciális szempontból az ügyfél érdekében a törvény előírja, hogy a határidő kitűzéséről, intézkedésről három napon belül értesíteni kell az ügyfelet, és a felügyeleti szerv ellenőrzi, hogy a hatóság az eljárási kötelezettségének a mulasztást követően az előírt határidőn belül eleget tesz-e. A Ket. alapján a felügyeleti szerv nem vonhatja magához a mulasztó szerv hatáskörét akkor, ha az a felügyeleti szerv által kitűzött újabb határidőben sem tesz eleget eljárási kötelezettségeinek. (A törvényalkotók nem akarták összezilálni az eljárási fórumrendszert annak lehetővé tételével, hogy ugyanolyan ügyben, ugyanaz a szerv hol első fokon, hol másodfokon járhasson el.) Ilyenkor a felügyeleti szerv az ügy elintézésére a mulasztóval azonos hatáskörű szervet jelöl ki, egyidejűleg azonban a mulasztó szerv vezetője ellen fegyelmi eljárást kezdeményez. A kezdeményezés alapján a fegyelmi eljárás megindítást meg kell indítani. [A Ket. 20. § (5) és (6) bekezdésének értelmezésére nézve lásd az SzB 19. áf.-t.] A törvény a hatósági mulasztások esetén a közigazgatási szerv vezetőjének felelősségét állapítja meg. A szerv vezetőjének felelőssége ugyanis kiterjed arra, hogy megfelelő munkaszervezési intézkedésekkel a szervezeti egységeknél jelentkező munkaterheket kiegyenlítse, figyelemmel kísérje az elintézendő ügyeket, az azokra vonatkozó határidők betartását, kidolgozza a helyettesítés rendjét. Ha ezt elmulasztja, és ezért késik a döntéshozatal, fegyelmi eljárást kell kezdeményezni ellene, éppúgy, mint a hatályos szabályok szerint a vétkesen mulasztó ügyintézővel szemben. A fegyelmi eljárást a köztisztviselői törvénynek a fegyelmi eljárásra vonatkozó szabályai szerint kell lefolytatni. A törvény csak a fegyelmi eljárás megindítási kötelezettségét mondja ki. Az eljárás lefolytatásának eredményeként állapítható meg a fegyelmi büntetés. A mulasztás miatt a személyes felelősségen túlmenően a jogalkotó anyagi szankcióként az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény kiegészítésével 2005. január 1-jétől bevezette az illeték-visszafizetési kötelezettséget. A Ket. szabályának alkalmazásán túl figyelemmel kell lenni a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 30/B. § (7) bekezdésében foglalt rendelkezésre, mely alapján a címzetes főjegyzői címet vissza kell vonni attól, akivel szemben jogerős fegyelmi büntetést szabtak ki. A címzetes főjegyzői cím visszavonása a fegyelmi büntetésen túlmenően, anyagilag és erkölcsileg is érdekeltté teszi a köztisztviselők egy csoportját a munka jobb megszervezésében, a feltételek megteremtésében. Speciális ismertekkel és hatáskörrel rendelkező szerv mulasztása esetén nem alkalmazhatók a törvénynek a mulasztásra vonatkozó általános szabályai. Ennek figyelembevételével a speciális ismeretek és az adatok helyben léte miatt a felettes szerv a hatáskörrel rendelkező szervet 15 napos határidővel kötelezi az ügy intézésére. Ebben az esetben is kezdeményezni kell a szerv vezetője ebben a fegyelmi eljárást.

1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 7. § (2) n).



Önkormányzati hatósági ügyekben a közigazgatási hivatal vezetője az ügyfél kérelmén kívül hivatalból is felhívhatja a mulasztó tisztségviselőt vagy testületet, hogy soron kívül, illetve a testület legközelebbi ülésén, de legkésőbb harminc napon belül határozzon. A döntésre jogosult a döntés várható időpontjáról a közigazgatási hivatal vezetőjének felhívásától számított öt napon belül értesíti az ügyfelet. Az önkormányzati hatósági ügyben a közigazgatási hivatal felhívásának eredménytelensége esetén az ügyfél vagy a közigazgatási hivatal vezetője, továbbá ha az ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési és eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a megyei, fővárosi bíróság, mint a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására. A mulasztással kapcsolatos rendelkezéseket kell alkalmazni a fellebbezési eljáráson túlmenően a szakhatósági eljárásra és akkor is, ha a határozat megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése folytán a hatóság az ügyintézési határidőn belül nem tesz eleget az új eljárás lefolytatására irányuló kötelezettségének. Illetékesség 21. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, az azonos hatáskörű hatóságok közül az eljárásra az a hatóság az illetékes, amelynek területén a) az ügyfél lakó- vagy tartózkodási helye, ennek hiányában szálláshelye (a továbbiakban: lakcíme), illetve székhelye (telephelye, fióktelepe) van, b) az ügy tárgyát képező ingatlan fekszik, c) az engedélyhez vagy bejelentéshez kötött tevékenységet gyakorolják vagy gyakorolni kívánják, d) a jogellenes magatartást elkövették. (2) Nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű vagy különleges szakértelmet igénylő ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölheti azt a hatóságot, amely meghatározott ügyekben az ország egész területére kiterjedő illetékességgel eljár. A szakhatóságok közreműködésével folyó eljárásokban a kijelölésnek a szakhatóságokra is ki kell terjednie. (3) A (2) bekezdésben meghatározott ügyekben eljáró hatóság a döntéshozatal előtt kikéri annak a hatóságnak az üggyel kapcsolatos véleményét, amely a kijelölés hiányában az ügyben illetékes lenne. A vélemény nem köti az eljáró hatóságot, és a véleményadás elmaradása nem akadálya az érdemi döntéshozatalnak. (4) Ha az ügyfél tartósan, három hónapot meghaladó ideig külföldön tartózkodik, illetve lakcíme ismeretlen, az (1) bekezdés a) pontjára alapított illetékességet az ügyfél utolsó ismert hazai lakcíme alapján kell megállapítani. Ennek hiányában - ha az Unió jogi aktusa vagy jogszabály másként nem rendelkezik - az eljárásra az adott ügyfajtában a fővárosban eljárásra jogosult hatóság, jegyző hatáskörébe tartozó ügyben a fővárosi főjegyző az illetékes. (5) Több illetékes hatóság közül az jár el, amelynél az eljárás előbb indult meg (megelőzés). (6) Ha a hatóság megállapítja, hogy az ügyben más hatóság a megelőzés alapján már eljárt vagy más hatóság előtt eljárás van folyamatban, saját eljárását végzéssel megszünteti, illetve szükség esetén a döntést visszavonja, és erről a korábban, illetve a folyamatban lévő ügyben eljáró hatóságot és az ügyfelet értesíti. A törvény meghatározza, hogy az azonos hatáskörrel rendelkező szervek közül melyiknek kell eljárnia (illetékesség). Az illetékességi okok alapján dönthető el, hogy az azonos hatáskörrel rendelkező szervek közül melyik jogosult eljárni. Az illetékességi okok sokszínűségére tekintettel csak az általános okokat nevesíti a törvény. Lehetőséget biztosít arra, hogy jogszabály egyéb illetékességi okokat is meghatározzon. Az olyan ügyfél jogainak védelme érdekében, aki külföldön tartózkodik, vagy tartózkodási helye nem ismert, speciális szabályokat fogalmaz meg (utolsó ismert lakóhely szerint illetékes közigazgatási szerv, ismert lakóhely hiányában a fővárosban eljárásra jogosult hatóság). A törvény fenntartja a megelőzés intézményét. A megelőzés szabályai alapján az ügyfél és az eljáró közigazgatási hatóság számára egyértelműen megállapítható, hogy az ügyben (például több, különböző lakcímű ügyfél esetén) az a szerv jár el, amelynél az eljárás előbb indult. Ha a közigazgatási hatóság azt állapítja meg, hogy az ügyben megelőzés alapján másik közigazgatási hatóság már eljárt, akkor meg kell szüntetnie a már megkezdett eljárást, vissza kell vonnia határozatát, és intézkedéséről értesítenie kell az ügyfelet, valamint a korábban eljárt közigazgatási hatóságot. A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy kiemelt jelentőségű vagy különleges szakértelmet igénylő ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölje azt az egyébként hatáskörrel rendelkező hatóságot, amelyik az ügyfajtában kizárólagos illetékességgel az ország egész területén eljárhat. Ezzel elérhető, hogy bizonyos ügyfajtákban benyújtott kérelmek egységes szempontok alapján, ésszerű határidőn belül kerüljenek elbírálásra, illetve a különleges szakértelem a kijelölt hatósághoz koncentrálható. Annak érdekében, hogy a jogszabállyal kijelölt hatóság az ügy eldöntése szempontjából jelentőséggel bíró helyi körülményeket a döntéshozatal előtt megismerje, a törvény előírja, hogy ki kell kérni annak a hatáskörrel bíró hatóságnak az üggyel kapcsolatos véleményét, amelyik a kijelölés hiányában illetékes lenne. A vélemény azonban nem köti a döntési jogkörrel rendelkező hatóságot, az abban szereplő tények, körülmények a tényállás tisztázását hivatottak elősegíteni és ezeket a hatóság a bizonyítékokra vonatkozó szabályok szerint bizonyos korlátozással mérlegelheti. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a helyi szabályozási kompetenciába tartozó jogi normák rendelkezései (pl: településrendezési terv). A közigazgatási szerv az illetékességi területén a hatáskörébe tartozó ügyben köteles eljárni. Az illetékesség annak meghatározását jelenti, hogy adott ügyben az azonos hatáskörű közigazgatási szervek közül melyik jogosult eljárni. Az illetékességi területet jogszabályban kell megállapítani. Az illetékesség az azonos hatáskörű szervek közötti munkamegosztást szabályozza. Az illetékességi okok pontos, teljes körű törvényi felsorolására a közigazgatási ügyek sokszínűségére tekintettel nincs lehetőség.



Az illetékességi ok azt a tényt, állapotot, eseményt jelenti, amely alapján meghatározható, hogy azonos hatáskörű szervek közül melyik jogosult és köteles az adott ügyben eljárni. A törvény nem ad tételes felsorolást az illetékességi okokról, hanem a leggyakrabban előforduló illetékességi okokat fogalmazza meg azzal, hogy jogszabály attól eltérően is rendelkezhet. Az ügy jellege, tárgya, az ügyfél jogai gyakorlásának biztosítása, a bizonyítás megkönnyítése azok a szempontok, amelyek alapján az általános illetékességi okok megállapításra kerültek. Vannak olyan szervek, amelyek esetében az illetékességi terület és az illetékesség már nem értelmezhető. Ha például az ügyfél az okmányirodák hatáskörébe tartozó ügyben az ország területén működő - immár több mint 280 - okmányiroda bármelyikéhez fordulhat. Ezt azt teszi lehetővé, hogy az okmányirodák a központi adatbázisra támaszkodva dolgoznak, az pedig bármely okmányiroda számára elérhető. Egyébként egy nagy bevásárlóközpontban működő okmányirodának vagy a Központi Okmányirodának elve nincs is kijelölt illetékességi területe, illetékessége az ország egész területére kiterjed. A közigazgatási szerv helyi ismeretei döntő szerepet játszanak a hatósági ügy elintézésében. A Ket. meghatározza - ha a jogszabály másként nem rendelkezik - az általános illetékességi okokat. a) A törvény az általános illetékességi okok között első helyen az ügyfél lakcímét, lakó-, tartózkodási helyét, ennek hiányában szálláshelyét székhelyét (telephelye) jelöli meg. Azokban az esetekben, amikor a jogi személy ügyfélnek több telephelye, fióktelepe van, vagy akár az ország egész területén működik, jogszabály előírhatja, hogy az ügyfél székhelye határozza meg az eljáró hatóság illetékességét. b) Az ingatlanra (termőföldre, házra, egyéb épületre, lakásra, házhelyre stb.) vonatkozó ügyben annak a hatóságnak van illetékessége, amelynek területén az ingatlan fekszik. c) Azokban a közigazgatási ügyekben, amelyek engedélyhez vagy bejelentéshez kötött tevékenységgel kapcsolatosak, az a hatáskörrel rendelkező szerv jár el, amelynek területén a tevékenységet gyakorolják vagy gyakorolni kívánják. d) A Ket. az általános illetékességi okok körét kibővítette. A jogellenes magatartás elkövetőjével szemben az a hatóság illetékes, melynek területén a cselekményt elkövették. A hatósági ügyek nagy többsége az általános illetékességi szabályok alapján elintézhetők. Vannak azonban speciális ügyek, amelyek intézésére a Ket. speciális illetékességi szabályokat állapít meg, vagy lehetőséget biztosít, hogy törvény vagy kormányrendelet jelölje ki a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségén vagy különleges szakértelmet igénylő ügyekben az illetékes hatóságot. Speciális illetékességi szabályt fogalmaz meg a Ket. a hatósági bizonyítvány kiadásakor [Ket. 83. § (2) bek.]. Erre az általános illetékességen túlmenően az a hatóság is illetékes, amelynek a területén a bizonyítandó tény bekövetkezett, az állapot tartott vagy megszűnt, amelynek területén a bizonyítással kapcsolatos dolog van, vagy a bizonyítani kívánt időszak volt, illetve, amelynek nyilvántartása az adatot tartalmazza. Nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű vagy különleges szakértelmet igénylő ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölheti azt a hatóságot, amely meghatározott ügyekben az ország egész területére kiterjedő illetékességgel jár el. Ilyen esetben a szakhatóságok közreműködésével folyó eljárásokban a kijelölésnek a szakhatóságokra is ki kell terjednie. A Ket. figyelemmel van arra is, hogy az ilyen speciális ügyhöz szükséges helyismerettel rendelkező hatóság eljárása megkönnyítheti, szakszerűbbé teheti a döntést. Ennek érdekében a kijelölt hatóság a döntéshozatal előtt köteles kikérni annak a hatóságnak a véleményét, amely a kijelölés hiányában illetékes lenne. Ez a véleményadás nem azonos a szakhatósági állásfoglalással. A vélemény a hatáskörrel rendelkező illetékes hatóság számára nem kötelező. A törvény azt is kimondja, hogy a véleményadás elmaradása nem akadálya az érdemi döntéshozatalnak. Az általános és a Ket.-ben meghatározott illetékességi okokon túlmenően jogszabályok is megállapítanak illetékességi szabályokat (például útépítésnél, ha az több megye, vagy megye és főváros területét érinti az a hatóság az illetékes, amelynek területén a hosszabb útszakasz van, ha pedig azok egyenlő hosszúságnak az a hatóság jár el, amelyhez a kérelmet benyújtották. A Ket. szabályai biztosítják, hogy az illetékes hatóság hiánya ne akadályozza az eljárás lefolytatását. A törvény különös rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha az ügyfél tartósan külföldön tartózkodik, illetve utolsó lakcíme (lakó- és tartózkodási helye vagy szálláshelye) ismeretlen. Ilyenkor az illetékességet az ügyfél utolsó ismert hazai lakcíme alapján kell megállapítani, feltéve, hogy a törvény előírása szerint a hatósági ügyben a lakóhely, székhely szerint illetékes hatóság jár el. Tartós külföldi tartózkodásnak minősül a törvény szerint a három hónapot meghaladó idejű külföldi tartózkodás. Abban az esetben, ha nem állapítható meg az utolsó ismert lakcím, a törvény szerint az eljárásra az adott ügyfajtában a fővárosban eljárásra jogosult hatóság, míg a jegyző hatáskörébe tartozó ügyben a fővárosi főjegyző az illetékes. (A hagyatéki eljárásról szóló jogszabály szerint, ha meghalt személynek nem volt belföldön lakóhelye vagy az nem állapítható meg, a hagyatéki vagyon fekvése szerinti jegyző az illetékes az eljárás lefolytatására.)



Előfordulhat, hogy egy közigazgatási ügyben több szerv illetékes, és több szerv előtt indulhat az általános, illetőleg különös szabályok szerint az eljárás. A jogbiztonság megköveteli, hogy ugyanabban az ügyben ne járjon el több szerv, mert megengedhetetlen, hogy több szerv esetleg külön-külön eltérő tartalmú döntést hozzon. Ilyen esetben a törvénynek a megelőzésre vonatkozó szabályát kell alkalmazni. Ha az illetékes hatóság azt állapítja meg, hogy a megelőzés alapján már egy másik illetékes szerv eljárt, vagy az eljárás az előtt van folyamatban, a saját eljárását végzéssel megszünteti vagy döntését visszavonja, erről a korábban eljárt, illetve a folyamatban lévő ügyben eljáró hatóságot és az ügyfelet értesíti. A megelőzés intézményének alkalmazása szempontjából az eljárás megindítását kell figyelembe venni. Ez azt jelenti, hogy több illetékes szerv közül annak kell eljárnia, amely hatóság előtt az ügyfél (az ügyfelek közül az egyik) megindította az eljárást. Hivatalból indult eljárás esetén annak a hatóságnak kell eljárnia, amely az ügyben először végzett eljárási cselekményt. A joghatóság, a hatáskör és az illetékesség vizsgálata 22. § (1) A hatóság a joghatóságát - ezzel összefüggésben az alkalmazandó jogot -, valamint hatáskörét és illetékességét az eljárás minden szakaszában hivatalból köteles vizsgálni. (2) Hatáskör vagy illetékesség hiányában a hatóság a kérelmet és az ügyben keletkezett iratokat - az ügyfél egyidejű értesítése mellett - haladéktalanul, de legkésőbb a kérelem megérkezésétől, folyamatban levő ügyben a hatáskör és illetékesség hiányának megállapításától számított öt napon belül átteszi a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz. (3) A hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint a hatáskörére és az illetékességére - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. (4) A hatóság az ideiglenes intézkedéséről - végzése megküldésével - haladéktalanul, de legkésőbb öt napon belül értesíti az ügyfelet, továbbá a joghatósággal és hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságot, amely az ideiglenes intézkedés szükségességét felülvizsgálja, és szükség esetén megteszi a hatáskörébe tartozó intézkedést. (5) Az ideiglenes intézkedés felülvizsgálatánál nem érvényesül a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme. A joghatóságra, a hatáskörre és az illetékességre vonatkozó szabályok garanciális jellegűek. A hatóság a joghatóságot - ezzel összefüggésben az alkalmazandó jogot - , valamint hatáskörét és illetékességét az eljárás minden szakaszában hivatalból köteles vizsgálni. A vizsgálatnak figyelemmel kell lennie a törvénynek az eljárási tényekre, a hatáskör elvonás tilalmára vonatkozó szabályaira. Ha a jogi szabályozás, a közigazgatási területi beosztás módosul vagy az ügyfél lakóhelye változik, akkor az eljáró hatóság köteles megvizsgálnia, hogy az adott ügyben továbbra is van e hatásköre és illetékessége. Ha a hatóság az eljárás megindításakor vagy az eljárás bármely szakaszában megállapítja hatáskörének vagy illetékességének hiányát, köteles a kérelmet az ügyben keletkezett iratokkal együtt haladéktalanul, de legkésőbb a kérelem megérkezésétől, folyamatban lévő ügyben a hatáskör vagy az illetékesség hiányának megállapításától számított öt napon belül áttenni a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz. Előfordulhat, hogy a hatáskör vagy illetékesség hiánya csak a határozat meghozatala után - például a fellebbezésben foglaltak alapján - derül ki. Ilyenkor a határozat visszavonása mellett kerül sor az áttételre. Ha a hatóság azt állapítja meg, hogy magyar hatóságnak nincs joghatósága vagy az adott hatóságnak nincs hatásköre, vagy nem illetékes és a kérelem áttételének nincs helye, vagy az áttételhez szükséges adatok hiányoznak és azok hivatalból nem állapíthatók meg, akkor a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nyolc napon belül végzéssel elutasítja. Ha az eljárás során derül ki, hogy a kérelemnek érdemi vizsgálat nélküli elutasításának lett volna helye, akkor a hatóság az eljárást megszünteti. A törvény alapján a hatóság - tekintet nélkül a joghatóságra, valamint a hatáskörére és az illetékességére - hivatalból is köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. Nyomatékosan hangsúlyozzuk: ilyen esetben az azonnali kárelhárítás vagy a veszélyhelyzet megszüntetése a fontos, ennek a leadminisztrálása (végzésbe foglalása) intézkedés után is megtörténhet. Az ideiglenes intézkedésről végzésben kell tájékoztatni az ügyfelet és a joghatósággal és hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságot. Az ügyben joghatósággal és hatáskörrel rendelkező illetékes hatóság az ideiglenes intézkedés szükségességét felülvizsgálja, és szükség esetén megteszi a hatáskörébe tartozó intézkedést. Ha az illetékes hatóság egyetért az ideiglenes intézkedéssel, akkor érdemi döntésével helybenhagyja az ideiglenes intézkedésben foglaltakat. Az ideiglenes intézkedés felülvizsgálatánál nem érvényesül a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme. Minthogy ilyen esetben az intézkedés csak ideiglenes jellegű, arra nem alapíthatók jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok. Hatásköri, illetékességi vita 23. § (1) Ha ugyanabban az ügyben a) több hatóság állapította meg hatáskörét vagy illetékességét, b) több hatóság állapította meg hatáskörének vagy illetékességének hiányát, és emiatt az eljárás nem indulhat meg vagy nincs folyamatban, c) több illetékes hatóság előtt indult az eljárás, és a megelőzés alapján nem lehet eldönteni, hogy melyik hatóság jogosult az eljárásra, az érdekelt hatóságok kötelesek egymás között haladéktalanul, de legkésőbb az eljárás megindítására irányuló kérelem érkezésétől, illetve a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül megkísérelni a vita eldöntését.



(2) Ha az (1) bekezdés szerinti egyeztetés sikerrel járt, az (1) bekezdés a) és c) pontja esetében az a hatóság, amely a továbbiakban nem jár el, az előtte folyamatban lévő eljárást végzéssel megszünteti, az eljárás során hozott döntését visszavonja, egyúttal az ügy iratait és bizonyítékait átteszi az eljárást lefolytató hatósághoz. (3) Ha az (1) bekezdés szerinti eljárás nem vezetett eredményre, az eljáró hatóságot a következő szerv jelöli ki: 1

a) illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a vita eldöntését kérő hatóság működési területe szerint illetékes közigazgatási hivatal, b) hatásköri összeütközés esetén a Fővárosi Ítélőtábla. A hatósági eljárásokra vonatkozó hatásköri és illetékességi szabályok megfelelő alkalmazása csökkenti annak a lehetőségét, hogy alkalmazásuk során összeütközés legyen az eljáró hatóságok között. Abban az esetben, ha több közigazgatási szerv állapítja meg az adott ügyben hatáskörét vagy illetékességét, pozitív hatásköri összeütközésről, ha pedig több közigazgatási szerv állapítja meg az adott ügyben hatáskörének vagy illetékességének hiányát, negatív hatásköri összeütközésről van szó. Hatásköri összeütközés csak eltérő hatáskörű olyan szervek között keletkezhet, amelyeknek feladatköre eltérő, de mindkettőnél találhatók hasonló feladatok. Nincs hatásköri összeütközés, ha csak az egyik szervnek kell hatóságként eljárnia. Illetékességi összeütközés csak azonos hatáskörű szervek között lehet, mert az illetékesség az azonos hatáskörű szervek közötti munkamegosztást szabályozza. A törvény a hatásköri és illetékességi összeütközés esetén elsődlegesen az érintett hatóságok egyeztetési kötelezettségét írja elő. Ha az egyeztetés sikeres, akkor az a szerv, amely a megegyezés alapján nem jár el, az előtte folyamatban lévő eljárást végzéssel megszünteti, az eljárás során hozott döntéseit visszavonja, egyszersmind az ügy iratait és a bizonyítékokat átteszi a megegyezés alapján az ügyben eljáró hatósághoz. Ha az egyeztetés nem volt sikeres, az eljáró hatóságot illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a vita eldöntését kérő hatóság működési területe szerint illetékes közigazgatási hivatal vezetője jelöli ki. 24. § (1) A Fővárosi Ítélőtábla a hatásköri vitában az eljárást kezdeményező ügyfél vagy a hatóság kérelmére dönt. (2) A Fővárosi Ítélőtábla határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. Ha több közigazgatási hatóság állapítja meg hatáskörét vagy illetékességét (pozitív hatásköri összeütközés), vagy több közigazgatási hatóság állapítja meg hatáskörének vagy illetékességének hiányát (negatív hatásköri összeütközés), illetve ha a megelőzés alapján nem lehet eldönteni, hogy melyik szerv illetékes az eljárásra, a közigazgatási hatóságoknak meg kell kísérelniük annak eldöntését, hogy melyik szerv rendelkezik hatáskörrel vagy illetékességgel az ügy intézésére. Ha a közigazgatási hatóságok nyolc napon belül nem tudnak erről dönteni, illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a megyei közigazgatási hatóság vezetője jelöli ki az eljáró hatóságot. Hatásköri összeütközés esetén a Fővárosi Ítélőtábla dönt. Hatásköri összeütközés esetén - az ügyfél vagy a hatóság kérelmére - a Fővárosi Ítélőtábla jelöli ki az eljáró hatóságot. A törvény lehetővé tette, hogy ha az eljáró hatóságok hatáskör hiányára hivatkozva elutasították az eljárás megindítását, és az egyeztetés nem vezetett eredményre, de nem kezdeményezték a Fővárosi Ítélőtáblánál az eljáró hatóság kijelölését, azt az ügyfél is kezdeményezhesse. Eljárás az illetékességi területen kívül 25. § (1) A hatóság az illetékességi területén kívül akkor végezhet eljárási cselekményt, ha ezt törvény vagy kormányrendelet lehetővé teszi. (2) A fővárosi kerületi illetékességű hatóság a főváros, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetője pedig a megyei jogú város egész területén végezhet eljárási cselekményt. A hatóság a hatáskörét az illetékességi területén gyakorolja. Kivételesen törvény és kormányrendelet lehetővé teheti, hogy a hatóság az illetékességi területén kívül egyes eljárási cselekményeket végezhessen. A Ket. szigorítja az Áe. korábbi rendelkezését, mert a kivétel megállapítását nem bármilyen jogszabályban, hanem csak törvényben és kormányrendeletben teszi lehetővé. A törvény vagy kormányrendelet kizárólag arra jogosíthatja fel a hatóságot, hogy az illetékességi területén kívül egyes eljárási cselekményeket végezhessen. A feljogosítás csak olyan eljárási cselekmény végzésére vonatkozik, amelyre a feljogosított hatóságnak hatásköre van. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény hatálybalépésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2005. évi LXXXIII. törvény több törvény módosításával feljogosította a központi közigazgatási szerveknél dolgozó köztisztviselőket az ország egész területén, illetőleg a területi államigazgatási szerv munkatársait arra, hogy az őket foglalkoztató illetékességi szerv területén kívül ellenőrzést végezhessenek. A Ket. alapján a fővárosi kerületi illetékességű hatóság a főváros egész területén, a megyei jogú városok kerületi hivatalának vezetője pedig a megyei jogú város egész területén végezhet eljárási cselekményt. A fővárosi kerületi hatóságnak és a megyei jogú város kerületi hivatal vezetőjének ez a jogköre általános jellegű, tehát minden eljárási cselekményre kiterjedhet.




Belföldi jogsegély 26. § (1) Jogsegélyt akkor lehet kérni, ha a megkereső hatóság a) illetékességi területén kívül kell valamely eljárási cselekményt elvégezni, illetve azt az ügyfél jogos érdeke vagy a költségtakarékosság indokolttá teszi, b) feladatának ellátásához olyan adat vagy ténybeli ismeret szükséges, amely a megkeresett hatóság nyilvántartásából, illetve irataiból szerezhető meg, c) feladatának ellátásához olyan irat vagy más bizonyíték szükséges, amely a megkeresett hatóságnál (állami, önkormányzati szervnél) van, vagy onnan szerezhető meg. (2) Az (1) bekezdés a) pontjában meghatározott megkeresést az ügy jellegétől függően a megkereső hatósággal azonos hatáskörű illetékes szervhez, ennek hiányában az illetékes települési önkormányzat jegyzőjéhez kell intézni. (3) Az (1) bekezdés b) és c) pontjában meghatározott esetben a megkeresésben meg kell jelölni az adat, irat, más bizonyíték felhasználásának célját, valamint azt, hogy a személyes adat beszerzésére törvény alapján vagy az ügyfél kérelmére és írásbeli hozzájárulásával kerül sor. (4) A megkeresett hatóság csak akkor tagadhatja meg a megkeresésben foglaltak teljesítését, ha az jogszabályba ütközik. Amennyiben a jogsegély nyújtására más szerv jogosult, a megkeresett hatóság a megkeresést haladéktalanul, de legkésőbb a megkeresés megérkezésétől számított öt napon belül e hatósághoz továbbítja, és erről egyidejűleg tájékoztatja a megkereső hatóságot. (5) Ha jogszabály ennél rövidebb határidőt nem állapít meg, a jogsegély iránti kérelmet az (1) bekezdés b) és c) pontjában szabályozott esetben nyolc napon belül, az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott esetben pedig tizenöt napon belül kell teljesíteni. (6) Ha a belföldi jogsegély iránti kérelem teljesítéséhez magyar külképviseleti hatóság megkeresése szükséges, a jogsegély teljesítésének határideje a megkeresésnek a külképviseleti hatósághoz történő megérkezése napján kezdődik. A jogsegély az az eljárási cselekmény, amellyel a megkeresett hatóság a megkereső hatóságnak adatra, tényre, iratra vagy bizonyítékra, illetőleg meghatározott cselekményre irányuló kérelmét teljesíti. A törvény egyik alapelve, hogy erősíti a hatósági eljárás szolgáltató jellegét. Erre tekintettel fokozott jelentősége van a jogsegélyre vonatkozó szabályozásnak. Az ügyintézésben egyre nagyobb szerepe van a modern technikai eszközök használatának. Ez jelentősen gyorsíthatja a hatóságok közötti érintkezést. A megkeresett szerv tizenöt napon belül köteles teljesíteni a megkeresésben foglaltakat, ha meghatározott cselekményt kell elvégezni, illetve a cselekményt az ügyfél jogos érdeke vagy költségtakarékosság indokolja. Ha a megkeresés adat, ténybeli ismeret, irat vagy más bizonyíték megszerzésére irányul, a megkeresést nyolc napon belül kell teljesíteni. Jogszabály a megkeresés teljesítésének határidejére rövidebb határidőt is előírhat. Amennyiben a megkeresett hatóság nem jogosult a megkeresésben foglaltak teljesítésére (nincs hatásköre, nem illetékes, a kért eljárási cselekmény nem tartozik a feladatkörébe), a megkeresést haladéktalanul, de legkésőbb a megkeresés megérkezésétől számított öt napon belül megküldi annak a hatóságnak, amely a megkeresésben foglaltak intézésére jogosult. Az áttételről egyidejűleg tájékoztatja a megkereső hatóságot. Az ügyfél érdekében vagy költségtakarékossági szempontból a megkereső hatóság az ügyben azonos hatáskörű illetékes hatóságot, ha ilyen nincs akkor a területileg illetékes jegyzőt keresi meg. A jegyzőt keresi meg konkrét ügyben az országos hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szerv is. Ha a magyar külképviseleti hatóság megkeresése szükséges a belföldi jogsegély iránti kérelem teljesítéséhez, a jogsegély teljesítésének határideje a megkeresésnek a külképviseleti hatósághoz történő megérkezése napján kezdődik. Nemzetközi jogsegély 27. § (1) Ha a Magyar Köztársaságnak valamely állammal közigazgatási jogsegélyegyezménye van, vagy annak hiányában az államok között viszonossági gyakorlat áll fenn, vagy többoldalú nemzetközi szerződés ezt lehetővé teszi, továbbá az (5) bekezdés szerinti együttműködési megállapodás alapján az eljáró hatóság a 26. § (1) bekezdésében meghatározott jogsegély érdekében külföldi hatósághoz fordulhat, illetve - ha ez nem ütközik magyar jogszabályba - köteles teljesíteni a külföldről érkező jogsegélykérelmet. 1

(2) A viszonosság fennállása tekintetében a külpolitikáért felelős miniszter állásfoglalása az irányadó, amelyet az érintett minisztériummal egyetértésben alakít ki. 1

(3) Ha jogszabály vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, a nemzetközi jogsegélyügyben érintett magyar és külföldi (nemzetközi) hatóság közvetlenül érintkezik egymással. Ha a magyar hatóság előtt nem ismert, hogy a jogsegélykérelem teljesítése az érintett külföldi állam melyik hatóságának hatáskörébe tartozik, a kérelmet felügyeleti szervén keresztül a külpolitikáért felelős miniszterhez juttatja el. A külpolitikáért felelős miniszter a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériuma útján továbbítja a jogsegélykérelmet a külföldi hatósághoz. (4) Ha a külföldről érkező jogsegélykérelem teljesítésére nem a megkeresett hatóság jogosult, a megkeresést haladéktalanul, de legkésőbb az érkezéstől számított öt napon belül átteszi a hatáskörrel rendelkező illetékes hatósághoz, és erről a megkereső felet egyidejűleg tájékoztatja. 1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p).



(5) Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés és törvény felhatalmazást adhat az ügyben eljárni jogosult magyar és külföldi 1

hatóság közötti együttműködési megállapodás létrehozására hatósági feladataik ellátásának kölcsönös előmozdítása érdekében. (6) Nemzetközi jogsegély keretében személyes adat továbbítására az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés, illetve törvényi felhatalmazás vagy az érintett írásos hozzájárulása alapján kerülhet sor. A Ket. korszerűsítette a nemzetközi jogsegély intézményét. A törvény főszabályként előírja, hogy mind a külföldre irányuló, mind a külföldről érkező jogsegély esetén az eljáró hatóságok közvetlenül érintkeznek egymással. A nemzetközi kapcsolatok fejlődése, az országhatáron átnyúló ügyek számának növekedése miatt megszűnt a külügyminiszter kizárólagos hatásköre a nemzetközi jogsegélyügyekben. Az általános szabályokon túl fennmarad a Ket. szerint is a Külügyminisztérium kiemelt szerepe a külföldi jogsegélyek esetén. Előfordulhat, hogy az eljáró hatóság előtt nem ismert az a külföldi hatóság, amely az ügyben jogosult eljárni. Ilyenkor a jogsegély iránti kérelmet az eljáró hatóság a felügyeleti szervén keresztül a Külügyminisztériumhoz juttatja el. A Külügyminisztérium a jogsegélykérelmet a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériuma útján juttatja el a külföldi hatósághoz. Ha a külföldről érkezett jogsegélykérelem teljesítésére a megkeresett belföldi hatóságnak nincs hatásköre vagy nem illetékes, akkor haladéktalanul, de legkésőbb a beérkezésétől számított öt napon belül intézkedik annak áttételéről a hatáskörrel rendelkező illetékes hatósághoz, és erről tájékoztatja a megkereső felet. A Ket. konkrétan meghatározza a külföldre történő adattovábbítás feltételeit. 28. § (1) A hatóság - ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik - megtagadja a külföldi megkeresés teljesítését, ha az sértené a) a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit vagy a közbiztonságot, b) az ügyben érintett személy alapvető jogát, c) a védett adat megőrzéséhez fűződő érdekeket, és annak továbbítását jogszabály nem teszi lehetővé, vagy a továbbításához a jogszabályban előírt feltételek nem állnak fenn. (2) A külföldi megkeresés teljesítésének megtagadásáról és annak okáról a megkereső felet haladéktalanul tájékoztatni kell. 2

(3) Az (1) bekezdés a) pontjában foglaltak elbírálásához a hatóság szükség esetén feladatkörében érintett miniszterek, központi államigazgatási szervek állásfoglalását kéri. A Ket. meghatározza azokat az eseteket, amelyekben jogsegélykérelmek teljesítését a hatóság megtagadhatja. Ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, a jogsegélykérelem megtagadható, ha annak teljesítése sérti a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit vagy a közbiztonságot, az ügyben érintett személy alapvető jogát, illetőleg a védett adat megőrzéséhez fűződő érdekeket, és az adat továbbítását jogszabály nem teszi lehetővé, vagy a továbbításhoz a jogszabályban előírt feltételek nem állnak fenn. A teljesítés megtagadásának okait a hatóság hivatalból vizsgálja. A törvény előírja, hogy ha a hatóság a külföldi jogsegély teljesítését megtagadja, akkor erről és a megtagadás okáról köteles a megkereső szervet haladéktalanul tájékoztatni. III. Fejezet Az elsőfokú eljárás Az elsőfokú eljárást a közigazgatási eljárásjogi szaknyelv gyakran alapeljárás néven is említi. Ez a találó elnevezés azt juttatja kifejezésre, hogy a tipikus jellegű - tehát határozat kibocsátására irányuló - eljárás az elsőfokú eljáráson alapul, s a szükséghez képest erre az alapra épül rá azután a jogorvoslati eljárás, illetőleg a végrehajtási eljárás. (Vannak azonban olyan eljárásfajták, amelyekben az elsőfokú eljárást a hatósági ellenőrzés helyettesíti, amely azután vagy határozat kibocsátásával zárul, vagy nem. Ha ugyanis az ellenőrzést végző hatóság minden rendben talál, fölösleges lenne határozatot hoznia.) Az elsőfokú eljárás azért is nagyon fontos szakasza a közigazgatási eljárásnak, mert az utóbbi gyakran összesen ebből az eljárásszakaszból áll, s az elsőfokú határozat meghozatalával véget is ér. (Ez a helyzet például akkor, ha az ügyfél kér valamit a hatóságtól, a kérelmet a hatóság teljesíti, s az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél.) Más nézőpontból: bizonyos fokig a hatóság jó vagy rossz munkájára nézve abból is le lehet vonni bizonyos következtetéseket, hogy mekkora a jogorvoslattal megtámadott döntések aránya. Ha ugyanis a hatóság nem teljesítette az ügyfél kérelmét, ellenérdekű ügyfelek közötti vitában hozott döntést, netán szankciót alkalmazott az ügyféllel szemben, a jogorvoslattal megtámadott határozatok arányát az is befolyásolja, hogy mennyire alapos a tényállás tisztázása, s a határozat meggyőző erővel hatott-e az ügyfélre. A III. Fejezet jó néhány eljárási jogintézményt szabályoz, ezek között számottevő az új, az Áe.-ben még nem található jogintézmény, illetőleg az olyan, amelyre nézve a szabályozás tartalma kisebb vagy nagyobb mértékben megváltozott. A Ket. későbbi fejezetei nem ismétlik meg a III. Fejezetben foglalt szabályokat, csupán visszautalnak rájuk. Ilyen módon az említett fejezet sok rendelkezése - például a határidők számítására, az eljárási bírságra, a képviseletre vonatkozó szabály - nem csak az elsőfokú eljárásban jut érvényre, hanem más eljárásfajtákban és eljárási szakaszokban is.

1 Lásd: 2005. évi LXXXIII. törvény 335. §. 2 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 2. § (1) i).



Az eljárás megindítása 29. § (1) A hatósági eljárás az ügyfél kérelmére, bejelentésére, nyilatkozatára, más hatóság kezdeményezésére, külön jogszabályban meghatározott panaszra (a továbbiakban együtt: kérelem) vagy hivatalból indul meg. (2) A hatóság köteles a hatáskörébe tartozó ügyben illetékességi területén hivatalból megindítani az eljárást, ha a) ezt jogszabály előírja, b) erre felügyeleti szerve utasította, a bíróság kötelezte, c) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzetről szerez tudomást. (3) Ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik, az eljárás megindításáról a) a hivatalból indult eljárásban az ismert ügyfelet az eljárás megindításától, b) a kérelemre indult eljárásban az ismert ellenérdekű, illetve érintett ügyfelet a kérelem beérkezésétől számított öt napon belül értesíteni kell. (4) Az értesítés csak akkor mellőzhető, ha a) az veszélyeztetné az eljárás eredményességét, b) az egyszerű megítélésű, a tényállás előzetes tisztázását nem igénylő ügyben az eljárás megindítása után azonnal sor kerül az érdemi határozat meghozatalára, c) az ellenőrzésre feljogosított hatóság az adott tárgyban folyamatosan lát el az érintettnél ellenőrzési feladatot, d) azt honvédelmi, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból jogszabály kizárja. (5) Az értesítésnek tartalmaznia kell: a) az ügy tárgyát, iktatási számát, az eljárás megindításának napját és az adott ügyfajtára irányadó ügyintézési határidőt, az ügyintéző nevét és hivatali elérhetőségét, b) az iratokba való betekintés és a nyilatkozattétel lehetőségére irányuló tájékoztatást, c) hivatalból indult eljárásban az erre történő utalást, kérelemre indult eljárásban a kérelmező ügyfél nevét, d) az ügyfél tájékoztatását az elektronikus ügyintézés lehetőségének igénybevételéről és az ügyfajtára vonatkozó elektronikus tájékoztatási szolgáltatás elérhetőségéről. (6) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a 15. § (2) és (5) bekezdése esetében, valamint ha az eljárás egyébként jelentős számú ügyfelet érint, az ügyfeleket az eljárás megindításáról hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján (helyben szokásos módon, a helyi lapban stb.) kell értesíteni. (7) A hirdetmény, illetve közhírré tétel útján közölt közlemény tartalmazza: a) az ügy tárgyát, b) a tervezett létesítmény, tevékenység rövid ismertetését, c) a hatásterület határait, d) a tájékoztatást arról, hogy az érintettek hol és mikor tekinthetnek be a tervekbe, illetve az ügy egyéb irataiba. (8) A (6) bekezdésben foglaltak szerint kell eljárni akkor is, ha az ügyfelek körét vagy a hatásterület határait nem lehet pontosan megállapítani. A hirdetmény ebben az esetben a hatásterület vélelmezhető határait jelöli meg. (9) Az ügyfél kérelmére indult eljárásban, ha ezt az ügyfél kéri, a kérelem beérkezésétől számított öt napon belül a hatóság az ügyfelet értesíti az ügy iktatási számáról, az eljárás megindításának napjáról, az ügyintézési határidőről, ügyintézőjéről és az ügyintéző hivatali elérhetőségéről. Ha a kérelem elektronikus úton érkezett, a tájékoztatás elektronikus úton, három napon belül történik. Ebben az esetben az értesítés a fentieken túlmenően tartalmazza a kapcsolattartás elektronikus levélcímét is. A törvény az eljárás megindítására vonatkozó fő szabályt változatlanul vette át az Áe.-ből. E szabály szerint az eljárás kérelemre, vagy hivatalból indulhat. Az ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály határozza meg, hogy a konkrét ügyben ki kezdeményezheti az eljárást. Ha az ügyfél kezdeményezi az eljárást, ezt legtöbbször kérelem benyújtásával teszi, de megindítható az eljárás bejelentéssel, nyilatkozattal, ha az ügyfél jogszabályban előírt kötelezettségét teljesíti. A törvény ugyanakkor részletesen szabályozza, hogy - összhangban a hivatalbóli eljárás elvével - a közigazgatási hatóság mikor köteles hivatalból megindítani az eljárást. Az eljárási jogok tényleges érvényesülése szempontjából alapvető feltétel, hogy az ügyfél tudjon róla, hogy őt érintő eljárás folyik valamelyik közigazgatási hatóságnál. Az Áe. ugyanis hiába biztosít már az elsőfokú eljárás keretében számos jogot az ügyfelek számára, ezekkel nem tudnak élni, ha csak az elsőfokú határozat kézbesítésekor értesülnek az eljárásról. Az ilyen helyzet nem csupán az ügyfél jogait csorbítja, hanem szükségtelenül növeli a jogorvoslatok számát, és késlelteti az ügy végleges lezárását. Jelenleg az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítése csak „jogszabályban meghatározott esetben” kötelező. Ha tehát a különös eljárási szabályok ezt nem írják elő - márpedig jelenleg ez a tényleges helyzet -, akkor ez a jogintézmény csupán papíron létezik, ami egy jogállamban megengedhetetlen. Ezért a törvény a szabályozást nem bízza a különös eljárási normákra, hanem - mivel garanciális szabályról van szó - maga rendelkezik az értesítési kötelezettségről. Ennek keretében is különösen fontos a hirdetményi úton vagy a közhírré tétel útján történő értesítés a nagyszámú ügyfelet érintő eljárásokban. Az ügyfél értesítését előíró kötelezettségnek lehetnek azonban korlátai. Nem kizárt ugyanis hogy az ügyfél bizonyítékokat semmisít vagy változtat meg, illetve más módon igyekszik befolyásolni az eljárás kimenetelét, vagy az adott ügy nem igényel hosszadalmas, minden részletre kiterjedő bizonyítási eljárást, így az gyorsan, az ügyfél eljárási jogainak sérelme nélkül lezárható. Az (1) bekezdéssel kapcsolatosan rámutatunk: más hatóság kezdeményezésére kétféleképpen indulhat meg az eljárás.



Sok esetben jogszabály kifejezetten feljogosítja a hatóságot arra, hogy más hatóságnál valamilyen eljárást kezdeményezzen és kimondja, hogy az utóbbi az ilyen kezdeményezés alapján köteles az eljárást megindítani. Ebben az esetben az eljárás a kérelemre indult eljárások csoportjába tartozik és a kezdeményező hatóságot megilletik az ügyfél jogai. Hasonló a helyzet akkor, ha a hatóság nem hatósági, hanem szervi minőségében kezdeményezi az eljárást (például engedélyt kér székház építésére). Különbözik az említettektől az, ha a kezdeményező hatóság nem kötelező erejű jogszabályi felhatalmazás alapján, hanem a közhatalmi szervek közötti együttműködési kötelezettség alapján hívta fel a hatáskörrel rendelkező szerv figyelmét valamely szabálytalanságra, visszásságra vagy intézkedést igénylő helyzetre. Ilyenkor az eljárás megindításáról a hatáskörrel rendelkező szerv dönt - vagyis a (2) bekezdés a)- c) pontjában szabályozott eset kivételével az eljárás megindítása nem kötelező - s a kezdeményező szervnek nincsenek ügyféli jogai, az eljárás pedig hivatalból indítottnak minősül. Még mindig az (1) bekezdésnél maradva: a bejelentés csak akkor minősül kérelemnek, ha az ügyféltől származik. Az ügyben nem érintettől eredő bejelentés - a korábbi szóhasználattal élve közérdekű bejelentés - alapján csak akkor kerülhet sor az eljárás megindítására, ha az adott ügykategóriában helye van az eljárás hivatalbóli megindításának. (A közérdekű bejelentés esetenként valóban közérdekű, de - főként névtelen formájában - az is előfordul, hogy nyilvánvalóan magánbosszút akar valaki hatósági útra terelni.) Az eljárás megindításáról - a (2) bekezdésben foglaltakat is figyelembe véve - a hatáskörrel rendelkező szerv dönt, s a bejelentőnek nincsenek ügyféli jogai. Ám ha bejelentése valóban közérdekűnek bizonyult, illő egy udvarias levélben megköszönni, hogy bejelentésével segítette a hatóság munkáját. A kérelem egyébként nem feltétlenül önkéntes indíttatású: esetenként jogszabály vagy hatósági határozat kötelezi az ügyfelet a kérelem benyújtására. (Ilyen kérelem például az adóbevallás, vagy az engedélytől eltérő építkezés nyomán a fennmaradási engedély megadására irányuló kérelem.) Ha az eljárás hivatalból (is) megindítható, főszabályként továbbra is a hatáskörrel rendelkező illetékes szerv mérlegelési jogkörében dönt arról, hogy indít-e eljárást vagy sem. A (2) bekezdés a főszabály alóli kivételeket sorolja fel, azokat az eseteket, amikor a hatóság köteles az eljárást hivatalból megindítani. A (3) bekezdés egy régi fogyatékosságot pótol, amikor előírja az ügyfél értesítését az eljárás megindításáról. Ez az új jogintézmény azért fontos, mert noha az Áe. is számos ügyféli jogot határozott meg már az elsőfokú eljárásban is, ezekkel sok ügyfél (ellenérdekű ügyfél) azért nem tudott élni, mert csupán az elsőfokú határozat kézbesítésekor értesült az ügyében folyó eljárásról. Ezért az eljárás megindításáról való értesítés egyfelől jogállami garancia az ügyfél számára, másfelől alkalmazása révén jogorvoslatokat lehet megtakarítani, hiszen így sok minden tisztázható az elsőfokú eljárásban, ami korábban csak amiatt csúszott fel a jogorvoslati eljárásba, mert az ügyfél - nem értesülvén az eljárásról - nem tudta gyakorolni az őt megillető eljárási jogokat. Minden ellenkező rémhírkeltéssel szemben az értesítés nem hárít az ügyintézőkre jelentős többlet munkaterhet, mivel - sok ügyben továbbra sem lesz rá szükség (ilyenek például azok a kérelemre indult ügyek, amelyekben a kérelmező az egyetlen ügyfél: ezekre az ügyekre a (9) bekezdés az irányadó), továbbá - egy előregyártott nyomtatvány űrlap egyes rovatainak kitöltésével megoldható. Az (5) bekezdés d) pontjával kapcsolat felhívjuk a figyelmet arra: az ügyfelet akkor is tájékoztatni kell az elektronikus ügyintézés lehetőségéről (vagy éppen arról, hogy az adott ügykategóriában a Ket. 8. § (1) bekezdése alapján kibocsátott külön törvény megtiltotta az elektronikus ügyintézést), ha az ügyfél hagyományos módon terjesztette elő kérelmét. Ami az elektronikus tájékoztatási szolgáltatást illeti, ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet a kommentárnak a 8. § (2) bekezdéséhez kapcsolódó részére. Könnyítést jelent a (6) bekezdés is, amely a sok ügyfél részvételével folyó ügyekben lehetővé teszi az ügyfeleknek hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján való értesítését. Ez az értesítési mód azonban nem használható fel az értesítés formális kipipálására: a hatóságnak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az ügyfelek valóban értesülhessenek az eljárásról. (Olyan üdülőtelepüléseken ugyanis, ahol sok a máshol lakó üdülőtulajdonos, bizonyosra vehető, hogy a téli időszakban kifüggesztett hirdetményben foglalt hír nem jut el az ügyfelek túlnyomó többségéhez.) Ha tehát a hatásterületen vannak társasházak (társasüdülők), kiegészítő módszerként alkalmazható a hirdetménynek a közös képviselők részére történő megküldése is. A név szerinti értesítés és a hirdetményi úton való értesítés egymással kombinálva is alkalmazható olyan esetekben, ha bizonytalanok a hatásterület határai. A kombinált alkalmazás azt jelenti, hogy a minden kétséget kizáró módon ügyfélnek minősülők névre szóló értesítést kapnak, míg a hatásterület távolabbi részén vagy a vélelmezhető hatásterületen kívüli érintettek a hirdetményből értesülhetnek az eljárásról. (A Ket. nyomán kialakítandó új közigazgatási munkaszervezési módszerre nézve lásd az SzB 4. áf.-t.) A (9) bekezdéssel kapcsolatban - az elektronikus úton történő tájékoztatással összefüggésben - nyomatékosan felhívjuk a figyelmet a KIETB 19. számú ajánlásra, amely mind a hatóság elektronikus levélcímének kialakítására, mind a tájékoztatásra nézve sok hasznos tanácsot foglal magában. Az ajánlás az Elektronikus Kormányzat Központ honlapján a következő címen érhető el: http://www.meh.hu/szervezet/hivatalok/ekk/kietb/ajanlasok/19_20060228.html



A kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása 30. § A hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül, nyolc napon belül végzéssel elutasítja, ha a) az eljárásra magyar hatóságnak nincs joghatósága, b) a hatóságnak nincs hatásköre vagy nem illetékes, és a kérelem áttételének nincs helye, továbbá ha a kérelem áttételéhez szükséges adatok a kérelemből hiányoznak, és azok hivatalból sem állapíthatóak meg, c) a kérelem nyilvánvalóan lehetetlen célra irányul, d) jogszabály az igény érvényesítésére határidőt állapít meg, és a kérelem elkésett, e) a hatóság az ügyet érdemben már elbírálta, és változatlan tényállás és jogi szabályozás mellett ugyanazon jog érvényesítésére irányuló újabb kérelmet nyújtottak be, és újrafelvételnek nincs helye, feltéve hogy a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását jogszabály nem zárja ki, f) a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet késedelmesen terjesztették elő, g) a kérelem tartalmából megállapítható, hogy az ügy nem hatósági ügy. E § tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek bármelyikének fennállása esetén a hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja. Az a) pontban foglaltakhoz azt fűzzük hozzá: ha lehetséges (mert a rendelkezésre álló adatokból ez megállapítható) az elutasító végzés legalább az ország megnevezésével adjon támpontot az ügyfél számára arra nézve, hogy kérelmével hová fordulhat. A b) ponttal kapcsolatban: a kérelem áttételének általában akkor nincs helye, ha az ügy elbírálása nem közigazgatási, hanem más, közhatalmat gyakorló szerv hatáskörébe tartozik. Ilyen lehet például a bíróság, az Alkotmánybíróság vagy az ügyészség. Az áttétel mellőzésének az az oka, hogy - más eljárási törvények a Ket.-től eltérő rendelkezéseket tartalmaznak a beadvány (például keresetlevél) formájára és tartalmára nézve, s e követelményeknek a kérelem nem felel meg, - az ügyfél szuverén joga eldönteni, hogy ügyével akar-e például bírósághoz fordulni (az az ügyfél, aki kérelmével a jegyzőhöz fordult, esetleg nem akar büntető- vagy polgári peres eljárást indítani), s végül - a nem közigazgatási eljárásnak esetleg lényegesen nagyobb lehet a költségkihatása. Az utolsóként említett szempontra figyelemmel akkor is indokolt mellőzni az áttételt, ha az ügyben más közigazgatási szervnek van hatásköre, de az eljárásért sokkal magasabb összegű illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell leróni, mint amennyit az ügyfél feltételezett. Ha lehetséges, a b) ponton alapuló végzésben is meg kell jelölni a hatáskörrel rendelkező illetékes szervet. A c) ponthoz: e rendelkezés alkalmazásánál a jogalkotó a fizikai és nem a jogi lehetetlenségre gondolt. Ha ugyanis az ügyfél kérelme azért nem teljesíthető, mert ezt az adott ügykategóriára vonatkozó jogszabály nem teszi lehetővé, érdemi elutasító határozatot kell hozni, amennyiben a kérelem teljesíthetetlensége már a kérelem alapján megállapítható. A d) ponthoz: a jogszabály kétféle határidőt állapíthat meg, jogvesztő és nem jogvesztő határidőt. A kettő között az a különbség, hogy a jogvesztő határidő elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. Ha azonban valamely ügyben nem jogvesztő határidőről van szó, s bár az ügyfél nem mellékelt ugyan kérelméhez igazolási kérelmet, bizonyos utalásokból arra lehet következtetni, hogy menthető okból lépte túl a határidőt, méltányos lehet felhívni figyelmét a 66. §-ban biztosított jogaira, megjelölve, hogy milyen mellékletet (például orvosi igazolást) csatoljon igazolási kérelméhez. Az eljárás megszüntetése 31. § (1) A hatóság az eljárást végzéssel megszünteti, ha a) a 30. § alapján a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának lett volna helye, az elutasítási ok azonban az eljárás megindítását követően jutott a hatóság tudomására, b) az ügy tárgyát képező vagyontárgy megsemmisült vagy olyan mértékben károsodott, hogy az eljárás okafogyottá vált, c) az eljárás kérelemre indult és az ügyfél az érdemi határozat jogerőre emelkedése előtt kérelmét visszavonta, kivéve ha az eljárás hivatalból is megindítható, és a hatóság az eljárást hivatalból folytatja, vagy ha az eljárásban több kérelmező vesz részt, és nem mindegyikük vonta vissza kérelmét, d) az ügyfél halála vagy a jogi személy, illetve a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet megszűnése következtében okafogyottá vált, és eljárásbeli jogutódlás sem következett be, e) az eljárást hivatalból indították vagy folytatták, és az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn, f) az ügyfél a kérelmére indult eljárásban a képviselő visszautasítása esetén a hatóság felhívása ellenére nem gondoskodik a képviselet-ellátásra alkalmas személy meghatalmazásáról vagy nem jár el személyesen, g) jogszabályváltozás miatt az ügy elbírálása a továbbiakban már nem hatósági hatáskörbe tartozik. (2) A hatóság az eljárást végzéssel megszüntetheti, ha az ügyfél a kérelmére indult eljárásban a hiánypótlásra való felhívásnak nem tett eleget, és az erre megállapított határidő meghosszabbítását sem kérte, illetve nyilatkozattételének elmaradása megakadályozta a tényállás tisztázását. (3) Ha a hatósági eljárásért illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni és az ügyfél a fizetési kötelezettségének a hatóság erre irányuló felhívása ellenére nem tesz eleget és költségmentességben sem részesül, a hatóság az eljárást megszüntetheti. (4) Az eljárás megszüntetéséről a hatóság öt napon belül mindazokat értesíti, akiket az eljárás megindításáról értesített.



A törvény az Áe.-ben foglaltaknál részletesebben szabályozza az eljárás megszüntetésének eseteit. Ennek oka részben az új jogintézmények bevezetése (joghatóság, res indicata, jogutódlás), részben a jogalkalmazás során kialakult gyakorlat (hiánypótlás elmaradása, kérelem visszavonása). Megszüntethető az eljárás abban az esetben is, ha az eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat az ügyfél a felhívás ellenére sem fizette meg és költségmentességben sem részesült. Az (1) bekezdés tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek alapján az eljárást meg kell szüntetni. Az a) ponthoz: e pontra hivatkozással kell megszüntetni az eljárást akkor is, ha az elutasítási ok már a kérelem alapján megállapítható volt ugyan, ám a hatóság valamilyen okból - például téves jogszabály-értelmezés miatt - elmulasztotta a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását. A c) ponthoz: az eljárás hivatalból való folytatásáról végzést kell hozni, s azt meg kell küldeni a kérelmét visszavont ügyfélnek. Ha az eljárásban több kérelmező vesz részt és nem mindegyikük vonta vissza a kérelmét, az ügy jellegétől függően kell eljárni. Amennyiben több kérelmező ugyanazt kérte és a kérelmek egymástól nem függetleníthetők (például több ingatlantulajdonos közösen kért birtokvédelmet valamelyik szomszédjuk birtoksértő magatartása miatt), az egyik kérelmező visszalépése esetén elegendő az illetőt levélben értesíteni róla, hogy a kérelmét visszavonó beadványát a hatóság megkapta, a továbbiakban a konkrét ügyben nem tekinti ügyfélnek, ám a többi kérelmező változatlanul hatályos kérelme alapján az eljárás tovább folytatódik. Más a helyzet akkor, ha a kérelmek egymástól függetleníthetők. (Például több szomszédos ingatlantulajdonos közös beadványban kérte ingatlanának kisajátítását arra hivatkozással, az a rendezési terv folytán eredeti rendeltetésére használhatatlanná és gyakorlatilag értékesíthetetlenné vált.) Ilyenkor a kérelmét visszavonó ügyfél tekintetében végzéssel meg kell szüntetni az eljárást, míg a többi kérelmező ügyében az eljárás tovább folyik. A g) ponthoz: ha jogszabályváltás miatt az ügy elbírálása a továbbiakban már más közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik, az ügy iratait - az ügyfél egyidejű értesítése mellett - az utóbbi szervnek kell megküldeni. A (2) bekezdés ugyancsak egy megszüntetési okról rendelkezik. Ez annyiban különbözik az (1) bekezdésben felsoroltaktól, hogy fennállása esetén az eljáró hatóság csupán jogosult, de nem köteles megszüntetni az eljárást. Ehelyett megteheti, hogy újbóli hiánypótlási felhívást küld az ügyfélnek. (Ha azonban ez is eredménytelen marad, szükségessé válik az eljárás megszüntetése.) Indokolt utalni rá, hogy a Ket. 32. § (1) bekezdése is tartalmaz egy hasonló megszüntetési okot. Ugyancsak önálló eljárás megszüntetési okot határoz meg a (3) bekezdés az olyan ügyféllel szemben aki (amely) a hatóság erre irányuló felhívása ellenére sem fizeti meg a hatósági eljárásért járó illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat és költségmentességben sem részesül. Az utóbbi kivétel arra vonatkozik, aki nem is kért költségmentességet (a Ket. 159. §-a értelmében ugyanis költségmentességet csak kérelem alapján lehet engedélyezni), vagy akinek költségmentességi kérelmét jogerősen elutasították. Nem alkalmazható a (3) bekezdés az egyes törvényekben megállapított felügyeleti díjra, mivel azt a díjfizetésre kötelezett nem egy meghatározott hatósági eljárásért fizeti. Az eljárás felfüggesztése 32. § (1) Ha az ügy érdemi eldöntése olyan kérdés előzetes elbírálásától függ, amelyben az eljárás más szerv hatáskörébe tartozik, vagy ugyanannak a hatóságnak az adott üggyel szorosan összefüggő más hatósági döntése nélkül megalapozottan nem dönthető el, továbbá ha a döntéshez külföldi hatóság vagy más szerv álláspontját is be kell szerezni, a hatóság az eljárást felfüggeszti. Amennyiben a más szerv előtti eljárás megindítására az ügyfél jogosult, erre őt megfelelő határidő kitűzése mellett fel kell hívni. Ha az ügyfél a felhívásnak nem tesz eleget, a hatóság az eljárást megszünteti, vagy a rendelkezésre álló adatok alapján dönt. (2) Ha a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a hatóságot új eljárásra kötelezi és ezzel a bírósági döntéssel szemben perújítási vagy felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő, a hatóság az eljárást felfüggesztheti. (3) Az eljárás felfüggesztését indokolt esetben egy alkalommal az ügyfél is kérheti. Az eljárás az ügyfél kérelmére akkor függeszthető fel, ha a) azt jogszabály nem zárja ki, és b) nincs ellenérdekű ügyfél vagy az ellenérdekű ügyfél az eljárás felfüggesztéséhez hozzájárul, vagy az ellenérdekű ügyfél érdekét az nem érinti. (4) Jogszabály az eljárásnak az ügyfél kérelmére történő felfüggesztését a (3) bekezdés rendelkezésein kívül egyéb feltételhez is kötheti. (5) Ha a jogutód kiléte vitás, ennek eldöntéséig a hatóság a folyamatban levő eljárást a kérelmező ügyfél kiesése esetén felfüggeszti, egyéb esetekben felfüggesztheti. (6) Olyan ügyfajtákban, amelyekben a szakvélemény elkészítése hosszabb időt vesz igénybe jogszabály lehetővé teheti, hogy az eljáró hatóság a szakértő kirendelésekor, illetve a szakvélemény kérésekor az eljárást a szakvélemény megérkezéséig felfüggessze. (7) Az eljárás felfüggesztéséről a hatóság végzéssel dönt. (8) Az eljárás felfüggesztésekor minden határidő megszakad, és az eljárás felfüggesztésének megszűnésekor az ügyintézési határidő kivételével újra kezdődik. (9) A hatóság az eljárás felfüggesztése esetén is dönthet úgy, hogy a folyamatban lévő eljárási cselekményeket és az azok teljesítésére megállapított határidőket az eljárás felfüggesztése nem érinti.



A közigazgatási ügyben eljáró hatóság feladata, hogy az ügy eldöntéséhez szükséges adatokat összegyűjtse, a bizonyítékokat számbavegye, az ügy körülményeinek gondos mérlegelésével megalapozott döntést hozzon. Ezt a kötelezettségét bizonyos esetekben az ügyfajta elintézésére nyitva álló határidőn belül azért nem tudja teljesíteni, mert a döntés hatáskörén kívül eső más kérdések tisztázása nélkül nem hozható meg. A hatályos Áe. jelenleg csak egy ilyen esetet ismer (más szerv hatáskörébe tartozó előzetes kérdés eldöntése), a jogalkalmazási gyakorlat azonban más esetek szabályozási szükségességére is rámutatott. A törvény ezért az eljárás felfüggesztésének Áe. szerinti szabályait kiegészítésekkel veszi át. Ezek alapján az eljárás felfüggesztésének lehet helye az ügyfél indokolt kérelmére, továbbá az eljárásbeli jogutódlás kérdésének eldöntéséig, vagy jogszabály ilyen irányú rendelkezése szerint a szakértői vélemény megérkezéséig. Az ügyfél eljárást felfüggesztő kérelme azonban csak akkor teljesíthető, ha az nem a döntéshozatal vagy a végrehajtás késleltetésére irányul. EBH2005. 1363. A rendeltetésváltozás engedélyezése iránti közigazgatási eljárás felfüggesztésének nincs helye, ha a társasház közgyűlési határozatának érvénytelensége miatt pert indítottak [1997. évi CLVII. törvény 12. §; 1957. évi IV. törvény 37. § (jelenleg: 2004. évi CXL. törvény 32. §)]. A Ket. lényegesen több okból teszi lehetővé az eljárás felfüggesztését, mint az Áe. Ennek alapvető oka, hogy vannak olyan, általában időigényes eljárási cselekmények, amelyek időigénye az egyes eljárásokban kiszámíthatatlan. Ha tehát nem volna lehetőség az eljárás felfüggesztésére, a hatóság sorozatosan túllépné az ügyintézési határidőt, méghozzá akként, hogy az ügyfelek nem tudnák: mi okozza a késedelmes ügyintézést. Noha az eljárás felfüggesztése nem gyorsítja meg az ügyintézést, legalább az ügyfelek számára átláthatóvá válik az eljárás menete. A (1) bekezdés sorolja fel azokat az okokat, amelyek fennállása esetén az eljárás felfüggesztése kötelező, míg a (2)- (3) bekezdés és részben az (5) bekezdés is olyan okokról rendelkezik amelyek csupán lehetőséget adnak az eljárás - mérlegelési jogkörben történő - felfüggesztésére. Mindkét kategóriától különbözik a (6) bekezdés. Az ebben szabályozott esetben - ha tehát a szakvélemény elkészítése hosszabb időt vesz igénybe - nem maga a Ket. nyitja meg az utat az eljárás felfüggesztése előtt, a Ket. csupán felhatalmazást ad arra, hogy a különös eljárási normák ilyen okból is lehetővé tegyék az eljárás felfüggesztését. A (8) bekezdés valójában nem egyéb, mint a polgári perrendtartásban szereplő szabály mechanikus átvétele. Lehet, hogy ez a szabály a polgári eljárásjogban bevált, ám a közigazgatási eljárásban - amelyben különösen fontos, hogy az eljáró hatóság minél rövidebb idő alatt meghozza döntését - ebben a merev formában nem alkalmazható. Ezért ad a (9) bekezdés felhatalmazást az eljáró hatóság számára ahhoz, hogy a konkrét ügyben a (8) bekezdésben foglaltaktól eltérően döntsön az eljárás felfüggesztésének az eljárási határidőkre vagy meghatározott eljárási határidőre gyakorolt hatását illetően. Ezzel a felhatalmazással olyankor célszerű élni, ha bizonyos, hogy a felfüggesztési októl függetlenül a folyamatban lévő eljárási cselekményre szükség van. Ha tehát például a hatósági kötelezésre irányuló eljárás hivatalból indul, majd az (5) bekezdés alapján került sor az eljárás felfüggesztésére, ez nem akadálya annak, hogy a hatóság a felfüggesztés tartama alatt folytassa a folyamatban lévő eljárási cselekményeket, így például a korábban kirendelt szakértőtől az eredetileg megállapított határidőig kérje a szakvéleményt, a korábban megidézett tanút meghallgassa stb. A jogutód kilétének vitatottsága ugyanis gyakran csak az érdemi határozat meghozatalát akadályozza - mert nem lehet tudni, hogy végül is ki lesz a kötelezett - de ettől függetlenül a szakvélemény nem nélkülözhető. Ügyintézési határidő 33. § (1) Az érdemi határozatot az (5) bekezdésben meghatározott időponttól számított harminc napon belül kell meghozni. Ennél rövidebb határidőt bármely jogszabály, hosszabbat pedig törvény vagy kormányrendelet állapíthat meg. (2) Kiskorú ügyfél esetében, továbbá ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet elhárítása indokolja, vagy ha a közbiztonság érdekében egyébként szükséges, az érdemi határozatot soron kívül kell meghozni. (3) Az ügyintézési határidőbe nem számít be: a) a hatásköri vagy illetékességi vita egyeztetésének, illetve az eljáró hatóság kijelölésének időtartama, b) a nemzetközi jogsegélyeljárás időtartama, ideértve a magyar külképviseleti hatóságtól kért jogsegély időtartamát is, 1

c) a hiánypótlásra, illetve a tényállás tisztázásához szükséges adatok közlésére irányuló felhívástól az annak teljesítéséig terjedő idő, A különös eljárási szabályok és a Ket. összhangjának megteremtését célzó kodifikációs munka során felszínre került néhány olyan Ket.-ben található általános eljárási rendelkezés, amelyek módosítását célszerű elvégezni a törvénycsomag keretében. A Ket. 33. §-a szabályozza az ügyintézési határidőt, illetve felsorolja azokat az eljárási cselekményeket, amelyek nem számítanak be az ügyintézési határidőbe. Ezek között szerepel a hiánypótlási felhívástól az annak teljesítéséig terjedő idő. A hiánypótlás rendjét a Ket. 37. §-ának (1) és (2) bekezdése határozza meg. Ez a kérelem „egyszerű” ellenőrzését jelenti, melynek tartalma a jogszabályban előírt mellékletek meglétének, az ügyfél pontos elérhetősége megadásának és az adatok beszerzéséhez való hozzájáruló nyilatkozat kontrollja (Ket. 35. § és 36. § (1) és (3) bek.). Ezen felül természetesen - különösen bonyolult ügyekben vagy nagy terjedelmű dokumentációt tartalmazó kérelmek esetében - előfordul, hogy a tényállás tisztázásához, a kérelem teljesítéséhez szükséges további adatokat (pl: mérnöki számításokat stb.) a kérelem nem vagy pontatlanul tartalmazna. Ebben az esetben a hatóságnak az adatok megadására, pontosítására irányuló felhívásától a felhívás ügyfél általi teljesítéséig terjedő idő ugyanúgy nem számítható be az ügyintézési határidőbe, így ezt az esetet a törvény a Ket. módosításával kívánja rendezni. 1 Megállapította: 2005. évi LXXXIII. törvény 322. §.



d) a szakhatóság eljárásának időtartama, e) az eljárás felfüggesztésének időtartama, f) a 70. § (1) bekezdésében szabályozott eljárás időtartama, g) elektronikus ügyintézés esetén a 163. § szerinti üzemzavar időtartama, h) a kérelem, a határozat és egyéb irat hiteles fordításához szükséges idő. (4) Ha a hatóság testületi szerv, a hatáskörébe tartozó ügyben az (1) bekezdésben meghatározott határidőn belül, vagy ha ez nem lehetséges, a határidő letelte utáni első testületi ülésen, legkésőbb azonban hatvan napon belül határoz. (5) Az ügyintézési határidő a kérelemnek az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz történő megérkezése napján, illetve az eljárás hivatalból történő megindításának napján kezdődik. Ezt a szabályt kell alkalmazni azokban az esetekben is, amikor a magyar hatóság eljárásának megindításához szükséges kérelmet nem magyar hatóságnál lehet benyújtani. (6) A felügyeleti szerv eljárása esetén az ügyintézési határidő az iratoknak a felügyeleti szervhez érkezésekor kezdődik. A hatóság a felügyeleti szervnek erre irányuló felhívásától számított öt napon belül köteles az iratokat felterjeszteni. (7) Az eljáró hatóság vezetője - ha azt törvény nem zárja ki - az ügyintézési határidőt indokolt esetben egy alkalommal, legfeljebb harminc - kiskorú ügyében legfeljebb tizenöt - nappal meghosszabbíthatja. Erről értesíteni kell az ügyfelet és mindazokat, akiket az eljárás megindításáról értesítettek. (8) A szakhatóság eljárására irányadó ügyintézési határidő - ha jogszabály másként nem rendelkezik - tizenöt nap. Indokolt esetben a szakhatóság vezetője e határidőt egy alkalommal tizenöt nappal meghosszabbíthatja, és erről az ügyfelet és a megkereső hatóságot értesíti. (9) A (7) és (8) bekezdésben meghatározott határidőnél rövidebb határidőt bármely jogszabály, hosszabbat pedig törvény vagy kormányrendelet állapíthat meg. Az Áe.-nek az ügyintézési határidőre vonatkozó rendelkezései beváltak. Az a szabályozás, hogy az eljárási törvény csupán egy általános ügyintézési határidőt állapít meg, amelytől azonban felfelé és lefelé egyaránt lehetőség van az eltérésre, kellően rugalmas, részben az egyes eljárásfajták sajátosságainak érvényre juttatásához, részben pedig ahhoz, hogy gyorsan reagálni lehessen például egy technikai fejlesztésre vagy eljárásjogi egyszerűsítésre, amely módot ad az ügyintézési határidő rövidítésére. Az ebben rejlő lehetőségeket döntően a törvény elfogadása után, a különös eljárási normák átfogó felülvizsgálata során lehet kihasználni. A kiskorú ügyfelek, illetve életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet elhárítása esetén azonban a törvény határoz meg a harminc napnál lényegesen rövidebb, tizenöt napos ügyintézési határidőt. Ma már a korszerű technikai eszközök módot nyújtanak bizonyos körben - így elsősorban a hatósági igazolványok kiadásánál, de az egyszerűbb engedélyezési ügyekben is - akár az azonnali ügyintézés bevezetésére. Ez a lehetőség azonban nem valamennyi ügytípusban adott. A bonyolultabb, főként több szakhatóság részvételével folyó vagy jelentős számú ügyfelet érintő ügyekben továbbra is jóval nagyobb, bizonyos ügyfajtákban harminc napot meghaladó a kellően megalapozott, felelősségteljes döntés meghozatalának időszükséglete. Az ügyfél és az eljáró hatóság szempontjából egyaránt fontos, hogy az ügyek elbírálása a lehetőséghez képest minél rövidebb idő alatt megtörténjék. Ám az egyes eljárásfajtákban az érdemi döntés időszükséglete mind általában véve, mind pedig az egyes konkrét ügyekben rendkívül eltérő lehet. Vannak azonnal elintézhető rutinügyek és vannak olyan ügyek, amelyek elbírálása - például a kötelezően előírt kémiai analízis, állatkísérletek, majd a különböző betegcsoportokon végzett klinikai kipróbálás miatt - éveket vesz igénybe. Épp erre tekintettel az Áe.-nek és a Ket.-nek az ügyintézési határidőre vonatkozó szabálya rendkívül rugalmas. A Ket. csupán egy általános - harmincnapos - ügyintézési határidőt állapít meg, egyszersmind azonban felhatalmazást ad arra, hogy ettől a különös eljárási szabályok az egyes eljárásfajták tekintetében mind fölfelé, mind pedig lefelé eltérhessenek. A különbség csupán annyi, hogy amíg a lefelé történő eltéréshez - azaz a harmincnapos ügyintézési határidő lerövidítéséhez - bármilyen jogszabály elegendő, addig a harmincnaposnál hosszabb ügyintézési határidő megállapításához garanciális okból törvényre vagy kormányrendeletre van szükség. Megjegyezzük: egy adott szerven belül az ügyintézési határidő lerövidítéséhez - például három vagy nyolc napon belül intézendő ügycsoportok kijelöléséhez - még jogszabályra sincs szükség, elegendő hozzá a hatóság vezetőjének szolgálati utasítása. (Más kérdés, hogy erről az ügyfelek nem feltétlenül értesülnek.) A központi közigazgatási szerveknek - részben saját, részben alárendelt szerveik tapasztalatai és a felügyeleti vizsgálatok megállapításai alapján - tudniuk kell, hogy melyek azok az ügycsoportok, amelyekben az ügyek túlnyomó többségének elbírálásához nem elegendő a harminc napos határidő. Ezekben kormány-előterjesztés révén lehetőségük van harminc naposnál hosszabb ügyintézési határidő megállapítását kezdeményezni. Annak elbírálásánál, hogy valamely ügykategóriában elegendő-e a harminc napos ügyintézési határidő, figyelemmel kell lenni a (3) bekezdésben foglalt felsorolásra. A Ket. ugyanis jelentősen megnövelte azoknak az időszakoknak a számát, amelyek nem számítanak be az ügyintézési határidőbe. A Ket. hatálybalépése utáni harminc nap tehát emiatt nem lesz azonos a korábbi harminc nappal: az ügyintézési határidő alatt ugyanis a (3) bekezdésben felsoroltak levonás után fennmaradó nettó időtartamot kell érteni.



A (2) bekezdésben foglalt szabály - függetlenül attól, hogy az adott ügykategóriában mennyi az ügyintézési határidő bizonyos feltételek fennállása esetén a konkrét ügyekben az érdemi határozat soron kívüli meghozatalát írja elő. A soronkívüliség valójában határozatlan jogi fogalom, amelyet - az adott helyzet figyelembevételével - mindig az eljáró hatóságnak kell konkrét tartalommal kitöltenie. Így tehát lehetnek olyan esetek, amikor a soron kívüliség azonnaliságot követel, a szükséghez képest odáig terjedően, hogy hivatali időn kívül - például éjszaka vagy munkaszüneti napon - is késedelem nélkül meg kell hozni a határozatot, illetőleg meg kell tenni a szükséges intézkedést. Ezen a helyen utalni kell az ideiglenes intézkedésre, amelyről a Ket. 22. § (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik: a hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint az illetékességére - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. Az idézett rendelkezés címzettje az a hatóság, amely a veszélyhelyzetet elsőként észlelte (például munka közben robbanóanyagot találtak, amely bármikor felrobbanhat, erős gázszivárgás van, amely ugyancsak robbanásveszélyes helyzetet idéz elő, a közút beomlott, az éjszakai vihar a közútra vagy a vasúti pályára döntött egy fát, bányarobbanás történt, az atomerőműben üzemzavar keletkezett). A példaként említett esetekben a hatáskörre és az illetékességre való tekintet nélkül meg kell tenni a szükséges intézkedést (például a közút beomlott részét el kell keríteni vagy az omlás mellé jelzőőrt kell állítani, a robbanásveszélyes helyen lévő épületeket ki kell üríteni, s gondoskodni kell az érintett személyek átmeneti elhelyezéséről). Az ideiglenes intézkedést természetesen megteheti sőt, ha előtte ezt más hatóság nem tette meg, köteles megtenni - a hatáskörrel rendelkező illetékes szerv is. E szerv az ideiglenes intézkedésen túlmenően vagy azonnal végrehajthatóvá nyilvánított határozatot hoz (például a bányahatóság vagy a nukleáris ügyekben hatáskörrel rendelkező szerv), vagy ha ehhez még nem rendelkezik elegendő támponttal, azonnali eljárási cselekményt végez (például statikai szakértőt rendel ki annak megállapítása céljából, hogy egy megrongálódott épület mely részeit kell aládúcolni, illetőleg mely lakásokat kell életveszély miatt kiüríteni). A veszélyhelyzetekben szükségessé válhat különböző szervek szoros együttműködése is (például valamely szerv irányítja az egész munkát, de ezen belül más szerv gondoskodik a forgalom eltereléséről, a terület lezárásáról, a műszaki mentésről, az átmenetileg kilakoltatott személyek elhelyezéséről és élelmezéséről stb.). Egészen más a helyzet a kiskorú ügyfél esetében. Ezzel kapcsolatban nem mondhatunk mást a jogalkalmazó szerveknek, mint azt, hogy fegyelmezetten hajtsák végre a Ket. 33. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat. Ám e tárgykörben szükségesnek tartjuk kifejteni közigazgatási eljárásjogi szakértői álláspontunkat. Egy pillanatig nem vonjuk kétségbe a politikusok jó szándékát. Az ő lelki szemeik előtt minden bizonnyal olyan esetek lebegtek, amikor például a közlekedési baleset folytán vagy egyéb okból árván maradt kiskorú azonnali elhelyezéséről kell gondoskodni, vagy a rendszeresen bántalmazott és éheztetett kiskorút azonnal ki kell emelni az életét veszélyeztető környezetből. Igen ám, csakhogy a kiskorú nagyon sokféle ügyben lehet ügyfél, s nem minden ügyben állapítható meg a soron kívüli eljárás indokoltsága. Így például a kiskorú is lehet ingatlantulajdonos, akár úgy, hogy örökölte az ingatlant, akár pedig úgy, hogy előrelátó szülei - az öröklési illeték megtakarítása érdekében - az ő nevére vásároltak ingatlant. No már most: ha a későbbiek során a kiskorú törvényes képviselője a kiskorú nevében telekalakítási vagy építési (bontási) engedély iránti kérelmet nyújt be, nehéz lenne indokolni a soron kívüli elbírálás szükségességét. Még inkább áll ez arra az esetre, ha autópálya építés céljából sok ingatlan egy részét sajátítják ki, s az egyik ingatlannak történetesen kiskorú a tulajdonosa. A (3) bekezdéssel kapcsolatban arra kell törekedni, hogy az ügymenet világos legyen az ügyfél számára. Nem árt tehát az ügyfelet az egyébként is szükséges végzésben vagy értesítésben tájékoztatni róla, hogy például a szakhatóság eljárásának időtartama vagy a kérelem, a határozat és egyéb irat hiteles fordításához szükséges idő nem számít be az ügyintézési határidőbe. Ennek hiányában ugyanis az ügyfél - tévesen - úgy vélheti, hogy a konkrét ügyben már letelt az ügyintézési határidő, s ezért esetleg a felügyeleti szervhez vagy a bírósághoz fordul. A korrekt tájékoztatással tehát felesleges eljárásokat lehet megtakarítani. A kifejtetteket célszerű figyelembe venni az elektronikus tájékoztatási szolgálat szövegének összeállításánál is. A (3) bekezdéssel kapcsolatban még egy fontos dologra kell felhívnunk a figyelmet. Hosszú időn keresztül a (3) bekezdésben található felsorolásban önálló pontként szerepelt az az idő, amely alatt a hatóság a Ket. 36. §-ának (2)-(3) bekezdése alapján - az ügyfél kérelmére - más hatóságtól szerez be az ügy elbírálása szempontjából nélkülözhetetlen adatra vonatkozó igazolást. Azután egyszer csak ez a pont - ma már kideríthetetlen okból - kimaradt a felsorolásból. Arra kérjük a jogalkalmazókat: ennek ne tulajdonítsanak semmiféle jelentőséget, nyugodtan járjanak el akként, mintha az említett pont ma is benne lenne a felsorolásban. A kérelemre indult eljárásokban ugyanis az a főszabály, hogy a hatóságnak az ügyintézési határidő múlását jelző képzeletbeli órája akkor kezd el ketyegni, ha az ügyfél helyesen megírt és hiánytalan (azaz a szükséges adatokat tartalmazó és az előírt mellékletekkel ellátott) kérelme megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz. Ezt támasztja alá a Ket. 65. § (4) bekezdése is, amely kimondja: a postán küldött beadvány előterjesztési ideje a postára adás napja, de az ügyintézési határidő ilyen esetben is azon a napon kezdődik, amely napon a beadvány megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz. Ezt a szabályt értelemszerűen alkalmazni kell arra - a Ket. 38. §-ának (1) bekezdésében szabályozott - esetre is, amikor a természetes személy ügyfél (élve törvényadta jogával) nem az illetékes hatóságnál, hanem a lakcíme vagy foglalkoztatójának telephelye szerinti székhelyű, azonos hatáskörű hatóságnál terjeszti elő kérelmét. Visszatérve már most a Ket. 33. § (3) bekezdéséhez: az előírt mellékletekkel egyáltalán nem vagy csak hiányosan felszerelt kérelem esetén a hatóság két dolgot tehet: - vagy hiánypótlásra hívja fel az ügyfelet a Ket. 37. § (2) bekezdése alapján, vagy pedig



- ha ennek feltételei fennállnak és az ügyfél ezt írásban kérte, a hatáskörrel rendelkező illetékes szerv az ügyfél helyett és nevében eljárva maga szerez be más hatóságoktól az ügyfél által megjelölt adatra vonatkozó igazolást. E két eset közös jellemzője azonban, hogy az ügyfél hiányosan adta be kérelmét, ezért a hiánypótlás megtörténtéig, illetőleg a hiányzó hatósági igazolások megérkezéséig nem kezdődik el az ügyintézési határidő. Más megfogalmazással: a (3) bekezdés c) pontját vonatkoztatni kell arra az esetre is, amikor a hatóság amiatt nem bocsát ki hiánypótlási felhívást, mert az ügyfél erre irányuló kérelme alapján maga szerzi be más hatóságoktól a szükséges igazolásokat. (Nem kerülhet hátrányos helyzetbe az illetékes hatóság amiatt, mert - a Ket. 36. § (2)- (3) bekezdése alapján - segítséget nyújt az ügyfél eljárási terheinek könnyítéséhez.) A (3) bekezdés g) pontjában említett - az elektronikus ügyintézés esetén az informatikai rendszerben bekövetkező üzemzavarra vonatkozó - részletes szabályokat a Ket. 163. § foglalja magában. Fontos új rendelkezést tartalmaz a (9) bekezdés. Ennek a Ket.-be való bekerülése még rugalmasabbá teszi a Ket. 33. §-t, hiszen így nem csupán az (1) bekezdésben foglalt alap-határidőtől, hanem a (7) bekezdésben szabályozott meghosszabbítási időtartamtól is el lehet térni, ha ezt valamely ügykategória sajátossága indokolttá teszi. A (8) bekezdés alkalmazási körében pedig mind a szakhatósági eljárásokra irányadó alap-határidőtől, mind pedig a szakhatósági eljárás meghosszabbítására irányadó határidőtől el lehet térni. Kérelem 34. § (1) A kérelmet a hatósághoz írásban lehet benyújtani, a természetes személy ügyfél azonban kérelmét szóban is előterjesztheti. (2) Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet során az azonnali intézkedést igénylő ügyben a kérelmet távbeszélő útján is elő lehet terjeszteni. (3) Jogszabály előírhatja, hogy az ügyfél a kérelmét az e célra rendszeresített nyomtatványon, vagy elektronikus ügyintézés esetén elektronikus űrlapon nyújtsa be. (4) Az ügyfél az eljárás megindítására irányuló kérelmét a határozat jogerőre emelkedéséig visszavonhatja. (5) A kérelmet tartalma szerint kell elbírálni akkor is, ha az nem egyezik az ügyfél által használt elnevezéssel. Az (1) bekezdéssel kapcsolatban indokolt visszautalni a Ket. 8. § (1) bekezdésére, amely - bizonyos korlátozásokkal - bármely eljárási cselekmény elektronikus úton történő elvégzését lehetővé tette. Ez értelemszerűen irányadó a kérelemre is. Egyébként az (1) bekezdés pozitív diszkriminációt alkalmaz a természetes személy ügyfelek javára, amikor lehetővé teszi számukra, hogy kérelmüket szóban is előterjeszthessék. (A szóban előterjesztett kérelmet az ügy jellege szerinti módon kell rögzíteni: jegyzőkönyvbe kell foglalni, de bizonyos ügyekben elegendő az ügyiratra feljegyezni, hogy például a hatósági bizonyítvány kiadására az ügyfél kérelme alapján került sor. Az utóbbiról a Ket. 39. § (5) bekezdése rendelkezik.) Életszerű, hogy a (2) bekezdés az abban megállapított előfeltételek valamelyikének fennállása esetén módot nyújt a kérelem távbeszélő útján történő előterjesztésére is. (E jogát gyakorolhatja például az az anya, akit részeg vagy kábítószer hatása alatt álló férje a gyermekeivel együtt megöléssel fenyeget: távbeszélőn keresztül kérhet rendőri intézkedést.) Amennyiben jogszabály előírja, hogy az ügyfél a kérelmét az e célra rendszeresített nyomtatványon nyújtsa be, elvárható, hogy a hatóság munkatársa nyújtson ehhez segítséget a személyesen jelenlévő, de írni nem tudó vagy testi fogyatékossága miatt írásképtelen ügyfél számára. A (3) bekezdésben említett elektronikus űrlap fogalmát a Ket. 172. §-a nem definiálja. Lényegében arról van szó, hogy amiként a hagyományos ügyintézésben is létezik bizonyos eljárásfajtákban a jogszabály által rendszeresített, papír alapú űrlap, úgy az elektronikus űrlaphoz az ügyfél is elektronikus úton jut hozzá, s annak felhasználásával juttatja el kérelmét a hatósághoz. 35. § (1) A kérelem tartalmazza az ügyfélnek és képviselőjének a nevét (megnevezését), lakcímét (székhelyét, telephelyét), továbbá meg lehet adni a hivatalos célokra használható elektronikus levélcímet vagy távközlési úton való elérhetőséget. (2) Ha az adott ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály előírja, a kérelemben az ügyfél azonosíthatósága érdekében fel kell tüntetni az ügyfélnek az ügy jellege szerinti és az eljáró hatóság által törvény alapján kezelhető azonosítóját (adóazonosító jelét, adószámát, társadalombiztosítási azonosító jelét, személyi azonosítóját stb.). A törvény - mint úgyszólván valamennyi eljárási jogintézménynél - a kérelemre vonatkozó szabályok megállapításánál is az ügyfél eljárásjogi helyzetének megkönnyítésére, a kérelem útjának lerövidítésére törekedett. Teljesen életszerű, hogy a kérelem előterjesztésénél is helye lehet az elektronikus út igénybevételének, illetőleg azonnali intézkedést igénylő ügyben a kérelmet távbeszélő útján is elő lehet terjeszteni. Az is magától értetődő, hogy katasztrófahelyzetben háttérbe szorul az írásbeliség, s a hatóság és az ügyfelek közötti kapcsolat a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb úton bonyolódik le. A gyorsaság és az egyszerűség nem válhat visszaélések forrásává, nem vezethet oda, hogy bárki jogosulatlanul használja mások személyes adatait. Ezt a veszélyt csökkenti az ügyfélazonosítás rendje, amely ahhoz igazodik, hogy az ügyfél és a hatóság közötti kapcsolat és érintkezés írásban, elektronikus úton vagy más módon történik. Az azonosítást szolgálják a jogszabályokban rendszeresített személyazonosító kódok, melyek igénybevételére a hatóságot jogszabály jogosíthatja fel. A tervezet eredetileg arra irányult, hogy a kérelem minden esetben tartalmazza az ügyfél hivatalos célokra használható elektronikus levélcímét vagy távközlési úton való elérhetőségét. Az egyeztetés során azonban a szöveg - adatvédelmi szempontokra való hivatkozással - akként módosult, hogy ezeket az adatokat meg lehet adni.



Az adatok megadásának azért van jelentősége, mert ezáltal jelentős mértékben meg lehet gyorsítani az ügyintézést. A Ket. ugyanis számos olyan eljárási cselekményt szabályoz - például az értesítés az eljárás megindításáról, a hiánypótlási felhívás, értesítés valamely eljárási cselekmény időpontjáról és helyszínéről - , amelyeket elektronikus vagy távközlési úton sokkal gyorsabban le lehet bonyolítani, mint a hagyományos postai úton, s ráadásul az ilyen módon küldött értesítés olcsóbb is. Célszerű ezért minden lehetséges módon (például a személyes félfogadásnál, az elektronikus tájékoztatási rendszeren keresztül) felhívni az ügyfelek figyelmét arra: noha az említett adatok megadása nem kötelező, megadásukkal az ügyintézés gyorsaságát segítik elő. Ezzel kapcsolatban hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a Ket. 162. § (5) bekezdése értelmében a hatóság elektronikus levelezés útján csak azzal az ügyféllel tarthat kapcsolatot, aki e célból a hatóságnak az elektronikus levélcímét átadta. Ugyanez a rendelkezés mondja ki, hogy az ügyfél elektronikus elérhetőségi adatai közé tartozik az elektronikus levélcím mellett a telefonszám, mobil-telefonszám, faxszám stb. A Ket. 168. § (1) bekezdése kifejezetten lehetővé teszi, hogy az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélő útján szóban, továbbá telefax útján, illetve ha jogszabály így rendelkezik, szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján írásban is tarthatja a kapcsolatot. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése azt is felsorolja, hogy melyek azok az eljárási cselekmények, amelyeket távbeszélő útján is le lehet bonyolítani. Ez a felsorolás azonban igen szerencsétlenre sikeredett, hiszen - mint erre már utaltunk - a felsorolásban szereplő háromnál jóval több eljárási cselekményt lehet távbeszélő lebonyolítani. (Ebbe a körbe tartozik például az ügyintézővel való időpont-egyeztetés, a hatósági ellenőrzésről történő előzetes értesítés, a tájékoztatás-kérés az elsőfokú határozat jogerőre emelkedéséről.) Az adatvédelmi szempontokra történő hivatkozást pedig meglehetősen komikussá teszi, ha az ügyfél (vagy az eljárás más résztvevője) telefonszáma fellelhető a nyilvános távbeszélő névsorban, avagy megtudható a mobilszolgáltató tudakozójától. (Egyébként pedig: a T-com ugyan nem adja meg a titkos telefonszámot, ám bárki számára elérhető külön szolgáltatásként vállalja, hogy arra üzenetet továbbít.) 36. § (1) A kérelemhez csatolni kell a jogszabályban előírt mellékleteket. Mellékletként nem lehet az ügyféltől szakhatósági állásfoglalás csatolását kérni. (2) Az ügyfél-azonosításhoz szükséges adatok kivételével az ügyféltől nem kérhető olyan adat igazolása, amelyet valamely hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell, és a személyes adatok tekintetében az adat továbbítását az adott ügy elbírálásához szükséges célból törvény lehetővé teszi vagy az ügyfél saját személyes adat tekintetében ezt kéri. (3) Ha az ügyfél kéri az eljáró hatóságtól, hogy az más hatóságtól szerezze be az általa megjelölt adatra vonatkozó igazolást, ezt írásba kell foglalnia. A kérelemnek ez a része az ügyfél személyes adata tekintetében adat kezeléséhez, illetve továbbításához való hozzájárulásnak minősül. (4) Ha a szükséges adatokat a (2) bekezdés szerint az eljáró hatóság szerzi be, az ehhez szükséges illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj fizetési kötelezettségét az ügyfél az eljáró hatóságnál teljesíti. Az igazgatási szolgáltatási díj a megkeresett hatóság bevétele. Gyakori, hogy a kérelem nem bírálható el bizonyos mellékletek (például helyszínrajz, kivitelezési terv) csatolása nélkül. Ezért mind az ügyfél-tájékoztató szórólapon, mind az elektronikus úton való tájékoztatásnál fel kell hívni az ügyfél figyelmét ezekre a mellékletekre (továbbá arra is, hogy milyen összegű illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetnie). Oka van annak, hogy a Ket. megtiltja mellékletként szakhatósági állásfoglalás csatolásának megkövetelését. Az úgynevezett szakhatósági modellnek ugyanis pontosan az a lényege, hogy az ügyfél tehermentesítése érdekében nem az ügyfél, hanem a jogszabály által a határozat meghozatalára feljogosított szerv köteles beszerezni a szakhatóságok állásfoglalását. Ezt azonban egyes szervek akként próbálták - nem egyszer jogszabályi úton - kijátszani, hogy előírták az ügyfél számára mellékletként a szükséges szakhatósági állásfoglalás csatolását. Még jelentősebb könnyítést jelent az ügyfelek számára a (2) bekezdés. Maga az ötlet nem új: már az Áe. 1980-81-es átfogó felülvizsgálata során felmerült javaslatként: ne lehessen az ügyféltől olyan adat igazolását kérni, amelyet bárhol az országban valamely hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Akkor e javaslat megvalósításának technikai akadályai voltak, hiszen nem állott a közigazgatás rendelkezésére az ehhez szükséges számítástechnikai háttér, sőt egyes szervek számára még a távbeszélőn keresztül történő kapcsolatfelvétel is komoly nehézséget okozott. Időközben a helyzet alapvetően megváltozott: az elektronika betört a közigazgatás világába, így ma már nincs technikai akadálya az eredeti javaslat megvalósításának. Azt meg kell mondani őszintén: ez kétségtelenül bizonyos többletterhet hárít a közigazgatásban dolgozókra, de ez a többletteher lényegesen csekélyebb annál, mint amekkora az ügyfelekre hárulna, ha nekik kellene beszerezniük a szükséges igazolásokat. Az ügyfél kérése csak akkor teljesíthető, ha tőle elvárható mértékben helyzetbe hozza az eljáró szervet, tehát például születési helyének és időpontjának közlésével megkönnyíti anyakönyvi kivonatának beszerzését, avagy az ingatlanára vonatkozó azonosító adatok rendelkezésre bocsátásával lehetővé teszi az ingatlan tulajdoni lapjának beszerzését. A (3) bekezdés első mondatában megjelölt kérelmet tartalmazhatja az eljárás megindítására irányuló kérelem, de azt külön kérelemként is elő lehet terjeszteni (ha például az ügyfél csak később tudja meg, hogy a szóban forgó okiratra szükség van). Az természetes, hogy mindenki csak saját személyes adata tekintetében terjeszthet elő ilyen kérelmet, ez alól csak a törvényes képviselő (például a kiskorú gyermek helyett szülője vagy gyámja), illetőleg az ügygondnok jelent kivételt.



37. § (1) Az eljáró hatóság a kérelem megérkezését követően haladéktalanul ellenőrzi, hogy a kérelem megfelel-e a 35. § (1) és (2), továbbá a 36. § (1) és (3) bekezdésében foglalt követelményeknek. (2) Ha az ügyfél a kérelmet hiányosan nyújtotta be, az eljáró hatóság a kérelem beérkezésétől számított nyolc napon belül megfelelő határidő megjelölése és a mulasztás jogkövetkezményeire történő figyelmeztetés mellett - hiánypótlásra hívja fel. (3) Törvény vagy kormányrendelet a hiánypótlási felhívás kibocsátására nyolc napnál hosszabb határidőt is megállapíthat. Az ügy természete megkívánhatja, hogy az ügyfél bizonyos mellékleteket - például bizonyítékokat, műszaki vagy egyéb terveket - csatoljon kérelméhez. Fontos korlátozás azonban, hogy mellékletként nem lehet szakhatósági hozzájárulás csatolását kérni; vagyis a hatóság a reá háruló eljárási terheket nem háríthatja át az ügyfelekre. E korlátozás „címzettjei” nem csupán a jogalkalmazó szervek, hanem legalább ilyen mértékben a különös eljárási szabályok kidolgozói és kibocsátói. Az ügyfelek eljárási terheit rendkívül nagy mértékben csökkenti a törvénynek az az új rendelkezése, amely szerint az ügyféltől nem kérhető olyan adat igazolása, amelyet valamely közigazgatási hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Ügyelni kell azonban arra, hogy ez az adatkezelésre vonatkozó szabályok maradéktalan megtartásával történjék. Ezért mondja ki a törvény: ha az ügyfél kéri, hogy az eljáró szerv valamelyik másik közigazgatási hatóságtól szerezze be az ügyfél által megjelölt adatra vonatkozó igazolást, a kérelemnek ez a része az adatkezeléshez, illetőleg adattovábbításhoz való hozzájárulásnak minősül. Gyakori eset, hogy az ügyfél által benyújtott kérelem hiányos: nem tartalmaz valamely fontos adatot vagy mellékletet. Ezért a törvény - a jogalkalmazó szervek régi óhajának eleget téve - szabályozza a hiánypótlásra való felhívást. Ezzel kapcsolatos az a fontos részhatáridő, hogy az eljáró közigazgatási hatóság a kérelem beérkezését követően haladéktalanul köteles ellenőrizni, hogy a kérelem megfelel-e a jogszabályi előírásoknak. Amennyiben hiányosságot tapasztal, úgy a hiánypótlási felhívás kibocsátásának határideje a kérelem beérkezésétől számított 8. nap. Az (1) bekezdés lényegében munkaszervezési szabály, amely ezt a tévhitet kívánja eloszlatni, hogy amennyiben valamely ügyben harminc nap az ügyintézési határidő, az ügyintéző ráér a kérelmet a huszonkilencedik napon kézbe venni. A haladéktalan szó azt jelenti, hogy az (1) bekezdésben meghatározott vizsgálatot az ügyintéző lehetőség szerint még az ügyirat átvételének napján, vagy ha ez valamilyen okból nem lehetséges, a következő munkanapon köteles elvégezni. A (2) bekezdésben feltüntetett nyolc nap tehát az a legvégső határidő, ameddig már a hiánypótlási felhívásnak is meg kell történnie. Mivel ez nem igényel végzést, műfaja az ügyfélhez intézett udvarias levél, amely természetesen megszólítást is tartalmaz, s egész hangneme tükrözi a közigazgatás ügyfélbarát jellegét. Ezekből a kívánalmakból azonban nem következik, hogy a felhívásnak egyedi írásműnek kell lennie, történhet a felhívás egy előregyártott űrlap megfelelő rovatainak kitöltése útján is. Az ügyfél hiánypótlási kötelezettségének - amennyiben az adat-igazolásra vonatkozik - a Ket. 36. § (3) bekezdésében szabályozott kérelem előterjesztése útján is eleget tehet. Nem véletlen, hogy a Ket. csupán a hiánypótlási felhívás kibocsátására nézve állapított meg határidőt, magára a hiánypótlásra nem. Erre általános határidőt nem is lehet megjelölni, hiszen néha csupán egy adat pótlólagos közléséről van szó, máskor viszont egy hagyatéki - netán polgári peres - eljárás lefolytatására van szükség. Az utóbbi esetben a hiánypótlási felhívás része lehet az eljárás felfüggesztéséről szóló végzésnek, s nem is a hiánypótlásra, hanem az eljárás megindításának igazolására célszerű határidőt megszabni. Ettől eltekintve a hiánypótlási határidőt az eljáró hatóság állapítja meg, ahhoz igazodóan, hogy mit kell pótolni. Ha például egy műszaki tervdokumentációt kell pótlólag elkészíttetni, ez a határidő több hónapos is lehet. (Az ügyfélnek érdekében áll az eljárás mielőbbi megkezdése, ezért vélelmezhető, hogy minden tőle telhetőt megtesz a határidő megtartása érdekében.) Előfordulhat, hogy az ügyfél a részére megállapított határidőt rajta kívülálló okból - például a tervező betegsége miatt - nem tudja megtartani. Ilyenkor lehetőség szerint még a határidő letelte előtt kérheti a hiánypótlási határidő meghosszabbítását. A (3) bekezdés lehetővé teszi, hogy törvény vagy kormányrendelet a hiánypótlási felhívás kibocsátására nyolc napnál hosszabb határidőt állapítson meg. 38. § (1) A természetes személy ügyfél az elsőfokú eljárás megindítására irányuló kérelmét az eljárásra hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságnál, vagy ha jogszabály azt nem zárja ki, lakcíme, illetve a foglalkoztatójának székhelye, telephelye szerinti székhelyű, azonos hatáskörű hatóságnál, ennek hiányában pedig a lakcíme vagy munkahelye szerint illetékes jegyzőnél is előterjesztheti, aki azt öt napon belül továbbítja a hatáskörrel rendelkező illetékes hatósághoz. (2) Törvény vagy kormányrendelet az (1) bekezdéstől eltérően is kijelölheti azt a hatóságot, amelyikhez a kérelem előterjeszthető. (3) Az elektronikus ügyintézéshez szükséges ügyfélkapu létesítésére szolgáló egyszeri azonosító kódot az ügyfél a 160. § (5) bekezdésében, illetve kormányrendeletben meghatározott más hatóságnál kérheti. Az (1) bekezdés - a jogi személyekhez és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervekhez képest - kedvezményezett helyzetbe hozza a természetes személy ügyfeleket az elsőfokú eljárás megindítására irányuló kérelem benyújtási helyét illetően. Ennek az az indoka, hogy sokan lakóhelyüktől távol dolgoznak (kapnak gyógykezelést), s emiatt nehézséget jelentene számukra a kérelemnek a hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságnál való előterjesztése. Persze a kérelmet postai úton is el lehet juttatni, de az ügyfél - főként ha mielőbb szüksége van egy hatósági engedélyre azért ragaszkodik a személyes előterjesztéshez, mert így a hatóság meggyőződhet róla, hogy a kérelem megfelel-e a jogszabályi előírásoknak, s az esetleges hiány pótlására nyomban az előterjesztéskor fel tudja hívni az ügyfelet.



Éppen ezért az (1) bekezdésben megjelölt szerv nem szorítkozhat a postás szerepkörére, hanem ha a konkrét ügyben nincs is illetékessége, de a hasonló ügyekben hatáskörrel rendelkezik, az ügyfél által személyesen előterjesztett írásbeli kérelmet köteles haladéktalanul megvizsgálni abból a szempontból, hogy tartalma megfelel-e az irányadó jogszabály rendelkezéseinek és az ügyfél csatolta-e a szükséges mellékleteket (vagy kérte-e a hatáskörrel rendelkező illetékes szervtől azoknak helyette történő beszerzését). Ha azt állapítja meg, hogy a kérelem hiányos, az ügyfelet azonnali vagy megfelelő határidőn belüli hiánypótlásra hívja fel, az utóbbi esetben azzal, hogy a hiányzó mellékletet már közvetlenül a hatáskörrel rendelkező illetékes szervnek küldje meg. A hiánypótlásra irányuló felhívást célszerű a kérelemre feljegyezni és az ügyféllel aláírattatni. A (2) bekezdés felhatalmazást ad arra nézve, hogy törvény vagy kormányrendelet a (1) bekezdésben foglaltak helyett vagy mellett más hatóságot is kijelölhessen, amelynél a kérelem előterjeszthető. Az ilyen hatóságra értelemszerűen irányadók a kommentár előbbi bekezdésében kifejtettek. Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti azt a szabályt, hogy az ügyintézési határidő a kérelemnek az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz történő megérkezése napján kezdődik. A (2) bekezdés, amely - kihasználva az elektronika által nyújtott előnyöket - széles mozgásteret biztosít az ügyfélnek arra nézve, hogy hol lép be az elektronikus szolgáltató rendszerbe, már általános szabály, amely független attól: az ügyfél természetes vagy jogi személy. Annak azonban, hogy az ügyfél bejusson az informatikai rendszerbe, elengedhetetlen feltétele egy hiteles helyen (a Ket.-ben vagy kormányrendeletben meghatározott hatóságnál) történő személyes megjelenés - természetesen a személyazonosításra alkalmas igazolvánnyal felfegyverkezve. Az erre feljogosított hatóság azonosítja az ügyfelet és a rendszerbe való belépést biztosító kóddal látja el. Ezt az azonosítási feladatot a Ket. 160. §-ának (5) bekezdése alapján elsődlegesen az okmányirodák látják el, amelyek elérése - mivel ma már országosan több mint 280 működik belőlük - nem jelent az ügyfelek számára aránytalan megterhelést. Jegyzőkönyv és hivatalos feljegyzés 39. § (1) Az (5) és (6) bekezdésben szabályozott esetek kivételével az ügyfél, a tanú, a szakértő meghallgatásáról, a szemle lefolytatásáról, a helyszíni ellenőrzésről és a tárgyalásról, valamint a szóban előterjesztett kérelemről jegyzőkönyvet vagy hangfelvételt, vagy kép- és hangfelvételt kell készíteni. (2) A jegyzőkönyv tartalmazza a) az eljáró hatóság megnevezését, az ügy tárgyát és az ügyiratszámot, b) a jegyzőkönyv készítésének helyét és időpontját, c) a meghallgatott személy természetes személyazonosító adatait, lakcímét, eljárásjogi helyzetét és elérési lehetőségét, d) a meghallgatott személy jogaira és kötelességeire való figyelmeztetés megtörténtét, e) az ügyre vonatkozó lényeges nyilatkozatokat és megállapításokat, f) a szemle és a hatósági ellenőrzés során tapasztalt, az ügy eldöntése szempontjából lényeges körülményeket és megállapításokat, g) a meghallgatott személy, az eljárási képességgel nem rendelkező személy képviselője, az eljáró ügyintéző és a jegyzőkönyvvezető oldalankénti aláírását. (3) A hangfelvétel a (2) bekezdés a)-f) pontjában felsoroltakat és az eljáró ügyintéző nevét tartalmazza. A hangfelvételt tartalmazó hanghordozó eszközt az iratokhoz kell csatolni, vagy arról tizenöt napon belül a (2) bekezdésnek megfelelő tartalmú jegyzőkönyvet kell készíteni. (4) Ha a hatóság vezetője a tanú vagy a bejelentő személyes adatainak zárt kezelését rendelte el, az ügy hozzáférhető iratai között a jegyzőkönyvnek olyan másolata helyezhető el, amely nem tartalmazza a (2) bekezdés c) pontja szerinti adatokat és a meghallgatott személy aláírását. (5) A szóbeli kérelemről nem kell jegyzőkönyvet készíteni, ha a) a hatóság a kérelmet azonnal teljesíti, és az ügy elintézésére vonatkozó szabályok szerint elegendő a teljesítést az ügyiratra feljegyezni vagy a nyilvántartásba bevezetni, b) a hatóság a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását tartalmazó döntését azonnal meghozza. (6) Hivatalos feljegyzésben kell rögzíteni az olyan eljárási cselekményt, amelyről nem készül jegyzőkönyv vagy hangfelvétel, vagy kép- és hangfelvétel. A hivatalos feljegyzés tartalmazza felvételének helyét és időpontját, az ügy tárgyát és számát, az eljárási cselekményt, az eljáró ügyintéző nevét és aláírását. (7) Nem kell jegyzőkönyvet, illetve hivatalos feljegyzést készíteni abban az esetben, amikor a hatóság az ügymenetre vonatkozó általános vagy az adott ügy állásáról szóló tájékoztatást nyújt az ügyfél részére. E § az egyes eljárási cselekmények dokumentálásának módjáról rendelkezik. Két jellemzője: hogy már rendelkezik a korszerű technikai eszközök felhasználásáról (például kép- és hangfelvétel készítése), illetőleg rugalmas módon a dokumentálási módok széles skálájának alkalmazását teszi lehetővé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ügyintéző minden eljárási cselekmény esetén tetszése szerint választhat a dokumentálási módok között. A választásnál ugyanis figyelembe kell venni - az adott eljárási cselekmény jellegét, helyszínét és ebből esetleg adódó korlátokat, továbbá



- azt, hogy a dokumentációt az ügyintéző nem önmaga számára készíti, nem is pusztán az ügyfél számára, hanem a dokumentáció alapján hoz döntést esetleges jogorvoslatot elbíráló szerv (a másodfokú hatóság, illetőleg a bíróság), illetőleg arra szüksége van az eljárást és a döntést hivatalból vizsgáló szervnek (például a felügyeleti vizsgálatot tartó felettes szervnek vagy az ügyésznek) is. Az eljárási cselekmények dokumentálásának hagyományos módja a jegyzőkönyv készítése. Ennek nagy előnye, hogy például a lényeges nyilatkozatokat szó szerint tartalmazza, s mivel a jegyzőkönyvet a meghallgatott személy is aláírja, utólag nem tehető vitássá és nem tagadható le, hogy mit mondott. Épp ezért vannak olyan eljárási cselekmények - például tárgyalás tartása, tanú meghallgatása, a szakhatóságok közötti egyeztetés, nagyobb jelentőségű ügyekben a helyszíni szemle megállapításainak rögzítése - amelyek dokumentálására még akkor is célszerű a jegyzőkönyvi formát választani, ha ennek érdekében bizonyos szervezési intézkedésekre van szükség. A jegyzőkönyv tartalmi elemeit a (2) bekezdés szabályozza, amelynek c) pontja - szerencsére - már megkívánja a meghallgatott személy elérési lehetőségének rögzítését. Ez az esetek egy részében nem is személyes adat, hanem például a szakhatóság képviselőjének hivatali elérhetőségét tünteti fel. Az említett adatra azért van szükség, mert a későbbi eljárási szakaszban újabb egyeztetés vagy meghallgatás válhat indokolttá. Elvileg a hangfelvétel, valamint a kép- és hangfelvétel alkalmas lehet a jegyzőkönyv - legalább átmeneti időre szóló kiváltására, de itt már adódhatnak problémák. Előfordul, hogy esetleg a nyilatkozat legfontosabb része - például az erős háttérzaj miatt - nem érthető, de technikai vagy gépkezelési hiba miatt az is megtörténhet, hogy az egész felvétel vagy annak egy része használhatatlan, s emiatt az eljárási cselekményt meg kell ismételni (ennek költségei ilyen esetben az eljáró hatóságot terhelik, s ráadásul az ügy elbírálása is késedelmet szenved). Mivel a közigazgatási eljárásban a szabad bizonyítás elve érvényesül, alkalmazható a képfelvétel is, amely lehet film-, videóés fényképfelvétel. (Egy fényképfelvételen például meg lehet örökíteni valamely szabálytalanságot épp úgy, mint a védelem alá helyezni kívánt természeti értéket.) Ám ilyenkor sem lehet kizárni a technikai hibát, ami esetleg azzal jár, hogy a bizonyíték pótolhatatlan (például az útépítés során előkerült avar-kori sírt még a régészeti feltárás előtt eldózerolták, de a sírt ábrázoló fénykép az előhívás során fényt kapott). A (4) bekezdés első alkalommal utal egy új eljárási jogintézményre - a tanú vagy bejelentő személyes adatainak zárt kezelésére - ezért e rendelkezés csak az 54. § (4) és (5) bekezdésében foglaltak ismeretében válik érthetővé. Már e helyen felhívjuk azonban a figyelmet arra: gyakorlatilag semmit sem ér a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelése, ha a jegyzőkönyvbe olyan egyéb - nem személyes - adatok kerülnek, amelyek alapján a tanú kiléte teljes bizonyossággal vagy nagy valószínűséggel megállapítható. Célszerű tehát erre a jegyzőkönyv készítésénél figyelmet fordítani. Ugyanez a veszély akkor is fennáll, ha a tanú személyes adatait zártan kezelik ugyan, de az iratokhoz csatolva található egy, a tanút ábrázoló kép- és hangfelvétel vagy azonosításra alkalmas hangfelvétel. Az (5)- (7) bekezdés könnyítéseket tartalmaz az eljáró hatóság számára. Így például a hatósági ellenőrzés során gyakran olyanok a körülmények, hogy nincs lehetőség jegyzőkönyv készítésére, ilyenkor azt általában a hivatalos feljegyzés pótolja. Ebben rögzíteni kell az ellenőrzés során megállapított tényeket, az esetleges intézkedéseket (például az emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszer megsemmisítése), a laboratóriumi vizsgálat céljából történt mintavételt és a minta azonosító számát), az esetleges tanúk nevét és elérhetőségét. Nem árt, ha az ügyfél záradék formájában elismeri a hivatalos feljegyzésben feltüntetett tényeket (például a fogyatékosságok fennállását), ám erre nem kötelezhető; a hivatalos feljegyzése enélkül is bizonyító erejű. A (7) bekezdésben foglaltakat nem szabad félreértelmezni. A törvényalkotó e rendelkezésben csupán azt akarta kimondani: magáról a tájékoztatásról nem kell sem jegyzőkönyvet, sem hivatalos feljegyzést készíteni. Ebből azonban nem következik, hogy olyan ügyben, amelyben a hatóság az ügy állásáról tájékoztatást adott az ügyfél számára, a bizonyító erejű eljárási cselekményekről sem kell jegyzőkönyvet vagy hivatalos feljegyzést készíteni. Kivételesen az is előfordulhat, hogy az ügyfél részére adott tájékoztatásról is indokolt hivatalos feljegyzés készíteni, mert ahhoz jogkövetkezmények fűződnek. Ilyen például az, ha a tájékoztatás keretében - amennyiben ez korábban nem történt meg a hatóság felhívta az ügyfél figyelmét valamely határidő jogvesztő jellegére vagy az ügyfél jogellenes magatartásának jogkövetkezményeire. Képviselet 40. § (1) Ha jogszabály nem írja elő az ügyfél személyes eljárását, helyette törvényes képviselője vagy meghatalmazottja, továbbá minden esetben az ügyfél és képviselője együtt is eljárhat. Az ellenérdekű ügyfél (ügyfelek) képviseletét nem láthatja el ugyanaz a személy. (2) Ha az ügyfél nem személyesen jár el, a hatóság az eljáró személy képviseleti jogosultságát megvizsgálja, és indokolt esetben írásbeli meghatalmazást kérhet. (3) A hatóság köteles megvizsgálni a jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet képviselőjének, az ügyvédnek és az ügygondnoknak a képviseleti jogosultságát.



(4) A hatóság visszautasítja a meghatalmazott eljárását, ha az nem alkalmas az ügyben a képviselet ellátására, vagy ha képviseleti jogosultságát az erre irányuló felhívás ellenére sem igazolja, továbbá ha a képviseletet jogszabályi felhatalmazás nélkül, rendszeresen, anyagi haszonszerzésre törekedve kívánja ellátni. A képviselő visszautasítása esetén a hatóság felhívja az ügyfelet, hogy járjon el személyesen, vagy gondoskodjék a képviselet ellátására alkalmas, írásbeli meghatalmazással rendelkező képviselőről. (5) A természetes személy ügyfél részére, ha ismeretlen helyen tartózkodik vagy nem tud az ügyben eljárni, és nincs törvényes képviselője vagy meghatalmazottja, az eljáró hatóság kezdeményezésére a gyámhatóság ügygondnokot rendel ki. (6) Jogszabály a képviselet egyéb módját is meghatározhatja, és a képviseleti jogosultság igazolását meghatározott formához kötheti. (7) Az iratokat az ügyfél részére, ha pedig törvényes képviselője, ügygondnoka vagy írásban meghatalmazott képviselője van, ezek részére, továbbá a (6) bekezdés szerint kijelölt egyéb képviselő részére kell kézbesíteni; a személyes megjelenésre szóló idézés kézbesítése azonban a megidézett részére történik, képviselőjének egyidejű értesítésével. A hatósági eljárás nem nélkülözheti az írásbeliséget, hiszen az a bizonyítás, a visszakereshetőség alapja. Az egyes eljárási cselekményeknél szóban elhangzó közlés, vagy az ott észlelt tények, körülmények hiteles dokumentálása nélkülözhetetlen. A törvény meghatározza a jegyzőkönyv kötelező tartalmi elemeit, a jegyzőkönyv alapjául szolgáló hangfelvétellel kapcsolatos szabályokat, valamint a jegyzőkönyv kezelésének módját azokban az esetekben, ha a tanú személyes adatainak zártan történő kezelését rendelték el. A hivatalos feljegyzés az eljárási cselekmények írásban történő rögzítésének formája. Minden olyan esetben készíthető, amikor a törvény nem jegyzőkönyv felvételét teszi kötelezővé. Az ügyfél a hatósági eljárásban személyesen, vagy ha jogszabály nem írja elő az ügyfél személyes közreműködését, képviselője útján járhat el. A képviselő az egyes eljárási cselekményeket az ügyfél helyett végzi. A képviselő általában az ügyfél törvényes képviselője, meghatalmazottja lehet, kivételes esetben az ügygondnok jár el képviselőként. A képviselet tekintetében a legfontosabb változás, hogy a törvény már nem csak az ügyfelet helyettesítő képviseletről rendelkezik, hanem lehetővé teszi az ügyféllel együtt eljáró képviselő tevékenységét is. Vannak olyan eljárások, amelyekben az ügyfél csak személyesen járhat el, képviselő útján nem (ilyen például a házasságkötési eljárás). Ezt az adott ügykategóriára vonatkozó jogszabály mondja ki. Ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában - az ügyfél dönthet úgy, hogy őt meghatalmazott képviselje az eljárásban, illetőleg - törvényi rendelkezés alapján - mert például az ügyfélnek nincs eljárási képessége - az ügyfél személyesen nem járhat el, hanem helyette törvényes képviselője vesz részt az eljárásban. Az ügyfél és képviselője együttes eljárását a Ket. nem tiltja. Más kérdés azután, hogy ilyenkor egyes ügyekben kizárólag az ügyfél, más ügyekben viszont kizárólag a törvényes képviselő tehet érvényes jognyilatkozatot. A Ket. a meghatalmazottakkal kapcsolatban nem támaszt meghatározott követelményeket. Az a dolgok logikájából következik, hogy csak eljárási képességgel rendelkező személy lehet meghatalmazott, de sem az ügyféli jogállás, sem az egyetemi jogi végzettség nem előfeltétele a meghatalmazottként történő eljárásnak. Így az ügyfélnek széleskörű választási lehetősége van a tekintetben, hogy kit kér fel (bíz meg) meghatalmazottként történő képviseletével. A meghatalmazott lehet például az ügyfél hozzátartozója, barátja, szomszédja, ügyvéd, vagy bárki más, akiben az ügyfél megbízik. A Ket. csak a kizáró okokat határozza meg. Ilyen kizáró ok, hogy ellenérdekű ügyfelek képviseletét nem láthatja el ugyanaz a személy. A (2) bekezdés előírja az eljáró személy képviseleti jogosultságának megvizsgálását. Ez kis településeken - ahol mindenki mindenkit ismer - a polgármesteri hivatal munkatársai számára nem nehéz, s többnyire még a személyi igazolvány felmutatását sem igénylő feladat, hiszen tudják, hogy a meghatalmazottként eljáró személy apja vagy házastársa az ügyfélnek. Ám önmagában véve a hozzátartozói kapcsolat még nem alapozza meg a meghatalmazottként jelentkező személy képviseleti jogosultságát, hiszen közeli hozzátartozók is állhatnak jogvitában egymással, illetőleg arra sincs garancia, hogy a meghatározott által felvett segély valóban eljut-e az ügyfélhez, s nem vándorol-e az italbolt pénztárába. Erre az esetre vonatkozóan mondja ki a Ket., hogy a hatóság indokolt esetben írásbeli meghatalmazást kérhet. Tehát a Ket. a képviseleti jogosultság igazolásához nem feltétlenül követeli meg az írásbeli meghatalmazást, hanem az e tárgyban való állásfoglalást a hatóságra bízza. Az állásfoglalásnál tekintettel kell lenni a meghatalmazottnak az ügyfélhez való viszonyára (főként a rokoni kapcsolatára), illetőleg az ügy jellegére. Így például kevéssé valószínű, hogy az ügyfél helyett az adókivetésért és a befizetési lapért jelentkező családtag ne az ügyfél megbízásából járna el. - Amíg a Ket. a természetes személy ügyfelek esetében - az életszerűséghez igazodó mértékben - liberális a képviseleti jogosultság vizsgálatát illetően, addig a szervezetek tekintetében, valamint az ügyvédek és az ügygondnokok esetében nem igen lehet eltekinteni az írásbeliségtől a képviseleti jogosultság igazolásánál. Előfordul, hogy valamely településen akad egy botcsinálta ügyvéd, aki - jogi végzettség birtokában vagy anélkül - anyagi ellenszolgáltatás fejében rendszeresen vállalja mások képviseletét, noha nem bejegyzett ügyvéd. Mivel az ilyen tevékenység zugírászatnak minősül, erre vonatkozik a (4) bekezdés egyik rendelkezése, amely az említett esetben kötelezővé teszi a képviselő visszautasítását. [A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 248. §-a szerint zugírászat miatt az büntetendő, aki jogosulatlanul, üzletszerűen ügyvédi, jogtanácsosi vagy közjegyzői tevékenységet végez.] Ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet az SzB 22. áf.-ra. Ugyancsak a képviselő visszautasítása a jogkövetkezménye annak, ha a képviselettel megbízott személy nem alkalmas az ügyben a képviselet ellátására. Ezt az eljáró hatóság az ügy jellegére és a képviselő által elvégezni kívánt eljárási cselekményre tekintettel állapítja meg.



Adott esetben visszautasítási ok lehet a képviselő fiatal kora, zavaros beszéde, ittas állapota, továbbá az is, ha egy bonyolult ügyben - iskolázatlansága vagy csekély értelmi képessége miatt - a képviselő nyilvánvalóan nem képes hatékonyan és eredményesen ellátni a képviselettel járó feladatokat. A képviselő visszautasítása végzéssel történik. E végzés ellen önálló fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél az érdemi határozat ellen irányuló fellebbezésben emelhet kifogást a visszautasítás ellen. Az eljárás folytatásának nem akadálya, ha az ügyfél nem tesz eleget a végzésben foglalt felhívásnak és nem jár el személyesen, illetőleg nem gondoskodik más, megfelelő képviselőről. Ilyenkor az ügyfél bevonásával kell az eljárást folytatni: őt kell értesíteni az egyes eljárási cselekmények - például tanú meghallgatása, helyszíni szemle - időpontjáról és neki kell kézbesíteni a döntéseket. Kivételesen, az (5) bekezdésben szabályozott valamely okból azonban a képviselő visszautasítása esetén szükség lehet ügygondnok kirendelésének kezdeményezésére. (Például ha az ügyfél egészségi állapota miatt nem tud az ügyben eljárni és a visszautasított meghatalmazott helyett nem bízott meg más képviselőt.) Ez azonban csak akkor indokolt, ha az ügy állása és jellege folytán még a határozat meghozatala előtt szükség van az ügyfél nyilatkozatára vagy más érdemi eljárási állásfoglalására. (Egyszerű ügyekben, ha például az ügyfél hatósági bizonyítványt kért, illetőleg építési engedélyért folyamodott, s a rendelkezésre álló adatok szerint a kérelem teljesítésének nincs akadálya, nem lenne értelme az ügygondnok kirendelésének.) A képviselet lehet teljes körű felhatalmazáson alapuló, amely feljogosítja a meghatalmazottat arra, hogy az ügyfél számára beadványokat szerkesszen, az ügyfél nevében a hatóságnál eljárjon, eljárási cselekményeken (például a tanú meghallgatásánál) részt vegyen, az ügyfél helyett indítványokat (például más szakértő kirendelésére irányuló kérelmet) terjesszen elő vagy jognyilatkozatot tegyen. A gyakorlatban azonban előfordul egy meghatározott eljárási cselekmény elvégzésére korlátozódó felhatalmazás is: például a más irányú elfoglaltsága miatt akadályozott ügyfél meghatalmaz valakit, hogy helyette és képviseletében vegyen részt a helyszíni szemlén és utólag tájékoztassa az ügyfelet az ott történtekről. (Az önmagában véve nem kifogásolható, ha az ilyen alkalomszerű meghatalmazott a munkájáért ellenértéket fogad el.) Hatósági közvetítő 41. § (1) Ha jogszabály lehetővé teszi, a nagyszámú ügyfelet érintő eljárásban a hatóság - lehetőleg az ügy tárgyához igazodó felsőfokú végzettségű hatósági közvetítőt vehet igénybe. (2) Nem lehet hatósági közvetítő: a) az ügyfél, az eljárásban ügyfélként részt vevő szervezet tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, illetve az ügyféllel munkavégzésre irányuló szerződéses kapcsolatban álló személy, b) a hatósággal vagy a hatóság felügyeleti szervével közszolgálati vagy más, munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy, c) az, aki személyében vagy hozzátartozója révén érintett az ügyben, d) akitől más okból nem várható elfogulatlan közreműködés. (3) A hatósági közvetítő a) gondoskodik arról, hogy az érintettek hiteles, szakszerű és közérthető tájékoztatást kapjanak mind az eljárás céljáról, mind az annak megvalósulása kapcsán várható következményekről, illetve az esetleges kedvezőtlen változások (hatások) megelőzésére vagy mérséklésére irányuló intézkedésekről, b) tájékoztatja az ügyfeleket az ügyben irányadó jogszabályok rendelkezéseiről, az anyagi jogi és eljárásjogi jogszabályokban meghatározott jogaikról, c) közvetít a hatóság és az ügyfelek, illetve az ellenérdekű ügyfelek között annak érdekében, hogy az eljárás céljának eléréséhez kölcsönösen elfogadható megoldási módot találjanak, d) összegyűjti és rendszerezett formában a hatóság rendelkezésére bocsátja az ügyfelektől beérkezett, az eljárás tárgyára vonatkozó észrevételeket. (4) A hatóság - ha törvény azt nem zárja ki vagy nem korlátozza - lehetővé teszi a hatósági közvetítő számára az iratokba való betekintést, továbbá megad számára minden olyan segítséget, amely szükséges a tevékenységének ellátásához. (5) A hatósági közvetítő köteles megőrizni a tevékenysége során tudomására jutott védett adatot, és köteles gondoskodni a személyes adatok védelméről. (6) Ha a hatósági közvetítő a neki felróható okból nem teljesíti feladatát, eljárási bírsággal sújtható, és a felmerült költségek viselésére kötelezhető. (7) A hatósági közvetítőt munkájáért díj illeti meg, és a költségviselés szabályai szerint igényt tarthat költségeinek megtérítésére. (8) A hatósági közvetítők közigazgatási hivatal által vezetett nyilvántartása tartalmazza a hatósági közvetítő természetes személyazonosító adatait, képesítését, az elérhetőségéhez szükséges adatokat, valamint azt a tevékenységi kört, amelyben hatósági közvetítőként eljárhat. E § új jogintézményt vezet be a közigazgatási eljárásjogba. Világjelenség ugyanis, hogy növekszik a sok ügyfél részvételével folyó eljárások száma. Ennek egyik oka a technikai fejlődés: az utak, autópályák, repülőterek építése. A másik ok, hogy egy demokratikus államban megnövekszik az állampolgárok közéleti aktivitása: egyre többen kívánnak beleszólni valamilyen módon a lakóhelyük vagy tágabb környezetük helyzetét formáló döntésekbe.



Magyarországon is egyértelműen megnövekedett a lakosság aggodalma és közéleti aktivitása olyan esetekben, amikor valamely tervezett beruházás potenciális környezeti veszélyforrás, vagy bizonyos területen előre prognosztizálható módon ténylegesen is hátrányos hatást gyakorol az épített vagy természeti környezetre. Az ügyfelek természetes igénye, hogy közérthető és megalapozott tájékoztatást kapjanak a tervekről, különös tekintettel az esetleges káros hatások minimalizálására irányuló intézkedésekről, módjuk legyen még a döntés meghozatala előtt észrevételeiket és javaslataikat megtenni, ha vannak alternatív megoldások, azokat is ismertessék velük, tájékoztassák őket mind eljárási jogaikról, mind anyagi jogi igényeikről. A törvény a hatósági közvetítő kirendelésétől és tevékenységétől várja a vázolt célkitűzések megvalósulását. A mediátor intézménye más jogterületeken már a magyar jogban is meghonosodott, bár szélesebb körű hazai tapasztalatok még nem állnak rendelkezésre. A hatósági közvetítő a közigazgatási hatósági ügyek sajátosságaihoz igazodó mediátor.

1

(9) A (8) bekezdés szerinti nyilvántartásnak a hatósági közvetítő nevére, elérhetőségére, képesítésére, valamint tevékenységi körére vonatkozó adatai nyilvánosak. A Ket. 41. §-a bevezeti a hatósági közvetítő intézményét és meghatározza a hatósági közvetítők közigazgatási hivatal által vezetett nyilvántartásában szereplő adatok körét. A hatósági közvetítői tevékenység jellegénél fogva szükséges, hogy a névre, elérhetőségre, tevékenységi körre vonatkozó adatok az ügyfelek számára hozzáférhetőek legyenek. Tekintettel arra, hogy a közvetítők nyilvántartásában szereplő fenti adatok nyilvánosságának elrendelése törvényi szintet követel meg, szükségessége válik a Ket. 41. §-ának ezzel történő kiegészítése. A hatósági közvetítő új résztvevője a közigazgatási eljárásnak. A jogintézmény bevezetését két ok tette szükségessé: - világszerte megnőtt a mediáció jelentősége, ami arra irányul, hogy a különböző jogviták ne szükségképpen a bíróság vagy más hatóság előtt, közhatalmi döntéssel záruljanak le, hanem az egymással szembenálló felek - legyenek bár tulajdonosok és munkavállalók, avagy beruházók és környékbeli ingatlantulajdonosok - egy közvetítő közreműködése révén egyezzenek meg egymással. - az Európa Tanács egyik ajánlása arra ösztönzi a tagállamokat, hogy fordítsanak különös figyelmet a sok ügyfél részvételével folyó hatósági eljárásokra és alkalmazzanak új jogi megoldásokat annak érdekében, hogy az érintett polgárok hallatni tudják hangjukat. A hatósági közvetítő pártatlan személy: nem a hatóság embere, de nem is az ügyfelek képviselője. Általában akkor hatékony a közvetítő tevékenysége, ha ismert, köztiszteletben álló személyiség. Ez a garancia ugyanis arra, hogy a szembenálló felek megbízzanak benne, elhiggyék pártatlanságát. Hatósági közvetítő igénybevétele akkor indokolt, ha nagyszámú ügyfelet érint az eljárás és az ellenérdekű felek között éles a szembenállás. Ez többnyire akkor fordul elő, ha a környezetre valamilyen káros hatást gyakorló - például zajt, bűzt, füstöt okozó - beruházás készül, illetőleg a környékbeli ingatlantulajdonosok - kellő alappal vagy anélkül - ilyen hatásoktól tartanak. Akkor is hasznos lehet a hatósági közvetítő tevékenysége, ha az ügyfelek valamilyen okból nem bíznak a hatóságban (mert például a Honvédelmi Minisztérium erre felhatalmazott szervezeti egysége adja ki az építési engedélyt a honvédelmi célú beruházáshoz). A törvényjavaslat - helyesen - még az eljáró hatóságra bízta annak eldöntését, hogy melyik ügyben tartja indokoltnak hatósági közvetítő igénybevételét. Az elfogadott törvényszöveg annyiban köti meg az eljáró hatóság kezét, hogy nem a Ket. rendelkezései alapján nyitja meg a lehetőséget a hatósági közvetítő kirendelésére, hanem csak akkor, ha ezt az adott ügykategóriára vonatkozó különös eljárási jogszabály lehetővé teszi. A helyi területi közigazgatási szervek munkájának megkönnyítése érdekében a (8) bekezdés előírja, hogy a közigazgatási hivatalok vezessenek nyilvántartást a hatósági közvetítőkről. Ennek a nyilvántartásnak természetesen valamennyi, az adott területen működő közigazgatási hatóság számára hozzáférhetőnek kell lennie, de egy 2005. évi törvénymódosítás óta a nyilvántartásban foglalt legfontosabb adatok nyilvánosak. A Ket.-nek a hatósági közvetítőkre vonatkozó végrehajtási rendelete a hatósági közvetítőkről szóló 179/2005. (IX. 9.) Korm. rendelet. Kizárás 42. § (1) Az ügyintéző és az adott ügyben kiadmányozási jogkörrel rendelkező vezető a saját és hozzátartozója ügyének elintézésében nem vehet részt. (2) A másodfokú érdemi döntés előkészítésében és meghozatalában nem vehet részt az, aki a megtámadott határozat meghozatalában vagy előkészítésében alsóbb fokon részt vett, továbbá az, aki az ügyben tanúvallomást tett, illetve hatósági közvetítőként, az ügyfél képviselőjeként vagy szakértőként járt el. (3) Az eljárásban nem vehet részt ügyintézőként az, akitől nem várható el az ügy tárgyilagos megítélése.

1 Beiktatta: 2005. évi LXXXIII. törvény 323. §.



A kizárás azt kívánja megelőzni, hogy a hatósági oldalról olyan személy működjön közre a döntés előkészítésében és meghozatalában, aki helyzeténél fogva nem pártatlan, vagy róla ez kellő alappal feltételezhető. Az (1) és a (2) bekezdés tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek fennállása esetén az ügyintézőt, illetőleg a kiadmányozási jogkörrel rendelkező vezetőt ki kell zárni az eljárásból. Ehhez képest a (3) bekezdésben megjelölt esetben a kizárás tárgyában mérlegelési jogkörben dönt az erre jogosult személy vagy szerv. Ki lehet zárni például azt a személyt, aki a Ket. 172. § g) pontja alapján nem hozzátartozója ugyan valamelyik ügyfélnek, de vele szoros kapcsolatban áll (például keresztszülője vagy cégbeli tulajdonostársa), az ügyfelek egyikének közismert haragosát, azt, aki az ügyféllel perben áll. A mérlegelési jogkörben hozott kizáró döntés meghozatalánál a hatóságba vetett bizalom foroghat kockán. Ezért az elfogultság iránti gyanú felkeltésére alkalmas körülményt is figyelembe kell venni. Nem az a perdöntő, ha az érintett ügyintéző vagy vezető kijelenti: ő haragosának vagy barátjának az ügyében is képes megőrizni pártatlanságát. Egyszerűen nem szabad tápot adni olyan feltevéseknek, hogy azért született az ügyfélre nézve hátrányos döntés, mert az ügyintéző vagy vezető nem volt tárgyilagos. Ha tehát valakit az ügyintézésből kizárnak, ez semmiképpen sem megbélyegzés: nem azt jelenti, hogy a kizárás tárgyában döntést hozó személy a tárgyilagosság hiányával gyanúsította meg a kizárt köztisztviselőt. 43. § (1) Az ügyintéző és a kiadmányozási jogkörrel rendelkező vezető a hatóság vezetőjének haladéktalanul, de legkésőbb az ok felmerülésétől számított három napon belül köteles bejelenteni, ha vele szemben kizárási ok áll fenn. A kizárási okot az eljárás megindulásáról, illetve a kizárási okról való tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül az ügyfél is bejelentheti. (2) A kizárás tárgyában a hatóság vezetője - az ügyfél által bejelentett kizárási okról végzésben - dönt, szükség esetén más ügyintézőt jelöl ki, továbbá arról is dönt, hogy meg kell-e ismételni azokat az eljárási cselekményeket, amelyekben a kizárt ügyintéző járt el. A hatóság vezetője az ügyintéző kizárása tárgyában való döntésre feljogosíthatja a belső szervezeti egység vezetőjét is. (3) Ha a hatóságnál nincs másik, megfelelő szakképzettséggel rendelkező ügyintéző, az ügyintézőt a felügyeleti szerv vezetője jelöli ki. (4) Ha a kizárási ok a hatóság vezetőjével, illetve az államigazgatási hatósági jogkörben eljáró polgármesterrel, főpolgármesterrel, jegyzővel, főjegyzővel, a közgyűlés elnökével szemben merül fel, az ügyben - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a felügyeleti szerv által kijelölt másik azonos hatáskörű hatóság jár el. E rendelkezést nem kell alkalmazni a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással, illetve a jogszabályban meghatározott mértékű - nem mérlegelési jogkörbe tartozó - adó- vagy más fizetési kötelezettség megállapításával kapcsolatos ügyekben. (5) A (4) bekezdésben felsorolt személyek a kizárási okot a felügyeleti szerv vezetőjének kötelesek bejelenteni. (6) A hatóság vezetője az elfogultságot az egész szerv tekintetében bejelentheti. (7) A hatóság a saját ügyének elintézésében hatóságként nem vehet részt. E rendelkezés alkalmazásánál saját ügynek az az ügy minősül, amelyben a hatóságnak a 15. § (1) bekezdése alapján ügyféli jogállása van. A hatóság azonban nem válik kizárttá amiatt, mert a döntésben megállapított fizetési kötelezettség (adó, bírság) teljesítése az általa megjelölt számlára történik. (8) A (6) és (7) bekezdésben szabályozott esetben az eljáró hatóság kijelölésére a (4) bekezdés rendelkezése az irányadó. (9) A hatósági ügyben eljáró testület tagjával és vezetőjével, továbbá az eljáró hatóság kiadmányozási jogkörrel rendelkező vezetőjével szemben megfelelően alkalmazni kell a kizárás szabályait. (10) Önkormányzati hatósági ügyben a kizárásra vonatkozó döntésre a külön törvényben meghatározott, személyes érintettséggel kapcsolatos eljárás az irányadó. A kizárás az ügy elfogulatlan intézéséhez fűződő érdek biztosítéka. A kizárásra vonatkozó szabályokat a törvény a jogalkalmazási tapasztalatok figyelembevételével - továbbfejleszti. A hatályos szabályozáshoz képest új rendelkezés, hogy a kizárás tárgyában döntésre jogosult vezető arról is határoz: meg kell-e ismételni azokat az eljárási cselekményeket, amelyekben a kizárt ügyintéző járt el. A törvény - ott, ahol ez életszerű - bizonyos körben maga adja meg a felmentést a vezető kizártsága esetére. Teljesen indokolatlan lenne például, hogy a felettes szerv jelöljön ki ügyintézőt a jegyző gyermekének anyakönyvezéséhez, a jegyzőt - a többi helyi lakossal együtt - alanyi jogon megillető parkolási engedély kiadásához, vagy az általa fizetendő, a jogszabályban megállapított összegű adó kivetéséhez. Célszerűnek látszott azt is lehetővé tenni, hogy a közigazgatási hatóság vezetője indokolt esetben az egész szervre vonatkozóan bejelenthesse az elfogultságot. Kimarad viszont a szabályozásból az Áe. 19. §-ának (8) bekezdése, az önkormányzati tulajdonú lakások kiürítésére irányuló eljárást lefolytató jegyző kijelölése, amelynek - mint egyetlen ügyfajtára vonatkozó különös rendelkezésnek - nincs helye az általános szabályok között. A Ket. 42. §-hoz fűzött magyarázat szerint a kizárási okot - a látszat megőrzése végett - szélesen kell értelmezni. Ezért a köztisztviselő akkor jár el helyesen, ha azt a kizárási okot is bejelenti a hatóság vezetőjének, amely ugyan őt ténylegesen nem fosztja meg az ügy tárgyilagos megítélésére irányuló képességétől, ám - esetleg némi rosszindulattal - ezzel kapcsolatos gyanú forrása lehet (például egy labdarugó csapatban játszik az ügyféllel, korábban élettársak voltak). Az ilyen - a hatóság tekintélyének megóvására irányuló - bejelentés alapján nem feltétlenül kell kizárni az ügyből a köztisztviselőt, de mindenképpen jobb, ha a vezető az efféle tényről a köztisztviselő, nem pedig az ügyfél bejelentése alapján értesül. Attól viszont mindenképpen tartózkodni kell, hogy a kizárási okok körét parttalanná szélesítse a hatóság vezetőjének gyakorlata. Nem kizárási ok tehát, ha az ügyintéző és az ügyfél ugyanazon horgász egyesület tagja, ugyanabban az utcában lakik, gyermekeik osztálytársak stb.



A köztisztviselő által tett bejelentés nyomán - akár kizárja őt a vezető az ügyintézésből, akár nem - nem kell végzést hozni. Kizárás esetén elegendő az ügyet másra átszignálni vagy eseti jelleggel a kiadmányozásra mást feljogosítani. (Mindkettő belső munkaszervezési intézkedés, nem tartozik az ügyfélre.) A kizárás mellőzése esetén is elegendő ezt szóban közölni a köztisztviselővel. Ám az nem árt, ha a hatóság vezetője hivatalos feljegyzésben rögzíti az esetleges kizárási ok bejelentését és saját döntését. Az ügyfél által bejelentett kizárási ok nyomán végzést kell hozni. Ebben - kizárás esetén - csak azoknak az eljárási cselekményeknek a megismétlését kell elrendelni, amelyekben az eljáró személy kilétének valamilyen jelentősége lehetett. Nem tartozik ebbe a körbe a hiánypótlási felhívás vagy az idézés kibocsátása, ugyanakkor a tanú meghallgatása vagy a helyszíni szemle már ilyen lehet (a tanúnak a kérdéseket tendenciózusan is fel lehet tenni, s a helyszíni szemlénél is előfordulhat, hogy a hatóság nevében eljáró személy azt veszi észre, amit akar). Szép, szép a kizárás, de nem szabad vele kapcsolatban túlzásokba esni. Kissé komikus lenne ugyanis, ha például egy fővárosi kerület polgármestere számára a minden kerületi lakosnak alanyi jogon járó parkolási igazolványt egy másik kerület polgármesteri hivatala bocsátaná ki. Ezért teszi lehetővé a (4) bekezdés második mondata az indokolatlan - merőben formális - kizárások mellőzését. A kizárással kapcsolatban sok hasznos iránymutatást nyújt a jogalkalmazók számára az SzB 17. és 24. áf. Új rendelkezés, hogy a hatóság vezetője az elfogultságot az egész szerv tekintetében bejelentheti. (Erre más közhatalmi eljárásokban - például a büntetőeljárásban - eddig is lehetőség volt.) Ilyen bejelentésre sor kerülhet például akkor, ha a köztiszteletben álló volt polgármesterrel szemben kellene - mérlegelési jogkörben - valamilyen szankciót alkalmazni. Ugyancsak új rendelkezés, hogy a hatóság a saját ügyének elintézésében hatóságként nem vehet részt (tehát például önmaga számára nem adhat építési vagy egyéb engedélyt, önmagával szemben nem alkalmazhat szankciót). A hatósági jogállás és az ügyféli jogállás ütközése rendszerint úgy fordul elő, hogy a hatóság kifejezetten tulajdonosi jogállásából eredően kezdeményez olyan hatósági eljárást, amelyben - kizárás hiányában - neki lenne hatásköre az érdemi döntés meghozatalára. Ezzel kapcsolatban azonban indokolt rámutatni: pusztán a tulajdonosi jogállás nem feltétlenül alapozza meg a kizárást. Ha például az önkormányzat tulajdonában lévő lakás bérlője fordul valamilyen kérelemmel a polgármesteri hivatalhoz, ez az ügy nem minősül a hatóság saját ügyének. A (10) bekezdés az önkormányzati hatósági ügyben a kizárással kapcsolatban külön törvény rendelkezésére utal. Ez a külön törvény a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.). Ennek 14. §-a szerint a képviselő-testület döntéshozatalából kizárható az, akit vagy akinek hozzátartozóját az ügy személyesen érinti. A települési képviselő köteles bejelenteni a személyes érintettséget. A kizárásról az érintett képviselő kezdeményezésére vagy bármely települési képviselő javaslatára a képviselő-testület dönt. A kizárt települési képviselőt a határozatképesség szempontjából jelenlévőnek kell tekinteni. (Hasonló tartalmú rendelkezést foglal magában a bizottsági tagok tekintetében az Ötv. 26. §-a.) A (10) bekezdés rendelkezése alapján az Ötv. a Ket.-hez képest különös törvénynek számít, ha tehát akár a képviselő-testület, akár annak bizottsága a Ket. hatálya alá tartozó hatósági ügyben jár el, a kizárásra nézve nem a Ket. kategorikus jellegű 42. § (1) és (9) bekezdését, hanem az Ötv. ismertetett, a személyes érintettségre vonatkozó szabályát kell alkalmazni. (A kétféle rendelkezés között az a különbség, hogy személyes érintettség esetén az Ötv. nem teszi kötelezővé a testület tagjának kizárását, csupán lehetőséget ad erre.) A szakhatóság közreműködése 44. § (1) Jogszabály elrendelheti, hogy a határozat meghozatala előtt más hatóság (a továbbiakban: szakhatóság) állásfoglalását kell beszerezni. (2) A szakhatóságot az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság keresi meg, amely döntésének meghozatalánál kötve van a szakhatóságnak - a hatásköre keretei között kialakított - jogszabályon alapuló állásfoglalásához. (3) Törvény vagy kormányrendelet egyes ügyfajtákban kötelezheti az eljáró hatóságot és a szakhatóságokat az engedélyezési feltételek egyeztetés útján való megállapítására. (4) Az (1)-(3) bekezdésben foglaltak megfelelő alkalmazásával kell eljárni akkor is, ha jogszabály előírása alapján az engedélyezési feltételek előzetes megállapítása céljából előzetes (elvi) szakhatósági állásfoglalás kiadására kerül sor. (5) Ha a hatóság és a szakhatóság, vagy két vagy több szakhatóság egymással - egészen vagy részben - ellentétes egyedi előírást állapít meg vagy feltételt támaszt, a megkereső hatóságnak és az érintett szakhatóságoknak álláspontjukat - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nyolc napon belül egyeztetniük kell. (6) Az ügyfél vagy meghatalmazottja által az eljárás megindítása előtt beszerzett, az ügy tárgyára vonatkozó, hat hónapnál nem régebbi szakhatósági állásfoglalást akkor fogadja el a hatóság, ha a hozzá, illetve a szakhatósághoz korábban benyújtott kérelem tartalmának azonosságát a szakhatóság megállapította. (7) Ha a szakhatósági eljárásban válik szükségessé az ügyfél hiánypótlásra való felhívása, erről, valamint a hiánypótlás elmulasztásáról a szakhatóság öt napon belül értesíti a megkereső hatóságot. A hiánypótlás elmulasztása miatt a megkereső hatóság szünteti meg az eljárást. Hosszú időn át az volt a szabály a közigazgatási jogban, hogy amennyiben több - egymással mellérendeltségi viszonyban álló - engedélyező hatóság volt, az ügyfélnek mindegyiktől külön-külön kellett beszereznie a számára szükséges engedélyt. Ez például egy családi ház építésénél 6- 8 közigazgatási eljárást igényelt. A munkáltató állam érdekeit sértette a közhatalmi állam túlburjánzása, amely oda vezetett, hogy a munkavállaló - házépítés engedélyezésére való hivatkozással - sorozatosan kérezkedett el a munkahelyéről. A múlt század hatvanas éveiben azután kormányhatározat született a hatósági engedélyezési eljárások rendszerének egyszerűsítéséről.



Ennek az volt a központi gondolata, hogy a jogszabály a gyakrabban előforduló engedélyezési fajták mindegyikére jelöljön ki az érintett hatóságok közül egy koordináló szervet. Az ügyfél egyedül ezzel a koordináló szervvel álljon eljárási kapcsolatban, míg a többi engedélyező hatóság - az úgynevezett szakhatóságok - állásfoglalását a koordináló szerv szerezze be és foglalja bele egy - a saját neve alatt kibocsátott - közös határozatba. Ez a szakhatósági modell, amelynek az a lényege, hogy egyfelől a koordináló szerv, másfelől a szakhatóságok között nem létesít alá-fölérendeltségi viszonyt, hanem minden hatóság a továbbiakban is megőrzi döntési önállóságát. Azaz a koordináló szerv csupán összegyűjti a szakhatóságok állásfoglalását, de ahhoz kötve van, és sem meg sem változtatja, sem figyelmen kívül nem hagyhatja. A koordináló szervnek tehát annyi eljárási többletjoga (vagy inkább kötelezettsége) van, hogy - szervezi az engedélyező szervek közös eljárási cselekményeit (például az együttes helyszíni szemlét), - ha két vagy több szakhatóság egymással ellentétes követelményt támaszt, akkor az ellentét feloldása érdekében az érintett szakhatóságokat egyeztetésre hívja fel, - a szakhatóságok előírásait és feltételeit közös határozatba foglalja, illetőleg akár csak egyetlen szakhatóság nemleges állásfoglalása esetén a kérelmet elutasítja. A (6) bekezdéssel kapcsolatban indokolt utalni rá: a Ket. 36. § (1) bekezdése értelmében a kérelem mellékleteként az ügyféltől nem lehet a szakhatósági állásfoglalás csatolását kérni. Ha azonban az ügyfél vagy jogelődje rendelkezik hat hónaposnál nem régebbi szakhatósági állásfoglalással, azt - a korábbi és az új kérelem tartalmi azonossága esetén - az eljáró hatóság elfogadja. A kérelmek azonosságát elektronikus úton is ellenőrizni lehet, s ha az megállapítást nyer, a szakhatóságtól nem kell új állásfoglalást kérni. Az említett hat hónapnak az új kérelem hatósághoz érkezésekor kell fennállania, s a korábbi szakhatósági állásfoglalás elfogadását nem befolyásolja, ha a hat hónap az új eljárás tartama alatt lejár. Az érintett szakhatóságot ilyen esetben csak akkor kell bevonni az új eljárásba, ha ez a különböző szakhatóságok ellentétes feltételeinek egyeztetése végett szükséges. A (7) bekezdés indokolt és ésszerű kivételt jelent ama szabály alól, hogy az ügyfél csak a koordináló szervvel áll eljárási kapcsolatban. E szabály következetes megtartása ugyanis oda vezetne, hogy amennyiben a szakhatóság észleli a kérelem valamilyen fogyatékosságát, a koordináló szervnél kellene kezdeményeznie az ügyfélnek hiánypótlásra való felhívását, majd a hiányzó adat vagy irat a koordináló szerv útján jutna el a szakhatósághoz. Mivel az a bonyolult út indokolatlanul meghosszabbítaná az eljárást, a (7) bekezdés ilyen esetben lehetővé teszi a szakhatóság és az ügyfél közvetlen kapcsolatba lépését. A szakhatóságok állásfoglalásával és eljárásával kapcsolatban felhívjuk a figyelmet az SzB 1. és 7. áf.-ra. 45. § (1) A szakhatóság hozzájárulását, a hozzájárulása megtagadását, az egyedi szakhatósági előírást vagy feltételt (a továbbiakban együtt: szakhatósági állásfoglalás), valamint ezek indokolását az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság - a közreműködő szakhatóság megnevezésével - határozatába foglalja. (2) A szakhatósági állásfoglalás ellen külön fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél a határozat ellen irányuló fellebbezés keretében gyakorolhatja az ezzel kapcsolatos jogorvoslati jogát. (3) Ha a szakhatóság a számára meghatározott ügyintézési határidőn belül nem nyilatkozik, az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság a szakhatóság felügyeleti szervéhez fordul. (4) A szakhatóság a szakhatósági állásfoglalásának figyelmen kívül hagyására, illetve az eljárásának mellőzésére hivatkozással felügyeleti eljárást kezdeményezhet. A szakhatósági modellt - mint a több engedélyező hatóság részvételével folyó összevont eljárás keretét - nem az Áe. vezette be, a törvény csupán az általános érvényű szabályozás szintjére emelte a műszaki igazgatás körében már jól bevált eljárási jogintézményt. Ennek az a lényege, hogy az ügyfél csupán egyetlen közigazgatási hatósággal kerül eljárási kapcsolatba, s az hivatalból szerzi be a társhatóságok állásfoglalását. Az eljárás végeredményeként - ha a kérelem teljesíthető - csupán egyetlen határozatot hoznak, de az annyiféle engedélynek számít, mint ahány hatóság részt vett az eljárásban. Az a közigazgatási hatóság, amellyel az ügyfél kapcsolatba kerül, koordinátori szerepet tölt be az eljárásban, de egyébként mellérendeltségi viszonyban áll a szakhatóságokkal, s kötve van azok állásfoglalásához. Ekként a szakhatósági közreműködés nem érinti a szakosított engedélyező hatóságok hatáskörét, nem csorbítja önálló döntési jogukat, ugyanakkor a szakhatósági modell nagymértékben csökkenti az ügyfél eljárási terheit. A törvény - anélkül, hogy a modell lényegét megváltoztatta volna - részletesen szabályozza a szakhatósági közreműködéssel folyó eljárás rendjét. Elmaradt azonban az a rendelkezés, amelynek értelmében, ha a szakhatóság a megszabott határidőn belül nem válaszol a hozzá intézett megkeresésre, hozzájárulását megadottnak kell tekinteni. Ez a szabály eredetileg az eljárás egyszerűsítését és meggyorsítását kívánta elősegíteni. A szakmai bonyodalmak elkerülésének érdeke arra késztette a koordinátori feladatokat ellátó szerveket, hogy ne alkalmazzák „a hallgatás egyenlő belegyezés” elvét, hanem mindig várják be a szakhatóságok írásbeli válaszát, még akkor is, ha az - esetleg többszöri sürgetés nyomán - csupán a határidőn túl érkezik hozzájuk. Az a szakhatóságok vezetőit terhelő felelősség, hogy ilyen határidő-túllépések minél ritkábban forduljanak elő. A koordinációért felelős szervek azonban nem vállalhatják át annak a jogkövetkezményeit, hogy a szabályosnak tűnő engedély alapján felépített létesítményt utólag jelentősen át kell alakítani, mivel az engedély nem tartalmazta valamely szakhatóság feltételeit vagy előírásait. További fontos változás a törvényben, hogy a szakhatóságot a koordinátori feladatokat ellátó hatóság keresi meg a szakhatósági állásfoglalás beszerzése érdekében. Nem ritka ugyanis ma a hatályos jogi szabályozásban, hogy az ügyfél kötelezettségévé teszik a hatósági eljárás lefolytatásához szükséges további hatósági engedélyek beszerzését.



A hatályos Áe. nem rendelkezik azokról az esetekről, amikor a szakhatóságok egymásnak ellentmondó feltételeket szabnak a szakhatósági engedélyben. Ez azzal a következménnyel járhat, hogy az ügyfél csak a jogorvoslati fórumok igénybevételével élve juthat el az ellentmondások feloldásához. Ennek kiküszöbölésére a törvény előírja a hatóság és a szakhatóságok közötti egyeztetési kötelezettséget az álláspontok tisztázására. A szakhatóságnak olyan szerkezeti formában kell megfogalmaznia állásfoglalását, hogy az könnyen beépíthető legyen a közös határozatba. (A szakhatósági állásfoglalást nem határozati formában kell kiadni.) Ezért az állásfoglalás először a szakhatóság érdemi döntését - rendszerint a kérelem teljesítéséhez való hozzájárulást, a hozzájárulás megtagadását, illetőleg az egyedi szakhatósági előírást vagy feltételt - tartalmazza (ez kerül majd a határozat rendelkező részébe), majd pedig a döntés indokolását. Az utóbbinál figyelemmel kell lenni a Ket. 72. § (1) bekezdésében foglaltakra. Ez amiatt fontos, mert egyes szakhatóságok gyakran adnak hiányos indokolást, így például elmulasztják megjelölni azokat a jogszabályi rendelkezéseket, amelyeken döntésük alapul, s így megnehezítik a koordináló szerv határozatszerkesztő munkáját. Az említett két elem minden szakhatósági állásfoglalás szükségképpeni része. Indokolt esetben azonban a szakhatósági állásfoglalás más elemeket is tartalmaz: így például az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevőinek járó költségtérítés illetve munkadíj összegéről szóló tájékoztatást. Az Áe. - az eljárás meggyorsításának szándékával -úgy rendelkezett, hogy amennyiben a szakhatóság a számára meghatározott ügyintézési határidőn belül nem nyilatkozik, hozzájárulását megadottnak kell tekinteni. (Ez valójában a jogszerű hallgatással történő döntés egyik válfaja volt.) Ez a szabályozás a gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Előfordult például hogy a szakhatóság az ügyintéző szabadsága vagy betegsége miatt lépte túl az ügyintézési határidőt. (Ez valójában a rossz munkaszervezés következménye volt, hiszen az ügyintéző tartós távolléte esetén - bármi is legyen annak az oka - át kell nézni a nála lévő ügyiratokat, s a soron kívül intézendő vagy rövid határidejű ügyeket más ügyintézőre kell átszignálni.) Ilyenkor a koordináló szerv - teljesen jóhiszeműen - megadottnak tekintette a szakhatóság állásfoglalását, s ennek megfelelő tartalmú határozatot adott ki, az ügyfél pedig lemondott fellebbezési jogáról, s gyakorolni kezdte a határozatban biztosított jogát (így például elkezdte az építkezést). Ha azután a szakhatóság ezt követően írásban közölte hozzájárulásának megtagadását, a koordináló szerv - az ügyfél által jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogra való tekintettel nem volt olyan eljárásjogi helyzetben, hogy törvényesen visszavonhatta volna a határozatot. Ebből szinte feloldhatatlan ellentmondás keletkezett, hiszen például egy közegészségügyi szempontból veszélyes vagy a környezetre súlyos kárt vagy veszélyt jelentő létesítmény használatba vételét nyilvánvalóan nem szabad megengedni. Erre figyelemmel a Ket. nem vette át a korábbi szabályt, hanem úgy rendelkezett, hogy amennyiben a szakhatóság a megszabott határidőn belül nem nyilatkozik és a szakhatóság vezetője nem élt a Ket. 33. § (8) bekezdésében biztosított határidő-meghosszabbítási jogával, a koordinátor szerv a szakhatóság felettes szervéhez fordul, s így kényszeríti a szakhatóságot az írásbeli állásfoglalásra. A szakhatósági állásfoglalás(ok) ellen külön fellebbezésnek nincs helye, hanem az ügyfél a közös érdemi határozat elleni fellebbezéssel gyakorolhatja jogorvoslati jogát. Ez a helyzet akkor is, ha az ügyfélnek semmi baja nincs a határozatot kibocsátó szervvel, mert az a maga részéről megadta volna a kért engedélyt, s valamelyik szakhatóság nemleges állásfoglalása miatt kényszerült a kérelem elutasítására. A fellebbezés elbírálására a határozatot hozó szerv felettes szerve jogosult, amely az érintett szakhatóság(ok) felettes szervének bevonásával hozza meg döntését. A másodfokú eljárásra értelemszerűen irányadók a szakhatósági modellről az eddigiek során kifejtettek. Ha valamely szakhatóság azt állapítja meg (arról értesül) hogy a koordinációra feljogosított szerv határozatának meghozatalánál figyelmen kívül hagyta szakhatósági állásfoglalását, vagy eleve be sem vonta az eljárásba, noha ez a jogszabály értelmében kötelessége lett volna, a koordinátor szerv felettes szervénél felügyeleti eljárást kezdeményezhet. Mivel a Ket. 121. § (1) bekezdésének c) pontja értelmében az ismertetett jogszabálysértés semmisségi oknak számít, a felügyeleti szerv - a határozat jogerőre emelkedésétől számított három éven belül - a határozatot a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogra való tekintet nélkül megsemmisítheti. (Más kérdés azután, hogy a hatóság törvénysértésének hátrányos jogkövetkezményeit nem lehet az ügyfélre hárítani, tehát ilyen esetben is helye van az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti keresetnek.) Idézés 46. § (1) Azt, akinek személyes meghallgatása az eljárás során szükséges, a hatóság határnap vagy határidő megjelölésével arra kötelezi, hogy előtte vagy a megjelölt helyen jelenjen meg. (2) Az ügyfél a kérelmére indult eljárásban nem kötelezhető a megjelenésre, kivéve, ha a hatóság a kérelemre indult eljárást hivatalból folytatja. (3) Az idézést - ha az ügy körülményeiből más nem következik - úgy kell közölni, hogy azt az idézett a megjelenésének megkönnyítése érdekében a meghallgatást megelőzően legalább öt nappal megkapja. (4) Az idézésben meg kell jelölni, hogy a hatóság az idézett személyt milyen ügyben és milyen minőségben (ügyfélként, tanúként stb.) kívánja meghallgatni. Az idézett személyt figyelmeztetni kell a megjelenés elmulasztásának következményeire. (5) Idézni írásban, távbeszélő útján vagy elektronikus úton lehet. (6) Az írásbeli idézéssel azonos hatályú, ha az eljárás során jelen levő személyt az ügyintéző más időpontra való megjelenésre kötelezi, ezt az iratra feljegyzi, és a megidézettel aláíratja.



Az idézésre vonatkozó rendelkezésekben nem sok újdonság van. Ha nem arra van szükség, hogy a megidézett személy például tárgyaláson vagy helyszíni szemlén való részvétel céljából - a hatóság által megszabott időben és helyen jelenjék meg, a lehetőséghez képest arra kell törekedni, hogy az idézés minél kevésbé zavarja a megidézett személy munkabeosztását vagy magánéletét. Ennek érdekében módot kell adni számára ahhoz, hogy az ügyfélfogadásra megállapított időszakokban meghatározott időn belül, de az önmaga által kiválasztott időpontban jelenjék meg. (Ilyenkor az idézésben vagy annak hátoldalán fel kell tüntetni az ügyfélfogadási időpontokat. Elektronikus ügyintézés esetén arra is lehetőség van, hogy az ügyfél előzetesen időpontot foglaljon le a maga számára.) Fix időpontra szólhat az idézés, ha ezt valamilyen eljárási vagy munkaszervezési ok indokolttá teszi. Szólhat úgy is az idézés, hogy például nyolc napon belül, az ügyintézővel távbeszélőn egyeztetett időpontban jelenjék meg az idézett a hatóságnál. A Ket. lehetővé teszi az elektronikus úton történő idézést is. Változatlan maradt az a szabály, hogy az ügyfél a kérelmére indult eljárásban csupán felkérhető, de nem kötelezhető a személyes megjelenésre. 47. § (1) A hatóság a székhelyén lakcímmel nem rendelkező személyt csak akkor idézheti a székhelyére, ha ezt jogszabály írja elő, vagy azt az érintett személy kéri, valamint ha az eljáró hatóság székhelyét előnyösebben érheti el a meghallgatni kívánt személy, mint azt a legalsóbb fokú hatóságot, amelynek székhelyén lakik vagy tartózkodik; egyébként a hatóságnak a legalsóbb fokú hatóságot kell megkeresnie a személy meghallgatása végett. (2) Az (1) bekezdésben foglalt korlátozás nem alkalmazható arra az esetre, ha az idézés célja a tárgyaláson, egyeztetésen való részvétel, továbbá ha a megkeresés útján történő meghallgatás csorbítaná az ügyfél (ügyfelek) eljárási jogait, illetve, ha az idézni kívánt személy lakó- vagy tartózkodási helyén nem működik olyan hatóság, amely megfelelő szakismeretek birtokában tudná elvégezni a szükséges eljárási cselekményt. (3) A fővárosban működő hatóság a főváros, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetője a megyei jogú város területéről, a körjegyző a körjegyzőség, a hatósági igazgatási társulás kiadmányozási jogkörrel rendelkező vezetője a társulás egész területéről idézhet. E rendelkezés is zömmel az Áe. szabályait veszi át. A (2) bekezdés harmadik tételében szabályozott esetben a meghallgatás foganatosítása végett azt a legalsó szintű és az ügyfél lakóhelyéhez legközelebbi hatóságot kell megkeresni, amely a megfelelő szakismeretek birtokában tudja elvégezni a szükséges eljárási cselekményt. 48. § (1) Az idézett személy köteles az idézésnek eleget tenni. (2) Ha az idézett személy az idézésnek nem tesz eleget, vagy meghallgatása előtt az eljárás helyéről engedély nélkül eltávozik, és távolmaradását vagy eltávozását megfelelően nem igazolja, továbbá ha az idézésre önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban jelenik meg, eljárási bírsággal sújtható, továbbá az eljárási cselekmény megismétlése miatti többletköltség megfizetésére kötelezhető. (3) Ha az idézett személy ismételt idézésre sem jelenik meg, és távolmaradását nem menti ki, a rendőrség útján elővezettethető. Az elővezetés foganatosításához - ha törvény másként nem rendelkezik - az ügyésznek a hatóság vezetője által kért jóváhagyása szükséges. Az elővezetés költségét az azt kérő hatóság előlegezi meg. 1

(4) Ha a hatóságnak tudomása van arról, hogy az elővezetni kívánt személy a Magyar Honvédség vagy a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagja, az elővezetés céljából az állományilletékes parancsnokot kell megkeresni. (5) Ha az idézett személy igazolja a távolmaradásának vagy eltávozásának menthető indokát, vissza kell vonni az eljárási bírságot megállapító és az elővezetést elrendelő végzést. (6) Ha jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet képviselője nem jelent meg az idézésre, és a képviselő nevét a vezető tisztségviselő a hatóság felhívására nem közli, a vezető tisztségviselő eljárási bírsággal sújtható, és kötelezhető a többletköltség megfizetésére. Az elővezetést ebben az esetben a vezető tisztségviselővel szemben lehet alkalmazni. A (2) bekezdésben vannak új szabályozási elemek. Ilyen például az idézett önhibájából eredő ittas vagy bódult állapot. Ezzel kapcsolatban a következőkre mutatunk rá: Az ügyintéző az esetek túlnyomó többségében nem rendelkezik orvosi végzettséggel, így az ittas vagy bódult állapotot csak bizonyos külső jelekből tudja megállapítani (ilyen például a bizonytalan járás, a hangoskodás, a zavaros beszéd.) A civil közigazgatási szervek alkoholszonda alkalmazására nem jogosultak. Ezért az ittasság vagy bódultság megítélésénél nagyfokú körültekintéssel kell eljárni, mivel egyes tünetek más okra is visszavezethetők (így például a bizonytalan járás lehet testi fogyatékosság következménye, míg bódult állapotot gyógyszerhatás is előidézhet). Ha tehát az eljáró hatóságnak van orvosi végzettségű munkatársa, célszerű őt a helyszínre hívni. Amennyiben ez nem lehetséges, az ügyintézőn kívül legalább a hatóság még egy munkatársa (helyszíni szemle esetében hatósági tanú) rögzítse hivatalos feljegyzésben a megidézett ittas vagy bódult állapotára vonatkozó megállapítását. A közigazgatási szerv nem nyomozóhatóság. Ezért nem végezhet nyomozást annak megállapítása végett: vajon az idézett önhibájából került-e ittas vagy bódult állapotba. Ennek vélelmezése tehát nem kifogásolható, hiszen a megidézett a fellebbezési eljárásban megdöntheti a vélelmet. Az természetesen nem kimentési ok, hogy barátainak unszolására ivott, avagy túlbecsülte szervezetének alkoholtűrő képességét. (Lásd erre nézve az SzB 15. áf.-át.) A (2) bekezdésnek az a rendelkezése, amelynek alapján az idézett az eljárási cselekmény megismétlése miatti többletköltség megfizetésére kötelezhető, különös szabálynak számít a költségviselésre vonatkozó általános szabályokhoz képest.

1 Módosította: 2007. évi XC. törvény 25. § (1) b).



E rendelkezés alkalmazása szempontjából tehát nincs jelentősége annak, hogy egyébként - az általános szabályok szerint - ki viselné az eljárási költségeket. Lényegében az említett rendelkezés része az is, hogy amennyiben az eljárási cselekményt az idézett ittassága vagy bódultsága miatt meg kell ismételni, az idézett a kudarcba fulladt első megjelenésével kapcsolatban költségtérítésre (az utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítésére) nem tarthat igényt. A (6) bekezdésben szabályozott esetben a vezető tisztségviselőt nem amiatt sújtják bírsággal, mert a szervezet képviselője nem jelent meg az idézésre, hanem amiatt, mert a képviselő nevének szándékos elhallgatásával akadályozza a hatóság munkáját. Új elem a szabályozásban, hogy a (6) bekezdés a vezető tisztségviselő elővezetését is lehetővé teszi. Értesítés 49. § Ha a hatóság nem tartja szükségesnek az ügyfél idézését, köteles az ügyfelet a tanú és a szakértő meghallgatásáról, a szemléről és a tárgyalásról - ha az ügy körülményeiből más nem következik - legalább öt nappal korábban értesíteni azzal a tájékoztatással, hogy a meghallgatáson (szemlén, tárgyaláson) részt vehet, de megjelenése nem kötelező. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni arra az ügyfélre is, akinek kérelmére az eljárást megindították. Az értesítést - ha az ügy körülményeiből más nem következik - úgy kell közölni, hogy az az eljárási cselekmény időpontja előtt legalább öt nappal az ügyfélhez megérkezzen. Az Áe. az eljárás meggyorsítása érdekében - az ügyfél megfelelő azonosítása mellett - lehetővé tette a távbeszélő útján történő idézést, s ahhoz az írásbeli idézéssel azonos jogkövetkezményeket kapcsolt. Ezeket a szabályokat a törvény is átveszi és kiegészíti az elektronikus úton történő idézéssel. Kimarad a törvényből az a hatályos szabály, amelynek értelmében a fegyveres erők és rendészeti szervek tagját az illetékes parancsnokság útján kell idézni. Az idézésre ugyanis gyakran olyan magánügyben kerül sor, amely jellegénél fogva éppúgy nem tartozik a parancsnokságra, mint ahogyan a többi munkáltatónak sem kell feltétlenül tudnia, hogy valamely alkalmazottját milyen ügyben és milyen minőségben idézte meg valamelyik hatóság. Ugyancsak kimaradtak a bírságra vonatkozó utalások, mivel az eljárás során kiszabható bírságra irányadó rendelkezés a 61. §-ban lelhető fel. Az idézésnél természetesen célszerű figyelembe venni a megidézett elfoglaltságát, így figyelemmel kell lenni arra, hogy a megjelenésre kötelezés időpontja a megidézettet a munkájában lehetőleg ne akadályozza. Az értesítés jogintézményét szabályozó rendelkezés lényege, hogy az ügyfél bizonyos eljárási cselekményekről időben értesüljön, így élni tudjon az eljárásban őt megillető jogokkal. Az értesítésben megjelölt eljárási cselekmény elmulasztása nem von maga után szankciót, hiszen az értesítés csak az ügyfél tájékoztatására szolgál. Ha a hatóság szükségesnek tartja az ügyfél jelenlétét, az eljárási cselekményre megidézi. Azt az ügyfelet azonban, akinek a kérelmére az eljárás megindult, csak értesíteni lehet az egyes eljárási cselekmények időpontjáról, kivéve az eljárás hivatalból való folytatása esetén. E §-sal kapcsolatban mindenek előtt az idézés és az értesítés egymáshoz való viszonyát kell tisztázni, már csak amiatt is, mert a rendelkezés azzal a szövegrésszel kezdődik, hogy ha a hatóság nem tartja szükségesnek az ügyfél idézését. Az idézés nem más, mint egy hatósági kötelezés arra nézve, hogy az idézett a hatóság előtt vagy a hatóság által megjelölt helyen jelenjék meg. Az idézéssel való szembeszegülés hátrányos jogkövetkezményeket vonhat maga után (eljárási bírság kiszabása, elővezetés, az eljárási többletköltség megfizetésére való kötelezés). A Ket. 46. § (2) bekezdése azonban kimondja: az ügyfél a kérelmére indult eljárásban nem kötelezhető a megjelenésre. Az ilyen eljárásban tehát nem teljesen azon múlik az ügyfél idézése, hogy a hatóság szükségesnek tartja-e vagy sem, hanem egyszerűen azon, hogy a Ket. nem teszi lehetővé. (E helyen is utalunk rá: a hatóságnak a kérelemre indult eljárásban is törvényes lehetősége van arra, hogy indokolt esetben személyes megjelenésre kérje fel az ügyfelet. Az ilyen felkéréshez azonban szankció semmiképpen sem kapcsolódhat, hátrányos jogkövetkezmény is legfeljebb annyiban, hogy ha az ügyfél nem működik együtt a hatósággal, nehezebbé válik a tényállás tisztázása.) Az értesítés azt a célt szolgálja, hogy az ügyfél gyakorolni tudja eljárási jogait: jelen lehessen a tanú és a szakértő meghallgatásán, a szemlén és a tárgyaláson, ott kérdéseket tehessen fel, bizonyítási indítványt tegyen stb. Mindenképpen magyarázatra szorul azonban a rendelkezés szövegében kétszer is előforduló ha az ügy körülményeiből más nem következik szövegrész. Itt a Ket. különböző rendelkezései közötti kapcsolatról van szó. Így például arról, hogy a Ket. 55. § (4) bekezdésében szabályozott okból a hatóság vezetője elrendelheti a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. A tanúvédelemnek ez a válfaja azonban édeskeveset érne, ha ugyanakkor az az ügyfél, akinek retorziójától a tanú tartott, az értesítés alapján jelen lehetne a tanú meghallgatásán. Ezért a Ket. 55. § (6) bekezdése kimondja: a tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárás egyéb részvevője, ha a tanú védett adatról tesz vallomást, továbbá ha elrendelték a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. Ilyen esetben tehát magától értetődő módon nem kell az ügyfélnek értesítést küldeni a tanú meghallgatásának időpontjáról. (Lásd erre nézve az SzB 18. áf.-t.) Hasonló a helyzet a szemle esetében is. Az Ket. 56. § (3) bekezdése szerint ugyanis az érintettnek a szemléről való értesítésére a Ket. 90. § az irányadó. A hivatkozott § (2) és (3) bekezdése pedig lehetővé teszi az előzetes értesítés mellőzését, ha az értesítés veszélyeztetné az ellenőrzés eredményességét. Ez a veszélyeztetés többnyire akkor állapítható meg, ha a szemletárgy birtokosa - aki adott esetben lehet az ügyfél is - az előzetes értesítés nyomán olyan intézkedéseket tehetne, amelyek lehetetlenné tennék a hatóság számára a valós tényállás megállapítását (így például a környezetszennyező üzem tulajdonosa a szemle időtartamára leállítaná a szennyezést előidéző gyártósorok tevékenységét, avagy azokon környezetszennyezést nem okozó munkafolyamatokat végezhetne). A kifejtetteket összefoglalva: az ügyfél előzetes értesítése az egyes eljárási cselekményekről garanciális jelentőségű az ügyfél eljárási jogainak gyakorlása szempontjából.



Ugyanakkor az értesítési kötelezettség nem kivételt nem tűrő szabály: a Ket. ugyanis részint az eljárás eredményessége érdekében, részint tanúvédelmi okból lehetővé teszi az értesítés mellőzését. Egyébként pedig az értesítés nem csupán írásban, hanem elektronikus úton vagy távközlési eszköz segítségével is történhet. A tényállás tisztázása 50. § (1) A hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez nem elegendőek a rendelkezésre álló adatok, hivatalból vagy kérelemre bizonyítási eljárást folytat le. (2) Létesítménnyel kapcsolatos, illetve tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban törvény vagy kormányrendelet együttműködésre kötelezheti az azonos hatáskörű, a hatásterületen illetékességgel rendelkező hatóságokat a tényállás tisztázása érdekében. (3) A hatóság által hivatalosan ismert és a köztudomású tényeket nem kell bizonyítani. (4) A hatósági eljárásban olyan bizonyíték használható fel, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. Bizonyíték különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemléről készült jegyzőkönyv, a szakértői vélemény, a hatósági ellenőrzésen készült jegyzőkönyv és a tárgyi bizonyíték. (5) A hatóság szabadon választja meg az alkalmazandó bizonyítási eszközt. Törvény előírhatja, hogy a hatóság a határozatát kizárólag valamely bizonyítási eszközre alapozza, továbbá törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyekben kötelezővé teheti valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, illetve előírhatja valamely szerv véleményének a beszerzését. (6) A hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli, és az ezen alapuló meggyőződése szerint állapítja meg a tényállást. (7) A hatóság a tényállás tisztázása szempontjából fontos tárgyi bizonyítékot és a bizonyítékként felhasználható iratot jegyzőkönyv felvétele mellett végzéssel lefoglalhatja. (8) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a tényállás tisztázásához a továbbiakban már nem szükséges tárgyi bizonyítékot és iratot nyolc napon belül ki kell adni annak, akitől azt lefoglalták. (9) A lefoglalt iratról az ügyfél vagy az irat birtokosának kérésére és költségére az eljáró hatóság hitelesített másolatot ad ki. A hatóság csak a tényállás ismeretében tud megalapozott döntést hozni. A tényállás megismeréséhez az egyszerű ügyekben elegendő az ügyfél kérelme és az eljáró szerv rendelkezésére álló hatósági nyilvántartások tartalma (az utóbbit pótolhatják a hatóság által hivatalosan ismert vagy köztudomású tények), más esetekben az ügyfelet kell felhívni arra, hogy az ő rendelkezésére álló bizonyítékokat (többnyire okiratokat vagy azok másolatát) bocsássa a hatóság rendelkezésére, de az is gyakori, hogy az ügyben bizonyítási eljárást kell lefolytatni. A bizonyítási eljárásban szükség van a hatóság és az ügyfelek együttműködésére. Ez a kérelemre indult eljárásokban általában nem okoz különös gondot, hiszen a kérelmezőnek érdekében áll, hogy elősegítse a tényállás mielőbbi tisztázását, ami a döntéshozatal - kedvező esetben a kérelem teljesítésének - előfeltétele. Némiképp más a helyzet az ellenérdekű ügyféllel, valamint a hivatalból indított eljárás ügyfelével, akinek nem feltétlenül az az érdeke, hogy a hatóság gyorsan és teljes körűen megismerje a tényállást. A Ket. azonban tartalmaz olyan jogi eszközöket, amelyek felhasználásával az ebben ellenérdekelt ügyfelet is rá lehet kényszeríteni a hatósággal való szükséges mértékű együttműködésre. A bizonyítási eljárás ura a hatóság. Ez alatt azt kell érteni, hogy általában az eljáró hatóság választja ki a legmegfelelőbb bizonyítási eszközöket, dönt az ügyfelek bizonyítási indítványairól, illetőleg arról, hogy mikor gyűlt össze elegendő, a hozandó döntést kellően megalapozó bizonyíték, azaz mikor lehet vagy kell befejezni a bizonyítási eljárást, s végül a bizonyítékok elemzése és értékelése alapján megállapítja a tényállást. A közigazgatási eljárásban a jogszabállyal korlátozható szabad bizonyítási rendszer érvényesül. Ennek az a lényege, hogy a Ket. nem tartalmazza a bizonyítékok taxatív felsorolását - a (4) bekezdés nem tekinthető ilyennek - hanem főszabályként azt mondja ki: minden olyan bizonyíték felhasználható, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. Ugyanakkor az (5) bekezdés lehetővé teszi, hogy meghatározott ügyekben a legmagasabb szintű jogszabályok - bizonyos tekintetben csak törvény, más vonatkozásban törvény vagy kormányrendelet - korlátok közé szoríthassák az eljáró hatóság döntési szabadságát a bizonyítékok megválasztását illetően. A szigorúbb korlátozás az, amikor törvény előírja, hogy a hatóság kizárólag valamely - a törvényben meghatározott - bizonyítási eszközre alapozhatja határozatát. Ennél lényegesen enyhébb az a korlátozás, amikor törvény vagy kormányrendelet előírja ugyan valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, de ugyanakkor nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy emellett az eljáró hatóság más bizonyítási eszközt is felhasználjon.



A (6) bekezdés deklarálja a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét, amikor kimondja: a hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli és ezen alapuló meggyőződése szerint állapítja meg a tényállást. Ennek főként akkor van különös jelentősége, ha a bizonyítékok ellentmondásosak: például a tanúk egymástól eltérően vallanak a tényállásról vagy a szakértők álláspontja számottevően különbözik. Vannak bizonyos módszerek, amelyek segítségével például az eltérő vagy ellentmondó vallomásokat szelektálni lehet. Ilyen például a helyszíni bizonyítási kísérlet, amikor a szereplőkkel eljátszhatják a tényállást, s az ügyintéző azt ellenőrzi: az egyes tanúk az általuk megjelölt helyszínről egyáltalán láthatták-e az eseményeket vagy hallhatták-e az ellenérdekű felek közötti szóváltást. Fontos új rendelkezés a Ket.-ben a (7) bekezdés, amely lehetőséget nyújt a fontos bizonyítékok lefoglalására. Ez egyrészt kizárja annak a lehetőségét, hogy az ügydöntő jelentőségű bizonyítékok az eljárás későbbi szakaszában elvesszenek vagy azok tartalmát meghamisítsák, másrészt lehetővé teszi, hogy például a tárgyi bizonyítékot a hatóság laboratóriuma, avagy a hatóság által felkért laboratórium vegyelemzésnek vagy más vizsgálatnak vesse alá, illetőleg a terjedelmes iratanyagot - például az üzleti könyveket, anyag-felhasználási bizonylatokat - a hatóság szakemberei vagy a felkért szakértők tüzetesen át tudják vizsgálni. A lefoglalásnál arra kell ügyelni, hogy az a lehetőség szerint ne bénítsa meg az ügyfél, illetőleg a lefoglalni kívánt bizonyíték más birtokosának üzleti vagy egyéb tevékenységét. Ezt a célt szolgálja a (9) bekezdés, továbbá az, hogy indokolt esetben - szoros hatósági felügyelet mellett - a lefoglalás tartama alatt is lehetővé kell tenni például az üzleti könyvekbe való betekintést annak a számára, akitől azt lefoglalták. Az ügyfél nyilatkozata 51. § (1) Az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja. Ha az ügyfél a hatóság felhívására nem nyilatkozik, a hatóság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt vagy a 31. § (2) bekezdése alapján megszünteti az eljárást. (2) Ha a tényállás tisztázása azt szükségessé teszi, a hatóság az ügyfelet a kérelmére indult eljárásban nyilatkozattételre hívhatja fel, melyben közli a nyilatkozattétel elmaradásának következményeit. (3) Törvény vagy kormányrendelet kötelezővé teheti, hogy az ügyfél a hivatalból folytatott eljárásban a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat, és jogkövetkezményeket állapíthat meg az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére. Személyes adat tekintetében az ügyfelet nyilatkozattételre, adatszolgáltatásra csak törvényi felhatalmazás alapján lehet kötelezni. (4) A jogszabályon alapuló adatszolgáltatást - az államtitok és a szolgálati titok kivételével - nem lehet megtagadni a törvény által védett egyéb titokra való hivatkozással. (5) A (4) bekezdés szerinti kötelező adatszolgáltatást az ügyfél megtagadhatja, ha a) nem kapott felmentést az államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősített adatra vonatkozó titoktartási kötelezettség alól, b) nyilatkozatával saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná. (6) Az ügyfél vagy képviselője, ha más tudomása ellenére az ügy szempontjából jelentős valótlan tényt állít, illetve a (3) bekezdés szerinti kötelező adatszolgáltatás körébe tartozó nyilatkozatában az ügy szempontjából jelentős tényt az (5) bekezdésben foglalt ok hiányában elhallgat, eljárási bírsággal sújtható. (7) Az ügyintéző köteles az ügyfelet meghallgatása előtt a szükséges tájékoztatással ellátni, továbbá jogaira és kötelességeire figyelmeztetni. A törvény átvette az Áe.-ből azt a mondatot, amely szerint „az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja.” Ha azonban figyelembe vesszük a közigazgatási eljárások sokféleségét, azonnal nyilvánvalóvá válik: a nyilatkozattétel megtagadásának joga - kivételt nem tűrő szabályként kizárólag a véleményt, észrevételt, értékítéletet tartalmazó nyilatkozatokra vonatkoztatható, nem pedig az ügyfél bármiféle nyilatkozatára. Az ügyfél maga dönti el például, hogy tesz-e észrevételt a tanú vallomására vagy a szakértő véleményére; ez csupán jog, de nem kötelesség is egyben. Az ilyen tartalmú nyilatkozat mellőzése vagy megtagadása tehát szankciót nem vonhat maga után, mindössze annyi lehet a jogkövetkezménye, hogy a közigazgatási hatóság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt vagy az eljárást megszünteti. Vannak azonban egészen más jogi jellegű, ha úgy tetszik: „tényfeltáró” jellegű nyilatkozatok is. Ezekre már nem feltétlenül vonatkoztatható a nyilatkozattétel megtagadásának joga, minthogy esetenként - helyzeténél fogva - egyedül az ügyfél szolgáltathat adatokat valamely hatósági döntés meghozatalához. Elegendő e tekintetben például a vámáru-nyilatkozatra utalni. Közigazgatási jogunkban jelentős számmal vannak kötelező érvényű jogszabályi előírások a tényfeltáró nyilatkozatokra nézve. E rendelkezésekre tekintettel a törvény a nyilatkozattétel megtagadásának jogát csupán fő szabályként tartotta fenn. Kiegészítette azonban azzal: „törvény vagy kormányrendelet kötelezővé teheti, hogy az ügyfél a hivatalból folytatott eljárásban a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat, és jogkövetkezményt állapíthat meg az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére”. A jogszabályon alapuló adatszolgáltatást nem lehet megtagadni az üzleti titokra való hivatkozással. A törvény egyértelműen kimondja azt is: az ügyfelet mind a nyilatkozattételnél, mind az adatközlésnél igazmondási kötelezettség terheli. A közigazgatási eljárásban tehát nem érvényesül „a több magában foglalja a kevesebbet” elv, legalábbis abban a formában, hogy aki jogosult a nyilatkozattétel megtagadására, az azt is megteheti, hogy nyilatkozik ugyan, de ennek során nem ragaszkodik az igazsághoz. Az ügyfél egyik legfontosabb eljárási joga a nyilatkozattételi jog. Valójában az ügyféli nyilatkozat olyan gyűjtőfogalom, amely egymástól nagy mértékben eltérő ügyféli megnyilatkozásokat foglal magában. Így például az ügyfél nyilatkozata:



- megjelölheti az ügyfél kérelmében foglaltakat alátámasztó bizonyítékokat, - tartalmazhatja az ügyfél reagálását a tanúvallomásra, a szakértői véleményre, a helyszíni szemle során tett megállapításokra, illetőleg a hatóság által hivatalból - például a helyszíni ellenőrzés során - megállapított tényekre vonatkozóan, - válasz lehet a hatóság által szóban vagy írásban feltett kérdésre. Az ügyfélnek jogában áll nyilatkozatot tenni vagy a nyilatkozattételt megtagadni. Az utóbbinak lehetnek az ügyfélre hátrányos következményei: így például bizonyos esetekben az eljárás megszüntetése, avagy az, hogy az ügyfél önmagát hozza hátrányos helyzetbe, ha nem cáfolja a tanú valótlan állítását vagy a hatóság helytelen ténymegállapítását. A nyilatkozattétel megtagadása miatt azonban az ügyfelet nem lehet eljárási bírsággal sújtani, mivel az törvényben biztosított joga. A (3)-(5) bekezdésnek a törvény szerkezetén belüli elhelyezése nem mondható túlságosan szerencsésnek. Amíg ugyanis az ügyfélnek nyilatkozattételi joga van, de nyilatkozattételi kötelezettsége nincs, addig a magas szintű jogszabályon alapuló adatszolgáltatást az ügyfél nem tagadhatja meg, illetőleg ha mégis ezt teszi, emiatt kemény szankcióval sújtható. Ennek az a magyarázata, hogy bizonyos ügyekben a hatóság az ügyfél által szolgáltatott adatok hiányában gyakorlatilag képtelen ellátni a törvényben meghatározott feladatát, így például a hírközlési hatóság nem tud határozatot hozni az egyes hírközlési piacok résztvevőinek azonosításáról. Vannak még ennél is súlyosabb következményekkel fenyegető ügyféli mulasztások is: ha például egy bányajárat beomlása vagy sújtólégrobbanás esetén a bányatulajdonos nem bocsátja a bányahatóság rendelkezésére a vágatok alaprajzát, nem közli a föld alatt rekedtek számát, nem ad tájékoztatást az alkalmazott műszaki biztosítási eszközökről és eljárásokról, ezáltal emberéleteket veszélyeztet, aminek büntetőjogi következménye is lehet. Célszerű tehát rámutatni: a Ket. 51. § valójában két, egymástól eltérő jogintézményt szabályoz: az ügyfél nyilatkozattételi jogát, illetőleg az ügyfél jogszabályon alapuló adatszolgáltatási kötelezettségét. Az előbbit az (1)-(2) bekezdés, az utóbbit a (3)-(5) bekezdés szabályozza, míg a (6)-(7) bekezdés mindkét jogintézményre vonatkozó közös szabályokat foglal magában. Az ügyfél itt szabályozott adatszolgáltatási kötelezettségének az a működési mechanizmusa, hogy törvény vagy kormányrendelet (személyes adat tekintetében csak törvény) megállapítja az adatszolgáltatási kötelezettséget és - a Ket.-ben foglaltakon túlmenő - jogkövetkezményeket határozhat meg a kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére. Ez a szabályozás azonban valójában a hatóság számára adott felhatalmazás, azaz az ügyfél adatszolgáltatási kötelezettsége mindaddig nyugszik, amíg az erre jogosult hatóság egyedi végzésben vagy valamennyi érintettekhez szóló hivatalos felhívásban nem kötelezi arra, hogy - a törvény vagy a kormányrendelet által meghatározott körben - bizonyos adatokat megszabott határidőn belül közöljön. A kifejtettekkel áll összefüggésben a (4) bekezdésben foglalt ama szabály, hogy az adatszolgáltatást - az államtitok és a szolgálati titok kivételével - nem lehet megtagadni a törvény által védett egyéb titokra (például üzleti-, adó-, banktitokra) való hivatkozással. A titokvédelem érvényre juttatása tehát elsődlegesen arra a törvényre vagy kormányrendeletre hárul, amely az adatszolgáltatási kötelezettséget megállapítja. Elvileg tehát az adatszolgáltatási kötelezettség a hivatásbeli titok egyes válfajaira is kiterjed. Nem lehet például orvosi titokra való hivatkozással megtagadni az adatszolgáltatást attól az egészségügyi hatóságtól, amely azt vizsgálja, hogy valamely konkrét esetben történt-e orvosi műhiba, illetőleg amely veszélyes fertőző betegség terjesztését kívánja megakadályozni. A (6) bekezdéssel kapcsolatban rá kell mutatnunk: az (1) bekezdés alapján az ügyfél választhat, hogy tesz nyilatkozatot vagy sem. Ha azonban a nyilatkozattételt választja, egyszersmind vállalni kell az igazmondási kötelezettséget is. A nyilatkozattétel megtagadása ugyanis nem von maga után eljárási bírságot, ám az ügy szempontjából jelentős valótlan ténynek - az ügyfél más tudomása ellenére történő - állítása igen. Irat 52. § (1) A hatóság a tényállás megállapítása céljából felhívhatja az ügyfelet okirat vagy más irat bemutatására, vagy ezek beszerzése érdekében a 26. § (1) bekezdésének c) pontja alapján más szervet is megkereshet. (2) A külföldön kiállított közokirat, illetőleg a külföldi bíróság, közigazgatási szerv, közjegyző vagy egyéb közhitelességgel felruházott személy által hitelesített magánokirat - hacsak az ügyfajtára vonatkozó jogszabályból, nemzetközi szerződésből, illetve viszonossági gyakorlatból más nem következik - a magyar törvény szerinti bizonyító erővel csak akkor rendelkezik, ha azt a kiállítás helye szerinti államban működő magyar külképviseleti hatóság diplomáciai felülhitelesítéssel látta el. A nem magyar nyelven kiállított okirat - ha az ügyfajtára vonatkozó jogszabály másként nem rendelkezik - csak hiteles magyar fordítással ellátva fogadható el. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatóság az eljárásban a nem magyar nyelvű irat hiteles magyar fordítását is kérheti, továbbá az aránytalanul nehezen beszerezhető irat helyett az ügyfél a bizonyítani kívánt tényről nyilatkozatot tehet. Ilyen esetben az ügyfelet tájékoztatni kell a valótlan tartalmú nyilatkozattételének jogkövetkezményéről. (4) Az iratra vonatkozó rendelkezések irányadók minden olyan tárgyra, amely - általában műszaki vagy vegyi eljárással - adatokat rögzít [fénykép, film-, hangfelvétel, optikai lemez (CD), mágnesszalag, mágneses adathordozó, elektronikus dokumentum stb.]. A közigazgatási eljárásban nem csupán az okirat, hanem más írás - például egy levél - is felhasználható bizonyítékként. Az okirat annyiban különbözik a más irományoktól, hogy kifejezetten valamely joghatás kiváltására (például jog keletkeztetésére, kötelezettség megállapítására, megváltoztatására vagy megszüntetésére), tény vagy jogosultság igazolására irányul (például hatósági határozat, végrendelet, adásvételi szerződés). Amíg az okiratnak nem minősülő írások tartalmát és formáját a jog általában nem szabályozza, addig az okirattal szemben gyakran jogszabályban megszabott követelmények érvényesülnek.



Kétféle okiratot különböztetünk meg: a közokiratot és a magánokiratot. Közokiratnak minősül az olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetőleg közigazgatási szerv (közigazgatási hatósági jogkörrel felruházott más szerv vagy személy e felhatalmazásának keretei között) ügykörén belül a jogszabályban megszabott alakban állított ki. Közokiratnak minősül továbbá az iménti felsorolásban nem szereplő olyan okirat is, amelyet jogszabály közokiratnak nyilvánított. A közokiratnak teljes bizonyító ereje van, azaz bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított tények és adatok valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van, amennyiben azt törvény ki nem zárja vagy nem korlátozza. A közokiratot az ellenkező bizonyításig valódinak kell tekinteni, a közigazgatási hatóság azonban - ha szükségesnek tartja - az okirat kiállítóját akár hivatalból, akár az ügyfél kezdeményezésére megkeresheti, hogy az okirat valódisága tekintetében nyilatkozzék. Az eredeti közokiratéval azonos bizonyító ereje van a közokiratról - általában műszaki vagy vegyi úton - készült felvételnek (fénykép-, film-, hang- stb.), úgyszintén az eredeti okiratról bármely adathordozón (mágneslap, mágnesszalag stb.) útján készült okiratnak, ha a felvételt, illetőleg az adathordozóról az okiratot bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetőleg ezek ellenőrzése mellett más szerv készítette. Ugyanilyen bizonyító ereje van az okirat megőrzésére hivatott szerv (például levéltár) által vagy ellenőrzése mellett készített felvételnek vagy okiratnak, végül a közokiratot kiállító vagy őrzésére hivatott szerv által a felvétel vagy adathordozó útján nyert adatok alapján készített kiadványnak. Az eddigiek során fel nem sorolt szervek és személyek által készített okiratok magánokiratok, amelyeknek két altípusa van: a teljes bizonyító erejű magánokirat és a közönséges magánokirat. A magánokirat az ellenkező bizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetőleg elfogadta, vagy magára nézve kötelezőnek ismerte el, amennyiben a következő feltételek valamelyike fennáll: a) a kiállító az okiratot elejétől a végéig kézírással saját kezűleg írta és aláírta (a gépírással vagy számítógép segítségével történő írás akkor sem egyenértékű a kézírással, ha az a kiállítótól származik), b) két tanú az okiraton - lakcímének feltüntetése mellett - aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előttük írta alá, vagy aláírását előttük saját kezű aláírásának ismerte el, c) a kiállító aláírását vagy kézjegyét az okiraton bíróság vagy közjegyző hitelesítette, d) a gazdálkodó szervezet által üzleti körében kiállított okiratot szabályszerűen aláírták, e) ügyvéd vagy jogtanácsos az általa készített okirat szabályszerű ellenjegyzésével bizonyítja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előtte írta alá, vagy aláírását előtte saját kezű aláírásának ismerte el. A gazdálkodó szervezet által kiállított vagy őrzött okiratról készült felvétel, továbbá bármilyen adathordozó útján készített okirat bizonyító ereje az eredeti okiratéval, közokiratról készült másolat esetében pedig a teljes bizonyító erejű magánokiratéval azonos, feltéve hogy az a gazdálkodó szervezet, amely a felvételt készítette vagy az okiratot kiállította, illetve őrzi, a felvétel vagy az okirat azonosságát szabályszerűen igazolta. Amennyiben az okirat kiállítója - vagyis az a személy, akinek nyilatkozatát az okirat magában foglalja - nem tud olvasni vagy nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, a korábban ismertetett alakszerűségek valamelyikének megfelelő okiratnak is csak akkor van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitűnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy az érintettnek megmagyarázta. Jogszabály egyes magánokiratok bizonyító erejét az ismertetett törvényi rendelkezésektől (Pp. 196. §) eltérően szabályozhatja, illetőleg egyes esetekben az okirati bizonyításhoz valamely meghatározott alakban kiállított okiratot kívánhat meg. A teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak. Egyébként pedig ha az eljáró közigazgatási szervnek aggálya támad az okirat valódiságát illetően, erre nézve a kiállítót, a tanúkat, illetőleg a hitelesítőt meghallgathatja vagy bármelyiküktől írásbeli nyilatkozatot kérhet. Ehelyett vagy emellett lehetőség van rá, hogy a közigazgatási hatóság írásszakértő bevonásával vizsgálja: valamely írás vagy aláírás az okiratban megjelölt személytől származik-e. Az olyan magánokirat, amely nem felel meg az ismertetett alakiságoknak a közigazgatási eljárásban felhasználható ugyan bizonyítékként, de teljes bizonyító ereje nincs. A (2) bekezdés a külföldön kiállított vagy hitelesített okirat magyarországi bizonyító erejéről rendelkezik. Ezzel a bekezdéssel kapcsolatban a következőket kell tudni: - A (2) bekezdés alkalmazása szempontjából az a terület minősül külföldnek, amely az okirat kiállításának időpontjában nem tartozott Magyarország felségterületéhez. Ha tehát egy okiratot ma külföldinek számító településen olyan időpontban állítottak ki, amikor a szóban forgó terület Magyarországhoz tartozott, akkor az okirat magyar okiratnak minősül. - Nagy mértékben megnehezítené mind az ügyfelek, mind a magyar hatóságok dolgát, ha minden külföldi okiratot diplomáciai felülhitelesítéssel kellene ellátni. Mivel azonban a Magyar Köztársaság részese egy ezt szükségtelenné tevő többoldalú nemzetközi szerződésnek, ama országok esetében, amelyek polgárai a leggyakrabban lépnek kapcsolatba a magyar hatóságokkal a közokiratok tekintetében ilyen felülhitelesítésre nincs szükség.



Amíg a (2) bekezdés az okiratról, addig a (3) bekezdés az iratról rendelkezik, azaz a (3) bekezdés hatálya alá nem csupán az okiratok tartoznak. Eltérő az említett két rendelkezés területi hatálya is: amíg ugyanis a (2) bekezdés a külföldön készített vagy hitelesített okiratra vonatkozik, addig a (3) bekezdés - az irat készítésének helyére való tekintet nélkül - a nem magyar nyelvű iratra nézve állapít meg szabályt. Ezzel kapcsolatban indokolt emlékeztetni a magyarországi kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó rendelkezésekre [Ket. 9. § (3) bek., Ket. 11. § (2) bek.]. Ha tehát egy kisebbséghez tartozó magyar állampolgár vagy magyarországi kisebbségi szervezet egy magyar közigazgatási hatósághoz - akár magyar nyelven, akár a kisebbség nyelvén - intézett kérelméhez Magyarországon, de a kisebbség nyelven írt mellékletet vagy bizonyítékot csatol, az esetleges fordítási költséget az eljáró közigazgatási hatóság viseli. Felhívjuk továbbá a figyelmet arra, hogy a hiteles magyar fordítás tekintetében a (3) bekezdésben található rendelkezés éppen a fordítottja a (2) bekezdésben foglaltnak. Az előbbi ugyanis - ha jogszabály másként nem rendelkezik - lehetővé teszi, hogy a magyar hatóság a nem magyar nyelvű okirat hiteles magyar fordítását kérje. Ezzel szemben a (2) bekezdés - ha jogszabály másként nem rendelkezik - kötelezően előírja, hogy a magyar hatóság a nem magyar nyelven kiállított okiratot csak hiteles magyar fordítással ellátva fogadja el. A (2) és a (3) bekezdésben foglaltakkal kapcsolatban feltétlenül ismertetnünk kell a szakfordításról és a tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet (a továbbiakban: Rendelet) és a végrehajtásáról szóló 7/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) ma is hatályban lévő és a hivatkozott rendelkezéssel szoros tartalmi kapcsolatban álló rendelkezéseit. A Rendelet 5. §-a értelmében hiteles fordítást, fordítás hitelesítését, valamint idegen nyelvű hiteles másolatot - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - csak az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (a továbbiakban: OFFI) készíthet. (Az OFFI címe: Budapest, Bajza utca 52. 1062, telefonszáma: 428-9600, információ: 269-3831, fax: 269-5184) Ennek megfelelően a Vhr. 5. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az OFFI kizárólagos feladatkörébe tartozik bármely megrendelő részére - idegen nyelvű szövegnek magyar nyelvre vagy más idegen nyelvre, továbbá magyar nyelvű szövegnek idegen nyelvre való hiteles fordítása; - más által készített fordítás hitelesítése; - idegen nyelvű iratról hiteles másolat készítése. Ezen túlmentően az OFFI - nem kizárólagos feladatkörében tartozó feladatként - bármely megrendelő részére végezhet - nem hiteles fordítást, - a kizárólagos feladatkörében tartozó tevékenységével összefüggő egyéb munkát (lektorálás, leírás, sokszorosítás, korrektúra stb.), valamint - tolmácsolást. A Vhr. 5. §-ának (3) bekezdése értelmében az OFFI - ismertetett - kizárólagos feladatköre nem érinti a külképviseleteknek a más jogszabályban vagy nemzetközi szerződésben meghatározott hatáskörét fordítások, valamint idegen nyelvű iratmásolatok készítésére és azok hitelesítésére, továbbá a közjegyzőknek ugyancsak külön jogszabályban meghatározott hatáskörét idegen nyelvű okirat elkészítésére, fordítás hitelesítésére, idegen nyelvű okiratról hiteles másolat készítésére, idegen nyelvű okirat, illetőleg idegen nyelvű okiraton aláírás hitelesítésére. A Ket. (3) bekezdésének alkalmazásánál az látszik célszerűnek, ha az eljáró hatóság nem feltétlenül ragaszkodik a hiteles magyar fordításhoz, ha van olyan munkatársa, aki ismeri a szóban forgó nyelvet. Kivétel ez alól a bonyolult szaknyelven készített olyan irat, amelynél minden szónak jelentősége lehet. Az is figyelmet érdemel, hogy a (3) bekezdés két rendelkezést foglal magában: egyet a nem magyar nyelvű irat hiteles magyar fordításáról és egy másikat arról, hogy az aránytalanul nehezen beszerezhető irat helyett az ügyfél a bizonyítani kívánt tényről nyilatkozatot tehet. Aránytalanul nehezen beszerezhető például az olyan okirat, amelyet polgárháborútól sújtott vagy zavaros belpolitikai helyzetben lévő távoli országból kellene beszerezni. A valótlan tartalmú nyilatkozat tételének vannak büntetőjogi és közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezményei. Büntetőjogi jogkövetkezménye, hogy a Btk. 274. § (1) bekezdésének b) pontja közokirat-hamisítás miatt büntetni rendeli el azt, aki közreműködik abban, hogy jog vagy kötelezettség létesítésére, megváltoztatására vagy megszüntetésére vonatkozó valótlan adatot, tényt vagy nyilatkozatot foglaljanak közokiratba. E bűntett büntetési tétele három évig terjedő szabadságvesztés. Az említett bűntett egyik szóba jöhető elkövetési magatartása, ha az ügyfél a Ket. 52. § (3) bekezdésében biztosított jogával élve az aránytalanul nehezen beszerezhető irat helyett valótlan nyilatkozatot tesz. A közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezmények a következők: ha bebizonyosodik, hogy az ügyfél más tudomása ellenére valótlan tényt állított: - az ügyfelet a Ket. 51. § (6) bekezdése alapján eljárási bírsággal lehet sújtani, - az ügyfél az ilyen módon - azaz a valótlan tartalmú nyilatkozat alapján - meghozott határozattal kapcsolatban nem hivatkozhat jóhiszemű jogszerzésre, - amennyiben a bíróság jogerős ítéletben megállapította a döntés tartalmát befolyásoló bűncselekmény elkövetését, ez a határozat tekintetében semmisségi oknak minősül. A (7) bekezdés alapján az ügyfelet mind a büntetőjogi, mind a közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezményekről tájékoztatni kell, s a tájékoztatás megtörténtét rögzíteni kell a nyilatkozatot magában foglaló jegyzőkönyvben.



Tanú és hatósági tanú 53. § (1) Az ügyre vonatkozó tény tanúval is bizonyítható. (2) A tanúként megidézett személy köteles a meghallgatása végett megjelenni és - a (3) bekezdés b) pontjában, továbbá a (4) és (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - tanúvallomást tenni. (3) Tanúként nem hallgatható meg a) az, akitől nem várható bizonyítékként értékelhető vallomás, b) védett adatnak, hivatásbeli titoknak minősülő tényről az, aki nem kapott felmentést a titoktartás alól az arra jogosított szervtől vagy személytől. (4) A tanúvallomás megtagadható, ha a) a tanú az ügyfelek valamelyikének hozzátartozója, vagy b) a tanú vallomásával saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná. (5) Nem használható fel bizonyítékként a (3) bekezdésben foglalt rendelkezés megsértésével felvett tanúvallomás, továbbá az olyan tanúvallomás, amelynek megtétele előtt a tanút nem figyelmeztették a (4) bekezdésben meghatározott jogára. (6) A külön jogszabályban meghatározott esetek kivételével a diplomáciai mentességben részesülő személy nem köteles tanúvallomást tenni. A tanú olyan személy, aki ismer valamilyen, az ügy elbírálását befolyásoló tényt - többnyire azért, mert látott, hallott vagy érzett valamit - s eme ismeretének a hatósággal való közlése útján képes elősegíteni a tényállás tisztázását. A (3) bekezdés a) pontjának alkalmazása szempontjából nem várható bizonyítékként értékelhető tanúvallomás például attól, aki fiatal kora miatt nem képes felfogni a hamis tanúzás következményeit vagy nem tudja elmondani észleléseit, idős kora folytán annyira feledékeny, hogy tanúvallomása emiatt nem használható fel bizonyítékként, a tanúsítani kívánt esemény időpontjában súlyosan ittas vagy bódult állapotban volt, testi vagy szellemi fogyatékossága akadályozza az értékelhető tanúvallomás tételében. Azt, hogy kitől nem várható bizonyítékként értékelhető tanúvallomás, mindig csak egyedileg, a tanú személyes tulajdonságai és a tanúsítani kívánt tény ismeretében lehet eldönteni. E döntésnél nincs jelentősége a Ket. 15. § (6) bekezdésében szabályozott eljárási képességnek: adott esetben ugyanis a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú is tehet tanúvallomást. A tanú lehet közvetlen ténytanú, aki maga látta, hallotta, érezte a tanúsítani kívánt eseményt és lehet közvetett tanú, aki maga is másoktól - például az ügyféltől - hallott valamit róla. Az (5) bekezdés a hatóságot sújtja a tanúkra vonatkozó rendelkezések megsértése miatt. E szabály azonban nem annyit jelent, hogy a bizonyítékként fel nem használható tanúvallomást tartalmazó jegyzőkönyvet meg kell semmisíteni, annak ugyanis továbbra is az iratok között kell maradnia. Ennek az az oka, hogy - miként erre már rámutattunk - a (3) bekezdés a) pontjában szabályozott ok fennállása csak eseti mérlegelés alapján állapítható meg. Így előfordulhat, hogy az első fokon eljáró hatóság bizonyítékként vesz figyelembe olyan tanúvallomást, amely a másodfokú hatóság megítélése szerint a hivatkozott rendelkezés hatálya alá esik, avagy megfordítva. A (6) bekezdés alapján a diplomáciai mentességben részesülő személyt is figyelmeztetni kell a hivatkozott rendelkezésben biztosított jogára. Ha e figyelmeztetés után mégis tanúvallomást tesz, a figyelmeztetés megtörténtét rögzíteni kell a jegyzőkönyvben és a vallomás felhasználható bizonyítékként. 54. § (1) A meghallgatás kezdetén meg kell állapítani a tanú személyazonosságát. A tanúnak nyilatkoznia kell arról, hogy az ügyfelekkel milyen viszonyban van, nem elfogult-e. A tanú esetleges elfogultságát megalapozó tényt a nyilatkozat alapján a jegyzőkönyvben rögzíteni kell. A tanút figyelmeztetni kell jogaira, kötelességeire és a hamis tanúzás jogkövetkezményeire. (2) A még meg nem hallgatott tanú nem lehet jelen az ügyfél, más tanú és a szakértő meghallgatásakor. (3) Ha a hatóság a tanút tárgyaláson kívül hallgatja meg, a meghallgatásra a tárgyalás szabályait kell megfelelően alkalmazni. (4) A tanú erre irányuló indokolt kérelme alapján a hatóság vezetője elrendelheti a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését, ha a tanú valószínűsíti, hogy őt tanúvallomása miatt súlyosan hátrányos következmény érheti. E rendelkezés megfelelően irányadó arra a természetes személyre is, akinek bejelentése alapján a hatóság az eljárást hivatalból megindította (a továbbiakban: bejelentő). (5) A (4) bekezdésben meghatározott esetben a tanúnak, a bejelentőnek a természetes személyazonosító adatait az ügy iratai között lezárt és lepecsételt borítékban kell elhelyezni. A boríték felnyitására csak az ügy előadója és a hatóság vezetője, a felügyeleti szerv erre felhatalmazott ügyintézője és vezetője, az illetékes ügyész és a bírósági felülvizsgálat során eljáró bíró jogosult. (6) A tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője, ha a tanú védett adatról tesz vallomást, továbbá ha elrendelték a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. (7) A tanú, bejelentő természetes személyazonosító adatainak zártan történő kezelése nem érinti a személyes adatok védelméhez való jog érvényesítéséhez szükséges, külön törvény szerinti adatmegismerési, adatbetekintési jogosultságot. A (1) bekezdés előírja, hogy a tanút a meghallgatás kezdetén figyelmeztetni kell jogaira, kötelességeire és a hamis tanúsítás jogkövetkezményeire. A legsúlyosabb jogkövetkezmény a hamis tanúzás miatti büntetőjogi felelősségrevonás. A Btk. 238. §-ának (1) bekezdése értelmében a hamis tanúzást az követi el, aki bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz vagy a valót elhallgatja.



Aki közigazgatási hatóság (közigazgatási hatósági jogkörrel felruházott egyéb szerv vagy személy) előtt a hatósági ügyben tesz hamis tanúvallomást, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntethető. Lényegében ennyi az, amiről az ügyfélnek tudnia kell. A közigazgatási hatóságok ügyintézőinek és vezetőinek azonban ennél többet kell tudniuk a hamis tanúvallomásról. Ismerniük kell a Btk. 240. §-át is, amely kimondja: hamis tanúzás miatt mindaddig, amíg az az ügy, amelyben a hamis tanúzást elkövették (alapügy) nem fejeződik be, büntetőeljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható. Ebből a szempontból nem csupán az ügyben elsőfokon, hanem a másodfokon eljáró hatóság is az alapügyben eljáró hatóságnak minősül. Természetesen az is megtörténhet, hogy a hamis tanúzásra csak az alapügy jogerős lezárása után (például az újrafelvételi eljárásban, a felügyeleti eljárásban vagy a bírósági felülvizsgálati eljárásban) derül fény. Ilyenkor az a hatóság teszi meg a feljelentést, amely a hamis tanúzás gyanúját megállapította. A Btk. 241. § (1) bekezdése szerint nem büntethető hamis tanúzásért, a) aki a valóság feltárása esetén önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény eldöntésével vádolná, b) aki a vallomástételt egyéb okból megtagadhatja, de erre meghallgatása előtt nem figyelmeztették vagy akinek meghallgatása a törvénynél fogva kizárt. Ugyanezen § (2) bekezdése kimondja: a büntetés korlátlanul enyhítő, különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető is azzal szemben, aki az alapügy jogerős befejezése előtt az eljáró hatóságnak az általa szolgáltatott bizonyítási eszköz - így például az általa tehát tanúvallomás - hamis voltát bejelenti. A Btk. nem csupán azt rendeli büntetni, aki hamis tanúzást követ el, hanem azt is, aki mást a hamis tanúzásra rábírni törekszik. Ez a gyakorlatban többnyire úgy fordul elő, hogy az ügyfél vagy hozzátartozója próbálja meg a még ki nem hallgatott tanút hamis tanúzásra rávenni vagy a már meghallgatott tanút vallomásának megváltoztatására felhívni. Az ilyen bűncselekmény büntetése a Btk. 242. §-ának (2) bekezdése alapján ugyanaz lehet, mint amit a hamis tanúra kiszabhat a bíróság. A hamis tanúzásnál szigorúbb büntetőjogi következményt von maga után a hamis vád. Ezt a bűncselekményt az követi el, aki a hatóság előtt mást bűncselekmény elkövetésével hamisan vádol (például a birtokvédelmi eljárásban az állítja, hogy a birtoksértő valójában betörést vagy jogtalan önbíráskodást követett el) vagy más ellen bűncselekményre vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására. A hamis vádat nem csupán a tanú, hanem az ügyfél is elkövetheti. E bűncselekmény büntetési tétele három évig - súlyosabb esetekben őt, illetve nyolc évig terjedő szabadságvesztés lehet. A tanú háromféleképpen követhet el jogellenes kötelességszegést: - ha a (4) bekezdésben meghatározott valamelyik ok hiányában megtagadja a tanúvallomást, - ha más tudomása ellenére hamis vallomást tesz (ideértve nem csupán a tények elferdítését, hanem fontos tények elhallgatását is), továbbá - ha az 54. § (1) bekezdésében szabályozott kérdésben a valóságnak meg nem felelő nyilatkozatot tesz. Az (1) bekezdés szerint a tanúnak nyilatkoznia kell arról, hogy az ügyfelekkel milyen viszonyban van, nem elfogult-e. Az említett nyilatkozatnak főként az első része fontos, több szempontból is. A (4) bekezdés a) pontja szerint ugyanis a tanúvallomás akkor is megtagadható, ha a tanú az ügyfelek valamelyikének hozzátartozója. A hozzátartozó fogalmát a 172. § g) pontja határozza meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a tanú pontosan ismeri azt a rendelkezést. Ezért az ügyintéző csak a tanú nyilatkozatának ismeretében tudja eldönteni, hogy a tanú a hozzátartozói kapcsolat alapján jogosult-e a tanúvallomás megtagadására. A hozzátartók többsége között családjogi kapcsolat áll fenn, de vannak ilyen kapcsolat nélküli hozzátartozók is. Ilyenek például az élettársak, akik gyakran a házastársakéhoz hasonló érzelmi, vagyonjogi közösségben élnek egymással. Az élettársi kapcsolat fogalmát a Ket. hivatkozott rendelkezése nem definiálja, az élettársa viszony hivatalos okmánnyal sem igazolható. (Pusztán az egy lakásban történő lakás ténye nem keletkeztet élettársi kapcsolatot.) Az is előfordul, hogy az együttélést a felek egyike élettársi kapcsolatnak tekinti, a másik viszont nem. Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából a hatóságot a tanú és az ügyfelek viszonya érdekli. Ebben az összefüggésben a viszony fogalma nem szűkül le a hozzátartozói viszonyra, még kevésbé a családjogi viszonyra. Ez annál is inkább így van, mert például a hozzátartozók felsorolásában nem szerepel sem a jegyes, sem a testvér élettársa. Az eljáró hatóság azért firtatja a tanú és az ügyfelek közötti viszonyt, mert annak kihatása lehet a tanú - esetleg nem is tudatosult - elfogultságára, s ezen keresztül arra, hogy a tanúvallomásnak bizonyítékként milyen értéke van. A viszony tehát ebben az összefüggésben lényegesen szélesebb körű fogalom a hozzátartozói viszonynál, s az ügy jellegétől függően ebbe a körbe tartozhat a főnök-beosztotti viszony épp úgy, mint a közös cég tulajdonlásán alapuló kapcsolat vagy a haragos viszony. A hatóságot elsődlegesen a viszony ténye érdekli, s annak már lényegesen kisebb a jelentősége, hogy valamely viszony miatt a tanú elfogultnak érzi-e magát vagy sem. Ha a tanú maga is elfogultnak mondja magát, ezt többnyire el kell hinni neki, míg az elfogulatlanságra vonatkozó nyilatkozatot - a tanú és az ügyfelek közötti viszony jellegétől függően - esetenként nem árt fenntartásokkal fogadni. A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés azt kívánja megakadályozni, hogy a tanú az ő vallomását megelőzően mások által elmondottakhoz igazítsa vallomásának tartalmát. Ennek érdekében a meghallgatásokat úgy kell foganatosítani, hogy a még meg nem hallgatottak várakozás közben ne hallhassák vagy hallgathassák le a korábban nyilatkozók szavait. (A technikai fejlődés ezt komoly mértékben problematikussá teszi.)



A (4) és az (5) bekezdés a közigazgatási eljárásban is bevezeti a tanúvédelem intézményét, még ha az jelentősen különbözik is a tanúvédelemnek a büntető eljárásban kialakult válfajától. Az eljáró hatóság elemi érdeke, hogy megismerhesse a valósághű tényállást, ami gyakran elképzelhetetlen a tanúk közreműködése nélkül. A tanúkat viszont meg lehet félemlíteni, illetőleg olyan helyzetbe lehet hozni, amelyben kellő alappal tartanak attól, hogy őket tényfeltáró tanúvallomásuk miatt súlyosan hátrányos következmény érheti. Ilyen lehet a tanú vagy hozzátartozója fizikai bántalmazásra, állásából való elbocsátása, sorozatos zaklatása stb. A tanúvédelemről a hatóság vezetője dönt. Önmagában véve azonban az, amiről a (4)- (5) bekezdés rendelkezik - hogy tudniillik a védett tanú személyazonosító adatait egy lezárt és lepecsételt borítékban kell elhelyezni - édeskeveset ér, ha a tanúvédelem nem hatja át az eljárásszervezést és az eljárási cselekményeket. A tanúvédelemnek az a lényege, hogy az ügyfél ne tudja azonosítani a védett tanút. Ehhez azonban a lezárt borítékon túlmenően az is szükséges - amiről a (6) bekezdés rendelkezik: hogy tudniillik a védett tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárási egyéb résztvevője, továbbá - a védett tanú meghallgatására más időpontban kerüljön sor mint az ügy többi szereplőjének meghallgatására, ha ugyanis csoportosan várakoznak vagy összetalálkoznak, nem nehéz közülük azonosítani a védett tanút, - a védett tanú meghallgatásáról készített jegyzőkönyv ne csupán az illető személyazonosító jeleit és aláírását ne tartalmazza, hanem olyan utalásokat se, amelyek alapján a tanú kiléte megállapítható (mert például a kérdéses időpontban egyedül ő tartózkodott a helyszínen), - a határozat indokolása is csupán az 1. számú védett tanú vallomásaként utaljon mindarra, amit a védett tanú elmondott (a sorszámozás azért indokolt, mert egy ügyben több védett tanú is lehet, s ebben az eseten az erre feljogosított szerv a sorszám alapján tudja azonosítani a vallomásokat és a borítékokat). Az ügyfelet az iratokba való betekintési jog - a lezárt boríték kivételével - az olyan ügyekben is megilleti, amelyekben védett tanú is részt vesz, s az ügyfél gyakorolhatja az őt megillető többi eljárási jogot is, így például észrevételt tehet a védett tanú vallomására, s mivel közvetlen kérdezési joga nincs, bizonyítási indítványként javasolhatja, hogy a hatóság szavahihetőségének ellenőrzése céljából - pótlólag tegyen fel egy vagy több, meghatározott tartalmú kérdést a védett tanúnak. A tanúvédelemmel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet az SzB 18. áf.-ban foglaltakra. 55. § (1) A hatóság a szemlénél, hatósági ellenőrzésnél hatósági tanút vehet igénybe. (2) A hatósági tanú az eljárási cselekmény során történt eseményeket és az általa tapasztalt tényeket a jegyzőkönyv aláírásával igazolja. (3) Nem lehet hatósági tanú az ügyfél hozzátartozója, az eljáró hatósággal közszolgálati, illetve egyéb munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy és az eljárási képességgel nem rendelkező személy. E § új jogintézményként honosítja meg az általános szabályok között a hatósági tanú intézményét. A hatósági tanú alkalmazására sor kerülhet úgy, hogy az eljáró hatóság már eleve gondoskodik ilyen tanúról, de megtörténhet az is, hogy a szemle vagy a hatósági ellenőrzés megkezdése után, a tapasztalatok miatt válik szükségessé hatósági tanú bevonása az eljárásba. Hatósági tanúra általában akkor van szükség, ha attól kell tartani, hogy az ügyfél utólag a helyszín manipulálásával (például bizonyos tárgyak oda csempészésével) gyanúsítja meg a hatóság munkatársait vagy vitatja a lefoglalt tárgyak vagy bizonyítékok számát, netán a lezárt helyiség felnyitásakor okozott kár nagyságát. Hatósági tanú bárki lehet, aki nem esik a (3) bekezdésben felsorolt kizáró okok valamelyike alá (tehát lehet például szomszéd vagy szomszédos árus is). Nem szerencsés azonban olyan személyt hatósági tanúként bevonni az eljárásba, aki nem tud magyarul vagy a későbbiek során nem állhat a hatóság rendelkezésére (mert például alkalomszerűen árusító külföldi állampolgár). Lehetőleg mellőzni kell a helyi lakosok által nem ismert személyt, illetőleg el kell kerülni azt is, hogy egy kistelepülésen mindig ugyanaz legyen a hatósági tanú. A hatósági tanú az eljárási cselekmény során történt eseményeket (például az ellenőrzés alá vont személy esetleges ellenállását) és az általa tapasztalt tényeket (mit látott a helyszínen, hogyan folyt le az ellenőrzés, mit foglaltak le stb.) tanúsítja. Mivel a hatósági tanú vallomása a későbbiek során fontos bizonyíték lehet, gondoskodni kell megfelelő dokumentálásáról. Ennek kézenfekvő módja, hogy a hatósági tanú is aláírja a szemléről vagy hatósági ellenőrzésről készült jegyzőkönyvet. Ha azonban a hatósági tanú nem kezdettől fogva volt jelent az eljárási cselekménynél, rögzíteni kell a jegyzőkönyvben, hogy mikor került sor az eljárásba való bevonására. Amennyiben a jegyzőkönyv olyan hatósági megállapításokat is tartalmaz, amelyekhez valamilyen szakismeret is szükséges, s azzal a tanú nem rendelkezik, célszerű a jegyzőkönyvön belül elkülöníteni a hatósági tanú vallomását vagy azt külön jegyzőkönyvbe foglalni. A helyszínen gyakran nincsenek meg a jegyzőkönyv készítéséhez szükséges feltételek. Ilyenkor lehetséges, hogy a megállapításokról hivatalos feljegyzés készül, amelyet a hatósági tanú is aláír. Erre akkor kerülhet sor, ha a hivatalos feljegyzés rövid (például azt tartalmazza, hogy a tulajdonos nem engedte be a helyszínre a hatóság munkatársait, avagy az átvizsgálni kívánt raktár üres volt). Szóba jöhető megoldási mód, hogy az eljárási cselekményről - a helyszínen készített feljegyzések alapján - a hatóság utólag a hivatali helyiségében részletes jegyzőkönyvet készít és a helyszínen ennek aláírása végett megidézi a hatósági tanút a Ket. 46. § (6) bekezdésében szabályozott módon. Ilyenkor azonban célszerű a hatósági tanú figyelmét már a helyszínen felhívni azokra tényekre, amelyek tanúsítását a hatóság tőle várja.



Szemle 56. § (1) A tényállás tisztázására szemle rendelhető el. Jogszabály a szemle megtartását kötelezővé teheti. A szemle megtartása során a) a szemletárgy birtokosa a szemletárgy felmutatására kötelezhető, b) az eljárással összefüggő helyszín, illetve az ott levő tárgy megtekinthető (helyszíni szemle). (2) Ha elkerülhetetlen, hogy a hatóság magánlakásban tartson szemlét, ezt úgy kell foganatosítani, hogy az csak a szükséges mértékben korlátozza az érintetteknek a magánélethez való jogát. (3) Az érintettnek a szemléről való értesítésére a 90. § az irányadó. A szemletárgy birtokosának, illetve a megszemlélni kívánt hely (terület, építmény, egyéb létesítmény stb.) tulajdonosának vagy használójának távolléte nem akadálya a szemle megtartásának. Indokolt esetben, ha az a szemle eredményes és biztonságos lefolytatásához szükséges, a hatóság a rendőrség közreműködését kérheti. (4) Az ügy jellegétől függően szemletárgynak minősül különösen az ügy tárgyával összefüggő irat (például az üzleti könyv, nyilvántartás, szerződés, bizonylat, műszaki dokumentáció, elektronikus dokumentum, továbbá bármely eljárással rögzített adatot tartalmazó adathordozó), valamint a tényállás tisztázásához szükséges bármely dolog (gép, berendezés, felszerelés, használati tárgy, jármű, gépjármű stb.). (5) Ha a (4) bekezdésben meghatározott szemletárgy birtokosa a szemletárgyat a hatóság felhívására - a jogkövetkezményre való figyelmeztetés ellenére - nem mutatja fel, illetve annak helyszíni átvizsgálását jogellenesen megakadályozza, a hatóság a szemletárgyat szükség esetén a rendőrség közreműködésével lefoglalhatja, és hivatali helyiségébe vagy a hatóság által megjelölt helyre szállíthatja. A szemletárgy lefoglalása jegyzőkönyv felvétele mellett, végzéssel történhet. A lefoglalt szemletárgyat átvizsgálás után nyolc napon belül vissza kell adni annak, akitől azt lefoglalták. (6) Ha a szemletárgy személyes adatokat tartalmazó nyilvántartás vagy adatbázis, az csak akkor foglalható le, ha azt az adott eljárásban törvény lehetővé teszi. (7) A szemletárgy birtokosa az államtitkot, a szolgálati titkot tartalmazó szemletárgy felmutatására nem kötelezhető, ha nem kapott felmentést a szemletárgyra vonatkozó titoktartási kötelezettség alól. (8) A szemle megtartását vagy eredményes lefolytatását akadályozó személy eljárási bírsággal sújtható. Sok eljárásfajtában a szemle vagy nélkülözhetetlen, vagy legalábbis az ügyek túlnyomó részében a tényállás tisztázásának legfontosabb eszköze. A szemlének két válfaja van: a hatóság hivatali helyiségében vagy a hatóság által kijelölt helyen lebonyolított szemle, amelyre a szemletárgyat a hatóság felhívására a szemletárgy birtokosa köteles magával vinni, illetőleg a helyszíni szemle, amely utóbbinál a hatóság munkatársai és az eljárás egyéb résztvevői mennek ki a helyszínre (például egy tervezett létesítmény helyszínére, az ügyfél által folytatni kívánt tevékenység tervezett helyszínére, avagy az ügyfél üzletébe, ipari üzemébe stb.). A szemle lebonyolítása akkor problémamentes, ha az eljárás az ügyfél kérelmére indult, ellenérdekű ügyfél nincs, az ügyfélnek érdeke fűződik a valósághű tényállás feltárásához és a szemletárgy, illetőleg a helyszíni szemle megtartásához szükséges ingatlan az ügyfél birtokában van vagy közterület. Minden egyéb esetben számolni lehet esetleges zavaró tényezőkkel, így például a szemle akadályozására vagy eredményének meghiúsítására irányuló magatartással, erre tehát célszerű felkészülni. A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog az Alkotmányban biztosított, mindenkit megillető alapvető jog, amely azonban mint általában véve az alapvető jogok - nem korlátlan és nem korlátozhatatlan. Az említett alapvető jog egyik korlátja, hogy a hatóságok - ha ezt jogszabályban meghatározott feladataik ellátása szükségessé teszi - a magánlakásba is jogosultak belépni és ott eljárási cselekményeket végezni. Általában azonban az eljárási törvények - így a Ket. is - tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a magánlakást fokozott védelemben részesítik más helyszínekhez képest. Ilyen rendelkezést foglal magában a Ket. 56. §-ának (2) bekezdése is. Ennél részletesebb szabályozást a közigazgatási ügyek rendkívül eltérő jellege miatt a Ket. nem tartalmazhat, hiszen egy képzeletbeli skála egyik végpontján azok az ügyek helyezkednek el, amelyekben kifejezetten a lakás használójának kérelme alapján kerül sor helyszíni szemlére a lakásban, míg a skála másik végpontján olyan ügyek találhatók, amelyekben életveszély vagy súlyos kár elhárítása érdekében - ha kell, a lakáshasználó akarata ellenére, a lezárt lakás felnyitásával és rendőri közreműködéssel azonnali behatolásra van szükség. A fontos az, hogy a közigazgatási hatóságok az említett két végpont közötti ügyekben kultúrált módon, az alapvető jog lehetőség szerinti tiszteletben tartásával járjanak el. Amennyiben tehát az ügy jellege miatt egy magánlakásban előzetes értesítés nélkül akarnak helyszíni szemlét tartani, de a helyszínen értesülnek róla, hogy ott épp esküvőt vagy halotti tort tartanak, a Ket. 57. § (1) bekezdésében szabályozott eset kivételével általában más időpontra kell halasztani a szemle megtartását. A szemle érintettje: a szemletárgy birtokosa vagy a szemle megtartásához megtekinteni (megvizsgálni, átvizsgálni) kívánt terület, épület, helyiség használója. A szemle érintettje nem szükségképpen azonos az ügyféllel (ellenérdekű ügyféllel) előfordulhat, hogy a helyszíni szemle során egy olyan területre is be kell lépni, amelynek használója érdektelen az eljárás kimenetele szempontjából.



A szemle érintettje az előzetes értesítés nélkül tartott szemle kivételével (feltéve, hogy a szemle időpontjában nem szükségképpen tartózkodik a helyszínen), jogosult a szemlén részt venni, ugyanakkor köteles a szemle résztvevőit a helyszínre beengedi, e célból a lezárt területet, épületet, helyiséget kinyitni, a szemletárgyat bemutatni (hozzáférhetővé tenni), az eljáró hatóság felhívására (például a zajszínt mérése érdekében) a gépeket vagy más berendezkedéseket üzembe helyezni, továbbá eltűrni a helyszíni szemle keretében elvégezni kívánt méréseket és más eljárási cselekményeket (például mintavételt, a helyszín átvizsgálását, tanúk meghallgatását). Azt, hogy kik a szemle résztvevői, az eljáró hatóság határozza meg. Szükségképpen ebbe a körbe tartoznak a hatóság és az eljárásba bevont szakhatóságok munkatársai. Az eljáró hatóság döntésétől függően vehetnek részt a szemlén az ügyfelek (ellenérdekű ügyfelek) és az eljárás egyéb résztvevői (szakértő, tolmács, hatósági tanú stb.). Az ügyfélnek azért nincs feltétlen alanyi joga a szemlén való részvételre, mivel a (3) bekezdés szerint az érintettnek a szemléről való értesítésére a Ket. 90. § az irányadó. Mivel pedig a Ket. 90. § az ügy jellegétől függően lehetővé teszi az érintett előzetes értesítésének mellőzését a szemléről, az érintett pedig az esetek többségében maga az ügyfél, az előzetes értesítés mellőzése esetén az ügyfél nem is tud a szemle időpontjáról. Ha azonban ennek ellenére a helyszínen tartózkodik a szemle megkezdésekor, a Ket. 90. § (3) bekezdésében szabályozott eset kivételével a szemlén való részvételből nem lehet kizárni. Ha az eljáró hatóság a Ket. 90. § (2) vagy (3) bekezdése alapján mellőzte az érintettnek a szemléről való értesítését és a szemlére nem egy nyílt árusítású üzlet nyitvatartása vagy egy üzem munkaideje alatt kerül sor, célszerű számolni azzal, hogy a szemle színhelyének megközelítése - amennyiben az bekerített vagy lezárt hely - nehézségbe ütközik. Ezért célszerű, ha ilyenkor a hatóság eljáró munkatársa nem csupán szolgálati igazolványát viszi magával, hanem a szemle elrendeléséről szóló végzést is, amely - a jogkövetkezményekről való tájékoztatás mellett - felhívja az érintetteket arra, hogy ne akadályozzák a hatósági eljárást. Amennyiben valószínűsíthető, hogy a szemle időpontjában senki (például portás, éjjeliőr) nem lesz a helyszínen, és ezt a Ket. 57. § (1) bekezdése - vagy az ott említett külön törvény - lehetővé teszi, fel kell készülni a lezárt terület, épület vagy helyiség felnyitására, s ehhez megfelelő szakemberről (például lakatosról) és hatósági tanúról is gondoskodni kell. Őrző-védő szolgálattal vagy saját biztonsági őrökkel védett objektumon az érintett előzetes értesítése nélkül tartott helyszíni szemle esetén feltétlenül indokoltnak látszik a (3) bekezdés alapján a szemléhez a rendőrség közreműködését kérni. Mellőzhetetlen a rendőrség közreműködésének előzetes kérése, ha az érintett vagy megbízottjai részéről ellenállásra kell számolni, illetőleg ha valószínűsíthető, hogy a szemle során lefoglalásra kerül sor. (Az utóbbi esetben gondoskodni kell a lefoglalt tárgyak megfelelő elszállításáról is.) Az, hogy valaki - például az ellenérdekű ügyfél - előzetes értesítést kapott, s így jogosult a szemlén részt venni, nem jelent automatikusan arra is jogot, hogy betekintsen a szemletárgyba (például az üzleti könyvekbe, személyes adatokat tartalmazó nyilvántartásba). Az eljáró hatóság az adatvédelmi szabályok figyelembevételével határozza meg, hogy ki és mibe tekinthet be. Az (5) bekezdés csak abban az esetben teszi lehetővé a szemletárgy lefoglalását, ha azt a szemletárgy birtokosa a jogkövetkezményekre való figyelmeztetés ellenére nem mutatja meg, illetve annak helyszíni átvizsgálását jogellenesen megakadályozza. Ilyen jogellenes magatartás hiányában, pusztán kényelmi okokból - arra való hivatkozással, hogy például az üzleti könyvek tüzetes átvizsgálása a hatóság hivatali helyiségében megfelelőbb körülmények között bonyolítható le, a Ket. alapján nincs helye a lefoglalásnak. Ha tehát az eljáró hatóság a szemletárgyat szakértővel kívánja megvizsgáltatni, vagy a szakértőt kell helyszíni vizsgálatra felkérnie, vagy pedig - a költségek megtérítése mellett - másolatot készíttet az erre alkalmas szemletárgyról és azt bocsátja a szakértő rendelkezésére. Amennyiben azonban a szemle a rendőrség közreműködésével történik, a rendőrség törvényben biztosított intézkedési joga alkalmas a hatósági eljárást jogellenesen akadályozó ellenszegülés letörésére. A lefoglalt szemletárgyat soron kívül kell átvizsgálni (átvizsgáltatni) és az átvizsgálás befejezésétől számított nyolc napon belül vissza kell adni annak, akitől azt lefoglalták. A Ket. az átvizsgálásra nézve nem állapít - és az ügyek eltérő jellege miatt nem is állapíthat meg - egységes záros határidőt. (Esetenként az átvizsgálás néhány óra alatt elvégezhető, de az is előfordulhat, hogy ehhez több hétre van szükség.) Noha a Ket. erre vonatkozó utaló szabályt csak a 90. § tekintetében tartalmaz, a szemlére értelemszerűen irányadónak kell tekinteni a VI. Fejezetben foglalt rendelkezéseket. Ennek az a magyarázata, hogy a szemle nem egyéb, mint olyan hatósági ellenőrzés, amely beékelődik egy, már folyamatban lévő hatósági eljárásba és annak szerves részét alkotja. A most ismertetett, törvényen belüli összefüggésből azután több fontos következtetésre lehet jutni. Ilyen mindenek előtt az, hogy a szemle során nem csupán a folyamatban lévő eljárás keretébe tartozó, a tényállástisztázáshoz szükséges tárgyakat, hanem egyéb tárgyakat is le lehet foglalni. Ilyenek például a Ket. 92. § (2) bekezdésében említett más tárgyi bizonyítékok, azaz olyan tárgyak, amelyek birtoklását jogszabály tiltja vagy hatósági engedélyhez köti és az érintett nem rendelkezik ilyen engedéllyel, továbbá olyan bűnjelek, amelyek felhasználására szabálysértési vagy büntető eljárásban kerül sor. (A Ket. 93. § (2) bekezdése kifejezetten rendelkezik a más szerv hatáskörébe tartozó eljárás kezdeményezéséről s az ilyen eljáráshoz szükséges tárgyi bizonyítékok átadásáról.) A most említett tárgyakat arra való tekintet nélkül le lehet foglalni, hogy a szemletárgy birtokosa akadályozta-e a szemlét, vagy sem. Ezen túlmenően a visszaadásukra sem feltétlenül irányadó a Ket. 56. § (5) bekezdésében foglalt nyolc napos szabály, mivel nagy valószínűséggel elkobozzák őket.



A VI. Fejezetben foglalt rendelkezésekkel való egybevetésből adódik egy másik következtetés is, amelyet úgy lehet összefoglalni, hogy az üzleti könyvek és más iratok lefoglalása nem béníthatja meg a szemletárgy birtokosának üzleti vagy egyéb tevékenységét. Éppen ezért - mint azt a Ket. 92. § (2) bekezdése kimondja - az ügyfél a nála lefoglalt iratokba a lefoglalás tartama alatt betekinthet, azokról kérésére és költségére a hatóság másolatot készít. (Ha ez nem késlelteti indokolatlanul a szemle befejezését, annak sincs akadálya, hogy a lefoglalt iratokról - azok elszállítása előtt - maga a szemletárgy birtokosa készítsen másolatot). A Ket. 56. § (6) bekezdése a személyes adatok fokozott védelmét kifejezésre juttató garanciális szabály. A (7) bekezdésből pedig az is megállapítható, hogy a szövegben nem említett, törvény által védett egyéb titokfajtákra - például üzleti- vagy banktitokra - való hivatkozással nem lehet a szemlét akadályozni. A (8) bekezdés alapján azt lehet eljárási bírsággal sújtani, aki a szemlét ténylegesen akadályozta. Ebből a szempontból mindegy, hogy az ügyfélről, a szemletárgy ügyfélnek nem minősülő birtokosáról, az ügyfél hozzátartozójáról, alkalmazottjáról vagy megbízottjáról van szó. Bírságolásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha az eljáró hatóság ügyintézője vagy a hatóság megbízásából eljáró szakértő igazolta magát és - a szemléről való előzetes értesítés esetén - felmutatja a szemlét elrendelő végzést vagy a nevére szóló megbízólevelet. Az eljárási bírság kiszabása alól nem mentesíti az érintettet az a védekezés, hogy őt munkáltatója vagy megbízója utasította a hatósággal való szembeszegülésre. 57. § (1) Ha a helyszíni szemlére életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzetben, azonnali intézkedés érdekében van szükség, illetve, ha ezt törvény más fontos okból megengedi, a helyszíni szemlét a hatóság a lezárt terület, épület, helyiség felnyitásával, az ott tartózkodó személyek akarata ellenére is megtarthatja. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott módon történő szemle megtartásához az ügyész előzetes jóváhagyása szükséges, továbbá ahhoz a rendőrség és hatósági tanú közreműködését kell kérni. Ha az ügyész előzetes jóváhagyásának beszerzése a késedelem veszélyével járna, a szemle az ügyész jóváhagyása nélkül is megtartható, ilyen esetben a helyszíni szemléről készült jegyzőkönyvet - ami az azonnali intézkedési okot és a megtett intézkedéseket részletesen tartalmazza - az ügyésznek három napon belül meg kell küldeni. A bizonyítási eljárás során a hatóság gyakran hallgat meg az ügyre vonatkozó valamely tényt ismerő személyeket. A tanúzási kötelezettségnek abszolút és relatív akadályai lehetnek. Abszolút tanúmeghallgatási akadály esetén akkor sem hallgatható meg tanúként az érintett személy, ha tanúvallomást kíván tenni. Relatív tanúzási akadály esetén a az ügyre vonatkozó tényeket, körülményeket ismerő személy maga dönti el, hogy kíván-e tanúskodni, ő erre nem kötelezhető és passzív magatartása nem szankcionálható. Ha azonban úgy dönt, hogy tanúvallomást tesz, rá éppúgy vonatkozik az igazmondási kötelezettség, mint a relatív tanúzási akadállyal nem érintett tanúkra. A tanúzás szabályai között azonban megjelenik a tanú védelmének egy speciális rendelkezése. Mivel a közigazgatási ügyek között is akadnak olyanok, amelyekben nem lehet kizárni, hogy a tanút tanúvallomása miatt valamilyen joghátrány éri (elbocsátják az állásából, zaklatják, tettlegesen bántalmazzák), a törvény ennek valószínűsége esetén lehetővé teszi, hogy a közigazgatási hatóság vezetője a tanú személyes adatainak zártan kezeléséről rendelkezzen. Az ilyen döntés automatikusan azt is magával hozza, hogy az ekként védett tanú meghallgatásánál az ügyfél, illetőleg képviselője nem lehet jelen. A helyszíni szemle lefolytatását tudatosan akadályozó, a hatóság eljáró ügyintézőjét megfélemlíteni szándékozó ügyfél rezisztenciájának megszüntetése érdekében a törvény lehetővé teszi a rendőrség helyszíni szemlénél történő jelenlétét. Szigorú feltételek fennállása esetén a szemle erőszakos behatolással történő foganatosítását is lehetővé teszi. Ehhez azonban - az alapvető jogokra való tekintettel - előírja az ügyész előzetes jóváhagyásának megszerzését, valamint hatósági tanú közreműködését. Az Áe.-nek a bizonyítási eljárás akadályozásához fűződő jogkövetkezményekkel kapcsolatos rendelkezései régen elavultak, gyakorlatilag kiszolgáltatják az eljáró szervet az ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevőinek, akik - ha akarják - meg tudják bénítani a közigazgatás munkáját, képesek megakadályozni a döntéshozatalt. Bizonyos ügyekben azonnali intézkedésre van szükség, amit szemle vagy hatósági ellenőrzés alapoz meg. Mindezekre figyelemmel a törvény meghatározott körben és megfelelő garanciák beépítése mellett lehetővé teszi a bizonyítási eljárás akadályozása esetén a rendőrség közreműködésének igénybevételét. E § az olyan rendkívüli helyzetekre vonatkozik, amelyekben - a szemle eredményétől függően - esetleg azonnali hatósági intézkedés (például egy lakóház vagy lakás kiürítésének elrendelése) válhat szükségessé, mert életveszélyes vagy súlyos kárral fenyegető állapot alakult ki (például egy épületben gázrobbanás történt vagy az épület egy része összedőlt és azonnali statikai vizsgálatot kell tartani). Ilyenkor gyorsan, hatékonyan és határozottan kell cselekedni. Az a legjobb, ha a hatóság előre felkészül az ilyen rendkívüli helyzetekre, mert azok éjszaka vagy munkaszüneti napon is bekövetkezhetnek. Célszerű ezért összeállítani ama szervek és személyek nevét és telefonszámát, amelyeket (akiket) rendkívüli helyzet esetén bármikor el lehet érni és számítani lehet közreműködésükre. E listának a rendőrség és a katasztrófavédelem illetékes szerveinek adatain túlmenően tartalmaznia kell a közművek (például vízművek, gázművek) valamint olyan személyek és cégek adatait, akik (amelyek) rendkívüli helyzetben vállalják az azonnali munkavégzést (például a lezárt helyiségek felnyitását, a veszélyes födém aládúcolását). Az említett listát a hatóság munkatársai által ismert, hozzáférhető helyen kell tartani, mert előre nem lehet tudni, hogy a rendkívüli helyzetben közülük kit fognak legkorábban riasztani.



Az a legjobb, ha rendkívüli helyzetben a hatóság elsőként riasztott munkatársa haladéktalanul érintkezésbe lép a rendőrséggel és a továbbiakban rendőri közreműködéssel végzi a munkáját. Azt, hogy mennyire súlyos a veszélyhelyzet és milyen intézkedésekre van szükség, általában csak a helyszínen lehet megállapítani. Ha az derül ki, hogy az (1) bekezdésben szabályozott eljárási cselekményeket kell foganatosítani, ehhez távbeszélőn vagy mobil telefonon az illetékes vezető ügyész vagy az ügyeletes ügyész jóváhagyását kell kérni. Ezt csak akkor lehet mellőzni, ha olyan veszélyhelyzet áll fenn, amelyben akár egy perces késlekedésnek is beláthatatlan következményei lehetnek. Ugyanez értelemszerűen vonatkozik a hatóság tanú közreműködésére is. (Ha emberéleteket kell menteni, nincs idő a tanú keresésére.) Természetesen nem elegendő a veszélyeztetett terület (épület) kiürítése, hanem gondoskodni kell az emberek átmeneti elhelyezéséről, valamint a kiürített lakások folyamatos őrzéséről is. Az elhelyezésről való gondoskodás kivált akkor nem tűr semmiféle halasztást, ha téli időszakban vagy szakadó esőben éjjeli álmukból felvert emberekről van szó. (Megjegyezzük: több uniós tagállamban a közigazgatás felelős munkatársait évenkénti gyakorlaton készítik fel a rendkívüli helyzetben végzendő tennivalókra. Nem ártana ezt nálunk is meghonosítani legalább a nagyobb népességszámú településeken.) Szakértő 58. § (1) Szakértőt kell meghallgatni vagy szakértői véleményt kell kérni, ha az eljáró hatóságnak nincs megfelelő szakértelemmel rendelkező dolgozója és a) az ügyben jelentős tény, egyéb körülmény vagy az alkalmazandó jog megállapításához különleges szakértelem szükséges, vagy b) jogszabály írja elő a szakértő igénybevételét. (2) Nem kell szakértőt igénybe venni akkor, ha jogszabály a szakkérdésben szakhatóság állásfoglalásának beszerzését írja elő. (3) Ha jogszabály meghatározott szakértő igénybevételét írja elő, úgy ezt a szervezetet, intézményt, testületet vagy személyt kell szakértőként kirendelni. Egyéb esetben igazságügyi szakértőt, igazságügyi szakértői intézményt, - más szervet vagy szakértő testületet vagy - indokolt esetben - szakértelemmel rendelkező egyéb személyt kell szakértőként kirendelni. A szakértő személyére az ügyfél is tehet javaslatot. (4) Az ügyfél kérelmére a hatóság a kirendelt szakértőn kívül - akár véleményének előterjesztése előtt, akár az után - más szakértőt is kirendelhet. (5) Jogszabály alapján az ügyfél a szakértői vizsgálatban való közreműködésre kötelezhető. 1

(6) Törvény vagy kormányrendelet előírhatja, hogy az eljáró hatóság valamely meghatározott kérdésben kötve van egy meghatározott tudományos vagy szakmai testület, illetve szakértői szerv szakvéleményéhez. Ilyen esetben a szakhatóság közreműködésére és eljárására vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a jogorvoslati eljárás során nem járhat el változatlan személyi összetételben ugyanaz a testület, illetve szakértői szerv. (7) Ha a szakértő nem vállalja a kirendelést, ezt a kirendelő végzés kézhezvételétől számított öt napon belül indokolással ellátva közölni kell a hatósággal. (8) Ha a szakértő nem tudja szakvéleményét a hatóság által megállapított határidőre elkészíteni, a kirendelés kézhezvételétől számított öt napon belül az ok megjelölésével kérheti a határidő meghosszabbítását, a később felmerülő akadály esetén az akadály tudomására jutásától számított öt napon belül akadályközléssel élhet. A hivatásos közigazgatás olyan szakemberekből áll, akik a beosztásuknak megfelelő szinten értenek a hatáskörükbe tartozó ügyek elbírálásához, azaz nem szorulnak rá arra, hogy minden szakkérdés elbírálásához szakértőt vegyenek igénybe. Szakértelműk azonban csak a szokványos (szabvány) ügyek megfelelő elbírálásához elegendő, már pedig a közigazgatásban nem ritkák a speciális szakismereteket igénylő ügyek sem. Az ilyen esetekre vonatkozó legelterjedtebb megoldás a szakhatósági modell alkalmazása, amely alkalmas szervezeti forma ahhoz, hogy egy-egy eljárásban a szükséghez képest akár 8-10, különböző szakismeretekkel felvértezett, egymással mellérendeltségi pozícióban lévő szerv együttes munkája nyomán szülessék meg az érdemi döntés. Ám az egy-egy hatóság hatáskörébe utalt ügyekben is felmerülhet speciális szakismeret iránti igény, akár úgy, hogy az adott hivatás egészen különleges szakterületéről (például egy műemlék épület egészben történő áthelyezéséről), akár pedig úgy, hogy véletlenszerű profilidegen, azaz gyökeresen eltérő felkészültséget (például építési ügyekben egy freskó művészi értékének megállapítására való alkalmasságot) igénylő szakkérdésről van szó. Ilyen esetben merül fel a szakértő alkalmazásának indokoltsága. Az (1) bekezdés a) pontja - helyesen - jogi szakkérdésben is lehetővé teszi szakértő igénybevételét. Az eddigiek során ettől mind a közigazgatási szervek, mind a bíróságok idegenkedtek. Az idegenkedés mögött az a megfontolás húzódott meg, hogy a hatóságnak hivatalból ismernie kell a hatáskörében alkalmazandó jogot, ezért tekintélyvesztést idéz elő, ha jogi szakkérdésben szakértőre támaszkodik. Ez a felfogás hibás. A jogalkalmazás során ugyanis nem ritkán fordulnak elő nehéz jogértelmezési problémák, amelyek helyes megoldása messze túlmutat a napi rutin-ügyintézés megszokott keretein. (Noha az Áe. elég régóta volt hatályban, még a legutóbbi években is merültek fel egyes rendelkezéseivel kapcsolatban ilyen értelmezési gondok.) Nehezíti a jogalkalmazók helyzetét, hogy napjainkban már európai uniós jogi normákat is kell alkalmazni, továbbá ismerni kell az Alkotmánybíróság másfél évtizedes precedensjogát is. Semmi szégyellnivaló nincs tehát abban, ha közigazgatási hatóság jogi szakértőt vesz igénybe.

1 A második mondat szövegét módosította: 2006. évi CIX. törvény 2. § (1) i).



A (2) bekezdés helyes értelmezése az, hogy abban a tevékenységi körben, amelyet valamely szakhatóság profilja lefed, az eljáró szerv ne rendeljen ki szakértőt. Annak viszont nincs akadálya, hogy a szakhatóság indokolt esetben szakértőre támaszkodjék. Jogszabály kétféleképpen írhatja elő szakértő bevonását az eljárásba: vagy úgy, hogy megjelöli a szakértőként igénybe vehető szervet vagy személyi kört, vagy pedig akként, hogy csupán a szakértő kirendelését írja elő, s rábízza az eljáró szervre a szakértő kiválasztását. A tanúvallomás tételétől eltérően a szakértőként való eljárás nem állampolgári kötelesség. Abból tehát, hogy valaki egy bizonyos szakterület kiváló ismerője - például egyetemi tanárként - egyáltalán nem következik, hogy köteles lenne elvállalni a szakértői közreműködést. Ha nem vállalja a kirendelést, emiatt nem lehet eljárási bírsággal sújtani. Még a hivatásos szakértővel is megtörténhet, hogy korábbi kirendeléseinek nagy száma miatt bizonyos ideig új kirendeléseket nem vállal. Olyan esetben, ha az eljáró szervnek szabad keze van a szakértő kiválasztására, a költségtakarékosság szempontját is figyelembe véve (de nem egyedüli szempontként kezelve), a megoldandó feladat nehézségi fokához igazodva esetleg egy szakértővel konzultálva - indokolt kiválasztani a kirendelendő szervet vagy személyt. A kiválasztáshoz nagy segítséget jelent, ha a központi közigazgatási szervek listát állítanak össze a speciális szakismeretekkel rendelkező és a szakértői közreműködést vállaló szervekről és személyekről, s ezt a helyi-területi szervek rendelkezésére bocsátják. A szakértő személyére az ügyfél is tehet javaslatot, továbbá megilleti az a jog, hogy a hatóság által kirendelt szakértőn kívül - akár annak megnevezése mellett, akár enélkül - más szakértő kirendelését kérje. Az eljáró hatóság egyik esetben sincs kötve az ügyfél javaslatához (kérelméhez), annak teljesítéséről mérlegelési jogkörében dönt. A kirendelő végzés egyrészt igazolja, hogy a szakértő a hatóság megbízásából jár el, másrészt arra kötelezi az érintetteket az ügyfelet, a szemletárgy birtokosát, a szükséghez képest a szomszédos ingatlanok birtokosait - hogy ne akadályozzák a szakértő munkáját, s tűrjék el, hogy a szakértő ingatlanukon méréseket végezzen. Az (5) bekezdésben az ezen túlmenő közreműködésről van szó: például arról, hogy az ügyfél vesse alá magát orvosi vizsgálatnak, tűrje el az ingatlanán kutató árkok ásását stb. Ez már meghaladja a szakértővel való együttműködés szokványos mértékét, ezért kell az ilyen - végzésbe foglalt - kötelezéshez külön jogszabályi felhatalmazás. Az eljáró hatóság nincs kötve a szakvéleményhez: döntésében - akár saját ismereteire és tapasztalataira, akár egy másik szakértő szakvéleményére támaszkodva - eltérhet a szakvéleményben foglaltaktól. (Ha tehát a szakértő biztonságosnak ítélte is a lejtős terep geológiai viszonyait, az építésügyi hatóság - a szomszédos telkeken szerzett tapasztalatai alapján előírhatja a hegyoldal támfallal való megerősítését.) Az csupán kivételesen fordul elő, hogy törvény vagy kormányrendelet előírja: az eljáró hatóság valamely meghatározott kérdésben kötve van a jogszabályban megjelölt szerv (többnyire tudományos vagy szakmai testület) szakvéleményéhez. Az ilyen előírás mögött rendszerint az húzódik meg, hogy a szakismerettel a megjelölt szerv rendelkezik, ám az - például hivatali szervezet hiányában - nincs felkészülve hatósági ügyintézésre. Valójában tehát nem arról van szó, hogy a jogszabály korlátozza a közigazgatási szerv jogkörét, mint inkább arról, hogy az eljáró hatóság lényegében csak határozati formába önti a szakismerettel rendelkező szerv állásfoglalását. A (7) bekezdésben szabályozott közlést a hatóság köteles tudomásul venni. Az indokolási kötelezettség azt a célt szolgálja, hogy a hatóság megtudja: a jövőben egyáltalán számíthat-e a kirendelt szakértő közreműködésére a hasonló eljárásokban. A szakértő - amennyiben a szakértői közreműködést vállalja - köteles feladatát határidőre teljesíteni. Ha a kirendelés kézhezvételekor látja, hogy - akár a feladat időigényessége, akár korábbi kirendeléseiből eredő munkaterhe miatt - számára a határidő rövid, az ok megjelölésével kérheti a határidő meghosszabbítását. Az ilyen kérelem alapján az eljáró hatóság csak két dolgot tehet: vagy meghosszabbítja a határidőt vagy visszavonja a kirendelést és más szakértőt rendel ki. (Azaz a hatóság nem kötelezheti a szakértőt feladatának az eredeti határidőn belüli elvégzésére.) Előfordulhat, hogy eredetileg a határidő reális volt, ám egy időközben felmerült akadály - például a szemletárgy birtokosának jogellenes magatartása vagy a szakértő betegsége - miatt később vált teljesíthetetlenné. Ilyenkor a szakértő köteles akadályközléssel élni. Ennek nyomán az eljáró hatóság a korábban ismertetett két intézkedési lehetőség közül választhat. Ha azonban egy szakértő rendszeresen kér határidő-hosszabbítást vagy él akadályközléssel, a hatóság a továbbiakban eltekinthet szakértőként való kirendelésétől. 59. § (1) Szakértőként nem járhat el az, akivel szemben az ügyintézőre vonatkozó kizárási ok áll fenn, aki tanúként nem hallgatható meg vagy aki a tanúvallomást megtagadhatja. (2) A hatóság a szakértővel közli mindazokat az adatokat, amelyekre feladatának teljesítéséhez szüksége van. A szakértő az ügy iratait megtekintheti, az ügyfél és a tanú meghallgatásánál, a tárgyaláson és a szemlén jelen lehet, az ügyfélhez, a tanúhoz és a szemletárgy birtokosához kérdéseket intézhet. (3) A szakértőt a véleményadás előtt figyelmeztetni kell a hamis véleményadás jogkövetkezményére. (4) A szakértő köteles megőrizni a tevékenysége során tudomására jutott védett adatot és hivatásbeli titkot. (5) Ha a hatóság a szakértőt tárgyaláson kívül hallgatja meg, a meghallgatásra a tárgyalás szabályait kell megfelelően alkalmazni. (6) A szakértő eljárási bírsággal sújtható, ha a szakértői közreműködést vállalta, és anélkül hogy a határidő meghosszabbítása iránti igényét vagy akadályoztatását előzetesen bejelentette volna, nem teljesíti feladatait határidőre.



A törvény e rendelkezések szövegének kidolgozásánál is messzemenően támaszkodott az Áe. szabályaira, ugyanakkor azokat több ponton továbbfejlesztette. Így például nyilvánvalóvá tette, hogy - a tanúvallomás tételétől eltérően - a szakértői közreműködés a kellő szakértelemmel rendelkező magánszemélynek nem kötelessége, arra tehát szankció alkalmazásával nem kényszeríthető. Még a szakértői névjegyzékben szereplő, hivatásos szakértő is megtagadhatja a szakértői közreműködést, ha a kirendelését megelőzően más állami szervektől olyan megbízásokat kapott, amelyek hosszabb időre lekötik teljes kapacitását. (Mivel közigazgatási ügyekben fontos szempont a minél rövidebb időn belüli döntéshozatal, a közigazgatás nem ér rá kivárni, amíg a kirendelt szakértő eleget tesz korábbi, más irányú kötelezettségeinek.) Ha a szakértői közreműködés vállalása nem is, az teljes joggal elvárható a szakértőtől, hogy rövid időn belül éljen akadályközléssel, illetőleg ha vállalta a szakértői közreműködést, azt végezze is el a megszabott határidőn belül. Fő szabályként a szakvélemény nem köti az eljáró szervet: ha aggályai támadnak - vagy valamelyik ügyfél kezdeményezi -, jogosult másik szakértő kirendelésére. (Ez a szabad bizonyítási rendszerből következik.) Kivételként azonban előfordulhat, hogy olyankor, ha az adott ügykategóriában egészen speciális vagy kiemelkedő szakismeretre van szükség a megalapozott döntéshez, magas szintű jogszabály előírja: a közigazgatási hatóság kötve van egy, a jogalkotó által megjelölt szerv (rendszerint tudományos testület) szakvéleményéhez. Ez leginkább az egészségügyi igazgatás körében fordul elő, és azzal áll összefüggésben, hogy bizonyos ügykategóriákban egy szakmai szempontból helytelen döntésnek beláthatatlan káros következményei lehetnek. A törvény nem vette át azt a - sok esetben igazságtalan - rendelkezést, hogy amennyiben az ügyfél kezdeményezte a szakértő (második szakértő) kirendelését, a szakértői díj megfizetésére akkor is az ügyfél köteles, ha végül is a közigazgatási hatóság az ügyfél kezdeményezésére kirendelt szakértő álláspontját fogadta el döntésének alapjául. Mivel a törvény rendelkezett az eljárási költségek viselésének általános szabályairól, az ilyen esetekben is ezeket a szabályokat kell alkalmazni. E § állapítja meg a szakértőre vonatkozó kizárási okokat, továbbá szabályozza a szakértő jogait és kötelességeit. Amennyiben a szemletárgy birtokosa jogellenesen akadályozza a szakértőt munkájának végzésében, az eljáró hatóság kétféle intézkedést tehet: eljárási bírságot szab ki a szakértőt akadályozó személyre, illetőleg a rendőrség közreműködését kéri annak érdekében, hogy a szakértő eleget tudjon tenni feladatának. E két intézkedést egyidejűleg is alkalmazni lehet. A hamis véleményadás jogkövetkezménye akár büntetőjogi felelősségrevonás is lehet. A Btk. 238. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a hamis tanúzásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni arra is, aki szakértőként hamis szakvéleményt, szaktanácsadóként hamis felvilágosítást ad, illetőleg mint tolmács vagy fordító hamisan fordít. A Btk. 239. §-ában foglaltakra tekintettel a közigazgatási hatósági ügyben adott hamis szakvélemény miatt az elkövető egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntethető. A szakmai szempontból hibás szakvélemény nem szükségképpen hamis szakvélemény. Vannak ugyanis olyan szakkérdések, amelyek nem ítélhetők meg fekete-fehér alapon, mivel esetenként még a tudomány világában is egymástól eltérő álláspontok vannak megoldásuk módjára nézve. Más esetekben a szakvélemény tartalma nem kis mértékben attól függ, hogy milyen infrastrukturális háttér áll a szakértő rendelkezésére. Hamis szakvéleményről tehát csak akkor beszélhetünk, ha a szakértő tudta vagy a körülményekre figyelemmel tudnia kellett, hogy a szakvéleményben foglalt állítás valótlan, az általa levont következtetés hibás vagy a javasolt műszaki, illetőleg egyéb megoldási mód rizikófaktora rendkívül nagy. A (6) bekezdés alapján nem lehet eljárási bírságot kiszabni arra a szakértőre, aki határidő-hosszabbítást kért vagy akadályközléssel élt. Az eljárási bírságot kiszabó végzést vissza kell vonni, ha a szakértő annak kézhezvétele után teljesíti feladatát és egyben igazolja mulasztásának kimentési okként elfogadható indokát (például súlyos betegség miatt kórház ápolás alatt állt). Tolmács 60. § (1) Ha az ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevője által használt idegen nyelvet az ügyintéző nem beszéli, tolmácsot kell alkalmazni. Ha az ügyintéző beszéli az idegen nyelvet, az ellenérdekű ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője érdekében tolmácsot kell alkalmazni, kivéve, ha ők is beszélik az adott idegen nyelvet. Ennek tényét a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell. (2) Ha a közigazgatási eljárásban siket, néma vagy siketnéma személy vesz részt, jeltolmácsot kell alkalmazni. (3) A tolmácsra megfelelően irányadók a szakértőre vonatkozó rendelkezések. (4) A hatóság a hatósági ellenőrzés során a tényállás tisztázásához - ha az más módon nem lehetséges - az ellenőrzés helyszínén tartózkodó, idegen nyelvet beszélő személyt tolmácsként vehet igénybe. A tolmácsként igénybe vett személyt tájékoztatni kell a tolmács jogairól és kötelezettségeiről, és ennek tényét, valamint a tolmácsként igénybe vett személy nyilatkozatát a helyszíni ellenőrzés jegyzőkönyvében rögzíteni kell. Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából sem az ügyfél állampolgárságának, sem annak nincs jelentősége, hogy a 13 magyarországi kisebbség valamelyike által használt nyelvről vagy más idegen nyelvről van szól. Az ügyfél maga is gondoskodhat tolmácsról. Ha csak az eljárási cselekmény megkezdése - például a helyszíni szemle - előtt derül ki, hogy tolmácsra van szükség, meg kell kísérelni közvetítő nyelv segítségével kommunikálni az idegen nyelvet használó személlyel, a helyszínen tartózkodó alkalmi tolmácsot kell bevonni az eljárásba, vagy későbbi időpontra kell halasztani az eljárási cselekményt. Kivételes esetben - ha például életveszély vagy súlyos kár megelőzéséről, illetőleg elhárításáról van szó, avagy súlyos szabálytalanság gyanúja esetén fennáll az esélye annak, hogy időközben a helyszínt megváltoztatják - a tolmács hiánya nem akadálya az azonnali intézkedésnek, illetőleg az eljárási cselekmény foganatosításának.



Ilyen esetben azonban az idegen nyelven beszélő személyt meg kell idézni (vagy egyetértésével be kell szállítani) a hatóság hivatali helyiségébe és ott az időközben oda hívott tolmács segítségével olyan helyzetbe kell hozni, mint amilyenben akkor lenne, ha a tolmács kezdettől fogva rendelkezésre állott volna. (Tájékoztatni kell az eljáró hatóságról, az eljárás céljáról, a tett intézkedésről stb. lehetővé kell tenni eljárási jogainak gyakorlását.) Ha azonban ezt külön törvény nem teszi lehetővé mint ahogyan például a zöld határon át jogellenesen Magyarországra érkezett személyek esetében lehetővé teszi - , akkor a tolmács átmeneti hiánya miatt az idegen nyelvet beszélő személyt sem feltartóztatni, sem szabad mozgásában más módon korlátozni nem szabad. Ugyancsak nem szabad eljárási bírságot alkalmazni az eljárás magyarul nem beszélő résztvevőjével szemben, aki a nyelvismeret hiánya miatt akadályozta az eljárást (például nem engedte be ingatlanára az általa nem ismert hivatalos személyeket). Ha jeltolmácsra lenne szükség, de az átmenetileg nincs, meg lehet próbálni az eljárás siket, néma vagy siketnéma résztvevőjével az írásbeli érintkezést. Az eljárás akadályozásának következményei 61. § (1) Az e törvényben meghatározott esetekben a kötelezettség vétkes megszegése esetén eljárási bírság kiszabásának van helye. (2) Az eljárási bírság legkisebb összege esetenként ötezer forint, legmagasabb összege - a 141. § (1) bekezdésében foglalt eltéréssel - természetes személy esetén ötszázezer forint, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet esetén pedig egymillió forint. (3) Az eljárási bírság egy eljárásban, ugyanazon kötelezettség ismételt megszegése vagy más kötelezettségszegés esetén ismételten is kiszabható. (4) Az eljárási bírság kiszabásánál a hatóság figyelembe veszi: a) a jogellenes magatartás súlyát és a felróhatóság mértékét, b) az érintett vagyoni helyzetét és jövedelmi viszonyait, továbbá c) az eljárási bírságnak ugyanabban az eljárásban történő ismételt kiszabása esetén az előző bírságolások számát és mértékét. (5) A hatóság az eljárási bírság összegét mérsékelheti, ha annak kiszabása után az ügyfél eleget tesz adatszolgáltatási kötelezettségének, a tanú vallomást tesz, a szemletárgy birtokosa eleget tesz kötelességének, illetve a szakértő, hatósági közvetítő teljesíti a feladatát. Az eljárási bírságot megállapító végzést vissza kell vonni, ha az idézett személy elfogadhatóan igazolja távolmaradásának vagy eltávozásának indokát. (6) Azt a személyt, akinek jogellenes magatartása miatt valamely eljárási cselekményt meg kell ismételni, a hatóság az eljárási bírságon túlmenően a többletköltség megfizetésére kötelezheti. Az eljárási törvény a kiszabható bírság felső határát eljárási jogintézményenként eltérően állapította meg, ráadásul bizonyos esetekben ez a felső határ 1957 óta nem változott. Ezért a törvény - a Pp.-hez hasonlóan - nem szétszórt részletszabályokban, hanem egyetlen helyen, de átfogó módon foglalkozik az eljárási bírsággal, s annak felső határát számottevő mértékben emeli. Mivel felső határról van szó, ez a jelentős emelés nem azt jelenti, hogy mindig a maximális tételű bírság kiszabására kerül sor. Épp ezért a törvény - figyelemmel az Alkotmánybíróság által megfogalmazott követelményre - szabályozza azokat a mérlegelési szempontokat is, amelyeket a közigazgatási hatóságnak a konkrét ügyben vizsgálnia kell a kiszabásra kerülő bírság összegének megállapításánál. Az (1) bekezdés nem ad általános - minden kötelezettség-szegésre kiterjedő érvényű - felhatalmazást az eljárási bírság alkalmazására, hanem azt csak olyan esetekben teszi lehetővé, amikor a Ket. kifejezetten utal az eljárási bírságra. Bírság kiszabására az eljárás minden szakaszában - az első fokú eljárásban, a jogorvoslati eljárásban és a végrehajtási eljárásban - lehetőség van. A bírságolásnak azonban előfeltétele az érintett felróhatósága, tehát az, hogy szándékosan vagy gondatlanságból nem tett eleget kötelezettségének. Megállapítható például az ügyfél felróhatósága olyan esetben, ha valaki mást - például egy vállalkozót - bízott meg a hatósági határozatban előírt munka elvégzésével, de a későbbiek során nem ellenőrizte a megbízottját és nem sürgette a munka határidőre történő elvégzését. [Mivel az ilyen megbízott (teljesítési segéd) nem áll jogviszonyban a közigazgatási szervvel, vele szemben eljárási bírság kiszabására nem kerülhet sor.] A (2) bekezdés a bírság felső határát eltérően határozza meg természetes személyek, illetőleg jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek esetében. Ez azonban az eljáró szervet nem mentesíti a bírság összegének egyéniesítése alól, mivel vannak dúsgazdag magánszemélyek és koldusszegény jogi személyek (például egyesületek) is. A (3) bekezdés lehetővé teszi az ismételt bírságolást is. Ennek két válfaja van: az ugyanazon kötelezettség ismételt megszegése, illetőleg az ugyanazon eljárásban ugyanazon személy által elkövetett különböző kötelezettség-szegés miatti bírságolás. Az előzővel kapcsolatban indokolt rámutatni: olyan esetben, amikor valamilyen munka el nem végzése miatt kerül sor eljárási bírság ismételt kiszabására, a két bírságolás között legalább annyi időnek kell eltelnie, amennyi a szóban forgó munka elvégzéséhez reálisan szükséges. Ezért az első, eljárási bírságot kiszabó végzésben - az ismételt bírság kilátásba helyezése mellett - a teljesítésre reális új határidőt kell kitűzni, azaz nem kerülhet sor óránkénti bírságolásra. Az (5) bekezdés második mondatának szövege pontatlan. A szöveg - helyes értelmezés mellett - a következő: Az eljárási bírságot megállapító végzést vissza kell vonni, ha a bírsággal sújtott igazolja, hogy a kötelezettség megszegésére nem az ő felróható magatartása miatt került sor. Kimentésnek - azaz a vétlenség bizonyításának - ugyanis nem csupán a Ket. hivatkozott rendelkezésében megjelölt esetben van helye.



Az eljárás akadályozásával kapcsolatban arra is felhívjuk a figyelmet, hogy az ilyen jogellenes magatartásnak - az eljárási bírság kiszabásán túlmenően - büntetőjogi következményei is lehetnek. Ezek közül a hamis tanúzással, a hamis tanúzásra való felhívással és a hamis váddal a Ket. 54. §-ával kapcsolatban már foglalkoztunk. Ezen a helyen is rá kell mutatnunk, hogy hamis tanúzásért nem csupán a tanú vonható felelősségre, hanem a hamis tanúzásra vonatkozó büntetőjogi szabályokat kell alkalmazni arra is, aki - mint szakértő hamis szakvéleményt vagy mint szaktanácsadó hamis felvilágosítást ad, illetőleg - mint tolmács vagy fordító hamisan fordít [Btk. 238. § (2) bek.]. A Ket. 52. §-ának (3) bekezdésével kapcsolatban már foglalkoztunk a közokirat-hamisítás egyik elkövetési magatartásával, amit az követ el, aki a külföldről aránytalanul nehezen beszerezhető irat helyett hamis nyilatkozatot tesz. Ám a közokirat-hamisítást az is elköveti, aki - hamis közokiratot készít vagy valódi közokirat tartalmát meghamisítja, - hamis vagy hamisított, illetőleg más nevére szóló valódi közokiratot felhasznál. Ilyenkor a büntetés három évig terjedő szabadságvesztés lehet [Btk. 274. § (1) bek]. A magánokirat-hamisítás elkövetőjét a Btk. 276. §-a alapján egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel lehet sújtani. Ugyanez lehet a büntetése a Btk. 278. §-a alapján annak, aki a valóságnak meg nem felelő statisztikai adatot szolgáltat, avagy az adatszolgáltatással kapcsolatban a valóságnak meg nem felelő felvilágosítást ad (hamis statisztikai adatszolgáltatás vétsége). Az eddig ismertetetteken túlmenően 2002. óta szerepel a Btk.-ban kifejezetten a Hatósági eljárás akadályozása elnevezésű bűntett is. Ezt olyan személy követi el, aki mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy bírósági vagy egyéb hatósági eljárásban a törvényes jogait ne gyakorolja vagy a kötelességeit ne teljesítse. Az a más, akiről az idézett rendelkezésben szó van, lehet az ügyfél vagy a tanú, de lehet a kirendelt szakértő vagy a hatóság által - például a jogellenes állapot felszámolásával - megbízott egyéb személy (például építőipari vállalkozó és munkásai) is. A közigazgatási hatósági eljárás akadályozása miatt három évig, ha pedig az ügy tárgya különösen nagy vagyoni érték vagy különösen jelentős egyéb érdek, öt évig terjedő szabadságvesztést lehet kiszabni (Btk. 242/A. §). A hatósági eljárás akadályozásának legsúlyosabb válfaja, amikor az erőszak vagy fenyegetés közvetlenül a hivatalos személy ellen irányul. A Btk. 229. §-a alapján hivatalos személy elleni erőszak miatt járnak el azzal szemben, aki a hivatalos személyt vagy a külföldi hivatalos személyt jogszerű eljárásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozza, intézkedésre kényszeríti, vagy eljárása alatt, illetőleg emiatt bántalmazza. E bűncselekmény büntetési tétele alapesetben három évig, minősített esetben pedig - csoportosan vagy felfegyverkezve történő elkövetés esetén - öt évig terjedő szabadságvesztés, míg a csoport szervezőjére vagy vezetőjére két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztést lehet kiszabni. Ugyanígy büntetendő az is, aki az erőszakot vagy fenyegetést hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy - például egy, a bűncselekmény színhelyén tartózkodó törvénytisztelő állampolgár - ellen alkalmazza ( Btk. 231. §). Tárgyalás és közmeghallgatás 62. § (1) A hatóság tárgyalást tart, ha ezt jogszabály előírja, vagy a tényállás tisztázásához, illetve az egyezségi kísérlet lefolytatásához szükség van az eljárásban részt vevő személyek együttes meghallgatására. (2) A tárgyaláson a hatóság meghallgathatja az ügyfelet (ügyfeleket), a tanút, a szakértőt, a hatósági közvetítőt, és megszemlélheti a szemletárgyat. (3) Az ügyfél és képviselője észrevételt tehet a tárgyaláson elhangzottakra, kérdést intézhet a meghallgatott személyhez, és indítványozhatja más személy meghallgatását vagy más bizonyíték beszerzését. (4) Azt, aki a tárgyalás rendjét zavarja, a tárgyalás vezetője rendreutasíthatja, ismételt vagy súlyosabb rendzavarás esetén kiutasíthatja, továbbá eljárási bírsággal sújthatja. Tárgyalás tartására sor kerülhet jogszabály kötelező előírása vagy az eljáró szerv döntése alapján. A tárgyalás valójában nem más, mint többféle eljárási cselekmény koncentrált elvégzése az eljárás összes résztvevőjének jelenlétében és közreműködésével. Az (1)-(3) bekezdés sorolja fel azokat az eljárási cselekményeket, amelyeket a tárgyalás során el lehet végezni. A tárgyalás az eljáró hatóság számára megkönnyíti a tényállás tisztázását - mert például módot nyújt a tanúk szembesítésére vagy vallomásuk egybevetésére is -, meggyorsítja az eljárást, de ugyanakkor előnyös az ügyfél számára is, mert amennyiben jelen akar lenni az egyes eljárási cselekményeknél, ezt a tárgyaláson való részvétellel megoldhatja. Amennyiben a tárgyalásról kiutasított rendzavaró nem hagyja el a tárgyalás helyszínét, a rendvédelmi szervek - saját eljárásaikban - gondoskodhatnak kivezetéséről. A civil közigazgatási szerveknek ez az eszköz nem áll rendelkezésére, ezért ilyenkor a kiutasított személyt a tárgyalás vezetője eljárási bírsággal sújthatja, ha pedig ez sem vezet eredményre, a tárgyalás rendjének helyreállításához a rendőrség közreműködését kérheti. (Az eljárási bírság ismételt kiszabása elvileg lehetséges, de gyakran eredménytelen eszköz, mert például egy súlyosan ittas személy belátási képessége hiányzik.) 63. § (1) A hatóság közmeghallgatást tart, ha ezt jogszabály előírja, vagy a hatóság a nyilvánosság véleményének megismerése érdekében ezt szükségesnek tartja. (2) A közmeghallgatás helyéről és idejéről a hatóság - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nyolc nappal korábban hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján (helyben szokásos módon, helyi lapban stb.) értesíti az érintetteket. (3) A közmeghallgatáson elhangzottakról a hatóság jegyzőkönyvet készít.



Ha egy tervezett beruházás vagy munka a település valamennyi lakosát, illetőleg - nagyobb településeken - egy lakótelep vagy nagyobb terület ingatlantulajdonosait (használóit) érinti, tárgyalás helyett közmeghallgatás tartására is sor kerülhet. Ezt szervezheti az engedélyező hatóság, illetőleg a hatósági közvetítő is. A közmeghallgatás sikerét előmozdíthatja, ha az érintettek - közöttük azok is, akik az adott szakterületen megfelelő szakképzettséggel rendelkeznek - előzetesen betekinthetnek a fontosabb iratokba (például helyszínrajzokba, környezeti hatástanulmányokba). A közmeghallgatás lefolyása általában különbözik a tárgyalásétól. Itt először a résztvevők tájékoztatást kapnak a tervezett beruházásról, annak a környezetre gyakorolt hatásairól (egybevetve azokat az irányadó határértékekkel), az esetleges kisajátításról, a munka időbeli ütemezéséről, a szállító járművek útvonaláról stb. Ezt követően a résztvevők kiegészítő kérdéseket tehetnek fel, majd a kapott válaszok meghallgatása után kifejthetik véleményüket a tervezett létesítményről. Mivel a közmeghallgatáson általában sok a résztvevő és a felszólaló, a vélemények feldolgozása - és azok alapján az indokoltnak látszó változtatások, kiegészítő intézkedések megtervezése - bizonyos időt vesz igénybe, ezért a közmeghallgatás általában nem a tervezett hatósági döntés ismertetésével zárul. Egyezségi kísérlet 64. § (1) Ha jogszabály elrendeli, a hatóságnak a döntés előtt meg kell kísérelnie egyezség létrehozását az ellenérdekű ügyfelek között. Egyezségi kísérletre akkor is sor kerülhet, ha az ügy természete egyébként megengedi. (2) Ha az egyezségi kísérlet eredményes, a 75. §-ban foglaltak szerint kell eljárni, eredménytelenség esetében a hatóság folytatja az eljárást. Az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárásban esetenként hasznos lehet, ha a felek egyezségre jutnak egymással (például egy létesítmény tulajdonosa vállalja, hogy a zajszintet megfelelő zajszigeteléssel a megállapodás szerint mértékre csökkenti, míg az érintett ingatlantulajdonosok lemondanak jogorvoslati jogukról). Az egyezségben vállalt kötelezettség teljesítésére az a garancia, hogy az egyezséget a hatóság határozatba foglalja, s az ilyen határozat alapján épp úgy sor kerülhet hatósági végrehajtásra, mintha a kötelezettséget a hatóság állapította volna meg. Bizonyos ügyekben a jogszabály kötelezően előírja az egyezségi kísérletet, de arra - ha az ügy természete megengedi - jogszabályi előírás hiányában, a hatóság elhatározása alapján is sor kerülhet. Az egyezségi kísérlet tartását a felek egyike is kezdeményezheti. Ha a kísérlet eredménytelen marad, a hatóság folytatja az eljárást. A határidő számítása 65. § (1) A napokban megállapított határidőbe nem számít bele a közlésnek, a kézbesítésnek, a hirdetmény kifüggesztésének és levételének a napja. (2) A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon jár le, amely számánál fogva megfelel a kezdőnapnak, ha pedig ez a nap a lejárat hónapjában hiányzik, a hónap utolsó napján. (3) Ha a határidő utolsó napja olyan nap, amelyen a hatóságnál a munka szünetel, a határidő a legközelebbi munkanapon jár le. (4) A postán küldött beadvány előterjesztési ideje a postára adás napja, de az ügyintézési határidő ilyen esetben is azon a napon kezdődik, amely napon a beadvány megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz. (5) Az elektronikus dokumentum előterjesztésének, illetve kézbesítésének ideje a külön jogszabályban meghatározott módon történő visszaigazolás időpontja. Ha az elektronikus dokumentum előterjesztési, illetve kézbesítési ideje nem munkanapra esik, a határidő a következő munkanapon kezdődik. (6) A határidőt kétség esetén megtartottnak kell tekinteni. A törvény egyik alapelve, hogy a közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlása során a szakszerűségre és a gyorsaságra törekszik és előmozdítja az ügyféli jogok érvényesülését. Ezen alapelvek tükröződnek az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárásban, ahol a közigazgatási hatóságnak az ügyfelek megegyezését kell előmozdítania, ha az ügy jellege ezt megengedi, továbbá ha azt jogszabály kötelezővé teszi. A hatósági eljárás egyezséggel való lezárása mind az ügyfeleknek, mind a hatóságnak kedvező. Az egyezséget a közigazgatási hatóság határozatba foglalja, ha az megfelel a jogszabályokban foglalt feltételeknek, nem sérti mások jogát, jogos érdekét, vagy a közérdeket, és kiterjed a teljesítési határidőre és az eljárási költség viselésére. E § a határidők számítási módját szabályozza. A (3) bekezdés alkalmazásánál nem csupán a szombat-vasárnapokat és a fizetett ünnepnapokat kell figyelembe venni, hanem minden olyan napot, amelyen bármely okból szünetel a munka az adott hatóságnál. Ilyen ok lehet például a számítógépek vírusfertőzöttsége, szakmai továbbképzés, téli időszakban a fűtőberendezés hibája stb. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az ügyfél tudhatott-e a munka szüneteltetéséről vagy nem. Viszont: nem tekinthető a munka szüneteltetésének, ha az adott napon az ügyintézők többsége távol volt ugyan, de működött olyan ügyeleti szolgálat, amely átvette az ügyfelek személyesen átadott beadványait, illetőleg jegyzőkönyvbe foglalta kérelmeiket, vagy betekintést nyújtott az ügyiratokba. Egyébként is a (3) bekezdés csak ama határidők esetében alkalmazható, amelyek a hatóságnál (is) elvégezhető olyan eljárási cselekményekre vonatkoznak, mint például a kérelem vagy jogorvoslat előterjesztése, a hiánypótlás, az idézés alapján történő megjelenés. Az egyéb határidők esetében ugyanis például ha a hatóság valamilyen építési munka vagy műszaki átalakítás elvégzésére kötelezte az ügyfelet - nincs jelentősége annak, hogy a határidő utolsó napján a hatóságnál folyt-e munkavégzés vagy sem. A (3) bekezdés alkalmazásánál azt a hatóságot kell figyelembe venni, amelynél az ügyfél - a Ket. 38. § (1) bekezdésében biztosított jogát is tekintetbe véve - a beadványát elő kívánta terjeszteni.



A (4) bekezdés olyan kedvezményt ad az ügyfelek számára, amelyet a nyugati országok eljárásjogászai egyszerűen nem értenek. Ennek az a magyarázata, hogy ők más színvonalú postai szolgáltatásokhoz szoktak. A törvényszerkesztők azonban a magyarországi tényleges helyzetet alapul véve úgy vélték: az ügyfelet nem szabad bizonytalanságban tartani a tekintetben, hogy postán küldött beadványa megérkezett-e a hatósághoz a határidőn belül vagy sem. Ezért az ilyen beadvány előterjesztési ideje a postára adás napja, függetlenül attól, hogy a postai küldemény esetleg - például külföldről - csak hetekkel később érkezik meg a hatósághoz. Erre figyelemmel kell lenni annak megítélésénél, hogy például valamely határozat jogerőre emelkedett-e vagy sem. Az ügyfél nem kötelezhető arra, hogy beadványát ajánlott, elsőbbségi vagy légipostai küldeményként adja fel, el kell fogadni a közönséges levélként történő feladást is. Ám az ügyfélnek érdeke fűződik ahhoz, hogy határidős beadványát ajánlott küldeményként adja fel. Egyrészt ugyanis így tudja igazolni az említett tényt. Másfelől az ajánlott levél esetében - hacsak a postabélyegző el nem mázolódott - a postára adás napját pontosan meg lehet állapítani. Nem ez a helyzet a közönséges levélnél, amelynél még a postabélyegző keltezése sem biztos támpont, például a postai gyűjtőládába bedobott levelek esetében. Mivel a saját postahivatallal nem rendelkező kistelepülések lakosait ebből a szempontból nem lehet hátrányos helyzetbe hozni, az ő javukra alkalmazni kell a (6) bekezdésben foglalt szabályt. Igazolási kérelem 66. § (1) Aki az eljárás során valamely határnapot, határidőt önhibáján kívül elmulasztott, igazolási kérelmet terjeszthet elő. (2) Az igazolási kérelemről az a hatóság dönt, amelynek eljárása során a mulasztás történt. A keresetindításra megállapított határidő elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmet azonban akkor is a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság bírálja el, ha az ügyfél a keresetet a hatóságnál nyújtotta be. (3) Az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított nyolc napon belül lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás az érintettnek később jutott tudomására, a határidő a tudomásra jutáskor, akadályoztatás esetén az akadály megszűnésének napjától kezdődik. (4) Az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni. (5) A határidő elmulasztása esetén az igazolási kérelemmel egyidejűleg pótolni kell az elmulasztott cselekményt is, amennyiben ennek feltételei fennállnak. Az igazolási kérelem jogintézményét minden eljárásjog ismeri. Ennek az a lényege, hogy aki az eljárás során valamilyen határnapot vagy határidőt elmulasztott, az a törvényben meghatározott okból és határidőn belül kimentheti mulasztását. A Ket. két kimentési okot határoz meg: az érintett önhibáján kívüli akadályoztatását és a hatóság közrehatását. Önhibáján kívül akadályoztatva van például az, aki baleset vagy súlyos betegség miatt nem tud elegen tenni valamely kötelezettségének. A jogalkalmazási gyakorlatban azonban célszerű az önhibán kívüli akadályoztatás fogalmát kiterjesztően értelmezni. Kimentési okként el kell fogadni például, ha az eljárás résztvevője az ajánlott feladóvevénnyel igazolja, hogy postára adott valamely küldeményt, amely a posta hibájából elveszett. Ugyanígy kimentési ok, ha valaki tőle elvárható mértékben mindent megtett az őt terhelő kötelezettség teljesítése érdekében, ám az mégsem történt meg határidőre. (Például egy vállalkozóval szerződést kötött vagy írásbeli megrendelést adott egy hatósági határozatban előírt munka elvégzésére, később azt írásban sürgette is, ám a vállalkozó túllépte a határidőt.) Kimentési ok az is, ha az ügyfél nem kapta meg a kötelezettséget megállapító határozatot. A hatóság közrehatása folytán következett be a mulasztás, ha a hatóság tévesen jelölte meg a teljesítési határidőt, késedelmesen adta postára az idézést vagy más hivatalos iratot, illetőleg a hatóság feladatkörében eljáró munkatársa téves felvilágosítást adott az ügyfélnek a határidő-módosítás módjára nézve. Az igazolási kérelem előterjesztésére nézve a Ket. két határidőt állapít meg: egy nyolc naposat és egy hat hónaposat. Az utóbbi jogvesztő jellegű, ami azt jelenti, hogy - az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított hat hónapon túl igazolási kérelmet akkor sem lehet előterjeszteni, ha a mulasztás az érintettnek csak később jut a tudomására, továbbá - a hat hónapos határidő elmulasztása miatt igazolási kérelemnek nincs helye. A hat hónapos jogvesztő határidő keretei között a (3) bekezdésben megállapított nyolc napos határidő az irányadó. Jogszabályaink viszonylag ritkán, nyomós okból alkalmaznak jogvesztő határidőt. A jelen esetben a jogbiztonsághoz fűződő érdek volt a szigorú szabályozás indokául szolgáló nyomós ok: közelebbről az, hogy sem a hatóságot, sem az esetleges ellenérdekű ügyfelet nem lehet hosszú időn keresztül bizonytalanságban tartani az eljárás kimenetelét - s ezen belül a határozat jogerőre emelkedését vagy megtámadhatatlanságát - illetően. 67. § (1) Ha a hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az ügyfelet eljárásjogi szempontból olyan helyzetbe kell hozni, mintha nem mulasztott volna. Ennek érdekében a hatóság a döntését módosítja vagy visszavonja, az eljárást megszüntető döntésének visszavonása esetén az eljárást folytatja, illetve egyes eljárási cselekményeket megismétel. A döntésnek az igazolási kérelem alapján történő módosítására vagy visszavonására nem irányadók a 114. §-ban meghatározott korlátozások. (2) A igazolási kérelemnek helyt adó végzést meg kell küldeni mindazoknak, akik az eljárás megindításáról értesítést kaptak. Az igazolási kérelemnek helyt adó végzéssel szemben nincs helye fellebbezésnek. (3) Az ügyfél a végzés ellen csak akkor jogosult önálló fellebbezésre, ha kérelme a fellebbezési határidő elmulasztásának igazolására vonatkozik, egyéb esetekben az ügy érdemében hozott határozat elleni jogorvoslati kérelmében kifogásolhatja az igazolási kérelem elutasítását is. Az eljárás egyéb résztvevője fellebbezést nyújthat be az igazolási kérelmet elutasító végzés ellen.



(4) Ha a hatóság megtartotta az ügyfelek értesítésére és a határozat közlésére vonatkozó szabályokat, a fellebbezési határidő elmulasztása esetén nincs helye igazolási kérelemnek arra való hivatkozással, hogy az értesítés, illetve a határozat közlése nem postai kézbesítés útján történt. E rendelkezés megfelelően irányadó a bírósági felülvizsgálatot kezdeményező keresetindítással kapcsolatos igazolásra is. Az eljárási szabályok között lényeges szerepet játszanak a határidők, melyek betartása az eljárás ésszerű határidőn belül történő lezárásának záloga. A határidők elmulasztása azonban nem minden esetben róható fel a kötelezettségét nem teljesítőnek. Annak érdekében, hogy az önhibán kívül bekövetkezett mulasztáshoz hátrányos következmények ne kapcsolódjanak, a mulasztó igazolási kérelmet nyújthat be a hatósághoz. A törvény a jogalkalmazó szervek kérésének tesz eleget, amikor a jelenleginél részletesebben és differenciáltabban szabályozza a teendőket, ha a közigazgatási hatóság helyt ad az igazolási kérelemnek. Bár a közigazgatási hatóságok tőlük telhetően az ügyféli kör reális és pontos meghatározására törekszenek, mégis nem egyszer előfordul, hogy utólag, esetenként a létesítmény felépülése után jelentkeznek olyan érintettek, akik ténylegesen nem vettek részt az eljárásban. Tetézi az ebből eredő gondokat, hogy a bírósági gyakorlat hajlamos liberálisabban meghúzni az ügyfelek körének határait, mint ahogyan ezt a közigazgatás teszi. Mindez azonban nem fordulhat elő, ha kezdettől fogva mindenki értesülhet az eljárásról, aki - bármilyen közvetett módon is - szóba kerülhet potenciális ügyfélként. A törvény ezért kizárja a fellebbezési határidő elmulasztására vonatkozó igazolási kérelem benyújtását arra hivatkozással, hogy az ügyfél azért nem értesült az eljárás megindításáról, illetve azért nem élt fellebbezéssel, mert az eljárás megindításáról szóló értesítés, illetve a határozat közlése nem postai kézbesítés útján történt. Ha hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az ügyfelet eljárásjogi szempontból - akár még a határozat módosítása vagy visszavonása árán is - olyan helyzetbe kell hozni, mintha nem mulasztott volna. Ez az ellenérdekű ügyfél nélküli eljárásokban nem okoz különösebb bonyodalmat, ám az ellenérdekű ügyfél részvételével folyó eljárásokban annál inkább. Mindezt egy példán keresztül próbáljuk érzékeltetni. Egy építési engedély kiadása iránti eljárásban A ügyfél a kérelmező, B ügyfél pedig ellenérdekű. B munkavégzés céljából tartós jelleggel egy külföldi országban tartózkodik, magyarországi képviselője nincs. Az eljáró hatóság A részére kiadja a kért engedélyt, s határozatát megküldi B lakcímére is. A postai úton elküldött irat - mivel B távol van és vele együttlakó hozzátartozója nincs - nem kereste jelzéssel érkezik vissza a hatósághoz, s így azt a Ket. 79. § (2) bekezdése értelmében a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni (kézbesítési vélelem). A Ket. 79. § (4) bekezdése alapján a címzett a kézbesítési vélelem beálltáról való tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül, de legkésőbb a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet terjeszthet elő. Ez valójában az igazolási kérelem egyik válfaja, mivel a Ket. 79. § (5) bekezdése értelmében akkor is elő lehet terjeszteni, ha a természetes személy ügyfél önhibáján kívüli okból nem vehette át a hivatalos iratot. B a kézbesítési vélelem beálltától számított öt hónap múlva tér vissza Magyarországra, s mivel postaládájában megtalálja a postás két értesítését a kézbesítés megkísérléséről, nyomozásba kezd. Az eljáró hatóság tájékoztatja a történtekről, személyesen átadja neki a határozatot és felvilágosítja jogairól. B megtekinti a helyszínt, áttanulmányozza a határozatot, s mivel azt magára nézve sérelmesnek tartja, jogi képviselőhöz fordul. A jogi képviselő az ügyfél által a kézbesítési vélelem beálltáról történő tudomásszerzéstől számított tizenötödik napon a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet és egyben az elsőfokú határozat elleni fellebbezést terjeszt elő. Az ügyben eljárt hatóság a kérelemnek a beérkezésétől számított tizenötödik napon helyt ad, korábbi - engedélyező határozatát visszavonja és az elsőfokú eljárást a fellebbezésben foglaltak figyelembevételével folytatja. Ennek során megállapítja, hogy bár az engedélyező határozat nem volt jogszabálysértő, de sértette B jogos érdekeit, ezért a korábbitól eltérő tartalmú új elsőfokú határozatot hoz. Igen ám, csakhogy a kézbesítési vélelem beálltától számítva az elsőfokú határozat visszavonásáig több mint hat hónap telt el, ezalatt A - teljesen jóhiszeműen, az elsőfokú határozatot jogerősnek vélve - felépítette családi házát, így neki az ügyben beállt fordulat súlyos kárt okoz, amelyet számára senki sem fog megtéríteni. Valójában tehát senki sem követett el jogszabálysértést, s mégis van az ügynek egy vesztese. A-t pedig aligha fogja vigasztalni, hogy mindenfajta jogi eljárásnak - így a közigazgatási eljárásnak is - van egy efféle rizikó-faktora. Ezzel a példával azt kívántuk bemutatni, hogy a legtökéletesebb jogi szabályozással sem lehet elhárítani mindenfajta sérelmet. Az igazolás azt kívánja lehetővé tenni, hogy aki önhibáján kívül mulasztott, az emiatt ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Ezt azonban csak úgy lehet elérni, hogy a hatóság visszaforgatja az idő kerekét: a szükséghez képest tovább folytat egyszer már lezárt ügyeket, s - a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogra való tekintet nélkül - hozzányúl olyan határozatokhoz, amelyeket korábban mindenki - így maga a hatóság is - jogerősnek vélt. A döntésnek igazolási kérelem alapján történő módosítására vagy visszavonására nem a Ket. 114. §, hanem a Ket. 67. § alapján kerül sor, emiatt az eljáró hatóságot nem kötik az előbbi §-ba foglalt korlátozások. A (3) bekezdés látszólag korlátozza az ügyfél jogorvoslathoz való jogát. Valójában azonban nincs szó valódi korlátozásról, csupán arról, hogy - az eljárás meggyorsítása érdekében - bizonyos esetekben a végzés ellen nincs helye önálló fellebbezésnek, hanem az ügyfél a határozat elleni jogorvoslati kérelmében kifogásolhatja a végzésben foglaltakat is. (Így egy határozat keretében történik a végzés és a határozat felülvizsgálata.) Az eljárás egyéb résztvevője - a dolog természetéből eredően - csak az általa előterjesztett igazolási kérelmet elutasító végzés ellen nyújthat be fellebbezést. A (4) bekezdés már valódi korlátozást tartalmaz az igazolási kérelem alkalmazási körét illetően. Ám ilyenkor helye van igazolási kérelemnek, ha az ügyfél azt sérelmezi, hogy a hatóság nem tartotta meg az ügyfelek értesítésére vagy a határozat közlésére vonatkozó szabályokat.



Az eljárás irataiba való betekintés 68. § (1) Az ügyfél személyesen, illetve a törvényes vagy írásban meghatalmazott képviselője útján - a (2) és (3) bekezdésben foglalt kivétellel - betekinthet az eljárás során keletkezett iratba, arról másolatot, kivonatot készíthet vagy másolatot kérhet. Ez a jog akkor is megilleti, ha korábban nem vett részt az eljárásban. (2) Nem tekinthet be az ügyfél a) a határozat (végzés) tervezetébe, b) a zárt tanácskozásról készült jegyzőkönyvbe, c) a tanú vagy a bejelentő természetes személyazonosító adatait tartalmazó jegyzőkönyvbe (iratba), ha a hatóság a tanú, illetve a bejelentő természetes személyazonosító adatait zártan kezeli, d) betekintési vagy megismerési engedély hiányában az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratba, e) a törvény által védett egyéb adatot tartalmazó iratba, ha azt az érintett adat védelmét szabályozó törvény kizárja, vagy ha a védett adat megismerésének hiánya nem akadályozza az e törvényben biztosított jogai gyakorlásában. (3) Az ügyfél az adatok konkrét megjelölésével kérheti az ellenérdekű ügyfél iratbetekintési jogának kizárását személyes adatainak, valamint üzleti és más méltányolható magánérdekének védelmében. A jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet ügyfél az iratbetekintési jog kizárását csak az üzleti érdekei védelmében kérheti. A hatóság a kérelemnek a körülmények gondos mérlegelése alapján - akkor ad helyt, ha az adatok megismerésének hiánya az ellenérdekű ügyfelet nem akadályozza az e törvényben foglalt jogai gyakorlásában. (4) Az iratbetekintési jog kizárása vagy korlátozása miatt önálló jogorvoslatnak csak akkor van helye, ha az ügyfél azt az eljárás jogerős lezárását követően kéri, vagy a hatóság azt, aki iratbetekintést kér, nem tekinti ügyfélnek. Az ügyfél egyik legfontosabb joga az eljárás irataiba való betekintés, ami annak is előfeltétele, hogy az ügyfél hatékonyan tudja gyakorolni egyéb - például nyilatkozattételi, további bizonyítás indítványozására irányuló vagy jogorvoslati - jogát. Az ügyfél személyesen (helyette törvényes képviselője vagy ügygondnoka), illetve írásban meghatalmazott képviselője útján tekinthet be az iratokba. A Ket. a meghatalmazott iratbetekintési jogát adatvédelmi szempontokból kötötte írásbeli meghatalmazáshoz. A (2) bekezdés az iratokba való betekintés korlátait határozza meg. E felsorolással kapcsolatban a következőkre mutatunk rá: Több külföldi ország közigazgatási eljárási törvénye kötelezővé teszi a határozat-tervezetnek az ügyfél részére történő bemutatását. Ezt a törvényszerkesztők - alapos megfontolás után - elvetették. Egyfelől ugyanis vannak olyan ügyek - például a PSzÁF hatáskörében utalt ügyek között - , amelyekben ha az ügyfél előre értesül a hozandó határozat tartalmáról, tehet olyan intézkedéseket, amelyek megakadályozzák, hogy a határozat teljesedésbe menjen. Másfelől a tervezet épp attól tervezet, hogy azt a kiadmányozási joggal felruházott vezető még nem látta (vagy legalábbis nem kiadmányozta), illetőleg a hatáskörrel rendelkező testület még nem fogadta el. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy a hozandó határozat tartalma megegyezik a tervezetben foglaltakkal: még az sem kizárt, hogy éppen ellenkező tartalmú határozat születik. Mindez azonban az eljáró hatóság belső ügye, amely nem tartozik az ügyfélre. Az ügyfél a kiadmányozott (elfogadott) döntés ellen élhet jogorvoslattal, ezért feleslegesnek tűnik lehetővé tenni, hogy már a tervezet ellen elkezdjen hadakozni. A c) ponttal kapcsolatban azt tartjuk helyes gyakorlatnak, ha a védett tanú természetes személyazonosító adatait kizárólag a lezárt boríték tartalmazza, ezek az adatok tehát sem jegyzőkönyvben sem más iratban nem szerepelnek. Helyettük csupán az 1., 2. stb. számú védett tanúra történik utalás, mind az iratokban, mind a lezárt borítékon. Így ugyanis az erre feljogosított szervek és személyek azonosítani tudják a tanút, az iratokba betekinthető ügyfél azonban - aki nem jogosult a lezárt boríték felnyitására - nem. Az adatvédelem felértékelődése nehezebb feladat elé állította a közigazgatási szerveket. Kizárólag az államtitok és a szolgálati titok élvez ugyanis abszolút védelmet a betekintési vagy megismerési engedéllyel nem rendelkezőkkel szemben. Különböző törvények azonban egész sor egyéb - például magán-, üzleti-, adó-, bank-, biztosítási - titkot is védelemben részesítenek. Az iratbetekintési jognak a tárgyalás során való gyakorlására nézve az SzB 13. áf., a helyszíni ellenőrzés során lefoglalt iratok tekintetében pedig az SzB 28. áf. tartalmaz iránymutatást.



Azt már esetről-esetre az eljáró szervnek kell megállapítania, hogy a törvény által védett egyéb adatok közül melyek megismerését teszi lehetővé az ügyfél számára annak érdekében, hogy az gyakorolni tudja a Ket.-ben biztosított jogait. Így például az ügyek túlnyomó többségében az ügyfél akkor is gyakorolni tudja eljárási jogait, ha nem ismeri meg valamely, szabadalmi oltalommal védett készülék vagy más gyártmány védett adatnak minősülő jellemzőit (például az Unicum összetételét). Ugyanakkor például rendkívüli vízszennyezés esetén - ugyancsak az ügyek túlnyomó többségében - az ellenérdekű ügyfélnek (károsultnak) jogában áll megismerni a szennyvíz vegyi összetételét és a szennyező anyagoknak a határértékhez viszonyított koncentrációját, sőt az utóbbi adatokat gyakran hivatalból kell közölni azzal az önkormányzattal, amelynek kötelessége gondoskodni a lakosság egészséges ivóvízzel való ellátásáról, továbbá a szükséghez képest a katasztrófavédelmi szervekkel is. Mindezekre tekintettel a (2) bekezdés e) pontjának alkalmazásánál feltétlenül mérlegelni kell egyfelől a titokgazdának a védett adatok titokban maradásához fűződő érdekeit, másfelől azt, hogy az iratokba való betekintés korlátozása milyen mértékben akadályozza az ügyfelet (ellenérdekű ügyfelet) eljárási jogainak gyakorlásában. A közigazgatási hatóság e mérlegelés alól csak akkor mentesül, ha az érintett adat védelmét szabályozó törvény kategorikusan kizárja, hogy valamely adatot az ügyfél megismerjen. Egyébként pedig az e) pont alkalmazásánál az a megoldás is szóba jöhet, hogy az ügyfél betekinthet a védett adatot tartalmazó iratba, de akként, hogy annak a védett adatot magában foglaló részét letakarják vagy más módon láthatatlanná teszik, illetőleg az eljáró hatóság az ügyfél számára nem teszi ugyan lehetővé a védett adat megismerését, de a szakértő számára igen, s az ügyfél - a védett adatot fel nem tüntető - szakvélemény ismeretében gyakorolni tudja eljárási jogait. A (3) bekezdés kifejezetten feljogosítja az ügyfelet arra, hogy konkrét kérelmet terjesszen az eljáró hatóság elé és ebben kérje az ellenérdekű ügyfél iratbetekintési jogának korlátozását. (A normaszövegben szereplő kizárás szó csak konkrétan megjelölt adatokra vonatkozik, nem jelenti az ügyfél teljes kizárását az iratokba való betekintésből.) Az ilyen kérelmet a hatóság mérlegelési jogkörben bírálja el, a mérlegelésre értelemszerűen irányadók a (2) bekezdés e) pontjával kapcsolatban kifejtettek. A (4) bekezdés alapján az iratbetekintése jog kizárása csak akkor kerülhet szóba, ha a hatóság az iratbetekintést kérőt nem tekinti ügyfélnek, továbbá ha az iratanyag kizárólag olyan iratokból áll, amelyekbe az ügyfél a Ket.-be vagy más törvénybe foglalt kategorikus rendelkezés, illetőleg az eljáró hatóság mérlegelési jogkörben hozott döntése alapján nem tekinthet be. Az iratbetekintésről az ügyintéző - indokolt esetben a kiadmányozási jogkörrel felruházott vezetővel való konzultáció alapján - dönt. Ha a döntés a teljes iratanyag megismerését lehetővé teszi, ezt nem kell végzésbe foglalni. Amennyiben az ügy természete azt indokolttá teszi, az ügyintéző az ügyiratok borítólapján feltünteti, hogy ki, mikor és milyen iratokba tekintett be. Az iratbetekintés korlátozásáról szóló döntést akkor nem kell végzésbe foglalni, ha azt az ügyfél tudomásul veszi és a korlátozás miatt nem kíván jogorvoslattal élni (mert például nem rendelkezik az államtitokba való betekintési engedéllyel). Egyéb esetekben az iratbetekintés kizárásáról, korlátozásáról és a (3) bekezdésben szabályozott kérelem elbírálásáról végzést kell hozni. 69. § (1) A hatóság akkor engedheti meg az ügyfélen kívül az eljárásban részt nem vevő harmadik személynek az iratokba való betekintést, ha igazolja, hogy az irat megismerése joga érvényesítéséhez, illetve jogszabályon vagy hatósági határozaton alapuló kötelezettsége teljesítéséhez szükséges. (2) A harmadik személy a 68. § (2) bekezdésének a)-c) pontjában említett iratokba nem tekinthet be, a d) és e) pontban foglalt adatot pedig csak az adat megismerésére vonatkozó törvényi feltételek igazolása esetén ismerheti meg. (3) A szakértő és a hatósági közvetítő az eljárási feladatainak ellátásához szükséges mértékben ismerheti meg az adatokat, a tanú pedig a vallomását tartalmazó jegyzőkönyvbe tekinthet be. (4) Ha a harmadik személy az iratbetekintés kizárását vagy korlátozását nem veszi tudomásul vagy vitatja, a hatóság arról öt napon belül önálló jogorvoslattal támadható végzésben rendelkezik. (5) Törvény egyes ügyfajtákban meghatározhatja az iratbetekintésre jogosult harmadik személyek körét. (6) A hatóság az (1)-(4) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül, bárki számára hozzáférhetővé teszi azokat a döntéseket, amelyeket a) állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy ügyfélnek e tevékenységével kapcsolatban hozott; b) közérdekű keresetindítással meg lehet támadni; c) az adott tevékenységgel összefüggésben a hatásterületen élő lakosság jelentős részét érintő ügyben hozott; d) a fogyasztók, illetve a munkavállalók munkavédelmi, munkabiztonsági jogait közvetlenül érintő ügyben hozott; e) az épített és természeti környezet, illetve a kulturális örökség állapotát jelentősen befolyásoló tevékenységgel kapcsolatos ügyben hozott; f) korlátozottan rendelkezésre álló természeti erőforrások elosztásáról, illetve felhasználásáról hozott; g) olyan ügyekben hozott, amelyekben az ügyfél számára kizárólagos vagy különleges jogot biztosított; h) törvény rendelkezései szerint hozzáférhetővé kell tenni.



Az iratokba való betekintés kapcsán ismét felmerülnek a többször érintett titokvédelmi szempontok. Az egyes ügyekben gyakran két ellentétes jog ütközik egymással: az (egyik) ügyfélnek a jogorvoslathoz való alapvető joga, amely indokolttá teszi a tényállás és a bizonyítékok minél teljesebb körű megismerését, továbbá az ellenérdekű ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevőjének az a joga, hogy a törvény által védettnek nyilvánított titka (például magán-, üzleti vagy banktitka) ne juthasson mások tudomására. E kétféle jogot nem lehet absztrakt módon rangsorolni, hanem mindig a konkrét ügyben kell eldöntenie a közigazgatási hatóságnak: kinek a számára és mely iratokba (iratrészekbe) enged betekintést. Tekintettel arra, hogy az iratbetekintési jog korlátozása az ügyfél alapvető eljárási jogait érinti, azzal szemben jogorvoslatnak van helye. Annak érdekében, hogy a közigazgatási ügyekben érvényesülhessen a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférés elve, az eljárási törvényben az adatvédelmi szabályok értelemszerű megtartása mellett olyan rendelkezéseket szükséges beiktatni, amelyek lehetővé teszik az egyes közigazgatási döntésekhez való hozzáférést. Az (1) bekezdés lehetővé teszi, hogy bizonyos esetekben a hatóság az ügyfélen kívül az eljárásban részt nem vevő harmadik személynek is megengedje az iratokba való betekintést. Így például a szennyvízbírság kiszabására irányuló eljárás irataiba betekinthet az a halászatra jogosult, aki a vízszennyezés miatt kárt szenvedett, és kártérítési igényének érvényesítése érdekében ismernie kell a szennyező kilétét, avagy a Magyar Orvosi Kamarának a háziorvos ügyében hozott elmarasztaló határozatát megismerheti annak az önkormányzatnak a képviselője, amelynek az egészségügyi alapellátásról gondoskodnia kell. A (3) bekezdés az eljárás egyéb résztvevőinek iratbetekintési jogáról rendelkezik. Az e körbe tartozó személyek - a (3) bekezdésben említetteken túlmenően - általában megismerhetik a kifejezetten reájuk vonatkozó iratokat vagy iratrészeket is (így például a velük szemben kiszabott eljárási bírságot megalapozó iratokat vagy a reájuk nézve tett becsületsértő kijelentést rögzítő iratot). A tolmács iratbetekintési joga a feladatához igazodik. Ha tehát az ügyfél számára tolmácsol, azokba az iratokba tekinthet be, amelyeket az ügyfél megismerhet. Vadonatúj rendelkezést foglal magában a (6) bekezdés. Amíg ugyanis a megelőző bekezdések - adatvédelmi okokból - az iratokba való betekintés korlátozására irányultak, addig a (6) bekezdés épp ellenkezőleg: a közérdekű adatok tekintetében bárki (tehát nem csupán az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője) számára betekintési jogot ad az a)- h) pontban felsorolt döntésekbe. E rendelkezéssel kapcsolatban a következőkre kell rámutatni: - A (6) bekezdés kizárólag az érdemi döntés hozzáférhetővé tételét írja elő a hatóság számára, azaz aki e bekezdésre hivatkozással kívánja megismerni a döntés tartalmát, annak nincs betekintési joga a többi ügyiratba. - A felsorolt döntések megismerésének nincs semmiféle előfeltétele, azaz a hatóság nem kérheti az ügyben való személyes érintettség igazolását, de még azt sem kérdezheti meg, hogy a döntés tartalmára kíváncsi személy milyen okból vagy céllal akarja elolvasni a döntést. A döntés megismerésének joga nem korlátozódik valamely személyi körre (például azokra, akiknek állandó lakása az adott településen van). - Az a)- h) pontban foglaltak áttanulmányozása után megállapítható, hogy valakit sokféle indíték vezérelhet, amikor meg akarja ismerni a hozott döntést. Előfordulhat, hogy az illető épp azt szeretné megtudni: vajon őt nem illeti-e meg ügyféli jogállás (például a c) pontban említett esetben). Ha ugyanis kiderül, hogy a döntés az ő jogát vagy jogos érdekét is érintette, a továbbiakban - immáron személyes érintettségének bizonyítása mellett - ügyfélként jogosult betekinteni az ügyiratokba, s gyakorolhatja az összes, ügyfeleket megillető jogot, a jogorvoslathoz való jogot is ideértve. Más esetekben az az indíték, hogy az adott ügykategóriára vonatkozó különös eljárási szabály nem csupán az ügyfelek számára biztosít jogorvoslati jogot. (Így például a környezetvédelmi törvény az ügyfél jogait biztosítja az adott területen működő környezetvédelmi társadalmi szervezetek számára is.) Végül - s ez egyáltalán nem lebecsülendő - vannak olyan döntések, amelyek megismerése az állampolgári civil kontroll érvényesülését hivatott szolgálni: az állampolgárok meg akarják ismerni a közfeladatot ellátó szervek és személyek ügyében - e tevékenységükkel összefüggésben - hozott döntéseket, a fogyasztók és a munkavállalók jogait közvetlenül érintő ügyben hozott határozatokat, a korlátozottan rendelkezésre álló természeti erőforrások felhasználásáról hozott döntéseket stb. Gyakran ilyenkor is messze többről van szó, mint egyszerű kíváncsiságról: az állampolgári elégedetlenség demonstrációba, tiltakozó aláírásgyűjtésbe, helyi népszavazás kezdeményezésébe vagy bojkottba torkollhat (így például a lakosok nem veszik igénybe az olyan vállalkozó szolgáltatásait, aki sorozatosan megkárosítja a fogyasztókat; nem vállalnak munkát olyan munkáltatónál, aki rendszeresen megsérti a munkavállalók jogait). Van egyfajta preventív hatása is annak, ha az érintettek tudják: széleskörű nyilvánosság mellett végzik tevékenységüket. - A (6) bekezdésben szabályozott betekintési jog természetesen megilleti az írott és az elektronikus sajtó munkatársait is, akiknek közreműködése révén a jogsértések vagy hibás döntések még nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint amelyet egyébként - spontán állampolgári érdeklődés nyomán - kapnának. A bizonyítékok ismertetése az ügyféllel 70. § (1) Ha a hatóság az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítését mellőzte, és az ügyben bizonyítási eljárást folytatott le, annak befejezésétől számított öt napon belül értesíti az ügyfelet, hogy az - az iratokba való betekintés szabályai figyelembevételével - megismerhesse a bizonyítékokat, azokra öt napon belül észrevételt tehessen, élni tudjon nyilatkozattételi jogával, és további bizonyításra irányuló indítványt terjeszthessen elő. (2) Az értesítés mellőzhető, ha az ügyfél már a bizonyítási eljárás során megismert minden bizonyítékot, és módjában állt gyakorolni az (1) bekezdésben meghatározott jogait, vagy ha az ellenérdekű ügyfél nélküli ügyben a hatóság teljesíti az ügyfél kérelmét.



(3) Nem akadálya az eljárás befejezésének, ha az ügyfél vagy az ellenérdekű ügyfél a hatóság által meghatározott határidőben nem élt az (1) bekezdésben meghatározott jogával. A törvény új jogintézményként és egyben garanciális szabályként vezeti be, hogy az ügyfelet értesíteni kell a bizonyítási eljárás befejezéséről, és eléje kell tárni az összes bizonyítékot annak érdekében, hogy élni tudjon eljárási jogaival, ha őt az eljárás megindításáról a törvényben foglalt okokból nem értesítették. A bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása során konkrétan meg kell határozni azokat a bizonyítékokat, amelyekre a hatóság a tényállást alapozza. Arra azonban az ügyfél nem tarthat igényt, hogy a bizonyítékok megjelölésén túlmenően a közigazgatási hatóságnak a bizonyítékokra alapozott következtetéseiről, jogi álláspontjáról és tervezett döntésének tartalmáról is előzetes tájékoztatást kapjon. Annak érdekében, hogy a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása ne késleltesse számottevően az érdemi döntés meghozatalát, a törvény lehetővé teszi, hogy az ügyfélnek a bizonyítási eljárás befejezéséről történő értesítése távbeszélőn vagy elektronikus úton történjék, továbbá a hatóság értesítésében meghatározott határnap ügyfél általi elmulasztása ne lehessen akadálya a hatósági döntés meghozatalának. Ez a § az ügyfél jogai szempontjából garanciális jellegű új jogintézményt vezet be, amely szoros kapcsolatban áll egy másik új jogintézménnyel: az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítésével. Mindkettő azt kívánja lehetővé tenni, hogy az ügyfél már az elsőfokú eljárásban is élni tudjon a Ket.-ben biztosított jogaival és ne csak az elsőfokú határozat kézbesítésekor értesüljön róla, hogy az ügyében eljárás folyt. Épp emiatt a Ket. 70. § alkalmazásánál figyelemmel kell lenni a Ket. 29. §-ban foglaltakra is. E § (5) bekezdése egyebek között akkor teszi mellőzhető az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítését, ha az veszélyeztetné az eljárás eredményességét, illetőleg azt honvédelmi, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból törvény kizárja. Ilyen esetben az ügyfél nem csupán az eljárás megindításáról nem értesül, hanem a bizonyítási eljárás során foganatosított eljárási cselekményekről sem. Ezért az ügyfél számára a bizonyítékok ismertetése az első és egyben az utolsó alkalom arra, hogy még az elsőfokú határozat meghozatala előtt élni tudjon a Ket.-ben biztosított eljárási jogaival. Bár ezt a Ket. 70. §-ának (1) bekezdése nem írja elő, célszerű a hivatkozott rendelkezést értelemszerűen alkalmazni olyankor is, ha az eljáró szerv értesítette ugyan az ügyfelet az eljárás megindításáról, de ezt követően bizonyítási eljárás gyanánt hosszú időn át tartó helyszíni ellenőrzést végzett, például heteken át vizsgálta egy pénzintézet üzleti könyveit, vagy valamennyi osztályra kiterjedő vizsgálatot folytatott le egy kórházban. Lényegében ilyenkor az ügyfél majdnem olyan helyzetben van, mint a Ket. 70. § (1) bekezdésében szabályozott esetben: tud ugyan a folyamatban lévő eljárásról, de fogalma sincs annak megállapításairól és az azokból levont következtetésekről, tehát valójában nem ismeri a bizonyítási eljárás anyagát és nem tud élni eljárási jogaival. Ezért az ilyen ügyfél számára is a helyszíni hatósági ellenőrzés fontosabb megállapításainak ismertetése az első és az utolsó alkalom észrevételeinek, nyilatkozatának megtételére, bizonyos - az ellenőrzést végzők által nem ismert - írásbeli vagy egyéb bizonyítékok felmutatására, illetőleg a további bizonyításra irányuló indítvány előterjesztésére. IV. Fejezet A hatóság döntései A közigazgatási szervek tevékenységének középpontjában a döntéshozatal és a döntések érvényesítése áll. A feladatok ellátása és a hatáskörök gyakorlása az esetek döntő többségében a döntések, más elnevezéssel az aktusok, kibocsátása és érvényesítése nyomán éri el a célját. A hatósági tevékenység körében a döntéseknek két csoportját különböztethetjük meg. A közigazgatási aktus a közigazgatási szerveknek jogi jelentőségű (joghatás kiváltására irányuló) cselekménye, amely vagy kötelező erejű magatartási szabályok előírásából áll, (normatív aktusok), vagy konkrét közigazgatási jogviszony keletkezését, módosulását, illetve megszűnését eredményezi (egyedi aktusok). A hatályos szabályozás a következő aktusokat intézményesítette: a) döntés; aa) határozat (beleértve az egyszerűsített határozatot); ab) végzés; b) ideiglenes intézkedés; c) egyezség jóváhagyása; d) hatósági szerződés; e) határozatnak minősül a hatósági bizonyítvány, a hatósági igazolvány és a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzés; f) jogszerű hallgatással létrehozott határozat. A fentieken túl a konkrét utasítás, mint egyedi aktus is szerephez juthat a hatósági eljárásban. A szerv vezetője bármely ügyben soron kívüli eljárásra utasíthatja az ügyintézőt, a kiadmányozásra jogosult vezető pedig meghatározott tartalmú döntés-tervezet elkészítésére is. A hatóságok közötti eljárásban szintén helye van a konkrét utasításnak. A hatóság mulasztása esetén a felügyeleti szerv újabb határidő kitűzésével a mulasztó hatóságot három napon belül az eljárás lefolytatására utasítja [Ket. 20. § (2) bek.]. Ebben az esetben az utasítás kibocsátása kötelező. A felügyeleti szerv eljárása keretében is nyílik erre lehetőség, szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja [Ket. 115. § (2) bek.]. Ebben az esetben a konkrét utasítás a felügyeleti jog egyik, de nem kizárólagos eszköze.



A döntésekről részletesebb ismeretek találhatók A közigazgatási eljárási törvény kommentárja c. kiadványban (Budapest, 2005. KJK-KERSZÖV. Szerkesztő-lektor: Dr. Kilényi Géza) Határozat és végzés 71. § (1) A hatóság - a (4) és (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendő egyéb kérdésekben pedig végzést bocsát ki (a továbbiakban együtt: döntés). (2) Jogszabály úgy rendelkezhet, hogy ha az ügyfél kérelme (bejelentése) jog megszerzésére irányul, és a hatóság az előírt határidőn belül nem hoz határozatot - feltéve, hogy az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél -, az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása. (3) Jogszabály által meghatározott esetben egyszerűsített határozat hozható, ha a hatóság a kérelemnek helyt ad, és az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél. (4) A (2) bekezdésben szabályozott esetekben a megszerzett jogot rá kell vezetni a kérelemre, továbbá - kérelemre - annak az ügyfél birtokában levő másolati példányára, vagy a hatóságnál levő példányról az ügyfél részére másolatot kell kiadni. (5) Jogszabály lehetővé teheti, hogy a hatóság mellőzze a határozathozatalt, ha az eljárás pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történő emelésére irányul. Ez a szabály egyedi hatósági ügyben indult eljárásra nem alkalmazható. A szabályozásban alapvető rendelkezésnek az tekintendő, hogy a hatóság az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendő kérdésekben pedig végzést bocsát ki. A hatósági eljárásban is ismert intézmény a közigazgatás hallgatása. Ez alatt a határidőn belüli cselekvési kötelezettség (döntéshozatal) elmulasztását értjük, amely ellen több okból is a leghatározottabban fel kell lépni. Örvendetes, hogy a Ket. e téren, a korábbiakhoz képest jóval szigorúbb szabályokat állapít meg (Ket. 20. §). A fentiek mellett azonban ismert és a tételes jogi szabályozásban intézményesült a jogszerű hallgatás. A jogszerű hallgatást értelemszerűen csak jogszabály biztosíthatja a joghatósággal, hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóság számára. A jogszerű hallgatással meghozható döntés előfeltételei: - ha jogszabály kifejezetten lehetővé teszi, - az ügyfél kérelme jog megszerzésére irányul, - nincs ellenérdekű ügyfél, - a hatóság határidőn belül nem hoz határozatot. A fenti feltételek együttes fennállása esetén az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása. A gyakorlatban azonban nem mindig elegendő, hogy a hallgatással megszerzett jogokról csak a hatóságnak és az ügyfélnek van tudomása. Erre tekintettel a megszerzett jogokat kötelező a kérelemre rávezetni. Ha szükségessé válik, hogy az ügyfél a megszerzett jogait bizonyítsa, a hatóság azt elősegíti és az ügyfél kezdeményezésére, az ügyfélnél levő másodpéldányra a jogokat rávezeti vagy a hatóságnál lévő példányról készített másolatot az ügyfél rendelkezésére bocsátja. A törvény a határozathozatal mellőzésének egy sajátos esetéről is rendelkezik. Ennek előfeltétele, hogy jogszabály lehetővé tegye. Az alkalmazhatósági kör is behatárolt. Akkor kerülhet rá sor, ha az eljárás pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történő emelésére irányul. (Ilyen például a nyugdíj összegének - törvény alapján történő - évenkénti emelése.) Ez a szabály azonban egyedi hatósági ügyben nem alkalmazható. 72. § (1) A határozatnak tartalmaznia kell a) az eljáró hatóság megnevezését, az ügy számát és ügyintézőjének nevét, b) a jogosult vagy kötelezett ügyfél nevét (megnevezését) és lakóhelyét (székhelyét vagy telephelyét) vagy tartózkodási helyét (szálláshelyét), c) az ügy tárgyának megjelölését, d) a rendelkező részben da) a hatóság döntését, továbbá a fellebbezés (keresetindítás), illetve a fellebbezés elektronikus úton való benyújtásának lehetőségéről való tájékoztatást, db) a szakhatóság megnevezését és állásfoglalását, dc) az ügyfélnek, valamint az eljárás egyéb résztvevőinek járó költségtérítés, illetve munkadíj összegéről szóló rendelkezést, ha annak megállapítása nem külön végzésben történt, dd) az eljárási költségek viseléséről szóló döntést, de) a kötelezettség teljesítésének határnapját vagy határidejét és az önkéntes teljesítés elmaradásának jogkövetkezményeit, df) a határozatban megállapított fizetési kötelezettség és a fellebbezési illeték elektronikus úton való megfizethetőségéről szóló tájékoztatást, e) az indokolásban ea) a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat, eb) az ügyfél által felajánlott, de mellőzött bizonyítást és a mellőzés indokait, ec) a mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetén a mérlegelésben, a méltányossági jogkör gyakorlásában szerepet játszó szempontokat és tényeket, ed) a szakhatósági állásfoglalás indokolását, ee) az eljárás során alkalmazott lefoglalás indokait, ef) azokat a jogszabályhelyeket, amelyek alapján a hatóság a határozatot hozta,



eg) a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályra történő utalást, f) a döntéshozatal helyét és idejét, a döntés kiadmányozójának a nevét, hivatali beosztását, g) a döntés kiadmányozójának aláírását és a hatóság bélyegzőlenyomatát, elektronikus dokumentum formájában kiadott döntés esetén a minősített elektronikus aláírást. (2) A végzésnek tartalmaznia kell az (1) bekezdés a), b), c), da), dd), f) és g) pontjában meghatározott tartalmi elemeket, valamint a döntés részletes indokolását, ezen belül az (1) bekezdés ef) és eg) pontjában meghatározott tartalmi elemeket. Ha a végzés fizetési kötelezettséget állapít meg, tartalmaznia kell a kötelezettség elektronikus úton való teljesíthetőségéről szóló tájékoztatást is. (3) A 22. § (4) bekezdése szerinti, ideiglenes intézkedésről szóló végzés indokolásában ismertetni kell az ideiglenes intézkedés szükségességét és célszerűségét megalapozó tényeket és körülményeket, valamint a felmerült költséget, feltéve, hogy a költség megtérítésére az ideiglenesen intézkedő hatóság igényt tart. (4) A kérelemnek teljes egészében helyt adó elsőfokú döntés esetén, ellenérdekű ügyfél hiányában mellőzhető a döntésből az indokolás és a jogorvoslatról szóló tájékoztatás, valamint az egyezséget tartalmazó vagy jóváhagyó döntés esetén az indokolás. (5) A kizárólag valamely eljárási cselekmény időpontját meghatározó végzésből mellőzhető az indokolás. (6) Az indokolás mellőzhető, ha az késleltetné a döntés meghozatalát és a késedelem életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet kialakulásához vezethet. Ebben az esetben a döntés meghozatalától számított öt napon belül meg kell küldeni az indokolást az ügyfél részére. A jogorvoslat igénybevételének határidejét az indokolás kézbesítésének napjától kell számítani. A döntések szerkezete A hatóság döntései négy, egymástól jól elhatárolódó részből állnak: a) A fejrész vagy fejléc tartalmazza a hatósági jogviszonyban résztvevők és a hatósági ügy legfontosabb adatait, illetve az utóbbi jellemzőjét. Nevezetesen: - a hatóság megnevezését és ügyintézőjének nevét, - az ügyfél nevét, lakó- vagy tartózkodási helyét, illetve az ügyfél megnevezését, székhelyét vagy telephelyét, - az ügy számát és tárgyának a megjelölését. b) A rendelkező rész lényegében a döntést és az ahhoz kapcsolódó tartalmi elemeket foglalja magába. (Részletesebb elemzésére a későbbiekben visszatérünk.) c) Az indokolás elsődleges rendeltetése a döntés megalapozása és elfogadtatása. (A részletesebb kifejtést szintén a későbbiekben végezzük el.) d) Az utolsó rész tartalmazza: - a döntéshozatal helyét és idejét, - a kiadmányozó nevét, hivatali beosztását és aláírását, - a hatóság bélyegzőlenyomatát, - a minősített elektronikus aláírást, ha elektronikus dokumentum formájában kerül kiadásra a döntés. A gyakorlatban a kiadmányozási jog gyakorlása esetenként, enyhén szólva, szabados. Előfordul, hogy az éppen elérhető ügyintéző írja alá a döntést, jobb esetben feltüntetve, hogy rendelkezik megbízással. A kiadmányozás azonban nem csupán egy aláírás, amely az ügyet véglegesen vagy időlegesen lezárja. A kiadmányozás a hatáskör gyakorlásához kapcsolódik, azaz a hatáskör birtokosát illeti meg, aki (amely testület) a döntési kompetenciáját (pontosabban annak egy részét) belső szabályzatban (utasításban) valamely alsóbb szintű vezetőre (köztisztviselőre) bízza. Jellemző, ha a megbízás tartós jellegű, akkor szabályzatban, ha eseti vagy ideiglenes, akkor utasításban történik a megbízás. (A kiadmányozási jogkör gyakorlásának módját a SzB 23. számú állásfoglalása tartalmazza.). Ez esetben a hatáskör címzettje és a kiadmányozó külön válik, azonban a felelősségük a döntésért egyetemleges. A határozat A határozat rendelkező részének központi eleme a döntés. Az elsőfokú eljárásban a határozatot (a rendelkező részt) felesleges bevezetővel ellátni. A döntéshozatal szempontjából lényeges adatokat a fejléc tartalmazza. (A másodfokú eljárásban a rövid bevezető beiktatása - amely az ügy előzményeit tartalmazza - nem kifogásolható.) A rendelkező résszel szemben fennálló követelmények közül első helyre az egyértelműséget kell tenni. A lehetőséghez képest kerülendő az ügyfél számára nem-, vagy nehezen értelmezhető szakkifejezések használata. A bonyolult és/vagy több döntést magába foglaló rendelkezés megfogalmazásakor erre a körülményre fokozott figyelmet indokolt fordítani. Amennyiben a határozat meghozatala szükségessé teszi, a rendelkező rész kikötéseket is tartalmazhat (például az engedélyezett tevékenység folytatásához szükséges feltételek biztosítása). Az elsőfokú eljárásban a rendelkező részben kell figyelmeztetni az ügyfelet a fellebbezés (keresetindítás) lehetőségére. A fellebbezési eljárás keretében hozott határozatba a keresetindítás lehetőségét kell belefoglalni. (Hasonlóképpen kell eljárni az elsőfokú határozat meghozatalakor, ha nincs fellebbezési lehetőség.) A rendelkező részbe azt is bele kell foglalni, hogy a jogosultak milyen határidőn belül, mely szervnél terjeszthetik elő fellebbezésüket, illetve keresetüket, s ennek kapcsán milyen összegű illetéket kell fizetniük. A fellebbezést, ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, a döntéstől számított tizenöt napon belül lehet előterjeszteni, annál a hatóságnál, amely a megtámadott döntést hozta [Ket. 102. § (1) bek.]



Az ügyfél illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője a jogerős határozat közlésétől számított harminc napon belül jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a határozat felülvizsgálatát a közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól a határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával. [Ket. 109. § (1) bek.] Fellebbezés elektronikus úton való előterjesztésére akkor van lehetőség, ha a) törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet nem tiltja, b) az elektronikus kapcsolatfelvétel megfelelően dokumentált [Ket. 162. § (1) bek.] Általános érvényű rendelkezés; Az ügyfelet az eljárás bármely szakaszában megilleti az a jog, hogy válasszon az ügyintézés hagyományos és elektronikus formája között [Ket. 162. § (3) bek. b) pont]. A szakhatóság közreműködésével kapcsolatos főbb szabályok a következők: a) Az érdemi döntésre jogosult hatóság egyértelműen kötve van a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásához. b) Hallgatással nem jöhet létre szakhatósági hozzájárulás. Az érdemi döntésre jogosult hatóságnak a határozat rendelkező részében fel kell tüntetni: a) a szakhatóság megnevezését, b) a szakhatóság állásfoglalását és az egyedi szakhatósági előírást vagy feltételt. Az utóbbi ellen önálló fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél a határozat ellen irányuló fellebbezés keretében gyakorolhatja jogorvoslati jogát. A rendelkező részben kell meghatározni az ügyfélnek, valamint az eljárás egyéb résztvevőinek költségtérítését, illetve a munkadíj összegét. Ezek azonban külön végzésben is megállapíthatók. Az eljárási költségeket a Ket. 15 pontban sorolja fel [Ket. 153. § (2) bek.]. A határozatban ezek viseléséről is rendelkezni kell. Szintén a rendelkező részbe kell foglalni a kötelezettség teljesítésének határnapját vagy határidejét, illetve a mulasztás (a teljesítés) jogkövetkezményeit. Végül tájékoztatni kell az ügyfelet a fellebbezési illeték és a határozatban megállapított fizetési kötelezettség elektronikus úton való megfizethetőségéről. Ha a hatóság azonnali végrehajtást rendel el, ezt a határozat rendelkező részében, a fellebbezésre tekintet nélkül, külön ki kell mondani és a hatóságot indokolási kötelezettség is terheli. Az indokolás - eme megjelölés alatt - a határozat rendelkező részétől egyértelműen elkülönül. Alapvető rendeltetése a döntés ténybeli és jogi megalapozása. A Ket. az indokolás körében először a tényállás megalapozásáról rendelkezik. Ebben a körben meghatározó szerepe van a tényállás megállapításának és az ennek alapjául elfogadott bizonyítékoknak. Az indokolásba az ügyfél által előterjesztett, de mellőzött bizonyítást és a mellőzés indokait is bele kell foglalni. Egyértelműen helyeselhető az a rendelkezés, amely szerint az indokolásba bele kell foglalni a mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetén a szerepet játszó szempontokat és tényeket. A szakhatóság szerepének egyértelműbb, korábban körvonalazott felértékelődéséből következik, hogy a szakhatósági állásfoglalás indokait is bele kell foglalni a határozatba. Amennyiben az eljárás során - a tényállás tisztázása érdekében - a hatóság a Ket. 50. §-ának (7) bekezdése alapján lefoglalást alkalmazott, annak indokát is meg kell jelölni az indokolásban. A tényállás megállapítása mellett az indokolás másik fő eleme a döntés alapjául szolgáló jogszabályhelyek pontos meghivatkozása. A pontosság alatt az is értendő, hogy nem elég a jogszabály megjelölése (számának és címének indoklásba foglalása), hanem konkrétan meg kell jelölni a rendelkezést (szakasz, bekezdés, pont stb.). Megemlítjük, hogy a joganyag változékonysága esetenként megnehezíti a hatályos szabályozás felderítését. E téren a nagyvonalúság, különösen a hatályon kívüli rendelkezésekre való hivatkozás fő bűnnek számít. Mivel az ügyfelek és az eljárás más résztvevői túlnyomórészt nem rendelkeznek jogi végzettséggel, a lehetőséghez képest még a fontosabb jogszabályoknak a szakirodalomban általánosan elfogadott rövidítését (például Ptk., Ötv.) is célszerű mellőzni. Új elem a Ket.-ben, hogy az indokolásban a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályokra is utalni kell. A jogorvoslati kérelemben a tényállás tisztázása és a jogszabályhelyekre történő hivatkozás egyaránt kifogás tárgyává tehető. A végzés Első megközelítésben a Ket.-nek a végzésről szóló alapvető rendelkezéséből - amely szerint a hatóság az eljárás során eldöntendő egyéb kérdésekben végzést bocsát ki - arra is lehet következtetni, hogy a változás az Áe.-hez képest csupán az elnevezésben mutatkozik meg. A további szabályok azonban egyértelművé teszik, hogy a végzés, mint a hatóság által hozható döntések egyik válfaja nem egyszerű visszatérés az 1957 előtti szabályozáshoz. A végzés tartalmáról szóló szabályozás abból indul ki, hogy az eljárási kérdésekben hozott döntések általában jóval egyszerűbb szerkezetet igényelnek, mint a határozatok. Erre tekintettel a végzés elemei a következők; a) Amint korábban erre már utaltunk, (a döntés szerkezetének elemzése során) a határozat és végzés fejlécére vonatkozó szabályok azonosak, tekintettel arra, hogy a szabályozás szempontjai is megegyeznek. b) A végzés rendelkező része tartalmazza: - a döntést, - a fellebbezés vagy a keresetindítás lehetőségére való figyelmeztetést, - tájékoztatást a fellebbezés elektronikus úton történő benyújtásáról. c) Az indokolásról a törvény átfogóan rendelkezik; a döntést részletesen kell indokolni. Kiemeli azonban a következőket: - meg kell hivatkozni azokat a jogszabályhelyeket, amelyek alapján a hatóság a végzést meghozta,



- utalni szükséges a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályokra. d) Az utolsó rész tartalmi elemei szintén megegyeznek a határozatéval. Főszabálynak az tekintendő, hogy a végzés csak a határozat elleni fellebbezésben támadható meg. Ez alól azonban maga a Ket. is tesz kivételt. Önálló fellebbezésnek van helye: - az elsőfokú eljárást felfüggesztő, - az eljárást megszüntető, - a kérelem érdemi vizsgálatát elutasító, - az eljárási bírságot kiszabó, - és az eljárási költség viselésének kérdésében hozott végzés ellen. [Ket. 98. §. (3) bek.] A felsorolást a végrehajtási eljárás körében a Ket. tovább bővíti. A Ket. Szakértői Bizottsága az egységes jogalkalmazás elősegítése céljából a végzésekről állásfoglalást bocsátott ki. Ebben rendszerbe foglalta: a) a Ket. kifejezett rendelkezése alapján hozandó végzéseket, b) azokat az eseteket, amelyekben a Ket. kifejezett rendelkezése hiányában is végzéssel dönt a hatóság, c) azokat a végzés kibocsátását nem igénylő eseteket, amelyekben az célszerű, hogy a hatóság hivatalos levél formájában érintkezik az eljárás szereplőivel. (SzB 9. számú állásfoglalása a végzésről). Külön kell szólni az ideiglenes intézkedésről. A hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint hatáskörére és az illetékességre - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. [Ket. 22. § (3) bek.] Az ideiglenes intézkedésről - végzés megküldésével - haladéktalanul értesíteni kell az ügyfelet, valamint a joghatósággal, hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságot. Az ideiglenes intézkedésről szóló végzés indokolásába bele kell foglalni: - az ideiglenes intézkedés szükségességét és célszerűségét megalapozó tényeket és körülményeket, - a felmerült költségeket (feltéve, ha a költségek megtérítésére az ideiglenes intézkedést hozó hatóság igényt tart). Az egyszerűsített döntés Az eljárási alapelvek között szerepel az a rendelkezés, amely szerint a közigazgatási hatóság, többek között, a gyorsaságra és egyszerűségre törekedve jár el. Az elemi szabály szerint egyszerűsített határozatot akkor lehet hozni, ha: - jogszabály ezt adott esetben megengedi, - a hatóság a kérelemnek helyt ad, - az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél [Ket. 71. § (3) bek.]. Egy további rendelkezés egyértelműen meghatározza, mit jelent az egyszerűsítés. Ha a hatóság az elsőfokú eljárásban; a kérelemnek teljes egészében helyt ad és nincs ellenérdekű ügyfél, a döntésből mellőzhető; - a jogorvoslatról szóló tájékoztatás, - és az indokolás. Ugyancsak elhagyható az egyezséget tartalmazó, vagy jóváhagyó döntésből az indokolás. Előfordulhatnak estek, amikor a határozat indokolásának pontos, szakszerű írásba foglalása a határozathozatalt késlelteti, és ezáltal életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet alakul ki. Ilyen esetekben célszerű az indokolás időleges mellőzését lehetővé tenni. Az indokolás öt napon belüli pótlása az ügyfélnek sem a jogorvoslathoz való jogát nem korlátozza, sem a jogorvoslat benyújtására nyitva álló határidőt nem rövidíti le. 73. § (1) A döntés megszövegezésénél figyelembe kell venni a védett adatra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket. Ennek megfelelően az indokolás a védett adat tartalmának ismertetése nélkül utalást tartalmaz arra, hogy a hatóság a döntése meghozatalánál figyelembe vett védett adatokat, illetve a tanú (bejelentő) személyes adatainak közlése nélkül ismerteti a tanúvallomás lényegét, ha a tanú (bejelentő) természetes személyazonosító adatainak zártan történő kezelését rendelték el. (2) A döntést külön dokumentumban kell megszövegezni, illetve jegyzőkönyvbe kell foglalni, vagy az ügyiratra kell feljegyezni. Külön dokumentumban kell megszövegezni a döntést, ha azt kézbesítés útján vagy elektronikus úton közlik, vagy ha a szóban közölt döntés kézbesítését az ügyfél kéri. (3) A jegyzőkönyvbe foglalt vagy az ügyiratra feljegyzett döntésben nem kell feltüntetni a 72. § (1) bekezdésének a) és f) pontjában foglalt adatokat, ha azok az iratból kitűnnek. (4) Jogszabály elrendelheti, hogy a hatóság a döntését az erre a célra rendszeresített formátumban, a jogszabályban meghatározott adattartalommal adja ki. A döntéshozatal általános szabályai Ebben a körben a törvényalkotó első helyen az adatvédelemről rendelkezik. A döntés megszövegezésénél figyelembe kell venni a védett adatra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket. Ez a szabály valójában visszautalás a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvényre. Abból kell kiindulni, hogy személyes adataival mindenki maga rendelkezik, ha az említett törvényben meghatározott jogszabály kivételt nem tesz. Fontos megjegyezni, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságához való jogot törvény korlátozhatja. Ebből következően, meghatározott körben, a közérdekű adat is lehet védett.



A hatósági döntések meghozatalának nemcsak az a korábban tárgyalt egyetlen módja létezik, amikor a hatóság úgynevezett alakszerű döntést hoz (ideértve az egyszerűsített döntéseket). Alapvetően egyszerűsítési és célszerűségi okokból alakultak ki az egyéb módozatok. Kézenfekvő azonban, hogy ezekkel szemben is fennállnak a törvényességi kritériumok, és jogszabály rendelkezik az alkalmazhatóság köréről és feltételeiről. A hatályos szabályozás szerint az alternatívák az alábbiak lehetnek. A döntést a) külön dokumentumban kell megfogalmazni, vagy b) jegyzőkönyvbe kell foglalni, vagy c) az ügyiratra kell feljegyezni, vagy d) az e célból rendszeresített formátumban kell kiadni. Az idegen nyelvre lefordított határozat A nyelvhasználatról szóló rendelkezések lelhetővé teszik, hogy kisebbségi szervezet, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény hatálya alá tartozó természetes személy a közigazgatási hatóságnál szóban és írásban egyaránt használhatja az adott kisebbség nyelvét. Az általuk benyújtott kérelmet magyar nyelvű és az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni. Az ismertetett rendelkezés megfelelően irányadó a végzésekre is. Soron kívül meghozandó határozat Az ügyintézési határidővel kapcsolatban a Ket. rendelkezik arról, hogy mikor kell a határozatot soron kívül meghozni. Ennek esetei: - kiskorú ügyfél esetében, - ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet elhárítása indokolja, - ha a közbiztonság érdekében egyébként szükséges. [Ket. 33. § (2) bek.] 74. § (1) Ha a döntés kötelezést tartalmaz, a teljesítésre határidőt vagy határnapot kell megállapítani. Ha a kötelezés jellege megengedi, a hatóság részletekben történő teljesítést is megállapíthat (engedélyezhet). (2) Az ügyfél a fellebbezésében a teljesítési határidőt vagy határnapot (a továbbiakban együtt: határidő), illetve a részletekben történő teljesítést vagy e lehetőség hiányát is sérelmezheti. A másodfokon eljáró szerv az erre irányuló fellebbezési kérelem hiányában is megvizsgálja, hogy a fellebbezési eljárás miatt indokolt-e új határidőt megállapítani a teljesítésre. (3) Az ügyfél - tekintet nélkül arra, hogy fellebbezett-e a határidő ellen - a teljesítési határidő lejárta előtt kérheti a jogerős döntést meghozó hatóságtól a határidő megváltoztatását, ha rajta kívül álló ok lehetetlenné teszi a határidőre való teljesítést. (4) A határidő lejárta után az ügyfél - feltéve, hogy a végrehajtást még nem rendelték el - a (3) bekezdésben meghatározott okból igazolási kérelem benyújtása mellett kérheti az új határidő megállapítását. A végrehajtás elrendelése után új határidő vagy határnap megállapítására csak a VIII. fejezetben foglalt rendelkezések alapján kerülhet sor. (5) A hatóság a teljesítésre megállapított határidő vagy határnap módosítása során figyelembe veszi a közérdeket, illetve az ellenérdekű fél jogos érdekét. (6) Törvény a hatóság döntésével kapcsolatos, a 72-73. §-ban és a 74. § (1)-(4) bekezdésben meghatározott rendelkezésektől eltérő szabályokat is megállapíthat. A döntés a közigazgatási hatósági eljárás központi eleme. Az eljárások jelentős része a döntés meghozatalára (és érvényesítésére) irányul. A törvény elnevezésben is különbséget tesz az érdemi és eljárási kérdésekben hozott döntések között. Az előbbieket határozatnak, az utóbbiakat végzésnek nevezi el. Ezáltal is kifejezésre juttatja a kétféle döntés közötti eltéréseket. A törvény fenntartja a ráutaló magatartással hozott döntést (a kérelmezett jog gyakorlása, ha a hatóság határidőben nem nyilatkozik), amelynek csak jogszabályban meghatározott esetben van helye. Ekkor is szükség van azonban a közigazgatási hatóság eljárásban való cselekvő közreműködésére, a megszerzett jogot hatósági záradék formájában rá kell vezetni a kérelemre. A nyugellátások és a családtámogatási ellátások növelésének mértékét jogszabály állapítja meg. Az ellátások összegének emelése több millió embert érint. Ezekben az ügytípusokban eljáró szerveket megoldhatatlan feladat elé állítaná az érintettek személyes értesítésének kötelezettsége az eljárás megindításáról, illetve külön határozat meghozatala a pénzbeli ellátás emeléséről. A törvény ezekben az ügyekben lehetővé teszi a határozathozatal mellőzését. A törvényben differenciált rendelkezések találhatók a döntések tartalmát illetően. A közös (a határozatra és végzésre egyaránt vonatkozó) követelmények meghatározása után a végzésre vonatkozó eltérő szabályok találhatók meg a törvényben. A határozat indokolásával szemben új követelmény, hogy a mérlegelési jogkörben hozott határozatban a mérlegelésben szerepet játszó szempontokat és tényeket is fel kell tüntetni. A gyakorlati tapasztalatok hasznosításán alapul az a bővítmény, amely szerint a határozatnak tartalmaznia kell az eljárt szakhatóság megnevezését, és a szakhatóság egyedi előírását, állásfoglalásának indokolását is. Ezzel egyértelművé válik, hogy melyik hatóság milyen indokokkal tett kikötéseket, és így az esetleges fellebbezési eljárás, illetve közigazgatási per során a vitatott kérdésben állásfoglalásra jogosult hatóság egyértelműen azonosítható, az indokok ismerete pedig a megalapozott döntéshozatalt segítheti elő. Ha több ügyfél vesz részt az eljárásban, a jogorvoslathoz való jogra tekintettel biztosítani kell a titokvédelemre és a tanú védelmére vonatkozó jogszabályok érvényesítését. Ebből következően az indokolásban csupán utalni kell arra, hogy az eljáró közigazgatási hatóság figyelembe vette a törvény által védett, titoknak minősülő adatokat vagy tényeket, illetőleg mellőzi a tanú személyes adatainak a közlését.



Előfordulhatnak esetek, amikor a határozat indokolásának pontos, szakszerű írásba foglalása a határozathozatalt késlelteti, és ezáltal életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet alakul ki. Ilyen esetekben, a törvényben meghatározott körben célszerű a határozat időleges mellőzését lehetővé tenni. Az indokolás öt napon belüli pótlása az ügyfélnek sem a jogorvoslathoz való jogát nem korlátozza, sem a jogorvoslat benyújtására nyitva álló határidőt nem rövidíti le. A Ket. a hatóság számára lehetővé teszi a kötelezett méltányolható érdekeinek a figyelembe vételét. Ha a kötelezés jellege megengedi, a hatóság részletekben történő teljesítést is megállapíthat (engedélyezhet). [Ket. 74. § (1) bek.] A Ket. kimondja, ha döntés kötelezést tartalmaz a teljesítésre határidőt vagy határnapot kell megállapítani. Az ügyfél idekapcsolódó jogai elsősorban a fellebbezési eljárásban érvényesíthetők. Nevezetesen az ügyfél a fellebbezésben sérelmezheti: - a teljesítési határidőt vagy határnapot, - a részletekben történő teljesítés megállapítását, - a részletekben történő teljesítés megállapításának az elmaradását. Egyébként függetlenül attól, hogy az ügyfél fellebbezésében kérte-e a fentiek felülvizsgálatát, a másodfokon eljáró hatóság megvizsgálja, hogy a fellebbezési eljárás miatt indokolt-e új teljesítési határidőt megállapítani. Ebben a szakaszban van elrejtve az a felhatalmazás, amely alapján törvény a hatóság döntésével kapcsolatos, a Ket. 72-73. §-ban és a 74. § (1)-(4) bekezdésében meghatározott rendelkezésektől eltérő szabályokat is megállapíthat. [Ket. 74. § (6) bek. ] Ez közelebbről azt jelenti, hogy a hatósági döntések elnevezést kivéve szinte minden korábban tárgyalt rendelkezéstől el lehet térni. (A Ket. 71. § ugyanis jogszabály által biztosított eltérésekről szól.) Ez azért jelenthet gondot, mert folytatódhat az eddigi gyakorlat ami azt jelenti, hogy adott törvény megalkotásakor (módosításakor) az Országgyűlés él a lehetőséggel és korlátok nélkül alkothat különös eljárási szabályokat a döntéshozatal körében. Ez elvezethet az általános szabályok leértékelődéséhez. Az egyezség jóváhagyása 75. § Ha a hatósági eljárás során lefolytatott egyezségi kísérlet eredményre vezet, a hatóság határozatba foglalja és jóváhagyja az egyezséget, feltéve hogy az a) megfelel a jogszabályokban foglalt feltételeknek, b) nem sérti a közérdeket, mások jogát vagy jogos érdekét, c) kiterjed a teljesítési határidőre és az eljárási költség viselésére. A Ket. az egyezséggel kapcsolatos szabályokat kettébontja. Az egyezségi kísérlet keretében a) ha jogszabály előírja, a hatóságnak a döntés meghozatala előtt meg kell kísérelni az egyezség létrehozását az ellenérdekű ügyfelek között, b) egyezségi kísérletre akkor is sor kerülhet, ha jogszabály ugyan nem írja elő egyezségi kísérlet tartását, de azt az ügy természete megengedi. Az első esetben kötelezettséget ír elő a jogalkotó, a másodikban lehetőséget biztosít. Az egyezség jóváhagyásáról a hatóság döntései körében rendelkezik a Ket. A három feltétel közül csak a harmadik tekinthető újnak; nevezetesen az, hogy az egyezségnek ki kell terjednie a teljesítési határidőre és az eljárási költség viselésére. A hatóság az egyezséget határozatba foglalja és jóváhagyja. A határozat ellen nincs fellebbezésnek helye. Hatósági szerződés 76. § (1) Ha jogszabály lehetővé teszi, az első fokon eljáró hatóság a hatáskörébe tartozó ügynek a közérdek és az ügyfél szempontjából is előnyös rendezése érdekében határozathozatal helyett az ügyféllel hatósági szerződést köthet. (2) Hatósági szerződés csak írásban köthető. Törvény, kormányrendelet és önkormányzati rendelet a szerződés megkötéséhez további feltételeket is meghatározhat. (3) Ha az ügyfél olyan kötelezettséget vállal, amelynek teljesítésére hatósági határozattal egyébként nem lenne kötelezhető, szerződéskötésre csak akkor kerülhet sor, ha az ügyfél a saját szerződésszegése esetére a többletkötelezettség tekintetében a hatósági szerződésben aláveti magát a szerződésszegés 77. § (2) bekezdésében megállapított jogkövetkezményének. (4) Ha a hatósági ügyben szakhatósági állásfoglalást kell beszerezni, a szerződés csak a szakhatósági hozzájárulás megadása esetén és a szakhatósági állásfoglalásban meghatározott előírásoknak és feltételeknek a szerződésbe történő foglalásával köthető meg. (5) Ha a szerződés harmadik személy jogát vagy jogos érdekét érinti, a szerződés megkötése előtt be kell szerezni az érintett írásos hozzájárulását. A hozzájárulás a szerződés érvényességének feltétele. (6) Jogszabály előírhatja, hogy a szerződés érvényességéhez szükséges a szerződő hatóság felügyeleti szervének hozzájárulása. A hozzájárulást az eljáró hatóság szerzi be. (7) A hatósági ügynek szerződéssel való lezárására a 33. §-ban megállapított ügyintézési határidő irányadó. A Ket. szabályozási koncepciójának nyilvánosságra kerülése nyomán a tervezett új intézmények közül a hatóság és az ügyfél között létre jöhető szerződést fogadta a szakmai közvélemény a legtöbb fenntartással. A közjogi (ezen belül a közigazgatási jogi) szerződés gyűjtőfogalomként ismert, és ezen belül különböző fajta szerződések alakultak ki. Ezek közül az egyik nevesített és viszonylag jól körülhatárolható fajta a hatósági jogalkalmazás körében számos államban meghonosodott hatósági szerződés.



Mi támasztja alá a létjogosultságát? Mindenekelőtt az a szemléletbeli változás, amelynek hatására a modern közigazgatás közhatalom gyakorlása is átalakul. A Ket. koncepciója ennek lényegét a következőképpen fogalmazta meg. A demokratikus jogállamok közigazgatását az is jellemzi, hogy a) nem minden esetben hatalmi pozícióból tárgyal az ügyféllel, b) nem törekszik a közérdek kizárólag hatalmi eszközökkel történő elérésére. A tételes jogi szabályozásban felismerhető a minden szempontból indokolható mértéktartás. Nem lehet cél és nem is valósítható meg egyfajta áttörés. Abból kell kiindulni, hogy a hatósági szerződésnek ott és akkor van létjogosultsága, ahol és amikor kölcsönös előnyökkel jár az ügyfél és a hatóság számára. Mindenfajta erőltetés és túlzás csak gátolja az intézmény meggyökeresedését. A külföldi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy az intézmény különösen az építésügyi igazgatásban, a településfejlesztés és településrendezés körében, valamint a környezetvédelemben bizonyul sikeresnek. A fentiekkel függ össze a követelmények széles körű meghatározása. a) Előfeltétel, hogy jogszabály lehetővé tegye a szerződéskötést. Aligha kell azzal számolni, hogy a jogalkotók lelkesedése e téren nagy élénkülést eredményez. b) A szerződés megkötésére csak írásban van lehetőség. c) A miniszteri rendelet kivételével minden jogforrásban további feltételeket is meg lehet határozni. d) Ha a hatósági ügyben szakhatósági állásfoglalást kell beszerezni, akkor ez is előfeltétele a szerződéskötésnek, továbbá az abban meghatározott előírásokat és feltételeket a szerződésbe bele kell foglalni. e) A szerződés érvényességének szintén előfeltétele, hogy amennyiben a megkötendő szerződés harmadik személy jogát vagy jogos érdekét érinti, a szerződés megkötése előtt be kell szerezni az érintett írásbeli hozzájárulását. f) Végül jogszabály kikötheti a szerződés érvényességi feltételeként a hatóság felügyeleti szervének a hozzájárulását. Ennek beszerzéséről a szerződő hatóság gondoskodik. Ezek után külön ki kell emelni, hogy amennyiben az adott esetben megkövetelt valamennyi feltétel fennáll, akkor sincs szerződési kényszer. A törvény ugyanis csak a szerződéskötés lehetőségét biztosítja. 77. § (1) Az ügy szempontjából jelentős új tény felmerülése, továbbá a szerződéskötéskor fennálló körülmények lényeges megváltozása esetén a szerződés módosítását bármelyik fél kezdeményezheti. Ha a módosításhoz a másik fél nem járul hozzá, vagy a felek között vita van a módosítás törvényi feltételei tekintetében, akkor a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságtól kérhető a szerződés módosítása vagy megszüntetése. (2) Ha az ügyfél a szerződésben foglaltakat megszegi, a szerződés jogerős és végrehajtható határozatnak minősül, és a hatóság az addigi teljesítések figyelembevételével - hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendeléséről. (3) Ha a hatósági szerződésben foglaltakat a hatóság nem teljesíti, az ügyfél a teljesítésre irányuló felhívás eredménytelensége esetén - a szerződésszegés tudomására jutásától számított harminc napon belül - a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. (4) Az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a hatósági szerződésre a Polgári Törvénykönyvnek a szerződésekre vonatkozó általános szabályait kell megfelelően alkalmazni. A törvény - több külföldi ország eljárási törvényéhez hasonlóan - önálló cím keretében foglalkozik a hatósági szerződéssel. A törvény ugyanis erősíteni kívánja azt a szemléletet, hogy a közigazgatás dolga - a szó legnemesebb értelmében - az ügyfelek kiszolgálása, akár akként, hogy hatósági igazolványokkal látja el őket, akár úgy, hogy döntést hoz közigazgatási ügyeikben, így például hatósági engedélyt ad ki a számukra. A közigazgatási hatóság tehát többnyire nem ellenfélként kerül kapcsolatba az ügyfelekkel, s célja nem a közhatalmi eszközök minél szélesebb körű alkalmazása, sokkal inkább az, hogy - amennyiben az ügy jellege ezt megengedi - az ügyféllel egyfajta partneri viszonyt kialakítva törekedjék valamely közérdekű cél elérésére vagy valamely magáncélnak a közérdekkel való összhangba hozatalára. A demokratikus jogállam közigazgatásának egyik jellemzője, hogy a közigazgatási hatóságok történetileg kialakult pozíciójában változás következik be. A hatósági igazgatásban ez abban nyilvánul meg, hogy a közhatalmi fellépés már nem kizárólagos. Egyes területeken a hatóság és az ügyfél intenzívebb együttműködése váltja fel. A külföldi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egyes hatósági feladatok ellátása alapvetően mellérendeltségi viszony keretében is eredményesen megvalósítható. Ennek egyik formája a közigazgatási hatóság és az ügyfél által kötött hatósági szerződés, amely pótolja a közigazgatási hatóság határozatát. A hatósági szerződés meghonosítása különösen az építésügyi igazgatásban, településrendezési és környezetvédelmi ügyekben lehet eredményes. A törvény megfelelő garanciákat tartalmaz a szerződéskötésre és a szerződésben foglaltak érvényesítésére nézve. (A szerződés csak írásban köthető, és csak akkor, ha az ügy jellege azt nem zárja ki, jogszabály a szerződés kötéséhez kötelező feltételeket határozhat meg, például a szakhatósági hozzájárulás kötelező jellege, harmadik személy jogának és jogos érdekének védelme, a felügyeleti szerv hozzájárulásának kiköthetősége stb.) A szerződő felek szempontjából garanciális jelentősége van annak a rendelkezésnek, amely szerint a szerződésbe foglaltak megszegése esetén a szerződés jogerős és végrehajtható határozatnak minősül. A szerződés módosítása és a benne foglaltak érvényesítése A szerződés módosítását két okra történő hivatkozással lehet kezdeményezni: a) az ügy szempontjából jelentős új tények merültek fel, b) a szerződéskötéskor fennálló körülmények lényegesen megváltoztak. A módosítást bármelyik fél kezdeményezheti.



Előfordulhat, hogy az ügyfél saját érdekeire tekintettel olyan kötelezettséget is vállal, amelyre hatósági határozattal nem lenne kötelezhető. Ilyen esetekben szerződéskötésre csak akkor kerülhet sor, ha az ügyfél saját szerződésszegése esetére szólóan az általa vállalt többlet kötelezettség tekintetében is aláveti magát a szerződésszegés következményeinek. A szerződésszegés következménye ügyféli oldalon: - a szerződés jogerős és végrehajtható határozatnak minősül, - a hatóság, figyelembe véve az addigi teljesítést, hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendeléséről. A szerződésszegés következménye a hatóság oldalán: - az ügyfél teljesítésre irányuló felhívást juttathat el a hatósághoz, - a felhívás eredménytelensége esetén, a szerződésszegés tudomására jutásától számított harminc napon belül, a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. A Ket.-ben és a külön jogszabályokban nem szabályozott kérdésekben a hatósági szerződésre a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni. A döntés közlése és nyilvános közzététele 78. § (1) A határozatot közölni kell az ügyféllel és azzal, akire nézve az jogot vagy kötelezettséget állapít meg, az ügyben eljárt szakhatósággal és a jogszabályban meghatározott más hatósággal vagy állami szervvel. (2) A végzést az ügyféllel, illetve az eljárás olyan egyéb résztvevőjével kell közölni, akire nézve az jogot vagy kötelezettséget állapít meg, illetve akinek a jogi helyzetét közvetlenül érinti. (3) Ha nemzetközi szerződés vagy jogszabály másként nem rendelkezik, a külföldi ügyfélnek a határozatot közvetlenül, illetőleg képviselője vagy kézbesítési meghatalmazottja útján kell megküldeni. (4) Az eljárási képességgel rendelkező ügyfél kérheti, hogy a hatóság akkor is számára kézbesítse a döntést, ha az ügyben képviselője van. (5) A hatóság döntését közölni lehet: a) postai úton, b) személyesen írásban vagy szóban, c) elektronikus dokumentum formájában, illetve távközlési eszköz útján, d) hirdetményi úton, e) kézbesítési meghatalmazott vagy ügygondnok útján, f) a hatóság kézbesítője útján. (6) A döntés közlésének napja az a nap, amelyen azt kézbesítették, szóban vagy távközlési eszköz útján, illetve elektronikus úton közölték. A hirdetmény útján közölt döntést a hirdetmény kifüggesztését követő tizenötödik napon kell közöltnek tekinteni. (7) Postai úton történő kézbesítés esetén a döntést hivatalos iratként kell feladni és kézbesíteni. A hatóság döntése (határozata, végzése) joghatás kiváltására akkor alkalmas, ha azt a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően közölték az ügyféllel (ügyfelekkel), illetve az eljárás egyéb résztvevőivel. A kézbesítési szabályok megtartása az eljárásban garanciális jelentőségű, ennek megsértése súlyos eljárási hibának minősíthető. A közlés hitelességéhez, időpontjához olyan jogok és kötelezettségek kapcsolhatók, amelyek az eljárásban különös jelentőséggel bírnak [fellebbezési határidő számítása Ket. 99. § (1) bek.; bírósági felülvizsgálat iránti kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő Ket. 109. § (1) bek.; jogerő beálltának megállapítása és a végrehajthatóság Ket. 128. § (1) és (4) bek.]. A nem szabályszerű kézbesítés következményeivel több bírósági döntés szembesítette a hatóságokat (lásd például: BH2000. 445.; EBH2003. 987.; EBH2003. 992.). A bírói gyakorlat következetes az elmulasztott közlés megítélése tekintetében. Abban az esetben ugyanis, amikor a fellebbezés lehetőségével az ügyfél azért nem tudott élni, mert számára a határozatot korábban nem kézbesítették, a döntés számára történő szabályos kézbesítésének napjától a fellebbezésre törvényben, kormányrendeletben biztosított határidő újra megnyílik. A külföldi ügyfelekkel való kapcsolattartást az Áe. merev szabályok közé szorította, amit a Ket. elsősorban az Európai Uniós csatlakozásunkra tekintettel feloldott. Amíg az Áe. a határozat kézbesítését az ágazati irányítást ellátó minisztérium és a Külügyminisztérium útján tette lehetővé nemzetközi szerződés vagy jogszabály eltérő rendelkezése hiányában, addig a Ket. fő szabályként mondja ki a külföldi ügyfélhez történő közvetlen kézbesítés lehetőségét, amit különös eljárási szabály vagy nemzetközi szerződés korlátozhat. Itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a Ket. kihirdetése idején csak néhány, elsősorban családjogi jogsegélyegyezmény volt hatályban, ami nem teszi lehetővé a hatósági döntés ügyfélhez történő közvetlen eljuttatását, és azt is, hogy hatályban volt olyan jogszabály (például: az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet), ami a külföldi értesítési címmel rendelkező ügyfél részére történő közvetlen kézbesítést lehetővé tette. A külföldi ügyfélnek mind képviselője, mind kézbesítési meghatalmazottja is lehet. A fő szabály szerint [Ket. 40. § (7) bek.] az iratokat, így a hatósági döntést is, az ügyfél írásbeli meghatalmazással rendelkező képviselője részére kell megküldeni. A kézbesítési különös szabály szerint [Ket. 78. § (4) bek.] az eljárási képességgel rendelkező ügyfél a hatóságtól kérheti, hogy a határozatot részére közvetlenül küldjék meg. Ilyen esetben az eljárási cselekmény határidejének számítása a hivatalos irat ügyfélhez történő kézbesítése napján, más esetben a képviselőhöz, illetve kézbesítési meghatalmazotthoz történő kézbesítés napján kezdődik.



Anélkül, hogy a képviselőnél kifejtetteket ismételt részletességgel kifejtenénk, rá kell mutatni, hogy amíg a meghatalmazott képviselő a megbízás tartalma szerint jogosult az ügyfél helyett eljárási cselekmény megtételére, a kézbesítési meghatalmazott tevékenysége csak a hatósági döntés átvételére terjed ki, amihez a döntés ügyfél számára történő eljuttatásának vagy a döntés átvételéről szóló értesítés megtételének kötelezettsége kapcsolódik. A hatósági döntés közlésének módjait a Ket. az Áe.-nél részletesebben tartalmazza. A postai úton történő kézbesítés a legáltalánosabb közlési forma. Szabályait a postai szolgáltatások ellátásáról és minőségi követelményeiről szóló 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet határozza meg, amely külön fejezetet szentel a hivatalos iratok kézbesítésének. E szabályok szerint a postai szolgáltató a hivatalos irat kézbesítését kétszer kísérli meg. A sikertelen kézbesítés esetén a hivatalos irat érkezéséről a feladó által meghatározott jelzésű értesítést hagy hátra. A postai szolgáltató az első sikertelen kézbesítést követően négy munkanapig, a második sikertelen kézbesítés után öt munkanapig a postahivatalban a címzett rendelkezésére tartja a küldeményt. Ha ez utóbbi időtartam is eredménytelenül telik el, a postai szolgáltató a hivatalos iratot nem kereste jelzéssel küldi vissza a hatóságnak. Ebben az esetben - a később tárgyalt ellenkező bizonyításig - a második sikertelen kézbesítést követő ötödik munkanapon a döntést kézbesítettnek, ezáltal közöltnek kell tekinteni. Mindebből kitűnik, hogy a postai úton történő közlési forma igénybevételével - kevésbé optimális esetben - a hivatalos irat feladásától a kézbesítési vélelem beálltáig tizennégy-tizenhét naptári nap is eltelhet. Megjegyzést érdemel, hogy a postáról szóló 2003. évi CI. törvény alapján a postai szolgáltató és a küldemény feladója külön megállapodása esetén a szolgáltató a tértivevény digitalizált képét vagy annak adat-tartalmát elektronikus úton is visszaküldheti a feladónak. A kézbesítést akkor is megtörténtnek kell tekinteni, ha a hivatalos irat átvételét a címzett vagy a hivatalos irat átvételére egyébként feljogosított meghatalmazott megtagadja. A kézbesítési vélelem az ilyen tartalmú nyilatkozat megtételének napjával beáll, függetlenül attól, hogy a címzett vagy meghatalmazottja tudta vagy sejtette-e, hogy melyik hatóságtól, milyen jellegű küldeményt kapott. A nyilatkozattétel napjával kell kézbesítettnek tekinteni a küldeményt abban az esetben is, ha a címzett vagy a meghatalmazott a kézbesítés napját követően nyilatkozatát visszavonja és a küldemény átvételének szándékáról nyilatkozik. A szabálytalan kézbesítésre abból, hogy a tértivevényen nem a címzett aláírása szerepel, önmagában nem lehet következtetni. A hivatalos iratot ugyanis a postai szolgáltató az ún. helyettes átvevő útján is kézbesítheti a természetes személy ügyfél számára. Helyettes átvevő lehet a címzett 14. életévét betöltött, Ptk. 685. §-ának b) pontja szerinti közeli hozzátartozója vagy élettársa, illetve a címzett főbérlője vagy szállásadója, ha a címzett a helyettes átvevő részére történő kézbesítést a postai szolgáltatóhoz intézett írásbeli nyilatkozattal nem zárta ki. Az írni nem tudó, latin betűket nem ismerő, vak vagy egyéb okból írásképességében gátolt személynek érkezett könyvelt küldeményt a postai szolgáltató tanú jelenlétében kézbesíti. Ilyen esetben a kézbesítési okiratot a tanú írja alá, e minőségének megjelölése mellett. A kormányrendelet több olyan esetet sorol fel, ami miatt a kézbesítés meghiúsul. Ezek közül itt egy, korábban még nem említett és a későbbiekben sem tárgyalt kézbesíthetetlenségi ok összefüggéseire kell a figyelmet felhívni. A postai szolgáltató meghalt kezelési jelzéssel is visszaküldheti a hatóság számára az iratot. Ez a kezelési jelzés természetesen nem tekinthető hivatalos közlésnek, az ügyfél elhalálozásának tényéről a hatóságnak egyéb úton beszerzett, hitelt érdemlő információval kell rendelkeznie (például: anyakönyvi bejegyzés adat-tartalmának megismerése). Ez a jogutódlás szabályainak (Ket. 16. §) alkalmazása szempontjából is jelentőséggel bír. Amennyiben az ügyfél vagy az eljárás más résztvevője a határozat, végzés meghozatalkor jelen van [Ket. 39. § (5) bek. b) pont ], a döntés részére közvetlenül, az átvétel pontos dátumának rögzítésével és az átvevő aláírásával dokumentáltan átadható. Erre az esetre külön nyomtatvány szerkeszthető, amit - hasonlóan a tértivevényhez - az ügy iratai között kell elhelyezni vagy a döntés másodpéldányán kell az átvételt igazolni. Gyakran előfordulhat, hogy az ügyintéző az ügyfelet, az eljárás más résztvevőjét személyesen nem ismeri (például: helyettesítés esetén, vagy addig csak írásban kommunikáltak stb.). Ebben az esetben a személyazonosság megállapítása és az eljárásbeli jogállás tisztázása nélkülözhetetlen a döntés átadása előtt. Nem zárható ki, hogy az érintett írásban kérje: számára a döntést személyes átadással közöljék. Ez a kérés azonban nem válhat az eljárás elhúzódásának eszközévé. Ezért olyan megoldásokat kell alkalmazni, amelyek ezt kiküszöbölik (például: a döntés kiadmányozásáról haladéktalan - távbeszélő, e-mail stb. - értesítés; olyan időpont választása a döntés személyes átadására, ami nem haladja meg a postai kézbesítés lehetséges idejét; az átadásra megbeszélt időpont elmulasztása esetén a döntés következő munkanapon történő postára adása stb.). A hatóság döntésének elektronikus formában történő közlésére vonatkozó speciális szabályokat a Ket. X. Fejezete és az elektronikus közigazgatási ügyintézésről és a kapcsolódó szolgáltatásokról szóló 193/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet tartalmazza. E rendelkezések szerint a hatóság döntése csak akkor foglalható elektronikus dokumentumba, ha a kiadmányozó minősített elektronikus aláírással rendelkezik. Az ilyen aláírással és időbélyegzővel ellátott döntés elektronikus úton való közlésének további feltétele, hogy azt az ügyfél kifejezetten kérje és megadja azt az elektronikus elérhetőséget, ahová a döntést továbbítják. Az elektronikus elérhetőség címadatainak helyességéért az ügyfél felelős. A döntés megérkezésének visszaigazolásáról az ügyfél köteles gondoskodni. Amennyiben az automatizált visszaigazolás nem történik meg, a hatóság a döntést postai úton kézbesítteti [Ket. 161. § (4) bek., Ket. 162. § (4)- (5) bek.].



Az elektronikus dokumentum kézbesítési időpontja az a nap, amikor a dokumentumnak a címzett részére történő kézbesítés sikerességéről a hatósághoz visszajelzés érkezik [Ket. 65. § (5) bek.]. Sajátos helyzet adódhat abból, hogy a hatóság a visszaigazolás hiányában postai kézbesítést kezdeményez, de ennek megtörténte után az elektronikus dokumentum vételének visszaigazolása megérkezik. Tekintettel arra, hogy a postai kézbesítés előírása kisegítő szabály annak elkerülésére, hogy az elektronikus eszközök működésének esetleges bizonytalansága miatt az ügyféli jogok, illetve az eljárás mielőbbi befejezéséhez tűződő érdekek ne sérüljenek, a határozat kézbesítése napjának azt a napot kell tekinteni, amelyik az elektronikus, illetve postai kézbesítés viszonyában előbb bekövetkezik. A távközlési eszköz útján való kézbesítést a törvény csak igen kivételes esetben, életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzetben teszi lehetővé [Ket. 81. § (6) bek., a távközlési eszköz eljárásban történő alkalmazhatóságára lásd még Ket. 168. §-t és a BH1999. 458. számú döntést]. A távközlési eszközként szóba jöhető eszközök (telefon, telefax, rádiótelefon, távirat) tehát csak halaszthatatlan esetben és a veszély elhárításával összefüggő ügyben hozott határozat közlésére alkalmazhatók. A hatóság kézbesítőjének igénybevétele esetén a határozat átadását - hasonlóan a személyes kézbesítés szabályaihoz - írásos formában kell dokumentálni. Szintén írásban kell rögzíteni a küldemény átvétele megtagadásának tényét is. Az írásos dokumentumokat az ügy iratai között kell elhelyezni. 79. § (1) Ha a postai úton történő kézbesítés azért hiúsul meg, mert a címzett vagy meghatalmazottja úgy nyilatkozik, hogy a küldeményt nem veszi át, az iratot a kézbesítés megkísérlésének napján kézbesítettnek kell tekinteni. (2) Ha az irat a hatósághoz „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza, az iratot - az ellenkező bizonyításig - a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni. 1

(3) A hatósági döntés kézbesítése esetén a hatóság a (2) bekezdés szerinti kézbesítési vélelem beálltát megalapozó hivatalos irat megküldésével nyolc napon belül értesíti az ügyfelet. (4) A kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a címzett a kézbesítési vélelem beálltáról történő tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül, de legkésőbb a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül terjeszthet elő. Ha a kézbesítési vélelem következtében jogerőssé vált döntés alapján végrehajtási eljárás indul, a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a végrehajtási eljárásról történő tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül akkor is elő lehet terjeszteni, ha a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónap eltelt. (5) Nem természetes személy címzett csak akkor terjeszthet elő kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet, ha a kézbesítés nem szabályszerűen történt. Természetes személy a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmét akkor is előterjesztheti, ha önhibáján kívüli okból nem vehette át a hivatalos iratot. (6) A kérelemben elő kell adni azokat a tényeket, illetve körülményeket, amelyek a kézbesítés szabálytalanságát igazolják vagy az önhiba hiányát valószínűsítik. Ha a kérelemnek a hatóság helyt ad, a 67. § rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. (7) A kérelmet az a hatóság bírálja el, amelyik a kézbesítés tárgyát képező iratot kiadmányozta. A kézbesítési jogszabályok a sikertelen kézbesítés egyes eseteit úgy szabályozzák, hogy ahhoz kézbesítési vélelem kapcsolódik. Az Alkotmánybíróság a Pp. hasonló tartalmú rendelkezéseinek vizsgálata során arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kézbesítési vélelem önmagában nem alkotmánysértő. a jogok és jogos érdekek hatékony érvényesítése, s ebből következően az igazságszolgáltatás és a közigazgatás kiszámítható működése azt igényli, hogy kivételes esetekben a kézbesítés eredménytelensége esetén is feltételezni lehessen a hivatalos iratok közlését, illetve ezzel kapcsolatban azt, hogy a közölt határozatok jogerőssé válhattak. Ez pedig nem függhet adott esetben attól, hogy a határozat címzettje képes-e vagy hajlandó-e átvenni a határozatot. A kézbesítés megtörténtére, megkísérlésére vonatkozó vélelem létét és a lehetséges jogkövetkezmények alkalmazhatóságát tehát a jogbiztonság, illetve az eljárást kezdeményező személyek jogai védelme is megköveteli. [46/2003. (X. 16.) AB határozat.] Megállapította ugyanakkor, hogy a jogalkotó a hivatalos iratok kézbesítéséhez fűződő, a bírósági és hatósági eljárásokban általánosan érvényesülő kézbesítési vélelem megdöntésének lehetőségét nem szabályozta, ezért alkotmányellenes helyzetet idézett elő. Ezt a hiányosságot a 2004. évi LXV. törvény pótolta, melynek rendelkezései a Ket.-be is bekerültek. A küldemény átvételének megtagadása esetén a kézbesítési vélelem automatikusan - és csak a kézbesítés szabálytalanságának bizonyításával megdönthetően - beáll, hiszen a címzett kifejezett akaratnyilvánításával utasítja vissza az átvételt. Ez pedig olyan ok, amelynek hátterében rendszerint az eljárás elhúzásának szándéka vagy a hatóság döntésével szembeni rezisztencia húzódik meg. Más okai lehetnek azonban annak, amikor a küldemény nem kereste jelzéssel érkezik vissza a hatósághoz. Itt éppúgy felmerülhet kórházi gyógykezelés, mint külföldi utazás vagy a lakóhelytől távolabbi tartós munkavégzés. Ilyen esetekben az ügyfél küldemény-átvételi szándékától függetlenül áll be a kézbesítési vélelem, kezdődik az ahhoz kapcsolódó határidő, ez pedig az ügyféli jogok sérüléséhez vezethet. Ezekben az esetekben a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem terjeszthető elő. A kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelemben elő kell adni azokat a tényeket, körülményeket, amelyek az önhiba hiányát valószínűsítik.

1 Az eljárás megindításáról szóló értesítés, illetve szövegrész nem lép hatályba 2005. XI. 1-jén a 2005. évi LXXXIII. törvény 340. § (5) bekezdése alapján.



A nem természetes személy ügyfél azonban csak akkor terjeszthet elő kérelmet, ha a kézbesítés szabályszerűségét vitatja. A kérelmezőnek bizonyítania kell a kézbesítés szabálytalanságát jelentő, általa állított tényeket. A szabályozás indoka az, hogy a jogi személyektől és jogi személyiség nélküli szervezetektől elvárható a hivatalos küldemények átvételére jogosult személyek kijelölése, a szervezet minimális működési feltételeinek folyamatos biztosítása. A természetes személyeknél az önhiba hiányát valószínűsítő kérelmek elfogadhatóságát eredményező okokat pontosan meghatározni nem lehet. Azonban az megállapítható, hogy a hatóságnak a kérelem elbírálása során vizsgálni kell, hogy az ügyfél vétlen volt-e a döntés átvételének elmulasztásában, vagyis enyhébb súlyú gondatlanság sem terheli. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha például az ügyfél tudomással bírt róla, hogy ügyében eljárás folyik, joggal elvárható tőle olyan személy állítása, aki a hivatalos küldeményét átveszi. Az önhiba kizárásának vizsgálata során jelentőséggel bír, annak megítélése, hogy az eljárás megindításáról szóló értesítés megtörtént-e (Ket. 29. §). 80. § (1) Ha törvény másként nem rendelkezik, hirdetményi úton történő közlésnek van helye, feltéve hogy a) az ügyfél lakcíme, illetve székhelye (telephelye, fióktelepe) ismeretlen, b) a postai küldemény azzal a megjegyzéssel érkezik vissza, hogy a címzett ismeretlen helyen tartózkodik vagy címe ismeretlen, és a nyilvántartó hatóság vagy más állami szerv megkeresése nem járt eredménnyel. (2) A hirdetménynek tartalmaznia kell a) a kifüggesztés napját, b) az eljáró hatóság megnevezését, c) az ügy számát és tárgyát, d) az ügyfél nevét és utolsó ismert lakcímét, illetőleg székhelyét, továbbá e) azt a figyelemfelhívást, hogy a hatóság az ügyben döntést hozott, de annak kézbesítése meghiúsult, ezért az ügyfél vagy meghatalmazottja a döntést a hatóságnál átveheti. (3) Hirdetményi úton történő közlésnek van helye akkor is, ha az ügyfeleket az eljárás megindításáról is hirdetményi úton értesítették. Ilyen esetben - ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik - a hirdetmény a következő adatokat tartalmazza: a) a kifüggesztés napját, b) az eljáró hatóság megnevezését, c) az ügy számát és tárgyát, d) a kérelmező ügyfél nevét (megnevezését), e) az ügy jellegétől függő hatásterületet, f) azt a figyelemfelhívást, hogy a hatóság az ügyben döntést hozott, amely a hatóságnál megtekinthető, g) a jogorvoslat lehetőségéről és benyújtásának határidejéről való tájékoztatást. (4) A hirdetményt a hatóság hirdetőtáblájára ki kell függeszteni, a központi elektronikus szolgáltató rendszeren és a hatóság internetes honlapján - ha azzal rendelkezik - közzé kell tenni, ezenkívül az önkormányzat hivatalos lapjában - ennek hiányában a helyi lapban -, valamint a hatóság hivatalos lapjában is közzétehető. A döntés kifüggesztésének és az internetes honlapon való megjelentetésének azonos napon kell megtörténnie. (5) Hirdetményi kézbesítés esetén a hirdetmény kifüggesztésének és levételének napját az iraton meg kell jelölni, az internetes honlapon történő közzététel idejét visszakereshető módon dokumentálni kell. A hirdetményi kézbesítésre a Ket.-ben nevesített esetekben kerülhet sor. A törvény két ilyen lehetőséget szabályoz, azt, amikor az ügyfeleket az eljárás megindításáról is hirdetményi úton értesítették, illetve azt, amikor az ügyfél címe ismeretlen vagy az ismert címén nem érhető el. Az utóbbi esetkört tekintve elmondható, hogy a hirdetményi kézbesítés csak kivételesen, mintegy utolsó lehetőségként alkalmazható. A hatóságnak ugyanis mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az ügyfelet megtalálja, számára a döntés kézbesíthető legyen [lásd még: Ket. 81. § (2) bek.]. Ennek hiányában az ügyfél egyik alapvető joga, a jogorvoslathoz való jog üresedhet ki. Az ismeretlen lakcímű, székhelyű, illetve ismeretlen helyen tartózkodó ügyfél címének megismerése érdekében a hatóság a személyi adat és lakcímnyilvántartó hatósághoz és a cégnyilvántartáshoz fordul. Ennek eredménytelensége esetén alkalmazhatja a hirdetményi kézbesítés eszközét. Fontos megemlíteni, hogy törvénybe foglalt különös eljárási szabály az imént tárgyalt esetekben a hirdetményi kézbesítés helyett más jogintézmények alkalmazását írhatja elő. Az eljárás megindításáról szóló értesítés egyes esetekben [Ket. 29. § (6) bek.] hirdetményi úton történik, mert a hatóság az összes lehetséges ügyfelet nem ismeri és nem is várható el, hogy valamennyiüket felkutassa és külön-külön értesítse (például: létesítménnyel kapcsolatos eljárásban a hatásterületen fekvő ingatlanok tulajdonosai, ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használói). Ilyenkor a döntésről hirdetményt kell közzétenni. Adatvédelmi okokból a hirdetmény csak a hatóság, az ügy és az ügyfél (ügyfelek) azonosításához szükséges adatokat és azt a figyelemfelhívást tartalmazza, hogy a hatóság döntése a hatóságnál átvehető, illetve ott megtekinthető. A jogorvoslati jogról való tájékoztatás csak akkor tartalma a hirdetménynek, ha az eljárás megindításáról szóló értesítés is hirdetményi úton történt. Törvény vagy kormányrendelet által szabályozott különös eljárási szabály ez utóbbi esetben eltérő adat-tartalmú hirdetmény közzétételét rendelheti el.



Újdonság a szabályozásban, hogy a Ket. 80. § (2) és (3) bekezdésének megfelelő tartalmú hirdetményt nemcsak a hatóság hirdetőtáblájára kell kifüggeszteni, hanem a központi elektronikus szolgáltató rendszeren [Ket. 160. § (2) bek.; Ket. 172. § j) pont; Kormányzati portál MeH honlap] és ha a hatóság azzal rendelkezik, a hatóság internetes honlapján is közzé kell tenni. A hatóság belátása szerint közzétehető még a döntés a helyi lapban vagy hivatalos lapban is. Ezek a rendelkezések azt szolgálják, hogy mind szélesebb körben váljon ismertté a hatóság döntésének ténye, mert csak így valószínűsíthető, hogy a szükséges figyelemfelhívás az érintetthez eljut. Tekintettel arra, hogy az internetes honlapon közzétett és a hirdetőtáblára kifüggesztett hirdetményi kézbesítés egyenrangú, a joghatály kiváltására egyformán alkalmas, kifejezett elvárás, hogy a kifüggesztés és a megjelentetés azonos napon történjen. A hirdetményi kézbesítés esetén a döntés a kifüggesztést, megjelentetést követő tizenötödik napon közöltnek tekintendő [Ket. 78. § (6) bek.]. 81. § (1) A magyarországi lakó- vagy tartózkodási hellyel (székhellyel, telephellyel) nem rendelkező külföldi ügyfél az eljárás tartama alatt bármikor kérheti a hatóságtól, hogy a továbbiakban a részére való kézbesítés az általa megnevezett, magyarországi lakóhellyel (székhellyel, telephellyel) rendelkező kézbesítési meghatalmazott útján történjen. A kézbesítési meghatalmazottnak írásban kell nyilatkoznia a meghatalmazás elfogadásáról. (2) Ha a 80. § (1) bekezdése szerint hirdetményi kézbesítésnek lenne helye, továbbá ha a postai úton kézbesített küldemény „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza, és a határozat az ügyfél számára kötelezettséget állapít meg vagy alapvető jogát vonja el vagy korlátozza, a határozat közlésének megkísérlése érdekében kézbesítési ügygondnok rendelhető ki. A kézbesítési ügygondnok köteles megkísérelni az ügyfél tartózkodási helyének kiderítését és a határozatot eljuttatni az ügyfélhez. (3) Ha a kézbesítési ügygondnok eljárása nem járt sikerrel, a határozatot azon a napon kell kézbesítettnek tekinteni, amikor a kézbesítés sikertelenségét a kézbesítési ügygondnok az őt kirendelő hatóságnak bejelenti, de legkésőbb a kirendeléstől számított harmincadik napon. (4) A kézbesítési ügygondnokot az eljáró hatóság rendeli ki, a kirendelés nem érinti az ügyfélnek a 79. § (4)-(5) bekezdésében meghatározott jogát. (5) Ha jogszabály nem zárja ki, a döntést szóban is lehet közölni a jelen levő ügyféllel. A közlés tényét és időpontját az iratra fel kell jegyezni, vagy jegyzőkönyvbe kell foglalni, és azt az ügyféllel alá kell íratni. Az ügyfél kérésére a szóban közölt döntést nyolc napon belül írásban meg kell küldeni. (6) Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet esetén a határozatot egyéb módon is közölni lehet. A közlés időpontját és módját az iratra fel kell jegyezni. A határozatot az ügyfél részére nyolc napon belül írásban meg kell küldeni. (7) Az (5) és (6) bekezdésben meghatározott esetekben a jogorvoslati eljárás indítására nyitva álló határidő a szóbeli vagy egyéb módon történő közlés napját követő naptól kezdődik. (8) Törvény elrendelheti a jogerős határozat nyilvános közzétételét. Ebben az esetben a hirdetményi úton történő közlés szabályait azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a határozat rendelkező része is közzétehető, nem kell tartalmaznia azonban a jogorvoslat lehetőségéről szóló tájékoztatást. A törvény ezen §-ai szabályozzák a közigazgatási döntés közlésével kapcsolatos garanciális jellegű kérdéseket, meghatározva azok körét, akikkel a határozatot, illetve a végzést közölni kell, továbbá a közlési módokat, valamint az egyes közlési módokhoz tartozó speciális rendelkezéseket. A törvény az Alkotmánybíróság 46/2003. (X. 16.) AB határozata alapján és a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályokat tartalmazó egyes törvények módosításáról szóló törvény rendelkezéseivel összhangban szabályozza a hivatalos irat postai kézbesítéséhez fűződő vélelem megdöntésének lehetőségét. Bár a kézbesítési vélelem jogintézményének kialakítása azt a célt szolgálta, hogy az eljárást ne lehessen időben elhúzni, illetve a döntéshozatalt, valamint az ehhez kapcsolódó végrehajtási kötelezettséget meghiúsítani, a jogintézmény ma már bizonyos esetekben az alkotmányos jogok érvényesítésének gátjává vált. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a természetes személy ügyfél sok esetben azért nem tudja átvenni a számára postai úton megküldött iratot, mert hosszabb-rövidebb ideig nem tartózkodik lakóhelyén. A kézbesítési vélelem a hatályos szabályozás szerint akkor áll be, ha az irat kézbesítésére a postai szolgáltató két eredménytelen kísérletet tett, vagy az irat átvételét a címzett, vagy meghatalmazottja kifejezetten megtagadja. Az utóbbi esetben kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem nem terjeszthető elő, míg az előbbi esetben a természetes személy ügyfél ezt megteheti. A nem természetes személy ügyfelek esetében a kézbesítési vélelem elfogadásának feltétele annak bizonyítása, hogy a kézbesítés nem szabályszerűen történt. A nem természetes személy ügyfelek esetében, ugyanis elvárható, hogy folyamatosan gondoskodjanak a címükre érkező hivatalos iratok átvételéről. A kézbesítési vélelem jogintézményét az Áe .-be a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályokat tartalmazó egyes törvények módosításáról, illetve a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi LXV. törvény iktatta be. A kézbesítési vélelem jogintézménye a törvénybe is bekerült, összhangot teremtve a kézbesítési ügygondnok jogintézménye és a kézbesítési vélelem jogintézménye között.



A külföldi ügyfelek esetében a hatóság döntésének külföldre történő kézbesítése hosszabb időt vehet igénybe. Az ügyfél ilyenkor választási lehetőséggel élhet: megbíz-e olyan személyt vagy szervezetet, akihez (ahová) a hatóság a határozatát hivatalosan kézbesíti. Ebben az esetben a kézbesítéshez fűzött jogkövetkezmények bekövetkezésének időpontját és az egyes eljárási cselekmények megtételére nyitva álló időt a kézbesítési megbízotthoz történő kézbesítés napjától kell számítani. Az ügyfél és a kézbesítési meghatalmazott közötti jogviszonyból következik, hogy az ügyfél vállalja a határozat késedelmes megismerésének kockázatát, annak minden eljárási következményével együtt. Utólagosan nem hivatkozhat arra, hogy azért nem élt eljárási jogaival, illetve azért nem teljesítette a számára előírt kötelezettségeket, mert a kézbesítési meghatalmazott nem kettejük megállapodásának megfelelően cselekedett. Hasonlóan alaptalan és nem elfogadható indok a mulasztásra az sem, ha az ügyfél a hibás megállapodásra hivatkozik (például: a megállapodás szerint a kézhezvételtől számított két héten belül a kézbesítési meghatalmazott eljuttatta ugyan a határozatot, de annak tanulmányozására és a fellebbezés benyújtására már nem maradt idő). A kézbesítési meghatalmazotthoz küldemény csak akkor továbbítható, ha a meghatalmazás elfogadásáról szóló írásos nyilatkozat a hatóság rendelkezésére áll. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy a kézbesítési meghatalmazott nem képviselő, eljárásbeli tevékenysége csak a hivatalos irat átvételére korlátozódik. Külön képviseleti meghatalmazás nélkül jognyilatkozatot nem tehet, fellebbezést nem nyújthat be. Az ügyféli jogok maradéktalan érvényesíthetősége előtti akadályokat lebontani hivatott új jogintézmény a kézbesítési ügygondnok kirendelése. A kézbesítési ügygondnokot a hatóság jelöli ki, aki lehet a hatóság tisztviselője, de a hatóságtól független személy is. Feladata utánajárással, tudakolással kideríteni, hogy az ügyfél hol érhető el, hová kézbesíthető számára az a határozat, ami alapvető jogát vonja el vagy alapvető jogait korlátozza. (A postásnak nem kötelessége az efféle nyomozás. A kézbesítési ügygondnok azonban gyakran néhány perc alatt ki tudja deríteni az ügyfél hollétét, mert a tapasztalat szerint az emberek jelentős része hosszabb távollét esetén - már csak a biztonság érdekében is - közli tartózkodási helyét valamelyik szomszédjával, a közös képviselővel, vagy az említett személyek ismernek olyan rokont, aki felvilágosítást tud adni.) Az alapvető jogok megállapításához az Alkotmányt kell alapul venni, ami többek között a tulajdonlás szabadságát, a szabad mozgást, a tartózkodási hely megválasztásának szabadságát, a magánlakás sérthetetlenségét alapvető jogként kezeli. A felsorolás nem teljes, mindig az adott ügy tartalma szerint kell vizsgálni, hogy érint-e, és ha igen, milyen mértékben alapvető jogokat. A kézbesítési ügygondnok kirendelése nem kötelező, a lehetőséggel élni mégis célszerű, mert sikeres eljárása esetén megelőzhetőek a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem benyújtását követő, kötelezően elvégzendő vizsgálat és a kérelem elfogadásához kapcsolódó jogkövetkezmények. A kézbesítési ügygondnok kirendelése és sikertelen tevékenykedése egyébként nem érinti az ügyfélnek a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem benyújtásához való jogát. Jogszabály eltérő rendelkezésének hiányában a törvény a döntés szóbeli közlését is lehetővé teszi, melynek feltétele az ügyfél jelenléte. A szóbeli közlés a döntés tartalmának az ügyfél előtti ismertetését jelenti, amelynek tényét írásban rögzíteni kell. A szóbeli közlés megtörténtét az ügyfél aláírásával igazolja. Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzetben, a veszély elhárításával összefüggő ügyben a határozatot távközlési eszköz, rádió-televízió közlemény, hangosbeszélő útján is közölni lehet, az utólagos írásbeli közlés kötelezettsége mellett. Törvénybe foglalt különös eljárási szabály előírhatja, hogy a hatóság döntésének minél szélesebb körű megismerése érdekében a jogerős határozatot a hirdetményi közlés módjára, tartalmára vonatkozó szabályok alkalmazásával közzé kell tenni. Ilyenkor a határozat rendelkező része is közzétehető, nem szükséges azonban tartalmaznia a jogorvoslatról szóló tájékoztatást, hiszen jogerős döntésről van szó. Az ilyen tájékoztatás a nyilvános közzététel esetén félrevezető is lehet, amit kerülni kell. V. Fejezet Hatósági bizonyítvány, igazolvány és nyilvántartás Közös szabályok 82. § (1) E törvény rendelkezéseit a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással kapcsolatos eljárásokban az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. (2) A hatóság által valamely tény, adat, jogosultság vagy állapot igazolására kiállított okiratot, mindezek más hasonló módon történő igazolását, valamint a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzést (módosítást, javítást, törlést) határozatnak kell tekinteni. (3) A hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány kiadásának megtagadásáról, valamint a hatósági nyilvántartásba való bejegyzés (módosítás, javítás, törlés) megtagadásáról a hatóság határozatot hoz. (4) A hatósági bizonyítványnak, hatósági igazolványnak és hatósági nyilvántartásnak az adattartalmát és a kiállítás (bejegyzés) módját a hatósági igazolványt, bizonyítványt rendszeresítő, illetve a hatósági nyilvántartást létrehozó jogszabály határozza meg.



A hatósági határozattal lezáruló eljárásokhoz képest eltérő sajátosságokat mutatnak a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással kapcsolatos eljárások. A legfontosabb eltérés az, hogy az említett eljárások túlnyomó többségében nem kerül sor a Ket. 72. §-ban szabályozott tartalmú úgynevezett alakszerű határozat meghozatalára, hanem az eljáró hatóság hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány kiadásával, illetőleg a hatósági nyilvántartásba való felvétellel vagy a hatósági nyilvántartásba való bejegyzéssel, a bejegyzés módosításával, javításával vagy törlésével teljesíti az ügyfél kérelmét. Alakszerű határozatot csak akkor kell készíteni, ha a hatóság megtagadja a kérelem teljesítését. A Ket. hatálya az ilyen eljárásokra is kiterjed, de a törvény egyéb fejezeteiben foglalt rendelkezéseket ezekben az eljárásokban az V. Fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. Az ügyfél kérelmének a Ket. 72. §-ban foglaltaktól eltérő teljesítése révén keletkező közokiratot (a hatósági bizonyítványt és igazolványt), valamint a hatósági nyilvántartásba való bejegyzést a (2) bekezdés értelmében határozatnak kell tekinteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a kérelmező, illetőleg az érintett épp úgy jogorvoslattal élhet a hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány tartalma, valamint a nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásba való bejegyzés tartalma ellen, mintha az határozatban foglalt rendelkezés lenne. A határozattól eltérően a Ket. nem határozza meg a hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány és a hatósági nyilvántartás adattartalmát és a kiállítás (bejegyzés) módját, hanem ezt a szabályozási feladatot átengedni a bizonyítvány, igazolvány vagy nyilvántartás rendszeresítéséről szóló jogszabálynak. Már itt jelezzük azonban, hogy a hatósági bizonyítvány adattartalma nincs - és a dolog természetéből eredően nem is lehet - teljes körűen lefedve jogszabállyal, hiszen hatósági bizonyítványt nagyon sok féle adat vagy tény igazolására ki lehet adni. Hatósági bizonyítvány 83. § (1) A hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági bizonyítványt ad ki. Törvény kivételes esetben lehetővé teheti, hogy a hatóság a hatósági bizonyítvány kiadása helyett a hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatok alapjául szolgáló iratról adjon ki másolatot. (2) A hatósági bizonyítvány kiadására a 21. §-ban meghatározott hatóságok, továbbá az a hatóság is illetékes, amelynek a) területén a bizonyítandó tény bekövetkezett, illetve az állapot tartott vagy megszűnt, b) területén a bizonyítással kapcsolatos dolog van, vagy a bizonyítani kívánt időszakban volt, c) nyilvántartása az adatot tartalmazza. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatósági bizonyítványt a kérelem előterjesztésétől számított nyolc napon belül kell kiadni, illetve az ügyfél által benyújtott iratot záradékkal ellátni. Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatósági bizonyítványban fel kell tüntetni, hogy azt kinek, milyen célból, mely szerv eljárásában történő felhasználásra és milyen bizonyítékok alapján adták ki. A hatósági bizonyítvány alakiságára is irányadók a 72. § (1) bekezdésének a) és f) pontjában foglalt követelmények. (4) A hatósági bizonyítvány tartalmát - az ellenkező bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni. (5) A hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekű ügyfél nem élhet fellebbezéssel, de a hatósági bizonyítvány felhasználási célja szerinti eljárásban bizonyíthatja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan. (6) Ha a hatósági bizonyítvány tartalmának valótlanságát az a hatóság állapítja meg, amelynek eljárásában az ügyfél a hatósági bizonyítványt felhasználta, a hatósági bizonyítványban foglaltak valótlanságáról az általa feltárt bizonyítékok ismertetésével tájékoztatja a hatósági bizonyítványt kiadó hatóságot. (7) Ha a hatósági bizonyítványt kiállító hatóság a (6) bekezdés szerinti tájékoztatást követően vagy egyéb esetben hivatalból megállapítja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan, határozatot hoz a hatósági bizonyítvány kijavításáról, visszavonásáról vagy módosításáról. A határozatot annak a hatóságnak is megküldi, amelynek eljárásában tudomása szerint az ügyfél a hatósági bizonyítványt felhasználta vagy fel kívánta használni. A hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági bizonyítványt ad ki. A hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány között az a különbség, hogy - míg a hatósági igazolvány - érvényességének időtartama alatt - az ügyfél adatainak vagy jogainak rendszeres igazolására szolgál, addig a hatósági bizonyítvány tipikus esetben egyszeri alkalomra szólóan (meghatározott más eljárásban való felhasználás céljából) tanúsítja a benne foglaltakat, - a hatósági igazolvány rendszeresítése törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet rendelkezésén alapul, ettől eltérően a hatósági bizonyítvány adattartalmát bármilyen jogszabály meghatározhatja, sőt a később tárgyalandó korlátokkal - hatósági bizonyítványt akkor is ki lehet adni, ha az adott tartalmú hatósági bizonyítványról jogszabály egyáltalán nem rendelkezik. Előfordul azonban, hogy a kétféle okirat között úszó határok vannak. Ha tehát valahol erre a célra szolgáló hatósági igazolványt nem rendszeresítettek, az adat rendszeres igazolása céljából hatósági bizonyítványt lehet kiadni arról, hogy valaki X község polgármesteri hivatalának csoportvezetője vagy Y település falugondnoka. A (2) bekezdés további hárommal egészíti ki a Ket. 21. §-ban meghatározott illetékességi okokat. A hatósági bizonyítványok túlnyomó részének kiadására e három pont alapján kerül sor.



A (3) bekezdés a hatósági bizonyítvány kiadására nyolc napos általános ügyintézési határidőt állapít meg, amelytől azonban bármilyen szintű jogszabály akár fölfelé, akár lefelé eltérhet. Ha ez munkaszervezési szempontból megoldható, arra kell törekedni, hogy a hatóság a kérelmét személyesen előterjesztő ügyfélnek azonnal adja ki az olyan hatósági bizonyítványt, amely helyileg köztudomású tényt vagy olyan tényt igazol, amelyről a hatóságnak hivatalos tudomása van, illetőleg amely a hatóság nyilvántartásából megállapítható. Egyébként a rövid határidő azért indokolt, mert általában egyszerű megítélésű ügyről van szó és a hatósági bizonyítványt az ügyfél többnyire egy másik - esetleg már folyamatban lévő - eljárásban kívánja felhasználni bizonyítékként. Ezt a célt eleve meghiusítaná, ha a hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekű ügyfélnek fellebbezési joga lenne, hiszen mire a fellebbezést elbírálják, addig lejár az az eljárási határidő, amelyen belül a másik eljárásban bizonyíték előterjesztésének helye van. Éppen ezért a hatósági bizonyítvány ellen - akár azért, mert kérelmét elutasították, akár pedig azért, mert a hatósági bizonyítvány tartalmát tartja sérelmesnek - csak a kérelmező élhet fellebbezéssel. Ebből azonban nem következik, hogy az ellenérdekű fél jogfosztottá válna. A hatósági bizonyítvány tartalmát ugyanis csupán az ellenkező bizonyításáig köteles mindenki elfogadni. Az ellenkező bizonyításának lehetősége azonban az ellenérdekű ügyfél számára épp úgy nyitva áll, mint ama hatóság előtt, amelynek eljárásában a kérelmező a hatósági bizonyítványt bizonyítékként felhasználta. A Ket. 83. §-ának (5) bekezdése tehát az ellenérdekű ügyfelet nem fosztotta meg a jogorvoslat lehetőségétől, csupán a jogorvoslatot terelte az általánosan alkalmazottól eltérő pályára. Ha tehát az ellenérdekű ügyfél megítélése szerint a hatósági bizonyítványban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak, nem a hatósági bizonyítvány ellen kell fellebbezést benyújtania, hanem abban az eljárásban kell a saját (vélt) igazát bizonyítani, amelyben a hatósági bizonyítványt bizonyítékként felhasználták. Amennyiben az ellenérdekű ügyfélnek az ellenkező bizonyítására való törekvése az elsőfokú eljárásban nem járt sikerrel, jogában áll fellebbezést benyújtani az említett eljárásban hozott érdemi döntés ellen. A hatósági bizonyítvány kiadására irányuló eljárásban is helye van bizonyítási eljárásnak, ezt a Ket. általános szabályai szerint kell lefolytatni. Bizonyítékként többnyire tanúvallomás szolgál, méghozzá akként, hogy a tanúkat a kérelmező gyakran magával hozza, hogy ezáltal is lerövidítse az eljárás időtartamát. Emellett szóba jöhet a helyszíni szemle, illetőleg az írásbeli bizonyítékok előterjesztése is. (Írásbeli bizonyíték lehet például egy olyan tanú írásbeli vallomása, aki betegsége vagy idős kora miatt nem tud a hatóságnál személyesen megjelenni. Ilyenkor nem árt a vallomást teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalni. Lásd erre nézve a kommentárnak a Ket. 52. §-hoz kapcsolódó részét.) 84. § (1) Hatósági bizonyítványt akkor lehet kiállítani, ha ezt jogszabály előírja, vagy ennek szükségességét az ügyfél valószínűsíti. (2) A hatóság a hatósági bizonyítvány kiadását megtagadja, ha a) kiadása jogszabályba ütközik, b) az igazolni kívánt tény, állapot vagy egyéb adat más okirattal bizonyítható, c) az ügyfél a hatósági bizonyítvány felhasználásának célját nem jelöli meg, vagy szükségességét nem tudja valószínűsíteni, vagy valótlan adat, tény, állapot igazolását kéri. Az (1) bekezdés szerint hatósági bizonyítványt akkor lehet kiállítani, ha ezt jogszabály előírja, vagy ennek szükségességét az ügyfél valószínűsíti. E rendelkezéssel kapcsolatban a következőkre kívánunk rámutatni: még a rendszerváltás előtt az egyik kormánynak az volt a benyomása, hogy a különböző szervek - mintegy túlbiztosítás gyanánt - sokszor indokolatlanul ragaszkodnak bizonyítékként a hatósági bizonyítványhoz, s ezáltal nagy munkaterhet hárítanak a közigazgatási szervekre. A kormány megpróbálta a közigazgatást akként tehermentesíteni, hogy a hatósági bizonyítványok kiadását igyekezett visszaszorítani a jogszabályok által nevesített formában meghatározott körre. Ez a kísérlet csúfosan megbukott, de átmenetileg súlyos kárt okozott az ügyfeleknek. A bukás oka az volt, hogy az érintett szervek - nem csupán a hatóságok, hanem a közművektől a munkáltatókig terjedő skálán a legkülönbözőbb szervek - már csak megszokásból is továbbra is megkövetelték a hatósági bizonyítványt, más esetekben pedig a hatósági bizonyítvány kiállítására jogosult szervek egyszerűen nem ismerték azt a - tevékenységi körüktől gyakran igen távoli - jogszabályt, amely valóban előírta a hatósági bizonyítvány útján történő bizonyítást. Történtek ugyan kísérletek az ilyen jogszabályok jegyzékbe foglalására, de ezek is kudarcba fulladtak. Mindezeken okulva a Ket. nem csupán akkor teszi lehetővé hatósági bizonyítvány kiadását, ha azt jogszabály előírja (vagy az ügyféltől más eljárásban megköveteli), hanem akkor is, ha az ügyfél - a felhasználási cél megjelölése mellett - legalább valószínűsíti, hogy erre az okiratra szükség van. A lehetséges felhasználási célok taxatív felsorolása nem lehetséges. Sor kerülhet a hatósági bizonyítvány felhasználására más közigazgatási hatóság előtti eljárásban akár bizonyítékként, akár például az igazolási kérelem mellékleteként - kimentési ok gyanánt, de felhasználható a hatósági bizonyítvány polgári vagy büntető eljárásban, illetőleg a távollét okának igazolására akár a munkáltató, akár az oktatási intézet előtt. Ugyanígy nem lehetséges a bizonyítványban tanúsított tények felsorolása sem. Szólhat a hatósági bizonyítvány arról, hogy a kérelmezőnek a kiállító hatóságnál nincs köztartozása, de igazolni lehet azt is, hogy X település a hatósági bizonyítványban feltüntetett napokon az árvíz, belvíz vagy hófúvás következtében megközelíthetetlen (s így elhagyhatatlan) volt, s ezalatt a kérelmező a településen tartózkodott. Nem kizárt annak bizonyítása sem, hogy a kérelmező egy meghatározott napon 11 óra 15 perckor Z településen tartózkodott, személyesen jelent meg a hatóságnál hatósági bizonyítványt kérni, személyi igazolványával igazolta magát, továbbá két helyi lakos rokona azonosította. (E tény meglehetősen valószínűtlenné teszi, hogy a kérelmező a jelzett időpont előtt 30 perccel Z településtől háromszáz kilométerre súlyos bűncselekményt követett volna el.)



A (2) bekezdés sorolja fel azokat az okokat, amelyek fennállása esetén a hatósági bizonyítvány kiadását meg kell tagadni. Így például az a) pont alapján meg kell tagadni annak igazolását, hogy a kérelmező valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozik (mivel a törvény tiltja, hogy az állami szervek nyilvántartást vezessenek az állampolgárok kisebbséghez tartozásáról), a b) pont alapján pedig azt, hogy a jegyző igazolja: a kérelmező X településen egy három szobás lakóház tulajdonosa (mivel a tulajdonjog igazolására az illetékes földhivatal által kiadott tulajdoni lap másolat szolgál). A hatósági bizonyítvány kiadását akkor is meg kell tagadni, ha a bizonyítani kívánt tényről a hatóságnak nincs hivatalos tudomása, s a bizonyítási eljárás során sem sikerült meggyőző bizonyítékot találni az említett tény alátámasztására. (Az ilyen tény nem feltétlenül valótlan ugyan, de nem tekinthető bizonyítottnak sem.) Hatósági igazolvány 85. § (1) A hatóság - törvényben, kormányrendeletben vagy önkormányzati rendeletben meghatározott esetben - az ügyfél adatainak vagy jogainak rendszeres igazolására hatósági igazolványt ad ki. (2) A hatósági igazolványba csak a jogszabályban erre feljogosított hatóság tehet - a jogszabályban meghatározott tartalmú bejegyzést. (3) A hatósági igazolványt a bejegyzett adatok és jogok igazolására - az ellenkező bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni, ezekre nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhető. Az ellenkező bizonyítására megfelelően irányadók a 83. § (5)-(7) bekezdésében foglaltak. (4) Ha a hatósági igazolvány ellenőrzésére jogosult hatóság vagy hivatalos személy megállapítja, hogy a hatósági igazolvány vagy az abba tett bejegyzés hamis, illetve valótlan, a hatósági igazolványt átvételi elismervény kiállítása mellett a további eljárás céljából elveszi. A hatósági igazolvány - például az útlevél, a személyi igazolvány vagy a szolgálati igazolvány - hosszabb időre és gyakori használatra szolgáló okirat, ezért anyagának is strapabírónak és olyannak kell lennie, amely legalábbis megnehezíti az igazolvány hamisítását. A hatóság birtokában lévő, kitöltetlen igazolások őrzésére különös gondot kell fordítani, hiszen az elmúlt évek során leleplezett igazolványhamisító bűnszervezetek nem egyszer eredeti igazolványokat töltöttek ki ügyfeleik számára. A korábbi, kemény fedelű füzet alakú igazolványokat bizonyos körben kiszorították a kártya alakú igazolványok. Hatósági igazolványnak csak az az okirat számít, amelyet hatóság (vagy hatósági jogkörrel felruházott szerv e tevékenységi körében) állított ki törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet felhatalmazása alapján. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert gyakran gazdálkodó szervezetek - például közművek, biztosító társaságok - is állítanak ki munkatársaik számára a hatósági igazolványra sok tekintetben hasonlító igazolványokat, sőt ezt társadalmi szervezetek - például sportegyesületek - is megteszik. Mindez nem jogellenes, de nem árt, ha az állampolgárok tisztában vannak vele: nem minden hatósági igazolvány, ami felületes ránézésre annak látszik. Az ellen viszont az illetékes hatóságoknak a leghatározottabban fel kell lépniük, ha erre nem jogosult szervek olyan formában (például a Magyar Köztársaság címerének felhasználásával) vagy olyan tartalommal (például munkatársaikat vagy megbízottaikat önkényesen hatósági jogkörrel felruházva) bocsátanak ki igazolványt, amely kifejezetten megtévesztő. Ugyanilyen következetességgel fel kell lépni a hatósági igazolványok hamisítása ellen, ami alapvetően bűnüldözési feladat, de magában foglalja a forgalomban lévő hamis bizonyítványok kiszűrését is, amelyben már a különböző hatóságok közreműködésére is szükség van. A (3) bekezdés szerint a hatósági igazolványt a bejegyzett adatok és jogok igazolására - az ellenkező bizonyításáig mindenki köteles elfogadni, ezekre nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhető. Noha nem új rendelkezésről van szó, jelentőségét azért szükséges hangsúlyozni, mert a tapasztalatok szerint egyes hatóságok e rendelkezést lépten-nyomon megszegik. Így például egyes okmányirodák következetesen anyakönyvi kivonat bemutatására (beszerzésére) hívják fel az ügyfelet, s nem fogadják el a kérdéses adat személyi igazolvánnyal való bizonyítását, arra hivatkozással, hogy a Belügyminisztérium számítógépes adatbázisában egy betű másként szerepel. (Szó ami szó - ezt a központi adatbázisnak a súlyadó kiszámítására való felhasználása is bizonyította - az említett adatbázisban elég sok a félreütés vagy más pontatlanság. Ez azonban nem indok a törvény megszegésére és a hibák következményeit nem szabad az ügyfelekre hárítani.) Nem árt tehát leszögezni: az Áe. és a Ket. a hatósági igazolványban rögzített adatokról és jogokról mondja ki: azokat az ellenkező bizonyításáig mindenki köteles elfogadni, s azok tekintetében az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhető, nem pedig a Belügyminisztérium - vagy bármely más szerv - számítógépes adatbázisához fűzi ezt a jogkövetkezményt. Vitán felül áll, hogy akár az okmányiroda, akár más hatóság jogosult - kétség esetén - az ellenkező bizonyítására. De ilyenkor ő bizonyítson - azaz hivatalból szerezze be a szükséges anyakönyvi kivonatot vagy más okiratot, illetőleg ellenőrizze távbeszélőn vagy elektronikus úton azok tartalmát - ne pedig az ügyfelet kötelezze bizonyításra. Tisztában vagyok vele: pusztán attól, hogy a Ket. megismétel egy eddig is létező, de gyakran megszegett szabályt, a hibás gyakorlat nem fog önmagától eltűnni. Sok múlik tehát azon, hogy az ügyintézőket hogyan készítik fel a Ket. alkalmazására, illetőleg az egyes hatóságok vezetői - és feletteseik - a helyzet magaslatán állnak-e: képesek-e érvényt szerezni a törvényalkotó akaratának.



A Ket. 85. § nem rendelkezik a hatósági igazolvánnyal kapcsolatos fellebbezésről. Erre nincs is szükség, mivel a Ket. 82. §-ban - a közös szabályok között - fellelhető az erre vonatkozó rendelkezés. Ennek megfelelően a hatósági igazolvány kiadásának megtagadásáról a hatóság határozatot hoz, s e határozat ellen a kérelmező fellebbezéssel élhet. Az ügyfél kérheti továbbá a hatósági igazolványban lévő elírás vagy téves adattartalom kijavítását is, ami esetenként az elrontott igazolvány kicserélésével oldható csak meg. (Természetesen ennek anyagi vonzatai akkor is az igazolványt kiállító hatóságot terhelik, ha a hiba oka a központi nyilvántartásban van. Az, hogy a két érintett hatóság egymás között hogyan rendezi el az ilyen ügyeket, nem az ügyfélre tartozik.) Az ügyfélnek fellebbezési joga van a hatósági igazolványba nem a kiállító hatóság által tett bejegyzés tartalma ellen is. A hatósági igazolvány kiadásával kapcsolatos eljárásban a kérelmezőn kívül másnak nincs fellebbezési joga. Bárki jogosult azonban bejelentést tenni az igazolványt kiállító hatósághoz vagy felettes szervéhez, ha arról szerez tudomást, hogy valaki részére jogellenesen adtak ki hatósági igazolványt. (Például nem mozgássérült személy kapott a mozgássérülteknek járó parkolási igazolványt.) A (4) bekezdés rendelkezik a szabálytalanság észlelése esetén követendő eljárásról. E rendelkezés alkalmazásánál hamis az az igazolvány, amelyet - tekintet nélkül az adattartalom valódiságára - nem az arra feljogosított hatóság adott ki, illetőleg amelyben az érintett fényképét, személyazonosító adatait vagy az igazolvány tartalmának egyéb részeit meghamisították. Mindez értelemszerűen vonatkozik az igazolványba tett bejegyzésre is. Valótlan az az adat, amely - akár a kiállító hatóságtól, akár mástól származik - nem felel meg a tényeknek. Indokolt egyébként a (4) bekezdést alkalmazni arra az esetre is, ha az igazolvány olyan mértékben megrongálódott (például elázott, roncsolódott, elégett), hogy rendeltetésének betöltésére alkalmatlanná vált. A hatósági igazolvány elvételéről azért kell átvételi elismervényt adni, hogy az igazolvány tulajdonosa - addig is, amíg jogi helyzete nem rendeződik - azzal tudja tanúsítani igazolványának hiányát az őt igazoltató hatósági közegek előtt. (Egyébként akitől személyi igazolványát vették el, az átmenetileg útlevelével is igazolhatja személyazonosságát.) Az elvett igazolványt haladéktalanul továbbítani kell az azt kiállító hatósághoz, illetőleg - a hatáskörébe utalt igazolványfajták esetében - az érintett lakóhelye szerint illetékes okmányirodához, annak közlése mellett, hogy az igazolványt ki, kitől, mikor és milyen okból vette el. A további eljárás lefolytatására jogosult hatóság vizsgálja meg azután azt a gyanút, hogy az igazolvány vagy annak egy része hamis. Ha a gyanú megalapozottnak bizonyul, az okirat-hamisítás miatti feljelentés megtétele mellett a hatóság az igazolványt határozattal bevonja és bűnjelként csatolja a feljelentéshez, ellenkező eseten pedig végzéssel elrendeli az igazolvány visszaadását a tulajdonosának. Az ilyen végzést egy példányát meg kell küldeni az igazolványt elvevő hatóságnak, vagy a hivatalos személy elöljárójának (vezetőjének) is. Amennyiben az adat vagy bejegyzés valótlanságára irányuló gyanú bizonyul megalapozottnak, a hatóság - az ügy természetétől függően - az adatot vagy bejegyzést törli, illetőleg módosítja (az utóbbi érdekében az ügyfelet okirat bemutatására hívhatja fel vagy az okirat beszerzéséről hivatalból intézkedhet), esetleg az igazolványt kicserélheti. A hatósági igazolvány használhatatlanná válása esetén azt a hatóság határozattal bevonja és - az igazolvány jellegétől függően - : - az ügyfelet felhívja, hogy meghatározott időn belül váltson ki új igazolványt (például személyi igazolványt), - tájékoztatja az ügyfelet az új igazolvány kiváltásának módjáról (például útlevél esetében), illetőleg - hivatalból intézkedik másik igazolvány kiállításáról (például szolgálati igazolvány esetében.) Hatósági nyilvántartás 86. § (1) A hatóság a jogszabályban meghatározott adatokat nyilvántartja. A személyes adatok nyilvántartását csak törvény vagy a törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben helyi önkormányzati rendelet írhatja elő. (2) A hatóság az általa kezelt nyilvántartásban szereplő hibás adatot a hiba észlelése esetén hivatalból köteles javítani, és erről az érintettet értesíteni kell. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, az ügyfél illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj lerovása mellett a nyilvántartásból hitelesített másolatot vagy kivonatot kérhet. 7005/2006. (AEÉ 5.) APEH irányelv alkalmazásáról


Az Áe.-nek a hatósági bizonyítványra, igazolványra és nyilvántartásra vonatkozó rendelkezései túlnyomórészt beváltak, s csupán néhány helyen szorulnak kiegészítésre az időközben szerzett jogalkalmazási tapasztalatok figyelembevételével.



Az Áe. nem rendelkezik külön a hatósági bizonyítvány elleni jogorvoslat lehetőségéről, csupán arra utal, hogy a hatósági bizonyítványt határozatnak kell tekinteni. Ebből következik, hogy azt, akinek kérésére a hatósági bizonyítványt kiadták, a határozatok ellen igénybe vehető jogorvoslati lehetőségek illetik meg. A hatósági bizonyítvány kiadására irányuló eljárás általában egyszerű rutinügynek számít, amelyben nincs ellenérdekű ügyfél. Azonban a hatósági bizonyítványok jelentős részét abból a célból kérik, hogy valamilyen - többnyire ugyancsak közigazgatási - eljárásban bizonyítékként használják fel. Ebben a második eljárásban már lehet olyan ellenérdekű ügyfél, aki észleli, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan, s érdeke is fűződik az említett hiba korrigálásához. Bonyolult és hosszadalmas eljáráshoz vezetne, ha ilyenkor az ellenérdekű félnek a hatósági bizonyítványt kiadó szervhez kellene fellebbezést benyújtania. Egyrészt már letelt a fellebbezési határidő, ezért a fellebbezéséhez igazolási kérelmet is kellene mellékelnie. Másrészt fennáll annak a veszélye, hogy mire megtörténik az igazolási kérelem, majd ezt követően a fellebbezés elbírálása, a másodikként indult közigazgatási ügyben érdemi határozatot hoznak, méghozzá annak a rendelkezésnek az alapján, amely szerint „a hatósági bizonyítvány tartalmát - az ellenkező bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni”. Ebből eredően az ellenérdekű ügyfélnek - amennyiben a hatósági bizonyítvány elleni fellebbezése sikerrel járt - a második közigazgatási ügyben is igazolási kérelmet, valamint jogorvoslati kérelmet kellene benyújtania. Ezért a törvény egyszerűbb eljárási módot vezet be, amikor kimondja: a hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekű ügyfél nem élhet fellebbezéssel, azonban a hatósági bizonyítvány felhasználási célja szerinti eljárásban bizonyíthatja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan. Ezen túlmenően a törvény arról is rendelkezik, hogy az említett bizonyítás sikere esetén hogyan történik a „visszacsatolás” a hatósági bizonyítványt kiállító közigazgatási hatósághoz, illetőleg mi a teendő akkor, ha az utóbb említett szerv észleli a hatósági bizonyítvány hibás voltát. Nemcsak a hatósági bizonyítvánnyal, hanem a hatósági igazolvánnyal kapcsolatban is merülhetnek fel problémák, amelyek megoldási módját az Áe. nem rendezi. Ezért a törvény kimondja: ha a hatósági igazolvány ellenőrzésére jogosult hatóság vagy hivatalos személy megállapítja, hogy a hatósági igazolvány vagy az abba tett bejegyzés valótlan, a hatósági igazolványt bevonja. Bármennyire furcsán hangzik is, a hatóságnak nem minden nyilvántartása minősül hatósági nyilvántartásnak, s ebből eredően az (1) bekezdés második mondatában foglalt korlátozás sem vonatkozik minden nyilvántartásra. Csak az a hatósági nyilvántartás, amelyet a hatóság jogszabály rendelkezése alapján, a jogszabályban meghatározott adattartalommal vezet. Ezen túlmenően azonban a hatóságnak számos egyéb, a feladatainak ellátásához nélkülözhetetlen, vagy ahhoz segítséget nyújtó nyilvántartása lehet. A hatóság - mint valamennyi munkáltató - személyi adatokat is tartalmazó nyilvántartást vezet alkalmazottairól. Ennek egyik rendeltetése, hogy őket - például a munkájukkal összefüggő felvilágosításkérésért, helyettesítés végett, rendkívüli helyzetben való azonnali munkavégzés végett - bármikor a lehető leggyorsabban el tudja érni. Ezen túlmenően azonban az említett nyilvántartásra a minden munkaadót terhelő úgynevezett humánpolitikai feladatok (például szakmai továbbképzés, nyelvtanulás szervezése) érdekében is szükség van. Emellett azonban a hatóságnak pontosan a Ket. végrehajtása érdekében - számos egyéb nyilvántartással is rendelkeznie kell. Ilyen például egyfelől a rendkívüli esetben alkalomszerű tolmácsolást vállaló személyek (önkéntes vállaláson alapuló) nyilvántartása, másfelől azoknak a hivatásos tolmácsoknak a nyilvántartása, akik vállalják, hogy szükség esetén a hatóság számára tolmácsolást vagy iratok lefordítását végzik. Hasonló nyilvántartásra van szükség a szakértőkről, a rendkívüli helyzetben vagy helyszíni szemle során rendelkezésre álló egyéni vagy társasvállalkozókról (például lakatosokról, szállítókról), a rendkívüli helyzetben igénybe vehető személy- és teherszállítási kapacitásról stb. Az említett - nem hatósági - nyilvántartások a hatóság belső használatára, a hatóságra háruló hatósági vagy szervezési feladatok hatékony ellátása érdekében készülnek, ám az adatvédelmi követelményeket ezek esetében is érvényre kell juttatni. Ami már most a hatósági nyilvántartásokat illeti, azok lehetnek nyitottak, részben nyitottak és zártak. Nyitott például az ingatlan-nyilvántartás, amelynek adataiba bárki - esetleges érintettségének igazolása nélkül is - betekinthet. A gépjárművekről vezetett nyilvántartás részben nyitott: a rendszám alapján az üzembentartó adatairól csak meghatározott szervek (például a rendőrség, a parkolási társulások) kaphatnak tájékoztatást, míg más személyek erre csak meghatározott előfeltételek fennállásának igazolása vagy valószínűsítése esetén jogosultak. Vannak azután fontos közérdekből vagy személyiségvédelmi okból zárt nyilvántartások is. Az érintett természetes személy vagy jogi személy képviselője azonban - amennyiben ezt jogszabály ki nem zárja - betekinthet a hatósági nyilvántartás reá vonatkozó részébe és annak törlését vagy a hibás adat kijavítását kérheti. (Törlésnek akkor van helye, ha valaki a jogszabály értelmében nem tartozik a nyilvántartás hatálya alá tartozó személyi körbe.) Egyébként pedig a hatóság az általa kezelt nyilvántartásban szereplő hibás adatot a hiba észlelése estén köteles kijavítani és erről az érintettet értesíteni. Mivel a Ket. 82. § (2) bekezdése értelmében a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzés, valamint annak módosítása, javítása vagy törlése határozatnak minősül, az ellen fellebbezésnek van helye. Ha a hatóság elutasítja az ügyfélnek a nyilvántartásba vételre, a nyilvántartásból való törlésre, vagy a bejegyzés módosítására, javítására vagy törlésére irányuló kérelmét, erről határozatot, amennyiben pedig a nyilvántartásba való betekintésre irányuló kérelmét utasítja el, önálló fellebbezéssel megtámadható végzést hoz.



VI. Fejezet Hatósági ellenőrzés A központi, illetőleg a helyi jogszabályokban foglalt előírások hatályosulásának kérdése minden jogalkalmazói tevékenység, így a közigazgatási hatóságok jogalkalmazó tevékenységének is kiemelkedő fontosságú területét képezi. Ugyanez értelemszerűen vonatkozik a jogszabályok alapján a közigazgatási hatóság által hozott döntésekre is, különös tekintettel az adott ügy érdemében hozott közigazgatási határozatra. A jogszabályi rendelkezések, illetve a közigazgatási határozatban megállapított jogok, valamint kötelezettségek hatályosulása alapvetően az érintett természetes és jogi személyek önkéntes jogkövető, az előírt kötelezettséget önkéntesen teljesítő magatartása útján megy végbe (például az építési vállalkozó a munkavédelmi előírások betartásával folytatja az építési munkálatokat, vagy az ingatlan vevője az illetékhivatal jogerős határozatában foglaltaknak megfelelően az előírt határidőben befizeti az őt terhelő visszterhes vagyonátruházási illetéket). Ugyanakkor az érintett személyek önkéntességére való hagyatkozás önmagában nyilvánvalóan nem elegendő. A hatályosulás magasabb szintjének eléréséhez elengedhetetlen a közigazgatási hatóságok ellenőrzési tevékenysége, melynek révén egyfelől kiszűrhetőek a szabálytalankodók, a jogi és a hatósági előírásokat megszegő személyek, másfelől pedig a hatósági kontroll lehetőségének tudata preventív hatással is együtt jár, az önkéntes jogkövető magatartásra sarkall. A hatósági ellenőrzés során túlnyomórészt a hivatalból való eljárás elve érvényesül. Még abban az esetben is, amikor valamilyen külső jelzés (például lakossági bejelentés) következtében irányul a figyelem a hatósági ellenőrzés lefolytatásának szükségességére, a közigazgatási hatóság saját hatáskörében, hivatalból rendeli el a hatósági ellenőrzést. Szűkebb körben kérelem következtében is sor kerülhet hatósági ellenőrzésre, például akkor, ha az ellenérdekű ügyfél sérelmezi, hogy a kötelezett nem tett eleget a jogerős hatósági határozatban foglaltaknak, s e beadvány alapján - még az esetleges szankciók alkalmazása előtt - indokoltnak látszik megbizonyosodni a tényállásról. Egész sor jogszabály határoz meg kötelező hatósági ellenőrzést. Így például az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 86. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az adóhatóság az adóbevétel megrövidítésének, a költségvetési támogatás, adó-visszaigénylés jogosulatlan igénybevételének megakadályozása érdekében rendszeresen ellenőrzi az adózókat és az adózásban részt vevő más személyeket; vagy az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 45. § (1) bekezdése akként fogalmaz, hogy az első fokú építésügyi hatóság köteles az engedélyhez kötött építési munka végzését rendszeresen - a munkálatok végzése folyamán legalább két alkalommal - a helyszínen ellenőrizni. Találhatunk arra is példát, amikor valamely szakterület vonatkozásában a hatósági ellenőrzésről önálló jogszabály szól, ilyen a munkaügyi ellenőrzésről szóló 1996. évi LXXV. törvény, vagy a hatósági élelmiszer-ellenőrzésről szóló 92/2004. (V. 25.) FVM- ESzCsMGKM együttes rendelet. Maga a Ket. is meghatároz kötelezően lefolytatandó hatósági ellenőrzést; így a 129. §-ban kimondja, hogy a hivatalból indult közigazgatási eljárásban a hatóság a végrehajtható döntésben elrendelt kötelezettség teljesítését vizsgálja, és amennyiben a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, szükség esetén a hatóság a teljesítési határidő leteltét, illetve a határnap elmúltát követő tizenöt napon belül hatósági ellenőrzést tart. 87. § A törvény rendelkezéseit a hatósági ellenőrzésre az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. A hatósági ellenőrzésre számtalan mögöttes rendelkezés is vonatkozik. Ekképpen - csupán néhány példát kiragadva - a hatósági ellenőrző tevékenység végzése folyamán érvényre kell juttatni a közigazgatási eljárás alapelveit, alkalmazni kell a hatáskörre és az illetékességre, a kizárásra, a nyelvhasználatra vagy éppenséggel az adatvédelemre vonatkozó előírásokat. Ezek, illetve az itt külön nem említett általános szabályok nem a jelen fejezetben kerültek elhelyezésre, hanem a Ket. más fejezeteiben. Erre figyelemmel - hasonlóan például a hatósági bizonyítványról, igazolványról és nyilvántartásról szóló V. Fejezetben alkalmazott kodifikációs módszerhez - mondja ki a jelen paragrafus, hogy a Ket. rendelkezéseit a hatósági ellenőrzésre az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. 88. § (1) A hatóság - a hatáskörének keretei között - ellenőrzi a jogszabályban foglalt rendelkezések betartását, valamint a jogerős vagy fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajtható hatósági határozatban foglaltak teljesítését. (2) A hatósági ellenőrzés keretében a hatóság az ügyféltől jogszabályban, személyes adatok tekintetében törvényben meghatározott adatok szolgáltatását, iratok bemutatását kérheti, és egyéb tájékoztatást kérhet, vagy helyszíni ellenőrzést tart. Jogszabály időszakos vagy folyamatos adatszolgáltatási kötelezettséget és folyamatos helyszíni ellenőrzést is elrendelhet. (3) Ha jogszabály lehetővé teszi, a helyszíni ellenőrzés a helyszínre vagy a hatósági nyilvántartáshoz telepített, illetve a folyamatba beépített ellenőrző rendszerből történő táv-adatszolgáltatás útján is történhet. (4) A helyszíni ellenőrzés akadályozása esetén e törvénynek a szemle akadályozása esetére vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. A hatósági ellenőrzés tárgya minden esetben a jogszabályban vagy közigazgatási határozatban megállapított előírások hatályosulásának vizsgálata. A közigazgatási határozatok esetében a hatósági ellenőrzés lefolytathatóságának feltétele az adott határozat végrehajthatósága.



Lényegi különbség van a hatósági ellenőrzés tárgyai között atekintetben, hogy milyen következményei vannak az ellenőrzés során feltárt szabálytalanságoknak, az önkéntes jogkövetés elmaradásának. A jogerős, illetve az ettől függetlenül végrehajtható közigazgatási határozatok esetében az önkéntes jogkövetés elmaradása - azaz adott határozatban foglaltak végre nem hajtása - a közigazgatási eljárás kikényszerítő fázisát, a Ket. VIII. Fejezetében szabályozott végrehajtási eljárást vonja maga után. A hatályos jogszabályokban foglaltak be nem tartása, megsértése esetén a hatósági ellenőrzés következménye egy konkrét közigazgatási ügy keletkezése, a jogszabályban foglaltakat megsértő személy ellenében a közigazgatási első fokú eljárás hivatalból történő megindítása. Ebben az eljárásban fontos bizonyítási eszközként szerepel a hatósági ellenőrzésről felvett jegyzőkönyv (vagy hangfelvétel, illetőleg kép- és hangfelvétel). A törvény a hatósági ellenőrzésnek több fajtáját különbözteti meg. Így a közigazgatási hatóság a hatósági ellenőrzése keretében - az ügyféltől jogszabályban meghatározott adatok szolgáltatását kérheti (amennyiben az adatok személyes adatnak minősülnek, az adatszolgáltatás csak törvényben meghatározott adatok tekintetében kérhető); - iratok bemutatását kérheti (például az áru beszerzését igazoló számlát, vagy a környezetvédelmi zöldkártya bemutatását); - egyéb tájékoztatást kérhet (például az ellenőrzött szerv alkalmazásában álló munkavállaló meghallgatása); vagy helyszíni ellenőrzést tart. A Ket.-ben nevesített hatósági ellenőrzés fajtákon belül minden kétséget kizáróan a helyszíni ellenőrzés a legfontosabb. Részben az előzőkben felsorolt többi ellenőrzési fajta mindegyike (akár egyszerre is) beágyazódhat a helyszíni ellenőrzésbe (a helyszínen kérik az adat szolgáltatását, az irat bemutatását, vagy más tájékoztatást); ilyen összefüggés fordítva nyilvánvalóan nem lehetséges. Részben pedig garanciális szempontból (például az ügyfél jogainak védelme érdekében, az indokolatlan és zaklató jellegű ellenőrzés elkerülése végett) is a helyszíni ellenőrzés igényli a legrészletesebb szabályozást. A helyszíni ellenőrzés sikeres lefolytatásának fontos feltétele, hogy az ellenőrzési tevékenység helyszínéül szolgáló épület, üzlet, telephely, egyéb építmény, telek stb. tulajdonosa (bérlője, haszonélvezője stb.) vagy annak alkalmazottja, családtagja, illetve más ott tartózkodó személy ne akadályozza, ne hátráltassa az ellenőrzési tevékenységet. Ilyen akadályozó magatartás többféle formában is tanúsítható, így például az ellenőrzendő épületbe való bejutás meggátolásával, iratok vagy más tárgyi bizonyítékok elrejtésével, megbízólevél kötelező használata esetén a megbízólevél átvételének megtagadásával, vagy szándékosan félrevezető tájékoztatással. A Ket. VI. Fejezete nem állapít meg külön jogkövetkezményeket a helyszíni ellenőrzés akadályozása, hátráltatása esetére, hanem a törvény egy korábbi paragrafusát hívja fel, ugyanis az ilyen esetekre nézve a szemle akadályozása esetére vonatkozó rendelkezések (Ket. 56-57. §) megfelelő alkalmazását írja elő. 89. § (1) Helyszíni ellenőrzést a hatóság ügyintézője, a hatóság által kirendelt szakértő, illetve jogszabály alapján erre felhatalmazott más személy végezhet, aki ellenőrzési jogosultságát az ellenőrzés során - a 90. § (4) bekezdésében foglalt kivétellel - köteles igazolni. (2) Ha az ellenőrzés informatikai eszközök útján történik, az ellenőrzési jogosultságot a jogosultsági nyilvántartásba történő bejelentkezés alapozza meg. (3) Jogszabály a helyszíni ellenőrzés lefolytatásához az ellenőrzést végző személy részére megbízólevél kötelező használatát rendelheti el. (4) Az ellenőrzés eredményes és biztonságos lefolytatása érdekében, ha az ellenőrzés jellege indokolttá teszi, a hatóság a rendőrség közreműködését kérheti. A szóban forgó paragrafus a helyszíni ellenőrzés személyi oldalával foglalkozik, meghatározva az ellenőrzés lefolytatására jogosult potenciális személyi kört, e személyek ellenőrzési jogosultságának igazolását, valamint - szükség esetén - a rendőrségnek a helyszíni ellenőrzésbe történő bevonását. Az adott közigazgatási szakterületen hatáskörrel rendelkező és az ellenőrzés lefolytatására illetékes közigazgatási hatóság nevében az alábbi személyek járhatnak el, folytathatják le ténylegesen a helyszíni ellenőrzést: - a hatóság ügyintézője, aki a közigazgatási hatósággal rendszerint közszolgálati jogviszonyban áll (köztisztviselő), - a hatóság által kirendelt szakértő (Ket. 58-59. §), illetve - jogszabály alapján erre felhatalmazott más személy (például a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 47/A. §-ának (1) bekezdése, amely a fogyasztóvédelmi felügyelőségek számára megengedi, hogy a próbavásárláshoz munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony keretében közreműködő személyt vegyen igénybe). A helyszíni ellenőrzés lefolytatására jogosult személyek az ellenőrzési jogosultságukat az ellenőrzés során kötelesek megfelelő módon igazolni. Nincsen szükség az ellenőrzési jogosultság igazolására abban az esetben, amikor a helyszíni ellenőrzést olyan külső vizsgálati módszerrel (például a káros anyag kibocsátás talajra vagy felszíni vizekre gyakorolt szennyező hatásának mérése) el lehet végezni, amelyhez nem szükséges az ügyfél (az ellenőrzött személy) közreműködése. A törvény nem határozza meg a helyszíni ellenőrzési jogosultság igazolásának általánosan kötelező formáját. Az ellenőrzési jogosultság igazolása történhet például szolgálati igazolvány bemutatásával, külön ellenőrzési megbízólevél átadásával, vagy akár a kettő együttes alkalmazásával is. 90. § (1) Az ügyfelet a helyszíni ellenőrzésről - a (2)-(4) bekezdésben foglalt kivétellel - előzetesen értesíteni kell. (2) Ha az előzetes értesítés az ellenőrzés eredményességét veszélyeztetné, az ügyfelet az ellenőrzésről a megkezdésekor szóban kell tájékoztatni. E rendelkezés megfelelően irányadó akkor is, ha az ellenőrzés előzetesen nem ismert ügyfeleket érint. (3) Ha az ellenőrzés megkezdése előtti tájékoztatás veszélyeztetné az ellenőrzés eredményességét, a hatóság az ellenőrzés befejezésekor tájékoztatja az ügyfelet az ellenőrzés lefolytatásáról és annak megállapításairól.



(4) Mellőzhető az ellenőrzésről történő tájékoztatás, ha a helyszíni ellenőrzés az ügyfél közreműködése nélkül, külső vizsgálattal (szemrevételezéssel, méréssel stb.) elvégezhető. Az ügyfél (az ellenőrzött természetes vagy jogi személy) jogait és érdekeit, valamint személyes szférájának, illetve üzleti tevékenységének zavartalanságát hivatott védeni az a főszabályként érvényesülő törvényi előírás, mely szerint az ügyfelet a helyszíni ellenőrzésről előzetesen értesíteni kell. Nem ritkán azonban ennek a személyhez kapcsolódó érdeknek az ellenében feszül a helyszíni ellenőrzés eredményes lefolytatásához fűződő közérdek. Nem lehet kétséges, hogy ilyen érdekellentét fennforgása esetén az utóbbi érdek érvényre juttatásának kell elsőbbséget biztosítani. Fentiekkel adekvátan, ha az ügyfél előzetes értesítése a helyszíni ellenőrzés eredményességét veszélyeztetné, elegendő az ügyfélnek az ellenőrzés megkezdésével párhuzamosan történő szóbeli tájékoztatása. E szabály alkalmazásához kellő alapot nyújt az, ha a közigazgatási hatóság okkal tarthat attól, hogy az ellenőrzött személy a helyszíni ellenőrzésről tudva mindent megtesz (például iratok, dokumentumok megsemmisítésével vagy éppenséggel ilyenek gyártásával) a reá nézve kedvezőtlen tényállás feltárásának megakadályozása érdekében. Bizonyos hatósági helyszíni ellenőrzések esetében - e vonatkozásban elsősorban a próbavásárlást lehet megemlíteni - az ellenőrzés megkezdése előtti tájékoztatás is nyilvánvalóan veszélyeztetné az ellenőrzés eredményességét. Ekkor elegendő az ügyfelet az ellenőrzés befejezésekor tájékoztatni arról, hogy helyszíni ellenőrzést folytattak le, s egyúttal közölni kell az ügyféllel az ellenőrzés során tett megállapításokat is. A hatósági helyszíni ellenőrzés eredményességét veszélyeztető, az ügyfél személyében rejlő szubjektív tényezőkön túlmenően előfordulhatnak olyan objektív okok és körülmények is, amelyek szintén felülírják a helyszíni ellenőrzésről való előzetes értesítési kötelezettséget, vagy akár a helyszíni ellenőrzéssel kapcsolatos utólagos tájékoztatási kötelezettséget is mellőzhetővé teszik. Ekképpen objektív alapon kizárt az előzetes értesítési kötelezettség teljesítése akkor, ha a helyszíni ellenőrzés előzetesen nem ismert ügyfeleket érint. Erre példa lehet a közúton végzett közlekedéshatósági ellenőrzés, amikor is lényegében véletlenszerű, hogy az ellenőrzés időpontjában mely gépjárművek haladnak arra és ezeken belül, hogy melyeket állítanak meg ellenőrzés céljából az ellenőrzést végző személyek. A helyszíni ellenőrzésről történő tájékoztatás pedig akkor mellőzhető, ha az objektív körülmények lehetővé teszik az ellenőrzés eredményes lefolytatását az ügyfél bevonása nélkül. Erre példaként szolgálhatnak egyes környezetvédelmi hatósági ellenőrzések, amelyeknél az ellenőrzés lefolytatásához egyáltalán nem szükséges a szennyezést kibocsátó létesítménybe való belépés, ugyanis a környező talajra, vízre, levegőre stb. gyakorolt szennyező hatás az ügyfél közreműködése nélkül, külső vizsgálattal (szemrevételezéssel, méréssel stb.) is elvégezhető. 91. § (1) A helyszíni ellenőrzés az ellenőrizni kívánt tevékenység folytatása idején, nem székhelyként vagy telephelyként bejelentett magánlakásban pedig - kivéve, ha az ellenőrzés sikeres lefolytatása más időpont választását teszi szükségessé munkanapon 8 és 20 óra között végezhető. (2) A helyszíni ellenőrzést úgy kell végezni, hogy az az ügyfél munkáját, a rendeltetésszerű tevékenységet lehetőleg ne akadályozza. (3) Jogszabály meghatározott ügyekben előírhatja, hogy a helyszíni ellenőrzés csak akkor kezdhető meg, ha az ügyfél vagy alkalmazottja, meghatalmazottja, ezek hiányában hatósági tanú jelen van. (4) Nem irányadó az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés arra az esetre, ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet veszélye miatt, továbbá közrendvédelmi, közbiztonsági, illetve törvényben meghatározott más fontos okból azonnali ellenőrzésre van szükség. Az ellenőrzött személy vagy szerv (az ügyfél) személyes szférájának, illetve üzleti tevékenységének zavartalanságához kapcsolódó érdekek védelmét szem előtt tartva kerültek megalkotásra a jelen paragrafusban megfogalmazott előírások, amelyek - az ügyfél kíméletét előtérbe helyezve - a helyszíni ellenőrzések lehetséges időpontjait, illetőleg alapvető módszerét rögzítik. A közigazgatási hatóság főszabályként az alábbi időpontokban folytathat le helyszíni ellenőrzést: - valamely tevékenység ellenőrzését célzó vizsgálat esetén az ellenőrizni kívánt tevékenység folytatása idején, itt a potenciális időpontok értelemszerűen változóak, példának okáért merőben más ellenőrzési időpontokat kínál egy normál munkaidőben (azaz reggel nyolctól délután fél ötig) funkcionáló üzem, illetőleg egy éjszakai szórakoztatásra szakosodott vendéglátó-ipari egység; - a magánlakásban lefolytatandó helyszíni ellenőrzésre rendelkezésre álló időpontokat a törvény már pontosan meghatározza, eszerint ilyen ellenőrzésre csak munkanapokon, a reggel 8 óra és az este 20 óra közötti intervallumban kerülhet sor; nem irányadó azonban ez a rendelkezés akkor, ha a magánlakás székhelyként vagy telephelyként funkcionál (ez esetben nyilvánvalóan a tevékenység folytatásának ideje határozza meg az ellenőrzés potenciális időpontját), továbbá, ha az ellenőrzés sikeres lefolytatása más időpont választását teszi szükségessé (azaz ha az ellenőrizendő személy munkanapokon 8 és 20 óra között nem szokott a lakásában tartózkodni, értelemszerűen más időpontban is lefolytatható az ellenőrzés). Bizonyos rendkívüli helyzetek és speciális körülmények szükségessé tehetik az előzőekben taglalt, jellemzően az ügyfél kíméletét szolgáló szabályoktól való eltérést, azaz az iméntiekben meghatározott időpontoktól eltérő időpontokban lefolytatandó helyszíni ellenőrzést. Erre figyelemmel a törvény kimondja, hogy a főszabályként megállapított helyszíni ellenőrzési időpontok nem irányadóak abban az esetben, ha azonnali helyszíni ellenőrzésre van szükség (például életveszéllyel fenyegető helyzetben).



A helyszíni ellenőrzés lefolytatása során alkalmazandó módszert illetően a törvény egyértelműen az ügyfél kíméletét tartja szem előtt, amikor kimondja, hogy az ellenőrzési tevékenységet úgy kell végezni, hogy az az ügyfél munkáját, a rendeltetésszerű tevékenységet lehetőleg ne akadályozza. Ennek az általánosság szintjén megfogalmazott és inkább alapelvi jellegű, zsinórmértékként szolgáló törvényi elvárásnak a konkretizálása nyilvánvalóan lehetetlen, a konkrét tartalommal való feltöltés egyik közigazgatási eljárásról másik közigazgatási eljárásra lépve igen eltérő jelentéstartalmat hordozhat magában. Sőt mi több, egyazon közigazgatási eljárásfajtán belül is gondot okozna az ügyfél kíméletével történő hatósági helyszíni ellenőrzési tevékenység pontos, normaszöveg szinten való meghatározása. Gondoljunk arra, hogy mennyire más konkrét tartalmat jelenthet például az ügyfélkímélő fogyasztóvédelmi hatósági ellenőrzés egy nagy szupermarketben, illetve egy mindössze néhány négyzetméteres lakótelepi kiskereskedelmi egység esetében. Vagy: nyilván eltérő módszerek alkalmazását igényli az ügyfél kíméletével lefolytatandó pénzügyi felügyeleti ellenőrzés egy multinacionális alapon működő és országos hálózattal rendelkező nagybank esetén, mint egy kis vidéki takarékszövetkezetnél. A helyszíni ellenőrzés eredményessége, sikeressége, valamint az ügyfél (az ellenőrzött szerv vagy személy) jogainak védelme, személyes szférájának és/vagy üzleti tevékenységének kímélete, továbbá a mindezekhez fűződő garanciális szempontok (a tényállás bizonyíthatósága, az ügyfél részére a rögtöni védekezés lehetőségének biztosítása stb.) egyaránt - külön-külön és együttesen is - indokolhatják annak kötelező előírását, hogy a helyszíni ellenőrzésre az érintett ügyfél jelenlétében kerüljön sor. Ennek az általános eljárási szabályok körében, azaz minden közigazgatási eljárásfajtára való kötelező előírása nyilván nem lenne célszerű; gondoljunk arra például, hogy a közlekedéshatósági ellenőrzést nyilván nem zárhatja ki az a körülmény, hogy a gépjárművet éppen egy családtag vagy ismerős használja, vagy léteznek olyan helyszíni ellenőrzési módszerek, amelyeknél egyáltalán nem szükséges az ügyfél bevonása (például egy gyárkapun kívül történő környezetvédelmi hatósági ellenőrzés esetében). Ugyanakkor a Ket. az egyes közigazgatási eljárásfajták számára, amennyiben az adott szakterületen ez szükségesnek találtatik, megengedi, hogy a vonatkozó jogszabály (törvény, kormányrendelet, miniszteri rendelet, helyi önkormányzati rendelet) a helyszíni ellenőrzés megkezdésének feltételeként előírja az ügyfél, illetőleg ennek alkalmazottja vagy meghatalmazottja, képviselője, továbbá mindezek hiányában hatósági tanú jelenlétét. 92. § (1) A helyszíni ellenőrzés során az ellenőrzést végző személy a hatásköre gyakorlásának keretei között az ellenőrzéshez szükséges területre, építménybe és egyéb létesítménybe beléphet, ott az ellenőrzés tárgyával összefüggő - az 56. § (4) bekezdésében meghatározott - bármely iratot, hatósági igazolványt, bizonyítványt, engedélyt, tárgyat vagy munkafolyamatot megvizsgálhat, az ügyféltől vagy képviselőjétől, továbbá az ellenőrzés helyszínén tartózkodó bármely más személytől adatot és tájékoztatást kérhet, az ügyfelet nyilatkozat tételére hívhatja fel, a helyszínről, a megszemlélt tárgyakról, folyamatokról kép- és hangfelvételt készíthet, mintavételt eszközölhet, továbbá egyéb bizonyítást folytathat le. (2) A hatóság a helyszíni ellenőrzés során a tényállás tisztázása szempontjából fontos iratokat és más tárgyi bizonyítékokat végzéssel lefoglalhatja. Az ügyfél a nála lefoglalt iratokba betekinthet, azokról kérésére és költségére a hatóság másolatot készít. (3) A hatóság a helyszíni ellenőrzésről, az annak során tett megállapításokról, a lefoglalásról és az ügyfél által tett nyilatkozatról jegyzőkönyvet készít. A jegyzőkönyvben tételesen fel kell sorolni a lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat. (4) A jegyzőkönyv egy példányát a hatóság az ügyfélnek a helyszínen átadja, vagy azt az ügyfél részére az ellenőrzés befejezésétől számított öt napon belül megküldi. E paragrafus összegezi azokat az ellenőrzési eszközöket és módszereket, valamint jogokat, amelyek megilletik az ellenőrzést végző személyt annak érdekében, hogy a helyszíni ellenőrzés eredményesen lefolytatható legyen. Ennek megfelelően az ellenőrzést végző személyt a helyszíni ellenőrzés során - az adott ellenőrzési szituáció körülményeitől, sajátosságaitól függően, hatásköre gyakorlásának keretei között - a következő ellenőrzési részjogosultságok illetik meg, illetve az alábbi ellenőrzési eszközök és módszerek közül választhat: - belépési jogosultság az ellenőrzés lefolytatásához szükséges területre, építménybe és egyéb létesítménybe; - iratbetekintési jog, ennek körében az ellenőrzés tárgyával összefüggő bármely iratot (például üzleti könyv, üzleti nyilvántartás, szerződések, számlák, bizonylatok, műszaki dokumentáció, elektronikus dokumentumok, technikai adathordozók) hatósági igazolványt, bizonyítványt, engedélyt megvizsgálhat; - valamely tárgy vagy munkafolyamat megvizsgálásának joga; - felvilágosítás-kérési jog, melynek keretében az ügyféltől vagy képviselőjétől, továbbá az ellenőrzés helyszínén tartózkodó bármely más személytől adatot és tájékoztatást kérhet, továbbá az ügyfelet nyilatkozat tételére hívhatja fel; - kép- és hangfelvétel készítésének joga a helyszínről, a megszemlélt tárgyakról, illetőleg folyamatokról; - mintavételi (ellenminta-vételi) jog (ilyenre találhatunk példát a hatósági élelmiszerellenőrzés körében, ahol a helyszíni ellenőrzés folyamán vett élelmiszer-mintát vizsgálat céljából a megfelelő akkreditált laboratóriumba szállítják); - lefoglalási jog, melynek gyakorlása keretében a tényállás tisztázása szempontjából releváns iratok, valamint más tárgyi bizonyítékok (például egy gyanús árumérleg, vagy kamionos tachográf) lefoglalhatók, a lefoglalásról a közigazgatási hatóság végzés formájában dönt; - egyéb bizonyítás lefolytatásának joga (e vonatkozásban ugyancsak a hatósági élelmiszer-ellenőrzés területén lelhetünk példát, ahol a helyszíni ellenőrzés fontos elemét képezi az élelmiszer-előállítással kapcsolatban levő természetes személyek személyi higiénéjének ellenőrzése).



Garanciális jelentőséggel bír a helyszíni ellenőrzés során az ellenőrzési jegyzőkönyv elkészítése, amely az eljáró hatóságnak minden esetben kötelezettsége (ezzel kapcsolatban lásd a Ket. 39. §-ának (1) bekezdésében található rendelkezést is). Az ellenőrzési jegyzőkönyv a szokásos jegyzőkönyvi kötelező tartalmi elemeken (például az eljáró hatóság megnevezése, az ügy tárgya, a helyszín és az időpont megjelölése, az aláírások) túlmenően az alábbi ellenőrzés-specifikus elemeket tartalmazza, illetve a konkrét esettől függően tartalmazhatja: - a helyszíni ellenőrzést végző személy(ek) megnevezését; - az ellenőrzés során tapasztalt, az ügy megítélése szemszögéből lényeges körülményeket és megállapításokat; - az ügyfél, valamint az ellenőrzés során megszólaló más személyek (például meghatalmazott, munkavállaló, családtag) által tett nyilatkozatokat; - a lefoglalást, ebben az esetben a jegyzőkönyvben tételesen fel kell sorolni a lefoglalt iratokat és más tárgyi bizonyítékokat; - a hatósági tanú(k) igénybevételét, amely esetben a hatósági tanú a helyszíni ellenőrzés során lezajlott eseményeket, valamint az általa tapasztalt tényeket a jegyzőkönyv aláírásával tanúsítja (Ket. 55. §); - a rendőrségi közreműködés igénybevételét; - az ellenőrzés helyszínén tartózkodó és az ellenőrzés szempontjából releváns idegen nyelvet beszélő személy tolmácsként való igénybevételét, a tolmácsként igénybe vett személy nyilatkozatát, továbbá ilyen igénybevétel esetén az érintett személyt előzetesen tájékoztatni kell a tolmács jogairól, kötelezettségeiről és ennek megtörténtét ugyancsak rögzíteni kell a jegyzőkönyvben. Az ellenőrzési jegyzőkönyv természetesen nemcsak a közigazgatási hatóság számára fontos dokumentum, hanem az ellenőrzött személy vagy szerv szempontjából is relevanciával bír. Erre tekintettel a törvény kötelezően előírja, hogy az ellenőrzésről készült jegyzőkönyv egy példányát a hatóság köteles az ügyfélnek az ellenőrzés befejeztével a helyszínen átadni, vagy - ha ez valamilyen okból nem lehetséges - az ellenőrzés befejezésétől számított öt napon belül az ügyfél részére megküldeni. Az ellenőrzési jegyzőkönyv pontos, az ellenőrzés folyamán végbement eseményeket hűen tükröző, jogi szempontból megalapozott elkészítése kiemelkedő jelentőséggel bírhat. Ugyanis abban az esetben, ha a helyszíni ellenőrzés eredményeképpen a közigazgatási hatóság hivatalból eljárást indít az ellenőrzött személy vagy szerv ellenében, az ellenőrzési jegyzőkönyv bizonyítékként funkcionál. Ekképpen a megfelelően elkészített ellenőrzési jegyzőkönyv a tényállás tisztázását, valamint ennek nyomán a közigazgatási határozat meghozatalát, illetőleg annak - például jogorvoslat alapján történő felülvizsgálatát jelentős mértékben megkönnyítheti. 93. § (1) A hatósági ellenőrzés során lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat nyolc napon belül vissza kell adni az ügyfélnek, ha azokra a tényállás tisztázásához a továbbiakban nincs szükség. (2) Ha a hatóság más szerv hatáskörébe tartozó eljárást kezdeményez, az eljárás lefolytatásához szükséges lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat át kell adni a megkeresett szervnek. Az előző paragrafusban kitértünk arra, hogy a közigazgatási hatóság a helyszíni ellenőrzés folyamán - feltéve, hogy azt az ügy körülményei indokolják, a tényállás tisztázásához szükséges - végzéssel jogosult iratok, valamint más tárgyi bizonyítékok lefoglalására. A jelen paragrafus a helyszíni ellenőrzés során alkalmazott lefoglalás utóéletét rendezi el. A helyszíni ellenőrzés alkalmával foganatosított lefoglalás jogi természetét tekintve célhoz kötött jogintézmény, azaz a lefoglalt iratok és más tárgyi bizonyítékok az adott ügyben a tényállás tisztázására szolgálnak. Ebből értelemszerűen következik, hogy a lefoglalás időtartamát behatárolja e cél megvalósulása, a lefoglalt irat vagy tárgy ugyanis csak addig lehet a közigazgatási hatóság birtokában, amíg az a tényállás tisztázásához szükséges. Következésképpen amennyiben a lefoglalást követően a közigazgatási hatóság bármikor megállapítja, hogy a lefoglalt irat(ok)ra és/vagy más tárgyi bizonyíték(ok)ra a tényállás tisztázásához a továbbiakban már nincsen szüksége, akkor azt (azokat) nyolc napon belül köteles visszaszolgáltatni az ügyfél számára. Előfordulhat olyan eset is, hogy a tényállás tisztázásának folyamatában a lefoglalást alkalmazó közigazgatási hatóság más szerv (más közigazgatási hatóság, szabálysértési hatóság, bíróság stb.) hatáskörébe tartozó eljárás kezdeményezésének szükségességét (ezzel kapcsolatban lásd a következő paragrafushoz tartozó magyarázatot) állapítja meg. Amennyiben a közigazgatási hatóság ilyen eljárást kezdeményez és megítélése szerint a más szerv által lefolytatandó eljárásban a tényállás tisztázásához a lefoglalt iratok és tárgyak szükségesek, ezeket át kell adnia a megkeresett szervnek. 94. § (1) Ha a hatóság a hatósági ellenőrzés eredményeként megállapítja, hogy az ügyfél a jogszabályban, illetve hatósági határozatban foglalt előírásokat megsértette, a) felhívja az ügyfél figyelmét a jogszabálysértésre, és határidő megállapításával, valamint a jogkövetkezményekre történő figyelmeztetéssel felszólítja annak megszüntetésére, b) hivatalból megindítja a hatáskörébe tartozó eljárást, c) megkeresi az intézkedésre hatáskörrel rendelkező hatóságot, illetve fegyelmi, szabálysértési, büntető-, polgári vagy egyéb eljárást kezdeményez. (2) Az (1) bekezdés c) pontja alapján megkeresett szerv köteles a megkeresést érdemben megvizsgálni és saját intézkedéséről vagy az ilyen intézkedés mellőzésének okáról a megkereső hatóságot harminc napon belül tájékoztatni.



A jogszabályokban foglalt előírások hatályosulásának kérdése minden jogalkalmazói tevékenységnek, így a közigazgatási hatóságok jogalkalmazó tevékenységének is kiemelkedő fontosságú területét képezi. Ugyanez vonatkozik a jogszabályok alapján a közigazgatási hatóság által hozott döntésekre is, különös tekintettel az adott ügy érdemében hozott közigazgatási határozatra. A törvénynek ez a fejezete a közigazgatási jogszabályok hatályosulásának fontos eszközét, a hatósági ellenőrzés jogintézményét tárgyalja. A törvény szóban forgó §-ai tartalmazzák azokat a részletes szabályokat, amelyeket a közigazgatási hatóságnak érvényre kell juttatnia a hatósági ellenőrzés esetében. A törvény az ellenőrzés lényegét úgy határozza meg, hogy a közigazgatási hatóság az ellenőrzés keretében a jogszabályban, illetve a közigazgatási határozatban foglaltak teljesülését vizsgálja. Az ellenőrzés esetében elsősorban az ügyfelet védő garanciális eszközöket szükséges megjeleníteni. Ennek érdekében a törvény szabályozza a közigazgatási hatóság előzetes értesítési kötelezettségét, e kötelezettség mellőzésének feltételeit, az ellenőrzés méltányos és az ügyfél kíméletével történő lefolytatását, az ellenőrzés lefolytatásának formai vonatkozásait (lehetséges időpontok, megbízólevél stb.), a közigazgatási hatóság egyes ellenőrzési részjogosítványait (iratbetekintési jog, felvilágosításkérési jog, lefoglalás), valamint az ügyfelet a hatósági ellenőrzés során megillető jogosultságokat. A hatósági ellenőrzés bármely megvalósulási formája (helyszíni ellenőrzés, iratellenőrzés, adatszolgáltatással összefüggő ellenőrzés stb.) esetében az ellenőrzés lezárultát követően, az ellenőrzés eredményétől determináltan a közigazgatási hatóság kétféle úton indulhat el. Amennyiben a hatósági ellenőrzés az ellenőrzött személy vagy szerv önkéntes jogkövető magatartását állapította meg, az ellenőrzési jegyzőkönyv irattárba kerül, s az ügynek nem lesz további folytatása. Amennyiben viszont a közigazgatási hatóság az ellenőrzés eredményeként megállapítja, hogy az ügyfél a jogszabályban, illetve hatósági határozatban foglalt előírásokat megsértette, a hatóság saját hatáskörére és az ügy körülményeire (például a jogsértés súlyossága, a mentő körülmények léte) figyelemmel az ügynek az alábbi folytatásai lehetségesek: - az ügyfél figyelmeztetése; - az elsőfokú közigazgatási hatósági eljárás hivatalbóli megindítása; és/vagy - más szervnél eljárás kezdeményezése. Ha a közigazgatási hatóság a hatósági ellenőrzés eredményeként azt állapítja meg, hogy csupán kisebb szabálytalanságok terhelik az ellenőrzött személyt vagy szervet és nem indokolt az első fokú eljárás megindítása, továbbá jogszabály nem írja elő a közigazgatási szerv számára sem az eljárás megindításának kötelezettséget, sem pedig más szervnél történő eljárás-kezdeményezési kötelezettséget, az ügyfelet figyelmezteti. A figyelmeztetésnek az alábbiakat kell tartalmaznia: - az ügyfél figyelmének felhívása arra, hogy megsértette a jogszabályban vagy/és a hatósági határozatban foglalt előírásokat; - az ügyfél felszólítása - határidő tűzésével - arra, hogy szüntesse meg az ellenőrzés során feltárt jogsértő helyzetet; - az ügyfél figyelmének felhívása arra, hogy a jogsértő helyzet megszüntetésének elmaradása milyen jogkövetkezményekkel járhat. Ha az ellenőrzés során feltárt jogsértés súlyossága, illetőleg más körülmények nem teszik lehetővé (célszerűvé) az ügyfél-figyelmeztetés alkalmazását, továbbá akkor is, ha az ügyfél-figyelmeztetést már alkalmazták, de az nem járt az elvárt eredménnyel (azaz az ügyfél nem szüntette meg kitűzött határidő alatt a jogsértő helyzetet), a közigazgatási hatóság hivatalból megindítja a hatáskörébe tartozó első fokú eljárást. A jogsértő helyzet megszüntetésére alkalmas hatáskör hiányában az ellenőrzést lefolytató közigazgatási hatóságnak az alábbi kezdeményezési jogosítványai, illetve kötelezettségei vannak: - más közigazgatási hatóság eljárásának kezdeményezése, - a hatáskörrel rendelkező más szervnél fegyelmi, szabálysértési, büntető- vagy egyéb eljárást kezdeményez. Az első esetkörben a hatósági ellenőrzést lefolytató közigazgatási hatóság megkeresi az eljárás lefolytatására, illetve a jogsértő helyzet megszüntetésére alkalmas intézkedésre hatáskörrel rendelkező közigazgatási hatóságot. Az eljárás megindítására vonatkozó kezdeményezéssel megkeresett közigazgatási hatóság a megkeresést (kezdeményezést) érdemben köteles megvizsgálni, és a jogsértő helyzet megszüntetését célzó intézkedéséről vagy az ilyen intézkedés mellőzésének okáról a megkereső (kezdeményező) közigazgatási hatóságot harminc napon belül tájékoztatni köteles. A második esetkörben a hatósági ellenőrzés során feltárt jogsértő helyzet körülményeitől, sajátosságaitól függően az előzőekben taglalt közigazgatási hatósági eljárás kezdeményezése helyett vagy azzal párhuzamosan az ellenőrzést lefolytató közigazgatási hatóság az arra hatáskörrel rendelkező más szervnél fegyelmi, szabálysértési, büntető-, polgári vagy egyéb eljárást kezdeményez. VII. Fejezet Jogorvoslatok A Magyar Köztársaság Alkotmánya az alapvető jogok körében nevesíti a jogorvoslathoz való jogot. Az Alkotmány 57. §-ának (5) bekezdése értelmében a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti (jogsérelmet okoz).



A Ket. jogorvoslati rendszere akként biztosítja az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében szabályozott alapvető jog érvényesülését, hogy minden hatósági döntéssel szemben lehetővé teszi valamilyen - gyakran többféle - jogorvoslati eszköz igénybevételét. A jogorvoslat lehet közvetlen (például az érdemi döntés ellen irányuló fellebbezés vagy bírósági kereset) és közvetett (az önálló fellebbezéssel meg nem támadható végzésben foglaltak sérelmezése az érdemi határozat ellen irányuló fellebbezés keretei között). Az viszont, hogy milyen jogorvoslatot lehet igénybe venni és jogorvoslat alapján hány hatásköri szinten kerülhet sor a sérelmezett döntés felülvizsgálatára, részben eljárásfajtánként, részben döntésfajtánként változó. 95. § (1) A közigazgatási döntésekkel összefüggő jogorvoslatok: a kérelem alapján lefolytatandó jogorvoslati eljárás és a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárás. 1

(2) A jogorvoslati eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. A törvény e paragrafusa vázolja fel a közigazgatási eljárásban alkalmazandó jogorvoslási rendszer szerkezeti kompozícióját (kérelem alapján lefolytatandó jogorvoslati eljárások, illetőleg hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárások), valamint utal a jogorvoslati eljárások során alkalmazandó, de kodifikációs megfontolásokból nem a jelen fejezet keretében szabályozott eljárásjogi rendelkezésekre. A közigazgatási jogorvoslati eljárás, különösen a fellebbezési eljárás többé-kevésbé hasonló folyamatot ír le, mint az elsőfokú közigazgatási hatósági eljárások. Így példának okáért a jogorvoslati eljárásokban is - érvényre kell juttatni a törvény I. Fejezetében lefektetett alapelveket (az egyenlő bánásmód követelménye, a tisztességes ügyintézéshez való jog, a szakszerűség elve, az egyszerűség elve, az anyanyelv használatának joga stb.), - alkalmazandók a törvény II. Fejezetének joghatóságra, hatáskörre, valamint illetékességre vonatkozó rendelkezései, - különösen az ügyfél kérelmére indult jogorvoslati eljárásokban (a bírósági felülvizsgálat kivételével) a törvény III. Fejezetében található eljárásjogi szabályok megfelelően irányadók; néhány példát szemezgetve: az ügyintézési határidő, az igazolási kérelem, tanú meghallgatása, kizárási szabályok, az eljárás felfüggesztése stb.; - a jogorvoslati eljárások (a bírósági felülvizsgálat kivételével) is a közigazgatási hatóság döntésével zárulnak, illetőleg ezen eljárásokban is előfordulnak közbenső döntések; következésképpen a törvény IV. Fejezetében, a közigazgatási döntésre előírt tartalmi és formai szabályok a jogorvoslat során is alkalmazandók; - a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással foglalkozó V. Fejezet ugyancsak tartalmaz jogorvoslati kötődésű elemeket (például a hatósági bizonyítvány tekintetében az ellenérdekű ügyfél számára nem teszi lehetővé a fellebbezés benyújtását); - a jogorvoslati eljárások során hozott, kötelezettséget megállapító döntéshez is kapcsolódhat ellenőrzési cselekmény, melynek keretében az elsőfokú hatóság az önkéntes teljesítés megtörténtét vizsgálja, mindennek során értelemszerűen a Ket. VI. Fejezetének hatósági ellenőrzésre vonatkozó szabályait kell alkalmazni; - bár a közigazgatási döntések jellemzően az elsőfokú döntést követően emelkednek jogerőre, válnak ezzel egyidejűleg vagy akár jogerőtől függetlenül is végrehajthatóvá, az esetek egy kis részében a jogorvoslati eljárások során hozott hatósági döntéshez képest kell foganatosítani a végrehajtást, s ennek megfelelően a Ket. VIII. Fejezetében foglalt rendelkezések alkalmazandók; - az eljárási költségek, s ezen belül különösen az ún. egyéb eljárási költségek megnövekedett jelentősége értelemszerűen nemcsak az elsőfokú eljárásban, hanem a jogorvoslati eljárásokban is jelentkezik, az eljárási költség összegének megállapításakor, illetve az ezen költségek viseléséről hozandó hatósági döntés során ekkor is a Ket. IX. Fejezetének rendelkezéseit kell figyelembe venni; - a Ket. X. Fejezetében szabályozott elektronikus ügyintézést (ha azt törvény, kormányrendelet vagy helyi önkormányzati rendelet nem zárja ki) az ügyfél a jogorvoslati eljárásban is kérheti, továbbá a másodfokú, illetve felügyeleti jogkörben eljáró közigazgatási hatóságokra is alkalmazandók az elektronikus tájékoztatással kapcsolatban lefektetett törvényi rendelkezések. 96. § A hatóság határozata ellen az e fejezetben meghatározottak szerint önálló jogorvoslatnak van helye. A hatóság végzése ellen önálló jogorvoslatnak akkor van helye, ha azt törvény lehetővé teszi. E paragrafus állapítja meg alaphelyzetben, hogy a közigazgatási hatóság egyes döntései (határozat, végzés) ellenében a jogorvoslati lehetőség önállóan vagy csak járulékosan gyakorolható-e. Ennek alapján a közigazgatási hatóság határozata ellen a törvényben megállapított módokon és feltételekkel önálló jogorvoslatnak van helye. Ugyanakkor a hatósági végzés esetében főszabályként a jogorvoslat járulékos jellegű, azaz jellemzően a végzés elleni jogorvoslati kérelem a határozat elleni jogorvoslati kérelembe beépítve terjeszthető elő. Végzés ellen önálló jogorvoslatnak akkor van helye, ha azt törvény lehetővé teszi; erre maga a Ket. határoz meg néhány esetet, mint például az eljárást felfüggesztő végzés, vagy az eljárási költség kérdésében hozott végzés. 97. § (1) Jogorvoslati eljárás lefolytatására az ügyfél, továbbá a döntés rendelkező része által érintett személy (e fejezetben a továbbiakban együtt: ügyfél) kérelme alapján kerülhet sor. (2) Az ügyfél kérelme alapján lefolytatható jogorvoslati eljárások a) a fellebbezési eljárás, b) a bírósági felülvizsgálat, c) az újrafelvételi eljárás, d) a méltányossági eljárás. (3) Hivatalból kerül sor a közigazgatási döntés felülvizsgálatára

1 Megállapította: 2005. évi LXXXIII. törvény 324. §.



a) a döntést hozó hatóság saját hatáskörében indított eljárás keretében, b) a felügyeleti eljárás keretében, c) az Alkotmánybíróság határozata alapján, d) ügyészi óvás nyomán. (4) Mind kérelemre, mind hivatalból lehetséges a döntés kijavítása, kicserélése és kiegészítése. (5) A 12. § (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott eljárásban a 112-113. § és a 115. § (1) bekezdésének a) pontja nem alkalmazható. A jogorvoslati rendszer szabályozása - hasonlóan az Áe.-hez - a törvény egyik legfontosabb tárgyköre. Jelentősége abból ered, hogy - az eljárások túlnyomó része közigazgatási határozattal és nem bírósági döntéssel zárul, emiatt nem érvényesül a bírósági határozathoz kapcsolódó anyagi jogerő (a határozat megváltoztathatatlansága), ugyanakkor a jogbiztonságot ésszerű korlátok között - mégis garantálni kell, mert alkotmányellenes helyzet állna elő, ha a közigazgatási döntést az azt meghozó szerv vagy felettes szerve hivatalból vagy kérelemre bármikor és bármely okból megváltoztathatná; - az ügyek többségében nincsenek ellenérdekű ügyfelek, ezért nem lehet arra számítani, hogy az ellenérdekű ügyfél jogorvoslati kérelme nyomán fény derül arra is, ha a közigazgatási hatóság olyan döntést hozott, amely az ügyfél számára kedvező, de - például külső befolyás vagy bűncselekmény hatására - súlyosan sérti a közérdeket, illetőleg törvénysértő; - számos olyan közigazgatási ügy van, amelyben a határozat szakmai vagy humanitárius mérlegelésen alapul, ezért a felülvizsgálat sem szűkülhet le pusztán a formális jogszerűség vizsgálatára, hanem szükség van olyan jogorvoslati fórumra, amelynek joga van a hozott döntés és az azt megelőző eljárás teljes körű és komplex - célszerűségi, méltányossági, szakmai és törvényességi - felülvizsgálatára, s erre felkészültségénél fogva alkalmas is. A törvény - az Áe.-hez viszonyítva teljes körűbben - a vázolt okokra tekintettel olyan jogorvoslati rendszerről beszél, amely egyfelől az ügyfél (az eljárás más résztvevője) rendelkezésére álló jogorvoslati eszközöket, másfelől a hivatalból (saját vagy kívülről érkező kezdeményezésre) alkalmazható döntés-felülvizsgálati módokat foglalja magában. Csak az ilyen összetett jogorvoslati rendszer képes egyszerre szolgálni az ügyfél jogorvoslathoz való alkotmányos alapjogát és a jogbiztonságot, másfelől lehetővé tenni a korrupció feltárását és a téves jogszabály-értelmezésből vagy más okból eredő hibás döntések korrigálását. A törvénynek ez a része határozza meg egyfelől a jogorvoslatok alapvető közös szabályait, másfelől pedig felvázolja a jogorvoslati rendszer szerkezeti felépítését. A törvény a közigazgatási határozat esetében általánossá, míg a közigazgatási végzés esetében csak akkor teszi lehetővé az önálló jogorvoslatot, ha azt törvény megengedi. Ugyancsak e § határozza meg a kérelemre induló jogorvoslati eljárások esetében a kérelem benyújtására feljogosított személyi kört. A törvény az egyes jogorvoslati fajtákat nevesíti, meghatározza azt, hogy mely jogorvoslati fajta indulhat kérelemre, illetőleg hivatalból vagy mindkettő alapján. Ennek során a törvény - szemben az Áe. megoldásával, amely mintegy ömlesztve szabályozza az egyes jogorvoslati formákat - e kettős rendszer jegyében végzi a jogorvoslatokkal kapcsolatos szabályozást, élesen megkülönböztetve és önálló alfejezetbe foglalva egyfelől az ügyfél kérelme alapján induló jogorvoslati eljárásokat, másfelől a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárásokat. Jelen paragrafus az egyes jogorvoslási fajtákat nevesíti, meghatározván azt, hogy mely jogorvoslási fajta indulhat kérelemre, illetőleg hivatalból, vagy - atipikus módon - mindkettő alapján. Ehhez igazodva a jogorvoslati fejezet az ügyfélnek a jogorvoslattal kapcsolatos aktív, illetve passzív magatartása alapulvételével e dichotómia jegyében rendezi el a jogorvoslással kapcsolatos szabályozást; markánsan megkülönböztetve és a fejezeten belül önálló alfejezetbe foglalva egyfelől az ügyféli jogorvoslatokat (Ket. 98-113. §), illetőleg másfelől a hivatalbóli jogorvoslatokat (Ket. 114-120. §). Ügyféli jogorvoslatokhoz kapcsolódó eljárás lefolytatására kizárólag az ügyfél erre irányuló, kifejezett jogorvoslati kérelme alapján kerülhet sor. A Ket. jogorvoslati fejezete az általános szabályokhoz képest az ügyfél fogalmát kissé szélesebben vonja meg, ugyanis a jogorvoslathoz való jog gyakorlását a Ket. 15. §-ában megállapított ügyféli körön túl ama személyek számára is lehetővé teszi, akiket érint a közigazgatási döntés rendelkező része. Így például a Ket. általános ügyfélfogalma magától értetődően nem öleli fel az eljárás egyéb résztvevőit (például szakértő, tanú, tolmács), addig a törvény jogorvoslati fejezete e személyeket is - feltéve, hogy a közigazgatási döntés rendelkező része érinti őket - az ügyfél fogalmi körébe vonja. A) Jogorvoslati eljárások kérelem alapján Fellebbezés 98. § (1) Az ügyfél az elsőfokú határozat ellen fellebbezhet. A fellebbezési jog nincs meghatározott jogcímhez kötve, fellebbezni bármely okból lehet, amelyre tekintettel az érintett a döntést sérelmesnek tartja. 7005/2006. (AEÉ 5.) APEH irányelv alkalmazásáról 1


(2) Végzés csak a határozat elleni fellebbezésben támadható meg, kivéve a (3) és (4) bekezdésben, továbbá a 109. § (2) bekezdésében szabályozott eseteket. Törvény az önálló fellebbezést egyéb esetekben is lehetővé teheti.


Lezárva: 2008. június 30. Hatály: 2008.VII.18. - 2008.XII.31. Hatályos - 2004. évi CXL. törvény - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgál 1


(3) Az eljárást felfüggesztő, az eljárást megszüntető, a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító, az eljárási bírságot kiszabó, valamint a költség összegének megállapítása és a költségviselés tárgyában hozott elsőfokú végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye. (4) Az eljárás egyéb résztvevője saját jogán önálló fellebbezéssel élhet az elsőfokú határozat rá vonatkozó rendelkezése, illetve a rá vonatkozó elsőfokú végzés ellen. (5) Az eljárás egyéb résztvevője által a (4) bekezdés szerint benyújtott fellebbezés nem akadálya annak, hogy a határozatnak az ügy érdemében hozott része jogerőre emelkedjen. E § lényegében az Áe.-vel megegyező szabályozási logikára felépítve rakja le az alapvető ügyféli jogorvoslati formával, a fellebbezéssel összefüggő rendelkezéseket, azaz a fellebbezés jogintézményének lényegét az új szabályozás nem változtatja meg. Változások a törvény más részeiben bekövetkezett újításokból fakadnak; egyfelől a közigazgatási döntés kettősségének (határozat és végzés) tükröződéseképpen, másfelől pedig - figyelemmel a költségtényezők jelentőségének megnövekedett voltára - az eljárási költség kérdésében hozott végzéssel kapcsolatban, amely döntési formát bírságot kirovó végzéssel egy jogorvoslati szintre emeli a törvény, megengedve az önálló fellebbezés benyújtását. A hatóság döntésének mielőbbi realizálását kívánja elősegíteni az a szabály, mely szerint az eljárás egyéb résztvevője (tanú, a szakértő, a szemletárgy birtokosa stb.) által a határozat rá vonatkozó része ellen benyújtott fellebbezés nem érinti a határozatnak az ügy érdemében hozott részét, így az, ha az ellen nem érkezik fellebbezés, jogerőre emelkedhet. A fellebbezés, mint rendes jogorvoslat, a közigazgatási eljárások alapvető, s ebből fakadóan leggyakrabban alkalmazott jogorvoslati formája. Fellebbezésre csak a közigazgatási hatóság első fokon hozott döntései (határozatai, végzései) ellenében kerülhet sor. Határozat esetén a fellebbezés mindig önálló, míg a végzések esetében a fellebbezés főszabályként járulékos jelleggel vehető igénybe. Az első fokon hozott közigazgatási hatósági határozatok tekintetében az ügyfél fellebbezési jogosultsága (néhány kivételtől eltekintve, amelyeket a Ket. 100. §-a állapít meg) általános, azaz főszabályként minden elsőfokú határozat ellen nyújtható be a törvényi határidőn belül fellebbezés. Ami a közigazgatási hatóság végzéseit illeti, főszabályként csak járulékos formában támadható meg az ügyfél által sérelmezett döntés, azaz csak az ügyet első fokon lezáró hatósági határozat elleni fellebbezésben lehet egyúttal a végzés ellen is fellebbezni. E főszabály alól azonban lényeges kivételek léteznek, amely körben a végzések önállóan, azaz az eljárást lezáró határozattól függetlenül fellebbezéssel megtámadhatóak. E végzések az alábbiak szerint összegezhetők: - az eljárást felfüggesztő végzés, - az eljárást megszüntető végzés, - az ügyfél kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés, - az eljárási bírságot kiszabó végzés, - az eljárási költség összegének megállapításáról és viseléséről rendelkező végzés, - az eljárás egyéb résztvevőjére (szakértő, tanú stb.) vonatkozó bármilyen végzés (az eddig felsorolt végzések önálló fellebbezéssel való megtámadhatóságára a jelen paragrafus alapján kerülhet sor), - a fellebbezési határidő elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmet elutasító végzés [Ket. 67. § (3) bek.], - az iratbetekintési jogot kizáró vagy korlátozó végzés - abban az esetben ha az iratbetekintést az ügyfél az eljárás jogerős lezárását követően kérte, illetőleg ha az iratbetekintést kérő személyt a hatóság nem tekinti ügyfélnek [Ket. 68. § (4) bek.], - a harmadik személy iratbetekintési jogát kizáró vagy korlátozó végzés [Ket. 69. § (4) bek.], - a végrehajtás során a pénzegyenérték megállapításáról és megfizetéséről szóló végzés [Ket. 142. § (2) bek.; Ket. 143. § (6) bek.], - a végrehajtást mérlegelési jogkörben felfüggesztő végzés [Ket. 148. § (6) bek.], - a végrehajtást megszüntető végzés [Ket. 149. § (4) bek.], - a végrehajtási kifogás tárgyában hozott végzés [Ket. 152. § (2) bek.], továbbá - mindazon végzések, amelyek tekintetében más törvény megengedi az önálló fellebbezést (erre példaként szolgálhat a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 70/A. §-a, amely a részletes környezeti hatástanulmány benyújtását elrendelő végzés esetében megengedi az önálló fellebbezést). Abban az esetben, ha - az akár elsőfokú eljárás, akár jogorvoslati eljárás során hozott - elsőfokú végzést olyan közigazgatási hatóság hozta, amelynek nincsen felügyeleti szerve, továbbá akkor, ha az adott ügyfajtában valamely törvény vagy kormányrendelet az elsőfokú döntés ellenében a fellebbezést kizárja, az elsőfokú hatósági végzés ellenében nem fellebbezésnek, hanem bírósági felülvizsgálatnak van helye. A fellebbezési jog gyakorlása nincs meghatározott jogcímhez kötve, csupán az ügyfélnek annyit kell állítania, hogy az adott határozatban foglaltak a jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét sértik. Következésképpen az ügyfél bármely okra hivatkozva nyújthat be fellebbezést, amelyre tekintettel a közigazgatási hatósági döntést sérelmesnek tartja. Így például hivatkozhat a hatósági határozat célszerűtlenségére, méltánytalan voltára éppúgy, mint jogszabálysértésre, vagy akár eljárási szabálytalanságokra. A fellebbezésben állított egy vagy több ok önmagában is elégséges a másodfokú eljárás megindításához, azaz a megjelölt okot (okokat) az ügyfél a fellebbezési kérelmében egyáltalán nem köteles megindokolni. (Más kérdés viszont, hogy az ügyfél nagy mértékben megkönnyítheti a másodfokon eljáró hatóság dolgát, ha fellebbezésében konkrétan megjelöli, hogy miért tartja az elsőfokú hatóság döntését jogszabálysértőnek, célszerűtlennek stb.) 1 Megállapította: 2005. évi LXXXIII. törvény 325. §.



99. § (1) A fellebbezést - ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik - a döntés közlésétől számított tizenöt napon belül lehet előterjeszteni. (2) A fellebbezésre jogosult a fellebbezési határidőn belül a fellebbezési jogáról szóban vagy írásban lemondhat, a szóban történő lemondást jegyzőkönyvbe kell foglalni. A fellebbezési jogról történő lemondó nyilatkozat nem vonható vissza. A törvény ezen §-a a jelenlegi Áe. szabályozással megegyező normatartalmat hordoz azzal a különbséggel, hogy a tizenöt napos fellebbezési határidő alóli kivételt meghatározni jogosult jogszabályok körét a törvényre és a kormányrendeletre szűkíti. A fellebbezésre jogosult a jogszabályban meghatározott fellebbezési határidőn belül vissza nem vonható írásos vagy szóbeli nyilatkozattal lemondhat. A lemondó nyilatkozat alapján a határozat jogerőssé és végrehajthatóvá válik. Több ügyfél részvételével folyó eljárásban az említett jogkövetkezmény csak abban az esetben áll be, ha valamennyi ügyfél ilyen nyilatkozatot tett. A fellebbezés benyújtására rendelkezésre álló időtartam a közigazgatási hatóság döntésének közlésétől számított tizenöt nap. Az általános fellebbezési határidőtől eltérő (akár rövidebb, akár hosszabb) fellebbezési határidőt csupán törvény vagy kormányrendelet jogosult megállapítani. Az eltérő határidőre példaként hozható fel az ingatlan-nyilvántartási eljárás, ahol a körzeti földhivatal határozata ellen harminc napon belül lehet fellebbezni (1997. évi CXLI. törvény 55. §), vagy az adóigazgatási eljárásban az utólagos adó-megállapítással kapcsolatos határozat, amely esetben szintén harminc nap a fellebbezési határidő (2003. évi XCII. törvény 136. §). A fellebbezést a megtámadott elsőfokú határozatot hozó közigazgatási hatósághoz kell benyújtani. A fellebbezési határidőn túl benyújtott fellebbezési kérelmet - hacsak a fellebbezési jogosult sikeres igazolási kérelmet nem terjeszt elő - a fellebbezés elbírálására jogosult közigazgatási hatóságnak érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítania. Nem jár azonban ezzel a szigorú jogkövetkezménnyel és igazolási kérelem benyújtását sem igényli az az eset, amikor a fellebbezésre jogosult a fellebbezési határidőn belül, de nem az elsőfokú határozatot hozó hatóságnál, hanem a másodfokú hatóságnál terjesztette elő jogorvoslati kérelmét. A fellebbezési határidő mellett e paragrafus keretében szabályozza a törvény a fellebbezésről való lemondás jogintézményét is. A fellebbezésről való lemondás jelentőségét elsősorban abban jelölhetjük meg, hogy a jogerő beálltának előre hozatalával felgyorsítja a közigazgatási eljárást, s lehetővé teszi az elsőfokú határozatban foglaltak gyors realizálását. Ezért az ilyen lemondásnak jellemzően a jogot megállapító közigazgatási határozatok esetében van realitása (például építési engedélyt megadó határozat, segélyt megállapító határozat). A fellebbezésről való lemondás joga kizárólag a fellebbezésre jogosult személyeket illeti meg, és csak egy szűk időkeretben, nevezetesen a fellebbezési határidő időtartama alatt, továbbá a Ket. 128. § (2) bekezdésének a) pontja alapján - a kérelem teljesítése esetére szóló nyilatkozattal - már a döntés közlése előtt is gyakorolható. A lemondás írásban vagy szóban egyaránt történhet, utóbbi esetben a közigazgatási hatóságnak a lemondást jegyzőkönyvbe kell foglalnia. A fellebbezési jogról történő lemondás legfontosabb következményei a visszavonhatatlanság (a lemondó nyilatkozat ugyanis semmilyen körülmények között nem vonható vissza), illetőleg a határozat jogerőssé válása, illetve végrehajthatósága (több fellebbezésre jogosult esetén a jogerő értelemszerűen csak valamennyi fellebbezésre jogosult lemondása esetén áll be). 1

100. § (1) Nincs helye fellebbezésnek 2 a) ha az ügyben törvény azt kizárja, b) az ügyfelek részéről, a közöttük létrejött egyezséget jóváhagyó határozat ellen, c) a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat ellen. (2) Az (1) bekezdés a) pontban meghatározott esetben az elsőfokú közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálatának van helye. A törvény e paragrafusa nevesíti azokat a közigazgatási döntéseket, amelyek esetében a Ket. nem engedi meg a fellebbezést. Eszerint nincs helye fellebbezésnek - ha az ügyben törvény vagy kormányrendelet a fellebbezést kizárja (például birtokvédelem kérdésében hozott közigazgatási döntések, kisajátítási ügyekben hozott döntések, az Egyenlő Bánásmód Hatóság döntései, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének döntései, vagy a Közbeszerzési Döntőbizottság döntései vonatkozásában), ilyen esetekben azonban a hatóság döntése ellen bírósági felülvizsgálatnak van helye; - az ellenérdekű ügyfelek között létrejött egyezséget jóváhagyó határozat (Ket. 75. §) ellen (például birtokvédelmi ügyben, az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indult eljárásban, vagy kiskorúval való szülői, nagyszülői kapcsolattartás ügyében született egyezségnél), valamint - a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat (Ket. 113. §) ellen. 101. § (1) A fellebbezéssel megtámadott határozatban foglalt jogok nem gyakorolhatók és a fellebbezésnek a határozat végrehajtására halasztó hatálya van, kivéve, ha a hatóság a határozatot a fellebbezés halasztó hatályának kizárásával végrehajthatónak nyilvánította. 3

(2) A határozatban foglaltakat a fellebbezési jogra tekintet nélkül teljesíteni kell, ha az ügyfél javára megállapított egyszeri vagy rendszeres pénzkifizetést, pénzbeli ellátást - ideértve a pénzegyenértékben kifejezhető természetbeni ellátást - (szociális segély, nyugdíj, közgyógyellátás stb.) tartalmaz, és az ügyfél fellebbezése csak a megállapított összegen felüli többletigényre vonatkozik. (3) A határozat akkor nyilvánítható fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak, ha

1 Megállapította: 2006. évi CIX. törvény 1. § (1). Hatályos: 2007. I. 1-től. 2 Módosítva: 90/2007. (XI. 14.) AB határozat 3. alapján. 3 Megállapította: 2005. évi CLXX. törvény 65. §. Hatályos: 2006. VII. 1-től.



a) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet megelőzése, elhárítása vagy káros következményeinek enyhítése miatt szükséges, b) a közbiztonság fenntartása érdekében vagy fontos közrendvédelmi okból szükséges, c) a végrehajtás késedelme jelentős vagy helyrehozhatatlan kárral járna, d) a határozat valakinek a tartásáról vagy gondozásáról rendelkezik, 1

e) azt törvény honvédelmi, nemzetbiztonsági, közegészségügyi, járványügyi, munkaügyi, munkabiztonsági, kulturális örökségvédelmi, környezet- vagy természetvédelmi okból, továbbá a közérdekű közlekedési infrastruktúra kialakítása, illetve az energiaellátás folyamatos biztosítása érdekében lehetővé teszi. A Ket.-nek a 2005. november 1-jén hatályba lépő általános eljárási szabályai - a jelenleg hatályos, a munkaügyi ellenőrzésről szóló 1996. évi LXXV. törvény (Metv.) rendelkezéseihez képest - szűkebb körben biztosítják a közigazgatási határozatoknak a fellebbezésre tekintet nélkül történő végrehajtásának lehetőségét. Jelenleg a Metv. szakmailag hatályon kívül helyezni indokolt 6. §-ának (2) bekezdése a következő esetkörökben teszi lehetővé az azonnali végrehajtás lehetőségét: - a nők, a fiatalkorúak és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásával kapcsolatos jogszabályok, - a munkaidőre, a pihenőidőre, a rendkívüli munkavégzésre, valamint a szabadságra vonatkozó, jogszabályban vagy kollektív szerződésben előírt rendelkezések, - a külföldiek foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések, - a munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó rendelkezések. Tekintettel arra, hogy a nők, fiatalkorúak és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására vonatkozó szabályok többnyire a munkavállalónak a biológiai adottságai miatt szükséges munkajogi védelmének biztosítását célozzák, ezért e téren a Ket. háttérszabályai szerint az azonnali végrehajtásnak helye lehet. Azonban a külföldiek foglalkoztatása (amikor a hatóság alapvetően azt vizsgálja, hogy a foglakoztatás engedélyköteles-e, és a munkáltató az engedélyt beszerezte-e), valamint a munkaerő-kölcsönzés szabályainak, továbbá a munkaidőre, a pihenőidőre, a rendkívüli munkavégzésre, valamint a szabadságra vonatkozó rendelkezések betartása esetében - amikor nem feltétlenül áll elő életveszély vagy helyrehozhatatlan kár veszélye - nincs jogi lehetőség arra, hogy az eljáró hatóság azonnali hatállyal kötelezze a munkáltatót a megsértett munkajogi szabályok betartására és a munkavállalói jogsérelem megszüntetésére. E helyzet orvoslása céljából a munkaügyi ellenőrzés területén a közigazgatási határozat fellebbezésre tekintet nélkül történő végrehajtásának a munkavállalók védelme érdekében történő elrendeléséhez a Ket. 101. §-a (3) bekezdése e) pontjának módosítása szükséges. Ennek hiányában a Metv. 6. §-a (2) bekezdésének hatályon kívül helyezése lenne szükséges, ami a munkavállalók „kiszolgáltatottságát” idézné elő. Ez szakmailag meg nem engedhető, ezért a Ket. és a Metv. szabályai összhangjának megteremtése érdekében - az azonnali végrehajtás lehetőségének a Metv-ben való hatályban tartásához - a Ket. vonatkozó szabályának módosítása indokolt. (4) A határozatban a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot külön ki kell mondani és meg kell indokolni. Ha az ilyen határozatban a hatóság teljesítési határidőt állapított meg, a végrehajtás elrendelésére csak e határidő eredménytelen eltelte után kerülhet sor. A fellebbezés benyújtásának legfontosabb jogi következménye az, hogy megakadályozza a elsőfokú közigazgatási határozat jogerőre emelkedését, a benne foglalt rendelkezések végrehajthatóságát. Ugyanis főszabályként a megtámadott határozatban foglalt jogok nem gyakorolhatók, és a fellebbezésnek a határozat végrehajtására halasztó hatálya van. A rendes jogorvoslat esetében a végrehajtás halasztó hatályának főszabályként való rögzítése a jogorvoslathoz való alkotmányos alapjog megvalósulásának egyik lényeges feltétele. A közigazgatási határozat jogerőre emelkedésének fellebbezés benyújtása okán történő elmaradása nem jár mindig együtt a határozat egésze vagy egy része végrehajtásának halasztó hatályával. Vannak ugyanis olyan esetek, amelyekben bizonyos tényezők, szituációk, illetve méltányossági megfontolások a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot igenlik. A szóban forgó esetkörök az alábbiak: - a hatóság a határozatot a fellebbezés halasztó hatályának kizárásával (azonnal) végrehajthatónak nyilvánította [Ket. 101. § (1) bek.], - az ügyfél javára megállapított egyszeri vagy rendszeres pénzkifizetésről rendelkező határozatot az ügyfél többletigény indokával támadta meg [Ket. 101. § (2) bek.], - az eljárás egyéb résztvevője (szakértő, tanú stb.) megtámadta a határozat rá vonatkozó részét [Ket. 98. § (5) bek.], - valamely ügyfajtában törvény vagy kormányrendelet lehetővé teszi a részjogerő alkalmazását [Ket. 104. § (4) bek.]. Fenti esetkörök közül a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatóvá nyilvánított határozatok esetében e speciális jogintézménynek nem fogalmi eleme a fellebbezés tényleges benyújtása vagy a fellebbezési határidő eltelte, az azonnali végrehajtásra csak a határozatban esetlegesen megállapított teljesítési határidő gyakorolhat hatást. Ezzel szemben a másik három hatáskörben fogalmi elemként szerepel az, hogy adott határozat ellenében fellebbezést nyújtottak be, viszont valamilyen méltányolható körülményre figyelemmel - a fellebbezés nem gátolja meg a határozat egészének jogerőre emelkedését, hanem a kifejezetten nem támadott részek esetében helye van a részjogerő alkalmazásának, s e tekintetben az érintett rendelkezések végrehajthatóságának.




Az elsőfokú hatóság a törvényben meghatározott esetekben azonnal végrehajthatónak nyilváníthatja, illetve azonnal végrehajthatónak kell nyilvánítania a határozatát. Ilyen esetekben a végrehajthatóság nem függ sem attól, hogy nyújtott-e be valaki fellebbezést, sem attól, hogy eltelt-e már a fellebbezési határidő, sőt előfordulhat olyan eset is, amikor a határozat közlése sem szükséges az azonnali végrehajtáshoz (például tömeges életveszély esetén). Ha azonban a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható határozat valamely kötelezettség teljesítésére határidőt, határnapot jelöl meg, az azonnali végrehajtás értelemszerűen csak a határidő vagy határnap eredménytelen eltelte után kényszeríthető ki. Fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtás alkalmazása esetén az elsőfokú határozat rendelkező részében a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot külön ki kell mondani, illetőleg a határozat indokolási részében e rendelkezést az azonnali végrehajtásra alapot adó ok, körülmény megjelölésével külön meg kell indokolni. 102. § (1) A fellebbezést annál a hatóságnál kell előterjeszteni, amely a megtámadott döntést hozta. Elkésettség okán a fellebbezés nem utasítható el, ha az ügyfél a fellebbezési határidőben a fellebbezést az elbírálására jogosult hatóságnál terjeszti elő. (2) A fellebbezésben új tények és bizonyítékok is felhozhatók. (3) A fellebbezést az ügy összes iratával a fellebbezési határidő leteltétől számított nyolc napon belül fel kell terjeszteni a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez, kivéve, ha a hatóság a megtámadott döntést a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően kijavítja, kiegészíti, módosítja vagy visszavonja. A felterjesztés során az első fokon eljáró hatóság a fellebbezésről kialakított álláspontjáról is nyilatkozhat. A törvény ezen §-a a fellebbezésnek a végrehajtásra vonatkozó halasztó hatályával, illetőleg az azonnali végrehajtás jogintézményével kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazza a hatályos Áe.-vel megegyező módon. A közigazgatási hatóság elsőfokú döntése ellen benyújtott fellebbezésnek a végrehajtásra halasztó hatálya van, kivéve, ha azt azonnal végrehajthatóvá nyilvánították. A végrehajtásra halasztó hatály azonban csak akkor áll be, ha a fellebbezést határidőben nyújtották be. Sajátos, a végrehajtási jogtól rendszertanilag idegen szabályt iktat be a 101. § (2) bekezdésében foglalt, ügyféli érdekeket szem előtt tartó rendelkezés, amely - fordított módon - a hatóságot kötelezi az ügyfelet jogosító határozati rendelkezés fellebbezési jogra tekintet nélküli „végrehajtására”. A rendelkezés fejezetben történő elhelyezésére kizárólag a jogerő bevárása előtti teljesítés miatt került sor, a társadalombiztosítási szervek gyakorlatában felmerülő probléma kiküszöbölése érdekében. A törvény meghatározza azokat az eseteket, amikor a határozat azonnal végrehajthatóvá nyilvánítható. A fellebbezést annál a hatóságnál kell benyújtani, amelyik az elsőfokú döntést hozta. A gyakorlatban számos olyan eset fordult elő, amikor az ügyfél abban bízva, hogy a fellebbezési eljárást felgyorsítja, a másodfokú közigazgatási hatósághoz nyújtotta be fellebbezési kérelmét. Ez várhatóan a jövőben is előfordul, ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy nem utasítható el a fellebbezési kérelem abból az okból, hogy az ügyfél a fellebbezési határidőn belül, de nem az elsőfokú döntést hozó hatóságnál nyújtja be a fellebbezését. A fellebbezési kérelmet a jogorvoslati ügyfélnek annál az elsőfokú közigazgatási hatóságnál kell előterjesztenie, amely a sérelmesnek vélt döntést meghozta. E szabály kimondásának elsősorban pragmatikus okai vannak; az elsőfokú hatóság ismeri az ügyet, az ügy valamennyi dokumentuma az elsőfokú hatóság birtokában van stb. Emellett a benyújtás helyének ekképpen való meghatározását az is indokolja, hogy az elsőfokú hatóságnak törvényi lehetősége van a fellebbezés alapján az elsőfokú hatósági döntés saját hatáskörben történő módosítására vagy visszavonására (Ket. 103. §). E hatáskör lehetőséget ad az elsőfokú közigazgatási hatóság számára, hogy - különös tekintettel arra a szabályra, miszerint a fellebbezésben az ügyfél új tényeket és bizonyítékokat is felhozhat - immáron a fellebbezésben leírtak ismeretében még egyszer átgondolja a döntését, és esetlegesen változtasson az eredeti határozaton. Bár a törvény a fellebbezés benyújtási helyére vonatkozó szabályt kategorikusan fogalmazza meg, mégis az e rendelkezést akármilyen oknál fogva be nem tartó ügyfelet nem éri hátrány abban az esetben, ha a fellebbezési határidőben kérelmét a fellebbezés elbírálására jogosult hatóságnál terjeszti elő. Ugyanis ebben az esetben a törvény kizárja az elkésettségből adódó jogkövetkezmény, az érdemi vizsgálat nélküli elutasítás alkalmazását. Az elsőfokú közigazgatási hatóság a döntése ellen benyújtott fellebbezési kérelmet megvizsgálja, s ennek eredményeképpen két lehetőség közül választhat. Amennyiben a fellebbezést alaposnak vagy egyébként méltányolhatónak tartja, s mindennek törvényi feltételei fennállnak, dönthet akként, hogy a fellebbezés alapján saját hatáskörében módosítja vagy visszavonja az elsőfokú döntést, illetőleg a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően kijavítja, kicseréli vagy kiegészíti a döntését. Ha viszont a fellebbezésben leírtakat az elsőfokú hatóság nem látja elfogadhatónak, vagy elfogadhatónak látja ugyan, de nem állnak fenn a Ket. 103. § (2) bekezdésében meghatározott együttes feltételek, akkor a fellebbezést az ügy valamennyi iratával egyetemben a fellebbezési határidő leteltétől számított nyolc napon belül köteles a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez ( Ket. 106-107. §) felterjeszteni. A fellebbezésnek az elbírálásra jogosult hatósághoz való felterjesztésével párhuzamosan az első fokon eljáró hatóság jogosult (de nem köteles) a fellebbezéssel kapcsolatos álláspontjáról, véleményéről tájékoztatni a másodfokú hatóságot. Ilyen tájékoztatás különösen akkor célszerű, ha a szóban forgó ügy a szokásosnál összetettebb, bonyolultabb, vagy ha a fellebbezésben az ügyfél új tényeket, illetve bizonyítékokat is megjelölt.



A döntés módosítása vagy visszavonása fellebbezés alapján 103. § (1) Ha az ügyfél fellebbezési kérelme alapján a hatóság megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért, a döntését módosítja vagy visszavonja. (2) A hatóság az ügyfél fellebbezési kérelme esetén a nem jogszabálysértő döntést akkor is visszavonhatja, illetve a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően módosíthatja, ha a kérelemben foglaltakkal egyetért, feltéve hogy az ügyben nincs ellenérdekű fél. 7005/2006. (AEÉ 5.) APEH irányelv alkalmazásáról


(3) A fellebbezés nyomán hozott döntést közölni kell a fellebbezővel, továbbá azokkal, akikkel a megtámadott határozatot közölték. Az Áe. a határozat módosítását, illetőleg visszavonását egyazon § keretében rendezi, függetlenül attól, hogy arra az ügyfél kérelme alapján vagy pedig hivatalból kerül sor. E felfogással szakítva a törvény megkülönbözteti és önálló §-ban szerepelteti a közigazgatási döntések fellebbezés eredményeként történő módosítását, illetve visszavonását. Ezekben az esetekben az elsőfokú döntést hozó közigazgatási hatóság a fellebbezést - a fő szabálytól eltérően - nem terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez. Ennélfogva a fellebbezést nem a fellebbezési eljárásra irányadó szabályok szerint intézik el, hanem helyette (mintegy a fellebbezési eljárást pótolva, s ezáltal a fellebbezés elbírálására jogosult szervet is tehermentesítve) az elsőfokon eljárt közigazgatási hatóság saját hatáskörében hozza meg új döntését. E döntésének alapja a hatályos Áe.-vel megegyezően vagy a jogsértés megállapítása, vagy - az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárás kivételével - az ügyfél kérelmében foglaltakkal való egyetértés. Az Áe. a határozat módosítását, illetőleg visszavonását egyazon törvényi paragrafus keretében rendezte, függetlenül attól, hogy arra ügyféli kérelem alapján, vagy pedig hivatalból kerül sor. E felfogással szakítva a Ket. megkülönbözteti és önálló paragrafusban szerepelteti a közigazgatási döntések fellebbezés eredményeként történő módosítását, illetve visszavonását. Ezekben az esetekben az elsőfokú döntést hozó közigazgatási szerv a fellebbezést - a törvényi főszabálytól eltérően - nem terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez (Ket. 106-107. §). Ennélfogva a fellebbezést nem a fellebbezési eljárásra irányadó szabályok szerint intézik el, hanem helyette (mintegy a fellebbezési eljárást kiváltva, s ezáltal a fellebbezés elbírálására jogosult szervet is tehermentesítve) az első fokon eljárt közigazgatási szerv saját hatáskörében eljárva hozza meg új döntését. A fellebbezési kérelem ilyen, házon belüli elrendezésének, az új döntés meghozatalának törvényi alapja - vagy az eredeti döntés jogsértő mivoltának megállapítása, - vagy - az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárás kivételével - az ügyfél fellebbezési kérelmében foglaltakkal való egyetértés. Mindkét esetkörben az elsőfokú közigazgatási hatóság új döntése az eredeti döntés módosításában vagy visszavonásában testesül meg. Ha a fellebbezéssel megtámadott eredeti döntés határozat volt, akkor a módosításnak, illetve visszavonásnak is határozat formáját kell magára öltenie; míg a hatóság végzése értelemszerűen csak egy új végzéssel módosítható, illetve vonható vissza. A jogszabálysértésre figyelemmel történő módosítás vagy visszavonás esetében az elsőfokú hatóságot nem kötik a fellebbezésben leírtak, új döntésének meghozatalánál a hatályos jogot kell szem előtt tartania. Tehát elképzelhető egy olyan eset is, amikor a jogszabálysértésre hivatkozó fellebbezést megvizsgálja az elsőfokú hatóság, úgy találja, hogy ténylegesen más jogszabályhelyet sért az eredeti határozata, mint amelyre az ügyfél kérelme utal. Ekkor nyilvánvalóan nem a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően, hanem a valós jogi helyzetre figyelemmel kell meghoznia az új - módosító vagy visszavonó - döntését. Merőben más a helyzet akkor, amikor az új döntés nem az eredeti határozat jogszabálysértésén alapszik, hanem az elsőfokú hatóság empátiáján. Amikor ugyanis a hatóság, bár tisztában van azzal, hogy az eredeti döntésével összefüggésben semmilyen jogszerűségi probléma nem merülhet fel, mégis egyetért a fellebbezésben felhozott nem jogi indokokkal, ez esetben az eredeti döntését csak a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően módosíthatja. A módosító vagy visszavonó határozatot, illetve végzést a jogorvoslati ügyfélen kívül valamennyi olyan személlyel is közölni kell, akikkel (amelyekkel) az eredeti közigazgatási döntést közölték. Az új döntés a jogorvoslás aspektusából értelemszerűen elsőfokú közigazgatási határozatnak vagy végzésnek minősül, amelynek ellenében az ügyfél - az általános fellebbezési szabályok szerint - jogosult fellebbezési kérelemmel élni. Fellebbezési eljárás 104. § (1) Ha az első fokon eljáró hatóság nem élt a 103. §-ban biztosított jogával, a fellebbezésről az annak elbírálására jogosult szerv dönt. (2) A határidőn túl benyújtott fellebbezést - ha az ügyfél igazolási kérelmet nem terjesztett elő -, továbbá a fellebbezésre nem jogosulttól származó fellebbezést az elbírálásra jogosult szerv érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja. (3) A határozat egésze ellen irányuló fellebbezés alapján a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a sérelmezett döntést, valamint az azt megelőző eljárást megvizsgálja; ennek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz.



(4) Törvény vagy kormányrendelet egyes ügyfajták tekintetében úgy rendelkezhet, hogy a döntés fellebbezéssel nem támadott rendelkezései tekintetében beáll a jogerő, ha a döntés egyes rendelkezései ellen nyújtottak be fellebbezést, és az ügy jellegéből adódóan a fellebbezés elbírálása nem hat ki a fellebbezéssel meg nem támadott rendelkezésekre. Ha az első fokon eljáró hatóság a benyújtott fellebbezés alapján nem élt a döntés visszavonásának vagy módosításának előzőekben taglalt jogával, akkor a fellebbezés kérdésében a Ket. 104-105. §-aiban szabályozott fellebbezési eljárás keretében a fellebbezés elbírálására jogosult szerv dönt. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv (ezek körét a Ket. 106-107. §-ai határozzák meg) az elsőfokú közigazgatási hatóság által felterjesztett fellebbezést (és az ehhez kapcsolódó iratokat) mintegy előzetes döntésként vagy érdemben megvizsgálja, vagy megtagadja annak érdemi vizsgálatát. A törvény alapján ugyanis nem folytatható érdemi vizsgálat az olyan fellebbezési kérelmek tekintetében, - amelyeket a fellebbezési határidőt túllépve nyújtottak be - a fellebbezés ezen fogyatékosságát az ügyfél igazolási kérelem egyidejű előterjesztésével orvosolhatja, feltéve, hogy az elsőfokú hatóság e kérelmének helyt ad; illetőleg - amelyek fellebbezésre nem jogosult személytől származnak - ez a fogyatékosság nem orvosolható. Mindkét esetben a fellebbezés elbírálására jogosult szerv az ügyfél jogorvoslati kérelmét érdemi vizsgálat nélkül köteles elutasítani. Az elutasító döntést a hatóság végzés formájában hozza meg, tehát abban az esetben is, ha a fellebbezést közigazgatási határozat ellenében nyújtották be. A fellebbezési kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés a fellebbezési eljárásban hozott elsőfokú végzésnek minősül, azaz a Ket. 98. § (3) bekezdése alapján ellene önálló fellebbezés nyújtható be, amelyet a másodfokú hatóság felettes szerve bírál el, illetőleg ilyen szerv hiányában az elsőfokú végzés ellen bírósági felülvizsgálatnak van helye. (SzB 25. áf.) Ha adott fellebbezési ügyben nem merül fel a kérelem elutasításának kötelezettsége, a fellebbezés elbírálására jogosult szerv (a másodfokú hatóság) köteles a jogorvoslati kérelmet annak irataival egyetemben érdemben megvizsgálni. Ehhez kapcsolódóan kiemelendő, hogy a közigazgatási eljárásokban - szemben a polgári bírósági eljárásokkal - általában nem érvényesül a kérelemhez kötöttség (kereseti kötöttség). Azaz a fellebbezés elbírálására jogosult szerv az ügyfél által sérelmezett közigazgatási döntést, valamint az első fokon lefolytatott eljárást egészében vizsgálja meg; ennek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz. E rendelkezésnek az az indoka, hogy mivel gyakran nincs ellenérdekű ügyfél, a másodfokon eljáró szerv hivatalból köteles megvizsgálni, hogy a sérelmezett döntés - esetleg az ügyfél javára - nem sért-e valamilyen közérdeket vagy a fellebbező által nem említett jogszabályi rendelkezést. Eljárása során a másodfokú hatóság jogosult - különösen akkor, ha a fellebbezési kérelem új tényeket, illetve bizonyítékokat jelöl meg - a tényállás tisztázás érdekében kiegészítő bizonyítási eljárást lefolytatni, vagy pedig ennek lefolytatása érdekében az első fokon eljárt közigazgatási hatóságot az elsőfokú döntés megsemmisítése mellett új eljárás lefolytatására utasítani. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv vizsgálati jogosultságát, a vizsgálat terjedelmét korlátozza az esetleges részjogerő. Ha ugyanis például az eljárás egyéb résztvevője (például a szakértő) nyújt be fellebbezést a határozat őt érintő része ellenében, e fellebbezés nem ad alapot a másodfokú hatóság számára a határozat egészének vizsgálatához. E helyütt, csakúgy, mint a részjogerő más eseteiben, a főszabály ellenében lényegében egyfajta kérelemhez kötöttség valósul meg, a fellebbezési eljárásban a másodfokú hatóság ugyanis csak a határozat megtámadott részeit vizsgálja. Ami pedig áttételesen mégiscsak az ilyen ügyben is áttöri a kérelemhez kötöttséget, az abból ered, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv vizsgálódási kötöttsége csak a fellebbezési eljárásra vonatkozik. Azonban, ha a fellebbezés vizsgálata során az elsőfokú határozat más részeiben jogszabálysértést észlel, minden további nélkül gyakorolhatja a Ket. 115. §-ának (2) bekezdésében szabályozott felügyeleti jogkörét. 105. § (1) A másodfokon eljáró szerv a döntést helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti. Jogszabályban meghatározott esetben a másodfokon eljáró szerv a mérlegelési jogkörben hozott elsőfokú döntésben meghatározott kötelezettségnél súlyosabb kötelezettséget nem állapíthat meg. (2) Ha a másodfokú döntés meghozatalához nincs elég adat vagy a tényállás további tisztázása szükséges, a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a döntés megsemmisítése mellett az ügyben első fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja vagy a kiegészítő bizonyítási eljárás lefolytatását maga végzi el. (3) Ha a másodfokon eljáró szerv megállapítja, hogy az eljárásba további ügyfél bevonása szükséges, az elsőfokú döntést megsemmisíti, és az ügyben első fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasítja. (4) A megismételt eljárásban az első fokon eljáró hatóságot a másodfokon hozott határozat rendelkező része és indokolása köti. (5) A fellebbezési eljárás során hozott döntést a fellebbezővel és azokkal, akikkel az elsőfokú döntést közölték, a másodfokon eljárt hatóság az első fokon eljárt hatóság útján közli. (6) A határozat ellen irányuló fellebbezést határozattal, a végzés ellen irányuló fellebbezést végzéssel kell elbírálni. (7) A másodfokon eljáró szerv a fellebbezés elbírálása érdekében megküldött iratokat a döntés meghozatalát követően három napon belül visszaküldi a döntéssel együtt az első fokon eljáró szervhez, amely haladéktalanul intézkedik a döntés kézbesítése iránt.



A törvény ezen §-a a fellebbezés rendes menetét szabályozza, tehát azt az esetkört, amikor az elsőfokú határozatot hozó szerv nem élt a fellebbezés nyomán a döntés megváltoztatásának lehetőségével. A fellebbezés alapján a fellebbezés elbírálására jogosult másodfokú közigazgatási hatóság az elsőfokú döntést és az elsőfokú eljárást megvizsgálja, melynek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz. A törvény egyes eljárások gyorsítása érdekében törvényi, illetve kormányrendeleti szintű szabályozás számára megnyitja azt a lehetőséget, hogy egyes ügyfajták esetében részjogerő beálltát állapíthasson meg, ha csak a határozat egyes rendelkezéseivel szemben nyújtottak be fellebbezést. A másodfokon eljáró szerv eljárásában azt vizsgálja, hogy az elsőfokú eljárásban megtartotta-e az eljárásjogi és anyagi jogi szabályokat. A vizsgálat eredményétől függően a másodfokon eljáró szerv a döntést helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv (Ket. 106-107. §) a fellebbezési eljárás lefolytatásának eredményeként többféle döntést hozhat, döntési lehetőségei az alábbiak: - az elsőfokú döntést helybenhagyja, amennyiben az első fokon eljárt közigazgatási hatóság döntését jogszerűnek, megalapozottnak tartja és az ügyfél fellebbezésében megjelölt indokokat (különös tekintettel az esetleges új tényekre és bizonyítékokra) nem tartja elégségesnek a kasszációs vagy reformatórius jogkörének gyakorlásához; - az elsőfokú döntést megváltoztatja, ekkor a másodfokú hatóság reformatórius jogkörében eljárva az ügyféli fellebbezésben foglaltakat (vagy azok egy részét) akceptálva hozza meg döntését; - az elsőfokú döntést megsemmisíti, ez esetben a másodfokú hatóság kasszációs jogkörében eljárva - feltéve, hogy a megsemmisítés nem egy új eljárás lefolytatására vonatkozó utasítással társul - lényegében az eredeti (az elsőfokú eljárás) előtti állapotot állítja vissza; - az elsőfokú döntést megsemmisíti és ezzel egyidejűleg az első fokon eljárt szervet új eljárás (az ún. megismételt eljárás) lefolytatására kötelezi. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv másodfokon hozott döntésének megjelenési formáját az határozza meg, hogy milyen formájú közigazgatási döntés ellenében nyújtottak be fellebbezést. Ennek megfelelően a másodfokon eljáró szerv a határozat ellen irányuló fellebbezést határozattal, a végzés ellen irányuló fellebbezést pedig végzéssel bírálja el. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv 106. § (1) Az ügyfél jogorvoslathoz való jogának érvényesülése érdekében - az olyan ügyek kivételével, amelyekben e törvény alapján nincs helye fellebbezésnek - az elsőfokú hatáskört úgy kell megállapítani, illetve a szervezetrendszert úgy kell kialakítani, hogy legyen a fellebbezés elbírálására jogosult, az elsőfokú hatóságtól szervezeti, illetve feladatkör szempontjából elkülönülő szerv. (2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, e törvény alkalmazása során a fellebbezés elbírálása a 107. és 108. §-ban meghatározott szervek hatáskörébe tartozik. Jelen paragrafus lényegében egy alapelvet fogalmaz meg, amikor az ügyfél Alkotmányban biztosított jogorvoslathoz való jogának érvényesülése érdekében egy általános zsinórmértéket határoz meg. A vonatkozó alkotmánybírósági határozatok szervezeti aspektusból nézve elsősorban azt hangsúlyozzák ki, hogy a jogorvoslathoz való jog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége; az ügyfél számára annak biztosítása, hogy jogorvoslati kérelmét az alapügyben eljárt szervtől különböző szerv bírálja el [513/B/1994. AB határozat; 22/1995. (III. 31.) AB határozat]. Fentieket érvényre juttatandó a fellebbezés elbírálására jogosult szervet illetően a Ket. két, egymással szoros kölcsönhatásban álló (részben egy hatásköri, részben pedig egy szervezeti) kívánalmat támaszt. A célkitűzés mindkét esetben az, hogy legyen a fellebbezés elbírálására jogosult, az elsőfokú hatóságtól szervezeti, illetve feladatkör szempontjából elkülönülő szerv. E célkitűzés egyfelől az elsőfokú közigazgatási hatáskörök megállapítására, másfelől a közigazgatási szervezetrendszer kialakítására vonatkozik. A közigazgatási hatósági hatáskörök telepítését - figyelemmel a Ket. 19. § (1) bekezdésében fellelhető hatáskör-telepítési rendező elvre - a jogalkotó az adott közigazgatási ügyre vonatkozó jogszabályban köteles rendezni. E jogalkotói kötelezettség alaphelyzetben csak az elsőfokú hatósági hatáskör címzettjének megjelölésére vonatkozik, feltéve, hogy a fellebbezési fórum a Ket. 107-108. §-aiban foglalt esetek valamelyikének alapján minden kétséget kizáróan beazonosítható. Amennyiben a másodfokú hatósági hatáskör gyakorlója nem a 107- 108. §-ok szerinti valamely szerv, akkor - ugyancsak a Ket. 19. § (1) bekezdése alapján - a jogalkotói kötelezettség magában foglalja a fellebbezést elbíráló szervnek a tárgy szerinti jogszabályban történő konkrét megjelölését is. 107. § (1) Az önkormányzati hatósági ügyben átruházott hatáskörben hozott elsőfokú döntéssel szembeni fellebbezés elbírálása a képviselő-testület hatáskörébe tartozik. 1

(2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a közigazgatási hivatal jogosult a fellebbezés elbírálására, ha első fokon a) az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó hatósági ügyekben a polgármester, a főpolgármester, a közgyűlés elnöke, a jegyző, a főjegyző, a hatósági igazgatási társulás, a képviselő-testület hivatalának ügyintézője vagy a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetője, b) nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy járt el.




(3) A köztestület hatáskörébe utalt ügyben a fellebbezést törvényben vagy a köztestület alapszabályában, szervezeti szabályzatában meghatározott köztestületi szerv bírálja el, ilyen szerv hiányában az első fokon eljáró szerv határozatával szemben bírósági felülvizsgálatnak van helye. A törvény szóban forgó §-ai a fellebbezés elbírálásra jogosult szervek körét határozzák meg, nem követve tehát az Áe. jelenlegi gyakorlatát, amely e kérdést nem a fejezet keretében, hanem a záró rendelkezésekben található törvényhelyre utalva rendezi. A törvény alapelvet fogalmaz meg azáltal, hogy kimondja: a fellebbezési hatáskört, illetve szervezetrendszert úgy kell kialakítani, hogy minden fellebbezési ügyben legyen az elbírálásra jogosult pártatlan szerv, illetve a hatáskört megállapító jogszabályban az első és másodfokon eljáró hatóságot meg kell jelölni. A 107. § az olyan elsőfokon eljárt közigazgatási hatóságok esetében határozza meg a fellebbezési fórumrendszert, amelyeknél - az elsőfokon eljárt szerv speciális jogállása, sajátosságai következtében - nincsen hierarchikus felügyeleti szerv, azaz a fellebbezési jogkör telepítése nem magától értetődő. Így a szóban forgó § a helyi önkormányzat, a köztestületek, valamint a magánszféra (gazdálkodó szervezet, egyéni vállalkozó) adott ügytípusban jogalkalmazásra feljogosított szervei által elsőfokon elbírált hatósági ügyekben benyújtott fellebbezések elbírálására jogosult szerveket nevesíti. A § azon, első fokon eljáró közigazgatási szervek esetében határozza meg a fellebbezési fórumrendszert, amelyeknél - az első fokon eljárt szerv speciális jogállása, sajátosságai következtében - nincsen hierarchikus felügyeleti szerv, azaz a fellebbezési jogkör telepítése a Ket. 108. §-a alapján nem magától értetődő. Így a szóban forgó paragrafus - a helyi önkormányzat, illetve ennek szervei (külön kitérve a Ket. 19. § (2) bekezdése szerinti esetkörre), - a köztestületi önkormányzatok, valamint - a nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy által hozott elsőfokú hatósági döntések ellen benyújtott fellebbezések elbírálására jogosult szerveket nevesíti. A helyi önkormányzatok (illetve ezek szervei) esetében a fellebbezés elbírálására jogosult szerv meghatározása érdekében mindenekelőtt meg kell különböztetnünk egymástól az önkormányzati hatósági ügyeket, illetőleg az államigazgatási hatósági ügyeket. Önkormányzati hatósági ügynek minősülnek mindazok a hatósági jogkörök, amelyekben a helyi képviselő-testület (közgyűlés) - figyelemmel az Ötv. 109. §-ában foglalt rendelkezésre: a Ket. szabályainak megfelelő alkalmazásával - vagy átruházott hatáskörben (de ugyancsak a Ket. szabályainak megfelelő alkalmazásával) hozza meg a jelen törvény szerinti elsőfokú közigazgatási hatósági határozatot [ezzel kapcsolatban bővebben lásd a Ket. 19. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázatot]. Az Ötv. 11. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a képviselő-testület (közgyűlés) önkormányzati hatósági ügyben hozott határozata ellen nincs helye fellebbezésnek; s ugyanezen törvényhely harmadik bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ilyen határozatok felülvizsgálata jogszabálysértésre való hivatkozással a bíróságtól kérhető. Ami pedig az átruházott hatáskörben eljárva - a polgármester, bizottság stb. által - hozott elsőfokú döntéseket illeti, a Ket. jelen paragrafusa alapján (összhangban az Ötv. 11. §-ának (2) bekezdésével) az ezekkel szembeni fellebbezés elbírálása a képviselő-testület (közgyűlés) hatáskörébe tartozik. Ide kapcsolódóan szükséges még annak megjegyzése, hogy a képviselő-testület másodfokon hozott határozata ellenében szintén van helye bírósági felülvizsgálatnak (mindezzel kapcsolatban lásd az Ötv. 11. §-ának (3) bekezdését is). Más a helyzet a helyi önkormányzatokhoz telepített államigazgatási hatósági ügyeket illetően. E jogköröket - figyelemmel az Ötv. 7. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra - a törvények vagy kormányrendeletek a jegyzőhöz, főjegyzőhöz, illetőleg kivételesen a polgármesterhez, főpolgármesterhez, megyei közgyűlési elnökhöz, valamint a polgármesteri hivatal ügyintézőjéhez telepíthetik. Továbbá a felsoroltakon túl a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetője [Ötv. 61. § (4) bek. ], illetőleg hatósági igazgatási társulás [Ötv. 42. § (1) bek.] járhat el államigazgatási hatósági ügyekben első fokon. Ide kapcsolódóan még jeleznünk kell, hogy az államigazgatási hatósági ügyek telepítésénél a jogalkotónak van bizonyos szabályozási mozgástere. Ebből eredően megteheti, hogy bizonyos ügyek intézésére nem minden települési önkormányzati jegyzőt, hanem csak a kistérségi székhelytelepülés jegyzőjét jogosítja fel. Valamennyi esetben az elsőfokú hatósági határozat elleni fellebbezés elbírálására főszabályként a megyei (fővárosi) közigazgatási hivatal jogosult. Ettől azonban jogszabályban el lehet térni; ilyen eltérésre hozható fel példaként a települési önkormányzati jegyző által gyakorolt elsőfokú közlekedési hatósági jogkörök (például járdák építésének engedélyezése), amelyek vonatkozásában a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a megyei (fővárosi) közlekedési felügyelet [1988. évi I. törvény 46. § (2) bek.]. Köztestületi önkormányzat esetén a hatáskörében eljárva hozott elsőfokú hatósági határozat elleni fellebbezést törvényben (vagy ha a vonatkozó törvény ezt a kérdést nem szabályozza: a köztestület alapszabályában, szervezeti szabályzatában meghatározott) köztestületi szerv bírálja el. Erre példa a Magyar Mérnöki Kamara, illetve a Magyar Építész Kamara; a vonatkozó törvény értelmében az e köztestületekbe történő tagfelvételt elutasító területi kamarai határozat ellen a kézbesítéstől számított tizenöt napon belül fellebbezés nyújtható be az országos kamarához [1996. évi LVIII. törvény 26. § (2) bekezdése; de hasonló szabályozást találhatunk a Magyar Orvosi Kamaránál, a Magyar Ügyvédi Kamaránál, a Magyar Könyvvizsgálói Kamaránál, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamaránál stb.]. Amennyiben pedig sem a vonatkozó törvény, sem a köztestület alapszabálya (szervezeti szabálya) nem rendezné el ezt a kérdést, akkor a Ket. a köztestület elsőfokú határozatával szemben bírósági felülvizsgálatot biztosít.



Végül a jelen paragrafus rendezi a nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy [Ket. 12. § (3) bekezdés d) pontja; például kéményseprő cég, környezetvédelmi zöldkártyát kiadó szerviz stb.] határozata elleni fellebbezés kérdését. Esetükben - feltéve, hogy jogszabály másként nem rendelkezik - a közigazgatási hivatal vezetője számít a fellebbezés elbírálására jogosult szervnek. 1

108. § (1) A 107. §-ban nem említett, első fokon eljáró hatóság döntése ellen irányuló fellebbezést az első fokon eljáró hatóság felett irányítást gyakorló személy vagy szerv (a továbbiakban: felettes szerv) bírálja el. Felettes szerv hiányában a hatóság határozata, továbbá azon végzése ellen, mellyel szemben a 98. § (2) bekezdése szerint önálló fellebbezésnek lenne helye, bírósági felülvizsgálatnak van helye. (2) Ha valamely ügyfajta jellege indokolttá teszi az (1) bekezdésben, illetve a 107. §-ban foglaltaktól eltérő fellebbezési fórumrendszer kialakítását, a hatáskört megállapító törvényben, kormányrendeletben mind az első fokon eljáró, mind a fellebbezés elbírálására jogosult szervet meg kell jelölni. Mint láthattuk, a Ket. 107. §-a elrendezte a fellebbezés elbírálására jogosult szerv meghatározását mindazon esetekben, amikor ez nem kézenfekvő. Jelen paragrafus első bekezdése a kézenfekvő, a közigazgatási hierarchiából értelemszerűen adódó esetekről szól. Eszerint az előző paragrafusban nem említett, első fokon eljáró hatóság döntése ellen irányuló fellebbezést a felettes szerv bírálja el. Felettes szervnek az a szerv, illetve személy minősül, amely az első fokon eljárt hatóság felett az irányítási jogot gyakorolja. Példának okáért az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézete esetében felettes szerv az Országos Tisztifőorvosi Hivatal, vagy a körzeti földhivatal esetében a megyei földhivatal. Abban az esetben pedig, ha nincs felettes szerv (például a miniszter által hatósági ügyben hozott határozatnál; az Országos Rádió és Televízió Testület, a Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa, vagy a Közbeszerzési Döntőbizottság határozatainál) a hatósági határozatok, továbbá az önállóan megtámadható végzések ellenében bírósági felülvizsgálat indítható. Utolsó rendelkezésként a fellebbezés elbírálására jogosult szerv kérdéskör rendező elvei között, a törvény lehetőséget ad a jogalkotás számára az ebben, illetőleg a megelőző paragrafusban foglalt szabályoktól való eltérésre. Az eltérés törvényi feltétele rugalmas, lehetőséget biztosít az adott közigazgatási hatósági ügyfajta sajátosságainak tekintetbevételére, ahogyan a törvény e feltételt megfogalmazza: ha az eltérést valamely ügyfajta jellege indokolttá teszi. Ilyen esetben - összhangban a Ket. 19. § (1) bekezdésében található előírással - a hatáskört megállapító törvénynek, illetve kormányrendeletnek (tehát nem minden jogszabály jogosult eltérést kimondani) kifejezetten meg kell jelölnie mind az első fokon eljáró, mind pedig a fellebbezés elbírálására jogosult szervet. Bírósági felülvizsgálat 2

109. § (1) Az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője a hatóság jogerős határozatának felülvizsgálatát a határozat közlésétől számított harminc napon belül jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól a határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával. A keresetindítás határidejét törvény eltérően is meghatározhatja. 2

(2) Ha törvény alapján a végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, az ügyfél, továbbá a kifejezetten rá vonatkozó végzés esetében az eljárás egyéb résztvevője jogszabálysértésre hivatkozással kezdeményezheti a jogerős végzés bírósági felülvizsgálatát. Az elsőfokú végzés közvetlenül a bíróság előtt támadható meg, ha a végzést olyan hatóság hozta, amelynek - a kormányt ide nem értve - nincs felügyeleti szerve, továbbá akkor, ha törvény az ügyben az elsőfokú határozattal szemben is kizárja a fellebbezést, és a határozat bírósági felülvizsgálatát teszi lehetővé. A bíróság a végzést nemperes eljárásban vizsgálja felül. (3) A bírósági felülvizsgálatra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági eljárásban az ügyfél vagy az ügyfelek valamelyike a fellebbezési jogát kimerítette, vagy a fellebbezés e törvény rendelkezései szerint kizárt. (4) Ha az ügyfelek valamelyike a hatóság határozatával szemben bírósági felülvizsgálat iránti keresetet nyújtott be, a hatóság erről az ügy iratainak felterjesztésével egyidejűleg a többi ügyfelet értesíti. A Ket. 109-111. §-ai az ügyféli kezdeményezésre induló jogorvoslási formák közül a bírósági felülvizsgálati eljárással foglalkoznak. A jogorvoslati ügyfél (ideértve tehát a hatósági döntés rendelkező része által érintett személyeket is) bármely hatósági ügyben kérheti a bíróságtól a közigazgatási hatóság jogerős, tehát közigazgatási úton már meg nem támadható határozatának felülvizsgálatát. Az eljárás egyéb résztvevőit (tanú, szakértő stb.) e jogosultság azonban csak a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében illeti meg. A bírósági felülvizsgálat a fellebbezéshez képest szűkebben vonja meg a jogorvoslati kérelem (a kereset) hivatkozási alapját. Ugyanis amíg a rendes jogorvoslat körében a törvény az ügyféltől csupán annak állítását várja el, miszerint az elsőfokú határozat az ügyfél valamely jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét sérti, addig a bírósági felülvizsgálat a jogszabálysértésre hivatkozást követeli meg. A keresetlevélben az ügyfélnek kifejezetten - jogszabály, jogszabályhely megjelölésével - hivatkoznia kell a közigazgatási döntés teljes vagy részben jogellenességére, pontosabban fogalmazva arra, hogy megítélése szerint jogszabálysértés történt. Nem akadálya azonban a bírói gyakorlat szerint a felülvizsgálatnak, ha az ügyfél a keresetlevélben nem jelöli meg azt a konkrét jogszabályhelyet, amelyre a keresetet alapítja. A keresetlevélben megjelölt jogszabálynak nem feltétlenül kell magyar jogalkotó szervtől származnia, lehet az az Európai Unió kötelező jogi aktusa is.

1 Az első mondat szövegét módosította: 2006. évi CIX. törvény 2. § (1) i). 2 Megállapította: 2005. évi LXXXIII. törvény 327. §.



Értelemszerűen az ügyfél keresetlevélbeli hivatkozása egyaránt takarhat valós vagy vélt jogszabálysértést, ennek eldöntése az illetékes bíróság feladata. Az ügyfél jogszabálysértésre való hivatkozásának nincsen egyéb korlátja, mint a hatályos jog (csak hatályos, pontosabban a közigazgatási határozat meghozatala idején hatályos jogszabályra történhet a keresetlevélbeli hivatkozás). Ennél fogva a keresetlevélben egyaránt lehet hivatkozni anyagi, illetve eljárási jogszabálysértésre, valamely - az ügyfél megítélése szerint az adott ügyben releváns - hatályos jogi norma figyelmen kívül hagyására. Sőt, mint arra a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának egyik állásfoglalása rámutat: az ügyfél hivatkozása arra is vonatkozhat, hogy szerint a közigazgatási hatóság a határozat meghozatala során tévesen értelmezte az alkalmazott jogszabályt [KK 31. számú kollégiumi állásfoglalás]. A bírósági felülvizsgálat igénybevehetőségének (az ún. kereshetőségi jognak) alapvető előfeltétele, hogy - az ügyfél a közigazgatási eljárás során a fellebbezési jogát kimerítse (azaz az ügyben másodfokú határozat született, s ennek ellenében lehet bírósági felülvizsgálathoz folyamodni), vagy - az adott közigazgatási ügyfajtában a fellebbezés a Ket. 100. §-a alapján kizárt (azaz az elsőfokú közigazgatási döntés ellenében közvetlen bírósági felülvizsgálatnak van helye). Ha az adott hatósági ügyben több - akár azonos érdekű, akár ellenérdekű - ügyfél van, az első esetkör szerinti előfeltétel már azzal megvalósul, ha az ügyfelek valamelyike kimerítette a fellebbezési jogát. Ha az ügyfél a fellebbezési jogát nem merítette ki (akár egyáltalán nem fellebbezett, akár elkésettség miatt utasították el érdemi vizsgálat nélkül a fellebbezési kérelmét), s ennek ellenére keresetet nyújt be a bírósághoz, a bíróság köteles azt - a Pp. 130. § (1) bekezdésének c) pontja alapján - idézés kibocsátása nélkül elutasítani. E szabály értelemszerűen nem alkalmazható az olyan ügyfél esetében, aki ugyan nem vagy elkésetten fellebbezett, de ugyanabban az ügyben szereplő másik ügyfél szabályszerű fellebbezést adott be, s ennek alapján megszületett a másodfokú közigazgatási határozat. [KK 32. számú kollégiumi állásfoglalás] A bírósági felülvizsgálat kezdeményezésére irányuló keresetlevelet az ügyfél a közigazgatási határozat közlésétől számított harminc napon belül nyújthatja be. Törvény ettől eltérő keresetindítási határidőt is megállapíthat. Így például a Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa határozata, vagy a Közbeszerzési Döntőbizottság határozata ellenében tizenöt nap a keresetlevél benyújtására nyitva álló határidő [2003. évi C. törvény 47. § (1) bek.; 2003. évi CXXIX. törvény 347. § (1) bek.]. Ha az ügyfél a keresetlevél benyújtására megállapított határidőt elmulasztotta, akkor a Pp. szerinti igazolással élhet. A közigazgatási szerv a hozzá elkésetten benyújtott keresetlevelet nem utasíthatja el, hanem köteles azt a bírósághoz továbbítani. E kötelezettség fennáll abban az esetben is, ha az ügyfél igazolási kérelmet nem terjesztett elő. [Pp. 330. § (4) bek.] A keresetlevelet az ellen a közigazgatás szerv ellen kell benyújtani, amely - az ügyfél megítélése szerinti - jogszabálysértő, felülvizsgálni kért határozatot hozta. A keresetlevél alapján induló közigazgatási perben a pert megindító ügyfél felperesi, míg a felülvizsgálni kért hatósági határozatot meghozó közigazgatási szerv alperesi pozícióban van. Miként az az előzőekből is kitűnik, a bírósági felülvizsgálat jogintézményének fő tárgyát a közigazgatási hatósági határozatok, azaz a közigazgatási szerv érdemi döntései képezik. Azonban - az Áe. szabályozását meghaladva - az új törvény nyit az egyes eljárási kérdésekben hozott közigazgatási döntések bíróság előtti felülvizsgálhatósága felé, ugyanis lehetőséget ad meghatározott hatósági végzések bírósági felülvizsgálatára. Így a Ket. bírósági felülvizsgálati lehetőséget biztosít az ügyfélnek azon végzések tekintetében, amelyekre nézve bármely törvény önálló fellebbezési jogot biztosít, valamint az eljárás egyéb résztvevőjének a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezést tartalmazó bármely végzés tekintetében. Továbbá a Ket. alapján közvetlenül a bíróság előtt támadhatók meg azok az elsőfokú hatósági végzések, amelyeket egyfelől olyan hatóság hozott, melynek nincsen felügyeleti szerve, valamint másfelől olyan ügyfajtában hoztak, melynek körében valamely törvény alapján a fellebbezés kizárt. A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a keresettel megtámadott hatósági végzések tárgyában közigazgatási nemperes eljárásban hozza meg döntését, amely bírósági végzés ellen további jogorvoslatnak helye nincs (lásd a 2005. évi XVII. törvény 3. §-át ). 110. § (1) A keresetlevél benyújtásának a döntés végrehajtására nincs halasztó hatálya, az ügyfél azonban a keresetlevélben a döntés végrehajtásának felfüggesztését kérheti. A végrehajtás a kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomására jutásától annak elbírálásáig nem foganatosítható. 1

(2) A végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. 2/2006. Közigazgatási jogegységi határozat 1. A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perben a bíróság a határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában kizárólag kérelem alapján, indokolással ellátott végzésben dönthet. Ha a kérelmet a keresetlevél tartalmazza, a bíróságnak a határozatát az iratoknak a bírósághoz való érkezését követő nyolc napon belül, egyéb esetben ésszerű határidőn belül kell meghoznia. [Pp. 332. § (3) bekezdése, 2. § (1)-(2) bekezdései.] 2. A végzés rendelkező részének tartalmaznia kell a jogorvoslatra való kioktatást, illetve, hogy a kérelemnek helyt adó döntés a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható, és a törvényben meghatározott esetben azt is, hogy a felfüggesztés hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogokra is [Pp. 332. § (4) bekezdése, 2004. évi CXL. törvény 110. § (2) bekezdése]. (3) Nincs helye a végrehajtás felfüggesztésének, ha a határozat a) a polgári védelmi szolgálat ellátásával kapcsolatos kötelezettséget állapít meg, b) jogerős bírósági döntés végrehajtását szolgálja.

1 Lásd: 2/2006. Közigazgatási jogegységi határozat. Megjelent: Magyar Közlöny 2006/49.



A Ket. értelmében a keresetlevél benyújtásának a közigazgatási döntés végrehajtására nézve nincsen halasztó hatálya. A halasztó hatály kizárásának következtében a közigazgatási határozat a közléssel valóban jogerőssé válik, a benne foglaltak főszabály szerint végrehajthatók. Azonban az ügyfél a bírósági felülvizsgálat iránti keresetlevélében a döntés végrehajtásának felfüggesztését kérheti. A jogerős közigazgatási döntés végrehajtásának felfüggesztésére irányuló ügyféli indítvány közvetlen jogi hatása, hogy az indítvány elbírálásáig a végrehajtás nem foganatosítható. A felfüggesztés tárgyában a bíróság nyolc napon belül köteles meghozni a végrehajtást felfüggesztő, illetőleg az indítványt elutasító döntését. Erre irányuló döntéshozatala során a bíróságnak elsősorban azt kell megvizsgálnia, hogy az ügyfél keresetlevelében hivatkozott jogszabálysértés az ügy érdemi eldöntésére milyen hatással lehet, továbbá, hogy a közigazgatási határozat végrehajtása milyen visszafordíthatatlan következményekkel jár. A bíróság a végrehajtás felfüggesztése tárgyában végzéssel határoz, amely ellen fellebbezésnek van helye, ezért azt a bíróság indokolni köteles (lásd a 2/2006. Közigazgatási jogegységi határozatot). A végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. Vannak azonban kivételek, amikor a Ket. nem teszi lehetővé a végrehajtás felfüggesztését. E kivételes helyzetet a törvény taxatív módon az alábbi két határozat-fajtára nézve rögzíti: - polgári védelmi szolgálat ellátásával kapcsolatos kötelezettséget megállapító határozatok; - jogerős bírósági döntés végrehajtását szolgáló határozatok. 111. § (1) A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével jogszabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a hatóságot új eljárásra kötelezi. Törvény rendelkezhet úgy is, hogy meghatározott közigazgatási hatósági ügyben a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a közigazgatási döntést megváltoztathatja. (2) Ha a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság az ügy érdemében határozott, a hatóságnál ugyanabban az ügyben azonos tényállás mellett - a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által elrendelt új eljárás kivételével - nincs helye új eljárásnak. (3) A hatóságot a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkező része és indokolása köti, a megismételt eljárás és a határozathozatal során annak megfelelően köteles eljárni. A törvénynek ez a része az ügyféli kezdeményezésre induló jogorvoslati formák közül a bírósági felülvizsgálati eljárással, más szóval a közigazgatási perrel foglalkozik. Az új szabályozás részben megtartja a hatályos Áe. bevált rendelkezéseit (például keresetlevél benyújtására a jövőben is csupán jogszabálysértésre hivatkozással kerülhet sor, a fellebbezési jog ki nem merítése ezentúl is a bírósági felülvizsgálatból való kizárást eredményezi), ugyanakkor részben eltér a hatályos szabályozási irányoktól, megoldásoktól. A bírósági felülvizsgálati eljárás jogintézményének új elemei a következők: - A törvény értelmében a jövőben a keresetlevél benyújtása a közigazgatási határozat végrehajtása tekintetében nem jár automatikus halasztó hatállyal. A végrehajtás felfüggesztéséhez ugyanis - az ügyfél kifejezetten erre irányuló, és a keresetlevelébe foglalt kérése alapján - szükséges a bíróság felfüggesztő határozata. - Az Áe. jelenlegi állapotához képest a törvény el kívánja érni a közigazgatási ügyekben a bírósági út igénybevételének teljességét. Ennek céljából a törvény az Áe.-hez képest nem tartalmazza azokat az esetköröket, amelyeknél nincs helye a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatának. Ezen túlmenően - ugyanebből a célkitűzésből kiindulva - a törvény mellőzi az Áe. 72. §-a (4) bekezdésének a) pontjában szereplő további kivételekre szóló keretfelhatalmazást is. A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a felülvizsgálati eljárást értelemszerűen nem a Ket. szabályai alapján, hanem a rá irányadó eljárási szabályok (Pp. XX. Fejezete a közigazgatási perről) figyelembevételével folytatja le. A bíróság a közigazgatási per lefolytatásának eredményeképpen a következő ítéleteket hozhatja meg (a felsoroltaktól eltérő tartalmú érdemi döntés, például megállapító vagy marasztaló ítélet, a közigazgatási perben nem hozható): - jogszabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi; - ha ez szükségesnek mutatkozik: a hatályon kívül helyezéssel egyidejűleg a közigazgatási hatóságot új közigazgatási eljárás lefolytatására kötelezi; - törvényben meghatározott közigazgatási hatósági ügyfajtákban (például örökbefogadási ügyekben) a közigazgatási döntést megváltoztathatja; - az ügyfél (a felperes) keresetét elutasítja. Jogszabálysértés megállapítása esetén tehát főszabályként a bíróság a felülvizsgált közigazgatási határozat tekintetében kasszációs jogával él, a határozatot hatályon kívül helyezi. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy nem minden, a közigazgatási eljárásban bekövetkezett jogszabálysértés jár feltétlenül a határozat hatályon kívül helyezésével. Ugyanis figyelemmel a bírói gyakorlatra - olyan eljárási jogszabálysértés esetén, amely a közigazgatási hatósági ügy érdemi eldöntését nem befolyásolta, a kasszációs jog gyakorlása nem indokolt. Erre tekintettel a Ket. szóban forgó paragrafusa is tartalmazza azt a kitételt, miszerint a közigazgatási döntést a bíróság akkor helyezi hatályon kívül, ha - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - jogszabálysértést állapított meg. Eljárási jogszabálysértés esetében tehát akkor van helye a hatályon kívül helyezésnek, ha a jogszabálysértés jelentősnek minősül, kihatással van a közigazgatási hatósági ügy érdemi eldöntésére, és a bírósági eljárásban mindez nem orvosolható.



Szükség esetén a kasszációs jogkör gyakorlása (a jogszabálysértő közigazgatási határozat hatályon kívül helyezése) mellett a bíróság a közigazgatási szervet új eljárásra (megismételt eljárás) is kötelezi. Ilyen eset fordulhat elő például akkor, ha a közigazgatási perben a keresettel egyezően bizonyítást nyert, hogy a felülvizsgálni kért hatósági határozat jogszabálysértő; azonban a bíróság azt is megállapítja, hogy a határozat más jogszabály, más tényállás alapulvételével megfelel a hatályos jognak [KK 31. számú kollágiumi állásfoglalás]. A megismételt eljárásban a közigazgatási hatóságot a bírósági ítéletben foglaltak (ideértve annak indokolását is) kötik. Amennyiben a felülvizsgálni kért közigazgatási hatósági határozat tekintetében jogszabálysértés nem állapítható meg, illetőleg csak az ügy érdemét nem befolyásoló eljárási jogszabálysértés történt, továbbá az adott ügyfajtában nincs helye a határozat megváltoztatásának, a bíróság az ügyfél (felperes) keresetét elutasítja. A bíróságnak a közigazgatási perben hozott jogerős ítélete több fontos jogi következménnyel jár együtt. Ezek a következők: - a közigazgatási hatóságnál ugyanabban az ügyben azonos tényállás mellett - értelemszerűen a bíróság által elrendelt megismételt eljárás kivételével - nincs helye új eljárásnak; - a megismételt eljárásban a hatóságot köti a bíróság határozatának rendelkező része és indokolása, az eljárás és a határozathozatal során köteles ennek figyelembevételével eljárni. Újrafelvételi eljárás 112. § (1) Ha az ügyfélnek a jogerős határozattal lezárt ügyben a határozat jogerőre emelkedését követően jutott tudomására a határozat meghozatala előtt már meglévő, az eljárásban még el nem bírált és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy más bizonyíték, a tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül újrafelvételi kérelmet nyújthat be, feltéve, hogy elbírálása esetén az ügyfélre kedvezőbb határozatot eredményezett volna. (2) Nem nyújtható be újrafelvételi kérelem a) a jogerős határozat meghozatala után bekövetkezett tényre, illetve a jogi szabályozásban bekövetkezett változásra alapozva, b) ha az ügyben bírósági felülvizsgálat van folyamatban, vagy a bírósági felülvizsgálat során a bíróság határozatot hozott, c) ha a közigazgatási határozat jogerőre emelkedésétől számítva hat hónap eltelt, d) ha azt jogszabály kizárja. (3) Törvény kivételesen, az ügyfél különös méltánylást érdemlő érdekére tekintettel a (2) bekezdés c) pontja szerinti határidőnél hosszabb, de három évet meg nem haladó jogvesztő határidőt is meghatározhat az újrafelvételi kérelem benyújtására, feltéve hogy az újrafelvételi eljárásban hozott döntés mások jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét nem érinti. (4) Az újrafelvételi kérelmet az első fokon eljáró hatóság bírálja el. (5) Az újrafelvételi kérelmet a hatóság elutasítja, ha a) az a (2) bekezdésben meghatározott okból nem nyújtható be, b) az ügyfél által az újrafelvétel alapjául megjelölt ok nem teszi indokolttá a határozat módosítását vagy visszavonását. (6) Az újrafelvételi eljárásban a hatóság a jogerős határozatát módosíthatja, visszavonhatja, vagy az utóbb ismertté vált tényállásnak megfelelő új döntést hozhat. E döntés ellen jogorvoslatnak az általános szabályok szerint van helye. (7) Az újrafelvételi eljárásban hozott döntés a jogerős határozat alapján jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra csak akkor hat ki, ha az újonnan ismertté vált tények vagy bizonyítékok ismeretében a jogerős határozat jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélküli megsemmisítésének lenne helye. (8) Ha az újrafelvételi eljárásban a kötelezettséget megállapító jogerős határozat megváltoztatása vagy visszavonása várható, a hatóság hivatalból intézkedik a folyamatban lévő végrehajtás felfüggesztéséről. (9) Ha az újonnan ismertté vált tények alapján a jogerős határozatban megállapított kötelezettség elrendelésének - részben vagy egészben - nem lett volna helye, az újrafelvételi eljárásban intézkedni kell a kérelem benyújtásáig, illetve a végrehajtás felfüggesztéséig történt teljesítéssel (végrehajtással) kialakult helyzet rendezéséről, a kötelezettnek alaptalanul okozott joghátrány megszüntetéséről, valamint az okozott kár és eljárási költség megtérítéséről. A törvény 112. §-a egy, a közigazgatási eljárásban eddig ismeretlen új jogorvoslási formát, az ügyféli kérelemre induló újrafelvételi eljárást vezet be. Újrafelvételi eljárásnak kizárólag - szemben az eddig tárgyal, ügyféli kezdeményezésre indult jogorvoslási formákkal, amelyek bizonyos korlátokkal a hatósági végzések megtámadására is lehetőséget adnak - csak közigazgatási hatósági határozat esetében van helye. Az újrafelvételi kérelem benyújtása szempontjából - szemben a bírósági felülvizsgálattal - érdektelen, hogy az adott ügyben az ügyfél kimerítette-e a fellebbezési jogát. Az ügyfél akkor nyújthat be a jogerős határozattal lezárt közigazgatási ügyben újrafelvétel iránti kérelmet, ha - a hozott hatósági döntés közigazgatási szakban emelkedett jogerőre (azaz nincs a bíróságnak az ügyben érdemi határozata ebben az esetben ugyanis nem a közigazgatási újrafelvételi eljárás, hanem a Pp.-ben szabályozott perújítás áll az ügyfél rendelkezésére), és - az ügyfélnek csak a határozat jogerőre emelkedése után jutott tudomására valamely, a határozat meghozatala előtt már meglevő, az eljárásban még el nem bírált és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy bizonyíték, és - az újonnan felmerült lényeges tény, adat vagy bizonyíték elbírálása esetén ez az ügyfélre nézve kedvezőbb tartalmú határozatot eredményezett volna. A fenti előfeltételeken túl az újrafelvétel jogintézményénél is fontos szempontot képez a jogbiztonság előtérbe helyezése. Ezért a törvény nem biztosít parttalan és időben korlátlan lehetőséget a felmerülő releváns új tényeknek, adatoknak vagy más bizonyítékoknak ahhoz, hogy rájuk alapozva az eredeti jogerős határozat módosításra, vagy visszavonásra kerüljön. Ekképpen fontos eleme a szabályozásnak a határidő, illetőleg a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme.



Újrafelvételi eljárás megindítására vonatkozó kérelem benyújtására az ügyfél csak meghatározott időtartamon belül jogosult. A törvényi határidő egyfelől egy szubjektív elemhez (az új ténynek, adatnak vagy más bizonyítéknak az ügyfél tudomására jutása), másfelől pedig a jogbiztonsághoz fűződő közérdekhez (egy bizonyos időn túl már nem lehessen megbolygatni a jogerős hatósági határozatokat) igazodik. Az időskálán mozogva az adott közigazgatási hatósági határozat jogerőre emelkedésének napjától számított hat hónapon keresztül van lehetőség újrafelvételi eljárás iránti kérelem előterjesztésére. Ezen időtartamon belül a másik fontos időtényező az a nap, amikor az ügyfél tudomást szerez a releváns új tényről, adatról vagy más bizonyítékról. Az ügyfél a tudomására jutást követő naptól számított tizenöt napos időtartam alatt jogosult újrafelvételi eljárást kezdeményezni, e határidő elmulasztása esetén az ügyfél igazolási kérelemmel élhet. Amennyiben azonban az ügyfél a hat hónapos határidő lejárta előtt például három nappal szerez tudomást az új tényről, adatról vagy más bizonyítékról, ez esetben a kérelem benyújtására nyitva álló idő a hat hónapos határidőből hátralevő idővel egyenlő. A hat hónapos határidő tehát jogvesztő. A jogvesztő határidő természetesen az igazolási kérelem benyújthatóságát is érinti, a szubjektív (tizenöt napos) határidőt elmulasztó ügyfél számára az igazolási kérelem benyújtására nyitva álló utolsó időpont az újrafelvételi kérelem benyújtására nyitva álló hat hónapos időtartam utolsó napja. A Ket. az általa meghatározott hat hónapos határidőt főszabálynak szánja, elfogadva, hogy különös méltánylást érdemlő esetekben ettől az objektív határidőtől az ügyfél érdekében - azaz hat hónapnál hosszabb határidő kimondásával - el lehessen térni. Ilyen eltérést azonban kizárólag törvényben lehet megállapítani, oly módon, hogy az adott közigazgatási ügyfajtában (a határozat jogerőre emelkedésétől számított) legfeljebb három éven belül kezdeményezhető az újrafelvételi eljárás. A hosszabb határidő alkalmazásának azonban feltétele, hogy az újrafelvételi eljárás lezárásaképpen hozott új határozat mások jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét nem érinti (mint láthattuk ilyen feltétel az alap-határidő esetében nincs). A Ket. főszabályától eltérően megállapított, legfeljebb három éves objektív határidő értelemszerűen ugyancsak jogvesztőnek minősül. Ugyancsak érvényre kell juttatni ezen új jogorvoslási forma esetében is a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelmét. Erre figyelemmel a Ket. kimondja, hogy az újrafelvételi eljárásban hozott hatósági határozat az eredeti jogerős határozat alapján jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra főszabályként nem hat ki. Az újrafelvételi eljárást lezáró határozat akkor érinti e jogokat, ha az újonnan ismertté vált tény, adat vagy más bizonyíték figyelembevételével a jogerős határozat jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélküli megsemmisítésének lenne helye (azaz az újrafelvételi eljárásban a Ket. 121. § (1) bekezdése alapján megállapított semmisségi okok valamelyikének fennállására derült fény). Az újrafelvételi kérelem elbírálására az a közigazgatási hatóság jogosult, amely az elsőfokú határozatot hozta, tehát abban az esetben is, ha az adott ügyben született másodfokú határozat. E hatáskörtelepítési szabály csak látszólagosan okozhat feszültséget - az esetek jórészében egymással hierarchikus kapcsolatban álló - elsőfokú és másodfokú közigazgatási hatóságok között. Ugyanis az újrafelvételi eljárásban az elsőfokú hatóság olyan új bizonyítékot, tényt stb. vizsgál, amely az ügyben jogerős határozatot hozó hatóság előtt nem volt ismert. Azaz, ha a jogerős határozatot a másodfokú hatóság hozta, az újrafelvételi eljárás semmiképpen nem jelentheti e határozat törvényességi vagy szakmai felülvizsgálatát, csupán az addig nem ismert új bizonyítékkal, ténnyel stb. adekvát jogorvoslatot eredményez. (SzB 27. áf.) Eljárása során az elsőfokú hatóság első lépcsőben azt vizsgálja meg, hogy az újrafelvételi eljárás megindításának törvényi előfeltételei fennállnak-e, a Ket. alapján benyújtható-e egyáltalán az újrafelvétel iránti kérelem. A törvény meghatározza mindazon eseteket, amelyeknél kizárt az újrafelvételi eljárás iránti kérelem benyújtása, eszerint nem nyújtható be ilyen kérelem, ha - azt az ügyfél a jogerős határozat meghozatala után bekövetkezett tényre, adatra, vagy más bizonyítékra alapozza, - abban a jogi szabályozásban bekövetkezett változásra hivatkoznak (itt meg kell jegyezni, hogy ezen kizáró eset megjelenítése a törvényben - a jogrendszer alapelveire, logikájára tekintettel - véleményünk szerint nem volt feltétlenül szükséges, mivel nyilvánvalóan beleértendő az elsőként említett kizárási okba), - az ügyben már bírósági felülvizsgálat van folyamatban, - a bíróság az ügyben már határozatot hozott, - a jogerőre emelkedésétől számítva hat hónap eltelt, vagy - valamely ügyfajtában az újrafelvételt jogszabály kizárja. Amennyiben az ügyfél mégis benyújtaná a kérelmet, azt az eljáró elsőfokú közigazgatási hatóság köteles elutasítani. A felsorolt kizáró okok hiányában az elsőfokú közigazgatási hatóság az újrafelvételi kérelemben foglaltak érdemi megvizsgálásába bocsátkozik. Ennek során az elsőfokú eljárásra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával a beterjesztett új adat, tény vagy más bizonyíték felhasználásával megállapítja az új tényállást. Ha vizsgálata eredményeképpen azt állapítja meg, hogy az új tényállásra tekintettel az eredeti határozat nem tartható fenn, a következő határozatokat hozhatja meg: - jogerős határozatát módosítja, - jogerős határozatát visszavonja, vagy - az új tényállásnak megfelelő új határozatot hoz (s egyúttal eredeti határozatát értelemszerűen visszavonja). Ha az új tényállás nem teszi indokolttá az előbbi határozatok valamelyikét, az ügyfél újrafelvételi kérelmét elutasítja. E határozatok ellen az általános szabályok szerint jogorvoslatnak (fellebbezésnek, vagy ha ez kizárt, akkor közvetlen bírósági felülvizsgálatnak) van helye.



Mint láthattuk, az újrafelvételi eljárás minden esetben egy, a közigazgatási ügyszakban (első vagy másodfokon) jogerőre emelkedett hatósági határozat közigazgatáson belüli felülvizsgálatára irányul. Ugyanakkor a jogerő bekövetkezése valószínűsíti, hogy az adott ügyben - akár önkéntes jogkövetés formájában, akár a jelen törvény szerinti végrehajtási eljárás közben jöttével - folyamatban van, vagy már megtörtént a határozatban foglalt kötelezettség végrehajtása. Erre figyelemmel, ha már a tényállás tisztázását megelőzően, például az újrafelvételi kérelem tartalma alapján az elsőfokú közigazgatási hatóság azt valószínűsíti, hogy az eredeti jogerős határozatban megállapított kötelezettség nem lesz fenntartható, akkor köteles a folyamatban levő végrehajtást felfüggesztése (Ket. 148. §) iránt intézkedni. Ha pedig az újrafelvételi eljárás végén a közigazgatási hatóság megállapítja, hogy az új tényállás alapulvételével részben vagy egészben nem lett volna helye a jogerős határozatban foglalt kötelezettség elrendelésének, az ezt orvosló határozatával egyidejűleg intézkednie kell az eredeti határozat végrehajtása nyomán kialakult helyzet rendezéséről; így különösen - az adott ügy konkrét körülményeitől függően - az ügyfélnek alaptalanul okozott joghátrány megszüntetéséről, továbbá az ügyfélnek okozott kár, valamint az ügyfél által viselt eljárási költség megtérítéséről. Méltányossági eljárás 113. § (1) Az ügyfél a jogerős határozatot hozó hatóságtól a nem jogszabálysértő határozat módosítását vagy visszavonását kérheti, ha annak végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkezett okból méltánytalanul súlyos hátrányt okoz, és a végrehajtási eljárásban méltányosság nem gyakorolható. (2) A határozat méltányosságból való módosítására vagy visszavonására csak kivételesen és a következő együttes feltételek fennállása esetén kerülhet sor: a) az eljáró hatóság hatáskörét megállapító jogszabály ezt nem zárja ki, b) az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél vagy az ellenérdekű ügyfél hozzájárul a határozatnak a kérelem szerinti módosításához, c) a módosítás vagy visszavonás nem sért közérdeket, d) a határozat jogerőre emelkedése óta egy év, vagy ha a jogerős határozatban megállapított teljesítési határidő egy évnél hosszabb, a teljesítési határidő még nem telt el. (3) A jogi szabályozásnak a határozat meghozatala utáni megváltozása nem ad alapot méltányossági kérelem benyújtására. (4) A méltányossági kérelem tárgyában a hatóság jogorvoslattal nem támadható határozattal dönt. A törvény egy, a közigazgatási eljárásban eddig ismeretlen új jogorvoslati forma, az ügyfél kérelmére induló újrafelvételi eljárás bevezetését indítványozza. Ennek alkalmazására akkor kerülhet sor, ha - a hozott döntés közigazgatási szakban emelkedett jogerőre (azaz nincs a bíróságnak az ügyben érdemi határozata; ebben az esetben ugyanis nem a közigazgatási újrafelvételi eljárás, hanem a Pp.-ben szabályozott perújítás áll az ügyfél rendelkezésére), és - az ügyfélnek csak a határozat jogerőre emelkedése után jutott tudomására valamely, a határozat meghozatala előtt már meglevő és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy bizonyíték. Mindezeken túl az újrafelvétel jogintézményénél is fontos szempont a jogbiztonság előtérbe helyezése. Ezért a törvény nem biztosít parttalan lehetőséget a felmerülő releváns új tények felhasználásának, adatoknak vagy más bizonyítékoknak, ekképpen figyelembevételükre - összhangban a közigazgatási eljárásjog más területein megvalósuló szabályozásokkal - csak meghatározott időtartamon (a határozat jogerőre emelkedésétől számított hat hónapon) belül nyílik lehetőség. Ugyancsak érvényre kell juttatni ezen új jogorvoslati forma esetében is a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelmét. A törvény ugyanitt tartalmazza a szintén új jogintézményt, a méltányossági eljárást. Ennek csak akkor lehet helye, ha a döntés végrehajtása (teljesítése) a kötelezettre a döntés meghozatalát követően bekövetkezett okból igen súlyos hátrányt okoz. A méltányosság gyakorlásának egyéb törvényi feltételeit a módosítás taxatíve felsorolja. Hasonlóan az újrafelvételi eljáráshoz a törvény jelen paragrafusa is egy új jogorvoslási intézmény, a méltányossági eljárás bevezetéséről rendelkezik, legalábbis a közigazgatási eljárás általános szabályainak szintjén. A méltányossági eljárás konstrukciója ugyanis nem teljesen ismeretlen a magyar közigazgatási jogban. Az adóigazgatási eljárásban ugyanis már jó ideje ismert -döntően természetes személy részére és szociálpolitikai megfontolásból - az egyes fizetési kötelezettségek méltányossági alapon történő mérséklését vagy elengedését kérő speciális eljárás (2003. évi XCII. törvény 134. §). A Ket. erre a gondolati alapra felépítve, de az adóméltányossági jogintézménynél szélesebb keretben (például nem preferálva a természetes személyeket) és egy lényegi többlet-feltétel (a méltányosság csak a határozathozatal után bekövetkezett okra, körülményre alapozható) előírásával kreálta a méltányossági eljárás jogintézményét. Méltányossági kérelem - hasonlóképpen az újrafelvételhez - a jogerős közigazgatási hatósági határozat esetében terjeszthető elő. E kérelmében az ügyfél a nem jogszabálysértő határozat módosítását vagy visszavonását kérheti attól a közigazgatási hatóságtól, amely a jogerős határozatot hozta. A méltányossági kérelem alapjaként az ügyfél azon állítása szolgál, miszerint a jogerős határozatban foglalt kötelezettség végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkezett okból méltánytalanul súlyos hátrányt okoz. Tehát a határozat meghozatala idején már létező okra történő hivatkozás a méltányossági kérelem elutasítását vetíti előre. Fontos azonban jelezni, hogy a Ket. nem tekinti a határozathozatal után bekövetkező oknak a jogi szabályozásban a határozat meghozatala után bekövetkező változást, erre hivatkozva tehát nem adható be méltányossági kérelem. A határozat méltányossági alapon történő módosítására vagy visszavonására csak kivételes jelleggel és a következő feltételek együttes fennállása esetén kerülhet sor: - az eljáró hatóság hatáskörét megállapító jogszabály ezt nem zárja ki,



- az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél, vagy az ellenérdekű ügyfél hozzájárul a határozatnak a kérelem szerinti módosításához, - a módosítás vagy visszavonás nem sérti a közérdeket, - a határozat jogerőre emelkedése óta egy év, vagy ha a jogerős határozatban megállapított teljesítési határidő egy évnél hosszabb, a teljesítési határidő még nem telt el. A méltányossági kérelem tárgyában az eredeti jogerős határozatot hozó közigazgatási hatóság jogosult az eljárás lefolytatására. Tehát attól függően, hogy az adott ügyfajtában egyfokú vagy kétfokú a közigazgatási ügyszak, illetőleg, hogy kétfokúság esetén történt-e fellebbezés, az elsőfokú vagy a másodfokú hatóság hozza meg az ügy körülményeitől függően - az eredeti jogerős határozatot módosító, - az eredeti jogerős határozatot visszavonó, vagy - a méltányossági kérelmet elutasító határozatot. E határozatok ellen sem fellebbezés, sem bírósági felülvizsgálat iránti kereset benyújtásának nincs helye. A jogorvoslati fejezet második része a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárásokat szabályozza. Ezekkel kapcsolatban elöljáróban néhány sajátosságra, illetve közös elemre szükséges ráirányítani a figyelmet. Minthogy a Ket. VII. Fejezet ezen részében szabályozott döntés-felülvizsgálati eljárások kivétel nélkül hivatalból indulnak, az érintett ügyfél (ügyfelek) szempontjából garanciális jelentőséggel bír, hogy minderről értesüljenek és meg tudják tenni a szerintük szükséges jogi lépéseket. Erre figyelemmel - és egyúttal több eljárási alapelvet is érvényre juttató módon - a törvény a hatóság számára értesítési kötelezettséget ír elő, amelynek a hatóság főszabályként az eljárás megindításától számított öt napon belül köteles eleget tenni [Ket. 29. § (2) bekezdése]. Hivatalbóli döntés-felülvizsgálatra kizárólag csak jogszabálysértés esetén kerülhet sor, azaz e körben - szemben a fellebbezéssel - az ügyfélnek a jogszabálysértés körén kívül eső sérelmei (például méltánytalannak tekinti az eredeti döntést), vagy akár a hatóság időközben felmerült célszerűségi megfontolásai (például költségvetési megfontolásból a segély mérséklését tartja szükségesnek) irrelevánsak. A hivatalbóli döntés-felülvizsgálat általában jogerős döntés ellen irányul, kivéve a saját hatáskörben történő döntés-módosítás, illetve -visszavonás alapesetét, amelynél a jogerőssé válást megelőzően is sor kerülhet a döntés felülvizsgálatára. E kivételtől eltekintve viszont a Ket. - vagy kifejezetten utal a jogerőre, lásd a felügyeleti jogkör gyakorlásának speciális eseteit (alkotmánybírósági határozat, illetve ügyészi óvás alapján indult eljárások), valamint a saját hatáskörben - ügyészi óvás alapján - történő döntés-módosítás, illetve - visszavonás; - vagy az a törvény szöveg-összefüggéseiből következik, mint a felügyeleti jogkör gyakorlásának alapesetében. A jogbiztonság, illetőleg az ügyfél érdeke egyaránt megkívánja, hogy a közigazgatási hatóság döntései egy bizonyos idő eltelte után véglegessé, visszafordíthatatlanná váljanak, tekintet nélkül a döntés jogszabálysértő tartalmára. Erre figyelemmel a törvény minden esetben - az egyes jogorvoslati fajtáknál, illetve egyes fajtáknál még azon belül is eltérő - időbeli korlátokat állít fel, amelynek eltelte után már nincs lehetőség a hivatalbóli döntés-felülvizsgálatra. A törvény alapelvei között szerepel, hogy a hatóság védelemben köteles részesíteni az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogait [Ket. 1. § (4) bek.]. A jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme kiemelkedő fontossággal bír a hivatalból indított döntés-felülvizsgálati eljárásokban, azonban lényeges annak kihangsúlyozása, hogy e védelem nem korlátok nélküli (lásd példának okáért az Alkotmánybíróság határozata alapján induló felügyeleti eljárást, vagy a semmisség jogintézményét). Említettük, hogy a hivatalbóli döntés-felülvizsgálati eljárások körében a hatóság jogorvoslata jellemzően (van kivétel!) jogerős hatósági döntésekre irányul. A jogerős hatósági döntésben foglaltak rendszerint teljesülnek. A döntés jogszabálysértésre tekintettel történő utólagos megváltoztatása (módosítása) vagy megsemmisítése (visszavonása) esetén viszont a végrehajtás (vagy részleges végrehajtás) nyomán beállott következményeket is a lehetőségekhez képest orvosolni szükséges. Hasonló szükséglet nem jogerős határozatnál is felmerülhet, ha a hatóság annak azonnali végrehajtását rendelte el. Következésképpen a hivatalbóli döntés-felülvizsgálatnak szükségképpen az orvoslásra, illetőleg a korábbi állapot helyreállítására irányuló elemet is kell tartalmaznia. B) Hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárások A döntés módosítása vagy visszavonása 114. § (1) Ha a hatóság megállapítja, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért, a döntését módosíthatja vagy visszavonhatja. (2) Az (1) bekezdés szerinti eljárás lefolytatására - az Alkotmánybíróság határozata vagy ügyészi óvás alapján indított eljárás kivételével - a hatóság csak egy ízben, és ha törvény eltérően nem rendelkezik, a határozat közlésétől számított egy éven belül jogosult. (3) A döntést a hatósági nyilvántartásba, illetve a hatósági igazolványba felvett téves bejegyzés, valamint az állampolgársági bizonyítvány ténymegállapítása kivételével nem lehet módosítani vagy visszavonni, ha az jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot sértene. (4) A határozat módosítását vagy visszavonását jogszabály kizárhatja vagy feltételhez kötheti. (5) A döntés ügyészi óvás nyomán történő módosítására vagy visszavonására a 118. és a 120. §-ban foglaltak irányadók. (6) A hatóság döntésének semmisségi ok alapján történő visszavonására a 121. § rendelkezéseit kell alkalmazni.



A hivatalból lefolytatható eljárások köréből a korábbi saját döntés módosítására, illetve visszavonására irányuló eljárást szabályozza a törvény ezen §-a. A közigazgatási hatóság a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok sérelme nélkül a határozatát hivatalból folytatott eljárásba a döntés meghozatalától számított egy éven belül módosíthatja, vagy visszavonhatja. Ennek feltétele, hogy előzetesen megállapítsa a jogszabálysértés tényét. A döntés módosításának és visszavonásának korlátját jelenti, ha a döntést fellebbezési eljárásban felülvizsgálták, illetve az ügyben a közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálata megtörtént. A hivatalbóli eljárások köréből a saját hatáskörben megvalósított és a korábbi saját döntés módosítására, illetve visszavonására irányuló eljárást szabályozza a törvény ezen paragrafusa. Ezt az esetet mindenképpen el kell határolnunk a korábban tárgyalt, az ügyfél fellebbezési kérelmének eredményeképpen bekövetkező és ugyancsak saját hatáskörben eszközölt döntés-módosítástól, illetve -visszavonástól (Ket. 103. §). E két jogintézményt nemcsak a kezdeményezés különbözősége (az ügyfél szerepe teljesen eltérő, az egyiknél aktív tényezőként van jelen, a másik esetben viszont nincs ráhatása az eljárás megindítására), hanem az alkalmazhatóság feltételei (az egyik esetben a jogszabálysértés alapfeltétel, a másiknál jogszabálysértésre való hivatkozás, illetve célszerűségi-méltányossági elem egyaránt előfordulhat; eltérő időhatárokban alkalmazható a két jogintézmény stb.) is markánsan megkülönböztetik. Csupán annyi azonos a két jogintézményben, hogy a jogorvoslati eljárást lefolytató szerv mindig az a közigazgatási (jellemzően, de nem kizárólagosan az elsőfokú) hatóság, amelyik a jogorvoslás tárgyát képező hatósági döntést (határozatot, vagy végzést) meghozta. Hivatalbóli döntés-módosításra, illetőleg -visszavonásra az alábbi esetekben kerülhet sor: - a hatósági döntést meghozó közigazgatási szerv saját maga észleli (például egy belső vezetői ellenőrzés eredményeként) a döntés jogszabálysértő voltát - ebben az esetben a jelen paragrafus szerinti feltételek mellett van helye módosításnak, illetve visszavonásnak; - ügyészi óvás alapján (feltéve, hogy az ügyész az óvását nem a felügyeleti szervhez nyújtja be) - ekkor a módosítás, illetve visszavonás feltételeit nem a szóban forgó paragrafus, hanem a Ket. 118. és 120. §-okban foglaltak, valamint az ügyészségi törvény határozzák meg (lásd a Ket. 118., illetve120. §-oknál leírt magyarázatokat); - semmisségi ok alapján - ekkor szintén nem az e paragrafusban foglaltak, hanem a Ket. 121. §-a az irányadó (lásd az ott leírtakat). Noha a törvény kifejezetten nem szól róla, mégis értelemszerűen, a Ket.-ből levezethető módon van egy negyedik lehetséges esetköre is a saját hatáskörben történő döntés-módosításnak, illetve -visszavonásnak. Amennyiben a döntést hozó közigazgatási hatóság felügyeleti szerve az általa lefolytatott vizsgálat során észleli a jogszabálysértő döntést, ezt minden további nélkül jelezheti az első fokon eljárt szervnek, amely e szignalizáció alapján a jelen paragrafus alapján megteszi a szükséges lépéseket. Ugyanis a felügyeleti szerv - a Ket. 115. § (2) bekezdésében található megfogalmazásra figyelemmel jogszabálysértő döntés észlelése s az egyéb feltételek (például még nem telt el öt év a jogerőre emelkedés óta) esetén sem köteles arra, hogy maga változtassa meg vagy semmisítse meg a jogszabálysértő döntést. Különösen az elsőfokú hatóság és a felügyeleti szerv közötti jó munkakapcsolat alapot adhat arra, hogy a felügyeleti szerv - felügyeleti jogkörének gyakorlása helyett, saját magát is tehermentesítve - mintegy felkínálja a lehetőséget az elsőfokú hatóságnak a jogszabálysértő döntés korrigálására. Ilyen esetben természetesen a felügyeleti szerv akkor jár el helyesen, ha az elsőfokú hatóság jogorvoslati döntését újfent megvizsgálja, s amennyiben a jogszabálysértő helyzet részben vagy egészben még mindig fennáll, gyakorolja felügyeleti jogkörét. Mindehhez kapcsolódóan meg kívánjuk jegyezni, hogy a felügyeleti szervnek nincs ilyen választási joga abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság határozata alapján, illetőleg a hozzá benyújtott ügyészi óvás alapján válik szükségessé a jogszabálysértő elsőfokú közigazgatási döntés orvoslása. Ezekben az esetekben ugyanis - a Ket. 117. § (1) bekezdésére, illetőleg 118. § (2) bekezdésére figyelemmel - a felügyeleti szerv köteles az ügyben eljárni. A Ket. több feltétel együttes meglétét írja elő a saját hatáskörben történő döntés-módosításhoz, illetve visszavonáshoz. Eszerint a szóban forgó döntés-felülvizsgálati jogkör akkor gyakorolható, ha - a döntés jogszabályt sért, - ügyféli fellebbezési kérelem nem érkezett, - a bíróság a felülvizsgálat iránti keresetet még nem bírálta el, - a felügyeleti szerv nem gyakorolta a Ket. 115. § (2) bekezdése szerinti felügyeleti jogkörét, - a határozat közlésétől kevesebb, mint egy év telt el (kivéve, ha törvény eltérően rendelkezik), - az adott döntést illetően még nem történt hivatalbóli módosítás, illetve visszavonás, - néhány kivételtől eltekintve nem sért jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokat, - jogszabály nem zárja ki a módosítást, illetve visszavonást, és - az megfelel a külön jogszabályban foglalt feltétel(ek)nek, amennyiben jogszabály a módosítást, illetve visszavonást feltételhez köti. Bármelyik, a fentiekben felsorolt feltétel hiánya kizárja a saját hatáskörben történő hivatalbóli döntés-módosítás, illetve -visszavonás gyakorolhatóságát. Ugyanakkor nem feltétele a döntés hivatalbóli módosításának vagy visszavonásának a határozat, illetve végzés jogerőre emelkedése; az e paragrafus szerinti jogorvoslatnak nem jogerős döntés esetében is helye lehet.



Alapfeltétele a hivatalbóli módosításnak, illetve visszavonásnak, hogy az eljárás a hatóság olyan döntésére irányuljon, amely valamely anyagi jogi vagy eljárásjogi jogszabályt sért. A jogszabálysértő döntésnek több oka lehet, a figyelmetlenségtől a tényállás nem megfelelő tisztázásán keresztül a hatályos jog nem kellő szintű ismeretéig igen széles a paletta. A konkrét ok a jelen jogorvoslási eszköz alkalmazása szemszögéből irreleváns, ennek a hibát elkövető ügyintézőre, illetve kiadmányozóra nézve van jelentősége (szóbeli figyelmeztetés, fegyelmi eljárás, büntető ügyben feljelentés tétele stb.). A személyi (jog)következmények differenciáltsága mellett magát a döntést illetően azonban egyértelmű a helyzet: a jogszabálysértést orvosolni kell, itt a közigazgatási hatóságnak - figyelemmel az Ket. 1. § (1) bekezdésének első mondatára - nem lehet más választása. A jogszabálysértés orvoslásának kétféle módja lehet, attól függően, hogy a konkrét jogszabálysértés befolyásolta-e a döntés tartalmát, avagy a konkrét jogszabálysértéstől függetlenül is ugyanazon tartalmú döntés született volna. Az első esetben (például a közigazgatási szerv hatáskör hiányában járt el, vagy határozatát megalapozatlan tényállásra építette) a hatóság köteles az eredeti döntését - a jogszabálysértés terjedelmével összhangban álló módon módosítani vagy visszavonni. A második esetben viszont (például az ügyintézési határidőre vonatkozó szabályok megsértése esetén) nyilvánvalóan nélkülözné az ésszerűséget az előbbi eszközök használata; ilyenkor más, nem jogorvoslati típusú eszközök (például szervezési intézkedések, továbbképzés elrendelése) alkalmazásával lehet elejét venni a jövőbeni hasonló jogszabálysértő döntéshozatalnak. Alapelve a jogorvoslási rendszereknek, hogy amennyiben az adott ügyben magasabb szintű jogorvoslati forma alkalmazására került sor, akkor már nincs helye alacsonyabb szintű jogorvoslati eljárás megindításának. Esetünkben két ügyféli jogorvoslati formát (fellebbezés, bírósági felülvizsgálat), illetőleg egy hivatalbóli jogorvoslati formát (felügyeleti eljárás) szükséges behatóbban megvizsgálni. A fellebbezés esetében a törvény úgy fogalmaz, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv által el nem bírált döntést illetően van lehetőség a jogszabálysértő döntés módosítására, illetve visszavonására. Ugyanakkor a törvény belső összefüggéseiből nyilvánvaló, hogy ez a jogi hatás - ti., hogy nincs lehetőség hivatalbóli módosításra, illetve visszavonásra - már a másodfokú döntés meghozatala előtt bizonyosan bekövetkezik. Kérdés, hogy vajon ez az időpont a fellebbezés beérkezéséhez vagy a fellebbezés felterjesztésének a másodfokú (a fellebbezés elbírálására jogosult) hatósághoz való beérkezéséhez, azaz a fellebbezési eljárás megindulásához kötődik-e. Helyesen elemezve a törvény szövegét arra a következtetésre jutunk, hogy az ügyfél kérelmének beérkezése (azaz nem a fellebbezési eljárás megindulása) jelenti azt az időpontot, amelyen túl már nincs helye hivatalbóli döntés-módosításnak, illetve -visszavonásnak. Ugyanis ekkortól az elsőfokú közigazgatási hatóságnak két választási lehetősége van: vagy - a Ket. 103. §-ban írt feltételek megvalósulása esetén - saját hatáskörben a fellebbezés alapján módosítja, illetve visszavonja korábbi döntését; vagy a fellebbezés alaptalannak minősítése esetén felterjeszti az ügyfél kérelmét a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez. Amennyiben az elsőfokú hatóság az első utat választja, a döntés-módosításra, illetve -visszavonásra már csak az ügyfél jogorvoslati kérelme alapján és nem hivatalból eljárva kerülhet sor (azaz a Ket. 103. §-a jelenti az alkalmazandó jogot); s e tényen az a körülmény sem változtat, ha adott esetben az ügyfél kérelmében megjelölt jogszabálysértés és a hivatal saját észlelése alapján kiderült jogszabálysértés teljesen eltér egymástól. A bírósági felülvizsgálat esetében némiképp más helyzettel állunk szemben. Elvileg itt is lehetne egy olyan olvasata az eljárási jogszabályoknak, hogy - akár a másodfokú döntést követő, akár közvetlen bírósági felülvizsgálatról van szó - szintén a kérelem (a keresetlevél) beérkezése váltja ki azt a jogi hatást, melynek következményeképpen már nem lehet szó hivatalbóli döntés-módosításról, illetve -visszavonásról. A bírósági felülvizsgálat iránti kereset tekintetében az elsőfokú határozatot hozó szervet - a felügyeleti szerve útján - a keresetlevél bírósághoz történő felterjesztésének kötelezettsége terheli [Pp. 330. § (1) bek.]. A Ket. tehát az ügyfél fellebbezési kérelme alapján saját hatáskörben történő jogorvoslathoz (Ket. 103. §) hasonló jogorvoslati eszközt nem bocsát kifejezett formában a megtámadott határozatot meghozó első- vagy másodfokú közigazgatási hatóság rendelkezésére. A Ket. jelen paragrafusa ugyanakkor tartalmazza a közigazgatási ügyben eljáró bíróság által el nem bírált döntés kitételt; s erre ráerősít a Pp. 337. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés is. Azaz: szemben a fellebbezéssel, a bírósági felülvizsgálat iránti keresetlevél benyújtása esetén nem a keresetlevél beérkezte, hanem a bíróság ítélete az a pont, amely megfosztja a közigazgatási hatóságot a jelen paragrafus szerinti saját hatáskörben való döntés-módosítás, illetve -visszavonás lehetőségétől. Jóllehet a törvény - szemben az előző két jogorvoslati formával - nem szól a felügyeleti jogkör [Ket. 115. § (2) bek.] gyakorlásának következtében előálló szituációról, mégis a törvényi összefüggésekből nem lehet kétséges, hogy a felügyeleti eljárás keretében elbírált hatósági döntés - hasonlóan az előző két jogorvoslati formához - ugyancsak kizárja az alsóbb szintű szerv által hivatalból alkalmazható döntés-módosítást, illetve -visszavonást. A kizáró jogi hatást ebben az esetben a felügyeleti eljárás megindításának időpontjától kell számítanunk. Elsősorban a jogbiztonság érdeke követeli meg a hivatalbóli döntés-módosítás, illetve -visszavonás gyakorolhatóságának időbeli korlátok közé szorítását. Ez az időkorlát a jogszabálysértő döntés közlésétől számított maximum egy év lehet. Amennyiben azonban a hatóság már gyakorolta e jogát, akkor a módosított döntés (a visszavont döntés itt értelmezhetetlen) újbóli módosításának vagy visszavonásának akkor sincs helye, ha még nem telt le az egy esztendő.



Felmerülhet kérdésként, hogy amennyiben az elsőfokú hatóság a döntését az ügyfél fellebbezése alapján módosítja (Ket. 103. §), ugyancsak beáll-e a módosított döntés újbóli módosításának, illetve visszavonásának tilalma. E kérdésre nemleges válasz adandó, minthogy a hatóság belső vizsgálata (melynek eredménye lehet valamely döntés jogszabálysértő voltának észlelése) jellemzően széleskörűbb és más szempontokat juttat érvényre, mint az alapvetően az ügyfél saját érdekére felépített fellebbezés alapján meginduló eljárás. Következésképpen a Ket. 114. §-ában foglalt, iméntiekben tárgyalt tilalom kizárólag az ugyanebben a paragrafusban szabályozott jogorvoslati formára vonatkozik, és nem érinti a 103. §-ban szabályozott esetkört. A jogbiztonság szempontjai mellett az ügyfél érdeke, a közigazgatási döntések stabilitásába vetett hit is diktálja a jogszabálysértő döntésből az ügyfélre háramló jog(ok) védelmét. Ahhoz azonban, hogy e védelem megillesse az ügyfelet két feltételnek (a jog jóhiszemű megszerzése és az így megszerzett jog tényleges gyakorlása) kell egyidejűleg érvényesülnie. Egyrészről a jogszabálysértő döntésben biztosított jog tekintetében az ügyféli jogszerzésnek jóhiszeműen kell megtörténnie. Például egy építési engedélyezés során az ügyfél nem köteles tudni, hogy a telek beépíthetőségének mértéke kevesebb, mint amit az eljáró hatóság az engedélyező határozatában kimond, így az ellenkező bizonyításáig jóhiszeműségét vélelmezni kell. Más a helyzet természetesen akkor, ha például az ügyfél építész vagy településrendezési szakember, vagy ha például az eljárás során felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint az ügyfél tudott a beépíthetőség tényleges mértékéről, azonban a határozatba hibás mérték-megjelölés került s e hibáját a hatóság nem vette észre. Másrészről a szóban forgó védelem beálltának az is feltétele, hogy a jóhiszeműen megszerzett jogát az ügyfél ténylegesen gyakorolja is. A tényleges joggyakorláshoz, s ekképpen a jogi védelem beálltához nem szükséges a gyakorlás befejezettsége vagy bizonyos szintre való eljutása (előbbi esetünket alapul véve: a ház felépítése vagy például legalább ötven százalékos készültségi foka), hanem elegendő a jog gyakorlásának a megkezdése (azaz esetünkben például a tereprendezési munkákat az ügyfél megrendelte). A jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme kizárja a jogszabálysértő hatósági döntés hivatalbóli módosítását, illetve visszavonását. E főszabály alól azonban a Ket. néhány kivételt állapít meg, melyeknél a jogszabálysértő döntés kiküszöbölését célzó hatósági jogorvoslatot nem akadályozza a szóban forgó védelem. E kivételek a következők: - a hatósági nyilvántartásba felvett téves bejegyzés; - a hatósági igazolványba felvett téves bejegyzés; valamint - az állampolgársági bizonyítvány ténymegállapítása. Bár a Ket. erről kifejezetten nem rendelkezik (a felügyeleti szervi jogorvoslatot illetően van ilyen rendelkezés, lásd a Ket. 115. §-t), mégis amennyiben a saját hatáskörben történő hivatalbóli módosítás, illetve visszavonás a közigazgatási hatóság olyan döntését érinti, amely már a döntés-felülvizsgálatot megelőzően jogerőre emelkedett, értelemszerűen gondoskodni kell az utólag jogszabálysértőnek talált döntés végrehajtásával előidézett, különösen az ügyfélre nézve hátrányos következmények elhárításáról is. Ekkor az elsőfokú hatóság akkor jár el helyesen, ha módosító, illetve visszavonó határozata - ha ez szükséges - kitér e következmények orvoslására, az eredeti állapot lehetőség szerinti helyreállítására is; ennek során értelemszerűen figyelembe vehetők a Ket. 115. § (5) bekezdésében foglaltak. Felügyeleti eljárás 115. § (1) A felügyeleti szerv jogosult hivatalból megvizsgálni az ügyben eljáró hatóság eljárását, illetve döntését, és ennek alapján a) megteszi a szükséges intézkedést a jogszabálysértő mulasztás felszámolására, b) gyakorolja - ha törvény másként nem rendelkezik - a (2) bekezdésben szabályozott felügyeleti jogkört. (2) Ha a hatóság döntése jogszabályt sért, a felügyeleti szerv azt megváltoztathatja vagy megsemmisítheti, és szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja. (3) Felügyeleti eljárás keretében a 12. § (2) bekezdés b) pontjában szabályozott ügyekben a döntés megváltoztatásának nincs helye. (4) A hatóság döntése nem változtatható meg és nem semmisíthető meg, ha a) azt a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság érdemben elbírálta, b) semmisségi ok esetén a 121. § (4) bekezdésében foglalt idő eltelt, c) semmisségi ok hiányában az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené, d) kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerőre emelkedésétől vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidő utolsó napjától számított öt év eltelt, e) azt jogszabály kizárja vagy feltételhez köti, és a feltétel nem áll fenn. (5) A jogszabálysértő döntés megsemmisítése esetén a megsemmisített döntést hozó hatóságnak határozatban kell intézkedni a döntéssel, illetve az annak alapján történt teljesítéssel (végrehajtással) kialakult helyzet rendezéséről és a szükségtelenül okozott költség megtérítéséről. A határozattal szemben jogorvoslatnak van helye. (6) A megsemmisítő döntés jogorvoslattal történő megtámadása esetén az (5) bekezdés szerinti eljárást fel kell függeszteni.



A törvény 115. §-a a hivatalból lefolytatható eljárások köréből a felügyeleti eljárás jogintézményét szabályozza. A felügyeleti eljárás körében a felügyeleti szerv hivatalból vizsgálja az ügyben eljáró közigazgatási hatóság eljárását és döntését. Ha ebben a hivatalból folytatott eljárásban jogszabálysértést tapasztal, intézkedik a jogszabálysértő mulasztás megszüntetésére, illetve a jogszabálysértő döntések módosítására, megsemmisítésére. A döntés felügyeleti eljárás keretében történő megváltoztatásának, illetve megsemmisíthetőségének korlátait az Áe. szabályozásához hasonlóan állapítja meg a törvény. Felügyeleti eljárás keretében e szabályok szerint, nem orvosolható a hibás döntés, ha azt közigazgatási ügyben eljáró bíróság már elbírálta, ha a semmisségi ok hiányában jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot sértene, vagy ha azt jogszabály kizárja. További korlátozás a felügyeleti eljárással szemben, hogy meghatározott idő elteltével sem élhet a felügyeleti szerv a döntés megváltoztatásának és megsemmisítésének jogával a jogbiztonság alkotmányos követelményére tekintettel. A felügyeleti szerv jogosult hivatalból bármikor megvizsgálni a közigazgatási hatósági ügyben eljáró és a felügyeleti körébe tartozó első- vagy másodfokú hatóság eljárását, illetve el nem járását (mulasztását), továbbá az eljárás folyamán, illetőleg annak lezárásaképpen hozott döntését (végzését, határozatát); a felügyeleti szerv erre irányuló eljárását nevezzük felügyeleti eljárásnak. (A felügyeleti szervek körét a törvény soron következő paragrafusa határozza meg.) Felügyeleti eljárás lefolytatására a Ket. értelmében többféle alapon kerülhet sor: - a közigazgatási hatóság mulasztása esetén (a Ket. 20. §-ban foglaltakra figyelemmel, ez az eljárás nemcsak hivatalból, hanem az ügyfél kérelme alapján is megindulhat); - a felügyeleti szerv saját vizsgálatának következtében; - az Alkotmánybíróság határozata alapján, ekkor a felügyeleti szerv nem a szóban forgó paragrafus, hanem a Ket. 117. § alapján jár el (lásd az ott leírtakat); - ügyészi óvás alapján, ha az ügyész az óvást a felügyeleti szervhez nyújtotta be - ekkor a felügyeleti szerv eljárását ugyancsak nem a szóban forgó paragrafus, hanem a Ket. 118. és Ket. 120. §-okban foglaltak, valamint az ügyészségi törvény határozzák meg [lásd a 118., illetve 120. §-oknál leírtakat]; - semmisségi ok alapján - ekkor szintén nem az e paragrafusban foglaltak, hanem a Ket. 121. §-a az irányadó (lásd az ott található magyarázatot). A törvény jelen paragrafusa felügyeleti eljárás címszó alatt tulajdonképpen két, egymástól élesen elkülönítendő jogintézményt foglal magában: - egyfelől a közigazgatási szerv jogszabálysértő mulasztását orvosolja, a felügyeleti szerv ezen eljárása csak tágabb értelemben véve tekinthető jogorvoslatnak, mivel nem egy hatósági döntés orvoslását célozza, hanem éppenséggel arra irányul, hogy ilyen döntés szülessen; - másfelől a közigazgatási szerv jogszabálysértő döntését orvosolja, azaz ténylegesen egy hatósági döntés felülvizsgálatára irányul, azaz szűkebb értelemben is jogorvoslatnak minősül. Ha az ügyfél kérelmére vagy hivatalból lefolytatott vizsgálatának eredményeként a felügyeleti szerv a közigazgatási hatóság jogszabálysértő mulasztását észlelte (azaz a hatóság a jogszabály által hatáskörébe utalt ügyben az illetékességi területén nem tesz eleget eljárási kötelezettségének), felügyeleti eljárása keretében köteles megtenni a Ket. 20. §-a szerinti szükséges intézkedést a mulasztás felszámolására. Ha a felügyeleti szerv vizsgálata során azt állapítja meg, hogy a felügyeleti körébe tartozó első- vagy másodfokú közigazgatási hatóság jogerős hatósági döntése jogszabályt sért, felügyeleti eljárást folytat le és - ha ezt törvény nem zárja ki - az e paragrafusban körülírt felügyeleti jogkörét gyakorolja. A felügyeleti jogkört kizáró törvényi rendelkezésre példaként hozható fel a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete [lásd az 1999. évi CXXIV. törvény 4. §-ának (3) bekezdését], mely szerv hatósági döntéseinek tekintetében a felügyeleti szervnek minősülő Pénzügyminisztérium nem gyakorolhatja a Ket. szerinti felügyeleti jogkört. Felügyeleti jogkörének gyakorlása során a felügyeleti szerv az alábbi döntéseket hozhatja: - megváltoztathatja a jogszabálysértő döntést, - megsemmisítheti a jogszabálysértő döntést, illetve - szükség esetén a döntés megsemmisítése mellett az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja. A jogszabálysértő döntésnek mind a megsemmisítése, illetőleg - bár ezt a törvény kifejezetten nem mondja ki, másfajta értelmezés nehezen képzelhető el - mind a megváltoztatása esetén rendezni szükséges a jogszabálysértő döntés következményeinek felszámolását, s ezen belül, amennyire az lehetséges, az eredeti állapot helyreállítását. E restitutív határozat meghozatala nem a kasszációs vagy reformatórius döntést meghozó felügyeleti szerv, hanem az elsőfokú közigazgatási hatóság kötelezettsége. Amennyiben azonban a felügyeleti szerv megsemmisítő vagy megváltoztató döntését jogorvoslattal támadták meg, az elsőfokú közigazgatási hatóság köteles a restitutív határozat meghozatalára irányuló eljárását - a jogorvoslati kérelem elbírálásáig - felfüggeszteni (Ket. 32. §). A felügyeleti szerv megsemmisítő vagy megváltoztató döntése alapján, illetve az ellene benyújtott jogorvoslati kérelem esetén ennek elbírálásától függően az elsőfokú hatóság restitutív határozata az eredeti (jogszabálysértő) döntés addigi végrehajtásával (különösképpen a döntésben foglalt kötelezettség teljesítésével, részteljesítésével) összefüggésben kialakult, az új döntéssel ellentétes helyzet rendezésére és a szükségtelenül okozott költség megtérítésére irányul. Az elsőfokú hatóság e határozata ellen jogorvoslatnak van helye. A törvény meghatározza mindazokat az eseteket, amelyekben nincs helye a hatósági döntés felülvizsgálatát célzó felügyeleti jogkör gyakorlásának; ezek a következők:



- a jogszabálysértő döntést a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság már érdemben elbírálta, - semmisségi ok esetén: ha a semmisségre irányadó szabályok a döntéssel szembeni kasszációs jogkör gyakorlását kizárják [ Ket. 121. § (4) bekezdése], - semmisségi ok hiányában: a kasszáció, illetve a reformáció az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené, - a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerőre emelkedésétől vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidő utolsó napjától számított öt év eltelt, - a felügyeleti jogkör gyakorlását jogszabály kizárja, - a felügyeleti jogkör gyakorlását jogszabály feltételhez köti, viszont a feltétel nem áll fenn. A felsorolásban foglaltakkal összefüggésben megjegyezzük: a kötelezettséget megállapító határozattal kapcsolatos öt éves határidő nem akadálya a folyamatos vagy rendszeresen visszatérő kötelezettséget megállapító jogszabálysértő határozat jövőre vonatkozó érvényű megsemmisítésének vagy megváltoztatásának. Felügyeleti szerv 116. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, felügyeleti szervként a 107. és 108. §-ban meghatározott, fellebbezés elbírálására jogosult szervek járnak el. 1

(2) Ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik, az államigazgatási szerv felett felügyeletet gyakorló, illetve az azt irányító miniszter gyakorolja a felügyeleti jogkört a) a területi vagy helyi szervekkel nem rendelkező kormányhivatal vagy központi hivatal, és b) a területi vagy helyi szervekkel rendelkező kormányhivatal vagy központi hivatal központi szerve hatáskörébe tartozó hatósági ügyek esetében. 2

(3) Ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik, a közigazgatási hivatal hatáskörébe tartozó hatósági ügyek esetében a felügyeleti jogkört az adott ügycsoport tekintetében feladatkörrel rendelkező miniszter gyakorolja. A Ket. a hierarchia-ízű felettes szerv megnevezés helyett a tényleges tartalommal jóval inkább összhangban álló felügyeleti szerv megnevezést használja. A jelen paragrafus határolja be pontosan, hogy mely közigazgatási szervek minősülnek a felügyeleti eljárás (tehát az előző paragrafusban szabályozott eljárás) körében felügyeleti szervnek. A felügyeleti szervek körének meghatározására nézve a jelen paragrafus elsődlegesen visszautaló szabályt tartalmaz, kimondva, hogy - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - felügyeleti szervnek főszabályként a Ket. 107-108. §-aiban meghatározott szervek, azaz az ún. fellebbezés elbírálására jogosult szervek járnak el. Ennek megfelelően felügyeleti szervnek minősül: - helyi önkormányzati hatósági ügyben átruházott hatáskörben eljáró szerv esetén az önkormányzat képviselő-testülete (közgyűlése); - önkormányzati hatósági ügynek nem minősülő, az önkormányzat szervei által gyakorolt hatósági ügyek esetén az illetékes megyei (fővárosi) közigazgatási hivatal; - nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott, hatósági jogkört gyakorló szerv vagy személy esetén az illetékes megyei (fővárosi) közigazgatási hivatal; - köztestület hatáskörébe utalt ügyben a köztestület alapszabályában vagy szervezeti szabályzatában meghatározott köztestületi szerv; - államigazgatási szervek esetén az irányítási jogot gyakorló szerv vagy személy (felettes szerv). A fenti főszabály alapján nem (vagy csak részlegesen) beazonosítható esetekre nézve a Ket. jelen paragrafusa egy speciális, kiegészítő szabályokat is tartalmaz. E szabályok részben a kormányhivatalokra és a központi hivatalokra, részben pedig a közigazgatási hivatalokra vonatkoznak. A kormányhivatalok és a központi hivatalok központi szervezeti egységei tekintetében a felügyeleti jogkör - feltéve, hogy azt törvény vagy kormányrendelet nem zárja ki - a felügyeletet gyakorló vagy irányító minisztert (lásd a 2006. évi LVII. törvényt) illeti meg. A közigazgatási hivatalokat illetően pedig e jogkör gyakorlására feltéve, hogy azt törvény vagy kormányrendelet nem zárja ki - az adott ügycsoport tekintetében a feladatkörrel rendelkező miniszter jogosult. A határozat felülvizsgálata az Alkotmánybíróság határozata alapján 117. § (1) Ha az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak az egyedi ügyben történő alkalmazhatósága visszamenőleges kizárásával ad helyt alkotmányjogi panasznak, és az ügyben bírósági felülvizsgálatra nem került sor, a jogerős határozatot hozó szerv felügyeleti szerve a határozatot megváltoztatja, illetve megsemmisíti, és szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasítja. (2) Ha az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz alapján a jogszabályt nem, csak annak valamely lehetséges értelmezését nyilvánítja alkotmányellenessé, az (1) bekezdésben foglaltakat kell alkalmazni az alkotmányellenes értelmezés eredményeképpen hozott határozat tekintetében is. (3) Az (1) és (2) bekezdés szerinti esetekben a felügyeleti szerv az Alkotmánybíróság határozatának részére történő kézbesítésétől számított harminc napon belül jár el.

1 Megállapította: 2006. évi CIX. törvény 1. § (2). Hatályos: 2007. I. 1-től. 2 Beiktatta: 2006. évi CIX. törvény 1. § (2). Hatályos: 2007. I. 1-től.



1

(4) Az (1) és (2) bekezdés szerinti esetekben a felügyeleti eljárás során a 115. § (4) bekezdésének b)-e) pontja nem alkalmazható. (5) Ha az (1) és (2) bekezdés szerinti közigazgatási határozat tekintetében nincs felügyeleti szerv, és a jogerős közigazgatási határozat felülvizsgálatát bíróságtól nem kérték, a perindítási határidő az alkotmánybírósági döntés kihirdetésétől számított harminc napra ismételten megnyílik. A törvény e § keretében korrigálja azt a kodifikációs hibát, amely az Áe. - 1999. évi XLV. törvénnyel beiktatott - 71/A. §-ában lelhető fel. E rendelkezés arról szól, hogy amennyiben az Alkotmánybírósághoz intézett alkotmányjogi panasz eredményre vezet, hogyan lehet orvosolni az ügyfél jogsérelmét. Az alkotmányjogi panasz alapján lefolytatott eljárás gyakran azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezésnek több lehetséges értelmezése van, s ezek közül egy vagy több alkotmányellenes. Ilyen esetekben az Alkotmánybíróság a hatályos jog kíméletével jár el: vélelmezi, hogy a jogalkotó szerv az alaptörvénnyel összhangban álló jogszabályt kívánt kibocsátani, ezért nem nyilvánítja alkotmányellenessé, és nem semmisíti meg a sérelmezett rendelkezést, hanem megállapítja annak alkotmányos értelmezését, s a szükséghez képest kimondja, hogy a panaszos ügyében is ezt az értelmezést kell alkalmazni. Ezt a jogtechnikai megoldást tehát a konkrét jogsérelem orvoslása szempontjából egyenértékűnek kell tekinteni az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály megsemmisítésével. A Ket. jelen paragrafusa az Alkománybíróság határozata alapján sorra kerülő döntés-felülvizsgálati eljárásnak két lehetséges eredőjét állapítja meg, nevezetesen: - egyfelől azt az esetkört, amikor az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak az egyedi ügyben történő alkalmazhatósága visszamenőleges kizárásával ad helyt alkotmányjogi panasznak, illetőleg - másfelől pedig azt az esetkört, amikor az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz alapján a jogszabályt nem, csak annak valamely lehetséges értelmezését nyilvánítja alkotmányellenessé. Mindkét fenti esetkörben a hivatalbóli jogorvoslati eljárás lefolytatására az érintett jogerős közigazgatási határozatot meghozó első- vagy másodfokú közigazgatási hatóság felügyeleti szerve jogosult, feltéve, hogy az ügyben bírósági felülvizsgálatra még nem került sor. A felügyeleti szerv az Alkotmánybíróság határozatának részére - hivatalból - történő kézbesítését követően indítja meg felügyeleti eljárását, döntését a kézbesítéstől számított harminc nap alatt kell meghoznia. Eljárásának végén a felügyeleti szerv - az ügy körülményeitől függően - a következő döntéseket hozhatja meg: - megváltoztatja a határozatot, - megsemmisíti a határozatot, illetőleg - szükség esetén a határozat megsemmisítésével egyidejűleg az ügyben eljárt hatóságot új eljárás lefolytatására utasítja. A saját elhatározása folytán gyakorolt felügyeleti jogkörétől eltérően az Alkotmánybíróság határozata nyomán lefolytatott felügyeleti eljárásában a felügyeleti szervet nem kötik egyes, a felügyeleti jogkörének gyakorlására vonatkozó korlátok. Így nem kell figyelemmel lennie arra, hogy - semmisségi ok esetén az arra irányadó határidők elteltek [Ket. 121. § (4) bek.], - semmisségi ok hiányában a megváltoztatás vagy megsemmisítés az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené, - a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító hatósági döntés jogerőre emelkedésétől számított, vagy - ha ez a határidő hosszabb - a döntésben foglalt teljesítési határidő utolsó napjától számított öt év eltelt, illetőleg - felügyeleti jogkörének gyakorlását jogszabály valamely feltételhez köti, vagy egyenesen kizárja. E jogorvoslási formát illetően a Ket. még rendelkezik arra az esetre nézve is, amikor az alkotmánybírósági határozat által érintett közigazgatási hatósági határozat tekintetében nincs felügyeleti szerv. Ebből a közigazgatási szervezetrendszeri sajátosságból, vagy esetlegesen abból a tényből, hogy a felügyeleti szerv felügyeleti jogkörét törvény zárja ki, a panaszost (az ügyfelet) nyilvánvalóan semmiféle hátrány nem érheti. Ennél fogva az ilyen esetekben - feltéve, hogy a jogerős közigazgatási határozat felülvizsgálatát bíróságtól nem kérték - a határozat bírósági felülvizsgálatát lehetővé tevő perindítási határidő ismételten, mégpedig az alkotmánybírósági határozat kihirdetésétől számított harminc napra nyitva áll az ügyfél számára. Ügyészi óvás 118. § (1) Ha az ügyész a jogerős, illetve végrehajtható és a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által felül nem vizsgált közigazgatási határozatban jogszabálysértést állapít meg, a jogszabálysértés kiküszöbölése végett a határozatot hozó hatósághoz vagy annak felügyeleti szervéhez óvást nyújthat be. Az óvásban az ügyész a megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztését is indítványozhatja, ebben az esetben a végrehajtás felfüggesztése kötelező. (2) Az óvást a hatóság a benyújtástól számított nyolc napon belül, testületi szerv az óvás benyújtását követő legközelebbi ülésén, ha az ügyész az óvást közvetlenül a felügyeleti szervhez nyújtotta be, a felügyeleti szerv harminc napon belül köteles elbírálni.

1 Módosította: 2005. évi LXXXIII. törvény 338. § 14.



A Ket. szakít az Áe. azon felfogásával, amely az ügyészi óvás jogintézményét ügyészi intézkedések címszó alatt, az intézkedések gyűjtőfogalom alá tartozó egyes jogintézményeket még csak nevén sem nevezve, mindössze egyetlen rövid utaló szabállyal rendezte el, mondván, hogy e kérdéskörben a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény (a továbbiakban: Ütv.) az irányadó. E megoldás semmiképpen nem szolgálja kielégítő módon az esetenként jogi végzettséggel nem rendelkező jogalkalmazók érdekeit. Erre figyelemmel a Ket. tartalmazza az ügyészi óvásra, az ügyészi figyelmeztetésre, valamint az ügyészi felszólalásra vonatkozó, az adott jogintézmény lényegét bemutató és a közigazgatási jogorvoslati rendszerben betöltött jelentőségére rávilágító legfontosabb normákat; és csak ezeken túlmenően utal az ügyészségi törvénynek az ügyészi törvényességi felügyelettel foglalkozó fejezetére. A törvény figyelembe veszi, hogy az ügyész elveszítette a Pp.-ből eredő általános keresetindítási jogosítványát, ezért nem teheti meg, hogy az ügyfelek számára nyitva álló időn belül maga nyújt be keresetet a bírósághoz. Ugyanakkor előfordulhat, hogy az ügyész csak a határozat jogerőre emelkedése után több hónappal - például átfogó ügyészi vizsgálat alapján - szerez tudomást arról: a közigazgatási hatóság az ügyfél javára, az ügyfélnek előnyt okozó módon követett el törvénysértést, s emiatt az ügyfél természetesen nem támadta meg keresettel a számára előnyös határozatot. Az ügyészi óvás tehát bizonyos értelemben a biztonsági szelepként is funkcionál a jogorvoslati rendszerben. Az ügyészi óvás benyújtásának feltételeit a Ket. - az ügyészségi törvényhez képest pontosabban és szabatosabban - az alábbiakban állapítja meg: - az óvás csak jogerős, illetve végrehajtható közigazgatási hatósági döntésre irányulhat, - a döntést a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság még nem vizsgálta felül, és - a döntés jogszabályt sért. Az ügyészi óvás által, pontosabban az óvás alapján tett intézkedéssel kiváltható jogi hatásokat (például jogok elvonása, joghátrány megállapítása) alapvetően befolyásolja az óvás benyújtásának időpontja. Az Ütv. alapján az ügyészi óvás esetében a határidőket - szemben a felügyeleti eljárással, vagy a semmisséggel - nem a jogszabálysértő határozat jogerőre emelkedésének napjától, hanem a határozat közlésének napjától kell számítani [Ütv. 14. § (3)- (4) bek.]. A jogszabálysértő közigazgatási hatósági döntés közlésétől számított három éven belül az ügyészi óvás lehetséges jogi hatásai korlátlanok, azaz az óvás folytán tett intézkedésben nem kell figyelemmel lenni még a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra sem. Ha azonban az ügyész az óvást egyedi ügyben hozott jogerős hatósági döntés ellen annak közlését követő három éven túl, de - még a közléstől számított öt éven belül, illetőleg - ha ez a hosszabb terminus, a határozat szerinti teljesítési határidő utolsó napjához viszonyított öt éven belül nyújtja be, az óvás folytán tett intézkedés már nem sértheti a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokat. Ha az ügyész az óvást - a hatósági döntés közlését követő öt éven túl nyújtja be, illetőleg - ha ez utóbbi a hosszabb, a határozatban foglalt teljesítési határidő utolsó napjától számított öt éven túl nyújtja be, az óvás folytán tett intézkedés jogot nem korlátozhat vagy vonhat el, illetőleg kötelezettséget és joghátrányt nem állapíthat meg. Nem vonatkozik e korlátozás a nem jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra, ha a jogerős rendelkezés tartalmát bűncselekmény befolyásolta; ez esetben viszont feltétel, hogy a szóban forgó bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította, illetőleg az ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárta ki. Az ügyész a jogszabálysértő közigazgatási hatósági döntés elleni óvását - választása szerint - a határozatot hozó első- vagy másodfokú hatósághoz, vagy pedig annak felügyeleti szervéhez nyújthatja be. Az ügyészi óvás - amennyiben az eljáró ügyész ennek szükségességét látja - felfüggesztési indítványt is tartalmazhat, amelyben az ügyész a megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztését indítványozza. Ilyen indítvány beérkezése esetén a közigazgatási hatóság nem mérlegelhet, a végrehajtás felfüggesztése ugyanis a törvény erejénél fogva kötelező. Ha az ügyész az óvást a jogszabálysértő döntést hozó közigazgatási szervhez nyújtja be, a hatóság a benyújtástól számított nyolc napon belül köteles az óvást elbírálni. Amennyiben a jogszabálysértő határozatot testületi szerv (például önkormányzati hatósági ügyeknél a helyi képviselő-testület, vagy valamelyik önkormányzati bizottság) hozta, akkor az óvás elbírálási kötelezettsége a benyújtást követő legközelebbi testületi ülésre vonatkozik. Amennyiben a jogszabálysértő döntést hozó hatóság az elbírálási határidő alatt (akármilyen oknál fogva) nem vizsgálja meg, köteles a döntés végrehajtását felfüggeszteni (akkor is, ha az ügyész ezt nem indítványozta). A jogszabálysértő döntést hozó közigazgatási szerv az elbírálási határidő alatt az óvásban foglaltakat megvizsgálja, és - ha az óvást alaposnak tartja, jogszabálysértő döntését köteles - a jogszabálysértés terjedelmétől függően - saját hatáskörben módosítani, illetve visszavonni; - ha az óvással nem ért egyet, köteles az elbírálástól számított nyolc napon belül a kifogásolt döntésre vonatkozó iratokat az ügyészi óvással és a saját észrevételeivel együtt felülvizsgálat céljából felügyeleti szervéhez felterjeszteni. Mindkét esetben az óvást elbíráló közigazgatási hatóság egyidejűleg köteles döntéséről az ügyfelet (ügyfeleket), illetőleg az óvást benyújtó ügyészt értesíteni. Az óvással kapcsolatos egyet nem értése esetén értesítési kötelezettsége az óvást benyújtó ügyész irányában a felterjesztés indokainak közlésére is kiterjed.



Ha az ügyészi óvást nem a jogszabálysértő határozatot hozó hatósághoz, hanem annak felügyeleti szervéhez (Ket. 116. §) nyújtották be, a felügyeleti szerv azt harminc nap alatt köteles elbírálni. Ugyancsak harminc nap áll a felügyeleti szerv rendelkezésére abban az esetben, ha az óvást az ügyész nem hozzá nyújtotta be, viszont a jogszabálysértő határozatot hozó hatóság - miután nem értett egyet az abban foglaltakkal - élt az óvással kapcsolatos felterjesztési jogával. Ha a felügyeleti szerv valamilyen oknál fogva az ügyészi óvást az elbírálási határidőn belül nem vizsgálja meg, az ügyész által kifogásolt közigazgatási döntés végrehajtása tekintetében - hasonlóképpen a jogszabálysértő határozatot hozó hatóságra vonatkozó rendelkezéshez - a törvény erejénél fogva beáll a végrehajtás felfüggesztésének kötelezettsége [Ütv. 15. § (2) bek.]. A felügyeleti szerv - akár a hozzá közvetlenül benyújtott, akár a megóvott döntést hozó közigazgatási hatóság által felterjesztett - óvás kérdésében felügyeleti jogkörében eljárva a következő határozatokat hozhatja meg: - az óvásban foglaltakkal való egyetértése esetén az adott ügy körülményeitől függően a jogszabálysértő hatósági döntést megváltoztatja, illetve megsemmisíti, továbbá - ha ez szükségesnek mutatkozik - a megsemmisítés mellett az eredeti döntést hozó közigazgatási hatóságot új eljárás lefolytatására utasítja; - amennyiben pedig nem ért egyet az ügyészi óvással, azt határozatával elutasítja. Határozatát a felügyeleti szerv köteles az ügyféllel (ügyfelekkel), valamint az óvást benyújtó ügyésszel is közölni. Elutasítás esetén az ügyész - az erről szóló határozat kézbesítésétől számított harminc napon belül - az illetékes bíróság előtt keresettel az ügy bírósági felülvizsgálatát kezdeményezheti. 119. § (1) Az ügyész a törvénysértő gyakorlat vagy mulasztásban megnyilvánuló törvénysértés megszüntetése végett a hatóság vezetőjénél felszólalással él, a jövőbeni törvénysértés veszélye esetén pedig a törvénysértés megelőzése érdekében figyelmeztetést nyújt be. (2) A hatóság vezetője az ügyészi felszólalást vagy figyelmeztetést harminc napon belül, testületi szerv a legközelebbi ülésén köteles elbírálni. Ha az ügyész a törvényességi felügyeleti vizsgálata során olyan jogszabálysértést észlel, melynek alapján az ügyészi óvás benyújtásának feltételei nem adottak (például a törvényben megállapított időtartam már eltelt), vagy nem tartja célszerűnek az óvás alkalmazását (például az adott ügy érdemére befolyással nem levő eljárási jogszabálysértés esetén), az adott szituáció sajátosságaihoz mérten két másik ügyészi intézkedés - az ügyészi felszólalás, illetőleg az ügyészi figyelmeztetés alkalmazása közül is választhat. Ügyészi felszólalás alkalmazásának akkor van helye, ha az ügyészi törvényességi felügyeleti vizsgálat jogszabálysértő gyakorlatra (például a megtekinthető iratok között szerepelnek a bejelentő vagy a tanú adatai, miközben az adatok zárt kezelését rendelték el) vagy mulasztásban megnyilvánuló jogszabálysértésre (például a hatóság a hivatalból indult ügyekben nem tesz eleget értesítési kötelezettségének) bukkan - ennek megszüntetése végett. Ügyészi figyelmeztetés kibocsátására pedig akkor kerülhet sor, ha még nem történt ugyan jogszabálysértés, de a jövőbeni jogszabálysértés veszélye áll fenn (például jogszabálysértő határozat-tervezetet készítettek a döntéshozó testületi szerv számára, s ezt már meg is küldték a testületi tagoknak) - a megelőzés érdekében. Az illetékes ügyész mind a felszólalást, mind a figyelmeztetést az érintett közigazgatási hatóság vezetőjénél nyújthatja be (szemben az ügyészi óvással tehát ezek az ügyészi indítványok a felügyeleti szervnél közvetlenül nem adhatók be). A hatóság vezetője az ügyészi felszólalást vagy figyelmeztetést harminc napon belül, ha pedig az ezzel érintett hatóság testületi szerv, a legközelebbi testületi ülésén köteles elbírálni. Az elbírálás eredményéről, ideértve a tett intézkedésekről való tájékoztatást is, az ügyészt értesíteni kell. Amennyiben a hatóság vezetője (a testületi szerv) az ügyészi felszólalással, illetőleg figyelmeztetéssel nem ért egyet, köteles az iratokat észrevételeivel együtt az elbírálástól számított nyolc napon belül felülvizsgálat végett felügyeleti szervéhez felterjeszteni és erről a felterjesztés indokainak megjelölésével az ügyészt értesíteni. A felügyeleti szerv a felszólalás, illetőleg figyelmeztetés kérdésében harminc napon belül érdemben határoz és határozatát az ügyésszel is közli. 120. § Ha az ügyész az e törvény hatálya alá tartozó ügyben nyújt be óvást, felszólalást vagy figyelmeztetést, annak elbírálására a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvénynek az ügyészi törvényességi felügyeletre vonatkozó V. fejezetében foglaltak az irányadók. A törvény szakít az Áe. azon felfogásával, amely az ügyészi óvás jogintézményét „ügyészi intézkedések” címszó alatt mindössze egyetlen utaló szabállyal rendezte el, mondván, hogy e kérdéskörben a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló törvény (1972. évi V. törvény) az irányadó. Az ügyészi óvással kapcsolatosan mindenképpen célszerű a korábbi szabályozási technikához való közelítés, azaz a törvény magában foglalja az ügyészi óvásra vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket, miközben az utaló szabályt is megtartja. A törvény 120. §-a utaló szabályt tartalmaz, mely szerint ha az ügyész közigazgatási hatósági ügyben [Ket. 12. § (2) bek.] nyújt be a 118. § szerinti óvást, illetőleg a 119. § szerinti felszólalást vagy figyelmeztetést, ezek elbírálására a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvénynek az ügyészi törvényességi felügyeletre vonatkozó V. Fejezetében foglaltak az irányadók. Semmisség 121. § (1) Az e fejezetben szabályozott eljárások során a döntést meg kell semmisíteni, ha a) a magyar hatóság joghatósága az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés vagy törvény rendelkezése alapján kizárt, b) az ügy nem tartozik az eljáró hatóság hatáskörébe vagy illetékességébe,



c) a határozatot a szakhatóság megkeresése nélkül vagy a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásának figyelmen kívül hagyásával hozták meg, 1

d) a közigazgatási döntés tartalmát bűncselekmény befolyásolta, feltéve hogy a bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította vagy ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárja ki, A Ket. 121. §-a rendelkezik azokról az esetekről, amikor a hatóság határozatát a döntés jogerőre emelkedésétől számított három éven belül a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélkül a jogorvoslati eljárásban meg kell semmisíteni. E szabályok között található az a rendelkezés, amelyik a bűncselekmény által befolyásolt hatósági döntés esetén teszi lehetővé a döntés megsemmisítését. A szabály nem rendelkezik azonban azokról az esetekről, amikor bűncselekmény elkövetéséhez nem kapcsolódik jogerős ítélet. Ilyen eset lehet, ha büntethetőséget kizáró ok áll fenn, például az elkövető meghal. Ebben az esetben is elkövették a bűncselekményt, de a felelősségre vonás az elkövetői oldalon felmerült okból az elkövető személyére tekintettel elmarad. A hatósági döntést ezekben az esetekben is semmisnek kell tekinteni, ellenkező esetben a semmisségi feltételek nem szabályozottak teljes körűen. e) a döntést hozó testületi szerv nem volt határozatképes, vagy nem volt meg a döntéshez szükséges szavazati arány, f) a döntés tartalma a 111. § (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel ellentétes. (2) Törvény valamely meghatározott forma mellőzését, illetve valamely súlyos eljárási jogszabálysértést is semmisségi okká minősíthet. (3) A 22. § (3) bekezdésében szabályozott eset nem alapozza meg az (1) bekezdés a) és b) pontja szerinti semmisséget. (4) A döntés - az (5) bekezdés kivételével - semmisségi ok esetén sem semmisíthető meg, ha a) az az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené, és a döntés jogerőre emelkedése óta három év eltelt; b) kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerőre emelkedésétől vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidő utolsó napjától, a folyamatos kötelezettséget megállapító döntés esetén az utolsó teljesítéstől számított öt év eltelt. (5) Az (1) bekezdés d) pontjában foglalt semmisségi ok esetében a döntés időkorlátozás nélkül megsemmisíthető ha az jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot nem érint. (6) A hatóság döntését megsemmisítő hatósági határozattal szemben jogorvoslatnak van helye. (7) A hatóság döntésének megsemmisítése esetén a 115. § (5) és (6) bekezdését alkalmazni kell. A törvény szabályozza a semmisség jogintézményét, amelynek következtében a közigazgatási hatóság határozatát - feltéve, hogy annak jogerőre emelkedésétől számítva még nem telt el három év - a jogorvoslati eljárásban a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélkül kell megsemmisíteni. A kötelezettséget, joghátrányt megállapító döntés esetén a megsemmisítésre nyitva álló határidő öt évre emelkedik, míg időkorlát nélkül semmisíthető meg az a hatósági döntés, aminek tartalmát bűncselekmény befolyásolta, feltéve, hogy az jóhiszeműen szerzett jogot nem érint. A semmisség a törvényesség és a jogbiztonság alapvető alkotmányos követelményeit összebékíteni hivatott jogintézmény. Szabályozásánál a törvény az Áe.-hez képest további változást tartalmaz: a törvény - támaszkodva a közigazgatás-tudomány eredményeire, illetőleg a külföldi eljárási törvényekből levonható szabályozási tapasztalatokra - átformálja a semmisséghez vezető okok körét, s az Áe.-ben alkalmazottól részben eltérő taxációt tartalmaz. A törvény jelen paragrafusa szabályozza a semmisség jogintézményét, amelynek következtében a közigazgatási szerv döntését - feltéve, hogy annak jogerőre emelkedésétől számítva az egyes esetkörökben a törvény által megállapított idő nem telt el, illetőleg egyéb, a törvény által a megsemmisítés akadályának tekintett körülmény nem forog fenn - meg kell megsemmisíteni. Elvileg a semmisség esetében nem lenne létjogosultsága semmiféle jogvesztő határidőnek, lévén, hogy az adott hatósági döntés olyan súlyos jogi fogyatékosságáról van szó, amelyet az idő múlása sem képes orvosolni. Ugyanakkor a jogbiztonsággal kapcsolatos kívánalmak ezzel a törvényességi megfontolással ellentétes tartalmat hordoznak. A semmiség kérdésében tehát legfeljebb arról lehet szó, hogy két alkotmányos értéket: a jogbiztonságot és a törvényességet kell valamilyen módon összebékíteni egymással. Ezt az összebékítést kísérli meg a Ket., mégpedig a korábbi eljárási törvényi szabályozáshoz képest cizelláltabb módon (például a semmisségi okok körének teljesebb meghatározásával, vagy a korábbi egyetlen határidő helyett az eltérő semmisségi tényállásokat figyelembe vevő több határidő megállapításával). A semmisség jogintézményének lényegi eme, hogy a különféle (a törvény jelen fejezetében szabályozott) jogorvoslati eljárásokban a közigazgatási hatóság döntését meg kell semmisíteni, ha a jogorvoslati eljárást lefolytató szerv az adott ügyben a törvényben felsorolt semmisségi okok valamelyikének a fennálltát észleli. Fontos változás a korábbi szabályokhoz képest, hogy a Ket. - támaszkodva a közigazgatás-tudomány eredményeire, illetőleg a külföldi eljárási törvényekből levonható szabályozási tapasztalatokra - átformálta és jelentősen kibővítette a semmisséghez vezető okok körét. Ennek megfelelően a törvény az alábbi semmisségi okokat ismeri: - a magyar hatóság joghatósága az Európai Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés vagy törvény rendelkezése alapján kizárt (Ket. 18. §); kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján joghatóságára tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - az ügy nem tartozik az eljáró hatóság hatáskörébe (Ket. 19. §); kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján hatáskörére tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - illetékességi ok hiányában az ügyben való eljárásra az eljáró hatóságnak nincs illetékessége (Ket. 21. §); kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján illetékességére tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - a határozatot a szakhatóság megkeresése nélkül, vagy a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásának figyelmen kívül hagyásával hozták meg (Ket. 44-45. §);




- a közigazgatási döntés tartalmát bűncselekmény befolyásolta, e semmisségi ok feltétele azonban, hogy a bűncselekmény elkövetését jogerős ítéletben megállapították, vagy az ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárta ki; - a döntést hozó testületi szerv nem volt határozatképes, vagy nem volt meg a döntéshez szükséges szavazati arány, - a döntés olyan tényállást vett alapul, amelyben a közigazgatási ügyben eljáró bíróság már az ügy érdemében határozott, feltéve, hogy az új eljárást nem a bíróság rendelte el [Ket. 111. § (2) bek.]; - a döntés tartalma eltér az ügyben eljárt bíróság ítéletének rendelkező részében, illetve indokolásában foglaltaktól [Ket. 111. § (3) bek.]. A Ket. iménti felsorolása nem tekinthető a semmisségi okok taxációjának; ugyanis e paragrafus (2) bekezdése megengedi az okok körének kibővítését, amikor lehetővé teszi, hogy fentieken túlmenően bármely törvény - valamely meghatározott forma mellőzését, illetve - valamely súlyos eljárási jogszabálysértést semmisségi okká minősítsen. A semmisségi ok által érintett hatósági döntést a jogerőssé válásától számított három éven belül minden - időbeli vagy egyéb - korlátozás nélkül meg kell semmisíteni. Ehhez képest - a jogerőre emelkedéstől számított három éven túl már nem semmisíthető meg a döntés, ha a megsemmisítés az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené; - a jogerőre emelkedéstől számított, vagy - ha ez a határidő hosszabb - a döntésben foglalt teljesítési határidő utolsó napjától, illetve a folyamatos kötelezettséget megállapító döntésnél az utolsó teljesítéstől számított öt év eltelte után nincs helye a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító hatósági döntés megsemmisítésének; - időbeli korlátozás nélkül semmisíthető meg a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot nem érintő hatósági döntés, ha tartalmát bűncselekmény befolyásolta, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetését jogerős ítélet megállapította. A semmisségi okok akármelyikének fennállása és - fentiekre figyelemmel - alkalmazhatósága esetén a döntés semmissé válása nem automatikus (szemben a polgári joggal, ahol például a szerződés semmisségére bármikor bárki eredményesen hivatkozhat), az érintett hatósági döntést az erre irányuló külön határozattal kell megsemmisíteni. E határozat meghozatalának kötelezettsége arra a közigazgatási hatóságra (értve ez alatt akár a semmisségi ok által érintett döntést hozó hatóságot, akár a felügyeleti szervet), illetőleg bírósági felülvizsgálat esetén a közigazgatási ügyben eljáró bíróságra hárul, amely a semmisségi okot észleli. Amennyiben a megsemmisítés közigazgatási hatósági határozattal történik, ezzel szemben a törvény jelen fejezetében foglaltakkal adekvát módon jogorvoslatnak van helye. A hatósági döntés megsemmisítése esetén szükségessé válik a megsemmisített döntés végrehajtásából fakadt következmények rendezése is. E következményeket fel kell számolni, és a lehetőségekhez képest az eredeti állapotot helyre kell állítani. Minderről az elsőfokú közigazgatási hatóság köteles gondoskodni; ha a megsemmisítésről is ez a hatóság határozott, akkor ebben a határozatban, ha pedig a megsemmisítő határozatot felügyeleti szerv hozta, akkor külön határozattal. E restitutív határozat az eredeti (a megsemmisített) döntés addigi végrehajtásával összefüggésben kialakult helyzet rendezésére és a szükségtelenül okozott költség megtérítésére irányul. E határozat ellen szintén van helye jogorvoslatnak. A döntés kijavítása, kicserélése és kiegészítése 122. § (1) Ha a döntésben név-, szám- vagy más elírás, illetve számítási hiba van, a hatóság a hibát - szükség esetén az ügyfél meghallgatása után - kérelemre vagy hivatalból kijavíthatja. Kijavítás helyett a hibás döntés bevonása mellett sor kerülhet a döntés kicserélésére is. (2) A számítási hibát tartalmazó döntés kijavítására, kicserélésére csak akkor kerülhet sor, ha a számítási hiba kijavítása nem hat ki az ügy érdemére vagy az eljárási költség mértékére, illetve a költségviselési kötelezettségre. (3) A kijavítást a döntés eredeti példányára és - lehetőség szerint - kiadmányaira is fel kell jegyezni, és az ügyféllel közölni kell. A döntés kijavítása vagy kicserélése ellen jogorvoslatnak nincs helye. A törvény ezen paragrafusa a közigazgatási szerv döntésével kapcsolatos, a lehető legegyszerűbb megítélés alá eső jogorvoslási módozatokat szabályozza, így a valamely elírási, illetve számítási hiba korrekciójára szolgáló kijavítást, illetőleg kicserélést. A két jogintézmény közötti különbség technikai természetű, abban jelölhető meg, hogy a kijavításnál a hibás döntés eredeti példányán és (amennyiben ez lehetséges) összes kiadmányain történik meg a szükséges korrekció; míg a kicserélésnél a hibás döntés (amelyet a hatóság bevon) helyébe egy kijavított döntés lép. Az eljárásra mindkét esetben sor kerülhet akár az ügyfél kérelme alapján, akár hivatalból. A különböző (név, házszám stb.) elírási hibák tekintetében a törvény nem fűz feltételt a hibás döntés kijavításához, illetőleg kicseréléséhez. (Ha azonban a névelírás folytán nem az igazi ügyfelet vonták be az eljárásba, szükségessé válhat a határozat visszavonása és új eljárás lefolytatása.) Más viszont a helyzet a számítási hibával kapcsolatban. Ez utóbbinál ugyanis csak akkor alkalmazható a kijavítás, vagy a kicserélés, ha azzal az ügy érdemét nem befolyásolják (mert például hibásan számították ugyan ki az épület alapterületét, de a helyesen számított alapterület esetén sincs akadálya az építési engedély megadásának), továbbá ha az nem hat ki sem az eljárási költség mértékére, sem a költségviselési kötelezettségre. E körülmények fennállása esetén ugyanis nem kijavításnak (kicserélésnek) van helye, hanem - ha ennek feltételei megvannak a döntés saját hatáskörben való módosításának vagy visszavonásának. Tekintettel arra, hogy mind a kijavítás, mind a kicserélés esetében valóban csak apró, az ügy érdemét egyáltalán nem érintő korrekciókról lehet szó, ezért teljesen érthető a Ket. azon rendelkezése, miszerint egyik esetben sincs helye jogorvoslatnak.



1

123. § (1) A hatóság - ha törvény eltérően nem rendelkezik, a döntés jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül - mind kérelemre, mind hivatalból kiegészítheti döntését, ha az ügy érdeméhez tartozó kérdésben nem határozott, illetve hiányzik a döntésből a törvény vagy külön jogszabály által előírt kötelező tartalmi elem. Nincs azonban helye a döntés kiegészítésének, ha az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené. (2) A kicserélt, illetve kiegészített döntés ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint az eredeti döntés ellen volt. Névelírásra hivatkozással azonban a másodfokú döntés kijavítása útján nem lehet új ügyfelet bevonni az eljárásba, ilyenkor az első fokon eljárt szervet kell utasítani az új - hibátlan - döntésnek az ügyfél részére történő kézbesítésére. A törvény ezen §-ai a közigazgatási hatóság döntésével kapcsolatos, egyszerűbb megítélés alá eső jogorvoslati módozatokat szabályozzák, így a valamely elírási vagy számítási hiba korrekciójára szolgáló kijavítást, illetőleg kicserélést. A kijavításhoz, illetve a kicseréléshez képest már komolyabb korrekciónak minősül a kiegészítés, melynek esetében az eredeti határozathoz, illetőleg végzéshez képest érdemi tartalmi változás áll be. Erre tekintettel a törvény a kiegészítésnél a hivatalból lefolytatható jogorvoslati eljárásoknál megszokott feltételekhez (időbeli korlát, a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme) köti a kiegészítés jogintézményének alkalmazhatóságát. A kijavításhoz, illetve a kicseréléshez képest már komolyabb korrekciónak minősül a kiegészítés, melynek esetében az eredeti határozathoz képest érdemi tartalmi változás áll be - erre tekintettel a Ket. a kiegészítés vonatkozásában a hivatalbóli jogorvoslati eljárásoknál megszokott feltételekhez (időbeli korlát, a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme) köti a kiegészítés jogintézményének alkalmazhatóságát. Technikai aspektusból ugyanakkor a kiegészítés az eredeti hibás döntésnek a kiegészített döntéssel való felváltását (kicserélését) jelenti. A döntés kiegészítésére mind kérelem alapján, mind hivatalból sor kerülhet, feltéve, hogy - a döntés jogerőre emelkedésétől számítva kevesebb, mint egy év telt el; illetőleg - nem sérti az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogait. A kiegészítés alkalmazhatóságának alapfeltétele továbbá, hogy az eredeti döntés fogyatékossága érdemi legyen. Ekképpen az érintett közigazgatási hatóság akkor egészítheti ki az eredeti döntését, ha az ügy érdeméhez tartozó valamely kérdésben nem határozott, illetőleg hiányzik a döntésből a törvény vagy külön jogszabály által előírt kötelező tartalmi elem. A kiegészítés jogintézményének - a kijavításhoz, illetve kicseréléshez hasonlított - magasabb jogorvoslati értékét jól mutatja a törvény azon rendelkezése, mely szerint a kiegészített döntés ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint az eredeti döntés ellen volt. VIII. Fejezet Végrehajtás 124. § (1) A hatósági eljárásban az e törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén állami kényszerrel is el kell érni, hogy a hatóság döntésével pénzfizetésre vagy egyéb magatartásra kötelezett ügyfél e kötelezettségének eleget tegyen. (2) Az állami kényszer e törvény keretei között elsősorban a kötelezett vagyoni jogait, kivételesen személyes szabadságát is korlátozhatja. (3) A kötelezett személye elleni kényszercselekményt - a végrehajtást foganatosító szerv intézkedése alapján - a rendőrség hajtja végre. (4) A végrehajtás foganatosításában közreműködő rendőr - e törvény alapján - a végrehajtás eredményességének előmozdítása céljából a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvényben (a továbbiakban: Rtv.) szabályozott intézkedések közül igazoltathat ( Rtv. 29. §), felvilágosítást kérhet (Rtv. 32. §), előállíthat [Rtv. 33. § (2) bekezdésének f) pontja], magánlakásban és magánlakásnak nem minősülő egyéb helyen intézkedhet [Rtv. 39. § (1) bekezdésének e) pontja és (2)-(4) bekezdése, valamint 40. §-a]. Az Rtv.-ben szabályozott egyéb intézkedés alkalmazására - ha annak feltételei fennállnak - az Rtv. alapján kerülhet sor. A közigazgatási végrehajtás a közigazgatási eljárás azon viszonylag önálló szakasza, amelyben az arra feljogosított szervek a jogszabályban meghatározott eljárási cselekmények foganatosításával gondoskodnak a végrehajtható határozatban megállapított kötelezettségek megvalósításáról. A közigazgatási határozattal megállapított pénzfizetési vagy egyéb magatartásra irányuló kötelezettség hatósági kényszercselekmény útján történő realizálása a kötelezett vagyoni jogainak vagy személyes szabadságának korlátozásában nyilvánul meg. A közigazgatási végrehajtásban a személyes szabadság korlátozására is szükség lehet, ha a kötelezettség teljesítését a kötelezett ellenállása akadályozza, vagy olyan kötelezettségnek nem tesz eleget, amelyet személyesen csak ő tehet meg. A személy elleni, különösen a fizikai ellenállás leküzdésére szolgáló kényszercselekmény alkalmazása azonban különleges felkészültséget és felelősséget igénylő rendészeti feladat, ezért erre - a végrehajtást foganatosító hatóság megkeresésére - kizárólag a rendőrség jogosult. A közigazgatási határozat végrehajtásához azonban nincs szükség a rendőrségi eszköztár teljes felvonultatására, ezért a rendelkezés a jogszabályhely megjelölésével tételesen meghatározza, hogy a közigazgatási végrehajtásban közreműködő rendőr a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvényben szabályozott intézkedések és kényszerítő eszközök közül melyeket alkalmazhatja.

1 A második mondatban a vagy a jogorvoslatról szóló tájékoztatást nem tartalmazza szövegrész nem lép hatályba 2005. XI. 1-jén a 2005. évi LXXXIII. törvény 340. § (5) bekezdése alapján.



A közigazgatási végrehajtás a közigazgatási hatósági eljárás azon szakasza, amelyben a hatóság a jogszabályban meghatározott eljárási cselekmények foganatosításával gondoskodik a végrehajtható döntésben - határozatban vagy végzésben - megállapított kötelezettségek megvalósításáról. E kötelezettségek a jog által megkívánt állapot elérésére irányulnak, a végrehajtás célja ezen állapot különböző típusú állami kényszerítő eszközök alkalmazásával történő realizálása. E legális kényszer hatásirányát tekintve vagy az ügyféli akaratot befolyásolja az ügyféli általi teljesítés előmozdítása érdekében, vagy helyettesíti azt, amikor a jog által megkívánt állapotot a jogtárgyra gyakorolt hatással közvetlenül a hatóság maga, vagy a jogosult közreműködésével, esetleg az általuk megbízott harmadik személy bevonásával valósítja meg. Szükség esetén, kivételesen megnyilvánulhat a személyes szabadság korlátozásában is. A közigazgatási végrehajtás mind a jogalkalmazás útján érvényesülő anyagi jog, mind a jogrendszer egészének működése szempontjából kiemelkedő jelentőségű, mert egyfelől végső garanciája a közigazgatási anyagi jogban kifejeződő közérdek érvényre juttatásának, másfelől a gyors, következetes és eredményes végrehajtás preventív hatással bír, előmozdítja nem csupán az egyedileg megállapított kötelezettséget önkéntes teljesítését, hanem általánosságban is jogkövetésre ösztönöz. A végrehajtási eljárás rendeltetésében és módszerében is eltér az alapeljárástól. Az alapeljárás célja az érdemi döntés meghozatala, vagyis fő szabályként a közigazgatási anyagi jogszabály általános rendelkezéséből a konkrét ügy tényei alapján az ügyfélre vonatkozó egyedi jogok és kötelezettségek megállapítása. Az alapeljárás folyamata e jogalkalmazói döntés előkészítése, amely tipikusan a jogot vagy kötelezettséget megállapító érdemi (ügydöntő) határozat megalkotásával és közlésével betölti rendeltetését. A végrehajtási szak az alapeljárástól lényegét tekintve tér el, hiszen annak rendeltetése nem az anyagi jogot egyedi jogviszonyokban konkretizáló jogalkalmazói döntés meghozatala, hanem az alapeljárásban hozott döntés megvalósítása, vagyis az ügyfelet terhelő kötelezettség anyagi valóságban történő realizálása. Ebből adódóan a végrehajtást foganatosító szerv számos, a jogalkalmazás fogalmi körén kívül eső un. reálcselekményt végez, jogalkalmazói döntése pedig nem hat ki az ügy érdemében alkotott határozatra, hanem az abban foglalt kötelezettség teljesítésének előre vitelét szolgálja. A végrehajtási eljárás a hatósági eljárásnak nem szükségszerű része. A hatósági eljárás a végrehajtási szak nélkül is lehet teljes. Kizárt a döntés kikényszeríthetősége, ha a hatóság kérelemre indult eljárásban az ügyfelet jogosító határozatot hoz. E jog gyakorlását nem, csupán a jognak a határozatban foglaltak szerinti gyakorlását lehet kikényszeríteni, a jogellenes tényállásra alapított, hivatalból megindított eljárás keretében. Fogalmilag kizárt a végrehajtás a deklaratív és a regisztratív döntések tekintetében is. Végrehajtási eljárásra akkor van szükség, ha a döntés az ügyfelet terhelő kötelezettséget állapít meg, s annak a címzett önként nem tesz eleget. A közigazgatási végrehajtás rendszertani helyzete szerint vagyoni végrehajtás. A közigazgatási végrehajtás domináns területe a vagyoni jogok korlátozása. Ennek oka az, hogy a végrehajtás vagy eleve az anyagi jogszabályból eredő pénzfizetési kötelezettség, vagy az eljárás során megállapított költség, eljárási bírság, esetleg a pénzfizetési kötelezettséggé átváltoztatott egyéb cselekmény kikényszerítését szolgálja. A vagyoni végrehajtás két fő rendszere alakult ki, a bírósági és a közigazgatási végrehajtás. A bírósági végrehajtás a polgári eljárásjog körébe tartozó nemperes eljárás, függetlenül az érvényesített követelés jellegétől. A bírósági végrehajtás a vagyoni végrehajtás intézményeinek, eszközeinek komplex rendszere, ezért a közigazgatási végrehajtás általános és különös területe (az adóvégrehajtás) egyaránt erre a közös alapra építkezik. A közigazgatási végrehajtásban a vagyoni végrehajtás általános háttérszabálya a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.). A két szabályrendszer viszonyát a Ket. 137. §-a pontosan meghatározza: a pénzügyi intézménynél kezelt összegre, munkabérre, továbbá az ingóságra vagy ingatlanra vezetett végrehajtás során a Ket.-ben nem szabályozott kérdésekben a Vht. szabályait kell megfelelően alkalmazni, továbbá ahol a Vht. végrehajtható okiratot, azon a végrehajtást elrendelő végzést, ahol pedig végrehajtót, azon a végrehajtást foganatosító szervet, illetve a nevében eljáró ügyintézőt, ahol adóst, azon a kötelezettet kell érteni. A Ket. háttérszabályául szolgál, a Ket. csak annyiban állapít meg eltérő szabályokat, amennyiben azt a jogviszony sajátossága megkívánja. Ugyanezt juttatja kifejezésre a Vht. 2. és 3. §-ában foglalt rendelkezés, kimondva, hogy a munkabérre és egyéb járandóságra, valamint a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtás foganatosítása esetén a bírósági végrehajtás szabályai irányadók akkor is, ha a pénzkövetelést közigazgatási végrehajtás vagy közvetlen végrehajtás útján hajtják be. Törvény eltérő rendelkezése hiányában - az értelemszerű eltérések figyelembevételével - a Vht. szabályai irányadók a közigazgatási végrehajtás során foganatosított ingó- és ingatlanvégrehajtás esetén is. A két törvény viszonyát érintő rendelkezések közül a Vht. 5. §-a elsőbbséget biztosít a bírósági végrehajtásnak abban az esetben, ha ugyanazt az ingóságot (követelést, jogot) vagy ingatlant bírósági és közigazgatási végrehajtás során egyaránt lefoglalják. Ebben az esetben a végrehajtási eljárást a bírósági végrehajtó útján a Vht. szabályai szerint kell lefolytatni. Ugyancsak bírósági végrehajtásban történik a jegyzőnek a birtokvitában hozott, az elmaradt haszon, a kár és a költségek megtérítéséről rendelkező határozatában foglalt pénzfizetési kötelezettség, továbbá a közigazgatási döntésből eredő kártalanítás (pl: kisajátítási vagy bányakártalanítás stb.) behajtása. A Ket. megalkotásával ebben a viszonyrendszerben nem történt változás. Újdonság viszont, hogy - eltérően az Áe. 79. §-ának (2) bekezdésében és 80. §-ának (4) bekezdésében foglaltaktól - a Ket. hatálybalépésétől az ingó és ingatlan végrehajtás foganatosítása a közigazgatási végrehajtást foganatosító szerv hatáskörébe kerül.



Az adóvégrehajtás a közigazgatási végrehajtás sajátos területe. A Ket. és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) az általános és különös viszonyában állnak [Ket. 13. § (2) bek.]. Az Art. 5. §-a kimondja, hogy ha törvény vagy adót, adófizetési kötelezettséget, költségvetési támogatást megállapító törvény másként nem rendelkezik, az adóügyekre az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Az adóvégrehajtási szabályok ugyancsak a Vht.-re épülnek, e két törvény viszonyát illetően a Ket.-nél leírtak irányadóak. Kimondja továbbá az Art. 144. §-a, hogy az Art. eltérő rendelkezése hiányában az adóhatóság alkalmazottja a végrehajtási eljárásban az egyes végrehajtási cselekmények foganatosításakor a Vht. rendelkezéseit alkalmazza. Az adóvégrehajtót pedig mindazok a jogok megilletik, amelyeket a Vht. a bírósági végrehajtónak biztosít. A végrehajtás lefolytatásához szükséges adatok beszerzésére és kezelésére a Vht. 47. §-ának rendelkezéseit kell alkalmazni. Sajátos munkamegosztás érvényesül az adók módjára behajtható köztartozások végrehajtása körében a Ket. és az Art. között. Az Art. 4. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a végrehajtás tekintetében az Art. rendelkezéseit kell alkalmazni azokra a köztartozásokra, igazgatási szolgáltatási díjakra, amelyekre törvény az adók módjára való behajtást rendeli el. Ebben az esetben az adóhatóság folytatja le a végrehajtást a köztartozás jogosultjának megkeresésére. Ha a kötelezett magánszemély, akkor a lakóhelye, tartózkodási helye szerint illetékes önkormányzati adóhatóság az eljárásra jogosult szerv, míg jogi személyek és egyéb szervezetek köztartozási ügyeiben az állami adóhatóság jár el. A pénzkövetelés érvényesítésének sajátos, állami kényszert nélkülöző, a jogosult által foganatosított formái. Ide tartozik a foglalkoztatási jogviszonyokban ismert úgynevezett közvetlen végrehajtás, amikor jogszabály a munkáltatót hatalmazza fel a munkabér előleg vagy a túlfizetés munkabérből történő levonására, valamint a gazdasági forgalomban alkalmazott ún. pénzforgalmi úton történő behajtás. Ha az állami kényszer alkalmazására feljogosított szervek közreműködését a végrehajtási eljárás nélkülözhetetlen ismérvének fogadjuk el, akkor a fenti megoldások nem rendelhetők a szorosan értelmezett végrehajtás fogalma alá. Ettől függetlenül a pénzforgalmi úton történő közvetlen végrehajtás gyors és költségkímélő módja fontos szerephez jut a közigazgatási végrehajtásban is [Ket. 133. § (2) bek.]. A közigazgatási végrehajtásban kivételesen a személyes szabadság korlátozására is szükség lehet, ha a kötelezettség teljesítését a kötelezett ellenállása akadályozza, vagy olyan kötelezettségnek nem tesz eleget, amelyet személyesen csak ő tehet meg. A személy elleni, különösen a fizikai ellenállás leküzdésére szolgáló kényszercselekmény alkalmazása azonban különleges felkészültséget és felelősséget igénylő rendészeti feladat, ezért erre - a végrehajtást foganatosító hatóság megkeresésére - kizárólag a rendőrség jogosult. A rendőrség közigazgatási szervekkel való együttműködési kötelezettségét a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) alapozza meg. A közigazgatási határozat végrehajtásához nincs szükség a rendőrségi eszköztár teljes felvonultatására, ezért a törvény a jogszabályhely megjelölésével tételesen meghatározza, hogy a közigazgatási végrehajtásban közreműködő rendőr az Rtv.-ben szabályozott intézkedések és kényszerítő eszközök közül melyeket alkalmazhatja. Rendőrségi közreműködésre a végrehajtás foganatosítása során tipikusan a kötelezett személyazonosságának megállapítása, a végrehajtási cselekmény helyszínén való megjelenésének biztosítása, a meghatározott magatartás kikényszerítése, a kötelezett vagy az érdekében fellépő személyek végrehajtást akadályozó ellenállásának leküzdése, a foglalás tárgyának a kötelezett rendelkezése alatt álló ingatlanon vagy gépjárműben történő felkutatásában való közreműködés, a végrehajtási cselekmény során az eljárásban résztvevők személyi biztonságának védelme érdekében van szükség. E célok eléréséhez az Rtv. következő rendelkezései nyújtanak megfelelő garanciát. Ha a rendőrség közreműködésével zajló végrehajtási cselekmény során a rendőrség hivatalból történő fellépésére okot adó körülmény merül fel (például szabálysértés, vagy bűncselekmény előkészülete vagy elkövetése, a közbiztonságra veszélyt jelentő egyéb helyzet áll elő stb.), akkor az eljárásban közreműködő rendőr az Rtv.-n alapuló hatáskörében eljárva köteles megtenni mindazt az intézkedést és alkalmazhatja mindazt a kényszerítő eszközt, amelyet a rendőrségre, illetve a rendőrre vonatkozó szabályok ilyen helyzetben előírnak. Az Rtv. alapján tett intézkedés törvényességéért és szakszerűségéért a rendőr felelős, e tekintetben a végrehajtást foganatosító szerv részéről eljáró személynek az eljárás vezetésével összefüggő jogosítványai nem érvényesülnek. 125. § A közigazgatási végrehajtás szabályait kell alkalmazni a) a hatóság döntésében megállapított, b) a hatóság által jóváhagyott egyezségben vállalt, c) a hatósági szerződésben vállalt, illetve a szerződés megszegése esetén a szerződés alapján az ügyfél által igénybe vett támogatás és egyéb kedvezmény visszatérítése iránti, d) a jogsegély keretében a külföldi hatóság hatósági ügyben hozott határozatában foglalt kötelezettség érvényesítésére, ha annak önkéntes teljesítése elmaradt. E rendelkezés azt határozza meg, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályai milyen típusú, kötelezettséget megállapító döntések körében érvényesülnek, vagyis melyek a végrehajtható hatósági aktusok. E szerint kötelezettség származhat a magyar vagy külföldi közigazgatási szerv egyoldalú döntéséből (határozat vagy végzés), továbbá az ügyféli akaratnak is teret engedő aktusokból, nevezetesen a hatóság által jóváhagyott egyezségből, vagy közvetlenül a hatósággal kötött szerződésből. A kötelezettséget megállapító hatósági aktus alaptípusa a hivatalból indult eljárásban hozott érdemi döntés, a kötelező határozat. E határozat az ügy érdemét (tárgyát) érintő rendelkezés mellett járulékos kötelezettségek forrása is (például eljárási költség megfizetése stb.). A végrehajthatóság szempontjából az egy határozatba foglalt többféle és különböző típusú kötelezettségek között nincs különbség.



Kérelemre indult eljárás is zárulhat kötelezettség megállapításával. A végrehajtható aktusok ezen csoportjába az alábbi döntések sorolhatók. - A kérelemre indult eljárást a hatóság hivatalból folytatja [Ket. 3. § (2) bek. a) pont]. Erre akkor kerül sor ha a kérelemre indult eljárás olyan jogellenes helyzetet tár fel, amely tényállás alapján az eljárás hivatalból is megindítható. Ebben az esetben - a jogellenes helyzet tekintetében - az ügyfél minősége átalakul, kérelmezőből kötelezetté válik, és vele szemben kötelezettséget megállapító döntés születik. Ennek végrehajtása a kötelező határozatokra irányuló szabályok szerint történik. - Az ügyféli pozícióban ellenérdekű ügyfelek vannak és az egyik kérelmére a másikat kötelezik arra, hogy a kérelmező vagy más jogosult részére teljesítsen valamit, vagy a kérelmező jogos érdeksérelmét szüntesse meg illetve tartózkodjon valamely magatartástól. Ebben az esetben a döntésnek van jogosultja és kötelezettje is. (Az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó ügyekben is helye lehet az eljárás hivatalbóli folytatásának.) A kötelezettség teljesítésének elmaradása esetén a jogosult a hatóságtól kérheti annak kikényszerítését. A végrehajtás ugyancsak a kötelező döntésekre vonatkozó szabályok alapján történik. - Előfordulhat, hogy a jogellenes helyzetet észlelő személy vagy szervezet bejelentést tesz az illetékes hatóságnál kérve az annak megszüntetéséhez szükséges intézkedést. Az intézkedést más állami szerv szignalizáció vagy megkeresés útján is kezdeményezheti. Abban az esetben ha a bejelentő ügyféli minőséget megalapozó személyes érdekeltsége nem állapítható meg és a hatóságot intézkedési kötelezettség terheli, akkor a hivatalból induló eljárás alapesete valósul meg. Ha pedig a bejelentő ügybeli érdekeltséggel rendelkezik [Ket. 15. § (1)- (3), (4)-(5) bek.], akkor az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárásban kerül sor kötelezettség megállapítására. A végrehajtható aktusok második típusa a kötelezettséget elrendelő végzés. A Ket. fogalomrendszerében a kötelezettség megállapítására alkalmas döntés a hatóságnak az eljárás során döntést igénylő eljárási kérdésekben hozott, formailag végzésben manifesztálódó úgynevezett közbenső döntése is. A végrehajtási eljárásban eljárási bírság és pénzegyenérték megfizetésére, a költségek viselésére kötelező végzés kibocsátására kerül sor. Az eljárási bírság a végrehajtási szakban az ügyfél rosszhiszemű eljárása [Ket. 6. § (2)-(3) bek.], az azonnali beszedési megbízást nem teljesítő pénzügyi intézmény felelős munkatársa vagy vezetője, illetve a munkáltatóra [Ket. 133. § (5) bek., Ket. 134. § (3) bek.], valamint a meghatározott cselekmény teljesítésének felróható elmulasztása esetén a kötelezettre [Ket. 140. § (1) bek. d) pont] vethető ki. A Ket. 141. § (3) bekezdése kimondja, hogy az eljárási bírság behajtása a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint történik. Jelezni kell azonban, hogy eljárási bírság az alapeljárásban és a jogorvoslati szakban is kiszabható, és annak címzettje nemcsak az ügyfél, hanem az eljárás egyéb résztvevője (például a szakértő) is lehet. E végzés a továbbiakban függetlenné válik az alapügy kimenetelétől, eljárási szempontból önálló pályára kerül, vagyis ha a végzés végrehajtásának feltételei megvalósulnak, az első fokon eljáró hatóság köteles a végrehajtást hivatalból elrendelni. Előfordulhat tehát, hogy az eljárási bírság végrehajtásának elrendelése megelőzi az alapügy lezárását. Pénzegyenérték megfizetését elrendelő végzés kibocsátására akkor kerül sor, ha meghatározott cselekményre irányuló kötelezettség végrehajtása során a jogosult a szolgáltatás pénzbeli megváltását kérelmezi [Ket. 140. § (1) bek. c) pont] vagy a meghatározott ingóság kiadására kötelező döntés esetén az ingóság a végrehajtás foganatosításakor már nincs meg [Ket. 143. § (4) bek.]. Lényegében a meghatározott cselekmény pénzköveteléssé történő átváltoztatásának sajátos esete valósul meg akkor is, ha a cselekményt a kötelezett helyett a jogosult, a hatóság vagy az általa megbízott harmadik személy végzi el és a kötelezettet a költségek megelőlegezésére vagy utólagos megfizetésére kötelezik [Ket. 140. § (1) bek. a)- b) pont, (2) bek.]. A végrehajtható aktusok következő típusát azok alkotják, amelyben a kötelezettség tartalmának kialakításában szerephez jut az ügyfél akaratnyilvánítása is. Az érdemi határozat az eljáró hatóságnak az eljárás tárgyát alkotó ügyet eldöntő egyoldalú akaratnyilvánítása. Ez az egyoldalú hatalmi viszony jellemzi az eljárás folyamán döntést igénylő kérdésekben hozott végzéseket is. Bővülő tendenciát mutat az ügyfél akaratnyilvánításának is teret engedő - az ügyfelek közötti relációban, vagy az ügyfél-hatóság viszonylatában megvalósuló kooperációra épülő - hatósági döntések köre, a következők szerint; - A hatóság által jóváhagyott egyezség. A hatóság az ellenérdekű ügyfelek által az eljárás során kötött - a jogszabályi feltételeknek megfelelő és a közérdeket vagy mások érdekeit nem sértő - egyezséget határozatba foglalja és jóváhagyja. A jóváhagyás további feltétele, hogy az egyezség kiterjedjen az ügyfél által vállalt kötelezettség teljesítési határidejére és az eljárási költség viselésére is (Ket. 75. §). A hatósági jóváhagyással az egyezségben vállalt kötelezettséghez a hatóság által elrendelt kötelezettség joghatásai járulnak. - A hatósági szerződés. A hatósági ügyek kölcsönös érdekek és előnyök alapján történő rendezésének lehetőségét teremti meg a hatósági szerződés intézménye. A civiljog mellérendeltségi viszonyait és a közhatalmi döntés autoritatív vonásait kombináló, az ügyfél és a hatóság együttműködését előmozdító konstrukciónak a végrehajtás szempontjából is jelentőséggel bíró vonása, hogy a jogszabály alapján biztosítható előnyös feltételek (kedvezmények, támogatási források, bíráság-elengedés stb.) igénybevétele ellenében lehetővé teszi az ügyfél számára olyan kötelezettség vállalását, amelyre egyébként az anyagi jogszabály alapján nem lenne kötelezhető, de az érvényes szerződésben vállalt kötelezettség teljesítése a közigazgatási végrehajtás keretében ugyanúgy kikényszeríthető, mintha azt a hatóság kötelező határozatban rendelte volna el. Ha tehát a hatóság a határozattal jóváhagyott egyezségben vagy a hatósági szerződésben foglalt teljesítési határidő elmúlását követően az önkéntes teljesítés hiányát állapítja meg az általános szabályok szerint intézkedik a végrehajtás elrendelésére. Ha azonban ez okból az Art. hatálya alá tartozó költségvetési támogatás visszatérítésére is sor kerül, annak végrehajtása az adóhatóság hatáskörébe tartozik. 126. § (1) A végrehajtási eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni.



(2) A végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen - ha e törvény másként nem rendelkezik - nincs helye fellebbezésnek. A törvény rendezi a végrehajtási szabályoknak az eljárásjog egészében elfoglalt helyét, kimondva, hogy a törvény rendelkezéseit a végrehajtási eljárásban is alkalmazni kell a végrehajtásról szóló fejezetben foglalt eltérésekkel. A megelőző eljárási szakaszokhoz képest a legfontosabb eltérés abban áll, hogy az ügy érdemében hozott határozat jogerőssé vált, és az abban megállapított kötelezettség tovább már nem vitatható. Ebből következően az érdemi döntéshez kapcsolódó rendes jogorvoslati eszközök a végrehajtási eljárásban hozott végzésekkel szemben - a törvényben tételesen meghatározott kivételektől eltekintve - már nem vehetők igénybe. A törvény e helyen rendezi a végrehajtási szabályoknak az eljárásjog egészében elfoglalt helyét. A Ket. 126. § (1) bekezdésének nem kellően árnyalt - az Áe. azonos szabályát tovább vivő - rendelkezése azt mondja ki, hogy a végrehajtási eljárásban a törvény egyéb rendelkezéseit a végrehajtásról szóló fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Differenciáltabb megközelítésben a törvény más fejezeteiben található rendelkezések a végrehajtási eljárásban való alkalmazhatóság szempontjából az alábbi kategóriákba rendezhetők: - teljes érvényesülést kívánó, változatlan tartalommal alkalmazandó rendelkezések: az eljárási alapelvek többsége, a nyelvhasználat, a jogutódlás, az adatvédelem, a joghatóság, hatáskör és illetékesség, a jegyzőkönyv, a képviselet, a kizárás, a tolmács, az idézés és az értesítés, az iratokba való betekintés, a hatósági ellenőrzés, a döntés kijavítása, kicserélése vagy kiegészítése, a döntés saját hatáskörben történő módosítása vagy visszavonása, a fellebbezés végzésekre vonatkozó szabályai, az önálló fellebbezéssel megtámadható végzések jogorvoslati szabályai, a jogorvoslati lehetőségek hiánya a méltányossági döntéseknél (fizetési kedvezmény, késedelmi pótlék mérséklése vagy elengedése); - a végrehajtás szempontjából közömbös (nem értelmezhető, nem alkalmazható) rendelkezések: mint például az eljárás alapelveinek az érdemi döntéshez kapcsolódó egyes tételei, például a jóhiszeműen szerzett jogok védelme [Ket. 1. § (4) bek.] vagy az érdemi döntés előkészítésének tárgyszerűségét [Ket. 2. § (3) bek.], a bizonyítás elveit rögzítő tételek [Ket. 3. § (2) bek. b) pont], az ügyintézési határidő, a tényállás megállapításával és bizonyításával összefüggő rendelkezések, az egyezségi kísérlet és annak jóváhagyása, a közigazgatási szerződés, a deklaratív és regisztratív döntésekre vonatkozó szabályok, az érdemi döntésre irányuló egyes jogorvoslati eszközök (például újrafelvétel); - a törvény egyéb fejezeteiben is megtalálható, de a végrehajtási fejezetben részlegesen, eltérésekkel vagy kiegészítésekkel érvényesülő rendelkezések (például a végrehajtási eljárás megindítása, a végzés tartalmi elemei és közlése, a végrehajtási eljárás felfüggesztése, megszüntetése). A Ket. 126. § (2) bekezdése szerint a fellebbezés a végrehajtási eljárás során hozott végzések elleni kivételes jogorvoslati eszköz, amelyről a törvény az egyes eljárási intézményeknél külön rendelkezik. E szabály jogpolitikai indoka az, hogy a végrehajtási eljárásban nem az anyagi jogon alapuló jogok és kötelezettségek megállapítása a cél, hanem a jogerős hatósági döntésben meghatározott kötelezettség gyakorlati megvalósítása, így nincs szükség az érdemi döntés törvényességét garantáló jogorvoslati eszközökre és külön jogorvoslati fórumok bevonására. Ha azonban a végrehajtandó kötelezettség megvalósítása érdekében a kötelezett vagyoni jogait érintő vagy a végrehajtás folyamatára kiható eljárási döntés meghozatala szükséges, ezek tekintetében nem mellőzhető a törvényességi felülvizsgálat lehetőségének biztosítása. Ez áll összhangban a Ket. 98. §-ának (3) és a 109. § (2) bekezdésében foglalt azon rendelkezéssel, mely szerint az eljárást felfüggesztő, megszüntető, az eljárási bírságot kiszabó, a költség összegét megállapító, valamint a költségviselés tárgyában hozott első fokú végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, ha pedig a törvény a végzés ellen önálló fellebbezési jogot biztosít, akkor törvénysértésre hivatkozva kezdeményezhető a jogerős végzés bírósági felülvizsgálata is. [Ket. 98. § (3) bek.] Végrehajtható döntések 127. § (1) A hatóság döntése végrehajtható, ha a) pénzfizetésre, valamely tevékenységre vagy attól való tartózkodásra irányuló kötelezettséget állapít meg, jogerőre emelkedett, és a teljesítésre megállapított határidő vagy határnap (a továbbiakban együtt: határidő) eredménytelenül telt el; b) az a) pont szerinti kötelezettséget megállapító döntés fellebbezési jogra tekintet nélküli végrehajtását vagy biztosítási intézkedésként való alkalmazását rendelték el. (2) Az (1) bekezdés rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell a 125. § b) és c) pontja szerinti esetekben is. A törvény szóban forgó §-a a közigazgatási határozat végrehajthatóságának konjunktív feltételeit állapítja meg. Tartalmi követelmény, hogy a határozat kötelezettséget állapítson meg. Nincs helye végrehajtásnak, ha a hatóság engedélyt ad ki, mert az abban foglalt jogosultság gyakorlására az ügyfél nem kényszeríthető. Fogalmilag kizárt a végrehajtás az ún. ténymegállapító (deklaratív) határozatok és a regisztratív döntések körében. A végrehajtás szempontjából a kötelezettségek sorában sajátos helyet foglal el a meghatározott magatartástól való tartózkodásra irányuló tilalom, vagy valamely cselekmény, helyzet eltűrésére irányuló - ugyancsak passzivitásban megnyilvánuló - kötelezettség, amelynek kikényszerítésére kizárólag bírságolás útján nyílik lehetőség. További általános, de nem kivétel nélküli feltétel a határozat jogerőre emelkedése. Kivételesen lehetőség van a végrehajtásra a jogerő bevárása előtt is, ha a hatóság a törvényben meghatározott feltételek bekövetkezése esetén a határozat azonnali végrehajtását rendeli el, vagy a végrehajtási cselekményre biztosítási intézkedésként került sor. A hatóság jogerős végzésével jóváhagyott egyezségben, valamint a hatósági szerződésben vállalt kötelezettség teljesítésének elmulasztása azzal a joghatással jár, hogy azt a jogerős kötelező határozatban megállapított kötelezettség módjára végrehajthatóvá válik. Ha tehát a határidő elmúlását követően a hatóság az önkéntes teljesítés hiányát állapítja meg, az általános szabályok szerint intézkedik a végrehajtás elrendelésére.



Ez a rendelkezés a közigazgatási aktus végrehajthatóságának konjunktív feltételeit állapítja meg. A döntés az elévülési időn belül akkor végrehajtható, ha - kötelezettséget állapít meg az ügyfélre vagy az eljárás egyéb résztvevőjére, - jogerőre emelkedett vagy fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelték el, továbbá - a kötelezettség teljesítésére megállapított határidő elmúlt és a kötelezettséget nem teljesítették. Alapvető tartalmi követelmény, hogy a döntés kötelezettséget állapítson meg. A kötelezettségek sorában sajátos helyet foglal el a tilalom, mint meghatározott magatartástól való tartózkodásra (nemtevésre) irányuló kötelezés, vagy valamely cselekmény, helyzet eltűrésére irányuló - ugyancsak passzivitásban megnyilvánuló - kötelezettség, amelynek kizárólag bírságolás vagy a személyes szabadságot korlátozó intézkedés útján szerezhető érvény. További általános, de nem kivétel nélküli feltétel a döntés jogerőre emelkedése. A jogerő mibenlétéről és a jogerő hatás beállásának eseteiről a Ket. 128. §-nál lesz szó. Kivételesen lehetőség van a végrehajtásra a jogerő bevárása előtt is, ha a határozat fellebbezésre tekintet nélküli (azonnali) végrehajtását rendelik el a Ket. 101. § (2) bekezdésében foglalt valamely feltétel bekövetkezése alapján, vagy a végrehajtási cselekményre biztosítási intézkedésként kerül sor (Ket. 151. §). Ha a döntés kötelezést tartalmaz, a határozatban vagy végzésben teljesítési határidőt vagy határnapot kell megállapítani [ Ket. 74. § (1) bek.]. Ha a határidőt jogszabály állapítja meg, a döntésben a határidőt akkor is meg kell jelölni. A teljesítési határidőt a döntés jogerőre emelkedésének napjától, ha pedig annak a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelték el [Ket. 101. § (2) bek.], akkor a közlés napjától kell számítani. Ha az utóbbi esetben a hatóság a döntés azonnali végrehajtását rendelte el, eltérő rendelkezés hiányában a teljesítési határidő a döntés közlésének napja. Azonnali végrehajtás elrendelésének az életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzetben [Ket. 172. § d) pont] van helye. Ugyanaz a határozat különböző típusú kötelezettségekről rendelkezhet, amelyek teljesítési határideje nem szükségszerűen esik egybe (például a teljesítési határidő az engedély nélkül megépített építmény elbontására 6 hónap, az eljárási költségek megfizetésére 30 nap). Az azonos határozaton belüli eltérő határidők adódhatnak abból is, hogy a hatóság a főkötelezettség megvalósítására ütemezett határidőt, vagy a különféle részkötelezettség teljesítésére más-más határidőt állapít meg. E körülményből adódóan a határozat végrehajthatósága a különböző kötelezettségek tekintetében eltérő időpontban állhat be, ami a végrehajtás elrendelése szempontjából bír jelentőséggel. Hasonló hatással járhat a részjogerő beállása is, amelynek tárgyalására a jogerő keretében térünk ki. A passzivitásra (nemtevésre, tűrésre) irányuló kötelezettség megkülönböztető vonása, hogy ahhoz teljesítési határidő nem rendelhető, így ebben a körben a határidő elmulasztása, mint a kikényszeríthetőségi feltétel kiesik. E kötelezettségtípus esetén a kötelezettségszegéshez fűződő jogkövetkezmények (eljárási bírság, személyi szabadságot korlátozó rendőri intézkedés stb.) alkalmazásának minden egyes esetben helye van, amikor a kötelezettségszegés megvalósul. A végrehajtási eljárásban a teljesítési határidő - fő szabályként - nem hosszabbítható meg. A határidő meghosszabbítására ha azt nem jogszabály állapítja meg, vagy a meghosszabbítást jogszabály nem zárja ki - a határozat jogerőre emelkedésétől a teljesítési határidő lejártáig, vagy legkésőbb a végrehajtás elrendeléséig van lehetőség [Ket. 74. § (3)-(4) bek.]. A teljesítési határidő az érdemi döntés része, ezért meghosszabbítása az alapügyben eljárt közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik. A teljesítési határidőnek a végrehajtás elrendelését követő meghosszabbítása azzal a következménnyel járna, hogy megszűnne a folyamatban lévő végrehajtási eljárás további folytatásának jogalapja, hiszen a végrehajthatóságnak a teljesítési határidő elmúlása kötelező törvényi feltétele. Az új teljesítési határidő lejártáig a teljesítésről való döntés és annak megvalósítása ismét az ügyfél térfelére rendelkezési jogába kerül vissza tehát a végrehajtási eljárást meg kellene szüntetni. Ugyanakkor az ügyféli oldalon is fontos érdek fűződik az addig történt önkéntes részteljesítés vagy a már sikeresen foganatosított végrehajtási cselekmény eredményének a későbbi teljesítés érdekében történő megőrzéséhez. A fenti fő szabály alól egy kivétel adódhat. Arra az esetre, ha a kötelezett személyében változás következik be, a Ket. 16. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jogerős határozattal megállapított kötelezettség esetén a teljesítési határidő egy alkalommal történő meghosszabbításával a jogutód lehetőséget kaphat az önkéntes teljesítésre. Mivel a jogutódlás a végrehajtás elrendelését követően is bekövetkezhet, ebben az esetben a teljesítési határidő meghosszabbítására vonatkozó szabály alkalmazása sem zárható ki. Ha a jogutódlás időpontjáig nem történt részteljesítés és végrehajtási cselekmény foganatosítására sem került sor, akkor a végrehajtást elrendelő végzés visszavonása indokolt, ettől eltérő esetben pedig az eljárás szüneteltetése célszerű a felfüggesztésre vonatkozó szabályok alkalmazásával. Az új teljesítési határidők megállapításáról a végrehajtás elrendelésére jogosult szerv végzésben rendelkezik, és egyidejűleg intézkedik a végrehajtást elrendelő végzés visszavonása, vagy az eljárás felfüggesztése iránt. Ha az új teljesítési határidőre sem történik önkéntes teljesítés, az elrendelt intézkedéstől függően vagy a végrehajtást kell újból elrendelni, vagy a felfüggesztés megszüntetéséről kell végzést hozni. A hatóság jogerős végzésével jóváhagyott egyezségben, valamint a hatósági szerződésben vállalt kötelezettség teljesítésének elmulasztása azzal a joghatással jár, hogy az a jogerős kötelező határozatban megállapított kötelezettség módjára végrehajthatóvá válik. Ha tehát a határidő elmúlását követően a hatóság az önkéntes teljesítés hiányát állapítja meg, az általános szabályok szerint intézkedik a végrehajtás elrendelésére. 128. § (1) A hatóság elsőfokú döntése jogerőssé válik, ha a) ellene nem fellebbeztek, és a fellebbezési határidő letelt, vagy b) a fellebbezésről lemondtak vagy a fellebbezést visszavonták, illetve c) a fellebbezés e törvény rendelkezései szerint kizárt. (2) Az (1) bekezdés b) pontjában szabályozott esetben jogerőre emelkedik a döntés



a) ha az ügyfél a kérelmének teljesítése esetén már a döntés közlése előtt lemondott a fellebbezésről, és az ügyben nincs ellenérdekű ügyfél: az elsőfokú döntés közlésekor, b) a fellebbezési határidő tartama alatti lemondás vagy visszavonás esetén: a lemondás vagy visszavonás napján. (3) Az elsőfokú döntés egyes rendelkezései tekintetében beáll a jogerő, ha az ügyféltől nem érkezett fellebbezés, csupán az eljárás egyéb résztvevője fellebbezett a döntés rá vonatkozó rendelkezése ellen. (4) A másodfokon hozott döntés a közléssel válik jogerőssé és végrehajthatóvá. A jogerő eljárásjogi értelemben azt fejezi ki, hogy a határozat a továbbiakban nem vitatható, megváltoztatására a rendes jogorvoslati eszközök útján többé nincs lehetőség. Jogerőre emelkedik és végrehajtható az elsőfokú határozat, ha ellene a törvényes határidőn belül nem nyújtottak be fellebbezést, vagy ha fellebbeztek ugyan, de azt a másodfokú határozat jogerőre emelkedése előtt visszavonták, továbbá ha a fellebbezésről lemondtak vagy a fellebbezés kizárt. A jelzett esetektől függően a jogerőre emelkedés időpontja eltérően alakul. A közlés napjával emelkedik jogerőre az elsőfokú határozat, ha a fellebbezésről az érdemi határozat meghozatala előtt lemondtak, vagy azt a törvény kizárja, így a közlés napjától jogerős a másodfokú határozat is. Ha az első fokú határozat ellen fellebbezésnek van helye és a jogosult e jogával nem él, a döntés a fellebbezési határidő utolsó napját követő napon emelkedik jogerőre. A fellebbezési jogról történő lemondás hatósággal való közlésének napján áll be a jogerő, ha a lemondásra a döntés közlését követően, de a fellebbezési határidő lejárta előtt került sor. A fellebbezés másodfokú határozat jogerőre emelkedése előtti visszavonása esetén az első fokú határozat a visszavonásról szóló jognyilatkozat hatósággal történő közlésének napján válik jogerőssé. A jogerő fogalmát illetően a következők előrebocsátása szükséges. Az eljárásjog-tudomány különbséget tesz az úgynevezett alaki és anyagi jogerő között, az előbbin a döntés megtámadhatatlanságát, az utóbbin pedig a döntés megváltoztathatatlanságát értve. Az anyagi jogerő csak a múltban gyökerező jogvita eldöntésénél jöhet számításba, amikor is a döntés jogerőre emelkedésével az ügy véglegesen lezárul, az többé nem bolygatható. A közigazgatás jövőorientált társadalomszervező funkciójától a döntések megváltoztathatatlansága idegen. A közigazgatási hatósági eljárás tipikus tárgya nem a fentiekben leírt jogszolgáltatás, hanem a fennálló jogi helyzet jövőbeni alakítása céljából az ügyfelet megillető jogok, vagy az őt terhelő kötelezettségek megállapítása, melyekre nézve a körülmények jövőbeni változása hatással lehet. Természetesen a jogbiztonság érdekében ezekkel az aktusokkal szemben is felmerül a stabilitás követelménye. A közigazgatási döntések viszonylagos stabilitását a Ket. megfelelő intézményei biztosítják, ami azt jelenti, hogy a döntés köti mind az ügyfelet, mind a hatóságot, a döntés megváltoztatására vagy visszavonására csak a Ket.-ben meghatározott feltételek és időkorlátok között van lehetőség. Ez a stabilitás azonban nem azonos az anyagi jogerő perjogi hatásával, nem kizárt ugyanis a fennálló jogviszonyok újabb eljárás keretében való megváltozatása, ha erre az anyagi jogszabály lehetőséget ad. Jogerőre emelkedik és végrehajtható az elsőfokú döntés, ha ellene a törvényes határidőn belül nem nyújtottak be fellebbezést, vagy ha fellebbeztek ugyan, de azt a másodfokú határozat jogerőre emelkedése előtt visszavonták, továbbá ha a fellebbezésről lemondtak vagy a fellebbezés kizárt. A jelzett esetektől függően a jogerőre emelkedés időpontja eltérően alakul. Az elsőfokú döntés - a közlés napjával emelkedik jogerőre, ha a fellebbezésről az érdemi határozat meghozatala előtt lemondtak, vagy azt a törvény kizárja, - ha az első fokú határozat ellen fellebbezésnek van helye és a jogosult e jogával nem él, a döntés a fellebbezési határidő utolsó napját követő napon emelkedik jogerőre, - a fellebbezési jogról történő lemondás hatósággal való közlésének napján áll be a jogerő, ha a lemondásra a döntés közlését követően, de a fellebbezési határidő lejárta előtt került sor, - a fellebbezés másodfokú határozat jogerőre emelkedése előtti visszavonása esetén az első fokú határozat a visszavonásról szóló jognyilatkozatnak a hatósággal történő közlésének napján válik jogerőssé. A másodfokú döntés a közlés napján jogerőre emelkedik, és - eltérő teljesítési határidő hiányában - egyben végrehajthatóvá válik. A bírósági felülvizsgálat nem halasztó hatályú jogorvoslat, ezért a keresetlevél benyújtása nem akadálya a végrehajtás elrendelésének és foganatosításának. Ha azonban a kötelezett a keresetlevélben a döntés végrehajtásának felfüggesztését kéri, e kérelem elbírálásáig a végrehajtást nem foganatosítható [Ket. 110. § (1) bek.]. Ha a fellebbezés csupán a döntés egyes rendelkezése ellen irányul és annak elbírálása nem hat ki a határozatban megállapított egyéb kötelezettségekre, akkor a döntés részlegesen emelkedik jogerőre. A részjogerő következtében a döntés egyes érdemi rendelkezései - akár egy akár több ügyfél esetén - [Ket. 104. § (4) bek.]; vagy az ügyfélre és az eljárás egyéb résztvevőjére vonatkozó rendelkezései [Ket. 128. § (3) bek.] különböző időpontban emelkednek jogerőre, emiatt a végrehajthatóság feltételei a döntés egyes rendelkezései tekintetében különböző időpontban állnak be. Erre a végrehajtás elrendelésénél kell figyelemmel lenni. 129. § Hivatalból indult eljárásban a hatóság a végrehajtható döntésben elrendelt kötelezettség teljesítését vizsgálja. Ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, szükség esetén a hatóság a teljesítési határidő leteltét, illetve a határnap elmúltát követő tizenöt napon belül hatósági ellenőrzést tart. A végrehajtás akkor rendelhető el, ha a hatóság megállapította, hogy a kötelezettség teljesítése határidőre nem vagy csak részben, illetve nem az előírásoknak megfelelően történt meg.



Az eljárás hivatalból történő megindítására az anyagi jogszabályokban kifejezésre juttatott közérdek érvényesítése céljából kerül sor. A jogszabályi előírások gyors és eredményes érvényesítése megkívánja, hogy az első fokon eljáró közigazgatási szerv a hivatalból indított eljárásban megállapított kötelezettség határidőben történő teljesítését hivatalból vizsgálja, továbbá a teljesítés érdekében szükséges intézkedéseket a lehető legrövidebb időn belül foganatosítsa. Erre figyelemmel a törvény előírja, hogy ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, a határidő lejártát követő tizenöt napon belül hatósági ellenőrzést kell tartani. A végrehajtás csak akkor rendelhető el, ha a hatóság megbizonyosodott a teljesítés elmulasztásáról. Az eljárás hivatalból történő megindítására vagy folytatására az anyagi jogszabályokban kifejezésre juttatott közérdek érvényesítése céljából kerül sor. A jogszabályi előírások gyors és eredményes érvényesítése megkívánja, hogy az első fokon eljáró közigazgatási szerv a hivatalból indított eljárásban megállapított kötelezettség határidőre történő teljesítését hivatalból vizsgálja, továbbá a teljesítés érdekében szükséges intézkedéseket a lehető legrövidebb időn belül foganatosítsa. Erre figyelemmel a törvény előírja, hogy ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, a határidő lejártát követő tizenöt napon belül hatósági ellenőrzést kell tartani. A végrehajtás csak akkor rendelhető el, ha a hatóság megbizonyosodott a teljesítés elmulasztásáról. Az ellenőrzés módja a kötelezettség természetéből adódóan többféle lehet. Ezek közül a helyszíni ellenőrzés elsősorban akkor jut szerephez, ha a kötelezettség teljesítése szempontjából valamely konkrét helyszín is jelentőséggel bír. Erre tipikusan a meghatározott cselekményre irányuló kötelezés esetén kerül sor, amikor a kötelezettség a külvilágban érzékelhető, valamely munkával elérhető eredmény, változás előidézésére irányul. Ilyenkor az ellenőrzés célja annak megállapítása, hogy megtörtént-e a teljesítés és az megfelelt-e a határozatban, illetve a jogszabályokban foglalt követelményeknek. A hatósági ellenőrzés megállapításairól jegyzőkönyvet kell felvenni abból a célból, hogy az abban rögzített tényállás, ügyféli, szakértői stb. nyilatkozatok alapján meghatározható legyen, hogy milyen konkrét eredmény elérése érdekében, milyen végrehajtási cselekményt kell a végrehajtás során foganatosítani. Ha az ellenérdekű ügyféli kötelezettség végrehajtását a jogosult kezdeményezi, a végrehajtása elrendelése előtt a hatóság ugyancsak köteles megfelelő módon - szükség esetén hatósági ellenőrzéssel - meggyőződni a teljesítés elmaradásáról. A végrehajtás elrendelése 130. § (1) A döntés végrehajtását - ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik - az első fokon eljáró hatóság végzéssel rendeli el. Ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendeli el, a végrehajtásról és a foganatosítás módjáról a döntést tartalmazó határozatban vagy végzésben kell rendelkezni. (2) A hatóság hivatalból indult vagy folytatott eljárás esetén a végrehajtást hivatalból, egyébként a jogosult kérelmére rendeli el. Ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, a végrehajtást a 127. § szerinti feltétel teljesülésétől, illetve a végrehajtás megindítására irányuló kérelem beérkezésétől számított öt napon belül el kell rendelni. (3) A végrehajtást elrendelő végzést közölni kell a kötelezettel és a végrehajtást kérővel. A végzés ellen a kötelezett kifogással élhet, ha igazolja, hogy a kötelezettségét a végzés közlésekor már teljesítette. Ebben az esetben a kifogásnak halasztó hatálya van. (4) A hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése esetén a végrehajtást elrendelő végzéssel szemben az ügyfél a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz a végrehajtásra halasztó hatályú keresettel fordulhat. (5) A végrehajtást elrendelő végzésben a) meg kell határozni a végrehajtási eljárásban érvényesítendő kötelezettség pontos tartalmát, ha a teljesítés csak részben vagy nem az előírásoknak megfelelően történt meg, valamint csatolni kell a 129. § alapján lefolytatott hatósági ellenőrzésről készült jegyzőkönyvet, b) fel kell tüntetni az első fokon eljáró hatóság nyilvántartásában vagy az ügy irataiban rendelkezésre álló adatokat, és csatolni kell hozzá a végrehajtható döntést, valamint azokat a dokumentumokat, amelyek a végrehajtás eredményes befejezéséhez szükségesek (tervdokumentáció, ingatlan-nyilvántartási adatok, bankszámlaszámok, a kötelezett munkahelye stb.), c) pénzfizetési kötelezettség végrehajtása esetén meg kell jelölni a végrehajtás elrendeléséig felmerült késedelmi pótlék összegét. Ha az első fokon eljáró közigazgatási hatóság az ügyfél késedelmét állapítja meg, hivatalból indult eljárás esetén, öt napon belül hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendeléséről. Kérelemre indult eljárásban a jogosult az első fokon eljáró hatóságnál kezdeményezheti a végrehajtás megindítását, amelynek elrendelésére ebben az esetben is öt nap áll a hatóság rendelkezésére. A végrehajtást végzéssel kell elrendelni, kivéve, ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelte el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendelése külön aktust nem igényel, arról a döntést tartalmazó határozatban vagy végzésben kell rendelkezni. A végrehajtás elrendelésének célja, hogy az foganatosítható legyen és erről mind a végrehajtást foganatosító szerv, mind a kötelezett, illetve a végrehajtást kérő időben értesüljön, tekintve, hogy a végrehajtás foganatosításához külön alakszerű végzésre nincs szükség. Ezért a törvény meghatározza, hogy a végrehajtás elrendeléséről szóló végzést kikkel kell közölni. A hatósági szerződés civil jogi és közjogi elemeket vegyítő természete jut kifejezésre abban a szabályban, amely lehetőséget biztosít a szerződésben vállalt kötelezettség végrehajtását elrendelő végzés bírósági felülvizsgálatára. Ennek oka az, hogy a végrehajtás elrendelésére az ügyfél szerződésszegése ad alapot. Ha e kérdésben vita van a szerződő felek között, annak eldöntését nem szerencsés az egyik, mégpedig a hatalmi pozícióban lévő félre bízni. Ezért a törvény a végrehajtás elrendelésének jogszerűségét a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság előtt vitathatóvá tette. A törvény meghatározza a végrehajtást elrendelő végzés speciális tartalmai elemeit, továbbá, hogy a sikeres végrehajtás érdekében a végrehajtó szolgálatot milyen információkkal és dokumentumokkal kell ellátni.



A végrehajtás elrendelésének célja a végrehajtási eljárás megindítása. Ezzel az aktussal megnyílik a törvényes lehetőség a kötelezett vagyoni jogainak, és szükség esetén személyes szabadságának a teljesítés érdekében történő korlátozására. Ez a döntés egyben intézkedési kötelezettséget hárít a végrehajtó szolgálatra a végrehajtás foganatosítására. A kötelezett részére pedig jelzi, hogy a teljesítés a továbbiakban az ő akaratától független kényszerpályára került. A jogosult ugyancsak e döntés alapján értesül arról, hogy kérelme alapján a hatóság a végrehajtási eljárást megindította. E döntés továbbra sem szünteti meg az ügyfél teljesítési kötelezettségét, és nem zárja el az ügyfelet a határidő utáni önkéntes - számára kevésbé hátrányos teljesítés lehetőségétől. Ez azonban a kétszeres - az ügyfél és a végrehajtást foganatosító szerv cselekménye folytán megvalósuló - teljesítés veszélyének elkerülése, vagy a költségesebb végrehajtási cselekmények megelőzése érdekében a hatósággal való szorosabb együttműködést feltételez. A végrehajtás végzéssel történő elrendelése egyben a hatósági munka ellenőrzésének egyik eszköze, e döntés alapján rekonstruálható ugyanis a törvényben szabályozott eljárási határidők betartása. A végrehajtás elrendelése fő szabályként az első fokon eljáró hatóság feladata. Ha tehát e hatóság megbizonyosodik a végrehajthatóság valamennyi feltételének beállásáról, hivatalból indult eljárásban - a Ket. 129. § alapján elvégzett ellenőrzési cselekményt követően - 5 napon belül, tehát legkésőbb a teljesítési határidőt követő 20. napon intézkedik a végrehajtás elrendeléséről. Ezt a határidőt az elévülési időn belül benyújtott ügyféli kérelem beérkezését követő naptól kell számítani, ha a kérelemre indult eljárásban a jogosult az első fokon eljáró hatóságnál kezdeményezi a végrehajtás megindítását az ellenérdekű ügyféllel szemben. A végrehajtási eljárást végzéssel kell megindítani, kivéve, ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelte el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendelése külön aktust nem igényel, arról a döntést tartalmazó határozatban kell rendelkezni. A végrehajtás elrendelésének alakszerű döntéshez kötése a Ket. új rendelkezése, amely az ügyfelek értesítésére irányuló hatósági kötelezettség általánossá tételéből, valamint a végrehajtást elrendelő és foganatosító hatóságok szervezeti elkülönítéséből ered. Csak ily módon biztosítható, hogy a végrehajtás elrendeléséről mind a végrehajtást foganatosító szerv, mind a kötelezett, illetve a jogosult időben értesüljön, tekintve, hogy a végrehajtás foganatosításához alakszerű döntésre általában nincs szükség. Ezért a törvény tételesen meghatározza, hogy a végrehajtás elrendeléséről szóló végzést az eljárás mely szereplőivel kell közölni. A végrehajtás elrendelése ellen fellebbezésnek nincs helye, az kizárólag végrehajtási kifogással támadható meg. A hatósági szerződés civil jogi és közjogi elemeket ötvöző természete jut kifejezésre abban a kivételes szabályban, amely lehetőséget biztosít a szerződésben vállalt kötelezettség végrehajtását elrendelő végzés bírósági felülvizsgálatára. Ennek oka az, hogy a végrehajtás elrendelésére az ügyfél szerződésszegéséből eredő vita ad alapot. Mivel a vita a szerződő felek között áll fenn, annak eldöntését nem lenne szerencsés az egyik, mégpedig a hatalmi pozícióban lévő és az ügy eredményes lezárásában érdekelt félre bízni. Ezért a törvény e sajátos ügytípusban bíróság előtt vitathatóvá tette a végrehajtás elrendelésének jogszerűségét. Ennek a keresetnek a végrehajtásra halasztó hatálya van, ezért a kereset benyújtásáról való tudomásszerzés után az esetleg már elrendelt végrehajtást fel kell függeszteni. A végrehajtási eljárás megindításának sajátos esetei a következők; A végrehajtás megindítását megelőző eljárási szakban kivetett eljárási bírság végrehajtása az érdemi döntés előtt is elrendelhető. A végrehajtás elrendelésére a végrehajtási eljárás megindítása után is szükség lehet. A Ket. 141. § (3) bekezdése szerint a végrehajtási szakban kivetett eljárási bírság végrehajtását az azt foganatosító szerv rendeli el. Ugyanígy kell eljárni, ha a Ket. 133. § (5) vagy a 134. § (3) bekezdése alapján a pénzügyi intézmény munkatársa vagy vezetője, illetve a munkáltató bírságolására kerül sor. Értelemszerűen a végrehajtás elrendelése nélkül kell foganatosítani azt a végrehajtási szakban hozott végzést, amelyben a végrehajtást foganatosító szerv a meghatározott ingóság kiadása vagy meghatározott szolgáltatás nyújtása helyett pénzegyenértéket állapít meg és a végrehajtást pénzösszegre folytatja, továbbá ha a kötelezettet a helyette elvégzett cselekmény (munka) költségeinek előlegezésére vagy utólagos megfizetésére kötelezi. Már említettük, hogy nincs szükség a végrehajtás önálló végzésben történő elrendelésére, ha a határozat fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendeléséről és módjáról az ügydöntő határozatban történik rendelkezés. Ha a döntés több kötelezettséget állapít meg, és az egyes kötelezettségekre vagy az ügyfelekre, illetve az eljárás egyéb résztvevőire különböző teljesítési határidők vonatkoznak, vagy a határozat egyes rendelkezései különböző időpontban emelkednek jogerőre (részjogerő), akkor csak azon határozatrész végrehajtása rendelhető el, amely tekintetében a végrehajthatóság minden feltétele megvalósult. Az ügyféli pozícióban több kötelezett is szerepelhet. Ha a kötelezettség ügyfelenként osztott (elkülöníthető), minden kötelezettel szemben csak a reá megállapított kötelezettség hajtható végre. Ügyféli megosztás hiányában a teljesítésért való felelősség - az anyagi jogszabálytól és az érdemi döntéstől függően - együttes vagy egyetemleges. A végrehajtást ettől függően vagy minden kötelezettel szemben együtt, vagy a kötelezettekkel bármelyikével szemben a teljes kötelezettségre kell elrendelni. Nincs szükség a végrehajtás végzéssel történő elrendelésére, ha a közigazgatási döntés végrehajtására nem a közigazgatási végrehajtás keretei között kerül sor, nevezetesen - ha törvény a pénzfizetési kötelezettség adók módjára végrehajtását rendeli el, akkor a végrehajtás az adóhatóság hatáskörébe tartozik. Ilyen esetben a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság megkeresi a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező adóhatóságot a végrehajtás lefolytatására;



- ha a közigazgatási hatóság az ellenérdekű felek tulajdoni, vagyoni viszonyait érintő döntést hoz, a vagyoni követelések végrehajtása a bírósági végrehajtás keretei között realizálódik (például birtokviták során a károk, hasznok és a költségek, vagy a kisajátítási- és a bányakártalanítás stb.). Ilyen esetben az adóvégrehajtásnál említett megkeresésre sincs szükség, mivel az eljárás megindítását - a Vht. szabályai szerint - a jogosult kezdeményezi. A tilalmat vagy más passzív (tűrésre, nem tevésre irányuló) magatartást tartalmazó kötelezettség lényegi vonása, hogy az tipikusan a fennálló jogi helyzet vagy tényállapot háborítatlanságát védi. Ezért e kötelezettség fajtához teljesítési határidő nem rendelhető, továbbá - eltérően a változás előidézését célul tűző, ügyféli aktivitást feltételező kötelezettségektől - az ügyfél helyett az ún. helyettesítő módszerek célirányos alkalmazásával nem valósítható meg. Hatósági fellépésre csak akkor van szükség - és lehetőség - , ha az ügyfél a kötelezettséget aktív magatartásával megszegi. Ebből adódóan a végrehajtás elrendelésére, csak a kötelezettségszegéshez utólag kapcsolódva van lehetőség, és a végrehajtási jog motivációs és személyes szabadságot korlátozó eszközei alkalmazására is utólag, kvázi szankcióként kerül sor. E kötelezettség típus tekintetében, tehát a végrehajtást mindannyiszor el kell rendelni, ahányszor az elévülési időn belül a kötelezettségszegés megvalósul és a hatóság tudomására jut. A végrehajtást a kötelezettel szemben kell elrendelni. A végrehajtás elrendelése különös gondosságot igényel akkor, ha a kötelezett személyében változás áll be, vagy ha a kötelezettséget a végrehajtási eljárásban a mögöttes felelősséggel tartozó jogalannyal szemben kell érvényesíteni, továbbá a kötelezett jogutód nélküli megszűnésének eseteiben. A jogutódlás kérdése a végrehajtási eljárásban akkor merül fel, ha a kötelezett (vagy ellenérdekű ügyfél esetén a jogosult) személyében a döntés jogerőre emelkedését követően történik változás. Ez bekövetkezhet a végrehajtás elrendelése előtt vagy azt követően, a végrehajtás foganatosítása során. Természetes személyek körében a jogutódlás jogcíme többféle lehet. Az ember halálával hagyatéka, mint egész száll át az örökösre (Ptk. 589. §). Örökös lehet természetes személy, jogi személy, illetve az állam is. A miniszteri indokolás rámutat, hogy az öröklés általános és egyetemleges jogutódlás, azaz a hagyatékban lévő követelések és tartozások együttesen szállnak át az örökösre. A közigazgatási határozatban megállapított fizetési kötelezettség - az ügy jellegétől függően - hagyatéki tartozás, függetlenül a teljesítési határidő lejártától, illetve a végrehajtás megindulásától. Élők közötti rendelkezéssel történik a jogutódlás abban az esetben, ha például a kötelezettség tárgyát alkotó dolog tulajdonjoga szerződés (adásvétel, ajándékozás, öröklési szerződés stb.) alapján másra száll át. Az ügyfél ügybeni érdekeltségét megalapozó jogi tények megváltozása bírósági vagy közigazgatási döntés alapján is bekövetkezhet (például kisajátítás elrendelése). Ha a természetes személy egyéni vállalkozói tevékenységet folytat, az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény (a továbbiakban: Et.) 11. §-a alapján a vállalkozói tevékenységből eredő kötelezettségeiért a vállalkozó teljes vagyonával korlátlanul felel. A jogutódlás bekövetkezhet az egyéni vállalkozó halálával, vagy cselekvőképességének elvesztésével, feltéve, hogy a törvényi feltételeknek megfelelő özvegy, örökös, vagy törvényes képviselő folytatja a vállalkozást (Et. 13. §), továbbá, ha az egyéni cégként bejegyzett vállalkozás egyszemélyes korlátolt felelősségű társasággá, vagy egyszemélyes részvénytársasággá alakul át (Et. 15/A. §). Gazdasági társaságok esetében a jogutódlás szabályait a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szabályozza. A gazdasági társaság jogutódlással szűnik meg, ha átalakul. Átalakulásnak minősül a társaságok egyesülése (összeolvadás vagy beolvadás) és szétválása (különválás vagy kiválás), [Gt. 72. § (1) bek., Gt. 78. § (1) bek.]. Az átalakulással létrejövő gazdasági társaság az átalakult gazdasági társaság jogutódja. A jogutód gazdasági társaságot illetik meg a jogelőd gazdasági társaság jogai, és terhelik a jogelőd gazdasági társaság kötelezettségei [Gt. 67. § (1) bek.]. Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 87. §-a hatálya alá tartozó költségvetési szerv a központi, a helyi önkormányzati (ideértve a többcélú kistérségi társulás költségvetési szervét is), a helyi és az országos kisebbségi önkormányzati, a társadalombiztosítási, valamint a köztestületi költségvetési szerv. Az alapító a költségvetési szervet megszünteti, ha az alapító által meghatározott feladatát ellátni nem tudja, illetve tevékenységét nem az alapító okirat szerint végzi; a szolgáltatásai iránti szükséglet megszűnt; az ellátandó feladat más módon vagy más szervezetben hatékonyabban teljesíthető. A költségvetési szerv megszüntetése esetén a vagyoni jogok és kötelezettségek tekintetében jogutód a megszűnő szerv a feladatait ellátó új vagy meglévő költségvetési szerv, ennek hiányában a megszűnő szerv alapító szerve (Áht. 90. §). A Ket. jogutódlást rendező 16. §-ának szabályai a végrehajtási eljárásban is irányadóak. Eszerint, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, vagy azt az ügy jellege nem zárja ki, a hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a kieső ügyfél helyére annak polgári jog szerinti jogutóda lép, a jogerős határozatban megállapított kötelezettség a jogutódot terheli. A normaszövegből kitűnően e rendelkezés csak jogszabály eltérő rendelkezése hiányában érvényesül. Emögött az a jogalkotói megfontolás áll, hogy a jogutódlással kapcsolatos kérdések rendezése alapvetően az adott életviszonyra irányuló anyagi és különös eljárási szabályozásra váró feladat, így ennek keretében kell meghatározni a kötelezettség jogutóddal szembeni érvényesítésének eseteit, feltételeit és módját, illetve szabályozni a kötelezett mögött helytállni köteles jogalany tekintetében a felelősség érvényesítésének feltételeit. A rendelkezés megalkotása annak figyelembevételével történt, hogy ha a jogutódlás vagy a mögöttes helytállási kötelezettség törvény erejénél fogva (ex lege) áll be, akkor nincs szükség a jogutód kötelezésére, hanem - a jogutódlás jogcímére és konkrét bizonyítékaira alapozva - elegendő a végrehajtás jogutóddal szembeni elrendelése. A törvény meghatározza a végrehajtást elrendelő végzés speciális tartalmi elemeit, továbbá, hogy a végrehajtó szolgálatot a sikeres végrehajtás érdekében milyen adatokkal és dokumentumokkal kell ellátni.



A végrehajtás foganatosítása 1

131. § (1) (2) A települési önkormányzatok hatáskörébe tartozó hatósági ügyekben a végrehajtás foganatosítására önkormányzati hatósági társulás hozható létre, továbbá pénzkövetelés végrehajtására az önkormányzat az önálló bírósági végrehajtóval szerződést köthet. (3) Törvény vagy kormányrendelet elrendelheti, hogy a döntés végrehajtását az első fokon eljáró hatóság vagy a végrehajtó szolgálat az első fokon eljáró hatóság bevonásával foganatosítsa, ha ehhez olyan szakmai ismeretek vagy egyéb feltételek szükségesek, amelyekkel a végrehajtó szolgálat nem rendelkezik. (4) Ha a hatóság a határozatnak a fellebbezésre való tekintet nélküli végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekményt az első fokon eljáró hatóság köteles foganatosítani. (5) A végrehajtó szolgálat illetékességét - a 21. § (1) bekezdésének a) és b) pontjában szabályozott illetékességi ok hiányában az első fokon eljárt hatóság székhelye alapozza meg. A hatályos Áe. a végrehajtás foganatosítására az első fokon eljáró vagy a legalsóbb fokú közigazgatási hatóságot jelöli ki. A végrehajtás költségeinek megelőlegezéséhez szükséges költségvetési fedezet, valamint a végrehajtásra szakosodott igazgatásszervezők hiánya, továbbá különösen kis településeken az igazgatási apparátus vonakodása a helyi lakossággal szembeni kényszer alkalmazásától, úgyszintén a meghatározott cselekmény ügyfél helyett történő végrehajtáshoz szükséges helyi vállalkozói, vagy a kényszer cselekményeket foganatosító rendőri kapacitás elégtelensége a közigazgatási végrehajtás eredményességét jelentősen lerontó tényezőkké váltak. Erre tekintettel a törvény a közigazgatási hivatalok irányítása alatt kistérségi körzetközponti illetékességgel működő, végrehajtásra szakosodott szakembereket foglalkoztató közigazgatási végrehajtó szolgálat kiépítését kezdeményezi. A végrehajtó szolgálat általános hatáskörű végrehajtást foganatosító szervként működik. A jövőben az első fokon eljáró közigazgatási hatóság végrehajtást foganatosító szervként csak akkor járhat el, ha a végrehajtás speciális szakértelmet és egyéb (pl. technikai, laboratóriumi, stb.) felkészültséget igényel, és azt törvényi vagy kormányrendeleti szintű különös eljárási szabály rendeli el. Ha a közigazgatási hatóság a határozat azonnali végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekmények foganatosítása továbbra is az első fokon eljáró közigazgatási hatóság feladata marad. Ezzel több, mint háromezer közigazgatási hatóság mentesül a végrehajtás foganatosításával járó feladatok alól, jelentős létszám és költség megtakarítást eredményezve. Az így felszabaduló költségvetési eszközök bőségesen elegendők az új végrehajtó szolgálat működtetésére. Az eredményes és hatékony végrehajtás szervezeti és jogi feltételeinek megteremtésétől a végrehajtás elmaradásából származó károk mérséklődése, a költségvetési bevételek jelentős növekedése és a jogkövető magatartás erősödése várható. A végrehajtási szolgálat illetékességét az általános illetékességi szabályok alapján kell megállapítani. Ilyen illetékességi ok hiányában a végrehajtást elrendelő első fokú hatóság székhelye szerint illetékes végrehajtó szolgálat jár el. Tekintettel arra, hogy a végrehajtó szolgálat 2008-ban kezdi meg működését, ezért átmeneti szabályban kell rendelkezni arról, hogy az addig terjedő időben a végrehajtást az első fokon eljáró hatóság foganatosítja. A törvény részletesen meghatározza továbbá, hogy a sikeres végrehajtás érdekében a végrehajtó szolgálatot milyen információkkal és dokumentumokkal kell ellátni. Az Áe. a végrehajtás foganatosítására az első fokon eljáró vagy a legalsóbb fokú közigazgatási hatóságot jelölte ki. A végrehajtás költségeinek megelőlegezéséhez szükséges költségvetési fedezet, valamint a végrehajtásra szakosodott igazgatásszervezők hiánya, továbbá különösen kis településeken az igazgatási apparátus vonakodása a helyi lakossággal szembeni kényszer alkalmazásától, úgyszintén a meghatározott cselekmény ügyfél helyett történő végrehajtáshoz szükséges helyi vállalkozói, vagy a kényszercselekményeket foganatosító rendőri kapacitás elégtelensége a közigazgatási végrehajtás eredményességét jelentősen lerontó tényezőkké váltak. A jogalkotó abból kiindulva, hogy javítani kell a közigazgatási végrehajtás hatásfokát és eredményességét, továbbá felismerve, hogy a közigazgatási szervek működési feltételeit hosszabb távon determináló költségvetési és létszámkorlátok mellett belátható időn belül nincs lehetőség a közel 3000 első fokú hatóságnál a gyors és szakszerű végrehajtás személyi és dologi feltételinek megteremtésére, a vázolt cél megvalósítása érdekében új típusú eljárási és szervezeti munkamegosztás kialakítását tűzte célul. Ennek lényege, hogy a hatósági döntés meghozatalát és végrehajtását elkülöníti oly módon, hogy a végrehajtás feladatait és eszközrendszerét egy újonnan kiépítendő, speciális feladatkörű közigazgatási hatóságnál koncentrálja. Ez az ésszerű, gazdaságos munkamegosztás évtizedek óta érvényesül a bíróságok és a bírósági végrehajtó szervezet viszonylatában. A vázolt célt szem előtt tartva a Ket. a közigazgatási hivatalok irányítása alatt, kistérségi körzetközponti illetékességgel működő, kizárólag a végrehajtási feladatok ellátására szakosodott végrehajtó szolgálat felállításáról rendelkezett. A végrehajtást fő tevékenységként ellátó új szervtípus rendszerbe állításával létrejön a szakszerű, gyors és eredményes végrehajtás szervezeti feltétele, miközben a közigazgatási hatóságok - mentesülve a végrehajtás munkaterhétől - teljes szakmai potenciáljukat szakfeladataik magasabb szintű ellátására összpontosíthatják.

1 Hatálybalépéséről e törvénynek a 2007. évi CXLVI. törvény 21. §-ával megállapított 173. § (3) bekezdése szerint külön törvény rendelkezik. Hatálybalépéséig lásd: 2005. évi LXXXIII. törvény 334. §.



A bírósági végrehajtás rentabilitása, továbbá két önkormányzati társulás több éven át tartó működése és gazdálkodásának fő mutatói azt igazolták, van realitása a - költségvetési bevételeket számottevően növelni képes, ráfordításai tekintetében rövid távon megtérülő, a közigazgatási működés hatékonyságát jelentősen javító - közigazgatási végrehajtó szolgálat működtetésének. Ez a cél azonban csak oly módon érhető el, ha megvalósul a végrehajtásra szükséges erőforrások ésszerű koncentrációja, és ezeket az eszközöket gazdaságos üzemméretben, professzionális szakember-állomány hasznosítja. A végrehajtó szolgálat felállítása tehát - a végrehajtás differenciáltabb eszközrendszerével együtthatásban - a Ket. reformértékű intézménye. Bár jól látható, hogy a költségvetés számára a legnagyobb tehertételt a jelenlegi elaprózott, feltételhiányos működése folytán korlátozott képességű rendszer további fenntartása jelenti, úgy tűnik azonban, hogy az államháztartás helyzete 2010 előtt nem teszi lehetővé a szolgálat létrehozását, így a szolgálat létrehozására megállapított 2008. január 1-jére módosított határidő sem lesz tartható. A törvényelőkészítés időszakában ez a körülmény még nem volt előre látható, a szakmai előkészítés azzal a feltételezéssel zárult le, hogy a törvény eredetileg tervezett hatálybalépése és a végrehajtó szolgálat működésének megkezdése egybe fog esni. Ezzel szemben utóbb a hatálybalépés előrehozatalára és a szolgálat létrehozásának elhalasztására irányuló döntés született, amelyet nem követte a végrehajtási fejezet átszerkesztésére, csupán a Ket. 171. §-ban foglalt átmeneti szabály utal arra, hogy a szolgálat létrehozásáig terjedő időszakban a végrehajtást az első fokon eljáró hatóság foganatosítja. Ebből adódóan számos rendelkezés továbbra is az első fokú hatóság és a végrehajtó szolgálat elkülönülésére alapuló rendelkezést tartalmaz. [Ket. 130. § (5) bek. b) és c) pont, 131. § (3)-(5) bek., 143. §, 146. §, 152. §(3) bek.] A törvény ezen zavarának kiküszöbölése a soron következő átfogó felülvizsgálat feladata. A végrehajtó szolgálat általános feladatkörű végrehajtást foganatosító szerv. A feladatkör általános jellege arra utal, hogy a hatósági döntés végrehajtása minden közigazgatási ügytípusban e szervezet hatáskörébe tartozik, legyen szó akár államigazgatási, akár önkormányzati hatósági ügyről. A fő szabály alól azonban több kivétel adódik: - a jövőben az első fokon eljáró közigazgatási hatóság végrehajtást csak akkor foganatosíthat ha a végrehajtás speciális szakértelmet, különleges technikai, laboratóriumi eszközöket, vagy egyéb sajátos felkészültséget igényel, és erre tekintettel azt törvény vagy kormányrendeleti szintű különös eljárási szabály elrendeli, hogy a végrehajtást az első fokon eljáró hatóság vagy a végrehajtó szolgálat az említett hatóság bevonásával foganatosítsa; - ha a közigazgatási hatóság a határozat azonnali végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekmények foganatosítása továbbra is az első fokon eljáró közigazgatási hatóság feladata marad; - ha a települési önkormányzat a végrehajtási feladatok ellátására a kistérség területére kiterjedő illetékességgel önkormányzati hatósági társulást hoz létre, vagy a pénzkövetelés behajtására az önálló bírósági végrehajtóval köt szerződést. Az önkormányzati autonómiát szem előtt tartó rendelkezés által nyújtott lehetőségek a települési önkormányzatok előtt eddig is nyitva álltak és számos önkormányzat élt is velük. Az említett megoldások ésszerűségét a létszám- és költségtakarékosság szempontjai alapozták meg. E társulások illetve a bírósági végrehajtóval kötött szerződés alapján a végrehajtás foganatosítása kiterjed mind a jegyző hatáskörébe tartozó államigazgatási ügyekre, mind az önkormányzati hatósági döntésekre; - ha a közigazgatási döntés végrehajtása az adó- vagy a bírósági végrehajtás hatókörébe tartozik. A végrehajtási szolgálat illetékességét az általános illetékességi szabályok alapján kell megállapítani. Ilyen illetékességi ok hiányában a végrehajtást elrendelő első fokú hatóság székhelye szerint illetékes végrehajtó szolgálat jár el. A Ket. 131. § (4) bekezdésében foglalt szabály arra az esetre vonatkozik, amikor a döntés egymástól elkülöníthető, azonnali végrehajtást igénylő és későbbi teljesítési határidejű kötelezettséget is megállapít. A fentebb említett gazdaságos üzemméret előreláthatóan meg fogja haladni az eredetileg figyelembe vett kistérségi kereteket, továbbá a területi közigazgatás regionalizációjának előrehaladására tekintettel a kormányzati szervezetalakítással összefüggő törvénymódosításokról szóló 2006. évi CIX. törvény törölte szolgálatra vonatkozó kistérségi jelzőt. Pénzfizetési kötelezettség végrehajtása 132. § A közigazgatási végrehajtás során a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására elsősorban a kötelezett szabad rendelkezése alatt álló, pénzügyi intézménynél kezelt összeget, vagy ha ez természetes személy esetében nem lehetséges, a kötelezett munkabérét kell végrehajtás alá vonni. A közigazgatási végrehajtás leggyakrabban pénzösszeg behajtására irányul, vagy azért, mert az érdemi határozatban az ügyfelet eredetileg is pénzfizetésre kötelezték, vagy mert a meghatározott cselekmény végrehajtása, illetőleg a meghatározott ingóság kiadása fordult át pénzkövetelésbe, vagy az ügyfelet pénzbírság kiszabásával akarják rászorítani az egyéb magatartásra irányuló kötelezettség teljesítésére. A Ket. hatálybalépését megelőző kedvezőtlen tendenciák megtörése érdekében a törvény - a behajtási módozatok tekintetében megszünteti a hatályos szabályok alapján a természetes személyekkel és a szervezetekkel szembeni végrehajtási módok alapvetően eltérő voltát, és a természetes személyek körében is az ügyfelet megillető bankszámla-követelésre vezetett végrehajtásnak biztosít elsőbbséget; - az idő múlásával egyre terhesebbé váló, a jegybanki alapkamat meghatározott százalékában megállapított késedelmi pótlék bevezetésével a kötelezettet érdekeltté teszi a mielőbbi önkéntes teljesítésben; - meghatározott összeghatár feletti kötelezettség esetén - biztosítási intézkedésként - lehetővé teszi jelzálogjog bejegyzését a kötelezett ingatlanára;



- az adóhatóság közreműködésével biztosítja az ügyfél bankszámlaszámának megismerhetőségét; - ha a kötelezett bankszámláját vezető pénzügyi intézmény a beszedési megbízást az ügyfél rendelkezésére álló fedezet ellenére nem teljesíti, akkor a pénzügyi intézmény saját költségére kötelezhető a megbízás szerinti összeg kifizetésére, és ezen felül az intézmény felelős munkatársa vagy vezetője eljárási bírsággal is sújtható; - a végrehajtó szolgálat létrehozásával megteremti hatékony behajtás szervezeti feltételeit. A végrehajtás arányosságának és fokozatosságának elve jut kifejezésre a pénzfizetési kötelezettség végrehajtási sorrendjét megállapító szabályokban (Ket. 132. §, Ket. 136. §). A Ket. a pénzösszeg behajtásánál a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtásnak biztosít elsőbbséget. Természetes személy esetében ezt követi a munkabérből való letiltás, és csak az előzőek eredménytelensége után kerül sor a jóval szigorúbb, költségesebb és időigényesebb ingó vagy ingatlan végrehajtás elrendelésére [Ket. 136. § (1) bek.]. A pénzkövetelés biztosítása céljából az ingatlanra vezetett végrehajtás a közigazgatási eljárásban kivételes, csak meghatározott pénzösszeg felett van rá lehetőség. 133. § (1) A végrehajtást foganatosító szerv a pénzforgalmi bankszámlával rendelkező kötelezett esetében a bankszámlán a kötelezett rendelkezése alatt álló összeget azonnali beszedési megbízással vonja végrehajtás alá. A megbízás a kötelezett bármely pénzforgalmi bankszámlája ellen benyújtható. Ha a pénzkövetelés jogosultja nem a végrehajtást foganatosító szerv, az azonnali beszedési megbízást a végrehajtást foganatosító szerv e célra elkülönített letéti számlájára kell teljesíteni. A végrehajtást foganatosító szerv öt napon belül gondoskodik a kezelési költségek levonása mellett a letéti számlára befolyt összegnek és kamatainak a jogosult számlájára történő átutalásáról vagy kifizetéséről. (2) Ha mind a jogosult, mind a kötelezett pénzforgalmi bankszámla vezetésére köteles, a jogosult a végrehajtható határozat alapján őt megillető összeget a kötelezett pénzügyi intézménynél vezetett bankszámlájáról azonnali beszedési megbízással érvényesítheti. Erről a végrehajtást elrendelő végzésben rendelkezni kell. Ha az azonnali beszedési megbízás nem vezetett eredményre, az eljárást a végrehajtást foganatosító szerv - a jogosult kérelmére - köteles átvenni és folytatni. (3) Ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlája nem ismert, és az a cégnyilvántartásból sem állapítható meg, a végrehajtást foganatosító szerv - hivatalból vagy a (2) bekezdés esetén a jogosult kérelmére - az állami adóhatóságot keresi meg a számlaszám közlésére, és felhívja a pénzügyi intézményt a kötelezett nála kezelt pénzösszegének végrehajtás alá vonásához szükséges adatok közlésére. A felhívásnak az adóhatóság, illetve a pénzügyi intézmény haladéktalanul köteles eleget tenni. (4) A pénzügyi intézmény az (1)-(2) bekezdés szerinti megbízásnak köteles haladéktalanul eleget tenni. Ha a pénzügyi intézmény az azonnali beszedési megbízást fedezet hiánya miatt nem tudja teljesíteni, erről a végrehajtást foganatosító szervet, illetve a jogosultat haladéktalanul értesíti. A pénzügyi intézmény a végrehajtást foganatosító szerv felhívására köteles tájékoztatást adni a kötelezett bankszámlájáról az adott időszakban teljesített fizetési megbízásokról. (5) Ha a pénzügyi intézmény a kötelezett rendelkezésére álló fedezet ellenére a megbízást nem teljesíti, a végrehajtást foganatosító szerv végzéssel kötelezheti a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére. E végzésben a végrehajtást foganatosító szerv a pénzügyi intézmény felelős munkatársát, vagy ha az nem állapítható meg, az intézmény vezetőjét eljárási bírsággal is sújthatja. A végzésnek a bírságolásra vonatkozó rendelkezése ellen az általános szabályok szerint lehet jogorvoslattal élni. A pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszegre vezetett végrehajtására vonatkozó e rendelkezések alkalmazásához a következő fogalmak magyarázata szükséges: pénzügyi intézmény: a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 5. §-ában szabályozott hitelintézet: a bank, a szakosított hitelintézet vagy a szövetkezeti hitelintézet (takarék- vagy hitelszövetkezet), továbbá a Hpt. 6. §-a szerinti pénzügyi vállalkozások; pénzügyi intézménynél kezelt összeg [Ket. 172. § m) pont]: - a bankszámlaszerződés (Ptk. 529. §) alapján nyitott bankszámlán szereplő összeg, valamint a betétszerződés (Ptk. 530. §) és a takarékbetét-szerződés (Ptk. 533. §) alapján a bankszámlaszerződés szabályainak megfelelően kezelt összeg, ideértve a nem pénzforgalmi jellegű bankszámlákon kezelt összegeket is; - a takarékbetétkönyv (Ptk. 530., Ptk. 533. §) és egyéb betéti okirat ellenében a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, egyéb szerződés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, továbbá egyéb szerződés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézmény által visszafizetendő összeg; - a befektetési szolgáltatókra vonatkozó törvényi rendelkezések szerint ügyfélszámlán nyilvántartott, a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg; a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg: a kötelezett pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszegének az egyéb végrehajtható kötelezettség biztosítására vagy ügyleti biztosíték céljára elkülönített összegen felül fennmaradó része. A pénzügyi intézménnyel kezelt pénzösszegre foganatosított végrehajtás - pénzforgalmi úton történő behajtásnál azonnali beszedési megbízással (Ket. 133. §); - a pénzforgalmi rendszerbe be nem vont bankszámlán kezelt összeg, továbbá a betétszerződés és a takarékbetét-szerződés alapján a bankszámlaszerződés szabályai szerint kezelt összeg esetén a végrehajtást foganatosító szerv betéti számlája javára benyújtott azonnali beszedési megbízással (Vht. 82/A. §); - egyéb esetben átutalási végzéssel történik (Vht. 80. §). A Ket. a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtás szabályai közül csak a pénzforgalmi úton történő behajtás főbb szabályait emeli ki, a további módozatok szabályozását a Vht.-re, mint mögöttes szabályra hagyja. A pénzforgalmi úton érvényesíthető pénzkövetelést azonnali beszedési megbízással kell behajtani, egyéb végrehajtási cselekménynek csak akkor van helye, ha a megbízás nem vezet eredményre. Pénzforgalmi úton akkor lehet behajtani a pénzkövetelést, ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlával rendelkezik.



A pénzforgalomról, a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökről szóló 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) a bankszámlán kezelt összeg tekintetében a hitelintézetre az alábbi teljesítési sorrendet állapítja meg: - a számlavezető hitelintézet téves bejegyzésének a bankszámlán történő helyesbítése; - a bírósági végrehajtó vagy az adóhatóság által a végrehajtást foganatosító szerv betéti számlája javára benyújtott azonnali beszedési megbízás (Vht. 82/A. §) és a bíróság által hozott átutaló végzés (Vht. 80. §); - a jogosult által a Vht. 6. §-ának (2) bekezdése alapján a végrehajtható bírósági határozaton vagy a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 112. §-a szerinti közjegyzői okiraton, illetve a közjegyző által hozott végrehajtható határozaton, valamint a Ket. 133. § (2) bekezdése alapján a végrehajtható közigazgatási határozaton alapuló pénzkövetelés behajtására benyújtott azonnali beszedési megbízás; - a közigazgatási szerv által a Ket. 133. § (1) bekezdése, az adóhatóság által az Art. 80. §-ának (1) bekezdése, a vámhatóság által a vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény 148. §-ának (2) bekezdés alapján végrehajtható közigazgatási határozaton vagy egyéb végrehajtható okiraton alapuló pénzkövetelés érvényesítésére benyújtott azonnali beszedési megbízás; - a Magyar Államkincstár által benyújtott - a helyi önkormányzatok nettó finanszírozása során megelőlegezett - követelések. Az előbb álló pontban felsorolt pénzkövetelés rangsorban megelőzi a hátrébb állókat, az azonos pont alá tartozó megbízások teljesítési sorrendjét pedig a megbízás pénzügyi intézményhez történő beérkezésének időrendje határozza meg azzal, hogy előbb a korábban beérkezett követelést kell teljesíteni [R. 6. § (2) bek.]. E szabályoknak a pénzügyi intézmény teljesítésért való felelősségének vizsgálata során bírnak jelentőséggel (lásd a 11. pontnál). A végrehajtást foganatosító szerv által kiadott azonnali beszedési megbízás teljesítése e hatóság letéti számlájára történik. A befolyt összeget átutalással vagy a jogosultnak történő kifizetéssel 5 napon belül kell a jogosultnak továbbítani. A befolyt összegből a számlavezető levonja a kezeléssel felmerült költséget és a maradványt naptári naponként a felszámítás időpontjában érvényes jegybanki alapkamat 365-öd részével növelve utalja át, illetve fizeti. Ily módon a jogosult a kötelezettséget megállapító döntésben foglalt összeget a késedelmi pótlékkal és a jegybanki alapkamattal növelve, illetve a kezelési költséggel csökkentett összegben kapja kézhez. Ha a behajtás csak részben fedezi a kötelezettséget, a befolyt összeget akkor is továbbítani kell, nem kell bevárni míg a teljesítés kiterjesztése vagy más végrehajtási cselekmény a maradvány tekintetében is eredménnyel jár. Az azonnali beszedési megbízás a kötelezett bármely hitelintézetnél kezelt bármelyik pénzforgalmi bankszámlája ellen benyújtható. Egyidejűleg csak egy bankszámlára vezetett végrehajtásnak van helye. Ha a megbízásban megjelölt számlán kezelt összeg nem nyújt fedezetet a kötelezettség teljesítésére és a pénzügyi intézmény más számlán, illetve más szerződés alapján is kezel a kötelezett rendelkezésére álló összeget, a pénzügyi intézmény a teljesítés kiterjesztésére vonatkozó szabályok szerint jár el (lásd a 6. pontnál). Ezt követően kerülhet sor más pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszeg behajtására. A főszabálytól eltérő rendelkezések a következők: - Ha az ellenérdekű ügyfelek mindegyike rendelkezik pénzforgalmi rendszerbe kapcsolt bankszámlával, a jogosult által a Ket. 133. § (2) bekezdése alapján adott azonnali beszedési megbízás alapján a teljesítés a jogosult bankszámlájára történik. - Nem a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára történik a teljesítés, ha a végrehajtási eljárásban kirótt eljárási bírság, vagy a végrehajtást foganatosító szervet megillető más összeg behajtására kerül sor, mint például a megelőlegezett végrehajtás költség behajtásából befolyó összeg vagy a kötelezett által a végrehajtás költségeinek fedezete céljából megelőlegezett összeg. Az ügyfél eljárási terheit csökkenti és jogérvényesítési lehetőségeit bővíti, másfelől pedig a közigazgatási hatóság szolgáltató funkcióját hangsúlyozza a törvény azon megoldása, hogy a kérelemre elrendelt végrehajtást hivatalból folytatott eljárásba fordítja át. Előzőleg már említettük, hogy ha az ellenérdekű felek mindegyike pénzforgalomba bekapcsolt bankszámlával rendelkezik, a jogosult az őt megillető összeget a kötelezett bankszámlájáról azonnali beszedési megbízással érvényesítheti. Ebben az eljárásban a végrehajtást foganatosító szervnek csak akkor van feladata, ha a megbízás nem vezetett eredményre. Ekkor ugyanis a jogosult kérelmére a behajtást a végrehajtást foganatosító szerv köteles az ügyféltől átvenni és folytatni úgy, mintha a végrehajtást hivatalból indult eljárásban rendelték volna el. Ha a kötelezett cégnyilvántartásba vétele kötelező és a pénzforgalmi bankszámla számáról nem nyilatkozik, azt a cégnyilvántartás adatai alapján kell megállapítani. Ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlája a cégnyilvántartásból nem ismerhető meg, a végrehajtást foganatosító szerv az állami vagy önkormányzati adóhatósághoz intézett megkeresésével kérheti a pénzforgalmi jelzőszám közlését. Az Art. 17. §-ának (5) bekezdése alapján az adózó az adóhatósággal köteles közölni bankszámlájának számát. A pénzügyi intézmény ugyancsak köteles az adóhatóságnak bejelenteni, ha az adózó bankszámlaszáma az intézmény érdekkörében felmerült okból megváltozik [Art. 23. § (7) bek.]. A hitelintézet - a cégjegyzékbe bejelentett pénzforgalmi számlára vonatkozó adatok kivételével - a bankszámla megnyitását és megszüntetését ugyancsak közli az adóhatósággal (Art. 3. melléklet D) 5. pont). Az adóhatóság a Ket. 133. § (3) bekezdése és az Art. 54. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján a megkeresésben foglaltaknak ingyenesen köteles eleget tenni.



A végrehajtás alá vonható összegre eltérő szabályok vonatkoznak attól függően, hogy a kötelezett természetes személy vagy szervezet. A pénzügyi intézménynél kezelt, a kötelezett rendelkezése alatt álló pénzösszeg teljes egészében végrehajtás alá vonható azzal, hogy természetes személy esetében ez a szabály csak az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összegének négyszerese feletti összegre alkalmazható. Az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összege és annak négyszerese közötti rész 50%-a vonható végrehajtás alá. Mentes a végrehajtás alól az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összege. E rendelkezéseket a pénzügyi intézmény által több szerződés alapján kezelt, a kötelezettet megillető együttes összegre kell alkalmazni (Vht. 79/A. § ). A teljesítés kiterjesztésére kerül sor abban az esetben, ha az azonnali beszedési megbízásban megjelölt bankszámlán kezelt összeg nem, vagy csak részben fedezi a kötelezettség összegét. Ilyen esetben a pénzügyi intézmény a teljesítést kiterjeszti a további bankszámlaszerződés, illetve betétszerződés vagy takarékbetét-szerződés alapján kezelt, a kötelezettet megillető összegre is, kivéve azokat az összegeket, amelyek végrehajtás alá vonása a betétek és takarékbetétek végrehajtásáról szóló 180/2001. (X. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Tr.) alapján történik. A pénzügyi intézmény a teljesítés kiterjesztését az alábbi sorrend szerint végzi el: - pénzforgalmi számlán kezelt összeg, ha az nem betétszerződés alapján kezelt összeg, - a pénzforgalmi számlán betétszerződés alapján kezelt összeg, - a Ptk. 529. §-ában meghatározott bankszámlaszerződés alapján kezelt összeg, ha az nem pénzforgalmi számlán kezelt összeg, - a Ptk. 530. §-ában meghatározott betétszerződés alapján elhelyezett összeg, ha azt a pénzügyi intézmény a bankszámlaszerződés szabályainak megfelelően kezeli, - a Ptk. 533. §-ában meghatározott takarékbetét-szerződés alapján elhelyezett összeg, ha azt a pénzügyi intézmény a bankszámlaszerződés szabályainak megfelelően kezeli. A fenti sorrendet először a kötelezett rendelkezése alatt álló összes, forintban kezelt, azt követően pedig az összes, külföldi pénznemben kezelt összegre kell alkalmazni. A végrehajtást foganatosító hatóság rendelkezését az abban foglalt pénznemtől függetlenül forintban kell teljesíteni a pénzügyi intézmény által jegyzett - a teljesítés napján érvényes - devizavételi árfolyam figyelembevételével (Vht. 79/B. §). Az azonos sorrendben szereplő összegek közül előbb az alacsonyabb kamatozású betétösszegeket, majd ezt követően a magasabb kamatozású betétösszegeket, az azonos kamatozású betétösszegek közül előbb a korábban lekötött betétösszegeket, majd ezt követően a később lekötött betétösszegeket kell végrehajtás alá vonni. A pénzügyi intézménynél több számlatulajdonos tulajdonában álló számlán kezelt pénzösszeg bármelyik számlatulajdonossal szemben fennálló követelés fejében teljes összegben végrehajtás alá vonható. E szabály hiányában közös bankszámla nyitásával, vagy utóbb újabb számlatulajdonos belépésével - függetlenül a számla feletti rendelkezési jog tényleges gyakorlásától - gyakorlatilag bármely bankszámlán kezelt összeg elvonható lenne a végrehajtás alól. A végrehajtást foganatosító hatóság a számla megterheléséről - a pénzügyi intézmény által közölt értesítési cím alapján - köteles haladéktalanul értesíteni a többi számlatulajdonost. [A többi számlatulajdonos a kötelezett ellen az igényperre vonatkozó szabályok szerint pert indíthat a végrehajtás során a közös számláról leemelt, őt illető pénzösszegek visszafizetése iránt (Vht. 79/C. §).] A végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelés behajtása céljából a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg - ideértve a nem pénzforgalmi számlán kezelt összegeket is - végrehajtás alá vonására átutalási végzést hoz, ha azonnali beszedési megbízásra azért nem volt lehetőség, mert a jogosult nem rendelkezik bankszámlával, illetve csak lakás-előtakarékossági számlával rendelkezik, vagy a kötelezett nem rendelkezik pénzforgalmi bankszámlával. A végrehajtást foganatosító szerv a végzésben arra hívja fel a pénzügyi intézményt, hogy a pénzkövetelés összegét utalja ki a jogosulnak, illetőleg utalja át a jogosult által megjelölt bankszámlára, vagy végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára. (Vht. 80. §) Ha a költségvetési szerv elleni végrehajtás során a pénzügyi intézmény fedezet hiánya miatt nem tudott eleget tenni az átutalási végzésben foglalt felhívásnak, a pénzügyi intézmény köteles erről a kötelezett pénzügyi ellátását végző szervet és a végrehajtást foganatosító szervet haladéktalanul értesíteni. A pénzügyi ellátást végző szerv - ha a kötelezettet a pénzkövetelés a költségvetését meghaladó mértékben is terheli - a költségvetési gazdálkodás szabályai szerint gondoskodik a pénzügyi fedezet rendelkezésre bocsátásáról (Vht. 82. §). Takarékbetét végrehajtás alá vonása. A pénzügyi intézménynél elhelyezett, nem a bankszámlára vonatkozó szabályok szerint kezelt betét, takarékbetét, valamint az arról kiállított betétkönyv és más okirat korlátozás nélkül végrehajtás alá vonható ( Vht. 83. §). Ha a betét kifizetéséhez takarékbetétkönyv, betéti okirat vagy szerződés felmutatása szükséges, az ezekre vezetett végrehajtás különös eljárási szabályait a Tr. tartalmazza. A pénzügyi intézmény a számlatulajdonos rendelkezése nélkül vagy ennek ellenére is köteles megterhelni a kötelezett bankszámláját a végrehajtható közigazgatási határozaton alapuló pénzfizetési kötelezettség behajtására irányuló azonnali beszedési megbízás alapján, illetve köteles eleget tenni az átutalási végzésben foglaltaknak, a természetes személyekre megállapított mentességi szabályok (A végrehajtási eljárás megindításának sajátos esetei) figyelembevételével. Ha a pénzügyi intézmény fedezet hiánya miatt a beszedési megbízásnak nem tud eleget tenni, erről a végrehajtást foganatosító szervet haladéktalanul értesítenie kell. A végrehajtást foganatosító szerv jogosult ellenőrizni, a pénzügyi intézmény pedig köteles tájékoztatást adni a kötelezett bankszámlájáról a megbízás beérkezését követő időszakban teljesített kifizetésekről, azaz a pénzügyi intézmény a banktitokra való hivatkozással nem akadályozhatja a végrehajtást foganatosító szerv ellenőrzését, illetőleg nem tagadhatja meg a tájékoztatás adását.



Ha az ellenőrzés alapján megállapítható, hogy a pénzügyi intézmény a rendelkezésre álló fedezet ellenére nem tett eleget kötelezettségének, vagy a kötelezett részére, illetve annak megbízásából harmadik személy javára történő kifizetéssel, avagy a R.-ben meghatározott teljesítési sorrendben hátrébb álló levonás teljesítésével a végrehajtás fedezetét jogellenesen elvonta, a pénzügyi intézmény a megbízás teljesítéséért objektív felelősséggel tartozik, míg az átutalási kötelezettséget felróhatóan megszegő alkalmazott, vagy ha annak kiléte nem állapítható meg az intézmény vezetője a vétkes felelősség szabályai szerint felel. Ez tükröződik a Ket. 133. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezésben, mely szerint a végrehajtást foganatosító szerv a pénzügyi intézményt végzéssel kötelezheti a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére, és ebben a végzésben a pénzügyi intézmény felelős munkatársát vagy helyette az intézmény vezetőjét eljárási bírsággal is sújthatja. A végzésnek a bírságolásra vonatkozó rendelkezése ellen az általános szabályok szerint lehet jogorvoslattal élni. Ennek jogpolitikai indoka az, hogy a végrehajtási eljárás akadályozásához fűződő szankciók alkalmazására az eljáráson eddig kívül álló személlyel szemben kerül sor, akinek eljárásjogi pozíciója e döntés folytán megegyezik az érdemi határozattal pénzfizetésre kötelezett jogalany státuszával, ezért számára a jogorvoslati jog szempontjából is ezzel azonos helyzetet kell teremteni. 134. § (1) Ha a kötelezett munkabérére kell végrehajtást vezetni, a végrehajtást foganatosító szerv végzésben rendeli el a munkáltatónál a kötelezettség összegének a munkabérből történő letiltását. A munkáltató köteles a végzésben foglaltaknak eleget tenni. A munkáltató kötelessége, hogy legkésőbb a letiltás átvételét követő munkanapon a) értesítse a kötelezettet a letiltásról, b) intézkedjék, hogy a munkabér esedékessé válásakor (a kifizetésének napján) a letiltott összeget a munkabérből vonják le, és fizessék ki a végrehajtást kérőnek, illetve utalják át a felhívásban megjelölt számlára, c) értesítse a letiltást kibocsátó szervet a letiltás foganatosításának akadályáról, illetve a kötelezett általa ismert új munkáltatójáról. (2) Törvény indokolt esetben az (1) bekezdésben meghatározott határidőnél hosszabb határidőt is megállapíthat a munkáltatói kötelezettség teljesítésére. (3) A munkabérre vezetett végrehajtásra vonatkozó munkáltatói kötelesség megszegése esetén a végrehajtást foganatosító szerv a munkáltatóval szemben a 133. § (5) bekezdésének megfelelő alkalmazásával jár el. A rendszeres munkajövedelemmel, járandósággal rendelkező természetes személyek esetében a pénzfizetési kötelezettség másik - a bankszámlára vezetett végrehajtással egyenértékű - módja az említett jövedelmekből történő közvetlen letiltás. Ennél a végrehajtási módozatnál a végrehajtást foganatosító szerv végzésben hívja fel a munkáltatót, illetve a rendszeres járandóságot folyósító szervezetet, hogy a letiltott összeget a munkabérből, járandóságból vonja le, és azt a jogosult részére fizesse ki vagy utalja át a felhívásban megjelölt számlára. A munkabérre vezetett végrehajtás hatálya újabb letiltás nélkül kiterjed arra a munkabérre is, amelyet a kötelezett - a munkáltató megváltozása esetén - az új munkáltatótól kap (Vht. 59. §). A rendelkezés alkalmazásához a következő fogalmak értelmezése szükséges: - munkabér: a munkaviszonyból, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyból, az ügyészségi szolgálati viszonyból, a bírói (bírósági) szolgálati viszonyból, a hivatásos szolgálati viszonyból, a munkaviszony jellegű szövetkezeti jogviszonyból eredő (a továbbiakban együtt: munkaviszony), továbbá a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságból, valamint a munkából eredő egyéb rendszeres, időszakonként visszatérően kapott díjazásból, juttatásból, követelésből származó bevétel ( Ket. 172. § k) pont); - munkáltató: a Ket. 172. § k) pont szerinti munkabért folyósító szervezet vagy természetes személy [Ket. 172. § l) pont]; A munkáltató kötelessége, hogy legkésőbb a letiltás átvételét követő munkanapon értesítse a kötelezettet a letiltásról, intézkedjék, hogy a munkabér esedékessé válásakor (a kifizetésének napján) a letiltott összeget a munkabérből vonják le, és fizessék ki a jogosultnak vagy utalják át a letiltásban megjelölt számlára, illetve haladéktalanul értesítse a letiltás foganatosításának akadályáról a letiltást kibocsátó szervet. Ha a kötelezett munkabéréből a rendszeresen, időszakonként visszatérő részletekben levonandó követelést valamelyik hónap folyamán részben vagy egyáltalán nem lehetett levonni, az elmaradt részleteket le kell vonni, mihelyt lehetséges. E szabályt kell alkalmazni az előző munkáltatónál és a munkaviszonyon kívül töltött idő alatt esedékessé vált részletekre is (Vht. 77. §). A munkáltató köteles a kötelezett részére a munkaviszony megszűnésekor olyan igazolást kiállítani, amely feltünteti, hogy a munkabérből milyen tartozásokat, milyen döntés vagy jogszabály alapján, mely jogosult részére kell levonni. Igazolást kell adni arról is, hogy a munkavállalónak a munkabért terhelő tartozása nincs. Ha a kötelezett újabb munkaviszonyt létesít, köteles a tartozásigazolást a munkába lépése előtt az új munkáltatójának átadni, az pedig köteles a tartozásigazolást a munkavállalótól bekérni és a végrehajtást folytatni (Vht. 78. §). A végrehajtást foganatosító szerv ellenőrzési jogköre és a munkáltató felelőssége. A végrehajtást foganatosító szerv ügyintézője (a továbbiakban: ügyintéző) a munkáltatónál a helyszínen is ellenőrizheti, hogy a munkabérre vezetett végrehajtás szabályait a munkáltató megtartja-e, a munkáltató pedig köteles biztosítani az ügyintéző részére a munkahely területére vagy az ügyintézés helyszínére történő belépést és a munkáltatónak a kötelezettre vonatkozó személyi nyilvántartásába, a munkabérére, és a letiltás foganatosítására vonatkozó iratokba történő betekintést (Vht. 60. §). A felhívásban foglaltak teljesítéséért a munkáltatói felelősség a pénzügy intézményével azonos módon alakul (lásd a Ket. 132. §-nál a 11. pontban leírtakat.). Ha a letiltásban megjelölt összeg egyszerre nem vonható le, a munkáltató értesíteni köteles a végrehajtást foganatosító szervet, amely az időszakosan levonható összeg ismeretében dönt a részletekben történő teljesítésről, vagy indokolt esetben más végrehajtási mód foganatosításáról, és ennek függvényében a letiltó végzést módosítja vagy visszavonja.



A levonás közös szabályai a következők. A munkabérből történő levonásnál azt az összeget kell alapul venni, amely a munkabért terhelő, abból a külön jogszabály szerint levonással teljesítendő adónak (adóelőlegnek), egészségbiztosítási és nyugdíjjáruléknak, magánnyugdíj-pénztári tagdíjnak, továbbá egyéb járuléknak a levonása után fennmarad. Az így csökkentett összegből általában legfeljebb 33%-ot, kivételesen legfeljebb 50%-ot lehet levonni (Vht. 61. §). A közigazgatási végrehajtás szempontjából a levonás során mentes a végrehajtás alól a havonta kifizetett munkabérnek az a része, amely megfelel az öregségi nyugdíj [Vht. 27. § a) pont] legalacsonyabb összegének. Ha a kötelezett több munkáltatótól kap munkabért, a mentesség őt abból a munkabérből illeti meg, amelyet elsőként tiltottak le. Ugyanattól a munkáltatótól egyidejűleg több jogcímen kapott munkabért a mentesség szempontjából összevontan kell figyelembe venni (Vht. 62. §). A levonás után fennmaradó összegből korlátozás nélkül végrehajtás alá vonható a havonta kifizetett munkabérnek az a része, amely meghaladja az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összegének ötszörösét (Vht. 63. §). Levonási sorrend. A Vht. által meghatározott levonási sorrend a közigazgatási végrehajtás körében érvényesítendő követeléseket a létfenntartással összefüggő, továbbá a büntető és szabálysértési ügyekből az államot megillető igények, valamint az állam működése szempontjából létfontosságú követelések mögé rangsorolja. Ha a befolyt összeg nem fedezi a végrehajtás során behajtani kívánt valamennyi követelést, a követelések jogcímén alapuló kielégítési sorrend a következő: - gyermektartásdíj, - egyéb tartásdíj, - munkavállalói munkabér és a vele egy tekintet alá eső járandóság (Vht. 65. §, Vht. 66. §), - a büntető és a büntetésvégrehajtási, valamint a szabálysértési eljárásban a kötelezettel szemben megállapított, az állam javára fizetendő összeg, a vagyonelkobzásból eredő követelés (a polgári jogi igény kivételével), - adó, társadalombiztosítási követelés és más köztartozás, - egyéb követelés, - a végrehajtási eljárásban kiszabott eljárási bírság (Vht. 165. §). A követelés érvényesítésével és behajtásával felmerült, a végrehajtást foganatosító szerv által megállapított költséget és a követelés egyéb járulékait a követeléssel azonos sorrendben kell kielégíteni (Vht. 166. §). A sorrendben előbb álló követelés teljes kielégítése után lehet a sorrendben hátrább álló követelést kielégíteni (Vht. 167. §). Az azonos levonási sorrendbe tartozó több követelés egymás közötti sorrendjét az egyes követelésekre vonatkozó letiltások munkáltatóhoz való beérkezésének időrendje határozza meg. A közigazgatási végrehajtás céljára levonható összegen belül tehát a követelés érvényesítésével felmerült eljárási költség és a főkövetelés azonos sorban van, de a költségek megtérítése megelőzi a főkövetelés kielégítését, a főkövetelés pedig rangsorban megelőzi a végrehajtási eljárásban kiszabott eljárási bírságot. Levonás a munkavállalói munkabérből. A munkaviszony alapján kapott munkabérből legfeljebb 33%-ot lehet levonni. A levonás a privilegizált követelések (tartásdíj, a kötelezettel szemben fennálló munkavállalói munkabér követelés, a jogalap nélkül felvett munkabér és társadalombiztosítási ellátás), valamint több letiltás esetén a munkabér 50%-áig terjedhet. A közigazgatási végrehajtás szempontjából lényeges, hogy több letiltás esetén 50% a levonás felső határa akkor is, ha nem privilegizált követelések érvényesítésére kerül sor. A levonás során a munkavállalói munkabérhez tartozik a munkáltató által a munkavállaló részére a betegszabadságának idejére kifizetett összeg, a végkielégítés, valamint a jutalom is (Vht. 65. §). E szabályokat kell alkalmazni az alkotó- és munkaközösségi tag jövedelmére, a tudományos továbbképzési ösztöndíjasnak a munkabér jellegű ösztöndíjára, továbbá egyéb, visszatérően kapott, munkából eredő, rendszeresen vagy időszakonként visszatérően kapott jövedelmére vezetett letiltásnál is (Vht. 66. §). Levonás a nyugdíjból. A kötelezett társadalombiztosítási nyugellátásából legfeljebb 33%-ot lehet levonni. Privilegizált követelés és több letiltás esetén a levonás a nyugellátásnak legfeljebb 50%-áig terjedhet, a munkabérnél említett szabály figyelembevételével. Nem vezethető végrehajtás az alábbi juttatásokra és járandóságokra: - árvaellátás (Vht. 67. §), - egészségbiztosítási pénzbeli ellátás (baleseti járadék, baleseti táppénz, táppénz, gyermekgondozási díj, terhességi-gyermekágyi segély - Vht. 68. §), - gyermekek ellátásához kapcsolódó juttatások (gyermekgondozási segély, gyermeknevelési támogatás, családi pótlék, iskoláztatási támogatás - Vht. 69. §), - munkanélküli ellátás (munkanélküli járadék, nyugdíj előtti munkanélküli segély, keresetkiegészítés, keresetpótló juttatás Vht. 72. §), - végrehajtás alól mentes juttatások. A mentes juttatások körébe tartozik - a nemzeti gondozási díj és a hadigondozottak pénzbeli ellátása, az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény szerint járó életjáradék, - az átmeneti segély, ideértve a meghatározott célra kapott segélyt is, a rendszeres szociális segély, az időskorúak járadéka, a munkanélküliek jövedelempótló támogatása, az ápolási díj, - az anyasági segély, - a rokkantsági járadék és a vakok személyi járadéka,



- a megváltozott munkaképességű személyt megillető juttatás (keresetkiegészítés, átmeneti keresetkiegészítés, jövedelemkiegészítés, átmeneti jövedelemkiegészítés, átmeneti járadék, bányász dolgozók egészségkárosodási járadéka), - a törvényen alapuló tartásdíj, ideértve a bíróság által előlegezett gyermektartásdíjat is, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényen alapuló gyermekvédelmi pénzbeli ellátások, - a nevelőszülő részére az államilag gondozott gyermek tartásáért fizetett gondozási díj, - az ösztöndíj, a tudományos továbbképzési ösztöndíjas munkabér jellegű ösztöndíjának kivételével, - a kiküldetéssel, külszolgálattal és munkába járással összefüggő költségtérítés, - a meghatározott kiadás fedezésére szolgáló összeg, - a fogyatékossági támogatás (Vht. 73. §). A Ket. lehetőséget biztosít arra, hogy törvényi szintű különös eljárási szabály a munkáltatói kötelezettség teljesítésére hosszabb határidőt állapítson meg. 135. § (1) Ha a kötelezett bizonyítja, hogy a teljesítés elmaradása neki nem róható fel, és az egy összegben történő teljesítésre nem képes, illetve az számára aránytalan nehézséget jelentene, kérelmére a végrehajtást foganatosító szerv fizetési halasztást vagy részletfizetést (a továbbiakban együtt: fizetési kedvezmény) engedélyezhet, ha azt jogszabály nem tiltja, és ahhoz a végrehajtást elrendelő szerv - indokolt esetben a jogosult meghallgatása után - előzetesen hozzájárult. A fizetési kedvezmény - ha törvény másként nem rendelkezik - az engedélyezésétől számított legfeljebb egy évig tarthat. (2) Törvény a fizetési kedvezmény engedélyezésének feltételeire az ügyfélre nézve az (1) bekezdés rendelkezéseinél kedvezőbb szabályt állapíthat meg, továbbá lehetővé teheti a tartozás mérséklését vagy elengedését. (3) A végrehajtást foganatosító szerv a fizetési kedvezményt a kötelezettség teljesítését előmozdító feltételhez kötheti. Ha a kötelezett a feltételt nem teljesíti, a végrehajtást a továbbiakban a hátralék teljes összegére kell folytatni, a teljes összegű késedelmi pótlék felszámításával. A fizetési kedvezmény méltányossági intézmény. Erre tekintettel a § tárgyalása előtt célszerű szót ejteni a méltányosság fogalmáról és természetéről, valamint Ket. 113. §-ában tárgyalt méltányossági eljárás és a végrehajtási fejezetben szabályozott azonos természetű jogintézmények kapcsolatáról. A szakirodalom a méltányosságot a törvényesség általánossága és az igazságosság egyedisége közötti konfliktus feloldását az egyedi döntés korrekciójával megoldó intézményként tartja számon. A méltányos jogalkalmazás igénye akkor merül fel, ha a törvény általános rendelkezésének maradéktalanul megfelelő döntés az ügyfél egyedi, atipikus, a jogalkotó által nem kalkulálható viszonyai között morális értelemben kérdőjelezi meg a jogérvényesítés igazságosságát azáltal, hogy a döntés folytán más típusú, adott esetben magasabb rendű érdek érelmét váltja ki. Ezért lehetőséget kell teremteni a normastruktúra valamely elemétől (rendelkezés, szankció) való eltérésre a jogszerűség sérelme nélkül. Erre szolgál a méltányosság intézménye. A méltányossági döntés előkészítése nagy körültekintést és felelősséget igénylő jogalkalmazói feladat, mivel viszonylag szabad mérlegelés (diszkréció) esete valósul meg, vagyis a jogszabályban meglévő hiányosságot pótló kreatív döntésre kerül sor. A szabad mérlegelésen alapuló döntés sajátossága az, hogy vele szemben az anyagi jogsértésen alapuló revízió fogalmilag kizárható. A Ket. alapelvi szinten nem rögzíti a méltányos eljárás követelményét, jóllehet a méltányossági kérelemről szó esik a Ket. 4. § (3) bekezdésében, a jogorvoslati lehetőségek felsorolásában. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a közigazgatási anyagi jog egyedi ügyekben történő konkretizálása során az ügyfél egyedi körülményei figyelmen kívül maradhatnának. A törvény az eljárási alapelvek sorában az első helyen említi - egyebek mellett - azt a követelményt, hogy a hatóság hatáskörét a jogszabályokban előírt célok megvalósítása érdekében, mérlegelési és méltányossági jogkörét a jogalkotó által meghatározott szempontok figyelembevételével és az adott ügy egyedi sajátosságaira tekintettel gyakorolja [Ket. 1. § (1) bek.]. Ugyanezen § (3) bekezdése kimondja, hogy az ügyfél jogát és jogos érdekét csak a szükséges mértékben korlátozhatja, továbbá a Ket. 3. § (2) bekezdésének b) pontja hangsúlyozza, hogy a tényállás tisztázása során minden, az ügy szempontjából fontos körülményt figyelembe kell venni. Mindebből általános érvénnyel az következik, hogy a fenti alapelvek gyakorlati érvényesülése biztosítja, hogy a jogszerű döntés egyszersmind humánus és igazságos is legyen. Ugyanakkor a törvény számol azzal az életszerű lehetőséggel is, hogy az ügyfél teljesítőképességében a döntés jogerőre emelkedése után is bekövetkezhet olyan változás, amelyre tekintettel indokolt a méltányosság gyakorlása.



A Ket. több méltányossági intézményt iktatott az eljárás rendszerébe. Ezek egyike a Ket. 113. §-ban szabályozott méltányossági eljárás, amelynek megindítására a döntés jogerőre emelkedését követő 1 éven belül, vagy ha a döntés 1 évnél hosszabb teljesítési határidőt állapít meg, akkor e határidőn belül van lehetőség. A méltányossági okok elfogadása esetén lehetőség nyílik a jogerős döntés módosítására, vagy visszavonására feltéve, hogy a végrehajtás során a méltányosság nem gyakorolható. A végrehajtási eljárás nézőpontjából a Ket. 113. § (2) bekezdésének d) pontjában szabályozott időbeli feltételek közül az első bír jelentőséggel, a második esetében ugyanis a végrehajtás elrendelésére még nem kerülhet sor, mivel a teljesítési határidő még nem telt el. Az első feltétel szerint a kérelmet a határozat jogerőre emelkedést követően 1 éves időintervallumon belül lehet előterjeszteni. A normaszövegből következő feltétel, hogy a teljesítési határidőnek ezen az időszakon belül kell lennie, továbbá értelemszerű feltétele, hogy a végrehajtás még ne legyen befejezett, mivel csak ebben az esetben állhat fenn egyidejűség a méltányossági eljárás és a végrehajtási eljárás között, és kerülhet sor annak vizsgálatára, hogy a végrehajtási szakban gyakorolható-e a méltányosság. Ez egyben rávilágít arra is, hogy a Ket. 113. § (1) bekezdésében szabályozott utolsó feltétel - nevezetesen, hogy a végrehajtási eljárásban a méltányosság nem gyakorolható - mint általános feltétel nem állja meg a helyét, hiszen a (2) bekezdés d) pontjának második fordulata esetében ez a szempont még nem ítélhető meg, mivel a teljesítési határidő lejárta előtt - amelynek elmúlása a végrehajtási eljárás megindításának előfeltétele - a végrehajtás folyamán bekövetkező körülmények még nem láthatóak előre. A végrehajtási eljárás alatt megindított méltányossági eljárás esetén a hatóságnak azt kell vizsgálnia, hogy az ügyfél előzetesen kérte-e a fizetési kedvezményt (Ket. 135. §) vagy a késedelmi pótlék mérséklését vagy elengedését [Ket. 138. § (5) bek.]. Ha kérte és megkapta, akkor ez kizáró körülmény a döntés méltányosság címén történő visszavonása vagy módosítása tekintetében. Ha a végrehajtási méltányossági kérelem elbírálása folyamatban van, akkor először e kérdésben kell dönteni. Ha a végrehajtási méltányosság azért nem gyakorolható, mert a kérelem a teljesítőképesség oldaláról nem megalapozott, akkor ez értelemszerűen kihat a méltányossági eljárásban hozandó döntésre is. Ha pedig a végrehajtási méltányosság a teljesítés terén mutatkozó felróható magatartás miatt nem teljesíthető, akkor logikailag nem zárható ki a Ket. 113. §-on alapuló méltányossági kérelem teljesítése, tekintettel arra, hogy a felróhatóság hiánya nem tényállási elem. Más kérdés, hogy a felróható magatartás jogi előny forrása nem lehet. E diszfunkciók kiküszöbölésére a törvény soron következő felülvizsgálata során figyelemmel kell lenni. Amennyiben az ügyfél nem kérte a végrehajtási méltányosság alkalmazását és a rendelkezésre álló adatok alapján egy ilyen irányú kérelem teljesítése nem ütközik akadályba, akkor az ügyfél figyelmét előzetesen fel kell hívni e lehetőségre. Kérdéses, hogy a végrehajtási eljárás méltányosságból történő felfüggesztése [Ket. 148. § (1) bek. c) pont és (2) bek.] e szempontból hogyan értékelhető. Mivel e mögött a teljesítési képesség átmeneti hiánya áll, ezért a Ket. 113. § szerinti méltányossági döntésnél az előző kedvezményekkel azonos hatással bír. A méltányosság végrehajtási eljárásban szabályozott intézményei a fizetési kedvezmény, a késedelmi pótlék mérséklése vagy elengedése, valamint a végrehajtás méltányosságból történő felfüggesztése. A Ket. 135. §-ban tárgyalt fizetési kedvezmény alkalmazására akkor kerülhet sor, ha a teljesítés elmaradása a kötelezettnek nem róható fel, mert arra a helyzetében a döntést követően bekövetkezett változás folytán nem képes, vagy az számára aránytalan terhet jelent. A Ket. kétféle kedvezményt nevesít, a fizetési halasztást és a részletekben történő teljesítést, lehetővé teszi azonban, hogy törvényi szintű különös eljárási szabály a kedvezmény megadására vonatkozó feltételek tekintetében további könnyítéseket állapíthasson meg, és a kedvezmények körét kiterjessze a tartozás mérséklésére vagy elengedésére is. A kedvezmények igénybevételének maximális időtartama egy év. Az engedélyezés konjunktív feltétele a jogszabályi tilalom hiánya és a végrehajtást elrendelő hatóság előzetes hozzájárulása. Ellenérdekű ügyfél esetén e kérdésben a végrehajtást elrendelő hatóság szükség esetén a jogosult meghallgatása után dönt. Mindkét fajta kedvezmény alkalmazható a teljes - a természetes személyeket és a szervezeteket magában foglaló - ügyfélkörben. A kedvezmény megadásának az ügyfél kérelme alapján van helye. A körülményekben bekövetkezett hátrányos változást a kötelezettnek kell bizonyítania. Az ügyfél rosszhiszemű eljárása, vagy a késedelem felróhatósága kizárja a kedvezmény alkalmazását. Méltányossági döntésről van szó, amelyben a mérlegelés kiterjed a norma hipotézisében megjelölt ténybeli feltételekre csakúgy, mint a döntés megválasztására, azaz a megengedő diszpozícióra tekintettel (engedélyezhet) a kérelem teljesítésére és elutasítására, illetve a kedvezmények mértékének a kérelemtől eltérő megállapítására is. A mérlegelésnek ez a széles lehetősége a döntésnek diszkrecionális jelleget kölcsönöz. Erre tekintettel a döntés ellen fellebbezési jog biztosítása nem indokolt. Kérdésként vetődik fel, hogy a fizetési kedvezmény időtartamára felszámítható-e késedelmi pótlék (Ket. 138. §), illetve kötelező-e annak alkalmazása, továbbá, hogy van-e lehetőség a Ket. 135. § szerinti fizetési kedvezmények és a 138. § (5) bekezdésében szabályozott pótlék-kedvezmények együttes alkalmazására. A fő szabály szerint a késedelmi pótlék felszámítása a fizetési kedvezmény időtartamára is kötelező. Ha azonban a Ket. 138. § (5) bekezdése alapján a végrehajtást foganatosító szerv az ügyfél kérelmére a késedelmi pótlék mértékét csökkenti vagy a pótlék felszámítását mellőzi, akkor a következő lehetőségek adódnak. Ha a pótlék mérséklésére kerül sor, akkor a fő szabály érvényesül, vagyis a felszámítás - a kedvezőbb százalékkulcs alkalmazásával - a fizetési kedvezmény időszakára is kiterjed. A pótlék elengedésére irányuló döntés a kétféle kedvezmény együttesen érvényesül. Törvényi korlátozás hiányában a kedvezmények halmozódásának nincs akadálya. Hangsúlyozni szükséges azonban, hogy a Ket. 135. és a 138. § (5) bekezdésének párhuzamos alkalmazására csak az ügyfél erre irányuló kérelme alapján kerülhet sor.



Megjegyzendő továbbá, hogy ha a késedelmi pótlékfizetési kötelezettség - a 138. § (1) bekezdésének c) pontja alapján - külön törvény rendelkezésén alapul, akkor ez az anyagi jogszabály kizárhatja az általa megállapított jogcímen fizetendő pótlék tekintetében az (5) bekezdésben szabályozott kedvezmények alkalmazását. Ilyen esetben a pótlék felszámítása a fizetési kedvezmény időszakára sem mellőzhető. A Ket. lehetővé teszi, hogy a végrehajtást foganatosító szerv a fizetési kedvezmény engedélyezését a kötelezettség teljesítését előmozdító egyéb feltételhez kösse. E speciális feltételek ügyfajtánkénti kimunkálása a joggyakorlatra váró feladat. A feltétel teljesítéseinek elmulasztása azzal a joghatással jár, hogy a végrehajtást a továbbiakban a hátralék teljes összegére kell folytatni a teljes összegű késedelmi pótlék felszámításával. Ez azt is eredményezheti, hogy a továbbiakban a végrehajtás más, szigorúbb végrehajtási módozatban (például ingó- vagy ingatlan végrehajtással) folytatódik. 136. § (1) Ha a 133. és 134. § szerinti végrehajtás nem vezetett vagy aránytalanul hosszú idő múlva vezetne eredményre, a kötelezett bármely lefoglalható vagyontárgya végrehajtás alá vonható. (2) A fióktelep útján folytatott tevékenységgel összefüggésben elrendelt kötelezettség végrehajtása során a vállalkozás valamennyi belföldön található vagyonára végrehajtás vezethető. (3) A közigazgatási végrehajtásban pénzfizetési kötelezettség teljesítése céljából ingatlan-végrehajtás elrendelésének akkor van helye, ha a pénzfizetési kötelezettség teljesítéséhez a kötelezett egyéb vagyonára vezetett végrehajtás nem, vagy csak aránytalanul hosszú idő múlva nyújtana fedezetet, és az ilyen módon végre nem hajtható kötelezettség összege legalább százezer forint, illetve egyéb végrehajtás alá vonható ingatlan hiányában - a kötelezett állandó lakóhelyéül használt ingatlan esetében az egymillió forintot eléri. 1

(4) Ha az ingatlan-végrehajtás elrendelésének nincs helye, és a kötelezett egyéb vagyonára vezetett végrehajtás is eredménytelen, a kötelezett ingatlanát - a jogosult javára a behajthatatlan pénzkövetelés összegéig - jelzálogjoggal lehet megterhelni. A jelzálogjogot és annak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését a végrehajtó szolgálat végzéssel rendeli el. A végzés a kézbesítéssel jogerőre emelkedik, ellene végrehajtási kifogásnak van helye. A végrehajtást foganatosító szerv a végzést megküldi az ingatlanügyi hatóságnak, és az elévülési időn belül történő értékesítés esetén gondoskodik a pénzfizetési kötelezettség érvényesítéséről. Az ingatlanügyi hatóság a jelzálogjogot soron kívül bejegyzi az ingatlan-nyilvántartásba. Amennyiben a pénzösszeg behajtására a Ket. 132- 134. §-ok alapján foganatosított cselekményekkel bármely okból nincs mód, a Ket. - egyezően a hatályos joganyaggal - lehetőséget biztosít e végrehajtási módozat helyett a kötelezett egyéb vagyontárgyainak végrehajtás alá vonására abból a célból, hogy az így lefoglalt vagyontárgy értékesítéséből származó bevételt a pénzfizetési kötelezettség teljesítésére lehessen fordítani. A Ket. alapján a pénzfizetési kötelezettség helyébe lépő, egyéb vagyontárgyra vezetett végrehajtást a Vht. szabályai szerint a végrehajtást foganatosító szerv folytatja le. A pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtásról vagy a munkabérből való letiltásról az ingó- vagy ingatlan végrehajtásra való áttérés alakszerű döntést nem igényel. A külföldi vállalkozás belföldi tevékenységét kifejtő fióktelep ügyfélképessége nem szünteti meg a vállalkozásnak a fióktelepe tevékenységével, működésével összefüggő felelősségét, helytállási kötelezettségét. E felelősségi szabály végrehajtási jog területére átnyúló hatása tükröződik a Ket. 136. § (2) bekezdésében, mely szerint a fióktelepre megállapított kötelezettség végrehajtása során a vállalkozás valamennyi belföldön található vagyontárgya végrehajtás alá vonható. Az ingó- és az ingatlanvégrehajtás folyamatának legfontosabb mozzanatai az ingóság lefoglalása, becsértékének megállapítása, a lefoglalt dolog értékesítése, illetve az annak során befolyt összeg kifizetése. Az e vagyontárgyakra vezetett végrehajtást szabályait a részletes kommentár tartalmazza. 137. § A pénzügyi intézménynél kezelt összegre, munkabérre, továbbá ingóságra vagy ingatlanra vezetett végrehajtás során az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) szabályait, takarékbetétre vezetett végrehajtás során az arra vonatkozó külön jogszabály rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Ahol a Vht. végrehajtható okiratot említ, azon a végrehajtást elrendelő végzést, ahol pedig végrehajtót említ, azon a 131. §-ban meghatározott végrehajtást foganatosító szervet, illetve a nevében eljáró ügyintézőt, ahol adóst, azon kötelezettet kell érteni. A közigazgatási végrehajtás leggyakrabban pénzösszeg behajtására irányul, akár azért, mert az ügyfelet eredetileg is pénzfizetésre kötelezték, akár azért, mert a meghatározott cselekmény végrehajtása, illetőleg a meghatározott ingóság kiadása fordult át pénzkövetelésbe, vagy az ügyfelet pénzbírság kiszabásával akarják rászorítani az egyéb magatartásra irányuló kötelezettség teljesítésére. A hatályos törvényi szabályozás szerint a pénzösszeg behajtása nehézkes és hosszadalmas. Annak érdekében, hogy ez megváltozzék, a törvény - az idő múlásával egyre terhesebbé váló, az adóügyi igazgatásban már érvényesülő késedelmi pótlék bevezetésével a kötelezettet érdekelté teszi a mielőbbi önkéntes teljesítésben; - a behajtási módozatok tekintetében megszünteti a hatályos szabályok alapján a természetes személyekkel és a szervezetekkel szembeni végrehajtási módok alapvetően eltérő voltát; - az építésügyi igazgatás körében már érvényesülő szabályozás általánossá tételével - meghatározott összeghatár feletti kötelezettség esetén - biztosítási intézkedésként lehetővé teszi jelzálogjog bejegyzését a kötelezett ingatlanára; - a jelentős költségkihatással járó cselekmények esetében az eljárási bírság jelenleg 500 000 Ft-os felső határát felülről nyitottá teszi, ha a teljesítés várható költségeinek 1%-a ezt az összeget meghaladja. Ebben az esetben a bírság felső határát az említett költségek 1%-ában maximálja;

1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 73. § (2) j).



- jelentős költségkihatással járó cselekmény esetében, ha a kötelezett önként nem teljesít, és a költségeket sem előlegezi meg, akkor helyette a megelőlegezett összeg után a jegybanki alapkamat meghatározott százalékában megállapított kamatteher felszámítására biztosít lehetőséget. A törvény a pénzfizetési kötelezettség végrehajtása terén az ügyfelet megillető bankszámla-követelésre vezetett végrehajtásnak biztosít elsőbbséget, amely azonnali beszedési megbízással történik. Ha a kötelezett bankszámláját vezető pénzügyi intézmény a beszedési megbízást az ügyfél rendelkezésére álló fedezet ellenére nem teljesíti, akkor a pénzügyi intézmény saját költségére kötelezhető a megbízás szerinti összeg kifizetésére, és ezen felül bírsággal is sújtható. Az ügyfél eljárási terheit csökkenti és jogérvényesítési lehetőségeit bővíti, másfelől pedig a közigazgatási hatóság szolgáltató funkcióját hangsúlyozza a törvény azon újszerű megoldása, amely a kérelemre elrendelt végrehajtást hivatalból folytatott eljárásba fordítja át. E rendelkezés szerint, ha a jogosult által benyújtott azonnali beszedési megbízás nem vezet eredményre, akkor a végrehajtást - a jogosult kérelmére - a végrehajtást foganatosító szerv folytatni köteles, mégpedig úgy, mintha a végrehajtás elrendelésére hivatalból került volna sor. A rendszeres munkajövedelemmel, járandósággal rendelkező természetes személyek esetében a pénzfizetési kötelezettség másik - a bankszámlára vezetett végrehajtással egyenértékű - módja az említett jövedelmekből történő közvetlen letiltás. Ennél a végrehajtási módozatnál a végrehajtást foganatosító szerv végzésben hívja fel a munkáltatót, illetve a rendszeres járandóságot folyósító szervezetet, hogy a letiltott összeget a munkabérből, járandóságból vonja le, és azt a jogosult részére fizesse ki. Ha a munkáltató e kötelezettségét megszegi, a le nem vont összeg erejéig készfizető kezesként felel. Amennyiben a pénzösszeg behajtására bármely okból nincs mód, vagy az nem vezet eredményre, esetleg nem célszerű, mert a nagy összegű kötelezettség részletekben történő teljesítése aránytalanul hosszú időt venne igénybe, a törvény lehetőséget biztosít - egyezően a hatályos joganyaggal - e végrehajtási módozat mellett vagy helyett a kötelezett egyéb vagyontárgyainak végrehajtás alá vonására abból a célból, hogy az így lefoglalt vagyontárgy értékesítéséből származó bevételt a pénzfizetési kötelezettség teljesítésére lehessen fordítani. A törvény nem változtat a közigazgatási és a bírósági végrehajtás jelenlegi viszonyrendszerén. Ennek megfelelően a törvény csupán a pénzfizetési kötelezettség bankszámlára és munkabérre vezetett végrehajtásának alapvető rendelkezéseivel egészül ki, hogy így biztosítsa a közigazgatási végrehajtás leggyakrabban alkalmazott módozatainak szerves kapcsolódását. A pénzfizetési kötelezettség végrehajtásának szabályai, továbbá az ingó- és ingatlan-végrehajtás szabályrendszere tekintetében a törvény a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényre történő utalással tesz eleget, elkerülve a párhuzamos szabályozást. Késedelmi pótlék 138. § (1) A kötelezett késedelmi pótlékot köteles fizetni, ha a) pénzfizetési kötelezettségének határidőben nem tett eleget, kivéve, ha törvény másként nem rendelkezik, b) a hatósági szerződés alapján igénybe vett támogatást vagy kedvezményt vissza kell térítenie, c) azt a törvény elrendeli. 1

(2) Az (1) bekezdésben foglalt kötelezettségre és annak mértékére az ügyfelet a fizetési kötelezettséget megállapító döntésben figyelmeztetni kell. (3) A késedelmi pótlék mértéke minden naptári nap után a felszámítás időpontjában érvényes jegybanki alapkamat kétszeresének 365-öd része. A késedelmesen megfizetett késedelmi pótlék után nem számítható fel késedelmi pótlék. (4) A késedelmi pótlékot pénzfizetési kötelezettség esetén a teljesítési határidő utolsó napját követő naptól, a hatósági szerződés alapján igénybe vett támogatás vagy kedvezmény visszatérítése esetén az igénybevétel első napjától a teljesítés vagy a visszatérítés napjáig terjedő időszakra, részleges teljesítés esetén a hátralékra kell felszámítani. (5) Természetes személy kérelmére - kivételes méltánylást érdemlő körülmény esetén - a késedelmi pótlék mérsékelhető vagy felszámítása mellőzhető. A nem természetes személy ügyfél erre csak akkor tarthat igényt, ha bizonyítja, hogy a tőle elvárható mértékben és módon mindent megtett a határidőben történő teljesítés érdekében, és az neki fel nem róható okból hiúsult meg. 139. § Késedelmi pótlékot kell felszámítani a végrehajtási eljárás során a költségviselésre, a pénzegyenérték vagy az eljárási bírság megfizetésére irányuló kötelezettség késedelmes teljesítése esetén, továbbá az állam által előlegezett költség után a megelőlegezés időtartamára. A teljesítési késedelem mind a polgári jogviszonyokban, mind a közigazgatás egyéb speciális területein (adójog, szabálysértési jog) a mulasztó számára hátrányos jogkövetkezményekkel jár. Ez alól az általános szabály alól ez idáig a közigazgatási hatósági eljárás jelentett kivételt, ahol a pénzfizetési kötelezettség minél későbbi időpontban történő teljesítésében a kötelezett kifejezetten érdekelt, hiszen, miközben pénze a gazdasági forgalomban vagy a bankszámlán hasznot hajt, addig a meg nem fizetett pénzösszeg reálértéke folyamatosan csökken. A határidőre történő önkéntes teljesítésben való érdekeltséget teremti meg a törvény a késedelemhez járó pénzügyi szankció, a késedelmi pótlék intézményének bevezetésével. A késedelmi pótlékot mind az ügy érdemében hozott határozat, mind az eljárási végzésekben megállapított, mind pedig a közigazgatási szerződésből származó pénzfizetési kötelezettségek után fel kell számítani, az esedékesség időpontjától. Késedelmi pótlék kivetésének egyedül a késedelmi pótlékkal növelt tartozás pótlék tartalma után nincs helye. A pótlék napi mértéke - az adóigazgatási eljáráshoz igazodóan - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres összegének 365-öd része.




A törvény a késedelmi pótlék és a különböző fizetési kedvezmények (mérséklés, elengedés, fizetési halasztás, részletfizetés) szabályozásával messzemenően figyelembe veszi az ügyfél késedelemre vezető magatartásának felróhatóságát, illetőleg annak hiányát, továbbá az ügyfelek teljesítőképességében meglévő különbségeket. A teljesítési késedelem mind a polgári jogviszonyokban, mind a közigazgatás egyéb speciális területein (adójog, szabálysértési jog) a mulasztó számára hátrányos jogkövetkezményekkel jár. Ez alól az általános szabály alól ez idáig a közigazgatási hatósági eljárás jelentett kivételt, ahol a pénzfizetési kötelezettség minél későbbi időpontban történő teljesítésében a kötelezett kifejezetten érdekelt, hiszen, miközben pénz a gazdasági forgalomban vagy a bankszámlán hasznot hajt, addig a meg nem fizetett pénzösszeg reálértéke folyamatosan csökken. A határidőre történő önkéntes teljesítésben való érdekeltséget teremti meg a törvény a késedelemért járó pénzügyi szankció, a késedelmi pótlék intézményének bevezetésével. A késedelmi pótlékot mind az ügy érdemében hozott határozat, mind az eljárási végzésekben megállapított, mind pedig a közigazgatási szerződésből származó pénzfizetési kötelezettségek után fel kell számítani, az esedékesség időpontjától. Késedelmi pótlék kivetésének egyedül a késedelmi pótlékkal növelt tartozás pótlék tartalma után nincs helye. A pótlék napi mértéke - az adóigazgatási eljáráshoz igazodóan - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres összegének 365-öd része. A pótlékfizetési kötelezettség kezdő időpontja a követelés jellegétől függően eltérően alakul. A pótlékot az érdemi határozatban vagy eljárási végzésben megállapított fizetési kötelezettség esetén a teljesítési határidőt követő naptól kell felszámítani. A hatósági szerződés alapján igénybe vett visszatérítendő kedvezmény, vagy támogatás esetén a pótlék attól a naptól esedékes, amelytől a támogatás a kötelezett rendelkezésére áll (a folyósítás napja) illetve amelytől a kötelezett a kedvezményt igénybe vette. Az állam által előlegezett költség után a pótlékfizetési kötelezettség az előlegezés napjától indul. A késedelmi pótlék felszámítása addig tart, amíg az eljárásban foganatosított végrehajtási cselekmény sikerrel nem jár, vagy a kötelezett részéről a teljesítés utólag meg nem történik, illetőleg mindezek hiányában a végrehajtási eljárást megszüntető végzés meghozataláig. Ha pedig a végrehajtást megszüntető végzés elleni fellebbezés sikeres és az eljárás folytatódik, akkor a pótlék felszámítását is megszakítás nélkül folytatni kell. A pótlékfizetési kötelezettség folyamatát az eljárás felfüggesztése megszakítja a felfüggesztés teljes időtartamára. Ha pedig a felfüggesztés elrendelését közvetlenül a végrehajtást megszüntető döntés követi, a késedelmi pótlék felszámítása a felfüggesztés elrendeléséig tart. Ugyancsak félbeszakítja a folyamatot, ha a végrehajtást foganatosító szerv helyt ad a pótlék elengedésére irányuló ügyféli kérelemnek. Nincs helye a pótlék felszámításának, ha azt törvény a Ket. 138. § (1) bekezdésének a) pontja alapján kizárja, továbbá a végrehajtási eljárás felfüggesztésének időtartamára. Ez utóbbi rendelkezést a Ket. 148. §-ának - a 2005. évi LXXXIII. törvény 329. §-ának (2) bekezdésével beiktatott - (8) bekezdése állapítja meg. A szabály jogpolitikai célja az, hogy az eljárás hatósági döntés alapján, többnyire határozatlan időre történő szüneteltetése az ügyfelet ne hozza hátrányosabb helyzetbe. Fogalmilag kizárt - teljesítési határidő hiányában - a késedelmi pótlék alkalmazása a passzív magatartásra kötelező döntések körében. A méltányosság teret kap a késedelmi pótlékra irányuló szabályozásnál is. A méltányosság mibenlétét, továbbá a Ket. 113. §-ban szabályozott méltányossági eljárás és a végrehajtási fejezet méltányosságot szolgáló jogintézményei közötti viszony elemzését lásd a 135. §-hoz fűzött magyarázatnál. A törvény a késedelmi pótlék szabályozásánál is messzemenően figyelembe veszi a természetes személy ügyfél késedelemre vezető magatartásának felróhatóságát, illetőleg annak hiányát, továbbá az ügyfelek teljesítőképességében meglévő különbségeket. Ezt szem előtt tartva a Ket. 138. § (5) bekezdése lehetővé teszi, hogy a végrehajtást foganatosító szerv az ügyfél kérelmére - természetes személy ügyfél kivételes méltánylást érdemlő körülményeire tekintettel, vagy a nem természetes személy ügyféli körben a teljesítési késedelem felróhatósága hiányában - a késedelmi pótlék mértékét csökkentse vagy felszámítását mellőzze. A csökkentés a pótlék kedvezőbb - alacsonyabb - százalék kulcsban történő megállapítását jelenti. Törvényi korlát hiányában e kedvezmény alkalmazása - a kérelemtől, illetve a hatóság belátásától függően - visszanyúlhat a pótlékfizetési kezdő napjáig, de engedélyezhető csak a döntést követő időszakra is. Ugyanez vonatkozik a felszámítás mellőzésére irányuló döntésre is. Megjegyzendő továbbá, hogy ha a késedelmi pótlékfizetési kötelezettség - a Ket. 138. § (1) bekezdésének c) pontja alapján külön törvény rendelkezésén alapul, akkor ez az anyagi jogszabály kizárhatja az általa megállapított jogcímen fizetendő pótlék tekintetében az (5) bekezdésben szabályozott kedvezmények alkalmazását. Ilyen esetben a pótlék felszámítása a fizetési kedvezmény időszakára sem mellőzhető. Mivel a késedelmi pótlékra vonatkozó kedvezmények tárgyában hozott végzés is méltányossági döntés (lásd a Ket. 135. §-hoz fűzött magyarázatot), ebből adódóan ellene fellebbezésnek nincs helye. Kérdésként vetődhet fel, hogy kit illet a késedelmi pótlék. Főszabályként azt, akit a késedelmes teljesítés miatt hátrány ér, vagyis a főkötelezettség jogosultját, akinek javára a fizetési kötelezettséget teljesíteni kell. Ez vonatkozik a főkötelezettség helyébe lépő pénzegyenérték megfizetésének késedelme miatt felszámított pótlékra is. A végrehajtási szakban kivetett eljárási bírság késedelmes megfizetése esetén a pótlék jogosítottja a végrehajtást foganatosító szerv. Az állam vagy az ellenérdekű fél által megelőlegezett költség után felszámítható késedelmi kamat azt illeti, aki a költséget megelőlegezi. A költségek megtérítésére irányuló kötelezés teljesítésének késedelme esetén a pótlék jogosítottja az, akinél a költség felmerült.



Meghatározott cselekmény végrehajtása 140. § (1) Ha a végrehajtás meghatározott cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra (a továbbiakban együtt: meghatározott cselekmény) irányul, a teljesítés elmaradása esetén a végrehajtást foganatosító szerv a) a meghatározott cselekményt a kötelezett költségére és veszélyére elvégeztetheti, b) feljogosíthatja a jogosultat, hogy a meghatározott cselekményt a kötelezett költségére és veszélyére elvégezze vagy mással elvégeztesse, c) a jogosult kérelmére a kötelezettet a szolgáltatás pénzegyenértékének megfizetésére kötelezheti, d) ha a teljesítés elmaradása a kötelezettnek felróható, a kötelezettel szemben eljárási bírságot szabhat ki, e) a rendőrség közreműködésével kényszerítheti ki a meghatározott cselekményt. (2) A végrehajtást foganatosító szerv az (1) bekezdés a) és b) pontja esetében a kötelezettet a teljesítéssel előreláthatóan felmerülő költség előlegezésére kötelezi, vagy ha ez nem vezet eredményre, a költséget megelőlegezi. 141. § (1) Ha a meghatározott cselekmény elvégzéséhez szükséges költségek egy százaléka az eljárási bírság felső határánál nagyobb összeg, a végrehajtási eljárásban kiszabható eljárási bírság felső határa a teljesítési költség egy százalékáig terjedhet. (2) Az eljárási bírság ismételten kiszabható, ha a kötelezett a meghatározott cselekményt a bírságot kiszabó végzésben megállapított újabb határidő alatt nem teljesítette, továbbá ha a meghatározott magatartásra vonatkozó rendelkezést ismételten megszegi. (3) Az eljárási bírság behajtására a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint kell eljárni azzal, hogy a végrehajtást foganatosító szerv rendeli el a végrehajtást. 142. § (1) A végrehajtás módjáról a végrehajtást foganatosító szerv - szükség esetén a jogosult, illetve a kötelezett meghallgatása után - határoz. A 140. § (1) bekezdésében felsoroltak közül azt az intézkedést kell megtennie, amely - az eset összes körülményét mérlegelve - a leghatékonyabban biztosítja a kötelezettség teljesítését. (2) A végrehajtást foganatosító szerv a szükséges intézkedést végzéssel rendeli el. A költség viselésére, továbbá a pénzegyenérték és az eljárási bírság megfizetésére kötelező végzés ellen fellebbezésnek van helye. A törvény a meghatározott cselekmény végrehajtásával kapcsolatos szabályozás körében a kötelezettségek sokféleségéhez igazodó differenciált végrehajtási rendszert alkalmaz. Ennek keretében több lehetőség áll a végrehajtást foganatosító szerv rendelkezésére (meghatározott cselekmény elvégeztetése, a kötelezett pénzegyenérték megfizetésére kötelezése, végrehajtási bírság kiszabása, a meghatározott cselekmény rendőrség közreműködésével történő kikényszerítése). A kötelezett helyett történő teljesítés természetesen nem eredményezi felelősségének megszűnését. Ilyenkor a kötelezettség átalakul a teljesítés (a munkavégzés) költségeiért, illetőleg a munkavégzéssel felmerülő kárveszélyért való helytállási kötelezettséggé. Ezekben az esetekben a kötelezett az előreláthatólag felmerülő költség előlegezésére is kötelezhető. A meghatározott cselekmények bizonyos fajtája is helyettesíthető, ha az pénzköveteléssé alakítható át. E végrehajtási módozat alkalmazásának feltétele, hogy a kötelezettség pénzegyenértékben kifejezhető legyen, továbbá, hogy azt a jogosult kérje. A cselekmény vagy a magatartás eljárási bírsággal történő kikényszerítésére bármikor sor kerülhet, ha a körülmények miatt az a legcélszerűbb, vagy ha sem a kötelezett, sem a cselekmény nem helyettesíthető. Az eljárási bírság ismételten kiszabható, erre a bírságot megállapító végzésben a kötelezettet figyelmeztetni kell. A bírság kivetésekor a teljesítésre újabb határidőt kell megállapítani. A végrehajtást foganatosító szerv a végrehajtás módjáról - szükség esetén a jogosult vagy a kötelezett meghallgatása után dönt és azt az intézkedést teszi meg, amely - az eset összes körülményét mérlegelve - a leghatékonyabban biztosítja a kötelezettség teljesítését. A törvény a meghatározott cselekmény végrehajtásával kapcsolatos szabályozás körében a kötelezettségek sokféleségéhez igazodó differenciált végrehajtási módozatok alkalmazására teremt lehetőséget. Ezek a módszerek helyettesítő, motivációs vagy kényszerítő jellegűek. A helyettesítő módszer vagy a kötelezett aktív, célirányos magatartását vagy a kötelezettség tárgyát alkotó szolgáltatást helyettesíti. A cselekmény ügyfél helyett történő elvégzésére akkor kerülhet sor, ha a kötelezettség tárgya valamely célirányos tevékenységgel, munkavégzéssel elérhető eredmény. Ebben az esetben a megvalósítási folyamat megindításához, illetve véghezviteléhez szükséges tevékenységet a mulasztó ügyfél helyett más fejti ki. A kötelezett helyett történő teljesítés természetesen nem eredményezi felelősségének megszűnését, mert a kötelezettség átalakul a más által elvégzett cselekmény (a munkavégzés) költségeiért, illetőleg a munkavégzéssel felmerülő kárveszélyért való helytállási kötelezettséggé. A kötelezett helyett cselekvő személy vagy szervezet lehet a végrehajtást foganatosító szerv vagy felhatalmazása alapján az ellenérdekű ügyfél, mint jogosult, továbbá az általuk a piaci szereplők közül kiválasztott vállalkozás. A végrehajtást foganatosító szerv a vállalkozást nyilvános pályázat alapján választja ki, és a megbízást annak adja, amely összességében a legkedvezőbb ajánlatot tette. A vállalkozás kiválasztásához nincs szükség nyilvános pályázat kiírására, ha a munka elvégeztetésére a jogosult kap felhatalmazást. A munka elvégzésével bármely vállalkozás megbízható, amelynek tevékenységi köre az elvégzendő munkára kiterjed. A végrehajtást foganatosító szerv, illetve a jogosult a kiválasztott vállalkozással szerződést köt.



Ezekben az esetekben a kötelezett az előreláthatólag felmerülő költség előlegezésére is kötelezhető. Az erről szóló végzés ellen fellebbezésnek van helye. A megelőlegezendő költség a szerződésben kikötött díj összege. A kötelezettel szemben felszámítható teljes költség összetevői a következők: az eljárási költség, valamint a szerződésben meghatározott díj összege, az előre nem látott többletkiadásokra elszámolt és a végrehajtó szerv által igazolt költség és munkadíj együttes összege, valamint a munkavégzés költségeire a teljesítési határidőt követő naptól felszámított késedelmi pótlék. Ha a munka azonnali elvégeztetése szükséges, a költségeket és az elvégzett munka díját utólagos elszámolás keretében kell megállapítani. Ha az ügyfél a teljesítési költség előlegezésére irányuló kötelezettséget nem teljesíti és annak végrehajtása csak hosszabb idő múlva vezetne eredményre, a költségeket a végrehajtást foganatosító szerv előlegezi meg. Ha a kötelezettet a végrehajtással felmerült költség utólagos megtérítésére kötelezik és azt önként nem fizeti meg, a végrehajtás a továbbiakban pénzösszeg behajtására irányul, a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok alkalmazásával. A meghatározott cselekmények bizonyos fajtája is helyettesíthető, ha az pénzköveteléssé alakítható át. E végrehajtási módozat alkalmazásának feltétele, hogy a kötelezettség tárgyát alkotó szolgáltatás pénzegyenértékben kifejezhető legyen, továbbá, hogy a pénzbeli megváltást a jogosult kérje. A szolgáltatás helyettesítése esetén a végrehajtást foganatosító szerv végzésben állapítja meg a szolgáltatás pénzegyenértékét. A döntés ellen fellebbezésnek van helye. Ha a kötelezett a pénzegyenértéket nem fizeti meg, a végrehajtás a továbbiakban e pénzösszeg végrehajtására folyik a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint. A pénzegyenérték megfizetésével a kötelezett mentesül a kötelezettség teljesítése alól. Motivációs eszközként az eljárási bírság alkalmazható. A bírság megfizetésével járó vagyoni hátrány - ha a kötelezett teljesítőképes és a teljesítéshez szükséges külső feltételek is rendelkezésre állnak - alkalmas lehet a teljesítésre irányuló motívumok erősítésére. A cselekmény vagy a magatartás eljárási bírsággal történő kikényszerítésére bármikor sor kerülhet, ha a körülmények miatt az a legcélszerűbb, vagy ha sem a kötelezett, sem a szolgáltatás nem helyettesíthető. Az eljárási bírság ismételten kiszabható, erre a bírságot megállapító végzésben a kötelezettet figyelmeztetni kell. A bírság kivetésekor a teljesítésre újabb reális határidőt kell kitűzni. A határidő kitűzését akkor kell mellőzni, ha a határozat valaminek a tűrésére vagy valamely magatartástól való tartózkodásra kötelezte az ügyfelet. A Ket. 141. § (2) bekezdése szerinti újabb határidő nem jelenti az alapkötelezettséget megállapító érdemi döntésben megszabott teljesítési határidő felülvizsgálatát és megváltoztatását, vagyis az eljárási bírságot megállapító határozatnak nincs érdemi döntésre visszaható joghatása. A végrehajtás alapját alkotó döntésben megállapított teljesítési határidő elmulasztása alapján kerülhet sor a végrehajtási eljárás megindítására, ezt követően már csak a végrehajtás sikerét előmozdító eljárási határidő megállapítására kerülhet sor. A Ket. 142. § (2) bekezdése szerinti határidő is e körbe tartozik, e nélkül ugyanis nem lenne támpont arra nézve, hogy mikor kerülhet sor az eljárási bírság ismételt kivetésére. Éppen ezért - tevőleges magatartásban megnyilvánuló kötelezettség teljesítésére - újabb határidőt kell megállapítani, amelynek elmulasztása a bírság ismételt kivetését vonhatja maga után. Rendőri kényszerítő intézkedés alkalmazására, mint viszonylag önálló végrehajtási cselekményre akkor kerül sor, ha a végrehajtandó kötelezettség csak az ügyfél személyes közreműködésével valósítható meg vagy a kötelezettség valaminek az abbahagyására, tűrésére irányul, és a motivációs eszköz hatástalan. Meghatározott ingóság kiadása 143. § (1) Ha a kötelezett meghatározott ingóság kiadására köteles, azt az ingóság helye szerinti végrehajtó szolgálat a helyszínen lefoglalja, és a jelen levő jogosultnak átadja. (2) Ha a kötelezett az ingóság kiadását megtagadja, a végrehajtó szolgálat a rendőrség közreműködését kéri, és a végrehajtást azonnal foganatosítja. (3) Ha a kötelezett a helyszíni eljáráson nincs jelen, a végrehajtó szolgálat a lefoglalást - szükség esetén - a lakás vagy helyiség felnyitásával hatósági tanú jelenlétében foganatosítja. (4) Ha a meghatározott ingóság nincs meg, az ingóság valószínű értéke erejéig a kötelezett egyéb vagyontárgya is lefoglalható, vagy a jogosult ehelyett az ingóság pénzegyenértékének megállapítását kérheti. (5) Ha a kötelezett egyéb vagyontárgyának lefoglalására kerül sor, a végrehajtó szolgálat intézkedik az ingóság értékének megállapításáról. A továbbiakban a végrehajtás az ingóság értékének megfelelő összeg behajtása iránt folyik. (6) A végrehajtó szolgálat az ingóság pénzegyenértékét végzéssel állapítja meg. A végzés ellen fellebbezésnek van helye. A továbbiakban a végrehajtás e pénzösszeg behajtása iránt folyik. A meghatározott ingóság kiadására irányuló kötelezettség a meghatározott cselekmények speciális esete, külön kezelését az indokolja, hogy végrehajtásakor az ingófoglalás - pénzfizetési kötelezettség végrehajtása keretében tárgyalt - szabályai szerint történik. A kötelezettség végrehajtása során az egyedileg meghatározott, meglévő vagyontárgyat természetben kell kiadni. Az ingóságot az ügyintéző foglalja le a kötelezettől, és adja át vagy szállítja el a jogosultnak. A kiadás megtagadása esetén a foglaláshoz a rendőrség közreműködését kell kérni. Ha a végrehajtási cselekmény foganatosításakor az egyedileg meghatározott vagyontárgy már nincs meg, a jogosult kérheti a pénzegyenérték megfizetését. A pénzegyenérték összegét a végrehajtást foganatosító szerv állapítja meg, a végzés ellen fellebbezésnek van helye. Ha a kötelezett a pénzegyenértéket nem fizeti meg, a további végrehajtás a pénzkövetelés behajtására vonatkozó szabályok szerint folytatódik.



Külföldi határozat végrehajtása 144. § (1) Külföldi hatóság hatósági ügyben hozott határozatát (a továbbiakban: külföldi határozat) az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés vagy viszonosság alapján lehet végrehajtani. (2) Külföldi határozat végrehajtásánál - ha az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés vagy törvény másként nem rendelkezik - a 145. és 146. §-ban foglaltak szerint kell eljárni. 145. § (1) A külföldi határozat végrehajtása a határozatot kibocsátó vagy a külföldi jog szerint a végrehajtásra hatáskörrel rendelkező hatóság megkeresése alapján rendelhető el. (2) Ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, illetve a viszonossági gyakorlatból más nem következik, a külföldi hatóság megkeresése alapján akkor lehet eljárni, ha a megkereséshez csatolták a) a kötelezettséget megállapító jogerős határozatot, b) a végrehajtást elrendelő végzést, c) a végrehajtás megindítására irányuló kérelmet, ha az a végrehajtás elrendelésének feltétele, d) az a)-c) pontban foglaltak hivatalos magyar nyelvű fordítását. (3) A külföldi határozat belföldön akkor hajtható végre, ha megfelel a 127. §-ban foglalt feltételeknek, és a kötelezettség érvényesítése nem ütközik magyar jogszabályba. 1

146. § (1) (2) A fővárosi végrehajtó szolgálat megvizsgálja, hogy a megkeresés megfelel-e az Unió jogi aktusában, a nemzetközi szerződésben megállapított feltételeknek vagy a viszonossági gyakorlatnak, illetve mindezek hiányában a 145. §-ban foglalt feltételeknek. Ha a megkeresés hiányos, vagy e törvény alapján nem hajtható végre, a fővárosi végrehajtó szolgálat a megkeresést az ok közlésével visszaküldi a külföldi hatóságnak. (3) Ha a megkeresés a magyar jog szerint bírósági hatáskörbe tartozó kötelezettség végrehajtására irányul, a megkeresést a hatáskörrel rendelkező illetékes bírósághoz kell áttenni. (4) Ha a külföldi határozat végrehajtható, a megkeresést a végrehajtás foganatosítása céljából öt napon belül meg kell küldeni az illetékes végrehajtó szolgálathoz. 2

(5) Ha a magyar jog szerint hatáskörrel rendelkező hatóság nincs, és a bíróság hatásköre sem állapítható meg, a fővárosi végrehajtó szolgálat haladéktalanul a közigazgatás-szervezésért felelős miniszter állásfoglalását kéri. A közigazgatás-szervezésért felelős miniszter az érintett minisztériummal vagy országos hatáskörű szervvel egyeztetett állásfoglalását tizenöt napon belül megküldi a fővárosi végrehajtó szolgálathoz. A fővárosi végrehajtó szolgálat a megkeresést öt napon belül átteszi az állásfoglalásban meghatározott hatósághoz. Magyar közigazgatási hatóság döntésének külföldön történő végrehajtása 147. § (1) A magyar hatóság döntésének külföldön történő végrehajtására az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerződés vagy viszonosság alapján kerülhet sor. 2

(2) Ha a magyar hatóság döntésének külföldön történő végrehajtása szükséges, és az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, illetve a viszonossági gyakorlatból más nem következik, a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság közvetlenül keresi meg a külföldi jog szerint hatáskörrel rendelkező hatóságot, vagy ha azt saját gyakorlata vagy felettes szerve útján nem tudja megállapítani, a megkeresést továbbítás céljából a külpolitikáért felelős miniszterhez küldi meg. A külpolitikáért felelős miniszter a megkeresésnek a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériumához történő továbbításáról a megkereső hatóság egyidejű tájékoztatásával - tizenöt napon belül intézkedik. A nemzetközi kooperáció folyamatos bővülése, a migrációs tendenciák erősödése a turizmus soha nem tapasztalt lendülete, az európai integráció folyamatában az államhatárok jelképessé válása, az iskola, a munkahely és a lakóhely az Európai Unió tagállamain belüli szabad megválasztásának joga a közigazgatásra sem marad hatástalan. A magyar közigazgatási hatóságoknak fel kell készülniük arra, hogy - a külföldi hatóságokkal együttműködve - képesek legyenek a külföldi szervek döntéseinek Magyarországon történő végrehajtására, illetve a magyar hatósági döntések külföldön történő érvényesítésére. Ennek eljárásjogi alapjait teremti meg a törvény azzal, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályainak alkalmazását a nemzetközi jogsegély keretében kiterjeszti a külföldi és a nemzetközi hatóság közigazgatási ügyben hozott határozataira is. A külföldi határozat végrehajtására belföldön a magyar jog, a magyar közigazgatási határozat külföldön történő végrehajtására a külföldi állam, illetve a nemzetközi szervezet joga alapján kerül sor, vagyis a közigazgatási eljárás végrehajtási szakaszában a joghatóság kölcsönös átengedése valósul meg. Az eljárás során alkalmazandó szabályok törvényen, nemzetközi szerződésen vagy viszonosságon alapulnak. A törvényben foglalt rendelkezések tehát szubszidiárius jellegűek, csak az említett jogforrások, illetve a kodifikált nemzetközi jogot helyettesítő viszonossági szabályok hiányában érvényesülnek.

1 Hatálybalépéséről e törvénynek a 2007. évi CXLVI. törvény 21. §-ával megállapított 173. § (3) bekezdése szerint külön törvény rendelkezik. Hatálybalépéséig lásd: 2005. évi LXXXIII. törvény 334. §. 2 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p).



A külföldi határozat végrehajtására irányuló megkeresések befogadására és intézésének előkészítésével járó speciális tennivalók ellátására egy központi ügyintézésre felhatalmazott egységet, célszerűen a fővárosi végrehajtó szolgálatot indokolt kijelölni. E hatóság feladata annak ellenőrzése, hogy a megkeresés megfelel-e a reá irányadó jogforrásban foglalt feltételeknek, az illetékes magyar végrehajtó szolgálathoz vagy a végrehajtás elrendelésére jogosult bírósághoz való áttétele, illetve az eljáró szerv kijelölésének kezdeményezése, ha nem állapítható meg, hogy a magyar jog szerint mely szerv rendelkezik hatáskörrel. Ha a törvény vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, a magyar határozat külföldön történő végrehajtására hatáskörrel rendelkező külföldi szervet a végrehajtás elrendelésére jogosult közigazgatási szerv közvetlenül keresi meg. Ha a hatáskörrel rendelkező külföldi hatóság nem ismert, a Külügyminisztérium működik közre a megkeresés továbbításában, továbbá a külügyi tárca - konzuli hálózata útján - figyelemmel kíséri a végrehajtást és szükség esetén előmozdítja annak külföldön történő teljesítését. A magyar közigazgatási hatóságoknak fel kell készülniük arra, hogy - a külföldi hatóságokkal együttműködve - képesek legyenek közreműködni a külföldi szervek döntéseinek Magyarországon történő végrehajtásában, illetve a magyar hatósági döntések külföldön történő érvényesítésében. Ennek eljárásjogi alapjait teremti meg a törvény azzal, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályainak alkalmazását a nemzetközi jogsegély keretében kiterjeszti a közigazgatási ügyben hozott külföldi határozatokra is. Az államok nemzeti hatóságai közötti együttműködés nemzetközi jogi alapja tekintetében a Ket. az Unió aktusait, a nemzetközi szerződéseket és a viszonosságot nevesíti. A külföldi határozatok magyarországi végrehajtásánál a Ket.-ben foglalt rendelkezések szubszidiárius jellegűek, csak az említett jogforrások, illetve a kodifikált nemzetközi jogot helyettesítő viszonossági szabályok eltérő rendelkezéseinek hiányában érvényesülnek. A viszonosság fennállása tekintetében kétség esetén - az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalása irányadó. Az Unió jogi aktusa szóhasználat a közösségi jog jövőre tekintő elnevezése, az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés (a továbbiakban: Asz.) terminológiájának átvételét jelenti. E dokumentum szerint az Unió - az Alkotmányban ráruházott hatáskörök gyakorlása során - a következő jogi aktusokat alkalmazza: - európai törvény, - európai kerettörvény, - európai rendelet, - európai határozat, - ajánlás és vélemény. Az európai törvény általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban. Az európai kerettörvény az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Az európai rendelet általános hatállyal bíró nem jogalkotási aktus, amely a jogalkotási aktusok és az alkotmány egyes külön rendelkezéseinek végrehajtására szolgál. Egyaránt lehet valamennyi tagállamra kötelező és közvetlenül alkalmazandó vagy csak a címzett tagállamra kötelező. Az európai határozat teljes egészében kötelező nem jogalkotási aktus. Címzettek megjelölése esetén csak a címzettekre kötelező. Az intézmények által elfogadott ajánlások és vélemények nem bírnak kötelező erővel (Asz. I- 33. cikk). Az európai alkotmány hatálybalépésének időpontjáig az Unió jogi aktusai elnevezésen a közösségi jog hatályos forrásait kell érteni, amelyek a következők: - az alapszerződések és az azokat módosító további szerződések, valamint a közösségi tagállamai között létrejött egyéb nemzetközi szerződések, mint a közösség elsődleges joganyaga, - a közösség jogi aktusa: a rendelet, az irányelv és a határozat, mint másodlagos joganyag, - a közösségi jog általános irányelvei, - a közösség harmadik államokkal kötött nemzetközi egyezményei. Az elsődleges joganyag minden tagállamra kötelező. A közösség alkotta jogszabályok közül a rendelet általánosan kötelező és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban. Az irányelvek általános jelleggel határozzák meg a közösség célkitűzéseit, amelyek végrehajtása a nemzeti jogalkotás feladata. A határozat a címzettek körében bír kötelező erővel. Az általános jogelvek a közösségi és a nemzeti jogalkotás, valamint a jogalkalmazás számára irányadó és számon kérhető követelmények, de nem jogalkotási termékek. A közigazgatási hatóságok nemzeti hatáskörbe tartozó ügyeiben a nemzetközi együttműködés feltételeinek megteremtéséről - a polgári, családjogi és bűnügyi együttműködés területén széles körben érvényesülő jogsegély egyezményekhez hasonló, kétvagy többoldalú nemzetközi szerződések létrehozásával kell gondoskodni, még az Unió tagállamai közötti viszonylatban is. A külföldi határozat végrehajtására belföldön a magyar jog, a magyar közigazgatási határozat külföldön történő végrehajtására a külföldi állam joga alapján kerül sor, azaz a közigazgatási eljárás végrehajtási szakaszában a joghatóság kölcsönös átengedése valósul meg. Külföldi hatóság közvetlenül alkalmazandó közösségi jogszabályon, vagy nemzetközi szerződésen alapuló határozatának belföldi végrehajtása során a nemzeti jogszabály rendelkezései csak eltérő közösségi szabály, illetve nemzetközi jogi forrásból eredő rendelkezés hiányában érvényesülnek.



Ha a törvény vagy nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, a magyar határozat külföldön történő végrehajtására hatáskörrel rendelkező külföldi szervet a végrehajtás elrendelésére jogosult közigazgatási szerv közvetlenül keresi meg. Ha a hatáskörrel rendelkező külföldi hatóság nem ismert, a Külügyminisztérium működik közre a megkeresés továbbításában, továbbá a külügyi tárca - konzuli hálózata útján - figyelemmel kíséri a végrehajtást és szükség esetén előmozdítja annak külföldön történő teljesítését. A külföldi határozat végrehajtására irányuló megkeresések befogadására és intézésének előkészítésével járó speciális tennivalók ellátására egy központi ügyintézésre felhatalmazott egységet, a fővárosi végrehajtó szolgálatot célszerű kijelölni. E hatóság feladata annak ellenőrzése, hogy a megkeresés megfelel-e a reá irányadó jogforrásban foglalt feltételeknek, az illetékes magyar végrehajtó szolgálathoz vagy a végrehajtás elrendelésére jogosult bírósághoz való áttétele, illetve az eljáró szerv kijelölésének kezdeményezése, ha nem állapítható meg, hogy a magyar jog szerint mely szerv rendelkezik hatáskörrel. Tekintettel arra, hogy a közigazgatási végrehajtó szolgálatok létrehozása előre láthatóan 2010 előtt nem történik meg, ezért a külföldi határozatokkal kapcsolatos feladatok ellátására átmeneti jelleggel más szervet kell kijelölni, ennek hiányában ugyanis a feladat ellátatlan marad. Ezt a lépést a törvénysoron következő módosítása során kell megtenni. A szolgálat felállításáig terjedő időben a hatályos szabályozáson alapuló gyakorlat él tovább, vagyis a külföldről érkező és az oda irányuló megkeresések forgalma kötött pályán, a - Külügyminisztérium - szakminisztérium - érintett hatóság útvonalon bonyolódik. A végrehajtás felfüggesztése 1

148. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a végrehajtást elrendelő szerv - kérelemre - a végrehajtás felfüggesztését rendelheti el, ha a) a hatóság jogutódlás esetén a kötelezettség teljesítési határidejét meghosszabbítja [16. § (3) bekezdés], vagy b) a jogosult kérelmére elrendelt végrehajtás során a felfüggesztést a jogosult kezdeményezi, c) felfüggesztést különös méltánylást érdemlő körülmény indokolja. 1

(2) Az (1) bekezdés c) pontja alkalmazásában különös méltánylást érdemlő körülménynek kell tekinteni, ha a végrehajtás foganatosítása a kötelezettre - az összes körülmény mérlegelése alapján - aránytalanul súlyos következménnyel járna, így különösen ha a kötelezettet rendkívüli esemény (természeti csapás, baleset, betegség stb.) sújtja vagy a végrehajtás a kötelezett és az eltartottak létfenntartását, a foglalkozás gyakorlását gátolja. E címen nincs helye az eljárás felfüggesztésének, ha a végrehajtás halasztása az ellenérdekű ügyfél érdekeit sérti vagy közérdekbe ütközik. 1

(3) Ha a különös méltánylást érdemlő körülményt a végrehajtást foganatosító szerv észleli, azt az eljárás felfüggesztése céljából haladéktalanul közli a végrehajtást elrendelő szervvel. 1

(4) A végrehajtás kérelemre vagy hivatalból felfüggeszthető, ha a) a végrehajtás alá vont vagyontárggyal kapcsolatos igényper van folyamatban vagy a vagyontárgyat a bírósági végrehajtó más követelés végrehajtása érdekében előbb lefoglalta, b) a kötelezett bármely jogcímen esedékes bevételére vagy a vagyoni helyzetében várható - igazolható - változásra tekintettel a végrehajtás szempontjából az eljárás felfüggesztése célszerű, c) a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság - változatlan tényállás mellett - új eljárás lefolytatását rendeli el, d) ha a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet terjesztettek elő és a kérelemben előadott tények és körülmények a kérelem elfogadását valószínűsítik. 1

(5) A végrehajtás felfüggesztése kötelező, ha a) az e törvényben szabályozott jogorvoslás során a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság elrendeli, b) azt az ügyész a végrehajtható döntés elleni óvásban indítványozza, c) a végrehajtás folytatása életveszéllyel vagy helyrehozhatatlan kárral járna, illetve az közegészségügyi vagy közbiztonsági okból szükséges, d) jogszabály elrendeli. (6) A végrehajtás felfüggesztését elrendelő végzéssel szemben - az (5) bekezdésben foglalt kivétellel - fellebbezésnek van helye. (7) A végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha a felfüggesztésre okot adó körülmény megszűnt. Az eljárás folytatásáról a kötelezettet és a kérelmezőt értesíteni kell. A felfüggesztés elrendelésére kérelemre vagy hivatalból akkor kerülhet sor, ha a végrehajtás alapjául szolgáló határozat megtámadása, vagy újrafelvételi eljárás folytán annak megváltoztatása vagy megsemmisítése várható, illetve méltányossági eljárásban a kötelezettség elengedésére vagy enyhítésére okot adó körülmény merül fel. Felfüggesztésnek van helye akkor is, ha a végrehajtás alá vont vagyontárgyat a bírósági végrehajtás során már lefoglalták, továbbá, ha azzal kapcsolatban igényper van folyamatban. A végrehajtás felfüggesztését különös méltánylást érdemlő körülmény is indokolttá teheti. A végrehajtás felfüggesztését elrendelő végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Nem mérlegelhető a végrehajtás felfüggesztése, ha azt a perben eljáró bíróság, a felettes szerv rendeli el, vagy a döntés elleni törvényességi óvásban azt az ügyész indítványozza, továbbá, ha a végrehajtás folytatása valamilyen veszélyhelyzettel fenyeget. 1 Megállapította: 2005. évi LXXXIII. törvény 329. § (1).



Fontos garanciális rendelkezés, hogy a végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha az arra okot adó körülmény megszűnt, és erről mind a kötelezettet, mind a kérelmezőt értesíteni kell. A végrehajtás felfüggesztésével a végrehajtás folyamata megszakad. Tartama alatt a végrehajtás szünetel és további végrehajtási cselekmény nem végezhető.

1

(8) A végrehajtás felfüggesztésének elrendelésétől a felfüggesztés megszüntetéséig újabb végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, késedelmi pótlék nem számítható fel. A felfüggesztéssel minden határidő megszakad és a felfüggesztés megszüntetésével újra kezdődik. A Ket. 148. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt feltétel nem önálló, hanem felfüggesztés kérelemre történő elrendelésének általános feltétele, ezért azt a rendelkezés bevezető részében szükséges elhelyezni. A rendelkezés jelenlegi szövege szerint a döntést csak törvényi szinten megfogalmazott ok zárhatja ki, ami nincs összhangban az eljárás felfüggesztésére vonatkozó 32. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt szabállyal, amely a kizáró okok tekintetében a jogszabályok szintje között nem tesz különbséget. A kérelemre történő felfüggesztésnek a módosítás a) és b) pontja szerinti két esetköre csak a törvényszöveg értelmezésével következtethető ki. A normaszöveg egyértelműségének követelménye és a jogalkalmazói munka megkönnyítése az esetkörök pontos megjelenítését indokolja. A két esetkör a következő: a Ket. 16. §-ának (3) bekezdés lehetővé teszi a teljesítési határidő módosítását, ha a kieső ügyfél helyébe jogutód lép. Ha a jogutódlásra végrehajtás elrendelését követően kerül sor, célszerű a jogelőd tekintetében folyamatba helyezett eljárást felfüggeszteni, amennyiben a végrehajtást foganatosító szerv már végrehajtási cselekményeket tett (pl.: vagyontárgyat foglalt le vagy értékesített, stb.), annak érdekében, hogy a végrehajtás eddigi eredménye ne menjen veszendőbe, és később beszámítható legyen a jogutód által történt teljesítésbe, illetve az újabb határidő eltelte után a jogutóddal szemben elrendelt végrehajtásba; ha a jogosult a 130. § (2) bekezdése alapján kérte a végrehajtási eljárás megindítását, akkor rendelkezési joga kiterjed a végrehajtás felfüggesztésére és megszüntetésére is. A felfüggesztés tekintetében ezt a hiányt pótolni szükséges. A Ket. 148. § (2) bekezdésében foglalt értelmező rendelkezés pontosítása indokolt a méltányosság esetköreinek példálózó felsorolásával, továbbá az e jogcímen történő felfüggesztést kizáró okok megjelölésével. A Ket. 148. § (4) bekezdése szabályozza azt az esetet, amikor a végrehajtás - az ellenőrzésre jogosult szerv mérlegelése alapján - hivatalból és kérelemre is elrendelhető. Rendszertani szempontból az esetek e csoportjába tartozik a Ket. hatályos szövegében a 148. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt eset is. Ha ugyanis a végrehajtás alá vont vagyontárggyal kapcsolatos igényper van folyamatban, vagy a vagyontárgyat a bírósági végrehajtó más követelés végrehajtása érdekében előbb lefoglalta, akkor a hatóság hivatalból is elrendelheti a végrehajtás felfüggesztését, továbbá dönthet úgy is, hogy az eljárás felfüggesztése helyett a kötelezett más vagyontárgyára vezet végrehajtást. Erre tekintettel ezt az esetet e helyre indokolt átszerkeszteni. A Ket. 148. § (4) bekezdése hatálya alá tartozó esetek körét indokolt kibővíteni az új b) pont szerinti célszerűségi szabállyal. Előfordulhat ugyanis, hogy a kötelezettnek átmenetileg nincs végrehajtás alá vonható vagyontárgya, de várható, hogy gazdasági tevékenysége keretében kötött szerződés alapján bevétele származik, amely fedezetet nyújt a pénzkövetelés behajtására. Ilyen esetben célszerű az eljárást felfüggeszteni a végrehajthatóság időpontjáig. A felfüggesztés akkor is célszerű lehet, ha van végrehajtás alá vonható ingó vagy ingatlan, de a pénzkövetelés behajtása a szerződés alapján esedékes bevételekből gyorsabban és biztosabban megvalósítható. Ügyféli érdek is fűződhet ahhoz, hogy pl. a gazdasági társaság működési feltételét biztosító ingatlanra vezetett végrehajtás, vagy a felszámolási eljárás megindítása helyett a végrehajtást foganatosító hatóság bevárja a szerződésből vagy más forrásból származó, a kötelezettet megillető bevételek beérkezését. Gyakori jelenség, hogy a jogorvoslati eljárásban a végrehajtható határozatot eljárási szabálysértés miatt semmisítik meg, és az első fokon eljáró szervet - változatlan tényállás mellett - új eljárás lefolytatására utasítják. Ilyen esetben várható, hogy az új eljárásban a megsemmisített döntéssel azonos tartalmú döntés születik, és a végrehajtás eddigi eredményeinek megőrzésére az újabb döntést követően is szükség lesz. Erre az életszerű helyzetre figyelemmel a 148. § (4) bekezdésének további kiegészítése indokolt. A Ket. 148. § (5) bekezdése szabályozza a végrehajtás felfüggesztésének kötelező esetkörét. Ez a szabály csak azokat az eseteket veszi figyelembe, amikor a felfüggesztés elrendelése a végrehajtás elrendelésére jogosult szerv hatáskörébe tartozik. A rendelkezés kiegészítése indokolt azokkal az esetekkel, amikor a felfüggesztést a felügyeleti szerv, vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság rendeli el, vagy az külön jogszabály alapján kötelező. A végrehajtás felfüggesztésének joghatásai csak részben azonosak az eljárás felfüggesztésénél a 32. § (8) bekezdésében szabályozottakkal, ezért az eltérő szabályok beiktatás szükséges. Ezt a hiányt pótolja a Ket. 148. §-ának új (8) bekezdésében foglalt szabályozás, amely kimondja, hogy a végrehajtás időtartama alatt új végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, és erre az időszakra késedelmi pótlék felszámításának sincs helye. Ez utóbbi hatás különösen fontos mind az ügyféli érdekvédelem, mind a (4) bekezdésnél tárgyalt célszerűségi szabályok alkalmazása szempontjából. A végrehajtás megszüntetési esetkörének utólagos kiegészítése szükséges. Előfordulhat ugyanis, hogy a végrehajtási eljárást azért kell megszüntetni, mert a végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó felelősségi szabályok - a 133. § (5) bekezdés vagy a 134. § (3) bekezdés - alapján e szervekkel szemben érvényesítette, vagy a külön törvény alapján a kötelezett tartozásaiért helytállásra kötelezettől hajtotta be. Mindkét eset közös vonása, hogy a kötelezettel szemben további végrehajtásnak helye nincs. 1 Beiktatta: 2005. évi LXXXIII. törvény 329. § (2).



A törvény 148. § (1)- (5) bekezdését a 2005. évi LXXXIII. törvény 329. §-a módosította és új (8) bekezdéssel egészítette ki. A végrehajtás felfüggesztése végrehajtási eljárás folyamatának átmeneti megszakítása és szüneteltetésére irányuló döntés az eljárás folytatásához vagy megszüntetéséhez szükséges feltételek tisztázásáig vagy bekövetkezéséig. A jogintézmény célja az eljárás felesleges vagy eredménytelen folytatásának megelőzése. A 148. §-ban a felfüggesztési okok felsorolása nem teljes körű, a § a törvény egyéb helyein meghatározott eseteket nem ismétli meg - mint például ha valamely előzetes kérdés eldöntése szükséges [Ket. 32. § (1) bek.], vagy a jogutód kiléte vitás [ Ket. 32. § (5) bek.] szakvélemény beszerzése szükséges [Ket. 32. § (6) bek.] stb. - továbbá különös eljárási szabály is megállapíthat speciális felfüggesztési okokat és feltételeket. A Ket. a felfüggesztés elrendelésének okait három csoportba rendezi. Kérelemre történik a felfüggesztés: - ha a jogutódlásra a végrehajtás elrendelését követően kerül sor, és az első fokú hatóság a Ket. 16. § (3) bekezdése alapján a teljesítési határidőt a jogosult kérelmére meghosszabbítja. A felfüggesztés e határidő utolsó napjáig tart. Ez különösen akkor indokolt, ha a jogelőd részéről a jogutódlás időpontjáig már történt részteljesítés, illetve a végrehajtást foganatosító szerv részéről a teljesítést előrevivő intézkedés (például foglalás vagy árverés stb.). Ebben az esetben ugyanis fontos érdek fűződik - mind az ügyféli, mind a hatósági oldalon - ahhoz, hogy a végrehatás eddigi eredménye ne menjen veszendőbe, vagyis az beszámítható legyen a jogutód teljesítésébe. Ez a cél a végrehajtást elrendelő végzés visszavonása esetén nem lenne elérhető, jóllehet az a körülmény, hogy a teljesítési határidő meghosszabbítása következtében az új határidő még nem járt le, ezt a lépést indokolná, hiszen e feltétel hiányában a végrehajtás elrendelésére sem lenne lehetőség. (Ilyen esetben a határidő hosszabbítás és a felfüggesztés egy aktusban is elrendelhető. Ha pedig részteljesítés nem történt és a hatóság sem foganatosított eredményes végrehajtási cselekményt, akkor ugyancsak a határidő meghosszabbítását elrendelő végzésben célszerű intézkedni - az időközben jogellenessé vált - végrehajtást elrendelő végzés visszavonásáról.) - ha a végrehajtási eljárás megindítására a jogosult, mint ellenérdekű fél kezdeményezése alapján került sor, akkor a jogosult ügybeni rendelkezési joga kiterjed az eljárás felfüggesztésére és megszüntetése is, kérelmére tehát az eljárás felfüggesztését el kell rendelni. - a végrehajtás felfüggesztését különös méltánylást érdemlő körülmény is indokolttá teheti, ha például a kötelezett személyében rejlő okból vagy a körülményeiben bekövetkezett változás folytán a teljesítőképessége átmenetileg, a létfenntartást veszélyeztető mértékben meggyengül vagy megszűnik. Ebben az esetben a méltányossági döntés a természetes személy kötelezett és a vele közös háztartásban élők, illetve a kötelezett által eltartottak vagyoni, jövedelmi viszonyainak vizsgálatán és mérlegelésén alapul. Ezen a jogcímen a felfüggesztés csak természetes személy kérelme alapján rendelhető el. Mind ügyféli kezdeményezésre, mind hivatalból elrendelhető a végrehajtás felfüggesztése az alábbi feltételek bekövetkezése esetén: - ha a végrehajtás alá vont vagyontárgyat a bírósági végrehajtás keretében előzőleg már lefoglalták, továbbá, ha azzal kapcsolatban igényper van folyamatban. Ekkor a felfüggesztés elrendelése előtt célszerűségi szempontból azt indokolt mérlegelni, hogy a teljesítés szempontjából mi az előnyösebb: a bírósági döntés, illetve a bírósági végrehajtás bevárása figyelembe véve az érintett vagyontárgyat terhelő egyéb kötelezettségeket és a kielégítési sorrendet - vagy a más vagyontárgyra vezetett végrehajtásra való áttérés, esetleg a végrehajtási mód megváltoztatása; - a felfüggesztés célszerű akkor, ha az ügyfél teljesítőképességének hiánya csak átmeneti jellegű, és az ügyfél valószínűsíti, hogy valamely igazolható jogcímen esedékes bevétele a teljesítésre fedezetet biztosít. Ilyen esetben célszerű az eljárást felfüggeszteni a végrehajthatóság várható időpontjáig. A felfüggesztés akkor is célszerű lehet, ha van végrehajtás alá vonható ingó vagy ingatlan, de a pénzkövetelés behajtása a szerződés alapján esedékes bevételekből gyorsabban és biztosabban megvalósítható. Ügyféli érdek is fűződhet ahhoz, hogy például a gazdasági társaság működési feltételét biztosító ingatlanra vezetett végrehajtás, vagy a felszámolási eljárás megindítása helyett a végrehajtást foganatosító hatóság bevárja a szerződésből vagy más forrásból származó, a kötelezettet megillető bevételek beérkezését. A fizetési kedvezmények (Ket. 135. §) körébe tartozó halasztással szemben e megoldás mellett az szól, hogy ezt a hatóság hivatalból is megteheti, továbbá az ügyfél automatikusan mentesül a felfüggesztés tartamára a késedelmi pótlék megfizetésétől; - felfüggesztése a célszerű lépés akkor, ha az anyagi jogszabályoknak megfelelő döntést a felülvizsgálati fórum eljárási szabálysértés miatt semmisíti meg és változatlan tényállás mellett új eljárás lefolytatását rendeli el. Mivel ilyen esetekben az új eljárásban is azonos tartalmú döntés várható, indokolt a korábbi eljáráshoz kapcsolódó végrehajtás eredményeinek megőrzése is. E célra a végrehajtásnak az újabb döntésig történő felfüggesztése a legalkalmasabb eszköz; - ha a kötelezett vitatja a végrehajtható határozat kézbesítését és a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelem alapján annak elfogadása valószínűsíthető, ugyancsak helye lehet a felfüggesztés elrendelésének. A döntés a vélelmet gyengítő vagy erősítő tények és körülmények mérlegelésén alapul. A Ket. 148. §-ának (1)-(3) bekezdései szabályozzák a végrehajtás felfüggesztésének kérelemre elrendelhető eseteit. Ha a végrehajtást elrendelő szerv a kérelemnek helyt ad, akkor a végrehajtás felfüggesztését rendeli el. E végzés ellen a törvény önálló fellebbezési jogot biztosít.



A felfüggesztésre irányuló kérelem teljesítését a hatóság egyes esetekben nem mérlegelheti (lásd Ket. 148. § (1) bek. a) pont), máskor viszont ezt megteheti. A törvény azonban nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arról, hogy a kérelem elutasítása milyen hatósági döntéssel történik, és ellene milyen jogorvoslati eszköz vehető igénybe. E kérdésekben a törvény általános rendelkezései adnak eligazítást, vagyis: az ügy érdemét nem érintő eljárási kérdésben a felfüggesztés elrendelésére hatáskörrel rendelkező hatóság a Ket. 71. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel végzéssel hoz döntést, amely ellen - kifejezett törvényi rendelkezés hiányában - önálló fellebbezésnek nincs helye. A gyakorlatban tisztázást igénylő kérdésként vetődött fel, hogy a végrehajtás felfüggesztése vagy megszüntetése iránt kell intézkedni abban az esetben, ha a végrehajtható döntést a felügyeleti fórum vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a végrehajtás elrendelését követően semmisíti meg és egyidejűleg új eljárás lefolytatását rendeli el. A Ket. 148. § (4) bekezdés c) pontja alapján a végrehajtást az elrendelésére jogosult szerv felfüggesztheti, ha a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság változatlan tényállás mellett új eljárás lefolytatását rendeli el. A másik irányadó rendelkezés a Ket. 149.§-a (1) bekezdésének a) pontja, amely szerint a végrehajtást meg kell szüntetni, ha a végrehajtható döntést visszavonták vagy megsemmisítették. Abban a kérdésben, hogy mikor melyik jogintézmény alkalmazása szükséges, a gyakorlatban gondos vizsgálatot igényel a megsemmisítés indoka és a felettes szerv által elrendelt intézkedés, továbbá, hogy sor került-e eredményes végrehajtási cselekmény foganatosítására. Ha a felügyeleti szerv vagy a bíróság az anyagi jogszabályoknak megfelelő döntést eljárási hiba miatt semmisíti meg és azonos tényállás alapján új eljárás lefolytatását rendeli el, akkor a végrehajtás felfüggesztéséről szükséges rendelkezni, feltéve hogy az azt megelőző végrehajtás - részben vagy egészben - sikeres volt. Minden egyéb megsemmisítési ok esetén - ide értve a tényállás megalapozatlanságát is, továbbá ha a megsemmisítés időpontjáig eredményes végrehajtási cselekmény foganatosítására nem került sor - a végrehajtási eljárás megszüntetése az egyetlen helyes lépés. A koherens szabályozás és a normavilágosság követelményét szem előtt tartva, a törvény soron következő felülvizsgálata során az érintett rendelkezések pontosítása szükséges. A Ket. 148. § (4) bekezdés c) pontjában indokolt kifejezésre juttatni, hogy a szabály alkalmazására csak akkor van lehetőség, ha az eljárási okból megsemmisített határozat végrehajtására a hatóság a megsemmisített döntést megelőzően eredményes végrehajtási cselekményt foganatosított. Ezzel párhuzamosan a Ket. 149. § (1) bekezdésének a) pontjában, célszerű speciális kivételként megjelölni az említett felfüggesztési okot. A felfüggesztés kötelező, hivatalból történő elrendelésének esetei és feltételei bővebb kifejtét nem igényelnek. Hivatalból történik a végrehajtás felfüggesztése, ha azt az eljáró bíróság, vagy a felügyeleti szerv rendeli el, továbbá azt a döntés elleni óvásban az ügyész indítványozza, valamint akkor, ha a végrehajtás folytatása veszélyhelyzettel fenyeget. Ezekben az esetekben a felfüggesztés iránti intézkedés kötelező, mérlegelésnek nincs helye. Az (5) bekezdés a) pontjához kapcsolódva csupán emlékeztetünk arra, hogy jogerős határozat bírósági felülvizsgálata nem halasztó hatályú jogorvoslat, ezért a folyamatban lévő végrehajtás felfüggesztésének csak a keresetlevélben foglalt ügyféli kérelem esetén van helye. Ebben az esetben a végrehajtás a felfüggesztésre irányuló kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomásra jutásától a kérelem elbírálásáig nem folytatható [Ket. 110. § (1) bek.] A Ket. 148. §-a (5) bekezdésének a) pontja szerint a végrehajtás felfüggesztése kötelező, ha az e törvényben szabályozott jogorvoslás során a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság elrendeli. A rendelkezés értelmezésével kapcsolatban kérdésként merült fel, hogy ilyen esetekben vajon a felülvizsgálati fórum - végzéssel - maga rendelkezik-e a végrehajtás felfüggesztéséről, avagy ez a törvényből következően, illetve a felülvizsgálatot folytató szervtől érkező impulzus alapján a végrehajtás elrendelésére hatáskörrel rendelkező hatóság feladata. Nem jogerős döntés esetében a végrehajtás felfüggesztése a jogorvoslati szakban a felügyeleti szerv eljárása során eldöntendő kérdés, ezért erről a másodfokon eljáró hatóságnak végzésben kell rendelkeznie. E döntést - a realizálás érdekében - közölni kell az első fokon eljáró hatósággal. Ha a végrehajtás az első fokon eljáró hatóság foganatosítja, akkor haladéktalanul megteszi a szükséges belső intézkedést a további végrehajtási cselekmények szüneteltetésére. Ha a végrehajtás foganatosítása más hatóság - például az adóhatóság, vagy 2010 után a végrehajtó szolgálat - hatáskörébe tartozik, akkor az első fokon eljáró hatóság intézkedési kötelezettsége a végrehajtást foganatosító szerv másodfokú döntésről szóló tájékoztatást foglalja magába. Jogerős döntés esetében a végrehajtás felfüggesztésének a bíróság vagy a felügyeleti szerv által történő elrendelésére a döntés bírósági felülvizsgálata keretében (Ket. 109. §), a felügyeleti eljárásban (Ket. 115. §), vagy a végrehajtási szakban hozott döntések elleni jogorvoslati eljárásban van lehetőség. Ha az ügyfél a döntés ellen benyújtott keresetlevélben a döntés végrehajtásának felfüggesztését kéri, akkor a Ket. 110. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alapján végrehajtási cselekmény - a kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomásra jutásától annak elbírálásáig - nem foganatosítható. Ebből, valamint a (2) bekezdés szövegéből az következik, hogy a közigazgatási hatóságot a törvény erejénél fogva kötelezettség terheli a végrehajtási cselekmények szüneteltetésére. A Pp. a végrehajtás felfüggesztése tekintetében bírósági hatáskört állapít meg. A Pp. 330. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a keresetlevél a végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelmet is tartalmaz, akkor a keresetlevelet és az ügy iratait rövidebb határidőn belül kell a felügyeleti szervhez felterjeszteni, illetve azt a bírósághoz továbbítani. A Pp. 332. §-ának (3) bekezdése alapján a bíróság a keresetlevél beérkezésétől számított 8 napon belül határoz a végrehajtás felfüggesztéséről. A két törvény fenti szabályainak egybevetéséből a gyakorlati munka számára az a következtetés adódik, hogy ha a keresettel megtámadott döntést hozó közigazgatási hatóság a közigazgatási pert a Ket. 114. §-ra alapított döntésével nem teszi okafogyottá, akkor az első fokon eljáró hatóság - a bíróság e tárgyban hozandó döntéséig terjedő időre - közvetlenül (alakszerű döntés nélkül) intézkedik a végrehajtási cselekmények szüneteltetéséről.



A felügyeleti eljárás keretében a felügyeleti szerv jogosult hivatalból megvizsgálni az első fokú hatóság eljárását, illetve döntését, és ennek alapján hivatalból intézkedhet a jogszabálysértő mulasztás felszámolására [Ket. 115. § (1) bek. a) pont], illetve megváltoztathatja vagy megsemmisítheti az első fokú hatóság jogszabálysértő döntését, és szükség esetén új eljárás lefolytatását rendelheti el [Ket 115. § (1) bek. b) pont és (2) bek.]. A döntés felügyeleti eljárás keretében történő felülvizsgálata és a bírósági felülvizsgálati eljárás egyik lényeges különbsége, hogy a felügyeleti szervet az aktusfelülvizsgálati jogon túlmenően a hatósági ügyintézésre kiterjedő konkrét utasításadási jog is megilleti. Ebből az következik, hogy ha a felügyeleti ellenőrzés során az állapítható meg, hogy egy konkrét ügyben a végrehajtás felfüggesztését kellett volna elrendelni, ezt azonban az első fokú hatóság elmulasztotta, és e döntés időszerűsége még fennáll, akkor nincs akadálya annak, hogy a felügyeleti szerv utasítsa az alárendelt hatóságot a mulasztás pótlására. Ebben az esetben az első fokon eljáró hatóság rendeli el a végrehajtás felfüggesztését. A Ket. 115. § (2) bekezdése szerinti felügyeleti eljárás megindítását követően azonban a felülvizsgált döntés végrehajtásának - az érdemi döntés meghozataláig történő - felfüggesztése a felügyeleti szerv hatáskörébe tartozó döntés, tekintettel arra, hogy az a felügyeleti eljárás keretében felmerülő döntést igénylő kérdés. A végrehajtás felfüggesztésének elrendelésére a végrehajtási szakban hozott végzés elleni önálló fellebbezés, illetve a végrehajtási kifogás tárgyában hozott végzés elleni fellebbezés elbírálása során. E tekintetben - az értelemszerű eltérések figyelembevételével - a nem jogerős döntéseknél leírt szempontok irányadóak. (E kérdések részletes kifejtését az SzB 16. áf. tartalmazza). A végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha az arra okot adó körülmény megszűnt. A Ket. 148. § (6) és (7) bekezdése nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra nézve, hogy a felfüggesztés megszüntetése milyen hatósági aktussal történik. Mivel a felfüggesztés megszüntetése a végrehajtási eljárás folyamatának szabályozása szempontjából a felfüggesztés elrendelésével egyenértékű lépés, ezért a megszüntetésről is azonos módon, végzéssel kell rendelkezni, amely ellen fellebbezésnek van helye. Nincs szükség a felfüggesztés önálló aktussal történő megszüntetésére akkor, ha a felfüggesztés tartama alatt megszüntetési ok merül fel, és a hatóság az eljárás megszüntetését rendeli el. A végrehajtás felfüggesztésének joghatásai csak részben azonosak az eljárás felfüggesztésénél a Ket. 32. § (8) bekezdésében szabályozottakkal, ezért az eltérő szabályok beiktatás szükséges. Ezt a hiányt pótolja a Ket. 148. §-ának új (8) bekezdésében foglalt szabályozás, amely kimondja, hogy a végrehajtás időtartama alatt új végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, és erre az időszakra késedelmi pótlék felszámításának sincs helye. A Ket. 148. § (8) bekezdésének második mondata szerint a felfüggesztéssel minden határidő megszakad és a felfüggesztés megszüntetésével újrakezdődik. Ez a rendelkezés szöges ellentétben áll a Ket. 150. § (2) bekezdésében foglalt szabállyal, amely szerint nyugszik az elévülés - egyebek között - a végrehajtás felfüggesztésének időtartama alatt. A kollízió kiküszöbölése jogalkotási lépést igényel. A végrehajtás megszüntetése 149. § (1) A végrehajtást elrendelő szerv vagy felügyeleti szerve a végrehajtást végzéssel megszünteti, ha a) a végrehajtható döntést visszavonták vagy megsemmisítették, b) jogutód hiányában a végrehajtás nem folytatható, c) a végrehajtáshoz való jog elévült, d) a jogosult a végrehajtás megszüntetését kéri, e) a további végrehajtási eljárási cselekményektől eredmény nem várható, 1

f) a végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó felelősségi szabály alapján [133. § (5) bekezdés, 134. § (3) bekezdés] vagy a kötelezett tartozásaiért külön törvény alapján helytállásra kötelezettel szemben érvényesítette, 1

g) ha jogszabály a végrehajtás megszüntetését rendeli el. A gazdasági élet szokványos jelensége, hogy a fizetésképtelen gazdálkodó szervvel szemben a bíróság felszámolási eljárás megindítását rendeli el. Ilyen esetben a csődtörvény előírja, hogy valamennyi végrehajtási eljárást meg kell szüntetni, és a lefoglalt dolgokat, valamint a végrehajtás során befolyt pénzösszeget a felszámoló részére át kell adni. Ez a szabály irányadó a közigazgatási döntésben megállapított pénzfizetési kötelezettség végre-hajtására is. Erre, valamint a jövőben szabályozandó hasonló esetekre tekintettel a Ket. végrehajtás megszüntetésére vonatkozó taxációját célszerű pontosabbá és rugalmasabbá tenni. (2) Az (1) bekezdés b)-e) pontjában foglalt okokról, továbbá a végrehajtás befejezéséről a végrehajtást foganatosító szerv a végrehajtást elrendelő hatóságot öt napon belül értesíti. (3) A végrehajtást megszüntető végzést haladéktalanul közölni kell a végrehajtást foganatosító szervvel, valamint a jogosulttal és a kötelezettel. (4) A végrehajtást megszüntető végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Az ügy érdemében és az eljárás során hozott határozatokban megállapított kötelezettségek teljesítésével a végrehajtási eljárás - és ezáltal a konkrét ügyben folyamatban lévő közigazgatási eljárás - külön eljárási cselekmény nélkül lezárul.

1 Beiktatta: 2005. évi LXXXIII. törvény 330. §.



A végrehajtás megszüntetéséről akkor kell rendelkezni, ha a végrehajtási eljárást a kötelezettség teljesítése nélkül kell lezárni. Erre akkor kerülhet sor, ha a kötelezettséget megállapító határozatot visszavonták, vagy megsemmisítették, a kötelezett meghalt vagy megszűnt és a teljesítésre köteles jogutód nincs, illetve a kötelezettség tekintetében a jogutódlás kizárt. Kérelemre indult eljárásban a jogosult is kérheti a végrehajtás megszüntetését. Az eljárást meg kell szüntetni akkor is, ha a végrehajtáshoz való jog elévült, vagy, ha a végrehajtás folytatásától - az ügyfél helyzetében bekövetkezett változás miatt - további eredmény nem várható. A végrehajtást megszüntető végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. A végrehajtás megszüntetése a végrehajtási eljárás folyamatának a sikeres végrehajtás feltételeinek hiányában vagy az elrendelés okának megszűnése miatt történő végleges lezárása. Az ügy érdemében hozott határozatban megállapított kötelezettség teljesítésével a végrehajtási eljárás - és ezáltal a konkrét ügyben folyamatban lévő közigazgatási eljárás külön eljárási cselekmény nélkül lezárul. A végrehajtás megszüntetéséről akkor kell rendelkezni, ha a végrehajtási eljárást a kötelezettség maradéktalan teljesítése nélkül kell lezárni, vagy a kötelezettség nem az ügyfél érdekkörében teljesül. A végrehajtás megszüntetésére akkor van szükség, ha - törvénysértésre vagy valamely anyagi jogszabályban meghatározott feltételre tekintettel a hatóság a végrehajtható határozatot saját hatáskörében visszavonta, vagy azt a felettes szerv valamely rendkívüli jogorvoslat keretében megsemmisítette; - a természetes személy kötelezett meghalt és a teljesítésre köteles jogutód nincs, vagy a döntés során ügyféli pozícióba került szervezet jogutód nélkül megszűnik; - a kötelezettség végrehajthatósága elévülés folytán megszűnt; - kérelemre indult eljárásban a jogosult érdekmúlás következtében vagy bármely más okból a végrehajtás megszüntetését kéri; - a végrehajtás folytatásától az ügyfél teljesítőképességének hiányában további eredmény nem várható; - a teljesítésre nem a kötelezett érdekkörében kerül sor; - a végrehajtás megszüntetését külön jogszabály rendeli el. A megszüntetési okok első esetkörében [Ket. 149. § (1) bek. a) pont] vizsgálni kell, hogy a végrehajtás megszüntetéséig történt-e teljesítés, a végrehajtható határozat visszavonása vagy megsemmisítése ugyanis visszamenőleg megszünteti a végrehajtás jogalapját. Ha nincs végrehajtható határozat nincs mit végrehajtani. Elvben tehát olyan helyzetet kellene teremteni, mintha a végrehajtásra nem került volna sor, vagyis: az eredeti állapot visszaállítása érdekében a folyamatban lévő végrehajtási cselekményt, a vagyontárgyra vezetett foglalást meg kellene szüntetni, az addig behajtott pénzösszeget vissza kellene fizetni és a kötelezettet - a körülményektől függően - kártalanítani kellene. A gyakorlatban azonban gondos vizsgálatot igényel a visszavonás vagy a megsemmisítés indoka, illetve a felettes szerv által elrendelt egyéb intézkedés. Ha például az anyagi jogszabályoknak megfelelő döntést eljárási szabálysértés miatt semmisítették meg és azonos tényállás alapján új eljárás lefolytatását rendelték el, akkor az új eljárásban is azonos tartalmú döntés várható, nincs tehát ésszerű indok a végrehajtás folytán előállt helyzet visszarendezésére, hanem a folytatódó eljárásra tekintettel a végrehajtás eredményeinek megőrzése indokolt a végrehajtás felfüggesztésének egyidejű elrendelésével. [Ket. 148. § (4) bek. c) pont] Ha azonban az anyagi jogszabályokkal ellentétes vagy ténybelileg megalapozatlan döntés született, a végrehajtás megszüntetése mellett intézkedni szükséges az eredeti állapot helyreállítására. A gyakorlatban tisztázást igénylő kérdésként vetődött fel, hogy a végrehajtás felfüggesztése vagy megszüntetése iránt kell intézkedni abban az esetben, ha a végrehajtható döntést a felügyeleti fórum vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a végrehajtás elrendelését követően semmisíti meg és egyidejűleg új eljárás lefolytatását rendeli el. A Ket. 148. § (4) bekezdésének c) pontja alapján a végrehajtást az elrendelésére jogosult szerv felfüggesztheti, ha a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság változatlan tényállás mellett új eljárás lefolytatását rendeli el. A másik irányadó rendelkezés a Ket. 149. § (1) bekezdésének a) pontja, amely szerint a végrehajtást meg kell szüntetni, ha a végrehajtható döntést visszavonták vagy megsemmisítették. Abban a kérdésben, hogy mikor melyik jogintézmény alkalmazása szükséges, a gyakorlatban gondos vizsgálatot igényel a megsemmisítés indoka és a felettes szerv által elrendelt intézkedés, továbbá, hogy sor került-e eredményes végrehajtási cselekmény foganatosítására. Ha a felügyeleti szerv vagy a bíróság az anyagi jogszabályoknak megfelelő döntést eljárási hiba miatt semmisíti meg és azonos tényállás alapján új eljárás lefolytatását rendeli el, akkor a végrehajtás felfüggesztéséről szükséges rendelkezni, feltéve hogy az azt megelőző végrehajtás - részben vagy egészben - sikeres volt. Minden egyéb megsemmisítési ok esetén - ide értve a tényállás megalapozatlanságát is -, továbbá ha a megsemmisítés időpontjáig eredményes végrehajtási cselekmény foganatosítására nem került sor, a végrehajtási eljárás megszüntetése az egyetlen helyes lépés. A koherens szabályozás és a normavilágosság követelményét szem előtt tartva, a törvény soron következő felülvizsgálata során az érintett rendelkezések pontosítása szükséges. A Ket. 148. § (4) bekezdésének c) pontjában indokolt kifejezésre juttatni, hogy a szabály alkalmazására csak akkor van lehetőség, ha az eljárási okból megsemmisített határozat végrehajtására a hatóság a megsemmisített döntést megelőzően eredményes végrehajtási cselekményt foganatosított. Ezzel párhuzamosan a Ket. 149. § (1) bekezdésének a) pontjában, célszerű speciális kivételként megjelölni az említett felfüggesztési okot. Az (1) bekezdés b), c) és d) pontjaiban foglalt esetekben az eljárás megszüntetéséig történt teljesítés alappal történt, a végrehajtási eljárás megszüntetése folytán megtérítési vagy kártalanítási kötelezettség nem keletkezik.



Az e) ponttal összefüggésben kérdésként vetődhet fel, hogy a kötelezett teljesítőképességének hiánya miatt megszüntetett eljárás folytatható-e, ha az ügyfél teljesítőképessége utóbb - még az elévülési időn belül - helyreáll. A Ket. erre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz. Egyértelmű azonban, hogy, ha a jogosult az elévülési időn belül a kötelezett körülményeiben bekövetkezett változásra hivatkozva a végrehajtást elrendelő szervnél kezdeményezi a végrehajtás folytatását, a kérelem teljesítésének nincs törvényes akadálya. Ez következik abból, hogy a végrehajtás megszüntetésének elrendelése nem szünteti meg a kötelezettség jogalapját, a megszüntető végzéshez anyagi jogerő hatás nem kapcsolódik, továbbá a törvény csak az elévülési időn túli végrehajtást tiltja. Ebben az esetben a végrehajtás az eljárás újbóli elrendelésével folytatható. Ez a lehetőség hivatalból indult eljárás esetén nem kizárt, ha a jelzett változásról a hatóság hivatalosan szerez tudomást, vagy e tény köztudomású. Az (1) bekezdés f) pontjában foglalt eset akkor valósul meg, ha a végrehajtást foganatosító szerv a Ket. 133. § (5) bekezdése, illetve a Ket. 134. § (3) bekezdése alapján a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó sajátos felelősségi szabályok alapján érvényesítette, továbbá a kötelezett tartozásaiért külön törvény alapján helytállásra kötelezettől hajtotta be. A pénzkövetelés behajtásával a végrehajtási szak betöltötte rendeltetését, ezért az eljárás megszüntetése iránt kell intézkedni. A g) pont beiktatása mellett szólt, hogy a hatályos joganyagban meglévő, valamint a jövőben szabályozandó esetekre tekintettel a végrehajtás megszüntetésére vonatkozó taxációt pontosabbá és rugalmasabbá kellett tenni. Példaként hozható fel a gazdasági élet közismert és szokványos jelensége, amikor a fizetésképtelen gazdálkodó szervvel szemben a bíróság felszámolási eljárás megindítását rendeli el. Ilyen esetben a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. tv. előírja, hogy valamennyi végrehajtási eljárást meg kell szüntetni, és a lefoglalt dolgokat, valamint a végrehajtás során befolyt pénzösszeget a felszámoló részére át kell adni. Ez a szabály irányadó a közigazgatási döntésben megállapított pénzfizetési kötelezettség végrehajtására is. A végrehajtás megszüntetésének elrendelésére a végrehajtást elrendelő hatóság vagy felügyeleti szerve jogosult. E végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Ha a megszüntetésre okot adó körülményt a végrehajtást foganatosító szerv észleli, arról haladéktalanul tájékoztatja a végrehajtást elrendelő hatóságot. A végrehajtáshoz való jog elévülése 150. § (1) A végrehajtáshoz való jog a kötelezettséget megállapító döntés jogerőre emelkedésétől, vagy ha a határozat teljesítési határidőt vagy határnapot állapított meg, annak utolsó napjától, illetve a határnapot követő naptól számított öt év elteltével évül el. Jogszabály ennél rövidebb elévülési határidőt is megállapíthat. (2) Nyugszik az elévülés a végrehajtás felfüggesztésének, a végrehajtási cselekmények foganatosításának, továbbá a végrehajtási eljárásban engedélyezett fizetési kedvezménynek, valamint a jelzálogjog bejegyzésének időtartama alatt. (3) A végrehajtás elévülését bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. Az elévülés megszakadásával az elévülési idő újra kezdődik. Az (1) bekezdésben meghatározott időponttól számított tíz év elteltével azonban a határozat nem hajtható végre. 1

(4) Ha a határozat elévülés miatt nem hajtható végre, a behajthatatlan pénztartozást, valamint az ingatlanra a 136. § (4) bekezdése alapján bejegyzett jelzálogjogot törölni kell. A jelzálogjog törlése érdekében a végzést az ingatlanügyi hatósággal közölni kell. A határozattal elrendelt kötelezettség teljesítését a törvényben meghatározott időmúlást követően végrehajtással nem lehet kikényszeríteni. Az elévülés az önkéntes teljesítés jogalapját azonban nem érinti, csak annyit jelent, hogy a kötelezettség érvényre juttatásához a továbbiakban állami kényszer már nem vehető igénybe. A közigazgatási eljárásban a végrehajtáshoz való jog általános elévülési ideje öt év, különös eljárási jogszabály ennél rövidebb időtartamot is megállapíthat. Az elévülést bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. Nyugszik az elévülés a végrehajtási eljárásban engedélyezett fizetési kedvezmények időtartama alatt is. A döntés jogerőre emelkedésétől számított tíz év elteltével azonban a határozat nem hajtható végre. A hatósági döntésben elrendelt kötelezettség teljesítését a törvényben meghatározott időmúlást követően végrehajtással nem lehet kikényszeríteni. Az elévülés az önkéntes teljesítés jogalapját azonban nem szüntetni meg, csupán annyit jelent, hogy a kötelezettség érvényre juttatásához a továbbiakban állami kényszer már nem vehető igénybe. Az elévülési időt a végrehajtható döntés jogerőre emelkedését követő, vagy, ha a döntés teljesítési határidőt állapít meg, akkor a határidő utolsó napját követő naptól kell számítani. Ez utóbbi szabály biztosítja, hogy a végrehajthatóság a teljesítési határidő lejárta előtt ne szűnhessen meg. A közigazgatási eljárásban a végrehajtáshoz való jog általános elévülési ideje öt év, különös eljárási jogszabály ennél rövidebb időtartamot is megállapíthat. Az elévülést bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. A megszakítás joghatása az, hogy a cselekmény időpontjától kezdve az elévülési idő számítása újból kezdődik, vagyis az általános elévülési idő esetén a teljesítés kikényszerítésére nyitva álló idő a megszakítást követő naptól számítva újabb öt évvel - vagy ha a tízéves abszolút időhatárig már ennél rövidebb idő van hátra, akkor eddig az időhatárig - meghosszabbodik. A döntés jogerőre emelkedésétől számított tíz év elmúlása azonban - függetlenül a teljesítési határidőtől - olyan abszolút időhatár, amelyen túl a közigazgatási döntés végrehajtás útján már nem érvényesíthető.

1 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 73. § (2) j).



Kérdésként vetődhet fel, hogy a passzivitásra irányuló kötelezettséget elrendelő határozat meddig hajtható végre. Annak ellenére, hogy a végrehajtás különös neméről van szó, az elévülés szabályai ebben a körben is érvényesülnek, vagyis az egyedi magatartási szabály megsértéséhez fűződő joghátrányok - eljárási bírság kivetése, személyes szabadságot korlátozó rendészeti intézkedés - alkalmazására az elévülési időn belül van lehetőség. Ha a jogsértő cselekmény ezt követően is ismétlődik, akkor újabb végrehajtási cselekmény foganatosítására csak újabb kötelező határozat alapján lesz lehetőség. Már a Ket. hatálybalépését megelőző képzés jogértelmezési problémát vetett fel a Ket. 150. § (2) bekezdésében foglalt, az elévülés nyugvásával kapcsolatos rendelkezés. Az intézmény lényege, hogy a nyugvást kiváltó eljárási cselekménnyel az elévülési idő folyása megszakad és a nyugvás megszűnésével az elévülés a megszakadást követő naptól folytatódik tovább. Vagyis: a megszakadás és a nyugvás megszűnése közötti időintervallum az elévülési időbe nem számítható be. A Ket. 150. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés azonban - mint általános szabály - részlegesen ellentétben áll a Ket. 148. § (8) bekezdésében, illetőleg a 150. § (3) bekezdésében lévő szabályokkal, mely utóbbiak lerontják az általános szabályban foglaltakat. A Ket. 150. § (2) bekezdése a következő négy, egymástól eltérő időtartamra nézve mondja ki az elévülés nyugvását: - a végrehajtás felfüggesztése. Erre azonban a nyugvás jogintézménye a Ket.-be utólag - a 2005. évi LXXXIII. törvénnyel beiktatott 148. § (8) bekezdése miatt nem alkalmazható. - a végrehajtási cselekmények foganatosításának időtartama. A szövegezők vélhetően arra az esetre gondoltak, amikor a végrehajtási cselekmények láncszerűen egymásba kapcsolódnak, illetőleg egyetlen eljárási cselekmény foganatosítása hosszabb időt vesz igénybe. Ilyenkor azonban a nyugvás jogintézménye a Ket. 150. § (3) bekezdése miatt nem alkalmazható, mert már az első végrehajtási cselekmény, illetőleg - helyes értelmezés esetén - a végrehajtási cselekmény foganatosításának megkezdése megszakítja a végrehajtás elévülését. - a jelzálogjog bejegyzésének időtartama. Erre az esetre ugyancsak a Ket. 150. § (3) bekezdése miatt nem alkalmazható az elévülés nyugvására vonatkozó rendelkezés, mivel már a jelzálogjog bejegyzését elrendelő végzés [Ket. 136. § (4) bek.] megszakítja az elévülést. - a végrehajtási eljárásban engedélyezett fizetési kedvezmények időtartama. A Ket. 150. § (2) bekezdésében felsoroltak közül ez az egyetlen időtartam, amelyre a nyugvás jogintézménye - eltérő speciális rendelkezés hiányában - alkalmazható. A Ket. 135. § (1) bekezdése szerint a végrehajtást foganatosító szerv fizetési kedvezményként halasztást vagy részletfizetést engedélyezhet. A fizetési kedvezmény engedélyezése a végrehajtási eljárás körébe tartozó eljárási cselekménynek, de nem végrehajtási cselekménynek minősül, mivel nem a végrehajtásra irányul, ezért erre a Ket. 150. § (3) bekezdése nem vonatkozik. A Ket.-en belüli kollízió feloldása csak a törvény átfogó felülvizsgálata keretében várható. Ennek megtörténtéig a Ket. Szakértői Bizottság a 12. számú módszertani állásfoglalásban azt javasolta a jogalkalmazó szerveknek, hogy a Ket. 150. § (2) bekezdésében foglalt - az elévülés nyugvására irányuló - szabályt csak a végrehajtást foganatosító szerv által engedélyezett fizetési kedvezmény időtartamára alkalmazzák. Ha a kötelezettség az elévülés miatt nem hajtható végre, a behajthatatlan pénztartozást törölni kell, az ingatlanfoglalás során bejegyzett jelzálogjogot az ingatlan-nyilvántartásból törölni kell. Az elévülés megállapítása önálló döntést nem igényel, azt mint a végrehajtást megszüntető okot a megszüntetést elrendelő végzésben kell rögzíteni, és a végzést - ingatlanfoglalás esetén - a földhivatallal is közölni kell. Biztosítási intézkedések 151. § (1) A teljesítési határidő lejárta előtt a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság a jogerős döntés hiányában is elrendelheti végzéssel biztosítási intézkedésként a pénzkövetelés biztosítását, illetve a meghatározott dolog zárlatát. (2) Biztosítási intézkedést akkor lehet elrendelni, ha valószínű, hogy a kötelezettség későbbi teljesítése veszélyben van. (3) A biztosítási intézkedés végrehajtására - a (4)-(6) bekezdésben foglalt eltérésekkel - megfelelően alkalmazni kell azokat a szabályokat, amelyek a kötelezettség teljesítésére irányuló végrehajtás esetén irányadók. (4) Biztosítási intézkedés esetén munkabér csak akkor tartható vissza, ha a kötelezettnek végrehajtás alá vonható más vagyontárgya nincs. (5) Ha a biztosítási intézkedés során a kötelezett bankszámláján levő összeget vonják végrehajtás alá, a hatóság arra hívja fel a kötelezett bankszámláját vezető pénzügyi intézményt, hogy a biztosítandó összeget és az eljárás költségének fedezésére szolgáló összeget sem a kötelezett, sem más javára ne fizesse ki, ha pedig a számla egyenlege nem éri el a biztosítandó összeget, a jövőbeni befizetések tekintetében - a biztosítandó összeg erejéig - ugyanígy járjon el. (6) Biztosítási intézkedés végrehajtása esetén a pénzösszeget mindaddig elkülönítve kell kezelni, amíg a követelésre nézve a kielégítési végrehajtást nem rendelték el. A lefoglalt vagyontárgyakat - a romlandó dolog kivételével - nem lehet értékesíteni. (7) Ha a biztosítási intézkedés feltételei már nem állnak fenn, azt öt napon belül meg kell szüntetni.



A biztosítási intézkedés célja, hogy a teljesítés veszélyeztetettsége esetén előzetesen, már a döntés jogerőre emelkedése, vagy a végrehajtás elrendelése előtt garantálja az eredményes végrehajtást azáltal, hogy megakadályozza a kötelezettség fedezetéül szolgáló meglévő pénzösszeg, vagyontárgy vagy meghatározott dolog végrehajtás előli elvonását. Ilyen intézkedésnek a határozat jogerőre emelkedése előtt akkor van helye, ha az elsőfokú döntést megfellebbezték, vagy a fellebbezésre nyitva álló határidő még nem járt le. Ha a döntés jogerőre emelkedett, biztosítási intézkedésre a teljesítési határidő lejárta előtt van lehetőség, ezt követően ugyanis már nem a követelés biztosítását, hanem a döntés végrehajtását kell elrendelni. A biztosítási intézkedés célja, hogy a teljesítés jövőbeni veszélyeztetettsége esetén előzetesen, már a döntés jogerőre emelkedése, vagy a végrehajtás elrendelése előtt garantálja az eredményes végrehajtást azáltal, hogy megakadályozza a kötelezettség fedezetéül szolgáló meglévő pénzösszeg, vagyontárgy vagy meghatározott dolog végrehajtás előli elvonását. Ha a Ket. 130. § (1) bekezdésére figyelemmel a végrehajtás elrendelésére az ügy érdemében első fokon eljáró hatóság jogosult, a biztosítási intézkedést - feltéve, hogy nem rendelte el a határozat fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását - már az elsőfokú határozatba is bele lehet foglalni. Ha erre valamilyen okból nem került sor, a biztosítási intézkedés végzéssel való elrendelésének a határozat jogerőre emelkedése előtt akkor van helye, ha az elsőfokú döntést megfellebbezték, vagy a fellebbezésre nyitva álló határidő még nem járt le. Ha pedig a döntés már jogerőre emelkedett biztosítási intézkedésre a teljesítési határidő lejárta előtt van lehetőség, ezt követően ugyanis már nem a követelés biztosítását, hanem a döntés végrehajtását kell elrendelni. Ebből következően a biztosítási intézkedés elrendelése nem a végrehajtást foganatosító szerv, hanem a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság hatásköre. A biztosítási intézkedés elrendelésének előfeltétele annak valószínűsítése, hogy a kötelezettség - a teljesítés feltételeinek meghiúsulásával fenyegető körülmény fennállása vagy várható bekövetkezése folytán - az esedékesség időpontjában már nem lesz végrehajtható. A biztosítási intézkedés nem végrehajtás, hanem a végrehajtási eljárás megindítását megelőző sajátos ideiglenes intézkedés. Az ideiglenes jellegből adódóan a biztosítási intézkedést elrendelő végzés ellen önálló jogorvoslat biztosítására nincs szükség, az a körülmény pedig, hogy a biztosítási intézkedés elrendelésére nem a végrehajtási eljárás keretében kerül sor, eleve kizárja a végrehajtási kifogás alkalmazhatóságát az elrendelő végzéssel szemben. A jogintézmény végrehajtási fejezetben való elhelyezése azzal függ össze, hogy a biztosítási intézkedés realizálása végrehajtási cselekmények útján (például.: ingó és ingatlan foglalással, munkabérből letiltással stb.) valósul meg. Ebből viszont az is következik, hogy az e célt szolgáló végrehajtási cselekmények foganatosítása során elkövetett, jog- és érdeksérelmet okozó szabálytalanságok ellen ugyanolyan jogorvoslatot kell biztosítani, mintha ezeket a végrehajtási eljárás keretében foganatosították volna, vagyis a végrehajtás szabálytalanságai ellen végrehajtási kifogással lehet élni. Biztosítási intézkedés pénzkövetelés biztosítására vagy meghatározott dolog zárlatára rendelhető el. Az elrendelt intézkedést a végrehajtást foganatosító szerv hajtja végre, a kötelezettség végrehajtására irányadó szabályok megfelelő alkalmazásával. E szabályokból következően a biztosítási intézkedés végrehajtása során a Vht., mint háttérszabály rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával kell eljárni. A pénzkövetelés biztosítása érdekében az ügyintéző felhívja a kötelezettet megillető összeget kezelő pénzügyi intézményt, hogy a felhívás kézhezvételét követően a biztosítandó összeget és az eljárás költségeinek fedezésére szolgáló összeget a számláról sem az kötelezett, sem más javára ne fizesse ki, ha pedig a számla egyenlege nem éri el a biztosítandó összeget, a jövőbeni befizetések tekintetében is hasonlóan járjon el. A pénzügyi intézmény a felhívás kézhezvételétől számított 8 napon belül tájékoztatja az ügyintézőt arról, hogy az intézkedést milyen összegre tudta foganatosítani, ezt követően a kötelezett vagyontárgyai csak a fennmaradó követelés erejéig foglalhatók le. A felhívást követő későbbi befizetések tekintetében is hasonlóan kell eljárni. A bankszámlán elhelyezett összegre vonatkozó mentességi szabályokat a biztosítási intézkedés esetén is alkalmazni kell [Vht. 191. § (2)- (4) bek.]. Ingó foglalás esetén a pénzkövetelés biztosítását elrendelő végzést az ügyintéző a helyszínen adja át a kötelezettnek; egyúttal felhívja, hogy a biztosítandó összeget azonnal fizesse ki az ügyintéző kezéhez. Ha a kötelezett ennek nem tesz eleget, az ügyintéző a kötelezett vagyontárgyait lefoglalja; így kell eljárni akkor is, ha a kötelezett nincs jelen, ebben az esetben az ügyintéző a biztosítási intézkedést elrendelő végzést a foglalási jegyzőkönyv másolatával együtt kézbesíti a kötelezettnek [Vht. 191. § (1) bek.]. Az ingatlan lefoglalása végett - ha a követelés összege eléri az ingatlan végrehajtásához szükséges értékhatárt [136. § (3) bek.] - az ügyintéző haladéktalanul megkeresi a földhivatalt, hogy a pénzkövetelés biztosítására irányuló végrehajtási jogot jegyezze be az ingatlan-nyilvántartásba. A további eljárásra az ingatlanfoglalás pénzfizetési kötelezettség végrehajtása keretében tárgyalt szabályai irányadók [Vht. 191. § (5) bek.]. Munkabér ezen a címen akkor tiltható le, ha a kötelezettnek a biztosítandó összeg fedezetéül szolgáló, végrehajtás alá vonható más vagyontárgya nincs. [Vht. 191. § (6) bek.]. Pénzkövetelés biztosítása esetén a foglalási cselekmények a foglalással, zár alá vétellel, követelés lefoglalása és munkabér letiltása esetén a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára történő befizetéssel, továbbá a pénzügyi intézményhez intézett felhívás kiadásával befejeződnek. A lefoglalt romlandó dolgot azonban ilyenkor is értékesíteni kell [Vht. 192. § (1) bek.]. A kötelezettől átvett, illetőleg az eljárás során befolyt összeget a jogosult részére nem lehet kiutalni, azt a végrehajtói letéti számlán kell kezelni [Vht. 192. § (2) bek.].



A lefoglalt vagyontárgy foglalását fel kell oldani, ha a kötelezett a foglalás után kifizette a biztosítandó összeget, vagy a számlájára, betétjére a pénzügyi intézménynek kiadott felhívás teljesítésével a követelés fedezete biztosítva van (Vht. 193. §). Az ingóság zárlatát elrendelő végzést az ügyintéző a helyszínen adja át a kötelezettnek, és egyúttal lefoglalja az ingóságot. Az ingóság zárlata zár alá vétellel is történhet. A lefoglalt romlandó dolgot zárlat esetén is értékesíteni kell [Vht. 194. § (1)- (3) bek.]. A biztosítási intézkedés megszüntetésének, illetve megszűnésének esetei a következők; Ha a biztosítási intézkedést a döntés jogerőre emelkedése előtt rendelték el és a kötelezett fellebbezése folytán az elsőfokú határozatot megsemmisítik a biztosítási intézkedés elrendelését meg kell szüntetni. [Vht. 201. § (1) bek.]. A megszüntető végzésben rendelkezni kell - a biztosítási intézkedés végrehajtása során foganatosított cselekmény joghatályának megszüntetéséről (a pénzügyi intézményhez intézett felhívás visszavonása, az ingó- és ingatlanfoglalás feloldása, a munkabérből való letiltás visszavonása, az ingóság zárlatának megszüntetése); - a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára befizetett pénzösszeg visszatérítéséről. Abban az esetben, ha az elsőfokú határozatot jogszabály sértés miatt semmisítik meg, az ügy nem ér véget a befizetett összeg visszatérítésével. Ilyenkor ugyanis az ügyfél - a Ptk.-nak az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére vonatkozó szabályai szerint - kérheti az őt kamatveszteség címén ért kárának megtérítését. A végzést közölni kell a végrehajtást foganatosító szervvel, a felekkel, továbbá mindazokkal, akiket a biztosítási intézkedés végrehajtása során intézkedési kötelezettség terhelt (pénzügyi intézmény, földhivatal, munkáltató stb.). Abban az esetben, ha a fellebbezés folytán a határozatot megváltoztatják és a pénzfizetési kötelezettség mértéke, vagy a teljesítés feltétele megváltozik, egyedi mérlegelést igényel, hogy az elrendelt biztosítási intézkedés megszüntetése vagy megváltoztatása indokolt. Ha a másodfokon eljáró szerv a fellebbezéssel megtámadott döntést helyben hagyja, vagy a kötelezettség érdemét nem változtatja meg, továbbá, ha a biztosítási intézkedést a döntés jogerőre emelkedése után rendelték el, a biztosítási intézkedés hatálya a végrehajtás elrendeléséig tart [Vht. 200. § (1) bek.]. A végrehajtás elrendelésével a biztosítási intézkedés alapján a letéti számlára befolyt összeget a kötelezettség teljesítésére kell fordítani. Az intézkedés keretében történt foglalás hatálya kiterjed a követelés teljesítése érdekében elrendelt végrehajtásra is [Vht. 200. § (2) bek.], így a végrehajtás elrendelését követően újabb foglalás nélkül nyomban lehet intézkedni az előzőleg lefoglalt vagyontárgy értékesítése iránt. Ezekben az esetekben a biztosítási intézkedés hatálya a végrehajtás elrendelésével külön intézkedés nélkül szűnik meg. A biztosítási intézkedés megszűnésének sajátos esete valósul meg, ha a kötelezett a lefoglalt vagyontárgy mentése érdekében a pénzfizetési kötelezettséget - akár a végrehajtás elrendelése előtt, akár azt követően - önként teljesíti. Ebben az esetben végzésben - haladéktalanul rendelkezni kell a biztosítási intézkedés keretében történt foglalás megszüntetéséről. Végrehajtási kifogás 152. § (1) Ha a végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, a közléstől számított nyolc napon belül a kötelezett, a jogosult, továbbá az, akinek jogát vagy jogos érdekét a végrehajtás sérti, a végrehajtást foganatosító szerv törvénysértő intézkedése ellen vagy az intézkedés elmulasztása esetén végrehajtási kifogást terjeszthet elő. Ha e törvény másként nem rendelkezik, a végrehajtási kifogásnak nincs halasztó hatálya. (2) A végrehajtási kifogásról - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a végrehajtást foganatosító szerv azonnal, de legkésőbb öt napon belül végzéssel dönt. E végzés ellen fellebbezésnek van helye. 1

(3) A végrehajtó szolgálat végzése elleni fellebbezés esetén felügyeleti szervként a közigazgatási hivatal jár el. A végrehajtási eljárás során hozott közigazgatási döntések elleni fellebbezés kivételes jogorvoslati eszköz, amelyről a törvény az egyes eljárási cselekményeknél külön rendelkezik. Ettől megkülönböztetve a végrehajtási cselekményekkel okozott jog- és érdeksérelem általános jogorvoslati eszköze a végrehajtási kifogás. A fellebbezéssel megtámadható határozatok ellen a kifogás nem vehető igénybe. Nem lehet kifogással élni a végrehajtás költségeinek viselésére, a pénzegyenérték, valamint a végrehajtási bírság megfizetésére kötelező, az ingóság pénzegyenértékét megállapító, valamint a végrehajtást felfüggesztő és megszüntető végzések ellen. A végrehajtási eljárásban igénybe vehető mindkét jogorvoslati forma közös vonása, hogy soha sem támadhatják az érdemi határozatot vagy magát a végrehajtást, csak a végrehajtási eljárás során elkövetett mulasztásra, illetve a foganatosított eljárási cselekményekre irányulhatnak, továbbá a kérelmet elbíráló határozatok bíróság előtt nem támadhatóak meg. Eltérést jelent viszont a két jogorvoslati intézmény között, hogy a kifogásnak nincs halasztó hatálya, továbbá hogy azt mindig a végrehajtási intézkedést foganatosító hatóság bírálja el. Erre tekintettel a törvény a kifogás tárgyában hozott határozat ellen fellebbezési jogot biztosít. A megelőző eljárási szakaszokhoz képest az alapvető eltérés abban áll, hogy az ügy érdemében hozott határozat jogerőssé vált, az abban megállapított kötelezettség tovább már nem vitatható. Ebből következik, hogy az érdemi döntéshez kapcsolódó jogorvoslati eszközök többsége a végrehajtási eljárásban hozott végzésekkel szemben nem vehető igénybe, továbbá, hogy a végrehajtási eljárás jogorvoslati eszközei nem irányulhatnak a végrehajtás alapjául szolgáló határozat vagy végzés ellen. A végrehajtási fejezeten belül elszórt jogorvoslati szabályok rendszerszerű áttekintését e helyen végezzük el. A rendszert meghatározó szabályok a Ket. 126. § (2) bekezdésében, a 152. §-ban és a 109. § (2) bekezdésében találhatók. Ezek szerint




- a végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve nincs helye fellebbezésnek [ Ket. 126. § (2) bek.], ebben az esetben a végrehajtást foganatosító szerv intézkedése végrehajtási kifogással támadható meg [ Ket. 152. § (1) bek.]; - ha a törvény alapján a végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, az ügyfél vagy a rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője jogszabálysértésre hivatkozással kezdeményezheti a jogerős végzés bírósági felülvizsgálatát [Ket. 109. § (2) bek.]. Nem biztosít a törvény fellebbezési jogot a végrehajtást elrendelő végzéssel szemben, abból a megfontolásból kiindulva, hogy a végrehajtás jogorvoslati eszköze nem támadhatja magát a végrehajtási eljárást. Ez a döntés a végrehajtási eljárás keretén kívül, a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság hatáskörében keletkezik, ebből következően - elvben - végrehajtási kifogással sem lenne megtámadható. Előfordulhat azonban, hogy a határidő utáni önkéntes teljesítés a végrehajtást elrendelő végzés közlését megelőzően, vagy azzal egy időben, esetleg annak kézhezvétele után nyomban megtörténik, mielőtt a végrehajtást foganatosító szerv még bármilyen intézkedést foganatosított volna. Ez a lépés egyrészt megszünteti a végrehajtás jogalapját, másfelől előidézi a kétszeres - az önkéntes teljesítés mellett a végrehajtási cselekmények útján megvalósuló teljesítés veszélyét. Ennek elkerülésére a törvény biztosítja a kötelezett számára a végrehajtást elrendelő végzés végrehajtási kifogással való megtámadását, és a jogintézmény alkalmazásához - kivételesen - halasztó hatályt rendel. A végrehajtási eljárást megindító, illetve az eljárás folyamatában hozott végzések az ellenük igénybe vehető jogorvoslati eszközök alapján az alábbiak csoportokba rendezhetők: Kizárt a fellebbezés, csak végrehajtási kifogással orvosolható - a végrehajtást elrendelő végzés [Ket. 130. § (1) bek.], - a pénzügyi intézményt a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére kötelező végzés [Ket. 133. § (5) bek.], - a munkabérből való letiltást elrendelő végzés [Ket. 134. § (1) bek.], - a fizetési kedvezményt megállapító, vagy a kérelmet elutasító végzés [Ket. 135. § (1) bek.], - a késedelmi pótlék mérséklését vagy elengedését megállapító, illetve a kérelmet elutasító végzés [Ket. 138. § (5) bek.], - a pénzfizetési kötelezettség teljesítése érdekében foganatosított ingatlan végrehajtás [Ket. 136. § (1) bek.] esetén a becsértéket megállapító végzés (Vht. 140. §), - a jelzálogjog ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését elrendelő végzés [Ket. 136. § (4) bek.], - a végrehajtás módjára [Ket. 140. § (1) bek. a) és b) pont], valamint a költségek hatóság általi megelőlegezésére vonatkozó döntésről a 142. § (2) bekezdés alapján hozott végzés, A törvény fellebbezési jogot biztosít a következő döntések ellen: - a pénzegyenértéket megállapító végzés [Ket. 140. § (1) bek. c) pont, Ket. 143. § (6) bek.], - végrehajtási eljárásban eljárási bírságot kiszabó végzés [Ket. 140. § (1) bek. d) pont], - a végrehajtási költség viselésére kötelező végzés [Ket. 141. § (2) bek., Ket. 142. § (2) bek.], - a végrehajtás felfüggesztését elrendelő és megszüntető végzés [Ket. 148. § (6) bek.] a kötelező elrendelés eseteinek kivételével, - a végrehajtást megszüntető végzés [Ket. 149. § (4) bek.], - a végrehajtási kifogást elbíráló döntés [Ket. 152. § (2) bek.)] A törvény a fenti szabályokhoz képest két rendhagyó megoldást alkalmaz: - a Ket. 130. § (4) bekezdése alapján a hatósági szerződésre irányuló végrehajtás elrendelése ellen az ügyfél halasztó hatályú keresettel közvetlenül a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. Ennek magyarázata az, hogy a végrehajtás elrendelésének indoka az ügyfél szerződésszegő magatartása, amelynek megítélése nem bízható az ügyben érdekelt másik szerződő félre; - a törvény a fedezet ellenére nem teljesített azonnali beszedési megbízás esetén lehetőséget biztosít eljárási bírság kivetésére a pénzügyi intézmény felelős munkatársával vagy vezetőjével szemben [Ket. 133. § (5) bek.], továbbá a munkáltatóval szemben is ha a munkabérből való letiltásra irányuló kötelezettségét megszegi [Ket. 134. § (3) bek.]. A törvény a bírságot megállapító végzés ellen teljes körű jogorvoslatot biztosít. Ez azt jelenti, hogy nem csak a fellebbezés, hanem a bírósági felülvizsgálat lehetősége is megnyílik a kötelezett előtt. Ha a végrehajtási eljárásban hozott végzés nem e törvényen, hanem a Vht. vagy más jogszabály közigazgatási végrehajtásban alkalmazandó szabályán alapul, akkor - az érintett jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a végzés ellen végrehajtási kifogásnak van helye. Míg a fellebbezés a végrehajtási eljárás során hozott végzések elleni kivételes jogorvoslati eszköz, amelyről a törvény az egyes eljárási intézményeknél külön rendelkezik [Ket. 126. § (2) bek.], addig a végrehajtási kifogás az eljárási szak általános, bármely, jogaiban vagy érdekeiben sértett számára igénybe vehető jogintézménye. Az általános jelző arra utal, hogy a végrehajtási kifogással nem csak a fellebbezéssel nem támadható végzésekkel, hanem bármely, a végrehajtás során okozott jog- vagy érdeksérelemmel járó intézkedéssel, cselekménnyel, mulasztással vagy szabálytalansággal szemben igénybe vehető. Nincs helye végrehajtási kifogásnak, ha a végzés ellen a törvény fellebbezési jogot biztosít.



A végzés elleni kifogást a közléstől számított 8 napon belül lehet előterjeszteni a végrehajtást foganatosító szervnél. Egyéb kifogást a végrehajtási cselekményről készült jegyzőkönyvben kell rögzíteni, vagy ha az érintett a cselekménynél nincs jelen, a kifogás írásban vagy szóban, a tudomásszerzéstől számított fenti határidőn belül a végrehajtást foganatosító szervnél terjeszthető elő. A kifogást első fokon mindig a megtámadott végzést hozó, illetve a kifogásolt végrehajtási intézkedést foganatosító hatóság bírálja el. A kifogás elbírálása azonnali intézkedést igényel, de arról legkésőbb öt napon belül végzésben - kell dönteni. E végzés fellebbezéssel megtámadható, amelynek elbírálása a felügyeleti szerv hatáskörébe tartozik. A végrehajtó szolgálat felügyeleti szerve a közigazgatási hivatal. A fellebbezés elintézésére - a törvény kifejezett rendelkezése hiányában is - a kifogás elbírálására megállapított határidő irányadó. A kormányzati szervezetalakítással összefüggő törvénymódosításokról szóló 2006. évi CIX. törvény e fejezeten belül módosította a Ket. 136. § (4) bekezdését, a 146. § (5) bekezdését a 147. § (2) bekezdését, a 150. § (4) bekezdését, valamint a 152. § (3) bekezdését. A törvény a Kormány tagjai, valamint a központi közigazgatási szervek és ezek centrális alárendeltségű szerveinek törvényi szintű konkrét megnevezésének helyébe a felelősségen alapuló elnevezést vezetett be. Ennek megfelelően a földhivatal helyébe az ingatlanügyi hatóság, a belügyminiszter helyébe a közigzatás-szervezésért felelős miniszter, a külügyminiszter helyébe a külpolitikáért felelős miniszter, a közigazgatási hivatal vezetője helyébe a közigazgatási hivatal szövegrész lépett. IX. Fejezet Eljárási költség Ellentétben más eljárásjogokkal, a korábbi államigazgatási eljárási törvény meglehetősen elnagyoltan kezelte az eljárási költségeket, mindössze három rövid paragrafus keretében az Áe. záró rendelkezései közé elhelyezve szabályozta e tárgykört. Ez az alulszabályozottság sem a megalkotásakor, sem pedig a későbbiekben, egészen az 1980-as évek második feléig nem okozott különösebb problémát, mivel az államigazgatási hatósági eljárások tipikus ügyfele természetes személy volt, valamint az eljárási költségként megjelenő költségek jelentéktelenek voltak. Az elmúlt másfél-két évtizedben azonban óriásit változott a helyzet. Az állam, illetve a helyi önkormányzatok egyre inkább költségérzékennyé váltak, részben a szűkös költségvetési pénzeszközeikre tekintettel, részben pedig amiatt, hogy a közigazgatási eljárási költségek ma már sem összességükben, és különösen nem egyes költségigényes eljárás-fajtákban nem mondhatók jelentéktelennek. A technikai fejlődéssel párhuzamosan növekszik az olyan eljárások száma, amelyekben költséges műszeres vizsgálatokra, laboratóriumi elemzésekre, statikai vizsgálatokra, speciális szakvéleményekre, stb. van szükség. Mivel a közigazgatási eljárás kimenetele az ügyfélnek gyakran jelentős hasznot hozhat, illetőleg kárt okozhat, a korábbinál szélesebb körben indokolt az ügyvédi képviselet, ami ugyancsak költségnövelő tényező. A jelentős költségkihatású ügyekben többnyire gazdasági társaságok (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság), s köztük külföldi vagy multinacionális társaságok szerepelnek az ügyféli pozícióban. Elvi kérdéssé vált: miért az adófizetők pénzéből fedezzék az olyan eljárások költségeit, amelyek nyomán az ügyfél jelentős haszonhoz jut, illetőleg amelyekben az eljárás megindítására az ügyfél jogellenes magatartása szolgáltatott okot. A jelentősen megváltozott társadalmi-gazdasági körülményeket tükrözendő, az új eljárási kódex nem kerülhette meg az eljárási költségekkel, az e költségek viselésével kapcsolatos, a korábbinál jóval részletesebb jogi regulációt. Az eljárási költségek felértékelődése mindenképpen indokolttá tette a vonatkozó jogi normáknak az önálló törvényi fejezetben történő szerepeltetését. Az eljárási költség fogalma 153. § (1) Eljárási költségnek minősül a közigazgatási hatósági eljárás során felmerülő, a (2) bekezdésben felsorolt igazolt költség, amelyet a) a kérelemre induló eljárásban az ügyfél a hatóság részére az eljárás lefolytatásáért fizet, valamint b) az a) pontban foglaltakon túlmenően az ügyfél, valamint az eljárásban közreműködő más személy a közigazgatási eljárással összefüggésben fizet meg. (2) Eljárási költségek: 1. az eljárási illeték, 2. az igazgatási szolgáltatási díj, 3. az ügyfél megjelenésével kapcsolatos költség (utazási költség, kiesett jövedelem megtérítése stb.), 4. az anyanyelv használatával kapcsolatos költség (tolmács díja, határozat lefordításának díja stb.), 5. az ügyfél iratbetekintési jogának gyakorlásával kapcsolatos költség (másolás, nyomtatás, postázás költsége stb.), 6. az ügyfél képviseletében eljáró személy költsége (a törvényes képviselő költsége és kiesett jövedelmének megtérítése, a meghatalmazott költsége és megbízási díja, munkadíja, az ügygondnok, kézbesítési ügygondnok költsége és munkadíja), 7. a tanú megjelenésével kapcsolatos költség (utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítése), 8. a hatósági közvetítő költsége (megbízási díja, utazási költsége), továbbá a tevékenységével kapcsolatban indokoltan felmerült kiadás, 9. a szakértői díj és a szakértő költsége, 10. a fordítási költség a 11. § (2) bekezdésében szabályozott eseten kívül,



1

11. az ügyfél, valamint az eljárás egyéb résztvevője részéről felmerült levelezési, dokumentumtovábbítási költség, továbbá, ha az meghaladja a tértivevényes postai küldeményért fizetendő díj háromszorosát, a hatóság részéről felmerülő levelezési költség, A módosítás célja, hogy az eljárási költségeknek képezze részét a hatóság részéről felmerülő levelezési költség (tehát adott esetben ne a hatóság, hanem az ügyfél térítse meg), ha az meghaladja a tértivevényes postai küldeményért fizetendő díj háromszorosát, ezzel minimalizálva az eljárás lefolytatása kapcsán a hatóság részéről felhasználandó költségeket. A közigazgatási eljárásban nem ritkák a sok ügyfeles eljárások - elég ilyen vonatkozásban a kisajátítási eljárásra, az autópálya-építés vagy egy zajos, bűzös vagy veszélyes üzem (más létesítmény) engedélyezésére utalni - s épp az ilyen, sok ügyfeles eljárások a leginkább költségigényesek a közigazgatás számára, illetőleg válnak még inkább azzá a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény hatályba lépésével. Az említett eljárások szinte kivétel nélkül kérelemre indulnak, még akkor is, ha a háttérben - megrendelőként - egy állami szerv áll. Ami azonban például egy autópálya építő cég számára abszolút elhanyagolható összeg, az az adott ügyben eljáró hatóság számára már komoly anyagi megterhelést jelenthet. 12. a végrehajtási költség és a végrehajtási költségátalány, 13. az eljárásban közreműködő rendőrségnél felmerült költség, 14. a hatósági ügyintézéssel kapcsolatosan felmerült igazolt utazási költség, 2

15. a törvényben vagy kormányrendeletben meghatározott egyéb eljárási költség. (3) Az igazgatási szolgáltatási díj, a szakértői költség megállapításának és befizetésének, valamint az igazgatási szolgáltatási díj felhasználásának szabályait jogszabály állapítja meg. Az általános indokolásban már utalás történt arra, hogy a hatályos Áe. nem határozza meg az eljárási költség fogalmát, s azt, hogy mely költségek tartoznak ebbe a körbe. Ez a szabályozási hiányosság a gyakorlatban jogalkalmazási bizonytalanságot eredményez, sok esetben az ügyfelet sújtó anyagi hátránnyal jár. Ennek a jelenlegi jogbizonytalanságnak a kiküszöbölése céljából a törvény meghatározza az eljárási költség fogalmát, és tételesen rögzíti, hogy mely költségfajták minősülnek eljárási költségnek. Ide sorolja a kérelemre induló eljárásban az eljárás lefolytatásáért fizetendő eljárási illetéket, igazgatási szolgáltatási díjat, valamint mindazokat az eljárás során felmerülő és igazolt költségeket, amelyek az ügyfél, a képviselő, a tanú, a szakértő, a tolmács részéről, illetve tevékenységükkel összefüggésben felmerülnek. A bizonytalanságok kiküszöbölése céljából a törvény meghatározza az eljárási költség fogalmát és tételesen rögzíti, hogy mely költségfajták minősülnek eljárási költségnek. A Ket. az eljárási költségeket lényegében két csoportra bontja, egyfelől az eljárási illetéket, valamint az igazgatási szolgáltatási díjat, másfelől az ezeken kívül eső többi költséget (az úgynevezett egyéb eljárási költségeket). Az első csoportba sorolt két költségtényező ugyanis markánsan különbözik a törvény által egyéb eljárási költségeknek titulált körtől, mivel az eljárási illetéket, valamint az igazgatási szolgáltatási díjat a kérelmező ügyfél kvázi átalányjelleggel azért fizeti meg, hogy az ő érdekében (nyilvánvalóan azért fordul a hatósághoz, hogy az számára kedvező döntést hozzon) a hatóság lefolytassa a kérelmezett eljárást. Tehát hivatalból indított eljárások során sem illetékfizetési, sem igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettség nem keletkezik. Más a helyzet a többi költséggel (egyéb eljárási költségek), ezek az - akár kérelemre, akár hivatalból indított - eljárás folyamán eshetőlegesen, többnyire előre nem látottan merülnek fel, s eljárásról eljárásra igen változatos formákban jelenhetnek meg. Az egyéb eljárási költségek céljukat tekintve is meglehetősen változatosak; vannak közöttük olyanok, amelyek a tényállás tisztázásához szükségesek (például a tanúval kapcsolatban felmerülő költségek), vannak olyanok, amelyek valamely ügyféli jog (például iratbetekintési jog) gyakorlásához kapcsolódnak, és végül léteznek olyanok is, amelyek a hatóság döntésének hatályosulását szolgálják (például végrehajtási költségek). Lényeges szabály az eljárási költségekkel összefüggésben, hogy a közigazgatási hatóság ilyenként kizárólag csak igazolt költséget fogadhat el. Adott költség igazolt volta nem okoz gondot az eljárási illetéknél, illetőleg az igazgatási szolgáltatási díjnál, minthogy ezeknél az illeték, illetve a díj lerovása magánál az eljáró közigazgatási hatóságnál történik, következésképpen külön igazolásnak nincs értelme. Hasonló a helyzet az egyéb eljárási költségek egy részénél is, hiszen például a kirendelt szakértő, vagy a tolmács díjazását az eljáró közigazgatási hatóság állapítja meg. Ugyanakkor az egyéb eljárási költségek másik részénél általában az érintett személy által bemutatott bizonyíték alapján (például az utazási jegy megváltását tanúsító számla, vagy a jövedelemkiesés mértékét bizonyító munkáltatói igazolás) ismerhető el az eljárási költség. Abban az esetben, ha az érintett személy ilyen (írásos) bizonyítékkal nem tud szolgálni, a Ket. 155. § (3) bekezdésére tekintettel az egyéb eljárási költséget az érintett írásbeli nyilatkozata alapján kell megállapítani. Bár a Ket. az eljárási költségek körét igen részletesen, tizennégy pontba foglalva határozza meg, e felsorolást mégsem tekinthetjük taxációnak, mivel a törvényi lista utolsó pontja - figyelemmel a közigazgatási eljárásoknak a jogban mással nemigen összehasonlítható sokszínűségére - lehetővé teszi, hogy törvényben vagy kormányrendeletben megállapított különös eljárási szabály a potenciális költségek körét az adott eljárás sajátosságaira tekintettel bővítse. (Lásd például az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendeletet.) Ekképpen mód nyílhat arra, hogy valamely eljárásban a törvényi listában szereplőkön túlmenően az eljáró közigazgatási hatóság más igazolt költséget is elismerhessen az eljárási költségek között. Eljárási illetékek

1 Megállapította: 2006. évi XXXIV. törvény 3. §. Hatályos: 2006. III. 3-tól. 2 Lásd: 72/2007. (IV. 17.) Korm. rendelet.



Az ügyfél kérelmére induló közigazgatási eljárásokban az ügyfélnek államigazgatási eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell lerónia. Főszabályként a közigazgatási eljárások ügyfél által történő megindításához illetékfizetési kötelezettség társul, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényben (a továbbiakban: Itv.) előírtaknak megfelelően. Amennyiben azonban külön jogszabály az adott hatósági ügyfajta tekintetében az eljárás megindításához igazgatási szolgáltatási díj fizetésének kötelezettségét írja elő, eljárási illetéket nem kell fizetni. Az eljárási illetékfizetési kötelezettség alanya minden esetben az ügyfél; ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó hatósági eljárásban pedig az ügyfelek közül az, aki az eljárást kérelmével megindította. Ha a közigazgatási hatóság az ügyfél beadványát hiánypótlás végett visszaadja, a visszaadott beadvány újbóli benyújtása esetén az illetéket nem kell még egyszer megfizetni. Más a helyzet viszont az ugyanazon ügyben kérelemre induló új eljárás esetében, ekkor az eljárási illetéket az ügyfél ismételten megfizetni tartozik. Speciális szabályok (Itv. 31. §) vonatkoznak az illetékfizetési kötelezettségre, ha - az adott hatósági ügyben több, azonos érdekű ügyfél van, illetőleg, - az ügyfél egyazon beadványban több kérelmet terjeszt elő. Több azonos érdekű ügyfél esetén főszabályként egyszeri és az ügyfelek számára való tekintet nélkül egyszeres illeték-fizetési kötelezettség keletkezik, feltéve, hogy a közigazgatási hatóság az ügyet egyetlen határozattal zárja le. Ha az adott hatósági ügyben az azonos érdekű ügyfelek közös kérelmére indul meg a közigazgatási eljárás, az ügyfelek egyetemlegesen tartoznak az eljárási illetéket megfizetni. E szabály alkalmazandó akkor is, ha az azonos érdekű ügyfelek külön-külön indították meg az eljárást, azonban az eljárás jellege kizárja azt, hogy az egyes ügyfelekkel szemben különböző határozat keletkezzen. Ez utóbbi esetben, ha külön beadványaikban az ügyfelek már fizettek külön-külön eljárási illetéket, a túlfizetést arányosan vissza kell téríteni. Nincs helye viszont az egyszeres illetékfizetésnek, valamint az egyetemlegesség alkalmazásának akkor, ha a közigazgatási hatóság az egyes ügyfelekre nézve az eljárás végén külön-külön határozatot hoz. Ilyenkor ugyanis annyi eljárási illetéket kell fizetni, mintha valamennyi ügyfél ügyében külön eljárást folytatnának le. Ekkor a közös kérelemben lerótt illetéket az ügyfelek kötelesek arányosan kiegészíteni. Az egy beadványban előterjesztett több kérelem esetében az illetéket az első fokú eljárásban csak egyszer, éspedig annak a kérelemnek megfelelő mértékben kell megfizetni, mely a legmagasabb mértékű illetékfizetési kötelezettséget vonja maga után. E főszabálytól eltérően viszont, ha egy beadványban terjesztenek elő olyan kérelmeket, amelyek elbírálása más-más közigazgatási hatóság kompetenciájába tartozik, vagy a kérelmek ugyanazon hatóság különböző hatásköreit érintik, az eljárási illetéket úgy kell megfizetni, mintha külön-külön kérelmet terjesztettek volna elő. Hasonlóképpen, ha a jogorvoslati kérelem több határozat ellen irányul, az illetéket úgy kell fizetni, mintha minden határozat ellen külön-külön kezdeményezték volna az eljárást. A lerovandó eljárási illeték mértéke kétféle lehet: az ügy értékétől független, illetőleg az ügy értékéhez igazodó. Az ügy értékétől (amely vagy nem állapítható meg, vagy irreleváns) független általános tételű eljárási illetékként az Itv. az első fokú eljárás megindításához fűződő fizetési kötelezettséget 2200 forintban állapítja meg. Ettől az általános tételű eljárási illetéktől maga az Itv., illetőleg az Itv. felhatalmazása alapján más jogszabály is eltérhet, így ehhez képest az Itv. melléklete több eljárás vonatkozásában egyedi eljárási illetéket állapít meg (például az építéshatósági eljárásban, vagy a névváltoztatási eljárásban). Az ügy értékéhez igazodó közigazgatási eljárási illeték alapja az eljárás tárgyának az eljárás megindítása időpontjában fennálló értéke. Az eljárás tárgyának, illetőleg az eljárás tárgya értékének megváltozása esetén, ha az eljárásért fizetett illetéknél több jár, a különbözetet meg kell fizetni. Nincs helye viszont az illeték leszállításának vagy visszatérítésének, ha az illeték fizetésére kötelezett ügyfél az eljárás tárgyát, illetőleg az eljárás tárgyának értékét úgy változtatja meg, hogy ennek folytán az érték csökken. Az első fokú közigazgatási döntés elleni fellebbezés illetéke főszabályként a fellebbezéssel érintett, vagy vitatott összeg minden megkezdett 10 000 forintja után 400 forint, feltéve, hogy a fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben megállapítható. A lerovandó illeték azonban nem lehet kevesebb 5000 forintnál, illetőleg nem haladhatja meg a 500 000 forintot. Amennyiben a fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben nem állapítható meg, a fellebbezés illetéke egységesen 5000 forint. Az Itv. melléklete - csakúgy, mint az első fokú közigazgatási eljárások körében - a fellebbezési eljárások megindításához kapcsolódóan is megállapít eltérő mértékű illetékkötelezettségeket (például a vízgazdálkodási bírságot kiszabó határozat elleni fellebbezésnél). Az eljárási illetékkötelezettség az eljárás megindítása iránti kérelem előterjesztésekor keletkezik. Az illetékkötelezettség akkor is fennáll, ha - az ügyfél a kérelmet a hatáskörrel nem rendelkező szervhez nyújtja be, - a közigazgatási hatóság a kérelmet elutasítja, - a közigazgatási hatóság a kérelemnek részben ad helyt, vagy - a kérelmet az elsőfokú határozat meghozatala előtt visszavonják.



Nem terheli az eljárási illeték fizetésének kötelezettsége az eljárást megindító ügyfelet, ha az Itv. alapján személyére tekintettel személyes illetékmentesség, vagy az ügy tárgyára tekintettel tárgyi illetékmentesség illeti meg. Az Itv. alapján (Itv. 5. §) személyes illetékmentessége (esetenként külön feltételekhez kötötten) van például a helyi önkormányzatoknak, a költségvetési szerveknek, a társadalmi szervezeteknek, vagy a köztestületeknek. A törvényből közvetlenül fakadó személyes illetékmentességen túlmenően ilyen mentesség illeti meg azt az ügyfelet is, aki részére a Ket. 159. §-a alapján az eljáró közigazgatási hatóság költségmentességet engedélyez. Az Itv. alapján [Itv. 33. § (2) bek.] tárgyuknál fogva illetékmentesek például a választási törvényből folyó jogok érvényesítésével, kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos eljárás, vagy a gyámhatóság előtt kezdeményezett minden eljárás és az ilyen eljáráshoz szükséges irat, vagy az egyenlő bánásmód követelményének megsértésével kapcsolatban indított eljárás. Igazgatási szolgáltatási díjak Külön jogszabály (az úgynevezett díjjogszabály) előírhatja, hogy egyes közigazgatási eljárásokért, cselekményekért, illetve szolgáltatásokért igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni; ilyen díjfizetési kötelezettség előírása kizárja az ügyfél illetékfizetési kötelezettségét. Azt, hogy mely eljárásért vagy szolgáltatásért kell díjat fizetni, továbbá a díj mértékét az érdekelt miniszter - a pénzügyminiszterrel egyetértésben - rendeletben szabályozza. A lakosság széles körét érintő díjfizetési kötelezettség csak törvényben állapítható meg (például a hiteles tulajdonilap-másolattal kapcsolatos igazgatási szolgáltatási díj). A díjjogszabályban rendelkezni kell a díj - ideértve a jogorvoslati díjat is - beszedésével, kezelésével, nyilvántartásával, visszatérítésével stb. kapcsolatos részletes szabályokról. A díjjogszabályban nem szabályozott kérdésekre ideértve a személyes és tárgyi díjmentességet is - az Itv. azon rendelkezései alkalmazhatók, melyekre az adott díjjogszabály konkrétan utal. Egyéb eljárási költségek Az ügyfél költségei között kell szerepeltetni mindazon költségeket, amelyek az ügyfélnek (ideértve a jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb szervezet ügyfél nevében eljáró személyt is) az eljárásban való személyes részvételével összefüggésben merülnek fel. Így például a hatóság székhelyére történő utazás (tömegközlekedési eszköz vagy saját jármű igénybevételével összefüggésben felmerült) költségei, a kiesett jövedelem megtérítése, vagy például a mozgásában korlátozott ügyfelet segítő személy költségei stb. Az ügyfél érdekében felmerülő költségek a nyelvhasználati költségek, illetőleg az iratbetekintéssel kapcsolatos költségek is; mindkét esetben egy fontos ügyféli joghoz (anyanyelv használatának joga, illetve iratbetekintési jog) kapcsolódó költségelemmel állunk szemben. Az anyanyelv használatával összefüggő költségek körébe soroljuk például a tolmács munkadíját és utazási költségét, a hatósági döntés lefordításának díját stb. Az ügyfél iratbetekintési jogának gyakorlásával kapcsolatos legjellemzőbb költségek pedig a másolás, a nyomtatás, a postázás, a faxolás stb. költségei. Cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes ügyfél (például kiskorú, vagy gondnokság alá helyezett nagykorú személy), vagy például ismeretlen helyen tartózkodó ügyfél esetében, továbbá ezek hiányában is az ügyfél erre irányuló akarata alapján az egyéb eljárási költségek körében szerepet játszhatnak az ügyfél képviseletében eljáró személy költségei. A potenciális képviseleti költségek körében kiemelendők - a törvényes képviselő (kiskorú ügyfél szülője vagy gyámja, gondnokság alá helyezett személy gondnoka) utazással stb. kapcsolatos költségei, valamint a kiesett jövedelmének megtérítése; - a meghatalmazott képviselő (például ügyvéd) költségei és megbízási díja, munkadíja; valamint - az ügygondnok, kézbesítési ügygondnok költségei és munkadíja. Sajátos eljárási résztvevőként jelentkezhet egyes közigazgatási eljárásokban a hatósági közvetítő, akinek a közvetítő tevékenysége során felmerülő valamennyi költsége (megbízási díja, utazási költsége), továbbá a tevékenységével kapcsolatban indokoltan felmerült kiadása ugyancsak az egyéb eljárási költségek körébe tartozik. Ha a bizonyítási eljárás során tanú meghallgatására vagy szakértő igénybevételére van szükség, egyéb eljárási költségnek minősülnek - a tanú megjelenésével kapcsolatos költségek (utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítése, mozgáskorlátozott tanú segítőjének költségei stb.); valamint - a kirendelt szakértő oldalán a szakértői díj (megbízási díj), valamint a szakértőnek a szakvéleménye elkészítésével (például építéshatósági ügyben az ingatlanhoz való kiszállás költsége) és a hatóság előtti megjelenésével összefüggő költségei. Az egyéb eljárási költségek között adminisztratív jellegű költségként jelentkeznek az ügyfél anyanyelv használati jogával kapcsolatos költségek kivételével [lásd a Ket. 11. § (2) bekezdését] a fordítási költségek (például egy külföldön szerzett egyetemi oklevél lefordításának költsége), valamint a levelezési költségek. Ez utóbbiak felölelik az ügyfél, valamint az eljárás egyéb résztvevője részéről felmerült valamennyi levelezési, dokumentumtovábbítási (például telefax útján) költséget. Egyéb eljárási költségnek minősül továbbá az eljáró hatóság részéről felmerülő levelezési költség is, amennyiben ennek összege meghaladja a tértivevényes postai küldeményért fizetendő díj háromszorosát. A közigazgatási eljárásban igénybe vett rendőrségi közreműködés esetén a rendőrség oldalán jelentkező költségek (például a hatósági ellenőrzés helyszínére való kiszállás), továbbá a közigazgatási végrehajtás során felmerülő költségek, ideértve a végrehajtási költségátalányt is, tartoznak még az egyéb eljárási költségek körébe.



Az eljárási költség viselése 154. § (1) Ha az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárás amiatt indult, mert a kérelmező a másik ügyfél jogellenes magatartását sérelmezte, a hatóság - ha egyes költségek tekintetében törvény másként nem rendelkezik - a 153. § (2) bekezdésében meghatározott eljárási költségek viselésére kötelezi a) a kérelem elutasítása esetén a kérelmező ügyfelet, b) a kérelemnek megfelelő döntés esetén az ellenérdekű ügyfelet. 1

(2) Ha az ügy érdemében hozott határozat a kérelemnek részben ad helyt, a hatóság az eljárási költség általa megállapított arányban való viselésére kötelezi a kérelmezőt, illetve az ellenérdekű ügyfelet. A törvény e paragrafusa azt a speciális és a közigazgatási eljárásokban ritkábban előforduló költségviselést szabályozza, amikor a közigazgatási hatósági ügy ellenérdekű ügyfelek között zajlik, és az eljárást a kérelmező ügyfél a másik ügyfél jogellenes magatartására (például birtokháborító magatartásra, vagy az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére) hivatkozással indította meg. E körben a törvény egy, a polgári eljárásjogban alkalmazott megoldáshoz hasonló költségviselési szabályozást alkalmaz, amelyben a közigazgatási ügyben való nyertesség vagy vesztesség alapozza meg a költségviselést. Tehát amennyiben a hatóság - a kérelmet elutasítja, a kérelmező ügyfél, illetve - a kérelemnek helyt ad, a másik ügyfél viseli az összes eljárási költséget (ideértve az eljárási illetéket is), feltéve, hogy valamely költségelem tekintetében törvény másként nem rendelkezik. Ha nem beszélhetünk tiszta nyertességről vagy vesztességről, azaz a közigazgatási hatóság csak részben akceptálja az eljárást megindító ügyfél kérelmét, a hatóság az eljárási költség általa megállapított arányban való viselésére kötelezi a kérelmezőt, illetve az ellenérdekű ügyfelet. Az egyéb eljárási költségeket illetően ekkor az az ellenérdekű ügyfél lesz a költségviselő, akinek az oldalán az adott költség felmerült. Azon esetekben pedig, amikor nyertes vagy vesztes ügyfélről egyáltalán nem beszélhetünk, mivel vitájukban nem a hatóság dönt, hanem a felek kötnek - a hatóság által jóváhagyott - egyezséget, a költségek viselésének ügyében a Ket. 75. §-ának c) pontja az irányadó. Eszerint ugyanis az ellenérdekű felek között létrejövő egyezség hatóság általi jóváhagyásának - egyebek mellett - feltétele az is, hogy a felek az eljárási költségek viselésének kérdésében is egyezségre jussanak. 155. § (1) A 153. § (2) bekezdésének 3-15. pontjában felsorolt költségek (a továbbiakban: egyéb eljárási költség) vonatkozásában a) a hatóság az eljárás során köteles költségkímélő módon és a célszerűség figyelembevételével eljárni, b) az ügyfél, valamint az eljárásban részt vevő más személyek kötelesek eljárási cselekményeiket a célszerűség figyelembevételével teljesíteni. (2) Az (1) bekezdésben foglaltak megsértésével okozott költséget - az e törvényben megállapított költségviselési szabályoktól eltérően - az azt okozó szerv vagy személy viseli. (3) Az egyéb eljárási költség összegét általában az érintett által bemutatott bizonyíték alapján, ha pedig ez nem lehetséges, az érintett írásbeli nyilatkozata alapján kell megállapítani. A törvény 155-157. §-ai az egyéb eljárási költségekkel összefüggő teherviselési szabályokat tartalmazzák. Ezen belül a jelen paragrafus az egyéb eljárási költségekkel kapcsolatban két kiemelkedően fontos alapelvet fogalmaz meg, amelyek nem teljesülése esetén speciális - kvázi büntető jellegű - és a soron következő paragrafusokban található szabályokat megelőző költségviselési szabályok érvényesülnek. Egyfelől fontos, garanciális előírás, hogy mind az ügyfelet, mind az eljárásban résztvevő más személyt (például szakértő, tolmács) az eljárási cselekmények jóhiszemű és célszerű megvalósításának kötelezettsége terheli. Az ennek elmaradására visszavezethető egyéb eljárási költségeket - függetlenül az eljárást lezáró hatósági határozat tartalmától - az indokolatlan költséget okozó személy viseli. Másfelől ugyanakkor az egyéb eljárási költségek vonatkozásában a törvény magára az eljáró közigazgatási hatóságra is ró kötelezettségeket. Nevezetesen a közigazgatási hatóság köteles költségkímélő módon és a célszerűség szem előtt tartásával eljárni. E kötelezettség megszegése esetén az indokolatlan költségek viselése a közigazgatási szervet terheli még abban az esetben is, ha az eljárást lezáró határozat az ügyfél számára kötelezettséget állapít meg. 156. § (1) A kérelemre indult eljárásban az egyéb eljárási költséget - ha törvény másként nem rendelkezik - a kérelmező ügyfél előlegezi meg, illetve viseli. Több azonos érdekű ügyfél esetén az egyéb eljárási költséget az ügyfelek - eltérő megállapodásuk hiányában - egymás között egyenlő arányban előlegezik meg, illetve viselik. (2) Hivatalból indított eljárásban az egyéb eljárási költséget a hatóság előlegezi. A rendőrség igénybevételével kapcsolatos költséget az igénybevételt kérő hatóság megelőlegezi. Ha a határozat az ügyfél részére kötelezettséget állapít meg, a felmerült költség viselésére az ügyfelet kell kötelezni. A hatóság által megelőlegezett költséget a hatóság számlájára kell visszafizetni. (3) Ha valamely bizonyítási eszköz igénybevételét kérelemre indult eljárásban a hatóság, illetve hivatalból indított eljárásban az ügyfél indítványozza, az ezzel összefüggő költség megelőlegezése az indítványozó szervet vagy személyt terheli. Ilyen esetben a költségviselés attól függ, hogy a határozat az indítványnak megfelelő bizonyítási eszközön alapul-e. Ez a rendelkezés az irányadó a kérelemre indult eljárásban az ügyfél indítványa nyomán alkalmazott bizonyítási eszközzel kapcsolatos költség viselésére is.




(4) Ha az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevőjének jogellenes magatartása miatt vált szükségessé valamely eljárási cselekmény megismétlése, a hatóság az ezzel kapcsolatos többletköltség megfizetésére kötelezi a jogellenes magatartást tanúsító személyt. (5) Hatósági nyilvántartásból történő rendszeres és csoportos adatszolgáltatás esetén jogszabály igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettség teljesítésére határidőt is meghatározhat. E paragrafus az egyéb eljárási költségek megelőlegezésének, illetőleg viselésének szabályait tartalmazza, amelyek eltérő képet mutatnak egyfelől a kérelemre indult eljárásokban, másfelől a hivatalbóli eljárásokban. A kérelemre indult eljárásban főszabályként az ügyfél viseli az egyéb eljárási költségeket, itt a költségek megelőlegezésének nincsen relevanciája. E főszabály alóli eltérést csak törvény tehet lehetővé, ebben az esetben az abban megfogalmazottak szerint alakul a költségek megelőlegezése, illetőleg viselése. Maga a Ket. is tartalmaz ilyen eltérő költségviselési szabályt, mégpedig az egyes bizonyítási eszközök igénybevételével összefüggésben felmerülő egyéb eljárási költségeknél (tanú költségei, szakértő díja és költségei). Eszerint a kérelemre indult eljárásokban a bizonyítási eszközök igénybevételével kapcsolatos költségeket az igénybevételt indítványozó - tehát vagy az ügyfél, vagy a hatóság - előlegezi meg. A költségek végső viselése pedig attól függ, hogy az eljárást lezáró határozat az indítvánnyal adekvát bizonyítási eszközön alapul-e. Azaz, ha a hatósági határozat a közigazgatási hatóság által indítványozott bizonyítási eszközön alapul, a költségek viselésére az ügyfelet kell kötelezni. Ellenkező esetben a sikertelen bizonyítási eszköz igénybevételével kapcsolatos költségek a hatóságot terhelik. Hasonlóképpen az ügyfél által indítványozott bizonyítási eszköz sikerességétől, illetve sikertelenségétől függ, hogy a megelőlegezett költségeket az ügyfél át tudja-e a közigazgatási hatóságra hárítani, vagy sem. Több azonos érdekű ügyfél esetén az egyéb eljárási költséget az ügyfelek - eltérő megállapodásuk hiányában - egymás között egyenlő arányban előlegezik meg, illetve viselik. E szabálytól maguk az ügyfelek jogosultak eltérni, ez esetben a köztük létrejövő megállapodás szerint alakul az egyéb eljárási költségek megelőlegezése, illetve viselése. Ellenérdekű ügyfeleknél az egyéb eljárási költségeket az a fél előlegezi meg, akinek az oldalán az adott költség felmerült (például akinek a megjelenésével kapcsolatban utazási költség keletkezik). A költségekkel kapcsolatos végső teherviselés pedig aszerint (annak arányában) alakul, hogy melyik ügyfélnek ad igazat a hatóság. Ezzel kapcsolatban lásd a Ket. 154. §-nál írt magyarázatot is. Hivatalból indított eljárásokban az egyéb eljárási költségek megelőlegezése a hatóságot terheli, ideértve a rendőrség igénybevételével kapcsolatos költséget is. E költségek végső teherviselése attól függ, hogy milyen döntéssel zárul az ex officio eljárás. Ha az eljárást lezáró hatósági határozat az ügyfél részére kötelezettséget állapít meg, a felmerült egyéb eljárási költség viselésére az ügyfelet kell kötelezni. Ebben az esetben az ügyfél köteles a hatóság által megelőlegezett költséget a hatóság számlájára visszafizetni, illetőleg a saját oldalán felmerült költségeket (például ügyvéd megbízási díja) véglegesen viselni. Viszont ha az eljárást lezáró hatósági határozat az ügyfélre nézve nem állapít meg kötelezettséget, az egyéb eljárási költségek viselését a költségeket megelőlegező hatóság nem háríthatja át, maga köteles azokat viselni. Ha a hivatalból indított eljárásban az ügyfél valamely bizonyítási eszköz igénybevételét indítványozza, az ezzel összefüggő költség megelőlegezése az ügyfelet terheli. A költségviselés pedig attól függ, hogy az eljárást lezáró hatósági határozat az indítványnak megfelelő bizonyítási eszközön alapul-e, vagy sem. Előbbi esetben az általa megelőlegezett költségeket az ügyfél a hatóságra hárítja át, a második esetben viszont erre nincs lehetősége. Ha az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevőjének jogellenes magatartására visszavezethetően vált szükségessé valamely eljárási cselekmény megismétlése (például a hatósági helyszíni ellenőrzés jogellenes meggátolását követő ismételt helyszíni ellenőrzés), a hatóság - összhangban a Ket. 155. § (1) bekezdés b) pontjában lefektetett alapelvvel - az ezzel kapcsolatos többletköltség megfizetésére kötelezi a jogellenes magatartást tanúsító személyt. 157. § (1) A végrehajtási eljárás során felmerülő költséget az viseli, aki a végrehajtás elrendelésére és foganatosítására okot adott. (2) Ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárásban a költség viselésére a 154. §-ban foglaltak megfelelően irányadók. (3) Ha a hatáskörrel rendelkező illetékes szerv mulasztása miatt a felügyeleti szerv más szervet jelöl ki az eljárás lefolytatására, a hatáskörrel rendelkező illetékes szerv köteles megtéríteni a kijelölt szervnek az e törvény alapján az utóbbit terhelő egyéb eljárási költséget. (4) A belföldi jogsegély keretében a megkeresett hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget a megkereső hatóság megtéríti. E paragrafus egyfelől a végrehajtási költségekkel (ideértve a végrehajtási költségátalányt is) kapcsolatos költségviselési szabályokat rögzíti, másfelől pedig rendezi azon egyéb eljárási költségek viselésének kérdését, amelyek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező közigazgatási hatóságtól eltérő hatóság (kijelölt hatóság, illetőleg megkeresett hatóság) eljárása során merültek fel. A végrehajtási költségek körében azt a személyt kell a költségek viselésére kötelezni, akinek a magatartása vagy mulasztása a végrehajtás elrendelésére és foganatosítására okot szolgáltatott.



A Ket. 154. § rendezi a költségviselést mindazon esetekben, amikor az ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárás azért indul, mivel az egyik ügyfél (a kérelmező) a másik ügyfél jogellenes magatartását sérelmezi. Ellenérdekű ügyfelek részvételével folyó eljárás azonban más okból kifolyólag is indulhat, ilyenek például egyes engedélyezési eljárások (például az építési engedélyezési ügyben a telekszomszédok minősülnek ellenérdekű - vagy legalábbis a kérelmezővel nem azonos érdekű - ügyfélnek). Ezekben az esetekben az ellenérdekű ügyfelek költségviselésére a Ket. 154. § rendelkezései megfelelően irányadóak, feltéve, hogy az ellenérdekű ügyfél részéről felmerülő költségek az engedélykérelem elutasításának érdekében keletkeztek. Amennyiben viszont az ellenérdekű ügyfél részéről felmerült költségek csupán a tájékozódást, az iratbetekintési jog gyakorlását célozzák, nincs helye a 154. § alkalmazásának, a költségviselés kérdésében a Ket. 156. § (1) bekezdése alapján kell dönteni. (SzB 2. áf.) A hatáskörrel és illetékességgel rendelkező közigazgatási hatóságtól eltérő hatóság eljárása során felmerülő és az ügyfélre át nem hárítható költségek viselése az alábbiak szerint alakul: - Ha az eljárási kötelezettség elmulasztása miatt a felügyeleti szerv más közigazgatási hatóságot jelöl ki az eljárás lefolytatására [Ket. 20. § (3) bek.], a mulasztó hatóság köteles megtéríteni a kijelölt hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget. - Belföldi jogsegély [Ket. 26. §] keretében a megkereső hatóság köteles megtéríteni a megkeresett hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget. Döntés az eljárási költség viseléséről 158. § (1) Az egyéb eljárási költséget a hatóság összegszerűen határozza meg, és határozatában vagy végzésében dönt a költség viseléséről, illetve a megelőlegezett költség esetleges visszatérítéséről. (2) A hatóság - tekintettel a 155. § (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakra - az indokolatlanul magas egyéb eljárási költség helyett alacsonyabb összeget állapít meg. (3) A költség viselésével kapcsolatos döntés ellen fellebbezésnek van helye, amelynek nincs halasztó hatálya a döntés többi fellebbezéssel meg nem támadott - rendelkezése tekintetében, és nem akadályozza meg azok jogerőre emelkedését. A törvény azt a speciális és a közigazgatási eljárásokban viszonylag ritka esettel kapcsolatos költségviselést is szabályozni kívánja, amikor a közigazgatási ügy ellenérdekű ügyfelek között zajlik. E vonatkozásban a törvény a polgári perrendtartás megoldásához hasonlatos költségviselési szabályozást alkalmaz, amelyben a közigazgatási ügyben való „nyertesség vagy vesztesség” alapozza meg a költségviselést. Azon esetekben, amikor nyertes vagy vesztes ügyfélről nem beszélhetünk, azaz közöttük egyezség születik, a költségviselés ügyében is meg kell egyezniük. Egyéb eljárási költségnek azok a költségek minősülnek, amelyek - szemben az eljárási illetékkel és az igazgatási szolgáltatási díjjal - nem az eljárás lefolytatása fejében fizetendők, hanem az ügyfél vagy az eljárásban közreműködő más személy oldalán a közigazgatási eljárással összefüggésben keletkeznek. Fontos, garanciális előírás a törvényben, hogy mind az ügyfelet, mind az eljárásban részt vevő más személyt az eljárási cselekmények jóhiszemű és célszerű megvalósításának kötelezettsége terheli, s az ennek elmaradására visszavezethető költségeket az indokolatlan költséget okozó személy viseli. Az egyéb eljárási költség vonatkozásában a törvény magára az eljáró közigazgatási hatóságra is ró kötelezettségeket. A közigazgatási hatóság köteles költségkímélő módon és a célszerűség szem előtt tartásával eljárni. E kötelezettség megszegése esetén az indokolatlan költségek viselése a közigazgatási hatóságot terheli. A közigazgatási hatóság további kötelezettsége, hogy döntést hozzon az eljárási költség viseléséről. Ha a döntés határozattal történik, a költségviselésről szóló döntéssel szembeni jogorvoslat nem akadálya annak, hogy a határozat ügy érdemében hozott része jogerőre emelkedjen. Az egyéb eljárási költségek viseléséről, illetve a megelőlegezett költség esetleges visszatérítéséről a közigazgatási hatóság határozattal vagy végzéssel dönt, amellyel szemben fellebbezésnek van helye. Az eljárási költségek viselésével kapcsolatos rendelkezést sérelmező fellebbezés nem hat ki a hatósági döntés fellebbezéssel meg nem támadott részeire; a meg nem támadott részek tekintetében beáll a részjogerő. A törvény az eljáró hatóság kötelezettségévé teszi, hogy - figyelemmel a Ket. 155. § (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakra - vizsgálja az ügyfelek, illetve az eljárásban részt vevő más személyek eljárási cselekményeinek célszerű voltát, indokoltságát, s az ennek hiányára visszavezethető indokolatlanul magas egyéb eljárási költség (például kirívóan nagy ügyvédi megbízási díj esetén) helyett alacsonyabb összeget állapítson meg. Költségmentesség 159. § (1) A hatóság annak a természetes személy ügyfélnek, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy egy részét nem képes viselni, jogai érvényesítésének megkönnyítésére költségmentességet engedélyezhet. (2) A költségmentesség az eljárási illeték, az igazgatási szolgáltatási díj és az egyéb eljárási költség viselése alóli teljes vagy részleges mentességet jelenti. (3) A költségmentesség a kérelem előterjesztésétől kezdve az eljárás egész tartamára és a végrehajtási eljárásra terjed ki. (4) A költségmentességhez alapul szolgáló feltételeknek az eljárás folyamán történő bekövetkezése, illetve megváltozása esetén költségmentesség engedélyezhető, illetve az módosítható vagy visszavonható. (5) A költségmentesség iránti kérelem elutasításáról, továbbá a költségmentesség módosításáról és visszavonásáról szóló végzés ellen fellebbezésnek van helye.



(6) Törvény költségmentességet gazdálkodó szervezet, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet részére is megállapíthat. (7) Az eljárási illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj tekintetében nem részesíthető költségmentességben az egyetemleges fizetési kötelezettség alapján fizetésre kötelezett ügyfél, kivéve, ha egyébként költségmentességben részesült. 7005/2006. (AEÉ 5.) APEH irányelv alkalmazásáról


A hatósági eljárás során felmerülő - olykor igen jelentős - költségek viselésére anyagi helyzete miatt nem mindenki képes. A hatósági eljárásból azonban senki nem zárható ki, mindenkit megillet az a jog, hogy eljárást kezdeményezzen és ügyében a hatóság körültekintően járjon el. A hatóságok előtt történő jogérvényesítés garanciális jelentőségű. Az alkotmányos jogok nem sérülhetnek amiatt, mert a természetes személy ügyfél a jövedelmi, illetve vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy annak részét nem képes viselni. A hatóság a költségmentességről az erre irányuló kérelem alapján az eljárási költség mértékére figyelemmel dönt. Egy jogállamban a jogbiztonság megvalósulásának az is fontos elemét képezi, hogy mindenki képes legyen az őt megillető jogok érvényesítésére, s ezt jövedelmi és vagyoni körülmények se gátolhassák meg. E célt megvalósítását szolgálja a közigazgatási eljárásokban a költségmentesség jogintézménye. A közigazgatási hatóság annak a természetes személy ügyfélnek, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy egy részét nem képes viselni, jogai érvényesítésének megkönnyítése céljából költségmentességet engedélyezhet. Ha külön törvény ezt lehetővé teszi, költségmentesség nem természetes személy ügyfélnek is engedélyezhető. A költségmentesség - teljeskörűen vagy részlegesen - kiterjed az eljárási illetékre, az igazgatási szolgáltatási díjra és az egyéb eljárási költségekre. Nem részesíthető viszont költségmentességben az eljárási illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj tekintetében az egyetemleges fizetési kötelezettség alapján fizetésre kötelezett ügyfél, kivéve, ha egyébként költségmentességben részesült. A költségmentesség időbeli hatálya magában foglalja - a kérelem kedvező elbírálása esetén annak előterjesztésétől kezdődően - az eljárás egész tartamát és az esetleges végrehajtási eljárást is. Az első fokú hatóság által engedélyezett költségmentesség ennek megfelelően - hacsak a körülmények megváltozására tekintettel a költségmentességet nem módosították vagy nem vonták vissza - a másodfokú közigazgatási eljárásban is él, egészen a jogerős határozat meghozatalának időpontjáig. Költségmentesség a másodfokú eljárásban is engedélyezhető, azonban ennek az első fokú eljárásra visszaható hatálya nincsen. Ha pedig - akár az első fokú, akár a másodfokú eljárás során - a költségmentességhez alapul szolgáló feltételek megváltoznak, a hatóság a költségmentességet módosíthatja, illetve visszavonhatja. A költségmentesség megállapításának további részletes szabályait a közigazgatási hatósági eljárásban a személyes költségmentesség megállapításáról szóló 180/2005. (IX. 9.) Korm. rendelet határozza meg. X. Fejezet Elektronikus ügyintézés és hatósági szolgáltatás Az új közigazgatási eljárási törvényben ez az a fejezet, amely a korábbi törvényben gyakorlatilag egyáltalán nem szerepelt, nincsenek kialakult hagyományai, így a szabályozás minden részletében új, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A törvény várható felülvizsgálata során a rövidesen kétéves alkalmazási tapasztalatok néhány helyen bizonyosan változást fognak eredményezni. Az elektronikus ügyintézés két területen alakítja át a közigazgatást. Egyrészt a belső ügymenet szervezésében, ezt leginkább az igazolások, dokumentumok hozzáférésére, az ügyintézés helyére vonatkozó szabályokban lehet tetten érni, de legalább ennyire fontos a távolról, személyes megjelenés nélkül történő ügyintézés lehetőségének kialakulása is. Ez utóbbi alapfeltételeit szabályozza a fejezet. A digitális kommunikáció minőségileg más helyzetet teremtett a kommunikáció hitelességének, a közlő személye azonosításának kérdéskörében. A digitális forma ugyanis a rögzített, tárolt adatok mennyiségét a technikailag lehetséges határon belül a tényleges információra korlátozza. Ez valósággá tette a tökéletes másolatot, ami hagyományos értelemben lehetetlen. Olyan újabb példányok jöhetnek létre, amelyek az eredetitől az általuk hordozott információ alapján megkülönböztethetetlenek. Ha a dokumentum nem tartalmaz olyan kiegészítő információkat, amelyek alapján keletkezésének körülményeit tisztázni lehetne, akkor azt a kérdést sem lehet eldönteni, hogy a birtokunkban levő, eltérő dokumentumpárból melyik az eredeti, és melyik az utólag módosított. Ez a tény minőségileg más követelményeket támaszt az elektronikus dokumentumok hitelességének biztosításával kapcsolatban. Az elektronikus dokumentumok nagy információsűrűsége, a kis térfogatban tárolt igen hatalmas információmennyiség az információlopás ideális tárgyává teszi azokat. Ezért ki kellett alakítani azokat a védelmi technikákat, amelyek az adatok fizikai birtoklása esetén is eredményesen gátolják azok megismerését. Ezt - a védendő információ értékével, érzékenységével arányos - védelmi (jellemzően titkosítási) módszerek szolgálják, az arányos védelem, a kockázatelemzés külön tudománnyá vált. Védelem szükséges a kommunikáció folyamatában is, hiszen komoly károkat okozhat a hatóságnak és az ügyfélnek egyaránt, ha az interneten közlekedő információt nem csak a címzettje ismerheti meg.



A hálózatok, az internet létrejöttével technikailag lehetővé vált a távolról történő ügyintézés. Létre kellett hozni azokat a megoldásokat, amelyek e lehetőségeket tényleges ügyintézési kínálattá változtatják. Az alapvető kérdés itt az azonosítás megoldása, hiszen a személyazonosítás hagyományos eszközei egy távol levő személynél nem alkalmazhatók. Szükséges a fizikai jelenlét, önazonosság és cselekvési szándék alátámasztása. Pusztán az ismeretlen küldő által címzett rendelkezésére bocsátott egyoldalú információk alapján - további intézkedések nélkül -nem lehet kellő biztonsággal azonosítani a küldőt. Először a tudáson alapuló, azaz jelszóval történő azonosítás alakult ki. Ennek egy elterjedt válfaja a sokszor emlegetett PIN (personal identification number - személyi azonosítószám) is. A jelszavak biztonsága meglehetősen alacsony, a kulcs hosszával és az alkalmazott jelkészlet összetettségével arányos. A jelenlegi számítási teljesítmények mellett nem jelentenek valódi akadályt egy átlagos felkészültségű ellenfél számára. Ezért egészült ki a birtokláson alapuló elemmel, valamilyen közvetlenül hozzá nem férhető információhordozóval (csak céleszközzel olvasható, speciális eljárásokkal létrehozható stb.), például kártyával, tokennel. A legszigorúbb azonosítás esetén pedig még valamilyen biológiai információ is kapcsolódik, hogy ténylegesen a személy nélkül ne lehessen az azonosítást elvégezni. Ez azonban a dokumentumoknál már leírt módon létrehozta önmaga ellentétét, a tárolt azonosítók alapján, ha a tárolás nem biztonságos, minden eddiginél kevésbé bizonyítható visszaélési módokhoz keletkezett lehetőség. Ezek a rendszerek azonosításra használhatók, de nem alkalmasak egyes dokumentumok változatlanságának és letagadhatatlanságának bizonyítására, és önmagukban fennáll a lehallgatás alapján történő klón készítésének lehetősége. A kriptográfia tudománya létrehozta az aszimmetrikus kulcsú titkosítási rendszert és létrejött az ezen alapuló úgynevezett nyilvános kulcsú infrastruktúra (Public Key Infrastructure - PKI - nyilvános kulcsú infrastruktúra), amely alkalmassá tehető mind személyazonosításra, mind dokumentum változatlanságának igazolására, mind pedig dokumentum letagadhatatlanságának biztosítására. Az interneten érdeklődők számára a magyarul hozzáférhető összefoglalók közül a ferencvárosi önkormányzat honlapján is megtalálható ismertetést (http://www.ferencvaros.hu/eonko/pki_ismerteto.htm) és NIIF honlapján megtalálható forrásgyűjteményt (http://www.iif.hu/projektek/titk/titk.html) ajánljuk. Sokakban (még szakemberekben is) él az a tévhit, hogy az elektronikus aláírás - ugyanúgy, mint a hagyományos - szilárd kapcsolatban áll az aláíróval, és a hamisítás nagy valószínűséggel leleplezhető. Bár az elektronikus aláírás a helyes és fegyelmezett használata mellett lényegesen több kontroll-lehetőséget biztosít a dokumentum felett, mint egy hagyományos aláírás, azonban figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, illetve tudatos támadás esetén sebezhetőbb. Ha valaki megszerzi az aláírás generáló eszközt, valamint megtudja az aláíró személye és az eszköz közötti kapcsolatot biztosító azonosítót (jelszót, PIN kódot) is, akkor a szó legszorosabb értelmében tökéletes, önmagában utólag kideríthetetlen hamisítványokat tud készíteni. A rendszer tehát nem tekinthető csodaszernek. Az elektronikus aláírás hitelességével, bizonyító erejével kapcsolatos alapkérdésekben a Pp. 195-197. §-ai adnak eligazítást. Az aláírás és a személy közötti kapcsolat szilárdságának javítása még a tudomány és technológia előtt álló feladat, mégpedig annak az ellentmondásnak a feloldásával együtt, hogy a tökéletes azonosítás ne jelentsen egyben tökéletes hamisíthatóságot, illetve kiszolgáltatottságot a nyilvántartónak. Az elektronikus ügyintézés kezdetei hazánkban az önköltségre, hatékonyságra érzékeny pénzügyi ügyintézés területén alakultak ki (nagy adózók elektronikus bevallása, a nyugdíjpénztári bevallások kezelése, EU-n kívüli székhelyű elektronikus szolgáltatók bejelentkezése stb.), mára azonban már számos hatóság, sőt önkormányzat is elkezdte az ilyen célú szolgáltatásokat. A törvényben szereplő ügyfélkapu működésbe állítására az adóbevallások elektronizálása érdekében került sor 2005. április 1-jén, és 2007. elejére a regisztrált felhasználók száma meghaladta a 450 ezret. Az elektronikus módszerek alkalmazására vonatkozó szabályozás létrehozása során két alapvető célt kellett szem előtt tartani: 1. a szabályozás a lehető legnagyobb mértékben könnyítse az elektronizálás segítségével az ügyfelek és az ügyintézők munkáját, ugyanakkor elégséges biztonságot is nyújtson a tévedésekkel, szándékos hamisításokkal szemben. 2. olyan megoldásokat lehetett csak alkalmazni, amelyek nem szakadnak el túlzottan az államigazgatás és az ügyfelek által működtetett informatika jelenlegi állapotától, ugyanakkor nem korlátozzák, lehetőség szerint ösztönzik a fejlődést. A törvény keretet kíván adni a következő időszak változásaihoz, ennek megfelelően a részletszabályokat kormányrendeleti, illetve bizonyos kérdésekben miniszteri rendeleti szintre delegálja. A szabályozási modell az ügyintézésben résztvevők együttműködését, az ügyfél ügyintézési lehetőségét a kölcsönös előnyök, az információs önrendelkezés alapján kívánja elősegíteni. Az adatkezelés kizárólag a szolgáltatás igénybevevőjének beleegyezésével történik - bár bizonyos esetekben törvények ma már kötelezően előírják az elektronikus ügyintézést. Ezek jellemzően olyan ügyek, ahol vállalkozások nevében szakemberek járnak el képviseleti jog alapján. Alapelv, hogy az elektronikus ügyintézés az ügyfél számára lehetőség, kötelezővé kizárólag törvénnyel tehető. A Ket. olyan azonosítási modellt kísérelt meg kialakítani, amely elégséges információt ad arra vonatkozóan, hogy az elektronikus dokumentum (kérés, bejelentés, információ) valóban attól a személytől érkezett, aki feladóként szerepel, ugyanakkor csak az azonosításhoz szükséges mértékig továbbítja, kezeli az ügyfél személyes adatait. A hatóságokat - saját döntésükön kívül - elektronikus szolgáltatások nyújtására, illetve felhasználására jogszabály is kötelezheti. Ha a hatóság vagy az ügyfél az elektronikus közigazgatási szolgáltatások nyújtását, illetve igénybevételét határozza el, e törvény a jogaikra, kötelezettségeikre már számos olyan elemet ír elő, mely a rendszer biztonságos működését és igénybevételét, a személyes adatok védelmét és a közérdekű adatok nyilvánosságát kívánja biztosítani. Az elektronikus közigazgatási szolgáltatások egy jelentős része nem kívánja meg az ügyfél azonosítását: ezeket bárki igénybe veheti, illetve a szabályozás garanciát is ad arra, hogy az egyes kapcsolatok technikai azonosítóit a kapcsolat lebontása után törölni kell, tehát ezen az úton nem állítható elő valakinek a szokásait, érdeklődését valószínűsítő személyiségprofil.



Alapvető szempont volt a szabályozás során, hogy az ügyfelek számára a lehető legegyszerűbb, könnyen használható legyen az eljárás, ugyanis csak így remélhető gyors elterjedése. A törvény az elektronikus aláírással nem rendelkező ügyfelek kellő biztonságú kapcsolattartását a központi elektronikus szolgáltató rendszeren (a kormányzati portál szolgáltatásaival) kívánja megoldani. A központi elektronikus szolgáltató rendszer látja el az azonosítást, mint szolgáltatást mindazok számára, akik elektronikusan kívánják ügyeiket intézni, de nem rendelkeznek elektronikus aláírással. Így számukra szükségtelenné válik minden egyes elektronikus szolgáltatáshoz külön azonosító használata. Aki ezt nem tartja saját adatvédelmi igényeit kielégítőnek, annak lehetősége van több ügyfélkapun keresztül is megjelenni az elektronikus ügyintézésben, de ennek bizonyos költségeit (és természetesen a több azonosítóhoz tartozó bonyolultabb adminisztrációt) már a használónak kell viselnie. Az elektronikus aláírással történő azonosítás alkalmazása a Ket. hatálya alá tartozó esetekben mindmáig elméleti lehetőség csupán, ugyanis az erre már feljogosított szolgáltatók még nem bocsátottak ki a jogszabály [194/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet] előírásai szerinti aláírást. A regisztrációs feladatot ma az okmányirodák látják el, és a tartalmi szempontból kifogástalan igény alapján a jogi értelemben cselekvőképes természetes személynek alanyi joga van az azonosítóra. Ez a követelmény az elektronikus közigazgatási szolgáltatások közszolgáltatás-jellegéből következik. Azt, hogy a közigazgatási hatósági ügyintézés körében elektronikus úton általánosan mely eljárási cselekmények nem gyakorolhatók, a törvény tételesen rögzíti, illetve törvény vagy kormányrendelet akár elvi, jogbiztonsági alapon, akár a bevezetés gyakorlati nehézségei miatt korlátozhatja az elektronikus ügyintézést. Ez a lista folyamatosan változik. Az azonosítás önmagában egyetlen, a hatósági eljárásban szükséges adat megadását sem pótolja, azt továbbra is az ügyfélnek az általános szabályok szerint kell megadnia. Ennek oka az adatkezelés célhoz kötöttsége, az ügyintézést végző szervezetek nem végezhetnek célhoz nem kötött, készletező adatgyűjtést. Elektronikus kapcsolattartás esetén a küldő személye azonosított, így az esetleges visszaélések szankcionálása az erre vonatkozó általános szabályok szerint megvalósítható. A Ket. azon az elvi alapon áll, ha valamely ügy hagyományos és elektronikus úton is intézhető, főszabály szerint a már regisztrált ügyfél döntésétől függ, hogy melyik ügyintézési módozatot választja. Az elektronikus ügyintézés tehát a törvény alkalmazásában továbbra is csak lehetőség, az ügyfél bármelyik eljárási fázisban dönthet úgy, hogy a hagyományos módon kívánja folytatni az eljárást, illetve akár teljesen elektronikusan lefolytatott eljárás eredményeként is papíralapú dokumentumot igényel. Garanciális szabály az is, hogy a hatóság csak azzal az ügyféllel tarthatja elektronikusan a kapcsolatot, aki saját elektronikus címét e célra megadta. Ezzel szemben viszont az ügyfél felelős az általa megadott elektronikus levélcím használhatóságáért (az üzemzavar esetén igazolás lehetőségével). E szabály alól már jelenleg is vannak kivételek - jellemzően vállalkozások esetében -, ahol az elektronikus ügyintézés - kizárólag törvénnyel - kötelezővé tehető (adózás, cégeljárás), és várható e kör bővülése. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvénnyel (a továbbiakban: Itv.) összhangban a Ket. lehetővé teszi az eljárási illeték és igazgatási szolgáltatási díj és egyéb költségek elektronikus módon történő megfizetését. Az elektronikus mód, elektronikus fizetési eszközök fogalmát sem e törvény, sem az Itv. nem határozta meg részletesen, erre vonatkozóan a Ket. 174. § (3) bekezdése miniszteri rendeleti szintű szabályozásra ad felhatalmazást az elektronizálásban és fizetésben érintett két miniszternek (PM, MeH). E szabályozás még nem készült el a megoldás finanszírozási és szabályozási problémái miatt, de már ma is vannak lehetőségek, amelyekkel meghatározott közigazgatási eljárásokhoz kapcsolódó fizetés elektronikusan (is) lebonyolítható. A Ket. nem csupán a X. Fejezetében foglal magában az elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos rendelkezéseket, hanem korábbi fejezeteiben és a záró rendelkezések között is. Az elektronikus ügyintézés közigazgatási eljárásbeli alkalmazására vonatkozó legfontosabb szabályok - a 8. §-ban megfogalmazva - bekerültek az I. Fejezet alapvető rendelkezései közé. A következő fejezetekben egy-egy eljárási jogintézménnyel kapcsolatban találhatók az elektronikus ügyintézésre vonatkozó szabályok. Ennek a jogszabály-szerkesztési módnak az volt az alapvető célja, hogy a jogalkalmazók egy helyen találják meg az adott jogintézményre vonatkozó szabályokat, ne kelljen a törvény (vagy más jogszabály) különböző helyeiről összegyűjteniük. Az elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos szabályok 160. § (1) Törvény, kormányrendelet, önkormányzati rendelet eltérő rendelkezése hiányában a hatóság a közigazgatási hatósági ügyeket elektronikus úton is intézi. Az (1) bekezdésbe foglalt szabály lényegében a Ket. 8. § (1) bekezdésében található feladat megismétlése. Az ügyfél alanyi joga, hogy ügyeit elektronikusan is intézheti. Ezt a jogát törvény vagy kormányrendelet korlátozhatja csak. Önkormányzati rendelet a saját önkormányzati ügyekre vonatkozóan az önkormányzatok autonómiájából (a felszereltség, felkészültség hiányából) következően korlátozhatja az elektronikus ügyintézést. Ebbe - a realitások miatt - bele kell érteni a helyi jegyzői, körjegyzői hatáskörbe tartozó államigazgatási ügyeket is, de nem vonatkozik az okmányirodákra, ahol az infrastruktúrát központilag biztosítják, illetve a körzetközponti jegyző feladatkörébe tartozó feladatokra, amelyekre vonatkozóan törvény vagy kormányrendelet rendelkezik hatáskörrel. Reméljük, hogy az első pánik eredményeként igen sok helyen kiadott kizáró rendeletek visszavonásra, módosításra kerülnek, hiszen a központi elektronikus szolgáltató rendszer valamennyi hozzá csatlakozó számára jelentős beruházás nélkül biztosítani képes a biztonságos azonosítást és az ügyintézés alapelemeit.



(2) Ha az ügyfél legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással rendelkezik, a kérelem az ügyfél elektronikus aláírásával ellátva a központi elektronikus szolgáltató rendszeren (a továbbiakban: központi rendszer) keresztül vagy közvetlenül a hatósághoz benyújtható. Az elektronikus hatósági ügyintézés során álnévre kiállított elektronikus aláírás nem alkalmazható. A hatóság az azonosításhoz az aláírás érvényességét, valamint az érintett hitelesítés szolgáltatónál viszontazonosítás jelleggel az aláíró természetes azonosítóit ellenőrizheti, ez azonban nem érinti az eljárás lefolytatásához szükséges jogszabályban meghatározott adatok átadásának kötelezettségét. A hitelesítés szolgáltató elektronikus aláírás közigazgatási felhasználása esetén az ügyintéző hatóság megkeresésére elvégzi a viszontazonosítást, és az adatok egyezését, vagy az eltérés tényét a megkereső hatósággal közli. Az elektronikus (személy)azonosítás és dokumentum-hitelesítés jelenleg legmegbízhatóbb eszköze a PKI technológia. Az EU erre vonatkozó ajánlása, (a Magyar Szabványügyi Testület több CEN, illetve ETSI munkadokumentumot is kihirdetett szabványként) a jelen nem levő személy elektronikus azonosításra egy a minősített elektronikus aláírásnak megfelelő, a dokumentum-hitelesítési célú aláírástól elkülönülő, azonosítási célú PKI megoldást javasol. Ennek magyarországi szabályozása még hiányzik. A Ket. - az egyszerűbb kezelhetőség, a minél gyorsabb elterjedés érdekében - ezt nem vezette be. A törvényszerkesztők úgy ítélték, hogy az elektronikus aláírás elterjedéséhez fűződő érdek erősebb, mint az esetleges visszaélések kockázata. Ma a Ket. alapján egy - fokozott biztonságú, egyébként dokumentum-hitelesítésre szolgáló - elektronikus aláírás elegendő a közigazgatási elektronikus ügyintézéshez. Az EU direktívában, illetve az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvényben szabályozott két szint matematikai biztonsága megegyezik, különbség az eljárást végzők előírt gondosságában, a biztonsági rezsimintézkedések terjedelmében, a kártyák életútjának ellenőrzöttségében, az azonosítási eljárást végzők eljárási és technológiai kontrolljában van, illetve az aláíráshoz megkövetelt biztosítás nagysága tér el. A legfontosabb (biztonsági) különbség a hordozó eszközben (kártya, token) van, azonban ma már a minősített aláíráshoz szükséges eszközök ára (kártya, token, kártyaolvasó) ára csak hazai piaci megfontolások alapján jelenthet gátat. A szabályozás csak minimumkövetelményeket határoz meg, ennek megfelelően a minősített elektronikus aláírás kezelése is követelmény valamennyi elektronikus közigazgatási rendszerrel szemben. Komoly akadályt jelent, hogy az európai szabványosítás előrehaladás ellenére nincs egységes szabály- és követelményrendszer a teljes elektronikus aláírási infrastruktúrára, így az EU által sokszor hangoztatott interoperabilitás (együttműködési képesség) az elektronikus aláírások között jelentős részben megoldatlan, bár Magyarország ezen a téren a MELASZ-Ready ajánlás bevezetésével jelentős előrelépést mutathat fel. Ezért célszerűbbnek látszana, ha az elektronikus ügyintézés elsődleges útja a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül vezetne, hiszen egy rendszert felkészíteni különböző elektronikus aláírási alkalmazások fogadására nem jelent aránytalan költséget, illetve maguk a szolgáltatók is ösztönzöttek lesznek a rendszerük használhatósága (terjeszthetősége, piacképessége) érdekében, hogy a központi rendszer felkészítéséhez segítséget adjanak. Az egyes elektronikus közigazgatási szolgáltatásoknál ez aránytalan terheket jelent. Itt a problémát a személyes adatok megfelelő védelme jelenti. A törvény elméletileg lehetőséget biztosít arra, hogy az ügyfelek kérelmeiket közvetlenül az eljárásra jogosult hatósághoz nyújtsák be elektronikus dokumentum formájában (a lehetőség elméleti voltáról a fejezet bevezetésében található helyzetjelentés). Itt kizárólag a dokumentum formájában elektronikus aláírással ellátott benyújtás jöhet szóba, hiszen az egyes intézmények számára valamennyi hitelesítés-szolgáltatóval valós idejű kapcsolattartás elfogadhatatlanul nagy költséget jelent. Garanciális szabály, hogy az elektronikus ügyintézésben csak valódi névre kiállított elektronikus aláírás használható, ahol az aláíró személyazonosságának ellenőrzését az okmányirodák a személyi adat- és lakcímnyilvántartásra támaszkodva elvégezhetik, álnévre (nickre, fantázianévre) kiállított elektronikus aláírás nem alkalmazható. A részletes eljárási, technikai szabályokat a kormány által már elfogadott, a közigazgatási hatósági eljárásokban felhasznált elektronikus aláírásokra és az azokhoz tartozó tanúsítványokra, valamint a tanúsítványokat kibocsátó hitelesítés-szolgáltatókra vonatkozó követelményekről szóló 194/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R2.) tartalmazza. A hatóság az aláírás ellenőrzése során első lépésként a kulcs tanúsítványán, majd a visszavonási listákon (CRL) keresztül informálódik az aláírás érvényességéről, utána lehetősége van arra, hogy az elektronikus aláírást kibocsátó szervezettől (CA) választ kérjen arra vonatkozóan, hogy az általa nyilvántartott személyes adatok megegyeznek-e a hitelesítés-szolgáltatónál nyilvántartottakkal. A hitelesítés-szolgáltató, a személyes adatok biztonságos kezelése érdekében csak igennel és nemmel válaszolhat, az általa kezelt adatokat nem adja (adhatja) ki. Mivel ilyen adatkezelést kizárólag törvény tehet lehetővé, az erre vonatkozó felhatalmazást is a (2) bekezdés tartalmazza. (3) A természetes személy ügyfél számára az elektronikus hatósági ügyintézés lehetőségét - ha az ügyfélnek legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírása nincs - központi rendszer biztosítja. A központi rendszer működtetéséért a Kormány által kijelölt kormányzati szerv felelős. A természetes személyek jelentős része még hosszabb távon sem látja indokoltnak (akár pénzügyileg, akár ügyintézési időbeli megtérülés alapján) az elektronikus aláírás beszerzését, és jelentős az újtól való idegenkedés. A szabályozás azt a megoldást választotta, hogy először megkedvelteti az elektronikus ügyintézést egyszerűbb módszerekkel, és azokat használva majd az ügyfelek ösztönzöttséget éreznek a fokozottabb biztonságot nyújtó megoldások igénybevételére. Az alkalmazott megoldás egy egyszerűbb, nem minden célra alkalmas, gondosabb naplózást igénylő jelszavas azonosítási forma. Csak annyi biztosított, hogy a kommunikációs csatorna másik végén egy megfelelően azonosított személy indítja az üzenetet. Ennél többet a módszertől nem is szabad várni, ezt azonban megbízhatóan képes teljesíteni.



A Központi Elektronikus Szolgáltató Rendszer működtetése a Miniszterelnöki Hivatalról, valamint a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter feladat -és hatásköréről szóló 160/2006. (VII. 28.) Korm. rendelet 1. sz. mellékletének 2. ca) pontja alapján a Miniszterelnöki Hivatal feladata. A Miniszterelnöki Hivatal részeként az Elektronikuskormányzat-központ látja el a felügyeletet több üzemeltető szervezet bevonásával. (4) A központi rendszer igénybevételéhez az ügyfél ügyfélkapu létesítését kezdeményezi. Egy ügyfél több ügyfélkapuval is rendelkezhet. A központi rendszerbe való bekapcsolódást az ügyfélnek kell kezdeményeznie. Csak az ügyfél kezdeményezésére jön létre ügyfélkapu, azaz a hatóság nem kezdeményezheti az ügyfél számára kapu kialakítását. Mivel az adatvédelmi elvek alapján nem kívánatos, hogy egy személyhez egyetlen, élethosszig tartó azonosító kötelezően hozzá legyen kötve, ezért az ügyfélnek lehetősége van több ügyfélkapu (egyidejű, vagy a különböző hatóságok felé külön-külön) megnyitására is. Ez azonban már olyan plusz-szolgáltatás, amelynek a költségéhez az ügyfélnek is hozzá kell járulni az elektronikus ügyintézés részletes szabályairól szóló 193/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) 5. § (7) bekezdése szerint. 1

(5) Az ügyfélkapu létesítése személyes megjelenéssel a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartását kezelő központi szervnél (a továbbiakban: központi nyilvántartó) vagy a körzetközponti feladatokat ellátó jegyző által működtetett okmányirodában vagy kormányrendeletben meghatározott más szervnél kezdeményezhető. Az ügyfélkapu létesítésére jogosult szervek az előttük személyesen eljáró ügyfeleknek felajánlják az ügyfélkapu létesítését, amelyet a hatóság az ügyfél kérelme esetén azonnal létrehoz. (6) Az ügyfélkapu létesítéséhez szükséges ügyfél-azonosításhoz az ügyfélnek személyazonosításra alkalmas hatósági igazolvánnyal - külföldi esetében személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel - kell személyazonosságát igazolnia és a természetes személyazonosító adatait megadnia. Az ügyfélnek egyidejűleg közölnie kell az elektronikus ügyintézéshez hivatalos célra használható elektronikus levélcímét is. Az ügyfélkapu létesítésekor meg kell adni természetes azonosító adatokat (név, anyja neve, születési hely, év, hó, nap), amelyeket a rendszer nyilvántart, és azonosításhoz felhasznál. A törvény nem rögzíti, hogy a születési nevet vagy a viselt nevet kell megadni, illetve használni az elektronikus ügyintézés azonosítási fázisában. Az adatokat személyazonosításra alkalmas igazolvánnyal kell igazolni. Ez jelenleg - vagylagosan - a személyi igazolvány, az útlevél és az új formátumú (kártya alakú) jogosítvány. Az adatokat a regisztráló szerv az elektronikus nyilvántartásokkal (SZL, ISZL stb.) veti össze ellenőrzés céljából. Természetesen külföldi állampolgárok is hozzájuthatnak a magyarországi elektronikus ügyintézéshez szükséges személyes ügyfélkapuhoz, náluk a személyazonosító igazolvány, illetve az útlevél lehet alkalmas a nyilvántartandó adatok tanúsítására. Az ügyintézés részletes szabályait tartalmazó kormányrendelet sajnos ezt a kérdéskört nem részletezi kellően, ebből értelmezési nehézségek adódtak már. Valamennyi elektronikus úton kapcsolatot tartónak (ebbe bele kell érteni az elektronikus aláírással kapcsolatot tartókat is ezért szükséges a kapcsolat során ezt a párbeszédes ügyintézést kérő lapon az R1. 8. §-a szerint megadni) meg kell adnia a hivatalos kapcsolattartásra szánt elektronikus levélcímét. Az elektronikus levélcím kiválasztásánál - bár ez az ügyfél joga indokolt felhívni a figyelmet arra, hogy ügyintézésre nem ajánlottak az ingyenes, biztonsági intézkedésekkel nem védett szolgáltatók (yahoo, freemail, freestart, drotposta, gyaloglo, citomail stb.), mert itt az üzenetek elvesztésének lehetősége nagyobb. A cím meglétéért és működőképességéért ugyanis az ügyfél tartozik felelősséggel. (7) Az ügyfél a (6) bekezdés szerinti azonosítást követően egyszer használható kódot kap, amelynek alkalmazásával az ügyfélkapu megnyitásához szükséges, legfeljebb öt évig használható egyedi azonosítót képezhet. Az egyedi azonosítót az ügyfél megváltoztathatja. Az ügyfél tartozik felelősséggel, ha az egyedi azonosító harmadik személy által, az ügyfél hibájából válik megismerhetővé. Az ügyfélkaput nyitó ügyfél a regisztráció alapján egy egyszer használható kódot kap. Biztonsági okokból ezt az általa megadott elektronikus levélcímre küldi közvetlenül a rendszer, mert így elkerülhető a jelszó okmányirodában történő illetéktelen megismerése (kompromittálódása). Ez a - másképp hatékonyan meg nem valósítható - eljáráselem is aláhúzza annak szükségességét, hogy az e-mail címnek biztonságosnak, kizárólag az ügyfél által hozzáférhetőnek kell lennie. Ezzel a részére létesített ügyfélkaput egy alkalommal megnyithatja, de ott azonnal új jelszót kell képeznie. Fontos felhívni a figyelmet a törvény nem pontos fogalomhasználatára, amikor a jelszót egyedi azonosító-ként jelöli, ami így nem oldható meg. Az ügyfélkapura, annak megnyitására vonatkozó információkat a http://www.magyarorszag.hu/ugyfelkapu címen lehet megtalálni. A rendszer biztosítja, hogy az első jelszóval többször ne lehessen belépni. A jelszó hosszára, karakterkészletére vonatkozóan a törvény és a kormányrendelet nem állapít meg követelményeket, de nem ajánlatos rövid, egyszerűen kitalálható jelszavakat (egyáltalán értelmes szavakat) alkalmazni, mert az növeli a megfejtés, eltulajdonítás valószínűségét. A rendszerben - bár jogszabály nem rögzíti - előírás, hogy a jelszónak kis- és nagybetűt, valamint számot is kell tartalmaznia és legalább 8 karakter hosszúnak kell lennie. Ékezetes és speciális karaktereket nem tartalmazhat. A biztonság fokozása érdekében célszerű a jelszót (egyedi azonosítót) sűrűbben változtatni, így kisebb az eredményes betörési kísérlet, illetve a tartós visszaélés valószínűsége.

1 Megállapította: 2008. évi XXIX. törvény 1. §. Hatályos: 2008. VII. 18-tól.



Az ügyfél felelősséggel tartozik a jelszó biztonságos megőrzéséért, és lehetőség szerint meg kell akadályoznia, hogy azt más is megismerhesse. A törvény értelemszerűen nem tér ki olyan kivételes esetekre, mint a családon belüli (vagy más okból történő) jelszóátadás, hiszen ez a hagyományos aláírás mellett is előfordul. Az ügyfélkapunál azonban indokolt a fokozott gondosság, hiszen utólag itt kideríthetetlen, hogy az eredeti tulajdonos nyitotta ki a kaput, vagy más, ami egy hagyományos aláírásnál sokkal nagyobb valószínűséggel megállapítható. Egy ilyen esetleges megbízás után különösen fontos a hozzáférési jelszó (egyedi azonosító) megváltoztatása (esetleg az ügyfélkapu megszüntetése és új nyitása). Az esetleges visszaélésnél, jogtalan használatnál a felelősség mértékét ebben az esetben is a körülmények pontos tisztázásával lehet megállapítani. Nem önmagában az átengedés szankcionálandó, hanem annak esetleges következménye. (8) Az ügyfél a neve, az elektronikus levélcíme és az egyedi azonosítója megadásával az ügyfélkapun keresztül léphet elektronikus úton kapcsolatba azokkal a szervekkel, amelyek elektronikus ügyintézést vagy interaktív szolgáltatást a központi rendszer útján végeznek. Az ügyfélkapun keresztül a hatósággal kapcsolatba lépő ügyféltől az elektronikus ügyintézés vagy hatósági szolgáltatás nyújtásához más azonosító nem kérhető, ez azonban nem érinti az eljárás lefolytatásához szükséges, jogszabályban meghatározott adatok átadásának kötelezettségét. Az ügyfélkapun keresztül történő ügyintézés megkezdéséhez az ügyfélnek a törvény szerint három adatot kell megadnia. A nevét, az elektronikus levélcímét és az egyedi azonosítóját (jelszavát). Az egyszerűbb kezelhetőség érdekében a működő központi elektronikus rendszer ehelyett egy (tényleges) egyedi azonosítót (amit általában, de nem kötelezően a névből képeznek) használ a jelszó mellett, így csökken az elütéses hibák száma és nő a biztonság is, hiszen nem két, egyébként nyilvános adatot kell használni. Aki be kívánja tartani a törvényt, használhatja közvetlenül a nevéből és elektronikus levélcíméből képzett azonosítót is. Az elektronikus levélcímmel kapcsolatban meg kell jegyezni, amennyiben egy személy több ügyfélkapuval kíván rendelkezni, minden egyes ügyfélkapuhoz eltérő elektronikus levélcímmel kell rendelkeznie, mivel csak így képezhető egyedi azonosító a névből és elektronikus levélcímből, így nyílik lehetőség a különböző ügyfélkapuk megkülönböztetésére. Ugyanebből következik az is, hogy különböző nevű ügyfelek használhatják ugyanazt az elektronikus levélcímet, de az azonos nevűeknél a levélcímnek különbözőnek kell lennie, amit a rendszer ellenőriz is. Elektronikus ügyintézésnél az azonosításhoz egyetlen rendszer sem kérhet további adatot, és a központi rendszer csak az ügyfél nevét és elektronikus levélcímét adja át. Mindez azonban nem helyettesíti az ügyintézéshez szükséges adatok megadását. Az ugyanis feltételezné a célhoz nem kötött nyilvántartás meglétét, ami a személyes adatok védelméről és közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény alapján tilos. Így az ügyfélnek minden esetben ki kell töltenie a teljes űrlapot, kérdőívet, elektronikus űrlapot, melynek adattartalmát az adott ügyfajtára vonatkozó jogszabály határozza meg. Ez alól csak az olyan fejlettebb rendszerek jelenthetnek majd kivételt, ahol maga az ügyintézést végző, a nyilvántartást törvény alapján kezelő hatóság küldi ki a részlegesen kitöltött űrlapot. (Jelenleg ilyen még nem működik, de például az ADAM - adóhatósági adó megállapítás - elektronikus változata lehet majd ilyen.) (9) Az ügyfélkapu létesítéséhez és használatához kapcsolódó azonosítás céljából az ügyfélkapu ügyfél által történő megszüntetéséig 1

a) a központi nyilvántartó adatellenőrzés céljából felhasználhatja az ügyfélkaput létesíteni kívánó, illetve azzal rendelkező ügyfél nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, b) a központi rendszer az ügyfélkapuhoz kapcsolódó nyilvántartásban kezeli az ügyfél nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, elektronikus levélcímét, egyedi azonosítóját, c) a központi rendszer a személyi adat- és lakcímnyilvántartásban kezelt, b) pont szerinti adatokkal történő egyeztetéssel jogosult ellenőrizni az ügyfélkapu szolgáltatását igénybe vevő ügyfél azonosságát. Az adatvédelmi követelményeknek megfelelően a (9) bekezdés részletesen, a célok és az időtartam megjelölésével meghatározza azokat az adatokat, illetve azok kezelőit, amelyeket az elektronikus ügyintézéshez az elektronikus ügyintézési rendszer szereplői felhasználhatnak. Fontos megjegyezni, hogy az a) pontban szándékosan szerepel az adat kezelőjeként a központi nyilvántartó, hiszen a regisztrációs feladatban résztvevő okmányirodák csak e szervezet adatfeldolgozójaként látnak el feladatot. Ez biztosítja a lehetőséget arra is, hogy utóbb kormányrendelettel más (a személyes adatok kezelésére már törvényben vagy az ügyfél megbízása által feljogosított) szervezetek is részt vállalhassanak a regisztrációs funkcióból. (10) A központi rendszer a (9) bekezdés b) pontjában szereplő adatokat az ügyfélkapu működtetéséhez, illetve a kormányzati portálhoz történő hozzáféréshez szükséges azonosításon túl csak viszontazonosításra használhatja fel, és a rendszerben résztvevők számára csak a használó nevét és elektronikus levélcímét továbbíthatja. A (9) bekezdés b) pontjában kezelt adatokat az ügyfélkapu megszüntetésekor, a kapcsolat felvételekor képzett tranzakciós azonosítót a kapcsolat bontása után haladéktalanul törölni kell. A célhoz kötöttség követelményének megfelelően rögzíti a törvény, hogy a központi rendszer az azonosításon túlmenően kizárólag viszontazonosításra használhatja fel az általa kezelt adatokat. Viszontazonosításnak azt a folyamatot nevezzük, amikor egy alkalmazás, illetve közigazgatási szerv a megadott adatok alapján kiválasztja a nála tárolt természetes személyazonosítókat (esetleg azok egy részét), és visszaküldi a központi rendszernek. Ott összevetésre kerül a tárolt adatokkal és az alkalmazás igen/nem választ kap, hogy egyeznek-e az adatok.




Ez az azonosítás az első időszakban nagy valószínűséggel sok téves riasztást, elutasítást fog eredményezni, hiszen a különböző adatbázisok jelenleg ugyanazokat az adatokat gyakran különböző szerkezetben, különböző hibákkal, tévesztésekkel terhelten tartalmazzák, tehát valós felhasználó mellett is bizonyosan elő fognak fordulni szolgáltatás-megtagadások. A központi rendszerben eltűrt eltéréseket a KIETB 21. sz. ajánlása ( http://www.meh.hu/szervezet/hivatalok/ekk/kietb/ajanlasok/20050630kietb21.html) tartalmazza. Ezek ellen kizárólag az adatbázisok minőségének javításával, a szükséges korrekciók átvezetésével lehet harcolni (kizárni gyakorlatilag lehetetlen). Logikailag, programozás-technikailag az egységes adatbázis (közös adattörzs) jelentene megoldást, ezt azonban adatvédelmi szempontból ma nem lehet megvalósítani. Ugyanakkor a regisztrált ügyfélkapu használó számára rövidesen lehetőség nyílik arra a központi rendszer szolgáltatásaként, hogy az ügyfélkapu nyilvántartásában szereplő adatait a személyi adat és lakcímnyilvántartás alapján aktualizálja. A központi rendszerből az ügyfélkapu megszüntetésekor törölni kell az adatokat. Ez azonban a közigazgatás általános szabályaiból (irattározás) következően csupán a tényleges operatív adatbázisból történő törlés kötelezettségét jelenti, nem eredményezheti a korábbi állapotok archiválásának (rögzítésének) tilalmát. Az ugyanis lehetetlenné tenné a visszaélések bizonyítását. Biztosítani kell viszont az archív másolatok külön (például bírói) felhatalmazás nélküli használatának megakadályozását. Ezzel párhuzamosan biztosítani kell, hogy a kapcsolat tényleges időtartamán kívül ne lehessen megőrizni a kapcsolatok fenntartását biztosító, a központi rendszer által generált úgynevezett tranzakciós kódokat. Ez a korlátozás azért lényeges, mert így lehet kizárni, hogy az ügyfélkapu felhasználójának fogyasztói szokásait fel lehessen térképezni, személyiségprofilt lehessen róla készíteni. Ez az - egyébként indokolt - korlátozás megnehezíti például az elektronikus fizetés lebonyolítását, de nem teszi azt lehetetlenné. A tényleg ügyintézést végző rendszerekben (hivatalokban) ugyanakkor - az irattározási szabályokból következően folyamatosan, visszakereshetően - rögzíteni kell minden egyes kapcsolatot. Nem zárja ki ugyanakkor a szabályozás az érkeztető szám kezelését, amely viszont csak a küldő és a címzett által kapcsolható össze az ügyfél személyével. (11) Ha az elektronikus közigazgatási ügyintézés vagy szolgáltatás igénybevételének lehetőségét a hatóság nem csak a központi rendszeren keresztül biztosítja, a saját információs felületén a központi rendszeren elérhető szolgáltatásokról és azok igénybevételének lehetőségéről szóló tájékoztatást is biztosít. A törvény lehetővé teszi, hogy egy hatóság ne csupán a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül biztosítson elektronikus szolgáltatásokat. Hatékonysági oldalról azonban ez nem kívánatos. Ebben az esetben a többi elektronikus szolgáltatáshoz való hozzáférés, illetve a megfelelő informáltság érdekében az ügyintézést biztosító honlapon információt kell adni a központi elektronikus rendszerben elérhető szolgáltatásokról és az elérés módjáról. 161. § (1) Az elektronikus dokumentum megérkezéséről a hatóság a külön jogszabályban meghatározott módon elektronikus érkeztető számot tartalmazó automatikus értesítést küld a dokumentum feladójának. A hatóság a dokumentum megérkezését követő három napon belül megvizsgálja, hogy az megfelel-e a jogszabályban előírt követelményeknek. Az elektronikus kommunikáció során, a hagyományos postai kapcsolattartáshoz hasonlóan a legkritikusabb kérdés, hogy a küldemény megérkezik-e a címzetthez. Az elektronikus levelezésben előfordulhatnak üzemzavarok, szolgáltatásszünetek és ha ezekről nem kapunk információt, olyankor is megindítottnak gondolhatják az eljárást, amikor a küldemény el sem jutott a címzetthez. Mivel a hagyományos postától eltérően a szolgáltató adminisztratív bevonása a kézbesítés ellenőrzésébe gyakorlatilag lehetetlen, (nem erre dolgozták ki a rendszert) ezért olyan információs modellt kell alkalmazni, amelyben a két ellenérdekű fél maga hitelesíti az információcserét. Így a visszaigazolás az eszköz, amellyel az információ megérkezését igazolni kell. Két alapesetet különböztetünk meg. Egyszerű e-mail alapú dokumentumcsere esetére a megoldás a legtöbb levelező kliensben automatikusan benne van. A hatóság oldalán azonban oda kell figyelni, hogy válaszcímként/feladóként ebben az esetben ne ugyanazt a címet adják meg, különben egy automatikus rendszer ettől igen könnyen végtelen ciklusba keveredhet. A dokumentumok 24 órás, 365 napos fogadására fel kell készíteni a hatóság minden, ügyfélbeadványok fogadására megjelölt elektronikus címét. Amennyiben ez nem biztosítható, az eljárásról az R1. 16. § (2)-(4) bekezdései adnak eligazítást. A második esetben egy független harmadik fél biztosítja mindkét fél részére az igazolást arról, hogy a küldeményt mikor adta fel, illetve vette át. Ezt a feladatot oldja meg a központi rendszer értesítési tárhelye, amit jelenleg még csak az adóbevalláshoz lehet használni, de rövidesen általánosabb alkalmazhatóságot kap. Leírása a http://www.magyarorszag.hu/segitseg/ugyfelkapu/szolgaltatasok3/jarulekbevallas/tarhely.html címen található meg. Az elektronikus érkeztető szám adattartalmát, melyet általánosan alkalmazni kell, az R1. melléklete tartalmazza. Az elektornikus fizetés egyik komoly akadálya, hogy ezt az azonosító számot ma még nem lehet megbízhatóan átemelni a fizetési rendszerekbe a hivatal számlaszámával együtt, hogy azt a Magyar Államkincstár is fel tudja dolgozni. Jelenleg a beküldött befizetések közel fele valamilyen szempontból hibás, egyedi, kézi munkát igényel. A visszaigazolás után az érkezett dokumentumot érdemben is meg kell vizsgálni: tudják-e értelmezni az üzenetet, nem sérült-e, nem tartalmaz-e vírust, megfelelő-e a dokumentumok formátuma, megfelel-e a jogszabályban előírt követelményeknek. A formátumokra vonatkozó minimumkövetelményeket az elektronikus ügyintézési eljárásban alkalmazható dokumentumok részletes technikai szabályairól szóló 12/2005. (X. 27.) IHM rendelet tartalmazza, de még csak előkészítés alatt áll az ajánlott formátumokra vonatkozó részletesebb szabályozás. A formai ellenőrzésre a hatóságnak három nap áll rendelkezésre.



Elektronikus aláírással beküldött dokumentum esetében ekkor kell elvégezni az aláírás érvényességére vonatkozó eljárásokat, az arra vonatkozó külön szabályok szerint (ezeket az informatikai és hírközlési miniszter tette közleményben közzé, de aktualizálásuk elengedhetetlen). Hibátlan küldemény esetén remélhetően az érdemi ügyintézés is megkezdődik. (Az elektronikus ügyintézés önmagában nem tud garanciát adni az iratok elfektetése ellen - legfeljebb azt is nyomonkövethetővé teheti.) A visszaigazolással, érvényesség-vizsgálattal kapcsolatos részletkérdések szabályozását az R1. 16- 21. §-ai tartalmazzák. A visszaigazolás automatikus módja miatt azonban lehetőséget kell biztosítani a beérkezési vélelem megdöntésére is. Ez akkor fordulhat elő, ha a dokumentum formailag, számítástechnikailag értelmezhetetlen. Ez a kizáró ok nem a hiánypótlás kategóriájába tartozik, hiszen annak feltétele, hogy tudjuk, mi is érkezett be. Amennyiben nem értelmezhető üzenet érkezik, úgy az - az újraküldésre vonatkozó felhívással - egyszerűen meg nem történtként kezelhető. Természetesen az ilyen értelmezhetetlen üzeneteket is meg kell őrizni, hogy vita esetén bizonyítható legyen, hogy valóban nem voltak értelmezhetők. Az R1. 20. §-ában, illetve az iratkezelési szabályokban rögzítettek azok az esetek, amikor nincs visszaigazolási, illetve megőrzési kötelezettség (spam, DoS támadás stb.). (2) Az ügyfél beadványának megérkezéséhez fűződő jogkövetkezmények elektronikus beküldés esetén az érkeztetésről szóló automatikus visszaigazolásnak az ügyfél részére való elküldésével állnak be, kivéve, ha az (1) bekezdés szerinti vizsgálat a kapott dokumentum értelmezhetetlenségét állapítja meg, és erről az ott megjelölt határidőn belül az ügyfelet elektronikus levélben értesíti. (3) Az ügyfél kérelmére indult eljárásban a hatóság a kérelem megérkezésétől számított három napon belül felhívja az ügyfelet, hogy nyolc napon belül fizesse meg az eljárásért fizetendő eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat. A fizetési kötelezettség mértékéről, módjáról és határidejéről, valamint a mulasztás jogkövetkezményéről a hatóság a kérelmező ügyfelet egyidejűleg tájékoztatja. A törvény csak a minimumkövetelményeket fogalmazza meg, amit a hatóságnak feltétlenül biztosítania kell. A formai vizsgálattal egyidejűleg (ha egyáltalán értelmezhető a kérelem) a hatóságnak tájékoztatást kell küldenie az ügyfélnek, hogy mely számlára, milyen összegben és milyen azonosítószámra hivatkozva fizesse meg az ügyhöz kapcsolódó illetéket, igazgatási szolgáltatási díjat vagy egyéb költséget. Emellett természetesen tájékoztatást kell adnia a fizetés határidejéről erre nyolc napot kell biztosítania az üzenet vételének visszaigazolásától - és a mulasztás esetleges következményeiről [az eljárásnak a Ket. 31. § (3) bekezdése alapján történő megszüntetése]. Ha az ügyfél esetleg szándékosan nem igazolja vissza a küldemény átvételét, akkor a hatóságnak postai úton is meg kell kísérelnie a kézbesítést a (4) bekezdésben foglaltak szerint. A törvény nem foglalkozik azzal az esettel - általánosítható eljárási szabályok hiányában - ha az ügyfél az ügyindítással együtt meg is fizette az eljáráshoz kapcsolódó közterheket. Itt az egyes ügyintézési szabályoknak kell részletes eligazítást adniuk, mivel az igazolás és a folytatandó eljárás időigénye eltérő igazolási (lebonyolítási) módokat tehet indokolttá. Mindezeket részletesen a Ket. 174. § (3) bekezdés b) és c) pontjai alapján kiadandó miniszteri rendeletek tartalmazzák majd, ha az állammal szembeni kötelezettségek elektronikus megfizetése biztosítottá válik. (4) Az ügyfél a részére a (2) és (3) bekezdés szerint elektronikus úton elküldött értesítések, valamint a hatóság elektronikus úton elküldött döntése vételének visszaigazolására köteles. Ha az ügyfél az elektronikus úton számára elküldött dokumentum átvételét öt napon belül nem igazolja vissza, akkor a hatóság postai úton továbbítja számára az iratot. A visszaigazolás kötelezettsége a kommunikáció mindkét szereplője részéről fennáll. A bekezdés az ügyfél kötelezettségét határozza meg. A levelező kliensek jelentős része képes arra, hogy a küldő kérésére automatikusan jelezze a küldemény vételét, illetve megnyitását, azonban ez a funkció egyes programokból hiányzik, másokban blokkolható. Ezért a törvényben kellett rögzíteni a címzett (ügyfél) felelősségi körében, felügyeletével történő visszaigazolás kötelezettségét. A hatóság is csak akkor tekintheti megérkezettnek az üzenetét, ha az ügyfél a vételt visszaigazolta. A központi rendszer esetében a dokumentum letöltése már indukálja a visszaigazolást. Amennyiben az ügyfél bármilyen okból öt napig nem nyitja meg a neki küldött elektronikus küldeményt, illetve nem reagál a hatóság üzenetére, függetlenül attól, hogy eredetileg elektronikus ügyintézést kért, papír alapon, postai úton is meg kell kísérelni a kapcsolat felvételét. Ezek után viszont már a hagyományos eljárás szabályai lépnek be. 162. § (1) Ha törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet nem tiltja a hatósági ügyek intézésének vagy egyes eljárási cselekményeknek elektronikus formában történő elvégzését, az elektronikus kapcsolatfelvétel megfelelő dokumentálásával elektronikus úton is történhet különösen: a) a kérelem, a fellebbezési kérelem, az újrafelvételi kérelem, a méltányossági kérelem és a jogszabályban előírt mellékleteik benyújtása, b) a jogsegély iránti kérelem és annak teljesítése, c) a hiánypótlási felhívás és a hiánypótlás, d) az eljárás irataiba való betekintés, e) az idézés, f) az igazolási kérelem előterjesztése, g) az ügyfél nyilatkozata, bejelentése, a hatósághoz intézett bármely beadványa, h) a bizonyítékok ügyfél elé tárásának határnapját tartalmazó felhívás, i) a felügyeleti szerv eljárásához szükséges iratok felterjesztésére szóló felhívás, j) az ügyfél tájékoztatására, értesítésére és felhívására vonatkozó egyéb hatósági közléseknek az ügyfél tudomására hozása, k) a döntés közlése.



Az (1) bekezdésben szereplő felsorolás példálódzó jellegű, elsődlegesen arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy mely eljárási cselekményeket lehet elektronikusan lebonyolítani. Természetesen itt is él az a szabály, hogy csak akkor van lehetőség az elektronikus kapcsolatfelvételre, ügyintézésre, ha az ügyfél erre a célra megadta elektronikus levélcímét (egyébként jogosulatlan adatkezelésről lenne szó). Fontos előírás, hogy törvény, kormányrendelet, illetve a feladatkörében önkormányzati rendelet ezek közül is kizárhat valamely eljárási cselekményt egy konkrét eljárástípusban, másik oldalról viszont a felsorolásban nem szereplő cselekmények is elvégezhetők elektronikusan (például ügyfél értesítése valamely eljárási cselekmény helyéről és idejéről, szakértő kirendelésére irányuló kérelem). Minden ilyen esetben alapkövetelmény a megfelelő dokumentáltság, azaz elektronikusan csak akkor tartható a kapcsolat, hogy a kapcsolat dokumentumainak változatlan megőrzésére is van eszközrendszer (időbélyegző, elektronikus aláírás, naplózási rendszer stb.). Nem elégséges egy sima elektronikus levélben kiküldött üzenet. Erre tehát mindazoknak a hatóságoknak fel kell készülniük, amelyek ügyfelekkel elektronikusan kapcsolatot tartanak. Itt is segítséget biztosít a központi rendszer értesítési tárhely szolgáltatása. (2) Törvény eltérő rendelkezése hiányában nem alkalmazható elektronikus út: a) a 20. § (6) bekezdése szerinti kérelem vonatkozásában, b) a 22. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti áttétel esetében, kivéve, ha a kérelem és az ügyben keletkezett valamennyi irat elektronikus formában is rendelkezésre áll, c) a nem elektronikus úton érkezett kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása és az eljárás megszüntetése tárgyában hozott végzés esetében, d) a hatósági szerződések vonatkozásában, e) a hatóság döntésének bírósági felülvizsgálatával kapcsolatos eljárásban, f) a végrehajtási eljárásra vonatkozó VIII. fejezet rendelkezései vonatkozásában, az elrendelt fizetési kötelezettség elektronikus úton való teljesíthetőségéről szóló tájékoztatás esetét kivéve. A (2) bekezdésben azok az eljárási cselekmények kerültek felsorolásra, amelyek esetében a törvényalkotók a jelenlegi felkészültségi szinten nem látnak lehetőséget az elektronikus ügyintézésre, illetve magának a feladatnak a jellege teszi kétségessé az elektronikus eljárás alkalmazhatóságát. A lista módosítása vagy e törvény módosításával, vagy konkrét eljárási cselekményre vonatkozóan az adott eljárást szabályozó törvényben lehetséges (feltételezéseink szerint ilyen lesz például a keresetindítás, bírósági felülvizsgálat kérésének lehetősége, amit páldául a Pp. módosítása tartalmazhat majd, ha a bíróságok felkészülnek az elektronikus beadványok fogadására). Ennek megfelelően jelenleg kizárt az elektronikus ügyintézés abban az esetben, ha a hatóság mulasztása miatt az ügyfélnek, illetve a közigazgatási hivatalnak, felügyeleti hatóságnak a bírósághoz kell fordulnia valamely intézkedés kikényszerítése érdekében, ha a hatóság hatáskör vagy illetékesség hiányában nem tud egy üggyel foglalkozni; a nem elektronikusan érkezett kérelem érdemi vizsgálat nélkül történő elutasítása (Ket. 30. §) esetén. A jelenlegi fejlettségi szinten nem látszik megvalósíthatónak az esetenként sokszereplős, bonyolult hatósági szerződések elektronikus megkötésének lehetővé tétele, hiszen itt az aláírások sorrendje más jelentőséget kapna. A bírósági felülvizsgálat kizárását a bíróságok ez irányú felkészültségének hiánya indokolja, de a megfogalmazásból következően, ha a fogadó oldali felkészültség létrejön, az ottani szabályok módosításával elhárul az akadály a közigazgatási eljárásban is. A végrehajtási eljárásban, amely jellemzően helyszíni (terepi) ügyintézést kíván, nem lehetne kellő biztonsággal, megbízhatósággal ellenőrizni az elektronikus dokumentumok hitelességét. Valószínűsíthető, hogy a technikai kultúra fejlődésével ezek a korlátozások mindinkább elenyésznek majd. (3) Törvény eltérő rendelkezése hiányában a) az ügyfél és az eljárásban részt vevő más személy nem kötelezhető arra, hogy eljárási cselekményeit elektronikus úton végezze, b) az ügyfelet az eljárás bármely szakaszában megilleti az a jog, hogy válasszon az ügyintézés hagyományos és elektronikus formája között, c) az ügyfél abban az esetben is kérheti, hogy a hatóság a döntését hagyományos úton kézbesítse, ha kérelmét elektronikus úton nyújtotta be, d) az ügyfél kérheti, hogy a hatóság a döntés tényéről csak elektronikus értesítést küldjön, és a hatóság a döntését a központi rendszerben biztosított biztonságos, csak az ügyfél számára hozzáférhető, ideiglenes tárolóhelyre továbbítsa. A (3) bekezdés négy fontos ügyféloldali garanciát rögzít: Az ügyfél, és az eljárásban résztvevő más személy csak törvénnyel kötelezhető arra, hogy valamely eljárási cselekményét elektronikusan végezze. Ez a szabály azonban értelemszerűen nem vonatkozik a hatóságra, hiszen a bekezdés az ügyfelek jogait rögzíti, tehát csak akkor nem köteles egy hatóság elektronikus ügyintézést biztosítani, ha törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet az adott eljárást kizárja az elektronikusan intézhető ügyek köréből. A belső eljárásokkal, ügymenettel a törvényi szabályozás nem foglalkozik. Az ügyfélnek - ha törvény az eljárási formát nem rögzítette - lehetősége van arra is, hogy az eljárás közben kérje az áttérést a hagyományos eljárásról az elektronikusra, illetve fordítva. Kérheti azt is, hogy elektronikusan benyújtott kérelmére a hatóság a döntését hagyományos úton küldje meg, hiszen előfordul, hogy más hatóság még nem képes fogadni az elektronikusan rendelkezésre álló, illetve benyújtott dokumentumot.



Az elektronikus levelezés sérülékenysége, nem kellő biztonsága miatt a törvény arra is lehetőséget biztosít az ügyfélnek, hogy a számára kritikus információt (és ennek megítélése az ügyfélre van bízva) ne a saját, nem kellően biztonságosnak ítélt elektronikus levélcímére kérje. Erre a célra a központi elektronikus szolgáltató rendszer biztosít biztonságos tárolóhelyet (leírása a http://www.magyarorszag.hu/segitseg/ugyfelkapu/szolgaltatasok3/jarulekbevallas/tarhely.html címen található), ahonnan az ügyfél védett csatornán, az ügyfélkapun át, magát azonosítva kérheti le a számára fontos dokumentumot. A tárolórendszernek figyelnie kell arra, hogy az ügyfél a Ket. 161. § (4) bekezdése szerinti határidőig lekérdezi-e az információt, ellenkező esetben figyelmeztetnie kell a hatóságot a postán történő megküldés szükségességére. A kiolvasás időpontjáról a rendszer üzenetet küld a dokumentumot kibocsátó hatóságnak, ami elhelyezhető az ügyiratban. (4) A hatóság döntését, a hatósági bizonyítványt, a hatósági igazolványt, a szakhatóság állásfoglalását - ha azt elektronikus úton kézbesítik - minősített elektronikus aláírással ellátott elektronikus dokumentumba kell foglalni. Az elektronikus dokumentum esetében jogszabály időbélyegző alkalmazását írhatja elő. Az ügyfél oldalán a törvény általánosan fokozott biztonságú elektronikus aláírás használatát írja elő. A hatóság számára viszont az általa kibocsátott döntés, hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány, szakhatósági állásfoglalás esetén a minősített elektronikus aláírás alkalmazását írja elő. Ez nem kis feladatot jelent a hatóságok számára, de nem is megoldhatatlan, és nem is elviselhetetlen költségű, hiszen ehhez csak a kiadmányozási joggal rendelkezőket kell ellátni elektronikus aláírással, illetve az ennek kezeléséhez szükséges infrastruktúrával (biztonságos kártyaolvasó, aláírószoftver). A hatósági elektronikus aláírásokra vonatkozó speciális követelményeket az R2. 8- 10. §-ai tartalmazzák. A kiadmányozási joggal rendelkezők csak a köztisztviselői állomány egy kisebb részét képezik. Ugyanakkor fel kell készíteni az iratkezelési rendszereket is az elektronikus dokumentumok mozgásának követésére. A törvény szövege első olvasásra az elektronikus kézbesítéshez köti a minősített elektronikus aláírás alkalmazásának szükségességét, ténylegesen azonban az elektronikus kézbesíthetőséghez (az eredeti, hiteles dokumentum elektronikus voltához) kapcsolódik. Az ügyfél ugyanis személyesen is megjelenhet a hatóságnál és mágneslemezen vagy CD-n is átveheti az elektronikus dokumentumot. Egy kizárólag elektronikusan létező dokumentumot is lehet az ügyfél kérésére bármilyen adathordozón postán kézbesíteni, de ezekben az esetben is elengedhetetlen az elektronikus aláírás ahhoz, hogy a hatóság által kibocsátott dokumentum hiteles legyen. A hatóságnak olyan elektronikus dokumentumot kell kibocsátania, amelyről a címzett egyetlen ellenőrzéssel eldöntheti, hogy az érvényes, illetve az időbélyegzőben szereplő időpontban már létezett. Az ehhez szükséges szolgáltatás a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül biztosítható a teljes közigazgatás számára. (5) A hatóság elektronikus levelezés útján csak azzal az ügyféllel tarthat kapcsolatot, aki e célból a hatóságnak az elektronikus levélcímét átadta, amelynek érvényességéért az ügyfél felelős. Az ügyfél elektronikus elérhetőségi adatait (elektronikus levélcím, telefonszám, mobil-telefonszám, faxszám stb.) a közigazgatási szerv az adat visszavonásáig vagy megszűnéséig kezelheti, más szervnek vagy személynek csak törvény rendelkezése szerint vagy az ügyfél engedélyével adhatja át. Garanciális szabály, hogy a hatóság csak azzal az ügyféllel tarthat fenn elektronikus levelezés útján kapcsolatot, aki erre a célra megadta elektronikus levélcímét. Tehát az elektronikus levélcím más, nyilvános forrásból történő megszerzése esetén sem áll fenn az említett módon való kapcsolattartás lehetősége (mint például a telefonnál). Az ügyfél elektronikus levélcíme, telefonszáma, mobiltelefonszáma, faxszáma olyan személyes adat, amelyet a hatóság csak az ügyféltől kérhet meg és annak engedélyével kezelhet. (Az az ügyfél kockázata, ha a hatóság kapcsolati információk hiányában csak a személyiadat- és lakcímnyilvántartáson keresztül tudja elérni.) Az ügyfél felelős a megadott adatok helyességéért. Ha hibás címet vagy telefonszámot ad meg, és emiatt nem tudják vele a kapcsolatot felvenni, a hatóság mentesül az ezzel kapcsolatos felelősség alól. Természetesen a telefonszám rendelkezésre bocsátásának minősül a telefonkönyvben való közzététel is. A törvény rögzíti, hogy ezek az adatok a hozzájárulás visszavonásáig, illetve az adat megszűnéséig kezelhetők. Garanciális szabály, hogy a hatóság más szervnek ezeket az adatokat csak törvény rendelkezése alapján, vagy az ügyfél engedélyével adhatja át. (6) Az elektronikus ügyiratba történő betekintés az általános betekintési szabályok megtartásával és a betekintés dokumentálásával történhet. Kialakult gyakorlat hiányában, a törvényben volt szükség az elektronikus ügyiratba való betekintési jog feltételeinek szabályozására. Ezek az alapelvekben nem térnek el a hagyományos iratbetekintéstől. Alapvető formája a képernyőn való megtekintés, de amennyiben az iratcsomóban szerepel kinyomtatott példány, annak az irodában, illetve iratkezelő, -tároló helyiségben történő rendelkezésre bocsátásával is lehet teljesíteni az igényt. Amennyiben kétség merül fel a kinyomtatott másolat azonossága vonatkozásában, az elektronikusan aláírt példány a hiteles. Az általános szabályoknak megfelelően az iratborítón vagy az iktatórendszerben jelezni kell a betekintés idejét és a betekintő személyét (ha semmi nincs írásban, egy külön hiteles elektronikus dokumentumban, illetve ha ilyen van, a hiteles naplóban). A szolványos naplózás erre önmagában nem elégséges, hiszen a betekintő személye így nem azonosítható, csak az a személy, aki a dokumentumot rendelkezésre bocsátotta. (7) A hatóság az eljárás során keletkezett elektronikus dokumentumról a másolat készítésére jogosult személy kérésére, a jogosult választása szerint, hitelesített elektronikus, illetve hagyományos, papír alapú másolatot ad ki.



A hatóság elektronikus dokumentumról két módon készíthet hiteles másolatot (ez a szabály kizárólag a hatóságokra érvényes, az elektronikus dokumentumról hiteles nyomtatott másolat készítésének általános megoldására még nem született szabályozás). Egyrészt az eredeti, elektronikus aláírással ellátott dokumentum digitális másolatának elkészítésével és valamilyen elektronikus adathordozón való átadásával, esetleg elküldésével, másrészt az eredeti elektronikus dokumentum kinyomtatásával és azon a hagyományos iratkezelési szabályoknak megfelelő hitelesítő záradék elhelyezésével. Az ügyfél jogosult arról dönteni, hogy milyen formában kéri a másolatot. Természetesen figyelembe kell venni azt a szabályt, hogy egy hitelesített (elektronikusan aláírt) elektronikus dokumentum kinyomtatva már nem tekinthető önmagában hitelesnek. (8) Jogszabály egyes eljárási cselekmények elektronikus úton való elvégzéséhez elektronikus űrlapot rendszeresíthet. A bekezdés - mely lényegét tekintve megegyezik a Ket. 34. § (3) bekezdésével - kettős meghatározottságot jelent. Felhatalmazást ad arra, hogy jogszabályban meghatározott eljárási cselekményekhez elektronikus űrlapot (azaz képernyőn megjelenő elektronikus kérdőívet, formanyomtatványt) lehessen rendszeresíteni. Úgy is lehet azonban értelmezni, hogy elektronikus űrlapot csak jogszabállyal lehet rendszeresíteni. Ezt nem ajánljuk, mert a közigazgatás komoly működési zavarához vezetne. A hagyományos formanyomtatványok jelentős része sincs jogszabályban rögzítve. Elengedhetetlen ugyanakkor az űrlapok és űrlapkitöltő programok egységesítése. A központi rendszer fejlesztése erre is megoldást kínál, amikor az adóbevallás-kitöltő programot általános űrlapkezelővé fejleszttettük tovább, és elkészült hozzá az űrlap-tervező is, amely valamennyi közigazgatási szerv számára rendelkezésre áll, csak a tényleges tervezői munkát kell elvégezni. A kérdéssel kapcsolatban az R1. 38. §-a tartalmaz fontos gyakorlati követelményeket. (9) Törvényben meghatározott esetben, illetve az ügyfél hozzájárulásával sor kerülhet informatikai eszközzel végzett automatizált egyedi döntésre is. Az elektronikus ügyintézés továbbfejlesztése során - elsődlegesen közhiteles vagy helyi hiteles nyilvántartásokból hatósági bizonyítványok, hiteles tanúsítványok kiállítása várhatóan teljeskörűen automatizálható (például nemleges adó-, vámigazolás kiadása, cégkivonat, telekkönyvi kivonat, erkölcsi bizonyítvány stb.). Jelenleg e téren a legkomolyabb akadályt az elektronikus aláírások használati jogával kapcsolatos le nem zárt jogértelmezési vita jelenti. Mivel azonban az automatizált döntési eljárás az általánosnál szigorúbb garanciális feltételeket kíván, a (9) bekezdés szerint csak törvényi felhatalmazással, illetve az ügyfél kifejezett hozzájárulásával kerülhet sor ilyen eljárások alkalmazására. Természetesen hozzájárulásnak kell tekinteni azt is, ha valaki egy ilyen eljárást kiválaszt, ha az űrlapon egyértelműen feltüntetésre került, hogy ez az eljárás automatizált egyedi döntéssel működik. Néhány kiegészítő szabályt tartalmaz erre vonatkozóan az R1. 34. §-a. Üzemzavar 163. § (1) A hatóság és az ügyfél folyamatban levő elektronikus kapcsolattartása során a hatóság ellenőrzése alatt álló informatikai rendszerben bekövetkező a) átmeneti üzemzavar esetén a hatóság az ügyfelet elektronikus levélben - az üzemzavar kezdő és megszűnési időpontjának megjelölésével - az üzemzavar elhárítását követő huszonnégy órán belül tájékoztatja az üzemzavar tényéről, b) tartós - legalább öt napon át tartó - üzemzavar esetén a hatóság legkésőbb az üzemzavar ötödik napját követő első munkanapon az ügyfelet az üzemzavar tényéről és kezdő időpontjáról könyvelt postai küldeményben értesíti és tájékoztatja arról, hogy az ügyintézésre a hagyományos (írásbeli) eljárási módot lehet alkalmazni. Az elektronikus kapcsolattartás rendszerében, mivel harmadik fél nem minden esetben szerez tudomást egy üzemzavarról a jóhiszemű joggyakorlás követelménye különösen nagy fontosságú. Mind az ügyfél, mind a hatóság részéről biztosítani kell ezen okból a mentesülés lehetőségét, azonban ezekkel a jogokkal nem szabad visszaélésszerűen élni, hiszen itt a bizonyítás speciális felkészültséget igényel, ami az ügy érdeméhez képest az esetek jelentős részében aránytalan költséggel járna. A károk mérséklése érdekében mindkét félnek önmérsékletet kell tanúsítania, fel kell tételeznie a kölcsönös tisztességet. A törvény csak a legalapvetőbb eseteket képes szabályozni, az elérhetetlenség egyéb eseteiben egyszerűen vissza kell térni a hagyományos ügyintézésre, ami persze komoly kényelmetlenségeket jelent. Éppen ezért különös felelőssége van a közigazgatási informatikai rendszereket építőknek, hogy minél nagyobb megbízhatóságú, minél inkább bolondbiztos rendszereket hozzanak létre. Az R1. 33. §-a ugyanakkor a panaszok kezelésének rendjét is meghatározza. A törvény megalkotásakor még nem volt olyan elgondolás, amely határidős ügyek (bevallások, jelentkezések) intézésében tette volna kizárólagossá az elektronikus ügyintézést, így a szabályozás bizonyos szempontból féloldalas, csak a konkrétan már elindított ügyek vonatkozásában ad megoldást. Az (1) bekezdésben foglalt szabályozás megkülönbözteti az átmeneti és a tartós (öt napon túl terjedő) üzemzavart. A határvonal meghúzásának oka az az ötnapos szabály [Ket. 161. § (4) bek.], mely szerint, ha ennyi idő alatt nem kerül visszaigazolásra egy üzenet, akkor azt postai úton kell továbbítani. Előre láthatóan öt napnál hosszabb üzemzavar esetén (például egy kisebb szervezetnél a feladatot ellátó szerver tönkremenetele, az adatbázis pótolhatatlan sérülése) vissza kell térni a hagyományos ügyintézésre, és erről minden, az adott szervezettel elektronikus ügyintézésben éppen részt vevő ügyfelet könyvelt (ajánlott) levélben tájékoztatni kell. Bízzunk benne, hogy ez a szabály inkább elméleti lehetőség lesz, mint gyakorlat. Ha a hiba elhárítása nem tartott ilyen hosszú ideig, akkor elegendő a hiba kijavítása után - huszonnégy órán belül értesíteni elektronikus levélben valamennyi, az adott időpontban a fogadó szervezettel éppen nyitott (folyamatban levő) elektronikus ügyintézésben részt vevő ügyfelet a hiba kezdő és végpontjáról, hogy az esetleg a hiba időtartama alatt küldött leveleiket ismételjék meg.



Az átmeneti hiba időtartama, illetve a tartós hiba esetén az értesítésig terjedő időtartam a határidők számításánál figyelmen kívül hagyandó. Látni kell azonban, hogy nem tudjuk kezelni azon személyek bosszúságát, elégedetlenségét, akik ez idő alatt akarták ügy indítását elektronikusan kezdeményezni. A központi rendszeren az üzemzavarok kezdő- és végpontjai a nyitólapon megtalálhatók. (2) Ha a hatóság informatikai rendszerének tartós vagy átmeneti meghibásodása, illetve egyéb technikai ok miatt nem volt képes elektronikus dokumentumot fogadni, a hatóság az erről szóló tájékoztatással egyidejűleg az ügyfelet a szükséges eljárási cselekmény megismétlésére hívja fel. Ha az üzemzavar időtartama alatt az ügyfélnek kapcsolati vagy más eljárási kötelezettsége lett volna, a zavar megszűnése után (függetlenül attól, hogy az ügyfél megpróbálta-e teljesíteni azt, hiszen erre vonatkozó információ nincs), a hatóságnak közzé kell tennie elektronikusan a hibáról szóló tájékoztatást. Bár a Ket. jelenleg ilyen részletszabályt nem tartalmaz, célszerű, ha egy határnapon bekövetkezett hosszabb üzemzavar esetén a határidőt egy teljes munkanappal tolják odébb (ilyen szabályt az APEH alkalmaz jelenleg is). (3) Az átmeneti üzemzavar időtartamát, illetve a tartós üzemzavar esetén az üzemzavar kezdő időpontjától az értesítésnek az ügyfél részére történő kézbesítéséig tartó időszakot a határidők számítása szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. A tartós üzemzavar elhárítása után ennek tényéről az ügyfelet a hatóság elektronikus úton értesíti. A bekezdés szabályozza, hogy amennyiben az ügyfél az üzemzavar miatt kicsúszna valamilyen eljárási határidőből, átmeneti hiba esetén a teljes időtartamot, tartós hiba esetén az értesítés kézhezvételéig terjedő időtartamot figyelmen kívül kell hagyni a határidő számításánál. (Értelemszerűen ez azokra az esetekre vonatkozik, ahol a határidő a hiba időszakára esett.) A hatóságra vonatkozóan nem ezt a szabályt kell alkalmazni, hanem az eljárás meghosszabbítására vonatkozó, a Ket. 33. § (7) bekezdésében foglalt szabályok szerinti intézkedésnek van csak helye. A helyzet egyértelműsítése érdekében mindazokat, akik levélben tájékoztatást kaptak a tartós üzemzavarról, annak megszűnte után, immár elektronikusan - célszerűen elektronikus levélben -tájékoztatni kell az üzemzavar megszűnéséről. (4) Amennyiben az ügyfél az elektronikus kapcsolattartáshoz az általa igénybe vett, nem saját ellenőrzése alatt álló informatikai rendszer üzemzavara miatt eljárási határnapot, határidőt mulaszt, úgy a 66. § szerinti igazolási kérelem benyújtásának van helye. Mivel az elektronikus hírközlő hálózatok jellemzően nem az ügyfelek kezelésében vannak, és így karbantartásukért, üzemzavaraikért az ügyfelek nem tartozhatnak felelősséggel, a törvény lehetővé teszi az igazolási eljárást a Ket. 66. § szabályai szerint. Ez célszerűen azt jelenti, amennyiben az ügyfél a szolgáltatótól kapott igazolással tanúsítani tudja, hogy a határidő teljesülésének időszakában az elektronikus hírközlő hálózat rajta kívül álló okból nem működött, és amint lehetősége volt rá, a mulasztását a törvényes határidőn belül pótolta, a határidőt megtartottnak kell tekinteni. A központi rendszer a Hírközlési Főügyelettől megkapja az egyes internetszolgáltatók üzemzavarairól szóló információkat. Elektronikus tájékoztató szolgáltatás 164. § (1) A 12. § (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott hatóság a központi rendszeren és az internetes honlapján a hatáskörébe tartozó ügy intézéséről elektronikus tájékoztatót tesz közzé, amely magában foglalja a) a hatóság megnevezését, hatáskörét, illetékességét, postai és elektronikus címét, telefon- és telefaxszámát, b) az egyes hatósági ügyek intézésére a szervezeten belül illetékes ügyintézők megnevezését, az ügyfélfogadási rendet, illetőleg c) az ügyek intézését segítő útmutatókat, a hatályos jogszabályokon alapuló ügymenetre (ügyintézési folyamat leírására) vonatkozó tájékoztatást és az ügyintézéshez használt formanyomtatványok letölthetővé tételét. Egy államigazgatási szerv, függetlenül attól, hogy konkrét elektronikus ügyintézést végez-e, az itt meghatározott adatokat köteles minimumként honlapján feltüntetni. Ebből az előírásból következik az is, hogy minden államigazgatási szerv köteles a Ket. hatálybalépésétől kezdve honlappal rendelkezni. Természetesen ez nem jelenti az önálló webszerver (saját informatikai háttér) kialakításának kötelezettségét, azt valamely más hatósággal, a hatóság más területi egységével vagy egyéb módon társulva is megvalósíthatja. Köteles ugyanakkor az interneten keresztül elérhetővé és letölthetővé tenni valamennyi, az ügyintézéshez szükséges nyomtatványát is. A tájékoztatási kötelezettség mind a jogszabály által rendszeresített, mind pedig az ügyintézés megkönnyítése, meggyorsítása érdekében házilagosan összeállított nyomtatványokra kiterjed, az utóbbiaknál annak megjelölésével, hogy használatuk nem kötelező. A legfontosabb követelmény, hogy mind az elérhetőségre, mind az adott hatóság által intézett minden egyes ügyre vonatkozóan naprakész adatok szerepeljenek a honlapon. Ennek az ellenőrzési rendszerét a kormányzati ügyféltájékoztató központ (189-es kék szám), és a kormányzati portál fóruma látja el, ott lehet bejelenteni, ha valaki nem naprakész információval találkozik egy honlapon, mivel a nem naprakész honlapok rontják a közigazgatás hitelét, és rabolják az ügyfelek idejét. (2) Az interaktív tájékoztatási szolgáltatást, illetve elektronikus közigazgatási ügyintézést nyújtó szervezet az (1) bekezdésben foglaltakon túlmenően tájékoztatást ad: a) az ügyintézés során alkalmazott hatályos jogszabályokról, b) az ügyintézés jogszabályban meghatározott határidejéről, c) az ügyek intézése során elektronikus úton végezhető cselekményekről, így különösen a központi rendszer igénybevételének feltételeiről, az eljárás megindításához szükséges kérelem (beadvány) elérhetőségéről, kitöltésének módjáról, továbbításáról, d) az egyes eljárási cselekményekhez kapcsolódó, az ügyfelet megillető jogokról, az ügyfelet terhelő kötelezettségekről, e) az adatkezelésről és az ügyfelet megillető adatvédelmi jogokról, f) az eljárási illetékről vagy igazgatási szolgáltatási díjról és lerovásának, befizetésének módjáról,



g) az elektronikus ügyintézési cselekmények végzéséhez az elektronikus aláírással nem rendelkező ügyfél számára szükséges egyedi azonosító használatáról, illetőleg az egyedi azonosítóhoz jutás módjáról való információkat, h) az elektronikus ügyintézés technikai szabályairól szóló tájékoztatást. Az elektronikus ügyintézést (is) végző szervek lényegesen részletesebb tájékoztatást kötelesek biztosítani az (1) bekezdésben meghatározottakon túl. Ezekről a követelményekről, illetve a teljesítés lehetséges módjairól részletesebb tájékoztatással szolgál a KIETB 19. sz. ajánlása, mely elérhető a http://www.meh.hu/szervezet/hivatalok/ekk/kietb/ajanlasok/19_20060228.html címen. (3) A (2) bekezdés szerinti szolgáltatás keretében hivatalosan közzétett nyomtatványon, elektronikus űrlapon érkező kérelmet és beadványt, ha annak kitöltése a jogszabályban meghatározott követelményeknek megfelel, a közigazgatási szerv köteles a) a hatósági ügyintézés hagyományos módozatai esetén kinyomtatott formában, b) elektronikus közigazgatási szolgáltatás nyújtása esetén elektronikus formában elfogadni. Az elektronikus szolgáltatást nyújtó hatóságoknak úgy kell felépíteniük honlapjukat, hogy akár a hagyományos ügyintézéshez, akár a közvetlen elektronikus ügyintézéshez annak formájától függetlenül tudjanak segítséget nyújtani. A honlapon megjelenő űrlapok felhasználhatóságát biztosítani ebben az esetben már kötelező, és itt kivételre sincs lehetőség. Természetesen a megfelelő (hiánytalan és pontos) kitöltés követelménye az ügyintézés módjától független. (4) A (2) bekezdés szerinti szolgáltatások csak abban az esetben nyújthatók, ha a hatóság biztosítja, hogy a közzétett információk hitelesek, pontosak, naprakészek és az interneten keresztül folyamatosan hozzáférhetők legyenek. Az elektronikus információszolgáltatással szemben (éppen úgy, mint bármely más tájékoztatási formánál) alapvető követelmény a naprakészség. A jelenlegi tapasztalatok ebben a kérdésben egyértelműen nem jók, ezen a téren a közigazgatásnak még igen sokat kell tennie. Biztosítani kell, hogy legkésőbb a jogszabályváltozás napján minden közigazgatási honlapon az aktuális szabály jelenjen meg. A jogszabály ugyan a szolgáltatásnyújtás feltételeként írja elő ezeket a tevékenységeket, de mivel a szolgáltatástól való eltiltás elsődlegesen az ügyfeleket érintené negatívan, ennek valószínűsége csekély. Viszont a fegyelmi felelősséget egy ilyen mulasztás meglapozhatja. Ugyanígy fontos az is, hogy a honlapok folyamatosan elérhetően legyenek, ne váljanak elérhetetlenné akár külső támadás, akár karbantartási hiányosság miatt. (5) A 12. § (3) bekezdésének b)-d) pontjaiban meghatározott hatóságok az elektronikus tájékoztató szolgáltatás önkéntes vagy törvény által kötelezővé tett nyújtása esetén az (1)-(4) bekezdés rendelkezései szerint járnak el. A helyi önkormányzat képviselő-testülete (illetve átruházott jogkörben annak szervei), a jegyző, körjegyző, hatósági igazgatási társulás, a közigazgatási feladatokat ellátó köztestület és más szervezet szintén biztosíthat tájékoztató szolgáltatást. Amennyiben azonban ilyet biztosít (akár önként vállalva, akár törvény által kötelezve) be kell tartania az államigazgatási szervekre e szakaszban meghatározott szabályokat. Itt tehát a döntés felelőssége még nagyobb, csak teljes értékű megoldással, szolgáltatással szabad az ügyfelek elé kiállni. 165. § (1) A hatóság az ügyfelek személyes megjelenéséhez kötött hatósági ügyek intézését elektronikus úton történő előzetes időpontfoglalással teheti lehetővé. (2) Az ügyfél a kérelmének benyújtásával egyidejűleg az elektronikus úton elérhető ügyintézői naptárban megjelölheti, hogy melyik időpontban kíván a hatóságnál ügyintézés céljából megjelenni. (3) Az ügyfél az időpontfoglalásban meghatározott időpont előtt legkésőbb három órával, a hatóság legkésőbb egy munkanappal korábban az időpont módosítását kezdeményezheti. A közigazgatási hatékonyságnövelés fontos lehetősége az időpontfoglalás biztosítása. Ez elsődlegesen azokra az ügyekre vonatkozik, amelyeket még nem lehet teljesen elektronizálni, illetve a megoldás érdekében az ügyintézővel személyes eszmecserére van szükség. A feladat megoldása szervezési előkészítést, fegyelmezettebb, tervszerűbb munkavégzést kíván, azonban komolyan javíthatja a hatékonyságot és az intézmény megítélését egyaránt. Ilyen rendszer az okmányirodák túlnyomó többségében már működik. A megoldás hitelét veszélyezteti, ha nem az igényekhez igazodó ügyintézői kapacitást biztosítanak, és így személyesen gyorsabban lehet időpontot foglalni, mint elektronikusan. Sajnos előfordul az is, hogy ügyefelek (különösen vállalkozások) előzetesen indokolatlanul foglalnak le időpontokat, és ezzel mások ügyintézését lehetetlenítik. Ezért a továbbfejlesztés során az időpontfoglalást valószínűleg konkrét ügyhöz kell majd kötni. Az ügyfél a kérelem tárgyának megjelölésével vagy a döntéshez szükséges információk rendelkezésre bocsátásával egyidejűleg az interneten keresztül hozzáférést kaphat az ügyintéző időbeosztásához, és a számára megfelelő szabad időpontot lefoglalhatja. Fontos, hogy a lefoglalható időegységek hossza megfeleljen az átlagos ügyintézési időnek, egyébként a foglalás csak az elégedetlenség forrása lesz. Célszerű éppen ezért tájékoztatást adni az ügyfélfogadás várható időtartamáról is, ami természetesen nem jelent garanciát, de jó előkészítés esetén beválik. Mint minden időponthoz kötött eseménynél a legkülönbözőbb okok miatt szükség lehet az eredetileg kijelölt időpont módosítására. A határidők eltérő volta az eltérő helyzet miatt elengedhetetlen. Az ügyféltől nem várható el, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje elektronikus postáját, és a hivatalban a helyettesítés sem megoldhatatlan, így egy nappal előre tudnia kell az ügyfélfogadás meghiúsulásáról. Az ügyintéző esetében a három órát ítéltek elfogadhatónak a törvényalkotók, hiszen az így felszabaduló időben vagy a más feladattal foglalkozhat, vagy az esetleg felhalmozódott csúszást tudja korrigálni.



Az elektronikus ügyintézéssel és az elektronikus tájékoztató szolgáltatással szemben támasztott követelmények 166. § (1) A hatóság az eljárása során - a biztonságos és átlátható ügyintézés érdekében - az elektronikus ügyintézés informatikai támogatásával gondoskodik az ügyfél által elektronikus úton előterjesztett és a hatóság által készített dokumentumok biztonságos kezeléséről. Ennek érdekében a) az ügyintézés hatáskörébe eső folyamatában biztosítja az elektronikus ügyirat sértetlenségét, megváltoztathatatlanságát, b) az ügyfél számára olyan informatikai megoldások igénybevételét biztosítja, melyek a hatósággal való, az ügyfél számára az elektronikus hatósági ügyintézéshez biztosított levélcíméről kezdeményezett, vagy e levélcímre irányuló kommunikációt, az ügyintézéssel összefüggő adatai megőrzését és az ügyfél számára az általa megismerhető adatokhoz való hozzáférést, illetőleg a hatósággal való elektronikus kapcsolattartás biztonságosságát teszik lehetővé, c) biztosítja az ügyiratba való betekintést, arról hiteles másolat készítését, az ügyirat visszakereshetőségét és jogszabályban meghatározott formában és ideig történő megőrzését. Az elektronikus ügyintézés egyik legkritikusabb kérdése a hitelesség és megbízhatóság. Olyan ügyintézést követel meg, amelyben folyamatosan nyomon követhető mind az ügyfél, mind a hivatal részéről az ügyirat útja, rendelkezésre állnak a biztonságos és torzításmentes kommunikációs csatornák. Az elektronikus ügyirat sértetlenségét és megváltoztathatatlanságát több technikai megoldással is elő lehet segíteni. Így például a több független példányban való tárolással, csak írható másolatok készítésével és elkülönített tárolásával, a tároló rendszerek megbízhatóságának javításával, a hozzáférés szigorú naplózásával. A dokumentumok megváltoztathatatlansága megfelelően biztosítható nyilvános kulcsú infrastruktúrával is. Mindezen megoldások jelentős ráfordítást és komoly szervezőmunkát igényelnek, éppen ezért nagy figyelmet kell fordítani a munka szervezettségének biztosítására és hatékonyságára, egyébként az elektronikus ügyintézés költségei könnyen meghaladhatják a hagyományost, ami hosszú időre hiteltelenné tenné a technológia fejlesztését. Az ügyfelekkel folytatott elektronikus kommunikáció megbízhatóságához és zártságához a hatóságnak is komoly érdeke fűződik, ezt különböző, védett kapcsolati módok, kiegészítő biztonsági eljárások, valamint a biztonságot javító programok rendelkezésre bocsátásával is elősegítheti. Alkalmazásra kerülhetnek például különböző titkosítási megoldások, védett levelező programok, védett web-helyek és titkosított csatornák, tömörítő programok, vírus- és kémprogram-szűrők, az ajánlott formátumokhoz tartozó megjelenítők. A központi elektronikus szolgáltató rendszer jelenleg is biztosít már ilyen szolgáltatásokat és ezek valamennyi, a központi rendszerhez csatlakozó hatóság számára külön térítés nélkül rendelkezésre állnak, csak a kapcsolódás feltételeit kell megteremteni, illetve ha speciális igények vannak, a ráfejlesztést elvégeztetni. A hatóságok működésének megbízhatósága szempontjából az alapvető értékelési tényező az érdemi szakmai munkán túlmenően az, hogy mennyire áttekinthető az ügykezelésük, iratkezelésük. Éppen ezért a hatóságoknak minden esetben biztosítaniuk kell tudni az ügyiratok visszakereshetőségét, illetve a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvényben, a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésének általános követelményeiről szóló 335/2005. (XII. 29.) Korm. rendeletben, és az ezek alapján a Magyar Országos Levéltár jóváhagyásával kialakított iratkezelési szabályzatban rögzített határidőkig az egyes irattípusok megőrzését. Önkormányzatok esetében a helyi önkormányzatok egységes irattári tervének kiadásáról szóló 12/2006. (XII. 18.) ÖTM rendelet tartalmazza az eljárási kereteket. Az elektronikus dokumentumokról való másolatkészítésről és az elektronikus iratanyagba való betekintésről az R1. 162. §-a tartalmazza a részletes szabályokat. A technikai szabályokat az R1. V. Fejezete (24- 27. §) tartalmazza. (2) Törvény az (1) bekezdés b) pontja szerinti informatikai megoldásoknak az elektronikus ügyintézés során való kötelező alkalmazását írhatja elő. A kezelt információk természete bizonyos ügyintézésekben az ügyfelek számára is szükségessé teheti biztonsági alkalmazások igénybevételét. Ezt azonban az ügyfelek részére csak törvényben lehet kötelezővé tenni. Ilyen rendelkezést jelenleg már több jogszabály tartalmaz, amely vagy elektronikus aláírás alkalmazását teszi kötelezővé, vagy például az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény, amely egy egész programcsomag alkalmazását írja elő a vállalkozások számára. (3) Az ügyfél az ügyintézés folyamán kérheti, hogy a hatóság küldje meg részére elektronikusan az általa elektronikusan beküldött információkat, és eltérés esetén a megküldéstől számított három napon belül kérheti annak korrekcióját. Az elektronikus kommunikáció során nem nulla annak a valószínűsége, hogy nem pontosan ugyanaz az információ érkezik meg a címzetthez, mint amit a feladója elküldött (például kódtáblák eltérése, egyes programok különböző verzióinak inkompatibilitása vagy hackertámadás stb.) Éppen ezért lehetővé kell tenni, hogy az ügyfél kérje, küldjék vissza a hatósághoz megérkezett üzenetét és három napon belül jogosult annak korrekcióját kérni. Ez a helyzet is mutatja, mennyivel megbízhatóbb, problémamentesebb kommunikációt tesz lehetővé a nyilvános kulcsú infrastruktúra. Ott az ilyen probléma azonnal detektálható, és kérhető az ismételt megküldés. A központi rendszer jelenleg is ezt a modellt használja. A problémakör részleteit az R1. 11. §-a tartalmazza. Érdekes kérdés, hogy ez a lehetőség mennyiben vezethet visszaélésre, hiszen olyankor is eltérésre hivatkozhat az ügyfél, ha ilyen eredetileg nem is volt. 167. § (1) A hatóság az elektronikus ügyintézés, illetve szolgáltatás teljesítéséhez csak olyan informatikai rendszert vehet igénybe, amely biztosítja a hatóságok egymás közötti, valamint az ügyfelekkel való biztonságos kapcsolatát, az adatvédelmi szabályoknak megfelelő adatkezelést és a hiteles dokumentumcserét, továbbá az elektronikus iratoknak a jogszabályban meghatározott formában és a levéltári szabályokban meghatározott ideig történő archiválását, továbbá alkalmas más, az említett célt szolgáló informatikai rendszerekkel történő együttműködésre.



(2) Az (1) bekezdés szerinti követelményrendszer magában foglalja: a) a szolgáltatások nyújtásához igénybe vett informatikai eszközökkel, alkalmazásokkal, számítógépes programokkal, b) az ügyfelek számára szükséges tájékoztatásokkal és azok hozzáférhetővé tételével, c) az egyes szolgáltatások együttes működtetésének biztosíthatóságával, d) az elektronikus úton benyújtott kérelemhez rendelt elektronikus érkeztető szám képzésével kapcsolatos előírásokat. Az egyes biztonsági intézkedéseken túlmentően a hatóságok teljes informatikai rendszerére vonatkozó követelményeket is meghatározza a Ket. Természetesen ez a meghatározás csak a legalapvetőbb követelményeket rögzíti, amelyek részletezése különböző szakmai, normatív jellegű dokumentumokban történhet meg. A részletesebb szabályokat kormányzati informatikai ajánlásokban (például KIETB 08, 12.), biztonsági szabványokban (például MSZ ISO/IEC 17799:2002; ISO 27001; MSZ ISO 15408 Common Criteria) történik. A kérdéskör legfontosabb részletszabályait a Ket. 174. § (1) bekezdés e) pontja alapján kiadott, az elektronikus ügyintézést lehetővé tevő informatikai rendszerek biztonságáról, együttműködési képességéről és egységes használatáról szóló 195/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R3.) 3-26. §-ai tartalmazzák. Az együttműködési képesség alapjait ugyanezen rendelet 27-30. §-ai foglalják össze, illetve a Magyar E-Közigazgatási Interoperabilitási Keretrendszer (MEKIK) (http://www.itktb.hu/engine.aspx?page=showcontent&content=mekik) rögzíti. Az archiválással és iratkezeléssel kapcsolatos követelmények pedig a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésének általános követelményeiről szóló 335/2005. (XII. 29.) Korm. rendeletben, illetve a közfeladatot ellátó szerveknél alkalmazható iratkezelési szoftverekkel szemben támasztott követelményekről szóló 24/2006. (IV. 29.) BM-IHM-NKÖM együttes rendeletben rögzítették Az elektronikus úton benyújtott kérelemhez az azonosítószámok képzésére vonatkozóan az R1. melléklete tartalmaz előírásokat. Más elektronikus eszközök igénybevételével kapcsolatos szabályok 168. § (1) Az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélő útján szóban, továbbá telefax útján, illetve ha jogszabály így rendelkezik, szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján írásban is tarthatja a kapcsolatot. A törvény csak a legalapvetőbb, elektronikus kapcsolattartási formákat, illetve a velük kapcsolatos garanciális szabályokat rögzíti. Szóbeli kapcsolathoz a telefont (természetesen mind a vezetékest, mind a mobilt), írásbeli kapcsolathoz a telefaxot. Felhívjuk a figyelmet, hogy a polgári jogban fax használata már teljes értékű írásbeliségnek minősül, mivel a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 2004. évi CXIX. törvény szerint az 1960. évi 11. törvényerejű rendelet 38. § (2) bekezdése az alábbiak szerint módosult: (2) Ha jogszabály a szerződés érvényességéhez írásbeli alakot rendel, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában írásbeli alakban létrejött szerződésnek kell tekinteni a levélváltás, a táviratváltás, valamint a távgépírón és telefax útján történt üzenetváltás, továbbá a külön törvényben meghatározott maradandó eszközzel tett nyilatkozatváltás - így különösen fokozott biztonságú elektronikus aláírással aláírt okirat - útján létrejött megegyezést. Nem tartozik ebbe a körbe a szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás (SMS Short Message Service), amely csak külön jogszabályi felhatalmazás mellett alkalmas a közigazgatási hatósági eljárásokban való alkalmazásra. Jelenleg még ilyen jogszabály nincs, de önkormányzati alkalmazásokban már sikeresen alkalmazzák (például Hajdúszoboszlón, Budaörsön). (2) Ha az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélőn veszi fel a kapcsolatot, az ügyfél azonosíthatósága érdekében a hatóság az ügyféltől a természetes személyazonosító adatait és az eljáró hatóság által törvény alapján kezelhető azonosítóját kérheti. (3) Ha a hatóság az ügyfelet a (2) bekezdés szerint azonosította, hivatalos feljegyzés készítése mellett távbeszélő útján is történhet a) a hiánypótlási felhívás és a hiánypótlás, b) az idézés, c) a bizonyítékok ismertetésének határnapjáról szóló értesítés. (4) Ha az eljárás körülményei távbeszélő felhasználásával történő tolmácsolást tesznek indokolttá, arról hangfelvételt kell készíteni. (5) Ha a kérelmet a 34. § (2) bekezdése alapján távbeszélő útján, továbbá ha szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján terjesztik elő, erről hangfelvételt vagy hivatalos feljegyzést kell készíteni, amely tartalmazza az ügyfél nevét, lakcímét, a kérelem tartalmát és az előterjesztés időpontját. (6) Az ügyfélnek, illetve az eljárás egyéb résztvevőjének kérelmére a hatóság a (3) és (5) bekezdésben foglalt eljárási cselekményről papír alapú, illetve elektronikus levélértesítést küld. A telefonon történő azonosítás megbízhatósága a törvényben történt szabályozás ellenére sem magas. A törvény felhatalmazást ad a természetes személyazonosító adatok (név, születési hely, idő, anyja neve) és a hatóság által törvény alapján kezelt azonosító lekérdezésére, azonban ezeket más is ismerheti. Éppen ezért ezen az úton csak alacsony szenzitivitású információk továbbíthatók (ha az ügyintéző és az ügyfél egyébként nem ismeri egymást). Hiányosságnak látszik, hogy az ügyfél oldaláról a törvény nem határoz meg azonosítási lehetőséget, tehát ő nem kérdezhet olyan azonosítókat, amivel meggyőződhet arról, hogy tényleg az illetékes ügyintézővel beszél. Az alacsony azonosítási biztonságnak megfelelően az eljárási cselekményekből csak egy szűk, a (3) bekezdésben meghatározott kört lehet lefolytatni. Ezek szükségesek a hatékony eljáráshoz, de érzékeny információt nem tartalmaznak.



Idegen nyelvű ügyintézés esetén, éppen a fordítás bizonytalanságának kiküszöbölése érdekében a Ket. előírja a hangfelvétel készítését, azt utólagos elemezés lehetővé tétele érdekében. A beszélgetés rögzítésére természetesen fel kell hívni a résztvevők figyelmét. A (4) bekezdésben foglalt szabály maradéktalan végrehajtásához - például előre nem látott esetben történő, nélkülözhetetlen alkalmi tolmácsoláshoz, illetve annak rögzítéséhez - nem biztosítottak (sem a szervezési, sem a tárgyi) a feltételek. Életveszély vagy súlyos kárral fenyegető helyzet esetén lehetőség van a kérelem telefonon vagy SMS-ben történő előterjesztésére, azonban ekkor az ügyintézőnek hivatalos feljegyzésben kell azt rögzítenie, vagy hangfelvételt kell róla készíteni. A feljegyzésben ezen kívül rögzíteni kell a kérelem benyújtójának alapvető adatait és a benyújtás időpontját. A hangfelvételen ugyanezeket szóban is lehet rögzíteni, de erről is készülhet feljegyzés. A hiánypótlásra szóló felhívásról, idézésről, és a tájékoztatás határnapjáról szóló telefonon történt értesítést, illetve a veszélyhelyzetben történt bejelentést az ügyfél kérelmére írásba kell foglalni, és írásban is megküldeni számára. Ez azonban a telefonon történt értesítésből következő határidőket nem érinti. Csak arra alkalmas, hogy az ügyfél írásos dokumentummal rendelkezzék a hatóság igényéről, illetve a hatóság által megkapott információról. Amennyiben elektronikus kapcsolattartásra is van lehetőség, minősített elektronikus aláírással ellátott levélben is meg lehet küldeni a bejelentésről, illetve tájékoztatásról szóló dokumentumot. (7) Ha jogszabály az (1) bekezdésben meghatározott elektronikus eszközökön kívül más eszközök igénybevételét teszi lehetővé, az ezzel kapcsolatos eljárás során e törvény szerinti garanciális szabályokat kell alkalmazni. Mivel a Ket. az alkotók szándéka szerint hosszabb időszakra kívánja szolgálni a közigazgatást, ma nem lehet a technológia fejlődését olyan pontossággal előre jelezni, hogy valamennyi hiteles (vagy hitelessé tehető) információtovábbítási csatornát meg lehessen nevezni. Ezért a törvény csak a legalapvetőbb biztonsági (garanciális) követelményeket fogalmazza meg. Alapvető fontosságú itt is a rekonstruálhatóság, dokumentáltság, illetve az, hogy az ügyfél kérheti a vele rögzített információcsere írásos vagy elektronikus formában történő megküldését a hatóság részéről. Hatósági szolgáltatás 169. § (1) Jogszabályban arra feljogosított hatóság az ügyfél számára a) más hatóságok elektronikus tájékoztató szolgáltatásához, illetve elektronikus ügyintézési rendszeréhez történő hozzáférést biztosíthat, b) az ügyfél nevében, jogszabályban meghatározott feltételek esetén a közhiteles nyilvántartásokból történő adatszolgáltatási, másolatkészítési kérelmet terjeszthet elő, c) az ügyfél nevében hatósági bizonyítvány kiállítását kérheti, d) az ügyfél azonosítását követően egyedi hatósági ügye intézéséhez internetes kapcsolati lehetőséget, szakmai és informatikai segítséget nyújthat. (2) Az (1) bekezdés b) és c) pontjában meghatározott hatósági szolgáltatás teljesítésére jogszabály az érintett hatóságok számára soronkívüliséget vagy rövidített ügyintézési határidőt is megállapíthat. A törvényben megjelenő szabályozás a realitásokra épül: figyelembe veszi a közigazgatás szerveinek jelenlegi informatikai ellátottságát, a kormányzati informatika körében megvalósult és a közeljövőben befejeződő fejlesztéseket, számol az ügyfelek informatikai elektronikus ügyintézési felkészültségének sajátosságaival, a rendelet érvényesülését segíteni tudó, jelenleg hatályos jogszabályi környezettel. A törvény keretet kíván adni a következő időszak változásaihoz, ennek megfelelően a részletszabályok megalkotására ad felhatalmazást kormányrendeleti, illetve bizonyos kérdésekben miniszteri rendeleti szinten. A szabályozás az érintett szolgáltatásnyújtók együttműködését, az ügyfél ügyintézési lehetőségét a kölcsönös előnyök, információs önrendelkezés alapján kívánja elősegíteni. Az esetleges adatkezelés kizárólag a szolgáltatás igénybevevőjének beleegyezésével történik, a felhatalmazásában meghatározott terjedelemmel, feltételekkel. Az információkat kizárólag hitelesítési célból lehet felhasználni. Az ügyfelek maguk döntenek arról, hogy elektronikus közigazgatási szolgáltatásokat kívánnak-e igénybe venni. A hatóságokat - szabad döntésükön kívül - elektronikus szolgáltatások nyújtására jogszabály is kötelezheti. A szabályozás figyelemmel van az EU az elektronikus kormányzatot érintő hatályos joganyagára, várható fejlődésére, az elektronikus kormányzati megoldásokban jelentős eredményeket elért tagállamok tapasztalataira, működő modelljeire. A törvényben kialakított szabályozás ugyanakkor a magyar jogban ma még hiányzó, de már előkészítés alatt álló további jogintézmények (elektronikus archiválás, elektronikus ügyiratkezelés, információs önrendelkezési jog érvényesítése) megszületése után is olyan konstrukciót kínál, mely a legnagyobb számban jelentkező közigazgatási ügyek gyors elintézését biztosítani tudja.



A hatályos szabályozás szerint az ágazati minisztert illeti meg az a jog, hogy az elektronikus közigazgatási ügyintézést egy adott ügytípusra kiterjessze, illetve a feladatkörébe eső szabályozása során döntsön, mely intézmény jogosult az ágazatban elektronikus közigazgatási szolgáltatások nyújtására, üzemeltetésére. Ezt a megoldást a törvény megfordítja, alapesetben minden hatósági eljárás intézhető elektronikusan is, csak törvény, kormányrendelet, illetve önkormányzati rendelet zárhat ki valamely ügyintézést ebből a körből. A költséghatékonyság, az erőforrásokkal való eredményes gazdálkodás támogatása érdekében a törvény az ügyfelek hatékonyabb és egységes alapokon nyugvó kiszolgálása érdekében az igénybe vehető szolgáltatásokat, (és az azokra vonatkozó tájékoztató jellegű információt) a regisztrációt, illetve az elektronikus aláírással nem rendelkező ügyfelek kellő biztonságú kapcsolattartását a kormányzati portálon összpontosítja. A központi elektronikus szolgáltató rendszer látja el a regisztrációt, mint szolgáltatást mindazok számára, akik elektronikusan kívánják ügyeiket intézni, és így számukra szükségtelenné válik minden egyes elektronikus szolgáltatáshoz külön azonosító igénybe vétele. Az ügyfelek ügyeik elektronikus elintézését csak előzetes regisztráció után kezdeményezhetik. Ez a hagyományos ügyintézési modellben az ügyfél személyes megjelenésével, az általa aláírt okirat, kérelem a közigazgatási szervhez való benyújtásával stb. történik meg. Az elektronikus ügyintézés azonban a felek fizikai értelemben vett távolléte mellett zajlik. A törvény szabályozási modelljében az ügyfél-azonosításra elsődlegesen az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény szerinti legalább fokozott biztonságú aláírás szolgál. Ha az ügyfél nem rendelkezik ilyen elektronikus aláírással, számára az ügyintézés céljára egy kizárólagos használatú ügyfélkapu igénybevételére nyílik lehetőség, amelynek kulcsával (kód) kizárólag ő rendelkezik és ezt a kulcsot biztonsági igényei szerint saját maga meg is változtathatja. Ezen az ügyfélkapun keresztül az ügyintézés informatikai rendszerébe bekapcsolódhat s eljárási cselekményeket joghatályosan végezhet el. Az ügyfélkapu elfogadható biztonsággal képes garantálni, hogy az azon keresztül érkező üzenet valóban az annak feladójaként feltüntetett személytől érkezik, illetve tartalmazza az általa megadott elektronikus válaszcímet is. Alapelv, hogy ez az azonosítási eljárás egyetlen, a hatósági eljárásban szükséges adat megadását sem pótolja, azt továbbra is az ügyfélnek az általános szabályok szerint kell megadnia. Mivel a küldő személye ismert, így az esetleges visszaélések szankcionálása megtörténhet, amennyiben a visszaélés kiderül. Külön feladatot jelent a jogi személyek elektronikus aláírás hiányában történő ügyintézése. Ezen a téren a jogalkotót az a szándék vezette, hogy e célra nem indokolt túlzottan kifinomult eljárások kidolgozása, ezek ugyanis jelentős költségigényt jelentenének a hatóságok számára. Ez az igénybevevői kör az, amely leginkább képes lehet az elektronikus aláírás mielőbbi alkalmazására. Számukra ennek költségei már ma is kezelhetőek, és a törvény hatálybalépésig terjedő időszakban várhatóan csökkenő költség mellett már vállalhatóak lesznek. A kérelem elektronikus úton történő előterjesztése körében a törvény nem tud, a papírlapú ügyintézés minden lehetséges vonzatát átfogó, azzal egyenértékű elektronikus eljárási rendet kialakítani. Ezekben az eljárásokban a törvény lehetővé teszi az elektronikus űrlap rendszeresítését. Ezt, az ügyfél számára kedvező, könnyen kezelhető kérelem-benyújtási módozatot nyilvánítja főszabálynak, de lehetővé teszi, hogy jogszabály ettől eltérő megoldást (pl. a papíralapú formanyomtatvánnyal formailag és tartalmilag egyező dokumentum számítógéppel való kitöltése) alkalmazzon. A törvény meghatározza a kérelem elküldésének, a megérkezés a hatóság részéről való visszaigazolásának módját, szabályozza azt az eljárási határidők szempontjából lényeges kérdést, hogy az elektronikus úton elküldött kérelem mikor tekintendő a közigazgatási szervhez benyújtottnak. A közigazgatási szerv visszaigazolása automatikusan, emberi beavatkozást nem igénylő módon történik: az elektronikus küldemény megérkezésének nyugtázásán túl az ügyhöz rendelt egyedi azonosító számot is tartalmazza. A közigazgatási hatósági eljárások körébe tartozó elektronikus szolgáltatást a szolgáltató csak abban az esetben teheti az ügyfelek számára elérhetővé, ha a hatósági ügy intézésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkezik. A törvény a szolgáltatások nyújtásának feltételrendszerét két szempontból határozza meg: egyrészt a minden szolgáltatásra, illetve hatóságra irányadó általános jogi és technológiai feltételrendszer egységességét biztosítani kívánó szabályozási és ellenőrzési rend rögzítésével, másrészt az egyes informálódási mozzanatokra, illetve a szolgáltatásnyújtókra vonatkozó sajátos követelmények előírásával. Az elektronikus tájékoztató szolgáltatások jelentős része nem kívánja meg az ügyfél azonosítását: ezeket bárki igénybe veheti. Az általános tájékoztatási kötelezettség keretei között a törvény olyan kötelező tartalmi elemeket határoz meg, melyeknek akkor is meg kell jelenniük, ha a szerv elektronikus közigazgatási szolgáltatást nem tesz elérhetővé, s az így közzétett információkkal az ügyfeleknek csak ügyeik hagyományos úton történő intézésében kíván segítséget nyújtani vagy a közérdekű információkhoz való hozzáférés lehetőségét biztosítja. A hatósági szolgáltatás a Ket. egyik legizgalmasabb, különösen a kisebb településeken élők számára kiemelkedő jelentőségű újítása. A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy az arra jogszabályban feljogosított hatóság - az elképzelések szerint ez elsődlegesen a kisebb települések önkormányzati ügyintézőit, illetve jegyzőit jelenti - ne csak hatóságként álljon az ügyfelekkel szemben, hanem szolgáltatást nyújtson számukra, segítse a távolságból, elzártságból, esetleg ismeretek, tapasztalatok hiányából adódó hátrányok leküzdését. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy egy kistelepülésen élő ember helyben, elektronikusan intézze ügyeit annak ellenére, hogy sem számítógéppel, sem internettel nem rendelkezik, és nem is tudja azt kezelni. Ez a megoldás nem csodaszer, azonban reményeink szerint sok esetben érzékelhető színvonal-emelkedést lehet majd ezen az úton elérni. Hasonló lehetőség alakítható ki a közösségi hozzáférési pontokon (e-magyarország pontok, teleházak) is.



A megoldás lényege, hogy egy olyan közösségben, az elektronikus eszközökkel bánni tudó ügyintéző, aki személyesen ismeri a hozzá fordulókat, az őt szóban megbízó ügyfelek számára saját nevében, megbízottként különböző ügyintézéseket végez. Ma még nincs erre vonatkozó konkrét szabályozás, de valószínűsíthető, hogy kisebb településeken az ott állandó bejelentett lakással rendelkezők számára az önkormányzat jegyzője vagy ügyintézője láthat majd el ilyen feladatot. Ekkor a személyes ismeretség (és a lakcímnyilvántartásban végzett ellenőrzés) biztosítja azt, hogy valóban az érintett kör kapja a szolgáltatást. Az ügyintézőt személyében is külön nyilvántartják az általa végzett feladatokkal együtt, mint azt egy ügyintézői munkanaplóban teszik. Az (1) bekezdés a) pontja szabályozza a legegyszerűbb esetet, itt az önkormányzat, vagy teleház csak az eszközt bocsát az ügyfelek rendelkezésére, de az ügyfél maga intézi elektronikusan az ügyét. Itt tulajdonképpen csak az önkormányzat vagy más közösségi hozzáférési hely számára biztosított hálózati hozzáférés rendelkezésre bocsátásáról van szó. Az (1) bekezdés b) és c) pontjaiban szabályozott esetben a hatóság (az erre felhatalmazott ügyintéző) az ügyfél nevében eljárva biztosítja különböző elektronikus szolgáltatások hozzáférését számára. Ezen az úton feleslegessé válhat az ügyek jelentős részében a személyes megjelenés a körzetközponti (kistérségi) okmányirodában vagy más elektronikus ügyintézést biztosító hatóságnál. Végül az (1) bekezdés d) pontja alapján a hatóság (az erre feljogosított ügyintéző) az okmányiroda feladatát is ellátja helyben, elvégzi az azonosítást, és utána - az ügyfélnek informatikai segítséget is adva - biztosítja a távolról történő ügyintézés lehetőségét. Ahhoz, hogy a szolgáltatás valóban hatékony legyen, egy a hatósági ügyintéző által már ellenőrzött, előkészített kérelemre vonatkozóan a Ket. lehetőséget (nem kötelezettséget) biztosít az alacsonyabb szintű jogszabályokban soronkívüliség, rövidített ügyintézési határidő biztosítására a hatósági szolgáltatás keretében végzett ügyintézésekhez. (Jelenleg ilyen szabály még nincs.) XI. Fejezet Záró rendelkezések 170. § Ha az ügyfél a jogerős vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget oly módon szegi meg, hogy magatartása az e törvény alapján kiszabott eljárási bírságon túl közigazgatási anyagi jogszabályban megállapított bírságot, illetve szabálysértési, büntetőjogi vagy kártérítési felelősséget von maga után, az e törvény szerinti eljárási bírság megfizetése nem mentesíti őt magatartásának egyéb jogkövetkezményei alól. E § egy régóta hiányzó hézagpótló rendelkezést foglal magában, amikor az ugyanazon jogellenes magatartás miatt alkalmazható különböző szankciófajták egymáshoz való viszonyát tisztázza. Az ugyanis, ha az ügyfél a jogerős vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget megszegi, elsődlegesen a törvényben meghatározott eljárási bírságot vonhatja maga után. Gyakori azonban, hogy ugyanez a jogellenes magatartás - esetenként attól függetlenül, hogy jogerős vagy végrehajtható közigazgatási határozatba is ütközik - más, közigazgatási vagy más jogágba tartozó szankciót is von maga után. Ennek az a magyarázata, hogy a közigazgatási határozat mindig jogszabályon alapul, ezért a határozattal ellentétes magatartás nem csupán a határozatot, hanem azt a jogszabályt is sérti, amelynek a konkrét ügyben való érvényre juttatását a határozat szolgálta. Így például egy közigazgatási határozatban is tiltott környezetszennyezés az eljárási bírságon túlmenően közigazgatási anyagi jogi szankciót (például szennyvízbírságot), illetőleg szabálysértési, büntetőjogi vagy kártérítési (esetleg munkajogi) szankciót is vonhat maga után. A jogalkalmazó szervek munkájának megkönnyítése érdekében a törvény kimondja: az eljárási bírság megfizetése nem mentesíti az ügyfelet az olyan szankciók alól, amelyek jogellenes magatartása miatt nem a törvény szerinti bírsággal, hanem más jogszabályi rendelkezések alapján sújthatják. E § egy régóta hiányzó hézagpótló rendelkezést foglal magában, amikor az ugyanazon jogellenes magatartás miatt alkalmazható különböző szankciófajták egymáshoz való viszonyát tisztázza. Az ugyanis, ha az ügyfél a jogerős vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget megszegi, elsődlegesen a Ket.-ben meghatározott eljárási bírságot vonhatja maga után. Gyakori azonban, hogy ugyanaz a jogellenes magatartás - esetenként attól függetlenül, hogy jogerős vagy végrehajtható közigazgatási határozatba is ütközik - más, közigazgatási vagy más jogágba tartozó szankciót is von maga után. Ennek az a magyarázata, hogy a közigazgatási határozat mindig jogszabályon alapul, ezért a határozattal ellentétes magatartás nem csupán a határozatot, hanem azt a jogszabályt is sérti, amelynek a konkrét ügyben való érvényre juttatását a határozat szolgálta. Így például egy közigazgatási határozatban is tiltott környezetszennyezés az eljárási bírságon túlmenően közigazgatási anyagi jogi szankciót (például: szennyvízbírságot), illetőleg szabálysértési, büntetőjogi vagy kártérítési (esetleg munkajogi) szankciót is vonhat maga után. A jogalkalmazó szervek munkájának megkönnyítése érdekében a Ket. kimondja: az eljárási bírság megfizetése nem mentesíti a ügyfelet az olyan szankciók alól, amelyek jogellenes magatartása miatt nem a Ket. szerinti bírsággal, hanem más jogszabályi rendelkezések alapján sújthatják.



Átmeneti rendelkezések 171. § (1) E törvény rendelkezéseit a törvény hatálybalépése után indult ügyekben és a megismételt eljárásban kell alkalmazni. (2) A végrehajtó szolgálatok e törvény rendelkezései szerinti létrehozásáig a végrehajtást - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - az első fokon eljáró hatóság foganatosítja. BH2006. 171. A normatív állami támogatás és hozzájárulás megadására vonatkozó eljárást a közigazgatási hatósági eljárásról szóló törvény rendelkezései szerint kell lefolytatni; a támogatás nem tagadható meg azon a címen, hogy az igénylő elkésve nyújtotta be kérelmét (2004. évi CXL. tv. 171. §; 2002. évi LXII. tv. 28. §; 20/1997. Korm. r. 14. §). A törvény hatálybalépésének napján folyamatban lévő ügyeket még az Áe. szabályai alapján lehet intézni, míg a hatálybalépés után indított hatósági ügyekben a Ket. rendelkezései szerint eljárást kell lefolytatni. A posta útján, illetve elektronikus úton előterjesztett kérelmek esetében, ha azok a hatálybalépést követő napokban érkeznek a hatósághoz, minden esetben vizsgálni kell a postára adás (elküldés) időpontját annak megállapítására, hogy az ügyben a Ket. vagy az Áe. szabályainak alkalmazására van-e lehetőség. A Ket. 65. § (4) és (5) bekezdés rendelkezései figyelembevételével állapítható meg ezzel összefüggésben a kérelem előterjesztésének ideje. Abban az esetben, ha kétséget kizáró módon nem állapítható meg a kérelem előterjesztésének időpontja, úgy az ügyféli jogok tekintetében többlet-garanciát biztosító Ket.-et kell alkalmazni az ügy elintézésénél. A hivatalból indult eljárás megindításának időpontja az a nap, amikor a hatóság az ügyben az első eljárási cselekményt megtette. Ilyen cselekménynek számít a Ket.29. § (3) bekezdésének a) pontja alapján küldött értesítés is, de az is lehetséges, hogy az adott ügyben nem ez a hatóság által foganatosított első eljárási cselekmény. A megismételt eljárásban [Ket. 105. § (2) bek.; Ket. 111. § (3) bek.] szintén az új eljárási szabályok alkalmazására kerül sor. A végrehajtó szolgálatok [Ket. 131. § (1) bek.] felállítása a Ket. hatálybalépését követően történik meg. A hatósági döntések kikényszerítésére hatáskörrel rendelkező, a végrehajtás feladatát ellátó közigazgatási szervezetek megnevezése az átmeneti rendelkezések között elkerülhetetlen. Tekintettel arra, hogy jogszabály eltérő rendelkezése hiányában az Áe. szerint is az első fokon eljáró szervek rendelkeznek végrehajtási hatáskörrel, a Ket. ideiglenesen fenntartja ezt a hatáskör-telepítési szabályt. Ám a végrehajtás foganatosítására jogosult szervek - azaz az első fokon eljáró, illetőleg a Ket. 131. §-ának (2) bekezdésében megjelölt szervek - 2005. november 1. napjától kezdődően már a Ket.-ben foglalt szabályok szerint foganatosítják a végrehajtást. Értelmező rendelkezések 172. § E törvény alkalmazásában: a) elektronikus ügyintézés: a közigazgatási hatósági ügyek elektronikus úton történő ellátása, az eközben felmerülő tartalmi és formai kezelési munkamozzanatok összessége; b) elektronikus út: az eljárási cselekmények elektronikus adatfeldolgozást, tárolást, illetőleg továbbítást végző vezetékes, rádiótechnikai, optikai vagy más elektromágneses eszközök útján történő végzése; c) az eljárás egyéb résztvevői: a tanú, a szakértő, a tolmács, a szemletárgy birtokosa, az ügyfél képviselője és a hatósági közvetítő; d) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető helyzet: egy vagy több embert az élet elvesztésével, illetve a testi épség vagy az egészség súlyos károsításával, továbbá a természeti vagy az épített környezet, valamint az anyagi javak jelentős vagy helyrehozhatatlan károsodásával közvetlenül fenyegető rendkívüli helyzet, állapot vagy esemény, amelynek megelőzése vagy káros hatásainak elhárítása hatósági intézkedést igényel; e) hatásterület: az a Magyar Köztársaság területén fekvő, jogszabályban meghatározott módon megállapított földrajzi terület, amelyre a tervezett létesítmény vagy tevékenység rendes üzemvitel mellett, folyamatosan vagy rendszeresen számottevő mértékű hátrányos fizikai hatást (pl. árnyékolást, zajterhelést, légszennyezést) gyakorol; f) hivatásbeli titok: különösen az orvosi, ügyvédi, közjegyzői, lelkészi-egyházi személyi hivatásbeli titok; g) hozzátartozó: az egyeneságbeli rokon és annak házastársa; az örökbe fogadó és a nevelőszülő; az örökbe fogadott és a nevelt gyermek; a testvér, a házastárs, az élettárs; a házastársnak, az élettársnak egyeneságbeli rokona, testvére és a testvér házastársa; h) interaktív szolgáltatások: az egyszerű tájékoztatáson túlmenő olyan szolgáltatások, letölthető űrlapok, keresőrendszerek, tematikus tájékoztatók, amelyek csak az ügyfél aktivitását igénylik, a szolgáltatást nyújtó szerv által előkészített dokumentumok alapján; i) internetes ügyfélszolgálat: az elektronikus közigazgatási ügyféltájékoztatás és szolgáltatások igénybevételét lehetővé tevő, az ügyintézési lehetőségekről tájékoztatást nyújtó nyilvános internetes felület; j) központi elektronikus szolgáltató rendszer: együttesen magába foglalja az elektronikus kormányzati gerinchálózatot, a kormányzati portált, a kormányzati ügyféltájékoztató központot, az ott megjelenő szolgáltatásokat és ügyintézési lehetőségeket, valamint azok fenntartóit és üzemeltetőit, továbbá biztosítja az ügyfelek számára az elektronikus ügyfélkapu létesítésének lehetőségét; k) munkabér: a munkaviszonyból, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyból, az ügyészségi szolgálati viszonyból, a bírói (bírósági) szolgálati viszonyból, a hivatásos szolgálati viszonyból, a munkaviszony jellegű szövetkezeti jogviszonyból eredő, továbbá a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságból, valamint a munkából eredő egyéb rendszeres, időszakonként visszatérően kapott díjazásból, juttatásból, követelésből származó bevétel; l) munkáltató: a k) pont szerinti munkabért folyósító szervezet vagy természetes személy;



m) pénzügyi intézménynél kezelt összeg: ma) a bankszámlaszerződés (Ptk. 529. §) alapján nyitott bankszámlán szereplő összeg, valamint a betétszerződés (Ptk. 530. §) és a takarékbetét-szerződés (Ptk. 533. §) alapján a bankszámlaszerződés szabályainak megfelelően kezelt összeg, ideértve a nem pénzforgalmi jellegű bankszámlákon kezelt összegeket is; mb) a takarékbetétkönyv (Ptk. 530. és 533. §) és egyéb betéti okirat ellenében a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, egyéb szerződés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, továbbá egyéb szerződés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézmény által visszafizetendő összeg; mc) a befektetési szolgáltatókra vonatkozó törvényi rendelkezések szerint ügyfélszámlán nyilvántartott, a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg; n) törvény által védett titok: az államtitok, a szolgálati titok, továbbá az üzleti, a bank-, a biztosítási, az értékpapír-, a pénztártitok, valamint a magántitok; o) ügyfélkapu: az az eszköz, amely biztosítja, hogy az ügyfél egyedileg azonosított módon biztonságosan léphessen kapcsolatba a központi rendszer útján az elektronikus ügyintézést, illetve elektronikus szolgáltatást nyújtó szervekkel. Törvényeink gyakran használnak újszerű, a jogalkalmazók körében egyáltalán nem vagy csak késéssel - és esetleg helytelenül - ismert fogalmakat. Mind a törvényesség, mind a jogbiztonság érdekében indokolt ezeket magában a törvényben szabatosan értelmezni. Ez az értelmezés törvényszerkesztési szempontból kétféle módon történhet: vagy az adott jogintézményekre vonatkozó szabályok között (lehetőleg ott, ahol a szóban forgó fogalom először jelenik meg a törvény szövegében), vagy pedig az utolsó fejezetben, egy olyan paragrafus keretében, amely az egész törvényből összegyűjti és betűrendbe szedve megmagyarázza az értelmezésre szoruló fogalmakat. Mindkét szerkesztési módnak vannak előnyei és hátrányai. A Ket.-ben végül is a másodikként említett szerkesztési módszert alkalmazták. Ez azonban csak a Ket. szövegében használt fogalmakra nézve nyújt értelmezést. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a Ket. önmagában véve nem alkalmazható: helyes alkalmazásának előfeltétele egy - mennyiségét tekintve elég jelentős - háttér-joganyag ismerete, amelyre a Ket. szabályai vagy csupán utalnak, vagy még csak nem is utalnak. Mivel a Ket.-et alkalmazó köztisztviselők túlnyomó részének nincs egyetemi jogi végzettsége, nem várható el tőlük, hogy tudják: mi tartozik a házastárs különvagyonához, illetőleg mi minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak. Ezért a kommentár egyik fontos célja a jogalkalmazókat megismertetni az említett háttér-joganyaggal, ideértve az abban használt fogalmak megmagyarázását is. Ezt nem a Ket. 172. §-hoz kapcsolódóan, mintegy annak kiegészítéseként - végeztük el, hanem mindig az adott jogintézmény ismertetésébe beágyazva, annak szoros részeként. Itt mégis fel kell hívni a figyelmet egy fontos összefüggésre. A törvény által védett titok fogalomkörébe - annak ellenére, hogy e definíció alatt ez nem található meg - értelemszerűen beletartozik a hivatásbeli titok köre is. Annál is inkább szükséges ezt hangsúlyozni, mert a tanúzással foglalkozó Ket. 53. § (3) bekezdésének b) pontja kizárja a tanúként meghallgatandók köréből a hivatásbeli titok birtokosát, az ennek minősülő tény vonatkozásában, ha a titoktartás alól felmentést nem kapott. Hatálybalépés 173. § (1) Ez a törvény - a (2) és (3) bekezdésben meghatározott kivétellel - 2005. november 1-jén lép hatályba. 1

(2) A 109. § (2) bekezdése 2006. január 1-jén lép hatályba. 2 (3) A 131. § (1) bekezdése, és a 146. § (1) bekezdése hatálybalépéséről külön törvény rendelkezik. (4) A helyi önkormányzat képviselő-testületének a 19. § (2) bekezdésében meghatározott rendeletet e törvény hatálybalépésének napjáig kell megalkotnia. Felhatalmazás 174. § (1) Felhatalmazást kap a Kormány arra, hogy rendeletben állapítsa meg: 3

a) a végrehajtó szolgálat jogállásával, szervezetével, feladatkörével és költségvetési gazdálkodásával kapcsolatos szabályokat, 4 b) az elektronikus ügyintézés részletes szabályait, 5 c) a hatósági közvetítők tevékenységére, képesítési feltételeire és kiválasztására vonatkozó szabályokat, 6 d) a költségmentesség megállapításának szabályait, e) az elektronikus ügyintézést lehetővé tévő és elektronikus hatósági szolgáltatást nyújtó informatikai rendszerek biztonságát, 7

együttműködési képességét (interoperabilitását), valamint egységes használatát biztosító részletes előírásokat. 8 (2) Felhatalmazást kap az érintett miniszter arra, hogy az államháztartásért felelős miniszterrel egyetértésben rendeletben állapítsa meg a közigazgatási hatósági eljárásban közreműködő a) szakértők, 1 2 3 4 5 6 7 8 9

9

Lásd: 2005. évi LXXXIII. törvény 327. §. Megállapította: 2007. évi CXLVI. törvény 21. §. Hatályos: 2008. I. 1-től. Módosította: 2006. évi CIX. törvény 2. § (3) i). Lásd: 193/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet, 182/2007. (VII. 10.) Korm. rendelet. Lásd: 179/2005. (IX. 9.) Korm. rendelet. Lásd: 180/2005. (IX. 9.) Korm. rendelet, 301/2007.(XI. 9.) Korm. rendelet. Lásd: 195/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet, 84/2007. (IV. 25.) Korm. rendelet, 182/2007. (VII. 10.) Korm. rendelet. Módosította: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p). Lásd: 34/2007. (XII. 21.) SZMM rendelet, 3/2008. (IV. 15.) SZMM rendelet.



1

b) tolmácsok, 2 c) hatósági közvetítők díjazására vonatkozó szabályokat. (3) Felhatalmazást kap 3

a) a közigazgatási informatikáért felelős miniszter egyetértésével rendeletben állapítsa meg az elektronikus ügyintézési 4

eljárásban alkalmazható dokumentumok technológiai követelményeire figyelemmel a részletes technikai szabályokat, 5 b) az adópolitikáért felelős miniszter és a közigazgatási informatikáért felelős miniszter arra, hogy rendeletben állapítsa meg a hatósági eljárással összefüggő eljárási illetékek és igazgatási szolgáltatási díjak elektronikus úton történő megfizetésének részletes szabályait, 5

c) a közigazgatási informatikáért felelős miniszter, hogy az adópolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben rendeletben állapítsa meg a hatósági eljárásban az eljárási illetéken és igazgatási szolgáltatási díjon kívül felmerülő egyéb eljárási költségek és más fizetési kötelezettségek elektronikus úton történő megfizetésének részletes szabályait. 6

174/A. § Felhatalmazást kap a Kormány, hogy - az önkormányzati hatósági ügyek kivételével - a közigazgatási hatósági eljárásokban a) közreműködő szakhatóságokat rendeletben jelölje ki, 8 b) 9 175. § 10 176-187. § 11 188. § 12 189. §

7

1 Lásd: 12/2006. (III. 14.) BM rendelet, 22/2006. (IV. 14.) KvVM rendelet, 19/2007. (III. 23.) IRM rendelet, 8/2007. (III. 26.) ÖTM rendelet. 2 Lásd: 93/2005. (X. 28.) GKM rendelet, 34/2007. (XII. 21.) SZMM rendelet. 3 Módosítva: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p) alapján. 4 Lásd: 12/2005. (X. 27.) IHM rendelet. 5 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 171. § (3) p). 6 Beiktatta: 2006. évi CIX. törvény 1. § (3). Hatályos: 2007. I. 1-től. 7 Lásd: 260/2006. (XII. 20.) Korm. rendelet, 274/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet, 338/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet, 347/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet, 71/2007. (IV. 14.) Korm. rendelet, 79/2007. (IV. 24.) Korm. rendelet, 89/2007. (IV. 26.) Korm. rendelet, 91/2007. (IV. 26.) Korm. rendelet, 225/2007. (VIII. 31.) Korm. rendelet, 269/2007. (X. 18.) Korm. rendelet, 284/2007. (X. 29.) Korm. rendelet, 285/2007. (X. 29.) Korm. rendelet, 314/2007. (XI. 21.) Korm. rendelet, 342/2007. (XII. 19.) Korm. rendelet, 382/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet, 73/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 74/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 75/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 76/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 77/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 78/2008. (IV. 3.) Korm. rendelet, 91/2008. (IV. 23.) Korm. rendelet. 8 Megsemmisítette: 90/2007. (XI. 14.) AB határozat 3. Hatálytalan: 2007. XI. 14-től. 9 Nem lép hatályba 2005. XI. 1-jén a 2005. évi XVII. törvény 19. § (3) bekezdése alapján. A korábbi alcímet hatályon kívül helyezte: 2007. évi LXXXII. törvény 2. § 744. Hatálytalan: 2007. VII. 1-től. 10 Hatályon kívül helyezte: 2007. évi LXXXII. törvény 2. § 744. Hatálytalan: 2007. VII. 1-től. 11 Hatályon kívül helyezte: 2005. évi CXLIX. törvény 8. § (1). Hatálytalan: 2006. I. 1-től. 12 A korábbi alcímmel együtt hatályon kívül helyezte: 2007. évi LXXXII. törvény 2. § 744. Hatálytalan: 2007. VII. 1-től.

2004. évi CXL. törvény. a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól 1

Recommend Documents