2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól Az Országgyûlés abból a célból, hogy az állampolgárokat és a szervezeteket legszélesebb körben érintõ közigazgatási hatósági eljárás - erõteljesebben juttassa kifejezésre a közhatalom szolgáltató funkcióját azáltal, hogy jelentõsen csökkenti az ügyfelekre háruló eljárási terheket, az elektronika és az informatika korszerû eszközeinek alkalmazásával az eljárások jelentõs részében megnyitja az utat az ügyek gyors és egyszerû intézése elõtt, - megteremtse az összhangot az Európai Unió tagállamaként való mûködés követelményeivel, lehetõvé tegye a hatósági ügyek intézése során a nemzetközi kooperáció kiszélesítését, a külföldi hatóságokkal való közvetlen együttmûködést, - az ügyfeleknek és az eljárás más résztvevõinek a hatóságokkal létrejövõ kapcsolatát átlátható jogi szabályozás útján rendezze, - a demokratikus jogállamtól elvárható módon és mértékben juttassa érvényre az ügyfelek jogait, a kötelességek teljesítése pedig túlnyomórészt önkéntes jogkövetés útján történjék, - az általános szabályok elsõdlegességének érvényesítésével garanciális keretbe foglalja a különös eljárási szabályokat, a következõ törvényt alkotja: I. Ez a törvény többéves elõkészítõ munka terméke, amelynek keretében - széles körû gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezõ jogalkalmazók és a jogtudomány mûvelõinek bevonásával - sor került a közigazgatási eljárásjog egész normaanyagának, így a hatályos eljárási törvény mellett a különbözõ szintû különös eljárási jogszabályok sokaságának átfogó elemzésére, egy olyan „probléma-térkép” elkészítése céljából, amely rávilágított a szabályozás fehér foltjaira éppúgy, mint az eljárás gyorsaságát és hatékonyságát kedvezõtlenül befolyásoló okokra, illetõleg a jogalkotásban és a jogalkalmazásban mutatkozó torzulásokra. Része volt az elméleti alapozásnak jó néhány demokratikus jogállam eljárási törvényének gondos tanulmányozása, a kodifikáció során irányadó nemzetközi szerzõdések és megszívlelendõ ajánlások számbavétele, végül, de nem utolsó sorban a magyar közigazgatás egyfajta jövõképének - várható fejlõdési tendenciáinak, szervezeti változásainak, a közigazgatással szemben támasztott igényeknek - a prognosztizálása, hiszen az eljárási törvény a hatékony, ügyfélbarát, sok tekintetben szolgáltató, egyszersmind jogállami közigazgatás legfontosabb eszköze és garanciája. II. A törvény társadalompolitikai jelentõségét döntõen három ok határozza meg: Az elsõ és talán a legfontosabb a közigazgatási szervek hatáskörébe tartozó ügyek nagy tömege: évi sokmilliós nagyságrendje. Ez abból ered, hogy a közigazgatás látja el az állampolgárokat hatósági igazolványokkal (az útlevéltõl a nyugdíjas igazolványig), kiadja a különbözõ hatósági engedélyeket, kötelezettségeket állapít meg, jogvitákat bírál el, az anyakönyvtõl az ingatlan-nyilvántartásig egy sor különbözõ hatósági nyilvántartást vezet, és széles körben végez hatósági ellenõrzést. Alapvetõ fontosságú tehát, hogy a közigazgatás gyors, egyszerû, az állampolgárok számára is áttekinthetõ eljárás keretében, ugyanakkor a törvények következetes megtartásával és a szakmai szempontok érvényre juttatásával járjon el. A közigazgatás széles körben lát el látszólag egyszerû rutinügyeket. Ugyanakkor közigazgatási hatáskörbe tartoznak kiemelkedõ jelentõségû ügyek is, amelyek nem pusztán az esetenként több milliárdos beruházási összeg miatt fontosak, hanem amiatt is, mert gyakran az állampolgárok nagy tömegeit érintik (például autópálya-építés, repülõtér vagy egy nagy bevásárló központ építésének engedélyezése, a környezetet veszélyeztetõ beruházások engedélyezése, stb). Az ilyen ügyek esetenként egy vagy több település - nemritkán az egész ország - közvéleményét foglalkoztatják, s egymással ellentétes érdekek egyeztetését, az optimális megoldási mód kiválasztását igénylik. Elengedhetetlen tehát, hogy az említett ügyekben a lakosság érintett csoportja hiteles tájékoztatást kapjon, módja legyen akár közvetlenül, akár társadalmi szervezetei vagy önszervezõdõ csoportjai útján részt venni az eljárásban, megismerje eljárási jogait, a hatóság pedig - szükség esetén szakhatóságok bevonásával, illetõleg más szakértõi bázisra támaszkodva - a különbözõ érdekek feltárása és mérlegelése, valamint a reálisan várható összes következmény figyelembevétele után döntsön. Vannak olyan közigazgatási ügyek - például a közegészségügy, az állategészségügy, a pénzintézeti tevékenység körében -, amelyek az emberi élet védelmére, a tömeges egészségkárosodás veszélyének elhárítására, az üzleti élet tisztaságára vagy más, kiemelkedõen fontos érdekre való tekintettel azonnali és hatékony intézkedést követelnek a közigazgatástól. Bár ilyenkor a vázolt körülmények folytán a gyorsaság az alapvetõ szempont, ez nem vezethet az érintettek teljes kiszolgáltatottságához, így például a jogorvoslati jogtól való megfosztásához.
III. A közigazgatási jog normarendszere és szabályozási szintje alapvetõen eltér más jogágakétól, így mindenekelõtt a polgári és a büntetõjog körében megszokottól. Az utóbbi jogágak körében viszonylag korán kialakultak az átfogó jellegû anyagi jogi kódexek, illetõleg sor került az eljárási szabályok egyetlen törvényben való összefoglalására. Ezzel szemben a közigazgatási jogban mindmáig nem jöttek létre az anyagi jog egészére kiterjedõ kódexek, s az eljárási szabályokat illetõen is sokáig az „ahány eljárásfajta - annyiféle szabály” elve érvényesült. Ebbõl eredõen a törvények mellett jelentõs szerepet tölt be a különbözõ szintû rendeleti jogalkotás is, s elég általános, hogy egy-egy jogszabály mind anyagi, mind eljárásjogi rendelkezéseket magában foglal. Ma már úgyszólván minden demokratikus jogállamnak van közigazgatási eljárási törvénye, ugyanakkor ezek a törvények mind a szabályozás terjedelme, mind pedig jogi jellege (elsõdleges szabályként vagy szubszidiárius rendelkezésként való alkalmazandósága) tekintetében elég nagy eltéréseket mutatnak. Az említett külföldi modellekhez képest Magyarországon az 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) egy „rugalmasan elsõdleges” szabályozási módot vezetett be. Ennek az a lényege, hogy a törvény túlnyomórészt olyan rendelkezéseket foglal magába, amelyek minden ügykategóriára nézve irányadók, azaz amelyektõl a különös eljárási szabályok nem térhetnek el. Ugyanakkor a törvény két vonatkozásban is rugalmasságot tanúsít. Saját tárgyi hatályának megállapításánál az eljárásfajtákat három kategóriába sorolja. Az elsõ kategóriába tartozó eljárásokat eleve kiveszi saját hatálya alól. A második kategóriába sorolt eljárásokra ugyan elvileg kiterjedt a törvény hatálya, ám rendelkezéseit csak akkor kellett alkalmazni, „ha jogszabály másként nem rendelkezik”. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy akár miniszteri rendelet is „félreteheti” a törvény bármelyik rendelkezését. Végül a harmadik kategóriába tartozik az összes többi eljárásfajta, azaz az eljárásfajták túlnyomó többsége. Összességében tehát a törvény - amellett, hogy garanciális szabályokat állapít meg - bõséges mozgásteret biztosít a különös eljárási szabályok számára ahhoz, hogy azok megfelelõen érvényre juttathassák a különbözõ közigazgatási eljárásfajták sajátosságait. A törvény - elmélyült alkotmányjogi és közigazgatási normatani elemzés után - alapvetõen fenntartotta az 1957-ben bevezetett szabályozási modellt. Ez a modell azonban csak úgy töltheti be a szerepét, ha a különös eljárási normáknak a törvény elfogadása után esedékessé váló átfogó felülvizsgálata során sikerül a valóban indokolt körre visszaszorítani az általános szabályoktól eltérõ rendelkezéseket, illetõleg a késõbbi jogszabály-elõkészítés keretében hangsúlyos szempontként jut érvényre az általános és a különös eljárási szabályok egymáshoz való viszonyának vizsgálata és az elõbbiekbe foglalt garanciális rendelkezések tiszteletben tartása. Ez különös felelõsséget ró mind a jogszabály tervezetét kidolgozó, mind pedig az azt észrevételezõ - koordinációs jogkörrel felruházott - szervekre. IV. Az Áe. megalkotása óta eltelt idõszakban, de különösen a rendszerváltozást követõen számos olyan változás következett be, amely - a maga összességében - már indokolttá tette egy új közigazgatási eljárási törvény kidolgozását. Az említett változások közül különösen a következõk érdemelnek említést. A rendszerváltoztatás kapcsán átalakult az egész államszervezet: a központi szervek éppúgy, mint a helyi-területi közigazgatás szervei. Indokolttá vált ezért elemezni ennek szükségszerû következményeit a közigazgatási eljárás rendjére. Nem hagyható figyelmen kívül az ország nyitottá válása sem. Ebbõl eredõen nem csupán a külföldi turistaforgalom növekedett az évtizedekkel ezelõttinek többszörösére, hanem megnövekedett azoknak a nem magyar állampolgároknak a száma is, akik - ingatlantulajdonosként, munkavállalóként, menekültként stb. - hosszabb-rövidebb idõt hazánkban töltenek, s ennek során kapcsolatba kerülnek a magyar hatóságokkal is. Figyelmet érdemel az említetteken kívül a külföldi - közöttük több multinacionális - cég jelenléte is. Tekintettel kell lenni arra is, hogy mélyreható változások következtek be a tulajdoni viszonyokban és a gazdasági életben. Amíg mind 1957-ben, mind 1981-ben az állam egyszerre volt a közhatalom letéteményese és a legnagyobb tulajdonos, amely utóbbi pozíciójából adódóan hierarchikusan irányította a gazdasági élet legfõbb szereplõit, az állami nagyvállalatokat, addig a rendszerváltás nyomán az állam tulajdonosi szerepe lényegesen szûkebb körre szorult, s a hozzávetõlegesen nyolcszázezer gazdálkodó szervezet és magánvállalkozó tevékenységét az állam a jogi szabályozás eszközeivel, illetõleg a hatósági tevékenység révén (az engedélyezéssel, hatósági kötelezéssel, hatósági ellenõrzéssel, szankció alkalmazással) befolyásolja, illetõleg tartja törvényes keretek között. Az eljárási szabályok legutóbbi átfogó felülvizsgálata (1981) óta nagymértékben fejlõdött a közigazgatás számítástechnikai bázisa. Ez egyfelõl lehetõséget nyújt az ügyfelek eljárási terheinek jelentõs könnyítésére, másfelõl segíti a hatóságok hivatalbóli eljárásindítását is. Vannak más korszerû technikai eszközök is, amelyek alkalmazását indokolt lehetõvé tenni a közigazgatás és az ügyfelek közötti kapcsolatrendszerben. V.
A felsorolt változásokon túlmenõen a törvény-elõkészítés alapozó szakaszában elvégzett elemzések felszínre hoztak olyan fogyatékosságokat, illetõleg szempontokat, amelyeket feltétlenül figyelembe kell venni az új eljárási törvény szövegének kidolgozásánál. Ezek közül - ismét csak a teljesség igénye nélkül - a következõk érdemelnek említést. Az Áe.-nek vannak eredendõ hibái. Ilyen például az, hogy nem szabályozza az eljárási költség fogalmi körébe tartozó költségelemeket, ezért e tekintetben nagy a jogbizonytalanság, odáig menõen, hogy sok ügyfél nem kapja meg a neki járó költségtérítést. További szabályozási hibák abból keletkeztek, hogy a részleges törvénymódosítások során nem gondolták végig egy-egy változtatás összes következményét. Átfogó felülvizsgálatra szorul az eljárás során kiszabható bírságok rendszere. Egyes bírságok felsõ határa ugyanis olyan alacsony, hogy a bírságtól semmiféle ösztönzõ vagy visszatartó hatás nem várható. Az utóbbi években gyakoribbá vált a hatósággal való nyílt szembeszegülés, a hatósági ügyben eljáró köztisztviselõ fizikai akadályozása, nem ritkán fenyegetése. A rendõrség közremûködésére tehát nem csupán a végrehajtási eljárás keretében lehet szükség, hanem más eljárási cselekményeknél is (szemle, hatósági ellenõrzés). Nem megnyugtató a végrehajtás hatékonysága: a döntések egy része papíron marad, vagy csupán hosszú évek múlva realizálódik. Ez részben szabályozási hiányosságokra, részben a végrehajtás hatékony szervezetrendszerének kialakulatlanságára vezethetõ vissza. Noha az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán jogharmonizációs kötelezettség - ebben a tárgykörben - nem hárul az országra, azt feltétlenül figyelembe kell venni, hogy az Unió hatékony közigazgatást vár el a tagállamoktól. Ezen túlmenõen indokoltnak mutatkozott bizonyos - Magyarországra nézve már jelenleg is kötelezõ - nemzetközi szerzõdések, illetõleg ajánlások hasznosítása a kodifikáció során. Mindezekre tekintettel a törvény a „megõrizve meghaladás” jegyében készült, azaz nem volt célja a hatályos joganyag bármi áron való megváltoztatása. Ezért számos ponton érintetlenül hagyta vagy csak minimális mértékben fejlesztette tovább az Áe. jól bevált, a jogalkalmazók által széles körben ismert rendelkezéseit, ugyanakkor más kérdésben lényeges változást hoz, illetõleg új, az Áe.-ben nem szabályozott jogintézményeket vezet be. A törvény alapvetõ célja, hogy az ügyfelek érdekeit szolgálja: az õ eljárási terheiket könnyítse, jogaik érvényesülését segítse elõ, számukra tegye egyszerûbbé, gyorsabbá és átláthatóbbá a közigazgatási eljárást, akár annak árán is, hogy néhány ponton bizonyos - nem túl terhes - többletfeladatokat hárít a közigazgatási szervekre. Az ügyfelek egyes - a közigazgatási eljárásban is érvényesítendõ - alkotmányos jogait azonban sohasem önmagában kell szemlélni, és a rájuk vonatkozó szabályozásnak sem önmagában és önmagáért valónak kell lennie. Minden egyes ilyen, alapjogot érintõ szabályozást más alapjogokkal kiegyensúlyozva, azokkal összefüggésben és lehetõség szerint a nagyobb súlyú érdeknek és az azt biztosító alapjogoknak elsõbbséget biztosítva kell megoldani. A törvény ezt az alkotmányos elvre épülõ követelményt is teljesíteni kívánja.
I. Fejezet Alapelvek és alapvetõ rendelkezések E fejezet - mint az címébõl is kitûnik - két tárgykört szabályoz. Az eljárási alapelvek többségükben a közigazgatási hatósággal szemben támasztott olyan fontos követelmények, amelyeknek az eljárás minden szakaszában érvényre kell jutniuk. A Ket.-ben szabályozott alapelvek egy része magából az Alkotmányból vezethetõ le, s az egész jogrendszerre vagy az összes eljárásjogra egyaránt irányadó. Ilyen pl. a törvény elõtti egyenlõség elve, a törvényesség elve, avagy a jogorvoslathoz való jog. Vannak azonban más alapelvek is, amelyek vagy csupán a közigazgatási eljárásra jellemzõk, vagy eljárás-típusonként differenciált módon jutnak érvényre. Ebbe a körbe sorolható pl. a hivatalból való eljárás elve, amely a büntetõ eljárásban egészen más módon van jelen, mint a polgári eljárásban, s ismét másként lelhetõ fel a közigazgatási eljárásban. Az alapelvek elsõdleges címzettjei a közigazgatási hatóságok, de vannak kifejezetten az ügyfélre kötelezettséget hárító alapelvek (pl. a jóhiszemû eljárás elve), továbbá olyan alapelvek is, amelyek az eljárás valamennyi résztvevõje számára irányadók. Az alapelvek mellett a fejezet bizonyos alapvetõ rendelkezéseket is magában foglal. Ezek vagy az egyes alapelvek érvényre juttatásának módját határozzák meg [pl. Ket. 6. § (3) bekezdése], vagy pedig - noha nem alapelvek - az eljárás minden szakaszában irányadó fontos szabályokat tartalmaznak.
Eljárási alapelvek 1. § (1) A közigazgatási hatóság az eljárása során köteles megtartani és másokkal is megtartatni a jogszabályok rendelkezéseit. Hatáskörét a jogszabályokban elõírt célok megvalósítása érdekében, mérlegelési és méltányossági jogkörét a jogalkotó által meghatározott szempontok figyelembevételével és az adott ügy egyedi sajátosságaira tekintettel gyakorolja.
(2) A közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlásával nem élhet vissza, hatásköre gyakorlása során a szakszerûség, az egyszerûség és az ügyféllel való együttmûködés követelményeinek megfelelõen köteles eljárni. (3) A közigazgatási hatóság az ügyfél jogát és jogos érdekét csak a közérdek és az ellenérdekû ügyfél jogának, jogos érdekének védelméhez szükséges mértékben korlátozza. (4) A közigazgatási hatóság védi az ügyfelek jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogait, ezek korlátait e törvény határozza meg. Az (1) bekezdés elsõ mondata a törvényesség elvének megfogalmazása. A Magyar Köztársaság erre felhatalmazott szervei által kibocsátott jogszabályok ugyanis kötelezõ érvényûek az ország felségterületén tartózkodó (ott székhellyel rendelkezõ vagy tevékenységet végzõ) természetes és jogi személyekre (az elõbbiekre állampolgárságukra való tekintet nélkül), a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezetekre, továbbá a magyar állampolgárokra akkor is, ha nem tartózkodnak az ország felségterületén. Mióta hazánk az Európai Unió teljes jogú tagja, a magyar hatóságokra az a többlet-kötelezettség hárul, hogy a kötelezõ érvényû uniós jogszabályokat - noha nem magyar jogalkotó szervtõl származnak - az ország területén ugyanúgy megtartsák és érvényre juttassák, mintha magyar jogszabályok lennének. A közhatalmat gyakorló szervekre az a többlet-kötelezettség is hárul, hogy a jogszabályok rendelkezéseit másokkal is megtartassák. Az utóbbiak a közigazgatási szervek akként teljesítik, hogy - a jogszabály alapján megállapítják az ügyfelet terhelõ kötelezettséget (pl. a gépkocsi súlyadójának mértékét), - eldöntik a hatáskörükbe utalt jogvitákat, - a hatósági ellenõrzést végeznek és ennek nyomán szükség esetén intézkedéseket tesznek vagy eljárást kezdeményeznek, - a jogszabályt megsértõkkel szemben eljárnak, s kötelezik õket a jogszerû magatartásra, illetõleg azt szankció alkalmazásával kényszerítik ki. Az (1) bekezdés második mondatát indokolt két részre bontani. A mondat elsõ fele a hatáskör rendeltetésszerû gyakorlásának elvét foglalja magában. Ennek az a lényege, hogy a hatáskört és a hatósági jogkört kizárólag arra a célra lehet felhasználni, amilyen célra azt a jogalkotó szánta. Elõfordult hatáskör nem rendeltetésszerû gyakorlásának megállapítása a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is. Az egyik község önkormányzati testülete egy nagyobb területet belterületté minõsített és azt parcellázni akarta. Ehhez azonban egy gazdálkodó szervtõl meg kellett volna szereznie a szóban forgó terület tulajdonjogát. Mivel a tulajdonos nem volt hajlandó megválni ingatlanától, a képviselõ-testület telekadót állapított meg, méghozzá olyan mértékben, hogy az Alkotmánybíróság által kirendelt ingatlanszakértõ megállapítása szerint a telekadó egy évi összege meghaladta az ingatlan forgalmi értékét. Noha a telekadónak az önkormányzat által megállapított tétele nem haladta meg a törvényben megszabott maximumot, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg: a szóban forgó esetben nem adóról, hanem az ingatlan elidegenítésére irányuló jogellenes presszióról van szó. (Ezt támasztotta alá, hogy a polgármester a kiszabott adó elengedését helyezte kilátásba arra az esetre, ha a gazdálkodó szerv az önkormányzat által megállapított összegért eladja a képviselõ-testület által kiszemelt ingatlant.) Az (1) bekezdés második mondatának második fele a hatáskör célhozkötöttségének elvét konkretizálja a közigazgatási jogalkalmazás egy bizonyos részére. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a közigazgatási anyagi- és eljárásjogi szabályokat - abból a szempontból, hogy az eljáró hatóság számára mekkora mozgásteret biztosítanak a konkrét ügyek elbírálásánál két kategóriába sorolhatjuk. Az elsõ kategóriába tartozó jogszabályok nem adnak semmiféle mozgásteret (döntési alternatívát) a jogalkalmazónak, hanem kategorikusan megszabják, hogy bizonyos tényállás esetén milyen tartalmú határozatot kell hoznia. Ilyenek pl. azok a rendelkezések, amelyek bizonyos elõfeltételek fennállása esetén kötelezõvé teszik az ügyfél részére kiadott hatósági engedély visszavonását. E rendelkezések tekintetében tehát a jogalkotó szerv maga végzett el bizonyos mérlegelést, s a jogalkalmazó szervnek nem adott mérlegelési jogkört: a jogalkalmazónak tehát nincs más választása, mint - ha úgy tetszik: mechanikusan, azaz egyéniesítés nélkül - végrehajtani a jogszabályt. Az ügyek többségében azonban a hatóság elé kerülõ egyedi ügyek olyan mértékben eltérnek egymástól, hogy a jogszabály mechanikus alkalmazása méltánytalan, a társadalom igazságérzetét sértõ döntés meghozatalára vezetne. Ezért a jogszabályok mérlegelési jogkört adnak a jogalkalmazóknak: feljogosítják arra, hogy a jogszabály keretei között az egyes ügyek egyedi sajátosságait figyelembe véve hozza meg döntését. A mérlegelési lehetõséget adó jogszabályokat két csoportra oszthatjuk. A pénzbeli szankciót (bírságot) megállapító jogszabályok túlnyomó része kötelezõ érvénnyel meghatározza a kiszabható bírság alsó és felsõ határát, s e határok között a jogalkalmazó szervre bízza, hogy a döntés szempontjából fontos tények - pl. az ügyfél anyagi helyzete, a jogellenes magatartás súlyossága vagy esetleges ismételtsége - mérlegelése alapján állapítsa meg a kiszabásra kerülõ bírság összegét. Vannak azután olyan jogszabályi rendelkezések is, amelyek akként adnak a jogalkalmazó szervnek mérlegelési jogkört, hogy felsorolják az adott tényállás esetén alkalmazható intézkedési módokat, s a közigazgatási szervre bízzák ezek közül a konkrét ügyben általa helyesnek tartott jogi eszköz kiválasztását. A mérlegelési jogkör tehát nem annyit jelent, hogy az ügyfél ki van szolgáltatva a közigazgatás kénye-kedvének, mivel a mérlegelésnek három szigorú jogi korlátja van. - A jogalkalmazó szerv csak akkor gyakorolhat mérlegelési jogot, ha erre a jogszabály feljogosította. - A mérlegelésnél tiszteletben kell tartania a mérlegelés jogszabályban meghatározott korlátait. - Döntésnél a jogszabály által megszabott mérlegelési szempontokra kell tekintettel lennie. A méltányossági jogkör annyiban különbözik a mérlegeléstõl, hogy a jogszabály - mintegy fõszabályként - meghatározza ugyan, hogy a jogalkalmazó szervnek milyen tartalmú határozatot kell hoznia, egyszersmind azonban felhatalmazást ad a fõszabálytól különös méltányosságból való eltérésre. A jogszabály esetenként meghatározza a méltányossági okokat, de az
is elõfordul, hogy azok taxatív felsorolása az adott ügykategóriában nem lehetséges. Arra is van példa, hogy a méltányossági jogkör gyakorlásánál emeltszintû fórumrendszer érvényesül, azaz e jogkört csak a jogszabályban meghatározott központi szerv vagy annak vezetõje gyakorolhatja. A méltányosság alkalmazásánál is szigorú követelmény a határozat indokolásában a méltányosság alapjául szolgáló okok pontos megjelölése. A (2) bekezdés elsõ fordulata rokon vonásokat mutat az (1) bekezdésben foglalt, a hatáskör célhozkötöttségét kimondó alapelvvel. A (2) bekezdés a hatáskör gyakorlásával való visszaélést tiltja. Ez szélesebb körû tilalom, mint az elõbbi. A hatáskör gyakorlásával ugyanis akként is vissza lehet élni, hogy az egyes eljárási cselekmények külön-külön teljesen jogszerûek, ám a maguk összességében vizsgálva õket már megállapítható a visszaélés. Különösen nagy ennek a veszélye a hatósági ellenõrzés körében, hiszen jó néhány közigazgatási hatóságnak úgyszólván parttalan ellenõrzési joga van: a nap bármely órájában és tetszés szerinti gyakorisággal tarthat ellenõrzést. Ezt jogszabályi rendelkezésekkel jó néhány szakterületen lehetetlen merev korlátok közé szorítani, hiszen pl. a vámügyi igazgatás körében lehetetlen megtiltani az éjszakai ellenõrzést, s azt sem lehet kategorikusan kizárni, hogy egy, mindent rendben találó ellenõrzést követõ napon a közigazgatási szerv - ha erre alapos oka van - ugyanannál az ügyfélnél azonos tárgykörben újabb ellenõrzést tartson. Az viszont egy demokratikus jogállamban megengedhetetlen, hogy ilyen vonatkozásban az ügyfél teljes mértékben ki legyen szolgáltatva a hatósági önkénynek, s a hatósági ellenõrzési jogkörrel felruházott szerv - akár titkos politikai megrendelésre, akár saját elhatározásából - egyes kiválasztott ügyfelekre rászálljon és kifejezetten zaklatási célzattal addig tartson náluk sorozatos ellenõrzéseket, amíg csak fel nem hagynak az ellenõrzés körébe tartozó tevékenységgel. Megérdemli a figyelmet a (2) bekezdés szövegének második része is, amely szerint a közigazgatási hatóság hatásköre gyakorlása során a szakszerûség, a gyorsaság, az egyszerûség és az ügyféllel való együttmûködés követelményeinek megfelelõen jár el. Ami a szakszerûséget illeti, annak elsõdleges garanciája a differenciált hatáskör-telepítés. Nyilvánvaló pl. hogy bár egy melléképület és egy atomerõmû is építménynek számít, ám az utóbbi engedélyezését nem lehet a legalsó szintû építésügyi hatóságra bízni. A szakszerûség érvényesülését szolgálja a szakhatósági modell is, amelynek az a lényege, hogy egy eljárás keretében jut érvényre az adott ügyben érintett valamennyi engedélyezõ hatóság álláspontja. Ám a legalaposabb hatáskör-telepítés mellett is elõfordulhat, hogy valamely ügyben olyan kérdés merül fel, amelynek eldöntésére a hatáskörrel rendelkezõ szerv nem rendelkezik elegendõ szolgálati tudással. Ilyenkor fordul a megfelelõ ismeretekkel felvértezett más közigazgatási hatósághoz vagy rendel ki szakértõt. Ami a gyorsaságot és az egyszerûséget illeti, e tekintetben frontáttörést hozhat a jó munkaszervezés és a technikai eszközök mind szélesebb körû alkalmazása. A munkaszervezést illetõen meg kell szabadulni egy-két téveszmétõl. Így pl. az ügyintézési határidõ nem annyit jelent, hogy az ügyintézõnek harminc nap áll rendelkezésére ahhoz, hogy a reá szignált ügyiratot kézbe vegye. Elõször is mire az ügyirat az ügyintézõhöz érkezik, többnyire néhány nap már letelt a határidõbõl. Az ügyintézõnek az a dolga, hogy minden ügyiratot késedelem nélkül tanulmányozzon át annak megállapítása végett, hogy - hatásköri vagy illetékességi okból nem indokolt-e az áttétel, magyar szervnek van-e az ügyben joghatósága, - nem kell-e az ügyfelet hiánypótlásra felhívni, - nincs-e szükség az idegen nyelvû kérelem lefordíttatására, - nem kell-e az ügyben ideiglenes intézkedést tenni vagy az ügyet soron kívül elbírálni. Régen rossz, ha minderre nem pl. a határidõ harmadik, hanem huszonötödik napján kerül sor. Hasonlóképpen: a vezetõ tennivalója sem szorítkozhat a szignálásra és a határozat-tervezetek revíziójára, hanem õt terheli a felelõsség azért, hogy a betegség vagy szabadság miatt tartósan távollevõ munkatársa íróasztalában ne porosodjék azonnali intézkedést igénylõ vagy rövid határidõn belül elintézendõ ügyirat (pl. szakhatósági hozzájárulásra irányuló megkeresés). A legnagyobb szemléletbeli változtatásra a Ket. alkalmazása kapcsán éppen az udvariasságot illetõen van szükség, s ez teljesen független attól, hogy maga a szó végül is nem szerepel a törvény szövegében. Sok vezetõ és ügyintézõ ugyanis abból indul ki, hogy õ a közhatalmat testesíti meg, már pedig a hatalom-gyakorlással összeegyeztethetetlen az udvariasság. Nos, ez óriási tévedés. Hiába beszélünk mi ügyfélbarát közigazgatásról meg szolgáltató közigazgatásról, ha az ügyfél - teljes joggal - úgy érzi, hogy õt bizony alattvalóként kezelik. Az kétségtelen, hogy egy hatósági határozat mûfajában, s így stílusában is különbözik mondjuk egy szerelmes levéltõl. De még a határozatot sem teszi csökkent értékûvé, ha pl. az esetleges hátrányos jogkövetkezményekre való figyelemfelhívás nem fenyegetõzésnek tûnik, hanem azzal kezdõdik, hogy felhívom szíves figyelmét. Még inkább áll ez a végzésekre. A hiánypótlásra irányuló felhívásba pl. nyugodtan bekerülhet a felkérem, szíveskedjék szövegrész. Ha pedig a közigazgatás történetesen levél formájában érintkezik az ügyféllel - pl. az ügyfél kérésére tájékoztatást ad valamirõl vagy megmagyaráz valamit, amit az ügyfél nem értett - az bizony lehet egészen normális levél, kezdve ott, hogy tartalmazza a megszólítást és azzal zárul, hogy tisztelettel. A (3) bekezdés fontos új alapelvet foglal magában, amelynek mind a hivatalból, mind a kérelemre indult eljárásokban érvényesülnie kell. Az alapelv jelentõségét egyebek között az adja, hogy jó néhány közigazgatási hatóság jogosult olyan korlátozásokra - pl. egy gyár mûködésének felfüggesztésére, a pénzintézet kifizetéseinek felfüggesztésére - amelynek az elengedhetetlenül szükséges idõn túli fenntartása könnyen csõdbe vihet egy céget. (Ha ugyanis egy bank elveszíti ügyfeleinek bizalmát, azt szinte reménytelen újból visszaszereznie.) Itt tehát nem az a probléma, hogy a korlátozás elrendelése eredendõen törvénysértõ volt, hanem az, hogy egy jogszerûen elrendelt korlátozást esetleg a feltétlenül
indokoltnál hosszabb ideig tartottak hatályban, ami az alapelvbe ütközik, tehát törvénysértõ. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a rendelkezés új szempontként jelentkezik az államigazgatási jogkörben okozott károkkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban. De az alapelvet figyelembe kell venni a jogelvonásra vagy jogkorlátozásra (pl. kisajátításra) irányuló kérelmek elbírálásánál is. Ha a kívánt cél a kérelemben megjelöltnél enyhébb jogkorlátozással is elérhetõ, ezt meghaladó részében a kérelmet el kell utasítani. A közigazgatási döntésekhez anyagi jogerõ (megtámadhatatlanság és megváltoztathatatlanság) nem kapcsolódik. Ezért a közigazgatási eljárásban anyagi jogerõrõl csak akkor beszélhetünk, ha a határozatot a bíróság jogerõsen és érdemben felülvizsgálta. Mivel azonban egy jogállamban fontos a jogbiztonság, a közigazgatási eljárásjogban is vannak olyan rendelkezések, amelyek a jogbiztonságot erõsítik. Ebbe a körbe tartozik, hogy bizonyos idõ (egy, illetõleg három év) letelte után a határozathoz általában már nem lehet hozzányúlni, de ide sorolható a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jog védelme is, amely 1957 óta folyamatosan érvényre jutott a magyar szabályozásban. Ezt a (4) bekezdés alapelvi rangra emelte. Érdemes kiemelni, hogy ez a védelem csak a jogot megállapító határozatokhoz kapcsolódik, nem pedig valamennyi határozathoz. Így a kötelezettséggel terhelt ügyfelek nem hivatkozhatnak arra, hogy jóhiszemûen szerzett és gyakorolt joguk van a törvénysértõen megállapított (pl. a törvény szerint járónál alacsonyabb összegû) kötelezettség teljesítésére. 2. § (1) Az ügyfeleket a hatósági eljárásban megilleti a törvény elõtti egyenlõség, ügyeiket indokolatlan megkülönböztetés és részrehajlás nélkül kell elintézni. (2) A közigazgatási hatósági eljárásban tilos minden olyan különbségtétel, kizárás vagy korlátozás, amelynek célja vagy következménye a törvény elõtti egyenlõ bánásmód megsértése, az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevõje e törvényben biztosított jogának csorbítása. Az eljárás során az egyenlõ bánásmód követelményét meg kell tartani. (3) A közigazgatási hatóság az eljárás során az érintett ügyre vonatkozó tényeket veszi figyelembe, minden bizonyítékot súlyának megfelelõen értékel, döntését valósághû tényállásra alapozza. A törvény elõtti egyenlõség az Alkotmányból levezetett alapelv. Ezzel kapcsolatban fõként az elég széles körû és stabilizálódott alkotmánybírósági gyakorlatra kell támaszkodni. Az Alkotmánybíróság ugyanis rámutatott: az emberek ténylegesen nem egyenlõek, közöttük - így pl. vagyoni helyzetükben, egészségi állapotukban, testi épségükben, korukban, nemükben, foglalkozásukban - lényeges különbségek vannak, amelyeket a jogalkotónak és a jogalkalmazónak figyelembe kell venni. Ennek megfelelõen a törvény elõtti egyenlõség elve nem azt jelenti, hogy minden emberre ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, hanem ebbõl az elvbõl az következik, hogy minden embert azonos emberi méltóságú személyként kell kezelni. Nem véletlen tehát, hogy az (1) bekezdés nem bármifajta megkülönböztetést, csak az indokolatlan megkülönböztetést tiltja. Ebbõl a szempontból az a megkülönböztetés minõsül indokolatlannak, amely az adott ügy elbírálásánál irreleváns tényeken alapul. Így pl. a szociális segélyezésnél vagy bizonyos kedvezmények megadásánál nagyon fontos szempont a kérelmezõ anyagi helyzete, ugyanakkor az egyetemi felvételnél vagy az építési engedély kiadásánál egyáltalán nem az. Hasonlóképpen: vannak ügyek, amelyekben nincs jelentõsége az ügyfél állampolgárságának, más ügyekben azt kell vizsgálni, hogy az ügyfél európai uniós polgár-e, végül vannak ügyek, amelyekben a magyar állampolgárság léte valamely jog megszerzésének az elõfeltétele. Ezek a ténylegesen meglévõ különbségek az anyagi jog közvetítésével annyiban hatnak ki az eljárásjogra, hogy esetenként egyetlen - az ügy elbírálása szempontjából releváns - különbség miatt az egyébként azonos tényállás ellenére az egyik ügyfél kérelmét - teljesen jogszerûen - elutasítják, míg a másikét teljesítik. Ettõl eltekintve azonban a Ket. rendelkezéseinek túlnyomó többsége - így pl. a jogorvoslatra vonatkozó szabályozás - bármifajta különbségtétel nélkül mindenkire nézve egyformán irányadó. A kifejtettek értelemszerûen vonatkoznak a (2) bekezdésben taglalt egyenlõ bánásmód követelményének érvényre juttatására is. Ez sem azt jelenti, hogy az adott ügyben releváns, ténylegesen meglévõ különbségeket figyelmen kívül hagyva minden ügyfelet egyenlõ bánásmódban kell részesíteni. Eleve vannak olyan jogszabályok, amelyek csupán a természetes vagy jogi személyek meghatározott csoportjára - pl. a mozgássérültekre, a várandós anyákra, a 65. év felettiekre - vonatkoznak. Aki tehát nem tartozik az adott csoporthoz, az nem tarthat igényt arra, hogy a szóban forgó jogszabályt reá is alkalmazzák. Más esetekben nincsenek ugyan pontosan körülhatárolt célcsoportok, de a jogszabály szempontokat határoz meg a mérlegelési jogkör gyakorlásához. Ez az a pont, ahol a (2) és a (3) bekezdés kapcsolódik egymáshoz: mintegy azt juttatva kifejezésre, hogy az egyenlõ bánásmód követelménye csupán az indokolatlan kivételezést, netán a diszkriminációt tiltja, de nem követel egyszersmind lélektelen, mechanikus ügyintézést, s egyáltalán nem zárja ki az ügyek vagy az ügyfelek eltérõ adottságaira alapozott egyéniesítést. A (3) bekezdés kimondja a szabad bizonyítás elvét is, ami közelebbrõl annyit jelent, hogy - amennyiben jogszabály eltérõen nem rendelkezik - az eljáró hatóság nincs kötve egy meghatározott típusú bizonyíték-fajtához, hanem a valósághû tényállás megállapításánál bármely, rendelkezésre álló bizonyítási módot felhasználhat és bármilyen bizonyítékot figyelembe vehet. Bonyolult ügyekben elõfordulhat, hogy a bizonyítékok nem egyértelmûek: így pl. a tanúk vallomása vagy a szakértõk vallomása eltérõ tartalmú. Ilyenkor az eljáró szerv külön-külön és a maguk összességében mérlegeli a bizonyítékokat és eldönti, hogy melyiket és milyen súllyal veszi figyelembe döntésének meghozatalánál. 3. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban a törvény keretei között a hivatalból való eljárás elve érvényesül.
(2) A közigazgatási hatóság: a) a kizárólag kérelemre indítható eljárások kivételével hivatalból eljárást indíthat, illetve a kérelemre indult eljárást jogszabályban meghatározott feltételek esetén folytathatja, és ilyen esetben a végrehajtást is hivatalból rendeli el, b) hivatalból állapítja meg a tényállást, határozza meg a bizonyítás módját és terjedelmét, ennek során nincs kötve az ügyfelek bizonyítási indítványaihoz, ugyanakkor a tényállás tisztázása során minden, az ügy szempontjából fontos körülményt figyelembe kell vennie, c) e törvény keretei között felülvizsgálhatja mind a saját, mind a felügyeleti jogkörébe tartozó hatóság határozatát, d) hivatalból intézkedhet a döntésének kijavításáról, kiegészítésérõl, módosításáról és visszavonásáról. E § lényegében a törvény által korlátok közé szorított hivatalbóliság elvét mondja ki a közigazgatási eljárásra nézve. Ilyen vonatkozásban a közigazgatási eljárás mintegy közbensõ helyet foglal el egyfelõl a polgári eljárás, másfelõl a büntetõ eljárás között. Az elõbbire a kérelemhez való kötöttség, az utóbbira a hivatalbóliság dominanciája a jellemzõ. A közigazgatási eljárásban mindkettõ fellelhetõ, s ügytípusonként változik, hogy hol melyik elv kerül elõtérbe. Általában véve elmondható, hogy az engedélyezési eljárások többnyire az ügyfél kérelmére indulnak, míg a hatósági kötelezési és a szankcionálási eljárások többsége hivatalból indul, de indulhat az ellenérdekû ügyfél kérelme alapján is. Az, hogy valamely eljárás kérelemre indult, nem annyit jelent, hogy az eljáró hatóság minden tekintetben kötve lenne az ügyfél akaratához, s ne lehetnének az eljárásnak hivatalból elvégezhetõ vagy elvégzendõ mozzanatai. Ezek közül a legfontosabbakat a (2) bekezdés sorolja fel. Valójában a kérelemhez kötöttség csupán két vonatkozásban jelent szigorú korlátot: - a kizárólag kérelemre megindítható eljárást nem lehet hivatalból megindítani vagy folytatni és - az ügyfél számára az ilyen eljárásban nem lehet olyasmit engedélyezni, amit nem kért (pl. egyszintes családi ház helyett nem lehet kétszintes házra kiadni az építési engedélyt). Egyébként azonban az eljáró hatóság még az ilyen ügyekben is eltérhet az ügyfél kérelmétõl, így pl. az engedély megadását feltételhez kötheti, illetõleg a kérelmezõt felhívhatja a terv módosítására. 4. § (1) Az ügyfeleket megilleti a tisztességes ügyintézéshez, a jogszabályokban meghatározott határidõben hozott döntéshez való jog és az eljárás során az anyanyelv használatának joga. (2) A közigazgatási hatóság a nem jogszabályszerû eljárással az ügyfélnek okozott kárt a polgári jog szabályai szerint megtéríti. (3) A törvényben meghatározott kivétellel az ügyfél fellebbezést, újrafelvételi kérelmet, méltányossági kérelmet, jogszabálysértés esetén a bírósághoz keresetet nyújthat be. A tisztességes ügyintézéshez való jog lényegesen többet jelent, mint pusztán a jogszabályok megtartását az eljárás során. A tisztességes ügyintézés tágabb értelemben véve magában foglalja az összes eljárási alapelv érvényesülését: a törvény elõtti egyenlõséget épp úgy mint az ügyféllel való udvarias kapcsolattartást. Nem csak az az eljárás lehet tisztességes, amelybõl az ügyfélnek valamilyen elõnye származik, hanem tisztességesnek kell lennie a kifejezetten hátrányos jogkövetkezményekkel pl. egy engedély visszavonásával vagy bírság kiszabásával - járó eljárásnak is. Sokféle módon lehet tehát véteni a tisztességes eljárás követelménye ellen. Annyi azonban kétségtelen: amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága valamely országot elmarasztal e követelmény megszegése miatt, a döntés hátterében leggyakrabban az eljárás indokolatlan elhúzódása áll. A közigazgatási ügyekben ennek fokozott a veszélye. Amíg ugyanis a polgári és a büntetõ ügyekben a törvény többnyire nem állapít meg határidõt az egyes ügyek elbírálására nézve, addig a közigazgatási ügyekben létezik egy ügyfajtánként differenciált ügyintézési határidõ-rendszer. A késedelmes ügyintézés gyakran kimutatható anyagi kárt okoz az ügyfélnek. Ha pl. elhúzódik az építési engedélyezési eljárás, idõközben emelkedhetnek az építõanyagok árai, megváltozhatnak az építésügyi elõírások vagy az állami támogatáshoz szükséges feltételek. Számottevõ lehet az elmaradt haszon is: ha pl. a késedelmes ügyintézés miatt egy panzió csak az idegenforgalmi idény végén nyitja meg kapuit, minden elvesztett nap bevételkiesést okoz a tulajdonosnak. Hazánkban a Polgári Törvénykönyv rendelkezik az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésérõl. Elõször olyan perek indultak, amelyekben az ügyfél - felperesként - azt sérelmezte, hogy a közigazgatás szerv jogszabálysértõ döntésével okozott neki kárt. A 4. § tesz elsõ ízben említést az anyanyelv használatának jogáról. Errõl részletesen a 9-11. § rendelkezik. Ezen a helyen elegendõ arra utalni: ezt a Ket. a hatályos Áe.-tõl eltérõen szabályozza, ezért a közigazgatási szerveknek indokolt megfelelõ szervezési intézkedésekkel felkészülniük az új rendelkezések gyakorlati alkalmazására. A (3) bekezdés valójában a jogorvoslathoz való jogot konkretizálja a Ket. szabályozási rendszerének keretei között. A jogorvoslathoz való jog az Alkotmányban biztosított alapjogok egyike, amely állampolgárságra való tekintet nélkül megilleti mind az ügyfeleket, mind pedig - a reájuk vonatkozó döntések tekintetében - az eljárás egyéb résztvevõit. A (3) bekezdés a legfontosabb jogorvoslati fajtákat sorolja fel. Ezért indokolt rámutatni: az ügyfelek jogi eszköztára lényegesen bõvebb e felsorolásnál. Így pl. az ügyfél annak érdekében, hogy jog- vagy érdeksérelmét elhárítsa, illetõleg vétlen mulasztásának hátrányos jogkövetkezményeitõl mentesüljön, kérheti a határozat kijavítását, kiegészítését, igazolási kérelmet nyújthat be, végrehajtási kifogást terjeszthet elõ stb. 5. § (1) A közigazgatási hatóság az ügyfél és az eljárás más résztvevõje számára biztosítja, hogy jogaikról és kötelezettségeikrõl tudomást szerezzenek, és elõmozdítja az ügyféli jogok gyakorlását.
(2) A közigazgatási hatóság a jogi képviselõ nélkül eljáró ügyfelet tájékoztatja az ügyre irányadó jogszabály rendelkezéseirõl, az õt megilletõ jogokról és az õt terhelõ kötelezettségekrõl, illetve a kötelezettség elmulasztásának jogkövetkezményeirõl, továbbá a természetes személy ügyfél részére a jogi segítségnyújtás igénybevételének feltételeirõl. (3) Különös eljárási jogszabály az ügy bonyolultságára tekintettel tájékoztatási kötelezettséget írhat elõ a jogi képviselõvel eljáró ügyfelek számára is. (4) A közigazgatási hatóság a törvényben meghatározott korlátozásokkal az ügyfeleknek és képviselõiknek, valamint más érdekelteknek biztosítja az iratbetekintési jogot, jogszabályban meghatározott esetben közmeghallgatást tart, és döntését az ügyfelekkel közli. A hatóság ugyanakkor gondoskodik a törvény által védett titkok megõrzésérõl és a személyes adatok védelmérõl. Az ügyfelek - különösen a természetes személyek - általában jogi képviselõ nélkül vesznek részt az eljárásban. Ez eleve hátrányos helyzetbe hozza õket, hiszen a közigazgatási anyagi- és eljárásjog bonyolult és szerteágazó, ezért az ügyféltõl nem várható el, hogy tisztában legyen az összes közigazgatási szakterület - gyakran változó - joganyagával. Ezért ha valahol, akkor a közigazgatási jogban csak erõs megszorításokkal alkalmazható a jogszabály nem ismerése senkit sem mentesít jogellenes magatartásának jogkövetkezményei alól elve. Annak érdekében, hogy az ügyfél jogi ismereteinek fogyatékos volta miatt ne kerüljön hátrányos vagy kiszolgáltatott helyzetbe, a Ket. a közigazgatási hatóság kötelességévé teszi az ügyfél tájékoztatását jogairól kötelességeirõl, illetõleg a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén beálló vagy alkalmazható jogkövetkezményekrõl. Ez a kitanítási kötelezettség nem szorítkozik az írásbeli érintkezésre, még kevésbé a határozatban foglalt figyelemfelhívásokra (pl. a fellebbezés lehetõségérõl való tájékoztatásra). Az ügyfél jogi tájékoztatására az eljárás egész tartama alatt, a szükséghez képest minden fontosabb eljárási cselekmény kapcsán szükség van. (Így pl. a tanút nem csupán igazmondási kötelezettségére kell figyelmeztetni, hanem arra is, hogy milyen okból tagadhatja meg a tanúvallomás tételét.) A megfelelõ jogi tájékoztatásra nem csupán az ügyfél, hanem a potenciális ügyfél is igényt tarthat, aki esetleg épp a kapott tájékoztatás nyomán válik - vagy éppen nem válik - ügyféllé. A leggyakoribb, hogy valaki szeretne közigazgatási eljárást indítani, de nincs tisztában azzal: kérelméhez milyen mellékleteket kell csatolni, milyen összegû illetéket kell lerónia, s a jogszabály elõírja-e a kérelemnek e célra rendszeresített nyomtatvány ûrlapon való elõterjesztését. A tömegesen elõforduló rutinügyekben a közigazgatási hatóságok - fõként a nagy ügyfélforgalmú hivatalok - akkor járnak el helyesen, ha errõl többféle módon is tájékoztatást adnak. Nyomatékosan hangsúlyozni kell: a tájékoztatási kötelezettség nem csupán akkor terheli a hatóságot, ha ebbõl a hivatali munkavégzésre nézve valamilyen elõny származik, hanem akkor is, ha a tájékoztatás nyomán munkatöbblet hárul az eljáró szervre. Így pl. azt a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó magyar állampolgárt, aki fogyatékosan vagy egyáltalán nem beszél magyarul, feltétlenül tájékoztatni kell az anyanyelvhasználat lehetõségérõl, tekintet nélkül arra, hogy ez tolmácsolási vagy fordítási igényt von maga után. A Ket. a hatóság jogi tájékoztatási kötelezettsége szempontjából különbséget tesz az ügyfelek között attól függõen, hogy vane jogi képviselõjük vagy nincs. E különbségtételnek az az indoka, hogy a jogi képviselõtõl - pl. az ügyvédtõl vagy a jogi személy ügyfél jogtanácsosától - kellõ alappal elvárható: ismerje az ügyben irányadó jogszabályok rendelkezéseit. A Ket. lehetõvé teszi, hogy különös eljárási szabály az ügy bonyolultságára tekintettel tájékoztatási kötelezettséget írjon elõ a jogi képviselõvel eljáró ügyfelek számára is. S végül: lehetnek olyan jogi kérdések, amelyekben a hatóság a jogi képviselõhöz képest többlet-információval rendelkezik. Ilyen pl. hogy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a hasonló ügyekben milyen gyakorlatot alakított ki. Semmiképpen sem árt tehát, ha az eljáró hatóság partnerként kezeli a jogi képviselõt, s megadja neki azt a - jogszabályból esetleg meg sem ismerhetõ - jogi tájékoztatást, amely feladatainak hatékony ellátásához szükséges. 6. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban az ügyfél köteles jóhiszemûen eljárni. (2) Az ügyfél magatartása nem irányulhat a hatóság megtévesztésére vagy a döntéshozatal, illetve a végrehajtás indokolatlan késleltetésére. Az ügyfél jóhiszemûségét az eljárásban vélelmezni kell, a rosszhiszemûség bizonyítása a hatóságot terheli. (3) A rosszhiszemû ügyfelet a hatóság eljárási bírsággal sújthatja és a többletköltségek megfizetésére kötelezheti, erre az ügyfél figyelmét fel kell hívni. E § a jóhiszemû eljárás elvét fogalmazza meg. Ez az elv nem minden jogi eljárásban jut érvényre. A büntetõ eljárásban pl. a gyanúsított vagy vádlott hátrányos jogkövetkezmények nélkül megteheti, hogy védekezésként valótlan tényeket állít. A közigazgatási eljárásban erre nincs törvényes lehetõség. Az ügyfél két dolog közül választhat: vagy nyilatkozatot tesz az ügyben vagy megtagadja a nyilatkozattételt. Az utóbbi nem vonhat maga után semmiféle hátrányos jogkövetkezményt, azaz a (2) bekezdés alkalmazása szempontjából ez nem minõsül a döntéshozatal indokolatlan késleltetésének. Ha viszont az ügyfél él nyilatkozattételi jogával, akkor igazmondási kötelezettség terheli, azaz valótlan állításokkal nem kísérelheti meg a hatóság félrevezetését. (Amennyiben ezt mégis megteszi, magatartása szankciót vonhat maga után.) Valójában a 6. §-ban foglalt elv többet foglal magában, mint amennyit a magyar nyelvben a jóhiszemûség kifejezés általában jelent. A hivatkozott § alapján ugyanis az ügyfelet bizonyos körben a hatósággal való együttmûködési kötelezettség is terheli, legalábbis olyan vonatkozásban, hogy tartózkodnia kell a döntéshozatal vagy a végrehajtás indokolatlan késleltetésétõl. Az ilyen késleltetésnek számtalan módja van, azon kezdve, hogy az ügyfél sorra-rendre túllépi az eljárási határidõket, odáig terjedõen, hogy meghiusítja a hatósági ellenõrzést vagy helyszíni szemlét.
Fontos szabály, hogy a rosszhiszemûség bizonyítása a hatóságot terheli. Indokolt esetben tehát a szankció alkalmazása elõtt erre nézve kiegészítõ bizonyítási eljárást kell lefolytatni. 7. § A közigazgatási hatóság a költségtakarékosság és a hatékonyság érdekében úgy szervezi meg a tevékenységét, hogy az az ügyfélnek és a hatóságnak a legkevesebb költséget okozza, és az eljárás a lehetõ leggyorsabban lezárható legyen. E § lényegében két alapelvet is magában foglal: a költségtakarékosság és a gyorsaság elvét. Indokolt ezeket elkülönülten vizsgálni. A költségtakarékosság mind az állam, mint az ügyfél pénzére kiterjed. Az erre vonatkozó szabályt nem szabad vulgárisan értelmezni, csak a többi eljárási alapelvvel összhangban. A közigazgatási szerv ugyanis csak akkor tud jó - azaz valósághû tényálláson alapuló, az ügy elbírálása szempontjából lényeges körülményeket figyelembe vevõ, szakmailag megalapozott és törvényes - határozatot hozni, ha elvégzi az ehhez szükséges eljárási cselekményeket. Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amennyi a jó érdemi döntéshez nélkülözhetetlen. Már pedig ennek ára van, még akkor is, ha ez az ár nem szükségképpen jelenik meg az eljárási költségek között. Egy fontos beruházás - mondjuk egy veszélyes hulladéktároló telep engedélyezésében gyakran 7-8 hatóság is részt vesz. Munkatársaik - ha szükséges - hivatali személygépkocsival utaznak a helyszínre. Bizony ez pénzbe kerül, épp úgy, mint az érintett köztisztviselõk munkabérének idõarányos része. A kirendelt szakértõ munkadíja és költségei, a hatósági közvetítõ foglalkoztatása, a tolmács munkája, de még a tanuk meghallgatása is emészti a pénzt. Méghozzá az adófizetõk pénzét. Mert igaz ugyan, hogy az ügyfél illeték, igazgatási szolgáltatási díj vagy felügyeleti díj címén gyakran megfizeti mindazt, amibe az eljárás az államnak kerül, ám minél kevesebbet költ az állam az adott ügy elbírálására, annál több marad neki a befizetett összegbõl. Akkor tehát levonhatjuk a 7. §-ból azt a következtetést, hogy az a jó köztisztviselõ, aki a legkevesebb költséget okozza a hatóságnak? Semmi szín alatt. A költségtakarékosság elve nem azt jelenti, hogy elhagyunk olyan - a döntéshozatal szempontjából fontos - eljárási cselekményeket, amelyek pénzbe kerülnek, hiszen ezáltal veszélybe kerülne az a cél, amelynek érvényre juttatásáért az adott hatóságot létrehozták. Ha ugyanis kizárólag a pénzügyi szempontokat vesszük figyelembe, oda jutunk, hogy az a jó ellenõrzõ hatóság, amely egyetlen ellenõrzést sem végez, hiszen minden egyes ellenõrzés pénzbe kerül. Mindez természetesen nem annyit jelent, hogy jó munkaszervezéssel ne lehetne és ne kellene takarékoskodni, ám ez nem mehet sem a hatékonyság, sem a törvényesség rovására. A 7. §-t tehát úgy kell értelmezni: az ésszerû takarékosságra feltétlenül szükség van, de nem annak árán, hogy csökkenjen az adott hatóság tevékenységének színvonala. Sok tekintetben hasonló a mondandónk a gyorsaság elvét illetõen, amelyet épp oly kevéssé lehet függetleníteni az eljáró hatóság feladatától és az adott ügy jellegétõl, mint a takarékosságot. Azt, hogy az eljárás a lehetõ leggyorsabban lezárható legyen, kizárólag az ügykategória ismeretében lehet értelmezni. Nem véletlen, hogy az ügyintézési határidõknek széles skálája van, amelynek egyik végpontján az azonnal elbírálandó ügyek (pl. egyszerûbb hatósági bizonyítványok kiállítása), másik végpontján pedig a 3-5 év alatt elbírálandó ügyek helyezkednek el, az utóbbiak azzal súlyosbítva, hogy az ügyintézés idõtartama nem rövidíthetõ le. E körbe tartozik pl. az új gyógyszerkészítmények forgalomba hozatalának engedélyezése, amelynek elengedhetetlen elõfeltétele a kémiai analízis, az állatkísérlet, majd a különbözõ paraméterekkel jellemezhetõ csoportokon való klinikai kipróbálás és annak értékelése. Hasonló a helyzet a növényvédõ, rovarirtó szerek esetében is, azzal tetézve, hogy bizonyos káros hatások nem azonnal, csupán évek múlva jelentkeznek, amikor bizonyos elemek vagy vegyületek már felhalmozódtak az élõ szervezetekben. Amíg tehát bizonyos ügyekben - pl. személyi igazolványok, útlevelek kiállításánál - közmegelégedésre szolgál az ügyintézési idõtartam radikális lerövidítése, addig vannak olyan ügycsoportok is, ahol ez még távlati célként sem képzelhetõ el. 8. § (1) A közigazgatási hatósági eljárásban az egyes eljárási cselekmények törvény, kormányrendelet és önkormányzati rendelet eltérõ rendelkezése hiányában, jogszabályban meghatározott módon, elektronikus úton is gyakorolhatók. Törvény az elektronikus ügyintézést az ügyek vagy egyes eljárási cselekmények meghatározott körében kötelezõvé teheti vagy megtilthatja. (2) A 12. § (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott hatóságok az ügyfelek hatékonyabb tájékoztatása, ügyintézésük elõsegítése érdekében elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat mûködtetnek. A központi közigazgatás elektronikus ügyintézése és szolgáltatásai a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül érhetõk el, amelyhez az önkormányzatok és más szervezetek csatlakozhatnak. (3) A 12. § (3) bekezdésének b)-d) pontjaiban meghatározott hatóságok a (2) bekezdés szerinti elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat nyújthatnak, illetve a szolgáltatás nyújtására törvény kötelezheti õket. Az elektronika térhódítása szinte forradalmi változásokat hozott a közigazgatás egyes szakterületein is. Olyan központi adatbázisok, amelyekrõl hagyományos úton csak egy-két hét alatt lehetett beszerezni a szükséges adatokat, az ország távoli pontjain is másodpercek alatt hozzáférhetõvé váltak. Ez érthetõ módon meggyorsította az ügyintézést és lehetõvé tette az ügyfelekre nehezedõ eljárási terhek jelentõs csökkentését. Ugyanakkor világosan látni kell, hogy az elektronika nem egy csapásra, hanem csak fokozatosan szorítja háttérbe a papír alapú hagyományos ügyintézést. A jelenlegi helyzetet tehát úgy lehetne jellemezni, hogy egymással párhuzamosan van jelen közigazgatásunkban a legmodernebb technika és a lúdtoll helyébe lépett golyóstoll. Erre mindenképpen tekintettel kellett lenni a Ket. megalkotásánál: olyan törvényt kellett készíteni, amely egyfelõl nyitott az egyes eljárási cselekmények, illetõleg az egész ügyintézés elektronizálása elõtt, ugyanakkor egyetlen ügyfelet sem hoz hátrányos helyzetbe és nem hárít számottevõ anyagi terheket az állampolgárokra.
Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy maga a technikai is rohamosan fejlõdik, s ezért a Ket.-et nem lehet megterhelni olyan technikai részletszabályokkal, amelyek esetleg évente módosításra szorulnak. Mindezekre tekintettel a Ket. zöld utat adott az egyes közigazgatási hatóságok elektronikus tájékoztatási szolgáltatásainak, egyszersmind azt is lehetõvé tette, hogy a helyi és területi közigazgatási szervek csatlakozzanak a központi közigazgatás elektronikus ügyintézéséhez és szolgáltatásaihoz. Ám annak érdekében, hogy az ügyfelek mielõbb és minél szélesebb körben részesülhessenek azokból a szolgáltatásokból, amelyeket számunkra az elektronika nyújtani képes, a (2) és a (3) bekezdés differenciál egyfelõl az államigazgatási szervek, másfelõl pedig a közigazgatás szervezetrendszeréhez tartozó egyéb szervek, valamint a nem kifejezetten közigazgatási feladat ellátására létrehozott, de arra feljogosított szervek és az ilyen felhatalmazással rendelkezõ személyek között. A (2) bekezdés az államigazgatási szerveket kötelezi arra, hogy az ügyfelek hatékonyabb tájékoztatása érdekében elektronikus tájékoztató szolgáltatásokat mûködtessenek. A Ket. szempontjából az ilyen rendszernek az a minimális adattartalma, hogy komplex tájékoztatást adjon az érdeklõdõknek az adott államigazgatási szerv hatáskörébe tartozó eljárásfajtákkal kapcsolatos tudnivalókról. A komplexitás hozzávetõlegesen a következõ kérdésekkel kapcsolatos eligazítást jelenti: a kérelmet erre a célra rendszeresített nyomtatvány ûrlap felhasználásával kell-e benyújtani, ha nem, akkor melyek a kérelem szükségképpeni tartalmi elemei, a kérelmet szóban elõ lehet-e terjeszteni, milyen mellékleteket kell a kérelemhez csatolni, s mely mellékletek (hatósági igazolások) esetében kérheti az ügyfél, hogy azokat helyette és felhatalmazása alapján az államigazgatási szerv szerezze be, célszerû vagy szükséges-e az ügyfél személyes megjelenése a kérelem elõterjesztésekor, milyen összegû illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell leróni és milyen módon, mennyi az ügy elbírálásának hozzávetõleges idõtartama (azokat az idõket is figyelembe véve, amelyek a Ket. értelmében nem számítanak be az ügyintézési határidõbe), melyik szervezeti egységnél és milyen telefonszámon lehet érdeklõdni az ügy állása felõl vagy további információt kérni. Az csak hasznára válik az ügyfeleknek, ha az elektronikus rendszer a felsoroltakon túlmenõen fontos anyagi jogi és eljárásjogi információkat is nyújt (pl. ki kérhet költségmentességet, ki terjeszthet elõ igazolási kérelmet, az alapeljárásban milyen jogai vannak az ügyfélnek). Hasznos lehet, ha a központi közigazgatási szervek elektronikus rendszere az említett szervek irányítása alá tartozó helyi-területi szervek hatáskörébe tartozó ügyekben is nyújt az ügyfelek számára tájékoztatást. A (3) bekezdés a 12. § (3) bekezdésének b)-d) pontjában felsorolt hatóságok számára nem teszi ugyan kötelezõvé az elõbbiekben vázolt elektronikus tájékoztató szolgáltatás nyújtását, de a törvényszövegbõl azért kiolvasható, hogy azt a törvényalkotó legalábbis felajánlja az érintett szerveknek, olyannyira, hogy törvény (amely lehet különös eljárási szabályokat magában foglaló törvény vagy a Ket. késõbbi módosítása) az elektronikus tájékoztatást e szervek számára is kötelezõvé teheti. A nemzetközi szabályozási gyakorlat áttekintése során arról gyõzõdhetünk meg, hogy a nyugat-európai eljárási törvényekben, illetve a nemzetközi ajánlásokban egyre gyakrabban és egyre szélesebb körben jelennek meg az alapelvek. Az alapelvek törvénybe való beépítésével általános irány szabható a késõbbi jogalkotásnak (a különös eljárási szabályok megalkotásának és az általános eljárási törvény késõbbi módosításainak), a hatósági jogalkalmazásnak. Az alapelvek fejlesztik az ügyfelek és a hatósági jogalkalmazók általános jogtudatát, a jogérvényesítéshez kapcsolódó szervezõ munka eredményességét. Ezek az alapelvek jogi- és eljárás-szervezési alapelvek. A jogi alapelvek az ügyfeleket megilletõ jogok és kötelezettségek egyes csoportjainak lényegét fejezik ki, illetve a hatóságok hatáskör gyakorlásával kapcsolatos kötelezettségeinek általános összefoglalását testesítik meg. Az eljárás-szervezési alapelvek olyan célokat fogalmaznak meg, amelyek a hatóságokat bizonyos szervezési munkára kötelezik a költségtakarékosság és a hatékonyság érdekében. E fejezet már olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyeket az Európai Unió tagállamainak jogfejlõdése eredményeként az uniós alkotmány tervezetében részben kodifikáltak. Ilyenek a tisztességes eljáráshoz, a részrehajlás nélküli, határidõben hozott döntésekhez, valamint az ügyfeleknek okozott károk megtérítéséhez kapcsolódó jogok. Az ügyféli jogegyenlõséget tartalmazó szabályhoz hasonló tartalmú rendelkezést az Áe. 2. §-ának (5) bekezdése is magában foglal. Amíg azonban az Áe. rendelkezése a magyar és külföldi ügyfelek teljes jogegyenlõségét deklarálja, a törvény árnyaltabban fogalmaz, amikor az „indokolatlan” megkülönböztetést tiltja. Ez nem pusztán stiláris különbség, e szóhasználatnak két oka is van. Az egyik az, hogy bizonyos anyagi jogszabályok - például a termõföld vásárlására vagy az állampolgári jogokra vonatkozó jogszabályok - a külföldiek jogállását a magyar állampolgárokétól eltérõen szabályozzák. Ez szükségképpen kihat az eljárásra, közelebbrõl az érdemi döntés tartalmára is. Nem eljárásjogi diszkrimináció tehát, ha ilyen jogszabály alkalmazása során - azonos tényállás esetén - az eljáró közigazgatási szerv a magyar állampolgár kérelmét teljesíti, míg a nem magyar állampolgár azonos tartalmú kérelmét elutasítja. A másik ok az, hogy - az Áe.-tõl eltérõen - a törvény szabályozza a joghatóság kérdését is. Ebbõl is adódhat olyan különbség, hogy bizonyos ügyekben még a Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgár ügyében sem lehet a magyar jogszabályokat alkalmazni és azok alapján eljárni.
Nyelvhasználat
9. § (1) A Magyar Köztársaságban a közigazgatási hatósági eljárás hivatalos nyelve - a (2) bekezdésben foglaltak figyelembevételével - a magyar. Ez azonban nem akadálya a külképviseletek és a Külügyminisztérium eljárása, valamint a külföldi vagy nemzetközi szervekkel való érintkezés során más nyelv használatának. (2) A kisebbségi települési önkormányzat képviselõ-testülete a rendeletében, valamint az országos kisebbségi önkormányzat testülete meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárás magyar nyelv melletti hivatalos nyelvét. (3) A kisebbségi szervezet, valamint az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, a közigazgatási hatóságnál mind szóban, mind írásban használhatja az adott kisebbség nyelvét. A kisebbség nyelvén benyújtott kérelmet magyar nyelvû és az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni, és e rendelkezés megfelelõen irányadó a végzésekre is. (4) Annál a közigazgatási hatóságnál, amelynél a (2) bekezdés szerint a közigazgatási eljárás hivatalos nyelve nem csak a magyar, a magyar nyelvet használó ügyfeleket és az eljárás egyéb résztvevõit megilletik a (3) bekezdésben a kisebbségek számára biztosított jogok. Az 1957. évi IV. törvény úgy rendelkezett, hogy a közigazgatási eljárásban az ügyfél mind szóban, mind írásban szabadon használhatja az anyanyelvét. Ez látszólag maximális mértékben ügyfélbarát rendelkezés volt, amellyel mindössze az a gond, hogy soha nem hatályosult. A magyar közigazgatási ugyanis 1957-ben sem volt felkészülve és ma sincs felkészülve arra, hogy a Föld bármely nyelvén - a nagy világnyelvektõl az afrikai vagy ázsiai törzsi nyelvekig terjedõ skálán - képes legyen az ügyintézésre. A Ket. megalkotásánál tehát az volt a cél, hogy a fellegek közül szálljunk le a földre, s az új törvény ne hangzatos, hanem ténylegesen érvényesülõ nyelvhasználati szabályt tartalmazzon. A kiindulópontot annak kimondása jelentette, hogy a magyar közigazgatás hivatalos nyelve a magyar. Ha a nyugat-európai országok közigazgatási eljárási törvényei tartalmazhatnak hasonló szabályokat, nekünk sem kell aggódnunk ennek kimondása miatt. Ugyanakkor figyelembe kellett venni, hogy az ország népessége nyelvi szempontból nem homogén, tehát a magyarországi kisebbségek az új jogi szabályozás miatt nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe. Tekintettel kellett lenni az ország nyelvhasználattal kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeire (így pl. arra, hogy elfogadtuk a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját). Végül gondoskodni kellett arról, hogy a magyarul nem tudó ügyfél ez okból ne kerülhessen kiszolgáltatott helyzetbe, ne érhesse õt súlyos joghátrány Kezdjük a 9. §-ba foglalt rendelkezések vizsgálatát a már említett kiinduló ponttal, tehát azzal, hogy a magyar közigazgatás hivatalos nyelve a magyar. Ez olyan fõszabály, amely alól számos kivételt állapít meg a Ket. Az elsõ: a hivatkozott rendelkezés nem akadálya annak, hogy a külképviseletek és az Külügyminisztérium hatósági eljárása során olyan nyelvet alkalmazzon, amelyet az adott ügy indokolttá tesz. Ugyanez a jog megilleti az összes magyar közigazgatási hatóságot is a külföldi vagy nemzetközi szervekkel való érintkezés során, így pl. akkor, ha egy magyar hatóság külföldi közigazgatási szervtõl kér jogsegélyt. További kivételek a magyarországi kisebbségeket érintik, egészen pontosan azt a - jelenleg 13 - népcsoportot, amelyre a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény hatálya kiterjed. A kisebbségi települési önkormányzat képviselõ-testülete rendeletben meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárásnak a magyar melletti másik hivatalos nyelvét. A kisebbségi települési önkormányzat a rendes magyar települési önkormányzati rendszer szerves része, amelynek tagjait a település választópolgárai választják. Egy települési önkormányzata akkor válik kisebbségi települési önkormányzattá, ha - a képviselõ-testület tagjainak többségét egy bizonyos nemzeti vagy etnikai kisebbség jelöltjeként választották meg, továbbá - a testület többségi határozattal önmagát kisebbségi települési önkormányzattá nyilvánítja. Az országos kisebbségi önkormányzat testülete ugyancsak jogosult arra, hogy a magyar mellett egy másik hivatalos nyelvet is meghatározzon a hatáskörébe utalt hatósági ügyek elbírálásához. A kisebbséghez tartozó személyeket és a kisebbségi szervezeteket érintõ legfontosabb nyelvhasználati szabály, hogy a közigazgatási hatóságoknál mind szóban, mind írásban használhatják az adott kisebbség nyelvét. E jog gyakorlása nincs területi korlátokhoz kötve - azaz nem szûkül le a kisebbség által is lakott településekre, még kevésbé azokra a településekre, ahol a kisebbségi népesség számaránya elér egy meghatározott %-ot - hanem a Magyar Köztársaság felségterületén valamennyi közigazgatási hatóság eljárására kiterjed. Ugyanez a jog megilleti a kisebbségi szervezeteket (pl. kisebbségi önkormányzatokat, egyesületeket, alapítványokat) is. A kisebbség nyelvén benyújtott kérelmet magyar nyelvû, továbbá az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni. Ugyanez a szabály értelemszerûen irányadó a végzésekre is. Ezen túlmenõen az ügyfél kérésére az egyes eljárási cselekményeknél - pl. a tanú meghallgatásánál, helyszíni szemlénél - is gondoskodni kell a tolmácsolásról, hiszen e nélkül az ügyfél nem tudna élni eljárási jogaival, így pl. nyilatkozattételi jogával, a tanúhoz intézett kérdezés jogával, bizonyítási indítvány tételére irányuló jogával. Az említett ügyekben a határozatokon és a végzéseken túlmenõen a hivatalos értesítéseket - pl. az egyes eljárási cselekmények idõpontjáról és helyérõl szóló értesítést - is az ügyfél által megjelölt nyelven kell megküldeni az ügyfél számára. Az ismertetett nyelvhasználati szabály az ügyfeleken túlmenõen kiterjed az eljárás egyéb résztvevõire is, azaz pl. a tanú is megteheti anyanyelvén a tanúvallomását.
Arra nézve, hogy valaki egy nemzeti vagy etnikai közösséghez tartozik, az érintett nyilatkozata az irányadó, ezen túlmenõen semmiféle igazolás vagy bizonyíték nem kérhetõ, annál kevésbé, mert a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény tiltja, hogy az állami szervek nyilvántartást vezessenek az állampolgároknak valamely kisebbséghez való tartozásáról. Miután a kisebbséghez tartozók anyanyelv-használati joga - a kifejtettek szerint - nem korlátozódik egyes településekre, indokolt, hogy valamennyi közigazgatási szerv felkészüljön a szükségessé váló tolmácsolásra. Annak megítélésénél, hogy ki járhat el tolmácsként, figyelembe kell venni az ügy jellegét és azt is, hogy mit kell lefordítani. Az egyszerû megítélésû rutin-ügyekben (pl. egy birtokvédelmi ügyben) elegendõ lehet a hétköznapi életben használatos szókincs, míg egy bonyolult technikai vagy technológiai leírás esetében - ahol minden szó pontos lefordításának jelentõsége van - már indokolt lehet szak-tolmács igénybevétele. A központi közigazgatási szervek és a megyei közigazgatási hivatalok azzal segíthetik a települési közigazgatási szervek munkáját, hogy honlapjukon hozzáférhetõvé teszik az egyes nyelveken tolmácsolást vállalók címlistáját az illetõk esetleges egyéb - pl. mûszaki, mezõgazdasági - szakképzettségének feltüntetése mellett. 10. § (1) Ha a közigazgatási hatóság nem magyar állampolgárságú, a magyar nyelvet nem ismerõ személy ügyében - ideértve a jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet megbízásából eljáró természetes személyt is - magyarországi tartózkodásának tartama alatt hivatalból indít azonnali intézkedéssel járó eljárást, vagy a természetes személy ügyfél azonnali jogvédelemért fordul a magyar közigazgatási hatósághoz, a hatóság köteles gondoskodni arról, hogy az ügyfelet joghátrány ne érje a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt. Törvény e bekezdésben foglalt rendelkezés alkalmazását az itt nem szabályozott ügyekben is kötelezõvé teheti. (2) A 9. § (3) bekezdésében meghatározott ügyfelek kivételével a magyar nyelvet nem ismerõ ügyfél - a fordítási és tolmácsolási költség viselése mellett - az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó esetekben is kérheti, hogy a közigazgatási hatóság bírálja el az anyanyelvén vagy valamely közvetítõ nyelven megfogalmazott kérelmét. (3) Az Európai Unió kötelezõ jogi aktusa (a továbbiakban: az Unió jogi aktusa), továbbá nemzetközi szerzõdés által szabályozott közigazgatási hatósági ügyekben az (1) bekezdéstõl eltérõ szabályok alkalmazhatók. Az (1) bekezdés ismét csak egy kivételt határoz meg a magyar nyelv hivatalos nyelvként való használatának fõszabálya alól. Amíg a 9. § a Magyarországon élõ, valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó személyek és szervezeteik nyelvhasználatáról rendelkezett, addig a 10. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés személyi hatálya kiterjed a nem magyar állampolgárságú és a magyar nyelvet nem beszélõ összes személyre, azaz valamennyi más ország állampolgáraira és a hontalanokra. Az õ ügyeikben akkor kell alkalmazni a hivatkozott rendelkezést, ha - magyar közigazgatási hatóság az érintett magyarországi tartózkodásának tartama alatt hivatalból indít õt érintõ, azonnali intézkedéssel járó eljárást (pl. a rendõr elveszi gépjármûvezetõi engedélyét, a jegyzõ elrendeli boltjának bezárását, a fogyasztóvédelmi felügyelõség lefoglalja alkalmi árusításának egyes tárgyait), vagy - a természetes személy ügyfél azonnali jogvédelemért fordul a magyar közigazgatási hatósághoz (pl. egy magyarországi ingatlan külföldi tulajdonosa birtokvédelmet kér, vagy hatósági igazolást kér arról, hogy feljelentést tett gépjármûvének feltörése és rendszámának eltulajdonítása miatt). Ilyenkor az a lényeg, hogy mivel a Magyar Köztársaság jogállam, területén senki sem kerülhet olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amit a magyar nyelv nem ismerése miatt az ellene foganatosított hatósági intézkedés, vagy a hatósági segítségnyújtás elmaradása idéz elõ. Az ügyfélnek nincs alanyi joga arra, hogy a közigazgatási hatóság teljesítse a 9. § (2) bekezdésén alapuló kérelmét. Ha ugyanis alanyi joga lenne, a nyelvhasználat új jogi szabályozása nem érne semmit, hiszen gyakorlatilag továbbra is a jelenlegi szabályozás élne tovább, azaz az ügyfél nem csupán a 9. § (3) bekezdésében, továbbá a 10. § (2) és (3) bekezdésében szabályozott elõfeltételek fennállása esetén, hanem bármely ügyben ragaszkodhatna anyanyelvéhez és a kérelemnek az anyanyelvén való elbírálásához. Már pedig a Ket. célja éppen az volt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvként való deklarálásával a közigazgatási hatósági ügyekben az ország jogállamisága által megkövetelt ésszerû körre szorítsa vissza a közigazgatási eljárásban az idegen nyelv használatát. Épp ezért célszerû, ha a közigazgatási hatóság a 10. § (2) bekezdésén alapuló kérelem elbírálásánál a következõket vizsgálja: - Van-e garancia arra nézve, hogy az ügyfél ténylegesen megfizeti a felmerülõ fordítási költséget? (Garancia hiányában ugyanis a költségek külföldön történõ utólagos behajtása könnyen hosszadalmas eljárásba torkollik, amely esetleg eredménytelen marad.) Ilyen garancia lehet pl. ha az ügyfél - a hatóság által megállapított összeghatárig - megelõlegezi a várható költségeket, avagy a szükséges összeget Magyarországon ügyvédi letétbe helyezi. El lehet tekinteni a garanciától pl. olyan ügyfél esetében, akinek Magyarországon ingatlantulajdona vagy üzleti vállalkozása van és a korábbi idõszakban bizonyította a magyar hatóságokkal való együttmûködési készségét. - A kérelem teljesítése nem okoz-e az eljáró hatóságnak aránytalan többletmunkát? Ha világnyelvek valamelyikérõl, illetõleg a magyarországi kisebbségek valamelyike által használt nyelvrõl van szó, a kérelmet általában teljesíteni kell. Ám olyankor, ha valamely egzotikus nyelvre való fordítás Magyarországon egyáltalán nem oldható meg, avagy az egyetlen szóba jöhetõ tolmács más irányú munkaterhe miatt nem vállalja a munkát, nem kifogásolható a kérelemnek a 9. § (1) bekezdés elsõ mondatára hivatkozással történõ elutasítása. Ám még ilyen esetben sem árt mérlegelni, hogy az eljárás
megindítására irányuló kérelem mire irányul: annak teljesítése csak az ügyfélnek áll érdekében, avagy ahhoz valamilyen magyar érdek is fûzõdik. (Az utóbbi körbe tartozik pl. ha a külföldi ügyfél Magyarországon új munkahelyek létrejöttét eredményezõ vagy egyéb módon a magyar gazdaságot segítõ beruházást kíván lebonyolítani.) A magyar érdek kimutathatósága esetén célszerû a nyelvhasználati kérelmet még annak árán is teljesíteni, hogy a fordítás érdekében a korábban vázolt nemzetközi kapcsolatok valamelyikét kell felhasználni. A kifejtettekkel áll összefüggésben: ha külföldrõl, nem magyar nyelven, sõt esetleg nem ismert írásjelekkel írt beadvány érkezik valamely magyar közigazgatási szervhez, azt nem célszerû mechanikusan elutasítani, hanem legalább annyit meg kell próbálni felderíteni, hogy a kérelem mire irányul. Ehhez adott esetben a Külügyminisztérium is segítséget tud nyújtani. A (3) bekezdés utal rá: akár az Európai Unió kötelezõ jogi aktusa, akár nemzetközi szerzõdés meghatározott hatósági ügyekben az (1) bekezdéstõl eltérõ szabályokat is megállapíthat, így pl. kötelezõvé teheti az Unió valamelyik munkanyelvén benyújtott kérelemnek ezen a nyelven történõ elbírálását. A központi közigazgatási szervek nagy mértékben megkönnyíthetik a jogalkalmazók munkáját, ha jegyzékbe foglalják azokat a hatósági ügyeket, amelyekre a Ket. hatálybalépésének napján a 10. § (1) bekezdésétõl eltérõ nyelvhasználati szabályok vonatkoznak, s ezt a jegyzéket a késõbbiek során is naprakész állapotban tartják. (Hasznos lenne ezt a jegyzéket lábjegyzetként csatolni az elektronikus úton hozzáférhetõ hatályos jogszabálygyûjteményekben a Ket. 10. § (3) bekezdéséhez.) 11. § (1) Ha a közigazgatási hatóság magyar és idegen nyelvû határozatának vagy végzésének értelmezésében eltérés van, a magyar nyelvû szöveget kell hitelesnek tekinteni. (2) A 9. § (3) és (4) bekezdésében, valamint a 10. § (1) bekezdésében szabályozott esetben a fordítási és tolmácsolási költséget, továbbá a jeltolmácsolás költségeit az eljáró közigazgatási hatóság viseli. (3) Jogszabály eltérõ nyelvhasználati szabályokat állapíthat meg a hatósági igazolvány, hatósági bizonyítvány kiállítására és a hatósági nyilvántartásba történõ bejegyzés módjára. A magyar közigazgatási szerv - még abban az esetben is, ha a magyaron kívül van egy másik hivatalos nyelve is - a határozatát mindig magyar nyelven hozza meg elõször, s a magyar szöveget fordítja vagy fordíttatja le azután az ügyfél által kért idegen nyelvre. A magyar nyelvû határozatra a következõ okokból van szükség: - Az eljárásban lehetnek magyar anyanyelvû ügyfelek is, akár az idegen anyanyelvû ügyféllel azonos pozícióban, akár ellenérdekû ügyfélként. Magától értetõdik, hogy számunkra a magyar nyelvû határozatot kell megküldeni. - A jogorvoslati eljárásban (így pl. a fellebbezés elbírálásánál vagy a közigazgatási perben) ugyancsak a magyar nyelvû határozat alapján történik a felülvizsgálat, de azt kéri a közigazgatási hatóságtól a törvényességi felügyelet gyakorló ügyész vagy az állampolgári jogok országgyûlési biztosa is. - Az engedély megadását tartalmazó határozatot a nem magyar anyanyelvû ügyfél részére is - az általa kért idegen nyelvû változat mellett - célszerû magyar nyelven is megküldeni, mert ennek felmutatásával tudja igazolni a hatósági ellenõrzést végzõ hatóság elõtt a határozatba foglalt engedély meglétét és tartalmát. - A 11. § (1) bekezdése kimondja: ha a magyar és az idegen nyelvû szöveg eltér egymástól - mert pl. a tolmács rosszul fordított le egy szakkifejezést - a magyar nyelvû szöveget kell hitelesnek tekinteni. Ehhez azonban nyomban hozzá kell fûzni: az esetleges fordítási hibáért az eljáró közigazgatási szervnek kell vállalnia a felelõsséget. A magyar nyelvet nem ismerõ ügyfél ugyanis teljes joggal vélelmezheti: a részére megküldött idegen nyelvû egyébként ugyancsak hivatalosnak tekintendõ - szöveghez kell igazodnia, ezért a hibás vagy félreérthetõ fordítás miatt õt semmiféle joghátrány nem érheti: nem sújtható szankcióval, s beáll a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt joghoz kapcsolódó jogvédelem is. Ha tehát utólag fény derül a fordítási hibára, a döntést hozó hatóságnak ki kell ugyan javítani a fordítási hibát, ám ennek során tekintettel kell lennie a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogra. A 11. § (2) bekezdése - a Ket. megfelelõ bekezdéseire való utalással - felsorolja azokat az eseteket, amikor a fordítási és tolmácsolási költséget az eljáró közigazgatási hatóság viseli. Ez a rendelkezés különös szabálynak számít a Ket. IX. Fejezetében az eljárási költségre nézve megállapított általános szabályokhoz képest, ezért esetleges tartalmi ütközésnél a 11. § (2) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni. A nyelvhasználat kérdésében a törvény alapvetõ változást hoz. Ez látszólag nagy visszalépés az Áe. jelenlegi rendelkezéséhez képest, amely kimondja: anyanyelvét szóban és írásban mindenki használhatja. Valójában azonban semmiféle tényleges visszalépésrõl nincs szó, mivel az idézett rendelkezés egyrészt teljesíthetetlen, másrészt ténylegesen soha nem érvényesült. (A magyar közigazgatás ugyanis 1957-ben sem volt felkészülve, és ma sincs felkészülve arra, hogy például ázsiai ország nyelvén és írásjelekkel készített építési engedélykérelmet és tervdokumentációt az ügyfél által használt nyelven bíráljon el, illetõleg kizárólag törzsi nyelvjárást ismerõ afrikai ügyféllel az anyanyelvén érintkezzék.) Ténylegesen tehát nem a törvény vezeti be, hogy fõszabályként a közigazgatási eljárás hivatalos nyelve a magyar, hanem mindmáig ez az általános gyakorlat. Ehhez képest nagy elõrelépés, hogy a törvény garanciális rendelkezéseket foglal magába egyfelõl a magyarországi kisebbségek, másfelõl a magyar nyelvet nem beszélõ többi ügyfél anyanyelv-használati jogát illetõen, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a Magyar Köztársaság e rendelkezéseket maradéktalanul érvényre is juttatja. Ez természetesen bizonyos szervezési intézkedéseket követel meg a közigazgatási szervektõl, ám a feladat a technikai fejlettség jelenlegi szintjén megoldható. A kisebbségek nyelvhasználatát illetõen a szabályozás nem csupán összhangban áll a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájában (kihirdette az 1999. évi XL. törvény) foglaltakkal, hanem kifejezetten elõremutató, amennyiben az anyanyelvhasználati jogot nem korlátozza az ország kisebbségek által lakott térségeire, illetõleg az olyan településekre,
amelyeken a kisebbségi népesség számaránya meghalad egy bizonyos százalékot, hanem az ország egész területén biztosítja. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény legutóbbi módosításával a kisebbségek számára biztosított jogokat élveznek az Európai Unió Magyarországon lakóhellyel rendelkezõ tagállamának polgárai, valamint azok a bevándorolt, letelepedett személyek, akik valamely élõ hazai kisebbséghez tartozónak vallják magukat. A törvény ebben a személyi körben is biztosítja a feltételek nélküli nyelvhasználati jogot. A törvény szerint a kisebbségi önkormányzati szervek maguk határozzák meg az elõttük folyó eljárás hivatalos nyelvét vagy nyelveit. E szervek ügyintézése szintén a nyelvhasználat elveire támaszkodik, így az itt folyó eljárásokban a magyar nyelvet használó ügyfelek nem kerülhetnek hátrányba. A magyar nyelv ismeretének hiánya miatt a külföldiek sem szenvedhetnek hátrányt az eljárás során, vagyis minden esetben lehetõséget kell biztosítani számukra, hogy anyanyelvükön, vagy az általuk értett valamely közvetítõ nyelven kommunikálhassanak. A törvény csak az ezzel kapcsolatos költségek viselésében tesz különbséget: az ügyfél jogainak azonnali védelme érdekében vagy a külföldivel szemben azonnali intézkedéssel járó, hivatalból indított eljárások során a hatóság elõlegezi meg a fordítás, tolmácsolás költségeit, míg az ezen a körön kívül esõ ügyekben a költségek az ügyfelet terhelik.
A törvény hatálya 12. § (1) A közigazgatási hatóság eljárása során az e törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági ügyekben e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. (2) Közigazgatási hatósági ügy (a továbbiakban: hatósági ügy): a) minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintõ jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenõrzést végez, b) a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásból való törlés - a fegyelmi és etikai ügyek kivételével - ha törvény valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz köti. (3) E törvény alkalmazása szempontjából közigazgatási hatóság (a továbbiakban: hatóság) a hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkezõ a) államigazgatási szerv, b) helyi önkormányzat képviselõ-testülete, a 19. § (2) bekezdése szerint átruházott hatáskörben annak szervei, c) fõjegyzõ, jegyzõ (körjegyzõ), a képviselõ-testület hivatalának ügyintézõje, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetõje, a hatósági igazgatási társulás, d) nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet, köztestület vagy személy, amelyet (akit) törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására. (4) Ha törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott szervezetet, köztestületet vagy személyt jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására, meg kell határozni azokat az ügyeket, amelyekben e törvény rendelkezései az irányadók. A Ket. egyik alapvetõ célja: elérni, hogy az ügyfelek számára könnyen megismerhetõkké és átláthatókká váljanak azok az eljárási szabályok, amelyek szerint a hatóságok ügyeikben eljárnak. Ezt a polgári és a büntetõeljárásban úgy oldották meg, hogy egy-egy törvényben - a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.), illetõleg a büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) - foglalták össze az eljárási szabályokat. A közigazgatási eljárásfajták azonban olyan nagy mértékben különböznek egymástól, hogy ezt a szabályozási módot csupán részben lehetett alkalmazni. A Ket. hatályáról a 12-14. § rendelkezik. Ezek közül a 12. § foglalja magában - a hatósági ügy fogalmának meghatározása útján - a törvény tárgyi hatályára, továbbá szervi (személyi) hatályára vonatkozó általános szabályt, a két utóbbi § pedig a kivételeket. A (2) bekezdés a hatósági ügy fogalmát az Áe.-nél részletesebben és szélesebb körben határozza meg. Már az a) pont is foglal magában új elemeket, de ezek valójában inkább szövegpontosításnak tekinthetõk, hiszen így kerül összhangba a hatósági ügy fogalma a Ket. szabályozási tárgykörével. Teljesen új azonban a b) pontban található szövegrész. Ennek megértéséhez mindenek elõtt a köztestület fogalmát kell ismerni. A Ptk.-ban található definíció e tekintetben nem teljesen szabatos. A köztestületek általános jellemzõje ugyanis, hogy nem kifejezetten vagy nem kizárólagosan közigazgatási hatósági ügyek intézésére létrejött szervek, amelyek nem tekinthetõk állami szervnek, ügyeiket széleskörû autonómia birtokában intézik, azonban törvény köztestületté nyilvánította és meghatározott körben közhatalom gyakorlására hatalmazta fel õket. Létrejöttük módját illetõen kétféle köztestületet különböztethetünk meg. A tipikus az, hogy a köztestület alulról jövõ kezdeményezésre, társadalmi szervezetként, érdekvédelmi és egyéb (pl. továbbképzési, tudományos) feladatok ellátása céljából jön létre, s az állam a már meglévõ köztestületet csak utólag ruházza fel közhatalommal. Elõfordul azonban az is, hogy törvény írja elõ valamilyen köztestület létrehozását. A köztestületek jelentõségét az adja, hogy e szervezeti forma révén az állam lehetõvé teszi bizonyos ügyeknek az érintettek - tehát pl. meghatározott foglalkozást ûzõknek, meghatározott
tevékenységet végzõknek - a bevonásával, az õ szerveik útján történõ intézését. A köztestületek mûködése fölött az állam - az ügyészség, illetõleg az erre felhatalmazott közigazgatási szerv útján - törvényességi felügyeletet gyakorol. Elég gyakori, hogy törvény kényszertagságot ír elõ: azaz valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi (kivételesen egyéb szervezeti) tagsághoz köti. Az utóbbi években számos problémát vetett fel a köztestületek kettõs arculata: nevezetesen az, hogy bizonyos körben (pl. vezetõ testületeik megválasztásánál) autonóm társadalmi szervezetként saját belügyeiket intézik, míg más körben törvényi felhatalmazás alapján közigazgatási hatósági ügyeket intéznek az Áe. szabályai szerint. A gyakorlatban épp az említett körök elhatárolása vezetett vitákhoz, mivel tisztázatlan volt, hogy mely ügyekre terjed ki az Áe. hatálya. Ennek eldöntéséhez kíván segítséget adni a (2) bekezdés b) pontja, illetõleg a (4) bekezdés. A (2) bekezdés b) pontjához a következõket kell hozzáfûzni: - A tagsági jogviszony megszüntetése egzisztenciális kérdés az érintett szempontjából, hiszen azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy az illetõ nem gyakorolhatja tovább a foglalkozását, illetõleg nem végezhet meghatározott tevékenységet. Ilyen vonatkozásban teljesen közömbös, hogy a tagsági jogviszony fegyelmi eljárás keretében vagy más módon szûnt meg. A tárgyalt rendelkezés amiatt veszi ki a fegyelmi és etikai ügyeket a Ket. hatálya alól, mert az ilyen ügyekben a köztestületek nem a Ket., hanem saját fegyelmi, illetõleg etikai szabályzatuk szerint járnak el. Ebbõl azonban nem következik, hogy az, akivel szemben fegyelmi büntetést, illetõleg (gyakran ugyancsak súlyos jogkövetkezményekkel járó) etikai elmarasztalást alkalmaztak, jogfosztott lenne, s ne kereshetne - akár bírói úton is jogvédelmet az általa sérelmesnek tartott döntéssel szemben. Mindössze arról van szó tehát, hogy az ilyen eljárások nem a Ket. szabályai szerint folynak. - A b) pont a tagsági jogviszonnyal összefüggõ ügyekrõl rendelkezik. Ebbõl azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a köztestületek esetében kizárólag a b) pontban szabályozott ügyekre terjed ki a Ket. hatálya. Törvény, illetõleg kormányrendelet ugyanis - mint ez a (3) bekezdés d) pontjából, illetõleg a (4) bekezdésbõl egyértelmûen megállapítható - egyes, a tagsági jogviszonnyal összefüggésben nem álló hatásköröket is telepíthet a köztestületekhez, amelyek intézésénél a Ket. rendelkezéseit kell alkalmazni. Ez a § a közigazgatási ügy fogalmát definiálja és felsorolja azokat a legfontosabb szervtípusokat, amelyek a törvény szempontjából közigazgatási hatóságnak minõsülnek. A hatósági ügy meghatározásánál a törvény az Áe. bevált definícióját alkalmazza. Ennek megfelelõen hatósági ügyként határoz meg minden olyan ügyet, amelyben a hatóság az ügyfelet érintõ jogot, kötelezettséget állapít meg, adatot, tényt igazol, illetve jogszabállyal létrehozott nyilvántartást vezet, vagy hatáskörébe tartozó ügyben ellenõrzést végez. Közigazgatási hatósági ügynek tekinti ezen a definíción túl a tagsági jogviszony létrehozásával és megszüntetésével kapcsolatos ügyeket is, ha valamely tevékenység vagy foglalkozás köztestületi tagsághoz kötött. Figyelemmel arra, hogy a kamarai törvények igen részletesen és garanciális elemekkel kellõ mértékben ellátva szabályozzák a fegyelmi és etikai eljárást, a törvény ezeket az ügyeket nem tekinti hatósági ügynek. A közigazgatási ügy fogalmával kapcsolatban indokolt hangsúlyozni: a törvény nem minden, a közigazgatási hatóságok által lefolytatott eljárásra vonatkozik, hanem kizárólag az egyedi hatósági ügyekben folytatott eljárásokra. Így nem tartozik a törvény hatálya alá például a jogszabály-elõkészítés, a különbözõ állami szervek irányítása, továbbá az sem, amikor a közigazgatás nem a közhatalom letéteményeseként, hanem polgári jogi jogalanyként jár el. A gyakorlati jogalkalmazásban jogbizonytalanságot idéz elõ, hogy külön törvény meghatározott ügyekben nem közigazgatási hatóságot is feljogosíthat közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására. A problémát az jelenti, hogy az ilyen szervek kétféle ügycsoportban járnak el: intéznek saját autonómiájuk körébe tartozó, közhatalmi jellegzetességeket nem mutató ügyeket, valamint kifejezetten hatósági ügyeket. Az említett kétféle ügycsoport közötti határvonal azonban nem mindig egyértelmû. A jogbiztonság érdekében a jogszabályszerkesztõkre hárul az egyértelmû elhatárolás kötelezettsége. 13. § (1) E törvény hatálya nem terjed ki a szabálysértési eljárásra, a választási eljárásra, a népszavazás elõkészítésére és lebonyolítására, a területszervezési eljárásra és - az állampolgársági bizonyítvány kiadásának kivételével - az állampolgársági eljárásra. (2) E törvény rendelkezéseit a) az iparjogvédelmi eljárásokban, b) az államháztartás javára teljesítendõ, törvényben meghatározott, illetve a Közösségek költségvetésével megosztásra kerülõ kötelezõ befizetésekkel és a központi költségvetés, valamint az elkülönített állami pénzalap terhére jogszabály alapján juttatott támogatással összefüggõ eljárásokban, c) a külföldiek beutazásával és magyarországi tartózkodásával kapcsolatos eljárásokban, valamint a menedékjogi eljárásban, d) a piac felügyeleti és a piac szabályozásával kapcsolatos eljárásokban, e) a pénz- és tõkepiaci, a biztosítási, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztári és a magán-nyugdíjpénztári tevékenység felügyeletével kapcsolatos eljárásban, f) a közbeszerzésekkel kapcsolatos jogorvoslati eljárásban csak akkor kell alkalmazni, ha az ügyfajtára vonatkozó törvény eltérõ szabályokat nem állapít meg. (3) Az (1) és (2) bekezdésben nem említett közigazgatási hatósági eljárásokra vonatkozó jogszabályok e törvény rendelkezéseitõl kizárólag abban az esetben térhetnek el, ha azt e törvény kifejezetten megengedi, illetve ha az az Unió jogi aktusának vagy nemzetközi szerzõdésnek a végrehajtásához szükséges.
(4) Ha az e törvény hatálya alá tartozó ügyben az Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa vagy nemzetközi szerzõdés eljárási szabályt határoz meg, e törvény rendelkezései az ott szabályozott kérdésben nem alkalmazhatók. (5) Az egyes eljárásfajtákra vonatkozó eljárási jogszabályok e törvényben nem szabályozott, de e törvény szabályaival összhangban álló kiegészítõ jellegû rendelkezéseket állapíthatnak meg. A törvényalkotó az alapokat tekintve magáévá tette a korábbi eljárási törvények és a Ket. szabályozási koncepció rendszerét. A rendszeren belül azonban lényeges hangsúlybeli eltolódások is megmutatkoznak. Egyébiránt erre számítani lehetett abból, hogy a Ket. tervezetnek ez a része a minisztériumok és más országos hatáskörû szervek érdeklõdését az elõkészítés utolsó szakaszában felkeltette. Látszatra jelentõsen bõvült a kivett eljárások köre (egyrõl, illetve kettõrõl ötre). Felfogásunk szerint azonban ennek a számbeli növekedésnek alig van tartalmi jelentõsége. Ugyanis több mint vitatható a szóban forgó egyes eljárások hatósági jellege (pl. népszavazás elõkészítése és lebonyolítása, vagy a területszervezési eljárás). Az ügyféli kör, az ügyek és döntések hatósági jellege nehezen bizonyítható. Ettõl függetlenül bizonyára nem ártalmas egyértelmûvé tenni, hogy a Ket. hatálya nem terjed ki ezekre az eljárásokra. Jelentõs eredményként könyvelhetõ el és egyértelmûen az általános szabályok alkalmazásának kiterjesztését jelenti azoknak az eljárásoknak a lecsökkentése, amelyekben a Ket.-nek másodlagos (szekunder) szerepe van. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy az öt pontban megtalálható eljárások valójában jóval több eljárásfajtát és ügycsoportot foglalnak magukba. (Az egyes pontokban nem véletlenül szerepel a többesszám.) Ezek egy része meghatározott tevékenységek felügyeletével kapcsolatos eljárás. [Ket. 13. § (2) bek. e) pont.] A többi eljárás tekintetében a következõkre hívják fel a figyelmet: a) A korábban tárgyalt eljárások kivételével a közigazgatási hatósági eljárásokra vonatkozó jogszabályok (különös eljárási normák) a Ket. rendelkezéseitõl akkor térhetnek el, ha ezt a Ket. kifejezetten megengedi. Ezt a megengedést a Ket. sokféle eljárási technikával oldja meg. Vannak a Ket.-nek olyan rendelkezései, amelyektõl csak törvény térhet el [pl. a 8. § (1) bekezdésének második mondata]. Más szabályoktól az eltérés a törvényen kívül kormányrendelettel is lehetséges [pl. 37. § (3) bekezdése]. Még liberálisabb az a szabályozás, amely az eltérést törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet számára teszi lehetõvé [pl. a 8. § (1) bekezdésének elsõ mondata]. Gyakran fordul elõ a jogszabályra [pl. 40. § (6) bekezdése], vagy különös eljárási jogszabályra [pl. 5. § (3) bekezdése] történõ utalás: mindkét esetben a törvénytõl az önkormányzati rendeletileg terjedõ skálán az egész magyar jogforrási hierarchiát kell érteni. Tovább bõvíti a kört a jogszabályra vagy nemzetközi szerzõdésre való hivatkozás is [pl. 27. § (3) bekezdése], de található az Unió jogi aktusára vagy nemzetközi szerzõdésre történõ hivatkozás is [pl. 28. § (1) bekezdése]. Mindezeken felül a Ket. szabályoz olyan jogintézményeket is, amelyek alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha ezt jogszabály lehetõvé teszi (vagyis maga a Ket. nem elegendõ, pl. a 41. § (1) bekezdése), illetõleg ha a szóban forgó jogintézmény alkalmazását jogszabály nem zárja ki (az utóbbi esetben akár önkormányzati rendelet is überelheti a Ket.-et, pl. a 112. § (2) bekezdésének d) pontja alapján). Az eltérés lehetõségének a megadására egy kirívó példa lelhetõ fel a hatóság döntéseivel kapcsolatos szabályok körében. E szerint törvény a hatóság döntésével kapcsolatos összes lényeges rendelkezésektõl eltérõ szabályokat is megállapíthat [Ket. 74. § (6) bekezdés]. b) Az eltérésre meg van a lehetõség akkor is, ha ezt az Unió jogi aktusának vagy nemzetközi szerzõdésnek a végrehajtása szükségessé teszi. Itt hivatkozunk arra a korlátra, amely szerint azokban a törvény hatálya alá tartozó ügyekben, amelyekben az Unió közvetlenül alkalmazandó joga vagy nemzetközi szerzõdés eljárási szabályt állapít meg, a Ket. rendelkezései nem alkalmazhatók. c) Az egyes eljárás fajtákra vonatkozó, a Ket.-ben nem szabályozott, de vele összhangban álló, kiegészítõ jellegû rendelkezéseket az eljárási jogszabályok korlátozás, és külön felhatalmazás nélkül megállapíthatnak. A jogalkotási gyakorlat dönti majd el, hogy az összhang és a kiegészítõ jelleg értelmezése nem terjed-e túl a jogalkotó szándékán. 14. § (1) Törvény e törvény rendelkezéseitõl eltérõ szabályokat állapíthat meg: a) az atomenergia alkalmazási körébe tartozó ügyekben aa) a hatásköri összeütközésre, ab) az azonnali intézkedés megtételére, ac) az engedélyezési eljárásra, ad) a hatósági ellenõrzésre, ae) a nyelvhasználatra, af) az eljárási jogutódlásra, ag) a döntés közlésére, b) a veszélyes létesítményekkel kapcsolatos eljárásban ba) az eljárás irataiba történõ betekintésre, bb) a hiánypótlásra, bc) a helyszíni ellenõrzésre és a szemlére, c) az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásaival - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárásokban ca) a joghatóságra, a hatáskörre, az illetékességre, cb) a hatóság döntéseire,
cc) a jogorvoslatokra, cd) a végrehajtásra. Ennek a szakasznak az elsõ bekezdése a Ket. 13. § (3) bekezdéséhez kapcsolódik, és három ügycsoportban megengedi az eltérést az általános szabályoktól. Fontos azonban megemlíteni, hogy a felhatalmazás nem általános jellegû, hanem meghatározott jogintézményekhez kapcsolódik. A Ket. csak azokkal az intézményekkel kapcsolatban szekunder jellegû, egyéb vonatkozásban megtartja primátusát. A három ügycsoport, illetve eljárás; a) az atomenergia alkalmazási körébe tartozó ügyek, b) a veszélyes létesítményekkel kapcsolatos eljárás, c) az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásával - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárások. Bár mindhárom esetben méltányolandó érvek szólnak az eltérés lehetõségének biztosítása mellett, a c) ponthoz kapcsolódó felhatalmazás, lehetséges terjedelme miatt, közelít a kivett eljárásokhoz. Garanciális szempontból azonban kiemelendõ, hogy eltérõ szabályokat, minden esetben, csak törvényben lehet megállapítani. A 14. § (2) bekezdése két engedélyezési eljárásban teszi lehetõvé a Ket.-tõl való eltérést, megtoldva azzal, hogy ebben a körben kizáró szabályok megállapítására is sor kerülhet. Itt a jogforrási oldal is kiterjedtebb, törvény mellett kormányrendelettel is elvégezhetõ az eltérõ, illetve kizáró szabályozás. A két engedélyezési eljárás a következõkre terjed ki: a) haditechnikai eszközökre és szolgáltatásokra, b) kettõs rendeltetésû termékek és technológiák külkereskedelmére. A törvény a Ket. 14. §-ának (1) bekezdését egészíti ki azzal, hogy törvény eltérõ szabályokat állapíthat meg az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásaival - beleértve a baleseti ellátásokat is - kapcsolatos eljárásokban a joghatóságra, hatáskörre, illetékességre, a hatóság döntéseire, valamint a jogorvoslatokra. Az eltérés elsõsorban azon alapul, hogy a pénzbeli ellátásokkal kapcsolatos eljárások nem „klasszikus” hatósági eljárások, azok nagy részét a munkáltatóknál mûködõ kifizetõhelyek állapítják meg. A kifizetõhelyek nem közigazgatási szervek, hatósági feladatokat nem látnak el. Magyarországon 6282 kifizetõhely mûködik, amely egy évben összesen 120 842 esetben dönt pénzbeli ellátás vonatkozásában. A megyei egészségbiztosítási pénztárak 74 543 esetben döntenek pénzbeli ellátások kérdésében. Ha a Ket. alapján ezekben az esetekben határozatot kellene hozni, ez a pénzbeli ellátási rendszer mûködésképtelenségét eredményezné. Továbbá a Ket. szabályainak alkalmazása a jelenlegi egyszerû eljárási rendszert bonyolult, túlbürokratizált rendszerré alakítaná át, amely a Ket. alapelveként megfogalmazott egyszerû és szakszerû eljárásnak ellentmondana, és az ügyfelek elégedetlenségét eredményezné. A végrehajtási eljárásra azért indokolt eltérõ szabályozás kialakítása, mivel a társadalombiztosítási járulékok vonatkozásában az adózás rendjérõl szóló törvényt kell alkalmazni, amely a Ket. értelmében szubszidiárius eljárásnak minõsül. Az így felmerülõ párhuzamos szabályozás kiküszöbölése érdekében tartalmazza a szakasz a fenti rendelkezést. A Ket. a közigazgatási szervezeten belüli hatásköri viták eldöntését - amely jelenleg az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik - a Fõvárosi Ítélõtáblához telepíti. Az új hatáskör-telepítési szabály azonban megköveteli az Alkotmánybíróságról szóló 1993. évi LV. törvény (a továbbiakban: Abt.) ezirányú módosítását. A Ket. hatálybalépésével ugyanis ugyanazt a hatáskört az Alkotmánybíróság is és az Ítélõtábla is gyakorolná. A kollízió feloldása érdekében a törvény ismételten tartalmazza az Abt. vonatkozó rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését. (2) Törvény vagy kormányrendelet e törvény rendelkezéseitõl eltérõ vagy kizáró szabályokat állapíthat meg a haditechnikai eszközök és szolgáltatások, illetve a kettõs rendeltetésû termékek és technológiák külkereskedelmének engedélyezésére irányuló eljárásban a) az eljárás felfüggesztésére, b) az egyezségre, c) az elektronikus ügyintézésre, d) az eljárás irataiba történõ betekintésre, e) a bizonyítékok ismertetésére, f) a hatóság döntéseire, g) a jogorvoslatokra és a jogorvoslati fórumrendszerre, h) a jóhiszemûen szerzett jogok védelmére. Ez a § négy kategóriára bontva csoportosítja az eljárásfajtákat. Ezek közül az elsõre egyáltalán nem terjed ki a törvény tárgyi hatálya, a másodikban csak akkor kell alkalmazni a törvényben foglalt rendelkezéseket, ha jogszabály eltérõen nem rendelkezik, a harmadik kategóriára nézve irányadók a törvényben szereplõ szabályok és az eltérés csak akkor megengedett, ha azt maga a törvény lehetõvé teszi. Abból kiindulva, hogy maga a törvény is elég tág teret nyújt a különös eljárási normák számára az egyes eljárásfajták sajátosságainak érvényre juttatásához, a kodifikáció során egyértelmû törekvés volt az Áe.-ben az elsõ és a második kategóriába sorolt eljárásfajták számának lehetõség szerinti csökkentése. Ezeknek az úgynevezett privilegizált eljárásoknak az áttekintésével azonban beigazolódott, hogy megfelelõ kodifikációs megoldásokkal az általános eljárási szabályok elsõdleges szerepe erõsíthetõ, ugyanakkor kellõ rugalmassággal az egyes eljárásfajták specialitásait is kezelni lehet.
A törvény ezért három olyan ügycsoportban, ahol a biztonságra visszavezethetõ okok indokolják az általánostól eltérõ, különös szabályok megalkotását, az eljárási jogban új megoldással lehetõvé teszi az egyes jogintézményeknél a szélesebb körû eltérés lehetõségét. (Atomenergia alkalmazása, veszélyes létesítmények engedélyezése, haditechnikai eszközök és szolgáltatások külkereskedelmének engedélyezése.) Európai Uniós tagságunkra, illetve más nemzetközi jogi kötelezettségünkre tekintettel további eltérésekre is figyelemmel kell lennünk a szabályozásnál. Nem kizárt ugyanis, hogy az Unió jogi aktusa, vagy nemzetközi szerzõdés eljárási kérdéseket rendez, és ezek jogi sajátosságaikból eredõen az eljárási törvénnyel szemben elsõbbséget élveznek.
Ügyfél 15. § (1) Ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet, akinek (amelynek) jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét az ügy érinti, akit (amelyet) hatósági ellenõrzés alá vontak, illetve akire (amelyre) nézve tulajdonát, jogait és vagyontárgyait is ideértve - a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz. (2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a létesítménnyel kapcsolatos, illetve a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban ügyfél a hatásterületen levõ valamennyi ingatlan tulajdonosa és az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogszerû használója. (3) Törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyfajtákra részletesebb ügyfélfogalmat állapíthat meg. (4) Az ügyfél jogai megilletik az ügy elbírálásában hatóságként (szakhatóságként) részt nem vevõ hatóságot is, amelynek feladatkörét az ügy érinti. (5) Meghatározott ügyekben törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel az érdekvédelmi szervezeteket és azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeknek a nyilvántartásba vett tevékenysége valamely alapvetõ jog védelmére vagy valamilyen közérdek érvényre juttatására irányul. (6) A természetes személy ügyfélnek akkor van eljárási képessége, ha a polgári jog szabályai szerint cselekvõképességgel rendelkezik. Jogszabályban meghatározott esetben a korlátozott cselekvõképességgel rendelkezõ személyt is megilleti az eljárási képesség. Az eljáró hatóság hivatalból vizsgálhatja az eljárási képesség meglétét, és ha annak hiányát állapítja meg, úgy az ügyfél helyett törvényes képviselõjét vonja be az eljárásba, illetve ügygondnok kirendelését kéri. A közigazgatási eljárásban alapkérdésnek számít, hogy ki tekinthetõ ügyfélnek, hiszen az ügyfélnek vannak különbözõ eljárási jogai, részére kell kézbesíteni a határozatot, amely ellen jogorvoslattal élhet stb. Természetesen vannak egyszerû megítélésû ügyek, amelyekben ez nem jelent problémát. (Pl. ha valaki hatósági bizonyítványt kér valamirõl, az eljárásban õ az egyetlen ügyfél.) Jelentõs azonban az olyan eljárás-fajták száma, amelyekben az ügyfelek körének meghatározása már problematikus. Épp ezért a törvény-elõkészítés során a jogalkalmazók szinte egyértelmûen kérték: a Ket. adjon számukra fogódzókat az ügyféli jogállás esetenkénti meghatározásához. Ez azonban épp amiatt nehéz, mert az eljárásfajták eltérõ volta miatt univerzális, azaz mindenfajta ügyben egyaránt alkalmazható felsorolást nem lehet adni az ügyfelekrõl. Mivel a Ket. általános szabályokat foglal magában, az ügyfél-fogalom is csak általános lehet, azaz olyan absztrakt fogalmi elemekre épül, amelyeket ügyfajtánként, sõt néha egyedi ügyenként lehet csak konkretizálni. A 15. § (1) bekezdése alapjában véve az Áe. ügyfél-fogalmára épül, de azt több vonatkozásban kiegészíti. Ilyen kiegészítés a jogi személyiséggel nem rendelkezõ gazdasági társaságról tesznek említést. Kétségtelen, hogy a magyar jog ismer ilyet. Ám a Ket.-ben az eltérõ terminológia használata azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy a közigazgatási eljárásjogban ezt a fogalmat nem lehet leszûkíteni a gazdaság szférájára. Hiszen például a társasházak, társasüdülõk sem rendelkeznek jogi személyiséggel, noha számos vonatkozásban ügyfelek lehetnek közigazgatási eljárásokban. A gyakorlatban gyakran értelmezési problémát idézett elõ az ügyfél-fogalomban szereplõ jogos érdek kifejezés. Ez alatt nem csupán az adott ügyfajtára vonatkozó jogszabályban nevesített módon megjelenõ olyan érdekeket kell érteni, mint pl. a jó kilátás megõrzéséhez vagy a túlzott mértékû árnyékolás elleni védelemhez fûzõdõ érdek, hanem ebben a szövegkörnyezetben a jogos inkább a méltánylást érdemlõ szinonimája. Ha pl. egy korábbi közút nyomvonalán autópályát építenek, az engedélyezési eljárásban ezen az alapon ügyfélnek minõsül az a tulajdonos, aki korábban a közúton meg tudta közelíteni lakóhelyét, míg az autópálya elkészülte után minden alkalommal öt kilométeres kerülõre kényszerül. A (2) bekezdés kifejezetten a jogalkalmazók kérésére került bele a törvénybe, annak érdekében, hogy a létesítménnyel kapcsolatos, illetõleg a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásokban támpontot kapjanak az ügyféli kör meghatározására nézve. Az ilyen eljárásokban ugyanis az okozza a gondot, hogy a létesítmény vagy tevékenység gyakran nem csupán a szomszédos ingatlanok tulajdonosait vagy használóit zavarja, hanem nagyobb területen fejt ki olyan hatást, amely az ügyféli jogállást megalapozhatja. Ezért jelent meg a (2) bekezdés szövegében egy új fogalom: a hatásterület. Hatásterületen azt a területet kell érteni, amelyre a létesítmény vagy tevékenység normális üzemmód mellet - pl. zaj keltésével, bûz okozásával, füst kibocsátásával vagy egyéb módon - folyamatosan vagy rendszeresen káros vagy zavaró hatást gyakorol. A hatásterület nem szükségképpen a létesítmény tõszomszédságánál kezdõdik: egy magas gyárkéménybõl kibocsátott szennyezõ anyagok pl. többnyire a kéménytõl távolabb kerülnek közel a talajhoz. Azt, hogy hol húzódik a hatásterület határa, csak egyedileg, a domborzati viszonyok az uralkodó széljárás és más tényezõk figyelembevételével, az anyagi jogszabályokban esetleg megszabott határértékek alapján lehet megállapítani.
Az általános szabályozás szintjén ennél tovább nem lehet elmenni. Ezért ad a (3) bekezdés felhatalmazást arra nézve, hogy törvény vagy kormányrendelet - meghatározott ügyfajtákra kiterjedõ érvénnyel - az (1) és a (2) bekezdésben foglaltnál részletesebb ügyfélfogalmat határozzon meg. A (4) bekezdés az Áe.-ben is szereplõ szabály pontosított formában történõ átvétele. E rendelkezés hatálya alá olyan hatóságok tartoznak, amelyeknek az adott ügy elbírálására nézve nincs ugyan hatásköre, abban tehát még szakhatóságként sem mûködnek közre, ám a hozandó döntés kihatással lehet a gondozásukra bízott közérdekre. (A helyszíni szemle vagy a kutatófúrások során pl. kiderül, hogy a beépíteni kívánt terület alatt természetes barlang húzódik vagy értékes régészeti lelõhely található, vagy a lebontásra szánt ház egyik falán nemzeti értéket képezõ freskó van.) Az (5) bekezdés új rendelkezés. Sok külföldi ország jogrendszere ismeri az úgynevezett actio popularis-t, ami azt jelenti, hogy valamilyen közérdek védelmében nem csupán az kezdeményezhet eljárást és gyakorolhat ügyféli jogokat, akinek személyes érdekeltsége van az ügyben. Ez az eljárásjogi megoldás a magyar jogrendszerben sem teljesen ismeretlen. Így pl. a környezetvédelmi törvény 98. §-ának (1) bekezdése a következõket mondja ki: az állampolgárok által a környezetvédelmi érdekeik képviseletére létrehozott egyesületeket és más, politikai pártnak és érdekképviseletnek nem minõsülõ - a hatásterületen mûködõ - társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban területükön az ügyfél jogállása illeti meg. A (6) bekezdés új, az Áe.-ben nem található fogalmat vezetett be, az eljárási képesség fogalmát. Ennek az a lényege, hogy az ügyfélnek minõsülõ személy - életkora, egészségi állapota, vagy szellemi fogyatékossága miatt - nem mindig van olyan helyzetben (állapotban), hogy saját maga vegyen részt az eljárásban és érvényesíteni tudja jogait és jogos érdekeit. (Egy csecsemõ pl. aligha képes erre.) A vázolt problémát nem oldja meg a jogi képviselõ bevonása az eljárásba, hiszen a jogi képviselõ személyét is az ügyfélnek kell kiválasztania, továbbá a jogi képviselõ köteles az ügyfél akaratának megfelelõen eljárni. A közigazgatási eljárásban tehát nem pusztán azt kell vizsgálni: ki tekinthetõ ügyfélnek, hanem ezen túlmenõen azt is, hogy az ügyfélnek van-e eljárási képessége. A Ket. fõszabályként azt monda ki: az ügyfélnek ekkor van eljárási képessége, ha a polgári jog szabályai szerint cselekvõképességgel rendelkezik. Jogszabályban meghatározott esetben azonban a korlátozott cselekvõképességgel rendelkezõ személyt is megilleti az eljárási képesség. A polgári jog szabályai szerint a természetes személyek lehetnek: cselekvõképesek, korlátozottan cselekvõképesek és cselekvõképtelenek. Kiskorú az, aki a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött. A házasságkötés révén ugyanis a kiskorú személy megszerzi a nagykorúságot. Az utóbbi szabály azonban nem irányadó akkor, ha az említett házasságot a bíróság a cselekvõképesség hiánya vagy a kiskorúság miatt a házasságkötéshez szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánította érvénytelennek. Cselekvõképtelen: az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét még nem töltötte be. Cselekvõképtelen továbbá az a tizennyolcadik életévét betöltött kiskorú vagy nagykorú, akit a bíróság cselekvõképességet kizáró gondnokság alá helyezett. Korlátozottan cselekvõképes: az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét már betöltötte és nem cselekvõképtelen. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az a nagykorú, akit a bíróság a cselekvõképességet korlátozó gondnokság alá helyezett. Mindazok, akik nem tartoznak az ismertetett két kategória valamelyikébe, általában cselekvõképesek. Ám a Polgári Törvénykönyv ismeri a gondnokság alá helyezés nélküli cselekvõképtelenséget is. Gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvõképtelen az, aki olyan állapotban van, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - tartósan vagy a jognyilatkozata megtételekor átmenetileg - teljesen hiányzik. A gyámhatóság kivételesen, azonnali intézkedést igénylõ esetben ideiglenes gondnokot rendelhet ki annak a nagykorú személynek, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - pszichés állapota vagy szellemi fogyatékossága miatt tartósan teljes mértékben hiányzik és érdekeinek védelme más módon nem lehetséges. Az ideiglenes gondnokot kirendelõ határozat ellen nincs helye fellebbezésnek. Az ismertetett szabályozásnak az eljárási képesség vizsgálatánál van jelentõsége. A Ket. nem írja elõ kötelezõen, hogy az eljárási képességet a hatóság minden ügyben vizsgálni köteles, hanem úgy rendelkezik, a közigazgatási szerv hivatalból vizsgálhatja az eljárási képesség meglétét. Mellõzhetõ ez a vizsgálat pl. akkor, ha csekély jelentõségû ügyben a hatóság nem is kerül személyes érintkezésbe az ügyféllel (azaz pusztán az eljárási képesség meglétének vizsgálata céljából az ügyfelet nem feltétlenül kell személyes megjelenésre megidézni vagy felkérni), illetõleg ha az ügyintézõ ismeri az ügyfelet (pl. kis településen vagy korábbi ügyekbõl) és tudja, hogy cselekvõképes. Általában akkor van szükség az eljárási képesség vizsgálatára, ha az eljáró hatóságnak ránézés alapján (pl. gyermek akar eljárni) vagy az ügyfél viselkedése miatt (pl. zavarosan beszél vagy nyilvánvaló képtelenségeket mond) gyanúja támad az eljárási képesség meglétét illetõen. Az általános szabály, hogy amennyiben az ügyfél cselekvõképtelen, vagy korlátozottan cselekvõképes (és az adott ügyfajtára irányadó jogszabály szerint nem rendelkezik eljárási képességgel), az ügyfél helyett törvényes képviselõje (szülõje, gyámja, gondnoka) vesz részt az eljárásban és teszi meg a szükséges eljárási cselekményeket.
Jogutódlás a hatósági eljárásban
16. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik vagy azt az ügy jellege nem zárja ki, a hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a kiesõ ügyfél helyébe annak polgári jog szerinti jogutódja lép, ilyen esetben a jogerõs határozatban megállapított kötelezettség vagy jogosultság a jogutódot terheli, illetve illeti meg. (2) A jogelõd kérelmére indult eljárásban a jogutódlás a jogutód kérelme alapján következik be, errõl a hatóság végzéssel dönt. (3) A jogerõs határozattal megállapított kötelezettség esetén - indokolt esetben a teljesítési határidõ egy alkalommal történõ meghosszabbításával - lehetõséget kell adni a jogutódnak a kötelezettség önkéntes teljesítésére. (4) Jogutód hiányában a jogszabálysértõ, illetve a közérdeket sértõ vagy veszélyeztetõ állapot megszüntetésérõl a hatáskörrel rendelkezõ hatóság hivatalból intézkedik. Ez is új rendelkezés, amely a jogalkalmazók kérésére került bele a Ket.-be. Elõfordul ugyanis, hogy az eljárás tartama alatt, vagy a jogerõs határozatban megállapított kötelezettség teljesítése elõtt az eredeti ügyfél kiesik az eljárásból, mert pl. meghal, ingatlanának tulajdonjogát elidegeníteni, vagy a jogi személy megszûnik. Az ilyen esetekre szólóan tehát rendelkezni kellett a jogutódlásról a közigazgatási hatósági eljárásban. Ezt a Ket. akként oldotta meg, hogy külön szabályt állapított meg a hivatalból indított vagy hivatalból folytatott eljárásra, illetõleg a kérelemre indult eljárásra nézve. A hivatalból folyó eljárásokban az a fõszabály, hogy a kiesõ ügyfél helyébe annak a polgári jog szerinti jogutódja - pl. örököse, az ingatlanának tulajdonjogát más módon (pl. adásvétel vagy ajándékozás útján) megszerzõ személy - lép. Ez közelebbrõl annyit jelent, hogy a folyamatban lévõ eljárásban a továbbiakban a jogelõd helyett õ gyakorolja az ügyféli jogokat, illetõleg a már befejezett eljárásban õt terheli a jogerõs határozatban megállapított kötelezettség (pl. valamilyen építési munka elvégzése). Más megfogalmazásban: a jogutód mintegy ezzel a kötelezettséggel terhelten szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát, s úgy kell tekinteni, mintha már eredetileg is vele szemben állapították volna meg a kötelezettséget. Ez alól azonban van egy fontos kivétel. Nem száll át a jogutódra azoknak az anyagi jogi vagy eljárási szankcióknak - pl. eljárási bírságoknak - a megfizetési kötelezettsége, amelyeket a jogutódlás bekövetkezése elõtt a jogelõdre annak jogellenes magatartása miatt személyre szólóan szabtak ki. Egyébként a 16. § (1) bekezdése szerint nem következik be jogutódlás, ha azt jogszabály vagy az ügy jellege kizárja. Az utóbbi akkor áll fenn, ha a kötelezettség kifejezetten személyhez kötött (tehát pl. valakit arra köteleztek, hogy vesse alá magát orvosi vizsgálatnak vagy folytatott eljárásban a jogutódlás a törvény erejénél fogva következik be, tehát errõl nem kell végzést hozni). A jogutódot azonban értesíteni kell a jogutódlásról, mert e nélkül esetleg nincs is tudomása a folyamatban lévõ eljárásról, s ez okból nem tudja gyakorolni ügyféli jogait. Más a helyzet a kérelemre indult eljárásban, ahol a jogutódlás csak a jogutód erre irányuló kérelme alapján következik be, s a kérelemrõl a hatóság végzéssel dönt. Természetesen ilyenkor sincs helye jogutódlásnak, ha szigorúan személyhez kötött ügyrõl van szó (pl. az ügyfél fegyvertartási engedély iránti kérelmet adott be). Ha az ügy jellege nem zárja ki a jogutódlást és a hatóság tudomást szerez az ügyfél kiesésérõl (pl. haláláról), célszerû a jogutódot tájékoztatni a folyamatban lévõ ügyrõl és felkérni, hogy méltányos idõn - pl. nyolc vagy tizenöt napon belül - vagy nyújtsa be jogutódlásra irányuló kérelmét vagy közölje a hatósággal, hogy nem kíván élni erre irányuló jogával. Az utóbbi esetben, továbbá ha a jogutód a megállapított határidõn belül nem nyilatkozik, a jogelõd által indított eljárást végzéssel meg kell szüntetni. Ha azonban olyan ügyrõl van szó, amelyet nem csupán kérelemre, hanem hivatalból is meg lehet indítani, a hatóság az eljárás megszüntetése helyett dönthet arról is, hogy az eljárást hivatalból folytatja. A (3) bekezdés azt kívánja elérni, hogy jogutódlás esetén a jogutódnak reális lehetõsége legyen a jogerõs határozattal a jogelõd terhére megállapított kötelezettség önkéntes teljesítésére. Ennek elsõdleges elõfeltétele, hogy a jogutód egyáltalán tudjon a jogerõs határozatról, ami nem minden ügyben magától értetõdõ. Indokolt esetben tehát a hatóság tájékoztatásul kézbesítse a jogerõs határozatot a jogutódnak. Ez történhet a jogutódlásról való értesítés mellékleteként is. (Természetesen a kézbesítés nem annyit jelent, hogy a jogutód számára újból megnyílik a jogorvoslathoz való jog. Ha azonban az értesítés idõpontjában még nem telt le a határozatnak a jogelõd részére való kézbesítésétõl számított jogorvoslati határidõ, a jogutód élhet jogorvoslati jogával.) Megtörténhet, hogy a jogutódlásról szóló értesítés idõpontjában a teljesítési határidõ már letelt, vagy abból olyan rövid idõtartam van hátra, amely nem elegendõ a teljesítéshez. Az ilyen esetben a hatóság akkor jár el helyesen, ha - élve a (3) bekezdésben foglalt jogával - végzéssel hivatalból meghosszabbítja a teljesítési határidõt. A 16. § kapcsán fel kell hívnunk a figyelmet a 32. § (5) bekezdésére, amely kimondja: ha a jogutód kiléte vitás, ennek eldöntéséig a hatóság a folyamatban lévõ eljárást a kérelmezõ ügyfél kiesése esetén felfüggeszti, egyéb esetekben felfüggesztheti. A (4) bekezdés hivatalbóli intézkedési kötelezettséget ír elõ a hatáskörrel rendelkezõ hatóság számára. Ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet a 22. § (3) bekezdésében szabályozott ideiglenes intézkedésre is. A törvény az Áe.-ben foglaltaknál sokkal részletesebben foglalkozik az ügyfél fogalmával és az ügyfelek körének meghatározásával. Ennek az az oka, hogy bizonyos eljárásfajtákban ez problematikus: nem mindig lehet egyértelmûen megállapítani, hogy például egy tervezett létesítmény mely földrajzi területre gyakorol olyan hatást, amely az ügyfél jogállását megalapozhatja. Ugyanakkor a törvénynek meg kell maradnia az általánosság szintjén, s a különös eljárási szabályokra vár az a feladat, hogy az adott ügykategóriára nézve a lehetõséghez képest konkretizálják az ügyfelek körének meghatározásánál irányadó szabályokat. A létesítménnyel és a tevékenység gyakorlásával kapcsolatos eljárások esetében a törvény az ingatlan tulajdonosát, illetve az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használati jogokat gyakorló jogosultat ügyfélként rendeli az eljárásba bevonni. Bár az ingatlan jogszerû használatának nem minden esetben feltétele a az ingatlan nyilvántartási bejegyzés, az ügyféli kör meghatározásánál ettõl eltérni nem indokolt. A szabályozás ugyanis nem
eredményezheti azt, hogy az adott ügyben az ügyféli kör meghatározása a hatóságot megoldhatatlan feladat elé állítsa. Az eljáró közigazgatási szervtõl nem várható el, hogy például az ingatlan bérlõjét felkutassa, annál is inkább, mert a szerzõdést nem minden esetben kötik meg írásban. A törvény szerint, bizonyos ügyekben az érdekvédelmi szervezeteket és egyes társadalmi szervezeteket törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel. Ennek a rendelkezésnek az alapja az, hogy a Legfelsõbb Bíróság már több alkalommal foglalkozott olyan közigazgatási üggyel, amelyben bizonyos érdekek képviseletére létrehozott egyesületek az érdekek védelmére a hatóságok és a bíróság elõtt is fel kívántak lépni. A Legfelsõbb Bíróság a környezetvédelmi szempontok érvényesítésével foglalkozó szervezeteket esetében megállapította, hogy e szervezeteket kereset indítási jog illeti meg egyes környezetvédelmi ügyekben. Új, eddig nem szabályozott tárgykörre vonatkozik az a rendelkezés, amely az eljárási jogutódlás kérdését rendezi, valamint az, amely a jogképességtõl különbözõ eljárási képesség tekintetében nyújt támpontot az eljáró szervek számára.
Adatvédelem 17. § (1) A hatóság köteles gondoskodni az eljárás során megismert, törvény által védett titok (a továbbiakban: védett adat) és a hivatás gyakorlásához kötött titok (a továbbiakban: hivatásbeli titok) megõrzésérõl és a személyes adatok védelmérõl. (2) A hatósági eljárás tartama alatt - különösen az iratokba való betekintés engedélyezésénél, a tárgyalás során, a döntés szerkesztésénél és a döntésnek hirdetményi úton való közlésénél - a hatóság gondoskodik arról, hogy a védett adat és a hivatásbeli titok ne kerüljön nyilvánosságra, ne juthasson illetéktelen személy tudomására, és a személyes adatok védelme biztosított legyen. (3) Az adat védelmére vonatkozó szabályok megtartása nem vezethet a jogorvoslathoz való jog korlátozásához. (4) A hatóság - hatáskörének keretei között - jogosult a feladatai ellátásához szükséges, jogszabályban meghatározott védett adat, továbbá törvényben meghatározott esetben személyes adat megismerésére és kezelésére. E jogát törvény korlátozhatja. (5) Hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a (4) bekezdésben meghatározott korlátozó rendelkezés hiányában az ügyfél nem akadályozhatja a hatóságot az üzleti könyvek és a tényállás tisztázásához szükséges más iratok átvizsgálásában. (6) A hatóság az eljárás során a birtokába került védett adatot, hivatásbeli titkot, továbbá személyes adatot - az ugyanazon ügyben folyó, e törvényben szabályozott eljárások kivételével - csak akkor továbbíthat más szervhez, ha ezt törvény megengedi, vagy ha az érintett ehhez hozzájárult. A közigazgatási eljárásban az adatvédelem messze nem szûkíthetõ le az állam- és a szolgálati titok védelmére. Az (1) bekezdésben említett törvény által védett titok olyan gyûjtõfogalom, amely számos titokfajtát foglal magában (pl. üzleti-, magán-, bank-, biztosítási titok) s az említett titokfajták köre a jogfejlõdés során bõvülhet is. A hivatásbeli titok ugyancsak gyûjtõfogalom, amelybe pl. az orvosi-, ügyvédi-, gyónási titok egyaránt beletartozik. Az adatvédelem a titokvédelem mellett a személyes adatok védelmére is kiterjed. Az adatvédelem nem abszolút mértékû, hanem differenciált. Az egyik differenciálási szempont, hogy ki kívánja megismerni az adatot vagy titkot: a hatóság, az ügyfél vagy más. Így pl. a (4) és az (5) bekezdés éppen arról próbál rendelkezni, hogy a hatóság - hatáskörének keretei között - megismerhesse mindazokat a védett adatokat, illetõleg személyes adatokat, amelyek ismerete feladatainak ellátásához szükséges. Nyilvánvalóan szó sem lehet arról, hogy egy pénzintézet a banktitokra való hivatkozással megakadályozza a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét abban, hogy üzleti könyveit átvizsgálja. Az ügyfélnek is jogában áll megtudni, hogy lakóhelye közelében ki létesít ipari telephelyet, ott milyen tevékenység folyik majd, s annak várhatóan milyen hatása lesz a környezetre. A találmányok ügyében eljáró hatóság elõtt sem lehet titok az, ami mindenki más számára az. De a titokvédelem ügykategóriák szerint is differenciált. Vannak pl. olyan hatósági nyilvántartások, amelyek kizárólag az adott hatóság használatára szolgálnak, más nyilvántartások adataihoz bizonyos jogszabályban meghatározott - elõfeltételek fennállása esetén az érintett hozzáférhet (pl. a károsult a kárt elõidézõ gépjármû üzembentartójának adataihoz), végül az ingatlan-nyilvántartás adataiba bárki betekinthet. Az, hogy az adatvédelem a rendszerváltás óta felértékelõdött és a védett adatok köre kiterjedtebbé vált, számottevõen megnehezítette a közigazgatási hatóságok munkáját és növelte felelõsségüket. Nincsenek ugyanis minden ügykategóriára és ügyféli körre egyaránt irányadó szabályok, hanem gyakran esetileg kell eldönteni, hogy pl. a (2) bekezdés alkalmazásánál ki minõsül illetéktelen személynek, avagy a (3) bekezdés alkalmazásánál mi tekinthetõ a jogorvoslathoz való jog jogszabályellenes korlátozásának. (Az utóbbi rendelkezéssel kapcsolatosan megjegyezzük: a törvénytervezet eredeti szövegében még indokolatlan korlátozás szerepelt, s csak az államigazgatási egyeztetés során került - sajnálatos módon - a rendelkezésbe a jogszabályellenes jelzõ.) Ezekkel a határozatlan jogi fogalmakkal kapcsolatosan annyit feltétlenül el kell mondani, hogy pl. az ellenérdekû ügyfél, illetõleg az eljárás egyéb résztvevõi közül a tolmács, a szakértõ, a hatósági közvetítõ nem tekinthetõ eleve illetéktelen személynek. Az már más kérdés, hogy a megismerhetõ védett adatok tekintetében már különbség lehet közöttük, így pl. a szakértõ számára elegendõ a szakkérdés eldöntéséhez nélkülözhetetlen védett adatok megismerése, ugyanakkor az ügyfélnek ennél szélesebb körben lehet szüksége védett adatok megismerésére. Alkotmányjogi szempontból az a kiindulópont, hogy a jogorvoslathoz való jog az Alkotmányban biztosított alapvetõ jog. Ez okból az adatvédelemre való hivatkozással nem lehet az ügyfelet megfosztani ama védett adatok ismeretétõl, amelyek nélkül
a jogorvoslathoz való joga gyakorlatilag kiüresedik. Az ügyfélnek ugyanis - annak érdekében, hogy jogait és a jogos érdekeit meg tudja védeni - nem feltétlenül kell ismernie egy katonai létesítmény konkrét rendeltetését és olyan szakmai paramétereit, mint a hatótávolság. Joga lehet azonban megismerni a létesítmény magasságát és a környezetre gyakorolt hatását - pl. a kibocsátott elektromágneses hullámok erõsségét, azt, hogy a létesítményhez vezetõ tervezett út milyen anyagból készül stb. Arról, hogy ki és milyen védett adatokat ismerhet meg, csak esetileg lehet - és kell - dönteni méghozzá akként, hogy az ügyféli jogok korlátozásáért - akár az iratbetekintés, akár a határozatszerkesztés során kerül rá sor - az eljáró hatóságnak kell viselnie a felelõsséget. Az adatvédelem körében külön kell szólni az adattovábbításról, amelynek megvannak az adatvédelmi törvényben meghatározott korlátai. Nem ütközik azonban e korlátokba az ügyre vonatkozó teljes iratanyagnak a felettes (felügyeleti) szervhez való felterjesztése, továbbá az illetékes ügyészségnek vagy bíróságnak történõ megküldése. Ugyancsak jogszerû az érdemi állásfoglaláshoz szükséges védett adatoknak a szakhatóságok rendelkezésére bocsátása. Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy még az Alkotmányban biztosított alapvetõ jogok között sincs abszolút érvényû, azaz korlátozhatatlan jog. Így pl. az alaptörvény 59. §-ának (1) bekezdése értelmében mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az, hogy egy család milyen életmódot folytat, illetõleg az egyes családtagok mennyi alkoholt fogyasztanak, bizonyos korlátok között a magántitok fogalmi körébe tartozik. Ha azonban akár a rendõrség, akár a birtokvédelmi hatóság hivatalos eljárása során arról szerez tudomást, hogy egy házaspár garázda, italozó életmódja közvetlenül veszélyezteti kiskorú gyermekei életét, testi épségét, erkölcsi fejlõdését, nem csupán joga, de kötelessége is erre a ténymegállapítást alátámasztó bizonyítékok közlése mellett - felhívni a gyámhatóság figyelmét. Az államtitok, a szolgálati titok tekintetében az Áe. is rendelkezik a titokvédelemrõl. A demokratikus jogállamban azonban egyrészt növekedett a különbözõ törvények által védett titokfajták száma, másrészt az információs önrendelkezési jogból kiindulva felértékelõdött a titokvédelem. Ennek különös jelentõsége van a közigazgatási eljárásban, mivel a közigazgatási hatóságok tevékenységük során a magántitoktól a banktitokig terjedõ skálán a legkülönbözõbb titokfajtákkal szembesülnek. Ezek közül egyesek - például a gyónási titok - abszolút mértékben védettek a közigazgatási hatóságokkal szemben, más titokfajták relatív vagy szelektív védelem alá esnek: az arra jogosult szervtõl vagy személytõl kapott felmentés alapján, illetõleg bizonyos eljárásokban (például annak kivizsgálása során, hogy az orvos nem követett-e el szakmai hibát) megismerhetõk, végül vannak olyan titokfajták is, amelyeket - hatáskörük korlátai között - a közigazgatási hatóságoknak feltétlenül meg kell ismerniük, mert e nélkül nem tudják ellátni feladataikat. A probléma azonban ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a törvénynek nem csupán a közigazgatási hatóságok, hanem az ügyfelek, valamint az eljárás egyéb résztvevõi tekintetében is szabályoznia kell egyfelõl a titkok megismerésének jogát és korlátait, másfelõl azt, hogy milyen okból tagadhatják meg a titkot tartalmazó adatokról vagy tényekrõl való nyilatkozattételt, illetõleg felvilágosítás-adást. Ezért a titokvédelem nem csupán a 17. §-ban bukkan fel, hanem átszövi a késõbbi fejezeteket is. Ezek a szabályok a törvény keretei között összefüggõ rendszert alkotnak, amelyen belül három alapelv érvényesül: - az állam titkait, továbbá a természetes és jogi személyek törvény által védett titkait - titokfajták szerinti differenciálás mellett - védeni kell attól, hogy azok az eljárás jellege által feltétlenül szükségessé tett körön túl mások tudomására jussanak, ugyanakkor - a titokvédelem nem béníthatja meg a közigazgatás tevékenységét, azaz a titokfajták egyre növekvõ száma - egy-két, fokozott védelem alatt álló titokfajtát leszámítva - nem vezethet oda, hogy a közigazgatási hatóságok hatáskörük keretei között nem ismerhetik meg a feladataik ellátásához nélkülözhetetlen adatokat és tényeket, továbbá - a titokvédelem az ügyféllel szemben is csak korlátozott mértékben érvényesülhet: nem terjedhet odáig, hogy kiüresítse az ügyfél eljárási jogait, így különösen jogorvoslathoz való jogát. Ennek hangsúlyozása azért különösen fontos, mert könnyen úgy tûnhet: a törvénybe foglalt egyes szabályok ellentétben állnak a harmadikként említett alapelvvel. Valójában azonban ez az ellentét csupán látszólagos. A meghallgatás elõtt az ügyek többségében maga a közigazgatási hatóság sem tudja pontosan: a tanú mely titkok ismerõje, a vallomásában feltárt titkok mennyiben relevánsak az adott eljárás szempontjából, ismertté válásuk milyen mértékben sérti a titokgazda jogait és jogos érdekeit, s melyek azok a titokelemek, amelyek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy az ügyfél ténylegesen gyakorolni tudja az õt megilletõ eljárási jogokat. Ezt csak utólag, a megtett tanúvallomás ismeretében lehet - és kell - elemezni, s ez az elemzés szolgál alapul a tanú által feltárt titkok szelektálásához. Ez más megfogalmazásban annyit jelent: a törvény a titokvédelem szabályozásánál is csupán általános szabályokat állapíthat meg, amelyek alapján a közigazgatási hatóságra hárul az a felelõsség, hogy a konkrét ügyekben eldöntse, ki mely titkok megismerésére jogosult. Egyfelõl tehát a törvény titokvédelmi okból megfosztja az ügyfelet attól a lehetõségtõl, hogy jelen lehessen a tanú meghallgatásának ama részén, amikor a tanú valamely, törvény által védett titokról tesz vallomást. Másfelõl viszont éppen az ügyfél jogainak érvényre juttatása érdekében bevezet egy garanciális jelentõségû új jogintézményt, a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárását. A bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása azonban már szelektív: egyfelõl kizárólag az adott ügyfél szempontjából releváns bizonyítékokra szorítkozik, másfelõl nem tartalmaz olyan titkokat (például államtitkot), amelyeket az ügyfél nem jogosult megismerni, illetõleg amelyek megismerése nem elengedhetetlenül szükséges jogainak érvényre juttatásához. A titokvédelemre vonatkozó részletszabályok rendszer-jellegét az is bizonyítja, hogy szoros tartalmi összefüggés van a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárására, illetõleg a határozat indokolására vonatkozó szabály között.
II. Fejezet Joghatóság, hatáskör, illetékesség Joghatóság 18. § (1) Magyar állampolgár, Magyarországon nyilvántartásba vett jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet ügyfél hatósági ügyében - amennyiben az Unió jogi aktusa, törvény vagy nemzetközi szerzõdés eltérõen nem rendelkezik - a Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el. (2) Ha az ügyfél nem magyar állampolgár, illetve külföldön nyilvántartásba vett jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet, akkor hatósági ügyében - amennyiben nemzetközi szerzõdés vagy az adott ügyfajtára irányadó különös eljárási szabály eltérõen nem rendelkezik - a Magyar Köztársaság területén magyar hatóság jár el, feltéve hogy az eljárásban az Unió jogi aktusát, illetve magyar jogszabályt kell alkalmazni. (3) Jogszabály felhatalmazása, illetve nemzetközi szerzõdés vagy viszonosság alapján az ügyfél hatósági ügyében külföldön a magyar külképviseleti hatóság, illetve konzuli szolgálat jár el. A büntetõeljárás és a polgári eljárás már régóta használja a joghatóság intézményét. A közigazgatási eljárási jogban elsõ ízben kerültek általános joghatósági szabályok megalkotásra. Az intézmény bevezetését a kodifikációs bizottságban nagy vita elõzte meg. Többen felvetették azt, hogy kell-e egy, az általános szabályokat meghatározó törvényben megfogalmazni a joghatóság szabályait. Az ország nemzetközi kapcsolatainak fejlõdése, nemzetközi tagságból fakadó kötelezettségei szükségessé tették a szabályozást. A joghatóságot nemzetközi hatáskörnek is nevezik. A törvényben a joghatóság azt jelöli ki, hogy a közigazgatási hatósági ügyben mely ország közigazgatási hatósága jár el. A joghatóság lehet általános és különös joghatóság. A különös joghatóság lehet kizárólagos, kizárt, illetõleg vagylagos joghatóság, és lehetõség van joghatósági kikötésre is. A különös joghatósági szabályok esetén a kizárólagos joghatóság azt jelenti, hogy az ügyfél konkrét ügyében csak egyetlen meghatározott állam hatósága járhat el. A joghatósági kikötés lehetõségét törvény (magas szintû jogszabály) biztosítja az ügyfelek részére. A joghatósági kikötés esetén az ügyfelek megállapodnak abban, hogy az általuk megjelölt jogviszonyban, hatósági ügyben egy meghatározott állam hatósága jár el, és annak a jogát kell alkalmazni; ez a megállapodás is kizárólagos joghatóságot hoz létre. A kizárt joghatóság esetén az ügyfél konkrét ügyében a meghatározott állam hatósága nem járhat el. Ha a hatósági ügyben konkrét állam hatósága van kikötve, akkor az a többi állam vonatkozásában kizárt joghatóságot hoz létre. A vagylagos joghatóság esetén a jogszabály, illetõleg a joghatósági kikötés nem hoz létre kizárólagos joghatóságot. Ilyenkor a megállapodásban több joghatóság vagylagosan is kiköthetõ, illetõleg az ügyfelek arról is rendelkezhetnek, hogy a kikötött joghatóság mellett egyéb joghatósággal rendelkezõ állam joghatósága is fennmarad. A jogalkalmazás során el kell végezni joghatóság vizsgálatát. Meg kell állapítani, hogy kell-e, lehet-e különös joghatósági szabályokat alkalmazni, ha nem, akkor az általános joghatósági szabályokat kell alkalmazni. A Ket. általános joghatósági szabályokat állapít meg. Kimondja, hogy a magyar ügyfél hatósági ügyében Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el. Lehetõséget biztosít azonban arra, hogy az Unió jogi aktusa, törvény vagy nemzetközi szerzõdés az általános joghatósági szabályok alkalmazása helyett különös joghatóságot állapítson meg. Az általános joghatósági szabályt kell alkalmazni a külföldi ügyfél tekintetében akkor, ha a hatósági ügyben a Magyar Köztársaság területén a magyar hatóság jár el, és az eljárásban az Unió jogi aktusát, illetve magyar jogszabályt kell alkalmazni. A Ket. annak érdekében, hogy a külföldi ügyfélre vonatkozó említett rendelkezés tekintetében a hontalanokra is alkalmazható legyen, a külföldi állampolgár fogalom helyett a nem magyar állampolgár fogalmat használja. A jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezetet és a jogi személyt akkor kell külföldinek tekinteni, ha külföldön vették nyilvántartásba. Adott közigazgatási hatósági ügyben nemzetközi szerzõdés vagy az ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály [Ket. 13. § (2) bek.] az általános joghatósági szabályoktól eltérõ szabályként különös joghatóságot állapíthat meg. A közigazgatási hatóság az eljárás megindításától kezdve az eljárás egész idõtartama alatt vizsgálja a joghatóság meglétét és megállapítja az alkalmazandó jogot. Ha azt állapítja meg, hogy az adott ügyben nincs joghatósága, akkor az eljárás iránti kérelmet nyolc napon belül érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja [Ket. 22. § (1) bek., 30. § a) pont]. A joghatóság hiányában hozott döntés a törvény 121. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján semmis. A Ket. elõírja, hogy az ügyfél hatósági ügyében a magyar külképviseleti hatóság vagy a konzuli szolgálat jogszabály felhatalmazása, illetve nemzetközi szerzõdés vagy viszonyosság alapján járhat el. Az ilyen ügyeket a konzuli védelemrõl szóló 2001. évi XLVI. törvény szabályozza. Ilyen például: - elveszett úti okmányok pótlása, halotti anyakönyv beszerzése, képviselet ellátása, uniós polgárok egyes ügyei az ügyfél kérelmére.
A hatáskör megállapítása és az eljárási kötelezettség 19. § (1) A hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg. Ebben meg kell jelölni az elsõ fokon eljáró, továbbá ha az nem a 107. §-ban és 108. §-ban megjelölt hatóság, a fellebbezést elbíráló hatóságot is. (2) Önkormányzati hatósági ügyben elsõ fokon a képviselõ-testület jár el. Ezt a hatáskörét önkormányzati rendeletben a közgyûlés elnökére, a polgármesterre, a fõpolgármesterre, a részönkormányzat testületére, a képviselõ-testület bizottságára, illetve törvényben meghatározottak szerint létrehozott társulásra ruházhatja át. (3) A hatóság a hatáskörét vagy annak gyakorlását - törvényben meghatározott kivétellel - más hatóságra nem ruházhatja át. Nem tekinthetõ a hatáskör átruházásának, ha a külképviseleti hatóság egyes - más magyar hatóság hatáskörébe tartozó - hatósági ügyek intézésében közremûködik. (4) A hatóságtól - a 20. § (3) bekezdésében foglalt kivétellel - a hatáskörébe tartozó ügy nem vonható el. (5) Ha a bíróság valamely ügyben a hatáskörét vagy annak hiányát állapította meg, vagy az ügy érdemében határozott, ez a döntés az eljáró hatóságra kötelezõ. A hatáskör általános értelemben munkamegosztási szabály. Meghatározza, hogy a szervezet hol helyezkedik el a társadalmi munkamegosztás rendszerében, milyen döntéseket, intézkedéseket hozhat, és ezt melyik (milyen típusú) szervezet hozhatja meg. A közigazgatási hatáskörök nem korlátozódnak kizárólagosan a hatósági ügyben való eljárás jogára, hanem kiterjednek a közigazgatási szervek minden olyan tevékenységfajtájára, amelyek gyakorlásakor a szerv jogosult közhatalmi jogkörben eljárni, döntést hozni, intézkedni. A Ket. hatályának megfelelõen (12. §) a hatósági hatáskör kizárólag közigazgatási hatósági ügyekben való eljárás és a döntés kötelezettségét jelenti. A hatóság hatáskörét jogszabályban kell meghatározni. Azt, hogy a közigazgatási szerv milyen feltételek mellett milyen döntést hozhat, az anyagi jogszabályok határozzák meg, ezt adja meg a hatáskör tartalmát, a hatósági jogkört. Az anyagi jogszabály határozza meg, hogy a hatóság milyen módon: kizárólag önállóan vagy a szakhatóság bevonásával, korlátozottan gyakorolhatja hatáskörét. Korlátozás esetén az érdemi döntéshozó szerv nem dönthet a szakhatóság nélkül, a szakhatóság pedig nem hozhat a hatósági ügyben érdemi döntést. A jogszabályban rendezni kell, hogy milyen ügyfajtában illeti meg a hatáskör az elsõ fokon eljáró hatóságot. A jogszabályban meg kell jelölni a fellebbezést elbíráló hatóságot - ha az nem a törvényben meghatározott felettes szerv, vagy nem a közigazgatási hivatal vezetõje, illetve nem a köztestületi szerv alapszabályában szervezeti szabályzatában meghatározott köztestületi szerv. Átruházott önkormányzati hatósági ügyben hozott döntés elleni fellebbezést elbírálására a képviselõ-testület jogosult. E szabályok képezik a hatósági fórumrendszert. Az önkormányzati rendszer létrejötte óta az képviselõ-testület is eljárhat konkrét hatósági ügyben. A törvény annak érdekében, hogy tovább növekedjék az önkormányzati hatósági ügyek száma, és kiküszöbölhetõek legyenek azok a problémák, amelyek az önkormányzati hatósági ügyekkel kapcsolatban jelentkeztek (pl.: fellebbezés hiánya) lehetõvé teszi, hogy a képviselõ-testület a hatáskörét rendeletben átruházhassa. A törvény tételesen meghatározza azoknak a körét, akikre a képviselõ-testület a hatáskörét átruházhatja. A képviselõ-testület az önkormányzat rendeletében önkormányzati hatósági ügyben a hatáskörét a közgyûlés elnökére, a polgármesterre, a fõpolgármesterre, a részönkormányzat testületére, a képviselõ-testület bizottságára, illetve törvényben meghatározottak szerint létrehozott társulásra ruházhatja át. A Ket. a közigazgatási rendszer törvényes mûködésének biztosítása érdekében kimondja a hatáskör elvonásának tilalmát. Elõírja, hogy a hatóság hatáskörét vagy annak gyakorlását - törvényben meghatározott kivétellel - más hatóságra nem ruházhatja át. A törvény rendelkezése alapján nem tekinthetõ a hatáskör átruházásának, ha a külképviseleti hatóság egyes, magyar hatóság hatáskörébe tartozó hatósági ügy intézésében mûködik közre. A hatáskör átruházása esetén figyelemmel kell lenni a Legfelsõbb Bíróság Közigazgatási és Polgári Jogegységi Tanácsának 1/2003. KPJE határozatára, amely a közigazgatási szerv hatáskörének gyakorlásáról és átruházhatóságáról, delegálhatóságáról szól. E jogegységi határozat - egyebek között - a következõket tartalmazza: I. A közigazgatási szerv a hatáskörét csak jogszabály felhatalmazása esetén ruházhatja át (delegálhatja). II/a) A törvényben megállapított hatáskör gyakorlása történhet úgy is, hogy a közigazgatási szerv valamelyik szervezeti egysége folytatja le az eljárást, de ez a hatáskör jogosultjának személyét és személyes felelõsségét nem érinti. II/b) A kiadmányozási (aláírási) jog belsõ szabályzatban való engedélyezése nem minõsül hatáskör átruházásának. A jogegységi határozat még az Áe. szabályai alapján mondta ki, hogy a hatáskör átruházása bármely jogszabály felhatalmazása alapján történhet. Az új törvény szigorította a szabályozást olyan módon, hogy a jogszabály helyett csak törvény határozhatja meg (teheti lehetõvé) hatáskör gyakorlásának átruházását. A törvény az Áe. szabályait tartalmilag megismétli a közigazgatási szerv és a bíróságok közötti hatásköri vita esetén. Az ilyen viták a bírósági és a közigazgatási szervezet közötti mellérendeltségi viszony és szervezeti elkülönültség, valamint a bírói függetlenség miatt a közigazgatási szervezeten belül alkalmazott módszerrel nem dönthetõ el. A bíróság és a közigazgatási szerv közötti hatásköri vitát a törvény oly módon rendezi, hogy biztosítja a bíróság álláspontjának elsõbbségét. A bíróságnak a saját hatáskörét megállapító döntése esetén a közigazgatási szerv nem járhat el, és nem hozhat érdemi döntést. Ugyanezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha a bíróság az ügy érdemében határoz, mert
az érdemi döntés egyben állásfoglalás az ügy intézésével kapcsolatos hatáskörrõl is. A bíróság ugyanis akkor dönt érdemében, ha az ügyet a saját hatáskörébe tartozónak tekintette. Ha a bíróság a döntésében a hatáskörének hiányát állapította meg, akkor abból viszont nem következik automatikusan, hogy a kérdésben a közigazgatási hatóságnak van hatásköre. A törvény csak a bíróság és közigazgatási szerv közötti hatásköri viták kiküszöbölését szolgálja, és nem vonatkozik azokra az estekre, amikor a bíróság a közigazgatási szerv döntését érdemben felülvizsgálja. 20. § (1) A hatóság a hatáskörébe tartozó ügyben illetékességi területén köteles eljárni. Ha e kötelességének a rá irányadó ügyintézési határidõn belül nem tesz eleget, a felügyeleti szerv - kérelemre vagy hivatalból - soron kívül, de legkésõbb a tudomásszerzéstõl számított öt napon belül kivizsgálja a mulasztás okát. (2) A hatóság mulasztása esetén a felügyeleti szerv újabb - az ügyfajtára irányadó ügyintézési határidõ és a döntés-elõkészítés fokának figyelembevételével megállapított - határidõ kitûzésével a mulasztó hatóságot három napon belül az eljárás lefolytatására utasítja. (3) Ha a felügyeleti szerv által megállapított újabb határidõ eredménytelenül telt el, a felügyeleti szerv az eljárásra haladéktalanul - a (4) és (5) bekezdésben foglalt kivétellel - a mulasztóval azonos hatáskörû másik hatóságot jelöl ki, egyidejûleg a mulasztó hatóság vezetõje ellen fegyelmi eljárást kezdeményez. A kezdeményezés alapján a fegyelmi eljárás megindítása kötelezõ. A kijelölt hatóság az ügyben irányadó ügyintézési határidõn belül köteles érdemi határozatot hozni. (4) Hatósági igazolvánnyal vagy hatósági bizonyítvánnyal (adatigazolással), hatósági nyilvántartás-vezetéssel, illetve hatósági ellenõrzéssel kapcsolatos hatósági ügyben az ismételten mulasztó hatósággal szemben a felügyeleti szerv a (3) bekezdésben foglaltak szerint jár el azzal az eltéréssel, hogy az ügy nem vonható el, és az eljárásra más hatóság nem jelölhetõ ki. A hatóság legkésõbb tizenöt napon belül köteles eleget tenni elmulasztott kötelezettségének. (5) Ha a képviselõ-testület, a fõpolgármester, a polgármester, a közgyûlés elnöke, a bizottság, a részönkormányzat testülete, a társulás (a továbbiakban együtt: önkormányzati hatóság) önkormányzati hatósági ügyben határozathozatali kötelezettségét elmulasztotta, az ügyfél kérelmére vagy hivatalból a közigazgatási hivatal vezetõje felhívja a mulasztó tisztségviselõt vagy testületet, hogy soron kívül, illetve a testület legközelebbi ülésén, de legkésõbb harminc napon belül határozzon. A döntésre jogosult a döntés várható idõpontjáról a közigazgatási hivatal vezetõjének felhívásától számított öt napon belül értesíti az ügyfelet. (6) Az (5) bekezdés alapján az önkormányzati hatósághoz intézett felhívás eredménytelensége esetén az ügyfél vagy a közigazgatási hivatal vezetõje, továbbá ha az adott ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési, eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a megyei, illetve a fõvárosi bíróság mint közigazgatási ügyekben eljáró bíróság (a továbbiakban: közigazgatási ügyekben eljáró bíróság) kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására. (7) Az (1)-(3) bekezdésben foglaltakat a szakhatósági eljárásra és a fellebbezési eljárásra is alkalmazni kell. E rendelkezések akkor is irányadók, ha - a határozat megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése folytán - a hatóság az ügyintézési határidõn belül nem tesz eleget az új eljárás lefolytatására irányuló kötelezettségének. (8) A felügyeleti szerv a (2) bekezdés szerinti intézkedésrõl, valamint az eljáró hatóság (3) bekezdés szerint történõ kijelölésérõl az ügyfelet három napon belül értesíti, továbbá ellenõrzi, hogy a hatóság a mulasztást követõen, illetve a kijelölt hatóság határidõn belül eleget tesz-e eljárási kötelezettségének. A közigazgatási szerv részérõl az eljárás megindításának kötelezettsége akkor áll fenn, ha az ügyfél a kérelmét benyújtotta, illetõleg hivatalból indítható eljárás esetén a hatóság észlelte, hogy a hatáskörébe tartozó ügyben intézkedési, döntési kötelezettsége áll fenn. Súlyos jogsértés az eljárásra köteles hatóság részérõl, ha eljárási kötelezettségének a törvényben meghatározott esetben nem tesz eleget. Ezt nevezzük a közigazgatási szerv hallgatásának. A Ket. két esetben jogszerûnek tartja a közigazgatási szerv hallgatását. Egyrészt jogszabály úgy rendelkezhet, hogy ha az ügyfél kérelme (bejelentése) jog megszerzésére irányul, és a hatóság az ügy intézésére megállapított határidõn belül nem hoz határozatot - feltéve, hogy az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél -, az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása. Másrészt jogszabály lehetõvé teheti azt is, hogy a hatóság mellõzze a határozathozatalt, ha az eljárás, pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történõ emelésére irányul. Ez az általános szabály az egyedi hatósági ügyben indult eljárásban nem alkalmazható. A két említett eset kivételével a közigazgatási szerv hallgatása sérti az ügyfelek érdekeit, mûködési zavarhoz vezet. Ha a hatóság hallgat, a jogszabályban megállapított eljárási cselekmények határidõben nem tesz eleget a felügyeleti kérelemre vagy hivatalból - soron kívül, de legkésõbb öt napon belül kivizsgálja a mulasztás okát. A vizsgálatnak figyelemmel kell lennie az irányadó ügyintézési határidõre, illetve arra, hogy az eljáró hatóság az ügy intézésével kapcsolatban milyen eljárási cselekményeket végzett. Elõfordulhat, hogy az eljáró hatóság valamilyen objektív ok miatt csúszik az ügyben, de az ügy elõkészítettsége már arra enged következtetni, hogy az ügy rövid idõn belül a mulasztó szervnél érdemben befejezõdhet. A vizsgálat eredményének figyelembevételével a felügyeleti szerv az ügy intézésére vonatkozó határidõ kitûzésével - három napon belül - a mulasztó hatóságot az eljárás lefolytatására utasítja. Garanciális szempontból az ügyfél érdekében a törvény elõírja, hogy a határidõ kitûzésérõl, intézkedésrõl három napon belül értesíteni kell az ügyfelet, és a felügyeleti szerv ellenõrzi, hogy a hatóság az eljárási kötelezettségének a mulasztást követõen az elõírt határidõn belül eleget tesz-e. A Ket. alapján a felügyeleti szerv nem vonhatja magához a mulasztó szerv hatáskörét akkor, ha az a felügyeleti szerv által kitûzött újabb határidõben sem tesz eleget eljárási kötelezettségeinek. A Ket. biztosítja, hogy a lehetõséghez képest minden közigazgatási hatósági ügyben legyen lehetõség a fellebbezési jog gyakorlására. Emellett a törvényalkotók nem akarták
összezilálni az eljárási fórumrendszert annak lehetõvé tételével, hogy ugyanolyan ügyben, ugyanaz a szerv hol elsõ fokon, hol másodfokon járhasson el. A felügyeleti szerv az ügy elintézésére azonos hatáskörû szervet jelöl ki, egyidejûleg azonban a mulasztó szerv vezetõje ellen fegyelmi eljárást kezdeményez. A kezdeményezés alapján a fegyelmi eljárás megindítást meg kell indítani. A törvény a hatósági mulasztások esetén a közigazgatási szerv vezetõjének felelõsségét állapítja meg. A szerv vezetõjének felelõssége ugyanis kiterjed arra, hogy megfelelõ munkaszervezési intézkedésekkel a szervezeti egységeknél jelentkezõ munkaterheket kiegyenlítse, figyelemmel kísérje az elintézendõ ügyeket, az azokra vonatkozó határidõk betartását, kidolgozza a helyettesítés rendjét. Ha ezt elmulasztja, és ezért késik a döntéshozatal, fegyelmi eljárást kell kezdeményezni ellene, éppúgy, mint a hatályos szabályok szerint a vétkesen mulasztó ügyintézõvel szemben. A fegyelmi eljárást a köztisztviselõi törvénynek a fegyelmi eljárásra vonatkozó szabályai szerint kell lefolytatni. A törvény csak a fegyelmi eljárás megindítási kötelezettségét mondja ki. Az eljárás lefolytatásának eredményeként állapítható meg a fegyelmi büntetés. A mulasztás miatt a személyes felelõsségen túlmenõen a jogalkotó anyagi szankcióként az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény kiegészítésével 2005. január 1-jétõl bevezette az illeték-visszafizetési kötelezettséget. A Ket. szabályának alkalmazásán túl figyelemmel kell lenni a köztisztviselõk jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 30/B. § (7) bekezdésében foglalt rendelkezésre, mely alapján a címzetes fõjegyzõi címet vissza kell vonni attól, akivel szemben jogerõs fegyelmi büntetést szabtak ki. A címzetes fõjegyzõi cím visszavonása a fegyelmi büntetésen túlmenõen, anyagilag és erkölcsileg is érdekeltté teszi a köztisztviselõk egy csoportját a munka jobb megszervezésében, a feltételek megteremtésében. Speciális ismertekkel és hatáskörrel rendelkezõ szerv mulasztása esetén nem alkalmazhatók a törvénynek a mulasztásra vonatkozó általános szabályai. Ennek figyelembevételével a speciális ismeretek és az adatok helyben léte miatt a felettes szerv a hatáskörrel rendelkezõ szervet 15 napos határidõvel kötelezi az ügy intézésére. Ebben az esetben is kezdeményezni kell a szerv vezetõje ebben a fegyelmi eljárást. Önkormányzati hatósági ügyekben a közigazgatási hivatal vezetõje az ügyfél kérelmén kívül hivatalból is felhívhatja a mulasztó tisztségviselõt vagy testületet, hogy soron kívül, illetve a testület legközelebbi ülésén, de legkésõbb harminc napon belül határozzon. A döntésre jogosult a döntés várható idõpontjáról a közigazgatási hivatal vezetõjének felhívásától számított öt napon belül értesíti az ügyfelet. Az önkormányzati hatósági ügyben a közigazgatási hivatal felhívásának eredménytelensége esetén az ügyfél vagy a közigazgatási hivatal vezetõje, továbbá ha az ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési és eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a megyei, fõvárosi bíróság mint a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására. A mulasztással kapcsolatos rendelkezéseket kell alkalmazni a fellebbezési eljáráson túlmenõen a szakhatósági eljárásra és akkor is, ha a határozat megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése folytán a hatóság az ügyintézési határidõn belül nem tesz eleget az új eljárás lefolytatására irányuló kötelezettségének.
Illetékesség 21. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, az azonos hatáskörû hatóságok közül az eljárásra az a hatóság az illetékes, amelynek területén a) az ügyfél lakó- vagy tartózkodási helye, ennek hiányában szálláshelye (a továbbiakban: lakcíme), illetve székhelye (telephelye, fióktelepe) van, b) az ügy tárgyát képezõ ingatlan fekszik, c) az engedélyhez vagy bejelentéshez kötött tevékenységet gyakorolják vagy gyakorolni kívánják, d) a jogellenes magatartást elkövették. (2) Nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentõségû vagy különleges szakértelmet igénylõ ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölheti azt a hatóságot, amely meghatározott ügyekben az ország egész területére kiterjedõ illetékességgel eljár. A szakhatóságok közremûködésével folyó eljárásokban a kijelölésnek a szakhatóságokra is ki kell terjednie. (3) A (2) bekezdésben meghatározott ügyekben eljáró hatóság a döntéshozatal elõtt kikéri annak a hatóságnak az üggyel kapcsolatos véleményét, amely a kijelölés hiányában az ügyben illetékes lenne. A vélemény nem köti az eljáró hatóságot, és a véleményadás elmaradása nem akadálya az érdemi döntéshozatalnak. (4) Ha az ügyfél tartósan, három hónapot meghaladó ideig külföldön tartózkodik, illetve lakcíme ismeretlen, az (1) bekezdés a) pontjára alapított illetékességet az ügyfél utolsó ismert hazai lakcíme alapján kell megállapítani. Ennek hiányában - ha az Unió jogi aktusa vagy jogszabály másként nem rendelkezik - az eljárásra az adott ügyfajtában a fõvárosban eljárásra jogosult hatóság, jegyzõ hatáskörébe tartozó ügyben a fõvárosi fõjegyzõ az illetékes. (5) Több illetékes hatóság közül az jár el, amelynél az eljárás elõbb indult meg (megelõzés). (6) Ha a hatóság megállapítja, hogy az ügyben más hatóság a megelõzés alapján már eljárt vagy más hatóság elõtt eljárás van folyamatban, saját eljárását végzéssel megszünteti, illetve szükség esetén a döntést visszavonja, és errõl a korábban, illetve a folyamatban lévõ ügyben eljáró hatóságot és az ügyfelet értesíti.
A közigazgatási szerv az illetékességi területén a hatáskörébe tartozó ügyben köteles eljárni. Az illetékesség annak meghatározását jelenti, hogy adott ügyben az azonos hatáskörû közigazgatási szervek közül melyik jogosult eljárni. Az illetékességi területet jogszabályban kell megállapítani. Az illetékesség az azonos hatáskörû szervek közötti munkamegosztást szabályozza. Az illetékességi okok pontos, teljes körû törvényi felsorolására a közigazgatási ügyek sokszínûségére tekintettel nincs lehetõség. Az illetékességi ok azt a tényt, állapotot, eseményt jelenti, amely alapján meghatározható, hogy azonos hatáskörû szervek közül melyik jogosult és köteles az adott ügyben eljárni. A törvény nem ad tételes felsorolást az illetékességi okokról, hanem a leggyakrabban elõforduló illetékességi okokat fogalmazza meg azzal, hogy jogszabály attól eltérõen is rendelkezhet. Az ügy jellege, tárgya, az ügyfél jogai gyakorlásának biztosítása, a bizonyítás megkönnyítése azok a szempontok, amelyek alapján az általános illetékességi okok megállapításra kerültek. Vannak olyan szervek, amelyek esetében az illetékességi terület és az illetékesség már nem értelmezhetõ. Ha pl. az ügyfél az okmányirodák hatáskörébe tartozó ügyben az ország területén mûködõ - immár több mint 280 - okmányiroda bármelyikéhez fordulhat. Ezt azt teszi lehetõvé, hogy az okmányirodák a központi adatbázisra támaszkodva dolgoznak, az pedig bármely okmányiroda számára elérhetõ. Egyébként egy nagy bevásárlóközpontban mûködõ okmányirodának vagy a Központi Okmányirodának elve nincs is kijelölt illetékességi terület, illetékessége az ország egész területére kiterjed. A közigazgatási szerv helyi ismeretei döntõ szerepet játszanak a hatósági ügy elintézésében. A Ket. meghatározza - ha a jogszabály másként nem rendelkezik - az általános illetékességi okokat. a) A törvény az általános illetékességi okok között elsõ helyen az ügyfél lakcímét, lakó-, tartózkodási helyét, ennek hiányában szálláshelyét székhelyét (telephelye) jelöli meg. Azokban az esetekben, amikor a jogi személy ügyfélnek több telephelye, fióktelepe van, vagy akár az ország egész területén mûködik, jogszabály elõírhatja, hogy az ügyfél székhelye határozza meg az eljáró hatóság illetékességét. b) Az ingatlanra (termõföldre, házra, egyéb épületre, lakásra, házhelyre stb.) vonatkozó ügyben annak a hatóságnak van illetékessége, amelynek területén az ingatlan fekszik. c) Azokban a közigazgatási ügyekben, amelyek engedélyhez vagy bejelentéshez kötött tevékenységgel kapcsolatosak, az a hatáskörrel rendelkezõ szerv jár el, amelynek területén a tevékenységet gyakorolják vagy gyakorolni kívánják. d) A Ket. az általános illetékességi okok körét kibõvítette. A jogellenes magatartás elkövetõjével szemben az a hatóság illetékes, melynek területén a cselekményt elkövették. A hatósági ügyek nagy többsége az általános illetékességi szabályok alapján elintézhetõk. Vannak azonban speciális ügyek, amelyek intézésére a Ket. speciális illetékességi szabályokat állapít meg, vagy lehetõséget biztosít, hogy törvény vagy kormányrendelet jelölje ki a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentõségén vagy különleges szakértelmet igénylõ ügyekben az illetékes hatóságot. Speciális illetékességi szabályt fogalmaz meg a Ket. a hatósági bizonyítvány kiadásakor. Az általános illetékességen túlmenõen az a hatóság is illetékes, amelynek a területén a bizonyítandó tény bekövetkezett, az állapot tartott vagy megszûnt, amelynek területén a bizonyítással kapcsolatos dolog van, vagy a bizonyítani kívánt idõszak volt, illetve, amelynek nyilvántartása az adatot tartalmazza. Nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentõségû vagy különleges szakértelmet igénylõ ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölheti azt a hatóságot, amely meghatározott ügyekben az ország egész területére kiterjedõ illetékességgel jár el. Ilyen esetben a szakhatóságok közremûködésével folyó eljárásokban a kijelölésnek a szakhatóságokra is ki kell terjednie. A Ket. figyelemmel van arra is, hogy az ilyen speciális ügyhöz szükséges helyismerettel rendelkezõ hatóság eljárása megkönnyítheti, szakszerûbbé teheti a döntést. Ennek érdekében a kijelölt hatóság a döntéshozatal elõtt köteles kikérni annak a hatóságnak a véleményét, amely a kijelölés hiányában illetékes lenne. Ez a véleményadás nem azonos a szakhatósági állásfoglalással. A vélemény a hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóság számára nem kötelezõ. A törvény azt is kimondja, hogy a véleményadás elmaradása nem akadálya az érdemi döntéshozatalnak. Az általános és a Ket.-ben meghatározott illetékességi okokon túlmenõen jogszabályok is megállapítanak illetékességi szabályokat (pl. útépítésnél, ha az több megye, vagy megye és fõváros területét érinti az a hatóság az illetékes, amelynek területén a hosszabb útszakasz van, ha pedig azok egyenlõ hosszúságnak az a hatóság jár el, amelyhez a kérelmet benyújtották. A Ket. szabályai biztosítják, hogy az illetékes hatóság hiánya ne akadályozza az eljárás lefolytatását. A törvény különös rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha az ügyfél tartósan külföldön tartózkodik, illetve utolsó lakcíme (lakó- és tartózkodási helye vagy szálláshelye) ismeretlen. Ilyenkor az illetékességet az ügyfél utolsó ismert hazai lakcíme alapján kell megállapítani, feltéve, hogy a törvény elõírása szerint a hatósági ügyben a lakóhely, székhely szerint illetékes hatóság jár el. Tartós külföldi tartózkodásnak minõsül a törvény szerint a három hónapot meghaladó idejû külföldi tartózkodás. Abban az esetben, ha nem állapítható meg az utolsó ismert lakcím, a törvény szerint az eljárásra az adott ügyfajtában a fõvárosban eljárásra jogosult hatóság, míg a jegyzõ hatáskörébe tartozó ügyben a fõvárosi fõjegyzõ az illetékes. (A hagyatéki eljárásról szóló jogszabály szerint, ha meghalt személynek nem volt belföldön lakóhelye vagy az nem állapítható meg, a hagyatéki vagyon fekvése szerinti jegyzõ az illetékes az eljárás lefolytatására.)
Elõfordulhat, hogy egy közigazgatási ügyben több szerv illetékes, és több szerv elõtt indulhat az általános, illetõleg különös szabályok szerint az eljárás. A jogbiztonság megköveteli, hogy ugyanabban az ügyben ne járjon el több szerv, mert megengedhetetlen, hogy több szerv esetleg külön-külön eltérõ tartalmú döntést hozzon. Ilyen esetben a törvénynek a megelõzésre vonatkozó szabályát kell alkalmazni. Ha az illetékes hatóság azt állapítja meg, hogy a megelõzés alapján már egy másik illetékes szerv eljárt, vagy az eljárás az elõtt van folyamatban, a saját eljárását végzéssel megszünteti vagy döntését visszavonja, errõl a korábban eljárt, illetve a folyamatban lévõ ügyben eljáró hatóságot és az ügyfelet értesíti. A megelõzés intézményének alkalmazása szempontjából az eljárás megindítását kell figyelembe venni. Ez azt jelenti, hogy több illetékes szerv közül annak kell eljárnia, amely hatóság elõtt az ügyfél (az ügyfelek közül az egyik) megindította az eljárást. Hivatalból indult eljárás esetén annak a hatóságnak kell eljárnia, amely az ügyben elõször végzett eljárási cselekményt. A törvény meghatározza, hogy az azonos hatáskörrel rendelkezõ szervek közül melyiknek kell eljárnia (illetékesség). Az illetékességi okok alapján dönthetõ el, hogy az azonos hatáskörrel rendelkezõ szervek közül melyik jogosult eljárni. Az illetékességi okok sokszínûségére tekintettel csak az általános okokat nevesíti a törvény. Lehetõséget biztosít arra, hogy jogszabály egyéb illetékességi okokat is meghatározzon. Az olyan ügyfél jogainak védelme érdekében, aki külföldön tartózkodik, vagy tartózkodási helye nem ismert, speciális szabályokat fogalmaz meg (utolsó ismert lakóhely szerint illetékes közigazgatási szerv, ismert lakóhely hiányában a fõvárosban eljárásra jogosult hatóság). A törvény fenntartja a megelõzés intézményét. A megelõzés szabályai alapján az ügyfél és az eljáró közigazgatási hatóság számára egyértelmûen megállapítható, hogy az ügyben (például több, különbözõ lakcímû ügyfél esetén) az a szerv jár el, amelynél az eljárás elõbb indult. Ha a közigazgatási hatóság azt állapítja meg, hogy az ügyben megelõzés alapján másik közigazgatási hatóság már eljárt, akkor meg kell szüntetnie a már megkezdett eljárást, vissza kell vonnia határozatát, és intézkedésérõl értesítenie kell az ügyfelet, valamint a korábban eljárt közigazgatási hatóságot. A törvény lehetõséget biztosít arra, hogy kiemelt jelentõségû vagy különleges szakértelmet igénylõ ügyekben törvény vagy kormányrendelet kijelölje azt az egyébként hatáskörrel rendelkezõ hatóságot, amelyik az ügyfajtában kizárólagos illetékességgel az ország egész területén eljárhat. Ezzel elérhetõ, hogy bizonyos ügyfajtákban benyújtott kérelmek egységes szempontok alapján, ésszerû határidõn belül kerüljenek elbírálásra, illetve a különleges szakértelem a kijelölt hatósághoz koncentrálható. Annak érdekében, hogy a jogszabállyal kijelölt hatóság az ügy eldöntése szempontjából jelentõséggel bíró helyi körülményeket a döntéshozatal elõtt megismerje, a törvény elõírja, hogy ki kell kérni annak a hatáskörrel bíró hatóságnak az üggyel kapcsolatos véleményét, amelyik a kijelölés hiányában illetékes lenne. A vélemény azonban nem köti a döntési jogkörrel rendelkezõ hatóságot, az abban szereplõ tények, körülmények a tényállás tisztázását hivatottak elõsegíteni és ezeket a hatóság a bizonyítékokra vonatkozó szabályok szerint bizonyos korlátozással mérlegelheti. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a helyi szabályozási kompetenciába tartozó jogi normák rendelkezései (pl: településrendezési terv).
A joghatóság, a hatáskör és az illetékesség vizsgálata 22. § (1) A hatóság a joghatóságát - ezzel összefüggésben az alkalmazandó jogot -, valamint hatáskörét és illetékességét az eljárás minden szakaszában hivatalból köteles vizsgálni. (2) Hatáskör vagy illetékesség hiányában a hatóság a kérelmet és az ügyben keletkezett iratokat - az ügyfél egyidejû értesítése mellett - haladéktalanul, de legkésõbb a kérelem megérkezésétõl, folyamatban levõ ügyben a hatáskör és illetékesség hiányának megállapításától számított öt napon belül átteszi a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz. (3) A hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint a hatáskörére és az illetékességére - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. (4) A hatóság az ideiglenes intézkedésérõl - végzése megküldésével - haladéktalanul, de legkésõbb öt napon belül értesíti az ügyfelet, továbbá a joghatósággal és hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóságot, amely az ideiglenes intézkedés szükségességét felülvizsgálja, és szükség esetén megteszi a hatáskörébe tartozó intézkedést. (5) Az ideiglenes intézkedés felülvizsgálatánál nem érvényesül a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme. A joghatóságra, a hatáskörre és az illetékességre vonatkozó szabályok garanciális jellegûek. A hatóság a joghatóságot - ezzel összefüggésben az alkalmazandó jogot -, valamint hatáskörét és illetékességét az eljárás minden szakaszában hivatalból köteles vizsgálni. A vizsgálatnak figyelemmel kell lennie a törvénynek az eljárási tényekre, a hatáskör elvonás tilalmára vonatkozó szabályaira. Ha a jogi szabályozás, a közigazgatási területi beosztás módosul vagy az ügyfél lakóhelye változik, akkor az eljáró hatóság köteles megvizsgálnia, hogy az adott ügyben továbbra is van e hatásköre és illetékessége. Ha a hatóság az eljárás megindításakor vagy az eljárás bármely szakaszában megállapítja hatáskörének vagy illetékességének hiányát, köteles a kérelmet az ügyben keletkezett iratokkal együtt haladéktalanul, de legkésõbb a kérelem megérkezésétõl, folyamatban lévõ ügyben a hatáskör vagy az illetékesség hiányának megállapításától számított öt napon belül áttenni a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz. Elõfordulhat, hogy a hatáskör vagy illetékesség hiánya csak a határozat meghozatala után - pl. a fellebbezésben foglaltak alapján - derül ki. Ilyenkor a határozat visszavonása mellett kerül sor az áttételre.
Ha a hatóság azt állapítja meg, hogy magyar hatóságnak nincs joghatósága vagy az adott hatóságnak nincs hatásköre, vagy nem illetékes és a kérelem áttételének nincs helye, vagy az áttételhez szükséges adatok hiányoznak és azok hivatalból nem állapíthatók meg, akkor a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nyolc napon belül végzéssel elutasítja. Ha az eljárás során derül ki, hogy a kérelemnek érdemi vizsgálat nélküli elutasításának lett volna helye, akkor a hatóság az eljárást megszünteti. A törvény alapján a hatóság - tekintet nélkül a joghatóságra, valamint a hatáskörére és az illetékességére - hivatalból is köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. Nyomatékosan hangsúlyozzuk: ilyen esetben az azonnali kárelhárítás vagy a veszélyhelyzet megszüntetése a fontos, ennek a leadminisztrálása (végzésbe foglalása) intézkedés után is megtörténhet. Az ideiglenes intézkedésrõl végzésben kell tájékoztatni az ügyfelet és a joghatósággal és hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóságot. Az ügyben joghatósággal és hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóság az ideiglenes intézkedés szükségességét felülvizsgálja, és szükség esetén megteszi a hatáskörébe tartozó intézkedést. Ha az illetékes hatóság egyetért az ideiglenes intézkedéssel, akkor érdemi döntésével helybenhagyja az ideiglenes intézkedésben foglaltakat. Az ideiglenes intézkedés felülvizsgálatánál nem érvényesül a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme. Minthogy ilyen esetben az intézkedés csak ideiglenes jellegû, arra nem alapíthatók jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok.
Hatásköri, illetékességi vita 23. § (1) Ha ugyanabban az ügyben a) több hatóság állapította meg hatáskörét vagy illetékességét, b) több hatóság állapította meg hatáskörének vagy illetékességének hiányát, és emiatt az eljárás nem indulhat meg vagy nincs folyamatban, c) több illetékes hatóság elõtt indult az eljárás, és a megelõzés alapján nem lehet eldönteni, hogy melyik hatóság jogosult az eljárásra, az érdekelt hatóságok kötelesek egymás között haladéktalanul, de legkésõbb az eljárás megindítására irányuló kérelem érkezésétõl, illetve a tudomásszerzéstõl számított nyolc napon belül megkísérelni a vita eldöntését. (2) Ha az (1) bekezdés szerinti egyeztetés sikerrel járt, az (1) bekezdés a) és c) pontja esetében az a hatóság, amely a továbbiakban nem jár el, az elõtte folyamatban lévõ eljárást végzéssel megszünteti, az eljárás során hozott döntését visszavonja, egyúttal az ügy iratait és bizonyítékait átteszi az eljárást lefolytató hatósághoz. (3) Ha az (1) bekezdés szerinti eljárás nem vezetett eredményre, az eljáró hatóságot a következõ szerv jelöli ki: a) illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a vita eldöntését kérõ hatóság mûködési területe szerint illetékes közigazgatási hivatal vezetõje, b) hatásköri összeütközés esetén a Fõvárosi Ítélõtábla. A hatósági eljárásokra vonatkozó hatásköri és illetékességi szabályok megfelelõ alkalmazása kizárja, hogy alkalmazásuk során összeütközés legyen az eljáró hatóságok között. Abban az esetben, ha több közigazgatási szerv állapítja meg az adott ügyben hatáskörét vagy illetékességét, pozitív hatásköri összeütközésrõl, ha pedig több közigazgatási szerv állapítja meg az adott ügyben hatáskörének vagy illetékességének hiányát, negatív hatásköri összeütközésrõl van szó. Hatásköri összeütközés csak eltérõ hatáskörû olyan szervek között keletkezhet, amelyeknek feladatköre eltérõ, de mindkettõnél találhatók hasonló feladatok. Nincs hatásköri összeütközés, ha csak az egyik szervnek kell hatóságként eljárnia. Illetékességi összeütközés csak azonos hatáskörû szervek között lehet, mert az illetékesség az azonos hatáskörû szervek közötti munkamegosztást szabályozza. A törvény a hatásköri és illetékességi összeütközés esetén elsõdlegesen az érintett hatóságok egyeztetési kötelezettségét írja elõ. Ha az egyeztetés sikeres, akkor az a szerv, amely a megegyezés alapján nem jár el, az elõtte folyamatban lévõ eljárást végzéssel megszünteti, az eljárás során hozott döntéseit visszavonja, egyszersmind az ügy iratait és a bizonyítékokat átteszi a megegyezés alapján az ügyben eljáró hatósághoz. Ha az egyeztetés nem volt sikeres, az eljáró hatóságot illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a vita eldöntését kérõ hatóság mûködési területe szerint illetékes közigazgatási hivatal vezetõje jelöli ki. 24. § (1) A Fõvárosi Ítélõtábla a hatásköri vitában az eljárást kezdeményezõ ügyfél vagy a hatóság kérelmére dönt. (2) A Fõvárosi Ítélõtábla határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. Hatásköri összeütközés esetén - az ügyfél vagy a hatóság kérelmére - a Fõvárosi Ítélõtábla jelöli ki az eljáró hatóságot. A törvény lehetõvé tette, hogy ha az eljáró hatóságok hatáskör hiányára hivatkozva elutasították az eljárás megindítását, és az egyeztetés nem vezetett eredményre, de nem kezdeményezték a Fõvárosi Ítélõtáblánál az eljáró hatóság kijelölését, azt az ügyfél is kezdeményezhesse. Ha több közigazgatási hatóság állapítja meg hatáskörét vagy illetékességét (pozitív hatásköri összeütközés), vagy több közigazgatási hatóság állapítja meg hatáskörének vagy illetékességének hiányát (negatív hatásköri összeütközés), illetve ha a megelõzés alapján nem lehet eldönteni, hogy melyik szerv illetékes az eljárásra, a közigazgatási hatóságoknak meg kell
kísérelniük annak eldöntését, hogy melyik szerv rendelkezik hatáskörrel vagy illetékességgel az ügy intézésére. Ha a közigazgatási hatóságok nyolc napon belül nem tudnak errõl dönteni, illetékességi összeütközés esetén a legközelebbi közös felügyeleti szerv, ennek hiányában a megyei közigazgatási hatóság vezetõje jelöli ki az eljáró hatóságot. Hatásköri összeütközés esetén a Fõvárosi Ítélõtábla dönt.
Eljárás az illetékességi területen kívül 25. § (1) A hatóság az illetékességi területén kívül akkor végezhet eljárási cselekményt, ha ezt törvény vagy kormányrendelet lehetõvé teszi. (2) A fõvárosi kerületi illetékességû hatóság a fõváros, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetõje pedig a megyei jogú város egész területén végezhet eljárási cselekményt. A hatóság a hatáskörét az illetékességi területén gyakorolja. Kivételesen törvény és kormányrendelet lehetõvé teheti, hogy a hatóság az illetékességi területén kívül egyes eljárási cselekményeket végezhessen. A Ket. szigorítja az Áe. korábbi rendelkezését, mert a kivétel megállapítását nem bármilyen jogszabályban, hanem csak törvényben és kormányrendeletben teszi lehetõvé. A törvény vagy kormányrendelet kizárólag arra jogosíthatja fel a hatóságot, hogy az illetékességi területén kívül egyes eljárási cselekményeket végezhessen. A feljogosítás csak olyan eljárási cselekmény végzésére vonatkozik, amelyre a feljogosított hatóságnak hatásköre és illetékessége van. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény hatálybalépésével összefüggõ egyes törvények módosításáról szóló 2005. évi LXXXIII. törvény több törvény módosításával feljogosította a központi közigazgatási szerveknél (felettes szervnél, felügyeleti szervnél) dolgozó köztisztviselõket, hogy a közigazgatási szerv illetékességi területén kívül ellenõrzést végezhessenek. (Pl. a munkavédelemrõl szóló 1993. évi XCIII. törvény 16. §-a; a munkaügyi ellenõrzésrõl szóló 1996. évi LXXV. törvény 1. §-ának (6) bekezdése; a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény 43. §-ának (7) bekezdése; a közúti közlekedésrõl szóló 1988. évi I. törvény 19. §-ának (5) bekezdése; a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 64. §-ának (6) bekezdése.) A Ket. alapján a fõvárosi kerületi illetékességû hatóság a fõváros egész területén, a megyei jogú városok kerületi hivatalának vezetõje pedig a megyei jogú város egész területén végezhet eljárási cselekményt. A fõvárosi kerületi hatóságnak és a megyei jogú város kerületi hivatal vezetõjének ez a jogköre általános jellegû, tehát minden eljárási cselekményre kiterjedhet.
Belföldi jogsegély 26. § (1) Jogsegélyt akkor lehet kérni, ha a megkeresõ hatóság a) illetékességi területén kívül kell valamely eljárási cselekményt elvégezni, illetve azt az ügyfél jogos érdeke vagy a költségtakarékosság indokolttá teszi, b) feladatának ellátásához olyan adat vagy ténybeli ismeret szükséges, amely a megkeresett hatóság nyilvántartásából, illetve irataiból szerezhetõ meg, c) feladatának ellátásához olyan irat vagy más bizonyíték szükséges, amely a megkeresett hatóságnál (állami, önkormányzati szervnél) van, vagy onnan szerezhetõ meg. (2) Az (1) bekezdés a) pontjában meghatározott megkeresést az ügy jellegétõl függõen a megkeresõ hatósággal azonos hatáskörû illetékes szervhez, ennek hiányában az illetékes települési önkormányzat jegyzõjéhez kell intézni. (3) Az (1) bekezdés b) és c) pontjában meghatározott esetben a megkeresésben meg kell jelölni az adat, irat, más bizonyíték felhasználásának célját, valamint azt, hogy a személyes adat beszerzésére törvény alapján vagy az ügyfél kérelmére és írásbeli hozzájárulásával kerül sor. (4) A megkeresett hatóság csak akkor tagadhatja meg a megkeresésben foglaltak teljesítését, ha az jogszabályba ütközik. Amennyiben a jogsegély nyújtására más szerv jogosult, a megkeresett hatóság a megkeresést haladéktalanul, de legkésõbb a megkeresés megérkezésétõl számított öt napon belül e hatósághoz továbbítja, és errõl egyidejûleg tájékoztatja a megkeresõ hatóságot. (5) Ha jogszabály ennél rövidebb határidõt nem állapít meg, a jogsegély iránti kérelmet az (1) bekezdés b) és c) pontjában szabályozott esetben nyolc napon belül, az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott esetben pedig tizenöt napon belül kell teljesíteni. (6) Ha a belföldi jogsegély iránti kérelem teljesítéséhez magyar külképviseleti hatóság megkeresése szükséges, a jogsegély teljesítésének határideje a megkeresésnek a külképviseleti hatósághoz történõ megérkezése napján kezdõdik. A jogsegély az az eljárási cselekmény, amellyel a megkeresett hatóság a megkeresõ hatóságnak adatra, tényre, iratra vagy bizonyítékra, illetõleg meghatározott cselekményre irányuló kérelmét teljesíti. A törvény egyik alapelve, hogy erõsíti a hatósági eljárás szolgáltató jellegét. Erre tekintettel fokozott jelentõsége van a jogsegélyre vonatkozó szabályozásnak. Az ügyintézésben egyre nagyobb szerepe van a modern technikai eszközök használatának. Ez jelentõsen gyorsíthatja a hatóságok közötti érintkezést.
A megkeresett szerv tizenöt napon belül köteles teljesíteni a megkeresésben foglaltakat, ha meghatározott cselekményt kell elvégezni, illetve a cselekményt az ügyfél jogos érdeke vagy költségtakarékosság indokolja. Ha a megkeresés adat, ténybeli ismeret, irat vagy más bizonyíték megszerzésére irányul, a megkeresést nyolc napon belül kell teljesíteni. Jogszabály a megkeresés teljesítésének határidejére rövidebb határidõt is elõírhat. Amennyiben a megkeresett hatóság nem jogosult a megkeresésben foglaltak teljesítésére (nincs hatásköre, nem illetékes, a kért eljárási cselekmény nem tartozik a feladatkörébe), a megkeresést haladéktalanul, de legkésõbb a megkeresés megérkezésétõl számított öt napon belül megküldi annak a hatóságnak, amely a megkeresésben foglaltak intézésére jogosult. Az áttételrõl egyidejûleg tájékoztatja a megkeresõ hatóságot. Az ügyek érdekében vagy költségtakarékossági szempontból a megkeresõ hatóság az ügyben azonos hatáskörû illetékes hatóságot, ha ilyen nincs akkor a területileg illetékes jegyzõt keresi meg. A jegyzõt keresi meg konkrét ügyben az országos hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ szerv is. Ha a magyar külképviseleti hatóság megkeresése szükséges a belföldi jogsegély iránti kérelem teljesítéséhez, a jogsegély teljesítésének határideje a megkeresésnek a külképviseleti hatósághoz történõ megérkezése napján kezdõdik.
Nemzetközi jogsegély 27. § (1) Ha a Magyar Köztársaságnak valamely állammal közigazgatási jogsegélyegyezménye van, vagy annak hiányában az államok között viszonossági gyakorlat áll fenn, vagy többoldalú nemzetközi szerzõdés ezt lehetõvé teszi, továbbá az (5) bekezdés szerinti együttmûködési megállapodás alapján az eljáró hatóság a 26. § (1) bekezdésében meghatározott jogsegély érdekében külföldi hatósághoz fordulhat, illetve - ha ez nem ütközik magyar jogszabályba - köteles teljesíteni a külföldrõl érkezõ jogsegélykérelmet. (2) A viszonosság fennállása tekintetében a Külügyminisztérium állásfoglalása az irányadó, amelyet az érintett minisztériummal egyetértésben alakít ki. (3) Ha jogszabály vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, a nemzetközi jogsegélyügyben érintett magyar és külföldi (nemzetközi) hatóság közvetlenül érintkezik egymással. Ha a magyar hatóság elõtt nem ismert, hogy a jogsegélykérelem teljesítése az érintett külföldi állam melyik hatóságának hatáskörébe tartozik, a kérelmet felügyeleti szervén keresztül a Külügyminisztériumhoz juttatja el. A Külügyminisztérium a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériuma útján továbbítja a jogsegélykérelmet a külföldi hatósághoz. (4) Ha a külföldrõl érkezõ jogsegélykérelem teljesítésére nem a megkeresett hatóság jogosult, a megkeresést haladéktalanul, de legkésõbb az érkezéstõl számított öt napon belül átteszi a hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatósághoz, és errõl a megkeresõ felet egyidejûleg tájékoztatja. (5) Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés és törvény felhatalmazást adhat az ügyben eljárni jogosult magyar és külföldi hatóság közötti együttmûködési megállapodás létrehozására hatósági feladataik ellátásának kölcsönös elõmozdítása érdekében. (6) Nemzetközi jogsegély keretében személyes adat továbbítására az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés, illetve törvényi felhatalmazás vagy az érintett írásos hozzájárulása alapján kerülhet sor. A Ket. korszerûsítette a nemzetközi jogsegély intézményét. A törvény fõszabályként elõírja, hogy mind a külföldre irányuló, mind a külföldrõl érkezõ jogsegély esetén az eljáró hatóságok közvetlenül érintkeznek egymással. A nemzetközi kapcsolatok fejlõdése, az országhatáron átnyúló ügyek számának növekedése miatt megszûnt a külügyminiszter kizárólagos hatásköre a nemzetközi jogsegélyügyekben. Az általános szabályokon túl fennmarad a Ket. szerint is a Külügyminisztérium kiemelt szerepe a külföldi jogsegélyek esetén. Elõfordulhat, hogy az eljáró hatóság elõtt nem ismert az a külföldi hatóság, amely az ügyben jogosult eljárni. Ilyenkor a jogsegély iránti kérelmet az eljáró hatóság a felügyeleti szervén keresztül a Külügyminisztériumhoz juttatja el. A Külügyminisztérium a jogsegélykérelmet a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériuma útján juttatja el a külföldi hatósághoz. Ha a külföldrõl érkezett jogsegélykérelem teljesítésére a megkeresett belföldi hatóságnak nincs hatásköre vagy nem illetékes, akkor haladéktalanul, de legkésõbb a beérkezésétõl számított öt napon belül intézkedik annak áttételérõl a hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatósághoz, és errõl tájékoztatja a megkeresõ felet. A Ket. konkrétan meghatározza a külföldre történõ adattovábbítás feltételeit. 28. § (1) A hatóság - ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerzõdés eltérõen nem rendelkezik - megtagadja a külföldi megkeresés teljesítését, ha az sértené a) a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit vagy a közbiztonságot, b) az ügyben érintett személy alapvetõ jogát, c) a védett adat megõrzéséhez fûzõdõ érdekeket, és annak továbbítását jogszabály nem teszi lehetõvé, vagy a továbbításához a jogszabályban elõírt feltételek nem állnak fenn. (2) A külföldi megkeresés teljesítésének megtagadásáról és annak okáról a megkeresõ felet haladéktalanul tájékoztatni kell. (3) Az (1) bekezdés a) pontjában foglaltak elbírálásához a hatóság szükség esetén az illetékes minisztérium, országos hatáskörû szerv állásfoglalását kéri.
III. Fejezet Az elsõfokú eljárás A Ket. meghatározza azokat az eseteket, amelyekben jogsegélykérelmek teljesítését a hatóság megtagadhatja. Ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, a jogsegélykérelem megtagadható, ha annak teljesítése sérti a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit vagy a közbiztonságot, az ügyben érintett személy alapvetõ jogát, illetõleg a védett adat megõrzéséhez fûzõdõ érdekeket, és az adat továbbítását jogszabály nem teszi lehetõvé, vagy a továbbításhoz a jogszabályban elõírt feltételek nem állnak fenn. A teljesítés megtagadásának okait a hatóság hivatalból vizsgálja. A törvény elõírja, hogy ha a hatóság a külföldi jogsegély teljesítését megtagadja, akkor errõl és a megtagadás okáról köteles a megkeresõ szervet haladéktalanul tájékoztatni. Az elsõfokú eljárást a közigazgatási eljárásjogi szaknyelv gyakran alapeljárás néven is említi. Ez a találó elnevezés azt juttatja kifejezésre, hogy a tipikus jellegû - tehát határozat kibocsátására irányuló - eljárás az elsõfokú eljáráson alapul, s a szükséghez képest erre az alapra épül rá azután a jogorvoslati eljárás, illetõleg a végrehajtási eljárás. (Vannak azonban olyan eljárásfajták, amelyekben az elsõfokú eljárást a hatósági ellenõrzés helyettesíti, amely azután vagy határozat kibocsátásával zárul, vagy nem. Ha ugyanis az ellenõrzést végzõ hatóság minden rendben talál, fölösleges lenne határozatot hoznia.) Az elsõfokú eljárás azért is nagyon fontos szakasza a közigazgatási eljárásnak, mert az utóbbi gyakran összesen ebbõl az eljárásszakaszból áll, s az elsõfokú határozat meghozatalával véget is ér. (Ez a helyzet pl. akkor, ha az ügyfél kér valamit a hatóságtól, a kérelmet a hatóság teljesíti, s az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél.) Más nézõpontból: bizonyos fokig a hatóság jó vagy rossz munkájára nézve abból is le lehet vonni bizonyos következtetéseket, hogy mekkora a jogorvoslattal megtámadott döntések aránya. Ha ugyanis a hatóság nem teljesítette az ügyfél kérelmét, ellenérdekû ügyfelek közötti vitában hozott döntést, netán szankciót alkalmazott az ügyféllel szemben, a jogorvoslattal megtámadott határozatok arányát az is befolyásolja, hogy mennyire alapos a tényállás tisztázása, s a határozat meggyõzõ erõvel hatott-e az ügyfélre. A III. Fejezet jó néhány eljárási jogintézményt szabályoz, ezek között számottevõ az új, az Áe.-ben még nem található jogintézmény, illetõleg az olyan, amelyre nézve a szabályozás tartalma kisebb vagy nagyobb mértékben megváltozott. A Ket. késõbbi fejezetei nem ismétlik meg a III. Fejezetben foglalt szabályokat, csupán visszautalnak rájuk. Ilyen módon az említett fejezet sok rendelkezése - pl. a határidõk számítására, az eljárási bírságra, a képviseletre vonatkozó szabály - nem csak az elsõfokú eljárásban jut érvényre, hanem más eljárásfajtákban és eljárási szakaszokban is.
Az eljárás megindítása 29. § (1) A hatósági eljárás az ügyfél kérelmére, bejelentésére, nyilatkozatára, más hatóság kezdeményezésére, külön jogszabályban meghatározott panaszra (a továbbiakban együtt: kérelem) vagy hivatalból indul meg. (2) A hatóság köteles a hatáskörébe tartozó ügyben illetékességi területén hivatalból megindítani az eljárást, ha a) ezt jogszabály elõírja, b) erre felügyeleti szerve utasította, a bíróság kötelezte, c) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzetrõl szerez tudomást. (3) Ha törvény vagy kormányrendelet eltérõen nem rendelkezik, az eljárás megindításáról a) a hivatalból indult eljárásban az ismert ügyfelet az eljárás megindításától, b) a kérelemre indult eljárásban az ismert ellenérdekû, illetve érintett ügyfelet a kérelem beérkezésétõl számított öt napon belül értesíteni kell. (4) Az értesítés csak akkor mellõzhetõ, ha a) az veszélyeztetné az eljárás eredményességét, b) az egyszerû megítélésû, a tényállás elõzetes tisztázását nem igénylõ ügyben az eljárás megindítása után azonnal sor kerül az érdemi határozat meghozatalára, c) az ellenõrzésre feljogosított hatóság az adott tárgyban folyamatosan lát el az érintettnél ellenõrzési feladatot, d) azt honvédelmi, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból jogszabály kizárja. (5) Az értesítésnek tartalmaznia kell: a) az ügy tárgyát, iktatási számát, az eljárás megindításának napját és az adott ügyfajtára irányadó ügyintézési határidõt, az ügyintézõ nevét és hivatali elérhetõségét, b) az iratokba való betekintés és a nyilatkozattétel lehetõségére irányuló tájékoztatást, c) hivatalból indult eljárásban az erre történõ utalást, kérelemre indult eljárásban a kérelmezõ ügyfél nevét, d) az ügyfél tájékoztatását az elektronikus ügyintézés lehetõségének igénybevételérõl és az ügyfajtára vonatkozó elektronikus tájékoztatási szolgáltatás elérhetõségérõl.
(6) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a 15. § (2) és (5) bekezdése esetében, valamint ha az eljárás egyébként jelentõs számú ügyfelet érint, az ügyfeleket az eljárás megindításáról hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján (helyben szokásos módon, a helyi lapban stb.) kell értesíteni. (7) A hirdetmény, illetve közhírré tétel útján közölt közlemény tartalmazza: a) az ügy tárgyát, b) a tervezett létesítmény, tevékenység rövid ismertetését, c) a hatásterület határait, d) a tájékoztatást arról, hogy az érintettek hol és mikor tekinthetnek be a tervekbe, illetve az ügy egyéb irataiba. (8) A (6) bekezdésben foglaltak szerint kell eljárni akkor is, ha az ügyfelek körét vagy a hatásterület határait nem lehet pontosan megállapítani. A hirdetmény ebben az esetben a hatásterület vélelmezhetõ határait jelöli meg. (9) Az ügyfél kérelmére indult eljárásban, ha ezt az ügyfél kéri, a kérelem beérkezésétõl számított öt napon belül a hatóság az ügyfelet értesíti az ügy iktatási számáról, az eljárás megindításának napjáról, az ügyintézési határidõrõl, ügyintézõjérõl és az ügyintézõ hivatali elérhetõségérõl. Ha a kérelem elektronikus úton érkezett, a tájékoztatás elektronikus úton, három napon belül történik. Ebben az esetben az értesítés a fentieken túlmenõen tartalmazza a kapcsolattartás elektronikus levélcímét is. Az (1) bekezdéssel kapcsolatosan rámutatunk: más hatóság kezdeményezésére kétféleképpen indulhat meg az eljárás. Sok esetben jogszabály kifejezetten feljogosítja a hatóságot arra, hogy más hatóságnál valamilyen eljárást kezdeményezzen és kimondja, hogy az utóbbi az ilyen kezdeményezés alapján köteles az eljárást megindítani. Ebben az esetben az eljárás a kérelemre indult eljárások csoportjába tartozik és a kezdeményezõ hatóságot megilletik az ügyfél jogai. Hasonló a helyzet akkor, ha a hatóság nem hatósági, hanem szervi minõségében kezdeményezi az eljárást (pl. engedélyt kér székház építésére). Különbözik az említettektõl az, ha a kezdeményezõ hatóság nem kötelezõ erejû jogszabályi felhatalmazás alapján, hanem a közhatalmi szervek közötti együttmûködési kötelezettség alapján hívta fel a hatáskörrel rendelkezõ szerv figyelmét valamely szabálytalanságra, visszásságra vagy intézkedést igénylõ helyzetre. Ilyenkor az eljárás megindításáról a hatáskörrel rendelkezõ szerv dönt - vagyis a (2) bekezdés a)-c) pontjában szabályozott eset kivételével az eljárás megindítása nem kötelezõ - s a kezdeményezõ szervnek nincsenek ügyféli jogai, az eljárás pedig hivatalból indítottnak minõsül. Még mindig az (1) bekezdésnél maradva: a bejelentés csak akkor minõsül kérelemnek, ha az ügyféltõl származik. Az ügyben nem érintettõl eredõ bejelentés - a korábbi szóhasználattal élve közérdekû bejelentés -alapján csak akkor kerülhet sor az eljárás megindítására, ha az adott ügykategóriában helye van az eljárás hivatalbóli megindításának. (A közérdekû bejelentés esetenként valóban közérdekû, de - fõként névtelen formájában - az is elõfordul, hogy nyilvánvalóan magánbosszút akar valaki hatósági útra terelni.) Az eljárás megindításáról - a (2) bekezdésben foglaltakat is figyelembe véve - a hatáskörrel rendelkezõ szerv dönt, s a bejelentõnek nincsenek ügyféli jogai. Ám ha bejelentése valóban közérdekûnek bizonyult, illõ egy udvarias levélben megköszönni, hogy bejelentésével segítette a hatóság munkáját. A kérelem egyébként nem feltétlenül önkéntes indíttatású: esetenként jogszabály vagy hatósági határozat kötelezi az ügyfelet a kérelem benyújtására. (Ilyen kérelem pl. az adóbevallás, vagy az engedélytõl eltérõ építkezés nyomán a fennmaradási engedély megadására irányuló kérelem.) Ha az eljárás hivatalból (is) megindítható, fõszabályként továbbra is a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szerv mérlegelési jogkörében dönt arról, hogy indít-e eljárást vagy sem. A (2) bekezdés a fõszabály alóli kivételeket sorolja fel, azokat az eseteket, amikor a hatóság köteles az eljárást hivatalból megindítani. A (3) bekezdés egy régi fogyatékosságot pótol, amikor elõírja az ügyfél értesítését az eljárás megindításáról. Ez az új jogintézmény azért fontos, mert noha az Áe. is számos ügyféli jogot határozott meg már az elsõfokú eljárásban is, ezekkel sok ügyfél (ellenérdekû ügyfél) azért nem tudott élni, mert csupán az elsõfokú határozat kézbesítésekor értesült az ügyében folyó eljárásról. Ezért az eljárás megindításáról való értesítés egyfelõl jogállami garancia az ügyfél számára, másfelõl alkalmazása révén jogorvoslatokat lehet megtakarítani, hiszen így sok minden tisztázható az elsõfokú eljárásban, ami korábban csak amiatt csúszott fel a jogorvoslati eljárásba, mert az ügyfél - nem értesülvén az eljárásról - nem tudta gyakorolni az õt megilletõ eljárási jogokat. Minden ellenkezõ rémhírkeltéssel szemben az értesítés nem hárít az ügyintézõkre jelentõs többlet munkaterhet, mivel - sok ügyben továbbra sem lesz rá szükség (ilyenek pl. azok a kérelemre indult ügyek, amelyekben a kérelmezõ az egyetlen ügyfél: ezekre az ügyekre a (9) bekezdés az irányadó), továbbá - egy elõregyártott nyomtatvány ûrlap egyes rovatainak kitöltésével megoldható. Az (5) bekezdés d) pontjával kapcsolat felhívjuk a figyelmet arra: az ügyfelet akkor is tájékoztatni kell az elektronikus ügyintézés lehetõségérõl (vagy éppen arról, hogy az adott ügykategóriában a 8. § (1) bekezdése alapján kibocsátott külön törvény megtiltotta az elektronikus ügyintézést), ha az ügyfél hagyományos módon terjesztette elõ kérelmét. Ami az elektronikus tájékoztatási szolgáltatást illeti, ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet a kommentárnak a 8. § (2) bekezdéséhez kapcsolódó részére. Könnyítést jelent a (6) bekezdés is, amely a sok ügyfél részvételével folyó ügyekben lehetõvé teszi az ügyfeleknek hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján való értesítését. Ez az értesítési mód azonban nem használható fel az értesítés formális kipipálására: a hatóságnak minden el kell követnie annak érdekében, hogy az ügyfelek valóban értesülhessenek az eljárásról. (Olyan üdülõtelepüléseken ugyanis, ahol sok a máshol lakó üdülõtulajdonos, bizonyosra vehetõ, hogy a téli
idõszakban kifüggesztett hirdetményben foglalt hír nem jut el az ügyfelek túlnyomó többségéhez.) Ha tehát a hatásterületen vannak társasházak (társasüdülõk), kiegészítõ módszerként alkalmazható a hirdetménynek a közös képviselõk részére történõ megküldése is. A név szerinti értesítés és a hirdetményi úton való értesítés egymással kombinálva is alkalmazható olyan esetekben, ha bizonytalanok a hatásterület határai. (A kombinált alkalmazás azt jelenti, hogy a minden kétséget kizáró módon ügyfélnek minõsülõk névre szóló értesítést kapnak, míg a hatásterület távolabbi részén vagy a vélelmezhetõ hatásterületen kívüli érintettek a hirdetménybõl értesülhetnek az eljárásról.) A (9) bekezdéssel kapcsolatban - az elektronikus úton történõ tájékoztatással összefüggésben - nyomatékosan felhívjuk a figyelmet a KIETB 19. számú ajánlásra, amely mind a hatóság elektronikus levélcímének kialakítására, mind a tájékoztatásra nézve sok hasznos tanácsot foglal magában. Az ajánlás az Elektronikus Kormányzat Központ honlapján a következõ címen érhetõ el: http://misc.meh.hu/binary/6674_letoltheto_ajanlasok_kietb_19_2.0.pdf A törvény az eljárás megindítására vonatkozó fõ szabályt változatlanul vette át az Áe.-bõl. E szabály szerint az eljárás kérelemre, vagy hivatalból indulhat. Az ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály határozza meg, hogy a konkrét ügyben ki kezdeményezheti az eljárást. Ha az ügyfél kezdeményezi az eljárást, ezt legtöbbször kérelem benyújtásával teszi, de megindítható az eljárás bejelentéssel, nyilatkozattal, ha az ügyfél jogszabályban elõírt kötelezettségét teljesíti. A törvény ugyanakkor részletesen szabályozza, hogy - összhangban a hivatalbóli eljárás elvével - a közigazgatási hatóság mikor köteles hivatalból megindítani az eljárást. Az eljárási jogok tényleges érvényesülése szempontjából alapvetõ feltétel, hogy az ügyfél tudjon róla, hogy õt érintõ eljárás folyik valamelyik közigazgatási hatóságnál. Az Áe. ugyanis hiába biztosít már az elsõfokú eljárás keretében számos jogot az ügyfelek számára, ezekkel nem tudnak élni, ha csak az elsõfokú határozat kézbesítésekor értesülnek az eljárásról. Az ilyen helyzet nem csupán az ügyfél jogait csorbítja, hanem szükségtelenül növeli a jogorvoslatok számát, és késlelteti az ügy végleges lezárását. Jelenleg az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítése csak „jogszabályban meghatározott esetben” kötelezõ. Ha tehát a különös eljárási szabályok ezt nem írják elõ - márpedig jelenleg ez a tényleges helyzet -, akkor ez a jogintézmény csupán papíron létezik, ami egy jogállamban megengedhetetlen. Ezért a törvény a szabályozást nem bízza a különös eljárási normákra, hanem - mivel garanciális szabályról van szó - maga rendelkezik az értesítési kötelezettségrõl. Ennek keretében is különösen fontos a hirdetményi úton vagy a közhírré tétel útján történõ értesítés a nagyszámú ügyfelet érintõ eljárásokban. Az ügyfél értesítését elõíró kötelezettségnek lehetnek azonban korlátai. Nem kizárt ugyanis hogy az ügyfél bizonyítékokat semmisít vagy változtat meg, illetve más módon igyekszik befolyásolni az eljárás kimenetelét, vagy az adott ügy nem igényel hosszadalmas, minden részletre kiterjedõ bizonyítási eljárást, így az gyorsan, az ügyfél eljárási jogainak sérelme nélkül lezárható.
A kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása 30. § A hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül, nyolc napon belül végzéssel elutasítja, ha a) az eljárásra magyar hatóságnak nincs joghatósága, b) a hatóságnak nincs hatásköre vagy nem illetékes, és a kérelem áttételének nincs helye, továbbá ha a kérelem áttételéhez szükséges adatok a kérelembõl hiányoznak, és azok hivatalból sem állapíthatóak meg, c) a kérelem nyilvánvalóan lehetetlen célra irányul, d) jogszabály az igény érvényesítésére határidõt állapít meg, és a kérelem elkésett, e) a hatóság az ügyet érdemben már elbírálta, és változatlan tényállás és jogi szabályozás mellett ugyanazon jog érvényesítésére irányuló újabb kérelmet nyújtottak be, és újrafelvételnek nincs helye, feltéve hogy a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását jogszabály nem zárja ki, f) a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet késedelmesen terjesztették elõ, g) a kérelem tartalmából megállapítható, hogy az ügy nem hatósági ügy. E § tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek bármelyikének fennállása esetén a hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja. Az a) pontban foglaltakhoz azt fûzzük hozzá: ha lehetséges (mert a rendelkezésre álló adatokból ez megállapítható) az elutasító végzés legalább az ország megnevezésével adjon támpontot az ügyfél számára arra nézve, hogy kérelmével hová fordulhat. A b) ponttal kapcsolatban: a kérelem áttételének általában akkor nincs helye, ha az ügy elbírálása nem közigazgatási, hanem más, közhatalmat gyakorló szerv hatáskörébe tartozik. Ilyen lehet pl. a bíróság, az Alkotmánybíróság vagy az ügyészség. Az áttétel mellõzésének az az oka, hogy - más eljárási törvények a Ket.-tõl eltérõ rendelkezéseket tartalmaznak a beadvány (pl. keresetlevél) formájára és tartalmára nézve, s e követelményeknek a kérelem nem felel meg, - az ügyfél szuverén joga eldönteni, hogy ügyével akar-e pl. bírósághoz fordulni (az az ügyfél, aki kérelmével a jegyzõhöz fordult, esetleg nem akar büntetõ- vagy polgári peres eljárást indítani), s végül - a nem közigazgatási eljárásnak esetleg lényegesen nagyobb lehet a költségkihatása.
Az utolsóként említett szempontra figyelemmel akkor is indokolt mellõzni az áttételt, ha az ügyben más közigazgatási szervnek van hatásköre, de az eljárásért sokkal magasabb összegû illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell leróni, mint amennyit az ügyfél feltételezett. Ha lehetséges, a b) ponton alapuló végzésben is meg kell jelölni a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szervet. A c) ponthoz: e rendelkezés alkalmazásánál a jogalkotó a fizikai és nem a jogi lehetetlenségre gondolt. Ha ugyanis az ügyfél kérelme azért nem teljesíthetõ, mert ezt az adott ügykategóriára vonatkozó jogszabály nem teszi lehetõvé, érdemi elutasító határozatot kell hozni, amennyiben a kérelem teljesíthetetlensége már a kérelem alapján megállapítható. A d) ponthoz: a jogszabály kétféle határidõt állapíthat meg, jogvesztõ és nem jogvesztõ határidõt. A kettõ között az a különbség, hogy a jogvesztõ határidõ elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. Ha azonban valamely ügyben nem jogvesztõ határidõrõl van szó, s bár az ügyfél nem mellékelt ugyan kérelméhez igazolási kérelmet, bizonyos utalásokból arra lehet következtetni, hogy menthetõ okból lépte túl a határidõt, méltányos lehet felhívni figyelmét a 66. §-ban biztosított jogaira, megjelölve, hogy milyen mellékletet (pl. orvosi igazolást) csatoljon igazolási kérelméhez.
Az eljárás megszüntetése 31. § (1) A hatóság az eljárást végzéssel megszünteti, ha a) a 30. § alapján a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának lett volna helye, az elutasítási ok azonban az eljárás megindítását követõen jutott a hatóság tudomására, b) az ügy tárgyát képezõ vagyontárgy megsemmisült vagy olyan mértékben károsodott, hogy az eljárás okafogyottá vált, c) az eljárás kérelemre indult és az ügyfél az érdemi határozat jogerõre emelkedése elõtt kérelmét visszavonta, kivéve ha az eljárás hivatalból is megindítható, és a hatóság az eljárást hivatalból folytatja, vagy ha az eljárásban több kérelmezõ vesz részt, és nem mindegyikük vonta vissza kérelmét, d) az ügyfél halála vagy a jogi személy, illetve a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet megszûnése következtében okafogyottá vált, és eljárásbeli jogutódlás sem következett be, e) az eljárást hivatalból indították vagy folytatták, és az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn, f) az ügyfél a kérelmére indult eljárásban a képviselõ visszautasítása esetén a hatóság felhívása ellenére nem gondoskodik a képviselet-ellátásra alkalmas személy meghatalmazásáról vagy nem jár el személyesen, g) jogszabályváltozás miatt az ügy elbírálása a továbbiakban már nem hatósági hatáskörbe tartozik. (2) A hatóság az eljárást végzéssel megszüntetheti, ha az ügyfél a kérelmére indult eljárásban a hiánypótlásra való felhívásnak nem tett eleget, és az erre megállapított határidõ meghosszabbítását sem kérte, illetve nyilatkozattételének elmaradása megakadályozta a tényállás tisztázását. (3) Ha a hatósági eljárásért illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni és az ügyfél a fizetési kötelezettségének a hatóság erre irányuló felhívása ellenére nem tesz eleget és költségmentességben sem részesül, a hatóság az eljárást megszüntetheti. (4) Az eljárás megszüntetésérõl a hatóság öt napon belül mindazokat értesíti, akiket az eljárás megindításáról értesített. Az (1) bekezdés tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek alapján az eljárást meg kell szüntetni. Az a) ponthoz: e pontra hivatkozással kell megszüntetni az eljárást akkor is, ha az elutasítási ok már a kérelem alapján megállapítható volt ugyan, ám a hatóság valamilyen okból - pl. téves jogszabály-értelmezés miatt - elmulasztotta a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását. A c) ponthoz: az eljárás hivatalból való folytatásáról végzést kell hozni, s azt meg kell küldeni a kérelmét visszavont ügyfélnek. Ha az eljárásban több kérelmezõ vesz részt és nem mindegyikük vonta vissza a kérelmét, az ügy jellegétõl függõen kell eljárni. Amennyiben több kérelmezõ ugyanazt kérte és a kérelmek egymástól nem függetleníthetõk (pl. több ingatlantulajdonos közösen kért birtokvédelmet valamelyik szomszédjuk birtoksértõ magatartása miatt), az egyik kérelmezõ visszalépése esetén elegendõ az illetõt levélben értesíteni róla, hogy a kérelmét visszavonó beadványát a hatóság megkapta, a továbbiakban a konkrét ügyben nem tekinti ügyfélnek, ám a többi kérelmezõ változatlanul hatályos kérelme alapján az eljárás tovább folytatódik. Más a helyzet akkor, ha a kérelmek egymástól függetleníthetõk. (Pl. több szomszédos ingatlantulajdonos közös beadványban kérte ingatlanának kisajátítását arra hivatkozással, az a rendezési terv folytán eredeti rendeltetésére használhatatlanná és gyakorlatilag értékesíthetetlenné vált.) Ilyenkor a kérelmét visszavonó ügyfél tekintetében végzéssel meg kell szüntetni az eljárást, míg a többi kérelmezõ ügyében az eljárás tovább folyik. A g) ponthoz: ha jogszabályváltás miatt az ügy elbírálása a továbbiakban már más közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik, az ügy iratait - az ügyfél egyidejû értesítése mellett - az utóbbi szervnek kell megküldeni. A (2) bekezdés ugyancsak egy megszüntetési okról rendelkezik. Ez annyiban különbözik az (1) bekezdésben felsoroltaktól, hogy fennállása esetén az eljáró hatóság csupán jogosult, de nem köteles megszüntetni az eljárást. Ehelyett megteheti, hogy újbóli hiánypótlási felhívást küld az ügyfélnek. (Ha azonban ez is eredménytelen marad, szükségessé válik az eljárás megszüntetése.) Indokolt utalni rá, hogy a 32. § (1) bekezdése is tartalmaz egy hasonló megszüntetési okot. Ugyancsak önálló eljárás megszüntetési okot határoz meg a (3) bekezdés az olyan ügyféllel szemben aki (amely) a hatóság erre irányuló felhívása ellenére sem fizeti meg a hatósági eljárásért járó illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat és
költségmentességben sem részesül. Az utóbbi kivétel arra vonatkozik, aki nem is kért költségmentességet (a Ket. 159. §-a értelmében ugyanis költségmentességet csak kérelem alapján lehet engedélyezni), vagy akinek költségmentességi kérelmét jogerõsen elutasították. Nem alkalmazható a (3) bekezdés az egyes törvényekben megállapított felügyeleti díjra, mivel azt a díjfizetésre kötelezett nem egy meghatározott hatósági eljárásért fizeti. A törvény az Áe.-ben foglaltaknál részletesebben szabályozza az eljárás megszüntetésének eseteit. Ennek oka részben az új jogintézmények bevezetése (joghatóság, res indicata, jogutódlás), részben a jogalkalmazás során kialakult gyakorlat (hiánypótlás elmaradása, kérelem visszavonása). Megszüntethetõ az eljárás abban az esetben is, ha az eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat az ügyfél a felhívás ellenére sem fizette meg és költségmentességben sem részesült.
Az eljárás felfüggesztése 32. § (1) Ha az ügy érdemi eldöntése olyan kérdés elõzetes elbírálásától függ, amelyben az eljárás más szerv hatáskörébe tartozik, vagy ugyanannak a hatóságnak az adott üggyel szorosan összefüggõ más hatósági döntése nélkül megalapozottan nem dönthetõ el, továbbá ha a döntéshez külföldi hatóság vagy más szerv álláspontját is be kell szerezni, a hatóság az eljárást felfüggeszti. Amennyiben a más szerv elõtti eljárás megindítására az ügyfél jogosult, erre õt megfelelõ határidõ kitûzése mellett fel kell hívni. Ha az ügyfél a felhívásnak nem tesz eleget, a hatóság az eljárást megszünteti, vagy a rendelkezésre álló adatok alapján dönt. (2) Ha a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a hatóságot új eljárásra kötelezi és ezzel a bírósági döntéssel szemben perújítási vagy felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elõ, a hatóság az eljárást felfüggesztheti. (3) Az eljárás felfüggesztését indokolt esetben egy alkalommal az ügyfél is kérheti. Az eljárás az ügyfél kérelmére akkor függeszthetõ fel, ha a) azt jogszabály nem zárja ki, és b) nincs ellenérdekû ügyfél vagy az ellenérdekû ügyfél az eljárás felfüggesztéséhez hozzájárul, vagy az ellenérdekû ügyfél érdekét az nem érinti. (4) Jogszabály az eljárásnak az ügyfél kérelmére történõ felfüggesztését a (3) bekezdés rendelkezésein kívül egyéb feltételhez is kötheti. (5) Ha a jogutód kiléte vitás, ennek eldöntéséig a hatóság a folyamatban levõ eljárást a kérelmezõ ügyfél kiesése esetén felfüggeszti, egyéb esetekben felfüggesztheti. (6) Olyan ügyfajtákban, amelyekben a szakvélemény elkészítése hosszabb idõt vesz igénybe jogszabály lehetõvé teheti, hogy az eljáró hatóság a szakértõ kirendelésekor, illetve a szakvélemény kérésekor az eljárást a szakvélemény megérkezéséig felfüggessze. (7) Az eljárás felfüggesztésérõl a hatóság végzéssel dönt. (8) Az eljárás felfüggesztésekor minden határidõ megszakad, és az eljárás felfüggesztésének megszûnésekor az ügyintézési határidõ kivételével újra kezdõdik. (9) A hatóság az eljárás felfüggesztése esetén is dönthet úgy, hogy a folyamatban lévõ eljárási cselekményeket és az azok teljesítésére megállapított határidõket az eljárás felfüggesztése nem érinti. A Ket. lényegesen több okból teszi lehetõvé az eljárás felfüggesztését, mint az Áe. Ennek alapvetõ oka, hogy vannak olyan, általában idõigényes eljárási cselekmények, amelyek idõigénye az egyes eljárásokban kiszámíthatatlan. Ha tehát nem volna lehetõség az eljárás felfüggesztésére, a hatóság sorozatosan túllépné az ügyintézési határidõt, méghozzá akként, hogy az ügyfelek nem tudnák: mi okozza a késedelmes ügyintézést. Noha az eljárás felfüggesztése nem gyorsítja meg az ügyintézést, legalább az ügyfelek számára átláthatóvá válik az eljárás menete. A (1) bekezdés sorolja fel azokat az okokat, amelyek fennállása esetén az eljárás felfüggesztése kötelezõ, míg a (2)-(3) bekezdés és részben az (5) bekezdés is olyan okokról rendelkezik amelyek csupán lehetõséget adnak az eljárás - mérlegelési jogkörben történõ - felfüggesztésére. Mindkét kategóriától különbözik a (6) bekezdés. Az ebben szabályozott esetben - ha tehát a szakvélemény elkészítése hosszabb idõt vesz igénybe - nem maga a Ket. nyitja meg az utat az eljárás felfüggesztése elõtt, a Ket. csupán felhatalmazást ad arra, hogy a különös eljárási normák ilyen okból is lehetõvé tegyék az eljárás felfüggesztését. A (8) bekezdés valójában nem egyéb, mint a polgári perrendtartásban szereplõ szabály mechanikus átvétele. Lehet, hogy ez a szabály a polgári eljárásjogban bevált, ám a közigazgatási eljárásban - amelyben különösen fontos, hogy az eljáró hatóság minél rövidebb idõ alatt meghozza döntését - ebben a merev formában nem alkalmazható. Ezért ad a (9) bekezdés felhatalmazást az eljáró hatóság számára ahhoz, hogy a konkrét ügyben a (8) bekezdésben foglaltaktól eltérõen döntsön az eljárás felfüggesztésének az eljárási határidõkre vagy meghatározott eljárási határidõre gyakorolt hatását illetõen. Ezzel a felhatalmazással olyankor célszerû élni, ha bizonyos, hogy a felfüggesztési októl függetlenül a folyamatban lévõ eljárási cselekményre szükség van. Ha tehát pl. a hatósági kötelezésre irányuló eljárás hivatalból indul, majd az (5) bekezdés alapján került sor az eljárás felfüggesztésére, ez nem akadálya annak, hogy a hatóság a felfüggesztés tartama alatt folytassa a folyamatban lévõ eljárási cselekményeket, így pl. a korábban kirendelt szakértõtõl az eredetileg megállapított határidõig kérje a szakvéleményt, a korábban megidézett tanút meghallgassa stb. A jogutód kilétének vitatottsága ugyanis gyakran csak az érdemi határozat meghozatalát akadályozza - mert nem lehet tudni, hogy végül is ki lesz a kötelezett - de ettõl függetlenül a szakvélemény nem nélkülözhetõ.
A közigazgatási ügyben eljáró hatóság feladata, hogy az ügy eldöntéséhez szükséges adatokat összegyûjtse, a bizonyítékokat számbavegye, az ügy körülményeinek gondos mérlegelésével megalapozott döntést hozzon. Ezt a kötelezettségét bizonyos esetekben az ügyfajta elintézésére nyitva álló határidõn belül azért nem tudja teljesíteni, mert a döntés hatáskörén kívül esõ más kérdések tisztázása nélkül nem hozható meg. A hatályos Áe. jelenleg csak egy ilyen esetet ismer (más szerv hatáskörébe tartozó elõzetes kérdés eldöntése), a jogalkalmazási gyakorlat azonban más esetek szabályozási szükségességére is rámutatott. A törvény ezért az eljárás felfüggesztésének Áe. szerinti szabályait kiegészítésekkel veszi át. Ezek alapján az eljárás felfüggesztésének lehet helye az ügyfél indokolt kérelmére, továbbá az eljárásbeli jogutódlás kérdésének eldöntéséig, vagy jogszabály ilyen irányú rendelkezése szerint a szakértõi vélemény megérkezéséig. Az ügyfél eljárást felfüggesztõ kérelme azonban csak akkor teljesíthetõ, ha az nem a döntéshozatal vagy a végrehajtás késleltetésére irányul.
Ügyintézési határidõ 33. § (1) Az érdemi határozatot az (5) bekezdésben meghatározott idõponttól számított harminc napon belül kell meghozni. Ennél rövidebb határidõt bármely jogszabály, hosszabbat pedig törvény vagy kormányrendelet állapíthat meg. (2) Kiskorú ügyfél esetében, továbbá ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet elhárítása indokolja, vagy ha a közbiztonság érdekében egyébként szükséges, az érdemi határozatot soron kívül kell meghozni. (3) Az ügyintézési határidõbe nem számít be: a) a hatásköri vagy illetékességi vita egyeztetésének, illetve az eljáró hatóság kijelölésének idõtartama, b) a nemzetközi jogsegélyeljárás idõtartama, ideértve a magyar külképviseleti hatóságtól kért jogsegély idõtartamát is, c) a hiánypótlásra, illetve a tényállás tisztázásához szükséges adatok közlésére irányuló felhívástól az annak teljesítéséig terjedõ idõ, Az ügyfél és az eljáró hatóság szempontjából egyaránt fontos, hogy az ügyek elbírálása a lehetõséghez képest minél rövidebb idõ alatt megtörténjék. Ám az egyes eljárásfajtákban az érdemi döntés idõszükséglete mind általában véve, mind pedig az egyes konkrét ügyekben rendkívül eltérõ lehet. Vannak azonnal elintézhetõ rutinügyek és vannak olyan ügyek, amelyek elbírálása - pl. a kötelezõen elõírt kémiai analízis, állatkísérletek, majd a különbözõ betegcsoportokon végzett klinikai kipróbálás miatt - éveket vesz igénybe. Épp erre tekintettel az Áe.-nek és a Ket.-nek az ügyintézési határidõre vonatkozó szabálya rendkívül rugalmas. A Ket. csupán egy általános - harmincnapos - ügyintézési határidõt állapít meg, egyszersmind azonban felhatalmazást ad arra, hogy ettõl a különös eljárási szabályok az egyes eljárásfajták tekintetében mind fölfelé, mind pedig lefelé eltérhessenek. A különbség csupán annyi, hogy amíg a lefelé történõ eltéréshez - azaz a harmincnapos ügyintézési határidõ lerövidítéséhez - bármilyen jogszabály elegendõ, addig a harmincnaposnál hosszabb ügyintézési határidõ megállapításához garanciális okból törvényre vagy kormányrendeletre van szükség. Megjegyezzük: egy adott szerven belül az ügyintézési határidõ lerövidítéséhez - pl. három vagy nyolc napon belül intézendõ ügycsoportok kijelöléséhez - még jogszabályra sincs szükség, elegendõ hozzá a hatóság vezetõjének szolgálati utasítása. (Más kérdés, hogy errõl az ügyfelek nem feltétlenül értesülnek.) A központi közigazgatási szerveknek - részben saját, részben alárendelt szerveik tapasztalatai és a felügyeleti vizsgálatok megállapításai alapján - tudniuk kell, hogy melyek azok az ügycsoportok, amelyekben az ügyek túlnyomó többségének elbírálásához nem elegendõ a harminc napos határidõ. Ezekben kormány-elõterjesztés révén lehetõségük van harminc naposnál hosszabb ügyintézési határidõ megállapítását kezdeményezni. (A Ket. nyomán még csak külön kormányelõterjesztésre sem lesz szükség, hiszen sor kerül egy átfogó - minden eljárásfajtára kiterjedõ - felülvizsgálatra és annak alapján a hatályban lévõ különös eljárási szabályok módosítására.) Annak elbírálásánál, hogy valamely ügykategóriában elegendõ-e a harminc napos ügyintézési határidõ, figyelemmel kell lenni a (3) bekezdésben foglalt felsorolásra. A Ket. ugyanis jelentõsen megnövelte azoknak az idõszakoknak a számát, amelyek nem számítanak be az ügyintézési határidõbe. A Ket. hatálybalépése utáni harminc nap tehát emiatt nem lesz azonos a korábbi harminc nappal: az ügyintézési határidõ alatt ugyanis a (3) bekezdésben felsoroltak levonás után fennmaradó nettó idõtartamot kell érteni. A (2) bekezdésben foglalt szabály - függetlenül attól, hogy az adott ügykategóriában mennyi az ügyintézési határidõ bizonyos feltételek fennállása esetén a konkrét ügyekben az érdemi határozat soron kívüli meghozatalát írja elõ. A soronkívüliség valójában határozatlan jogi fogalom, amelyet - az adott helyzet figyelembevételével - mindig az eljáró hatóságnak kell konkrét tartalommal kitöltenie. Így tehát lehetnek olyan esetek, amikor a soron kívüliség azonnaliságot követel, a szükséghez képest odáig terjedõen, hogy hivatali idõn kívül - pl. éjszaka vagy munkaszüneti napon - is késedelem nélkül meg kell hozni a határozatot, illetõleg meg kell tenni a szükséges intézkedést. Ezen a helyen utalni kell az ideiglenes intézkedésre, amelyrõl a 22. § (3) bekezdése a következõképpen rendelkezik: a hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint az illetékességére - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. Az idézett rendelkezés címzettje az a hatóság, amely a veszélyhelyzetet elsõként észlelte (pl. munka közben robbanóanyagot találtak, amely bármikor felrobbanhat, erõs gázszivárgás van, amely ugyancsak robbanásveszélyes helyzetet idéz elõ, a közút beomlott, az éjszakai vihar a közútra vagy a vasúti pályára döntött egy fát,
bányarobbanás történt, az atomerõmûben üzemzavar keletkezett). A példaként említett esetekben a hatáskörre és az illetékességre való tekintet nélkül meg kell tenni a szükséges intézkedést (pl. a közút beomlott részét el kell keríteni vagy az omlás mellé jelzõõrt kell állítani, a robbanásveszélyes helyen lévõ épületeket ki kell üríteni, s gondoskodni kell az érintett személyek átmeneti elhelyezésérõl). Az ideiglenes intézkedést természetesen megteheti - sõt, ha elõtte ezt más hatóság nem tette meg, köteles megtenni - a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szerv is. E szerv az ideiglenes intézkedésen túlmenõen vagy azonnal végrehajthatóvá nyilvánított határozatot hoz (pl. a bányahatóság vagy a nukleáris ügyekben hatáskörrel rendelkezõ szerv), vagy ha ehhez még nem rendelkezik elegendõ támponttal, azonnali eljárási cselekményt végez (pl. statikai szakértõt rendel ki annak megállapítása céljából, hogy egy megrongálódott épület mely részeit kell aládúcolni, illetõleg mely lakásokat kell életveszély miatt kiüríteni. A veszélyhelyzetekben szükségessé válhat különbözõ szervek szoros együttmûködése is (pl. valamely szerv irányítja az egész munkát, de ezen belül más szerv gondoskodik a forgalom elterelésérõl, a terület lezárásáról, a mûszaki mentésrõl, az átmenetileg kilakoltatott személyek elhelyezésérõl és élelmezésérõl stb.) Egészen más a helyzet a kiskorú ügyfél esetében. Ezzel kapcsolatban nem mondhatunk mást a jogalkalmazó szerveknek, mint azt, hogy fegyelmezetten hajtsák végre a Ket. 33. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat. Ám e tárgykörben szükségesnek tartjuk kifejteni közigazgatási eljárásjogi szakértõi álláspontunkat. Egy pillanatig nem vonjuk kétségbe a politikusok jó szándékát. Az õ lelki szemeik elõtt minden bizonnyal olyan esetek lebegtek, amikor pl. a közlekedési baleset folytán vagy egyéb okból árván maradt kiskorú azonnali elhelyezésérõl kell gondoskodni, vagy a rendszeresen bántalmazott és éheztetett kiskorút azonnal ki kell emelni az életét veszélyeztetõ környezetbõl. Igen ám, csakhogy a kiskorú nagyon sokféle ügyben lehet ügyfél, s nem minden ügyben állapítható meg a soron kívüli eljárás indokoltsága. Így pl. a kiskorú is lehet ingatlantulajdonos, akár úgy, hogy örökölte az ingatlant, akár pedig úgy, hogy elõrelátó szülei - az öröklési illeték megtakarítása érdekében - az õ nevére vásároltak ingatlant. No már most: ha a késõbbiek során a kiskorú törvényes képviselõje a kiskorú nevében telekalakítási vagy építési (bontási) engedély iránti kérelmet nyújt be, nehéz lenne indokolni a soron kívüli elbírálás szükségességét. Még inkább áll ez arra az esetre, ha autópálya építés céljából sok ingatlan egy részét sajátítják ki, s az egyik ingatlannak történetesen kiskorú a tulajdonosa. A (3) bekezdéssel kapcsolatban arra kell törekedni, hogy az ügymenet világos legyen az ügyfél számára. Nem árt tehát az ügyfelet az egyébként is szükséges végzésben vagy értesítésben tájékoztatni róla, hogy pl. a szakhatóság eljárásának idõtartama vagy a kérelem, a határozat és egyéb irat hiteles fordításához szükséges idõ nem számít be az ügyintézési határidõbe. Ennek hiányában ugyanis az ügyfél - tévesen - úgy vélheti, hogy a konkrét ügyben már letelt az ügyintézési határidõ, s ezért esetleg a felügyeleti szervhez vagy a bírósághoz fordul. A korrekt tájékoztatással tehát felesleges eljárásokat lehet megtakarítani. A kifejtetteket célszerû figyelembe venni az elektronikus tájékoztatási szolgálat szövegének összeállításánál is. A (3) bekezdéssel kapcsolatban még egy fontos dologra kell felhívnunk a figyelmet. Hosszú idõn keresztül a (3) bekezdésben található felsorolásban önálló pontként szerepelt az az idõ, amely alatt a hatóság a Ket. 36. §-ának (2)-(3) bekezdése alapján - az ügyfél kérelmére - más hatóságtól szerez be az ügy elbírálása szempontjából nélkülözhetetlen adatra vonatkozó igazolást. Azután egyszer csak ez a pont - ma már kideríthetetlen okból - kimaradt a felsorolásból. Arra kérjük a jogalkalmazókat: ennek ne tulajdonítsanak semmiféle jelentõséget, nyugodtan járjanak el akként, mintha az említett pont ma is benne lenne a felsorolásban. A kérelemre indult eljárásokban ugyanis az a fõszabály, hogy a hatóságnak az ügyintézési határidõ múlását jelzõ képzeletbeli órája akkor kezd el ketyegni, ha az ügyfél helyesen megírt és hiánytalan (azaz a szükséges adatokat tartalmazó és az elõírt mellékletekkel ellátott) kérelme megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz. Ezt támasztja alá a 65. § (4) bekezdése is, amely kimondja: a postán küldött beadvány elõterjesztési ideje a postára adás napja, de az ügyintézési határidõ ilyen esetben is azon a napon kezdõdik, amely napon a beadvány megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz. Ezt a szabályt értelemszerûen alkalmazni kell arra - a Ket. 38. §-ának (1) bekezdésében szabályozott - esetre is, amikor a természetes személy ügyfél (élve törvényadta jogával) nem az illetékes hatóságnál, hanem a lakcíme vagy foglalkoztatójának telephelye szerinti székhelyû, azonos hatáskörû hatóságnál terjeszti elõ kérelmét. Visszatérve már most a 33. § (3) bekezdéséhez: az elõírt mellékletekkel egyáltalán nem vagy csak hiányosan felszerelt kérelem esetén a hatóság két dolgot tehet: - vagy hiánypótlásra hívja fel az ügyfelet a 37. § (2) bekezdése alapján, vagy pedig - ha ennek feltételei fennállnak és az ügyfél ezt írásban kérte, a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szerv az ügyfél helyett és nevében eljárva maga szerez be más hatóságoktól az ügyfél által megjelölt adatra vonatkozó igazolást. E két eset közös jellemzõje azonban, hogy az ügyfél hiányosan adta be kérelmét, ezért a hiánypótlás megtörténtéig, illetõleg a hiányzó hatósági igazolások megérkezéséig nem kezdõdik el az ügyintézési határidõ. Más megfogalmazással: a (3) bekezdés c) pontját vonatkoztatni kell arra az esetre is, amikor a hatóság amiatt nem bocsát ki hiánypótlási felhívást, mert az ügyfél erre irányuló kérelme alapján maga szerzi be más hatóságoktól a szükséges igazolásokat. (Nem kerülhet hátrányos helyzetbe az illetékes hatóság amiatt, mert - a Ket. 36. § (2)-(3) bekezdése alapján - segítséget nyújt az ügyfél eljárási terheinek könnyítéséhez.) A (3) bekezdés g) pontjában említett - az elektronikus ügyintézés esetén az informatikai rendszerben bekövetkezõ üzemzavarra vonatkozó - részletes szabályokat a 163. § foglalja magában.
Fontos új rendelkezést tartalmaz a (9) bekezdés. Ennek a Ket.-be való bekerülése még rugalmasabbá teszi a 33. §-t, hiszen így nem csupán az (1) bekezdésben foglalt alap-határidõtõl, hanem a (7) bekezdésben szabályozott meghosszabbítási idõtartamtól is el lehet térni, ha ezt valamely ügykategória sajátossága indokolttá teszi. A (8) bekezdés alkalmazási körében pedig mind a szakhatósági eljárásokra irányadó alap-határidõtõl, mind pedig a szakhatósági eljárás meghosszabbítására irányadó határidõtõl el lehet térni. A különös eljárási szabályok és a Ket. összhangjának megteremtését célzó kodifikációs munka során felszínre került néhány olyan Ket.-ben található általános eljárási rendelkezés, amelyek módosítását célszerû elvégezni a törvénycsomag keretében. A Ket. 33. §-a szabályozza az ügyintézési határidõt, illetve felsorolja azokat az eljárási cselekményeket, amelyek nem számítanak be az ügyintézési határidõbe. Ezek között szerepel a hiánypótlási felhívástól az annak teljesítéséig terjedõ idõ. A hiánypótlás rendjét a Ket. 37. §-ának (1) és (2) bekezdése határozza meg. Ez a kérelem „egyszerû” ellenõrzését jelenti, melynek tartalma a jogszabályban elõírt mellékletek meglétének, az ügyfél pontos elérhetõsége megadásának és az adatok beszerzéséhez való hozzájáruló nyilatkozat kontrollja (Ket. 35. § és 36. § (1) és (3) bek.). Ezen felül természetesen - különösen bonyolult ügyekben vagy nagy terjedelmû dokumentációt tartalmazó kérelmek esetében - elõfordul, hogy a tényállás tisztázásához, a kérelem teljesítéséhez szükséges további adatokat (pl: mérnöki számításokat stb.) a kérelem nem vagy pontatlanul tartalmazna. Ebben az esetben a hatóságnak az adatok megadására, pontosítására irányuló felhívásától a felhívás ügyfél általi teljesítéséig terjedõ idõ ugyanúgy nem számítható be az ügyintézési határidõbe, így ezt az esetet a törvény a Ket. módosításával kívánja rendezni. d) a szakhatóság eljárásának idõtartama, e) az eljárás felfüggesztésének idõtartama, f) a 70. § (1) bekezdésében szabályozott eljárás idõtartama, g) elektronikus ügyintézés esetén a 163. § szerinti üzemzavar idõtartama, h) a kérelem, a határozat és egyéb irat hiteles fordításához szükséges idõ. (4) Ha a hatóság testületi szerv, a hatáskörébe tartozó ügyben az (1) bekezdésben meghatározott határidõn belül, vagy ha ez nem lehetséges, a határidõ letelte utáni elsõ testületi ülésen, legkésõbb azonban hatvan napon belül határoz. (5) Az ügyintézési határidõ a kérelemnek az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz történõ megérkezése napján, illetve az eljárás hivatalból történõ megindításának napján kezdõdik. Ezt a szabályt kell alkalmazni azokban az esetekben is, amikor a magyar hatóság eljárásának megindításához szükséges kérelmet nem magyar hatóságnál lehet benyújtani. (6) A felügyeleti szerv eljárása esetén az ügyintézési határidõ az iratoknak a felügyeleti szervhez érkezésekor kezdõdik. A hatóság a felügyeleti szervnek erre irányuló felhívásától számított öt napon belül köteles az iratokat felterjeszteni. (7) Az eljáró hatóság vezetõje - ha azt törvény nem zárja ki - az ügyintézési határidõt indokolt esetben egy alkalommal, legfeljebb harminc - kiskorú ügyében legfeljebb tizenöt - nappal meghosszabbíthatja. Errõl értesíteni kell az ügyfelet és mindazokat, akiket az eljárás megindításáról értesítettek. (8) A szakhatóság eljárására irányadó ügyintézési határidõ - ha jogszabály másként nem rendelkezik - tizenöt nap. Indokolt esetben a szakhatóság vezetõje e határidõt egy alkalommal tizenöt nappal meghosszabbíthatja, és errõl az ügyfelet és a megkeresõ hatóságot értesíti. (9) A (7) és (8) bekezdésben meghatározott határidõnél rövidebb határidõt bármely jogszabály, hosszabbat pedig törvény vagy kormányrendelet állapíthat meg. Az Áe.-nek az ügyintézési határidõre vonatkozó rendelkezései beváltak. Az a szabályozás, hogy az eljárási törvény csupán egy általános ügyintézési határidõt állapít meg, amelytõl azonban felfelé és lefelé egyaránt lehetõség van az eltérésre, kellõen rugalmas, részben az egyes eljárásfajták sajátosságainak érvényre juttatásához, részben pedig ahhoz, hogy gyorsan reagálni lehessen például egy technikai fejlesztésre vagy eljárásjogi egyszerûsítésre, amely módot ad az ügyintézési határidõ rövidítésére. Az ebben rejlõ lehetõségeket döntõen a törvény elfogadása után, a különös eljárási normák átfogó felülvizsgálata során lehet kihasználni. A kiskorú ügyfelek, illetve életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet elhárítása esetén azonban a törvény határoz meg a harminc napnál lényegesen rövidebb, tizenöt napos ügyintézési határidõt. Ma már a korszerû technikai eszközök módot nyújtanak bizonyos körben - így elsõsorban a hatósági igazolványok kiadásánál, de az egyszerûbb engedélyezési ügyekben is - akár az azonnali ügyintézés bevezetésére. Ez a lehetõség azonban nem valamennyi ügytípusban adott. A bonyolultabb, fõként több szakhatóság részvételével folyó vagy jelentõs számú ügyfelet érintõ ügyekben továbbra is jóval nagyobb, bizonyos ügyfajtákban harminc napot meghaladó a kellõen megalapozott, felelõsségteljes döntés meghozatalának idõszükséglete.
Kérelem 34. § (1) A kérelmet a hatósághoz írásban lehet benyújtani, a természetes személy ügyfél azonban kérelmét szóban is elõterjesztheti. (2) Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet során az azonnali intézkedést igénylõ ügyben a kérelmet távbeszélõ útján is elõ lehet terjeszteni.
(3) Jogszabály elõírhatja, hogy az ügyfél a kérelmét az e célra rendszeresített nyomtatványon, vagy elektronikus ügyintézés esetén elektronikus ûrlapon nyújtsa be. (4) Az ügyfél az eljárás megindítására irányuló kérelmét a határozat jogerõre emelkedéséig visszavonhatja. (5) A kérelmet tartalma szerint kell elbírálni akkor is, ha az nem egyezik az ügyfél által használt elnevezéssel. Az (1) bekezdéssel kapcsolatban indokolt visszautalni a 8. § (1) bekezdésére, amely - bizonyos korlátozásokkal - bármely eljárási cselekmény elektronikus úton történõ elvégzését lehetõvé tette. Ez értelemszerûen irányadó a kérelemre is. Egyébként az (1) bekezdés pozitív diszkriminációt alkalmaz a természetes személy ügyfelek javára, amikor lehetõvé teszi számukra, hogy kérelmüket szóban is elõterjeszthessék. (A szóban elõterjesztett kérelmet az ügy jellege szerinti módon kell rögzíteni: jegyzõkönyvbe kell foglalni, de bizonyos ügyekben elegendõ az ügyiratra feljegyezni, hogy pl. a hatósági bizonyítvány kiadására az ügyfél kérelme alapján került sor. Az utóbbiról a 39. § (5) bekezdése rendelkezik.) Életszerû, hogy a (2) bekezdés az abban megállapított elõfeltételek valamelyikének fennállása esetén módot nyújt a kérelem távbeszélõ útján történõ elõterjesztésére is. (E jogát gyakorolhatja pl. az az anya, akit részeg vagy kábítószer hatása alatt álló férje a gyermekeivel együtt megöléssel fenyeget: távbeszélõn keresztül kérhet rendõri intézkedést.) Amennyiben jogszabály elõírja, hogy az ügyfél a kérelmét az e célra rendszeresített nyomtatványon nyújtsa be, elvárható, hogy a hatóság munkatársa nyújtson ehhez segítséget a személyesen jelenlévõ, de írni nem tudó vagy testi fogyatékossága miatt írásképtelen ügyfél számára. A (3) bekezdésben említett elektronikus ûrlap fogalmát a Ket. 172. §-a nem definiálja. Lényegében arról van szó, hogy amiként a hagyományos ügyintézésben is létezik bizonyos eljárásfajtákban a jogszabály által rendszeresített, papír alapú ûrlap, úgy az elektronikus ûrlaphoz az ügyfél is elektronikus úton jut hozzá, s annak felhasználásával juttatja el kérelmét a hatósághoz. 35. § (1) A kérelem tartalmazza az ügyfélnek és képviselõjének a nevét (megnevezését), lakcímét (székhelyét, telephelyét), továbbá meg lehet adni a hivatalos célokra használható elektronikus levélcímet vagy távközlési úton való elérhetõséget. (2) Ha az adott ügyfajtára vonatkozó különös eljárási szabály elõírja, a kérelemben az ügyfél azonosíthatósága érdekében fel kell tüntetni az ügyfélnek az ügy jellege szerinti és az eljáró hatóság által törvény alapján kezelhetõ azonosítóját (adóazonosító jelét, adószámát, társadalombiztosítási azonosító jelét, személyi azonosítóját stb.). A tervezet eredetileg arra irányult, hogy a kérelem minden esetben tartalmazza az ügyfél hivatalos célokra használható elektronikus levélcímét vagy távközlési úton való elérhetõségét. Az egyeztetés során azonban a szöveg - adatvédelmi szempontokra való hivatkozással - akként módosult, hogy ezeket az adatokat meg lehet adni. Az adatok megadásának azért van jelentõsége, mert ezáltal jelentõs mértékben meg lehet gyorsítani az ügyintézést. A Ket. ugyanis számos olyan eljárási cselekményt szabályoz - pl. az értesítés az eljárás megindításáról, a hiánypótlási felhívás, értesítés valamely eljárási cselekmény idõpontjáról és helyszínérõl - amelyeket elektronikus vagy távközlési úton sokkal gyorsabban le lehet bonyolítani, mint a hagyományos postai úton, s ráadásul az ilyen módon küldött értesítés olcsóbb is. Célszerû ezért minden lehetséges módon (pl. a személyes félfogadásnál, az elektronikus tájékoztatási rendszeren keresztül) felhívni az ügyfelek figyelmét arra: noha az említett adatok megadása nem kötelezõ, megadásukkal az ügyintézés gyorsaságát segítik elõ. Ezzel kapcsolatban hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a 162. § (5) bekezdése értelmében a hatóság elektronikus levelezés útján csak azzal az ügyféllel tarthat kapcsolatot, aki e célból a hatóságnak az elektronikus levélcímét átadta. Ugyanez a rendelkezés mondja ki, hogy az ügyfél elektronikus elérhetõségi adatai közé tartozik az elektronikus levélcím mellett a telefonszám, mobil-telefonszám, faxszám stb. A 168. § (1) bekezdése kifejezetten lehetõvé teszi, hogy az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélõ útján szóban, továbbá telefax útján, illetve ha jogszabály így rendelkezik, szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján írásban is tarthatja a kapcsolatot. Ugyanezen § (3) bekezdése azt is felsorolja, hogy melyek azok az eljárási cselekmények, amelyeket távbeszélõ útján is le lehet bonyolítani. Ez a felsorolás azonban igen szerencsétlenre sikeredett, hiszen - mint erre már utaltunk - a felsorolásban szereplõ háromnál jóval több eljárási cselekményt lehet távbeszélõ lebonyolítani. (Ebbe a körbe tartozik pl. az ügyintézõvel való idõpont-egyeztetés, a hatósági ellenõrzésrõl történõ elõzetes értesítés, a tájékoztatás-kérés az elsõfokú határozat jogerõre emelkedésérõl.) Az adatvédelmi szempontokra történõ hivatkozást pedig meglehetõsen komikussá teszi, ha az ügyfél (vagy az eljárás más résztvevõje) telefonszáma fellelhetõ a nyilvános távbeszélõ névsorban, avagy megtudható a mobilszolgáltató tudakozójától. (Egyébként pedig: a T-com ugyan nem adja meg a titkos telefonszámot, ám bárki számára elérhetõ külön szolgáltatásként vállalja, hogy arra üzenetet továbbít.) A törvény - mint úgyszólván valamennyi eljárási jogintézménynél - a kérelemre vonatkozó szabályok megállapításánál is az ügyfél eljárásjogi helyzetének megkönnyítésére, a kérelem útjának lerövidítésére törekedett. Teljesen életszerû, hogy a kérelem elõterjesztésénél is helye lehet az elektronikus út igénybevételének, illetõleg azonnali intézkedést igénylõ ügyben a kérelmet távbeszélõ útján is elõ lehet terjeszteni. Az is magától értetõdõ, hogy katasztrófahelyzetben háttérbe szorul az írásbeliség, s a hatóság és az ügyfelek közötti kapcsolat a lehetõ legegyszerûbb és leggyorsabb úton bonyolódik le. A gyorsaság és az egyszerûség nem válhat visszaélések forrásává, nem vezethet oda, hogy bárki jogosulatlanul használja mások személyes adatait. Ezt a veszélyt csökkenti az ügyfélazonosítás rendje, amely ahhoz igazodik, hogy az ügyfél és a
hatóság közötti kapcsolat és érintkezés írásban, elektronikus úton vagy más módon történik. Az azonosítást szolgálják a jogszabályokban rendszeresített személyazonosító kódok, melyek igénybevételére a hatóságot jogszabály jogosíthatja fel. 36. § (1) A kérelemhez csatolni kell a jogszabályban elõírt mellékleteket. Mellékletként nem lehet az ügyféltõl szakhatósági állásfoglalás csatolását kérni. (2) Az ügyfél-azonosításhoz szükséges adatok kivételével az ügyféltõl nem kérhetõ olyan adat igazolása, amelyet valamely hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell, és a személyes adatok tekintetében az adat továbbítását az adott ügy elbírálásához szükséges célból törvény lehetõvé teszi vagy az ügyfél saját személyes adat tekintetében ezt kéri. (3) Ha az ügyfél kéri az eljáró hatóságtól, hogy az más hatóságtól szerezze be az általa megjelölt adatra vonatkozó igazolást, ezt írásba kell foglalnia. A kérelemnek ez a része az ügyfél személyes adata tekintetében adat kezeléséhez, illetve továbbításához való hozzájárulásnak minõsül. (4) Ha a szükséges adatokat a (2) bekezdés szerint az eljáró hatóság szerzi be, az ehhez szükséges illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj fizetési kötelezettségét az ügyfél az eljáró hatóságnál teljesíti. Az igazgatási szolgáltatási díj a megkeresett hatóság bevétele. Gyakori, hogy a kérelem nem bírálható el bizonyos mellékletek (pl. helyszínrajz, kivitelezési terv) csatolása nélkül. Ezért mind az ügyfél-tájékoztató szórólapon, mind az elektronikus úton való tájékoztatásnál fel kell hívni az ügyfél figyelmét ezekre a mellékletekre (továbbá arra is, hogy milyen összegû illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetnie). Oka van annak, hogy a Ket. megtiltja mellékletként szakhatósági állásfoglalás csatolásának megkövetelését. Az úgynevezett szakhatósági modellnek ugyanis pontosan az a lényege, hogy az ügyfél tehermentesítése érdekében nem az ügyfél, hanem a jogszabály által a határozat meghozatalára feljogosított szerv köteles beszerezni a szakhatóságok állásfoglalását. Ezt azonban egyes szervek akként próbálták - nem egyszer jogszabályi úton - kijátszani, hogy elõírták az ügyfél számára mellékletként a szükséges szakhatósági állásfoglalás csatolását. Még jelentõsebb könnyítést jelent az ügyfelek számára a (2) bekezdés. Maga az ötlet nem új: már az Et. 1980-81-es átfogó felülvizsgálata során felmerült javaslatként: ne lehessen az ügyféltõl olyan adat igazolását kérni, amelyet bárhol az országban valamely hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Akkor e javaslat megvalósításának technikai akadályai voltak, hiszen nem állott a közigazgatás rendelkezésére az ehhez szükséges számítástechnikai háttér, sõt egyes szervek számára még a távbeszélõn keresztül történõ kapcsolatfelvétel is komoly nehézséget okozott. Idõközben a helyzet alapvetõen megváltozott: az elektronika betört a közigazgatás világába, így ma már nincs technikai akadálya az eredeti javaslat megvalósításának. Azt meg kell mondani õszintén: ez kétségtelenül bizonyos többletterhet hárít a közigazgatásban dolgozókra, de ez a többletteher lényegesen csekélyebb annál, mint amekkora az ügyfelekre hárulna, ha nekik kellene beszerezniük a szükséges igazolásokat. Az ügyfél kérése csak akkor teljesíthetõ, ha tõle elvárható mértékben helyzetbe hozza az eljáró szervet, tehát pl. születési helyének és idõpontjának közlésével megkönnyíti anyakönyvi kivonatának beszerzését, avagy az ingatlanára vonatkozó azonosító adatok rendelkezésre bocsátásával lehetõvé teszi az ingatlan tulajdoni lapjának beszerzését. A (3) bekezdés elsõ mondatában megjelölt kérelmet tartalmazhatja az eljárás megindítására irányuló kérelem, de azt külön kérelemként is elõ lehet terjeszteni (ha pl. az ügyfél csak késõbb tudja meg, hogy a szóban forgó okiratra szükség van). Az természetes, hogy mindenki csak saját személyes adata tekintetében terjeszthet elõ ilyen kérelmet, ez alól csak a törvényes képviselõ (pl. a kiskorú gyermek helyett szülõje vagy gyámja), illetõleg az ügygondnok jelent kivételt. 37. § (1) Az eljáró hatóság a kérelem megérkezését követõen haladéktalanul ellenõrzi, hogy a kérelem megfelel-e a 35. § (1) és (2), továbbá a 36. § (1) és (3) bekezdésében foglalt követelményeknek. (2) Ha az ügyfél a kérelmet hiányosan nyújtotta be, az eljáró hatóság a kérelem beérkezésétõl számított nyolc napon belül megfelelõ határidõ megjelölése és a mulasztás jogkövetkezményeire történõ figyelmeztetés mellett - hiánypótlásra hívja fel. (3) Törvény vagy kormányrendelet a hiánypótlási felhívás kibocsátására nyolc napnál hosszabb határidõt is megállapíthat. Az (1) bekezdés lényegében munkaszervezési szabály, amely ezt a tévhitet kívánja eloszlatni, hogy amennyiben valamely ügyben harminc nap az ügyintézési határidõ, az ügyintézõ ráér a kérelmet a huszonkilencedik napon kézbe venni. A haladéktalan szó azt jelenti, hogy az (1) bekezdésben meghatározott vizsgálatot az ügyintézõ lehetõség szerint még az ügyirat átvételének napján, vagy ha ez valamilyen okból nem lehetséges, a következõ munkanapon köteles elvégezni. A (2) bekezdésben feltüntetett nyolc nap tehát az a legvégsõ határidõ, ameddig már a hiánypótlási felhívásnak is meg kell történnie. Mivel ez nem igényel végzést, mûfaja az ügyfélhez intézett udvarias levél, amely természetesen megszólítást is tartalmaz, s egész hangneme tükrözi a közigazgatás ügyfélbarát jellegét. Ezekbõl a kívánalmakból azonban nem következik, hogy a felhívásnak egyedi írásmûnek kell lennie, történhet a felhívás egy elõregyártott ûrlap megfelelõ rovatainak kitöltése útján is. Az ügyfél hiánypótlási kötelezettségének - amennyiben az adat-igazolásra vonatkozik - a 36. § (3) bekezdésében szabályozott kérelem elõterjesztése útján is eleget tehet. Nem véletlen, hogy a Ket. csupán a hiánypótlási felhívás kibocsátására nézve állapított meg határidõt, magára a hiánypótlásra nem. Erre általános határidõt nem is lehet megjelölni, hiszen néha csupán egy adat pótlólagos közlésérõl van szó, máskor viszont egy hagyatéki - netán polgári peres - eljárás lefolytatására van szükség. Az utóbbi esetben a hiánypótlási felhívás része lehet az eljárás felfüggesztésérõl szóló végzésnek, s nem is a hiánypótlásra, hanem az eljárás megindításának igazolására célszerû határidõt megszabni. Ettõl eltekintve a hiánypótlási határidõt az eljáró hatóság állapítja meg, ahhoz igazodóan, hogy mit kell pótolni. Ha pl. egy mûszaki tervdokumentációt kell pótlólag elkészíttetni, ez a
határidõ több hónapos is lehet. (Az ügyfélnek érdekében áll az eljárás mielõbbi megkezdése, ezért vélelmezhetõ, hogy minden tõle telhetõt megtesz a határidõ megtartása érdekében.) Elõfordulhat, hogy az ügyfél a részére megállapított határidõt rajta kívülálló okból - pl. a tervezõ betegsége miatt - nem tudja megtartani. Ilyenkor lehetõség szerint még a határidõ letelte elõtt - kérheti a hiánypótlási határidõ meghosszabbítását. A (3) bekezdés lehetõvé teszi, hogy törvény vagy kormányrendelet a hiánypótlási felhívás kibocsátására nyolc napnál hosszabb határidõt állapítson meg. Az ügy természete megkívánhatja, hogy az ügyfél bizonyos mellékleteket - például bizonyítékokat, mûszaki vagy egyéb terveket - csatoljon kérelméhez. Fontos korlátozás azonban, hogy mellékletként nem lehet szakhatósági hozzájárulás csatolását kérni; vagyis a hatóság a reá háruló eljárási terheket nem háríthatja át az ügyfelekre. E korlátozás „címzettjei” nem csupán a jogalkalmazó szervek, hanem legalább ilyen mértékben a különös eljárási szabályok kidolgozói és kibocsátói. Az ügyfelek eljárási terheit rendkívül nagy mértékben csökkenti a törvénynek az az új rendelkezése, amely szerint az ügyféltõl nem kérhetõ olyan adat igazolása, amelyet valamely közigazgatási hatóság jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Ügyelni kell azonban arra, hogy ez az adatkezelésre vonatkozó szabályok maradéktalan megtartásával történjék. Ezért mondja ki a törvény: ha az ügyfél kéri, hogy az eljáró szerv valamelyik másik közigazgatási hatóságtól szerezze be az ügyfél által megjelölt adatra vonatkozó igazolást, a kérelemnek ez a része az adatkezeléshez, illetõleg adattovábbításhoz való hozzájárulásnak minõsül. Gyakori eset, hogy az ügyfél által benyújtott kérelem hiányos: nem tartalmaz valamely fontos adatot vagy mellékletet. Ezért a törvény - a jogalkalmazó szervek régi óhajának eleget téve - szabályozza a hiánypótlásra való felhívást. Ezzel kapcsolatos az a fontos részhatáridõ, hogy az eljáró közigazgatási hatóság a kérelem beérkezését követõen haladéktalanul köteles ellenõrizni, hogy a kérelem megfelel-e a jogszabályi elõírásoknak. Amennyiben hiányosságot tapasztal, úgy a hiánypótlási felhívás kibocsátásának határideje a kérelem beérkezésétõl számított 8. nap. 38. § (1) A természetes személy ügyfél az elsõfokú eljárás megindítására irányuló kérelmét az eljárásra hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóságnál, vagy ha jogszabály azt nem zárja ki, lakcíme, illetve a foglalkoztatójának székhelye, telephelye szerinti székhelyû, azonos hatáskörû hatóságnál, ennek hiányában pedig a lakcíme vagy munkahelye szerint illetékes jegyzõnél is elõterjesztheti, aki azt öt napon belül továbbítja a hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatósághoz. (2) Törvény vagy kormányrendelet az (1) bekezdéstõl eltérõen is kijelölheti azt a hatóságot, amelyikhez a kérelem elõterjeszthetõ. (3) Az elektronikus ügyintézéshez szükséges ügyfélkapu létesítésére szolgáló egyszeri azonosító kódot az ügyfél a 160. § (5) bekezdésében, illetve kormányrendeletben meghatározott más hatóságnál kérheti. Az (1) bekezdés - a jogi személyekhez és a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervekhez képest - kedvezményezett helyzetbe hozza a természetes személy ügyfeleket az elsõfokú eljárás megindítására irányuló kérelem benyújtási helyét illetõen. Ennek az az indoka, hogy sokan lakóhelyüktõl távol dolgoznak (kapnak gyógykezelést), s emiatt nehézséget jelentene számukra a kérelemnek a hatáskörrel rendelkezõ illetékes hatóságnál való elõterjesztése. Persze a kérelmet postai úton is el lehet juttatni, de az ügyfél - fõként ha mielõbb szüksége van egy hatósági engedélyre azért ragaszkodik a személyes elõterjesztéshez, mert így a hatóság meggyõzõdhet róla, hogy a kérelem megfelel-e a jogszabályi elõírásoknak, s az esetleges hiány pótlására nyomban az elõterjesztéskor fel tudja hívni az ügyfelet. Éppen ezért az (1) bekezdésben megjelölt szerv nem szorítkozhat a postás szerepkörére, hanem ha a konkrét ügyben nincs is illetékessége, de a hasonló ügyekben hatáskörrel rendelkezik, az ügyfél által személyesen elõterjesztett írásbeli kérelmet köteles haladéktalanul megvizsgálni abból a szempontból, hogy tartalma megfelel-e az irányadó jogszabály rendelkezéseinek és az ügyfél csatolta-e a szükséges mellékleteket (vagy kérte-e a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szervtõl azoknak helyette történõ beszerzését). Ha azt állapítja meg, hogy a kérelem hiányos, az ügyfelet azonnali vagy megfelelõ határidõn belüli hiánypótlásra hívja fel, az utóbbi esetben azzal, hogy a hiányzó mellékletet már közvetlenül a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szervnek küldje meg. A hiánypótlásra irányuló felhívást célszerû a kérelemre feljegyezni és az ügyféllel aláíratatni. A (2) bekezdés felhatalmazást ad arra nézve, hogy törvény vagy kormányrendelet a (1) bekezdésben foglaltak helyett vagy mellett más hatóságot is kijelölhessen, amelynél a kérelem elõterjeszthetõ. Az ilyen hatóságra értelemszerûen irányadók a kommentár elõbbi bekezdésében kifejtettek. Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti azt a szabályt, hogy az ügyintézési határidõ a kérelemnek az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz történõ megérkezése napján kezdõdik. A (2) bekezdés, amely - kihasználva az elektronika által nyújtott elõnyöket - széles mozgásteret biztosít az ügyfélnek arra nézve, hogy hol lép be az elektronikus szolgáltató rendszerbe, már általános szabály, amely független attól: az ügyfél természetes vagy jogi személy. Annak azonban, hogy az ügyfél bejusson az informatikai rendszerbe, elengedhetetlen feltétele egy hiteles helyen (a Ket.-ben vagy kormányrendeletben meghatározott hatóságnál) történõ személyes megjelenés - természetesen a személyazonosításra alkalmas igazolvánnyal felfegyverkezve. Az erre feljogosított hatóság azonosítja az ügyfelet és a rendszerbe való belépést biztosító kóddal látja el. Ezt az azonosítási feladatot a Ket. 160. §-ának (5) bekezdése alapján elsõdlegesen az okmányirodák látják el, amelyek elérése - mivel ma már országosan több mint 280 mûködik belõlük - nem jelent az ügyfelek számára aránytalan megterhelést.
Jegyzõkönyv és hivatalos feljegyzés 39. § (1) Az (5) és (6) bekezdésben szabályozott esetek kivételével az ügyfél, a tanú, a szakértõ meghallgatásáról, a szemle lefolytatásáról, a helyszíni ellenõrzésrõl és a tárgyalásról, valamint a szóban elõterjesztett kérelemrõl jegyzõkönyvet vagy hangfelvételt, vagy kép- és hangfelvételt kell készíteni. (2) A jegyzõkönyv tartalmazza a) az eljáró hatóság megnevezését, az ügy tárgyát és az ügyiratszámot, b) a jegyzõkönyv készítésének helyét és idõpontját, c) a meghallgatott személy természetes személyazonosító adatait, lakcímét, eljárásjogi helyzetét és elérési lehetõségét, d) a meghallgatott személy jogaira és kötelességeire való figyelmeztetés megtörténtét, e) az ügyre vonatkozó lényeges nyilatkozatokat és megállapításokat, f) a szemle és a hatósági ellenõrzés során tapasztalt, az ügy eldöntése szempontjából lényeges körülményeket és megállapításokat, g) a meghallgatott személy, az eljárási képességgel nem rendelkezõ személy képviselõje, az eljáró ügyintézõ és a jegyzõkönyvvezetõ oldalankénti aláírását. (3) A hangfelvétel a (2) bekezdés a)-f) pontjában felsoroltakat és az eljáró ügyintézõ nevét tartalmazza. A hangfelvételt tartalmazó hanghordozó eszközt az iratokhoz kell csatolni, vagy arról tizenöt napon belül a (2) bekezdésnek megfelelõ tartalmú jegyzõkönyvet kell készíteni. (4) Ha a hatóság vezetõje a tanú vagy a bejelentõ személyes adatainak zárt kezelését rendelte el, az ügy hozzáférhetõ iratai között a jegyzõkönyvnek olyan másolata helyezhetõ el, amely nem tartalmazza a (2) bekezdés c) pontja szerinti adatokat és a meghallgatott személy aláírását. (5) A szóbeli kérelemrõl nem kell jegyzõkönyvet készíteni, ha a) a hatóság a kérelmet azonnal teljesíti, és az ügy elintézésére vonatkozó szabályok szerint elegendõ a teljesítést az ügyiratra feljegyezni vagy a nyilvántartásba bevezetni, b) a hatóság a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását tartalmazó döntését azonnal meghozza. (6) Hivatalos feljegyzésben kell rögzíteni az olyan eljárási cselekményt, amelyrõl nem készül jegyzõkönyv vagy hangfelvétel, vagy kép- és hangfelvétel. A hivatalos feljegyzés tartalmazza felvételének helyét és idõpontját, az ügy tárgyát és számát, az eljárási cselekményt, az eljáró ügyintézõ nevét és aláírását. (7) Nem kell jegyzõkönyvet, illetve hivatalos feljegyzést készíteni abban az esetben, amikor a hatóság az ügymenetre vonatkozó általános vagy az adott ügy állásáról szóló tájékoztatást nyújt az ügyfél részére. E § az egyes eljárási cselekmények dokumentálásának módjáról rendelkezik. Két jellemzõje: hogy már rendelkezik a korszerû technikai eszközök felhasználásáról (pl. kép- és hangfelvétel készítése), illetõleg rugalmas módon a dokumentálási módok széles skálájának alkalmazását teszi lehetõvé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ügyintézõ minden eljárási cselekmény esetén tetszése szerint választhat a dokumentálási módok között. A választásnál ugyanis figyelembe kell venni - az adott eljárási cselekmény jellegét, helyszínét és ebbõl esetleg adódó korlátokat, továbbá - azt, hogy a dokumentációt az ügyintézõ nem önmaga számára készíti, nem is pusztán az ügyfél számára, hanem a dokumentáció alapján hoz döntést esetleges jogorvoslatot elbíráló szerv (a másodfokú hatóság, illetõleg a bíróság), illetõleg arra szüksége van az eljárást és a döntést hivatalból vizsgáló szervnek (pl. a felügyeleti vizsgálatot tartó felettes szervnek vagy az ügyésznek) is. Az eljárási cselekmények dokumentálásának hagyományos módja a jegyzõkönyv készítése. Ennek nagy elõnye, hogy pl. a lényeges nyilatkozatokat szó szerint tartalmazza, s mivel a jegyzõkönyvet a meghallgatott személy is aláírja, utólag nem tehetõ vitássá és nem tagadható le, hogy mit mondott. Épp ezért vannak olyan eljárási cselekmények - pl. tárgyalás tartása, tanú meghallgatása, a szakhatóságok közötti egyeztetés, nagyobb jelentõségû ügyekben a helyszíni szemle megállapításainak rögzítése - amelyek dokumentálására még akkor is célszerû a jegyzõkönyvi formát választani, ha ennek érdekében bizonyos szervezési intézkedésekre van szükség. A jegyzõkönyv tartalmi elemeit a (2) bekezdés szabályozza, amelynek c) pontja - szerencsére - már megkívánja a meghallgatott személy elérési lehetõségének rögzítését. Ez az esetek egy részében nem is személyes adat, hanem pl. a szakhatóság képviselõjének hivatali elérhetõségét tünteti fel. Az említett adatra azért van szükség, mert a késõbbi eljárási szakaszban újabb egyeztetés vagy meghallgatás válhat indokolttá. Elvileg a hangfelvétel, valamint a kép- és hangfelvétel alkalmas lehet a jegyzõkönyv - legalább átmeneti idõre szóló kiváltására, de itt már adódhatnak problémák. Elõfordul, hogy esetleg a nyilatkozat legfontosabb része - pl. az erõs háttérzaj miatt - nem érthetõ, de technikai vagy gépkezelési hiba miatt az is megtörténhet, hogy az egész felvétel vagy annak egy része használhatatlan, s emiatt az eljárási cselekményt meg kell ismételni (ennek költségei ilyen esetben az eljáró hatóságot terhelik, s ráadásul az ügy elbírálása is késedelmet szenved). Mivel a közigazgatási eljárásban a szabad bizonyítás elve érvényesül, alkalmazható a képfelvétel is, amely lehet film-, videó- és fényképfelvétel. (Egy fényképfelvételen pl. meg lehet örökíteni valamely szabálytalanságot épp úgy, mint a védelem alá helyezni kívánt természeti értéket.) Ám ilyenkor sem lehet kizárni a technikai hibát, ami esetleg azzal jár, hogy a
bizonyíték pótolhatatlan (pl. az útépítés során elõkerült avar-kori sírt még a régészeti feltárás elõtt eldózerolták, de a sírt ábrázoló fénykép az elõhívás során fényt kapott). A (4) bekezdés elsõ alkalommal utal egy új eljárási jogintézményre - a tanú vagy bejelentõ személyes adatainak zárt kezelésére - ezért e rendelkezés csak az 54. § (4) és (5) bekezdésében foglaltak ismeretében válik érthetõvé. Már e helyen felhívjuk azonban a figyelmet arra: gyakorlatilag semmit sem ér a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelése, ha a jegyzõkönyvbe olyan egyéb - nem személyes - adatok kerülnek, amelyek alapján a tanú kiléte teljes bizonyossággal vagy nagy valószínûséggel megállapítható. Célszerû tehát erre a jegyzõkönyv készítésénél figyelmet fordítani. Ugyanez a veszély akkor is fennáll, ha a tanú személyes adatait zártan kezelik ugyan, de az iratokhoz csatolva található egy, a tanút ábrázoló kép- és hangfelvétel vagy azonosításra alkalmas hangfelvétel. Az (5)-(7) bekezdés könnyítéseket tartalmaz az eljáró hatóság számára. Így pl. a hatósági ellenõrzés során gyakran olyanok a körülmények, hogy nincs lehetõség jegyzõkönyv készítésére, ilyenkor azt általában a hivatalos feljegyzés pótolja. Ebben rögzíteni kell az ellenõrzés során megállapított tényeket, az esetleges intézkedéseket (pl. az emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszer megsemmisítése), a laboratóriumi vizsgálat céljából történt mintavételt és a minta azonosító számát), az esetleges tanúk nevét és elérhetõségét. Nem árt, ha az ügyfél záradék formájában elismeri a hivatalos feljegyzésben feltüntetett tényeket (pl. a fogyatékosságok fennállását), ám erre nem kötelezhetõ; a hivatalos feljegyzése enélkül is bizonyító erejû. A (7) bekezdésben foglaltakat nem szabad félreértelmezni. A törvényalkotó e rendelkezésben csupán azt akarta kimondani: magáról a tájékoztatásról nem kell sem jegyzõkönyvet, sem hivatalos feljegyzést készíteni. Ebbõl azonban nem következik, hogy olyan ügyben, amelyben a hatóság az ügy állásáról tájékoztatást adott az ügyfél számára, a bizonyító erejû eljárási cselekményekrõl sem kell jegyzõkönyvet vagy hivatalos feljegyzést készíteni. Kivételesen az is elõfordulhat, hogy az ügyfél részére adott tájékoztatásról is indokolt hivatalos feljegyzés készíteni, mert ahhoz jogkövetkezmények fûzõdnek. Ilyen pl. az, ha a tájékoztatás keretében - amennyiben ez korábban nem történt meg - a hatóság felhívta az ügyfél figyelmét valamely határidõ jogvesztõ jellegére vagy az ügyfél jogellenes magatartásának jogkövetkezményeire.
Képviselet 40. § (1) Ha jogszabály nem írja elõ az ügyfél személyes eljárását, helyette törvényes képviselõje vagy meghatalmazottja, továbbá minden esetben az ügyfél és képviselõje együtt is eljárhat. Az ellenérdekû ügyfél (ügyfelek) képviseletét nem láthatja el ugyanaz a személy. (2) Ha az ügyfél nem személyesen jár el, a hatóság az eljáró személy képviseleti jogosultságát megvizsgálja, és indokolt esetben írásbeli meghatalmazást kérhet. (3) A hatóság köteles megvizsgálni a jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet képviselõjének, az ügyvédnek és az ügygondnoknak a képviseleti jogosultságát. (4) A hatóság visszautasítja a meghatalmazott eljárását, ha az nem alkalmas az ügyben a képviselet ellátására, vagy ha képviseleti jogosultságát az erre irányuló felhívás ellenére sem igazolja, továbbá ha a képviseletet jogszabályi felhatalmazás nélkül, rendszeresen, anyagi haszonszerzésre törekedve kívánja ellátni. A képviselõ visszautasítása esetén a hatóság felhívja az ügyfelet, hogy járjon el személyesen, vagy gondoskodjék a képviselet ellátására alkalmas, írásbeli meghatalmazással rendelkezõ képviselõrõl. (5) A természetes személy ügyfél részére, ha ismeretlen helyen tartózkodik vagy nem tud az ügyben eljárni, és nincs törvényes képviselõje vagy meghatalmazottja, az eljáró hatóság kezdeményezésére a gyámhatóság ügygondnokot rendel ki. (6) Jogszabály a képviselet egyéb módját is meghatározhatja, és a képviseleti jogosultság igazolását meghatározott formához kötheti. (7) Az iratokat az ügyfél részére, ha pedig törvényes képviselõje, ügygondnoka vagy írásban meghatalmazott képviselõje van, ezek részére, továbbá a (6) bekezdés szerint kijelölt egyéb képviselõ részére kell kézbesíteni; a személyes megjelenésre szóló idézés kézbesítése azonban a megidézett részére történik, képviselõjének egyidejû értesítésével. Vannak olyan eljárások, amelyekben az ügyfél csak személyesen járhat el, képviselõ útján nem (ilyen pl. a házasságkötési eljárás). Ezt az adott ügykategóriára vonatkozó jogszabály mondja ki. Ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában - az ügyfél dönthet úgy, hogy õt meghatalmazott képviselje az eljárásban, illetõleg - törvényi rendelkezés alapján - mert pl. az ügyfélnek nincs eljárási képessége - az ügyfél személyesen nem járhat el, hanem helyette törvényes képviselõje vesz részt az eljárásban. Az ügyfél és képviselõje együttes eljárását a Ket. nem tiltja. Más kérdés azután, hogy ilyenkor egyes ügyekben kizárólag az ügyfél, más ügyekben viszont kizárólag a törvényes képviselõ tehet érvényes jognyilatkozatot. A Ket. a meghatalmazottakkal kapcsolatban nem támaszt meghatározott követelményeket. Az a dolgok logikájából következik, hogy csak eljárási képességgel rendelkezõ személy lehet meghatalmazott, de sem az ügyféli jogállás, sem az egyetemi jogi végzettség nem elõfeltétele a meghatalmazottként történõ eljárásnak. Így az ügyfélnek széleskörû választási lehetõsége van atekintetben, hogy kit kér fel (bíz meg) meghatalmazottként történõ képviseletével. A meghatalmazott lehet
pl. az ügyfél hozzátartozója, barátja, szomszédja, ügyvéd, vagy bárki más, akiben az ügyfél megbízik. A Ket. csak a kizáró okokat határozza meg. Ilyen kizáró ok, hogy ellenérdekû ügyfelek képviseletét nem láthatja el ugyanaz a személy. A (2) bekezdés elõírja az eljáró személy képviseleti jogosultságának megvizsgálását. Ez kis településeken - ahol mindenki mindenkit ismer - a polgármesteri hivatal munkatársai számára nem nehéz, s többnyire még a személyi igazolvány felmutatását sem igénylõ feladat, hiszen tudják, hogy a meghatalmazottként eljáró személy apja vagy házastársa az ügyfélnek. Ám önmagában véve a hozzátartozói kapcsolat még nem alapozza meg a meghatalmazottként jelentkezõ személy képviseleti jogosultságát, hiszen közeli hozzátartozók is állhatnak jogvitában egymással, illetõleg arra sincs garancia, hogy a meghatározott által felvett segély valóban eljut-e az ügyfélhez, s nem vándorol-e az italbolt pénztárába. Erre az esetre vonatkozóan mondja ki a Ket., hogy a hatóság indokolt esetben írásbeli meghatalmazást kérhet. Tehát a Ket. a képviseleti jogosultság igazolásához nem feltétlenül követeli meg az írásbeli meghatalmazást, hanem az e tárgyban való állásfoglalást a hatóságra bízza. Az állásfoglalásnál tekintettel kell lenni a meghatalmazottnak az ügyfélhez való viszonyára (fõként a rokoni kapcsolatára), illetõleg az ügy jellegére. Így pl. kevéssé valószínû, hogy az ügyfél helyett az adókivetésért és a befizetési lapért jelentkezõ családtag ne az ügyfél megbízásából járna el. - Amíg a Ket. a természetes személy ügyfelek esetében - az életszerûséghez igazodó mértékben - liberális a képviseleti jogosultság vizsgálatát illetõen, addig a szervezetek tekintetében, valamint az ügyvédek és az ügygondnokok esetében nem igen lehet eltekinteni az írásbeliségtõl a képviseleti jogosultság igazolásánál. Elõfordul, hogy valamely településen akad egy botcsinálta ügyvéd, aki - jogi végzettség birtokában vagy anélkül - anyagi ellenszolgáltatás fejében rendszeresen vállalja mások képviseletét, noha nem bejegyzett ügyvéd. Mivel az ilyen tevékenység zugírászatnak minõsül, erre vonatkozik a (4) bekezdés egyik rendelkezése, amely az említett esetben kötelezõvé teszi a képviselõ visszautasítását. (A Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 248. §-a szerint zugírászat miatt az büntetendõ, aki jogosulatlanul, üzletszerûen ügyvédi, jogtanácsosi vagy közjegyzõi tevékenységet végez.) Ugyancsak a képviselõ visszautasítása a jogkövetkezménye annak, ha a képviselettel megbízott személy nem alkalmas az ügyben a képviselet ellátására. Ezt az eljáró hatóság az ügy jellegére és a képviselõ által elvégezni kívánt eljárási cselekményre tekintettel állapítja meg. Adott esetben visszautasítási ok lehet a képviselõ fiatal kora, zavaros beszéde, ittas állapota, továbbá az is, ha egy bonyolult ügyben - iskolázatlansága vagy csekély értelmi képessége miatt - a képviselõ nyilvánvalóan nem képes hatékonyan és eredményesen ellátni a képviselettel járó feladatokat. A képviselõ visszautasítása végzéssel történik. E végzés ellen önálló fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél az érdemi határozat ellen irányuló fellebbezésben emelhet kifogást a visszautasítás ellen. Az eljárás folytatásának nem akadálya, ha az ügyfél nem tesz eleget a végzésben foglalt felhívásnak és nem jár el személyesen, illetõleg nem gondoskodik más, megfelelõ képviselõrõl. Ilyenkor az ügyfél bevonásával kell az eljárást folytatni: õt kell értesíteni az egyes eljárási cselekmények - pl. tanú meghallgatása, helyszíni szemle - idõpontjáról és neki kell kézbesíteni a döntéseket. Kivételesen, az (5) bekezdésben szabályozott valamely okból azonban a képviselõ visszautasítása esetén szükség lehet ügygondnok kirendelésének kezdeményezésére. (Pl. ha az ügyfél egészségi állapota miatt nem tud az ügyben eljárni és a visszautasított meghatalmazott helyett nem bízott meg más képviselõt.) Ez azonban csak akkor indokolt, ha az ügy állása és jellege folytán még a határozat meghozatala elõtt szükség van az ügyfél nyilatkozatalára vagy más érdemi eljárási állásfoglalására. (Egyszerû ügyekben, ha pl. az ügyfél hatósági bizonyítványt kért, illetõleg építési engedélyért folyamodott, s a rendelkezésre álló adatok szerint a kérelem teljesítésének nincs akadálya, nem lenne értelme az ügygondnok kirendelésének.) A képviselet lehet teljeskörû felhatalmazáson alapuló, amely feljogosítja a meghatalmazottat arra, hogy az ügyfél számára beadványokat szerkesszen, az ügyfél nevében a hatóságnál eljárjon, eljárási cselekményeken (pl. a tanú meghallgatásánál) részt vegyen, az ügyfél helyett indítványokat (pl. más szakértõ kirendelésére irányuló kérelmet) terjesszen elõ vagy jognyilatkozatot tegyen. A gyakorlatban azonban elõfordul egy meghatározott eljárási cselekmény elvégzésére korlátozódó felhatalmazás is: pl. a másirányú elfoglaltsága miatt akadályozott ügyfél meghatalmaz valakit, hogy helyette és képviseletében vegyen részt a helyszíni szemlén és utólag tájékoztassa az ügyfelet az ott történtekrõl. (Az önmagában véve nem kifogásolható, ha az ilyen alkalomszerû meghatalmazott a munkájáért ellenértéket fogad el.) A hatósági eljárás nem nélkülözheti az írásbeliséget, hiszen az a bizonyítás, a visszakereshetõség alapja. Az egyes eljárási cselekményeknél szóban elhangzó közlés, vagy az ott észlelt tények, körülmények hiteles dokumentálása nélkülözhetetlen. A törvény meghatározza a jegyzõkönyv kötelezõ tartalmi elemeit, a jegyzõkönyv alapjául szolgáló hangfelvétellel kapcsolatos szabályokat, valamint a jegyzõkönyv kezelésének módját azokban az esetekben, ha a tanú személyes adatainak zártan történõ kezelését rendelték el. A hivatalos feljegyzés az eljárási cselekmények írásban történõ rögzítésének formája. Minden olyan esetben készíthetõ, amikor a törvény nem jegyzõkönyv felvételét teszi kötelezõvé. Az ügyfél a hatósági eljárásban személyesen, vagy ha jogszabály nem írja elõ az ügyfél személyes közremûködését, képviselõje útján járhat el. A képviselõ az egyes eljárási cselekményeket az ügyfél helyett végzi. A képviselõ általában az ügyfél törvényes képviselõje, meghatalmazottja lehet, kivételes esetben az ügygondnok jár el képviselõként. A képviselet tekintetében a legfontosabb változás, hogy a törvény már nem csak az ügyfelet helyettesítõ képviseletrõl rendelkezik, hanem lehetõvé teszi az ügyféllel együtt eljáró képviselõ tevékenységét is.
Hatósági közvetítõ 41. § (1) Ha jogszabály lehetõvé teszi, a nagyszámú ügyfelet érintõ eljárásban a hatóság - lehetõleg az ügy tárgyához igazodó felsõfokú végzettségû hatósági közvetítõt vehet igénybe. (2) Nem lehet hatósági közvetítõ: a) az ügyfél, az eljárásban ügyfélként részt vevõ szervezet tulajdonosa, tisztségviselõje, alkalmazottja, illetve az ügyféllel munkavégzésre irányuló szerzõdéses kapcsolatban álló személy, b) a hatósággal vagy a hatóság felügyeleti szervével közszolgálati vagy más, munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy, c) az, aki személyében vagy hozzátartozója révén érintett az ügyben, d) akitõl más okból nem várható elfogulatlan közremûködés. (3) A hatósági közvetítõ a) gondoskodik arról, hogy az érintettek hiteles, szakszerû és közérthetõ tájékoztatást kapjanak mind az eljárás céljáról, mind az annak megvalósulása kapcsán várható következményekrõl, illetve az esetleges kedvezõtlen változások (hatások) megelõzésére vagy mérséklésére irányuló intézkedésekrõl, b) tájékoztatja az ügyfeleket az ügyben irányadó jogszabályok rendelkezéseirõl, az anyagi jogi és eljárásjogi jogszabályokban meghatározott jogaikról, c) közvetít a hatóság és az ügyfelek, illetve az ellenérdekû ügyfelek között annak érdekében, hogy az eljárás céljának eléréséhez kölcsönösen elfogadható megoldási módot találjanak, d) összegyûjti és rendszerezett formában a hatóság rendelkezésére bocsátja az ügyfelektõl beérkezett, az eljárás tárgyára vonatkozó észrevételeket. (4) A hatóság - ha törvény azt nem zárja ki vagy nem korlátozza - lehetõvé teszi a hatósági közvetítõ számára az iratokba való betekintést, továbbá megad számára minden olyan segítséget, amely szükséges a tevékenységének ellátásához. (5) A hatósági közvetítõ köteles megõrizni a tevékenysége során tudomására jutott védett adatot, és köteles gondoskodni a személyes adatok védelmérõl. (6) Ha a hatósági közvetítõ a neki felróható okból nem teljesíti feladatát, eljárási bírsággal sújtható, és a felmerült költségek viselésére kötelezhetõ. (7) A hatósági közvetítõt munkájáért díj illeti meg, és a költségviselés szabályai szerint igényt tarthat költségeinek megtérítésére. (8) A hatósági közvetítõk közigazgatási hivatal által vezetett nyilvántartása tartalmazza a hatósági közvetítõ természetes személyazonosító adatait, képesítését, az elérhetõségéhez szükséges adatokat, valamint azt a tevékenységi kört, amelyben hatósági közvetítõként eljárhat. A hatósági közvetítõ új résztvevõje a közigazgatási eljárásnak. A jogintézmény bevezetését két ok tette szükségessé: - világszerte megnõtt a mediáció jelentõsége, ami arra irányul, hogy a különbözõ jogviták ne szükségképpen a bíróság vagy más hatóság elõtt, közhatalmi döntéssel záruljanak le, hanem az egymással szembenálló felek - legyenek bár tulajdonosok és munkavállalók, avagy beruházók és környékbeli ingatlantulajdonosok - egy közvetítõ közremûködése révén egyezzenek meg egymással. - az Európa Tanács egyik ajánlása arra ösztönzi a tagállamokat, hogy fordítsanak különös figyelmet a sok ügyfél részvételével folyó hatósági eljárásokra és alkalmazzanak új jogi megoldásokat annak érdekében, hogy az érintett polgárok hallatni tudják hangjukat. A hatósági közvetítõ pártatlan személy: nem a hatóság embere, de nem is az ügyfelek képviselõje. Általában akkor hatékony a közvetítõ tevékenysége, ha ismert, köztiszteletben álló személyiség. Ez a garancia ugyanis arra, hogy a szembenálló felek megbízzanak benne, elhiggyék pártatlanságát. Hatósági közvetítõ igénybevétele akkor indokolt, ha nagyszámú ügyfelet érint az eljárás és az ellenérdekû felek között éles a szembenállás. Ez többnyire akkor fordul elõ, ha a környezetre valamilyen káros hatást gyakorló - pl. zajt, bûzt, füstöt okozó - beruházás készül, illetõleg a környékbeli ingatlantulajdonosok - kellõ alappal vagy anélkül - ilyen hatásoktól tartanak. Akkor is hasznos lehet a hatósági közvetítõ tevékenysége, ha az ügyfelek valamilyen okból nem bíznak a hatóságban (mert pl. a Honvédelmi Minisztérium erre felhatalmazott szervezeti egysége adja ki az építési engedélyt a honvédelmi célú beruházáshoz). A törvényjavaslat - helyesen - még az eljáró hatóságra bízta annak eldöntését, hogy melyik ügyben tartja indokoltnak hatósági közvevítõ igénybevételét. Az elfogadott törvényszöveg annyiban köti meg az eljáró hatóság kezét, hogy nem a Ket. rendelkezései alapján nyitja meg a lehetõséget a hatósági közvetítõ kirendelésére, hanem csak akkor, ha ezt az adott ügykategóriára vonatkozó különös eljárási jogszabály lehetõvé teszi. A helyi területi közigazgatási szervek munkájának megkönnyítése érdekében a (8) bekezdés elõírja, hogy a közigazgatási hivatalok vezessenek nyilvántartást a hatósági közvetítõkrõl. Ennek a nyilvántartásnak természetesen valamennyi, az adott területen mûködõ közigazgatási hatóság számára hozzáférhetõnek kell lennie. E § új jogintézményt vezet be a közigazgatási eljárásjogba. Világjelenség ugyanis, hogy növekszik a sok ügyfél részvételével folyó eljárások száma. Ennek egyik oka a technikai fejlõdés: az utak, autópályák, repülõterek építése. A másik
ok, hogy egy demokratikus államban megnövekszik az állampolgárok közéleti aktivitása: egyre többen kívánnak beleszólni valamilyen módon a lakóhelyük vagy tágabb környezetük helyzetét formáló döntésekbe. Magyarországon is egyértelmûen megnövekedett a lakosság aggodalma és közéleti aktivitása olyan esetekben, amikor valamely tervezett beruházás potenciális környezeti veszélyforrás, vagy bizonyos területen elõre prognosztizálható módon ténylegesen is hátrányos hatást gyakorol az épített vagy természeti környezetre. Az ügyfelek természetes igénye, hogy közérthetõ és megalapozott tájékoztatást kapjanak a tervekrõl, különös tekintettel az esetleges káros hatások minimalizálására irányuló intézkedésekrõl, módjuk legyen még a döntés meghozatala elõtt észrevételeiket és javaslataikat megtenni, ha vannak alternatív megoldások, azokat is ismertessék velük, tájékoztassák õket mind eljárási jogaikról, mind anyagi jogi igényeikrõl. A törvény a hatósági közvetítõ kirendelésétõl és tevékenységétõl várja a vázolt célkitûzések megvalósulását. A mediátor intézménye más jogterületeken már a magyar jogban is meghonosodott, bár szélesebb körû hazai tapasztalatok még nem állnak rendelkezésre. A hatósági közvetítõ a közigazgatási hatósági ügyek sajátosságaihoz igazodó mediátor. (9) A (8) bekezdés szerinti nyilvántartásnak a hatósági közvetítõ nevére, elérhetõségére, képesítésére, valamint tevékenységi körére vonatkozó adatai nyilvánosak. A Ket. 41. §-a bevezeti a hatósági közvetítõ intézményét és meghatározza a hatósági közvetítõk közigazgatási hivatal által vezetett nyilvántartásában szereplõ adatok körét. A hatósági közvetítõi tevékenység jellegénél fogva szükséges, hogy a névre, elérhetõségre, tevékenységi körre vonatkozó adatok az ügyfelek számára hozzáférhetõek legyenek. Tekintettel arra, hogy a közvetítõk nyilvántartásában szereplõ fenti adatok nyilvánosságának elrendelése törvényi szintet követel meg, szükségessége válik a Ket. 41. §-ának ezzel történõ kiegészítése.
Kizárás 42. § (1) Az ügyintézõ és az adott ügyben kiadmányozási jogkörrel rendelkezõ vezetõ a saját és hozzátartozója ügyének elintézésében nem vehet részt. (2) A másodfokú érdemi döntés elõkészítésében és meghozatalában nem vehet részt az, aki a megtámadott határozat meghozatalában vagy elõkészítésében alsóbb fokon részt vett, továbbá az, aki az ügyben tanúvallomást tett, illetve hatósági közvetítõként, az ügyfél képviselõjeként vagy szakértõként járt el. (3) Az eljárásban nem vehet részt ügyintézõként az, akitõl nem várható el az ügy tárgyilagos megítélése. A kizárás azt kívánja megelõzni, hogy a hatósági oldalról olyan személy mûködjön közre a döntés elõkészítésében és meghozatalában, aki helyzeténél fogva nem pártatlan, vagy róla ez kellõ alappal feltételezhetõ. Az (1) és a (2) bekezdés tételesen felsorolja azokat az okokat, amelyek fennállása esetén az ügyintézõt, illetõleg a kiadmányozási jogkörrel rendelkezõ vezetõt ki kell zárni az eljárásból. Ehhez képest a (3) bekezdésben megjelölt esetben a kizárás tárgyában mérlegelési jogkörben dönt az erre jogosult személy vagy szerv. Ki lehet zárni pl. azt a személyt, aki a Ket. 172. § g) pontja alapján nem hozzátartozója ugyan valamelyik ügyfélnek, de vele szoros kapcsolatban áll (pl. keresztszülõje vagy cégbeli tulajdonostársa), az ügyfelek egyikének közismert haragosát, azt, aki az ügyféllel perben áll. A mérlegelési jogkörben hozott kizáró döntés meghozatalánál a hatóságba vetett bizalom foroghat kockán. Ezért az elfogultság iránti gyanú felkeltésére alkalmas körülményt is figyelembe kell venni. Nem az a perdöntõ, ha az érintett ügyintézõ vagy vezetõ kijelenti: õ haragosának vagy barátjának az ügyében is képes megõrizni pártatlanságát. Egyszerûen nem szabad tápot adni olyan feltevéseknek, hogy azért született az ügyfélre nézve hátrányos döntés, mert az ügyintézõ vagy vezetõ nem volt tárgyilagos. Ha tehát valakit az ügyintézésbõl kizárnak, ez semmiképpen sem megbélyegzés: nem azt jelenti, hogy a kizárás tárgyában döntést hozó személy a tárgyilagosság hiányával gyanúsította meg a kizárt köztisztviselõt. 43. § (1) Az ügyintézõ és a kiadmányozási jogkörrel rendelkezõ vezetõ a hatóság vezetõjének haladéktalanul, de legkésõbb az ok felmerülésétõl számított három napon belül köteles bejelenteni, ha vele szemben kizárási ok áll fenn. A kizárási okot az eljárás megindulásáról, illetve a kizárási okról való tudomásszerzéstõl számított nyolc napon belül az ügyfél is bejelentheti. (2) A kizárás tárgyában a hatóság vezetõje - az ügyfél által bejelentett kizárási okról végzésben - dönt, szükség esetén más ügyintézõt jelöl ki, továbbá arról is dönt, hogy meg kell-e ismételni azokat az eljárási cselekményeket, amelyekben a kizárt ügyintézõ járt el. A hatóság vezetõje az ügyintézõ kizárása tárgyában való döntésre feljogosíthatja a belsõ szervezeti egység vezetõjét is. (3) Ha a hatóságnál nincs másik, megfelelõ szakképzettséggel rendelkezõ ügyintézõ, az ügyintézõt a felügyeleti szerv vezetõje jelöli ki. (4) Ha a kizárási ok a hatóság vezetõjével, illetve az államigazgatási hatósági jogkörben eljáró polgármesterrel, fõpolgármesterrel, jegyzõvel, fõjegyzõvel, a közgyûlés elnökével szemben merül fel, az ügyben - jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában - a felügyeleti szerv által kijelölt másik azonos hatáskörû hatóság jár el. E rendelkezést nem kell alkalmazni a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással, illetve a jogszabályban meghatározott mértékû - nem mérlegelési jogkörbe tartozó - adó- vagy más fizetési kötelezettség megállapításával kapcsolatos ügyekben. (5) A (4) bekezdésben felsorolt személyek a kizárási okot a felügyeleti szerv vezetõjének kötelesek bejelenteni. (6) A hatóság vezetõje az elfogultságot az egész szerv tekintetében bejelentheti.
(7) A hatóság a saját ügyének elintézésében hatóságként nem vehet részt. E rendelkezés alkalmazásánál saját ügynek az az ügy minõsül, amelyben a hatóságnak a 15. § (1) bekezdése alapján ügyféli jogállása van. A hatóság azonban nem válik kizárttá amiatt, mert a döntésben megállapított fizetési kötelezettség (adó, bírság) teljesítése az általa megjelölt számlára történik. (8) A (6) és (7) bekezdésben szabályozott esetben az eljáró hatóság kijelölésére a (4) bekezdés rendelkezése az irányadó. (9) A hatósági ügyben eljáró testület tagjával és vezetõjével, továbbá az eljáró hatóság kiadmányozási jogkörrel rendelkezõ vezetõjével szemben megfelelõen alkalmazni kell a kizárás szabályait. (10) Önkormányzati hatósági ügyben a kizárásra vonatkozó döntésre a külön törvényben meghatározott, személyes érintettséggel kapcsolatos eljárás az irányadó. A 42. §-hoz fûzött magyarázat szerint a kizárási okot - a látszat megõrzése végett - szélesen kell értelmezni. Ezért a köztisztviselõ akkor jár el helyesen, ha azt a kizárási okot is bejelenti a hatóság vezetõjének, amely ugyan õt ténylegesen nem fosztja meg az ügy tárgyilagos megítélésére irányuló képességétõl, ám - esetleg némi rosszindulattal - ezzel kapcsolatos gyanú forrása lehet (pl. egy labdarugó csapatban játszik az ügyféllel, korábban élettársak voltak). Az ilyen - a hatóság tekintélyének megóvására irányuló - bejelentés alapján nem feltétlenül kell kizárni az ügybõl a köztisztviselõt, de mindenképpen jobb, ha a vezetõ az efféle tényrõl a köztisztviselõ, nem pedig az ügyfél bejelentése alapján értesül. Attól viszont mindenképpen tartózkodni kell, hogy a kizárási okok körét parttalanná szélesítse a hatóság vezetõjének gyakorlata. Nem kizárási ok tehát, ha az ügyintézõ és az ügyfél ugyanazon horgász egyesület tagja, ugyanabban az utcában lakik, gyermekeik osztálytársak stb. A köztisztviselõ által tett bejelentés nyomán - akár kizárja õt a vezetõ az ügyintézésbõl, akár nem - nem kell végzést hozni. Kizárás esetén elegendõ az ügyet másra átszignálni vagy eseti jelleggel a kiadmányozásra mást feljogosítani. (Mindkettõ belsõ munkaszervezési intézkedés, nem tartozik az ügyfélre.) A kizárás mellõzése esetén is elegendõ ezt szóban közölni a köztisztviselõvel. Ám az nem árt, ha a hatóság vezetõje hivatalos feljegyzésben rögzíti az esetleges kizárási ok bejelentését és saját döntését. Az ügyfél által bejelentett kizárási ok nyomán végzést kell hozni. Ebben - kizárás esetén - csak azoknak az eljárási cselekményeknek a megismétlését kell elrendelni, amelyekben az eljáró személy kilétének valamilyen jelentõsége lehetett. Nem tartozik ebbe a körbe a hiánypótlási felhívás vagy az idézés kibocsátása, ugyanakkor a tanú meghallgatása vagy a helyszíni szemle már ilyen lehet (a tanúnak a kérdéseket tendenciózusan is fel lehet tenni, s a helyszíni szemlénél is elõfordulhat, hogy a hatóság nevében eljáró személy azt veszi észre, amit akar). Szép, szép a kizárás, de nem szabad vele kapcsolatban túlzásokba esni. Kissé komikus lenne ugyanis, ha pl. egy fõvárosi kerület polgármestere számára a minden kerületi lakosnak alanyi jogon járó parkolási igazolványt egy másik kerület polgármesteri hivatala bocsátaná ki. Ezért teszi lehetõvé a (4) bekezdés második mondata az indokolatlan - merõben formális - kizárások mellõzését. Új rendelkezés, hogy a hatóság vezetõje az elfogultságot az egész szerv tekintetében bejelentheti. (Erre más közhatalmi eljárásokban - pl. a büntetõ eljárásban - eddig is lehetõség volt.) Ilyen bejelentésre sor kerülhet pl. akkor, ha a köztiszteletben álló volt polgármesterrel szemben kellene - mérlegelési jogkörben - valamilyen szankciót alkalmazni. Ugyancsak új rendelkezés, hogy a hatóság a saját ügyének elintézésében hatóságként nem vehet részt (tehát pl. önmaga számára nem adhat építési vagy egyéb engedélyt, önmagával szemben nem alkalmazhat szankciót). A hatósági jogállás és az ügyféli jogállás ütközése rendszerint úgy fordul elõ, hogy a hatóság kifejezetten tulajdonosi jogállásából eredõen kezdeményez olyan hatósági eljárást, amelyben - kizárás hiányában - neki lenne hatásköre az érdemi döntés meghozatalára. Ezzel kapcsolatban azonban indokolt rámutatni: pusztán a tulajdonosi jogállás nem feltétlenül alapozza meg a kizárást. Ha pl. az önkormányzat tulajdonában lévõ lakás bérlõje fordul valamilyen kérelemmel a polgármesteri hivatalhoz, ez az ügy nem minõsül a hatóság saját ügyének. A (10) bekezdés az önkormányzati hatósági ügyben a kizárással kapcsolatban külön törvény rendelkezésére utal. Ez a külön törvény a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) Ennek 14. §-a szerint a képviselõtestület döntéshozatalából kizárható az, akit vagy akinek hozzátartozóját az ügy személyesen érinti. A települési képviselõ köteles bejelenteni a személyes érintettséget. A kizárásról az érintett képviselõ kezdeményezésére vagy bármely települési képviselõ javaslatára a képviselõ-testület dönt. A kizárt települési képviselõt a határozatképesség szempontjából jelenlévõnek kell tekinteni. (Hasonló tartalmú rendelkezést foglal magában a bizottsági tagok tekintetében az Ötv. 26. §-a.) A (10) bekezdés rendelkezése alapján az Ötv. a Ket.-hez képest különös törvénynek számít, ha tehát akár a képviselõtestület, akár annak bizottsága a Ket. hatálya alá tartozó hatósági ügyben jár el, a kizárásra nézve nem a Ket. kategorikus jellegû 42. § (1) és (9) bekezdését, hanem az Ötv. ismertetett, a személyes érintettségre vonatkozó szabályát kell alkalmazni. (A kétféle rendelkezés között az a különbség, hogy személyes érintettség esetén az Ötv. nem teszi kötelezõvé a testület tagjának kizárását, csupán lehetõséget ad erre.) A kizárás az ügy elfogulatlan intézéséhez fûzõdõ érdek biztosítéka. A kizárásra vonatkozó szabályokat a törvény a jogalkalmazási tapasztalatok figyelembevételével - továbbfejleszti. A hatályos szabályozáshoz képest új rendelkezés, hogy a kizárás tárgyában döntésre jogosult vezetõ arról is határoz: meg kell-e ismételni azokat az eljárási cselekményeket, amelyekben a kizárt ügyintézõ járt el. A törvény - ott, ahol ez életszerû - bizonyos körben maga adja meg a felmentést a vezetõ kizártsága esetére. Teljesen indokolatlan lenne például, hogy a felettes szerv jelöljön ki ügyintézõt a jegyzõ gyermekének anyakönyvezéséhez, a jegyzõt a többi helyi lakossal együtt - alanyi jogon megilletõ parkolási engedély kiadásához, vagy az általa fizetendõ, a jogszabályban megállapított összegû adó kivetéséhez. Célszerûnek látszott azt is lehetõvé tenni, hogy a közigazgatási
hatóság vezetõje indokolt esetben az egész szervre vonatkozóan bejelenthesse az elfogultságot. Kimarad viszont a szabályozásból az Áe. 19. §-ának (8) bekezdése, az önkormányzati tulajdonú lakások kiürítésére irányuló eljárást lefolytató jegyzõ kijelölése, amelynek - mint egyetlen ügyfajtára vonatkozó különös rendelkezésnek - nincs helye az általános szabályok között.
A szakhatóság közremûködése 44. § (1) Jogszabály elrendelheti, hogy a határozat meghozatala elõtt más hatóság (a továbbiakban: szakhatóság) állásfoglalását kell beszerezni. (2) A szakhatóságot az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság keresi meg, amely döntésének meghozatalánál kötve van a szakhatóságnak - a hatásköre keretei között kialakított - jogszabályon alapuló állásfoglalásához. (3) Törvény vagy kormányrendelet egyes ügyfajtákban kötelezheti az eljáró hatóságot és a szakhatóságokat az engedélyezési feltételek egyeztetés útján való megállapítására. (4) Az (1)-(3) bekezdésben foglaltak megfelelõ alkalmazásával kell eljárni akkor is, ha jogszabály elõírása alapján az engedélyezési feltételek elõzetes megállapítása céljából elõzetes (elvi) szakhatósági állásfoglalás kiadására kerül sor. (5) Ha a hatóság és a szakhatóság, vagy két vagy több szakhatóság egymással - egészen vagy részben - ellentétes egyedi elõírást állapít meg vagy feltételt támaszt, a megkeresõ hatóságnak és az érintett szakhatóságoknak álláspontjukat - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nyolc napon belül egyeztetniük kell. (6) Az ügyfél vagy meghatalmazottja által az eljárás megindítása elõtt beszerzett, az ügy tárgyára vonatkozó, hat hónapnál nem régebbi szakhatósági állásfoglalást akkor fogadja el a hatóság, ha a hozzá, illetve a szakhatósághoz korábban benyújtott kérelem tartalmának azonosságát a szakhatóság megállapította. (7) Ha a szakhatósági eljárásban válik szükségessé az ügyfél hiánypótlásra való felhívása, errõl, valamint a hiánypótlás elmulasztásáról a szakhatóság öt napon belül értesíti a megkeresõ hatóságot. A hiánypótlás elmulasztása miatt a megkeresõ hatóság szünteti meg az eljárást. Hosszú idõn át az volt a szabály a közigazgatási jogban, hogy amennyiben több - egymással mellérendeltségi viszonyban álló - engedélyezõ hatóság volt, az ügyfélnek mindegyiktõl külön-külön kellett beszereznie a számára szükséges engedélyt. Ez pl. egy családi ház építésénél 6-8 közigazgatási eljárást igényelt. A munkáltató állam érdekeit sértette a közhatalmi állam túlburjánzása, amely oda vezetett, hogy a munkavállaló - házépítés engedélyezésére való hivatkozással - sorozatosan kérezkedett el a munkahelyérõl. A múlt század hatvanas éveiben azután kormányhatározat született a hatósági engedélyezési eljárások rendszerének egyszerûsítésérõl. Ennek az volt a központi gondolata, hogy a jogszabály a gyakrabban elõforduló engedélyezési fajták mindegyikére jelöljön ki az érintett hatóságok közül egy koordináló szervet. Az ügyfél egyedül ezzel a koordináló szervvel álljon eljárási kapcsolatban, míg a többi engedélyezõ hatóság - az úgynevezett szakhatóságok - állásfoglalását a koordináló szerv szerezze be és foglalja bele egy - a saját neve alatt kibocsátott - közös határozatba. Ez a szakhatósági modell, amelynek az a lényege, hogy egyfelõl a koordináló szerv, másfelõl a szakhatóságok között nem létesít alá-fölérendeltségi viszonyt, hanem minden hatóság a továbbiakban is megõrzi döntési önállóságát. Azaz a koordináló szerv csupán összegyûjti a szakhatóságok állásfoglalását, de ahhoz kötve van, és sem meg sem változtatja, sem figyelmen kívül nem hagyhatja. A koordináló szervnek tehát annyi eljárási többletjoga (vagy inkább kötelezettsége) van, hogy - szervezi az engedélyezõ szervek közös eljárási cselekményeit (pl. az együttes helyszíni szemlét), - ha két vagy több szakhatóság egymással ellentétes követelményt támaszt, akkor az ellentét feloldása érdekében az érintett szakhatóságokat egyeztetésre hívja fel, - a szakhatóságok elõírásait és feltételeit közös határozatba foglalja, illetõleg akár csak egyetlen szakhatóság nemleges állásfoglalása esetén a kérelmet elutasítja. A (6) bekezdéssel kapcsolatban indokolt utalni rá: a 36. § (1) bekezdése értelmében a kérelem mellékleteként az ügyféltõl nem lehet a szakhatósági állásfoglalás csatolását kérni. Ha azonban az ügyfél vagy jogelõdje rendelkezik hat hónaposnál nem régebbi szakhatósági állásfoglalással, azt - a korábbi és az új kérelem tartalmi azonossága esetén - az eljáró hatóság elfogadja. A kérelmek azonosságát elektronikus úton is ellenõrizni lehet, s ha az megállapítást nyer, a szakhatóságtól nem kell új állásfoglalást kérni. Az említett hat hónapnak az új kérelem hatósághoz érkezésekor kell fennállania, s a korábbi szakhatósági állásfoglalás elfogadását nem befolyásolja, ha a hat hónap az új eljárás tartama alatt lejár. Az érintett szakhatóságot ilyenkor csak akkor kell bevonni az új eljárásba, ha ez a különbözõ szakhatóságok ellentétes feltételeinek egyeztetése végett szükséges. A (7) bekezdés indokolt és ésszerû kivételt jelent ama szabály alól, hogy az ügyfél csak a koordináló szervvel áll eljárási kapcsolatban. E szabály következetes megtartása ugyanis oda vezetne, hogy amennyiben a szakhatóság észleli a kérelem valamilyen fogyatékosságát, a koordináló szervnél kellene kezdeményeznie az ügyfélnek hiánypótlásra való felhívását, majd a hiányzó adat vagy irat a koordináló szerv útján jutna el a szakhatósághoz. Mivel az a bonyolult út indokolatlanul meghosszabbítaná az eljárást, a (7) bekezdés ilyen esetben lehetõvé teszi a szakhatóság és az ügyfél közvetlen kapcsolatba lépését.
45. § (1) A szakhatóság hozzájárulását, a hozzájárulása megtagadását, az egyedi szakhatósági elõírást vagy feltételt (a továbbiakban együtt: szakhatósági állásfoglalás), valamint ezek indokolását az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság - a közremûködõ szakhatóság megnevezésével - határozatába foglalja. (2) A szakhatósági állásfoglalás ellen külön fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél a határozat ellen irányuló fellebbezés keretében gyakorolhatja az ezzel kapcsolatos jogorvoslati jogát. (3) Ha a szakhatóság a számára meghatározott ügyintézési határidõn belül nem nyilatkozik, az ügyben érdemi döntésre jogosult hatóság a szakhatóság felügyeleti szervéhez fordul. (4) A szakhatóság a szakhatósági állásfoglalásának figyelmen kívül hagyására, illetve az eljárásának mellõzésére hivatkozással felügyeleti eljárást kezdeményezhet. A szakhatóságnak olyan szerkezeti formában kell megfogalmaznia állásfoglalását, hogy az könnyen beépíthetõ legyen a közös határozatba. (A szakhatósági állásfoglalást nem határozati formában kell kiadni.) Ezért az állásfoglalás elõször a szakhatóság érdemi döntését - rendszerint a kérelem teljesítéséhez való hozzájárulást, a hozzájárulás megtagadását, illetõleg az egyedi szakhatósági elõírást vagy feltételt - tartalmazza (ez kerül majd a határozat rendelkezõ részébe), majd pedig a döntés indokolását. Az utóbbinál figyelemmel kell lenni a 72. § (1) bekezdésében foglaltakra. Ez amiatt fontos, mert egyes szakhatóságok gyakran adnak hiányos indokolást, így pl. elmulasztják megjelölni azokat a jogszabályi rendelkezéseket, amelyeken döntésük alapul, s így megnehezítik a koordináló szerv határozatszerkesztõ munkáját. Az említett két elem minden szakhatósági állásfoglalás szükségképpeni része. Indokolt esetben azonban a szakhatósági állásfoglalás más elemeket is tartalmaz: így pl. az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevõinek járó költségtérítés illetve munkadíj összegérõl szóló tájékoztatást. Az Áe. - az eljárás meggyorsításának szándékával -úgy rendelkezett, hogy amennyiben a szakhatóság a számára meghatározott ügyintézési határidõn belül nem nyilatkozik, hozzájárulását megadottnak kell tekinteni. (Ez valójában a jogszerû hallgatással történõ döntés egyik válfaja volt.) Ez a szabályozás a gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Elõfordult pl. hogy a szakhatóság az ügyintézõ szabadsága vagy betegség miatt lépte túl az ügyintézési határidõt. (Ez valójában a rossz munkaszervezés következménye volt, hiszen az ügyintézõ tartós távolléte esetén - bármi is legyen annak az oka - át kell nézni a nála lévõ ügyiratokat, s a soron kívül intézendõ vagy rövid határidejû ügyeket más ügyintézõre kell átszignálni.) Ilyenkor a koordináló szerv - teljesen jóhiszemûen - megadottnak tekintette a szakhatóság állásfoglalását, s ennek megfelelõ tartalmú határozatot adott ki, az ügyfél pedig lemondott fellebbezési jogáról, s gyakorolni kezdte a határozatban biztosított jogát (így pl. elkezdte az építkezést). Ha azután a szakhatóság ezt követõen írásban közölte hozzájárulásának megtagadását, a koordináló szerv - az ügyfél által jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogra való tekintettel - nem volt olyan eljárásjogi helyzetben, hogy törvényesen visszavonhatta volna a határozatot. Ebbõl szinte feloldhatatlan ellentmondás keletkezett, hiszen pl. egy közegészségügyi szempontból veszélyes vagy a környezetre súlyos kárt vagy veszélyt jelentõ létesítmény használatba vételét nyilvánvalóan nem szabad megengedni. Erre figyelemmel a Ket. nem vette át a korábbi szabályt, hanem úgy rendelkezett, hogy amennyiben a szakhatóság a megszabott határidõn belül nem nyilatkozik és a szakhatóság vezetõje nem élt a 33. § (8) bekezdésében biztosított határidõmeghosszabbítási jogával, a koordinátor szerv a szakhatóság felettes szervéhez fordul, s így kényszeríti a szakhatóságot az írásbeli állásfoglalásra. A szakhatósági állásfoglalás(ok) ellen külön fellebbezésnek nincs helye, hanem az ügyfél a közös érdemi határozat elleni fellebbezéssel gyakorolhatja jogorvoslati jogát. Ez a helyzet akkor is, ha az ügyfélnek semmi baja nincs a határozatot kibocsátó szervvel, mert az a maga részérõl megadta volna a kért engedélyt, s valamelyik szakhatóság nemleges állásfoglalása miatt kényszerült a kérelem elutasítására. A fellebbezés elbírálására a határozatot hozó szerv felettes szerve jogosult, amely az érintett szakhatóság(ok) felettes szervének bevonásával hozza meg döntését. A másodfokú eljárásra értelemszerûen irányadók a szakhatósági modellrõl az eddigiek során kifejtettek. Ha valamely szakhatóság azt állapítja meg (arról értesül) hogy a koordinációra feljogosított szerv határozatának meghozatalánál figyelmen kívül hagyta szakhatósági állásfoglalását, vagy eleve be sem vonta az eljárásba, noha ez a jogszabály értelmében kötelessége lett volna, a koordinátor szerv felettes szervénél felügyeleti eljárást kezdeményezhet. Mivel a Ket. 121. § (1) bekezdésének c) pontja értelmében az ismertetett jogszabálysértés semmisségi oknak számít, a felügyeleti szerv - a határozat jogerõre emelkedésétõl számított három éven belül - a határozatot a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogra való tekintet nélkül megsemmisítheti. (Más kérdés azután, hogy a hatóság törvénysértésének hátrányos jogkövetkezményeit nem lehet az ügyfélre hárítani, tehát ilyen esetben is helye van az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti keresetnek.) A szakhatósági modellt - mint a több engedélyezõ hatóság részvételével folyó összevont eljárás keretét - nem az Áe. vezette be, a törvény csupán az általános érvényû szabályozás szintjére emelte a mûszaki igazgatás körében már jól bevált eljárási jogintézményt. Ennek az a lényege, hogy az ügyfél csupán egyetlen közigazgatási hatósággal kerül eljárási kapcsolatba, s az hivatalból szerzi be a társhatóságok állásfoglalását. Az eljárás végeredményeként - ha a kérelem teljesíthetõ - csupán egyetlen határozatot hoznak, de az annyiféle engedélynek számít, mint ahány hatóság részt vett az eljárásban. Az a közigazgatási hatóság, amellyel az ügyfél kapcsolatba kerül, koordinátori szerepet tölt be az eljárásban, de egyébként mellérendeltségi viszonyban áll a szakhatóságokkal, s kötve van azok állásfoglalásához. Ekként a szakhatósági
közremûködés nem érinti a szakosított engedélyezõ hatóságok hatáskörét, nem csorbítja önálló döntési jogukat, ugyanakkor a szakhatósági modell nagymértékben csökkenti az ügyfél eljárási terheit. A törvény - anélkül, hogy a modell lényegét megváltoztatta volna - részletesen szabályozza a szakhatósági közremûködéssel folyó eljárás rendjét. Elmaradt azonban az a rendelkezés, amelynek értelmében, ha a szakhatóság a megszabott határidõn belül nem válaszol a hozzá intézett megkeresésre, hozzájárulását megadottnak kell tekinteni. Ez a szabály eredetileg az eljárás egyszerûsítését és meggyorsítását kívánta elõsegíteni. A szakmai bonyodalmak elkerülésének érdeke arra késztette a koordinátori feladatokat ellátó szerveket, hogy ne alkalmazzák „a hallgatás egyenlõ belegyezés” elvét, hanem mindig várják be a szakhatóságok írásbeli válaszát, még akkor is, ha az - esetleg többszöri sürgetés nyomán csupán a határidõn túl érkezik hozzájuk. Az a szakhatóságok vezetõit terhelõ felelõsség, hogy ilyen határidõ-túllépések minél ritkábban forduljanak elõ. A koordinációért felelõs szervek azonban nem vállalhatják át annak a jogkövetkezményeit, hogy a szabályosnak tûnõ engedély alapján felépített létesítményt utólag jelentõsen át kell alakítani, mivel az engedély nem tartalmazta valamely szakhatóság feltételeit vagy elõírásait. További fontos változás a törvényben, hogy a szakhatóságot a koordinátori feladatokat ellátó hatóság keresi meg a szakhatósági állásfoglalás beszerzése érdekében. Nem ritka ugyanis ma a hatályos jogi szabályozásban, hogy az ügyfél kötelezettségévé teszik a hatósági eljárás lefolytatásához szükséges további hatósági engedélyek beszerzését. A hatályos Áe. nem rendelkezik azokról az esetekrõl, amikor a szakhatóságok egymásnak ellentmondó feltételeket szabnak a szakhatósági engedélyben. Ez azzal a következménnyel járhat, hogy az ügyfél csak a jogorvoslati fórumok igénybevételével élve juthat el az ellentmondások feloldásához. Ennek kiküszöbölésére a törvény elõírja a hatóság és a szakhatóságok közötti egyeztetési kötelezettséget az álláspontok tisztázására.
Idézés 46. § (1) Azt, akinek személyes meghallgatása az eljárás során szükséges, a hatóság határnap vagy határidõ megjelölésével arra kötelezi, hogy elõtte vagy a megjelölt helyen jelenjen meg. (2) Az ügyfél a kérelmére indult eljárásban nem kötelezhetõ a megjelenésre, kivéve, ha a hatóság a kérelemre indult eljárást hivatalból folytatja. (3) Az idézést - ha az ügy körülményeibõl más nem következik - úgy kell közölni, hogy azt az idézett a megjelenésének megkönnyítése érdekében a meghallgatást megelõzõen legalább öt nappal megkapja. (4) Az idézésben meg kell jelölni, hogy a hatóság az idézett személyt milyen ügyben és milyen minõségben (ügyfélként, tanúként stb.) kívánja meghallgatni. Az idézett személyt figyelmeztetni kell a megjelenés elmulasztásának következményeire. (5) Idézni írásban, távbeszélõ útján vagy elektronikus úton lehet. (6) Az írásbeli idézéssel azonos hatályú, ha az eljárás során jelen levõ személyt az ügyintézõ más idõpontra való megjelenésre kötelezi, ezt az iratra feljegyzi, és a megidézettel aláíratja. Az idézésre vonatkozó rendelkezésekben nem sok újdonság van. Ha nem arra van szükség, hogy a megidézett személy - pl. tárgyaláson vagy helyszíni szemlén való részvétel céljából - a hatóság által megszabott idõben és helyen jelenjék meg, a lehetõséghez képest arra kell törekedni, hogy az idézés minél kevésbé zavarja a megidézett személy munkabeosztását vagy magánéletét. Ennek érdekében módot kell adni számára ahhoz, hogy az ügyfélfogadásra megállapított idõszakokban meghatározott idõn belül, de az önmaga által kiválasztott idõpontban jelenjék meg. (Ilyenkor az idézésben vagy annak hátoldalán fel kell tüntetni az ügyfélfogadási idõpontokat. Elektronikus ügyintézés esetén arra is lehetõség van, hogy az ügyfél elõzetesen idõpontot foglaljon le a maga számára.) Fix idõpontra szólhat az idézés, ha ezt valamilyen eljárási vagy munkaszervezési ok indokolttá teszi. Szólhat úgy is az idézés, hogy pl. nyolc napon belül, az ügyintézõvel távbeszélõn egyeztetett idõpontban jelenjék meg az idézett a hatóságnál. A Ket. lehetõvé teszi az elektronikus úton történõ idézést is. Változatlan maradt az a szabály, hogy az ügyfél a kérelmére indult eljárásban csupán felkérhetõ, de nem kötelezhetõ a személyes megjelenésre. 47. § (1) A hatóság a székhelyén lakcímmel nem rendelkezõ személyt csak akkor idézheti a székhelyére, ha ezt jogszabály írja elõ, vagy azt az érintett személy kéri, valamint ha az eljáró hatóság székhelyét elõnyösebben érheti el a meghallgatni kívánt személy, mint azt a legalsóbb fokú hatóságot, amelynek székhelyén lakik vagy tartózkodik; egyébként a hatóságnak a legalsóbb fokú hatóságot kell megkeresnie a személy meghallgatása végett. (2) Az (1) bekezdésben foglalt korlátozás nem alkalmazható arra az esetre, ha az idézés célja a tárgyaláson, egyeztetésen való részvétel, továbbá ha a megkeresés útján történõ meghallgatás csorbítaná az ügyfél (ügyfelek) eljárási jogait, illetve, ha az idézni kívánt személy lakó- vagy tartózkodási helyén nem mûködik olyan hatóság, amely megfelelõ szakismeretek birtokában tudná elvégezni a szükséges eljárási cselekményt. (3) A fõvárosban mûködõ hatóság a fõváros, a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetõje a megyei jogú város területérõl, a körjegyzõ a körjegyzõség, a hatósági igazgatási társulás kiadmányozási jogkörrel rendelkezõ vezetõje a társulás egész területérõl idézhet.
E rendelkezés is zömmel az Áe. szabályait veszi át. A (2) bekezdés harmadik tételében szabályozott esetben a meghallgatás foganatosítása végett azt a legalsó szintû és az ügyfél lakóhelyéhez legközelebbi hatóságot kell megkeresni, amely a megfelelõ szakismeretek birtokában tudja elvégezni a szükséges eljárási cselekményt. 48. § (1) Az idézett személy köteles az idézésnek eleget tenni. (2) Ha az idézett személy az idézésnek nem tesz eleget, vagy meghallgatása elõtt az eljárás helyérõl engedély nélkül eltávozik, és távolmaradását vagy eltávozását megfelelõen nem igazolja, továbbá ha az idézésre önhibájából eredõ ittas vagy bódult állapotban jelenik meg, eljárási bírsággal sújtható, továbbá az eljárási cselekmény megismétlése miatti többletköltség megfizetésére kötelezhetõ. (3) Ha az idézett személy ismételt idézésre sem jelenik meg, és távolmaradását nem menti ki, a rendõrség útján elõvezettethetõ. Az elõvezetés foganatosításához - ha törvény másként nem rendelkezik - az ügyésznek a hatóság vezetõje által kért jóváhagyása szükséges. Az elõvezetés költségét az azt kérõ hatóság elõlegezi meg. (4) Ha a hatóságnak tudomása van arról, hogy az elõvezetni kívánt személy a fegyveres erõk vagy a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagja, az elõvezetés céljából az állományilletékes parancsnokot kell megkeresni. (5) Ha az idézett személy igazolja a távolmaradásának vagy eltávozásának menthetõ indokát, vissza kell vonni az eljárási bírságot megállapító és az elõvezetést elrendelõ végzést. (6) Ha jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet képviselõje nem jelent meg az idézésre, és a képviselõ nevét a vezetõ tisztségviselõ a hatóság felhívására nem közli, a vezetõ tisztségviselõ eljárási bírsággal sújtható, és kötelezhetõ a többletköltség megfizetésére. Az elõvezetést ebben az esetben a vezetõ tisztségviselõvel szemben lehet alkalmazni. A (2) bekezdésben vannak új szabályozási elemek. Ilyen pl. az idézett önhibájából eredõ ittas vagy bódult állapot. Ezzel kapcsolatban a következõkre mutatunk rá: Az ügyintézõ az esetek túlnyomó többségében nem rendelkezik orvosi végzettséggel, így az ittas vagy bódult állapotot csak bizonyos külsõ jelekbõl tudja megállapítani (ilyen pl. a bizonytalan járás, a hangoskodás, a zavaros beszéd.) A civil közigazgatási szervek alkoholszonda alkalmazására nem jogosultak. Ezért az ittasság vagy bódultság megítélésénél nagyfokú körültekintéssel kell eljárni, mivel egyes tünetek más okra is visszavezethetõk (így pl. a bizonytalan járás lehet testi fogyatékosság következménye, míg bódult állapotot gyógyszerhatás is elõidézhet). Ha tehát az eljáró hatóságnak van orvosi végzettségû munkatársa, célszerû õt a helyszínre hívni. Amennyiben ez nem lehetséges, az ügyintézõn kívül legalább a hatóság még egy munkatársa (helyszíni szemle esetében hatósági tanú) rögzítse hivatalos feljegyzésben a megidézett ittas vagy bódult állapotára vonatkozó megállapítását. A közigazgatási szerv nem nyomozóhatóság. Ezért nem végezhet nyomozást annak megállapítása végett: vajon az idézett önhibájából került-e ittas vagy bódult állapotba. Ennek vélelmezése tehát nem kifogásolható, hiszen a megidézett a fellebbezési eljárásban megdöntheti a vélelmet. (Az természetesen nem kimentési ok, hogy barátainak unszolására ivott, avagy túlbecsülte szervezetének alkoholtûrõ képességét.) A (2) bekezdésnek az a rendelkezése, amelynek alapján az idézett az eljárási cselekmény megismétlése miatti többletköltség megfizetésére kötelezhetõ, különös szabálynak számít a költségviselésre vonatkozó általános szabályokhoz képest. E rendelkezés alkalmazása szempontjából tehát nincs jelentõsége annak, hogy egyébként - az általános szabályok szerint ki viselné az eljárási költségeket. Lényegében az említett rendelkezés része az is, hogy amennyiben az eljárási cselekményt az idézett ittassága vagy bódultsága miatt meg kell ismételni, az idézett a kudarcba fulladt elsõ megjelenésével kapcsolatban költségtérítésre (az utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítésére) nem tarthat igényt. A (6) bekezdésben szabályozott esetben a vezetõ tisztségviselõt nem amiatt sújtják bírsággal, mert a szervezet képviselõje nem jelent meg az idézésre, hanem amiatt, mert a képviselõ nevének szándékos elhallgatásával akadályozza a hatóság munkáját. Új elem a szabályozásban, hogy a (6) bekezdés a vezetõ tisztségviselõ elõvezetését is lehetõvé teszi.
Értesítés 49. § Ha a hatóság nem tartja szükségesnek az ügyfél idézését, köteles az ügyfelet a tanú és a szakértõ meghallgatásáról, a szemlérõl és a tárgyalásról - ha az ügy körülményeibõl más nem következik - legalább öt nappal korábban értesíteni azzal a tájékoztatással, hogy a meghallgatáson (szemlén, tárgyaláson) részt vehet, de megjelenése nem kötelezõ. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni arra az ügyfélre is, akinek kérelmére az eljárást megindították. Az értesítést - ha az ügy körülményeibõl más nem következik - úgy kell közölni, hogy az az eljárási cselekmény idõpontja elõtt legalább öt nappal az ügyfélhez megérkezzen. E §-sal kapcsolatban mindenek elõtt az idézés és az értesítés egymáshoz való viszonyát kell tisztázni, már csak amiatt is, mert a rendelkezés azzal a szövegrésszel kezdõdik, hogy ha a hatóság nem tartja szükségesnek az ügyfél idézését. Az idézés nem más, mint egy hatósági kötelezés arra nézve, hogy az idézett a hatóság elõtt vagy a hatóság által megjelölt helyen jelenjék meg. Az idézéssel való szembeszegülés hátrányos jogkövetkezményeket vonhat maga után (eljárási bírság kiszabása, elõvezetés, az eljárási többletköltség megfizetésére való kötelezés). A Ket. 46. § (2) bekezdése azonban kimondja: az ügyfél a kérelmére indult eljárásban nem kötelezhetõ a megjelenésre. Az ilyen eljárásban tehát nem teljesen azon múlik az ügyfél idézése, hogy a hatóság szükségesnek tartja-e vagy sem, hanem egyszerûen azon, hogy a Ket. nem teszi lehetõvé. (E helyen is utalunk rá: a hatóságnak a kérelemre indult eljárásban is törvényes lehetõsége van arra, hogy indokolt esetben személyes megjelenésre
kérje fel az ügyfelet. Az ilyen felkéréshez azonban szankció semmiképpen sem kapcsolódhat, hátrányos jogkövetkezmény is legfeljebb annyiban, hogy ha az ügyfél nem mûködik együtt a hatósággal, nehezebbé válik a tényállás tisztázása.) Az értesítés azt a célt szolgálja, hogy az ügyfél gyakorolni tudja eljárási jogait: jelen lehessen a tanú és a szakértõ meghallgatásán, a szemlén és a tárgyaláson, ott kérdéseket tehessen fel, bizonyítási indítványt tegyen stb. Mindenképpen magyarázatra szorul azonban a rendelkezés szövegében kétszer is elõforduló ha az ügy körülményeibõl más nem következik szövegrész. Itt a Ket. különbözõ rendelkezései közötti kapcsolatról van szó. Így pl. arról, hogy a Ket. 55. § (4) bekezdésében szabályozott okból a hatóság vezetõje elrendelheti a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. A tanúvédelemnek ez a válfaja azonban édeskeveset érne, ha ugyanakkor az az ügyfél, akinek retorziójától a tanú tartott, az értesítés alapján jelen lehetne a tanú meghallgatásán. Ezért az 55. § (6) bekezdése kimondja: a tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárás egyéb részvevõje, ha a tanú védett adatról tesz vallomást, továbbá ha elrendelték a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. Ilyen esetben tehát magától értetõdõ módon nem kell az ügyfélnek értesítést küldeni a tanú meghallgatásának idõpontjáról. Hasonló a helyzet a szemle esetében is. Az 56. § (3) bekezdése szerint ugyanis az érintettnek a szemlérõl való értesítésére a Ket. 90. § az irányadó. A hivatkozott § (2) és (3) bekezdése pedig lehetõvé teszi az elõzetes értesítés mellõzését, ha az értesítés veszélyeztetné az ellenõrzés eredményességét. Ez a veszélyeztetés többnyire akkor állapítható meg, ha a szemletárgy birtokosa - aki adott esetben lehet az ügyfél is - az elõzetes értesítés nyomán olyan intézkedéseket tehetne, amelyek lehetetlenné tennék a hatóság számára a valós tényállás megállapítását (így pl. a környezetszennyezõ üzem tulajdonosa a szemle idõtartamára leállítaná a szennyezést elõidézõ gyártósorok tevékenységét, avagy azokon környezetszennyezést nem okozó munkafolyamatokat végezhetne). A kifejtetteket összefoglalva: az ügyfél elõzetes értesítése az egyes eljárási cselekményekrõl garanciális jelentõségû az ügyfél eljárási jogainak gyakorlása szempontjából. Ugyanakkor az értesítési kötelezettség nem kivételt nem tûrõ szabály: a Ket. ugyanis részint az eljárás eredményessége érdekében, részint tanúvédelmi okból lehetõvé teszi az értesítés mellõzését. Egyébként pedig az értesítés nem csupán írásban, hanem elektronikus úton vagy távközlési eszköz segítségével is történhet. Az Áe. az eljárás meggyorsítása érdekében - az ügyfél megfelelõ azonosítása mellett - lehetõvé tette a távbeszélõ útján történõ idézést, s ahhoz az írásbeli idézéssel azonos jogkövetkezményeket kapcsolt. Ezeket a szabályokat a törvény is átveszi és kiegészíti az elektronikus úton történõ idézéssel. Kimarad a törvénybõl az a hatályos szabály, amelynek értelmében a fegyveres erõk és rendészeti szervek tagját az illetékes parancsnokság útján kell idézni. Az idézésre ugyanis gyakran olyan magánügyben kerül sor, amely jellegénél fogva éppúgy nem tartozik a parancsnokságra, mint ahogyan a többi munkáltatónak sem kell feltétlenül tudnia, hogy valamely alkalmazottját milyen ügyben és milyen minõségben idézte meg valamelyik hatóság. Ugyancsak kimaradtak a bírságra vonatkozó utalások, mivel az eljárás során kiszabható bírságra irányadó rendelkezés a 61. §-ban lelhetõ fel. Az idézésnél természetesen célszerû figyelembe venni a megidézett elfoglaltságát, így figyelemmel kell lenni arra, hogy a megjelenésre kötelezés idõpontja a megidézettet a munkájában lehetõleg ne akadályozza. Az értesítés jogintézményét szabályozó rendelkezés lényege, hogy az ügyfél bizonyos eljárási cselekményekrõl idõben értesüljön, így élni tudjon az eljárásban õt megilletõ jogokkal. Az értesítésben megjelölt eljárási cselekmény elmulasztása nem von maga után szankciót, hiszen az értesítés csak az ügyfél tájékoztatására szolgál. Ha a hatóság szükségesnek tartja az ügyfél jelenlétét, az eljárási cselekményre megidézi. Azt az ügyfelet azonban, akinek a kérelmére az eljárás megindult, csak értesíteni lehet az egyes eljárási cselekmények idõpontjáról, kivéve az eljárás hivatalból való folytatása esetén.
A tényállás tisztázása 50. § (1) A hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez nem elegendõek a rendelkezésre álló adatok, hivatalból vagy kérelemre bizonyítási eljárást folytat le. (2) Létesítménnyel kapcsolatos, illetve tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban törvény vagy kormányrendelet együttmûködésre kötelezheti az azonos hatáskörû, a hatásterületen illetékességgel rendelkezõ hatóságokat a tényállás tisztázása érdekében. (3) A hatóság által hivatalosan ismert és a köztudomású tényeket nem kell bizonyítani. (4) A hatósági eljárásban olyan bizonyíték használható fel, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. Bizonyíték különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemlérõl készült jegyzõkönyv, a szakértõi vélemény, a hatósági ellenõrzésen készült jegyzõkönyv és a tárgyi bizonyíték. (5) A hatóság szabadon választja meg az alkalmazandó bizonyítási eszközt. Törvény elõírhatja, hogy a hatóság a határozatát kizárólag valamely bizonyítási eszközre alapozza, továbbá törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyekben kötelezõvé teheti valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, illetve elõírhatja valamely szerv véleményének a beszerzését. (6) A hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli, és az ezen alapuló meggyõzõdése szerint állapítja meg a tényállást. (7) A hatóság a tényállás tisztázása szempontjából fontos tárgyi bizonyítékot és a bizonyítékként felhasználható iratot jegyzõkönyv felvétele mellett végzéssel lefoglalhatja.
(8) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a tényállás tisztázásához a továbbiakban már nem szükséges tárgyi bizonyítékot és iratot nyolc napon belül ki kell adni annak, akitõl azt lefoglalták. (9) A lefoglalt iratról az ügyfél vagy az irat birtokosának kérésére és költségére az eljáró hatóság hitelesített másolatot ad ki. A hatóság csak a tényállás ismeretében tud megalapozott döntést hozni. A tényállás megismeréséhez az egyszerû ügyekben elegendõ az ügyfél kérelme és az eljáró szerv rendelkezésére álló hatósági nyilvántartások tartalma (az utóbbit pótolhatják a hatóság által hivatalosan ismert vagy köztudomású tények), más esetekben az ügyfelet kell felhívni arra, hogy az õ rendelkezésére álló bizonyítékokat (többnyire okiratokat vagy azok másolatát) bocsássa a hatóság rendelkezésére, de az is gyakori, hogy az ügyben bizonyítási eljárást kell lefolytatni. A bizonyítási eljárásban szükség van a hatóság és az ügyfelek együttmûködésére. Ez a kérelemre indult eljárásokban általában nem okoz különös gondot, hiszen a kérelmezõnek érdekében áll, hogy elõsegítse a tényállás mielõbbi tisztázását, ami a döntéshozatal - kedvezõ esetben a kérelem teljesítésének - elõfeltétele. Némiképp más a helyzet az ellenérdekû ügyféllel, valamint a hivatalból indított eljárás ügyfelével, akinek nem feltétlenül az az érdeke, hogy a hatóság gyorsan és teljes körûen megismerje a tényállást. A Ket. azonban tartalmaz olyan jogi eszközöket, amelyek felhasználásával az ebben ellenérdekelt ügyfelet is rá lehet kényszeríteni a hatósággal való szükséges mértékû együttmûködésre. A bizonyítási eljárás ura a hatóság. Ez alatt azt kell érteni, hogy általában az eljáró hatóság választja ki a legmegfelelõbb bizonyítási eszközöket, dönt az ügyfelek bizonyítási indítványairól, illetõleg arról, hogy mikor gyûlt össze elegendõ, a hozandó döntést kellõen megalapozó bizonyíték, azaz mikor lehet vagy kell befejezni a bizonyítási eljárást, s végül a bizonyítékok elemzése és értékelése alapján megállapítja a tényállást. A közigazgatási eljárásban a jogszabállyal korlátozható szabad bizonyítási rendszer érvényesül. Ennek az a lényege, hogy a Ket. nem tartalmazza a bizonyítékok taxatív felsorolását - a (4) bekezdés nem tekinthetõ ilyennek - hanem fõszabályként azt mondja ki: minden olyan bizonyíték felhasználható, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. Ugyanakkor az (5) bekezdés lehetõvé teszi, hogy meghatározott ügyekben a legmagasabb szintû jogszabályok - bizonyos tekintetben csak törvény, más vonatkozásban törvény vagy kormányrendelet - korlátok közé szoríthassák az eljáró hatóság döntési szabadságát a bizonyítékok megválasztását illetõen. A szigorúbb korlátozás az, amikor törvény elõírja, hogy a hatóság kizárólag valamely - a törvényben meghatározott - bizonyítási eszközre alapozhatja határozatát. Ennél lényegesen enyhébb az a korlátozás, amikor törvény vagy kormányrendelet elõírja ugyan valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, de ugyanakkor nem zárja ki azt a lehetõséget, hogy emellett az eljáró hatóság más bizonyítási eszközt is felhasználjon. A (6) bekezdés deklarálja a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét, amikor kimondja: a hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli és ezen alapuló meggyõzõdése szerint állapítja meg a tényállást. Ennek fõként akkor van különös jelentõsége, ha a bizonyítékok ellentmondásosak: pl. a tanúk egymástól eltérõen vallanak a tényállásról vagy a szakértõk álláspontja számottevõen különbözik. Vannak bizonyos módszerek, amelyek segítségével pl. az eltérõ vagy ellentmondó vallomásokat szelektálni lehet. Ilyen pl. a helyszíni bizonyítási kísérlet, amikor a szereplõkkel eljátszhatják a tényállást, s az ügyintézõ azt ellenõrzi: az egyes tanúk az általuk megjelölt helyszínrõl egyáltalán láthatták-e az eseményeket vagy hallhatták-e az ellenérdekû felek közötti szóváltást. Fontos új rendelkezés a Ket.-ben a (7) bekezdés, amely lehetõséget nyújt a fontos bizonyítékok lefoglalására. Ez egyrészt kizárja annak a lehetõségét, hogy az ügydöntõ jelentõségû bizonyítékok az eljárás késõbbi szakaszában elvesszenek vagy azok tartalmát meghamisítsák, másrészt lehetõvé teszi, hogy pl. a tárgyi bizonyítékot a hatóság laboratóriuma, avagy a hatóság által felkért laboratórium vegyelemzésnek vagy más vizsgálatnak vesse alá, illetõleg a terjedelmes iratanyagot - pl. az üzleti könyveket, anyag-felhasználási bizonylatokat - a hatóság szakemberei vagy a felkért szakértõk tüzetesen át tudják vizsgálni. A lefoglalásnál arra kell ügyelni, hogy az a lehetõség szerint ne bénítsa meg az ügyfél, illetõleg a lefoglalni kívánt bizonyíték más birtokosának üzleti vagy egyéb tevékenységét. Ezt a célt szolgálta a (9) bekezdés, továbbá az, hogy indokolt esetben - szoros hatósági felügyelet mellett - a lefoglalás tartama alatt is lehetõvé kell tenni pl. az üzleti könyvekbe való betekintést annak a számára, akitõl azt lefoglalták.
Az ügyfél nyilatkozata 51. § (1) Az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja. Ha az ügyfél a hatóság felhívására nem nyilatkozik, a hatóság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt vagy a 31. § (2) bekezdése alapján megszünteti az eljárást. (2) Ha a tényállás tisztázása azt szükségessé teszi, a hatóság az ügyfelet a kérelmére indult eljárásban nyilatkozattételre hívhatja fel, melyben közli a nyilatkozattétel elmaradásának következményeit. (3) Törvény vagy kormányrendelet kötelezõvé teheti, hogy az ügyfél a hivatalból folytatott eljárásban a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat, és jogkövetkezményeket állapíthat meg az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére. Személyes adat tekintetében az ügyfelet nyilatkozattételre, adatszolgáltatásra csak törvényi felhatalmazás alapján lehet kötelezni. (4) A jogszabályon alapuló adatszolgáltatást - az államtitok és a szolgálati titok kivételével - nem lehet megtagadni a törvény által védett egyéb titokra való hivatkozással.
(5) A (4) bekezdés szerinti kötelezõ adatszolgáltatást az ügyfél megtagadhatja, ha a) nem kapott felmentést az államtitoknak vagy szolgálati titoknak minõsített adatra vonatkozó titoktartási kötelezettség alól, b) nyilatkozatával saját magát vagy hozzátartozóját bûncselekmény elkövetésével vádolná. (6) Az ügyfél vagy képviselõje, ha más tudomása ellenére az ügy szempontjából jelentõs valótlan tényt állít, illetve a (3) bekezdés szerinti kötelezõ adatszolgáltatás körébe tartozó nyilatkozatában az ügy szempontjából jelentõs tényt az (5) bekezdésben foglalt ok hiányában elhallgat, eljárási bírsággal sújtható. (7) Az ügyintézõ köteles az ügyfelet meghallgatása elõtt a szükséges tájékoztatással ellátni, továbbá jogaira és kötelességeire figyelmeztetni. Az ügyfél egyik legfontosabb eljárási joga a nyilatkozattételi jog. Valójában az ügyféli nyilatkozat olyan gyûjtõfogalom, amely egymástól nagy mértékben eltérõ ügyféli megnyilatkozásokat foglal magában. Így pl. az ügyfél nyilatkozata: - megjelölheti az ügyfél kérelmében foglaltakat alátámasztó bizonyítékokat, - tartalmazhatja az ügyfél reagálását a tanúvallomásra, a szakértõi véleményre, a helyszíni szemle során tett megállapításokra, illetõleg a hatóság által hivatalból - pl. a helyszíni ellenõrzés során - megállapított tényekre vonatkozóan, - válasz lehet a hatóság által szóban vagy írásban feltett kérdésre. Az ügyfélnek jogában áll nyilatkozatot tenni vagy a nyilatkozattételt megtagadni. Az utóbbinak lehetnek az ügyfélre hátrányos következményei: így pl. bizonyos esetekben az eljárás megszüntetése, avagy az, hogy az ügyfél önmagát hozza hátrányos helyzetbe, ha nem cáfolja a tanú valótlan állítását vagy a hatóság helytelen ténymegállapítását. A nyilatkozattétel megtagadása miatt azonban az ügyfelet nem lehet eljárási bírsággal sújtani, mivel az törvényben biztosított joga. A (3)-(5) bekezdésnek a törvény szerkezetén belüli elhelyezése nem mondható túlságosan szerencsésnek. Amíg ugyanis az ügyfélnek nyilatkozattételi joga van, de nyilatkozattételi kötelezettsége nincs, addig a magas szintû jogszabályon alapuló adatszolgáltatást az ügyfél nem tagadhatja meg, illetõleg ha mégis ezt teszi, emiatt kemény szankcióval sújtható. Ennek az a magyarázata, hogy bizonyos ügyekben a hatóság az ügyfél által szolgáltatott adatok hiányában gyakorlatilag képtelen ellátni a törvényben meghatározott feladatát, így pl. a hírközlési hatóság nem tud határozatot hozni az egyes hírközlési piacok résztvevõinek azonosításáról. Vannak még ennél is súlyosabb következményekkel fenyegetõ ügyféli mulasztások is: ha pl. egy bányajárat beomlása vagy sújtólégrobbanás esetén a bányatulajdonos nem bocsátja a bányahatóság rendelkezésére a vágatok alaprajzát, nem közli a föld alatt rekedtek számát, nem ad tájékoztatást az alkalmazott mûszaki biztosítási eszközökrõl és eljárásokról, ezáltal emberéleteket veszélyeztet, aminek büntetõjogi következménye is lehet. Célszerû tehát rámutatni: a Ket. 51. § valójában két, egymástól eltérõ jogintézményt szabályoz: az ügyfél nyilatkozattételi jogát, illetõleg az ügyfél jogszabályon alapuló adatszolgáltatási kötelezettségét. Az elõbbit az (1)-(2) bekezdés, az utóbbit a (3)-(5) bekezdés szabályozza, míg a (6)-(7) bekezdés mindkét jogintézményre vonatkozó közös szabályokat foglal magában. Az ügyfél itt szabályozott adatszolgáltatási kötelezettségének az a mûködési mechanizmusa, hogy törvény vagy kormányrendelet (személyes adat tekintetében csak törvény) megállapítja az adatszolgáltatási kötelezettséget és - a Ket.-ben foglaltakon túlmenõ - jogkövetkezményeket határozhat meg a kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére. Ez a szabályozás azonban valójában a hatóság számára adott felhatalmazás, azaz az ügyfél adatszolgáltatási kötelezettsége mindaddig nyugszik, amíg az erre jogosult hatóság egyedi végzésben vagy valamennyi érintettekhez szóló hivatalos felhívásban nem kötelezi arra, hogy - a törvény vagy a kormányrendelet által meghatározott körben - bizonyos adatokat megszabott határidõn belül közöljön. A kifejtettekkel áll összefüggésben a (4) bekezdésben foglalt ama szabály, hogy az adatszolgáltatást - az államtitok és a szolgálati titok kivételével - nem lehet megtagadni a törvény által védett egyéb titokra (pl. üzleti-, adó-, banktitokra) való hivatkozással. A titokvédelem érvényre juttatása tehát elsõdlegesen arra a törvényre vagy kormányrendeletre hárul, amely az adatszolgáltatási kötelezettséget megállapítja. Elvileg tehát az adatszolgáltatási kötelezettség a hivatásbeli titok egyes válfajaira is kiterjed. Nem lehet pl. orvosi titokra való hivatkozással megtagadni az adatszolgáltatást attól az egészségügyi hatóságtól, amely azt vizsgálja, hogy valamely konkrét esetben történt-e orvosi mûhiba, illetõleg amely veszélyes fertõzõ betegség terjesztését kívánja megakadályozni. A (6) bekezdéssel kapcsolatban rá kell mutatnunk: az (1) bekezdés alapján az ügyfél választhat, hogy tesz nyilatkozatot vagy sem. Ha azonban a nyilatkozattételt választja, egyszersmind vállalni kell az igazmondási kötelezettséget is. A nyilatkozattétel megtagadása ugyanis nem von maga után eljárási bírságot, ám az ügy szempontjából jelentõs valótlan ténynek - az ügyfél más tudomása ellenére történõ - állítása igen. A törvény átvette az Áe.-bõl azt a mondatot, amely szerint „az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja.” Ha azonban figyelembe vesszük a közigazgatási eljárások sokféleségét, azonnal nyilvánvalóvá válik: a nyilatkozattétel megtagadásának joga - kivételt nem tûrõ szabályként - kizárólag a véleményt, észrevételt, értékítéletet tartalmazó nyilatkozatokra vonatkoztatható, nem pedig az ügyfél bármiféle nyilatkozatára. Az ügyfél maga dönti el például, hogy tesz-e észrevételt a tanú vallomására vagy a szakértõ véleményére; ez csupán jog, de nem kötelesség is egyben. Az ilyen tartalmú nyilatkozat mellõzése vagy megtagadása tehát szankciót nem vonhat maga után, mindössze annyi lehet a jogkövetkezménye, hogy a közigazgatási hatóság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt vagy az eljárást megszünteti. Vannak azonban egészen más jogi jellegû, ha úgy tetszik: „tényfeltáró” jellegû nyilatkozatok is. Ezekre már nem feltétlenül vonatkoztatható a nyilatkozattétel megtagadásának joga, minthogy esetenként - helyzeténél fogva - egyedül az
ügyfél szolgáltathat adatokat valamely hatósági döntés meghozatalához. Elegendõ e tekintetben például a vámárunyilatkozatra utalni. Közigazgatási jogunkban jelentõs számmal vannak kötelezõ érvényû jogszabályi elõírások a tényfeltáró nyilatkozatokra nézve. E rendelkezésekre tekintettel a törvény a nyilatkozattétel megtagadásának jogát csupán fõ szabályként tartotta fenn. Kiegészítette azonban azzal: „törvény vagy kormányrendelet kötelezõvé teheti, hogy az ügyfél a hivatalból folytatott eljárásban a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat, és jogkövetkezményt állapíthat meg az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére”. A jogszabályon alapuló adatszolgáltatást nem lehet megtagadni az üzleti titokra való hivatkozással. A törvény egyértelmûen kimondja azt is: az ügyfelet mind a nyilatkozattételnél, mind az adatközlésnél igazmondási kötelezettség terheli. A közigazgatási eljárásban tehát nem érvényesül „a több magában foglalja a kevesebbet” elv, legalábbis abban a formában, hogy aki jogosult a nyilatkozattétel megtagadására, az azt is megteheti, hogy nyilatkozik ugyan, de ennek során nem ragaszkodik az igazsághoz.
Irat 52. § (1) A hatóság a tényállás megállapítása céljából felhívhatja az ügyfelet okirat vagy más irat bemutatására, vagy ezek beszerzése érdekében a 26. § (1) bekezdésének c) pontja alapján más szervet is megkereshet. (2) A külföldön kiállított közokirat, illetõleg a külföldi bíróság, közigazgatási szerv, közjegyzõ vagy egyéb közhitelességgel felruházott személy által hitelesített magánokirat - hacsak az ügyfajtára vonatkozó jogszabályból, nemzetközi szerzõdésbõl, illetve viszonossági gyakorlatból más nem következik - a magyar törvény szerinti bizonyító erõvel csak akkor rendelkezik, ha azt a kiállítás helye szerinti államban mûködõ magyar külképviseleti hatóság diplomáciai felülhitelesítéssel látta el. A nem magyar nyelven kiállított okirat - ha az ügyfajtára vonatkozó jogszabály másként nem rendelkezik - csak hiteles magyar fordítással ellátva fogadható el. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatóság az eljárásban a nem magyar nyelvû irat hiteles magyar fordítását is kérheti, továbbá az aránytalanul nehezen beszerezhetõ irat helyett az ügyfél a bizonyítani kívánt tényrõl nyilatkozatot tehet. Ilyen esetben az ügyfelet tájékoztatni kell a valótlan tartalmú nyilatkozattételének jogkövetkezményérõl. (4) Az iratra vonatkozó rendelkezések irányadók minden olyan tárgyra, amely - általában mûszaki vagy vegyi eljárással adatokat rögzít [fénykép, film-, hangfelvétel, optikai lemez (CD), mágnesszalag, mágneses adathordozó, elektronikus dokumentum stb.]. A közigazgatási eljárásban nem csupán az okirat, hanem más írás - pl. egy levél - is felhasználható bizonyítékként. Az okirat annyiban különbözik a más irományoktól, hogy kifejezetten valamely joghatás kiváltására (pl. jog keletkeztetésére, kötelezettség megállapítására, megváltoztatására vagy megszüntetésére), tény vagy jogosultság igazolására irányul (pl. hatósági határozat, végrendelet, adásvételi szerzõdés). Amíg az okiratnak nem minõsülõ írások tartalmát és formáját a jog általában nem szabályozza, addig az okirattal szemben gyakran jogszabályban megszabott követelmények érvényesülnek. Kétféle okiratot különböztetünk meg: a közokiratot és a magánokiratot. Közokiratnak minõsül az olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyzõ vagy más hatóság, illetõleg közigazgatási szerv (közigazgatási hatósági jogkörrel felruházott más szerv vagy személy e felhatalmazásának keretei között) ügykörén belül a jogszabályban megszabott alakban állított ki. Közokiratnak minõsül továbbá az iménti felsorolásban nem szereplõ olyan okirat is, amelyet jogszabály közokiratnak nyilvánított. A közokiratnak teljes bizonyító ereje van, azaz bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított tények és adatok valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van, amennyiben azt törvény ki nem zárja vagy nem korlátozza. A közokiratot az ellenkezõ bizonyításig valódinak kell tekinteni, a közigazgatási hatóság azonban - ha szükségesnek tartja - az okirat kiállítóját akár hivatalból, akár az ügyfél kezdeményezésére megkeresheti, hogy az okirat valódisága tekintetében nyilatkozzék. Az eredeti közokiratéval azonos bizonyító ereje van a közokiratról - általában mûszaki vagy vegyi úton - készült felvételnek (fénykép-, film-, hang- stb.), úgyszintén az eredeti okiratról bármely adathordozón (mágneslap, mágnesszalag stb.) útján készült okiratnak, ha a felvételt, illetõleg az adathordozóról az okiratot bíróság, közjegyzõ vagy más hatóság, illetõleg ezek ellenõrzése mellett más szerv készítette. Ugyanilyen bizonyító ereje van az okirat megõrzésére hivatott szerv (pl. levéltár) által vagy ellenõrzése mellett készített felvételnek vagy okiratnak, végül a közokiratot kiállító vagy õrzésére hivatott szerv által a felvétel vagy adathordozó útján nyert adatok alapján készített kiadványnak. Az eddigiek során fel nem sorolt szervek és személyek által készített okiratok magánokiratok, amelyeknek két altípusa van: a teljes bizonyító erejû magánokirat és a közönséges magánokirat. A magánokirat az ellenkezõ bizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetõleg elfogadta, vagy magára nézve kötelezõnek ismerte el, amennyiben a következõ feltételek valamelyike fennáll: a) a kiállító az okiratot elejétõl a végéig kézírással saját kezûleg írta és aláírta (a gépírással vagy számítógép segítségével történõ írás akkor sem egyenértékû a kézírással, ha az a kiállítótól származik),
b) két tanú az okiraton - lakcímének feltüntetése mellett - aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot elõttük írta alá, vagy aláírását elõttük saját kezû aláírásának ismerte el, c) a kiállító aláírását vagy kézjegyét az okiraton bíróság vagy közjegyzõ hitelesítette, d) a gazdálkodó szervezet által üzleti körében kiállított okiratot szabályszerûen aláírták, e) ügyvéd vagy jogtanácsos az általa készített okirat szabályszerû ellenjegyzésével bizonyítja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot elõtte írta alá, vagy aláírását elõtte saját kezû aláírásának ismerte el. A gazdálkodó szervezet által kiállított vagy õrzött okiratról készült felvétel, továbbá bármilyen adathordozó útján készített okirat bizonyító ereje az eredeti okiratéval, közokiratról készült másolat esetében pedig a teljes bizonyító erejû magánokiratéval azonos, feltéve hogy az a gazdálkodó szervezet, amely a felvételt készítette vagy az okiratot kiállította, illetve õrzi, a felvétel vagy az okirat azonosságát szabályszerûen igazolta. Amennyiben az okirat kiállítója - vagyis az a személy, akinek nyilatkozatát az okirat magában foglalja - nem tud olvasni vagy nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, a korábban ismertetett alakszerûségek valamelyikének megfelelõ okiratnak is csak akkor van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitûnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítõ személy az érintettnek megmagyarázta. Jogszabály egyes magánokiratok bizonyító erejét az ismertetett törvényi rendelkezésektõl (Pp. 196. §) eltérõen szabályozhatja, illetõleg egyes esetekben az okirati bizonyításhoz valamely meghatározott alakban kiállított okiratot kívánhat meg. A teljes bizonyító erejû magánokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak. Egyébként pedig ha az eljáró közigazgatási szervnek aggálya támad az okirat valódiságát illetõen, erre nézve a kiállítót, a tanúkat, illetõleg a hitelesítõt meghallgathatja vagy bármelyiküktõl írásbeli nyilatkozatot kérhet. Ehelyett vagy emellett lehetõség van rá, hogy a közigazgatási hatóság írásszakértõ bevonásával vizsgálja: valamely írás vagy aláírás az okiratban megjelölt személytõl származik-e. Az olyan magánokirat, amely nem felel meg az ismertetett alakiságoknak a közigazgatási eljárásban felhasználható ugyan bizonyítékként, de teljes bizonyító ereje nincs. A (2) bekezdés a külföldön kiállított vagy hitelesített okirat magyarországi bizonyító erejérõl rendelkezik. Ezzel a bekezdéssel kapcsolatban a következõket kell tudni: - A (2) bekezdés alkalmazása szempontjából az a terület minõsül külföldnek, amely az okirat kiállításának idõpontjában nem tartozott Magyarország felségterületéhez. Ha tehát egy okiratot ma külföldinek számító településen olyan idõpontban állítottak ki, amikor a szóban forgó terület Magyarországhoz tartozott, akkor az okirat magyar okiratnak minõsül. - Nagy mértékben megnehezítené mind az ügyfelek, mind a magyar hatóságok dolgát, ha minden külföldi okiratot diplomáciai felülhitelesítéssel kellene ellátni. Mivel azonban a Magyar Köztársaság részese egy ezt szükségtelenné tevõ többoldalú nemzetközi szerzõdésnek, ama országok esetében, amelyek polgárai a leggyakrabban lépnek kapcsolatba a magyar hatóságokkal a közokiratok tekintetében ilyen felülhitelesítésre nincs szükség. Amíg a (2) bekezdés az okiratról, addig a (3) bekezdés az iratról rendelkezik, azaz a (3) bekezdés hatálya alá nem csupán az okiratok tartoznak. Eltérõ az említett két rendelkezés területi hatálya is: amíg ugyanis a (2) bekezdés a külföldön készített vagy hitelesített okiratra vonatkozik, addig a (3) bekezdés - az irat készítésének helyére való tekintet nélkül - a nem magyar nyelvû iratra nézve állapít meg szabályt. Ezzel kapcsolatban indokolt emlékeztetni a magyarországi kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó rendelkezésekre [Ket. 9. § (3) bek., Ket. 11. § (2) bek.]. Ha tehát egy kisebbséghez tartozó magyar állampolgár vagy magyarországi kisebbségi szervezet egy magyar közigazgatási hatósághoz - akár magyar nyelven, akár a kisebbség nyelvén - intézett kérelméhez Magyarországon, de a kisebbség nyelven írt mellékletet vagy bizonyítékot csatol, az esetleges fordítási költséget az eljáró közigazgatási hatóság viseli. Felhívjuk továbbá a figyelmet arra, hogy a hiteles magyar fordítás tekintetében a (3) bekezdésben található rendelkezés éppen a fordítottja a (2) bekezdésben foglaltnak. Az elõbbi ugyanis - ha jogszabály másként nem rendelkezik - lehetõvé teszi, hogy a magyar hatóság a nem magyar nyelvû okirat hiteles magyar fordítását kérje. Ezzel szemben a (2) bekezdés - ha jogszabály másként nem rendelkezik - kötelezõen elõírja, hogy a magyar hatóság a nem magyar nyelven kiállított okiratot csak hiteles magyar fordítással ellátva fogadja el. A (2) és a (3) bekezdésben foglaltakkal kapcsolatban feltétlenül ismertetnünk kell a szakfordításról és a tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) és a végrehajtásáról szóló 7/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) ma is hatályban lévõ és a hivatkozott rendelkezéssel szoros tartalmi kapcsolatban álló rendelkezéseit. A R. 5. §-a értelmében hiteles fordítást, fordítás hitelesítését, valamint idegen nyelvû hiteles másolatot - ha jogszabály eltérõen nem rendelkezik - csak az Országos Fordító és Fordításhitelesítõ Iroda (a továbbiakban: OFFI) készíthet. (Az OFFI címe: Budapest, Bajza utca 52. 1062, telefonszáma: 428-9600, információ: 269-3831, fax: 269-5184) Ennek megfelelõen a Vhr. 5. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az OFFI kizárólagos feladatkörébe tartozik bármely megrendelõ részére - idegen nyelvû szövegnek magyar nyelvre vagy más idegen nyelvre, továbbá magyar nyelvû szövegnek idegen nyelvre való hiteles fordítása; - más által készített fordítás hitelesítése; - idegen nyelvû iratról hiteles másolat készítése. Ezen túlmentõen az OFFI - nem kizárólagos feladatkörében tartozó feladatként - bármely megrendelõ részére végezhet
- nem hiteles fordítást, - a kizárólagos feladatkörében tartozó tevékenységével összefüggõ egyéb munkát (lektorálás, leírás, sokszorosítás, korrektúra stb.), valamint - tolmácsolást. A Vhr. 5. §-ának (3) bekezdése értelmében az OFFI - ismertetett - kizárólagos feladatköre nem érinti a külképviseleteknek a más jogszabályban vagy nemzetközi szerzõdésben meghatározott hatáskörét fordítások, valamint idegen nyelvû iratmásolatok készítésére és azok hitelesítésére, továbbá a közjegyzõknek ugyancsak külön jogszabályban meghatározott hatáskörét idegen nyelvû okirat elkészítésére, fordítás hitelesítésére, idegen nyelvû okiratról hiteles másolat készítésére, idegen nyelvû okirat, illetõleg idegen nyelvû okiraton aláírás hitelesítésére. A Ket. (3) bekezdésének alkalmazásánál az látszik célszerûnek, ha az eljáró hatóság nem feltétlenül ragaszkodik a hiteles magyar fordításhoz, ha van olyan munkatársa, aki ismeri a szóban forgó nyelvet. Kivétel ez alól a bonyolult szaknyelven készített olyan irat, amelynél minden szónak jelentõsége lehet. Az is figyelmet érdemel, hogy a (3) bekezdés két rendelkezést foglal magában: egyet a nem magyar nyelvû irat hiteles magyar fordításáról és egy másikat arról, hogy az aránytalanul nehezen beszerezhetõ irat helyett az ügyfél a bizonyítani kívánt tényrõl nyilatkozatot tehet. Aránytalanul nehezen beszerezhetõ pl. az olyan okirat, amelyet polgárháborútól sújtott vagy zavaros belpolitikai helyzetben lévõ távoli országból kellene beszerezni. A valótlan tartalmú nyilatkozat tételének vannak büntetõjogi és közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezményei. Büntetõjogi jogkövetkezménye, hogy a Btk. 274. § (1) bekezdésének b) pontja közokirat-hamisítás miatt büntetni rendeli el azt, aki közremûködik abban, hogy jog vagy kötelezettség létesítésére, megváltoztatására vagy megszüntetésére vonatkozó valótlan adatot, tényt vagy nyilatkozatot foglaljanak közokiratba. E bûntett büntetési tétele három évig terjedõ szabadságvesztés. Az említett bûntett egyik szóba jöhetõ elkövetési magatartása, ha az ügyfél a Ket. 52. § (3) bekezdésében biztosított jogával élve az aránytalanul nehezen beszerezhetõ irat helyett valótlan nyilatkozatot tesz. A közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezmények a következõk: ha bebizonyosodik, hogy az ügyfél más tudomása ellenére valótlan tényt állított: - az ügyfelet az 51. § (6) bekezdése alapján eljárási bírsággal lehet sújtani, - az ügyfél az ilyen módon - azaz a valótlan tartalmú nyilatkozat alapján - meghozott határozattal kapcsolatban nem hivatkozhat jóhiszemû jogszerzésre, - amennyiben a bíróság jogerõs ítéletben megállapította a döntés tartalmát befolyásoló bûncselekmény elkövetését, ez a határozat tekintetében semmisségi oknak minõsül. A (7) bekezdés alapján az ügyfelet mind a büntetõjogi, mind a közigazgatási eljárásjogi jogkövetkezményekrõl tájékoztatni kell, s a tájékoztatás megtörténtét rögzíteni kell a nyilatkozatot magában foglaló jegyzõkönyvben.
Tanú és hatósági tanú 53. § (1) Az ügyre vonatkozó tény tanúval is bizonyítható. (2) A tanúként megidézett személy köteles a meghallgatása végett megjelenni és - a (3) bekezdés b) pontjában, továbbá a (4) és (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - tanúvallomást tenni. (3) Tanúként nem hallgatható meg a) az, akitõl nem várható bizonyítékként értékelhetõ vallomás, b) védett adatnak, hivatásbeli titoknak minõsülõ tényrõl az, aki nem kapott felmentést a titoktartás alól az arra jogosított szervtõl vagy személytõl. (4) A tanúvallomás megtagadható, ha a) a tanú az ügyfelek valamelyikének hozzátartozója, vagy b) a tanú vallomásával saját magát vagy hozzátartozóját bûncselekmény elkövetésével vádolná. (5) Nem használható fel bizonyítékként a (3) bekezdésben foglalt rendelkezés megsértésével felvett tanúvallomás, továbbá az olyan tanúvallomás, amelynek megtétele elõtt a tanút nem figyelmeztették a (4) bekezdésben meghatározott jogára. (6) A külön jogszabályban meghatározott esetek kivételével a diplomáciai mentességben részesülõ személy nem köteles tanúvallomást tenni. A tanú olyan személy, aki ismer valamilyen, az ügy elbírálását befolyásoló tényt - többnyire azért, mert látott, hallott vagy érzett valamit - s eme ismeretének a hatósággal való közlése útján képes elõsegíteni a tényállás tisztázását. A (3) bekezdés a) pontjának alkalmazása szempontjából nem várható bizonyítékként értékelhetõ tanúvallomás pl. attól, aki fiatal kora miatt nem képes felfogni a hamis tanúzás következményeit vagy nem tudja elmondani észleléseit, idõs kora folytán annyira feledékeny, hogy tanúvallomása emiatt nem használható fel bizonyítékként, a tanúsítani kívánt esemény idõpontjában súlyosan ittas vagy bódult állapotban volt, testi vagy szellemi fogyatékossága akadályozza az értékelhetõ tanúvallomás tételében. Azt, hogy kitõl nem várható bizonyítékként értékelhetõ tanúvallomás, mindig csak egyedileg, a tanú személyes tulajdonságai és a tanúsítani kívánt tény ismeretében lehet eldönteni.
E döntésnél nincs jelentõsége a 15. § (6) bekezdésében szabályozott eljárási képességnek: adott esetben ugyanis a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú is tehet tanúvallomást. A tanú lehet közvetlen ténytanú, aki maga látta, hallotta, érezte a tanúsítani kívánt eseményt és lehet közvetett tanú, aki maga is másoktól - pl. az ügyféltõl - hallott valamit róla. Az (5) bekezdés a hatóságot sújtja a tanúkra vonatkozó rendelkezések megsértése miatt. E szabály azonban nem annyit jelent, hogy a bizonyítékként fel nem használható tanúvallomást tartalmazó jegyzõkönyvet meg kell semmisíteni, annak ugyanis továbbra is az iratok között kell maradnia. Ennek az az oka, hogy - miként erre már rámutattunk - a (3) bekezdés a) pontjában szabályozott ok fennállása csak eseti mérlegelés alapján állapítható meg. Így elõfordulhat, hogy az elsõ fokon eljáró hatóság bizonyítékként vesz figyelembe olyan tanúvallomást, amely a másodfokú hatóság megítélése szerint a hivatkozott rendelkezés hatálya alá esik, avagy megfordítva. A (6) bekezdés alapján a diplomáciai mentességben részesülõ személyt is figyelmeztetni kell a hivatkozott rendelkezésben biztosított jogára. Ha e figyelmeztetés után mégis tanúvallomást tesz, a figyelmeztetés megtörténtét rögzíteni kell a jegyzõkönyvben és a vallomás felhasználható bizonyítékként. 54. § (1) A meghallgatás kezdetén meg kell állapítani a tanú személyazonosságát. A tanúnak nyilatkoznia kell arról, hogy az ügyfelekkel milyen viszonyban van, nem elfogult-e. A tanú esetleges elfogultságát megalapozó tényt a nyilatkozat alapján a jegyzõkönyvben rögzíteni kell. A tanút figyelmeztetni kell jogaira, kötelességeire és a hamis tanúzás jogkövetkezményeire. (2) A még meg nem hallgatott tanú nem lehet jelen az ügyfél, más tanú és a szakértõ meghallgatásakor. (3) Ha a hatóság a tanút tárgyaláson kívül hallgatja meg, a meghallgatásra a tárgyalás szabályait kell megfelelõen alkalmazni. (4) A tanú erre irányuló indokolt kérelme alapján a hatóság vezetõje elrendelheti a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését, ha a tanú valószínûsíti, hogy õt tanúvallomása miatt súlyosan hátrányos következmény érheti. E rendelkezés megfelelõen irányadó arra a természetes személyre is, akinek bejelentése alapján a hatóság az eljárást hivatalból megindította (a továbbiakban: bejelentõ). (5) A (4) bekezdésben meghatározott esetben a tanúnak, a bejelentõnek a természetes személyazonosító adatait az ügy iratai között lezárt és lepecsételt borítékban kell elhelyezni. A boríték felnyitására csak az ügy elõadója és a hatóság vezetõje, a felügyeleti szerv erre felhatalmazott ügyintézõje és vezetõje, az illetékes ügyész és a bírósági felülvizsgálat során eljáró bíró jogosult. (6) A tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevõje, ha a tanú védett adatról tesz vallomást, továbbá ha elrendelték a tanú természetes személyazonosító adatainak zárt kezelését. (7) A tanú, bejelentõ természetes személyazonosító adatainak zártan történõ kezelése nem érinti a személyes adatok védelméhez való jog érvényesítéséhez szükséges, külön törvény szerinti adatmegismerési, adatbetekintési jogosultságot. A (1) bekezdés elõírja, hogy a tanút a meghallgatás kezdetén figyelmeztetni kell jogaira, kötelességeire és a hamis tanúsítás jogkövetkezményeire. A legsúlyosabb jogkövetkezmény a hamis tanúzás miatti büntetõjogi felelõsségrevonás. A Btk. 238. §ának (1) bekezdése értelmében a hamis tanúzást az követi el, aki bíróság vagy más hatóság elõtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz vagy a valót elhallgatja. Aki közigazgatási hatóság (közigazgatási hatósági jogkörrel felruházott egyéb szerv vagy személy) elõtt a hatósági ügyben tesz hamis tanúvallomást, vétség miatt egy évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntethetõ. Lényegében ennyi az, amirõl az ügyfélnek tudnia kell. A közigazgatási hatóságok ügyintézõinek és vezetõinek azonban ennél többet kell tudniuk a hamis tanúvallomásról. Ismerniük kell a Btk. 240. §-át is, amely kimondja: hamis tanúzás miatt mindaddig, amíg az az ügy, amelyben a hamis tanúzást elkövették (alapügy) nem fejezõdik be, büntetõ eljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható. Ebbõl a szempontból nem csupán az ügyben elsõfokon, hanem a másodfokon eljáró hatóság is az alapügyben eljáró hatóságnak minõsül. Természetesen az is megtörténhet, hogy a hamis tanúzásra csak az alapügy jogerõs lezárása után (pl. az újrafelvételi eljárásban, a felügyeleti eljárásban vagy a bírósági felülvizsgálati eljárásban) derül fény. Ilyenkor az a hatóság teszi meg a feljelentést, amely a hamis tanúzás gyanúját megállapította. A Btk. 241. § (1) bekezdése szerint nem büntethetõ hamis tanúzásért, a) aki a valóság feltárása esetén önmagát vagy hozzátartozóját bûncselekmény eldöntésével vádolná, b)aki a vallomástételt egyéb okból megtagadhatja, de erre meghallgatása elõtt nem figyelmeztették vagy akinek meghallgatása a törvénynél fogva kizárt. Ugyanezen § (2) bekezdése kimondja: a büntetés korlátlanul enyhítõ, különös méltánylást érdemlõ esetben mellõzhetõ is azzal szemben, aki az alapügy jogerõs befejezése elõtt az eljáró hatóságnak az általa szolgáltatott bizonyítási eszköz - így pl. az általa tehát tanúvallomás - hamis voltát bejelenti. A Btk. nem csupán azt rendeli büntetni, aki hamis tanúzást követ el, hanem azt is, aki mást a hamis tanúzásra rábírni törekszik. Ez a gyakorlatban többnyire úgy fordul elõ, hogy az ügyfél vagy hozzátartozója próbálja meg a még ki nem hallgatott tanút hamis tanúzásra rávenni vagy a már meghallgatott tanút vallomásának megváltoztatására felhívni. Az ilyen bûncselekmény büntetése a Btk. 242. §-ának (2) bekezdése alapján ugyanaz lehet, mint amit a hamis tanúra kiszabhat a bíróság. A hamis tanúzásnál szigorúbb büntetõjogi következményt von maga után a hamis vád. Ezt a bûncselekményt az követi el, aki a hatóság elõtt mást bûncselekmény elkövetésével hamisan vádol (pl. a birtokvédelmi eljárásban az állítja, hogy a birtoksértõ valójában betörést vagy jogtalan önbíráskodást követett el) vagy más ellen
bûncselekményre vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására. A hamis vádat nem csupán a tanú, hanem az ügyfél is elkövetheti. E bûncselekmény büntetési tétele három évig - súlyosabb esetekben õt, illetve nyolc évig - terjedõ szabadságvesztés lehet. A tanú háromféleképpen követhet el jogellenes kötelességszegést: - ha a (4) bekezdésben meghatározott valamelyik ok hiányában megtagadja a tanúvallomást, - ha más tudomása ellenére hamis vallomást tesz (ideértve nem csupán a tények elferdítését, hanem fontos tények elhallgatását is), továbbá - ha az 54. § (1) bekezdésében szabályozott kérdésben a valóságnak meg nem felelõ nyilatkozatot tesz. Az (1) bekezdés szerint a tanúnak nyilatkoznia kell arról, hogy az ügyfelekkel milyen viszonyban van, nem elfogult-e. Az említett nyilatkozatnak fõként az elsõ része fontos, több szempontból is. A (4) bekezdés a) pontja szerint ugyanis a tanúvallomás akkor is megtagadható, ha a tanú az ügyfelek valamelyikének hozzátartozója. A hozzátartozó fogalmát a 172. § g) pontja határozza meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a tanú pontosan ismeri azt a rendelkezést. Ezért az ügyintézõ csak a tanú nyilatkozatának ismeretében tudja eldönteni, hogy a tanú a hozzátartozói kapcsolat alapján jogosult-e a tanúvallomás megtagadására. A hozzátartók többsége között családjogi kapcsolat áll fenn, de vannak ilyen kapcsolat nélküli hozzátartozók is. Ilyenek pl. az élettársak, akik gyakran a házastársakéhoz hasonló érzelmi, vagyonjogi közösségben élnek egymással. Az élettársi kapcsolat fogalmát a Ket. hivatkozott rendelkezése nem definiálja, az élettársa viszony hivatalos okmánnyal sem igazolható. (Pusztán az egy lakásban történõ lakás ténye nem keletkeztet élettársi kapcsolatot.) Az is elõfordul, hogy az együttélést a felek egyike élettársi kapcsolatnak tekinti, a másik viszont nem. Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából a hatóságot a tanú és az ügyfelek viszonya érdekli. Ebben az összefüggésben a viszony fogalma nem szûkül le a hozzátartozói viszonyra, még kevésbé a családjogi viszonyra. Ez annál is inkább így van, mert pl. a hozzátartozók felsorolásában nem szerepel sem a jegyes, sem a testvér élettársa. Az eljáró hatóság azért firtatja a tanú és az ügyfelek közötti viszonyt, mert annak kihatása lehet a tanú - esetleg nem is tudatosult - elfogultságára, s ezen keresztül arra, hogy a tanúvallomásnak bizonyítékként milyen értéke van. A viszony tehát ebben az összefüggésben lényegesen szélesebb körû fogalom a hozzátartozói viszonynál, s az ügy jellegétõl függõen ebbe a körbe tartozhat a fõnök-beosztotti viszony épp úgy, mint a közös cég tulajdonlásán alapuló kapcsolat vagy a haragos viszony. A hatóságot elsõdlegesen a viszony ténye érdekli, s annak már lényegesen kisebb a jelentõsége, hogy valamely viszony miatt a tanú elfogultnak érzi-e magát vagy sem. Ha a tanú maga is elfogultnak mondja magát, ezt többnyire el kell hinni neki, míg az elfogulatlanságra vonatkozó nyilatkozatot - a tanú és az ügyfelek közötti viszony jellegétõl függõen - esetenként nem árt fenntartásokkal fogadni. A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés azt kívánja megakadályozni, hogy a tanú az õ vallomását megelõzõen mások által elmondottakhoz igazítsa vallomásának tartalmát. Ennek érdekében a meghallgatásokat úgy kell foganatosítani, hogy a még meg nem hallgatottak várakozás közben ne hallhassák vagy hallgathassák le a korábban nyilatkozók szavait. (A technikai fejlõdés ezt komoly mértékben problematikussá teszi.) A (4) és az (5) bekezdés a közigazgatási eljárásban is bevezeti a tanúvédelem intézményét, még ha az jelentõsen különbözik is a tanúvédelemnek a büntetõ eljárásban kialakult válfajától. Az eljáró hatóság elemi érdeke, hogy megismerhesse a valósághû tényállást, ami gyakran elképzelhetetlen a tanúk közremûködése nélkül. A tanúkat viszont meg lehet félemlíteni, illetõleg olyan helyzetbe lehet hozni, amelyben kellõ alappal tartanak attól, hogy õket tényfeltáró tanúvallomásuk miatt súlyosan hátrányos következmény érheti. Ilyen lehet a tanú vagy hozzátartozója fizikai bántalmazásra, állásából való elbocsátása, sorozatos zaklatása stb. A tanúvédelemrõl a hatóság vezetõje dönt. Önmagában véve azonban az, amirõl a (4)-(5) bekezdés rendelkezik - hogy tudniillik a védett tanú személyazonosító adatait egy lezárt és lepecsételt borítékban kell elhelyezni - édeskeveset ér, ha a tanúvédelem nem hatja át az eljárásszervezést és az eljárási cselekményeket. A tanúvédelemnek az a lényege, hogy az ügyfél ne tudja azonosítani a védett tanút. Ehhez azonban a lezárt borítékon túlmenõen az is szükséges - amirõl a (6) bekezdés rendelkezik: hogy tudniillik a védett tanú meghallgatásán nem lehet jelen az ügyfél és az eljárási egyéb résztvevõje, továbbá - a védett tanú meghallgatására más idõpontban kerüljön sor mint az ügy többi szereplõjének meghallgatására, ha ugyanis csoportosan várakoznak vagy összetalálkoznak, nem nehéz közülük azonosítani a védett tanút, - a védett tanú meghallgatásáról készített jegyzõkönyv ne csupán az illetõ személyazonosító jeleit és aláírását ne tartalmazza, hanem olyan utalásokat se, amelyek alapján a tanú kiléte megállapítható (mert pl. a kérdéses idõpontban egyedül õ tartózkodott a helyszínen), - a határozat indokolása is csupán az 1. számú védett tanú vallomásaként utaljon mindarra, amit a védett tanú elmondott (a sorszámozás azért indokolt, mert egy ügyben több védett tanú is lehet, s ebben az eseten az erre feljogosított szerv a sorszám alapján tudja azonosítani a vallomásokat és a borítékokat). Az ügyfelet az iratokba való betekintési jog - a lezárt boríték kivételével - az olyan ügyekben is megilleti, amelyekben védett tanú is részt vesz, s az ügyfél gyakorolhatja az õt megilletõ többi eljárási jogot is, így pl. észrevételt tehet a védett tanú vallomására, s mivel közvetlen kérdezési joga nincs, bizonyítási indítványként javasolhatja, hogy a hatóság -
szavahihetõségének ellenõrzése céljából - pótlólag tegyen fel egy vagy több, meghatározott tartalmú kérdést a védett tanúnak. 55. § (1) A hatóság a szemlénél, hatósági ellenõrzésnél hatósági tanút vehet igénybe. (2) A hatósági tanú az eljárási cselekmény során történt eseményeket és az általa tapasztalt tényeket a jegyzõkönyv aláírásával igazolja. (3) Nem lehet hatósági tanú az ügyfél hozzátartozója, az eljáró hatósággal közszolgálati, illetve egyéb munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy és az eljárási képességgel nem rendelkezõ személy. E § új jogintézményként honosítja meg az általános szabályok között a hatósági tanú intézményét. A hatósági tanú alkalmazására sor kerülhet úgy, hogy az eljáró hatóság már eleve gondoskodik ilyen tanúról, de megtörténhet az is, hogy a szemle vagy a hatósági ellenõrzés megkezdése után, a tapasztalatok miatt válik szükségessé hatósági tanú bevonása az eljárásba. Hatósági tanúra általában akkor van szükség, ha attól kell tartani, hogy az ügyfél utólag a helyszín manipulálásával (pl. bizonyos tárgyak oda csempészésével) gyanúsítja meg a hatóság munkatársait vagy vitatja a lefoglalt tárgyak vagy bizonyítékok számát, netán a lezárt helyiség felnyitásakor okozott kár nagyságát. Hatósági tanú bárki lehet, aki nem esik a (3) bekezdésben felsorolt kizáró okok valamelyike alá (tehát lehet pl. szomszéd vagy szomszédos árus is). Nem szerencsés azonban olyan személyt hatósági tanúként bevonni az eljárásba, aki nem tud magyarul vagy a késõbbiek során nem állhat a hatóság rendelkezésére (mert pl. alkalomszerûen árusító külföldi állampolgár). Lehetõleg mellõzni kell a helyi lakosok által nem ismert személyt, illetõleg el kell kerülni azt is, hogy egy kistelepülésen mindig ugyanaz legyen a hatósági tanú. A hatósági tanú az eljárási cselekmény során történt eseményeket (pl. az ellenõrzés alá vont személy esetleges ellenállását) és az általa tapasztalt tényeket (mit látott a helyszínen, hogyan folyt le az ellenõrzés, mit foglaltak le stb.) tanúsítja. Mivel a hatósági tanú vallomása a késõbbiek során fontos bizonyíték lehet, gondoskodni kell megfelelõ dokumentálásáról. Ennek kézenfekvõ módja, hogy a hatósági tanú is aláírja a szemlérõl vagy hatósági ellenõrzésrõl készült jegyzõkönyvet. Ha azonban a hatósági tanú nem kezdettõl fogva volt jelent az eljárási cselekménynél, rögzíteni kell a jegyzõkönyvben, hogy mikor került sor az eljárásba való bevonására. Amennyiben a jegyzõkönyv olyan hatósági megállapításokat is tartalmaz, amelyekhez valamilyen szakismeret is szükséges, s azzal a tanú nem rendelkezik, célszerû a jegyzõkönyvön belül elkülöníteni a hatósági tanú vallomását vagy azt külön jegyzõkönyvbe foglalni. A helyszínen gyakran nincsenek meg a jegyzõkönyv készítéséhez szükséges feltételek. Ilyenkor lehetséges, hogy a megállapításokról hivatalos feljegyzés készül, amelyet a hatósági tanú is aláír. Erre akkor kerülhet sor, ha a hivatalos feljegyzés rövid (pl. azt tartalmazza, hogy a tulajdonos nem engedte be a helyszínre a hatóság munkatársait, avagy az átvizsgálni kívánt raktár üres volt). Szóba jöhetõ megoldási mód, hogy az eljárási cselekményrõl - a helyszínen készített feljegyzések alapján - a hatóság utólag a hivatali helyiségében részletes jegyzõkönyvet készít és a helyszínen ennek aláírása végett megidézi a hatósági tanút a 46. § (6) bekezdésében szabályozott módon. Ilyenkor azonban célszerû a hatósági tanú figyelmét már a helyszínen felhívni azokra tényekre, amelyek tanúsítását a hatóság tõle várja.
Szemle 56. § (1) A tényállás tisztázására szemle rendelhetõ el. Jogszabály a szemle megtartását kötelezõvé teheti. A szemle megtartása során a) a szemletárgy birtokosa a szemletárgy felmutatására kötelezhetõ, b) az eljárással összefüggõ helyszín, illetve az ott levõ tárgy megtekinthetõ (helyszíni szemle). (2) Ha elkerülhetetlen, hogy a hatóság magánlakásban tartson szemlét, ezt úgy kell foganatosítani, hogy az csak a szükséges mértékben korlátozza az érintetteknek a magánélethez való jogát. (3) Az érintettnek a szemlérõl való értesítésére a 90. § az irányadó. A szemletárgy birtokosának, illetve a megszemlélni kívánt hely (terület, építmény, egyéb létesítmény stb.) tulajdonosának vagy használójának távolléte nem akadálya a szemle megtartásának. Indokolt esetben, ha az a szemle eredményes és biztonságos lefolytatásához szükséges, a hatóság a rendõrség közremûködését kérheti. (4) Az ügy jellegétõl függõen szemletárgynak minõsül különösen az ügy tárgyával összefüggõ irat (például az üzleti könyv, nyilvántartás, szerzõdés, bizonylat, mûszaki dokumentáció, elektronikus dokumentum, továbbá bármely eljárással rögzített adatot tartalmazó adathordozó), valamint a tényállás tisztázásához szükséges bármely dolog (gép, berendezés, felszerelés, használati tárgy, jármû, gépjármû stb.). (5) Ha a (4) bekezdésben meghatározott szemletárgy birtokosa a szemletárgyat a hatóság felhívására - a jogkövetkezményre való figyelmeztetés ellenére - nem mutatja fel, illetve annak helyszíni átvizsgálását jogellenesen megakadályozza, a hatóság a szemletárgyat szükség esetén a rendõrség közremûködésével lefoglalhatja, és hivatali helyiségébe vagy a hatóság által megjelölt helyre szállíthatja. A szemletárgy lefoglalása jegyzõkönyv felvétele mellett, végzéssel történhet. A lefoglalt szemletárgyat átvizsgálás után nyolc napon belül vissza kell adni annak, akitõl azt lefoglalták.
(6) Ha a szemletárgy személyes adatokat tartalmazó nyilvántartás vagy adatbázis, az csak akkor foglalható le, ha azt az adott eljárásban törvény lehetõvé teszi. (7) A szemletárgy birtokosa az államtitkot, a szolgálati titkot tartalmazó szemletárgy felmutatására nem kötelezhetõ, ha nem kapott felmentést a szemletárgyra vonatkozó titoktartási kötelezettség alól. (8) A szemle megtartását vagy eredményes lefolytatását akadályozó személy eljárási bírsággal sújtható. Sok eljárásfajtában a szemle vagy nélkülözhetetlen, vagy legalábbis az ügyek túlnyomó részében a tényállás tisztázásának legfontosabb eszköze. A szemlének két válfaja van: a hatóság hivatali helyiségében vagy a hatóság által kijelölt helyen lebonyolított szemle, amelyre a szemletárgyat a hatóság felhívására a szemletárgy birtokosa köteles magával vinni, illetõleg a helyszíni szemle, amely utóbbinál a hatóság munkatársai és az eljárás egyéb résztvevõi mennek ki a helyszínre (pl. egy tervezett létesítmény helyszínére, az ügyfél által folytatni kívánt tevékenység tervezett helyszínére, avagy az ügyfél üzletébe, ipari üzemébe stb.). A szemle lebonyolítása akkor problémamentes, ha az eljárás az ügyfél kérelmére indult, ellenérdekû ügyfél nincs, az ügyfélnek érdeke fûzõdik a valósághû tényállás feltárásához és a szemletárgy, illetõleg a helyszíni szemle megtartásához szükséges ingatlan az ügyfél birtokában van vagy közterület. Minden egyéb esetben számolni lehet esetleges zavaró tényezõkkel, így pl. a szemle akadályozására vagy eredményének meghiúsítására irányuló magatartással, erre tehát célszerû felkészülni. A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog az Alkotmányban biztosított, mindenkit megilletõ alapvetõ jog, amely azonban mint általában véve az alapvetõ jogok - nem korlátlan és nem korlátozhatatlan. Az említett alapvetõ jog egyik korlátja, hogy a hatóságok - ha ezt jogszabályban meghatározott feladataik ellátása szükségessé teszi - a magánlakásba is jogosultak belépni és ott eljárási cselekményeket végezni. Általában azonban az eljárási törvények - így a Ket. is - tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a magánlakást fokozott védelemben részesítik más helyszínekhez képest. Ilyen rendelkezést foglal magában a Ket. 56. §-ának (2) bekezdése is. Ennél részletesebb szabályozást a közigazgatási ügyek rendkívül eltérõ jellege miatt a Ket. nem tartalmazhat, hiszen egy képzeletbeli skála egyik végpontján azok az ügyek helyezkednek el, amelyekben kifejezetten a lakás használójának kérelme alapján kerül sor helyszíni szemlére a lakásban, míg a skála másik végpontján olyan ügyek találhatók, amelyekben életveszély vagy súlyos kár elhárítása érdekében - ha kell, a lakáshasználó akarata ellenére, a lezárt lakás felnyitásával és rendõri közremûködéssel azonnali behatolásra van szükség. A fontos az, hogy a közigazgatási hatóságok az említett két végpont közötti ügyekben kultúrált módon, az alapvetõ jog lehetõség szerinti tiszteletben tartásával járjanak el. Amennyiben tehát az ügy jellege miatt egy magánlakásban elõzetes értesítés nélkül akarnak helyszíni szemlét tartani, de a helyszínen értesülnek róla, hogy ott épp esküvõt vagy halotti tort tartanak, az 57. § (1) bekezdésében szabályozott eset kivételével általában más idõpontra kell halasztani a szemle megtartását. A szemle érintettje: a szemletárgy birtokosa vagy a szemle megtartásához megtekinteni (megvizsgálni, átvizsgálni) kívánt terület, épület, helyiség használója. A szemle érintettje nem szükségképpen azonos az ügyféllel (ellenérdekû ügyféllel) elõfordulhat, hogy a helyszíni szemle során egy olyan területre is be kell lépni, amelynek használója érdektelen az eljárás kimenetele szempontjából. A szemle érintettje az elõzetes értesítés nélkül tartott szemle kivételével (feltéve, hogy a szemle idõpontjában nem szükségképpen tartózkodik a helyszínen), jogosult a szemlén részt venni, ugyanakkor köteles a szemle résztvevõit a helyszínre beengedi, e célból a lezárt területet, épületet, helyiséget kinyitni, a szemletárgyat bemutatni (hozzáférhetõvé tenni), az eljáró hatóság felhívására (pl. a zajszínt mérése érdekében) a gépeket vagy más berendezkedéseket üzembe helyezni, továbbá eltûrni a helyszíni szemle keretében elvégezni kívánt méréseket és más eljárási cselekményeket (pl. mintavételt, a helyszín átvizsgálását, tanúk meghallgatását). Azt, hogy kik a szemle résztvevõi, az eljáró hatóság határozza meg. Szükségképpen ebbe a körbe tartoznak a hatóság és az eljárásba bevont szakhatóságok munkatársai. Az eljáró hatóság döntésétõl függõen vehetnek részt a szemlén az ügyfelek (ellenérdekû ügyfelek) és az eljárás egyéb résztvevõi (szakértõ, tolmács, hatósági tanú stb.). Az ügyfélnek azért nincs feltétlen alanyi joga a szemlén való részvételre, mivel a (3) bekezdés szerint az érintettnek a szemlérõl való értesítésére a 90. § az irányadó. Mivel pedig a 90. § az ügy jellegétõl függõen lehetõvé teszi az érintett elõzetes értesítésének mellõzését a szemlérõl, az érintett pedig az esetek többségében maga az ügyfél, az elõzetes értesítés mellõzése esetén az ügyfél nem is tud a szemle idõpontjáról. Ha azonban ennek ellenére a helyszínen tartózkodik a szemle megkezdésekor, a 90. § (3) bekezdésében szabályozott eset kivételével a szemlén való részvételbõl nem lehet kizárni. Ha az eljáró hatóság a 90. § (2) vagy (3) bekezdése alapján mellõzte az érintettnek a szemlérõl való értesítését és a szemlére nem egy nyílt árusítású üzlet nyilvántartása vagy egy üzem munkaideje alatt kerül sor, célszerû számolni azzal, hogy a szemle színhelyének megközelítése - amennyiben az bekerített vagy lezárt hely - nehézségbe ütközik. Ezért célszerû, ha ilyenkor a hatóság eljáró munkatársa nem csupán szolgálati igazolványát viszi magával, hanem a szemle elrendelésérõl szóló végzést is, amely - a jogkövetkezményekrõl való tájékoztatás mellett - felhívja az érintetteket arra, hogy ne akadályozzák a hatósági eljárást. Amennyiben valószínûsíthetõ, hogy a szemle idõpontjában senki (pl. portás, éjjeliõr) nem lesz a helyszínen, és ezt az 57. § (1) bekezdése - vagy az ott említett külön törvény - lehetõvé teszi, fel kell készülni a lezárt terület, épület vagy helyiség felnyitására, s ehhez megfelelõ szakemberrõl (pl. lakatosról) és hatósági tanúról is gondoskodni kell. Õrzõ-védõ szolgálattal vagy saját biztonsági õrökkel védett objektumon az érintett elõzetes értesítése
nélkül tartott helyszíni szemle esetén feltétlenül indokoltnak látszik a (3) bekezdés alapján a szemléhez a rendõrség közremûködését kérni. Mellõzhetetlen a rendõrség közremûködésének elõzetes kérése, ha az érintett vagy megbízottjai részérõl ellenállásra kell számolni, illetõleg ha valószínûsíthetõ, hogy a szemle során lefoglalásra kerül sor. (Az utóbbi esetben gondoskodni kell a lefoglalt tárgyak megfelelõ elszállításáról is.) Az, hogy valaki - pl. az ellenérdekû ügyfél - elõzetes értesítést kapott, s így jogosult a szemlén részt venni, nem jelent automatikusan arra is jogot, hogy betekintsen a szemletárgyba (pl. az üzleti könyvekbe, személyes adatokat tartalmazó nyilvántartásba). Az eljáró hatóság az adatvédelmi szabályok figyelembevételével határozza meg, hogy ki és mibe tekinthet be. Az (5) bekezdés csak abban az esetben teszi lehetõvé a szemletárgy lefoglalását, ha azt a szemletárgy birtokosa a jogkövetkezményekre való figyelmeztetés ellenére nem mutatja meg, illetve annak helyszíni átvizsgálását jogellenesen megakadályozza. Ilyen jogellenes magatartás hiányában, pusztán kényelmi okokból - arra való hivatkozással, hogy pl. az üzleti könyvek tüzetes átvizsgálása a hatóság hivatali helyiségében megfelelõbb körülmények között bonyolítható le, a Ket. alapján nincs helye a lefoglalásnak. Ha tehát az eljáró hatóság a szemletárgyat szakértõvel kívánja megvizsgáltatni, vagy a szakértõt kell helyszíni vizsgálatra felkérnie, vagy pedig - a költségek megtérítése mellett - másolatot készíttet az erre alkalmas szemletárgyról és azt bocsátja a szakértõ rendelkezésére. Amennyiben azonban a szemle a rendõrség közremûködésével történik, a rendõrség törvényben biztosított intézkedési joga alkalmas a hatósági eljárást jogellenesen akadályozó ellenszegülés letörésére. A lefoglalt szemletárgyat soron kívül kell átvizsgálni (átvizsgáltatni) és az átvizsgálás befejezésétõl számított nyolc napon belül vissza kell adni annak, akitõl azt lefoglalták. A Ket. az átvizsgálásra nézve nem állapít - és az ügyek eltérõ jellege miatt nem is állapíthat meg - egységes záros határidõt. (Esetenként az átvizsgálás néhány óra alatt elvégezhetõ, de az is elõfordulhat, hogy ehhez több hétre van szükség.) Noha a Ket. erre vonatkozó utaló szabályt csak a 90. § tekintetében tartalmaz, a szemlére értelemszerûen irányadónak kell tekinteni a VI. Fejezetben foglalt rendelkezéseket. Ennek az a magyarázata, hogy a szemle nem egyéb, mint olyan hatósági ellenõrzés, amely beékelõdik egy, már folyamatban lévõ hatósági eljárásba és annak szerves részét alkotja. A most ismertetett, törvényen belüli összefüggésbõl azután több fontos következtetésre lehet jutni. Ilyen mindenek elõtt az, hogy a szemle során nem csupán a folyamatban lévõ eljárás keretébe tartozó, a tényállástisztázáshoz szükséges tárgyakat, hanem egyéb tárgyakat is le lehet foglalni. Ilyenek pl. a Ket. 92. § (2) bekezdésében említett más tárgyi bizonyítékok, azaz olyan tárgyak, amelyek birtoklását jogszabály tiltja vagy hatósági engedélyhez köti és az érintett nem rendelkezik ilyen engedéllyel, továbbá olyan bûnjelek, amelyek felhasználására szabálysértési vagy büntetõ eljárásban kerül sor. (A Ket. 93. § (2) bekezdése kifejezetten rendelkezik a más szerv hatáskörébe tartozó eljárás kezdeményezésérõl s az ilyen eljáráshoz szükséges tárgyi bizonyítékok átadásáról.) A most említett tárgyakat arra való tekintet nélkül le lehet foglalni, hogy a szemletárgy birtokosa akadályozta-e a szemlét, vagy sem. Ezen túlmenõen a visszaadásukra sem feltétlenül irányadó a Ket. 56. § (5) bekezdésében foglalt nyolc napos szabály, mivel nagy valószínûséggel elkobozzák õket. A VI. Fejezetben foglalt rendelkezésekkel való egybevetésbõl adódik egy másik következtetés is, amelyet úgy lehet összefoglalni, hogy az üzleti könyvek és más iratok lefoglalása nem béníthatja meg a szemletárgy birtokosának üzleti vagy egyéb tevékenységét. Éppen ezért - mint azt a Ket. 92. § (2) bekezdése kimondja - az ügyfél a nála lefoglalt iratokba a lefoglalás tartama alatt betekinthet, azokról kérésére és költségére a hatóság másolatot készít. (Ha ez nem késlelteti indokolatlanul a szemle befejezését, annak sincs akadálya, hogy a lefoglalt iratokról - azok elszállítása elõtt - maga a szemletárgy birtokosa készítsen másolatot). A Ket. 56. § (6) bekezdése a személyes adatok fokozott védelmét kifejezésre juttató garanciális szabály. A (7) bekezdésbõl pedig az is megállapítható, hogy a szövegben nem említett, törvény által védett egyéb titokfajtákra - pl. üzleti- vagy banktitokra - való hivatkozással nem lehet a szemlét akadályozni. A (8) bekezdés alapján azt lehet eljárási bírsággal sújtani, aki a szemlét ténylegesen akadályozta. Ebbõl a szempontból mindegy, hogy az ügyfélrõl, a szemletárgy ügyfélnek nem minõsülõ birtokosáról, az ügyfél hozzátartozójáról, alkalmazottjáról vagy megbízottjáról van szó. Bírságolásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha az eljáró hatóság ügyintézõje vagy a hatóság megbízásából eljáró szakértõ igazolta magát és - a szemlérõl való elõzetes értesítés esetén - felmutatja a szemlét elrendelõ végzést vagy a nevére szóló megbízólevelet. Az eljárási bírság kiszabása alól nem mentesíti az érintettet az a védekezés, hogy õt munkáltatója vagy megbízója utasította a hatósággal való szembeszegülésre. 57. § (1) Ha a helyszíni szemlére életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzetben, azonnali intézkedés érdekében van szükség, illetve, ha ezt törvény más fontos okból megengedi, a helyszíni szemlét a hatóság a lezárt terület, épület, helyiség felnyitásával, az ott tartózkodó személyek akarata ellenére is megtarthatja. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott módon történõ szemle megtartásához az ügyész elõzetes jóváhagyása szükséges, továbbá ahhoz a rendõrség és hatósági tanú közremûködését kell kérni. Ha az ügyész elõzetes jóváhagyásának beszerzése a késedelem veszélyével járna, a szemle az ügyész jóváhagyása nélkül is megtartható, ilyen esetben a helyszíni szemlérõl készült jegyzõkönyvet - ami az azonnali intézkedési okot és a megtett intézkedéseket részletesen tartalmazza - az ügyésznek három napon belül meg kell küldeni.
E § az olyan rendkívüli helyzetekre vonatkozik, amelyekben - a szemle eredményétõl függõen - esetleg azonnali hatósági intézkedés (pl. egy lakóház vagy lakás kiürítésének elrendelése) válhat szükségessé, mert életveszélyes vagy súlyos kárral fenyegetõ állapot alakult ki (pl. egy épületben gázrobbanás történt vagy az épület egy része összedõlt és azonnali statikai vizsgálatot kell tartani). Ilyenkor gyorsan, hatékonyan és határozottan kell cselekedni. Az a legjobb, ha a hatóság elõre felkészül az ilyen rendkívüli helyzetekre, mert azok éjszaka vagy munkaszüneti napon is bekövetkezhetnek. Célszerû ezért összeállítani ama szervek és személyek nevét és telefonszámát, amelyeket (akiket) rendkívüli helyzet esetén bármikor el lehet érni és számítani lehet közremûködésükre. E listának a rendõrség és a katasztrófavédelem illetékes szerveinek adatain túlmenõen tartalmaznia kell a közmûvek (pl. vízmûvek, gázmûvek) valamint olyan személyek és cégek adatait, akik (amelyek) rendkívüli helyzetben vállalják az azonnali munkavégzést (pl. a lezárt helyiségek felnyitását, a veszélyes födém aládúcolását). Az említett listát a hatóság munkatársai által ismert, hozzáférhetõ helyen kell tartani, mert elõre nem lehet tudni, hogy a rendkívüli helyzetben közülük kit fognak legkorábban riasztani. Az a legjobb, ha rendkívüli helyzetben a hatóság elsõként riasztott munkatársa haladéktalanul érintkezésbe lép a rendõrséggel és a továbbiakban rendõri közremûködéssel végzi a munkáját. Azt, hogy mennyire súlyos a veszélyhelyzet és milyen intézkedésekre van szükség, általában csak a helyszínen lehet megállapítani. Ha az derül ki, hogy az (1) bekezdésben szabályozott eljárási cselekményeket kell foganatosítani, ehhez távbeszélõn vagy mobil telefonon az illetékes vezetõ ügyész vagy az ügyeletes ügyész jóváhagyását kell kérni. Ezt csak akkor lehet mellõzni, ha olyan veszélyhelyzet áll fenn, amelyben akár egy perces késlekedésnek is beláthatatlan következményei lehetnek. Ugyanez értelemszerûen vonatkozik a hatóság tanú közremûködésére is. (Ha emberéleteket kell menteni, nincs idõ a tanú keresésére.) Természetesen nem elegendõ a veszélyeztetett terület (épület) kiürítése, hanem gondoskodni kell az emberek átmeneti elhelyezésérõl, valamint a kiürített lakások folyamatos õrzésérõl is. Az elhelyezésrõl való gondoskodás kivált akkor nem tûr semmiféle halasztást, ha téli idõszakban vagy szakadó esõben éjjeli álmukból felvert emberekrõl van szó. (Megjegyezzük: több uniós tagállamban a közigazgatás felelõs munkatársait évenkénti gyakorlaton készítik fel a rendkívüli helyzetben végzendõ tennivalókra. Nem ártana ezt nálunk is meghonosítani legalább a nagyobb népességszámú településeken.) A bizonyítási eljárás során a hatóság gyakran hallgat meg az ügyre vonatkozó valamely tényt ismerõ személyeket. A tanúzási kötelezettségnek abszolút és relatív akadályai lehetnek. Abszolút tanúmeghallgatási akadály esetén akkor sem hallgatható meg tanúként az érintett személy, ha tanúvallomást kíván tenni. Relatív tanúzási akadály esetén a az ügyre vonatkozó tényeket, körülményeket ismerõ személy maga dönti el, hogy kíván-e tanúskodni, õ erre nem kötelezhetõ és passzív magatartása nem szankcionálható. Ha azonban úgy dönt, hogy tanúvallomást tesz, rá éppúgy vonatkozik az igazmondási kötelezettség, mint a relatív tanúzási akadállyal nem érintett tanúkra. A tanúzás szabályai között azonban megjelenik a tanú védelmének egy speciális rendelkezése. Mivel a közigazgatási ügyek között is akadnak olyanok, amelyekben nem lehet kizárni, hogy a tanút tanúvallomása miatt valamilyen joghátrány éri (elbocsátják az állásából, zaklatják, tettlegesen bántalmazzák), a törvény ennek valószínûsége esetén lehetõvé teszi, hogy a közigazgatási hatóság vezetõje a tanú személyes adatainak zártan kezelésérõl rendelkezzen. Az ilyen döntés automatikusan azt is magával hozza, hogy az ekként védett tanú meghallgatásánál az ügyfél, illetõleg képviselõje nem lehet jelen. A helyszíni szemle lefolytatását tudatosan akadályozó, a hatóság eljáró ügyintézõjét megfélemlíteni szándékozó ügyfél rezisztenciájának megszüntetése érdekében a törvény lehetõvé teszi a rendõrség helyszíni szemlénél történõ jelenlétét. Szigorú feltételek fennállása esetén a szemle erõszakos behatolással történõ foganatosítását is lehetõvé teszi. Ehhez azonban - az alapvetõ jogokra való tekintettel - elõírja az ügyész elõzetes jóváhagyásának megszerzését, valamint hatósági tanú közremûködését. Az Áe.-nek a bizonyítási eljárás akadályozásához fûzõdõ jogkövetkezményekkel kapcsolatos rendelkezései régen elavultak, gyakorlatilag kiszolgáltatják az eljáró szervet az ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevõinek, akik - ha akarják meg tudják bénítani a közigazgatás munkáját, képesek megakadályozni a döntéshozatalt. Bizonyos ügyekben azonnali intézkedésre van szükség, amit szemle vagy hatósági ellenõrzés alapoz meg. Mindezekre figyelemmel a törvény meghatározott körben és megfelelõ garanciák beépítése mellett lehetõvé teszi a bizonyítási eljárás akadályozása esetén a rendõrség közremûködésének igénybevételét.
Szakértõ 58. § (1) Szakértõt kell meghallgatni vagy szakértõi véleményt kell kérni, ha az eljáró hatóságnak nincs megfelelõ szakértelemmel rendelkezõ dolgozója és a) az ügyben jelentõs tény, egyéb körülmény vagy az alkalmazandó jog megállapításához különleges szakértelem szükséges, vagy b) jogszabály írja elõ a szakértõ igénybevételét. (2) Nem kell szakértõt igénybe venni akkor, ha jogszabály a szakkérdésben szakhatóság állásfoglalásának beszerzését írja elõ. (3) Ha jogszabály meghatározott szakértõ igénybevételét írja elõ, úgy ezt a szervezetet, intézményt, testületet vagy személyt kell szakértõként kirendelni. Egyéb esetben igazságügyi szakértõt, igazságügyi szakértõi intézményt, - más szervet vagy szakértõ
testületet vagy - indokolt esetben - szakértelemmel rendelkezõ egyéb személyt kell szakértõként kirendelni. A szakértõ személyére az ügyfél is tehet javaslatot. (4) Az ügyfél kérelmére a hatóság a kirendelt szakértõn kívül - akár véleményének elõterjesztése elõtt, akár az után - más szakértõt is kirendelhet. (5) Jogszabály alapján az ügyfél a szakértõi vizsgálatban való közremûködésre kötelezhetõ. (6) Törvény vagy kormányrendelet elõírhatja, hogy az eljáró hatóság valamely meghatározott kérdésben kötve van egy meghatározott tudományos vagy szakmai testület, illetve szakértõi szerv szakvéleményéhez. Ilyen esetben a jogorvoslati eljárásban nem járhat el változatlan személyi összetételben ugyanaz a testület, illetve szakértõi szerv. (7) Ha a szakértõ nem vállalja a kirendelést, ezt a kirendelõ végzés kézhezvételétõl számított öt napon belül indokolással ellátva közölni kell a hatósággal. (8) Ha a szakértõ nem tudja szakvéleményét a hatóság által megállapított határidõre elkészíteni, a kirendelés kézhezvételétõl számított öt napon belül az ok megjelölésével kérheti a határidõ meghosszabbítását, a késõbb felmerülõ akadály esetén az akadály tudomására jutásától számított öt napon belül akadályközléssel élhet. A hivatásos közigazgatás olyan szakemberekbõl áll, akik a beosztásuknak megfelelõ szinten értenek a hatáskörükbe tartozó ügyek elbírálásához, azaz nem szorulnak rá arra, hogy minden szakkérdés elbírálásához szakértõt vegyenek igénybe. Szakértelmûk azonban csak a szokványos (szabvány) ügyek megfelelõ elbírálásához elegendõ, már pedig a közigazgatásban nem ritkák a speciális szakismereteket igénylõ ügyek sem. Az ilyen esetekre vonatkozó legelterjedtebb megoldás a szakhatósági modell alkalmazása, amely alkalmas szervezeti forma ahhoz, hogy egy-egy eljárásban a szükséghez képest akár 8-10, különbözõ szakismeretekkel felvértezett, egymással mellérendeltségi pozícióban lévõ szerv együttes munkája nyomán szülessék meg az érdemi döntés. Ám az egy-egy hatóság hatáskörébe utalt ügyekben is felmerülhet speciális szakismeret iránti igény, akár úgy, hogy az adott hivatás egészen különleges szakterületérõl (pl. egy mûemlék épület egészben történõ áthelyezésérõl), akár pedig úgy, hogy véletlenszerû profilidegen, azaz gyökeresen eltérõ felkészültséget (pl. építési ügyekben egy freskó mûvészi értékének megállapítására való alkalmasságot) igénylõ szakkérdésrõl van szó. Ilyen esetben merül fel a szakértõ alkalmazásának indokoltsága. Az (1) bekezdés a) pontja - helyesen - jogi szakkérdésben is lehetõvé teszi szakértõ igénybevételét. Az eddigiek során ettõl mind a közigazgatási szervek, mind a bíróságok idegenkedtek. Az idegenkedés mögött az a megfontolás húzódott meg, hogy a hatóságnak hivatalból ismernie kell a hatáskörében alkalmazandó jogot, ezért tekintélyvesztést idéz elõ, ha jogi szakkérdésben szakértõre támaszkodik. Ez a felfogás hibás. A jogalkalmazás során ugyanis nem ritkán fordulnak elõ nehéz jogértelmezési problémák, amelyek helyes megoldása messze túlmutat a napi rutin-ügyintézés megszokott keretein. (Noha az Áe. elég régóta volt hatályban, még a legutóbbi években is merültek fel egyes rendelkezéseivel kapcsolatban ilyen értelmezési gondok.) Nehezíti a jogalkalmazók helyzetét, hogy napjainkban már európai uniós jogi normákat is kell alkalmazni, továbbá ismerni kell az Alkotmánybíróság másfél évtizedes precedensjogát is. Semmi szégyellnivaló nincs tehát abban, ha közigazgatási hatóság jogi szakértõt vesz igénybe. A (2) bekezdés helyes értelmezése az, hogy abban a tevékenységi körben, amelyet valamely szakhatóság profilja lefed, az eljáró szerv ne rendeljen ki szakértõt. Annak viszont nincs akadálya, hogy a szakhatóság indokolt esetben szakértõre támaszkodjék. Jogszabály kétféleképpen írhatja elõ szakértõ bevonását az eljárásba: vagy úgy, hogy megjelöli a szakértõként igénybe vehetõ szervet vagy személyi kört, vagy pedig akként, hogy csupán a szakértõ kirendelését írja elõ, s rábízza az eljáró szervre a szakértõ kiválasztását. A tanúvallomás tételétõl eltérõen a szakértõként való eljárás nem állampolgári kötelesség. Abból tehát, hogy valaki egy bizonyos szakterület kiváló ismerõje - pl. egyetemi tanárként egyáltalán nem következik, hogy köteles lenne elvállalni a szakértõi közremûködést. Ha nem vállalja a kirendelést, emiatt nem lehet eljárási bírsággal sújtani. Még a hivatásos szakértõvel is megtörténhet, hogy korábbi kirendeléseinek nagy száma miatt bizonyos ideig új kirendeléseket nem vállal. Olyan esetben, ha az eljáró szervnek szabad keze van a szakértõ kiválasztására, a költségtakarékosság szempontját is figyelembe véve (de nem egyedüli szempontként kezelve), a megoldandó feladat nehézségi fokához igazodva - esetleg egy szakértõvel konzultálva - indokolt kiválasztani a kirendelendõ szervet vagy személyt. A kiválasztáshoz nagy segítséget jelent, ha a központi közigazgatási szervek listát állítanak össze a speciális szakismeretekkel rendelkezõ és a szakértõi közremûködést vállaló szervekrõl és személyekrõl, s ezt a helyi-területi szervek rendelkezésére bocsátják. A szakértõ személyére az ügyfél is tehet javaslatot, továbbá megilleti az a jog, hogy a hatóság által kirendelt szakértõn kívül - akár annak megnevezése mellett, akár enélkül - más szakértõ kirendelését kérje. Az eljáró hatóság egyik esetben sincs kötve az ügyfél javaslatához (kérelméhez), annak teljesítésérõl mérlegelési jogkörében dönt. A kirendelõ végzés egyrészt igazolja, hogy a szakértõ a hatóság megbízásából jár el, másrészt arra kötelezi az érintetteket az ügyfelet, a szemletárgy birtokosát, a szükséghez képest a szomszédos ingatlanok birtokosait - hogy ne akadályozzák a szakértõ munkáját, s tûrjék el, hogy a szakértõ ingatlanukon méréseket végezzen. Az (5) bekezdésben az ezen túlmenõ közremûködésrõl van szó: pl. arról, hogy az ügyfél vesse alá magát orvosi vizsgálatnak, tûrje el az ingatlanán kutató árkok ásását stb. Ez már meghaladja a szakértõvel való együttmûködés szokványos mértékét, ezért kell az ilyen - végzésbe foglalt - kötelezéshez külön jogszabályi felhatalmazás.
Az eljáró hatóság nincs kötve a szakvéleményhez: döntésében - akár saját ismereteire és tapasztalataira, akár egy másik szakértõ szakvéleményére támaszkodva - eltérhet a szakvéleményben foglaltaktól. (Ha tehát a szakértõ biztonságosnak ítélte is a lejtõs terep geológiai viszonyait, az építésügyi hatóság - a szomszédos telkeken szerzett tapasztalatai alapján elõírhatja a hegyoldal támfallal való megerõsítését.) Az csupán kivételesen fordul elõ, hogy törvény vagy kormányrendelet elõírja: az eljáró hatóság valamely meghatározott kérdésben kötve van a jogszabályban megjelölt szerv (többnyire tudományos vagy szakmai testület) szakvéleményéhez. Az ilyen elõírás mögött rendszerint az húzódik meg, hogy a szakismerettel a megjelölt szerv rendelkezik, ám az - pl. hivatali szervezet hiányában - nincs felkészülve hatósági ügyintézésre. Valójában tehát nem arról van szó, hogy a jogszabály korlátozza a közigazgatási szerv jogkörét, mint inkább arról, hogy az eljáró hatóság lényegében csak határozati formába önti a szakismerettel rendelkezõ szerv állásfoglalását. A (7) bekezdésben szabályozott közlést a hatóság köteles tudomásul venni. Az indokolási kötelezettség azt a célt szolgálja, hogy a hatóság megtudja: a jövõben egyáltalán számíthat-e a kirendelt szakértõ közremûködésére a hasonló eljárásokban. A szakértõ - amennyiben a szakértõi közremûködést vállalja - köteles feladatát határidõre teljesíteni. Ha a kirendelés kézhezvételekor látja, hogy - akár a feladat idõigényessége, akár korábbi kirendeléseibõl eredõ munkaterhe miatt - számára a határidõ rövid, az ok megjelölésével kérheti a határidõ meghosszabbítását. Az ilyek kérelem alapján az eljáró hatóság csak két dolgot tehet: vagy meghosszabbítja a határidõt vagy visszavonja a kirendelést és más szakértõt rendel ki. (Azaz a hatóság nem kötelezheti a szakértõt feladatának az eredeti határidõn belüli elvégzésére.) Elõfordulhat, hogy eredetileg a határidõ reális volt, ám egy idõközben felmerült akadály - pl. a szemletárgy birtokosának jogellenes magatartása vagy a szakértõ betegsége - miatt késõbb vált teljesíthetetlenné. Ilyenkor a szakértõ köteles akadályközléssel élni. Ennek nyomán az eljáró hatóság a korábban ismertetett két intézkedési lehetõség közül választhat. Ha azonban egy szakértõ rendszeresen kér határidõ-hosszabbítást vagy él akadályközléssel, a hatóság a továbbiakban eltekinthet szakértõként való kirendelésétõl. 59. § (1) Szakértõként nem járhat el az, akivel szemben az ügyintézõre vonatkozó kizárási ok áll fenn, aki tanúként nem hallgatható meg vagy aki a tanúvallomást megtagadhatja. (2) A hatóság a szakértõvel közli mindazokat az adatokat, amelyekre feladatának teljesítéséhez szüksége van. A szakértõ az ügy iratait megtekintheti, az ügyfél és a tanú meghallgatásánál, a tárgyaláson és a szemlén jelen lehet, az ügyfélhez, a tanúhoz és a szemletárgy birtokosához kérdéseket intézhet. (3) A szakértõt a véleményadás elõtt figyelmeztetni kell a hamis véleményadás jogkövetkezményére. (4) A szakértõ köteles megõrizni a tevékenysége során tudomására jutott védett adatot és hivatásbeli titkot. (5) Ha a hatóság a szakértõt tárgyaláson kívül hallgatja meg, a meghallgatásra a tárgyalás szabályait kell megfelelõen alkalmazni. (6) A szakértõ eljárási bírsággal sújtható, ha a szakértõi közremûködést vállalta, és anélkül hogy a határidõ meghosszabbítása iránti igényét vagy akadályoztatását elõzetesen bejelentette volna, nem teljesíti feladatait határidõre. E § állapítja meg a szakértõre vonatkozó kizárási okokat, továbbá szabályozza a szakértõ jogait és kötelességeit. Amennyiben a szemletárgy birtokosa jogellenesen akadályozza a szakértõt munkájának végzésében, az eljáró hatóság kétféle intézkedést tehet: eljárási bírságot szab ki a szakértõt akadályozó személyre, illetõleg a rendõrség közremûködését kéri annak érdekében, hogy a szakértõ eleget tudjon tenni feladatának. E két intézkedést egyidejûleg is alkalmazni lehet. A hamis véleményadás jogkövetkezménye akár büntetõjogi felelõsségrevonás is lehet. A Btk. 238. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a hamis tanúzásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni arra is, aki szakértõként hamis szakvéleményt, szaktanácsadóként hamis felvilágosítást ad, illetõleg mint tolmács vagy fordító hamisan fordít. A Btk. 239. §-ában foglaltakra tekintettel a közigazgatási hatósági ügyben adott hamis szakvélemény miatt az elkövetõ egy évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntethetõ. A szakmai szempontból hibás szakvélemény nem szükségképpen hamis szakvélemény. Vannak ugyanis olyan szakkérdések, amelyek nem ítélhetõk meg fekete-fehér alapon, mivel esetenként még a tudomány világában is egymástól eltérõ álláspontok vannak megoldásuk módjára nézve. Más esetekben a szakvélemény tartalma nem kis mértékben attól függ, hogy milyen infrastrukturális háttér áll a szakértõ rendelkezésére. Hamis szakvéleményrõl tehát csak akkor beszélhetünk, ha a szakértõ tudta vagy a körülményekre figyelemmel tudnia kellett, hogy a szakvéleményben foglalt állítás valótlan, az általa levont következtetés hibás vagy a javasolt mûszaki, illetõleg egyéb megoldási mód rizikófaktora rendkívül nagy. A (6) bekezdés alapján nem lehet eljárási bírságot kiszabni arra a szakértõre, aki határidõ-hosszabbítást kért vagy akadályközléssel élt. Az eljárási bírságot kiszabó végzést vissza kell vonni, ha a szakértõ annak kézhezvétele után teljesíti feladatát és egyben igazolja mulasztásának kimentési okként elfogadható indokát (pl. súlyos betegség miatt kórház ápolás alatt állt). A törvény e rendelkezések szövegének kidolgozásánál is messzemenõen támaszkodott az Áe. szabályaira, ugyanakkor azokat több ponton továbbfejlesztette. Így például nyilvánvalóvá tette, hogy - a tanúvallomás tételétõl eltérõen - a szakértõi közremûködés a kellõ szakértelemmel rendelkezõ magánszemélynek nem kötelessége, arra tehát szankció alkalmazásával nem kényszeríthetõ. Még a szakértõi névjegyzékben szereplõ, hivatásos szakértõ is megtagadhatja a szakértõi közremûködést, ha a kirendelését megelõzõen más állami szervektõl olyan megbízásokat kapott, amelyek hosszabb idõre lekötik teljes kapacitását. (Mivel közigazgatási ügyekben fontos szempont a minél rövidebb idõn belüli döntéshozatal, a közigazgatás nem ér rá kivárni, amíg a kirendelt szakértõ eleget tesz korábbi, más irányú kötelezettségeinek.) Ha a szakértõi közremûködés vállalása nem is, az teljes joggal elvárható a szakértõtõl, hogy rövid idõn belül éljen akadályközléssel, illetõleg ha vállalta a szakértõi közremûködést, azt végezze is el a megszabott határidõn belül.
Fõ szabályként a szakvélemény nem köti az eljáró szervet: ha aggályai támadnak - vagy valamelyik ügyfél kezdeményezi , jogosult másik szakértõ kirendelésére. (Ez a szabad bizonyítási rendszerbõl következik.) Kivételként azonban elõfordulhat, hogy olyankor, ha az adott ügykategóriában egészen speciális vagy kiemelkedõ szakismeretre van szükség a megalapozott döntéshez, magas szintû jogszabály elõírja: a közigazgatási hatóság kötve van egy, a jogalkotó által megjelölt szerv (rendszerint tudományos testület) szakvéleményéhez. Ez leginkább az egészségügyi igazgatás körében fordul elõ, és azzal áll összefüggésben, hogy bizonyos ügykategóriákban egy szakmai szempontból helytelen döntésnek beláthatatlan káros következményei lehetnek. A törvény nem vette át azt a - sok esetben igazságtalan - rendelkezést, hogy amennyiben az ügyfél kezdeményezte a szakértõ (második szakértõ) kirendelését, a szakértõi díj megfizetésére akkor is az ügyfél köteles, ha végül is a közigazgatási hatóság az ügyfél kezdeményezésére kirendelt szakértõ álláspontját fogadta el döntésének alapjául. Mivel a törvény rendelkezett az eljárási költségek viselésének általános szabályairól, az ilyen esetekben is ezeket a szabályokat kell alkalmazni.
Tolmács 60. § (1) Ha az ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevõje által használt idegen nyelvet az ügyintézõ nem beszéli, tolmácsot kell alkalmazni. Ha az ügyintézõ beszéli az idegen nyelvet, az ellenérdekû ügyfél és az eljárás egyéb résztvevõje érdekében tolmácsot kell alkalmazni, kivéve, ha õk is beszélik az adott idegen nyelvet. Ennek tényét a jegyzõkönyvnek tartalmaznia kell. (2) Ha a közigazgatási eljárásban siket, néma vagy siketnéma személy vesz részt, jeltolmácsot kell alkalmazni. (3) A tolmácsra megfelelõen irányadók a szakértõre vonatkozó rendelkezések. (4) A hatóság a hatósági ellenõrzés során a tényállás tisztázásához - ha az más módon nem lehetséges - az ellenõrzés helyszínén tartózkodó, idegen nyelvet beszélõ személyt tolmácsként vehet igénybe. A tolmácsként igénybe vett személyt tájékoztatni kell a tolmács jogairól és kötelezettségeirõl, és ennek tényét, valamint a tolmácsként igénybe vett személy nyilatkozatát a helyszíni ellenõrzés jegyzõkönyvében rögzíteni kell. Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából sem az ügyfél állampolgárságának, sem annak nincs jelentõsége, hogy a 13 magyarországi kisebbség valamelyike által használt nyelvrõl vagy más idegen nyelvrõl van szól. Az ügyfél maga is gondoskodhat tolmácsról. Ha csak az eljárási cselekmény megkezdése - pl. a helyszíni szemle - elõtt derül ki, hogy tolmácsra van szükség, meg kell kísérelni közvetítõ nyelv segítségével kommunikálni az idegen nyelvet használó személlyel, a helyszínen tartózkodó alkalmi tolmácsot kell bevonni az eljárásba, vagy késõbbi idõpontra kell halasztani az eljárási cselekményt. Kivételes esetben - ha pl. életveszély vagy súlyos kár megelõzésérõl, illetõleg elhárításáról van szó, avagy súlyos szabálytalanság gyanúja esetén fennáll az esélye annak, hogy idõközben a helyszínt megváltoztatják - a tolmács hiánya nem akadálya az azonnali intézkedésnek, illetõleg az eljárási cselekmény foganatosításának. Ilyen esetben azonban az idegen nyelven beszélõ személyt meg kell idézni (vagy egyetértésével be kell szállítani) a hatóság hivatali helyiségébe és ott az idõközben oda hívott tolmács segítségével olyan helyzetbe kell hozni, mint amilyenben akkor lenne, ha a tolmács kezdettõl fogva rendelkezésre állott volna. (Tájékoztatni kell az eljáró hatóságról, az eljárás céljáról, a tett intézkedésrõl stb. lehetõvé kell tenni eljárási jogainak gyakorlását.) Ha azonban ezt külön törvény nem teszi lehetõvé mint ahogyan pl. a zöld határon át jogellenesen Magyarországra érkezett személyek esetében lehetõvé teszi -, akkor a tolmács átmeneti hiánya miatt az idegen nyelvet beszélõ személyt sem feltartóztatni, sem szabad mozgásában más módon korlátozni nem szabad. Ugyancsak nem szabad eljárási bírságot alkalmazni az eljárás magyarul nem beszélõ résztvevõjével szemben, aki a nyelvismeret hiánya miatt akadályozta az eljárást (pl. nem engedte be ingatlanára az általa nem ismert hivatalos személyeket). Ha jeltolmácsra lenne szükség, de az átmenetileg nincs, meg lehet próbálni az eljárás siket, néma vagy siketnéma résztvevõjével az írásbeli érintkezést.
Az eljárás akadályozásának következményei 61. § (1) Az e törvényben meghatározott esetekben a kötelezettség vétkes megszegése esetén eljárási bírság kiszabásának van helye. (2) Az eljárási bírság legkisebb összege esetenként ötezer forint, legmagasabb összege - a 141. § (1) bekezdésében foglalt eltéréssel - természetes személy esetén ötszázezer forint, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet esetén pedig egymillió forint. (3) Az eljárási bírság egy eljárásban, ugyanazon kötelezettség ismételt megszegése vagy más kötelezettségszegés esetén ismételten is kiszabható. (4) Az eljárási bírság kiszabásánál a hatóság figyelembe veszi: a) a jogellenes magatartás súlyát és a felróhatóság mértékét, b) az érintett vagyoni helyzetét és jövedelmi viszonyait, továbbá c) az eljárási bírságnak ugyanabban az eljárásban történõ ismételt kiszabása esetén az elõzõ bírságolások számát és mértékét.
(5) A hatóság az eljárási bírság összegét mérsékelheti, ha annak kiszabása után az ügyfél eleget tesz adatszolgáltatási kötelezettségének, a tanú vallomást tesz, a szemletárgy birtokosa eleget tesz kötelességének, illetve a szakértõ, hatósági közvetítõ teljesíti a feladatát. Az eljárási bírságot megállapító végzést vissza kell vonni, ha az idézett személy elfogadhatóan igazolja távolmaradásának vagy eltávozásának indokát. (6) Azt a személyt, akinek jogellenes magatartása miatt valamely eljárási cselekményt meg kell ismételni, a hatóság az eljárási bírságon túlmenõen a többletköltség megfizetésére kötelezheti. Az (1) bekezdés nem ad általános - minden kötelezettség-szegésre kiterjedõ érvényû - felhatalmazást az eljárási bírság alkalmazására, hanem azt csak olyan esetekben teszi lehetõvé, amikor a Ket. kifejezetten utal az eljárási bírságra. Bírság kiszabására az eljárás minden szakaszában - az elsõ fokú eljárásban, a jogorvoslati eljárásban és a végrehajtási eljárásban - lehetõség van. A bírságolásnak azonban elõfeltétele az érintett vétkessége, tehát az, hogy szándékosan vagy gondatlanságból nem tett eleget kötelezettségének. Megállapítható pl. az ügyfél gondatlansága olyan esetben, ha valaki mást - pl. egy vállalkozót - bízott meg a hatósági határozatban elõírt munka elvégzésével, de a késõbbiek során nem ellenõrizte a megbízottját és nem sürgette a munka határidõre történõ elvégzését. A (2) bekezdés a bírság felsõ határát eltérõen határozza meg természetes személyek, illetõleg jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezetek esetében. Ez azonban az eljáró szervet nem mentesíti a bírság összegének egyéniesítése alól, mivel vannak dúsgazdag magánszemélyek és koldusszegény jogi személyek (pl. egyesületek) is. A (3) bekezdés lehetõvé teszi az ismételt bírságolást is. Ennek két válfaja van: az ugyanazon kötelezettség ismételt megszegése, illetõleg az ugyanazon eljárásban ugyanazon személy által elkövetett különbözõ kötelezettség-szegés miatti bírságolás. Az elõzõvel kapcsolatban indokolt rámutatni: olyan esetben, amikor valamilyen munka el nem végzése miatt kerül sor eljárási bírság ismételt kiszabására, a két bírságolás között legalább annyi idõnek kell eltelnie, amennyi a szóban forgó munka elvégzéséhez reálisan szükséges. Ezért az elsõ, eljárási bírságot kiszabó végzésben - az ismételt bírság kilátásba helyezése mellett - a teljesítésre reális új határidõt kell kitûzni, azaz nem kerülhet sor óránkénti bírságolásra. Az (5) bekezdés második mondatának szövege pontatlan. A szöveg - helyes értelmezés mellett - a következõ: Az eljárási bírságot megállapító végzést vissza kell vonni, ha a bírsággal sújtott igazolja, hogy a kötelezettség megszegésére nem az õ vétkessége miatt került sor. Kimentésnek - azaz a vétlenség bizonyításának - ugyanis nem csupán az idézett esetben van helye. Az eljárás akadályozásával kapcsolatban arra is felhívjuk a figyelmet, hogy az ilyen jogellenes magatartásnak - az eljárási bírság kiszabásán túlmenõen - büntetõjogi következményei is lehetnek. Ezek közül a hamis tanúzással, a hamis tanúzásra való felhívással és a hamis váddal a Ket. 54. §-ával kapcsolatban már foglalkoztunk. Ezen a helyen is rá kell mutatnunk, hogy hamis tanúzásért nem csupán a tanú vonható felelõsségre, hanem a hamis tanúzásra vonatkozó büntetõjogi szabályokat kell alkalmazni arra is, aki - mint szakértõ hamis szakvéleményt vagy mint szaktanácsadó hamis felvilágosítást ad, illetõleg - mint tolmács vagy fordító hamisan fordít [Btk. 238. § (2) bek.]. A Ket. 52. §-ának (3) bekezdésével kapcsolatban már foglalkoztunk a közokirat-hamisítás egyik elkövetési magatartásával, amit az követ el, aki a külföldrõl aránytalanul nehezen beszerezhetõ irat helyett hamis nyilatkozatot tesz. Ám a közokirathamisítást az is elköveti, aki - hamis közokiratot készít vagy valódi közokirat tartalmát meghamisítja, - hamis vagy hamisított, illetõleg más nevére szóló valódi közokiratot felhasznál. Ilyenkor a büntetés három évig terjedõ szabadságvesztés lehet [Btk. 274. § (1) bek]. A magánokirat-hamisítás elkövetõjét a Btk. 276. §-a alapján egy évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel lehet sújtani. Ugyanez lehet a büntetése a Btk. 278. §-a alapján annak, aki a valóságnak meg nem felelõ statisztikai adatot szolgáltat, avagy az adatszolgáltatással kapcsolatban a valóságnak meg nem felelõ felvilágosítást ad (hamis statisztikai adatszolgáltatás vétsége). Az eddig ismertetetteken túlmenõen 2002. óta szerepel a Btk.-ban kifejezetten a Hatósági eljárás akadályozása elnevezésû bûntett is. Ezt olyan személy követi el, aki mást erõszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy bírósági vagy egyéb hatósági eljárásban a törvényes jogait ne gyakorolja vagy a kötelességeit ne teljesítse. Az a más, akirõl az idézett rendelkezésben szó van, lehet az ügyfél vagy a tanú, de lehet a kirendelt szakértõ vagy a hatóság által - pl. a jogellenes állapot felszámolásával - megbízott egyéb személy (pl. építõipari vállalkozó és munkásai) is. A közigazgatási hatósági eljárás akadályozása miatt három évig, ha pedig az ügy tárgya különösen nagy vagyoni érték vagy különösen jelentõs egyéb érdek, öt évig terjedõ szabadságvesztést lehet kiszabni (Btk. 242/A. §). A hatósági eljárás akadályozásának legsúlyosabb válfaja, amikor az erõszak vagy fenyegetés közvetlenül a hivatalos személy ellen irányul. A Btk. 229. §-a alapján hivatalos személy elleni erõszak miatt járnak el azzal szemben, aki a hivatalos személyt vagy a külföldi hivatalos személyt jogszerû eljárásában erõszakkal vagy fenyegetéssel akadályozza, intézkedésre kényszeríti, vagy eljárása alatt, illetõleg emiatt bántalmazza. E bûncselekmény büntetési tétele alapesetben három évig, minõsített esetben pedig - csoportosan vagy felfegyverkezve történõ elkövetés esetén - öt évig terjedõ szabadságvesztés, míg a csoport szervezõjére vagy vezetõjére két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztést lehet kiszabni. Ugyanígy büntetendõ az is, aki az erõszakot vagy fenyegetést hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy - pl. egy, a bûncselekmény színhelyén tartózkodó törvénytisztelõ állampolgár - ellen alkalmazza (Btk. 231. §).
Az eljárási törvény a kiszabható bírság felsõ határát eljárási jogintézményenként eltérõen állapította meg, ráadásul bizonyos esetekben ez a felsõ határ 1957 óta nem változott. Ezért a törvény - a Pp.-hez hasonlóan - nem szétszórt részletszabályokban, hanem egyetlen helyen, de átfogó módon foglalkozik az eljárási bírsággal, s annak felsõ határát számottevõ mértékben emeli. Mivel felsõ határról van szó, ez a jelentõs emelés nem azt jelenti, hogy mindig a maximális tételû bírság kiszabására kerül sor. Épp ezért a törvény - figyelemmel az Alkotmánybíróság által megfogalmazott követelményre - szabályozza azokat a mérlegelési szempontokat is, amelyeket a közigazgatási hatóságnak a konkrét ügyben vizsgálnia kell a kiszabásra kerülõ bírság összegének megállapításánál.
Tárgyalás és közmeghallgatás 62. § (1) A hatóság tárgyalást tart, ha ezt jogszabály elõírja, vagy a tényállás tisztázásához, illetve az egyezségi kísérlet lefolytatásához szükség van az eljárásban részt vevõ személyek együttes meghallgatására. (2) A tárgyaláson a hatóság meghallgathatja az ügyfelet (ügyfeleket), a tanút, a szakértõt, a hatósági közvetítõt, és megszemlélheti a szemletárgyat. (3) Az ügyfél és képviselõje észrevételt tehet a tárgyaláson elhangzottakra, kérdést intézhet a meghallgatott személyhez, és indítványozhatja más személy meghallgatását vagy más bizonyíték beszerzését. (4) Azt, aki a tárgyalás rendjét zavarja, a tárgyalás vezetõje rendreutasíthatja, ismételt vagy súlyosabb rendzavarás esetén kiutasíthatja, továbbá eljárási bírsággal sújthatja. Tárgyalás tartására sor kerülhet jogszabály kötelezõ elõírása vagy az eljáró szerv döntése alapján. A tárgyalás valójában nem más, mint többféle eljárási cselekmény koncentrált elvégzése az eljárás összes résztvevõjének jelenlétében és közremûködésével. Az (1)-(3) bekezdés sorolja fel azokat az eljárási cselekményeket, amelyeket a tárgyalás során el lehet végezni. A tárgyalás az eljáró hatóság számára megkönnyíti a tényállás tisztázását - mert pl. módot nyújt a tanúk szembesítésére vagy vallomásuk egybevetésére is -, meggyorsítja az eljárást, de ugyanakkor elõnyös az ügyfél számára is, mert amennyiben jelen akar lenni az egyes eljárási cselekményeknél, ezt a tárgyaláson való részvétellel megoldhatja. Amennyiben a tárgyalásról kiutasított rendzavaró nem hagyja el a tárgyalás helyszínét, a rendvédelmi szervek - saját eljárásaikban - gondoskodhatnak kivezetésérõl. A civil közigazgatási szerveknek ez az eszköz nem áll rendelkezésére, ezért ilyenkor a kiutasított személyt a tárgyalás vezetõje eljárási bírsággal sújthatja, ha pedig ez sem vezet eredményre, a tárgyalás rendjének helyreállításához a rendõrség közremûködését kérheti. (Az eljárási bírság ismételt kiszabása elvileg lehetséges, de gyakran eredménytelen eszköz, mert pl. egy súlyosan ittas személy belátási képessége hiányzik.) 63. § (1) A hatóság közmeghallgatást tart, ha ezt jogszabály elõírja, vagy a hatóság a nyilvánosság véleményének megismerése érdekében ezt szükségesnek tartja. (2) A közmeghallgatás helyérõl és idejérõl a hatóság - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nyolc nappal korábban hirdetményi úton, továbbá közhírré tétel útján (helyben szokásos módon, helyi lapban stb.) értesíti az érintetteket. (3) A közmeghallgatáson elhangzottakról a hatóság jegyzõkönyvet készít. Ha egy tervezett beruházás vagy munka a település valamennyi lakosát, illetõleg - nagyobb településeken - egy lakótelep vagy nagyobb terület ingatlantulajdonosait (használóit) érinti, tárgyalás helyett közmeghallgatás tartására is sor kerülhet. Ezt szervezheti az engedélyezõ hatóság, illetõleg a hatósági közvetítõ is. A közmeghallgatás sikerét elõmozdíthatja, ha az érintettek - közöttük azok is, akik az adott szakterületen megfelelõ szakképzettséggel rendelkeznek - elõzetesen betekinthetnek a fontosabb iratokba (pl. helyszínrajzokba, környezeti hatástanulmányokba). A közmeghallgatás lefolyása általában különbözik a tárgyalásétól. Itt elõször a résztvevõk tájékoztatást kapnak a tervezett beruházásról, annak a környezetre gyakorolt hatásairól (egybevetve azokat az irányadó határértékekkel), az esetleges kisajátításról, a munka idõbeli ütemezésérõl, a szállító jármûvek útvonaláról stb. Ezt követõen a résztvevõk kiegészítõ kérdéseket tehetnek fel, majd a kapott válaszok meghallgatása után kifejthetik véleményüket a tervezett létesítményrõl. Mivel a közmeghallgatáson általában sok a résztvevõ és a felszólaló, a vélemények feldolgozása - és azok alapján az indokoltnak látszó változtatások, kiegészítõ intézkedések megtervezése - bizonyos idõt vesz igénybe, ezért a közmeghallgatás általában nem a tervezett hatósági döntés ismertetésével zárul.
Egyezségi kísérlet 64. § (1) Ha jogszabály elrendeli, a hatóságnak a döntés elõtt meg kell kísérelnie egyezség létrehozását az ellenérdekû ügyfelek között. Egyezségi kísérletre akkor is sor kerülhet, ha az ügy természete egyébként megengedi. (2) Ha az egyezségi kísérlet eredményes, a 75. §-ban foglaltak szerint kell eljárni, eredménytelenség esetében a hatóság folytatja az eljárást. Az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárásban esetenként hasznos lehet, ha a felek egyezségre jutnak egymással (pl. egy létesítmény tulajdonosa vállalja, hogy a zajszintet megfelelõ zajszigeteléssel a megállapodás szerint mértékre csökkenti, míg az érintett ingatlantulajdonosok lemondanak jogorvoslati jogukról). Az egyezségben vállalt kötelezettség teljesítésére az a garancia, hogy az egyezséget a hatóság határozatba foglalja, s az ilyen határozat alapján épp úgy sor kerülhet hatósági végrehajtásra, mintha a kötelezettséget a hatóság állapította volna meg. Bizonyos ügyekben a jogszabály kötelezõen elõírja
az egyezségi kísérletet, de arra - ha az ügy természete megengedi - jogszabályi elõírás hiányában, a hatóság elhatározása alapján is sor kerülhet. Az egyezségi kísérlet tartását a felek egyike is kezdeményezheti. Ha a kísérlet eredménytelen marad, a hatóság folytatja az eljárást.
A határidõ számítása 65. § (1) A napokban megállapított határidõbe nem számít bele a közlésnek, a kézbesítésnek, a hirdetmény kifüggesztésének és levételének a napja. (2) A hónapokban vagy években megállapított határidõ azon a napon jár le, amely számánál fogva megfelel a kezdõnapnak, ha pedig ez a nap a lejárat hónapjában hiányzik, a hónap utolsó napján. (3) Ha a határidõ utolsó napja olyan nap, amelyen a hatóságnál a munka szünetel, a határidõ a legközelebbi munkanapon jár le. (4) A postán küldött beadvány elõterjesztési ideje a postára adás napja, de az ügyintézési határidõ ilyen esetben is azon a napon kezdõdik, amely napon a beadvány megérkezik a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatósághoz. (5) Az elektronikus dokumentum elõterjesztésének, illetve kézbesítésének ideje a külön jogszabályban meghatározott módon történõ visszaigazolás idõpontja. Ha az elektronikus dokumentum elõterjesztési, illetve kézbesítési ideje nem munkanapra esik, a határidõ a következõ munkanapon kezdõdik. (6) A határidõt kétség esetén megtartottnak kell tekinteni. E § a határidõk számítási módját szabályozza. A (3) bekezdés alkalmazásánál nem csupán a szombat-vasárnapokat és a fizetett ünnepnapokat kell figyelembe venni, hanem minden olyan napot, amelyen bármely okból szünetel a munka az adott hatóságnál. Ilyen ok lehet pl. a számítógépek vírusfertõzöttsége, szakmai továbbképzés, téli idõszakban a fûtõberendezés hibája stb. Ebbõl a szempontból nincs jelentõsége annak, hogy az ügyfél tudhatott-e a munka szüneteltetésérõl vagy nem. Viszont: nem tekinthetõ a munka szüneteltetésének, ha az adott napon az ügyintézõk többsége távol volt ugyan, de mûködött olyan ügyeleti szolgálat, amely átvette az ügyfelek személyesen átadott beadványait, illetõleg jegyzõkönyvbe foglalta kérelmeiket, vagy betekintést nyújtott az ügyiratokba. Egyébként is a (3) bekezdés csak ama határidõk esetében alkalmazható, amelyek a hatóságnál (is) elvégezhetõ olyan eljárási cselekményekre vonatkoznak, mint pl. a kérelem vagy jogorvoslat elõterjesztése, a hiánypótlás, az idézés alapján történõ megjelenés. Az egyéb határidõk esetében ugyanis - pl. ha a hatóság valamilyen építési munka vagy mûszaki átalakítás elvégzésére kötelezte az ügyfelet - nincs jelentõsége annak, hogy a határidõ utolsó napján a hatóságnál folyt-e munkavégzés vagy sem. A (3) bekezdés alkalmazásánál azt a hatóságot kell figyelembe venni, amelynél az ügyfél - a 38. § (1) bekezdésében biztosított jogát is tekintetbe véve - a beadványát elõ kívánta terjeszteni. A (4) bekezdés olyan kedvezményt ad az ügyfelek számára, amelyet a nyugati országok eljárásjogászai egyszerûen nem értenek. Ennek az a magyarázata, hogy õk más színvonalú postai szolgáltatásokhoz szoktak. A törvényszerkesztõk azonban a magyarországi tényleges helyzetet alapul véve úgy vélték: az ügyfelet nem szabad bizonytalanságban tartani atekintetben, hogy postán küldött beadványa megérkezett-e a hatósághoz a határidõn belül vagy sem. Ezért az ilyen beadvány elõterjesztési ideje a postára adás napja, függetlenül attól, hogy a postai küldemény esetleg - pl. külföldrõl - csak hetekkel késõbb érkezik meg a hatósághoz. Erre figyelemmel kell lenni annak megítélésénél, hogy pl. valamely határozat jogerõre emelkedett-e vagy sem. Az ügyfél nem kötelezhetõ arra, hogy beadványát ajánlott, elsõbbségi vagy légipostai küldeményként adja fel, el kell fogadni a közönséges levélként történõ feladást is. Ám az ügyfélnek érdeke fûzõdik ahhoz, hogy határidõs beadványát ajánlott küldeményként adja fel. Egyrészt ugyanis így tudja igazolni az említett tényt. Másfelõl az ajánlott levél esetében - hacsak a postabélyegzõ el nem mázolódott - a postára adás napját pontosan meg lehet állapítani. Nem ez a helyzet a közönséges levélnél, amelynél még a postabélyegzõ keltezése sem biztos támpont, pl. a postai gyûjtõládába bedobott levelek esetében. Mivel a saját postahivatallal nem rendelkezõ kistelepülések lakosait ebbõl a szempontból nem lehet hátrányos helyzetbe hozni, az õ javukra alkalmazni kell a (6) bekezdésben foglalt szabályt. A törvény egyik alapelve, hogy a közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlása során a szakszerûségre és a gyorsaságra törekszik és elõmozdítja az ügyféli jogok érvényesülését. Ezen alapelvek tükrözõdnek az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárásban, ahol a közigazgatási hatóságnak az ügyfelek megegyezését kell elõmozdítania, ha az ügy jellege ezt megengedi, továbbá ha azt jogszabály kötelezõvé teszi. A hatósági eljárás egyezséggel való lezárása mind az ügyfeleknek, mind a hatóságnak kedvezõ. Az egyezséget a közigazgatási hatóság határozatba foglalja, ha az megfelel a jogszabályokban foglalt feltételeknek, nem sérti mások jogát, jogos érdekét, vagy a közérdeket, és kiterjed a teljesítési határidõre és az eljárási költség viselésére.
Igazolási kérelem 66. § (1) Aki az eljárás során valamely határnapot, határidõt önhibáján kívül elmulasztott, igazolási kérelmet terjeszthet elõ. (2) Az igazolási kérelemrõl az a hatóság dönt, amelynek eljárása során a mulasztás történt. A keresetindításra megállapított határidõ elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmet azonban akkor is a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság bírálja el, ha az ügyfél a keresetet a hatóságnál nyújtotta be.
(3) Az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidõ utolsó napjától számított nyolc napon belül lehet elõterjeszteni. Ha a mulasztás az érintettnek késõbb jutott tudomására, a határidõ a tudomásra jutáskor, akadályoztatás esetén az akadály megszûnésének napjától kezdõdik. (4) Az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidõ utolsó napjától számított hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet elõterjeszteni. (5) A határidõ elmulasztása esetén az igazolási kérelemmel egyidejûleg pótolni kell az elmulasztott cselekményt is, amennyiben ennek feltételei fennállnak. Az igazolási kérelem jogintézményét minden eljárásjog ismeri. Ennek az a lényege, hogy aki az eljárás során valamilyen határnapot vagy határidõt elmulasztott, az a törvényben meghatározott okból és határidõn belül kimentheti mulasztását. A Ket. két kimentési okot határoz meg: az érintett önhibáján kívüli akadályoztatását és a hatóság közrehatását. Önhibáján kívül akadályoztatva van pl. az, aki baleset vagy súlyos betegség miatt nem tud elegen tenni valamely kötelezettségének. A jogalkalmazási gyakorlatban azonban célszerû az önhibán kívüli akadályoztatás fogalmát kiterjesztõen értelmezni. Kimentési okként el kell fogadni pl. ha az eljárás résztvevõje az ajánlott feladóvevénnyel igazolja, hogy postára adott valamely küldeményt, amely a posta hibájából elveszett. Ugyanígy kimentési ok, ha valaki tõle elvárható mértékben mindent megtett az õt terhelõ kötelezettség teljesítése érdekében, ám az mégsem történt meg határidõre. (Pl. egy vállalkozóval szerzõdést kötött vagy írásbeli megrendelést adott egy hatósági határozatban elõírt munka elvégzésére, késõbb azt írásban sürgette is, ám a vállalkozó túllépte a határidõt.) Kimentési ok az is, ha az ügyfél nem kapta meg a kötelezettséget megállapító határozatot. A hatóság közrehatása folytán következett be a mulasztás, ha a hatóság tévesen jelölte meg a teljesítési határidõt, késedelmesen adta postára az idézést vagy más hivatalos iratot, illetõleg a hatóság feladatkörében eljáró munkatársa téves felvilágosítást adott az ügyfélnek a határidõ-módosítás módjára nézve. Az igazolási kérelem elõterjesztésére nézve a Ket. két határidõt állapít meg: egy nyolc naposat és egy hat hónaposat. Az utóbbi jogvesztõ jellegû, ami azt jelenti, hogy - az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidõ utolsó napjától számított hat hónapon túl igazolási kérelmet akkor sem lehet elõterjeszteni, ha a mulasztás az érintettnek csak késõbb jut a tudomására, továbbá - a hat hónapos határidõ elmulasztása miatt igazolási kérelemnek nincs helye. A hat hónapos jogvesztõ határidõ keretei között a (3) bekezdésben megállapított nyolc napos határidõ az irányadó. Jogszabályaink viszonylag ritkán, nyomós okból alkalmaznak jogvesztõ határidõt. A jelen esetben a jogbiztonsághoz fûzõdõ érdek volt a szigorú szabályozás indokául szolgáló nyomós ok: közelebbrõl az, hogy sem a hatóságot, sem az esetleges ellenérdekû ügyfelet nem lehet hosszú idõn keresztül bizonytalanságban tartani az eljárás kimenetelét - s ezen belül a határozat jogerõre emelkedését vagy megtámadhatatlanságát - illetõen. 67. § (1) Ha a hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az ügyfelet eljárásjogi szempontból olyan helyzetbe kell hozni, mintha nem mulasztott volna. Ennek érdekében a hatóság a döntését módosítja vagy visszavonja, az eljárást megszüntetõ döntésének visszavonása esetén az eljárást folytatja, illetve egyes eljárási cselekményeket megismétel. A döntésnek az igazolási kérelem alapján történõ módosítására vagy visszavonására nem irányadók a 114. §-ban meghatározott korlátozások. (2) A igazolási kérelemnek helyt adó végzést meg kell küldeni mindazoknak, akik az eljárás megindításáról értesítést kaptak. Az igazolási kérelemnek helyt adó végzéssel szemben nincs helye fellebbezésnek. (3) Az ügyfél a végzés ellen csak akkor jogosult önálló fellebbezésre, ha kérelme a fellebbezési határidõ elmulasztásának igazolására vonatkozik, egyéb esetekben az ügy érdemében hozott határozat elleni jogorvoslati kérelmében kifogásolhatja az igazolási kérelem elutasítását is. Az eljárás egyéb résztvevõje fellebbezést nyújthat be az igazolási kérelmet elutasító végzés ellen. (4) Ha a hatóság megtartotta az ügyfelek értesítésére és a határozat közlésére vonatkozó szabályokat, a fellebbezési határidõ elmulasztása esetén nincs helye igazolási kérelemnek arra való hivatkozással, hogy az értesítés, illetve a határozat közlése nem postai kézbesítés útján történt. E rendelkezés megfelelõen irányadó a bírósági felülvizsgálatot kezdeményezõ keresetindítással kapcsolatos igazolásra is. Ha hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az ügyfelet eljárásjogi szempontból - akár még a határozat módosítása vagy visszavonása árán is - olyan helyzetbe kell hozni, mintha nem mulasztott volna. Ez az ellenérdekû ügyfél nélküli eljárásokban nem okoz különösebb bonyodalmat, ám az ellenérdekû ügyfél részvételével folyó eljárásokban annál inkább. Mindezt egy példán keresztül próbáljuk érzékeltetni. Egy építési engedély kiadása iránti eljárásban A ügyfél a kérelmezõ, B ügyfél pedig ellenérdekû. B munkavégzés céljából tartós jelleggel egy külföldi országban tartózkodik, magyarországi képviselõje nincs. Az eljáró hatóság A részére kiadja a kért engedélyt, s határozatát megküldi B lakcímére is. A postai úton elküldött irat - mivel B távol van és vele együttlakó hozzátartozója nincs - nem kereste jelzéssel érkezik vissza a hatósághoz, s így azt a Ket. 79. § (2) bekezdése értelmében a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követõ ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni (kézbesítési vélelem). A 79. § (4) bekezdése alapján a címzett a kézbesítési vélelem beálltáról való tudomásszerzéstõl számított tizenöt napon belül, de legkésõbb a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónapos jogvesztõ határidõn belül a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet terjeszthet elõ. Ez valójában az igazolási kérelem egyik válfaja, mivel a 79. § (5) bekezdése értelmében akkor is elõ lehet terjeszteni, ha a természetes személy ügyfél önhibáján kívüli okból nem vehette át a hivatalos iratot. B a kézbesítési vélelem beálltától számított öt hónap múlva tér vissza Magyarországra, s mivel postaládájában megtalálja a postás két értesítését a kézbesítés megkísérlésérõl, nyomozásba kezd. Az eljáró hatóság tájékoztatja a történtekrõl, személyesen átadja neki a határozatot és felvilágosítja jogairól. B megtekinti a helyszínt, áttanulmányozza a határozatot, s mivel azt magára nézve sérelmesnek tartja, jogi
képviselõhöz fordul. A jogi képviselõ a kézbesítési vélelem beálltáról történõ tudomásszerzéstõl számított tizenötödik napon a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet és egyben az elsõfokú határozat elleni fellebbezést terjeszt elõ. Az ügyben eljárt hatóság a kérelemnek a beérkezésétõl számított tizenötödik napon helyt ad, korábbi - engedélyezõ határozatát visszavonja és az elsõfokú eljárást a fellebbezésben foglaltak figyelembevételével folytatja. Ennek során megállapítja, hogy bár az engedélyezõ határozat nem volt jogszabálysértõ, de sértette B jogos érdekeit, ezért a korábbitól eltérõ tartalmú új elsõfokú határozatot hoz. Igen ám, csakhogy a kézbesítési vélelem beálltától számítva az elsõfokú határozat visszavonásáig több mint hat hónap telt el, ezalatt A - teljesen jóhiszemûen, az elsõfokú határozatot jogerõsnek vélve - felépítette családi házát, így neki az ügyben beállt fordulat súlyos kárt okoz, amelyet számára senki sem fog megtéríteni. Valójában tehát senki sem követett el jogszabálysértést, s mégis van az ügynek egy vesztese. A-t pedig aligha fogja vigasztalni, hogy mindenfajta jogi eljárásnak - így a közigazgatási eljárásnak is - van egy efféle rizikó-faktora. Ezzel a példával azt kívántuk bemutatni, hogy a legtökéletesebb jogi szabályozással sem lehet elhárítani mindenfajta sérelmet. Az igazolás azt kívánja lehetõvé tenni, hogy aki önhibáján kívül mulasztott, az emiatt ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Ezt azonban csak úgy lehet elérni, hogy a hatóság visszaforgatja az idõ kerekét: a szükséghez képest tovább folytat egyszer már lezárt ügyeket, s - a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogra való tekintet nélkül - hozzányúl olyan határozatokhoz, amelyeket korábban mindenki - így maga a hatóság is - jogerõsnek vélt. A döntésnek igazolási kérelem alapján történõ módosítására vagy visszavonására nem a Ket. 114. §, hanem a Ket. 67. § alapján kerül sor, emiatt az eljáró hatóságot nem kötik az elõbbi §-ba foglalt korlátozások. A (3) bekezdés látszólag korlátozza az ügyfél jogorvoslathoz való jogát. Valójában azonban nincs szó valódi korlátozásról, csupán arról, hogy - az eljárás meggyorsítása érdekében - bizonyos esetekben a végzés ellen nincs helye önálló fellebbezésnek, hanem az ügyfél a határozat elleni jogorvoslati kérelmében kifogásolhatja a végzésben foglaltakat is. (Így egy határozat keretében történik a végzés és a határozat felülvizsgálata.) Az eljárás egyéb résztvevõje - a dolog természetébõl eredõen - csak az általa elõterjesztett igazolási kérelmet elutasító végzés ellen nyújthat be fellebbezést. A (4) bekezdés már valódi korlátozást tartalmaz az igazolási kérelem alkalmazási körét illetõen. Ám ilyenkor helye van igazolási kérelemnek, ha az ügyfél azt sérelmezi, hogy a hatóság nem tartotta meg az ügyfelek értesítésére vagy a határozat közlésére vonatkozó szabályokat. Az eljárási szabályok között lényeges szerepet játszanak a határidõk, melyek betartása az eljárás ésszerû határidõn belül történõ lezárásának záloga. A határidõk elmulasztása azonban nem minden esetben róható fel a kötelezettségét nem teljesítõnek. Annak érdekében, hogy az önhibán kívül bekövetkezett mulasztáshoz hátrányos következmények ne kapcsolódjanak, a mulasztó igazolási kérelmet nyújthat be a hatósághoz. A törvény a jogalkalmazó szervek kérésének tesz eleget, amikor a jelenleginél részletesebben és differenciáltabban szabályozza a teendõket, ha a közigazgatási hatóság helyt ad az igazolási kérelemnek. Bár a közigazgatási hatóságok tõlük telhetõen az ügyféli kör reális és pontos meghatározására törekszenek, mégis nem egyszer elõfordul, hogy utólag, esetenként a létesítmény felépülése után jelentkeznek olyan érintettek, akik ténylegesen nem vettek részt az eljárásban. Tetézi az ebbõl eredõ gondokat, hogy a bírósági gyakorlat hajlamos liberálisabban meghúzni az ügyfelek körének határait, mint ahogyan ezt a közigazgatás teszi. Mindez azonban nem fordulhat elõ, ha kezdettõl fogva mindenki értesülhet az eljárásról, aki - bármilyen közvetett módon is - szóba kerülhet potenciális ügyfélként. A törvény ezért kizárja a fellebbezési határidõ elmulasztására vonatkozó igazolási kérelem benyújtását arra hivatkozással, hogy az ügyfél azért nem értesült az eljárás megindításáról, illetve azért nem élt fellebbezéssel, mert az eljárás megindításáról szóló értesítés, illetve a határozat közlése nem postai kézbesítés útján történt.
Az eljárás irataiba való betekintés 68. § (1) Az ügyfél személyesen, illetve a törvényes vagy írásban meghatalmazott képviselõje útján - a (2) és (3) bekezdésben foglalt kivétellel - betekinthet az eljárás során keletkezett iratba, arról másolatot, kivonatot készíthet vagy másolatot kérhet. Ez a jog akkor is megilleti, ha korábban nem vett részt az eljárásban. (2) Nem tekinthet be az ügyfél a) a határozat (végzés) tervezetébe, b) a zárt tanácskozásról készült jegyzõkönyvbe, c) a tanú vagy a bejelentõ természetes személyazonosító adatait tartalmazó jegyzõkönyvbe (iratba), ha a hatóság a tanú, illetve a bejelentõ természetes személyazonosító adatait zártan kezeli, d) betekintési vagy megismerési engedély hiányában az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratba, e) a törvény által védett egyéb adatot tartalmazó iratba, ha azt az érintett adat védelmét szabályozó törvény kizárja, vagy ha a védett adat megismerésének hiánya nem akadályozza az e törvényben biztosított jogai gyakorlásában. (3) Az ügyfél az adatok konkrét megjelölésével kérheti az ellenérdekû ügyfél iratbetekintési jogának kizárását személyes adatainak, valamint üzleti és más méltányolható magánérdekének védelmében. A jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet ügyfél az iratbetekintési jog kizárását csak az üzleti érdekei védelmében kérheti. A hatóság a kérelemnek - a körülmények gondos mérlegelése alapján - akkor ad helyt, ha az adatok megismerésének hiánya az ellenérdekû ügyfelet nem akadályozza az e törvényben foglalt jogai gyakorlásában.
(4) Az iratbetekintési jog kizárása vagy korlátozása miatt önálló jogorvoslatnak csak akkor van helye, ha az ügyfél azt az eljárás jogerõs lezárását követõen kéri, vagy a hatóság azt, aki iratbetekintést kér, nem tekinti ügyfélnek. Az ügyfél egyik legfontosabb joga az eljárás irataiba való betekintés, ami annak is elõfeltétele, hogy az ügyfél hatékonyan tudja gyakorolni egyéb - pl. nyilatkozattételi, további bizonyítás indítványozására irányuló vagy jogorvoslati - jogát. Az ügyfél személyesen (helyette törvényes képviselõje vagy ügygondnoka), illetve írásban meghatalmazott képviselõje útján tekinthet be az iratokba. A Ket. a meghatalmazott iratbetekintési jogát adatvédelmi szempontokból kötötte írásbeli meghatalmazáshoz. A (2) bekezdés az iratokba való betekintés korlátait határozza meg. E felsorolással kapcsolatban a következõkre mutatunk rá: Több külföldi ország közigazgatási eljárási törvénye kötelezõvé teszi a határozat-tervezetnek az ügyfél részére történõ bemutatását. Ezt a törvényszerkesztõk - alapos megfontolás után - elvetették. Egyfelõl ugyanis vannak olyan ügyek - pl. a PSzÁF hatáskörében utalt ügyek között - amelyekben ha az ügyfél elõre értesül a hozandó határozat tartalmáról, tehet olyan intézkedéseket, amelyek megakadályozzák, hogy a határozat teljesedésbe menjen. Másfelõl a tervezet épp attól tervezet, hogy azt a kiadmányozási joggal felruházott vezetõ még nem látta (vagy legalábbis nem kiadmányozta), illetõleg a hatáskörrel rendelkezõ testület még nem fogadta el. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy a hozandó határozat tartalma megegyezik a tervezetben foglaltakkal: még az sem kizárt, hogy éppen ellenkezõ tartalmú határozat születik. Mindez azonban az eljáró hatóság belsõ ügye, amely nem tartozik az ügyfélre. Az ügyfél a kiadmányozott (elfogadott) döntés ellen élhet jogorvoslattal, ezért feleslegesnek tûnik lehetõvé tenni, hogy már a tervezet ellen elkezdjen hadakozni. A c) ponttal kapcsolatban azt tartjuk helyes gyakorlatnak, ha a védett tanú természetes személyazonosító adatait kizárólag a lezárt boríték tartalmazza, ezek az adatok tehát sem jegyzõkönyvben sem más iratban nem szerepelnek. Helyettük csupán az 1., 2. stb. számú védett tanúra történik utalás, mind az iratokban, mind a lezárt borítékon. Így ugyanis az erre feljogosított szervek és személyek azonosítani tudják a tanút, az iratokba betekinthetõ ügyfél azonban - aki nem jogosult a lezárt boríték felnyitására - nem. Az adatvédelem felértékelõdése nehezebb feladat elé állította a közigazgatási szerveket. Kizárólag az államtitok és a szolgálati titok élvez ugyanis abszolút védelmet a betekintési vagy megismerési engedéllyel nem rendelkezõkkel szemben. Különbözõ törvények azonban egész sor egyéb - pl. magán-, üzleti-, adó-, bank-, biztosítási - titkot is védelemben részesítenek. Azt már esetrõl-esetre az eljáró szervnek kell megállapítania, hogy a törvény által védett egyéb adatok közül melyek megismerését teszi lehetõvé az ügyfél számára annak érdekében, hogy az gyakorolni tudja a Ket.-ben biztosított jogait. Így pl. az ügyek túlnyomó többségében az ügyfél akkor is gyakorolni tudja eljárási jogait, ha nem ismeri meg valamely, szabadalmi oltalommal védett készülék vagy más gyártmány védett adatnak minõsülõ jellemzõit (pl. az Unicum összetételét). Ugyanakkor pl. rendkívüli vízszennyezés esetén - ugyancsak az ügyek túlnyomó többségében - az ellenérdekû ügyfélnek (károsultnak) jogában áll megismerni a szennyvíz vegyi összetételét és a szennyezõ anyagoknak a határértékhez viszonyított koncentrációját, sõt az utóbbi adatokat gyakran hivatalból kell közölni azzal az önkormányzattal, amelynek kötelessége gondoskodni a lakosság egészséges ivóvízzel való ellátásáról, továbbá a szükséghez képest a katasztrófavédelmi szervekkel is. Mindezekre tekintettel a (2) bekezdés e) pontjának alkalmazásánál feltétlenül mérlegelni kell egyfelõl a titokgazdának a védett adatok titokban maradásához fûzõdõ érdekeit, másfelõl azt, hogy az iratokba való betekintés korlátozása milyen mértékben akadályozza az ügyfelet (ellenérdekû ügyfelet) eljárási jogainak gyakorlásában. A közigazgatási hatóság e mérlegelés alól csak akkor mentesül, ha az érintett adat védelmét szabályozó törvény kategorikusan kizárja, hogy valamely adatot az ügyfél megismerjen. Egyébként pedig az e) pont alkalmazásánál az a megoldás is szóba jöhet, hogy az ügyfél betekinthet a védett adatot tartalmazó iratba, de akként, hogy annak a védett adatot magában foglaló részét letakarják vagy más módon láthatatlanná teszik, illetõleg az eljáró hatóság az ügyfél számára nem teszi ugyan lehetõvé a védett adat megismerését, de a szakértõ számára igen, s az ügyfél - a védett adatot fel nem tüntetõ - szakvélemény ismeretében gyakorolni tudja eljárási jogait. A (3) bekezdés kifejezetten feljogosítja az ügyfelet arra, hogy konkrét kérelmet terjesszen az eljáró hatóság elé és ebben kérje az ellenérdekû ügyfél iratbetekintési jogának korlátozását. (A normaszövegben szereplõ kizárás szó csak konkrétan megjelölt adatokra vonatkozik, nem jelenti az ügyfél teljes kizárását az iratokba való betekintésbõl.) Az ilyen kérelmet a hatóság mérlegelési jogkörben bírálja el, a mérlegelésre értelemszerûen irányadók a (2) bekezdés e) pontjával kapcsolatban kifejtettek. A (4) bekezdés alapján az iratbetekintése jog kizárása csak akkor kerülhet szóba, ha a hatóság az iratbetekintést kérõt nem tekinti ügyfélnek, továbbá ha az iratanyag kizárólag olyan iratokból áll, amelyekbe az ügyfél a Ket.-be vagy más törvénybe foglalt kategorikus rendelkezés, illetõleg az eljáró hatóság mérlegelési jogkörben hozott döntése alapján nem tekinthet be. Az iratbetekintésrõl az ügyintézõ - indokolt esetben a kiadmányozási jogkörrel felruházott vezetõvel való konzultáció alapján - dönt. Ha a döntés a teljes iratanyag megismerését lehetõvé teszi, ezt nem kell végzésbe foglalni. Amennyiben az ügy természete azt indokolttá teszi, az ügyintézõ az ügyiratok borítólapján feltünteti, hogy ki, mikor és milyen iratokba tekintett be. Az iratbetekintés korlátozásáról szóló döntést akkor nem kell végzésbe foglalni, ha azt az ügyfél tudomásul veszi és a korlátozás miatt nem kíván jogorvoslattal élni (mert pl. nem rendelkezik az államtitokba való betekintési engedéllyel). Egyéb esetekben az iratbetekintés kizárásáról, korlátozásáról és a (3) bekezdésben szabályozott kérelem elbírálásáról végzést kell hozni.
69. § (1) A hatóság akkor engedheti meg az ügyfélen kívül az eljárásban részt nem vevõ harmadik személynek az iratokba való betekintést, ha igazolja, hogy az irat megismerése joga érvényesítéséhez, illetve jogszabályon vagy hatósági határozaton alapuló kötelezettsége teljesítéséhez szükséges. (2) A harmadik személy a 68. § (2) bekezdésének a)-c) pontjában említett iratokba nem tekinthet be, a d) és e) pontban foglalt adatot pedig csak az adat megismerésére vonatkozó törvényi feltételek igazolása esetén ismerheti meg. (3) A szakértõ és a hatósági közvetítõ az eljárási feladatainak ellátásához szükséges mértékben ismerheti meg az adatokat, a tanú pedig a vallomását tartalmazó jegyzõkönyvbe tekinthet be. (4) Ha a harmadik személy az iratbetekintés kizárását vagy korlátozását nem veszi tudomásul vagy vitatja, a hatóság arról öt napon belül önálló jogorvoslattal támadható végzésben rendelkezik. (5) Törvény egyes ügyfajtákban meghatározhatja az iratbetekintésre jogosult harmadik személyek körét. (6) A hatóság az (1)-(4) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül, bárki számára hozzáférhetõvé teszi azokat a döntéseket, amelyeket a) állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy ügyfélnek e tevékenységével kapcsolatban hozott; b) közérdekû keresetindítással meg lehet támadni; c) az adott tevékenységgel összefüggésben a hatásterületen élõ lakosság jelentõs részét érintõ ügyben hozott; d) a fogyasztók, illetve a munkavállalók munkavédelmi, munkabiztonsági jogait közvetlenül érintõ ügyben hozott; e) az épített és természeti környezet, illetve a kulturális örökség állapotát jelentõsen befolyásoló tevékenységgel kapcsolatos ügyben hozott; f) korlátozottan rendelkezésre álló természeti erõforrások elosztásáról, illetve felhasználásáról hozott; g) olyan ügyekben hozott, amelyekben az ügyfél számára kizárólagos vagy különleges jogot biztosított; h) törvény rendelkezései szerint hozzáférhetõvé kell tenni. Az (1) bekezdés lehetõvé teszi, hogy bizonyos esetekben a hatóság az ügyfélen kívül az eljárásban részt nem vevõ harmadik személynek is megengedje az iratokba való betekintést. Így pl. a szennyvízbírság kiszabására irányuló eljárás irataiba betekinthet az a halászatra jogosult, aki a vízszennyezés miatt kárt szenvedett, és kártérítési igényének érvényesítése érdekében ismernie kell a szennyezõ kilétét, avagy a Magyar Orvosi Kamarának a háziorvos ügyében hozott elmarasztaló határozatát megismerheti annak az önkormányzatnak a képviselõje, amelynek az egészségügyi alapellátásról gondoskodnia kell. A (3) bekezdés az eljárás egyéb résztvevõinek iratbetekintési jogáról rendelkezik. Az e körbe tartozó személyek - a (3) bekezdésben említetteken túlmenõen - általában megismerhetik a kifejezetten reájuk vonatkozó iratokat vagy iratrészeket is (így pl. a velük szemben kiszabott eljárási bírságot megalapozó iratokat vagy a reájuk nézve tett becsületsértõ kijelentést rögzítõ iratot). A tolmács iratbetekintési joga a feladatához igazodik. Ha tehát az ügyfél számára tolmácsol, azokba az iratokba tekinthet be, amelyeket az ügyfél megismerhet. Vadonatúj rendelkezést foglal magában a (6) bekezdés. Amíg ugyanis a megelõzõ bekezdések - adatvédelmi okokból - az iratokba való betekintés korlátozására irányultak, addig a (6) bekezdés épp ellenkezõleg: a közérdekû adatok tekintetében bárki (tehát nem csupán az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevõje) számára betekintési jogot ad az a)-h) pontban felsorolt döntésekbe. E rendelkezéssel kapcsolatban a következõkre kell rámutatni: - A (6) bekezdés kizárólag az érdemi döntés hozzáférhetõvé tételét írja elõ a hatóság számára, azaz aki e bekezdésre hivatkozással kívánja megismerni a döntés tartalmát, annak nincs betekintési joga a többi ügyiratba. - A felsorolt döntések megismerésének nincs semmiféle elõfeltétele, azaz a hatóság nem kérheti az ügyben való személyes érintettség igazolását, de még azt sem kérdezheti meg, hogy a döntés tartalmára kíváncsi személy milyen okból vagy céllal akarja elolvasni a döntést. A döntés megismerésének joga nem korlátozódik valamely személyi körre (pl. azokra, akiknek állandó lakása az adott településen van). - Az a)-h) pontban foglaltak áttanulmányozása után megállapítható, hogy valakit sokféle indíték vezérelhet, amikor meg akarja ismerni a hozott döntést. Elõfordulhat, hogy az illetõ épp azt szeretné megtudni: vajon õt nem illeti-e meg ügyféli jogállás (pl. a c) pontban említett esetben). Ha ugyanis kiderül, hogy a döntés az õ jogát vagy jogos érdekét is érintette, a továbbiakban - immáron személyes érintettségének bizonyítása mellett - ügyfélként jogosult betekinteni az ügyiratokba, s gyakorolhatja az összes, ügyfeleket megilletõ jogot, a jogorvoslathoz való jogot is ideértve. Más esetekben az az indíték, hogy az adott ügykategóriára vonatkozó különös eljárási szabály nem csupán az ügyfelek számára biztosít jogorvoslati jogot. (Így pl. a környezetvédelmi törvény az ügyfél jogait biztosítja az adott területen mûködõ környezetvédelmi társadalmi szervezetek számára is.) Végül - s ez egyáltalán nem lebecsülendõ - vannak olyan döntések, amelyek megismerése az állampolgári civil kontroll érvényesülését hivatott szolgálni: az állampolgárok meg akarják ismerni a közfeladatot ellátó szervek és személyek ügyében - e tevékenységükkel összefüggésben - hozott döntéseket, a fogyasztók és a munkavállalók jogait közvetlenül érintõ ügyben hozott határozatokat, a korlátozottan rendelkezésre álló természeti erõforrások felhasználásáról hozott döntéseket stb. Gyakran ilyenkor is messze többrõl van szó, mint egyszerû kíváncsiságról: az állampolgári elégedetlenség demonstrációba, tiltakozó aláírásgyûjtésbe, helyi népszavazás kezdeményezésébe vagy bojkottba torkollhat (így pl. a lakosok nem veszik igénybe az olyan vállalkozó szolgáltatásait, aki sorozatosan megkárosítja
a fogyasztókat; nem vállalnak munkát olyan munkáltatónál, aki rendszeresen megsérti a munkavállalók jogait). Van egyfajta preventív hatása is annak, ha az érintettek tudják: széleskörû nyilvánosság mellett végzik tevékenységüket. - A (6) bekezdésben szabályozott betekintési jog természetesen megilleti az írott és az elektronikus sajtó munkatársait is, akiknek közremûködése révén a jogsértések vagy hibás döntések még nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint amelyet egyébként - spontán állampolgári érdeklõdés nyomán - kapnának. Az iratokba való betekintés kapcsán ismét felmerülnek a többször érintett titokvédelmi szempontok. Az egyes ügyekben gyakran két ellentétes jog ütközik egymással: az (egyik) ügyfélnek a jogorvoslathoz való alapvetõ joga, amely indokolttá teszi a tényállás és a bizonyítékok minél teljesebb körû megismerését, továbbá az ellenérdekû ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevõjének az a joga, hogy a törvény által védettnek nyilvánított titka (például magán-, üzleti vagy banktitka) ne juthasson mások tudomására. E kétféle jogot nem lehet absztrakt módon rangsorolni, hanem mindig a konkrét ügyben kell eldöntenie a közigazgatási hatóságnak: kinek a számára és mely iratokba (iratrészekbe) enged betekintést. Tekintettel arra, hogy az iratbetekintési jog korlátozása az ügyfél alapvetõ eljárási jogait érinti, azzal szemben jogorvoslatnak van helye. Annak érdekében, hogy a közigazgatási ügyekben érvényesülhessen a közérdekû információkhoz való szabad hozzáférés elve, az eljárási törvényben az adatvédelmi szabályok értelemszerû megtartása mellett olyan rendelkezéseket szükséges beiktatni, amelyek lehetõvé teszik az egyes közigazgatási döntésekhez való hozzáférést.
A bizonyítékok ismertetése az ügyféllel 70. § (1) Ha a hatóság az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítését mellõzte, és az ügyben bizonyítási eljárást folytatott le, annak befejezésétõl számított öt napon belül értesíti az ügyfelet, hogy az - az iratokba való betekintés szabályai figyelembevételével - megismerhesse a bizonyítékokat, azokra öt napon belül észrevételt tehessen, élni tudjon nyilatkozattételi jogával, és további bizonyításra irányuló indítványt terjeszthessen elõ. (2) Az értesítés mellõzhetõ, ha az ügyfél már a bizonyítási eljárás során megismert minden bizonyítékot, és módjában állt gyakorolni az (1) bekezdésben meghatározott jogait, vagy ha az ellenérdekû ügyfél nélküli ügyben a hatóság teljesíti az ügyfél kérelmét. (3) Nem akadálya az eljárás befejezésének, ha az ügyfél vagy az ellenérdekû ügyfél a hatóság által meghatározott határidõben nem élt az (1) bekezdésben meghatározott jogával. Ez a § az ügyfél jogai szempontjából garanciális jellegû új jogintézményt vezet be, amely szoros kapcsolatban áll egy másik új jogintézménnyel: az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítésével. Mindkettõ azt kívánja lehetõvé tenni, hogy az ügyfél már az elsõfokú eljárásban is élni tudjon a Ket.-ben biztosított jogaival és ne csak az elsõfokú határozat kézbesítésekor értesüljön róla, hogy az ügyében eljárás folyt. Épp emiatt a Ket. 70. § alkalmazásánál figyelemmel kell lenni a 29. §-ban foglaltakra is. E § (5) bekezdése egyebek között akkor teszi mellõzhetõ az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítését, ha az veszélyeztetné az eljárás eredményességét, illetõleg azt honvédelmi, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból törvény kizárja. Ilyen esetben az ügyfél nem csupán az eljárás megindításáról nem értesül, hanem a bizonyítási eljárás során foganatosított eljárási cselekményekrõl sem. Ezért az ügyfél számára a bizonyítékok ismertetése az elsõ és egyben az utolsó alkalom arra, hogy még az elsõfokú határozat meghozatala elõtt élni tudjon a Ket.-ben biztosított eljárási jogaival. Bár ezt a Ket. 70. §-ának (1) bekezdése nem írja elõ, célszerû a hivatkozott rendelkezést értelemszerûen alkalmazni olyankor is, ha az eljáró szerv értesítette ugyan az ügyfelet az eljárás megindításáról, de ezt követõen bizonyítási eljárás gyanánt hosszú idõn át tartó helyszíni ellenõrzést végzett, pl. heteken át vizsgálta egy pénzintézet üzleti könyveit, vagy valamennyi osztályra kiterjedõ vizsgálatot folytatott le egy kórházban. Lényegében ilyenkor az ügyfél majdnem olyan helyzetben van, mint a 70. § (1) bekezdésében szabályozott esetben: tud ugyan a folyamatban lévõ eljárásról, de fogalma sincs annak megállapításairól és az azokból levont következtetésekrõl, tehát valójában nem ismeri a bizonyítási eljárás anyagát és nem tud élni eljárási jogaival. Ezért az ilyen ügyfél számára is a helyszíni hatósági ellenõrzés fontosabb megállapításainak ismertetése az elsõ és az utolsó alkalom észrevételeinek, nyilatkozatának megtételére, bizonyos - az ellenõrzést végzõk által nem ismert - írásbeli vagy egyéb bizonyítékok felmutatására, illetõleg a további bizonyításra irányuló indítvány elõterjesztésére. A törvény új jogintézményként és egyben garanciális szabályként vezeti be, hogy az ügyfelet értesíteni kell a bizonyítási eljárás befejezésérõl, és eléje kell tárni az összes bizonyítékot annak érdekében, hogy élni tudjon eljárási jogaival, ha õt az eljárás megindításáról a törvényben foglalt okokból nem értesítették. A bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása során konkrétan meg kell határozni azokat a bizonyítékokat, amelyekre a hatóság a tényállást alapozza. Arra azonban az ügyfél nem tarthat igényt, hogy a bizonyítékok megjelölésén túlmenõen a közigazgatási hatóságnak a bizonyítékokra alapozott következtetéseirõl, jogi álláspontjáról és tervezett döntésének tartalmáról is elõzetes tájékoztatást kapjon. Annak érdekében, hogy a bizonyítékoknak az ügyfél elé tárása ne késleltesse számottevõen az érdemi döntés meghozatalát, a törvény lehetõvé teszi, hogy az ügyfélnek a bizonyítási eljárás befejezésérõl történõ értesítése távbeszélõn vagy elektronikus úton történjék, továbbá a hatóság értesítésében meghatározott határnap ügyfél általi elmulasztása ne lehessen akadálya a hatósági döntés meghozatalának.
IV. Fejezet A hatóság döntései A közigazgatási szervek tevékenységének középpontjában a döntéshozatal és a döntések érvényesítése áll. A feladatok ellátása és a hatáskörök gyakorlása az esetek döntõ többségében a döntések, más elnevezéssel az aktusok, kibocsátása és érvényesítése nyomán éri el a célját. A hatósági tevékenység körében a döntéseknek két csoportját különböztethetjük meg. A közigazgatási aktus a közigazgatási szerveknek jogi jelentõségû (joghatás kiváltására irányuló) cselekménye, amely vagy kötelezõ erejû magatartási szabályok elõírásából áll, (normatív aktusok), vagy konkrét közigazgatási jogviszony keletkezését, módosulását, illetve megszûnését eredményezi (egyedi aktusok). A hatályos szabályozás a következõ aktusokat intézményesítette: a) döntés; aa) határozat (beleértve az egyszerûsített határozatot); ab) végzés; b) ideiglenes intézkedés; c) egyezség jóváhagyása; d) hatósági szerzõdés; e) határozat jellegû okirat (pl. hatósági bizonyítványok); f) jogszerû hallgatással létrehozott határozat. A fentieken túl a konkrét utasítás, mint egyedi aktus is szerephez juthat a hatósági eljárásban. A szerv vezetõje bármely ügyben soron kívüli eljárásra utasíthatja az ügyintézõt, a kiadmányozásra jogosult vezetõ pedig meghatározott tartalmú döntés-tervezet elkészítésére is. A hatóságok közötti eljárásban szintén helye van a konkrét utasításnak. A hatóság mulasztása esetén a felügyeleti szerv újabb határidõ kitûzésével a mulasztó hatóságot három napon belül az eljárás lefolytatására utasítja [Ket. 20. § (2) bek.]. Ebben az esetben az utasítás kibocsátása kötelezõ. A felügyeleti szerv eljárása keretében is nyílik erre lehetõség, szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja [Ket. 115. § (2) bek.]. Ebben az esetben a konkrét utasítás a felügyeleti jog egyik, de nem kizárólagos eszköze. A döntésekrõl részletesebb ismeretek találhatók A közigazgatási eljárási törvény kommentárja c. kiadványban (Budapest, 2005. KJK-KERSZÖV. Szerkesztõ-lektor: Dr. Kilényi Géza)
Határozat és végzés 71. § (1) A hatóság - a (4) és (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendõ egyéb kérdésekben pedig végzést bocsát ki (a továbbiakban együtt: döntés). (2) Jogszabály úgy rendelkezhet, hogy ha az ügyfél kérelme (bejelentése) jog megszerzésére irányul, és a hatóság az elõírt határidõn belül nem hoz határozatot - feltéve, hogy az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél -, az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása. (3) Jogszabály által meghatározott esetben egyszerûsített határozat hozható, ha a hatóság a kérelemnek helyt ad, és az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél. (4) A (2) bekezdésben szabályozott esetekben a megszerzett jogot rá kell vezetni a kérelemre, továbbá - kérelemre - annak az ügyfél birtokában levõ másolati példányára, vagy a hatóságnál levõ példányról az ügyfél részére másolatot kell kiadni. (5) Jogszabály lehetõvé teheti, hogy a hatóság mellõzze a határozathozatalt, ha az eljárás pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történõ emelésére irányul. Ez a szabály egyedi hatósági ügyben indult eljárásra nem alkalmazható. A szabályozásban alapvetõ rendelkezésnek az tekintendõ, hogy a hatóság az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendõ kérdésekben pedig végzést bocsát ki. A hatósági eljárásban is ismert intézmény a közigazgatás hallgatása. Ez alatt a határidõn belüli cselekvési kötelezettség (döntéshozatal) elmulasztását értjük, amely ellen több okból is a leghatározottabban fel kell lépni. Örvendetes, hogy a Ket. e téren, a korábbiakhoz képest jóval szigorúbb szabályokat állapít meg (Ket. 20. §). A fentiek mellett azonban ismert és a tételes jogi szabályozásban intézményesült a jogszerû hallgatás. A jogszerû hallgatást értelemszerûen csak jogszabály biztosíthatja a joghatósággal, hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ hatóság számára. A jogszerû hallgatással meghozható döntés elõfeltételei: - ha jogszabály kifejezetten lehetõvé teszi, - az ügyfél kérelme jog megszerzésére irányul, - nincs ellenérdekû ügyfél, - a hatóság határidõn belül nem hoz határozatot. A fenti feltételek együttes fennállása esetén az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása.
A gyakorlatban azonban nem mindig elegendõ, hogy a hallgatással megszerzett jogokról csak a hatóságnak és az ügyfélnek van tudomása. Erre tekintettel a megszerzett jogokat kötelezõ a kérelemre rávezetni. Ha szükségessé válik, hogy az ügyfél a megszerzett jogait bizonyítsa, a hatóság azt elõsegíti és az ügyfél kezdeményezésére, az ügyfélnél levõ másodpéldányra a jogokat rávezeti vagy a hatóságnál lévõ példányról készített másolatot az ügyfél rendelkezésére bocsátja. A törvény a határozathozatal mellõzésének egy sajátos esetérõl is rendelkezik. Ennek elõfeltétele, hogy jogszabály lehetõvé tegye. Az alkalmazhatósági kör is behatárolt. Akkor kerülhet rá sor, ha az eljárás pénzbeli ellátás jogszabályban meghatározott mértékre történõ emelésére irányul. (Ilyen pl. a nyugdíj összegének - törvény alapján történõ - évenkénti emelése.) 72. § (1) A határozatnak tartalmaznia kell a) az eljáró hatóság megnevezését, az ügy számát és ügyintézõjének nevét, b) a jogosult vagy kötelezett ügyfél nevét (megnevezését) és lakóhelyét (székhelyét vagy telephelyét) vagy tartózkodási helyét (szálláshelyét), c) az ügy tárgyának megjelölését, d) a rendelkezõ részben da) a hatóság döntését, továbbá a fellebbezés (keresetindítás), illetve a fellebbezés elektronikus úton való benyújtásának lehetõségérõl való tájékoztatást, db) a szakhatóság megnevezését és állásfoglalását, dc) az ügyfélnek, valamint az eljárás egyéb résztvevõinek járó költségtérítés, illetve munkadíj összegérõl szóló rendelkezést, ha annak megállapítása nem külön végzésben történt, dd) az eljárási költségek viselésérõl szóló döntést, de) a kötelezettség teljesítésének határnapját vagy határidejét és az önkéntes teljesítés elmaradásának jogkövetkezményeit, df) a határozatban megállapított fizetési kötelezettség és a fellebbezési illeték elektronikus úton való megfizethetõségérõl szóló tájékoztatást, e) az indokolásban ea) a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat, eb) az ügyfél által felajánlott, de mellõzött bizonyítást és a mellõzés indokait, ec) a mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetén a mérlegelésben, a méltányossági jogkör gyakorlásában szerepet játszó szempontokat és tényeket, ed) a szakhatósági állásfoglalás indokolását, ee) az eljárás során alkalmazott lefoglalás indokait, ef) azokat a jogszabályhelyeket, amelyek alapján a hatóság a határozatot hozta, eg) a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályra történõ utalást, f) a döntéshozatal helyét és idejét, a döntés kiadmányozójának a nevét, hivatali beosztását, g) a döntés kiadmányozójának aláírását és a hatóság bélyegzõlenyomatát, elektronikus dokumentum formájában kiadott döntés esetén a minõsített elektronikus aláírást. (2) A végzésnek tartalmaznia kell az (1) bekezdés a), b), c), da), dd), f) és g) pontjában meghatározott tartalmi elemeket, valamint a döntés részletes indokolását, ezen belül az (1) bekezdés ef) és eg) pontjában meghatározott tartalmi elemeket. Ha a végzés fizetési kötelezettséget állapít meg, tartalmaznia kell a kötelezettség elektronikus úton való teljesíthetõségérõl szóló tájékoztatást is. (3) A 22. § (4) bekezdése szerinti, ideiglenes intézkedésrõl szóló végzés indokolásában ismertetni kell az ideiglenes intézkedés szükségességét és célszerûségét megalapozó tényeket és körülményeket, valamint a felmerült költséget, feltéve, hogy a költség megtérítésére az ideiglenesen intézkedõ hatóság igényt tart. (4) A kérelemnek teljes egészében helyt adó elsõfokú döntés esetén, ellenérdekû ügyfél hiányában mellõzhetõ a döntésbõl az indokolás és a jogorvoslatról szóló tájékoztatás, valamint az egyezséget tartalmazó vagy jóváhagyó döntés esetén az indokolás. (5) A kizárólag valamely eljárási cselekmény idõpontját meghatározó végzésbõl mellõzhetõ az indokolás. (6) Az indokolás mellõzhetõ, ha az késleltetné a döntés meghozatalát és a késedelem életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet kialakulásához vezethet. Ebben az esetben a döntés meghozatalától számított öt napon belül meg kell küldeni az indokolást az ügyfél részére. A jogorvoslat igénybevételének határidejét az indokolás kézbesítésének napjától kell számítani. A döntések szerkezete A hatóság döntései négy, egymástól jól elhatárolódó részbõl állnak: a) A fejrész vagy fejléc tartalmazza a hatósági jogviszonyban résztvevõk és a hatósági ügy legfontosabb adatait, illetve az utóbbi jellemzõjét. Nevezetesen: - a hatóság megnevezését és ügyintézõjének nevét, - az ügyfél nevét, lakó- vagy tartózkodási helyét, illetve az ügyfél megnevezését, székhelyét vagy telephelyét, - az ügy számát és tárgyának a megjelölését. b) A rendelkezõ rész lényegében a döntést és az ahhoz kapcsolódó tartalmi elemeket foglalja magába. (Részletesebb elemzésére a késõbbiekben visszatérünk.) c) Az indokolás elsõdleges rendeltetése a döntés megalapozása és elfogadtatása. (A részletesebb kifejtést szintén a késõbbiekben végezzük el.)
d) Az utolsó rész tartalmazza: - a döntéshozatal helyét és idejét, - a kiadmányozó nevét, hivatali beosztását és aláírását, - a hatóság bélyegzõlenyomatát, - a minõsített elektronikus aláírást, ha elektronikus dokumentum formájában kerül kiadásra a döntés. A gyakorlatban a kiadmányozási jog gyakorlása esetenként, enyhén szólva, szabados. Elõfordul, hogy az éppen elérhetõ ügyintézõ írja alá a döntést, jobb esetben feltüntetve, hogy rendelkezik megbízással. A kiadmányozás azonban nem csupán egy aláírás, amely az ügyet véglegesen vagy idõlegesen lezárja. A kiadmányozás a hatáskör gyakorlásához kapcsolódik, azaz a hatáskör birtokosát illeti meg, aki (amely testület) a döntési kompetenciáját (pontosabban annak egy részét) jogszabályban meghatározott módon, írásban átruházhatja. Ez esetben a hatáskör címzettje és a kiadmányozó külön válik, azonban a felelõsségük a döntésért egyetemleges. A határozat A határozat rendelkezõ részének központi eleme a döntés. Az elsõ fokú eljárásban a határozatot (a rendelkezõ részt) felesleges bevezetõvel ellátni. A döntéshozatal szempontjából lényeges adatokat a fejléc tartalmazza. (A másodfokú eljárásban a rövid bevezetõ beiktatása - amely az ügy elõzményeit tartalmazza - nem kifogásolható.) A rendelkezéssel szemben fennálló követelmények közül elsõ helyre az egyértelmûséget kell tenni. A lehetõséghez képest kerülendõ az ügyfél számára nem-, vagy nehezen értelmezhetõ szakkifejezések használata. A bonyolult és/vagy több döntést magába foglaló rendelkezés megfogalmazásakor erre a körülményre fokozott figyelmet indokolt fordítani. Amennyiben a határozat meghozatala szükségessé teszi, a rendelkezõ rész kikötéseket is tartalmazhat (pl. az engedélyezett tevékenység folytatásához szükséges feltételek biztosítása). Az elsõfokú eljárásban a rendelkezõ részben kell figyelmeztetni az ügyfelet a fellebbezés (keresetindítás) lehetõségére. A fellebbezési eljárás keretében hozott határozatba a keresetindítás lehetõségét kell belefoglalni. (Hasonlóképpen kell eljárni az elsõfokú határozat meghozatalakor, ha nincs fellebbezési lehetõség.) A rendelkezõ részbe azt is bele kell foglalni, hogy a jogosultak milyen határidõn belül, mely szervnél terjeszthetik elõ fellebbezésüket, illetve keresetüket, s ennek kapcsán milyen összegû illetéket kell fizetniük. A fellebbezést, ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, a döntéstõl számított tizenöt napon belül lehet elõterjeszteni, annál a hatóságnál, amely a megtámadott döntést hozta [Ket. 102. § (1) bek.] Az ügyfél a jogerõs határozat közlésétõl számított harminc napon belül élhet keresetindítással [Ket. 109. § (1) bek.]. A keresetlevelet az elsõfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél a felülvizsgálni kért határozat közlésétõl számított harminc napon belül kell benyújtani. [Ket. 175. § (2) bek.] Fellebbezés elektronikus úton való elõterjesztésére akkor van lehetõség, ha a) törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet nem tiltja, b) az elektronikus kapcsolatfelvétel megfelelõen dokumentált [Ket. 162. § (1) bek.] Általános érvényû rendelkezés; Az ügyfelet az eljárás bármely szakaszában megilleti az a jog, hogy válasszon az ügyintézés hagyományos és elektronikus formája között [Ket. 162. § (3) bek. b) pont]. A szakhatóság közremûködésével kapcsolatos fõbb szabályok a következõk: a) Az érdemi döntésre jogosult hatóság egyértelmûen kötve van a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásához. b) Hallgatással nem jöhet létre szakhatósági hozzájárulás. Az érdemi döntésre jogosult hatóságnak a határozat rendelkezõ részében fel kell tüntetni: a) a szakhatóság megnevezését, b) a szakhatóság hozzájárulását és az egyedi szakhatósági elõírást vagy feltételt (együtt: szakhatósági állásfoglalás). Ez ellen önálló fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél a határozat ellen irányuló fellebbezés keretében gyakorolhatja jogorvoslati jogát. Az eljárási költségeket a Ket. 15 pontban sorolja fel [Ket. 153. § (2) bek.]. A határozatban ezek viselésérõl is rendelkezni kell. Szintén a rendelkezõ részbe kell foglalni a kötelezettség teljesítésének határnapját vagy határidejét, illetve a mulasztás (a teljesítés) jogkövetkezményeit. Végül tájékoztatni kell az ügyfelet a fellebbezési illeték és a határozatban megállapított fizetési kötelezettség elektronikus úton való megfizethetõségérõl. Ha a hatóság azonnali végrehajtást rendel el, ezt a határozat rendelkezõ részében, a fellebbezésre tekintet nélkül, külön ki kell mondani és a hatóságot indokolási kötelezettség is terheli. Az indokolás - eme megjelölés alatt - a határozat rendelkezõ részétõl egyértelmûen elkülönül. Alapvetõ rendeltetése a döntés ténybeli és jogi megalapozása. A Ket. az indokolás körében elõször a tényállás megalapozásáról rendelkezik. Ebben a körben meghatározó szerepe van a tényállás megállapításának és az ennek alapjául elfogadott bizonyítékoknak. Az indokolásba az ügyfél által elõterjesztett, de mellõzött bizonyítást és a mellõzés indokait is bele kell foglalni. Egyértelmûen helyeselhetõ az a rendelkezés, amely szerint az indokolásba bele kell foglalni a mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetén a szerepet játszó szempontokat és tényeket.
A szakhatóság szerepének egyértelmûbb, korábban körvonalazott felértékelõdésébõl következik, hogy a szakhatósági állásfoglalás indokait is bele kell foglalni a határozatba. Amennyiben az eljárás során - a tényállás tisztázása érdekében - a hatóság a Ket. 50. §-ának (7) bekezdése alapján lefoglalást alkalmazott, annak indokát is meg kell jelölni a határozatban. A tényállás megállapítása mellett az indoklás másik fõ eleme a döntés alapjául szolgáló jogszabályhelyek pontos meghivatkozása. A pontosság alatt az is értendõ, hogy nem elég a jogszabály megjelölése (számának és címének indoklásba foglalása), hanem konkrétan meg kell jelölni a rendelkezést (szakasz, bekezdés, pont stb.). Megemlítjük, hogy a joganyag változékonysága esetenként megnehezíti a hatályos szabályozás felderítését. E téren a nagyvonalúság, különösen a hatályon kívüli rendelkezésekre való hivatkozás fõ bûnnek számít. Mivel az ügyfelek és az eljárás más résztvevõi túlnyomórészt nem rendelkeznek jogi végzettséggel, a lehetõséghez képest még a fontosabb jogszabályoknak a szakirodalomban általánosan elfogadott rövidítését (pl. Ptk., Ötv.) is célszerû mellõzni. Új elem a Ket.-ben, hogy az indoklásban a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályokra is utalni kell. A jogorvoslati kérelemben a tényállás tisztázása és a jogszabályhelyekre történõ hivatkozás egyaránt kifogás tárgyává tehetõ. A végzés Elsõ megközelítésben a Ket.-nek a végzésrõl szóló alapvetõ rendelkezésébõl - amely szerint a hatóság az eljárás során eldöntendõ egyéb kérdésekben végzést bocsát ki - arra is lehet következtetni, hogy a változás az Áe.-hez képest csupán az elnevezésben mutatkozik meg. A további szabályok azonban egyértelmûvé teszik, hogy a végzés, mint a hatóság által hozható döntések egyik válfaja nem egyszerû visszatérés az 1957 elõtti szabályozáshoz. A végzés tartalmáról szóló szabályozás abból indul ki, hogy az eljárási kérdésekben hozott döntések általában jóval egyszerûbb szerkezetet igényelnek, mint a határozatok. Erre tekintettel a végzés elemei a következõk; a) Amint korábban erre már utaltunk, (a döntés szerkezetének elemzése során) a határozat és végzés fejlécére vonatkozó szabályok azonosak, tekintettel arra, hogy a szabályozás szempontjai is megegyeznek. b) A végzés rendelkezõ része tartalmazza: - a döntést, - a fellebbezés vagy a keresetindítás lehetõségére való figyelmeztetést, - tájékoztatást a fellebbezés elektronikus úton történõ benyújtásáról. c) Az indokolásról a törvény átfogóan rendelkezik; a döntést részletesen kell indokolni. Kiemeli azonban a következõket: - meg kell hivatkozni azokat a jogszabályhelyeket, amelyek alapján a hatóság a végzést meghozta, - utalni szükséges a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályokra. d) Az utolsó rész tartalmi elemei szintén megegyeznek a határozatéval. Fõszabálynak az tekintendõ, hogy a végzés csak a határozat elleni fellebbezésben támadható meg. Ez alól azonban maga a Ket. is tesz kivételt. Önálló fellebbezésnek van helye: - az elsõ fokú eljárást felfüggesztõ, - az eljárást megszüntetõ, - a kérelem érdemi vizsgálatát elutasító, - az eljárási bírságot kiszabó, - és az eljárási költség viselésének kérdésében hozott végzés ellen. [Ket. 98. §. (3) bek.] A felsorolást a végrehajtási eljárás körében a Ket. tovább bõvíti. Külön kell szólni - legalábbis a Ket. szerint - a végzés formájában kibocsátott ideiglenes intézkedésrõl. A hatóság - tekintet nélkül a joghatóságára, valamint hatáskörére és az illetékességre - hivatalból köteles megtenni azt az ideiglenes intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral vagy veszéllyel járna. [Ket. 22. § (3) bek.] Az ideiglenes intézkedésrõl szóló végzés indoklásába bele kell foglalni: - az ideiglenes intézkedés szükségességét és célszerûségét megalapozó tényeket és körülményeket, - a felmerült költségeket (feltéve, ha a költségek megtérítésére az ideiglenes intézkedést hozó hatóság igényt tart). Az egyszerûsített döntés Az eljárási alapelvek között szerepel az a rendelkezés, amely szerint a közigazgatási hatóság, többek között, a gyorsaságra és egyszerûségre törekedve jár el. Az elemi szabály szerint egyszerûsített határozatot akkor lehet hozni, ha: - jogszabály ezt adott esetben megengedi, - a hatóság a kérelemnek helyt ad, - az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél [Ket. 71. § (3) bek.]. Egy további rendelkezés egyértelmûen meghatározza, mit jelent az egyszerûsítés. Ha a hatóság az elsõfokú eljárásban; a kérelemnek teljes egészében helyt ad és nincs ellenérdekû ügyfél, a döntésbõl mellõzhetõ; - a jogorvoslatról szóló tájékoztatás, - és az indoklás. Ugyancsak elhagyható az egyezséget tartalmazó, vagy jóváhagyó döntésbõl az indokolás. 73. § (1) A döntés megszövegezésénél figyelembe kell venni a védett adatra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket. Ennek megfelelõen az indokolás a védett adat tartalmának ismertetése nélkül utalást tartalmaz arra, hogy a hatóság a döntése
meghozatalánál figyelembe vett védett adatokat, illetve a tanú (bejelentõ) személyes adatainak közlése nélkül ismerteti a tanúvallomás lényegét, ha a tanú (bejelentõ) természetes személyazonosító adatainak zártan történõ kezelését rendelték el. (2) A döntést külön dokumentumban kell megszövegezni, illetve jegyzõkönyvbe kell foglalni, vagy az ügyiratra kell feljegyezni. Külön dokumentumban kell megszövegezni a döntést, ha azt kézbesítés útján vagy elektronikus úton közlik, vagy ha a szóban közölt döntés kézbesítését az ügyfél kéri. (3) A jegyzõkönyvbe foglalt vagy az ügyiratra feljegyzett döntésben nem kell feltüntetni a 72. § (1) bekezdésének a) és f) pontjában foglalt adatokat, ha azok az iratból kitûnnek. (4) Jogszabály elrendelheti, hogy a hatóság a döntését az erre a célra rendszeresített formátumban, a jogszabályban meghatározott adattartalommal adja ki. A döntéshozatal általános szabályai Ebben a körben a törvényalkotó elsõ helyen az adatvédelemrõl rendelkezik. A döntés megszövegezésénél figyelembe kell venni a védett adatra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket. Ez a szabály valójában visszautalás a személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvényre. Abból kell kiindulni, hogy személyes adataival mindenki maga rendelkezik, ha az említett törvényben meghatározott jogszabály kivételt nem tesz. Fontos megjegyezni, hogy a közérdekû adatok nyilvánosságához való jogot törvény korlátozhatja. Ebbõl következõen, meghatározott körben, a közérdekû adat is lehet védett. A hatósági döntések meghozatalának nemcsak az a korábban tárgyalt egyetlen módja létezik, amikor a hatóság ún. alakszerû döntést hoz (ideértve az egyszerûsített döntéseket). Alapvetõen egyszerûsítési és célszerûségi okokból alakultak ki az egyéb módozatok. Kézenfekvõ azonban, hogy ezekkel szemben is fennállnak a törvényességi kritériumok, és jogszabály rendelkezik az alkalmazhatóság körérõl és feltételeirõl. A hatályos szabályozás szerint az alternatívák az alábbiak lehetnek. A döntést a) külön dokumentumban kell megfogalmazni, vagy b) jegyzõkönyvbe kell foglalni, vagy c) az ügyiratra kell feljegyezni, vagy d) az e célból rendszeresített formátumban kell kiadni. Az idegen nyelvre lefordított határozat A nyelvhasználatról szóló rendelkezések lelhetõvé teszik, hogy kisebbségi szervezet, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozó természetes személy a közigazgatási hatóságnál szóban és írásban egyaránt használhatja az adott kisebbség nyelvét. Az általuk benyújtott kérelmet magyar nyelvû és az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni. Az ismertetett rendelkezés megfelelõen irányadó a végzésekre is. Soron kívül meghozandó határozat Az ügyintézési határidõvel kapcsolatba a Ket. rendelkezik arról, hogy mikor kell a határozatot soron kívül meghozni. Ennek esetei: - kiskorú ügyfél esetében, - ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet elhárítása indokolja, - ha a közbiztonság érdekében egyébként szükséges. [Ket. 33. § (2) bek.] A Ket. a hatóság számára lehetõvé teszi a kötelezett méltányolható érdekeinek a figyelembe vételét. Ha a kötelezés jellege megengedi, a hatóság részletekben történõ teljesítést is megállapíthat (engedélyezhet). [Ket. 74. § (1) bek.] A Ket. kimondja, ha döntés kötelezést tartalmaz a teljesítésre határidõt vagy határnapot kell megállapítani. Ebben a szakaszban van elrejtve az a felhatalmazás, amely alapján törvény a hatóság döntésével kapcsolatos, a Ket. 72-73. §-ban és a 74. § (1)-(4) bekezdésében meghatározott rendelkezésektõl eltérõ szabályokat is megállapíthat. [Ket. 74. § (6) bek.] Ez közelebbrõl azt jelenti, hogy a hatósági döntések elnevezést kivéve szinte minden korábban tárgyalt rendelkezéstõl el lehet térni. (A 71. § ugyanis jogszabály által biztosított eltérésekrõl szól.) Ez azért jelenthet gondot, mert folytatódhat az eddigi gyakorlat ami azt jelenti, hogy adott törvény megalkotásakor (módosításakor) az Országgyûlés él a lehetõséggel és korlátok nélkül alkothat különös eljárási szabályokat a döntéshozatal körében. Ez elvezethet az általános szabályok leértékelõdéséhez. 74. § (1) Ha a döntés kötelezést tartalmaz, a teljesítésre határidõt vagy határnapot kell megállapítani. Ha a kötelezés jellege megengedi, a hatóság részletekben történõ teljesítést is megállapíthat (engedélyezhet). (2) Az ügyfél a fellebbezésében a teljesítési határidõt vagy határnapot (a továbbiakban együtt: határidõ), illetve a részletekben történõ teljesítést vagy e lehetõség hiányát is sérelmezheti. A másodfokon eljáró szerv az erre irányuló fellebbezési kérelem hiányában is megvizsgálja, hogy a fellebbezési eljárás miatt indokolt-e új határidõt megállapítani a teljesítésre. (3) Az ügyfél - tekintet nélkül arra, hogy fellebbezett-e a határidõ ellen - a teljesítési határidõ lejárta elõtt kérheti a jogerõs döntést meghozó hatóságtól a határidõ megváltoztatását, ha rajta kívül álló ok lehetetlenné teszi a határidõre való teljesítést. (4) A határidõ lejárta után az ügyfél - feltéve, hogy a végrehajtást még nem rendelték el - a (3) bekezdésben meghatározott okból igazolási kérelem benyújtása mellett kérheti az új határidõ megállapítását. A végrehajtás elrendelése után új határidõ vagy határnap megállapítására csak a VIII. fejezetben foglalt rendelkezések alapján kerülhet sor. (5) A hatóság a teljesítésre megállapított határidõ vagy határnap módosítása során figyelembe veszi a közérdeket, illetve az ellenérdekû fél jogos érdekét.
(6) Törvény a hatóság döntésével kapcsolatos, a 72-73. §-ban és a 74. § (1)-(4) bekezdésben meghatározott rendelkezésektõl eltérõ szabályokat is megállapíthat. A döntés a közigazgatási hatósági eljárás központi eleme. Az eljárások jelentõs része a döntés meghozatalára (és érvényesítésére) irányul. A törvény elnevezésben is különbséget tesz az érdemi és eljárási kérdésekben hozott döntések között. Az elõbbieket határozatnak, az utóbbiakat végzésnek nevezi el. Ezáltal is kifejezésre juttatja a kétféle döntés közötti eltéréseket. A törvény fenntartja a ráutaló magatartással hozott döntést (a kérelmezett jog gyakorlása, ha a hatóság határidõben nem nyilatkozik), amelynek csak jogszabályban meghatározott esetben van helye. Ekkor is szükség van azonban a közigazgatási hatóság eljárásban való cselekvõ közremûködésére, a megszerzett jogot hatósági záradék formájában rá kell vezetni a kérelemre. A nyugellátások és a családtámogatási ellátások növelésének mértékét jogszabály állapítja meg. Az ellátások összegének emelése több millió embert érint. Ezekben az ügytípusokban eljáró szerveket megoldhatatlan feladat elé állítaná az érintettek személyes értesítésének kötelezettsége az eljárás megindításáról, illetve külön határozat meghozatala a pénzbeli ellátás emelésérõl. A törvény ezekben az ügyekben lehetõvé teszi a határozathozatal mellõzését. A törvényben differenciált rendelkezések találhatók a döntések tartalmát illetõen. A közös (a határozatra és végzésre egyaránt vonatkozó) követelmények meghatározása után a végzésre vonatkozó eltérõ szabályok találhatók meg a törvényben. A határozat indokolásával szemben új követelmény, hogy a mérlegelési jogkörben hozott határozatban a mérlegelésben szerepet játszó szempontokat és tényeket is fel kell tüntetni. A gyakorlati tapasztalatok hasznosításán alapul az a bõvítmény, amely szerint a határozatnak tartalmaznia kell az eljárt szakhatóság megnevezését, és a szakhatóság egyedi elõírását, állásfoglalásának indokolását is. Ezzel egyértelmûvé válik, hogy melyik hatóság milyen indokokkal tett kikötéseket, és így az esetleges fellebbezési eljárás, illetve közigazgatási per során a vitatott kérdésben állásfoglalásra jogosult hatóság egyértelmûen azonosítható, az indokok ismerete pedig a megalapozott döntéshozatalt segítheti elõ. Ha több ügyfél vesz részt az eljárásban, a jogorvoslathoz való jogra tekintettel biztosítani kell a titokvédelemre és a tanú védelmére vonatkozó jogszabályok érvényesítését. Ebbõl következõen az indokolásban csupán utalni kell arra, hogy az eljáró közigazgatási hatóság figyelembe vette a törvény által védett, titoknak minõsülõ adatokat vagy tényeket, illetõleg mellõzi a tanú személyes adatainak a közlését. Elõfordulhatnak esetek, amikor a határozat indokolásának pontos, szakszerû írásba foglalása a határozathozatalt késlelteti, és ezáltal életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet alakul ki. Ilyen esetekben, a törvényben meghatározott körben célszerû a határozat idõleges mellõzését lehetõvé tenni. Az indokolás öt napon belüli pótlása az ügyfélnek sem a jogorvoslathoz való jogát nem korlátozza, sem a jogorvoslat benyújtására nyitva álló határidõt nem rövidíti le.
Az egyezség jóváhagyása 75. § Ha a hatósági eljárás során lefolytatott egyezségi kísérlet eredményre vezet, a hatóság határozatba foglalja és jóváhagyja az egyezséget, feltéve hogy az a) megfelel a jogszabályokban foglalt feltételeknek, b) nem sérti a közérdeket, mások jogát vagy jogos érdekét, c) kiterjed a teljesítési határidõre és az eljárási költség viselésére. A Ket. az egyezséggel kapcsolatos szabályokat kettébontja. Az egyezségi kísérlet keretében a) ha jogszabály elõírja, a hatóságnak a döntés meghozatala elõtt meg kell kísérelni az egyezség létrehozását az ellenérdekû ügyfelek között, b) egyezségi kísérletre akkor is sor kerülhet, ha jogszabály ugyan nem írja elõ egyezségi kísérlet tartását, de azt az ügy természete megengedi. Az elsõ esetben kötelezettséget ír elõ a jogalkotó, a másodikban lehetõséget biztosít. Az egyezség jóváhagyásáról a hatóság döntései körében rendelkezik a Ket. A három feltétel közül csak a harmadik tekinthetõ újnak; nevezetesen az, hogy az egyezségnek ki kell terjednie a teljesítési határidõre és az eljárási költség viselésére. A hatóság az egyezséget határozatba foglalja és jóváhagyja. A határozat ellen nincs fellebbezésnek helye.
Hatósági szerzõdés 76. § (1) Ha jogszabály lehetõvé teszi, az elsõ fokon eljáró hatóság a hatáskörébe tartozó ügynek a közérdek és az ügyfél szempontjából is elõnyös rendezése érdekében határozathozatal helyett az ügyféllel hatósági szerzõdést köthet. (2) Hatósági szerzõdés csak írásban köthetõ. Törvény, kormányrendelet és önkormányzati rendelet a szerzõdés megkötéséhez további feltételeket is meghatározhat.
(3) Ha az ügyfél olyan kötelezettséget vállal, amelynek teljesítésére hatósági határozattal egyébként nem lenne kötelezhetõ, szerzõdéskötésre csak akkor kerülhet sor, ha az ügyfél a saját szerzõdésszegése esetére a többletkötelezettség tekintetében a hatósági szerzõdésben aláveti magát a szerzõdésszegés 77. § (2) bekezdésében megállapított jogkövetkezményének. (4) Ha a hatósági ügyben szakhatósági állásfoglalást kell beszerezni, a szerzõdés csak a szakhatósági hozzájárulás megadása esetén és a szakhatósági állásfoglalásban meghatározott elõírásoknak és feltételeknek a szerzõdésbe történõ foglalásával köthetõ meg. (5) Ha a szerzõdés harmadik személy jogát vagy jogos érdekét érinti, a szerzõdés megkötése elõtt be kell szerezni az érintett írásos hozzájárulását. A hozzájárulás a szerzõdés érvényességének feltétele. (6) Jogszabály elõírhatja, hogy a szerzõdés érvényességéhez szükséges a szerzõdõ hatóság felügyeleti szervének hozzájárulása. A hozzájárulást az eljáró hatóság szerzi be. (7) A hatósági ügynek szerzõdéssel való lezárására a 33. §-ban megállapított ügyintézési határidõ irányadó. A Ket. szabályozási koncepciójának nyilvánosságra kerülése nyomán a tervezett új intézmények közül a hatóság és az ügyfél között létre jöhetõ szerzõdést fogadta a szakmai közvélemény a legtöbb fenntartással. A közjogi (ezen belül a közigazgatási jogi) szerzõdés gyûjtõfogalomként ismert, és ezen belül különbözõ fajta szerzõdések alakultak ki. Ezek közül az egyik nevesített és viszonylag jól körülhatárolható fajta a hatósági jogalkalmazás körében számos államban meghonosodott hatósági szerzõdés. Mi támasztja alá a létjogosultságát? Mindenekelõtt az a szemléletbeli változás, amelynek hatására a modern közigazgatás közhatalom gyakorlása is átalakul. A Ket. koncepciója ennek lényegét a következõképpen fogalmazta meg. A demokratikus jogállamok közigazgatását az is jellemzi, hogy a) nem minden esetben hatalmi pozícióból tárgyal az ügyféllel, b) nem törekszik a közérdek kizárólag hatalmi eszközökkel történõ elérésére. A tételes jogi szabályozásban felismerhetõ a minden szempontból indokolható mértéktartás. Nem lehet cél és nem is valósítható meg egyfajta áttörés. Abból kell kiindulni, hogy a hatósági szerzõdésnek ott és akkor van létjogosultsága, ahol és amikor kölcsönös elõnyökkel jár az ügyfél és a hatóság számára. Mindenfajta erõltetés és túlzás csak gátolja az intézmény meggyökeresedését. A külföldi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy az intézmény különösen az építésügyi igazgatásban, a településfejlesztés és településrendezés körében, valamint a környezetvédelemben bizonyul sikeresnek. A fentiekkel függ össze a követelmények széles körû meghatározása. a) Elõfeltétel, hogy jogszabály lehetõvé tegye a szerzõdéskötést. Aligha kell azzal számolni, hogy a jogalkotók lelkesedése e téren nagy élénkülést eredményez. b) A szerzõdés megkötésére csak írásban van lehetõség. c) A miniszteri rendelet kivételével minden jogforrásban további feltételeket is meg lehet határozni. d) Ha a hatósági ügyben szakhatósági állásfoglalást kell beszerezni, akkor ez is elõfeltétele a szerzõdéskötésnek, továbbá az abban meghatározott elõírásokat és feltételeket a szerzõdésbe bele kell foglalni. e) A szerzõdés érvényességének szintén elõfeltétele, hogy amennyiben a megkötendõ szerzõdés harmadik személy jogát vagy jogos érdekét érinti, a szerzõdés megkötése elõtt be kell szerezni az érintett írásbeli hozzájárulását. f) Végül jogszabály kikötheti a szerzõdés érvényességi feltételeként a hatóság felügyeleti szervének a hozzájárulását. Ennek beszerzésérõl a szerzõdõ hatóság gondoskodik. Ezek után külön ki kell emelni, hogy amennyiben az adott esetben megkövetelt valamennyi feltétel fennáll, akkor sincs szerzõdési kényszer. A törvény ugyanis csak a szerzõdéskötés lehetõségét biztosítja. 77. § (1) Az ügy szempontjából jelentõs új tény felmerülése, továbbá a szerzõdéskötéskor fennálló körülmények lényeges megváltozása esetén a szerzõdés módosítását bármelyik fél kezdeményezheti. Ha a módosításhoz a másik fél nem járul hozzá, vagy a felek között vita van a módosítás törvényi feltételei tekintetében, akkor a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságtól kérhetõ a szerzõdés módosítása vagy megszüntetése. (2) Ha az ügyfél a szerzõdésben foglaltakat megszegi, a szerzõdés jogerõs és végrehajtható határozatnak minõsül, és a hatóság az addigi teljesítések figyelembevételével - hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendelésérõl. (3) Ha a hatósági szerzõdésben foglaltakat a hatóság nem teljesíti, az ügyfél a teljesítésre irányuló felhívás eredménytelensége esetén - a szerzõdésszegés tudomására jutásától számított harminc napon belül - a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. (4) Az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a hatósági szerzõdésre a Polgári Törvénykönyvnek a szerzõdésekre vonatkozó általános szabályait kell megfelelõen alkalmazni. A szerzõdés módosítása és a benne foglaltak érvényesítése A szerzõdés módosítását két okra történõ hivatkozással lehet kezdeményezni: a) az ügy szempontjából jelentõs új tények merültek fel, b) a szerzõdéskötéskor fennálló körülmények lényegesen megváltoztak. A módosítást bármelyik fél kezdeményezheti. Elõfordulhat, hogy az ügyfél saját érdekeire tekintettel olyan kötelezettséget is vállal, amelyre hatósági határozattal nem lenne kötelezhetõ. Ilyen esetekben szerzõdéskötésre csak akkor kerülhet sor, ha az ügyfél saját szerzõdésszegése esetére szólóan az általa vállalt többlet kötelezettség tekintetében is aláveti magát a szerzõdésszegés következményeinek.
A szerzõdésszegés következménye ügyféli oldalon: - a szerzõdés jogerõs és végrehajtható határozatnak minõsül, - a hatóság, figyelembe véve az addigi teljesítést, hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendelésérõl. A szerzõdésszegés következménye a hatóság oldalán: - az ügyfél teljesítésre irányuló felhívást juttathat el a hatósághoz, - a felhívás eredménytelensége esetén, a szerzõdésszegés tudomására jutásától számított harminc napon belül, a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. A Ket.-ben és a külön jogszabályokban nem szabályozott kérdésekben a hatósági szerzõdésre a Ptk. szerzõdésekre vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni. A törvény - több külföldi ország eljárási törvényéhez hasonlóan - önálló cím keretében foglalkozik a hatósági szerzõdéssel. A törvény ugyanis erõsíteni kívánja azt a szemléletet, hogy a közigazgatás dolga - a szó legnemesebb értelmében - az ügyfelek kiszolgálása, akár akként, hogy hatósági igazolványokkal látja el õket, akár úgy, hogy döntést hoz közigazgatási ügyeikben, így például hatósági engedélyt ad ki a számukra. A közigazgatási hatóság tehát többnyire nem ellenfélként kerül kapcsolatba az ügyfelekkel, s célja nem a közhatalmi eszközök minél szélesebb körû alkalmazása, sokkal inkább az, hogy - amennyiben az ügy jellege ezt megengedi - az ügyféllel egyfajta partneri viszonyt kialakítva törekedjék valamely közérdekû cél elérésére vagy valamely magáncélnak a közérdekkel való összhangba hozatalára. A demokratikus jogállam közigazgatásának egyik jellemzõje, hogy a közigazgatási hatóságok történetileg kialakult pozíciójában változás következik be. A hatósági igazgatásban ez abban nyilvánul meg, hogy a közhatalmi fellépés már nem kizárólagos. Egyes területeken a hatóság és az ügyfél intenzívebb együttmûködése váltja fel. A külföldi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egyes hatósági feladatok ellátása alapvetõen mellérendeltségi viszony keretében is eredményesen megvalósítható. Ennek egyik formája a közigazgatási hatóság és az ügyfél által kötött hatósági szerzõdés, amely pótolja a közigazgatási hatóság határozatát. A hatósági szerzõdés meghonosítása különösen az építésügyi igazgatásban, településrendezési és környezetvédelmi ügyekben lehet eredményes. A törvény megfelelõ garanciákat tartalmaz a szerzõdéskötésre és a szerzõdésben foglaltak érvényesítésére nézve. (A szerzõdés csak írásban köthetõ, és csak akkor, ha az ügy jellege azt nem zárja ki, jogszabály a szerzõdés kötéséhez kötelezõ feltételeket határozhat meg, például a szakhatósági hozzájárulás kötelezõ jellege, harmadik személy jogának és jogos érdekének védelme, a felügyeleti szerv hozzájárulásának kiköthetõsége stb.) A szerzõdõ felek szempontjából garanciális jelentõsége van annak a rendelkezésnek, amely szerint a szerzõdésbe foglaltak megszegése esetén a szerzõdés jogerõs és végrehajtható határozatnak minõsül.
A döntés közlése és nyilvános közzététele 78. § (1) A határozatot közölni kell az ügyféllel és azzal, akire nézve az jogot vagy kötelezettséget állapít meg, az ügyben eljárt szakhatósággal és a jogszabályban meghatározott más hatósággal vagy állami szervvel. (2) A végzést az ügyféllel, illetve az eljárás olyan egyéb résztvevõjével kell közölni, akire nézve az jogot vagy kötelezettséget állapít meg, illetve akinek a jogi helyzetét közvetlenül érinti. (3) Ha nemzetközi szerzõdés vagy jogszabály másként nem rendelkezik, a külföldi ügyfélnek a határozatot közvetlenül, illetõleg képviselõje vagy kézbesítési meghatalmazottja útján kell megküldeni. (4) Az eljárási képességgel rendelkezõ ügyfél kérheti, hogy a hatóság akkor is számára kézbesítse a döntést, ha az ügyben képviselõje van. (5) A hatóság döntését közölni lehet: a) postai úton, b) személyesen írásban vagy szóban, c) elektronikus dokumentum formájában, illetve távközlési eszköz útján, d) hirdetményi úton, e) kézbesítési meghatalmazott vagy ügygondnok útján, f) a hatóság kézbesítõje útján. (6) A döntés közlésének napja az a nap, amelyen azt kézbesítették, szóban vagy távközlési eszköz útján, illetve elektronikus úton közölték. A hirdetmény útján közölt döntést a hirdetmény kifüggesztését követõ tizenötödik napon kell közöltnek tekinteni. (7) Postai úton történõ kézbesítés esetén a döntést hivatalos iratként kell feladni és kézbesíteni. A hatóság döntése (határozata, végzése) joghatás kiváltására akkor alkalmas, ha azt a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelõen közölték az ügyféllel (ügyfelekkel), illetve az eljárás egyéb résztvevõivel. A kézbesítési szabályok megtartása az eljárásban garanciális jelentõségû, ennek megsértése súlyos eljárási hibának minõsíthetõ. A közlés hitelességéhez, idõpontjához olyan jogok és kötelezettségek kapcsolhatók, amelyek az eljárásban különös jelentõséggel bírnak [fellebbezési határidõ számítása Ket. 99. § (1) bek.; bírósági felülvizsgálat iránti kérelem elõterjesztésére nyitva álló határidõ Ket. 109. § (1) bek.; jogerõ beálltának megállapítása és a végrehajthatóság Ket. 128. § (1) és (4) bek.].
A nem szabályszerû kézbesítés következményeivel több bírósági döntés szembesítette a hatóságokat (lásd pl.: BH2000. 445.; EBH2003. 987.; EBH2003. 992.). A bírói gyakorlat következetes az elmulasztott közlés megítélése tekintetében. Abban az esetben ugyanis, amikor a fellebbezés lehetõségével az ügyfél azért nem tudott élni, mert számára a határozatot korábban nem kézbesítették, a döntés számára történõ szabályos kézbesítésének napjától a fellebbezésre törvényben, kormányrendeletben biztosított határidõ újra megnyílik. A külföldi ügyfelekkel való kapcsolattartást az Áe. merev szabályok közé szorította, amit a Ket. elsõsorban az Európai Uniós csatlakozásunkra tekintettel feloldott. Amíg az Áe. a határozat kézbesítését az ágazati irányítást ellátó minisztérium és a Külügyminisztérium útján tette lehetõvé nemzetközi szerzõdés vagy jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában, addig a Ket. fõ szabályként mondja ki a külföldi ügyfélhez történõ közvetlen kézbesítés lehetõségét, amit különös eljárási szabály vagy nemzetközi szerzõdés korlátozhat. Itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a Ket. kihirdetése idején csak néhány, elsõsorban családjogi jogsegélyegyezmény volt hatályban, ami nem teszi lehetõvé a hatósági döntés ügyfélhez történõ közvetlen eljuttatását, és azt is, hogy hatályban volt olyan jogszabály (pl.: az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet), ami a külföldi értesítési címmel rendelkezõ ügyfél részére történõ közvetlen kézbesítést lehetõvé tette. A külföldi ügyfélnek mind képviselõje, mind kézbesítési meghatalmazottja is lehet. A fõ szabály szerint [Ket. 40. § (7) bek.] az iratokat, így a hatósági döntést is, az ügyfél írásbeli meghatalmazással rendelkezõ képviselõje részére kell megküldeni. A kézbesítési különös szabály szerint [Ket. 78. § (4) bek.] az eljárási képességgel rendelkezõ ügyfél a hatóságtól kérheti, hogy a határozatot részére közvetlenül küldjék meg. Ilyen esetben az eljárási cselekmény határidejének számítása a hivatalos irat ügyfélhez történõ kézbesítése napján, más esetben a képviselõhöz, illetve kézbesítési meghatalmazotthoz történõ kézbesítés napján kezdõdik. Anélkül, hogy a képviselõnél kifejtetteket ismételt részletességgel kifejtenénk, rá kell mutatni, hogy amíg a meghatalmazott képviselõ a megbízás tartalma szerint jogosult az ügyfél helyett eljárási cselekmény megtételére, a kézbesítési meghatalmazott tevékenysége csak a hatósági döntés átvételére terjed ki, amihez a döntés ügyfél számára történõ eljuttatásának vagy a döntés átvételérõl szóló értesítés megtételének kötelezettsége kapcsolódik. A hatósági döntés közlésének módjait a Ket. az Áe.-nél részletesebben tartalmazza. A postai úton történõ kézbesítés a legáltalánosabb közlési forma. Szabályait a postai szolgáltatások ellátásáról és minõségi követelményeirõl szóló 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet határozza meg, amely külön fejezetet szentel a hivatalos iratok kézbesítésének. E szabályok szerint a postai szolgáltató a hivatalos irat kézbesítését kétszer kísérli meg. A sikertelen kézbesítés esetén a hivatalos irat érkezésérõl a feladó által meghatározott jelzésû értesítést hagy hátra. A postai szolgáltató az elsõ sikertelen kézbesítést követõen négy munkanapig, a második sikertelen kézbesítés után öt munkanapig a postahivatalban a címzett rendelkezésére tartja a küldeményt. Ha ez utóbbi idõtartam is eredménytelenül telik el, a postai szolgáltató a hivatalos iratot nem kereste jelzéssel küldi vissza a hatóságnak. Ebben az esetben - a késõbb tárgyalt ellenkezõ bizonyításig - a második sikertelen kézbesítést követõ ötödik munkanapon a döntést kézbesítettnek, ezáltal közöltnek kell tekinteni. Mindebbõl kitûnik, hogy a postai úton történõ közlési forma igénybevételével - kevésbé optimális esetben - a hivatalos irat feladásától a kézbesítési vélelem beálltáig tizennégy-tizenhét naptári nap is eltelhet. Megjegyzést érdemel, hogy a postáról szóló 2003. évi CI. törvény alapján a postai szolgáltató és a küldemény feladója külön megállapodása esetén a szolgáltató a tértivevény digitalizált képét vagy annak adat-tartalmát elektronikus úton is visszaküldheti a feladónak. A kézbesítést akkor is megtörténtnek kell tekinteni, ha a hivatalos irat átvételét a címzett vagy a hivatalos irat átvételére egyébként feljogosított meghatalmazott megtagadja. A kézbesítési vélelem az ilyen tartalmú nyilatkozat megtételének napjával beáll, függetlenül attól, hogy a címzett vagy meghatalmazottja tudta vagy sejtette-e, hogy melyik hatóságtól, milyen jellegû küldeményt kapott. A nyilatkozattétel napjával kell kézbesítettnek tekinteni a küldeményt abban az esetben is, ha a címzett vagy a meghatalmazott a kézbesítés napját követõen nyilatkozatát visszavonja és a küldemény átvételének szándékáról nyilatkozik. A szabálytalan kézbesítésre abból, hogy a tértivevényen nem a címzett aláírása szerepel, önmagában nem lehet következtetni. A hivatalos iratot ugyanis a postai szolgáltató az ún. helyettes átvevõ útján is kézbesítheti a természetes személy ügyfél számára. Helyettes átvevõ lehet a címzett 14. életévét betöltött, Ptk. 685. §-ának b) pontja szerinti közeli hozzátartozója vagy élettársa, illetve a címzett fõbérlõje vagy szállásadója, ha a címzett a helyettes átvevõ részére történõ kézbesítést a postai szolgáltatóhoz intézett írásbeli nyilatkozattal nem zárta ki. Az írni nem tudó, latin betûket nem ismerõ, vak vagy egyéb okból írásképességében gátolt személynek érkezett könyvelt küldeményt a postai szolgáltató tanú jelenlétében kézbesíti. Ilyen esetben a kézbesítési okiratot a tanú írja alá, e minõségének megjelölése mellett. A kormányrendelet több olyan esetet sorol fel, ami miatt a kézbesítés meghiúsul. Ezek közül itt egy, korábban még nem említett és a késõbbiekben sem tárgyalt kézbesíthetetlenségi ok összefüggéseire kell a figyelmet felhívni. A postai szolgáltató meghalt kezelési jelzéssel is visszaküldheti a hatóság számára az iratot. Ez a kezelési jelzés természetesen nem tekinthetõ
hivatalos közlésnek, az ügyfél elhalálozásának tényérõl a hatóságnak egyéb úton beszerzett, hitelt érdemlõ információval kell rendelkeznie (pl.: anyakönyvi bejegyzés adat-tartalmának megismerése). Ez a jogutódlás szabályainak (Ket. 16. §) alkalmazása szempontjából is jelentõséggel bír. Amennyiben az ügyfél vagy az eljárás más résztvevõje a határozat, végzés meghozatalkor jelen van [Ket. 39. § (5) bek. b) pont], a döntés részére közvetlenül, az átvétel pontos dátumának rögzítésével és az átvevõ aláírásával dokumentáltan átadható. Erre az esetre külön nyomtatvány szerkeszthetõ, amit - hasonlóan a tértivevényhez - az ügy iratai között kell elhelyezni vagy a döntés másodpéldányán kell az átvételt igazolni. Gyakran elõfordulhat, hogy az ügyintézõ az ügyfelet, az eljárás más résztvevõjét személyesen nem ismeri (pl.: helyettesítés esetén, vagy addig csak írásban kommunikáltak stb.). Ebben az esetben a személyazonosság megállapítása és az eljárásbeli jogállás tisztázása nélkülözhetetlen a döntés átadása elõtt. Nem zárható ki, hogy az érintett írásban kérje: számára a döntést személyes átadással közöljék. Ez a kérés azonban nem válhat az eljárás elhúzódásának eszközévé. Ezért olyan megoldásokat kell alkalmazni, amelyek ezt kiküszöbölik (pl.: a döntés kiadmányozásáról haladéktalan - távbeszélõ, e-mail stb. - értesítés; olyan idõpont választása a döntés személyes átadására, ami nem haladja meg a postai kézbesítés lehetséges idejét; az átadásra megbeszélt idõpont elmulasztása esetén a döntés következõ munkanapon történõ postára adása stb.). A hatóság döntésének elektronikus formában történõ közlésére vonatkozó speciális szabályokat a Ket. X. Fejezete és az elektronikus közigazgatási ügyintézésrõl és a kapcsolódó szolgáltatásokról szóló 193/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet tartalmazza. E rendelkezések szerint a hatóság döntése csak akkor foglalható elektronikus dokumentumba, ha a kiadmányozó minõsített elektronikus aláírással rendelkezik. Az ilyen aláírással és idõbélyegzõvel ellátott döntés elektronikus úton való közlésének további feltétele, hogy azt az ügyfél kifejezetten kérje és megadja azt az elektronikus elérhetõséget, ahová a döntést továbbítják. Az elektronikus elérhetõség címadatainak helyességéért az ügyfél felelõs. A döntés megérkezésének visszaigazolásáról az ügyfél köteles gondoskodni. Amennyiben az automatizált visszaigazolás nem történik meg, a hatóság a döntést postai úton kézbesítteti [Ket. 161. § (4) bek., Ket. 162. § (4)-(5) bek.]. Az elektronikus dokumentum kézbesítési idõpontja az a nap, amikor a dokumentumnak a címzett részére történõ kézbesítés sikerességérõl a hatósághoz visszajelzés érkezik [Ket. 65. § (5) bek.]. Sajátos helyzet adódhat abból, hogy a hatóság a visszaigazolás hiányában postai kézbesítést kezdeményez, de ennek megtörténte után az elektronikus dokumentum vételének visszaigazolása megérkezik. Tekintettel arra, hogy a postai kézbesítés elõírása kisegítõ szabály annak elkerülésére, hogy az elektronikus eszközök mûködésének esetleges bizonytalansága miatt az ügyféli jogok, illetve az eljárás mielõbbi befejezéséhez tûzõdõ érdekek ne sérüljenek, a határozat kézbesítése napjának azt a napot kell tekinteni, amelyik az elektronikus, illetve postai kézbesítés viszonyában elõbb bekövetkezik. A távközlési eszköz útján való kézbesítést a törvény csak igen kivételes esetben, életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzetben teszi lehetõvé [Ket. 81. § (6) bek., a távközlési eszköz eljárásban történõ alkalmazhatóságára lásd még Ket. 168. §-t és a BH1999. 458. számú döntést]. A távközlési eszközként szóba jöhetõ eszközök (telefon, telefax, rádiótelefon, távirat) tehát csak halaszthatatlan esetben és a veszély elhárításával összefüggõ ügyben hozott határozat közlésére alkalmazhatók. A hatóság kézbesítõjének igénybevétele esetén a határozat átadását - hasonlóan a személyes kézbesítés szabályaihoz írásos formában kell dokumentálni. Szintén írásban kell rögzíteni a küldemény átvétele megtagadásának tényét is. Az írásos dokumentumokat az ügy iratai között kell elhelyezni. 79. § (1) Ha a postai úton történõ kézbesítés azért hiúsul meg, mert a címzett vagy meghatalmazottja úgy nyilatkozik, hogy a küldeményt nem veszi át, az iratot a kézbesítés megkísérlésének napján kézbesítettnek kell tekinteni. (2) Ha az irat a hatósághoz „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza, az iratot - az ellenkezõ bizonyításig - a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követõ ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni. (3) A hatósági döntés kézbesítése esetén a hatóság a (2) bekezdés szerinti kézbesítési vélelem beálltát megalapozó hivatalos irat megküldésével nyolc napon belül értesíti az ügyfelet. (4) A kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a címzett a kézbesítési vélelem beálltáról történõ tudomásszerzéstõl számított tizenöt napon belül, de legkésõbb a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónapos jogvesztõ határidõn belül terjeszthet elõ. Ha a kézbesítési vélelem következtében jogerõssé vált döntés alapján végrehajtási eljárás indul, a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a végrehajtási eljárásról történõ tudomásszerzéstõl számított tizenöt napon belül akkor is elõ lehet terjeszteni, ha a kézbesítési vélelem beálltától számított hat hónap eltelt. (5) Nem természetes személy címzett csak akkor terjeszthet elõ kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet, ha a kézbesítés nem szabályszerûen történt. Természetes személy a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmét akkor is elõterjesztheti, ha önhibáján kívüli okból nem vehette át a hivatalos iratot. (6) A kérelemben elõ kell adni azokat a tényeket, illetve körülményeket, amelyek a kézbesítés szabálytalanságát igazolják vagy az önhiba hiányát valószínûsítik. Ha a kérelemnek a hatóság helyt ad, a 67. § rendelkezéseit kell megfelelõen alkalmazni. (7) A kérelmet az a hatóság bírálja el, amelyik a kézbesítés tárgyát képezõ iratot kiadmányozta.
A kézbesítési jogszabályok a sikertelen kézbesítés egyes eseteit úgy szabályozzák, hogy ahhoz kézbesítési vélelem kapcsolódik. Az Alkotmánybíróság a Pp. hasonló tartalmú rendelkezéseinek vizsgálata során arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kézbesítési vélelem önmagában nem alkotmánysértõ. a jogok és jogos érdekek hatékony érvényesítése, s ebbõl következõen az igazságszolgáltatás és a közigazgatás kiszámítható mûködése azt igényli, hogy kivételes esetekben a kézbesítés eredménytelensége esetén is feltételezni lehessen a hivatalos iratok közlését, illetve ezzel kapcsolatban azt, hogy a közölt határozatok jogerõssé válhattak. Ez pedig nem függhet adott esetben attól, hogy a határozat címzettje képes-e vagy hajlandó-e átvenni a határozatot. A kézbesítés megtörténtére, megkísérlésére vonatkozó vélelem létét és a lehetséges jogkövetkezmények alkalmazhatóságát tehát a jogbiztonság, illetve az eljárást kezdeményezõ személyek jogai védelme is megköveteli. [46/2003. (X. 16.) AB határozat.] Megállapította ugyanakkor, hogy a jogalkotó a hivatalos iratok kézbesítéséhez fûzõdõ, a bírósági és hatósági eljárásokban általánosan érvényesülõ kézbesítési vélelem megdöntésének lehetõségét nem szabályozta, ezért alkotmányellenes helyzetet idézett elõ. Ezt a hiányosságot a 2004. évi LXV. törvény pótolta, melynek rendelkezései a Ket.-be is bekerültek. A küldemény átvételének megtagadása esetén a kézbesítési vélelem automatikusan - és csak a kézbesítés szabálytalanságának bizonyításával megdönthetõen - beáll, hiszen a címzett kifejezett akaratnyilvánításával utasítja vissza az átvételt. Ez pedig olyan ok, amelynek hátterében rendszerint az eljárás elhúzásának szándéka vagy a hatóság döntésével szembeni rezisztencia húzódik meg. Más okai lehetnek azonban annak, amikor a küldemény nem kereste jelzéssel érkezik vissza a hatósághoz. Itt éppúgy felmerülhet kórházi gyógykezelés, mint külföldi utazás vagy a lakóhelytõl távolabbi tartós munkavégzés. Ilyen esetekben az ügyfél küldemény-átvételi szándékától függetlenül áll be a kézbesítési vélelem, kezdõdik az ahhoz kapcsolódó határidõ, ez pedig az ügyféli jogok sérüléséhez vezethet. Ezekben az esetekben a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem terjeszthetõ elõ. A kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelemben elõ kell adni azokat a tényeket, körülményeket, amelyek az önhiba hiányát valószínûsítik. A nem természetes személy ügyfél azonban csak akkor terjeszthet elõ kérelmet, ha a kézbesítés szabályszerûségét vitatja. A kérelmezõnek bizonyítania kell a kézbesítés szabálytalanságát jelentõ, általa állított tényeket. A szabályozás indoka az, hogy a jogi személyektõl és jogi személyiség nélküli szervezetektõl elvárható a hivatalos küldemények átvételére jogosult személyek kijelölése, a szervezet minimális mûködési feltételeinek folyamatos biztosítása. A természetes személyeknél az önhiba hiányát valószínûsítõ kérelmek elfogadhatóságát eredményezõ okokat pontosan meghatározni nem lehet. Azonban az megállapítható, hogy a hatóságnak a kérelem elbírálása során vizsgálni kell, hogy az ügyfél vétlen volt-e a döntés átvételének elmulasztásában, vagyis enyhébb súlyú gondatlanság sem terheli. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha például az ügyfél tudomással bírt róla, hogy ügyében eljárás folyik, joggal elvárható tõle olyan személy állítása, aki a hivatalos küldeményét átveszi. Az önhiba kizárásának vizsgálata során jelentõséggel bír, annak megítélése, hogy az eljárás megindításáról szóló értesítés megtörtént-e (Ket. 29. §). 80. § (1) Ha törvény másként nem rendelkezik, hirdetményi úton történõ közlésnek van helye, feltéve hogy a) az ügyfél lakcíme, illetve székhelye (telephelye, fióktelepe) ismeretlen, b) a postai küldemény azzal a megjegyzéssel érkezik vissza, hogy a címzett ismeretlen helyen tartózkodik vagy címe ismeretlen, és a nyilvántartó hatóság vagy más állami szerv megkeresése nem járt eredménnyel. (2) A hirdetménynek tartalmaznia kell a) a kifüggesztés napját, b) az eljáró hatóság megnevezését, c) az ügy számát és tárgyát, d) az ügyfél nevét és utolsó ismert lakcímét, illetõleg székhelyét, továbbá e) azt a figyelemfelhívást, hogy a hatóság az ügyben döntést hozott, de annak kézbesítése meghiúsult, ezért az ügyfél vagy meghatalmazottja a döntést a hatóságnál átveheti. (3) Hirdetményi úton történõ közlésnek van helye akkor is, ha az ügyfeleket az eljárás megindításáról is hirdetményi úton értesítették. Ilyen esetben - ha törvény vagy kormányrendelet eltérõen nem rendelkezik - a hirdetmény a következõ adatokat tartalmazza: a) a kifüggesztés napját, b) az eljáró hatóság megnevezését, c) az ügy számát és tárgyát, d) a kérelmezõ ügyfél nevét (megnevezését), e) az ügy jellegétõl függõ hatásterületet, f) azt a figyelemfelhívást, hogy a hatóság az ügyben döntést hozott, amely a hatóságnál megtekinthetõ, g) a jogorvoslat lehetõségérõl és benyújtásának határidejérõl való tájékoztatást. (4) A hirdetményt a hatóság hirdetõtáblájára ki kell függeszteni, a központi elektronikus szolgáltató rendszeren és a hatóság internetes honlapján - ha azzal rendelkezik - közzé kell tenni, ezenkívül az önkormányzat hivatalos lapjában - ennek hiányában a helyi lapban -, valamint a hatóság hivatalos lapjában is közzétehetõ. A döntés kifüggesztésének és az internetes honlapon való megjelentetésének azonos napon kell megtörténnie.
(5) Hirdetményi kézbesítés esetén a hirdetmény kifüggesztésének és levételének napját az iraton meg kell jelölni, az internetes honlapon történõ közzététel idejét visszakereshetõ módon dokumentálni kell. A hirdetményi kézbesítésre a Ket.-ben nevesített esetekben kerülhet sor. A törvény két ilyen lehetõséget szabályoz, azt, amikor az ügyfeleket az eljárás megindításáról is hirdetményi úton értesítették, illetve azt, amikor az ügyfél címe ismeretlen vagy az ismert címén nem érhetõ el. Az utóbbi esetkört tekintve elmondható, hogy a hirdetményi kézbesítés csak kivételesen, mintegy utolsó lehetõségként alkalmazható. A hatóságnak ugyanis mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az ügyfelet megtalálja, számára a döntés kézbesíthetõ legyen [lásd még: Ket. 81. § (2) bek.]. Ennek hiányában az ügyfél egyik alapvetõ joga, a jogorvoslathoz való jog üresedhet ki. Az ismeretlen lakcímû, székhelyû, illetve ismeretlen helyen tartózkodó ügyfél címének megismerése érdekében a hatóság a személyi adat és lakcímnyilvántartó hatósághoz és a cégnyilvántartáshoz fordul. Ennek eredménytelensége esetén alkalmazhatja a hirdetményi kézbesítés eszközét. Fontos megemlíteni, hogy törvénybe foglalt különös eljárási szabály az imént tárgyalt esetekben a hirdetményi kézbesítés helyett más jogintézmények alkalmazását írhatja elõ. Az eljárás megindításáról szóló értesítés egyes esetekben [Ket. 29. § (6) bek.] hirdetményi úton történik, mert a hatóság az összes lehetséges ügyfelet nem ismeri és nem is várható el, hogy valamennyiüket felkutassa és külön-külön értesítse (pl.: létesítménnyel kapcsolatos eljárásban a hatásterületen fekvõ ingatlanok tulajdonosai, ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használói]. Ilyenkor a döntésrõl hirdetményt kell közzétenni. Adatvédelmi okokból a hirdetmény csak a hatóság, az ügy és az ügyfél (ügyfelek) azonosításához szükséges adatokat és azt a figyelemfelhívást tartalmazza, hogy a hatóság döntése a hatóságnál átvehetõ, illetve ott megtekinthetõ. A jogorvoslati jogról való tájékoztatás csak akkor tartalma a hirdetménynek, ha az eljárás megindításáról szóló értesítés is hirdetményi úton történt. Törvény vagy kormányrendelet által szabályozott különös eljárási szabály ez utóbbi esetben eltérõ adat-tartalmú hirdetmény közzétételét rendelheti el. Újdonság a szabályozásban, hogy a Ket. 80. § (2) és (3) bekezdésének megfelelõ tartalmú hirdetményt nemcsak a hatóság hirdetõtáblájára kell kifüggeszteni, hanem a központi elektronikus szolgáltató rendszeren [Ket. 160. § (2) bek.; Ket. 172. § j) pont; Kormányzati portál MeH honlap] és ha a hatóság azzal rendelkezik, a hatóság internetes honlapján is közzé kell tenni. A hatóság belátása szerint közzétehetõ még a döntés a helyi lapban vagy hivatalos lapban is. Ezek a rendelkezések azt szolgálják, hogy mind szélesebb körben váljon ismertté a hatóság döntésének ténye, mert csak így valószínûsíthetõ, hogy a szükséges figyelemfelhívás az érintetthez eljut. Tekintettel arra, hogy az internetes honlapon közzétett és a hirdetõtáblára kifüggesztett hirdetményi kézbesítés egyenrangú, a joghatály kiváltására egyformán alkalmas, kifejezett elvárás, hogy a kifüggesztés és a megjelentetés azonos napon történjen. A hirdetményi kézbesítés esetén a döntés a kifüggesztést, megjelentetést követõ tizenötödik napon közöltnek tekintendõ [Ket. 78. § (6) bek.]. 81. § (1) A magyarországi lakó- vagy tartózkodási hellyel (székhellyel, telephellyel) nem rendelkezõ külföldi ügyfél az eljárás tartama alatt bármikor kérheti a hatóságtól, hogy a továbbiakban a részére való kézbesítés az általa megnevezett, magyarországi lakóhellyel (székhellyel, telephellyel) rendelkezõ kézbesítési meghatalmazott útján történjen. A kézbesítési meghatalmazottnak írásban kell nyilatkoznia a meghatalmazás elfogadásáról. (2) Ha a 80. § (1) bekezdése szerint hirdetményi kézbesítésnek lenne helye, továbbá ha a postai úton kézbesített küldemény „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza, és a határozat az ügyfél számára kötelezettséget állapít meg vagy alapvetõ jogát vonja el vagy korlátozza, a határozat közlésének megkísérlése érdekében kézbesítési ügygondnok rendelhetõ ki. A kézbesítési ügygondnok köteles megkísérelni az ügyfél tartózkodási helyének kiderítését és a határozatot eljuttatni az ügyfélhez. (3) Ha a kézbesítési ügygondnok eljárása nem járt sikerrel, a határozatot azon a napon kell kézbesítettnek tekinteni, amikor a kézbesítés sikertelenségét a kézbesítési ügygondnok az õt kirendelõ hatóságnak bejelenti, de legkésõbb a kirendeléstõl számított harmincadik napon. (4) A kézbesítési ügygondnokot az eljáró hatóság rendeli ki, a kirendelés nem érinti az ügyfélnek a 79. § (4)-(5) bekezdésében meghatározott jogát. (5) Ha jogszabály nem zárja ki, a döntést szóban is lehet közölni a jelen levõ ügyféllel. A közlés tényét és idõpontját az iratra fel kell jegyezni, vagy jegyzõkönyvbe kell foglalni, és azt az ügyféllel alá kell íratni. Az ügyfél kérésére a szóban közölt döntést nyolc napon belül írásban meg kell küldeni. (6) Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet esetén a határozatot egyéb módon is közölni lehet. A közlés idõpontját és módját az iratra fel kell jegyezni. A határozatot az ügyfél részére nyolc napon belül írásban meg kell küldeni. (7) Az (5) és (6) bekezdésben meghatározott esetekben a jogorvoslati eljárás indítására nyitva álló határidõ a szóbeli vagy egyéb módon történõ közlés napját követõ naptól kezdõdik. (8) Törvény elrendelheti a jogerõs határozat nyilvános közzétételét. Ebben az esetben a hirdetményi úton történõ közlés szabályait azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a határozat rendelkezõ része is közzétehetõ, nem kell tartalmaznia azonban a jogorvoslat lehetõségérõl szóló tájékoztatást. A külföldi ügyfelek esetében a hatóság döntésének külföldre történõ kézbesítése hosszabb idõt vehet igénybe. Az ügyfél ilyenkor választási lehetõséggel élhet: megbíz-e olyan személyt vagy szervezetet, akihez (ahová) a hatóság a határozatát hivatalosan kézbesíti. Ebben az esetben a kézbesítéshez fûzött jogkövetkezmények bekövetkezésének idõpontját és az egyes eljárási cselekmények megtételére nyitva álló idõt a kézbesítési megbízotthoz történõ kézbesítés napjától kell számítani. Az
ügyfél és a kézbesítési meghatalmazott közötti jogviszonyból következik, hogy az ügyfél vállalja a határozat késedelmes megismerésének kockázatát, annak minden eljárási következményével együtt. Utólagosan nem hivatkozhat arra, hogy azért nem élt eljárási jogaival, illetve azért nem teljesítette a számára elõírt kötelezettségeket, mert a kézbesítési meghatalmazott nem kettejük megállapodásának megfelelõen cselekedett. Hasonlóan alaptalan és nem elfogadható indok a mulasztásra az sem, ha az ügyfél a hibás megállapodásra hivatkozik (pl.: a megállapodás szerint a kézhezvételtõl számított két héten belül a kézbesítési meghatalmazott eljuttatta ugyan a határozatot, de annak tanulmányozására és a fellebbezés benyújtására már nem maradt idõ). A kézbesítési meghatalmazotthoz küldemény csak akkor továbbítható, ha a meghatalmazás elfogadásáról szóló írásos nyilatkozat a hatóság rendelkezésére áll. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy a kézbesítési meghatalmazott nem képviselõ, eljárásbeli tevékenysége csak a hivatalos irat átvételére korlátozódik. Külön képviseleti meghatalmazás nélkül jognyilatkozatot nem tehet, fellebbezést nem nyújthat be. Az ügyféli jogok maradéktalan érvényesíthetõsége elõtti akadályokat lebontani hivatott új jogintézmény a kézbesítési ügygondnok kirendelése. A kézbesítési ügygondnokot a hatóság jelöli ki, aki lehet a hatóság tisztviselõje, de a hatóságtól független személy is. Feladata utánajárással, tudakolással kideríteni, hogy az ügyfél hol érhetõ el, hová kézbesíthetõ számára az a határozat, ami alapvetõ jogát vonja el vagy alapvetõ jogait korlátozza. (A postásnak nem kötelessége az efféle nyomozás. A kézbesítési ügygondnok azonban gyakran néhány perc alatt ki tudja deríteni az ügyfél hollétét, mert a tapasztalat szerint az emberek jelentõs része hosszabb távollét esetén - már csak a biztonság érdekében is - közli tartózkodási helyét valamelyik szomszédjával, a közös képviselõvel, vagy az említett személyek ismernek olyan rokont, aki felvilágosítást tud adni.) Az alapvetõ jogok megállapításához az Alkotmányt kell alapul venni, ami többek között a tulajdonlás szabadságát, a szabad mozgást, a tartózkodási hely megválasztásának szabadságát, a magánlakás sérthetetlenségét alapvetõ jogként kezeli. A felsorolás nem teljes, mindig az adott ügy tartalma szerint kell vizsgálni, hogy érint-e, és ha igen, milyen mértékben alapvetõ jogokat. A kézbesítési ügygondnok kirendelése nem kötelezõ, a lehetõséggel élni mégis célszerû, mert sikeres eljárása esetén megelõzhetõek a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem benyújtását követõ, kötelezõen elvégzendõ vizsgálat és a kérelem elfogadásához kapcsolódó jogkövetkezmények. A kézbesítési ügygondnok kirendelése és sikertelen tevékenykedése egyébként nem érinti az ügyfélnek a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem benyújtásához való jogát. Jogszabály eltérõ rendelkezésének hiányában a törvény a döntés szóbeli közlését is lehetõvé teszi, melynek feltétele az ügyfél jelenléte. A szóbeli közlés a döntés tartalmának az ügyfél elõtti ismertetését jelenti, amelynek tényét írásban rögzíteni kell. A szóbeli közlés megtörténtét az ügyfél aláírásával igazolja. Életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzetben, a veszély elhárításával összefüggõ ügyben a határozatot távközlési eszköz, rádió-televízió közlemény, hangosbeszélõ útján is közölni lehet, az utólagos írásbeli közlés kötelezettsége mellett. Törvénybe foglalt különös eljárási szabály elõírhatja, hogy a hatóság döntésének minél szélesebb körû megismerése érdekében a jogerõs határozatot a hirdetményi közlés módjára, tartalmára vonatkozó szabályok alkalmazásával közzé kell tenni. Ilyenkor a határozat rendelkezõ része is közzétehetõ, nem szükséges azonban tartalmaznia a jogorvoslatról szóló tájékoztatást, hiszen jogerõs döntésrõl van szó. Az ilyen tájékoztatás a nyilvános közzététel esetén félrevezetõ is lehet, amit kerülni kell. A törvény ezen §-ai szabályozzák a közigazgatási döntés közlésével kapcsolatos garanciális jellegû kérdéseket, meghatározva azok körét, akikkel a határozatot, illetve a végzést közölni kell, továbbá a közlési módokat, valamint az egyes közlési módokhoz tartozó speciális rendelkezéseket. A törvény az Alkotmánybíróság 46/2003. (X. 16.) AB határozata alapján és a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályokat tartalmazó egyes törvények módosításáról szóló törvény rendelkezéseivel összhangban szabályozza a hivatalos irat postai kézbesítéséhez fûzõdõ vélelem megdöntésének lehetõségét. Bár a kézbesítési vélelem jogintézményének kialakítása azt a célt szolgálta, hogy az eljárást ne lehessen idõben elhúzni, illetve a döntéshozatalt, valamint az ehhez kapcsolódó végrehajtási kötelezettséget meghiúsítani, a jogintézmény ma már bizonyos esetekben az alkotmányos jogok érvényesítésének gátjává vált. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a természetes személy ügyfél sok esetben azért nem tudja átvenni a számára postai úton megküldött iratot, mert hosszabb-rövidebb ideig nem tartózkodik lakóhelyén. A kézbesítési vélelem a hatályos szabályozás szerint akkor áll be, ha az irat kézbesítésére a postai szolgáltató két eredménytelen kísérletet tett, vagy az irat átvételét a címzett, vagy meghatalmazottja kifejezetten megtagadja. Az utóbbi esetben kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem nem terjeszthetõ elõ, míg az elõbbi esetben a természetes személy ügyfél ezt megteheti. A nem természetes személy ügyfelek esetében a kézbesítési vélelem elfogadásának feltétele annak bizonyítása, hogy a kézbesítés nem szabályszerûen történt. A nem természetes személy ügyfelek esetében, ugyanis elvárható, hogy folyamatosan gondoskodjanak a címükre érkezõ hivatalos iratok átvételérõl. A kézbesítési vélelem jogintézményét az Áe .-be a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályokat tartalmazó egyes törvények módosításáról, illetve a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi LXV. törvény iktatta be. A kézbesítési vélelem jogintézménye a törvénybe is bekerült, összhangot teremtve a kézbesítési ügygondnok jogintézménye és a kézbesítési vélelem jogintézménye között.
V. Fejezet Hatósági bizonyítvány, igazolvány és nyilvántartás Közös szabályok 82. § (1) E törvény rendelkezéseit a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással kapcsolatos eljárásokban az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. (2) A hatóság által valamely tény, adat, jogosultság vagy állapot igazolására kiállított okiratot, mindezek más hasonló módon történõ igazolását, valamint a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzést (módosítást, javítást, törlést) határozatnak kell tekinteni. (3) A hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány kiadásának megtagadásáról, valamint a hatósági nyilvántartásba való bejegyzés (módosítás, javítás, törlés) megtagadásáról a hatóság határozatot hoz. (4) A hatósági bizonyítványnak, hatósági igazolványnak és hatósági nyilvántartásnak az adattartalmát és a kiállítás (bejegyzés) módját a hatósági igazolványt, bizonyítványt rendszeresítõ, illetve a hatósági nyilvántartást létrehozó jogszabály határozza meg. A hatósági határozattal lezáruló eljárásokhoz képest eltérõ sajátosságokat mutatnak a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással kapcsolatos eljárások. A legfontosabb eltérés az, hogy az említett eljárások túlnyomó többségében nem kerül sor a 72. §-ban szabályozott tartalmú ún. alakszerû határozat meghozatalára, hanem az eljáró hatóság hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány kiadásával, illetõleg a hatósági nyilvántartásba való felvétellel vagy a hatósági nyilvántartásba való bejegyzéssel, a bejegyzés módosításával, javításával vagy törlésével teljesíti az ügyfél kérelmét. Alakszerû határozatot csak akkor kell készíteni, ha a hatóság megtagadja a kérelem teljesítését. A Ket. hatálya az ilyen eljárásokra is kiterjed, de a törvény egyéb fejezeteiben foglalt rendelkezéseket ezekben az eljárásokban az V. Fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. Az ügyfél kérelmének a 72. §-ban foglaltaktól eltérõ teljesítése révén keletkezõ közokiratot (a hatósági bizonyítványt és igazolványt), valamint a hatósági nyilvántartásba való bejegyzést a (2) bekezdés értelmében határozatnak kell tekinteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a kérelmezõ, illetõleg az érintett épp úgy jogorvoslattal élhet a hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány tartalma, valamint a nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásba való bejegyzés tartalma ellen, mintha az határozatban foglalt rendelkezés lenne. A határozattól eltérõen a Ket. nem határozza meg a hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány és a hatósági nyilvántartás adattartalmát és a kiállítás (bejegyzés) módját, hanem ezt a szabályozási feladatot átengedni a bizonyítvány, igazolvány vagy nyilvántartás rendszeresítésérõl szóló jogszabálynak. Már itt jelezzük azonban, hogy a hatósági bizonyítvány adattartalma nincs - és a dolog természetébõl eredõen nem is lehet - teljes körûen lefedve jogszabállyal, hiszen hatósági bizonyítványt nagyon sok féle adat vagy tény igazolására ki lehet adni.
Hatósági bizonyítvány 83. § (1) A hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági bizonyítványt ad ki. Törvény kivételes esetben lehetõvé teheti, hogy a hatóság a hatósági bizonyítvány kiadása helyett a hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatok alapjául szolgáló iratról adjon ki másolatot. (2) A hatósági bizonyítvány kiadására a 21. §-ban meghatározott hatóságok, továbbá az a hatóság is illetékes, amelynek a) területén a bizonyítandó tény bekövetkezett, illetve az állapot tartott vagy megszûnt, b) területén a bizonyítással kapcsolatos dolog van, vagy a bizonyítani kívánt idõszakban volt, c) nyilvántartása az adatot tartalmazza. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatósági bizonyítványt a kérelem elõterjesztésétõl számított nyolc napon belül kell kiadni, illetve az ügyfél által benyújtott iratot záradékkal ellátni. Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a hatósági bizonyítványban fel kell tüntetni, hogy azt kinek, milyen célból, mely szerv eljárásában történõ felhasználásra és milyen bizonyítékok alapján adták ki. A hatósági bizonyítvány alakiságára is irányadók a 72. § (1) bekezdésének a) és f) pontjában foglalt követelmények. (4) A hatósági bizonyítvány tartalmát - az ellenkezõ bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni. (5) A hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekû ügyfél nem élhet fellebbezéssel, de a hatósági bizonyítvány felhasználási célja szerinti eljárásban bizonyíthatja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan. (6) Ha a hatósági bizonyítvány tartalmának valótlanságát az a hatóság állapítja meg, amelynek eljárásában az ügyfél a hatósági bizonyítványt felhasználta, a hatósági bizonyítványban foglaltak valótlanságáról az általa feltárt bizonyítékok ismertetésével tájékoztatja a hatósági bizonyítványt kiadó hatóságot. (7) Ha a hatósági bizonyítványt kiállító hatóság a (6) bekezdés szerinti tájékoztatást követõen vagy egyéb esetben hivatalból megállapítja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan, határozatot hoz a hatósági bizonyítvány kijavításáról, visszavonásáról vagy módosításáról. A határozatot annak a hatóságnak is megküldi, amelynek eljárásában tudomása szerint az ügyfél a hatósági bizonyítványt felhasználta vagy fel kívánta használni.
A hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági bizonyítványt ad ki. A hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány között az a különbség, hogy - míg a hatósági igazolvány - érvényességének idõtartama alatt - az ügyfél adatainak vagy jogainak rendszeres igazolására szolgál, addig a hatósági bizonyítvány tipikus esetben egyszeri alkalomra szólóan (meghatározott más eljárásban való felhasználás céljából) tanúsítja a benne foglaltakat, - a hatósági igazolvány rendszeresítése törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet rendelkezésén alapul, ettõl eltérõen a hatósági bizonyítvány adattartalmát bármilyen jogszabály meghatározhatja, sõt a késõbb tárgyalandó korlátokkal - hatósági bizonyítványt akkor is ki lehet adni, ha az adott tartalmú hatósági bizonyítványról jogszabály egyáltalán nem rendelkezik. Elõfordul azonban, hogy a kétféle okirat között úszó határok vannak. Ha tehát valahol erre a célra szolgáló hatósági igazolványt nem rendszeresítettek, az adat rendszeres igazolása céljából hatósági bizonyítványt lehet kiadni arról, hogy valaki X község polgármesteri hivatalának csoportvezetõje vagy Y település falugondnoka. A (2) bekezdés további hárommal egészíti ki a 21. §-ban meghatározott illetékességi okokat. A hatósági bizonyítványok túlnyomó részének kiadására e három pont alapján kerül sor. A (3) bekezdés a hatósági bizonyítvány kiadására nyolc napos általános ügyintézési határidõt állapít meg, amelytõl azonban bármilyen szintû jogszabály akár fölfelé, akár lefelé eltérhet. Ha ez munkaszervezési szempontból megoldható, arra kell törekedni, hogy a hatóság a kérelmét személyesen elõterjesztõ ügyfélnek azonnal adja ki az olyan hatósági bizonyítványt, amely helyileg köztudomású tényt vagy olyan tényt igazol, amelyrõl a hatóságnak hivatalos tudomása van, illetõleg amely a hatóság nyilvántartásából megállapítható. Egyébként a rövid határidõ azért indokolt, mert általában egyszerû megítélésû ügyrõl van szó és a hatósági bizonyítványt az ügyfél többnyire egy másik - esetleg már folyamatban lévõ - eljárásban kívánja felhasználni bizonyítékként. Ezt a célt eleve meghiusítaná, ha a hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekû ügyfélnek fellebbezési joga lenne, hiszen mire a fellebbezést elbírálják, addig lejár az az eljárási határidõ, amelyen belül a másik eljárásban bizonyíték elõterjesztésének helye van. Éppen ezért a hatósági bizonyítvány ellen - akár azért, mert kérelmét elutasították, akár pedig azért, mert a hatósági bizonyítvány tartalmát tartja sérelmesnek - csak a kérelmezõ élhet fellebbezéssel. Ebbõl azonban nem következik, hogy az ellenérdekû fél jogfosztottá válna. A hatósági bizonyítvány tartalmát ugyanis csupán az ellenkezõ bizonyításáig köteles mindenki elfogadni. Az ellenkezõ bizonyításának lehetõsége azonban az ellenérdekû ügyfél számára épp úgy nyitva áll, mint ama hatóság elõtt, amelynek eljárásában a kérelmezõ a hatósági bizonyítványt bizonyítékként felhasználta. A Ket. 83. §-ának (5) bekezdése tehát az ellenérdekû ügyfelet nem fosztotta meg a jogorvoslat lehetõségétõl, csupán a jogorvoslatot terelte az általánosan alkalmazottól eltérõ pályára. A hatósági bizonyítvány kiadására irányuló eljárásban is helye van bizonyítási eljárásnak, ezt a Ket. általános szabályai szerint kell lefolytatni. Bizonyítékként többnyire tanúvallomás szolgál, méghozzá akként, hogy a tanúkat a kérelmezõ gyakran magával hozza, hogy ezáltal is lerövidítse az eljárás idõtartamát. Emellett szóba jöhet a helyszíni szemle, illetõleg az írásbeli bizonyítékok elõterjesztése is. (Írásbeli bizonyíték lehet pl. egy olyan tanú írásbeli vallomása, aki betegsége vagy idõs kora miatt nem tud a hatóságnál személyesen megjelenni. Ilyenkor nem árt a vallomást teljes bizonyító erejû magánokiratba foglalni. Lásd erre nézve a kommentárnak az 52. §-hoz kapcsolódó részét.) 84. § (1) Hatósági bizonyítványt akkor lehet kiállítani, ha ezt jogszabály elõírja, vagy ennek szükségességét az ügyfél valószínûsíti. (2) A hatóság a hatósági bizonyítvány kiadását megtagadja, ha a) kiadása jogszabályba ütközik, b) az igazolni kívánt tény, állapot vagy egyéb adat más okirattal bizonyítható, c) az ügyfél a hatósági bizonyítvány felhasználásának célját nem jelöli meg, vagy szükségességét nem tudja valószínûsíteni, vagy valótlan adat, tény, állapot igazolását kéri. Az (1) bekezdés szerint hatósági bizonyítványt akkor lehet kiállítani, ha ezt jogszabály elõírja, vagy ennek szükségességét az ügyfél valószínûsíti. E rendelkezéssel kapcsolatban a következõkre kívánunk rámutatni: még a rendszerváltás elõtt az egyik kormánynak az volt a benyomása, hogy a különbözõ szervek - mintegy túlbiztosítás gyanánt - sokszor indokolatlanul ragaszkodnak bizonyítékként a hatósági bizonyítványhoz, s ezáltal nagy munkaterhet hárítanak a közigazgatási szervekre. A kormány megpróbálta a közigazgatást akként tehermentesíteni, hogy a hatósági bizonyítványok kiadását igyekezett visszaszorítani a jogszabályok által nevesített formában meghatározott körre. Ez a kísérlet csúfosan megbukott, de átmenetileg súlyos kárt okozott az ügyfeleknek. A bukás oka az volt, hogy az érintett szervek - nem csupán a hatóságok, hanem a közmûvektõl a munkáltatókig terjedõ skálán a legkülönbözõbb szervek - már csak megszokásból is továbbra is megkövetelték a hatósági bizonyítványt, más esetekben pedig a hatósági bizonyítvány kiállítására jogosult szervek egyszerûen nem ismerték azt a - tevékenységi körüktõl gyakran igen távoli - jogszabályt, amely valóban elõírta a hatósági bizonyítvány útján történõ bizonyítást. Történtek ugyan kísérletek az ilyen jogszabályok jegyzékbe foglalására, de ezek is kudarcba fulladtak. Mindezeken okulva a Ket. nem csupán akkor teszi lehetõvé hatósági bizonyítvány kiadását, ha azt jogszabály elõírja (vagy az ügyféltõl más eljárásban megköveteli), hanem akkor is, ha az ügyfél - a felhasználási cél megjelölése mellett - legalább valószínûsíti, hogy erre az okiratra szükség van. A lehetséges felhasználási célok taxatív felsorolása nem lehetséges. Sor kerülhet a hatósági bizonyítvány felhasználására más közigazgatási hatóság elõtti eljárásban akár bizonyítékként, akár - pl.
az igazolási kérelem mellékleteként - kimentési ok gyanánt, de felhasználható a hatósági bizonyítvány polgári vagy büntetõ eljárásban, illetõleg a távollét okának igazolására akár a munkáltató, akár az oktatási intézet elõtt. Ugyanígy nem lehetséges a bizonyítványban tanúsított tények felsorolása sem. Szólhat a hatósági bizonyítvány arról, hogy a kérelmezõnek a kiállító hatóságnál nincs köztartozása, de igazolni lehet azt is, hogy X település a hatósági bizonyítványban feltüntetett napokon az árvíz, belvíz vagy hófúvás következtében megközelíthetetlen (s így elhagyhatatlan) volt, s ezalatt a kérelmezõ a településen tartózkodott. Nem kizárt annak bizonyítása sem, hogy a kérelmezõ egy meghatározott napon 11 óra 15 perckor Z településen tartózkodott, személyesen jelent meg a hatóságnál hatósági bizonyítványt kérni, személyi igazolványával igazolta magát, továbbá két helyi lakos rokona azonosította. (E tény meglehetõsen valószínûtlenné teszi, hogy a kérelmezõ a jelzett idõpont elõtt 30 perccel Z településtõl háromszáz kilométerre súlyos bûncselekményt követett volna el.) A (2) bekezdés sorolja fel azokat az okokat, amelyek fennállása esetén a hatósági bizonyítvány kiadását meg kell tagadni. Így pl. az a) pont alapján meg kell tagadni annak igazolását, hogy a kérelmezõ valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozik (mivel a törvény tiltja, hogy az állami szervek nyilvántartást vezessenek az állampolgárok kisebbséghez tartozásáról), a b) pont alapján pedig azt, hogy a jegyzõ igazolja: a kérelmezõ X településen egy három szobás lakóház tulajdonosa (mivel a tulajdonjog igazolására az illetékes földhivatal által kiadott tulajdoni lap másolat szolgál). A hatósági bizonyítvány kiadását akkor is meg kell tagadni, ha a bizonyítani kívánt tényrõl a hatóságnak nincs hivatalos tudomása, s a bizonyítási eljárás során sem sikerült meggyõzõ bizonyítékot találni az említett tény alátámasztására. (Az ilyen tény nem feltétlenül valótlan ugyan, de nem tekinthetõ bizonyítottnak sem.)
Hatósági igazolvány 85. § (1) A hatóság - törvényben, kormányrendeletben vagy önkormányzati rendeletben meghatározott esetben - az ügyfél adatainak vagy jogainak rendszeres igazolására hatósági igazolványt ad ki. (2) A hatósági igazolványba csak a jogszabályban erre feljogosított hatóság tehet - a jogszabályban meghatározott tartalmú bejegyzést. (3) A hatósági igazolványt a bejegyzett adatok és jogok igazolására - az ellenkezõ bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni, ezekre nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhetõ. Az ellenkezõ bizonyítására megfelelõen irányadók a 83. § (5)-(7) bekezdésében foglaltak. (4) Ha a hatósági igazolvány ellenõrzésére jogosult hatóság vagy hivatalos személy megállapítja, hogy a hatósági igazolvány vagy az abba tett bejegyzés hamis, illetve valótlan, a hatósági igazolványt átvételi elismervény kiállítása mellett a további eljárás céljából elveszi. A hatósági igazolvány - pl. az útlevél, a személyi igazolvány vagy a szolgálati igazolvány - hosszabb idõre és gyakori használatra szolgáló okirat, ezért anyagának is strapabírónak és olyannak kell lennie, amely legalábbis megnehezíti az igazolvány hamisítását. A hatóság birtokában lévõ, kitöltetlen igazolások õrzésére különös gondot kell fordítani, hiszen az elmúlt évek során leleplezett igazolványhamisító bûnszervezetek nem egyszer eredeti igazolványokat töltöttek ki ügyfeleik számára. A korábbi, kemény fedelû füzet alakú igazolványokat bizonyos körben kiszorították a kártya alakú igazolványok. Hatósági igazolványnak csak az az okirat számít, amelyet hatóság (vagy hatósági jogkörrel felruházott szerv e tevékenységi körében) állított ki törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet felhatalmazása alapján. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert gyakran gazdálkodó szervezetek - pl. közmûvek, biztosító társaságok - is állítanak ki munkatársaik számára a hatósági igazolványra sok tekintetben hasonlító igazolványokat, sõt ezt társadalmi szervezetek - pl. sportegyesületek - is megteszik. Mindez nem jogellenes, de nem árt, ha az állampolgárok tisztában vannak vele: nem minden hatósági igazolvány, ami felületes ránézésre annak látszik. Az ellen viszont az illetékes hatóságoknak a leghatározottabban fel kell lépniük, ha erre nem jogosult szervek olyan formában (pl. a Magyar Köztársaság címerének felhasználásával) vagy olyan tartalommal (pl. munkatársaikat vagy megbízottaikat önkényesen hatósági jogkörrel felruházva) bocsátanak ki igazolványt, amely kifejezetten megtévesztõ. Ugyanilyen következetességgel fel kell lépni a hatósági igazolványok hamisítása ellen, ami alapvetõen bûnüldözési feladat, de magában foglalja a forgalomban lévõ hamis bizonyítványok kiszûrését is, amelyben már a különbözõ hatóságok közremûködésére is szükség van. A (3) bekezdés szerint a hatósági igazolványt a bejegyzett adatok és jogok igazolására - az ellenkezõ bizonyításáig mindenki köteles elfogadni, ezekre nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhetõ. Noha nem új rendelkezésrõl van szó, jelentõségét azért szükséges hangsúlyozni, mert a tapasztalatok szerint egyes hatóságok e rendelkezést lépten-nyomon megszegik. Így pl. egyes okmányirodák következetesen anyakönyvi kivonat bemutatására (beszerzésére) hívják fel az ügyfelet, s nem fogadják el a kérdéses adat személyi igazolvánnyal való bizonyítását, arra hivatkozással, hogy a Belügyminisztérium számítógépes adatbázisában egy betû másként szerepel. (Szó ami szó - ezt a központi adatbázisnak a súlyadó kiszámítására való felhasználása is bizonyította - az említett adatbázisban elég sok a félreütés vagy más pontatlanság. Ez azonban nem indok a törvény megszegésére és a hibák következményeit nem szabad az ügyfelekre hárítani.) Nem árt tehát leszögezni: az Áe. és a Ket. a hatósági igazolványban rögzített adatokról és jogokról mondja ki: azokat az ellenkezõ bizonyításáig mindenki köteles elfogadni, s azok tekintetében az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhetõ, nem pedig a Belügyminisztérium - vagy bármely más szerv - számítógépes
adatbázisához fûzi ezt a jogkövetkezményt. Vitán felül áll, hogy akár az okmányiroda, akár más hatóság jogosult - kétség esetén - az ellenkezõ bizonyítására. De ilyenkor õ bizonyítson - azaz hivatalból szerezze be a szükséges anyakönyvi kivonatot vagy más okiratot, illetõleg ellenõrizze távbeszélõn vagy elektronikus úton azok tartalmát - ne pedig az ügyfelet kötelezze bizonyításra. Tisztában vagyok vele: pusztán attól, hogy a Ket. megismétel egy eddig is létezõ, de gyakran megszegett szabályt, a hibás gyakorlat nem fog önmagától eltûnni. Sok múlik tehát azon, hogy az ügyintézõket hogyan készítik fel a Ket. alkalmazására, illetõleg az egyes hatóságok vezetõi - és feletteseik - a helyzet magaslatán állnak-e: képesek-e érvényt szerezni a törvényalkotó akaratának. A 85. § nem rendelkezik a hatósági igazolvánnyal kapcsolatos fellebbezésrõl. Erre nincs is szükség, mivel a 82. §-ban - a közös szabályok között - fellelhetõ az erre vonatkozó rendelkezés. Ennek megfelelõen a hatósági igazolvány kiadásának megtagadásáról a hatóság határozatot hoz, s e határozat ellen a kérelmezõ fellebbezéssel élhet. Az ügyfél kérheti továbbá a hatósági igazolványban lévõ elírás vagy téves adattartalom kijavítását is, ami esetenként az elrontott igazolvány kicserélésével oldható csak meg. (Természetesen ennek anyagi vonzatai akkor is az igazolványt kiállító hatóságot terhelik, ha a hiba oka a központi nyilvántartásban van. Az, hogy a két érintett hatóság egymás között hogyan rendezi el az ilyen ügyeket, nem az ügyfélre tartozik.) Az ügyfélnek fellebbezési joga van a hatósági igazolványba nem a kiállító hatóság által tett bejegyzés tartalma ellen is. A hatósági igazolvány kiadásával kapcsolatos eljárásban a kérelmezõn kívül másnak nincs fellebbezési joga. Bárki jogosult azonban bejelentést tenni az igazolványt kiállító hatósághoz vagy felettes szervéhez, ha arról szerez tudomást, hogy valaki részére jogellenesen adtak ki hatósági igazolványt. (Pl. nem mozgássérült személy kapott a mozgássérülteknek járó parkolási igazolványt.) A (4) bekezdés rendelkezik a szabálytalanság észlelése esetén követendõ eljárásról. E rendelkezés alkalmazásánál hamis az az igazolvány, amelyet - tekintet nélkül az adattartalom valódiságára - nem az arra feljogosított hatóság adott ki, illetõleg amelyben az érintett fényképét, személyazonosító adatait vagy az igazolvány tartalmának egyéb részeit meghamisították. Mindez értelemszerûen vonatkozik az igazolványba tett bejegyzésre is. Valótlan az az adat, amely - akár a kiállító hatóságtól, akár mástól származik - nem felel meg a tényeknek. Indokolt egyébként a (4) bekezdést alkalmazni arra az esetre is, ha az igazolvány olyan mértékben megrongálódott (pl. elázott, roncsolódott, elégett), hogy rendeltetésének betöltésére alkalmatlanná vált. A hatósági igazolvány elvételérõl azért kell átvételi elismervényt adni, hogy az igazolvány tulajdonosa addig is, amíg jogi helyzete nem rendezõdik - azzal tudja tanúsítani igazolványának hiányát az õt igazoltató hatósági közegek elõtt. (Egyébként akitõl személyi igazolványát vették el, az átmenetileg útlevelével is igazolhatja személyazonosságát.) Az elvett igazolványt haladéktalanul továbbítani kell az azt kiállító hatósághoz, illetõleg - a hatáskörébe utalt igazolványfajták esetében - az érintett lakóhelye szerint illetékes okmányirodához, annak közlése mellett, hogy az igazolványt ki, kitõl, mikor és milyen okból vette el. A további eljárás lefolytatására jogosult hatóság vizsgálja meg azután azt a gyanút, hogy az igazolvány vagy annak egy része hamis. Ha a gyanú megalapozottnak bizonyul, az okirat-hamisítás miatti feljelentés megtétele mellett a hatóság az igazolványt határozattal bevonja és bûnjelként csatolja a feljelentéshez, ellenkezõ eseten pedig végzéssel elrendeli az igazolvány visszaadását a tulajdonosának. Az ilyen végzést egy példányát meg kell küldeni az igazolványt elvevõ hatóságnak, vagy a hivatalos személy elöljárójának (vezetõjének) is. Amennyiben az adat vagy bejegyzés valótlanságára irányuló gyanú bizonyul megalapozottnak, a hatóság - az ügy természetétõl függõen - az adatot vagy bejegyzést törli, illetõleg módosítja (az utóbbi érdekében az ügyfelet okirat bemutatására hívhatja fel vagy az okirat beszerzésérõl hivatalból intézkedhet), esetleg az igazolványt kicserélheti. A hatósági igazolvány használhatatlanná válása esetén azt a hatóság határozattal bevonja és - az igazolvány jellegétõl függõen -: - az ügyfelet felhívja, hogy meghatározott idõn belül váltson ki új igazolványt (pl. személyi igazolványt), - tájékoztatja az ügyfelet az új igazolvány kiváltásának módjáról (pl. útlevél esetében), illetõleg - hivatalból intézkedik másik igazolvány kiállításáról (pl. szolgálati igazolvány esetében.)
Hatósági nyilvántartás 86. § (1) A hatóság a jogszabályban meghatározott adatokat nyilvántartja. A személyes adatok nyilvántartását csak törvény vagy a törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben helyi önkormányzati rendelet írhatja elõ. (2) A hatóság az általa kezelt nyilvántartásban szereplõ hibás adatot a hiba észlelése esetén hivatalból köteles javítani, és errõl az érintettet értesíteni kell. (3) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, az ügyfél illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj lerovása mellett a nyilvántartásból hitelesített másolatot vagy kivonatot kérhet. Bármennyire furcsán hangzik is, a hatóságnak nem minden nyilvántartása minõsül hatósági nyilvántartásnak, s ebbõl eredõen az (1) bekezdés második mondatában foglalt korlátozás sem vonatkozik minden nyilvántartásra. Csak az a hatósági nyilvántartás, amelyet a hatóság jogszabály rendelkezése alapján, a jogszabályban meghatározott adattartalommal vezet. Ezen túlmenõen azonban a hatóságnak számos egyéb, a feladatainak ellátásához nélkülözhetetlen, vagy ahhoz segítséget nyújtó nyilvántartása lehet. A hatóság - mint valamennyi munkáltató - személyi adatokat is tartalmazó nyilvántartást vezet alkalmazottairól. Ennek egyik rendeltetése, hogy õket - pl. a munkájukkal összefüggõ felvilágosításkérésért, helyettesítés
végett, rendkívüli helyzetben való azonnali munkavégzés végett - bármikor a lehetõ leggyorsabban el tudja érni. Ezen túlmenõen azonban az említett nyilvántartásra a minden munkaadót terhelõ ún. humánpolitikai feladatok (pl. szakmai továbbképzés, nyelvtanulás szervezése) érdekében is szükség van. Emellett azonban a hatóságnak - pontosan a Ket. végrehajtása érdekében - számos egyéb nyilvántartással is rendelkeznie kell. Ilyen pl. egyfelõl a rendkívüli esetben alkalomszerû tolmácsolást vállaló személyek (önkéntes vállaláson alapuló) nyilvántartása, másfelõl azoknak a hivatásos tolmácsoknak a nyilvántartása, akik vállalják, hogy szükség esetén a hatóság számára tolmácsolást vagy iratok lefordítását végzik. Hasonló nyilvántartásra van szükség a szakértõkrõl, a rendkívüli helyzetben vagy helyszíni szemle során rendelkezésre álló egyéni vagy társasvállalkozókról (pl. lakatosokról, szállítókról), a rendkívüli helyzetben igénybe vehetõ személy- és teherszállítási kapacitásról stb. Az említett - nem hatósági - nyilvántartások a hatóság belsõ használatára, a hatóságra háruló hatósági vagy szervezési feladatok hatékony ellátása érdekében készülnek, ám az adatvédelmi követelményeket ezek esetében is érvényre kell juttatni. Ami már most a hatósági nyilvántartásokat illeti, azok lehetnek nyitottak, részben nyitottak és zártak. Nyitott pl. az ingatlannyilvántartás, amelynek adataiba bárki - esetleges érintettségének igazolása nélkül is - betekinthet. A gépjármûvekrõl vezetett nyilvántartás részben nyitott: a rendszám alapján az üzembentartó adatairól csak meghatározott szervek (pl. a rendõrség, a parkolási társulások) kaphatnak tájékoztatást, míg más személyek erre csak meghatározott elõfeltételek fennállásának igazolása vagy valószínûsítése esetén jogosultak. Vannak azután fontos közérdekbõl vagy személyiségvédelmi okból zárt nyilvántartások is. Az érintett természetes személy vagy jogi személy képviselõje azonban - amennyiben ezt jogszabály ki nem zárja betekinthet a hatósági nyilvántartás reá vonatkozó részébe és annak törlését vagy a hibás adat kijavítását kérheti. (Törlésnek akkor van helye, ha valaki a jogszabály értelmében nem tartozik a nyilvántartás hatálya alá tartozó személyi körbe.) Egyébként pedig a hatóság az általa kezelt nyilvántartásban szereplõ hibás adatot a hiba észlelése estén köteles kijavítani és errõl az érintettet értesíteni. Mivel a 82. § (2) bekezdése értelmében a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzés, valamint annak módosítása, javítása vagy törlése határozatnak minõsül, az ellen fellebbezésnek van helye. Ha a hatóság elutasítja az ügyfélnek a nyilvántartásba vételre, a nyilvántartásból való törlésre, vagy a bejegyzés módosítására, javítására vagy törlésére irányuló kérelmét, errõl határozatot, amennyiben pedig a nyilvántartásba való betekintésre irányuló kérelmét utasítja el, önálló fellebbezéssel megtámadható végzést hoz. Az Áe.-nek a hatósági bizonyítványra, igazolványra és nyilvántartásra vonatkozó rendelkezései túlnyomórészt beváltak, s csupán néhány helyen szorulnak kiegészítésre az idõközben szerzett jogalkalmazási tapasztalatok figyelembevételével. Az Áe. nem rendelkezik külön a hatósági bizonyítvány elleni jogorvoslat lehetõségérõl, csupán arra utal, hogy a hatósági bizonyítványt határozatnak kell tekinteni. Ebbõl következik, hogy azt, akinek kérésére a hatósági bizonyítványt kiadták, a határozatok ellen igénybe vehetõ jogorvoslati lehetõségek illetik meg. A hatósági bizonyítvány kiadására irányuló eljárás általában egyszerû rutinügynek számít, amelyben nincs ellenérdekû ügyfél. Azonban a hatósági bizonyítványok jelentõs részét abból a célból kérik, hogy valamilyen - többnyire ugyancsak közigazgatási - eljárásban bizonyítékként használják fel. Ebben a második eljárásban már lehet olyan ellenérdekû ügyfél, aki észleli, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan, s érdeke is fûzõdik az említett hiba korrigálásához. Bonyolult és hosszadalmas eljáráshoz vezetne, ha ilyenkor az ellenérdekû félnek a hatósági bizonyítványt kiadó szervhez kellene fellebbezést benyújtania. Egyrészt már letelt a fellebbezési határidõ, ezért a fellebbezéséhez igazolási kérelmet is kellene mellékelnie. Másrészt fennáll annak a veszélye, hogy mire megtörténik az igazolási kérelem, majd ezt követõen a fellebbezés elbírálása, a másodikként indult közigazgatási ügyben érdemi határozatot hoznak, méghozzá annak a rendelkezésnek az alapján, amely szerint „a hatósági bizonyítvány tartalmát - az ellenkezõ bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni”. Ebbõl eredõen az ellenérdekû ügyfélnek - amennyiben a hatósági bizonyítvány elleni fellebbezése sikerrel járt - a második közigazgatási ügyben is igazolási kérelmet, valamint jogorvoslati kérelmet kellene benyújtania. Ezért a törvény egyszerûbb eljárási módot vezet be, amikor kimondja: a hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekû ügyfél nem élhet fellebbezéssel, azonban a hatósági bizonyítvány felhasználási célja szerinti eljárásban bizonyíthatja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan. Ezen túlmenõen a törvény arról is rendelkezik, hogy az említett bizonyítás sikere esetén hogyan történik a „visszacsatolás” a hatósági bizonyítványt kiállító közigazgatási hatósághoz, illetõleg mi a teendõ akkor, ha az utóbb említett szerv észleli a hatósági bizonyítvány hibás voltát. Nemcsak a hatósági bizonyítvánnyal, hanem a hatósági igazolvánnyal kapcsolatban is merülhetnek fel problémák, amelyek megoldási módját az Áe. nem rendezi. Ezért a törvény kimondja: ha a hatósági igazolvány ellenõrzésére jogosult hatóság vagy hivatalos személy megállapítja, hogy a hatósági igazolvány vagy az abba tett bejegyzés valótlan, a hatósági igazolványt bevonja.
VI. Fejezet Hatósági ellenõrzés
A központi, illetõleg a helyi jogszabályokban foglalt elõírások hatályosulásának kérdése minden jogalkalmazói tevékenység, így a közigazgatási hatóságok jogalkalmazó tevékenységének is kiemelkedõ fontosságú területét képezi. Ugyanez értelemszerûen vonatkozik a jogszabályok alapján a közigazgatási hatóság által hozott döntésekre is, különös tekintettel az adott ügy érdemében hozott közigazgatási határozatra. A jogszabályi rendelkezések, illetve a közigazgatási határozatban megállapított jogok, valamint kötelezettségek hatályosulása alapvetõen az érintett természetes és jogi személyek önkéntes jogkövetõ, az elõírt kötelezettséget önkéntesen teljesítõ magatartása útján megy végbe (pl. az építési vállalkozó a munkavédelmi elõírások betartásával folytatja az építési munkálatokat, vagy az ingatlan vevõje az illetékhivatal jogerõs határozatában foglaltaknak megfelelõen az elõírt határidõben befizeti az õt terhelõ visszterhes vagyonátruházási illetéket). Ugyanakkor az érintett személyek önkéntességére való hagyatkozás önmagában nyilvánvalóan nem elegendõ. A hatályosulás magasabb szintjének eléréséhez elengedhetetlen a közigazgatási hatóságok ellenõrzési tevékenysége, melynek révén egyfelõl kiszûrhetõek a szabálytalankodók, a jogi és a hatósági elõírásokat megszegõ személyek, másfelõl pedig a hatósági kontroll lehetõségének tudata preventív hatással is együtt jár, az önkéntes jogkövetõ magatartásra sarkall. A hatósági ellenõrzés során túlnyomórészt a hivatalból való eljárás elve érvényesül. Még abban az esetben is, amikor valamilyen külsõ jelzés (pl. lakossági bejelentés) következtében irányul a figyelem a hatósági ellenõrzés lefolytatásának szükségességére, a közigazgatási hatóság saját hatáskörében, hivatalból rendeli el a hatósági ellenõrzést. Szûkebb körben kérelem következtében is sor kerülhet hatósági ellenõrzésre, például akkor, ha az ellenérdekû ügyfél sérelmezi, hogy a kötelezett nem tett eleget a jogerõs hatósági határozatban foglaltaknak, s e beadvány alapján - még az esetleges szankciók alkalmazása elõtt - indokoltnak látszik megbizonyosodni a tényállásról. Egész sor jogszabály határoz meg kötelezõ hatósági ellenõrzést. Így például az adózás rendjérõl szóló 2003. évi XCII. törvény 86. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az adóhatóság az adóbevétel megrövidítésének, a költségvetési támogatás, adó-visszaigénylés jogosulatlan igénybevételének megakadályozása érdekében rendszeresen ellenõrzi az adózókat és az adózásban részt vevõ más személyeket; vagy az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 45. § (1) bekezdése akként fogalmaz, hogy az elsõ fokú építésügyi hatóság köteles az engedélyhez kötött építési munka végzését rendszeresen - a munkálatok végzése folyamán legalább két alkalommal - a helyszínen ellenõrizni. Találhatunk arra is példát, amikor valamely szakterület vonatkozásában a hatósági ellenõrzésrõl önálló jogszabály szól, ilyen a munkaügyi ellenõrzésrõl szóló 1996. évi LXXV. törvény, vagy a hatósági élelmiszer-ellenõrzésrõl szóló 92/2004. (V. 25.) FVM-ESzCsM-GKM együttes rendelet. Maga a Ket. is meghatároz kötelezõen lefolytatandó hatósági ellenõrzést; így a 129. §-ban kimondja, hogy a hivatalból indult közigazgatási eljárásban a hatóság a végrehajtható döntésben elrendelt kötelezettség teljesítését vizsgálja, és amennyiben a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, szükség esetén a hatóság a teljesítési határidõ leteltét, illetve a határnap elmúltát követõ tizenöt napon belül hatósági ellenõrzést tart. 87. § A törvény rendelkezéseit a hatósági ellenõrzésre az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. A hatósági ellenõrzésre számtalan mögöttes rendelkezés is vonatkozik. Ekképpen - csupán néhány példát kiragadva - a hatósági ellenõrzõ tevékenység végzése folyamán érvényre kell juttatni a közigazgatási eljárás alapelveit, alkalmazni kell a hatáskörre és az illetékességre, a kizárásra, a nyelvhasználatra vagy éppenséggel az adatvédelemre vonatkozó elõírásokat. Ezek, illetve az itt külön nem említett általános szabályok nem a jelen fejezetben kerültek elhelyezésre, hanem a Ket. más fejezeteiben. Erre figyelemmel - hasonlóan például a hatósági bizonyítványról, igazolványról és nyilvántartásról szóló V. Fejezetben alkalmazott kodifikációs módszerhez - mondja ki a jelen paragrafus, hogy a Ket. rendelkezéseit a hatósági ellenõrzésre az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. 88. § (1) A hatóság - a hatáskörének keretei között - ellenõrzi a jogszabályban foglalt rendelkezések betartását, valamint a jogerõs vagy fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajtható hatósági határozatban foglaltak teljesítését. (2) A hatósági ellenõrzés keretében a hatóság az ügyféltõl jogszabályban, személyes adatok tekintetében törvényben meghatározott adatok szolgáltatását, iratok bemutatását kérheti, és egyéb tájékoztatást kérhet, vagy helyszíni ellenõrzést tart. Jogszabály idõszakos vagy folyamatos adatszolgáltatási kötelezettséget és folyamatos helyszíni ellenõrzést is elrendelhet. (3) Ha jogszabály lehetõvé teszi, a helyszíni ellenõrzés a helyszínre vagy a hatósági nyilvántartáshoz telepített, illetve a folyamatba beépített ellenõrzõ rendszerbõl történõ táv-adatszolgáltatás útján is történhet. (4) A helyszíni ellenõrzés akadályozása esetén e törvénynek a szemle akadályozása esetére vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelõen alkalmazni. A hatósági ellenõrzés tárgya minden esetben a jogszabályban vagy közigazgatási határozatban megállapított elõírások hatályosulásának vizsgálata. A közigazgatási határozatok esetében a hatósági ellenõrzés lefolytathatóságának feltétele az adott határozat végrehajthatósága. Lényegi különbség van a hatósági ellenõrzés tárgyai között atekintetben, hogy milyen következményei vannak az ellenõrzés során feltárt szabálytalanságoknak, az önkéntes jogkövetés elmaradásának. A jogerõs, illetve az ettõl függetlenül végrehajtható közigazgatási határozatok esetében az önkéntes jogkövetés elmaradása - azaz adott határozatban foglaltak végre nem hajtása - a közigazgatási eljárás kikényszerítõ fázisát, a törvény VIII. Fejezetében szabályozott végrehajtási eljárást vonja maga után. A hatályos jogszabályokban foglaltak be nem tartása, megsértése esetén a hatósági ellenõrzés következménye egy konkrét közigazgatási ügy keletkezése, a jogszabályban foglaltakat megsértõ személy ellenében a közigazgatási elsõ fokú eljárás hivatalból történõ megindítása. Ebben az eljárásban fontos bizonyítási eszközként szerepel a hatósági ellenõrzésrõl felvett jegyzõkönyv (vagy hangfelvétel, illetõleg kép- és hangfelvétel).
A törvény a hatósági ellenõrzésnek több fajtáját különbözteti meg. Így a közigazgatási hatóság a hatósági ellenõrzése keretében - az ügyféltõl jogszabályban meghatározott adatok szolgáltatását kérheti (amennyiben az adatok személyes adatnak minõsülnek, az adatszolgáltatás csak törvényben meghatározott adatok tekintetében kérhetõ); - iratok bemutatását kérheti (pl. az áru beszerzését igazoló számlát, vagy a környezetvédelmi zöldkártya bemutatását); - egyéb tájékoztatást kérhet (pl. az ellenõrzött szerv alkalmazásában álló munkavállaló meghallgatása); vagy helyszíni ellenõrzést tart. A Ket.-ben nevesített hatósági ellenõrzés fajtákon belül minden kétséget kizáróan a helyszíni ellenõrzés a legfontosabb. Részben az elõzõkben felsorolt többi ellenõrzési fajta mindegyike (akár egyszerre is) beágyazódhat a helyszíni ellenõrzésbe (a helyszínen kérik az adat szolgáltatását, az irat bemutatását, vagy más tájékoztatást); ilyen összefüggés fordítva nyilvánvalóan nem lehetséges. Részben pedig garanciális szempontból (pl. az ügyfél jogainak védelme érdekében, az indokolatlan és zaklató jellegû ellenõrzés elkerülése végett) is a helyszíni ellenõrzés igényli a legrészletesebb szabályozást. A helyszíni ellenõrzés sikeres lefolytatásának fontos feltétele, hogy az ellenõrzési tevékenység helyszínéül szolgáló épület, üzlet, telephely, egyéb építmény, telek stb. tulajdonosa (bérlõje, haszonélvezõje stb.) vagy annak alkalmazottja, családtagja, illetve más ott tartózkodó személy ne akadályozza, ne hátráltassa az ellenõrzési tevékenységet. Ilyen akadályozó magatartás többféle formában is tanúsítható, így például az ellenõrzendõ épületbe való bejutás meggátolásával, iratok vagy más tárgyi bizonyítékok elrejtésével, megbízólevél kötelezõ használata esetén a megbízólevél átvételének megtagadásával, vagy szándékosan félrevezetõ tájékoztatással. A Ket. VI. Fejezete nem állapít meg külön jogkövetkezményeket a helyszíni ellenõrzés akadályozása, hátráltatása esetére, hanem a törvény egy korábbi paragrafusát hívja fel, ugyanis az ilyen esetekre nézve a szemle akadályozása esetére vonatkozó rendelkezések (Ket. 56-57. §) megfelelõ alkalmazását írja elõ. 89. § (1) Helyszíni ellenõrzést a hatóság ügyintézõje, a hatóság által kirendelt szakértõ, illetve jogszabály alapján erre felhatalmazott más személy végezhet, aki ellenõrzési jogosultságát az ellenõrzés során - a 90. § (4) bekezdésében foglalt kivétellel - köteles igazolni. (2) Ha az ellenõrzés informatikai eszközök útján történik, az ellenõrzési jogosultságot a jogosultsági nyilvántartásba történõ bejelentkezés alapozza meg. (3) Jogszabály a helyszíni ellenõrzés lefolytatásához az ellenõrzést végzõ személy részére megbízólevél kötelezõ használatát rendelheti el. (4) Az ellenõrzés eredményes és biztonságos lefolytatása érdekében, ha az ellenõrzés jellege indokolttá teszi, a hatóság a rendõrség közremûködését kérheti. A szóban forgó paragrafus a helyszíni ellenõrzés személyi oldalával foglalkozik, meghatározva az ellenõrzés lefolytatására jogosult potenciális személyi kört, e személyek ellenõrzési jogosultságának igazolását, valamint - szükség esetén - a rendõrségnek a helyszíni ellenõrzésbe történõ bevonását. Az adott közigazgatási szakterületen hatáskörrel rendelkezõ és az ellenõrzés lefolytatására illetékes közigazgatási hatóság nevében az alábbi személyek járhatnak el, folytathatják le ténylegesen a helyszíni ellenõrzést: - a hatóság ügyintézõje, aki a közigazgatási hatósággal rendszerint közszolgálati jogviszonyban áll (köztisztviselõ), - a hatóság által kirendelt szakértõ (Ket. 58-59. §), illetve - jogszabály alapján erre felhatalmazott más személy (pl. a fogyasztóvédelemrõl szóló 1997. évi CLV. törvény 47/A. §-ának (1) bekezdése, amely a fogyasztóvédelmi felügyelõségek számára megengedi, hogy a próbavásárláshoz munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony keretében közremûködõ személyt vegyen igénybe). A helyszíni ellenõrzés lefolytatására jogosult személyek az ellenõrzési jogosultságukat az ellenõrzés során kötelesek megfelelõ módon igazolni. Nincsen szükség az ellenõrzési jogosultság igazolására abban az esetben, amikor a helyszíni ellenõrzést olyan külsõ vizsgálati módszerrel (pl. a káros anyag kibocsátás talajra vagy felszíni vizekre gyakorolt szennyezõ hatásának mérése) el lehet végezni, amelyhez nem szükséges az ügyfél (az ellenõrzött személy) közremûködése. A törvény nem határozza meg a helyszíni ellenõrzési jogosultság igazolásának általánosan kötelezõ formáját. Az ellenõrzési jogosultság igazolása történhet például szolgálati igazolvány bemutatásával, külön ellenõrzési megbízólevél átadásával, vagy akár a kettõ együttes alkalmazásával is. 90. § (1) Az ügyfelet a helyszíni ellenõrzésrõl - a (2)-(4) bekezdésben foglalt kivétellel - elõzetesen értesíteni kell. (2) Ha az elõzetes értesítés az ellenõrzés eredményességét veszélyeztetné, az ügyfelet az ellenõrzésrõl a megkezdésekor szóban kell tájékoztatni. E rendelkezés megfelelõen irányadó akkor is, ha az ellenõrzés elõzetesen nem ismert ügyfeleket érint. (3) Ha az ellenõrzés megkezdése elõtti tájékoztatás veszélyeztetné az ellenõrzés eredményességét, a hatóság az ellenõrzés befejezésekor tájékoztatja az ügyfelet az ellenõrzés lefolytatásáról és annak megállapításairól. (4) Mellõzhetõ az ellenõrzésrõl történõ tájékoztatás, ha a helyszíni ellenõrzés az ügyfél közremûködése nélkül, külsõ vizsgálattal (szemrevételezéssel, méréssel stb.) elvégezhetõ. Az ügyfél (az ellenõrzött természetes vagy jogi személy) jogait és érdekeit, valamint személyes szférájának, illetve üzleti tevékenységének zavartalanságát hivatott védeni az a fõszabályként érvényesülõ törvényi elõírás, mely szerint az ügyfelet a helyszíni ellenõrzésrõl elõzetesen értesíteni kell. Nem ritkán azonban ennek a személyhez kapcsolódó érdeknek az ellenében feszül a helyszíni ellenõrzés eredményes lefolytatásához fûzõdõ közérdek. Nem lehet kétséges, hogy ilyen érdekellentét fennforgása esetén az utóbbi érdek érvényre juttatásának kell elsõbbséget biztosítani.
Fentiekkel adekvátan, ha az ügyfél elõzetes értesítése a helyszíni ellenõrzés eredményességét veszélyeztetné, elegendõ az ügyfélnek az ellenõrzés megkezdésével párhuzamosan történõ szóbeli tájékoztatása. E szabály alkalmazásához kellõ alapot nyújt az, ha a közigazgatási hatóság okkal tarthat attól, hogy az ellenõrzött személy a helyszíni ellenõrzésrõl tudva mindent megtesz (pl. iratok, dokumentumok megsemmisítésével vagy éppenséggel ilyenek gyártásával) a reá nézve kedvezõtlen tényállás feltárásának megakadályozása érdekében. Bizonyos hatósági helyszíni ellenõrzések esetében - e vonatkozásban elsõsorban a próbavásárlást lehet megemlíteni - az ellenõrzés megkezdése elõtti tájékoztatás is nyilvánvalóan veszélyeztetné az ellenõrzés eredményességét. Ekkor elegendõ az ügyfelet az ellenõrzés befejezésekor tájékoztatni arról, hogy helyszíni ellenõrzést folytattak le, s egyúttal közölni kell az ügyféllel az ellenõrzés során tett megállapításokat is. A hatósági helyszíni ellenõrzés eredményességét veszélyeztetõ, az ügyfél személyében rejlõ szubjektív tényezõkön túlmenõen elõfordulhatnak olyan objektív okok és körülmények is, amelyek szintén felülírják a helyszíni ellenõrzésrõl való elõzetes értesítési kötelezettséget, vagy akár a helyszíni ellenõrzéssel kapcsolatos utólagos tájékoztatási kötelezettséget is mellõzhetõvé teszik. Ekképpen objektív alapon kizárt az elõzetes értesítési kötelezettség teljesítése akkor, ha a helyszíni ellenõrzés elõzetesen nem ismert ügyfeleket érint. Erre példa lehet a közúton végzett közlekedéshatósági ellenõrzés, amikor is lényegében véletlenszerû, hogy az ellenõrzés idõpontjában mely gépjármûvek haladnak arra és ezeken belül, hogy melyeket állítanak meg ellenõrzés céljából az ellenõrzést végzõ személyek. A helyszíni ellenõrzésrõl történõ tájékoztatás pedig akkor mellõzhetõ, ha az objektív körülmények lehetõvé teszik az ellenõrzés eredményes lefolytatását az ügyfél bevonása nélkül. Erre példaként szolgálhatnak egyes környezetvédelmi hatósági ellenõrzések, amelyeknél az ellenõrzés lefolytatásához egyáltalán nem szükséges a szennyezést kibocsátó létesítménybe való belépés, ugyanis a környezõ talajra, vízre, levegõre stb. gyakorolt szennyezõ hatás az ügyfél közremûködése nélkül, külsõ vizsgálattal (szemrevételezéssel, méréssel stb.) is elvégezhetõ. 91. § (1) A helyszíni ellenõrzés az ellenõrizni kívánt tevékenység folytatása idején, nem székhelyként vagy telephelyként bejelentett magánlakásban pedig - kivéve, ha az ellenõrzés sikeres lefolytatása más idõpont választását teszi szükségessé munkanapon 8 és 20 óra között végezhetõ. (2) A helyszíni ellenõrzést úgy kell végezni, hogy az az ügyfél munkáját, a rendeltetésszerû tevékenységet lehetõleg ne akadályozza. (3) Jogszabály meghatározott ügyekben elõírhatja, hogy a helyszíni ellenõrzés csak akkor kezdhetõ meg, ha az ügyfél vagy alkalmazottja, meghatalmazottja, ezek hiányában hatósági tanú jelen van. (4) Nem irányadó az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés arra az esetre, ha életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet veszélye miatt, továbbá közrendvédelmi, közbiztonsági, illetve törvényben meghatározott más fontos okból azonnali ellenõrzésre van szükség. Az ellenõrzött személy vagy szerv (az ügyfél) személyes szférájának, illetve üzleti tevékenységének zavartalanságához kapcsolódó érdekek védelmét szem elõtt tartva kerültek megalkotásra a jelen paragrafusban megfogalmazott elõírások, amelyek - az ügyfél kíméletét elõtérbe helyezve - a helyszíni ellenõrzések lehetséges idõpontjait, illetõleg alapvetõ módszerét rögzítik. A közigazgatási hatóság fõszabályként az alábbi idõpontokban folytathat le helyszíni ellenõrzést: - valamely tevékenység ellenõrzését célzó vizsgálat esetén az ellenõrizni kívánt tevékenység folytatása idején, itt a potenciális idõpontok értelemszerûen változóak, példának okáért merõben más ellenõrzési idõpontokat kínál egy normál munkaidõben (azaz reggel nyolctól délután fél ötig) funkcionáló üzem, illetõleg egy éjszakai szórakoztatásra szakosodott vendéglátó-ipari egység; - a magánlakásban lefolytatandó helyszíni ellenõrzésre rendelkezésre álló idõpontokat a törvény már pontosan meghatározza, eszerint ilyen ellenõrzésre csak munkanapokon, a reggel 8 óra és az este 20 óra közötti intervallumban kerülhet sor; nem irányadó azonban ez a rendelkezés akkor, ha a magánlakás székhelyként vagy telephelyként funkcionál (ez esetben nyilvánvalóan a tevékenység folytatásának ideje határozza meg az ellenõrzés potenciális idõpontját), továbbá, ha az ellenõrzés sikeres lefolytatása más idõpont választását teszi szükségessé (azaz ha az ellenõrizendõ személy munkanapokon 8 és 20 óra között nem szokott a lakásában tartózkodni, értelemszerûen más idõpontban is lefolytatható az ellenõrzés). Bizonyos rendkívüli helyzetek és speciális körülmények szükségessé tehetik az elõzõekben taglalt, jellemzõen az ügyfél kíméletét szolgáló szabályoktól való eltérést, azaz az iméntiekben meghatározott idõpontoktól eltérõ idõpontokban lefolytatandó helyszíni ellenõrzést. Erre figyelemmel a törvény kimondja, hogy a fõszabályként megállapított helyszíni ellenõrzési idõpontok nem irányadóak abban az esetben, ha azonnali helyszíni ellenõrzésre van szükség (pl. életveszéllyel fenyegetõ helyzetben). A helyszíni ellenõrzés lefolytatása során alkalmazandó módszert illetõen a törvény egyértelmûen az ügyfél kíméletét tartja szem elõtt, amikor kimondja, hogy az ellenõrzési tevékenységet úgy kell végezni, hogy az az ügyfél munkáját, a rendeltetésszerû tevékenységet lehetõleg ne akadályozza. Ennek az általánosság szintjén megfogalmazott és inkább alapelvi jellegû, zsinórmértékként szolgáló törvényi elvárásnak a konkretizálása nyilvánvalóan lehetetlen, a konkrét tartalommal való feltöltés egyik közigazgatási eljárásról másik közigazgatási eljárásra lépve igen eltérõ jelentéstartalmat hordozhat magában. Sõt mi több, egyazon közigazgatási eljárásfajtán belül is gondot okozna az ügyfél kíméletével történõ hatósági helyszíni ellenõrzési tevékenység pontos, normaszöveg szinten való meghatározása. Gondoljunk arra, hogy mennyire más
konkrét tartalmat jelenthet például az ügyfélkímélõ fogyasztóvédelmi hatósági ellenõrzés egy nagy szupermarketben, illetve egy mindössze néhány négyzetméteres lakótelepi kiskereskedelmi egység esetében. Vagy: nyilván eltérõ módszerek alkalmazását igényli az ügyfél kíméletével lefolytatandó pénzügyi felügyeleti ellenõrzés egy multinacionális alapon mûködõ és országos hálózattal rendelkezõ nagybank esetén, mint egy kis vidéki takarékszövetkezetnél. A helyszíni ellenõrzés eredményessége, sikeressége, valamint az ügyfél (az ellenõrzött szerv vagy személy) jogainak védelme, személyes szférájának és/vagy üzleti tevékenységének kímélete, továbbá a mindezekhez fûzõdõ garanciális szempontok (a tényállás bizonyíthatósága, az ügyfél részére a rögtöni védekezés lehetõségének biztosítása stb.) egyaránt külön-külön és együttesen is - indokolhatják annak kötelezõ elõírását, hogy a helyszíni ellenõrzésre az érintett ügyfél jelenlétében kerüljön sor. Ennek az általános eljárási szabályok körében, azaz minden közigazgatási eljárásfajtára való kötelezõ elõírása nyilván nem lenne célszerû; gondoljunk arra például, hogy a közlekedéshatósági ellenõrzést nyilván nem zárhatja ki az a körülmény, hogy a gépjármûvet éppen egy családtag vagy ismerõs használja, vagy léteznek olyan helyszíni ellenõrzési módszerek, amelyeknél egyáltalán nem szükséges az ügyfél bevonása (pl. egy gyárkapun kívül történõ környezetvédelmi hatósági ellenõrzés esetében). Ugyanakkor a Ket. az egyes közigazgatási eljárásfajták számára, amennyiben az adott szakterületen ez szükségesnek találtatik, megengedi, hogy a vonatkozó jogszabály (törvény, kormányrendelet, miniszteri rendelet, helyi önkormányzati rendelet) a helyszíni ellenõrzés megkezdésének feltételeként elõírja az ügyfél, illetõleg ennek alkalmazottja vagy meghatalmazottja, képviselõje, továbbá mindezek hiányában hatósági tanú jelenlétét. 92. § (1) A helyszíni ellenõrzés során az ellenõrzést végzõ személy a hatásköre gyakorlásának keretei között az ellenõrzéshez szükséges területre, építménybe és egyéb létesítménybe beléphet, ott az ellenõrzés tárgyával összefüggõ - az 56. § (4) bekezdésében meghatározott - bármely iratot, hatósági igazolványt, bizonyítványt, engedélyt, tárgyat vagy munkafolyamatot megvizsgálhat, az ügyféltõl vagy képviselõjétõl, továbbá az ellenõrzés helyszínén tartózkodó bármely más személytõl adatot és tájékoztatást kérhet, az ügyfelet nyilatkozat tételére hívhatja fel, a helyszínrõl, a megszemlélt tárgyakról, folyamatokról kép- és hangfelvételt készíthet, mintavételt eszközölhet, továbbá egyéb bizonyítást folytathat le. (2) A hatóság a helyszíni ellenõrzés során a tényállás tisztázása szempontjából fontos iratokat és más tárgyi bizonyítékokat végzéssel lefoglalhatja. Az ügyfél a nála lefoglalt iratokba betekinthet, azokról kérésére és költségére a hatóság másolatot készít. (3) A hatóság a helyszíni ellenõrzésrõl, az annak során tett megállapításokról, a lefoglalásról és az ügyfél által tett nyilatkozatról jegyzõkönyvet készít. A jegyzõkönyvben tételesen fel kell sorolni a lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat. (4) A jegyzõkönyv egy példányát a hatóság az ügyfélnek a helyszínen átadja, vagy azt az ügyfél részére az ellenõrzés befejezésétõl számított öt napon belül megküldi. E paragrafus összegezi azokat az ellenõrzési eszközöket és módszereket, valamint jogokat, amelyek megilletik az ellenõrzést végzõ személyt annak érdekében, hogy a helyszíni ellenõrzés eredményesen lefolytatható legyen. Ennek megfelelõen az ellenõrzést végzõ személyt a helyszíni ellenõrzés során - az adott ellenõrzési szituáció körülményeitõl, sajátosságaitól függõen, hatásköre gyakorlásának keretei között - a következõ ellenõrzési részjogosultságok illetik meg, illetve az alábbi ellenõrzési eszközök és módszerek közül választhat: - belépési jogosultság az ellenõrzés lefolytatásához szükséges területre, építménybe és egyéb létesítménybe; - iratbetekintési jog, ennek körében az ellenõrzés tárgyával összefüggõ bármely iratot (pl. üzleti könyv, üzleti nyilvántartás, szerzõdések, számlák, bizonylatok, mûszaki dokumentáció, elektronikus dokumentumok, technikai adathordozók) hatósági igazolványt, bizonyítványt, engedélyt megvizsgálhat; - valamely tárgy vagy munkafolyamat megvizsgálásának joga; - felvilágosítás-kérési jog, melynek keretében az ügyféltõl vagy képviselõjétõl, továbbá az ellenõrzés helyszínén tartózkodó bármely más személytõl adatot és tájékoztatást kérhet, továbbá az ügyfelet nyilatkozat tételére hívhatja fel; - kép- és hangfelvétel készítésének joga a helyszínrõl, a megszemlélt tárgyakról, illetõleg folyamatokról; - mintavételi (ellenminta-vételi) jog (ilyenre találhatunk példát a hatósági élelmiszerellenõrzés körében, ahol a helyszíni ellenõrzés folyamán vett élelmiszer-mintát vizsgálat céljából a megfelelõ akkreditált laboratóriumba szállítják); - lefoglalási jog, melynek gyakorlása keretében a tényállás tisztázása szempontjából releváns iratok, valamint más tárgyi bizonyítékok (pl. egy gyanús árumérleg, vagy kamionos tachográf) lefoglalhatók, a lefoglalásról a közigazgatási hatóság végzés formájában dönt; - egyéb bizonyítás lefolytatásának joga (e vonatkozásban ugyancsak a hatósági élelmiszer-ellenõrzés területén lelhetünk példát, ahol a helyszíni ellenõrzés fontos elemét képezi az élelmiszer-elõállítással kapcsolatban levõ természetes személyek személyi higiénéjének ellenõrzése). Garanciális jelentõséggel bír a helyszíni ellenõrzés során az ellenõrzési jegyzõkönyv elkészítése, amely az eljáró hatóságnak minden esetben kötelezettsége (ezzel kapcsolatban lásd a törvény 39. §-ának (1) bekezdésében található rendelkezést is). Az ellenõrzési jegyzõkönyv a szokásos jegyzõkönyvi kötelezõ tartalmi elemeken (pl. az eljáró hatóság megnevezése, az ügy tárgya, a helyszín és az idõpont megjelölése, az aláírások) túlmenõen az alábbi ellenõrzés-specifikus elemeket tartalmazza, illetve a konkrét esettõl függõen tartalmazhatja: - a helyszíni ellenõrzést végzõ személy(ek) megnevezését; - az ellenõrzés során tapasztalt, az ügy megítélése szemszögébõl lényeges körülményeket és megállapításokat; - az ügyfél, valamint az ellenõrzés során megszólaló más személyek (pl. meghatalmazott, munkavállaló, családtag) által tett nyilatkozatokat;
- a lefoglalást, ebben az esetben a jegyzõkönyvben tételesen fel kell sorolni a lefoglalt iratokat és más tárgyi bizonyítékokat; - a hatósági tanú(k) igénybevételét, amely esetben a hatósági tanú a helyszíni ellenõrzés során lezajlott eseményeket, valamint az általa tapasztalt tényeket a jegyzõkönyv aláírásával tanúsítja (Ket. 55. §); - a rendõrségi közremûködés igénybevételét; - az ellenõrzés helyszínén tartózkodó és az ellenõrzés szempontjából releváns idegen nyelvet beszélõ személy tolmácsként való igénybevételét, a tolmácsként igénybe vett személy nyilatkozatát, továbbá ilyen igénybevétel esetén az érintett személyt elõzetesen tájékoztatni kell a tolmács jogairól, kötelezettségeirõl és ennek megtörténtét ugyancsak rögzíteni kell a jegyzõkönyvben. Az ellenõrzési jegyzõkönyv természetesen nemcsak a közigazgatási hatóság számára fontos dokumentum, hanem az ellenõrzött személy vagy szerv szempontjából is relevanciával bír. Erre tekintettel a törvény kötelezõen elõírja, hogy az ellenõrzésrõl készült jegyzõkönyv egy példányát a hatóság köteles az ügyfélnek az ellenõrzés befejeztével a helyszínen átadni, vagy - ha ez valamilyen okból nem lehetséges - az ellenõrzés befejezésétõl számított öt napon belül az ügyfél részére megküldeni. Az ellenõrzési jegyzõkönyv pontos, az ellenõrzés folyamán végbement eseményeket hûen tükrözõ, jogi szempontból megalapozott elkészítése kiemelkedõ jelentõséggel bírhat. Ugyanis abban az esetben, ha a helyszíni ellenõrzés eredményeképpen a közigazgatási hatóság hivatalból eljárást indít az ellenõrzött személy vagy szerv ellenében, az ellenõrzési jegyzõkönyv bizonyítékként funkcionál. Ekképpen a megfelelõen elkészített ellenõrzési jegyzõkönyv a tényállás tisztázását, valamint ennek nyomán a közigazgatási határozat meghozatalát, illetõleg annak - pl. jogorvoslat alapján történõ - felülvizsgálatát jelentõs mértékben megkönnyítheti. 93. § (1) A hatósági ellenõrzés során lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat nyolc napon belül vissza kell adni az ügyfélnek, ha azokra a tényállás tisztázásához a továbbiakban nincs szükség. (2) Ha a hatóság más szerv hatáskörébe tartozó eljárást kezdeményez, az eljárás lefolytatásához szükséges lefoglalt iratokat és tárgyi bizonyítékokat át kell adni a megkeresett szervnek. Az elõzõ paragrafusban kitértünk arra, hogy a közigazgatási hatóság a helyszíni ellenõrzés folyamán - feltéve, hogy azt az ügy körülményei indokolják, a tényállás tisztázásához szükséges - végzéssel jogosult iratok, valamint más tárgyi bizonyítékok lefoglalására. A jelen paragrafus a helyszíni ellenõrzés során alkalmazott lefoglalás utóéletét rendezi el. A helyszíni ellenõrzés alkalmával foganatosított lefoglalás jogi természetét tekintve célhoz kötött jogintézmény, azaz a lefoglalt iratok és más tárgyi bizonyítékok az adott ügyben a tényállás tisztázására szolgálnak. Ebbõl értelemszerûen következik, hogy a lefoglalás idõtartamát behatárolja e cél megvalósulása, a lefoglalt irat vagy tárgy ugyanis csak addig lehet a közigazgatási hatóság birtokában, amíg az a tényállás tisztázásához szükséges. Következésképpen amennyiben a lefoglalást követõen a közigazgatási hatóság bármikor megállapítja, hogy a lefoglalt irat(ok)ra és/vagy más tárgyi bizonyíték(ok)ra a tényállás tisztázásához a továbbiakban már nincsen szüksége, akkor azt (azokat) nyolc napon belül köteles visszaszolgáltatni az ügyfél számára. Elõfordulhat olyan eset is, hogy a tényállás tisztázásának folyamatában a lefoglalást alkalmazó közigazgatási hatóság más szerv (más közigazgatási hatóság, szabálysértési hatóság, bíróság stb.) hatáskörébe tartozó eljárás kezdeményezésének szükségességét (ezzel kapcsolatban lásd a következõ paragrafushoz tartozó magyarázatot) állapítja meg. Amennyiben a közigazgatási hatóság ilyen eljárást kezdeményez és megítélése szerint a más szerv által lefolytatandó eljárásban a tényállás tisztázásához a lefoglalt iratok és tárgyak szükségesek, ezeket át kell adnia a megkeresett szervnek. 94. § (1) Ha a hatóság a hatósági ellenõrzés eredményeként megállapítja, hogy az ügyfél a jogszabályban, illetve hatósági határozatban foglalt elõírásokat megsértette, a) felhívja az ügyfél figyelmét a jogszabálysértésre, és határidõ megállapításával, valamint a jogkövetkezményekre történõ figyelmeztetéssel felszólítja annak megszüntetésére, b) hivatalból megindítja a hatáskörébe tartozó eljárást, c) megkeresi az intézkedésre hatáskörrel rendelkezõ hatóságot, illetve fegyelmi, szabálysértési, büntetõ-, polgári vagy egyéb eljárást kezdeményez. (2) Az (1) bekezdés c) pontja alapján megkeresett szerv köteles a megkeresést érdemben megvizsgálni és saját intézkedésérõl vagy az ilyen intézkedés mellõzésének okáról a megkeresõ hatóságot harminc napon belül tájékoztatni. A hatósági ellenõrzés bármely megvalósulási formája (helyszíni ellenõrzés, iratellenõrzés, adatszolgáltatással összefüggõ ellenõrzés stb.) esetében az ellenõrzés lezárultát követõen, az ellenõrzés eredményétõl determináltan a közigazgatási hatóság kétféle úton indulhat el. Amennyiben a hatósági ellenõrzés az ellenõrzött személy vagy szerv önkéntes jogkövetõ magatartását állapította meg, az ellenõrzési jegyzõkönyv irattárba kerül, s az ügynek nem lesz további folytatása. Amennyiben viszont a közigazgatási hatóság az ellenõrzés eredményeként megállapítja, hogy az ügyfél a jogszabályban, illetve hatósági határozatban foglalt elõírásokat megsértette, a hatóság saját hatáskörére és az ügy körülményeire (pl. a jogsértés súlyossága, a mentõ körülmények léte) figyelemmel az ügynek az alábbi folytatásai lehetségesek: - az ügyfél figyelmeztetése; - az elsõfokú közigazgatási hatósági eljárás hivatalbóli megindítása; és/vagy - más szervnél eljárás kezdeményezése. Ha a közigazgatási hatóság a hatósági ellenõrzés eredményeként azt állapítja meg, hogy csupán kisebb szabálytalanságok terhelik az ellenõrzött személyt vagy szervet és nem indokolt az elsõ fokú eljárás megindítása, továbbá jogszabály nem írja
elõ a közigazgatási szerv számára sem az eljárás megindításának kötelezettséget, sem pedig más szervnél történõ eljáráskezdeményezési kötelezettséget, az ügyfelet figyelmezteti. A figyelmeztetésnek az alábbiakat kell tartalmaznia: - az ügyfél figyelmének felhívása arra, hogy megsértette a jogszabályban vagy/és a hatósági határozatban foglalt elõírásokat; - az ügyfél felszólítása - határidõ tûzésével - arra, hogy szüntesse meg az ellenõrzés során feltárt jogsértõ helyzetet; - az ügyfél figyelmének felhívása arra, hogy a jogsértõ helyzet megszüntetésének elmaradása milyen jogkövetkezményekkel járhat. Ha az ellenõrzés során feltárt jogsértés súlyossága, illetõleg más körülmények nem teszik lehetõvé (célszerûvé) az ügyfélfigyelmeztetés alkalmazását, továbbá akkor is, ha az ügyfél-figyelmeztetést már alkalmazták, de az nem járt az elvárt eredménnyel (azaz az ügyfél nem szüntette meg kitûzött határidõ alatt a jogsértõ helyzetet), a közigazgatási hatóság hivatalból megindítja a hatáskörébe tartozó elsõ fokú eljárást. A jogsértõ helyzet megszüntetésére alkalmas hatáskör hiányában az ellenõrzést lefolytató közigazgatási hatóságnak az alábbi kezdeményezési jogosítványai, illetve kötelezettségei vannak: - más közigazgatási hatóság eljárásának kezdeményezése, - a hatáskörrel rendelkezõ más szervnél fegyelmi, szabálysértési, büntetõ- vagy egyéb eljárást kezdeményez. Az elsõ esetkörben a hatósági ellenõrzést lefolytató közigazgatási hatóság megkeresi az eljárás lefolytatására, illetve a jogsértõ helyzet megszüntetésére alkalmas intézkedésre hatáskörrel rendelkezõ közigazgatási hatóságot. Az eljárás megindítására vonatkozó kezdeményezéssel megkeresett közigazgatási hatóság a megkeresést (kezdeményezést) érdemben köteles megvizsgálni, és a jogsértõ helyzet megszüntetését célzó intézkedésérõl vagy az ilyen intézkedés mellõzésének okáról a megkeresõ (kezdeményezõ) közigazgatási hatóságot harminc napon belül tájékoztatni köteles. A második esetkörben a hatósági ellenõrzés során feltárt jogsértõ helyzet körülményeitõl, sajátosságaitól függõen az elõzõekben taglalt közigazgatási hatósági eljárás kezdeményezése helyett vagy azzal párhuzamosan az ellenõrzést lefolytató közigazgatási hatóság az arra hatáskörrel rendelkezõ más szervnél fegyelmi, szabálysértési, büntetõ-, polgári vagy egyéb eljárást kezdeményez. A jogszabályokban foglalt elõírások hatályosulásának kérdése minden jogalkalmazói tevékenységnek, így a közigazgatási hatóságok jogalkalmazó tevékenységének is kiemelkedõ fontosságú területét képezi. Ugyanez vonatkozik a jogszabályok alapján a közigazgatási hatóság által hozott döntésekre is, különös tekintettel az adott ügy érdemében hozott közigazgatási határozatra. A törvénynek ez a fejezete a közigazgatási jogszabályok hatályosulásának fontos eszközét, a hatósági ellenõrzés jogintézményét tárgyalja. A törvény szóban forgó §-ai tartalmazzák azokat a részletes szabályokat, amelyeket a közigazgatási hatóságnak érvényre kell juttatnia a hatósági ellenõrzés esetében. A törvény az ellenõrzés lényegét úgy határozza meg, hogy a közigazgatási hatóság az ellenõrzés keretében a jogszabályban, illetve a közigazgatási határozatban foglaltak teljesülését vizsgálja. Az ellenõrzés esetében elsõsorban az ügyfelet védõ garanciális eszközöket szükséges megjeleníteni. Ennek érdekében a törvény szabályozza a közigazgatási hatóság elõzetes értesítési kötelezettségét, e kötelezettség mellõzésének feltételeit, az ellenõrzés méltányos és az ügyfél kíméletével történõ lefolytatását, az ellenõrzés lefolytatásának formai vonatkozásait (lehetséges idõpontok, megbízólevél stb.), a közigazgatási hatóság egyes ellenõrzési részjogosítványait (iratbetekintési jog, felvilágosításkérési jog, lefoglalás), valamint az ügyfelet a hatósági ellenõrzés során megilletõ jogosultságokat.
VII. Fejezet Jogorvoslatok A Magyar Köztársaság Alkotmánya az alapvetõ jogok körében nevesíti a jogorvoslathoz való jogot. Az Alkotmány 57. §ának (5) bekezdése értelmében a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti (jogsérelmet okoz). A Ket. jogorvoslati rendszere akként biztosítja az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében szabályozott alapvetõ jog érvényesülését, hogy minden hatósági döntéssel szemben lehetõvé teszi valamilyen - gyakran többféle - jogorvoslati eszköz igénybevételét. A jogorvoslat lehet közvetlen (pl. az érdemi döntés ellen irányuló fellebbezés vagy bírósági kereset) és közvetett (az önálló fellebbezéssel meg nem támadható végzésben foglaltak sérelmezése az érdemi határozat ellen irányuló fellebbezés keretei között). Az viszont, hogy milyen jogorvoslatot lehet igénybe venni és jogorvoslat alapján hány hatásköri szinten kerülhet sor a sérelmezett döntés felülvizsgálatára, részben eljárásfajtánként, részben döntésfajtánként változó. 95. § (1) A közigazgatási döntésekkel összefüggõ jogorvoslatok: a kérelem alapján lefolytatandó jogorvoslati eljárás és a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárás. (2) A jogorvoslati eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. A törvény e paragrafusa vázolja fel a közigazgatási eljárásban alkalmazandó jogorvoslási rendszer szerkezeti kompozícióját (kérelem alapján lefolytatandó jogorvoslati eljárások, illetõleg hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárások), valamint utal a jogorvoslati eljárások során alkalmazandó, de kodifikációs megfontolásokból nem a jelen fejezet keretében szabályozott eljárásjogi rendelkezésekre.
A közigazgatási jogorvoslati eljárás, különösen a fellebbezési eljárás többé-kevésbé hasonló folyamatot ír le, mint az elsõfokú közigazgatási hatósági eljárások. Így példának okáért a jogorvoslati eljárásokban is - érvényre kell juttatni a törvény I. Fejezetében lefektetett alapelveket (az egyenlõ bánásmód követelménye, a tisztességes ügyintézéshez való jog, a szakszerûség elve, az egyszerûség elve, az anyanyelv használatának joga stb.), - alkalmazandók a törvény II. Fejezetének joghatóságra, hatáskörre, valamint illetékességre vonatkozó rendelkezései, - különösen az ügyfél kérelmére indult jogorvoslati eljárásokban (a bírósági felülvizsgálat kivételével) a törvény III. Fejezetében található eljárásjogi szabályok megfelelõen irányadók; néhány példát szemezgetve: az ügyintézési határidõ, az igazolási kérelem, tanú meghallgatása, kizárási szabályok, az eljárás felfüggesztése stb.; - a jogorvoslati eljárások (a bírósági felülvizsgálat kivételével) is a közigazgatási hatóság döntésével zárulnak, illetõleg ezen eljárásokban is elõfordulnak közbensõ döntések; következésképpen a törvény IV. Fejezetében, a közigazgatási döntésre elõírt tartalmi és formai szabályok a jogorvoslat során is alkalmazandók; - a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal és nyilvántartással foglalkozó V. Fejezet ugyancsak tartalmaz jogorvoslati kötõdésû elemeket (pl. a hatósági bizonyítvány tekintetében az ellenérdekû ügyfél számára nem teszi lehetõvé a fellebbezés benyújtását); - a jogorvoslati eljárások során hozott, kötelezettséget megállapító döntéshez is kapcsolódhat ellenõrzési cselekmény, melynek keretében az elsõfokú hatóság az önkéntes teljesítés megtörténtét vizsgálja, mindennek során értelemszerûen a törvény VI. Fejezetének hatósági ellenõrzésre vonatkozó szabályait kell alkalmazni; - bár a közigazgatási döntések jellemzõen az elsõfokú döntést követõen emelkednek jogerõre, válnak ezzel egyidejûleg vagy akár jogerõtõl függetlenül is végrehajthatóvá, az esetek egy kis részében a jogorvoslati eljárások során hozott hatósági döntéshez képest kell foganatosítani a végrehajtást, s ennek megfelelõen a törvény VIII. Fejezetében foglalt rendelkezések alkalmazandók; - az eljárási költségek, s ezen belül különösen az ún. egyéb eljárási költségek megnövekedett jelentõsége értelemszerûen nemcsak az elsõfokú eljárásban, hanem a jogorvoslati eljárásokban is jelentkezik, az eljárási költség összegének megállapításakor, illetve az ezen költségek viselésérõl hozandó hatósági döntés során ekkor is a törvény IX. Fejezetének rendelkezéseit kell figyelembe venni; - a törvény X. Fejezetében szabályozott elektronikus ügyintézést (ha azt törvény, kormányrendelet vagy helyi önkormányzati rendelet nem zárja ki) az ügyfél a jogorvoslati eljárásban is kérheti, továbbá a másodfokú, illetve felügyeleti jogkörben eljáró közigazgatási hatóságokra is alkalmazandók az elektronikus tájékoztatással kapcsolatban lefektetett törvényi rendelkezések. 96. § A hatóság határozata ellen az e fejezetben meghatározottak szerint önálló jogorvoslatnak van helye. A hatóság végzése ellen önálló jogorvoslatnak akkor van helye, ha azt törvény lehetõvé teszi. E paragrafus állapítja meg alaphelyzetben, hogy a közigazgatási hatóság egyes döntései (határozat, végzés) ellenében a jogorvoslati lehetõség önállóan vagy csak járulékosan gyakorolható-e. Ennek alapján a közigazgatási hatóság határozata ellen a törvényben megállapított módokon és feltételekkel önálló jogorvoslatnak van helye. Ugyanakkor a hatósági végzés esetében fõszabályként a jogorvoslat járulékos jellegû, azaz jellemzõen a végzés elleni jogorvoslati kérelem a határozat elleni jogorvoslati kérelembe beépítve terjeszthetõ elõ. Végzés ellen önálló jogorvoslatnak akkor van helye, ha azt törvény lehetõvé teszi; erre maga a Ket. határoz meg néhány esetet, mint például az eljárást felfüggesztõ végzés, vagy az eljárási költség kérdésében hozott végzés. 97. § (1) Jogorvoslati eljárás lefolytatására az ügyfél, továbbá a döntés rendelkezõ része által érintett személy (e fejezetben a továbbiakban együtt: ügyfél) kérelme alapján kerülhet sor. (2) Az ügyfél kérelme alapján lefolytatható jogorvoslati eljárások a) a fellebbezési eljárás, b) a bírósági felülvizsgálat, c) az újrafelvételi eljárás, d) a méltányossági eljárás. (3) Hivatalból kerül sor a közigazgatási döntés felülvizsgálatára a) a döntést hozó hatóság saját hatáskörében indított eljárás keretében, b) a felügyeleti eljárás keretében, c) az Alkotmánybíróság határozata alapján, d) ügyészi óvás nyomán. (4) Mind kérelemre, mind hivatalból lehetséges a döntés kijavítása, kicserélése és kiegészítése. (5) A 12. § (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott eljárásban a 112-113. § és a 115. § (1) bekezdésének a) pontja nem alkalmazható. Jelen paragrafus az egyes jogorvoslási fajtákat nevesíti, meghatározván azt, hogy mely jogorvoslási fajta indulhat kérelemre, illetõleg hivatalból, vagy - atipikus módon - mindkettõ alapján. Ehhez igazodva a jogorvoslati fejezet az ügyfélnek a jogorvoslattal kapcsolatos aktív, illetve passzív magatartása alapulvételével e dichotómia jegyében rendezi el a jogorvoslással kapcsolatos szabályozást; markánsan megkülönböztetve és a fejezeten belül önálló alfejezetbe foglalva egyfelõl az ügyféli jogorvoslatokat (Ket. 98-113. §), illetõleg másfelõl a hivatalbóli jogorvoslatokat (Ket. 114-120. §).
Ügyféli jogorvoslatokhoz kapcsolódó eljárás lefolytatására kizárólag az ügyfél erre irányuló, kifejezett jogorvoslati kérelme alapján kerülhet sor. A Ket. jogorvoslati fejezete az általános szabályokhoz képest az ügyfél fogalmát kissé szélesebben vonja meg, ugyanis a jogorvoslathoz való jog gyakorlását a Ket. 15. §-ában megállapított ügyféli körön túl ama személyek számára is lehetõvé teszi, akiket érint a közigazgatási döntés rendelkezõ része. Így például a Ket. általános ügyfélfogalma magától értetõdõen nem öleli fel az eljárás egyéb résztvevõit (pl. szakértõ, tanú, tolmács), addig a törvény jogorvoslati fejezete e személyeket is - feltéve, hogy a közigazgatási döntés rendelkezõ része érinti õket - az ügyfél fogalmi körébe vonja. A jogorvoslati rendszer szabályozása - hasonlóan az Áe.-hez - a törvény egyik legfontosabb tárgyköre. Jelentõsége abból ered, hogy - az eljárások túlnyomó része közigazgatási határozattal és nem bírósági döntéssel zárul, emiatt nem érvényesül a bírósági határozathoz kapcsolódó anyagi jogerõ (a határozat megváltoztathatatlansága), ugyanakkor a jogbiztonságot ésszerû korlátok között - mégis garantálni kell, mert alkotmányellenes helyzet állna elõ, ha a közigazgatási döntést az azt meghozó szerv vagy felettes szerve hivatalból vagy kérelemre bármikor és bármely okból megváltoztathatná; - az ügyek többségében nincsenek ellenérdekû ügyfelek, ezért nem lehet arra számítani, hogy az ellenérdekû ügyfél jogorvoslati kérelme nyomán fény derül arra is, ha a közigazgatási hatóság olyan döntést hozott, amely az ügyfél számára kedvezõ, de - például külsõ befolyás vagy bûncselekmény hatására - súlyosan sérti a közérdeket, illetõleg törvénysértõ; - számos olyan közigazgatási ügy van, amelyben a határozat szakmai vagy humanitárius mérlegelésen alapul, ezért a felülvizsgálat sem szûkülhet le pusztán a formális jogszerûség vizsgálatára, hanem szükség van olyan jogorvoslati fórumra, amelynek joga van a hozott döntés és az azt megelõzõ eljárás teljes körû és komplex - célszerûségi, méltányossági, szakmai és törvényességi - felülvizsgálatára, s erre felkészültségénél fogva alkalmas is. A törvény - az Áe.-hez viszonyítva teljes körûbben - a vázolt okokra tekintettel olyan jogorvoslati rendszerrõl beszél, amely egyfelõl az ügyfél (az eljárás más résztvevõje) rendelkezésére álló jogorvoslati eszközöket, másfelõl a hivatalból (saját vagy kívülrõl érkezõ kezdeményezésre) alkalmazható döntés-felülvizsgálati módokat foglalja magában. Csak az ilyen összetett jogorvoslati rendszer képes egyszerre szolgálni az ügyfél jogorvoslathoz való alkotmányos alapjogát és a jogbiztonságot, másfelõl lehetõvé tenni a korrupció feltárását és a téves jogszabály-értelmezésbõl vagy más okból eredõ hibás döntések korrigálását. A törvénynek ez a része határozza meg egyfelõl a jogorvoslatok alapvetõ közös szabályait, másfelõl pedig felvázolja a jogorvoslati rendszer szerkezeti felépítését. A törvény a közigazgatási határozat esetében általánossá, míg a közigazgatási végzés esetében csak akkor teszi lehetõvé az önálló jogorvoslatot, ha azt törvény megengedi. Ugyancsak e § határozza meg a kérelemre induló jogorvoslati eljárások esetében a kérelem benyújtására feljogosított személyi kört. A törvény az egyes jogorvoslati fajtákat nevesíti, meghatározza azt, hogy mely jogorvoslati fajta indulhat kérelemre, illetõleg hivatalból vagy mindkettõ alapján. Ennek során a törvény - szemben az Áe. megoldásával, amely mintegy ömlesztve szabályozza az egyes jogorvoslati formákat - e kettõs rendszer jegyében végzi a jogorvoslatokkal kapcsolatos szabályozást, élesen megkülönböztetve és önálló alfejezetbe foglalva egyfelõl az ügyfél kérelme alapján induló jogorvoslati eljárásokat, másfelõl a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárásokat.
A) Jogorvoslati eljárások kérelem alapján Fellebbezés 98. § (1) Az ügyfél az elsõfokú határozat ellen fellebbezhet. A fellebbezési jog nincs meghatározott jogcímhez kötve, fellebbezni bármely okból lehet, amelyre tekintettel az érintett a döntést sérelmesnek tartja. (2) Végzés csak a határozat elleni fellebbezésben támadható meg, kivéve a (3) és (4) bekezdésben, továbbá a 109. § (2) bekezdésében szabályozott eseteket. Törvény az önálló fellebbezést egyéb esetekben is lehetõvé teheti. (3) Az eljárást felfüggesztõ, az eljárást megszüntetõ, a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító, az eljárási bírságot kiszabó, valamint a költség összegének megállapítása és a költségviselés tárgyában hozott elsõfokú végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye. (4) Az eljárás egyéb résztvevõje saját jogán önálló fellebbezéssel élhet az elsõfokú határozat rá vonatkozó rendelkezése, illetve a rá vonatkozó elsõfokú végzés ellen. (5) Az eljárás egyéb résztvevõje által a (4) bekezdés szerint benyújtott fellebbezés nem akadálya annak, hogy a határozatnak az ügy érdemében hozott része jogerõre emelkedjen. A fellebbezés, mint rendes jogorvoslat, a közigazgatási eljárások alapvetõ, s ebbõl fakadóan leggyakrabban alkalmazott jogorvoslati formája. Fellebbezésre csak a közigazgatási hatóság elsõ fokon hozott döntései (határozatai, végzései) ellenében kerülhet sor. Határozat esetén a fellebbezés mindig önálló, míg a végzések esetében a fellebbezés fõszabályként járulékos jelleggel vehetõ igénybe. Az elsõ fokon hozott közigazgatási hatósági határozatok tekintetében az ügyfél fellebbezési jogosultsága (néhány kivételtõl eltekintve, amelyeket a törvény 100. §-a állapít meg) általános, azaz fõszabályként minden elsõfokú határozat ellen nyújtható be a törvényi határidõn belül fellebbezés.
Ami a közigazgatási hatóság végzéseit illeti, fõszabályként csak járulékos formában támadható meg az ügyfél által sérelmezett döntés, azaz csak az ügyet elsõ fokon lezáró hatósági határozat elleni fellebbezésben lehet egyúttal a végzés ellen is fellebbezni. E fõszabály alól azonban lényeges kivételek léteznek, amely körben a végzések önállóan, azaz az eljárást lezáró határozattól függetlenül fellebbezéssel megtámadhatóak. E végzések az alábbiak szerint összegezhetõk: - az eljárást felfüggesztõ végzés, - az eljárást megszüntetõ végzés, - az ügyfél kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés, - az eljárási bírságot kiszabó végzés, - az eljárási költség összegének megállapításáról és viselésérõl rendelkezõ végzés (az eddig felsorolt végzésfajták nem csak fellebbezéssel, hanem bírósági felülvizsgálat iránti keresettel is megtámadhatóak), - az ügyfél által benyújtott, fellebbezési határidõ elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmet elutasító végzés, - az iratbetekintési jogot kizáró vagy korlátozó végzés - abban az esetben ha az iratbetekintést az ügyfél az eljárás jogerõs lezárását követõen kérte, illetõleg ha az iratbetekintést kérõ személyt a hatóság nem tekinti ügyfélnek, - a harmadik személy iratbetekintési jogát kizáró vagy korlátozó végzés, - a végrehajtás során a pénzegyenérték megállapításáról és megfizetésérõl szóló végzés, - a végrehajtást mérlegelési jogkörben felfüggesztõ végzés, - a végrehajtást megszüntetõ végzés, - a végrehajtási kifogás tárgyában hozott végzés, - mindazon végzések, amelyek tekintetében más törvény megengedi az önálló fellebbezést, - az eljárás egyéb résztvevõjére (szakértõ, tanú stb.) vonatkozó bármilyen végzés. Abban az esetben, ha - az akár elsõfokú eljárás, akár jogorvoslati eljárás során hozott - elsõfokú végzést olyan közigazgatási hatóság hozta, amelynek nincsen felügyeleti szerve, továbbá akkor, ha az adott ügyfajtában valamely törvény az elsõfokú döntés ellenében a fellebbezés kizárásával közvetlen bírósági felülvizsgálatot enged, az elsõfokú hatósági végzés ellenében nem fellebbezésnek, hanem bírósági felülvizsgálatnak van helye. A fellebbezési jog gyakorlása nincs meghatározott jogcímhez kötve, csupán az ügyfélnek annyit kell állítania, hogy az adott határozatban foglaltak a jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét sértik. Következésképpen az ügyfél bármely okra hivatkozva nyújthat be fellebbezést, amelyre tekintettel a közigazgatási hatósági döntést sérelmesnek tartja. Így például hivatkozhat a hatósági határozat célszerûtlenségére, méltánytalan voltára éppúgy, mint jogszabálysértésre, vagy akár eljárási szabálytalanságokra. A fellebbezésben állított egy vagy több ok önmagában is elégséges a másodfokú eljárás megindításához, azaz a megjelölt okot (okokat) az ügyfél a fellebbezési kérelmében egyáltalán nem köteles megindokolni. (Más kérdés viszont, hogy az ügyfél nagy mértékben megkönnyítheti a másodfokon eljáró hatóság dolgát, ha fellebbezésében konkrétan megjelöli, hogy miért tartja az elsõfokú hatóság döntését jogszabálysértõnek, célszerûtlennek stb.) E § lényegében az Áe.-vel megegyezõ szabályozási logikára felépítve rakja le az alapvetõ ügyféli jogorvoslati formával, a fellebbezéssel összefüggõ rendelkezéseket, azaz a fellebbezés jogintézményének lényegét az új szabályozás nem változtatja meg. Változások a törvény más részeiben bekövetkezett újításokból fakadnak; egyfelõl a közigazgatási döntés kettõsségének (határozat és végzés) tükrözõdéseképpen, másfelõl pedig - figyelemmel a költségtényezõk jelentõségének megnövekedett voltára - az eljárási költség kérdésében hozott végzéssel kapcsolatban, amely döntési formát bírságot kirovó végzéssel egy jogorvoslati szintre emeli a törvény, megengedve az önálló fellebbezés benyújtását. A hatóság döntésének mielõbbi realizálását kívánja elõsegíteni az a szabály, mely szerint az eljárás egyéb résztvevõje (tanú, a szakértõ, a szemletárgy birtokosa stb.) által a határozat rá vonatkozó része ellen benyújtott fellebbezés nem érinti a határozatnak az ügy érdemében hozott részét, így az, ha az ellen nem érkezik fellebbezés, jogerõre emelkedhet. 99. § (1) A fellebbezést - ha törvény vagy kormányrendelet eltérõen nem rendelkezik - a döntés közlésétõl számított tizenöt napon belül lehet elõterjeszteni. (2) A fellebbezésre jogosult a fellebbezési határidõn belül a fellebbezési jogáról szóban vagy írásban lemondhat, a szóban történõ lemondást jegyzõkönyvbe kell foglalni. A fellebbezési jogról történõ lemondó nyilatkozat nem vonható vissza. A fellebbezés benyújtására rendelkezésre álló idõtartam a közigazgatási hatóság döntésének közlésétõl számított tizenöt nap. Az általános fellebbezési határidõtõl eltérõ (akár rövidebb, akár hosszabb) fellebbezési határidõt csupán törvény vagy kormányrendelet jogosult megállapítani. Az eltérõ határidõre példaként hozható fel az ingatlan-nyilvántartási eljárás, ahol a körzeti földhivatal határozata ellen harminc napon belül lehet fellebbezni (1997. évi CXLI. törvény 55. §), vagy az adóigazgatási eljárásban az utólagos adó-megállapítással kapcsolatos határozat, amely esetben szintén harminc nap a fellebbezési határidõ (2003. évi XCII. törvény 136. §). A fellebbezést a megtámadott elsõfokú határozatot hozó közigazgatási hatósághoz kell benyújtani. A fellebbezési határidõn túl benyújtott fellebbezési kérelmet - hacsak a fellebbezési jogosult sikeres igazolási kérelmet nem terjeszt elõ - a fellebbezés elbírálására jogosult közigazgatási hatóságnak érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítania. Nem jár azonban ezzel a szigorú jogkövetkezménnyel és igazolási kérelem benyújtását sem igényli az az eset, amikor a fellebbezésre jogosult a fellebbezési határidõn belül, de nem az elsõfokú határozatot hozó hatóságnál, hanem a másodfokú hatóságnál terjesztette elõ jogorvoslati kérelmét.
A fellebbezési határidõ mellett e paragrafus keretében szabályozza a törvény a fellebbezésrõl való lemondás jogintézményét is. A fellebbezésrõl való lemondás jelentõségét elsõsorban abban jelölhetjük meg, hogy a jogerõ beálltának elõre hozatalával felgyorsítja a közigazgatási eljárást, s lehetõvé teszi az elsõfokú határozatban foglaltak gyors realizálását. Ezért az ilyen lemondásnak jellemzõen a jogot megállapító közigazgatási határozatok esetében van realitása (pl. építési engedélyt megadó határozat, segélyt megállapító határozat). A fellebbezésrõl való lemondás joga kizárólag a fellebbezésre jogosult személyeket illeti meg, és csak egy szûk idõkeretben, nevezetesen a fellebbezési határidõ idõtartama alatt, továbbá a Ket. 128. § (2) bekezdésének a) pontja alapján - a kérelem teljesítése esetére szóló nyilatkozattal - már a döntés közlése elõtt is gyakorolható. A lemondás írásban vagy szóban egyaránt történhet, utóbbi esetben a közigazgatási hatóságnak a lemondást jegyzõkönyvbe kell foglalnia. A fellebbezési jogról történõ lemondás legfontosabb következményei a visszavonhatatlanság (a lemondó nyilatkozat ugyanis semmilyen körülmények között nem vonható vissza), illetõleg a határozat jogerõssé válása, illetve végrehajthatósága (több fellebbezésre jogosult esetén a jogerõ értelemszerûen csak valamennyi fellebbezésre jogosult lemondása esetén áll be). A törvény ezen §-a a jelenlegi Áe. szabályozással megegyezõ normatartalmat hordoz azzal a különbséggel, hogy a tizenöt napos fellebbezési határidõ alóli kivételt meghatározni jogosult jogszabályok körét a törvényre és a kormányrendeletre szûkíti. A fellebbezésre jogosult a jogszabályban meghatározott fellebbezési határidõn belül vissza nem vonható írásos vagy szóbeli nyilatkozattal lemondhat. A lemondó nyilatkozat alapján a határozat jogerõssé és végrehajthatóvá válik. Több ügyfél részvételével folyó eljárásban az említett jogkövetkezmény csak abban az esetben áll be, ha valamennyi ügyfél ilyen nyilatkozatot tett. 100. § Nincs helye fellebbezésnek a) ha az ügyben törvény az elsõfokú közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálatát teszi lehetõvé, b) az ügyfelek részérõl, a közöttük létrejött egyezséget jóváhagyó határozat ellen, c) d) a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat ellen. A törvény e paragrafusa nevesíti azokat a közigazgatási döntéseket, amelyek esetében a Ket. nem engedi meg a fellebbezést. Eszerint nincs helye fellebbezésnek - ha az ügyben törvény az elsõfokú közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálatát teszi lehetõvé (pl. birtokvédelem kérdésében hozott közigazgatási határozat, kisajátítási ügyekben hozott határozat, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének határozatai, a Közbeszerzési Döntõbizottság határozatai); - az ellenérdekû ügyfelek között létrejött egyezséget jóváhagyó határozat (Ket. 75. §) ellen (pl. birtokvédelmi ügyben, vagy kiskorúval való szülõi, nagyszülõi kapcsolattartás ügyében született egyezségnél), valamint - a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat (Ket. 113. §) ellen. 101. § (1) A fellebbezéssel megtámadott határozatban foglalt jogok nem gyakorolhatók és a fellebbezésnek a határozat végrehajtására halasztó hatálya van, kivéve, ha a hatóság a határozatot a fellebbezés halasztó hatályának kizárásával végrehajthatónak nyilvánította. (2) A határozatban foglaltakat a fellebbezési jogra tekintet nélkül teljesíteni kell, ha az az ügyfél javára megállapított egyszeri vagy rendszeres pénzkifizetést, pénzbeli ellátást (szociális segély, nyugdíj stb.) tartalmaz, és az ügyfél fellebbezése csak a megállapított összegen felüli többletigényre vonatkozik. (3) A határozat akkor nyilvánítható fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak, ha a) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet megelõzése, elhárítása vagy káros következményeinek enyhítése miatt szükséges, b) a közbiztonság fenntartása érdekében vagy fontos közrendvédelmi okból szükséges, c) a végrehajtás késedelme jelentõs vagy helyrehozhatatlan kárral járna, d) a határozat valakinek a tartásáról vagy gondozásáról rendelkezik, e) azt törvény honvédelmi, nemzetbiztonsági, közegészségügyi, járványügyi, munkaügyi, munkabiztonsági, kulturális örökségvédelmi, környezet- vagy természetvédelmi okból, továbbá a közérdekû közlekedési infrastruktúra kialakítása, illetve az energiaellátás folyamatos biztosítása érdekében lehetõvé teszi. A fellebbezés benyújtásának legfontosabb jogi következménye az, hogy megakadályozza a elsõfokú közigazgatási határozat jogerõre emelkedését, a benne foglalt rendelkezések végrehajthatóságát. Ugyanis fõszabályként a megtámadott határozatban foglalt jogok nem gyakorolhatók, és a fellebbezésnek a határozat végrehajtására halasztó hatálya van. A rendes jogorvoslat esetében a végrehajtás halasztó hatályának fõszabályként való rögzítése a jogorvoslathoz való alkotmányos alapjog megvalósulásának egyik lényeges feltétele. A közigazgatási határozat jogerõre emelkedésének fellebbezés benyújtása okán történõ elmaradása nem jár mindig együtt a határozat egésze vagy egy része végrehajtásának halasztó hatályával. Vannak ugyanis olyan esetek, amelyekben bizonyos tényezõk, szituációk, illetve méltányossági megfontolások a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot igenlik. A szóban forgó esetkörök az alábbiak: - a hatóság a határozatot a fellebbezés halasztó hatályának kizárásával (azonnal) végrehajthatónak nyilvánította [Ket. 101. § (1) bek.], - az ügyfél javára megállapított egyszeri vagy rendszeres pénzkifizetésrõl rendelkezõ határozatot az ügyfél többletigény indokával támadta meg [Ket. 101. § (2) bek.],
- az eljárás egyéb résztvevõje (szakértõ, tanú stb.) megtámadta a határozat rá vonatkozó részét [Ket. 98. § (5) bek.], - valamely ügyfajtában törvény vagy kormányrendelet lehetõvé teszi a részjogerõ alkalmazását [Ket. 104. § (4) bek.]. Fenti esetkörök közül a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatóvá nyilvánított határozatok esetében e speciális jogintézménynek nem fogalmi eleme a fellebbezés tényleges benyújtása vagy a fellebbezési határidõ eltelte, az azonnali végrehajtásra csak a határozatban esetlegesen megállapított teljesítési határidõ gyakorolhat hatást. Ezzel szemben a másik három hatáskörben fogalmi elemként szerepel az, hogy adott határozat ellenében fellebbezést nyújtottak be, viszont valamilyen méltányolható körülményre figyelemmel - a fellebbezés nem gátolja meg a határozat egészének jogerõre emelkedését, hanem a kifejezetten nem támadott részek esetében helye van a részjogerõ alkalmazásának, s e tekintetben az érintett rendelkezések végrehajthatóságának. Az elsõfokú hatóság a törvényben meghatározott esetekben azonnal végrehajthatónak nyilváníthatja, illetve azonnal végrehajthatónak kell nyilvánítania a határozatát. Ilyen esetekben a végrehajthatóság nem függ sem attól, hogy nyújtott-e be valaki fellebbezést, sem attól, hogy eltelt-e már a fellebbezési határidõ, sõt elõfordulhat olyan eset is, amikor a határozat közlése sem szükséges az azonnali végrehajtáshoz (pl. tömeges életveszély esetén). Ha azonban a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható határozat valamely kötelezettség teljesítésére határidõt, határnapot jelöl meg, az azonnali végrehajtás értelemszerûen csak a határidõ vagy határnap eredménytelen eltelte után kényszeríthetõ ki. Fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtás alkalmazása esetén az elsõfokú határozat rendelkezõ részében a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot külön ki kell mondani, illetõleg a határozat indokolási részében e rendelkezést az azonnali végrehajtásra alapot adó ok, körülmény megjelölésével külön meg kell indokolni. A Ket.-nek a 2005. november 1-jén hatályba lépõ általános eljárási szabályai - a jelenleg hatályos, a munkaügyi ellenõrzésrõl szóló 1996. évi LXXV. törvény (Metv.) rendelkezéseihez képest - szûkebb körben biztosítják a közigazgatási határozatoknak a fellebbezésre tekintet nélkül történõ végrehajtásának lehetõségét. Jelenleg a Metv. szakmailag hatályon kívül helyezni indokolt 6. §-ának (2) bekezdése a következõ esetkörökben teszi lehetõvé az azonnali végrehajtás lehetõségét: - a nõk, a fiatalkorúak és a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatásával kapcsolatos jogszabályok, - a munkaidõre, a pihenõidõre, a rendkívüli munkavégzésre, valamint a szabadságra vonatkozó, jogszabályban vagy kollektív szerzõdésben elõírt rendelkezések, - a külföldiek foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések, - a munkaerõ-kölcsönzésre vonatkozó rendelkezések. Tekintettel arra, hogy a nõk, fiatalkorúak és a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatására vonatkozó szabályok többnyire a munkavállalónak a biológiai adottságai miatt szükséges munkajogi védelmének biztosítását célozzák, ezért e téren a Ket. háttérszabályai szerint az azonnali végrehajtásnak helye lehet. Azonban a külföldiek foglalkoztatása (amikor a hatóság alapvetõen azt vizsgálja, hogy a foglakoztatás engedélyköteles-e, és a munkáltató az engedélyt beszerezte-e), valamint a munkaerõ-kölcsönzés szabályainak, továbbá a munkaidõre, a pihenõidõre, a rendkívüli munkavégzésre, valamint a szabadságra vonatkozó rendelkezések betartása esetében - amikor nem feltétlenül áll elõ életveszély vagy helyrehozhatatlan kár veszélye - nincs jogi lehetõség arra, hogy az eljáró hatóság azonnali hatállyal kötelezze a munkáltatót a megsértett munkajogi szabályok betartására és a munkavállalói jogsérelem megszüntetésére. E helyzet orvoslása céljából a munkaügyi ellenõrzés területén a közigazgatási határozat fellebbezésre tekintet nélkül történõ végrehajtásának a munkavállalók védelme érdekében történõ elrendeléséhez a Ket. 101. §-a (3) bekezdése e) pontjának módosítása szükséges. Ennek hiányában a Metv. 6. §-a (2) bekezdésének hatályon kívül helyezése lenne szükséges, ami a munkavállalók „kiszolgáltatottságát” idézné elõ. Ez szakmailag meg nem engedhetõ, ezért a Ket. és a Metv. szabályai összhangjának megteremtése érdekében - az azonnali végrehajtás lehetõségének a Metv-ben való hatályban tartásához - a Ket. vonatkozó szabályának módosítása indokolt. (4) A határozatban a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajthatóságot külön ki kell mondani és meg kell indokolni. Ha az ilyen határozatban a hatóság teljesítési határidõt állapított meg, a végrehajtás elrendelésére csak e határidõ eredménytelen eltelte után kerülhet sor. 102. § (1) A fellebbezést annál a hatóságnál kell elõterjeszteni, amely a megtámadott döntést hozta. Elkésettség okán a fellebbezés nem utasítható el, ha az ügyfél a fellebbezési határidõben a fellebbezést az elbírálására jogosult hatóságnál terjeszti elõ. (2) A fellebbezésben új tények és bizonyítékok is felhozhatók. (3) A fellebbezést az ügy összes iratával a fellebbezési határidõ leteltétõl számított nyolc napon belül fel kell terjeszteni a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez, kivéve, ha a hatóság a megtámadott döntést a fellebbezésben foglaltaknak megfelelõen kijavítja, kiegészíti, módosítja vagy visszavonja. A felterjesztés során az elsõ fokon eljáró hatóság a fellebbezésrõl kialakított álláspontjáról is nyilatkozhat. A fellebbezési kérelmet a jogorvoslati ügyfélnek annál az elsõfokú közigazgatási hatóságnál kell elõterjesztenie, amely a sérelmesnek vélt döntést meghozta. E szabály kimondásának elsõsorban pragmatikus okai vannak; az elsõfokú hatóság ismeri az ügyet, az ügy valamennyi dokumentuma az elsõfokú hatóság birtokában van stb. Emellett a benyújtás helyének ekképpen való meghatározását az is indokolja, hogy az elsõfokú hatóságnak törvényi lehetõsége van a fellebbezés alapján az elsõfokú hatósági döntés saját hatáskörben történõ módosítására vagy visszavonására (Ket. 103. §). E hatáskör lehetõséget ad az elsõfokú közigazgatási hatóság számára, hogy - különös tekintettel arra a szabályra, miszerint a fellebbezésben az ügyfél új tényeket és bizonyítékokat is felhozhat - immáron a fellebbezésben leírtak ismeretében még egyszer átgondolja a döntését, és esetlegesen változtasson az eredeti határozaton. Bár a törvény a fellebbezés benyújtási
helyére vonatkozó szabályt kategorikusan fogalmazza meg, mégis az e rendelkezést akármilyen oknál fogva be nem tartó ügyfelet nem éri hátrány abban az esetben, ha a fellebbezési határidõben kérelmét a fellebbezés elbírálására jogosult hatóságnál terjeszti elõ. Ugyanis ebben az esetben a törvény kizárja az elkésettségbõl adódó jogkövetkezmény, az érdemi vizsgálat nélküli elutasítás alkalmazását. Az elsõfokú közigazgatási hatóság a döntése ellen benyújtott fellebbezési kérelmet megvizsgálja, s ennek eredményeképpen két lehetõség közül választhat. Amennyiben a fellebbezést alaposnak vagy egyébként méltányolhatónak tartja, s mindennek törvényi feltételei fennállnak, dönthet akként, hogy a fellebbezés alapján saját hatáskörében módosítja vagy visszavonja az elsõfokú döntést, illetõleg a fellebbezésben foglaltaknak megfelelõen kijavítja, kicseréli vagy kiegészíti a döntését. Ha viszont a fellebbezésben leírtakat az elsõfokú hatóság nem látja elfogadhatónak, vagy elfogadhatónak látja ugyan, de nem állnak fenn a 103. § (2) bekezdésében meghatározott együttes feltételek, akkor a fellebbezést az ügy valamennyi iratával egyetemben a fellebbezési határidõ leteltétõl számított nyolc napon belül köteles a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez (Ket. 106-107. §) felterjeszteni. A fellebbezésnek az elbírálásra jogosult hatósághoz való felterjesztésével párhuzamosan az elsõ fokon eljáró hatóság jogosult (de nem köteles) a fellebbezéssel kapcsolatos álláspontjáról, véleményérõl tájékoztatni a másodfokú hatóságot. Ilyen tájékoztatás különösen akkor célszerû, ha a szóban forgó ügy a szokásosnál összetettebb, bonyolultabb, vagy ha a fellebbezésben az ügyfél új tényeket, illetve bizonyítékokat is megjelölt. A törvény ezen §-a a fellebbezésnek a végrehajtásra vonatkozó halasztó hatályával, illetõleg az azonnali végrehajtás jogintézményével kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazza a hatályos Áe.-vel megegyezõ módon. A közigazgatási hatóság elsõfokú döntése ellen benyújtott fellebbezésnek a végrehajtásra halasztó hatálya van, kivéve, ha azt azonnal végrehajthatóvá nyilvánították. A végrehajtásra halasztó hatály azonban csak akkor áll be, ha a fellebbezést határidõben nyújtották be. Sajátos, a végrehajtási jogtól rendszertanilag idegen szabályt iktat be a 101. § (2) bekezdésében foglalt, ügyféli érdekeket szem elõtt tartó rendelkezés, amely - fordított módon - a hatóságot kötelezi az ügyfelet jogosító határozati rendelkezés fellebbezési jogra tekintet nélküli „végrehajtására”. A rendelkezés fejezetben történõ elhelyezésére kizárólag a jogerõ bevárása elõtti teljesítés miatt került sor, a társadalombiztosítási szervek gyakorlatában felmerülõ probléma kiküszöbölése érdekében. A törvény meghatározza azokat az eseteket, amikor a határozat azonnal végrehajthatóvá nyilvánítható. A fellebbezést annál a hatóságnál kell benyújtani, amelyik az elsõfokú döntést hozta. A gyakorlatban számos olyan eset fordult elõ, amikor az ügyfél abban bízva, hogy a fellebbezési eljárást felgyorsítja, a másodfokú közigazgatási hatósághoz nyújtotta be fellebbezési kérelmét. Ez várhatóan a jövõben is elõfordul, ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy nem utasítható el a fellebbezési kérelem abból az okból, hogy az ügyfél a fellebbezési határidõn belül, de nem az elsõfokú döntést hozó hatóságnál nyújtja be a fellebbezését.
A döntés módosítása vagy visszavonása fellebbezés alapján 103. § (1) Ha az ügyfél fellebbezési kérelme alapján a hatóság megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért, a döntését módosítja vagy visszavonja. (2) A hatóság az ügyfél fellebbezési kérelme esetén a nem jogszabálysértõ döntést akkor is visszavonhatja, illetve a fellebbezésben foglaltaknak megfelelõen módosíthatja, ha a kérelemben foglaltakkal egyetért, feltéve hogy az ügyben nincs ellenérdekû fél. (3) A fellebbezés nyomán hozott döntést közölni kell a fellebbezõvel, továbbá azokkal, akikkel a megtámadott határozatot közölték. Az Áe. a határozat módosítását, illetõleg visszavonását egyazon törvényi paragrafus keretében rendezte, függetlenül attól, hogy arra ügyféli kérelem alapján, vagy pedig hivatalból kerül sor. E felfogással szakítva a Ket. megkülönbözteti és önálló paragrafusban szerepelteti a közigazgatási döntések fellebbezés eredményeként történõ módosítását, illetve visszavonását. Ezekben az esetekben az elsõfokú döntést hozó közigazgatási szerv a fellebbezést - a törvényi fõszabálytól eltérõen - nem terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez (Ket. 106-107. §). Ennélfogva a fellebbezést nem a fellebbezési eljárásra irányadó szabályok szerint intézik el, hanem helyette (mintegy a fellebbezési eljárást kiváltva, s ezáltal a fellebbezés elbírálására jogosult szervet is tehermentesítve) az elsõ fokon eljárt közigazgatási szerv saját hatáskörében eljárva hozza meg új döntését. A fellebbezési kérelem ilyen, házon belüli elrendezésének, az új döntés meghozatalának törvényi alapja - vagy az eredeti döntés jogsértõ mivoltának megállapítása, - vagy - az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárás kivételével - az ügyfél fellebbezési kérelmében foglaltakkal való egyetértés. Mindkét esetkörben az elsõfokú közigazgatási hatóság új döntése az eredeti döntés módosításában vagy visszavonásában testesül meg. Ha a fellebbezéssel megtámadott eredeti döntés határozat volt, akkor a módosításnak, illetve visszavonásnak is határozat formáját kell magára öltenie; míg a hatóság végzése értelemszerûen csak egy új végzéssel módosítható, illetve vonható vissza.
A jogszabálysértésre figyelemmel történõ módosítás vagy visszavonás esetében az elsõfokú hatóságot nem kötik a fellebbezésben leírtak, új döntésének meghozatalánál a hatályos jogot kell szem elõtt tartania. Tehát elképzelhetõ egy olyan eset is, amikor a jogszabálysértésre hivatkozó fellebbezést megvizsgálja az elsõfokú hatóság, úgy találja, hogy ténylegesen más jogszabályhelyet sért az eredeti határozata, mint amelyre az ügyfél kérelme utal. Ekkor nyilvánvalóan nem a fellebbezésben foglaltaknak megfelelõen, hanem a valós jogi helyzetre figyelemmel kell meghoznia az új - módosító vagy visszavonó - döntését. Merõben más a helyzet akkor, amikor az új döntés nem az eredeti határozat jogszabálysértésén alapszik, hanem az elsõfokú hatóság empátiáján. Amikor ugyanis a hatóság, bár tisztában van azzal, hogy az eredeti döntésével összefüggésben semmilyen jogszerûségi probléma nem merülhet fel, mégis egyetért a fellebbezésben felhozott nem jogi indokokkal, ez esetben az eredeti döntését csak a fellebbezésben foglaltaknak megfelelõen módosíthatja. A módosító vagy visszavonó határozatot, illetve végzést a jogorvoslati ügyfélen kívül valamennyi olyan személlyel is közölni kell, akikkel (amelyekkel) az eredeti közigazgatási döntést közölték. Az új döntés a jogorvoslás aspektusából értelemszerûen elsõfokú közigazgatási határozatnak vagy végzésnek minõsül, amelynek ellenében az ügyfél - az általános fellebbezési szabályok szerint - jogosult fellebbezési kérelemmel élni. Az Áe. a határozat módosítását, illetõleg visszavonását egyazon § keretében rendezi, függetlenül attól, hogy arra az ügyfél kérelme alapján vagy pedig hivatalból kerül sor. E felfogással szakítva a törvény megkülönbözteti és önálló §-ban szerepelteti a közigazgatási döntések fellebbezés eredményeként történõ módosítását, illetve visszavonását. Ezekben az esetekben az elsõfokú döntést hozó közigazgatási hatóság a fellebbezést - a fõ szabálytól eltérõen - nem terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez. Ennélfogva a fellebbezést nem a fellebbezési eljárásra irányadó szabályok szerint intézik el, hanem helyette (mintegy a fellebbezési eljárást pótolva, s ezáltal a fellebbezés elbírálására jogosult szervet is tehermentesítve) az elsõfokon eljárt közigazgatási hatóság saját hatáskörében hozza meg új döntését. E döntésének alapja a hatályos Áe.-vel megegyezõen vagy a jogsértés megállapítása, vagy - az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárás kivételével - az ügyfél kérelmében foglaltakkal való egyetértés.
Fellebbezési eljárás 104. § (1) Ha az elsõ fokon eljáró hatóság nem élt a 103. §-ban biztosított jogával, a fellebbezésrõl az annak elbírálására jogosult szerv dönt. (2) A határidõn túl benyújtott fellebbezést - ha az ügyfél igazolási kérelmet nem terjesztett elõ -, továbbá a fellebbezésre nem jogosulttól származó fellebbezést az elbírálásra jogosult szerv érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja. (3) A határozat egésze ellen irányuló fellebbezés alapján a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a sérelmezett döntést, valamint az azt megelõzõ eljárást megvizsgálja; ennek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz. (4) Törvény vagy kormányrendelet egyes ügyfajták tekintetében úgy rendelkezhet, hogy a döntés fellebbezéssel nem támadott rendelkezései tekintetében beáll a jogerõ, ha a döntés egyes rendelkezései ellen nyújtottak be fellebbezést, és az ügy jellegébõl adódóan a fellebbezés elbírálása nem hat ki a fellebbezéssel meg nem támadott rendelkezésekre. Ha az elsõ fokon eljáró hatóság a benyújtott fellebbezés alapján nem élt a döntés visszavonásának vagy módosításának elõzõekben taglalt jogával, akkor a fellebbezés kérdésében a törvény 104-105. §-aiban szabályozott fellebbezési eljárás keretében a fellebbezés elbírálására jogosult szerv dönt. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv (ezek körét a Ket. 106-107. §-ok határozzák meg) az elsõfokú közigazgatási hatóság által felterjesztett fellebbezést (és az ehhez kapcsolódó iratokat) mintegy elõzetes döntésként vagy érdemben megvizsgálja, vagy megtagadja annak érdemi vizsgálatát. A törvény alapján ugyanis nem folytatható érdemi vizsgálat az olyan fellebbezési kérelmek tekintetében, - amelyeket a fellebbezési határidõt túllépve nyújtottak be - a fellebbezés ezen fogyatékosságát az ügyfél igazolási kérelem egyidejû elõterjesztésével orvosolhatja, feltéve, hogy az elsõfokú hatóság e kérelmének helyt ad; illetõleg - amelyek fellebbezésre nem jogosult személytõl származnak - ez a fogyatékosság nem orvosolható. Mindkét esetben a fellebbezés elbírálására jogosult szerv az ügyfél jogorvoslati kérelmét érdemi vizsgálat nélkül köteles elutasítani. Az elutasító döntést a hatóság végzés formájában hozza meg, tehát abban az esetben is, ha a fellebbezést közigazgatási határozat ellenében nyújtották be. Ha adott fellebbezési ügyben nem merül fel a kérelem elutasításának kötelezettsége, a fellebbezés elbírálására jogosult szerv (a másodfokú hatóság) köteles a jogorvoslati kérelmet annak irataival egyetemben érdemben megvizsgálni. Ehhez kapcsolódóan kiemelendõ, hogy a közigazgatási eljárásokban - szemben a polgári bírósági eljárásokkal - általában nem érvényesül a kérelemhez kötöttség (kereseti kötöttség). Azaz a fellebbezés elbírálására jogosult szerv az ügyfél által sérelmezett közigazgatási döntést, valamint az elsõ fokon lefolytatott eljárást egészében vizsgálja meg; ennek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz. E rendelkezésnek az az indoka, hogy mivel gyakran nincs ellenérdekû ügyfél, a másodfokon eljáró szerv hivatalból köteles megvizsgálni, hogy a sérelmezett döntés - esetleg az ügyfél javára - nem sért-e valamilyen közérdeket vagy a fellebbezõ által nem említett jogszabályi rendelkezést. Eljárása során a másodfokú hatóság jogosult - különösen akkor, ha a fellebbezési kérelem új tényeket, illetve bizonyítékokat jelöl meg - a tényállás tisztázás érdekében kiegészítõ bizonyítási eljárást lefolytatni, vagy pedig ennek lefolytatása érdekében az elsõ fokon eljárt közigazgatási hatóságot az elsõfokú döntés megsemmisítése mellett új eljárás lefolytatására utasítani.
A fellebbezés elbírálására jogosult szerv vizsgálati jogosultságát, a vizsgálat terjedelmét korlátozza az esetleges részjogerõ. Ha ugyanis például az eljárás egyéb résztvevõje (például a szakértõ) nyújt be fellebbezést a határozat õt érintõ része ellenében, e fellebbezés nem ad alapot a másodfokú hatóság számára a határozat egészének vizsgálatához. E helyütt, csakúgy, mint a részjogerõ más eseteiben, a fõszabály ellenében lényegében egyfajta kérelemhez kötöttség valósul meg, a fellebbezési eljárásban a másodfokú hatóság ugyanis csak a határozat megtámadott részeit vizsgálja. Ami pedig áttételesen mégiscsak az ilyen ügyben is áttöri a kérelemhez kötöttséget, az abból ered, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv vizsgálódási kötöttsége csak a fellebbezési eljárásra vonatkozik. Azonban, ha a fellebbezés vizsgálata során az elsõfokú határozat más részeiben jogszabálysértést észlel, minden további nélkül gyakorolhatja a Ket. 115. §-ának (2) bekezdésében szabályozott felügyeleti jogkörét. 105. § (1) A másodfokon eljáró szerv a döntést helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti. Jogszabályban meghatározott esetben a másodfokon eljáró szerv a mérlegelési jogkörben hozott elsõfokú döntésben meghatározott kötelezettségnél súlyosabb kötelezettséget nem állapíthat meg. (2) Ha a másodfokú döntés meghozatalához nincs elég adat vagy a tényállás további tisztázása szükséges, a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a döntés megsemmisítése mellett az ügyben elsõ fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja vagy a kiegészítõ bizonyítási eljárás lefolytatását maga végzi el. (3) Ha a másodfokon eljáró szerv megállapítja, hogy az eljárásba további ügyfél bevonása szükséges, az elsõfokú döntést megsemmisíti, és az ügyben elsõ fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasítja. (4) A megismételt eljárásban az elsõ fokon eljáró hatóságot a másodfokon hozott határozat rendelkezõ része és indokolása köti. (5) A fellebbezési eljárás során hozott döntést a fellebbezõvel és azokkal, akikkel az elsõfokú döntést közölték, a másodfokon eljárt hatóság az elsõ fokon eljárt hatóság útján közli. (6) A határozat ellen irányuló fellebbezést határozattal, a végzés ellen irányuló fellebbezést végzéssel kell elbírálni. (7) A másodfokon eljáró szerv a fellebbezés elbírálása érdekében megküldött iratokat a döntés meghozatalát követõen három napon belül visszaküldi a döntéssel együtt az elsõ fokon eljáró szervhez, amely haladéktalanul intézkedik a döntés kézbesítése iránt. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv (Ket. 106-107. §) a fellebbezési eljárás lefolytatásának eredményeként többféle döntést hozhat, döntési lehetõségei az alábbiak: - az elsõfokú döntést helybenhagyja, amennyiben az elsõ fokon eljárt közigazgatási hatóság döntését jogszerûnek, megalapozottnak tartja és az ügyfél fellebbezésében megjelölt indokokat (különös tekintettel az esetleges új tényekre és bizonyítékokra) nem tartja elégségesnek a kasszációs vagy reformatórius jogkörének gyakorlásához; - az elsõfokú döntést megváltoztatja, ekkor a másodfokú hatóság reformatórius jogkörében eljárva az ügyféli fellebbezésben foglaltakat (vagy azok egy részét) akceptálva hozza meg döntését; - az elsõfokú döntést megsemmisíti, ez esetben a másodfokú hatóság kasszációs jogkörében eljárva - feltéve, hogy a megsemmisítés nem egy új eljárás lefolytatására vonatkozó utasítással társul - lényegében az eredeti (az elsõfokú eljárás) elõtti állapotot állítja vissza; - az elsõfokú döntést megsemmisíti és ezzel egyidejûleg az elsõ fokon eljárt szervet új eljárás (az ún. megismételt eljárás) lefolytatására kötelezi. A fellebbezés elbírálására jogosult szerv másodfokon hozott döntésének megjelenési formáját az határozza meg, hogy milyen formájú közigazgatási döntés ellenében nyújtottak be fellebbezést. Ennek megfelelõen a másodfokon eljáró szerv a határozat ellen irányuló fellebbezést határozattal, a végzés ellen irányuló fellebbezést pedig végzéssel bírálja el. A törvény ezen §-a a fellebbezés rendes menetét szabályozza, tehát azt az esetkört, amikor az elsõfokú határozatot hozó szerv nem élt a fellebbezés nyomán a döntés megváltoztatásának lehetõségével. A fellebbezés alapján a fellebbezés elbírálására jogosult másodfokú közigazgatási hatóság az elsõfokú döntést és az elsõfokú eljárást megvizsgálja, melynek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz. A törvény egyes eljárások gyorsítása érdekében törvényi, illetve kormányrendeleti szintû szabályozás számára megnyitja azt a lehetõséget, hogy egyes ügyfajták esetében részjogerõ beálltát állapíthasson meg, ha csak a határozat egyes rendelkezéseivel szemben nyújtottak be fellebbezést. A másodfokon eljáró szerv eljárásában azt vizsgálja, hogy az elsõfokú eljárásban megtartotta-e az eljárásjogi és anyagi jogi szabályokat. A vizsgálat eredményétõl függõen a másodfokon eljáró szerv a döntést helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti.
A fellebbezés elbírálására jogosult szerv 106. § (1) Az ügyfél jogorvoslathoz való jogának érvényesülése érdekében - az olyan ügyek kivételével, amelyekben e törvény alapján nincs helye fellebbezésnek - az elsõfokú hatáskört úgy kell megállapítani, illetve a szervezetrendszert úgy kell kialakítani, hogy legyen a fellebbezés elbírálására jogosult, az elsõfokú hatóságtól szervezeti, illetve feladatkör szempontjából elkülönülõ szerv. (2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, e törvény alkalmazása során a fellebbezés elbírálása a 107. és 108. §-ban meghatározott szervek hatáskörébe tartozik. Jelen paragrafus lényegében egy alapelvet fogalmaz meg, amikor az ügyfél Alkotmányban biztosított jogorvoslathoz való jogának érvényesülése érdekében egy általános zsinórmértéket határoz meg. A vonatkozó alkotmánybírósági határozatok
szervezeti aspektusból nézve elsõsorban azt hangsúlyozzák ki, hogy a jogorvoslathoz való jog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetõsége; az ügyfél számára annak biztosítása, hogy jogorvoslati kérelmét az alapügyben eljárt szervtõl különbözõ szerv bírálja el [513/B/1994. AB határozat; 22/1995. (III. 31.) AB határozat]. Fentieket érvényre juttatandó a fellebbezés elbírálására jogosult szervet illetõen a Ket. két, egymással szoros kölcsönhatásban álló (részben egy hatásköri, részben pedig egy szervezeti) kívánalmat támaszt. A célkitûzés mindkét esetben az, hogy legyen a fellebbezés elbírálására jogosult, az elsõfokú hatóságtól szervezeti, illetve feladatkör szempontjából elkülönülõ szerv. E célkitûzés egyfelõl az elsõfokú közigazgatási hatáskörök megállapítására, másfelõl a közigazgatási szervezetrendszer kialakítására vonatkozik. A közigazgatási hatósági hatáskörök telepítését - figyelemmel a törvény 19. § (1) bekezdésében fellelhetõ hatáskör-telepítési rendezõ elvre - a jogalkotó az adott közigazgatási ügyre vonatkozó jogszabályban köteles rendezni. E jogalkotói kötelezettség alaphelyzetben csak az elsõfokú hatósági hatáskör címzettjének megjelölésére vonatkozik, feltéve, hogy a fellebbezési fórum a Ket. 107-108. §-aiban foglalt esetek valamelyikének alapján minden kétséget kizáróan beazonosítható. Amennyiben a másodfokú hatósági hatáskör gyakorlója nem a 107-108. §-ok szerinti valamely szerv, akkor - ugyancsak a 19. § (1) bekezdés alapján - a jogalkotói kötelezettség magában foglalja a fellebbezést elbíráló szervnek a tárgy szerinti jogszabályban történõ konkrét megjelölését is. 107. § (1) Az önkormányzati hatósági ügyben átruházott hatáskörben hozott elsõfokú döntéssel szembeni fellebbezés elbírálása a képviselõ-testület hatáskörébe tartozik. (2) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a közigazgatási hivatal vezetõje jogosult a fellebbezés elbírálására, ha elsõ fokon a) az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó hatósági ügyekben a polgármester, a fõpolgármester, a közgyûlés elnöke, a jegyzõ, a fõjegyzõ, a hatósági igazgatási társulás, a képviselõ-testület hivatalának ügyintézõje vagy a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetõje, b) nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy járt el. (3) A köztestület hatáskörébe utalt ügyben a fellebbezést törvényben vagy a köztestület alapszabályában, szervezeti szabályzatában meghatározott köztestületi szerv bírálja el, ilyen szerv hiányában az elsõ fokon eljáró szerv határozatával szemben bírósági felülvizsgálatnak van helye. A 107. § azon, elsõ fokon eljáró közigazgatási szervek esetében határozza meg a fellebbezési fórumrendszert, amelyeknél az elsõ fokon eljárt szerv speciális jogállása, sajátosságai következtében - nincsen hierarchikus felügyeleti szerv, azaz a fellebbezési jogkör telepítése a törvény 108. §-a alapján nem magától értetõdõ. Így a szóban forgó paragrafus - a helyi önkormányzat, illetve ennek szervei (külön kitérve a törvény 19. § (2) bekezdése szerinti esetkörre), - a köztestületi önkormányzatok, valamint - a nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy által hozott elsõfokú hatósági döntések ellen benyújtott fellebbezések elbírálására jogosult szerveket nevesíti. A helyi önkormányzatok (illetve ezek szervei) esetében a fellebbezés elbírálására jogosult szerv meghatározása érdekében mindenekelõtt meg kell különböztetnünk egymástól az önkormányzati hatósági ügyeket, illetõleg az államigazgatási hatósági ügyeket. Önkormányzati hatósági ügynek minõsülnek mindazok a hatósági jogkörök, amelyekben a helyi képviselõ-testület (közgyûlés) - figyelemmel az Ötv. 109. §-ában foglalt rendelkezésre: a Ket. szabályainak megfelelõ alkalmazásával - vagy átruházott hatáskörben (de ugyancsak a Ket. szabályainak megfelelõ alkalmazásával) hozza meg a jelen törvény szerinti elsõfokú közigazgatási hatósági határozatot [ezzel kapcsolatban bõvebben lásd a 19. § (2) bekezdéséhez fûzött magyarázatot]. Az Ötv. 11. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a képviselõ-testület (közgyûlés) önkormányzati hatósági ügyben hozott határozata ellen nincs helye fellebbezésnek; s ugyanezen törvényhely harmadik bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ilyen határozatok felülvizsgálata jogszabálysértésre való hivatkozással a bíróságtól kérhetõ. Ami pedig az átruházott hatáskörben eljárva - a polgármester, bizottság stb. által - hozott elsõfokú döntéseket illeti, a Ket. jelen paragrafusa alapján (összhangban az Ötv. 11. §-ának (2) bekezdésével) az ezekkel szembeni fellebbezés elbírálása a képviselõ-testület (közgyûlés) hatáskörébe tartozik. Ide kapcsolódóan szükséges még annak megjegyzése, hogy a képviselõtestület másodfokon hozott határozata ellenében szintén van helye bírósági felülvizsgálatnak (mindezzel kapcsolatban lásd az Ötv. 11. §-ának (3) bekezdését is). Más a helyzet a helyi önkormányzatokhoz telepített államigazgatási hatósági ügyeket illetõen. E jogköröket - figyelemmel az Ötv. 7. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra - a törvények vagy kormányrendeletek a jegyzõhöz, fõjegyzõhöz, illetõleg kivételesen a polgármesterhez, fõpolgármesterhez, megyei közgyûlési elnökhöz, valamint a polgármesteri hivatal ügyintézõjéhez telepíthetik. Továbbá a felsoroltakon túl a megyei jogú város kerületi hivatalának vezetõje [Ötv. 61. § (4) bek.], illetõleg hatósági igazgatási társulás [Ötv. 42. § (1) bek.] járhat el államigazgatási hatósági ügyekben elsõ fokon. Ide kapcsolódóan még jeleznünk kell, hogy az államigazgatási hatósági ügyek telepítésénél a jogalkotónak van bizonyos szabályozási mozgástere. Ebbõl eredõen megteheti, hogy bizonyos ügyek intézésére nem minden települési önkormányzati jegyzõt, hanem csak a kistérségi székhelytelepülés jegyzõjét jogosítja fel. Valamennyi esetben az elsõfokú hatósági határozat elleni fellebbezés elbírálására fõszabályként a megyei (fõvárosi) közigazgatási hivatal vezetõje jogosult. Ettõl azonban jogszabályban el lehet térni; ilyen eltérésre hozható fel példaként a települési önkormányzati jegyzõ által gyakorolt elsõfokú
közlekedési hatósági jogkörök (pl. járdák építésének engedélyezése), amelyek vonatkozásában a fellebbezés elbírálására jogosult szerv a megyei (fõvárosi) közlekedési felügyelet [1988. évi I. törvény 46. § (2) bek.]. Köztestületi önkormányzat esetén a hatáskörében eljárva hozott elsõfokú hatósági határozat elleni fellebbezést törvényben (vagy ha a vonatkozó törvény ezt a kérdést nem szabályozza: a köztestület alapszabályában, szervezeti szabályzatában meghatározott) köztestületi szerv bírálja el. Erre példa a Magyar Mérnöki Kamara, illetve a Magyar Építész Kamara; a vonatkozó törvény értelmében az e köztestületekbe történõ tagfelvételt elutasító területi kamarai határozat ellen a kézbesítéstõl számított tizenöt napon belül fellebbezés nyújtható be az országos kamarához [1996. évi LVIII. törvény 26. § (2) bekezdése; de hasonló szabályozást találhatunk a Magyar Orvosi Kamaránál, a Magyar Ügyvédi Kamaránál, a Magyar Könyvvizsgálói Kamaránál, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamaránál stb.]. Amennyiben pedig sem a vonatkozó törvény, sem a köztestület alapszabálya (szervezeti szabálya) nem rendezné el ezt a kérdést, akkor a Ket. a köztestület elsõfokú határozatával szemben bírósági felülvizsgálatot biztosít. Végül a jelen paragrafus rendezi a nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott egyéb szervezet vagy hatósági jogkört gyakorló személy [Ket. 12. § (3) bekezdés d) pontja; pl. kéményseprõ cég, környezetvédelmi zöldkártyát kiadó szerviz stb.] határozata elleni fellebbezés kérdését. Esetükben - feltéve, hogy jogszabály másként nem rendelkezik - a közigazgatási hivatal vezetõje számít a fellebbezés elbírálására jogosult szervnek. A törvény szóban forgó §-ai a fellebbezés elbírálásra jogosult szervek körét határozzák meg, nem követve tehát az Áe. jelenlegi gyakorlatát, amely e kérdést nem a fejezet keretében, hanem a záró rendelkezésekben található törvényhelyre utalva rendezi. A törvény alapelvet fogalmaz meg azáltal, hogy kimondja: a fellebbezési hatáskört, illetve szervezetrendszert úgy kell kialakítani, hogy minden fellebbezési ügyben legyen az elbírálásra jogosult pártatlan szerv, illetve a hatáskört megállapító jogszabályban az elsõ és másodfokon eljáró hatóságot meg kell jelölni. A 107. § az olyan elsõfokon eljárt közigazgatási hatóságok esetében határozza meg a fellebbezési fórumrendszert, amelyeknél - az elsõfokon eljárt szerv speciális jogállása, sajátosságai következtében - nincsen hierarchikus felügyeleti szerv, azaz a fellebbezési jogkör telepítése nem magától értetõdõ. Így a szóban forgó § a helyi önkormányzat, a köztestületek, valamint a magánszféra (gazdálkodó szervezet, egyéni vállalkozó) adott ügytípusban jogalkalmazásra feljogosított szervei által elsõfokon elbírált hatósági ügyekben benyújtott fellebbezések elbírálására jogosult szerveket nevesíti. 108. § (1) A 107. §-ban nem említett, elsõ fokon eljáró hatóság döntése ellen irányuló fellebbezést a közvetlen felettes szerv bírálja el. Felettes szerv hiányában a hatóság határozata, továbbá azon végzése ellen, mellyel szemben a 98. § (2) bekezdése szerint önálló fellebbezésnek lenne helye, bírósági felülvizsgálatnak van helye. (2) Ha valamely ügyfajta jellege indokolttá teszi az (1) bekezdésben, illetve a 107. §-ban foglaltaktól eltérõ fellebbezési fórumrendszer kialakítását, a hatáskört megállapító törvényben, kormányrendeletben mind az elsõ fokon eljáró, mind a fellebbezés elbírálására jogosult szervet meg kell jelölni. Mint láthattuk, a törvény 107. §-a elrendezte a fellebbezés elbírálására jogosult szerv meghatározását mindazon esetekben, amikor ez nem kézenfekvõ. Jelen paragrafus elsõ bekezdése a kézenfekvõ, a közigazgatási hierarchiából értelemszerûen adódó esetekrõl szól. Eszerint az elõzõ paragrafusban nem említett, elsõ fokon eljáró hatóság döntése ellen irányuló fellebbezést a közvetlen felettes szerv bírálja el. Példának okáért az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézete esetében felettes szerv az Országos Tisztifõorvosi Hivatal, vagy a körzeti földhivatal esetében a megyei földhivatal. Abban az esetben pedig, ha nincs felettes szerv (pl. a miniszter által hatósági ügyben hozott határozatnál; az Országos Rádió és Televízió Testület, a Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa, vagy a Közbeszerzési Döntõbizottság határozatainál) a hatósági határozatok, továbbá az önállóan megtámadható végzések ellenében bírósági felülvizsgálat indítható. Utolsó rendelkezésként a fellebbezés elbírálására jogosult szerv kérdéskör rendezõ elvei között, a törvény lehetõséget ad a jogalkotás számára az ebben, illetõleg a megelõzõ paragrafusban foglalt szabályoktól való eltérésre. Az eltérés törvényi feltétele rugalmas, lehetõséget biztosít az adott közigazgatási hatósági ügyfajta sajátosságainak tekintetbevételére, ahogyan a törvény e feltételt megfogalmazza: ha az eltérést valamely ügyfajta jellege indokolttá teszi. Ilyen esetben - összhangban a törvény 19. § (1) bekezdésében található elõírással - a hatáskört megállapító törvénynek, illetve kormányrendeletnek (tehát nem minden jogszabály jogosult eltérést kimondani) kifejezetten meg kell jelölnie mind az elsõ fokon eljáró, mind pedig a fellebbezés elbírálására jogosult szervet.
Bírósági felülvizsgálat 109. § (1) Az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevõje a hatóság jogerõs határozatának felülvizsgálatát a határozat közlésétõl számított harminc napon belül jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól a határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával. A keresetindítás határidejét törvény eltérõen is meghatározhatja. (2) Ha törvény alapján a végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, az ügyfél, továbbá a kifejezetten rá vonatkozó végzés esetében az eljárás egyéb résztvevõje jogszabálysértésre hivatkozással kezdeményezheti a jogerõs végzés bírósági felülvizsgálatát.
Az elsõfokú végzés közvetlenül a bíróság elõtt támadható meg, ha a végzést olyan hatóság hozta, amelynek - a kormányt ide nem értve - nincs felügyeleti szerve, továbbá akkor, ha törvény az ügyben az elsõfokú határozattal szemben is kizárja a fellebbezést, és a határozat bírósági felülvizsgálatát teszi lehetõvé. A bíróság a végzést nem peres eljárásban vizsgálja felül. (3) A bírósági felülvizsgálatra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági eljárásban az ügyfél vagy az ügyfelek valamelyike a fellebbezési jogát kimerítette, vagy a fellebbezés e törvény rendelkezései szerint kizárt. (4) Ha az ügyfelek valamelyike a hatóság határozatával szemben bírósági felülvizsgálat iránti keresetet nyújtott be, a hatóság errõl az ügy iratainak felterjesztésével egyidejûleg a többi ügyfelet értesíti. A törvény 109-111. §-ai az ügyféli kezdeményezésre induló jogorvoslási formák közül a bírósági felülvizsgálati eljárással foglalkoznak. A jogorvoslati ügyfél (ideértve tehát az eljárás egyéb résztvevõit is) bármely hatósági ügyben kérheti a bíróságtól a közigazgatási hatóság jogerõs, tehát közigazgatási úton már meg nem támadható határozatának felülvizsgálatát. A bírósági felülvizsgálat a fellebbezéshez képest szûkebben vonja meg a jogorvoslati kérelem (a kereset) hivatkozási alapját. Ugyanis amíg a rendes jogorvoslat körében a törvény az ügyféltõl csupán annak állítását várja el, miszerint az elsõfokú határozat az ügyfél valamely jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét sérti, addig a bírósági felülvizsgálat a jogszabálysértésre hivatkozást követeli meg. A keresetlevélben az ügyfélnek kifejezetten - jogszabály, jogszabályhely megjelölésével - hivatkoznia kell a közigazgatási döntés teljes vagy részben jogellenességére, pontosabban fogalmazva arra, hogy megítélése szerint jogszabálysértés történt. Nem akadálya azonban a bírói gyakorlat szerint a felülvizsgálatnak, ha az ügyfél a keresetlevélben nem jelöli meg azt a konkrét jogszabályhelyet, amelyre a keresetet alapítja. A keresetlevélben megjelölt jogszabálynak nem feltétlenül kell magyar jogalkotó szervtõl származnia, lehet az az Európai Unió kötelezõ jogi aktusa is. Értelemszerûen az ügyfél keresetlevélbeli hivatkozása egyaránt takarhat valós vagy vélt jogszabálysértést, ennek eldöntése az illetékes bíróság feladata. Az ügyfél jogszabálysértésre való hivatkozásának nincsen egyéb korlátja, mint a hatályos jog (csak hatályos, pontosabban a közigazgatási határozat meghozatala idején hatályos jogszabályra történhet a keresetlevélbeli hivatkozás). Ennél fogva a keresetlevélben egyaránt lehet hivatkozni anyagi, illetve eljárási jogszabálysértésre, valamely - az ügyfél megítélése szerint az adott ügyben releváns - hatályos jogi norma figyelmen kívül hagyására. Sõt, mint arra a Legfelsõbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának egyik állásfoglalása rámutat: az ügyfél hivatkozása arra is vonatkozhat, hogy szerint a közigazgatási hatóság a határozat meghozatala során tévesen értelmezte az alkalmazott jogszabályt [KK. 31. számú állásfoglalás]. A bírósági felülvizsgálat igénybevehetõségének (az ún. kereshetõségi jognak) alapvetõ elõfeltétele, hogy - az ügyfél a közigazgatási eljárás során a fellebbezési jogát kimerítse (azaz az ügyben másodfokú határozat született, s ennek ellenében lehet bírósági felülvizsgálathoz folyamodni), vagy - az adott közigazgatási ügyfajtában a fellebbezés a törvény 100. §-a alapján kizárt (azaz az elsõfokú közigazgatási döntés ellenében közvetlen bírósági felülvizsgálatnak van helye). Ha az adott hatósági ügyben több - akár azonos érdekû, akár ellenérdekû - ügyfél van, az elsõ esetkör szerinti elõfeltétel már azzal megvalósul, ha az ügyfelek valamelyike kimerítette a fellebbezési jogát. Ha az ügyfél a fellebbezési jogát nem merítette ki (akár egyáltalán nem fellebbezett, akár elkésettség miatt utasították el érdemi vizsgálat nélkül a fellebbezési kérelmét), s ennek ellenére keresetet nyújt be a bírósághoz, a bíróság köteles azt - a Pp. 130. § (1) bekezdésének c) pontja alapján - idézés kibocsátása nélkül elutasítani. E szabály értelemszerûen nem alkalmazható az olyan ügyfél esetében, aki ugyan nem vagy elkésetten fellebbezett, de ugyanabban az ügyben szereplõ másik ügyfél szabályszerû fellebbezést adott be, s ennek alapján megszületett a másodfokú közigazgatási határozat. [KK. 32. számú állásfoglalás] A bírósági felülvizsgálat kezdeményezésére irányuló keresetlevelet az ügyfél a közigazgatási határozat közlésétõl számított harminc napon belül nyújthatja be. Törvény ettõl eltérõ keresetindítási határidõt is megállapíthat. Így például a Nemzeti Hírközlési Hatóság Tanácsa határozata, vagy a Közbeszerzési Döntõbizottság határozata ellenében tizenöt nap a keresetlevél benyújtására nyitva álló határidõ [2003. évi C. törvény 47. § (1) bek.; 2003. évi CXXIX. törvény 347. § (1) bek.]. Ha az ügyfél a keresetlevél benyújtására megállapított határidõt elmulasztotta, akkor a Pp. szerinti igazolással élhet. A közigazgatási szerv a hozzá elkésetten benyújtott keresetlevelet nem utasíthatja el, hanem köteles azt a bírósághoz továbbítani. E kötelezettség fennáll abban az esetben is, ha az ügyfél igazolási kérelmet nem terjesztett elõ. [Pp. 330. § (4) bek.] A keresetlevelet az ellen a közigazgatás szerv ellen kell benyújtani, amely - az ügyfél megítélése szerinti - jogszabálysértõ, felülvizsgálni kért határozatot hozta. A keresetlevél alapján induló közigazgatási perben a pert megindító ügyfél felperesi, míg a felülvizsgálni kért hatósági határozatot meghozó közigazgatási szerv alperesi pozícióban van. Miként az az elõzõekbõl is kitûnik, a bírósági felülvizsgálat jogintézményének fõ tárgyát a közigazgatási hatósági határozatok, azaz a közigazgatási szerv érdemi döntései képezik. Azonban - az Áe. szabályozását meghaladva - az új törvény nyit az egyes eljárási kérdésekben hozott közigazgatási döntések bíróság elõtti felülvizsgálhatósága felé, ugyanis lehetõséget ad meghatározott hatósági végzések közvetlen bírósági felülvizsgálatára. Így a Ket. közvetlen bírósági felülvizsgálati lehetõséget biztosít az ügyfélnek azon végzések tekintetében, amelyekre nézve bármely törvény önálló fellebbezési jogot biztosít, valamint az eljárás egyéb résztvevõjének a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezést tartalmazó
bármely végzés tekintetében. Továbbá a Ket. alapján közvetlenül a bíróság elõtt támadhatók meg azok az elsõfokú hatósági végzések is, amelyeket egyfelõl olyan hatóság hozott, melynek nincsen felügyeleti szerve, valamint másfelõl olyan ügyfajtában hoztak, melynek körében valamely törvény alapján a fellebbezés kizárt. A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a keresettel megtámadott hatósági végzések tárgyában közigazgatási nemperes eljárásban hozza meg döntését, amely bírósági végzés ellen további jogorvoslatnak helye nincs (lásd a 2005. évi XVII. törvény 3. §-át ). Ezen túlmenõen a Ket. lehetõvé teszi azt is, hogy bármely törvény megengedje a végzések nem peres eljárásban történõ bírósági felülvizsgálatát. 110. § (1) A keresetlevél benyújtásának a döntés végrehajtására nincs halasztó hatálya, az ügyfél azonban a keresetlevélben a döntés végrehajtásának felfüggesztését kérheti. A végrehajtás a kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomására jutásától annak elbírálásáig nem foganatosítható. (2) A végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. (3) Nincs helye a végrehajtás felfüggesztésének, ha a határozat a) a polgári védelmi szolgálat ellátásával kapcsolatos kötelezettséget állapít meg, b) jogerõs bírósági döntés végrehajtását szolgálja. A Ket. értelmében a keresetlevél benyújtásának a közigazgatási döntés végrehajtására nézve nincsen halasztó hatálya. A halasztó hatály kizárásának következtében a közigazgatási határozat a közléssel valóban jogerõssé válik, a benne foglaltak fõszabály szerint végrehajthatók. Azonban az ügyfél a bírósági felülvizsgálat iránti keresetlevélében a döntés végrehajtásának felfüggesztését kérheti. A jogerõs közigazgatási döntés végrehajtásának felfüggesztésére irányuló ügyféli indítvány közvetlen jogi hatása, hogy az indítvány elbírálásáig a végrehajtás nem foganatosítható. A felfüggesztés tárgyában a bíróság nyolc napon belül köteles meghozni a végrehajtást felfüggesztõ, illetõleg az indítványt elutasító döntését. Erre irányuló döntéshozatala során a bíróságnak elsõsorban azt kell megvizsgálnia, hogy az ügyfél keresetlevelében hivatkozott jogszabálysértés az ügy érdemi eldöntésére milyen hatással lehet, továbbá, hogy a közigazgatási határozat végrehajtása milyen visszafordíthatatlan következményekkel jár. A bírói gyakorlat alapulvételével a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését különösen akkor rendelheti el, ha - a felfüggesztést különös méltánylást érdemlõ vagy egyéb jelentõs körülmények indokolják; vagy - ha a végrehajtás a fél számára súlyos hátrányt elõidézõ következményekkel járhat. [KK. 14. számú állásfoglalás] A bíróság a végrehajtás felfüggesztése tárgyában végzéssel határoz, amely ellen fellebbezésnek van helye, ezért azt a bíróság indokolni köteles. A végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. Vannak azonban kivételek, amikor a Ket. nem teszi lehetõvé a végrehajtás felfüggesztését. E kivételes helyzetet a törvény taxatív módon az alábbi két határozat-fajtára nézve rögzíti: - polgári védelmi szolgálat ellátásával kapcsolatos kötelezettséget megállapító határozatok; - jogerõs bírósági döntés végrehajtását szolgáló határozatok. 111. § (1) A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével jogszabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a hatóságot új eljárásra kötelezi. Törvény rendelkezhet úgy is, hogy meghatározott közigazgatási hatósági ügyben a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a közigazgatási döntést megváltoztathatja. (2) Ha a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság az ügy érdemében határozott, a hatóságnál ugyanabban az ügyben azonos tényállás mellett - a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által elrendelt új eljárás kivételével - nincs helye új eljárásnak. (3) A hatóságot a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkezõ része és indokolása köti, a megismételt eljárás és a határozathozatal során annak megfelelõen köteles eljárni. A közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a felülvizsgálati eljárást értelemszerûen nem a Ket. szabályai alapján, hanem a rá irányadó eljárási szabályok (Pp., illetve ennek a közigazgatási perrõl rendelkezõ XX. Fejezete) figyelembevételével folytatja le. A bíróság a közigazgatási per lefolytatásának eredményeképpen a következõ ítéleteket hozhatja meg (a felsoroltaktól eltérõ tartalmú érdemi döntés, pl. megállapító vagy marasztaló ítélet, a közigazgatási perben nem hozható): - jogszabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi; - ha ez szükségesnek mutatkozik: a hatályon kívül helyezéssel egyidejûleg a közigazgatási hatóságot új közigazgatási eljárás lefolytatására kötelezi; - törvényben meghatározott közigazgatási hatósági ügyfajtákban (pl. örökbefogadási ügyekben) a közigazgatási döntést megváltoztathatja; - az ügyfél (a felperes) keresetét elutasítja. Jogszabálysértés megállapítása esetén tehát fõszabályként a bíróság a felülvizsgált közigazgatási határozat tekintetében kasszációs jogával él, a határozatot hatályon kívül helyezi. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy nem minden, a közigazgatási eljárásban bekövetkezett jogszabálysértés jár feltétlenül a határozat hatályon kívül helyezésével. Ugyanis figyelemmel a bírói gyakorlatra - olyan eljárási jogszabálysértés esetén, amely a közigazgatási hatósági ügy érdemi eldöntését nem befolyásolta, a kasszációs jog gyakorlása nem indokolt. Erre tekintettel a Ket. szóban forgó paragrafusa is tartalmazza azt a kitételt, miszerint a közigazgatási döntést a bíróság akkor helyezi hatályon kívül, ha - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - jogszabálysértést állapított meg. Eljárási jogszabálysértés esetében
tehát akkor van helye a hatályon kívül helyezésnek, ha a jogszabálysértés jelentõsnek minõsül, kihatással van a közigazgatási hatósági ügy érdemi eldöntésére, és a bírósági eljárásban mindez nem orvosolható. Szükség esetén a kasszációs jogkör gyakorlása (a jogszabálysértõ közigazgatási határozat hatályon kívül helyezése) mellett a bíróság a közigazgatási szervet új eljárásra (megismételt eljárás) is kötelezi. Ilyen eset fordulhat elõ például akkor, ha a közigazgatási perben a keresettel egyezõen bizonyítást nyert, hogy a felülvizsgálni kért hatósági határozat jogszabálysértõ; azonban a bíróság azt is megállapítja, hogy a határozat más jogszabály, más tényállás alapulvételével megfelel a hatályos jognak [KK. 31. számú állásfoglalás]. A megismételt eljárásban a közigazgatási hatóságot a bírósági ítéletben foglaltak (ideértve annak indokolását is) kötik. Amennyiben a felülvizsgálni kért közigazgatási hatósági határozat tekintetében jogszabálysértés nem állapítható meg, illetõleg csak az ügy érdemét nem befolyásoló eljárási jogszabálysértés történt, továbbá az adott ügyfajtában nincs helye a határozat megváltoztatásának, a bíróság az ügyfél (felperes) keresetét elutasítja. A bíróságnak a közigazgatási perben hozott jogerõs ítélete több fontos jogi következménnyel jár együtt. Ezek a következõk: - a közigazgatási hatóságnál ugyanabban az ügyben azonos tényállás mellett - értelemszerûen a bíróság által elrendelt megismételt eljárás kivételével - nincs helye új eljárásnak; - a megismételt eljárásban a hatóságot köti a bíróság határozatának rendelkezõ része és indokolása, az eljárás és a határozathozatal során köteles ennek figyelembevételével eljárni. A törvénynek ez a része az ügyféli kezdeményezésre induló jogorvoslati formák közül a bírósági felülvizsgálati eljárással, más szóval a közigazgatási perrel foglalkozik. Az új szabályozás részben megtartja a hatályos Áe. bevált rendelkezéseit (például keresetlevél benyújtására a jövõben is csupán jogszabálysértésre hivatkozással kerülhet sor, a fellebbezési jog ki nem merítése ezentúl is a bírósági felülvizsgálatból való kizárást eredményezi), ugyanakkor részben eltér a hatályos szabályozási irányoktól, megoldásoktól. A bírósági felülvizsgálati eljárás jogintézményének új elemei a következõk: - A törvény értelmében a jövõben a keresetlevél benyújtása a közigazgatási határozat végrehajtása tekintetében nem jár automatikus halasztó hatállyal. A végrehajtás felfüggesztéséhez ugyanis - az ügyfél kifejezetten erre irányuló, és a keresetlevelébe foglalt kérése alapján - szükséges a bíróság felfüggesztõ határozata. - Az Áe. jelenlegi állapotához képest a törvény el kívánja érni a közigazgatási ügyekben a bírósági út igénybevételének teljességét. Ennek céljából a törvény az Áe.-hez képest nem tartalmazza azokat az esetköröket, amelyeknél nincs helye a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatának. Ezen túlmenõen - ugyanebbõl a célkitûzésbõl kiindulva - a törvény mellõzi az Áe. 72. §-a (4) bekezdésének a) pontjában szereplõ további kivételekre szóló keretfelhatalmazást is.
Újrafelvételi eljárás 112. § (1) Ha az ügyfélnek a jogerõs határozattal lezárt ügyben a határozat jogerõre emelkedését követõen jutott tudomására a határozat meghozatala elõtt már meglévõ, az eljárásban még el nem bírált és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy más bizonyíték, a tudomásszerzéstõl számított tizenöt napon belül újrafelvételi kérelmet nyújthat be, feltéve, hogy elbírálása esetén az ügyfélre kedvezõbb határozatot eredményezett volna. (2) Nem nyújtható be újrafelvételi kérelem a) a jogerõs határozat meghozatala után bekövetkezett tényre, illetve a jogi szabályozásban bekövetkezett változásra alapozva, b) ha az ügyben bírósági felülvizsgálat van folyamatban, vagy a bírósági felülvizsgálat során a bíróság határozatot hozott, c) ha a közigazgatási határozat jogerõre emelkedésétõl számítva hat hónap eltelt, d) ha azt jogszabály kizárja. (3) Törvény kivételesen, az ügyfél különös méltánylást érdemlõ érdekére tekintettel a (2) bekezdés c) pontja szerinti határidõnél hosszabb, de három évet meg nem haladó jogvesztõ határidõt is meghatározhat az újrafelvételi kérelem benyújtására, feltéve hogy az újrafelvételi eljárásban hozott döntés mások jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét nem érinti. (4) Az újrafelvételi kérelmet az elsõ fokon eljáró hatóság bírálja el. (5) Az újrafelvételi kérelmet a hatóság elutasítja, ha a) az a (2) bekezdésben meghatározott okból nem nyújtható be, b) az ügyfél által az újrafelvétel alapjául megjelölt ok nem teszi indokolttá a határozat módosítását vagy visszavonását. (6) Az újrafelvételi eljárásban a hatóság a jogerõs határozatát módosíthatja, visszavonhatja, vagy az utóbb ismertté vált tényállásnak megfelelõ új döntést hozhat. E döntés ellen jogorvoslatnak az általános szabályok szerint van helye. (7) Az újrafelvételi eljárásban hozott döntés a jogerõs határozat alapján jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra csak akkor hat ki, ha az újonnan ismertté vált tények vagy bizonyítékok ismeretében a jogerõs határozat jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélküli megsemmisítésének lenne helye. (8) Ha az újrafelvételi eljárásban a kötelezettséget megállapító jogerõs határozat megváltoztatása vagy visszavonása várható, a hatóság hivatalból intézkedik a folyamatban lévõ végrehajtás felfüggesztésérõl. (9) Ha az újonnan ismertté vált tények alapján a jogerõs határozatban megállapított kötelezettség elrendelésének - részben vagy egészben - nem lett volna helye, az újrafelvételi eljárásban intézkedni kell a kérelem benyújtásáig, illetve a végrehajtás felfüggesztéséig történt teljesítéssel (végrehajtással) kialakult helyzet rendezésérõl, a kötelezettnek alaptalanul okozott joghátrány megszüntetésérõl, valamint az okozott kár és eljárási költség megtérítésérõl.
A törvény 112. §-a egy, a közigazgatási eljárásban eddig ismeretlen új jogorvoslási formát, az ügyféli kérelemre induló újrafelvételi eljárást vezet be. Újrafelvételi eljárásnak kizárólag - szemben az eddig tárgyal, ügyféli kezdeményezésre indult jogorvoslási formákkal, amelyek bizonyos korlátokkal a hatósági végzések megtámadására is lehetõséget adnak - csak közigazgatási hatósági határozat esetében van helye. Az újrafelvételi kérelem benyújtása szempontjából - szemben a bírósági felülvizsgálattal - érdektelen, hogy az adott ügyben az ügyfél kimerítette-e a fellebbezési jogát. Az ügyfél akkor nyújthat be a jogerõs határozattal lezárt közigazgatási ügyben újrafelvétel iránti kérelmet, ha - a hozott hatósági döntés közigazgatási szakban emelkedett jogerõre (azaz nincs a bíróságnak az ügyben érdemi határozata - ebben az esetben ugyanis nem a közigazgatási újrafelvételi eljárás, hanem a Pp.-ben szabályozott perújítás áll az ügyfél rendelkezésére), és - az ügyfélnek csak a határozat jogerõre emelkedése után jutott tudomására valamely, a határozat meghozatala elõtt már meglevõ, az eljárásban még el nem bírált és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy bizonyíték, és - az újonnan felmerült lényeges tény, adat vagy bizonyíték elbírálása esetén ez az ügyfélre nézve kedvezõbb tartalmú határozatot eredményezett volna. A fenti elõfeltételeken túl az újrafelvétel jogintézményénél is fontos szempontot képez a jogbiztonság elõtérbe helyezése. Ezért a törvény nem biztosít parttalan és idõben korlátlan lehetõséget a felmerülõ releváns új tényeknek, adatoknak vagy más bizonyítékoknak ahhoz, hogy rájuk alapozva az eredeti jogerõs határozat módosításra, vagy visszavonásra kerüljön. Ekképpen fontos eleme a szabályozásnak a határidõ, illetõleg a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme. Újrafelvételi eljárás megindítására vonatkozó kérelem benyújtására az ügyfél csak meghatározott idõtartamon belül jogosult. A törvényi határidõ egyfelõl egy szubjektív elemhez (az új ténynek, adatnak vagy más bizonyítéknak az ügyfél tudomására jutása), másfelõl pedig a jogbiztonsághoz fûzõdõ közérdekhez (egy bizonyos idõn túl már nem lehessen megbolygatni a jogerõs hatósági határozatokat) igazodik. Az idõskálán mozogva az adott közigazgatási hatósági határozat jogerõre emelkedésének napjától számított hat hónapon keresztül van lehetõség újrafelvételi eljárás iránti kérelem elõterjesztésére. Ezen idõtartamon belül a másik fontos idõtényezõ az a nap, amikor az ügyfél tudomást szerez a releváns új tényrõl, adatról vagy más bizonyítékról. Az ügyfél a tudomására jutást követõ naptól számított tizenöt napos idõtartam alatt jogosult újrafelvételi eljárást kezdeményezni, e határidõ elmulasztása esetén az ügyfél igazolási kérelemmel élhet. Amennyiben azonban az ügyfél a hat hónapos határidõ lejárta elõtt például három nappal szerez tudomást az új tényrõl, adatról vagy más bizonyítékról, ez esetben a kérelem benyújtására nyitva álló idõ a hat hónapos határidõbõl hátralevõ idõvel egyenlõ. A hat hónapos határidõ tehát jogvesztõ. A jogvesztõ határidõ természetesen az igazolási kérelem benyújthatóságát is érinti, a szubjektív (tizenöt napos) határidõt elmulasztó ügyfél számára az igazolási kérelem benyújtására nyitva álló utolsó idõpont az újrafelvételi kérelem benyújtására nyitva álló hat hónapos idõtartam utolsó napja. A Ket. az általa meghatározott hat hónapos határidõt fõszabálynak szánja, elfogadva, hogy különös méltánylást érdemlõ esetekben ettõl az objektív határidõtõl az ügyfél érdekében - azaz hat hónapnál hosszabb határidõ kimondásával - el lehessen térni. Ilyen eltérést azonban kizárólag törvényben lehet megállapítani, oly módon, hogy az adott közigazgatási ügyfajtában (a határozat jogerõre emelkedésétõl számított) legfeljebb három éven belül kezdeményezhetõ az újrafelvételi eljárás. A hosszabb határidõ alkalmazásának azonban feltétele, hogy az újrafelvételi eljárás lezárásaképpen hozott új határozat mások jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét nem érinti (mint láthattuk ilyen feltétel az alap-határidõ esetében nincs). A Ket. fõszabályától eltérõen megállapított, legfeljebb három éves objektív határidõ értelemszerûen ugyancsak jogvesztõnek minõsül. Ugyancsak érvényre kell juttatni ezen új jogorvoslási forma esetében is a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelmét. Erre figyelemmel a Ket. kimondja, hogy az újrafelvételi eljárásban hozott hatósági határozat az eredeti jogerõs határozat alapján jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra fõszabályként nem hat ki. Az újrafelvételi eljárást lezáró határozat akkor érinti e jogokat, ha az újonnan ismertté vált tény, adat vagy más bizonyíték figyelembevételével a jogerõs határozat jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélküli megsemmisítésének lenne helye (azaz az újrafelvételi eljárásban a Ket. 121. § (1) bekezdése alapján megállapított semmisségi okok valamelyikének fennállására derült fény). Az újrafelvételi kérelem elbírálására az a közigazgatási hatóság jogosult, amely az elsõfokú határozatot hozta, tehát abban az esetben is, ha az adott ügyben született másodfokú határozat. Eljárása során az elsõfokú hatóság elsõ lépcsõben azt vizsgálja meg, hogy az újrafelvételi eljárás megindításának törvényi elõfeltételei fennállnak-e, a Ket. alapján benyújtható-e egyáltalán az újrafelvétel iránti kérelem. A törvény meghatározza mindazon eseteket, amelyeknél kizárt az újrafelvételi eljárás iránti kérelem benyújtása, eszerint nem nyújtható be ilyen kérelem, ha - azt az ügyfél a jogerõs határozat meghozatala után bekövetkezett tényre, adatra, vagy más bizonyítékra alapozza, - abban a jogi szabályozásban bekövetkezett változásra hivatkoznak (itt meg kell jegyezni, hogy ezen kizáró eset megjelenítése a törvényben - a jogrendszer alapelveire, logikájára tekintettel - véleményünk szerint nem volt feltétlenül szükséges, mivel nyilvánvalóan beleértendõ az elsõként említett kizárási okba), - az ügyben már bírósági felülvizsgálat van folyamatban, - a bíróság az ügyben már határozatot hozott, - a jogerõre emelkedésétõl számítva hat hónap eltelt, vagy - valamely ügyfajtában az újrafelvételt jogszabály kizárja. Amennyiben az ügyfél mégis benyújtaná a kérelmet, azt az eljáró elsõfokú közigazgatási hatóság köteles elutasítani.
A felsorolt kizáró okok hiányában az elsõfokú közigazgatási hatóság az újrafelvételi kérelemben foglaltak érdemi megvizsgálásába bocsátkozik. Ennek során az elsõfokú eljárásra vonatkozó szabályok megfelelõ alkalmazásával a beterjesztett új adat, tény vagy más bizonyíték felhasználásával megállapítja az új tényállást. Ha vizsgálata eredményeképpen azt állapítja meg, hogy az új tényállásra tekintettel az eredeti határozat nem tartható fenn, a következõ határozatokat hozhatja meg: - jogerõs határozatát módosítja, - jogerõs határozatát visszavonja, vagy - az új tényállásnak megfelelõ új határozatot hoz (s egyúttal eredeti határozatát értelemszerûen visszavonja). Ha az új tényállás nem teszi indokolttá az elõbbi határozatok valamelyikét, az ügyfél újrafelvételi kérelmét elutasítja. E határozatok ellen az általános szabályok szerint jogorvoslatnak (fellebbezésnek, vagy ha ez kizárt, akkor közvetlen bírósági felülvizsgálatnak) van helye. Mint láthattuk, az újrafelvételi eljárás minden esetben egy, a közigazgatási ügyszakban (elsõ vagy másodfokon) jogerõre emelkedett hatósági határozat közigazgatáson belüli felülvizsgálatára irányul. Ugyanakkor a jogerõ bekövetkezése valószínûsíti, hogy az adott ügyben - akár önkéntes jogkövetés formájában, akár a jelen törvény szerinti végrehajtási eljárás közben jöttével - folyamatban van, vagy már megtörtént a határozatban foglalt kötelezettség végrehajtása. Erre figyelemmel, ha már a tényállás tisztázását megelõzõen, például az újrafelvételi kérelem tartalma alapján az elsõfokú közigazgatási hatóság azt valószínûsíti, hogy az eredeti jogerõs határozatban megállapított kötelezettség nem lesz fenntartható, akkor köteles a folyamatban levõ végrehajtást felfüggesztése (Ket. 148. §) iránt intézkedni. Ha pedig az újrafelvételi eljárás végén a közigazgatási hatóság megállapítja, hogy az új tényállás alapulvételével részben vagy egészben nem lett volna helye a jogerõs határozatban foglalt kötelezettség elrendelésének, az ezt orvosló határozatával egyidejûleg intézkednie kell az eredeti határozat végrehajtása nyomán kialakult helyzet rendezésérõl; így különösen - az adott ügy konkrét körülményeitõl függõen - az ügyfélnek alaptalanul okozott joghátrány megszüntetésérõl, továbbá az ügyfélnek okozott kár, valamint az ügyfél által viselt eljárási költség megtérítésérõl.
Méltányossági eljárás 113. § (1) Az ügyfél a jogerõs határozatot hozó hatóságtól a nem jogszabálysértõ határozat módosítását vagy visszavonását kérheti, ha annak végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkezett okból méltánytalanul súlyos hátrányt okoz, és a végrehajtási eljárásban méltányosság nem gyakorolható. (2) A határozat méltányosságból való módosítására vagy visszavonására csak kivételesen és a következõ együttes feltételek fennállása esetén kerülhet sor: a) az eljáró hatóság hatáskörét megállapító jogszabály ezt nem zárja ki, b) az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél vagy az ellenérdekû ügyfél hozzájárul a határozatnak a kérelem szerinti módosításához, c) a módosítás vagy visszavonás nem sért közérdeket, d) a határozat jogerõre emelkedése óta egy év, vagy ha a jogerõs határozatban megállapított teljesítési határidõ egy évnél hosszabb, a teljesítési határidõ még nem telt el. (3) A jogi szabályozásnak a határozat meghozatala utáni megváltozása nem ad alapot méltányossági kérelem benyújtására. (4) A méltányossági kérelem tárgyában a hatóság jogorvoslattal nem támadható határozattal dönt. Hasonlóan az újrafelvételi eljáráshoz a törvény jelen paragrafusa is egy új jogorvoslási intézmény, a méltányossági eljárás bevezetésérõl rendelkezik, legalábbis a közigazgatási eljárás általános szabályainak szintjén. A méltányossági eljárás konstrukciója ugyanis nem teljesen ismeretlen a magyar közigazgatási jogban. Az adóigazgatási eljárásban ugyanis már jó ideje ismert -döntõen természetes személy részére és szociálpolitikai megfontolásból - az egyes fizetési kötelezettségek méltányossági alapon történõ mérséklését vagy elengedését kérõ speciális eljárás [2003. évi XCII. törvény 134. §]. A Ket. erre a gondolati alapra felépítve, de az adóméltányossági jogintézménynél szélesebb keretben (pl. nem preferálva a természetes személyeket) és egy lényegi többlet-feltétel (a méltányosság csak a határozathozatal után bekövetkezett okra, körülményre alapozható) elõírásával kreálta a méltányossági eljárás jogintézményét. Méltányossági kérelem - hasonlóképpen az újrafelvételhez - a jogerõs közigazgatási hatósági határozat esetében terjeszthetõ elõ. E kérelmében az ügyfél a nem jogszabálysértõ határozat módosítását vagy visszavonását kérheti attól a közigazgatási hatóságtól, amely a jogerõs határozatot hozta. A méltányossági kérelem alapjaként az ügyfél azon állítása szolgál, miszerint a jogerõs határozatban foglalt kötelezettség végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkezett okból méltánytalanul súlyos hátrányt okoz. Tehát a határozat meghozatala idején már létezõ okra történõ hivatkozás a méltányossági kérelem elutasítását vetíti elõre. Fontos azonban jelezni, hogy a Ket. nem tekinti a határozathozatal után bekövetkezõ oknak a jogi szabályozásban a határozat meghozatala után bekövetkezõ változást, erre hivatkozva tehát nem adható be méltányossági kérelem. A határozat méltányossági alapon történõ módosítására vagy visszavonására csak kivételes jelleggel és a következõ feltételek együttes fennállása esetén kerülhet sor: - az eljáró hatóság hatáskörét megállapító jogszabály ezt nem zárja ki,
- az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél, vagy az ellenérdekû ügyfél hozzájárul a határozatnak a kérelem szerinti módosításához, - a módosítás vagy visszavonás nem sérti a közérdeket, - a határozat jogerõre emelkedése óta egy év, vagy ha a jogerõs határozatban megállapított teljesítési határidõ egy évnél hosszabb, a teljesítési határidõ még nem telt el. A méltányossági kérelem tárgyában az eredeti jogerõs határozatot hozó közigazgatási hatóság jogosult az eljárás lefolytatására. Tehát attól függõen, hogy az adott ügyfajtában egyfokú vagy kétfokú a közigazgatási ügyszak, illetõleg, hogy kétfokúság esetén történt-e fellebbezés, az elsõfokú vagy a másodfokú hatóság hozza meg az ügy körülményeitõl függõen - az eredeti jogerõs határozatot módosító, - az eredeti jogerõs határozatot visszavonó, vagy - a méltányossági kérelmet elutasító határozatot. E határozatok ellen sem fellebbezés, sem bírósági felülvizsgálat iránti kereset benyújtásának nincs helye. A jogorvoslati fejezet második része a hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárásokat szabályozza. Ezekkel kapcsolatban elöljáróban néhány sajátosságra, illetve közös elemre szükséges ráirányítani a figyelmet. Minthogy a VII. Fejezet ezen részében szabályozott döntés-felülvizsgálati eljárások kivétel nélkül hivatalból indulnak, az érintett ügyfél (ügyfelek) szempontjából garanciális jelentõséggel bír, hogy minderrõl értesüljenek és meg tudják tenni a szerintük szükséges jogi lépéseket. Erre figyelemmel - és egyúttal több eljárási alapelvet is érvényre juttató módon - a törvény a hatóság számára értesítési kötelezettséget ír elõ, amelynek a hatóság fõszabályként az eljárás megindításától számított öt napon belül köteles eleget tenni [Ket. 29. § (2) bekezdése]. Hivatalbóli döntés-felülvizsgálatra kizárólag csak jogszabálysértés esetén kerülhet sor, azaz e körben - szemben a fellebbezéssel - az ügyfélnek a jogszabálysértés körén kívül esõ sérelmei (pl. méltánytalannak tekinti az eredeti döntést), vagy akár a hatóság idõközben felmerült célszerûségi megfontolásai (pl. költségvetési megfontolásból a segély mérséklését tartja szükségesnek) irrelevánsak. A hivatalbóli döntés-felülvizsgálat általában jogerõs döntés ellen irányul, kivéve a saját hatáskörben történõ döntésmódosítás, illetve -visszavonás alapesetét, amelynél a jogerõssé válást megelõzõen is sor kerülhet a döntés felülvizsgálatára. E kivételtõl eltekintve viszont a Ket. - vagy kifejezetten utal a jogerõre, lásd a felügyeleti jogkör gyakorlásának speciális eseteit (alkotmánybírósági határozat, illetve ügyészi óvás alapján indult eljárások), valamint a saját hatáskörben - ügyészi óvás alapján - történõ döntésmódosítás, illetve - visszavonás; - vagy az a törvény szöveg-összefüggéseibõl következik, mint a felügyeleti jogkör gyakorlásának alapesetében. A jogbiztonság, illetõleg az ügyfél érdeke egyaránt megkívánja, hogy a közigazgatási hatóság döntései egy bizonyos idõ eltelte után véglegessé, visszafordíthatatlanná váljanak, tekintet nélkül a döntés jogszabálysértõ tartalmára. Erre figyelemmel a törvény minden esetben - az egyes jogorvoslati fajtáknál, illetve egyes fajtáknál még azon belül is eltérõ idõbeli korlátokat állít fel, amelynek eltelte után már nincs lehetõség a hivatalbóli döntés-felülvizsgálatra. A törvény alapelvei között szerepel, hogy a hatóság védelemben köteles részesíteni az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogait [Ket. 1. § (4) bek.]. A jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme kiemelkedõ fontossággal bír a hivatalból indított döntés-felülvizsgálati eljárásokban, azonban lényeges annak kihangsúlyozása, hogy e védelem nem korlátok nélküli (lásd példának okáért az Alkotmánybíróság határozata alapján induló felügyeleti eljárást, vagy a semmisség jogintézményét). Említettük, hogy a hivatalbóli döntés-felülvizsgálati eljárások körében a hatóság jogorvoslata jellemzõen (van kivétel!) jogerõs hatósági döntésekre irányul. A jogerõs hatósági döntésben foglaltak rendszerint teljesülnek. A döntés jogszabálysértésre tekintettel történõ utólagos megváltoztatása (módosítása) vagy megsemmisítése (visszavonása) esetén viszont a végrehajtás (vagy részleges végrehajtás) nyomán beállott következményeket is a lehetõségekhez képest orvosolni szükséges. Hasonló szükséglet nem jogerõs határozatnál is felmerülhet, ha a hatóság annak azonnali végrehajtását rendelte el. Következésképpen a hivatalbóli döntés-felülvizsgálatnak szükségképpen az orvoslásra, illetõleg a korábbi állapot helyreállítására irányuló elemet is kell tartalmaznia. A törvény egy, a közigazgatási eljárásban eddig ismeretlen új jogorvoslati forma, az ügyfél kérelmére induló újrafelvételi eljárás bevezetését indítványozza. Ennek alkalmazására akkor kerülhet sor, ha - a hozott döntés közigazgatási szakban emelkedett jogerõre (azaz nincs a bíróságnak az ügyben érdemi határozata; ebben az esetben ugyanis nem a közigazgatási újrafelvételi eljárás, hanem a Pp.-ben szabályozott perújítás áll az ügyfél rendelkezésére), és - az ügyfélnek csak a határozat jogerõre emelkedése után jutott tudomására valamely, a határozat meghozatala elõtt már meglevõ és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy bizonyíték. Mindezeken túl az újrafelvétel jogintézményénél is fontos szempont a jogbiztonság elõtérbe helyezése. Ezért a törvény nem biztosít parttalan lehetõséget a felmerülõ releváns új tények felhasználásának, adatoknak vagy más bizonyítékoknak, ekképpen figyelembevételükre - összhangban a közigazgatási eljárásjog más területein megvalósuló szabályozásokkal - csak meghatározott idõtartamon (a határozat jogerõre emelkedésétõl számított hat hónapon) belül nyílik lehetõség. Ugyancsak érvényre kell juttatni ezen új jogorvoslati forma esetében is a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelmét.
A törvény ugyanitt tartalmazza a szintén új jogintézményt, a méltányossági eljárást. Ennek csak akkor lehet helye, ha a döntés végrehajtása (teljesítése) a kötelezettre a döntés meghozatalát követõen bekövetkezett okból igen súlyos hátrányt okoz. A méltányosság gyakorlásának egyéb törvényi feltételeit a módosítás taxatíve felsorolja.
B) Hivatalból lefolytatható döntés-felülvizsgálati eljárások A döntés módosítása vagy visszavonása 114. § (1) Ha a hatóság megállapítja, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért, a döntését módosíthatja vagy visszavonhatja. (2) Az (1) bekezdés szerinti eljárás lefolytatására - az Alkotmánybíróság határozata vagy ügyészi óvás alapján indított eljárás kivételével - a hatóság csak egy ízben, és ha törvény eltérõen nem rendelkezik, a határozat közlésétõl számított egy éven belül jogosult. (3) A döntést a hatósági nyilvántartásba, illetve a hatósági igazolványba felvett téves bejegyzés, valamint az állampolgársági bizonyítvány ténymegállapítása kivételével nem lehet módosítani vagy visszavonni, ha az jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogot sértene. (4) A határozat módosítását vagy visszavonását jogszabály kizárhatja vagy feltételhez kötheti. (5) A döntés ügyészi óvás nyomán történõ módosítására vagy visszavonására a 118. és a 120. §-ban foglaltak irányadók. (6) A hatóság döntésének semmisségi ok alapján történõ visszavonására a 121. § rendelkezéseit kell alkalmazni. A hivatalbóli eljárások körébõl a saját hatáskörben megvalósított és a korábbi saját döntés módosítására, illetve visszavonására irányuló eljárást szabályozza a törvény ezen paragrafusa. Ezt az esetet mindenképpen el kell határolnunk a korábban tárgyalt, az ügyfél fellebbezési kérelmének eredményeképpen bekövetkezõ és ugyancsak saját hatáskörben eszközölt döntés-módosítástól, illetve -visszavonástól (Ket. 103. §). E két jogintézményt nemcsak a kezdeményezés különbözõsége (az ügyfél szerepe teljesen eltérõ, az egyiknél aktív tényezõként van jelen, a másik esetben viszont nincs ráhatása az eljárás megindítására), hanem az alkalmazhatóság feltételei (az egyik esetben a jogszabálysértés alapfeltétel, a másiknál jogszabálysértésre való hivatkozás, illetve célszerûségi-méltányossági elem egyaránt elõfordulhat; eltérõ idõhatárokban alkalmazható a két jogintézmény stb.) is markánsan megkülönböztetik. Csupán annyi azonos a két jogintézményben, hogy a jogorvoslati eljárást lefolytató szerv mindig az a közigazgatási (jellemzõen, de nem kizárólagosan az elsõfokú) hatóság, amelyik a jogorvoslás tárgyát képezõ hatósági döntést (határozatot, vagy végzést) meghozta. Hivatalbóli döntés-módosításra, illetõleg -visszavonásra az alábbi esetekben kerülhet sor: - a hatósági döntést meghozó közigazgatási szerv saját maga észleli (pl. egy belsõ vezetõi ellenõrzés eredményeként) a döntés jogszabálysértõ voltát - ebben az esetben a jelen paragrafus szerinti feltételek mellett van helye módosításnak, illetve visszavonásnak; - ügyészi óvás alapján (feltéve, hogy az ügyész az óvását nem a felügyeleti szervhez nyújtja be) - ekkor a módosítás, illetve visszavonás feltételeit nem a szóban forgó paragrafus, hanem a Ket. 118. és 120. §-okban foglaltak, valamint az ügyészségi törvény határozzák meg [lásd a 118., illetve120. §-oknál leírt magyarázatokat]; - semmisségi ok alapján - ekkor szintén nem az e paragrafusban foglaltak, hanem a törvény 121. §-a az irányadó (lásd az ott leírtakat). Noha a törvény kifejezetten nem szól róla, mégis értelemszerûen, a Ket.-bõl levezethetõ módon van egy negyedik lehetséges esetköre is a saját hatáskörben történõ döntés-módosításnak, illetve -visszavonásnak. Amennyiben a döntést hozó közigazgatási hatóság felügyeleti szerve az általa lefolytatott vizsgálat során észleli a jogszabálysértõ döntést, ezt minden további nélkül jelezheti az elsõ fokon eljárt szervnek, amely e szignalizáció alapján a jelen paragrafus alapján megteszi a szükséges lépéseket. Ugyanis a felügyeleti szerv - a 115. § (2) bekezdésében található megfogalmazásra figyelemmel jogszabálysértõ döntés észlelése s az egyéb feltételek (pl. még nem telt el öt év a jogerõre emelkedés óta) esetén sem köteles arra, hogy maga változtassa meg vagy semmisítse meg a jogszabálysértõ döntést. Különösen az elsõfokú hatóság és a felügyeleti szerv közötti jó munkakapcsolat alapot adhat arra, hogy a felügyeleti szerv - felügyeleti jogkörének gyakorlása helyett, saját magát is tehermentesítve - mintegy felkínálja a lehetõséget az elsõfokú hatóságnak a jogszabálysértõ döntés korrigálására. Ilyen esetben természetesen a felügyeleti szerv akkor jár el helyesen, ha az elsõfokú hatóság jogorvoslati döntését újfent megvizsgálja, s amennyiben a jogszabálysértõ helyzet részben vagy egészben még mindig fennáll, gyakorolja felügyeleti jogkörét. Mindehhez kapcsolódóan meg kívánjuk jegyezni, hogy a felügyeleti szervnek nincs ilyen választási joga abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság határozata alapján, illetõleg a hozzá benyújtott ügyészi óvás alapján válik szükségessé a jogszabálysértõ elsõfokú közigazgatási döntés orvoslása. Ezekben az esetekben ugyanis - a törvény 117. § (1) bekezdésére, illetõleg 118. § (2) bekezdésére figyelemmel - a felügyeleti szerv köteles az ügyben eljárni. A Ket. több feltétel együttes meglétét írja elõ a saját hatáskörben történõ döntés-módosításhoz, illetve visszavonáshoz. Eszerint a szóban forgó döntés-felülvizsgálati jogkör akkor gyakorolható, ha - a döntés jogszabályt sért, - ügyféli fellebbezési kérelem nem érkezett, - a bíróság a felülvizsgálat iránti keresetet még nem bírálta el,
- a felügyeleti szerv nem gyakorolta a 115. § (2) bekezdése szerinti felügyeleti jogkörét, - a határozat közlésétõl kevesebb, mint egy év telt el (kivéve, ha törvény eltérõen rendelkezik), - az adott döntést illetõen még nem történt hivatalbóli módosítás, illetve visszavonás, - néhány kivételtõl eltekintve nem sért jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokat, - jogszabály nem zárja ki a módosítást, illetve visszavonást, és - az megfelel a külön jogszabályban foglalt feltétel(ek)nek, amennyiben jogszabály a módosítást, illetve visszavonást feltételhez köti. Bármelyik, a fentiekben felsorolt feltétel hiánya kizárja a saját hatáskörben történõ hivatalbóli döntés-módosítás, illetve visszavonás gyakorolhatóságát. Ugyanakkor nem feltétele a döntés hivatalbóli módosításának vagy visszavonásának a határozat, illetve végzés jogerõre emelkedése; az e paragrafus szerinti jogorvoslatnak nem jogerõs döntés esetében is helye lehet. Alapfeltétele a hivatalbóli módosításnak, illetve visszavonásnak, hogy az eljárás a hatóság olyan döntésére irányuljon, amely valamely anyagi jogi vagy eljárásjogi jogszabályt sért. A jogszabálysértõ döntésnek több oka lehet, a figyelmetlenségtõl a tényállás nem megfelelõ tisztázásán keresztül a hatályos jog nem kellõ szintû ismeretéig igen széles a paletta. A konkrét ok a jelen jogorvoslási eszköz alkalmazása szemszögébõl irreleváns, ennek a hibát elkövetõ ügyintézõre, illetve kiadmányozóra nézve van jelentõsége (szóbeli figyelmeztetés, fegyelmi eljárás, büntetõ ügyben feljelentés tétele stb.). A személyi (jog)következmények differenciáltsága mellett magát a döntést illetõen azonban egyértelmû a helyzet: a jogszabálysértést orvosolni kell, itt a közigazgatási hatóságnak - figyelemmel az 1. § (1) bekezdésének elsõ mondatára - nem lehet más választása. A jogszabálysértés orvoslásának kétféle módja lehet, attól függõen, hogy a konkrét jogszabálysértés befolyásolta-e a döntés tartalmát, avagy a konkrét jogszabálysértéstõl függetlenül is ugyanazon tartalmú döntés született volna. Az elsõ esetben (pl. a közigazgatási szerv hatáskör hiányában járt el, vagy határozatát megalapozatlan tényállásra építette) a hatóság köteles az eredeti döntését - a jogszabálysértés terjedelmével összhangban álló módon - módosítani vagy visszavonni. A második esetben viszont (pl. az ügyintézési határidõre vonatkozó szabályok megsértése esetén) nyilvánvalóan nélkülözné az ésszerûséget az elõbbi eszközök használata; ilyenkor más, nem jogorvoslati típusú eszközök (pl. szervezési intézkedések, továbbképzés elrendelése) alkalmazásával lehet elejét venni a jövõbeni hasonló jogszabálysértõ döntéshozatalnak. Alapelve a jogorvoslási rendszereknek, hogy amennyiben az adott ügyben magasabb szintû jogorvoslati forma alkalmazására került sor, akkor már nincs helye alacsonyabb szintû jogorvoslati eljárás megindításának. Esetünkben két ügyféli jogorvoslati formát (fellebbezés, bírósági felülvizsgálat), illetõleg egy hivatalbóli jogorvoslati formát (felügyeleti eljárás) szükséges behatóbban megvizsgálni. A fellebbezés esetében a törvény úgy fogalmaz, hogy a fellebbezés elbírálására jogosult szerv által el nem bírált döntést illetõen van lehetõség a jogszabálysértõ döntés módosítására, illetve visszavonására. Ugyanakkor a törvény belsõ összefüggéseibõl nyilvánvaló, hogy ez a jogi hatás - ti., hogy nincs lehetõség hivatalbóli módosításra, illetve visszavonásra már a másodfokú döntés meghozatala elõtt bizonyosan bekövetkezik. Kérdés, hogy vajon ez az idõpont a fellebbezés beérkezéséhez vagy a fellebbezés felterjesztésének a másodfokú (a fellebbezés elbírálására jogosult) hatósághoz való beérkezéséhez, azaz a fellebbezési eljárás megindulásához kötõdik-e. Helyesen elemezve a törvény szövegét arra a következtetésre jutunk, hogy az ügyfél kérelmének beérkezése (azaz nem a fellebbezési eljárás megindulása) jelenti azt az idõpontot, amelyen túl már nincs helye hivatalbóli döntés-módosításnak, illetve -visszavonásnak. Ugyanis ekkortól az elsõfokú közigazgatási hatóságnak két választási lehetõsége van: vagy - a 103. §-ban írt feltételek megvalósulása esetén saját hatáskörben a fellebbezés alapján módosítja, illetve visszavonja korábbi döntését; vagy a fellebbezés alaptalannak minõsítése esetén felterjeszti az ügyfél kérelmét a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez. Amennyiben az elsõfokú hatóság az elsõ utat választja, a döntés-módosításra, illetve -visszavonásra már csak az ügyfél jogorvoslati kérelme alapján és nem hivatalból eljárva kerülhet sor (azaz a törvény 103. §-a jelenti az alkalmazandó jogot); s e tényen az a körülmény sem változtat, ha adott esetben az ügyfél kérelmében megjelölt jogszabálysértés és a hivatal saját észlelése alapján kiderült jogszabálysértés teljesen eltér egymástól. A bírósági felülvizsgálat esetében némiképp más helyzettel állunk szemben. Elvileg itt is lehetne egy olyan olvasata az eljárási jogszabályoknak, hogy - akár a másodfokú döntést követõ, akár közvetlen bírósági felülvizsgálatról van szó szintén a kérelem (a keresetlevél) beérkezése váltja ki azt a jogi hatást, melynek következményeképpen már nem lehet szó hivatalbóli döntés-módosításról, illetve -visszavonásról. A bírósági felülvizsgálat iránti kereset tekintetében az elsõfokú határozatot hozó szervet - a felügyeleti szerve útján - a keresetlevél bírósághoz történõ felterjesztésének kötelezettsége terheli [Pp. 330. § (1) bek.]. A Ket. tehát az ügyfél fellebbezési kérelme alapján saját hatáskörben történõ jogorvoslathoz (Ket. 103. §) hasonló jogorvoslati eszközt nem bocsát kifejezett formában a megtámadott határozatot meghozó elsõ- vagy másodfokú közigazgatási hatóság rendelkezésére. A Ket. jelen paragrafusa ugyanakkor tartalmazza a közigazgatási ügyben eljáró bíróság által el nem bírált döntés kitételt; s erre ráerõsít a Pp. 337. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés is. Azaz: szemben a fellebbezéssel, a bírósági felülvizsgálat iránti keresetlevél benyújtása esetén nem a keresetlevél beérkezte, hanem a bíróság ítélete az a pont, amely megfosztja a közigazgatási hatóságot a jelen paragrafus szerinti saját hatáskörben való döntés-módosítás, illetve -visszavonás lehetõségétõl. Jóllehet a törvény - szemben az elõzõ két jogorvoslati formával - nem szól a felügyeleti jogkör [Ket. 115. § (2) bek.] gyakorlásának következtében elõálló szituációról, mégis a törvényi összefüggésekbõl nem lehet kétséges, hogy a felügyeleti
eljárás keretében elbírált hatósági döntés - hasonlóan az elõzõ két jogorvoslati formához - ugyancsak kizárja az alsóbb szintû szerv által hivatalból alkalmazható döntés-módosítást, illetve -visszavonást. A kizáró jogi hatást ebben az esetben a felügyeleti eljárás megindításának idõpontjától kell számítanunk. Elsõsorban a jogbiztonság érdeke követeli meg a hivatalbóli döntés-módosítás, illetve -visszavonás gyakorolhatóságának idõbeli korlátok közé szorítását. Ez az idõkorlát a jogszabálysértõ döntés közlésétõl számított maximum egy év lehet. Amennyiben azonban a hatóság már gyakorolta e jogát, akkor a módosított döntés (a visszavont döntés itt értelmezhetetlen) újbóli módosításának vagy visszavonásának akkor sincs helye, ha még nem telt le az egy esztendõ. Felmerülhet kérdésként, hogy amennyiben az elsõfokú hatóság a döntését az ügyfél fellebbezése alapján módosítja (Ket. 103. §), ugyancsak beáll-e a módosított döntés újbóli módosításának, illetve visszavonásának tilalma. E kérdésre nemleges válasz adandó, minthogy a hatóság belsõ vizsgálata (melynek eredménye lehet valamely döntés jogszabálysértõ voltának észlelése) jellemzõen széleskörûbb és más szempontokat juttat érvényre, mint az alapvetõen az ügyfél saját érdekére felépített fellebbezés alapján meginduló eljárás. Következésképpen a Ket. 114. §-ában foglalt, iméntiekben tárgyalt tilalom kizárólag az ugyanebben a paragrafusban szabályozott jogorvoslati formára vonatkozik, és nem érinti a 103. §-ban szabályozott esetkört. A jogbiztonság szempontjai mellett az ügyfél érdeke, a közigazgatási döntések stabilitásába vetett hit is diktálja a jogszabálysértõ döntésbõl az ügyfélre háramló jog(ok) védelmét. Ahhoz azonban, hogy e védelem megillesse az ügyfelet két feltételnek (a jog jóhiszemû megszerzése és az így megszerzett jog tényleges gyakorlása) kell egyidejûleg érvényesülnie. Egyrészrõl a jogszabálysértõ döntésben biztosított jog tekintetében az ügyféli jogszerzésnek jóhiszemûen kell megtörténnie. Például egy építési engedélyezés során az ügyfél nem köteles tudni, hogy a telek beépíthetõségének mértéke kevesebb, mint amit az eljáró hatóság az engedélyezõ határozatában kimond, így az ellenkezõ bizonyításáig jóhiszemûségét vélelmezni kell. Más a helyzet természetesen akkor, ha például az ügyfél építész vagy településrendezési szakember, vagy ha például az eljárás során felvett jegyzõkönyv tanúsága szerint az ügyfél tudott a beépíthetõség tényleges mértékérõl, azonban a határozatba hibás mérték-megjelölés került s e hibáját a hatóság nem vette észre. Másrészrõl a szóban forgó védelem beálltának az is feltétele, hogy a jóhiszemûen megszerzett jogát az ügyfél ténylegesen gyakorolja is. A tényleges joggyakorláshoz, s ekképpen a jogi védelem beálltához nem szükséges a gyakorlás befejezettsége vagy bizonyos szintre való eljutása (elõbbi esetünket alapul véve: a ház felépítése vagy például legalább ötven százalékos készültségi foka), hanem elegendõ a jog gyakorlásának a megkezdése (azaz esetünkben például a tereprendezési munkákat az ügyfél megrendelte). A jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme kizárja a jogszabálysértõ hatósági döntés hivatalbóli módosítását, illetve visszavonását. E fõszabály alól azonban a Ket. néhány kivételt állapít meg, melyeknél a jogszabálysértõ döntés kiküszöbölését célzó hatósági jogorvoslatot nem akadályozza a szóban forgó védelem. E kivételek a következõk: - a hatósági nyilvántartásba felvett téves bejegyzés; - a hatósági igazolványba felvett téves bejegyzés; valamint - az állampolgársági bizonyítvány ténymegállapítása. Bár a Ket. errõl kifejezetten nem rendelkezik (a felügyeleti szervi jogorvoslatot illetõen van ilyen rendelkezés, lásd a 115. §t), mégis amennyiben a saját hatáskörben történõ hivatalbóli módosítás, illetve visszavonás a közigazgatási hatóság olyan döntését érinti, amely már a döntés-felülvizsgálatot megelõzõen jogerõre emelkedett, értelemszerûen gondoskodni kell az utólag jogszabálysértõnek talált döntés végrehajtásával elõidézett, különösen az ügyfélre nézve hátrányos következmények elhárításáról is. Ekkor az elsõfokú hatóság akkor jár el helyesen, ha módosító, illetve visszavonó határozata - ha ez szükséges - kitér e következmények orvoslására, az eredeti állapot lehetõség szerinti helyreállítására is; ennek során értelemszerûen figyelembe vehetõk a 115. § (5) bekezdésében foglaltak. A hivatalból lefolytatható eljárások körébõl a korábbi saját döntés módosítására, illetve visszavonására irányuló eljárást szabályozza a törvény ezen §-a. A közigazgatási hatóság a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok sérelme nélkül a határozatát hivatalból folytatott eljárásba a döntés meghozatalától számított egy éven belül módosíthatja, vagy visszavonhatja. Ennek feltétele, hogy elõzetesen megállapítsa a jogszabálysértés tényét. A döntés módosításának és visszavonásának korlátját jelenti, ha a döntést fellebbezési eljárásban felülvizsgálták, illetve az ügyben a közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálata megtörtént.
Felügyeleti eljárás 115. § (1) A felügyeleti szerv jogosult hivatalból megvizsgálni az ügyben eljáró hatóság eljárását, illetve döntését, és ennek alapján a) megteszi a szükséges intézkedést a jogszabálysértõ mulasztás felszámolására, b) gyakorolja - ha törvény másként nem rendelkezik - a (2) bekezdésben szabályozott felügyeleti jogkört. (2) Ha a hatóság döntése jogszabályt sért, a felügyeleti szerv azt megváltoztathatja vagy megsemmisítheti, és szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja. (3) Felügyeleti eljárás keretében a 12. § (2) bekezdés b) pontjában szabályozott ügyekben a döntés megváltoztatásának nincs helye. (4) A hatóság döntése nem változtatható meg és nem semmisíthetõ meg, ha
a) azt a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság érdemben elbírálta, b) semmisségi ok esetén a 121. § (4) bekezdésében foglalt idõ eltelt, c) semmisségi ok hiányában az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené, d) kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerõre emelkedésétõl vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidõ utolsó napjától számított öt év eltelt, e) azt jogszabály kizárja vagy feltételhez köti, és a feltétel nem áll fenn. (5) A jogszabálysértõ döntés megsemmisítése esetén a megsemmisített döntést hozó hatóságnak határozatban kell intézkedni a döntéssel, illetve az annak alapján történt teljesítéssel (végrehajtással) kialakult helyzet rendezésérõl és a szükségtelenül okozott költség megtérítésérõl. A határozattal szemben jogorvoslatnak van helye. (6) A megsemmisítõ döntés jogorvoslattal történõ megtámadása esetén az (5) bekezdés szerinti eljárást fel kell függeszteni. A felügyeleti szerv jogosult hivatalból bármikor megvizsgálni a közigazgatási hatósági ügyben eljáró és a felügyeleti körébe tartozó elsõ- vagy másodfokú hatóság eljárását, illetve el nem járását (mulasztását), továbbá az eljárás folyamán, illetõleg annak lezárásaképpen hozott döntését (végzését, határozatát); a felügyeleti szerv erre irányuló eljárását nevezzük felügyeleti eljárásnak. (A felügyeleti szervek körét a törvény soron következõ paragrafusa határozza meg.) Felügyeleti eljárás lefolytatására a Ket. értelmében többféle alapon kerülhet sor: - a közigazgatási hatóság mulasztása esetén (a 20. §-ban foglaltakra figyelemmel, ez az eljárás nemcsak hivatalból, hanem az ügyfél kérelme alapján is megindulhat); - a felügyeleti szerv saját vizsgálatának következtében; - az Alkotmánybíróság határozata alapján, ekkor a felügyeleti szerv nem a szóban forgó paragrafus, hanem a 117. § alapján jár el (lásd az ott leírtakat); - ügyészi óvás alapján, ha az ügyész az óvást a felügyeleti szervhez nyújtotta be - ekkor a felügyeleti szerv eljárását ugyancsak nem a szóban forgó paragrafus, hanem a 118. és 120. §-okban foglaltak, valamint az ügyészségi törvény határozzák meg [lásd a 118., illetve 120. §-oknál leírtakat]; - semmisségi ok alapján - ekkor szintén nem az e paragrafusban foglaltak, hanem a törvény 121. §-a az irányadó (lásd az ott található magyarázatot). A törvény jelen paragrafusa felügyeleti eljárás címszó alatt tulajdonképpen két, egymástól élesen elkülönítendõ jogintézményt foglal magában: - egyfelõl a közigazgatási szerv jogszabálysértõ mulasztását orvosolja, a felügyeleti szerv ezen eljárása csak tágabb értelemben véve tekinthetõ jogorvoslatnak, mivel nem egy hatósági döntés orvoslását célozza, hanem éppenséggel arra irányul, hogy ilyen döntés szülessen; - másfelõl a közigazgatási szerv jogszabálysértõ döntését orvosolja, azaz ténylegesen egy hatósági döntés felülvizsgálatára irányul, azaz szûkebb értelemben is jogorvoslatnak minõsül. Ha az ügyfél kérelmére vagy hivatalból lefolytatott vizsgálatának eredményeként a felügyeleti szerv a közigazgatási hatóság jogszabálysértõ mulasztását észlelte (azaz a hatóság a jogszabály által hatáskörébe utalt ügyben az illetékességi területén nem tesz eleget eljárási kötelezettségének), felügyeleti eljárása keretében köteles megtenni a törvény 20. §-a szerinti szükséges intézkedést a mulasztás felszámolására. Ha a felügyeleti szerv vizsgálata során azt állapítja meg, hogy a felügyeleti körébe tartozó elsõ- vagy másodfokú közigazgatási hatóság jogerõs hatósági döntése jogszabályt sért, felügyeleti eljárást folytat le és - ha ezt törvény nem zárja ki - az e paragrafusban körülírt felügyeleti jogkörét gyakorolja. A felügyeleti jogkört kizáró törvényi rendelkezésre példaként hozható fel a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete [lásd az 1999. évi CXXIV. törvény 4. §-ának (3) bekezdését], mely szerv hatósági döntéseinek tekintetében a felügyeleti szervnek minõsülõ Pénzügyminisztérium nem gyakorolhatja a Ket. szerinti felügyeleti jogkört. Felügyeleti jogkörének gyakorlása során a felügyeleti szerv az alábbi döntéseket hozhatja: - megváltoztathatja a jogszabálysértõ döntést, - megsemmisítheti a jogszabálysértõ döntést, illetve - szükség esetén a döntés megsemmisítése mellett az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja. A jogszabálysértõ döntésnek mind a megsemmisítése, illetõleg - bár ezt a törvény kifejezetten nem mondja ki, másfajta értelmezés nehezen képzelhetõ el - mind a megváltoztatása esetén rendezni szükséges a jogszabálysértõ döntés következményeinek felszámolását, s ezen belül, amennyire az lehetséges, az eredeti állapot helyreállítását. E restitutív határozat meghozatala nem a kasszációs vagy reformatórius döntést meghozó felügyeleti szerv, hanem az elsõfokú közigazgatási hatóság kötelezettsége. Amennyiben azonban a felügyeleti szerv megsemmisítõ vagy megváltoztató döntését jogorvoslattal támadták meg, az elsõfokú közigazgatási hatóság köteles a restitutív határozat meghozatalára irányuló eljárását - a jogorvoslati kérelem elbírálásáig - felfüggeszteni [Ket. 32. §]. A felügyeleti szerv megsemmisítõ vagy megváltoztató döntése alapján, illetve az ellene benyújtott jogorvoslati kérelem esetén ennek elbírálásától függõen az elsõfokú hatóság restitutív határozata az eredeti (jogszabálysértõ) döntés addigi végrehajtásával (különösképpen a döntésben foglalt kötelezettség teljesítésével, részteljesítésével) összefüggésben kialakult, az új döntéssel ellentétes helyzet rendezésére és a szükségtelenül okozott költség megtérítésére irányul. Az elsõfokú hatóság e határozata ellen jogorvoslatnak van helye.
A törvény meghatározza mindazokat az eseteket, amelyekben nincs helye a hatósági döntés felülvizsgálatát célzó felügyeleti jogkör gyakorlásának; ezek a következõk: - a jogszabálysértõ döntést a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság már érdemben elbírálta, - semmisségi ok esetén: ha a semmisségre irányadó szabályok a döntéssel szembeni kasszációs jogkör gyakorlását kizárják [Ket. 121. § (4) bekezdése], - semmisségi ok hiányában: a kasszáció, illetve a reformáció az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené, - a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerõre emelkedésétõl vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidõ utolsó napjától számított öt év eltelt, - a felügyeleti jogkör gyakorlását jogszabály kizárja, - a felügyeleti jogkör gyakorlását jogszabály feltételhez köti, viszont a feltétel nem áll fenn. A felsorolásban foglaltakkal összefüggésben megjegyezzük: a kötelezettséget megállapító határozattal kapcsolatos öt éves határidõ nem akadálya a folyamatos vagy rendszeresen visszatérõ kötelezettséget megállapító jogszabálysértõ határozat jövõre vonatkozó érvényû megsemmisítésének vagy megváltoztatásának. A törvény 115. §-a a hivatalból lefolytatható eljárások körébõl a felügyeleti eljárás jogintézményét szabályozza. A felügyeleti eljárás körében a felügyeleti szerv hivatalból vizsgálja az ügyben eljáró közigazgatási hatóság eljárását és döntését. Ha ebben a hivatalból folytatott eljárásban jogszabálysértést tapasztal, intézkedik a jogszabálysértõ mulasztás megszüntetésére, illetve a jogszabálysértõ döntések módosítására, megsemmisítésére. A döntés felügyeleti eljárás keretében történõ megváltoztatásának, illetve megsemmisíthetõségének korlátait az Áe. szabályozásához hasonlóan állapítja meg a törvény. Felügyeleti eljárás keretében e szabályok szerint, nem orvosolható a hibás döntés, ha azt közigazgatási ügyben eljáró bíróság már elbírálta, ha a semmisségi ok hiányában jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogot sértene, vagy ha azt jogszabály kizárja. További korlátozás a felügyeleti eljárással szemben, hogy meghatározott idõ elteltével sem élhet a felügyeleti szerv a döntés megváltoztatásának és megsemmisítésének jogával a jogbiztonság alkotmányos követelményére tekintettel.
Felügyeleti szerv 116. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, felügyeleti szervként a 107. és 108. §-ban meghatározott, fellebbezés elbírálására jogosult szervek járnak el. (2) A Kormány irányítása és a miniszter felügyelete alatt mûködõ, valamint a miniszter irányítása alá tartozó országos hatáskörû hatóság, továbbá a közigazgatási hivatal vezetõjének hatáskörébe tartozó hatósági ügyek esetében a miniszter gyakorolja a felügyeleti jogkört. A Ket. a hierarchia-ízû felettes szerv megnevezés helyett a tényleges tartalommal jóval inkább összhangban álló felügyeleti szerv megnevezést használja. A jelen paragrafus határolja be pontosan, hogy mely közigazgatási szervek minõsülnek a felügyeleti eljárás (tehát az elõzõ paragrafusban szabályozott eljárás) körében felügyeleti szervnek. A felügyeleti szervek körének meghatározására nézve a jelen paragrafus elsõdlegesen visszautaló szabályt tartalmaz, kimondva, hogy - jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában - felügyeleti szervnek fõszabályként a törvény 107-108. §-aiban meghatározott szervek, azaz az ún. fellebbezés elbírálására jogosult szervek járnak el. Ennek megfelelõen felügyeleti szervnek minõsül: - helyi önkormányzati hatósági ügyben átruházott hatáskörben eljáró szerv esetén az önkormányzat képviselõ-testülete (közgyûlése); - önkormányzati hatósági ügynek nem minõsülõ, az önkormányzat szervei által gyakorolt hatósági ügyek esetén az illetékes megyei (fõvárosi) közigazgatási hivatal; - nem közigazgatási feladat ellátására létrehozott, hatósági jogkört gyakorló szerv vagy személy esetén az illetékes megyei (fõvárosi) közigazgatási hivatal; - köztestület hatáskörébe utalt ügyben a köztestület alapszabályában vagy szervezeti szabályzatában meghatározott köztestületi szerv; - államigazgatási szervek esetén a közvetlen felettes szerv. A fenti fõszabály alapján nem (vagy csak részlegesen) beazonosítható esetekre nézve a Ket. jelen paragrafusa egy speciális, kiegészítõ szabályt is tartalmaz. Ennek értelmében az illetékes miniszter gyakorolja a felügyeleti jogkört - a Kormány irányítása és a miniszter felügyelete alatt mûködõ országos hatáskörû hatóság (pl. Országos Egészségbiztosítási Pénztár), - a miniszter irányítása alá tartozó országos hatáskörû hatóság (pl. Közlekedési Fõfelügyelet), továbbá - a megyei (fõvárosi) közigazgatási hivatal vezetõjének hatáskörébe tartozó közigazgatási hatósági ügyek vonatkozásában. Szemben az Áe.-ben alkalmazott terminológiával, a törvény a hierarchiaízû felettes szerv megnevezés helyett a valós tartalomnak jóval inkább megfelelõ felügyeleti szerv megnevezést használja. E § határolja be pontosan, hogy mely szervek minõsülnek a hivatalból lefolytatható eljárások körében felügyeleti szervnek; visszautaló szabállyal a törvény 107-108. §ában meghatározott szerveket tekinti ilyennek, részben pedig a szükségszerû eltéréseket e §-on belül rendezi.
A határozat felülvizsgálata az Alkotmánybíróság határozata alapján 117. § (1) Ha az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak az egyedi ügyben történõ alkalmazhatósága visszamenõleges kizárásával ad helyt alkotmányjogi panasznak, és az ügyben bírósági felülvizsgálatra nem került sor, a jogerõs határozatot hozó szerv felügyeleti szerve a határozatot megváltoztatja, illetve megsemmisíti, és szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasítja. (2) Ha az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz alapján a jogszabályt nem, csak annak valamely lehetséges értelmezését nyilvánítja alkotmányellenessé, az (1) bekezdésben foglaltakat kell alkalmazni az alkotmányellenes értelmezés eredményeképpen hozott határozat tekintetében is. (3) Az (1) és (2) bekezdés szerinti esetekben a felügyeleti szerv az Alkotmánybíróság határozatának részére történõ kézbesítésétõl számított harminc napon belül jár el. (4) Az (1) és (2) bekezdés szerinti esetekben a felügyeleti eljárás során a 115. § (4) bekezdésének b)-e) pontja nem alkalmazható. (5) Ha az (1) és (2) bekezdés szerinti közigazgatási határozat tekintetében nincs felügyeleti szerv, és a jogerõs közigazgatási határozat felülvizsgálatát bíróságtól nem kérték, a perindítási határidõ az alkotmánybírósági döntés kihirdetésétõl számított harminc napra ismételten megnyílik. A Ket. jelen paragrafusa az Alkománybíróság határozata alapján sorra kerülõ döntés-felülvizsgálati eljárásnak két lehetséges eredõjét állapítja meg, nevezetesen: - egyfelõl azt az esetkört, amikor az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak az egyedi ügyben történõ alkalmazhatósága visszamenõleges kizárásával ad helyt alkotmányjogi panasznak, illetõleg - másfelõl pedig azt az esetkört, amikor az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz alapján a jogszabályt nem, csak annak valamely lehetséges értelmezését nyilvánítja alkotmányellenessé. Mindkét fenti esetkörben a hivatalbóli jogorvoslati eljárás lefolytatására az érintett jogerõs közigazgatási határozatot meghozó elsõ- vagy másodfokú közigazgatási hatóság felügyeleti szerve jogosult, feltéve, hogy az ügyben bírósági felülvizsgálatra még nem került sor. A felügyeleti szerv az Alkotmánybíróság határozatának részére - hivatalból - történõ kézbesítését követõen indítja meg felügyeleti eljárását, döntését a kézbesítéstõl számított harminc nap alatt kell meghoznia. Eljárásának végén a felügyeleti szerv - az ügy körülményeitõl függõen - a következõ döntéseket hozhatja meg: - megváltoztatja a határozatot, - megsemmisíti a határozatot, illetõleg - szükség esetén a határozat megsemmisítésével egyidejûleg az ügyben eljárt hatóságot új eljárás lefolytatására utasítja. A saját elhatározása folytán gyakorolt felügyeleti jogkörétõl eltérõen az Alkotmánybíróság határozata nyomán lefolytatott felügyeleti eljárásában a felügyeleti szervet nem kötik egyes, a felügyeleti jogkörének gyakorlására vonatkozó korlátok. Így nem kell figyelemmel lennie arra, hogy - semmisségi ok esetén az arra irányadó határidõk elteltek [Ket. 121. § (4) bek.], - semmisségi ok hiányában a megváltoztatás vagy megsemmisítés az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené, - a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító hatósági döntés jogerõre emelkedésétõl számított, vagy - ha ez a határidõ hosszabb - a döntésben foglalt teljesítési határidõ utolsó napjától számított öt év eltelt, illetõleg - felügyeleti jogkörének gyakorlását jogszabály valamely feltételhez köti, vagy egyenesen kizárja. E jogorvoslási formát illetõen a Ket. még rendelkezik arra az esetre nézve is, amikor az alkotmánybírósági határozat által érintett közigazgatási hatósági határozat tekintetében nincs felügyeleti szerv. Ebbõl a közigazgatási szervezetrendszeri sajátosságból, vagy esetlegesen abból a ténybõl, hogy a felügyeleti szerv felügyeleti jogkörét törvény zárja ki, a panaszost (az ügyfelet) nyilvánvalóan semmiféle hátrány nem érheti. Ennél fogva az ilyen esetekben - feltéve, hogy a jogerõs közigazgatási határozat felülvizsgálatát bíróságtól nem kérték - a határozat bírósági felülvizsgálatát lehetõvé tevõ perindítási határidõ ismételten, mégpedig az alkotmánybírósági határozat kihirdetésétõl számított harminc napra nyitva áll az ügyfél számára. A törvény e § keretében korrigálja azt a kodifikációs hibát, amely az Áe. - 1999. évi XLV. törvénnyel beiktatott - 71/A. §ában lelhetõ fel. E rendelkezés arról szól, hogy amennyiben az Alkotmánybírósághoz intézett alkotmányjogi panasz eredményre vezet, hogyan lehet orvosolni az ügyfél jogsérelmét. Az alkotmányjogi panasz alapján lefolytatott eljárás gyakran azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezésnek több lehetséges értelmezése van, s ezek közül egy vagy több alkotmányellenes. Ilyen esetekben az Alkotmánybíróság a hatályos jog kíméletével jár el: vélelmezi, hogy a jogalkotó szerv az alaptörvénnyel összhangban álló jogszabályt kívánt kibocsátani, ezért nem nyilvánítja alkotmányellenessé, és nem semmisíti meg a sérelmezett rendelkezést, hanem megállapítja annak alkotmányos értelmezését, s a szükséghez képest kimondja, hogy a panaszos ügyében is ezt az értelmezést kell alkalmazni. Ezt a jogtechnikai megoldást tehát a konkrét jogsérelem orvoslása szempontjából egyenértékûnek kell tekinteni az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály megsemmisítésével.
Ügyészi óvás
118. § (1) Ha az ügyész a jogerõs, illetve végrehajtható és a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság által felül nem vizsgált közigazgatási határozatban jogszabálysértést állapít meg, a jogszabálysértés kiküszöbölése végett a határozatot hozó hatósághoz vagy annak felügyeleti szervéhez óvást nyújthat be. Az óvásban az ügyész a megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztését is indítványozhatja, ebben az esetben a végrehajtás felfüggesztése kötelezõ. (2) Az óvást a hatóság a benyújtástól számított nyolc napon belül, testületi szerv az óvás benyújtását követõ legközelebbi ülésén, ha az ügyész az óvást közvetlenül a felügyeleti szervhez nyújtotta be, a felügyeleti szerv harminc napon belül köteles elbírálni. A Ket. szakít az Áe. azon felfogásával, amely az ügyészi óvás jogintézményét ügyészi intézkedések címszó alatt, az intézkedések gyûjtõfogalom alá tartozó egyes jogintézményeket még csak nevén sem nevezve, mindössze egyetlen rövid utaló szabállyal rendezte el, mondván, hogy e kérdéskörben a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvény (a továbbiakban: Ütv.) az irányadó. E megoldás semmiképpen nem szolgálja kielégítõ módon az esetenként jogi végzettséggel nem rendelkezõ jogalkalmazók érdekeit. Erre figyelemmel a Ket. tartalmazza az ügyészi óvásra, az ügyészi figyelmeztetésre, valamint az ügyészi felszólalásra vonatkozó, az adott jogintézmény lényegét bemutató és a közigazgatási jogorvoslati rendszerben betöltött jelentõségére rávilágító legfontosabb normákat; és csak ezeken túlmenõen utal az ügyészségi törvénynek az ügyészi törvényességi felügyelettel foglalkozó fejezetére. A törvény figyelembe veszi, hogy az ügyész elveszítette a Pp.-bõl eredõ általános keresetindítási jogosítványát, ezért nem teheti meg, hogy az ügyfelek számára nyitva álló idõn belül maga nyújt be keresetet a bírósághoz. Ugyanakkor elõfordulhat, hogy az ügyész csak a határozat jogerõre emelkedése után több hónappal - pl. átfogó ügyészi vizsgálat alapján - szerez tudomást arról: a közigazgatási hatóság az ügyfél javára, az ügyfélnek elõnyt okozó módon követett el törvénysértést, s emiatt az ügyfél természetesen nem támadta meg keresettel a számára elõnyös határozatot. Az ügyészi óvás tehát bizonyos értelemben a biztonsági szelepként is funkcionál a jogorvoslati rendszerben. Az ügyészi óvás benyújtásának feltételeit a Ket. - az ügyészségi törvényhez képest pontosabban és szabatosabban - az alábbiakban állapítja meg: - az óvás csak jogerõs, illetve végrehajtható közigazgatási hatósági döntésre irányulhat, - a döntést a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság még nem vizsgálta felül, és - a döntés jogszabályt sért. Az ügyészi óvás által, pontosabban az óvás alapján tett intézkedéssel kiváltható jogi hatásokat (pl. jogok elvonása, joghátrány megállapítása) alapvetõen befolyásolja az óvás benyújtásának idõpontja. Az Ütv. alapján az ügyészi óvás esetében a határidõket - szemben a felügyeleti eljárással, vagy a semmisséggel - nem a jogszabálysértõ határozat jogerõre emelkedésének napjától, hanem a határozat közlésének napjától kell számítani [Ütv. 14. § (3)-(4) bek.]. A jogszabálysértõ közigazgatási hatósági döntés közlésétõl számított három éven belül az ügyészi óvás lehetséges jogi hatásai korlátlanok, azaz az óvás folytán tett intézkedésben nem kell figyelemmel lenni még a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra sem. Ha azonban az ügyész az óvást egyedi ügyben hozott jogerõs hatósági döntés ellen annak közlését követõ három éven túl, de - még a közléstõl számított öt éven belül, illetõleg - ha ez a hosszabb terminus, a határozat szerinti teljesítési határidõ utolsó napjához viszonyított öt éven belül nyújtja be, az óvás folytán tett intézkedés már nem sértheti a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokat. Ha az ügyész az óvást - a hatósági döntés közlését követõ öt éven túl nyújtja be, illetõleg - ha ez utóbbi a hosszabb, a határozatban foglalt teljesítési határidõ utolsó napjától számított öt éven túl nyújtja be, az óvás folytán tett intézkedés jogot nem korlátozhat vagy vonhat el, illetõleg kötelezettséget és joghátrányt nem állapíthat meg. Nem vonatkozik e korlátozás a nem jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra, ha a jogerõs rendelkezés tartalmát bûncselekmény befolyásolta; ez esetben viszont feltétel, hogy a szóban forgó bûncselekmény elkövetését jogerõs ítélet megállapította, illetõleg az ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárta ki. Az ügyész a jogszabálysértõ közigazgatási hatósági döntés elleni óvását - választása szerint - a határozatot hozó elsõ- vagy másodfokú hatósághoz, vagy pedig annak felügyeleti szervéhez nyújthatja be. Az ügyészi óvás - amennyiben az eljáró ügyész ennek szükségességét látja - felfüggesztési indítványt is tartalmazhat, amelyben az ügyész a megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztését indítványozza. Ilyen indítvány beérkezése esetén a közigazgatási hatóság nem mérlegelhet, a végrehajtás felfüggesztése ugyanis a törvény erejénél fogva kötelezõ. Ha az ügyész az óvást a jogszabálysértõ döntést hozó közigazgatási szervhez nyújtja be, a hatóság a benyújtástól számított nyolc napon belül köteles az óvást elbírálni. Amennyiben a jogszabálysértõ határozatot testületi szerv (pl. önkormányzati hatósági ügyeknél a helyi képviselõ-testület, vagy valamelyik önkormányzati bizottság) hozta, akkor az óvás elbírálási kötelezettsége a benyújtást követõ legközelebbi testületi ülésre vonatkozik. Amennyiben a jogszabálysértõ döntést hozó hatóság az elbírálási határidõ alatt (akármilyen oknál fogva) nem vizsgálja meg, köteles a döntés végrehajtását felfüggeszteni (akkor is, ha az ügyész ezt nem indítványozta). A jogszabálysértõ döntést hozó közigazgatási szerv az elbírálási határidõ alatt az óvásban foglaltakat megvizsgálja, és - ha az óvást alaposnak tartja, jogszabálysértõ döntését köteles - a jogszabálysértés terjedelmétõl függõen - saját hatáskörben módosítani, illetve visszavonni; - ha az óvással nem ért egyet, köteles az elbírálástól számított nyolc napon belül a kifogásolt döntésre vonatkozó iratokat az ügyészi óvással és a saját észrevételeivel együtt felülvizsgálat céljából felügyeleti szervéhez felterjeszteni.
Mindkét esetben az óvást elbíráló közigazgatási hatóság egyidejûleg köteles döntésérõl az ügyfelet (ügyfeleket), illetõleg az óvást benyújtó ügyészt értesíteni. Az óvással kapcsolatos egyet nem értése esetén értesítési kötelezettsége az óvást benyújtó ügyész irányában a felterjesztés indokainak közlésére is kiterjed. Ha az ügyészi óvást nem a jogszabálysértõ határozatot hozó hatósághoz, hanem annak felügyeleti szervéhez [Ket. 116. §] nyújtották be, a felügyeleti szerv azt harminc nap alatt köteles elbírálni. Ugyancsak harminc nap áll a felügyeleti szerv rendelkezésére abban az esetben, ha az óvást az ügyész nem hozzá nyújtotta be, viszont a jogszabálysértõ határozatot hozó hatóság - miután nem értett egyet az abban foglaltakkal - élt az óvással kapcsolatos felterjesztési jogával. Ha a felügyeleti szerv valamilyen oknál fogva az ügyészi óvást az elbírálási határidõn belül nem vizsgálja meg, az ügyész által kifogásolt közigazgatási döntés végrehajtása tekintetében - hasonlóképpen a jogszabálysértõ határozatot hozó hatóságra vonatkozó rendelkezéshez - a törvény erejénél fogva beáll a végrehajtás felfüggesztésének kötelezettsége [Ütv. 15. § (2) bek.]. A felügyeleti szerv - akár a hozzá közvetlenül benyújtott, akár a megóvott döntést hozó közigazgatási hatóság által felterjesztett - óvás kérdésében felügyeleti jogkörében eljárva a következõ határozatokat hozhatja meg: - az óvásban foglaltakkal való egyetértése esetén az adott ügy körülményeitõl függõen a jogszabálysértõ hatósági döntést megváltoztatja, illetve megsemmisíti, továbbá - ha ez szükségesnek mutatkozik - a megsemmisítés mellett az eredeti döntést hozó közigazgatási hatóságot új eljárás lefolytatására utasítja; - amennyiben pedig nem ért egyet az ügyészi óvással, azt határozatával elutasítja. Határozatát a felügyeleti szerv köteles az ügyféllel (ügyfelekkel), valamint az óvást benyújtó ügyésszel is közölni. Elutasítás esetén az ügyész - az errõl szóló határozat kézbesítésétõl számított harminc napon belül - az illetékes bíróság elõtt keresettel az ügy bírósági felülvizsgálatát kezdeményezheti. 119. § (1) Az ügyész a törvénysértõ gyakorlat vagy mulasztásban megnyilvánuló törvénysértés megszüntetése végett a hatóság vezetõjénél felszólalással él, a jövõbeni törvénysértés veszélye esetén pedig a törvénysértés megelõzése érdekében figyelmeztetést nyújt be. (2) A hatóság vezetõje az ügyészi felszólalást vagy figyelmeztetést harminc napon belül, testületi szerv a legközelebbi ülésén köteles elbírálni. Ha az ügyész a törvényességi felügyeleti vizsgálata során olyan jogszabálysértést észlel, melynek alapján az ügyészi óvás benyújtásának feltételei nem adottak (pl. a törvényben megállapított idõtartam már eltelt), vagy nem tartja célszerûnek az óvás alkalmazását (pl. az adott ügy érdemére befolyással nem levõ eljárási jogszabálysértés esetén), az adott szituáció sajátosságaihoz mérten két másik ügyészi intézkedés - az ügyészi felszólalás, illetõleg az ügyészi figyelmeztetés alkalmazása közül is választhat. Ügyészi felszólalás alkalmazásának akkor van helye, ha az ügyészi törvényességi felügyeleti vizsgálat jogszabálysértõ gyakorlatra (pl. a megtekinthetõ iratok között szerepelnek a bejelentõ vagy a tanú adatai, miközben az adatok zárt kezelését rendelték el) vagy mulasztásban megnyilvánuló jogszabálysértésre (pl. a hatóság a hivatalból indult ügyekben nem tesz eleget értesítési kötelezettségének) bukkan - ennek megszüntetése végett. Ügyészi figyelmeztetés kibocsátására pedig akkor kerülhet sor, ha még nem történt ugyan jogszabálysértés, de a jövõbeni jogszabálysértés veszélye áll fenn (pl. jogszabálysértõ határozat-tervezetet készítettek a döntéshozó testületi szerv számára, s ezt már meg is küldték a testületi tagoknak) - a megelõzés érdekében. Az illetékes ügyész mind a felszólalást, mind a figyelmeztetést az érintett közigazgatási hatóság vezetõjénél nyújthatja be (szemben az ügyészi óvással tehát ezek az ügyészi indítványok a felügyeleti szervnél közvetlenül nem adhatók be). A hatóság vezetõje az ügyészi felszólalást vagy figyelmeztetést harminc napon belül, ha pedig az ezzel érintett hatóság testületi szerv, a legközelebbi testületi ülésén köteles elbírálni. Az elbírálás eredményérõl, ideértve a tett intézkedésekrõl való tájékoztatást is, az ügyészt értesíteni kell. Amennyiben a hatóság vezetõje (a testületi szerv) az ügyészi felszólalással, illetõleg figyelmeztetéssel nem ért egyet, köteles az iratokat észrevételeivel együtt az elbírálástól számított nyolc napon belül felülvizsgálat végett felügyeleti szervéhez felterjeszteni és errõl a felterjesztés indokainak megjelölésével az ügyészt értesíteni. A felügyeleti szerv a felszólalás, illetõleg figyelmeztetés kérdésében harminc napon belül érdemben határoz és határozatát az ügyésszel is közli. 120. § Ha az ügyész az e törvény hatálya alá tartozó ügyben nyújt be óvást, felszólalást vagy figyelmeztetést, annak elbírálására a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvénynek az ügyészi törvényességi felügyeletre vonatkozó V. fejezetében foglaltak az irányadók. A törvény 120. §-a utaló szabályt tartalmaz, mely szerint ha az ügyész közigazgatási hatósági ügyben [Ket. 12. § (2) bek.] nyújt be a 118. § szerinti óvást, illetõleg a 119. § szerinti felszólalást vagy figyelmeztetést, ezek elbírálására a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvénynek az ügyészi törvényességi felügyeletre vonatkozó V. Fejezetében foglaltak az irányadók. A törvény szakít az Áe. azon felfogásával, amely az ügyészi óvás jogintézményét „ügyészi intézkedések” címszó alatt mindössze egyetlen utaló szabállyal rendezte el, mondván, hogy e kérdéskörben a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló törvény (1972. évi V. törvény) az irányadó. Az ügyészi óvással kapcsolatosan mindenképpen célszerû a korábbi szabályozási technikához való közelítés, azaz a törvény magában foglalja az ügyészi óvásra vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket, miközben az utaló szabályt is megtartja.
Semmisség 121. § (1) Az e fejezetben szabályozott eljárások során a döntést meg kell semmisíteni, ha a) a magyar hatóság joghatósága az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés vagy törvény rendelkezése alapján kizárt, b) az ügy nem tartozik az eljáró hatóság hatáskörébe vagy illetékességébe, c) a határozatot a szakhatóság megkeresése nélkül vagy a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásának figyelmen kívül hagyásával hozták meg, d) a közigazgatási döntés tartalmát bûncselekmény befolyásolta, feltéve hogy a bûncselekmény elkövetését jogerõs ítélet megállapította vagy ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárja ki, A törvény jelen paragrafusa szabályozza a semmisség jogintézményét, amelynek következtében a közigazgatási szerv döntését - feltéve, hogy annak jogerõre emelkedésétõl számítva az egyes esetkörökben a törvény által megállapított idõ nem telt el, illetõleg egyéb, a törvény által a megsemmisítés akadályának tekintett körülmény nem forog fenn - meg kell megsemmisíteni. Elvileg a semmisség esetében nem lenne létjogosultsága semmiféle jogvesztõ határidõnek, lévén, hogy az adott hatósági döntés olyan súlyos jogi fogyatékosságáról van szó, amelyet az idõ múlása sem képes orvosolni. Ugyanakkor a jogbiztonsággal kapcsolatos kívánalmak ezzel a törvényességi megfontolással ellentétes tartalmat hordoznak. A semmiség kérdésében tehát legfeljebb arról lehet szó, hogy két alkotmányos értéket: a jogbiztonságot és a törvényességet kell valamilyen módon összebékíteni egymással. Ezt az összebékítést kísérli meg a Ket., mégpedig a korábbi eljárási törvényi szabályozáshoz képest cizelláltabb módon (pl. a semmisségi okok körének teljesebb meghatározásával, vagy a korábbi egyetlen határidõ helyett az eltérõ semmisségi tényállásokat figyelembe vevõ több határidõ megállapításával). A semmisség jogintézményének lényegi eme, hogy a különféle (a törvény jelen fejezetében szabályozott) jogorvoslati eljárásokban a közigazgatási hatóság döntését meg kell semmisíteni, ha a jogorvoslati eljárást lefolytató szerv az adott ügyben a törvényben felsorolt semmisségi okok valamelyikének a fennálltát észleli. Fontos változás a korábbi szabályokhoz képest, hogy a Ket. - támaszkodva a közigazgatás-tudomány eredményeire, illetõleg a külföldi eljárási törvényekbõl levonható szabályozási tapasztalatokra - átformálta és jelentõsen kibõvítette a semmisséghez vezetõ okok körét. Ennek megfelelõen a törvény az alábbi semmisségi okokat ismeri: - a magyar hatóság joghatósága az Európai Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés vagy törvény rendelkezése alapján kizárt [Ket. 18. §]; kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján joghatóságára tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - az ügy nem tartozik az eljáró hatóság hatáskörébe (Ket. 19. §); kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján hatáskörére tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - illetékességi ok hiányában az ügyben való eljárásra az eljáró hatóságnak nincs illetékessége (Ket. 21. §); kivéve az olyan ideiglenes intézkedést, amelyet a törvény alapján illetékességére tekintet nélkül köteles megtenni [Ket. 22. § (3) bek.]; - a határozatot a szakhatóság megkeresése nélkül, vagy a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásának figyelmen kívül hagyásával hozták meg (Ket. 44-45. §); - a közigazgatási döntés tartalmát bûncselekmény befolyásolta, e semmisségi ok feltétele azonban, hogy a bûncselekmény elkövetését jogerõs ítéletben megállapították, vagy az ilyen ítélet meghozatalát nem a bizonyítottság hiánya zárta ki; - a döntést hozó testületi szerv nem volt határozatképes, vagy nem volt meg a döntéshez szükséges szavazati arány, - a döntés olyan tényállást vett alapul, amelyben a közigazgatási ügyben eljáró bíróság már az ügy érdemében határozott, feltéve, hogy az új eljárást nem a bíróság rendelte el [Ket. 111. § (2) bek.]; - a döntés tartalma eltér az ügyben eljárt bíróság ítéletének rendelkezõ részében, illetve indokolásában foglaltaktól [Ket. 111. § (3) bek.]. A Ket. iménti felsorolása nem tekinthetõ a semmisségi okok taxációjának; ugyanis e paragrafus (2) bekezdése megengedi az okok körének kibõvítését, amikor lehetõvé teszi, hogy fentieken túlmenõen bármely törvény - valamely meghatározott forma mellõzését, illetve - valamely súlyos eljárási jogszabálysértést semmisségi okká minõsítsen. A semmisségi ok által érintett hatósági döntést a jogerõssé válásától számított három éven belül minden - idõbeli vagy egyéb - korlátozás nélkül meg kell semmisíteni. Ehhez képest - a jogerõre emelkedéstõl számított három éven túl már nem semmisíthetõ meg a döntés, ha a megsemmisítés az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené; - a jogerõre emelkedéstõl számított, vagy - ha ez a határidõ hosszabb - a döntésben foglalt teljesítési határidõ utolsó napjától, illetve a folyamatos kötelezettséget megállapító döntésnél az utolsó teljesítéstõl számított öt év eltelte után nincs helye a kötelezettséget (joghátrányt) megállapító hatósági döntés megsemmisítésének; - idõbeli korlátozás nélkül semmisíthetõ meg a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogot nem érintõ hatósági döntés, ha tartalmát bûncselekmény befolyásolta, feltéve, hogy a bûncselekmény elkövetését jogerõs ítélet megállapította. A semmisségi okok akármelyikének fennállása és - fentiekre figyelemmel - alkalmazhatósága esetén a döntés semmissé válása nem automatikus (szemben a polgári joggal, ahol például a szerzõdés semmisségére bármikor bárki eredményesen hivatkozhat), az érintett hatósági döntést az erre irányuló külön határozattal kell megsemmisíteni. E határozat
meghozatalának kötelezettsége arra a közigazgatási hatóságra (értve ez alatt akár a semmisségi ok által érintett döntést hozó hatóságot, akár a felügyeleti szervet), illetõleg bírósági felülvizsgálat esetén a közigazgatási ügyben eljáró bíróságra hárul, amely a semmisségi okot észleli. Amennyiben a megsemmisítés közigazgatási hatósági határozattal történik, ezzel szemben a törvény jelen fejezetében foglaltakkal adekvát módon jogorvoslatnak van helye. A hatósági döntés megsemmisítése esetén szükségessé válik a megsemmisített döntés végrehajtásából fakadt következmények rendezése is. E következményeket fel kell számolni, és a lehetõségekhez képest az eredeti állapotot helyre kell állítani. Minderrõl az elsõfokú közigazgatási hatóság köteles gondoskodni; ha a megsemmisítésrõl is ez a hatóság határozott, akkor ebben a határozatban, ha pedig a megsemmisítõ határozatot felügyeleti szerv hozta, akkor külön határozattal. E restitutív határozat az eredeti (a megsemmisített) döntés addigi végrehajtásával összefüggésben kialakult helyzet rendezésére és a szükségtelenül okozott költség megtérítésére irányul. E határozat ellen szintén van helye jogorvoslatnak. A Ket. 121. §-a rendelkezik azokról az esetekrõl, amikor a hatóság határozatát a döntés jogerõre emelkedésétõl számított három éven belül a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélkül a jogorvoslati eljárásban meg kell semmisíteni. E szabályok között található az a rendelkezés, amelyik a bûncselekmény által befolyásolt hatósági döntés esetén teszi lehetõvé a döntés megsemmisítését. A szabály nem rendelkezik azonban azokról az esetekrõl, amikor bûncselekmény elkövetéséhez nem kapcsolódik jogerõs ítélet. Ilyen eset lehet, ha büntethetõséget kizáró ok áll fenn, például az elkövetõ meghal. Ebben az esetben is elkövették a bûncselekményt, de a felelõsségre vonás az elkövetõi oldalon felmerült okból az elkövetõ személyére tekintettel elmarad. A hatósági döntést ezekben az esetekben is semmisnek kell tekinteni, ellenkezõ esetben a semmisségi feltételek nem szabályozottak teljes körûen. e) a döntést hozó testületi szerv nem volt határozatképes, vagy nem volt meg a döntéshez szükséges szavazati arány, f) a döntés tartalma a 111. § (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel ellentétes. (2) Törvény valamely meghatározott forma mellõzését, illetve valamely súlyos eljárási jogszabálysértést is semmisségi okká minõsíthet. (3) A 22. § (3) bekezdésében szabályozott eset nem alapozza meg az (1) bekezdés a) és b) pontja szerinti semmisséget. (4) A döntés - az (5) bekezdés kivételével - semmisségi ok esetén sem semmisíthetõ meg, ha a) az az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené, és a döntés jogerõre emelkedése óta három év eltelt; b) kötelezettséget (joghátrányt) megállapító döntés jogerõre emelkedésétõl vagy ha az hosszabb, a teljesítési határidõ utolsó napjától, a folyamatos kötelezettséget megállapító döntés esetén az utolsó teljesítéstõl számított öt év eltelt. (5) Az (1) bekezdés d) pontjában foglalt semmisségi ok esetében a döntés idõkorlátozás nélkül megsemmisíthetõ ha az jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogot nem érint. (6) A hatóság döntését megsemmisítõ hatósági határozattal szemben jogorvoslatnak van helye. (7) A hatóság döntésének megsemmisítése esetén a 115. § (5) és (6) bekezdését alkalmazni kell. A törvény szabályozza a semmisség jogintézményét, amelynek következtében a közigazgatási hatóság határozatát feltéve, hogy annak jogerõre emelkedésétõl számítva még nem telt el három év - a jogorvoslati eljárásban a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélkül kell megsemmisíteni. A kötelezettséget, joghátrányt megállapító döntés esetén a megsemmisítésre nyitva álló határidõ öt évre emelkedik, míg idõkorlát nélkül semmisíthetõ meg az a hatósági döntés, aminek tartalmát bûncselekmény befolyásolta, feltéve, hogy az jóhiszemûen szerzett jogot nem érint. A semmisség a törvényesség és a jogbiztonság alapvetõ alkotmányos követelményeit összebékíteni hivatott jogintézmény. Szabályozásánál a törvény az Áe.-hez képest további változást tartalmaz: a törvény - támaszkodva a közigazgatás-tudomány eredményeire, illetõleg a külföldi eljárási törvényekbõl levonható szabályozási tapasztalatokra - átformálja a semmisséghez vezetõ okok körét, s az Áe.-ben alkalmazottól részben eltérõ taxációt tartalmaz.
A döntés kijavítása, kicserélése és kiegészítése 122. § (1) Ha a döntésben név-, szám- vagy más elírás, illetve számítási hiba van, a hatóság a hibát - szükség esetén az ügyfél meghallgatása után - kérelemre vagy hivatalból kijavíthatja. Kijavítás helyett a hibás döntés bevonása mellett sor kerülhet a döntés kicserélésére is. (2) A számítási hibát tartalmazó döntés kijavítására, kicserélésére csak akkor kerülhet sor, ha a számítási hiba kijavítása nem hat ki az ügy érdemére vagy az eljárási költség mértékére, illetve a költségviselési kötelezettségre. (3) A kijavítást a döntés eredeti példányára és - lehetõség szerint - kiadmányaira is fel kell jegyezni, és az ügyféllel közölni kell. A döntés kijavítása vagy kicserélése ellen jogorvoslatnak nincs helye. A törvény ezen paragrafusa a közigazgatási szerv döntésével kapcsolatos, a lehetõ legegyszerûbb megítélés alá esõ jogorvoslási módozatokat szabályozza, így a valamely elírási, illetve számítási hiba korrekciójára szolgáló kijavítást, illetõleg kicserélést. A két jogintézmény közötti különbség technikai természetû, abban jelölhetõ meg, hogy a kijavításnál a hibás döntés eredeti példányán és (amennyiben ez lehetséges) összes kiadmányain történik meg a szükséges korrekció; míg a kicserélésnél a hibás döntés (amelyet a hatóság bevon) helyébe egy kijavított döntés lép. Az eljárásra mindkét esetben sor kerülhet akár az ügyfél kérelme alapján, akár hivatalból.
A különbözõ (név, házszám stb.) elírási hibák tekintetében a törvény nem fûz feltételt a hibás döntés kijavításához, illetõleg kicseréléséhez. (Ha azonban a névelírás folytán nem az igazi ügyfelet vonták be az eljárásba, szükségessé válhat a határozat visszavonása és új eljárás lefolytatása.) Más viszont a helyzet a számítási hibával kapcsolatban. Ez utóbbinál ugyanis csak akkor alkalmazható a kijavítás, vagy a kicserélés, ha azzal az ügy érdemét nem befolyásolják (mert pl. hibásan számították ugyan ki az épület alapterületét, de a helyesen számított alapterület esetén sincs akadálya az építési engedély megadásának), továbbá ha az nem hat ki sem az eljárási költség mértékére, sem a költségviselési kötelezettségre. E körülmények fennállása esetén ugyanis nem kijavításnak (kicserélésnek) van helye, hanem - ha ennek feltételei megvannak a döntés saját hatáskörben való módosításának vagy visszavonásának. Tekintettel arra, hogy mind a kijavítás, mind a kicserélés esetében valóban csak apró, az ügy érdemét egyáltalán nem érintõ korrekciókról lehet szó, ezért teljesen érthetõ a Ket. azon rendelkezése, miszerint egyik esetben sincs helye jogorvoslatnak. 123. § (1) A hatóság - ha törvény eltérõen nem rendelkezik, a döntés jogerõre emelkedésétõl számított egy éven belül - mind kérelemre, mind hivatalból kiegészítheti döntését, ha az ügy érdeméhez tartozó kérdésben nem határozott, illetve hiányzik a döntésbõl a törvény vagy külön jogszabály által elõírt kötelezõ tartalmi elem. Nincs azonban helye a döntés kiegészítésének, ha az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogát sértené. (2) A kicserélt, illetve kiegészített döntés ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint az eredeti döntés ellen volt. Névelírásra hivatkozással azonban a másodfokú döntés kijavítása útján nem lehet új ügyfelet bevonni az eljárásba, ilyenkor az elsõ fokon eljárt szervet kell utasítani az új - hibátlan - döntésnek az ügyfél részére történõ kézbesítésére. A kijavításhoz, illetve a kicseréléshez képest már komolyabb korrekciónak minõsül a kiegészítés, melynek esetében az eredeti határozathoz képest érdemi tartalmi változás áll be - erre tekintettel a Ket. a kiegészítés vonatkozásában a hivatalbóli jogorvoslati eljárásoknál megszokott feltételekhez (idõbeli korlát, a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme) köti a kiegészítés jogintézményének alkalmazhatóságát. Technikai aspektusból ugyanakkor a kiegészítés az eredeti hibás döntésnek a kiegészített döntéssel való felváltását (kicserélését) jelenti. A döntés kiegészítésére mind kérelem alapján, mind hivatalból sor kerülhet, feltéve, hogy - a döntés jogerõre emelkedésétõl számítva kevesebb, mint egy év telt el; illetõleg - nem sérti az ügyfél jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogait. A kiegészítés alkalmazhatóságának alapfeltétele továbbá, hogy az eredeti döntés fogyatékossága érdemi legyen. Ekképpen az érintett közigazgatási hatóság akkor egészítheti ki az eredeti döntését, ha az ügy érdeméhez tartozó valamely kérdésben nem határozott, illetõleg hiányzik a döntésbõl a törvény vagy külön jogszabály által elõírt kötelezõ tartalmi elem. A kiegészítés jogintézményének - a kijavításhoz, illetve kicseréléshez hasonlított - magasabb jogorvoslati értékét jól mutatja a törvény azon rendelkezése, mely szerint a kiegészített döntés ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint az eredeti döntés ellen volt. A törvény ezen §-ai a közigazgatási hatóság döntésével kapcsolatos, egyszerûbb megítélés alá esõ jogorvoslati módozatokat szabályozzák, így a valamely elírási vagy számítási hiba korrekciójára szolgáló kijavítást, illetõleg kicserélést. A kijavításhoz, illetve a kicseréléshez képest már komolyabb korrekciónak minõsül a kiegészítés, melynek esetében az eredeti határozathoz, illetõleg végzéshez képest érdemi tartalmi változás áll be. Erre tekintettel a törvény a kiegészítésnél a hivatalból lefolytatható jogorvoslati eljárásoknál megszokott feltételekhez (idõbeli korlát, a jóhiszemûen szerzett és gyakorolt jogok védelme) köti a kiegészítés jogintézményének alkalmazhatóságát.
VIII. Fejezet Végrehajtás 124. § (1) A hatósági eljárásban az e törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén állami kényszerrel is el kell érni, hogy a hatóság döntésével pénzfizetésre vagy egyéb magatartásra kötelezett ügyfél e kötelezettségének eleget tegyen. (2) Az állami kényszer e törvény keretei között elsõsorban a kötelezett vagyoni jogait, kivételesen személyes szabadságát is korlátozhatja. (3) A kötelezett személye elleni kényszercselekményt - a végrehajtást foganatosító szerv intézkedése alapján - a rendõrség hajtja végre. (4) A végrehajtás foganatosításában közremûködõ rendõr - e törvény alapján - a végrehajtás eredményességének elõmozdítása céljából a Rendõrségrõl szóló 1994. évi XXXIV. törvényben (a továbbiakban: Rtv.) szabályozott intézkedések közül igazoltathat (Rtv. 29. §), felvilágosítást kérhet (Rtv. 32. §), elõállíthat [Rtv. 33. § (2) bekezdésének f) pontja], magánlakásban és magánlakásnak nem minõsülõ egyéb helyen intézkedhet [Rtv. 39. § (1) bekezdésének e) pontja és (2)-(4) bekezdése, valamint 40. §-a]. Az Rtv.ben szabályozott egyéb intézkedés alkalmazására - ha annak feltételei fennállnak - az Rtv. alapján kerülhet sor. A közigazgatási végrehajtás fogalma A közigazgatási végrehajtás a közigazgatási hatósági eljárás azon szakasza, amelyben a hatóság a jogszabályban meghatározott eljárási cselekmények foganatosításával gondoskodik a végrehajtható döntésben - határozatban vagy végzésben - megállapított kötelezettségek megvalósításáról. E kötelezettségek a jog által megkívánt állapot elérésére irányulnak, a végrehajtás célja ezen állapot különbözõ típusú állami kényszerítõ eszközök alkalmazásával történõ
realizálása. E legális kényszer hatásirányát tekintve vagy az ügyféli akaratot befolyásolja az ügyféli általi teljesítés elõmozdítása érdekében, vagy helyettesíti azt, amikor a jog által megkívánt állapotot a jogtárgyra gyakorolt hatással közvetlenül a hatóság maga, vagy a jogosult közremûködésével, esetleg az általuk megbízott harmadik személy bevonásával valósítja meg. Szükség esetén, kivételesen megnyilvánulhat a személyes szabadság korlátozásában is. A közigazgatási végrehajtás mind a jogalkalmazás útján érvényesülõ anyagi jog, mind a jogrendszer egészének mûködése szempontjából kiemelkedõ jelentõségû, mert egyfelõl végsõ garanciája a közigazgatási anyagi jogban kifejezõdõ közérdek érvényre juttatásának, másfelõl a gyors, következetes és eredményes végrehajtás preventív hatással bír, elõmozdítja nem csupán az egyedileg megállapított kötelezettséget önkéntes teljesítését, hanem általánosságban is jogkövetésre ösztönöz. A végrehajtási eljárás alapeljárástól eltérõ rendeltetése és módszere. Az alapeljárás célja az érdemi döntés meghozatala, vagyis fõ szabályként a közigazgatási anyagi jogszabály általános rendelkezésébõl a konkrét ügy tényei alapján az ügyfélre vonatkozó egyedi jogok és kötelezettségek megállapítása. Az alapeljárás folyamata e jogalkalmazói döntés elõkészítése, amely tipikusan a jogot vagy kötelezettséget megállapító érdemi (ügydöntõ) határozat megalkotásával és közlésével betölti rendeltetését. A végrehajtási szak az alapeljárástól lényegét tekintve tér el, hiszen annak rendeltetése nem az anyagi jogot egyedi jogviszonyokban konkretizáló jogalkalmazói döntés meghozatala, hanem az alapeljárásban hozott döntés megvalósítása, vagyis az ügyfelet terhelõ kötelezettség anyagi valóságban történõ realizálása. Ebbõl adódóan a végrehajtást foganatosító szerv számos, a jogalkalmazás fogalmi körén kívül esõ un. reálcselekményt végez, jogalkalmazói döntése pedig nem hat ki az ügy érdemében alkotott határozatra, hanem az abban foglalt kötelezettség teljesítésének elõre vitelét szolgálja. A végrehajtási eljárás a hatósági eljárásnak nem szükségszerû része. A hatósági eljárás a végrehajtási szak nélkül is lehet teljes. Kizárt a döntés kikényszeríthetõsége, ha a hatóság kérelemre indult eljárásban az ügyfelet jogosító határozatot hoz. E jog gyakorlását nem, csupán a jognak a határozatban foglaltak szerinti gyakorlását lehet kikényszeríteni, a jogellenes tényállásra alapított, hivatalból megindított eljárás keretében. Fogalmilag kizárt a végrehajtás a deklaratív és a regisztratív döntések tekintetében is. Végrehajtási eljárásra akkor van szükség, ha a döntés az ügyfelet terhelõ kötelezettséget állapít meg, s annak a címzett önként nem tesz eleget. A közigazgatási végrehajtás helye a vagyoni végrehajtás rendszerében A közigazgatási határozattal megállapított pénzfizetési vagy egyéb magatartásra irányuló kötelezettség hatósági kényszercselekmény útján történõ realizálása a kötelezett vagyoni jogainak vagy kivételesen személyes szabadságának korlátozásában nyilvánul meg. A vagyoni jogok korlátozása. A közigazgatási végrehajtás domináns területe a vagyoni jogok korlátozása. Ennek oka az, hogy a végrehajtás vagy eleve az anyagi jogszabályból eredõ pénzfizetési kötelezettség, vagy az eljárás során megállapított költség, eljárási bírság, esetleg a pénzfizetési kötelezettséggé átváltoztatott egyéb cselekmény kikényszerítését szolgálja. A vagyoni végrehajtás két fõ rendszere alakult ki, a bírósági és a közigazgatási végrehajtás. A bírósági végrehajtás a polgári eljárásjog körébe tartozó nemperes eljárás, függetlenül az érvényesített követelés jellegétõl. A bírósági végrehajtás a vagyoni végrehajtás intézményeinek, eszközeinek komplex rendszere, ezért a közigazgatási végrehajtás általános és különös területe (az adóvégrehajtás) egyaránt erre a közös alapra építkezik. A közigazgatási végrehajtásban a vagyoni végrehajtás általános háttérszabálya a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.). A két szabályrendszer viszonyát a Ket. 137. §-a pontosan meghatározza: a pénzügyi intézménynél kezelt összegre, munkabérre, továbbá az ingóságra vagy ingatlanra vezetett végrehajtás során a Ket.-ben nem szabályozott kérdésekben a Vht. szabályait kell megfelelõen alkalmazni, továbbá ahol a Vht. végrehajtható okiratot, azon a végrehajtást elrendelõ végzést, ahol pedig végrehajtót, azon a végrehajtást foganatosító szervet, illetve a nevében eljáró ügyintézõt, ahol adóst, azon a kötelezettet kell érteni. A Ket. háttérszabályául szolgál, a Ket. csak annyiban állapít meg eltérõ szabályokat, amennyiben azt a jogviszony sajátossága megkívánja. Ugyanezt juttatja kifejezésre a Vht. 2. és 3. §-ában foglalt rendelkezés, kimondva, hogy a munkabérre és egyéb járandóságra, valamint a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtás foganatosítása esetén a bírósági végrehajtás szabályai irányadók akkor is, ha a pénzkövetelést közigazgatási végrehajtás vagy közvetlen végrehajtás útján hajtják be. Törvény eltérõ rendelkezése hiányában - az értelemszerû eltérések figyelembevételével - a Vht. szabályai irányadók a közigazgatási végrehajtás során foganatosított ingó- és ingatlanvégrehajtás esetén is. A két törvény viszonyát érintõ rendelkezések közül a Vht. 5. §-a elsõbbséget biztosít a bírósági végrehajtásnak abban az esetben, ha ugyanazt az ingóságot (követelést, jogot) vagy ingatlant bírósági és közigazgatási végrehajtás során egyaránt lefoglalják. Ebben az esetben a végrehajtási eljárást a bírósági végrehajtó útján a Vht. szabályai szerint kell lefolytatni. Ugyancsak bírósági végrehajtásban történik a jegyzõnek a birtokvitában hozott, az elmaradt haszon, a kár és a költségek megtérítésérõl rendelkezõ határozatában foglalt pénzfizetési kötelezettség, továbbá a közigazgatási döntésbõl eredõ kártalanítás (pl: kisajátítási vagy bányakártalanítás stb.) behajtása. A Ket. megalkotásával ebben a viszonyrendszerben nem történt változás. Újdonság viszont, hogy - eltérõen az Áe. 79. §ának (2) bekezdésében és 80. §-ának (4) bekezdésében foglaltaktól - a Ket. hatálybalépésétõl az ingó és ingatlan végrehajtás foganatosítása a közigazgatási végrehajtást foganatosító szerv hatáskörébe kerül. Az adóvégrehajtás a közigazgatási végrehajtás sajátos területe. A Ket. és az adózás rendjérõl szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) az általános és különös viszonyában állnak [Ket. 13. § (2) bek.]. Az Art. 5. §-a kimondja, hogy ha törvény vagy adót, adófizetési kötelezettséget, költségvetési támogatást megállapító törvény másként nem rendelkezik, az
adóügyekre az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Az adóvégrehajtási szabályok ugyancsak a Vht.-re épülnek, e két törvény viszonyát illetõen a Ket.-nél leírtak irányadóak. Kimondja továbbá az Art. 144. §-a, hogy az Art. eltérõ rendelkezése hiányában az adóhatóság alkalmazottja a végrehajtási eljárásban az egyes végrehajtási cselekmények foganatosításakor a Vht. rendelkezéseit alkalmazza. Az adóvégrehajtót pedig mindazok a jogok megilletik, amelyeket a Vht. a bírósági végrehajtónak biztosít. A végrehajtás lefolytatásához szükséges adatok beszerzésére és kezelésére a Vht. 47. §-ának rendelkezéseit kell alkalmazni. Sajátos munkamegosztás érvényesül az adók módjára behajtható köztartozások végrehajtása körében a Ket. és az Art. között. Az Art. 4. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a végrehajtás tekintetében az Art. rendelkezéseit kell alkalmazni azokra a köztartozásokra, igazgatási szolgáltatási díjakra, amelyekre törvény az adók módjára való behajtást rendeli el. Ebben az esetben az adóhatóság folytatja le a végrehajtást a köztartozás jogosultjának megkeresésére. Ha a kötelezett magánszemély, akkor a lakóhelye, tartózkodási helye szerint illetékes önkormányzati adóhatóság az eljárásra jogosult szerv, míg jogi személyek és egyéb szervezetek köztartozási ügyeiben az állami adóhatóság jár el. A pénzkövetelés érvényesítésének sajátos, állami kényszert nélkülözõ, a jogosult által foganatosított formái. Ide tartozik a foglalkoztatási jogviszonyokban ismert ún. közvetlen végrehajtás, amikor jogszabály a munkáltatót hatalmazza fel a munkabér elõleg vagy a túlfizetés munkabérbõl történõ levonására, valamint a gazdasági forgalomban alkalmazott ún. pénzforgalmi úton történõ behajtás. Ha az állami kényszer alkalmazására feljogosított szervek közremûködését a végrehajtási eljárás nélkülözhetetlen ismérvének fogadjuk el, akkor a fenti megoldások nem rendelhetõk a szorosan értelmezett végrehajtás fogalma alá. Ettõl függetlenül a pénzforgalmi úton történõ közvetlen végrehajtás gyors és költségkímélõ módja fontos szerephez jut a közigazgatási végrehajtásban is [Ket. 133. § (2) bek.]. A személyes szabadság korlátozása A közigazgatási végrehajtásban kivételesen a személyes szabadság korlátozására is szükség lehet, ha a kötelezettség teljesítését a kötelezett ellenállása akadályozza, vagy olyan kötelezettségnek nem tesz eleget, amelyet személyesen csak õ tehet meg. A személy elleni, különösen a fizikai ellenállás leküzdésére szolgáló kényszercselekmény alkalmazása azonban különleges felkészültséget és felelõsséget igénylõ rendészeti feladat, ezért erre - a végrehajtást foganatosító hatóság megkeresésére - kizárólag a rendõrség jogosult. A rendõrség közigazgatási szervekkel való együttmûködési kötelezettségét a rendõrségrõl szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) alapozza meg. A közigazgatási határozat végrehajtásához nincs szükség a rendõrségi eszköztár teljes felvonultatására, ezért a törvény a jogszabályhely megjelölésével tételesen meghatározza, hogy a közigazgatási végrehajtásban közremûködõ rendõr az Rtv.ben szabályozott intézkedések és kényszerítõ eszközök közül melyeket alkalmazhatja. Rendõrségi közremûködésre a végrehajtás foganatosítása során tipikusan a kötelezett személyazonosságának megállapítása, a végrehajtási cselekmény helyszínén való megjelenésének biztosítása, a meghatározott magatartás kikényszerítése, a kötelezett vagy az érdekében fellépõ személyek végrehajtást akadályozó ellenállásának leküzdése, a foglalás tárgyának a kötelezett rendelkezése alatt álló ingatlanon vagy gépjármûben történõ felkutatásában való közremûködés, a végrehajtási cselekmény során az eljárásban résztvevõk személyi biztonságának védelme érdekében van szükség. E célok eléréséhez az Rtv. következõ rendelkezései nyújtanak megfelelõ garanciát. Ha a rendõrség közremûködésével zajló végrehajtási cselekmény során a rendõrség hivatalból történõ fellépésére okot adó körülmény merül fel (pl. szabálysértés, vagy bûncselekmény elõkészülete vagy elkövetése, a közbiztonságra veszélyt jelentõ egyéb helyzet áll elõ stb.), akkor az eljárásban közremûködõ rendõr az Rtv.-n alapuló hatáskörében eljárva köteles megtenni mindazt az intézkedést és alkalmazhatja mindazt a kényszerítõ eszközt, amelyet a rendõrségre, illetve a rendõrre vonatkozó szabályok ilyen helyzetben elõírnak. Az Rtv. alapján tett intézkedés törvényességéért és szakszerûségéért a rendõr felelõs, e tekintetben a végrehajtást foganatosító szerv részérõl eljáró személynek az eljárás vezetésével összefüggõ jogosítványai nem érvényesülnek. A közigazgatási végrehajtás a közigazgatási eljárás azon viszonylag önálló szakasza, amelyben az arra feljogosított szervek a jogszabályban meghatározott eljárási cselekmények foganatosításával gondoskodnak a végrehajtható határozatban megállapított kötelezettségek megvalósításáról. A közigazgatási határozattal megállapított pénzfizetési vagy egyéb magatartásra irányuló kötelezettség hatósági kényszercselekmény útján történõ realizálása a kötelezett vagyoni jogainak vagy személyes szabadságának korlátozásában nyilvánul meg. A közigazgatási végrehajtásban a személyes szabadság korlátozására is szükség lehet, ha a kötelezettség teljesítését a kötelezett ellenállása akadályozza, vagy olyan kötelezettségnek nem tesz eleget, amelyet személyesen csak õ tehet meg. A személy elleni, különösen a fizikai ellenállás leküzdésére szolgáló kényszercselekmény alkalmazása azonban különleges felkészültséget és felelõsséget igénylõ rendészeti feladat, ezért erre - a végrehajtást foganatosító hatóság megkeresésére - kizárólag a rendõrség jogosult. A közigazgatási határozat végrehajtásához azonban nincs szükség a rendõrségi eszköztár teljes felvonultatására, ezért a rendelkezés a jogszabályhely megjelölésével tételesen meghatározza, hogy a közigazgatási végrehajtásban közremûködõ rendõr a rendõrségrõl szóló 1994. évi XXXIV. törvényben szabályozott intézkedések és kényszerítõ eszközök közül melyeket alkalmazhatja. 125. § A közigazgatási végrehajtás szabályait kell alkalmazni a) a hatóság döntésében megállapított, b) a hatóság által jóváhagyott egyezségben vállalt,
c) a hatósági szerzõdésben vállalt, illetve a szerzõdés megszegése esetén a szerzõdés alapján az ügyfél által igénybe vett támogatás és egyéb kedvezmény visszatérítése iránti, d) a jogsegély keretében a külföldi hatóság hatósági ügyben hozott határozatában foglalt kötelezettség érvényesítésére, ha annak önkéntes teljesítése elmaradt. A végrehajtható hatósági aktusok E rendelkezés azt határozza meg, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályai milyen típusú, kötelezettséget megállapító döntések körében érvényesülnek. E szerint kötelezettség származhat a magyar vagy külföldi közigazgatási szerv egyoldalú döntésébõl (határozat vagy végzés), továbbá az ügyféli akaratnak is teret engedõ aktusokból, nevezetesen a hatóság által jóváhagyott egyezségbõl, vagy közvetlenül a hatósággal kötött szerzõdésbõl. A 125. §-ban foglaltak értelemszerûen irányadók az Európai Unió szerveinek közigazgatási ügyben hozott határozataira is. A kötelezõ határozat. A kötelezettséget megállapító hatósági aktus alaptípusa a hivatalból indult eljárásban hozott érdemi döntés, a kötelezõ határozat. E határozat az ügy érdemét (tárgyát) érintõ rendelkezés mellett járulékos kötelezettségek forrása is (pl. eljárási költség megfizetése stb.). A végrehajthatóság szempontjából az egy határozatba foglalt többféle és különbözõ típusú kötelezettségek között nincs különbség. Kérelemre indult eljárás is zárulhat kötelezettség megállapításával. A végrehajtható aktusok ezen csoportjába az alábbi döntések sorolhatók. - A kérelemre indult eljárást a hatóság hivatalból folytatja [Ket. 3. § (2) bek. a) pont]. Erre akkor kerül sor ha a kérelemre indult eljárás olyan jogellenes helyzetet tár fel, amely tényállás alapján az eljárás hivatalból is megindítható. Ebben az esetben - a jogellenes helyzet tekintetében - az ügyfél minõsége átalakul, kérelmezõbõl kötelezetté válik, és vele szemben kötelezettséget megállapító döntés születik. Ennek végrehajtása a kötelezõ határozatokra irányuló szabályok szerint történik. - Az ügyféli pozícióban ellenérdekû ügyfelek vannak és az egyik kérelmére a másikat kötelezik arra, hogy a kérelmezõ vagy más jogosult részére teljesítsen valamit, vagy a kérelmezõ jogos érdeksérelmét szüntesse meg illetve tartózkodjon valamely magatartástól. Ebben az esetben a döntésnek van jogosultja és kötelezettje is. (Az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó ügyekben is helye lehet az eljárás hivatalbóli folytatásának.) A kötelezettség teljesítésének elmaradása esetén a jogosult a hatóságtól kérheti annak kikényszerítését. A végrehajtás ugyancsak a kötelezõ döntésekre vonatkozó szabályok alapján történik. - Elõfordulhat, hogy a jogellenes helyzetet észlelõ személy vagy szervezet bejelentést tesz az illetékes hatóságnál kérve az annak megszüntetéséhez szükséges intézkedést. Az intézkedést más állami szerv szignalizáció vagy megkeresés útján is kezdeményezheti. Abban az esetben ha a bejelentõ ügyféli minõséget megalapozó személyes érdekeltsége nem állapítható meg és a hatóságot intézkedési kötelezettség terheli, akkor a hivatalból induló eljárás alapesete valósul meg. Ha pedig a bejelentõ ügybeli érdekeltséggel rendelkezik [Ket. 15. § (1)-(3), (4)-(5) bek.], akkor az 1.2.2 pontban említett eljárásban kerül sor kötelezettség megállapítására. A kötelezettséget elrendelõ végzés. A Ket. fogalomrendszerében a kötelezettség megállapítására alkalmas döntés a hatóságnak az eljárás során döntést igénylõ eljárási kérdésekben hozott, formailag végzésben manifesztálódó un. közbensõ döntése is. A végrehajtható aktusok második típusa a kötelezettséget elrendelõ végzés. A végrehajtási eljárásban eljárási bírság és pénzegyenérték megfizetésére, a költségek viselésére kötelezõ végzés kibocsátására kerül sor. Az eljárási bírság a végrehajtási szakban az ügyfél rosszhiszemû eljárása [Ket. 6. § (2)-(3) bek.], az azonnali beszedési megbízást nem teljesítõ pénzügyi intézmény felelõs munkatársa vagy vezetõje, illetve a munkáltatóra [Ket. 133. § (5) bek., Ket. 134. § (3) bek.], valamint a meghatározott cselekmény teljesítésének felróható elmulasztása esetén a kötelezettre [Ket. 140. § (1) bekezdés d) pont] vethetõ ki. A 141. § (3) bekezdése kimondja, hogy az eljárási bírság behajtása a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint történik. Jelezni kell azonban, hogy eljárási bírság az alapeljárásban és a jogorvoslati szakban is kiszabható, és annak címzettje nemcsak az ügyfél, hanem az eljárás egyéb résztvevõje (pl. a szakértõ) is lehet. E végzés a továbbiakban függetlenné válik az alapügy kimenetelétõl, eljárási szempontból önálló pályára kerül, vagyis ha a végzés végrehajtásának feltételei megvalósulnak, az elsõ fokon eljáró hatóság köteles a végrehajtást hivatalból elrendelni. Elõfordulhat tehát, hogy az eljárási bírság végrehajtásának elrendelése megelõzi az alapügy lezárását. Pénzegyenérték megfizetését elrendelõ végzés kibocsátására akkor kerül sor, ha meghatározott cselekményre irányuló kötelezettség végrehajtása során a jogosult a szolgáltatás pénzbeli megváltását kérelmezi [Ket. 140. § (1) bekezdés c) pont] vagy a meghatározott ingóság kiadására kötelezõ döntés esetén az ingóság a végrehajtás foganatosításakor már nincs meg [Ket. 143. § (4) bekekezdés]. Lényegében a meghatározott cselekmény pénzköveteléssé történõ átváltoztatásának sajátos esete valósul meg akkor is, ha a cselekményt a kötelezett helyett a jogosult, a hatóság vagy az általa megbízott harmadik személy végzi el és a kötelezettet a költségek megelõlegezésére vagy utólagos megfizetésére kötelezik [Ket. 140. § (1) bekezdés a)-b) pont, (2) bek.]. Az érdemi határozat az eljáró hatóságnak az eljárás tárgyát alkotó ügyet eldöntõ egyoldalú akaratnyilvánítása. Ez az egyoldalú hatalmi viszony jellemzi az eljárás folyamán döntést igénylõ kérdésekben hozott végzéseket is. A végrehajtható aktusok következõ típusát azok alkotják, amelyben a kötelezettség tartalmának kialakításában szerephez jut az ügyfél akaratnyilvánítása is.
- A hatóság által jóváhagyott egyezség. A hatóság az ellenérdekû ügyfelek által az eljárás során kötött - a jogszabályi feltételeknek megfelelõ és a közérdeket vagy mások érdekeit nem sértõ - egyezséget határozatba foglalja és jóváhagyja. A jóváhagyás további feltétele, hogy az egyezség kiterjedjen az ügyfél által vállalt kötelezettség teljesítési határidejére és az eljárási költség viselésére is (Ket. 75. §). A hatósági jóváhagyással az egyezségben vállalt kötelezettséghez a hatóság által elrendelt kötelezettség joghatásai járulnak. - A hatósági szerzõdés. A hatósági ügyek kölcsönös érdekek és elõnyök alapján történõ rendezésének lehetõségét teremti meg a hatósági szerzõdés intézménye. A civiljog mellérendeltségi viszonyait és a közhatalmi döntés autoritatív vonásait kombináló, az ügyfél és a hatóság együttmûködését elõmozdító konstrukciónak a végrehajtás szempontjából is jelentõséggel bíró vonása, hogy a jogszabály alapján biztosítható elõnyös feltételek (kedvezmények, támogatási források, bíráságelengedés stb.) igénybevétele ellenében lehetõvé teszi az ügyfél számára olyan kötelezettség vállalását, amelyre egyébként az anyagi jogszabály alapján nem lenne kötelezhetõ, de az érvényes szerzõdésben vállalt kötelezettség teljesítése a közigazgatási végrehajtás keretében ugyanúgy kikényszeríthetõ, mintha azt a hatóság kötelezõ határozatban rendelte volna el. Ha tehát a hatóság a határozattal jóváhagyott egyezségben vagy a hatósági szerzõdésben foglalt teljesítési határidõ elmúlását követõen az önkéntes teljesítés hiányát állapítja meg az általános szabályok szerint intézkedik a végrehajtás elrendelésére. Ha azonban ez okból az Art. hatálya alá tartozó költségvetési támogatás visszatérítésére is sor kerül, annak végrehajtása az adóhatóság hatáskörébe tartozik. 126. § (1) A végrehajtási eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. (2) A végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen - ha e törvény másként nem rendelkezik - nincs helye fellebbezésnek. A végrehajtási szabályok és a törvény egyéb részei közötti viszony A végrehajtási eljárásban a törvény egyéb rendelkezéseit a végrehajtásról szóló fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A törvény más fejezeteiben található rendelkezések a végrehajtási eljárásban való alkalmazhatóság szempontjából az alábbi kategóriákba rendezhetõk: - teljes érvényesülést kívánó, változatlan tartalommal alkalmazandó rendelkezések: az eljárási alapelvek többsége (a kivételeket lásd az alábbi pontnál), a nyelvhasználat, a jogutódlás, az adatvédelem, a joghatóság, hatáskör és illetékesség, a jegyzõkönyv, a képviselet, a kizárás, a tolmács, az idézés és az értesítés, az iratokba való betekintés, a hatósági ellenõrzés, a döntés kijavítása, kicserélése vagy kiegészítése, a döntés saját hatáskörben történõ módosítása vagy visszavonása, a fellebbezés végzésekre vonatkozó szabályai; - a végrehajtás szempontjából közömbös (nem értelmezhetõ, nem alkalmazható) rendelkezések: mint pl. az eljárás alapelveinek az érdemi döntéshez kapcsolódó tételei (a jóhiszemûen szerzett jogok védelme [Ket. 1. § (4) bek.] vagy az érdemi döntés elõkészítésének tárgyszerûségét [Ket. 2. § (3) bek.], a bizonyítás elveit rögzítõ tételek [Ket. 3. § (2) bekezdés b) pont], az ügyintézési határidõ, a tényállás megállapításával és bizonyításával összefüggõ rendelkezések, az egyezségi kísérlet és annak jóváhagyása, a közigazgatási szerzõdés, a deklaratív és regisztratív döntésekre vonatkozó szabályok (hatósági bizonyítvány, igazolvány, nyilvántartásba vétel), a bírói felülvizsgálat kivételével az érdemi döntésre irányuló jogorvoslati eszközök (bírósági felülvizsgálat, újrafelvétel, ügyészi óvás), azzal a kiegészítéssel, hogy az utóbbiak kihatással lehetnek a végrehajtási eljárásra is (pl.: a végrehajtást fel kell függeszteni, ha azt az ügyész a végrehajtható határozat ellen benyújtott óvásban indítványozta, illetõleg a végrehajtást meg kell szüntetni, ha a végrehajtható döntést visszavonták vagy megsemmisítették); - a törvény egyéb fejezeteiben is megtalálható, de a végrehajtási fejezetben részlegesen érvényesülõ, illetve eltérõen szabályozott rendelkezések, mint például a végrehajtási eljárás megindítása, a végzés tartalmi elemei és közlése, a végrehajtási eljárás felfüggesztése, megszüntetése. A fellebbezés a végrehajtási eljárás során hozott végzések elleni kivételes jogorvoslati eszköz, amelyrõl a törvény az egyes eljárási intézményeknél külön rendelkezik. E szabály jogpolitikai indoka az, hogy a végrehajtási eljárásban nem jogok és kötelezettségek megállapítása a cél, hanem a jogerõs hatósági döntésben meghatározott kötelezettség gyakorlati megvalósítása, így nincs szükség az érdemi döntés törvényességét garantáló jogorvoslat eszközökre és külön jogorvoslati fórumok bevonására. Ha azonban a végrehajtandó kötelezettség megvalósítása érdekében a kötelezett vagyoni jogait érintõ vagy a végrehajtás folyamatára kiható eljárási döntés meghozatala szükséges, ezek tekintetében nem mellõzhetõ a törvényességi felülvizsgálat lehetõségének biztosítása. Ez áll összhangban a Ket. 98. §-ának (3) és a 109. § (2) bekezdésében foglalt azon rendelkezéssel, mely szerint az eljárást felfüggesztõ, megszüntetõ, az eljárási bírságot kiszabó, a költség összegét megállapító, valamint a költségviselés tárgyában hozott elsõ fokú végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, ha pedig a törvény a végzés ellen önálló fellebbezési jogot biztosít, akkor törvénysértésre hivatkozva kezdeményezhetõ a jogerõs végzés bírósági felülvizsgálata. A törvény rendezi a végrehajtási szabályoknak az eljárásjog egészében elfoglalt helyét, kimondva, hogy a törvény rendelkezéseit a végrehajtási eljárásban is alkalmazni kell a végrehajtásról szóló fejezetben foglalt eltérésekkel. A megelõzõ eljárási szakaszokhoz képest a legfontosabb eltérés abban áll, hogy az ügy érdemében hozott határozat jogerõssé vált, és az abban megállapított kötelezettség tovább már nem vitatható. Ebbõl következõen az érdemi döntéshez kapcsolódó rendes jogorvoslati eszközök a végrehajtási eljárásban hozott végzésekkel szemben - a törvényben tételesen meghatározott kivételektõl eltekintve - már nem vehetõk igénybe.
Végrehajtható döntések 127. § (1) A hatóság döntése végrehajtható, ha a) pénzfizetésre, valamely tevékenységre vagy attól való tartózkodásra irányuló kötelezettséget állapít meg, jogerõre emelkedett, és a teljesítésre megállapított határidõ vagy határnap (a továbbiakban együtt: határidõ) eredménytelenül telt el; b) az a) pont szerinti kötelezettséget megállapító döntés fellebbezési jogra tekintet nélküli végrehajtását vagy biztosítási intézkedésként való alkalmazását rendelték el. (2) Az (1) bekezdés rendelkezéseit megfelelõen alkalmazni kell a 125. § b) és c) pontja szerinti esetekben is. A végrehajthatóság feltételei Ez a rendelkezés a közigazgatási aktus végrehajthatóságának konjunktív feltételeit állapítja meg. A döntés az elévülési idõn belül akkor végrehajtható, ha - kötelezettséget állapít meg az ügyfélre vagy az eljárás egyéb résztvevõjére, - jogerõre emelkedett vagy fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelték el, továbbá - a kötelezettség teljesítésére megállapított határidõ elmúlt és a kötelezettséget nem teljesítették. Kötelezettség megállapítása. Alapvetõ tartalmi követelmény, hogy a döntés kötelezettséget állapítson meg. A kötelezettségek sorában sajátos helyet foglal el a tilalom, mint meghatározott magatartástól való tartózkodásra (nemtevésre) irányuló kötelezés, vagy valamely cselekmény, helyzet eltûrésére irányuló - ugyancsak passzivitásban megnyilvánuló - kötelezettség, amelynek kizárólag bírságolás vagy a személyes szabadságot korlátozó intézkedés útján szerezhetõ érvény. A döntés jogerõre emelkedése. További általános, de nem kivétel nélküli feltétel a döntés jogerõre emelkedése. A jogerõ mibenlétérõl és a jogerõ hatás beállásának eseteirõl a 128. §-nál lesz szó. Kivételesen lehetõség van a végrehajtásra a jogerõ bevárása elõtt is, ha a határozat fellebbezésre tekintet nélküli (azonnali) végrehajtását rendelik el a 101. § (2) bekezdésében foglalt valamely feltétel bekövetkezése alapján, vagy a végrehajtási cselekményre biztosítási intézkedésként kerül sor (Ket. 151. §). A teljesítési határidõ elmúlása. Ha a döntés kötelezést tartalmaz, a határozatban vagy végzésben teljesítési határidõt vagy határnapot kell megállapítani [Ket. 74. § (1) bek.]. Ha a határidõt jogszabály állapítja meg, a döntésben a határidõt akkor is meg kell jelölni. A teljesítési határidõt a döntés jogerõre emelkedésének napjától, ha pedig annak a fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelték el [Ket. 101. § (2) bek.], akkor a közlés napjától kell számítani. Ha az utóbbi esetben a hatóság a döntés azonnali végrehajtását rendelte el, eltérõ rendelkezés hiányában a teljesítési határidõ a döntés közlésének napja. Azonnali végrehajtás elrendelésének az életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzetben [Ket. 172. § d) pont] van helye. Ugyanaz a határozat különbözõ típusú kötelezettségekrõl rendelkezhet, amelyek teljesítési határideje nem szükségszerûen esik egybe (pl. a teljesítési határidõ az engedély nélkül megépített építmény elbontására 6 hónap, az eljárási költségek megfizetésére 30 nap). Az azonos határozaton belüli eltérõ határidõk adódhatnak abból is, hogy a hatóság a fõkötelezettség megvalósítására ütemezett határidõt, vagy a különféle részkötelezettség teljesítésére más-más határidõt állapít meg. E körülménybõl adódóan a határozat végrehajthatósága a különbözõ kötelezettségek tekintetében eltérõ idõpontban állhat be, ami a végrehajtás elrendelése szempontjából bír jelentõséggel. Hasonló hatással járhat a részjogerõ beállása is, amelynek tárgyalására a jogerõ keretében térünk ki. A passzivitásra (nemtevésre, tûrésre) irányuló kötelezettség megkülönböztetõ vonása, hogy ahhoz teljesítési határidõ nem rendelhetõ, így ebben a körben a határidõ elmulasztása, mint a kikényszeríthetõségi feltétel kiesik. E kötelezettségtípus esetén a kötelezettségszegéshez fûzõdõ jogkövetkezmények (eljárási bírság, személyi szabadságot korlátozó rendõri intézkedés stb.) alkalmazásának minden egyes esetben helye van, amikor a kötelezettségszegés megvalósul. A végrehajtási eljárásban a teljesítési határidõ - fõ szabályként - nem hosszabbítható meg. A határidõ meghosszabbítására ha azt nem jogszabály állapítja meg, vagy a meghosszabbítást jogszabály nem zárja ki - a határozat jogerõre emelkedésétõl a teljesítési határidõ lejártáig, vagy legkésõbb a végrehajtás elrendeléséig van lehetõség [Ket. 74. § (3)-(4) bek.]. A teljesítési határidõ az érdemi döntés része, ezért meghosszabbítása az alapügyben eljárt közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik. A teljesítési határidõnek a végrehajtás elrendelését követõ meghosszabbítása azzal a következménnyel járna, hogy megszûnne a folyamatban lévõ végrehajtási eljárás további folytatásának jogalapja, hiszen a végrehajthatóságnak a teljesítési határidõ elmúlása kötelezõ törvényi feltétele. Az új teljesítési határidõ lejártáig a teljesítésrõl való döntés és annak megvalósítása ismét az ügyfél térfelére rendelkezési jogába kerül vissza tehát a végrehajtási eljárást meg kellene szüntetni. Ugyanakkor az ügyféli oldalon is fontos érdek fûzõdik az addig történt önkéntes részteljesítés vagy a már sikeresen foganatosított végrehajtási cselekmény eredményének a késõbbi teljesítés érdekében történõ megõrzéséhez. A fenti fõ szabály alól egy kivétel adódhat. Arra az esetre, ha a kötelezett személyében változás következik be, a Ket. 16. §ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jogerõs határozattal megállapított kötelezettség esetén a teljesítési határidõ egy alkalommal történõ meghosszabbításával a jogutód lehetõséget kaphat az önkéntes teljesítésre. Mivel a jogutódlás a végrehajtás elrendelését követõen is bekövetkezhet, ebben az esetben a teljesítési határidõ meghosszabbítására vonatkozó szabály alkalmazása sem zárható ki. Ha a jogutódlás idõpontjáig nem történt részteljesítés és végrehajtási cselekmény foganatosítására sem került sor, akkor a végrehajtást elrendelõ végzés visszavonása indokolt, ettõl eltérõ esetben pedig az eljárás szüneteltetése célszerû a felfüggesztésre vonatkozó szabályok alkalmazásával. Az új teljesítési határidõk
megállapításáról a végrehajtás elrendelésére jogosult szerv végzésben rendelkezik, és egyidejûleg intézkedik a végrehajtást elrendelõ végzés visszavonása, vagy az eljárás felfüggesztése iránt. Ha az új teljesítési határidõre sem történik önkéntes teljesítés, az elrendelt intézkedéstõl függõen vagy a végrehajtást kell újból elrendelni, vagy a felfüggesztés megszüntetésérõl kell végzést hozni. A törvény szóban forgó §-a a közigazgatási határozat végrehajthatóságának konjunktív feltételeit állapítja meg. Tartalmi követelmény, hogy a határozat kötelezettséget állapítson meg. Nincs helye végrehajtásnak, ha a hatóság engedélyt ad ki, mert az abban foglalt jogosultság gyakorlására az ügyfél nem kényszeríthetõ. Fogalmilag kizárt a végrehajtás az ún. ténymegállapító (deklaratív) határozatok és a regisztratív döntések körében. A végrehajtás szempontjából a kötelezettségek sorában sajátos helyet foglal el a meghatározott magatartástól való tartózkodásra irányuló tilalom, vagy valamely cselekmény, helyzet eltûrésére irányuló - ugyancsak passzivitásban megnyilvánuló - kötelezettség, amelynek kikényszerítésére kizárólag bírságolás útján nyílik lehetõség. További általános, de nem kivétel nélküli feltétel a határozat jogerõre emelkedése. Kivételesen lehetõség van a végrehajtásra a jogerõ bevárása elõtt is, ha a hatóság a törvényben meghatározott feltételek bekövetkezése esetén a határozat azonnali végrehajtását rendeli el, vagy a végrehajtási cselekményre biztosítási intézkedésként került sor. A hatóság jogerõs végzésével jóváhagyott egyezségben, valamint a hatósági szerzõdésben vállalt kötelezettség teljesítésének elmulasztása azzal a joghatással jár, hogy azt a jogerõs kötelezõ határozatban megállapított kötelezettség módjára végrehajthatóvá válik. Ha tehát a határidõ elmúlását követõen a hatóság az önkéntes teljesítés hiányát állapítja meg, az általános szabályok szerint intézkedik a végrehajtás elrendelésére. 128. § (1) A hatóság elsõfokú döntése jogerõssé válik, ha a) ellene nem fellebbeztek, és a fellebbezési határidõ letelt, vagy b) a fellebbezésrõl lemondtak vagy a fellebbezést visszavonták, illetve c) a fellebbezés e törvény rendelkezései szerint kizárt. (2) Az (1) bekezdés b) pontjában szabályozott esetben jogerõre emelkedik a döntés a) ha az ügyfél a kérelmének teljesítése esetén már a döntés közlése elõtt lemondott a fellebbezésrõl, és az ügyben nincs ellenérdekû ügyfél: az elsõfokú döntés közlésekor, b) a fellebbezési határidõ tartama alatti lemondás vagy visszavonás esetén: a lemondás vagy visszavonás napján. (3) Az elsõfokú döntés egyes rendelkezései tekintetében beáll a jogerõ, ha az ügyféltõl nem érkezett fellebbezés, csupán az eljárás egyéb résztvevõje fellebbezett a döntés rá vonatkozó rendelkezése ellen. (4) A másodfokon hozott döntés a közléssel válik jogerõssé és végrehajthatóvá. A jogerõ fogalma A jogerõ fogalmát illetõen a következõk elõrebocsátása szükséges. Az eljárásjog-tudomány különbséget tesz az un. alaki és anyagi jogerõ között, az elõbbin a döntés megtámadhatatlanságát, az utóbbin pedig a döntés megváltoztathatatlanságát értve. Az anyagi jogerõ csak a múltban gyökerezõ jogvita eldöntésénél jöhet számításba, amikor is a döntés jogerõre emelkedésével az ügy véglegesen lezárul, az többé nem bolygatható. A közigazgatás jövõorientált társadalomszervezõ funkciójától a döntések megváltoztathatatlansága idegen. A közigazgatási hatósági eljárás tipikus tárgya nem a fentiekben leírt jogszolgáltatás, hanem a fennálló jogi helyzet jövõbeni alakítása céljából az ügyfelet megilletõ jogok, vagy az õt terhelõ kötelezettségek megállapítása, melyekre nézve a körülmények jövõbeni változása hatással lehet. Természetesen a jogbiztonság érdekében ezekkel az aktusokkal szemben is felmerül a stabilitás követelménye. A közigazgatási határozatok viszonylagos stabilitását a Ket. megfelelõ intézményei biztosítják, ami azt jelenti, hogy a döntés köti mind az ügyfelet, mind a hatóságot, a döntés megváltoztatására vagy visszavonására csak a Ket.-ben meghatározott feltételek és idõkorlátok között van lehetõség. Ez a stabilitás azonban nem azonos az anyagi jogerõ perjogi hatásával, nem kizárt ugyanis a fennálló jogviszonyok újabb eljárás keretében való megváltozatása, ha erre az anyagi jogszabály lehetõséget ad. A jogerõ beállásának idõpontja Jogerõre emelkedik és végrehajtható az elsõfokú határozat, ha ellene a törvényes határidõn belül nem nyújtottak be fellebbezést, vagy ha fellebbeztek ugyan, de azt a másodfokú határozat jogerõre emelkedése elõtt visszavonták, továbbá ha a fellebbezésrõl lemondtak vagy a fellebbezés kizárt. A jelzett esetektõl függõen a jogerõre emelkedés idõpontja eltérõen alakul. Az elsõfokú döntés - a közlés napjával emelkedik jogerõre, ha a fellebbezésrõl az érdemi határozat meghozatala elõtt lemondtak, vagy azt a törvény kizárja, - ha az elsõ fokú határozat ellen fellebbezésnek van helye és a jogosult e jogával nem él, a döntés a fellebbezési határidõ utolsó napját követõ napon emelkedik jogerõre, - a fellebbezési jogról történõ lemondás hatósággal való közlésének napján áll be a jogerõ, ha a lemondásra a döntés közlését követõen, de a fellebbezési határidõ lejárta elõtt került sor, - a fellebbezés másodfokú határozat jogerõre emelkedése elõtti visszavonása esetén az elsõ fokú határozat a visszavonásról szóló jognyilatkozatnak a hatósággal történõ közlésének napján válik jogerõssé. A másodfokú döntés a közlés napján jogerõre emelkedik, és - eltérõ teljesítési határidõ hiányában - egyben végrehajthatóvá válik. A bírósági felülvizsgálat nem halasztó hatályú jogorvoslat, ezért a keresetlevél benyújtása nem akadálya a
végrehajtás elrendelésének és foganatosításának. Ha azonban a kötelezett a keresetlevélben a döntés végrehajtásának felfüggesztését kéri, e kérelem elbírálásáig a végrehajtást nem foganatosítható [Ket. 110. § (1) bek.]. Ha a fellebbezés csupán a döntés egyes rendelkezése ellen irányul és annak elbírálása nem hat ki a határozatban megállapított egyéb kötelezettségekre, akkor a döntés részlegesen emelkedik jogerõre. A részjogerõ következtében a döntés egyes érdemi rendelkezései - akár egy akár több ügyfél esetén - [Ket. 104. § (4) bek.]; vagy az ügyfélre és az eljárás egyéb résztvevõjére vonatkozó rendelkezései [Ket. 128. § (3) bek.] különbözõ idõpontban emelkednek jogerõre, emiatt a végrehajthatóság feltételei a döntés egyes rendelkezései tekintetében különbözõ idõpontban állnak be. Erre a végrehajtás elrendelésénél kell figyelemmel lenni. A jogerõ eljárásjogi értelemben azt fejezi ki, hogy a határozat a továbbiakban nem vitatható, megváltoztatására a rendes jogorvoslati eszközök útján többé nincs lehetõség. Jogerõre emelkedik és végrehajtható az elsõfokú határozat, ha ellene a törvényes határidõn belül nem nyújtottak be fellebbezést, vagy ha fellebbeztek ugyan, de azt a másodfokú határozat jogerõre emelkedése elõtt visszavonták, továbbá ha a fellebbezésrõl lemondtak vagy a fellebbezés kizárt. A jelzett esetektõl függõen a jogerõre emelkedés idõpontja eltérõen alakul. A közlés napjával emelkedik jogerõre az elsõfokú határozat, ha a fellebbezésrõl az érdemi határozat meghozatala elõtt lemondtak, vagy azt a törvény kizárja, így a közlés napjától jogerõs a másodfokú határozat is. Ha az elsõ fokú határozat ellen fellebbezésnek van helye és a jogosult e jogával nem él, a döntés a fellebbezési határidõ utolsó napját követõ napon emelkedik jogerõre. A fellebbezési jogról történõ lemondás hatósággal való közlésének napján áll be a jogerõ, ha a lemondásra a döntés közlését követõen, de a fellebbezési határidõ lejárta elõtt került sor. A fellebbezés másodfokú határozat jogerõre emelkedése elõtti visszavonása esetén az elsõ fokú határozat a visszavonásról szóló jognyilatkozat hatósággal történõ közlésének napján válik jogerõssé. 129. § Hivatalból indult eljárásban a hatóság a végrehajtható döntésben elrendelt kötelezettség teljesítését vizsgálja. Ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, szükség esetén a hatóság a teljesítési határidõ leteltét, illetve a határnap elmúltát követõ tizenöt napon belül hatósági ellenõrzést tart. A végrehajtás akkor rendelhetõ el, ha a hatóság megállapította, hogy a kötelezettség teljesítése határidõre nem vagy csak részben, illetve nem az elõírásoknak megfelelõen történt meg. A teljesítés ellenõrzése Az eljárás hivatalból történõ megindítására vagy folytatására az anyagi jogszabályokban kifejezésre juttatott közérdek érvényesítése céljából kerül sor. A jogszabályi elõírások gyors és eredményes érvényesítése megkívánja, hogy az elsõ fokon eljáró közigazgatási szerv a hivatalból indított eljárásban megállapított kötelezettség határidõre történõ teljesítését hivatalból vizsgálja, továbbá a teljesítés érdekében szükséges intézkedéseket a lehetõ legrövidebb idõn belül foganatosítsa. Erre figyelemmel a törvény elõírja, hogy ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, a határidõ lejártát követõ tizenöt napon belül hatósági ellenõrzést kell tartani. A végrehajtás csak akkor rendelhetõ el, ha a hatóság megbizonyosodott a teljesítés elmulasztásáról. Az ellenõrzés módja a kötelezettség természetébõl adódóan többféle lehet. Ezek közül a helyszíni ellenõrzés elsõsorban akkor jut szerephez, ha a kötelezettség teljesítése szempontjából valamely konkrét helyszín is jelentõséggel bír. Erre tipikusan a meghatározott cselekményre irányuló kötelezés esetén kerül sor, amikor a kötelezettség a külvilágban érzékelhetõ, valamely munkával elérhetõ eredmény, változás elõidézésére irányul. Ilyenkor az ellenõrzés célja annak megállapítása, hogy megtörtént-e a teljesítés és az megfelelt-e a határozatban, illetve a jogszabályokban foglalt követelményeknek. A hatósági ellenõrzés megállapításairól jegyzõkönyvet kell felvenni abból a célból, hogy az abban rögzített tényállás, ügyféli, szakértõi stb. nyilatkozatok alapján meghatározható legyen, hogy milyen konkrét eredmény elérése érdekében, milyen végrehajtási cselekményt kell a végrehajtás során foganatosítani. Ha az ellenérdekû ügyféli kötelezettség végrehajtását a jogosult kezdeményezi, a végrehajtása elrendelése elõtt a hatóság ugyancsak köteles megfelelõ módon - szükség esetén hatósági ellenõrzéssel - meggyõzõdni a teljesítés elmaradásáról. Az eljárás hivatalból történõ megindítására az anyagi jogszabályokban kifejezésre juttatott közérdek érvényesítése céljából kerül sor. A jogszabályi elõírások gyors és eredményes érvényesítése megkívánja, hogy az elsõ fokon eljáró közigazgatási szerv a hivatalból indított eljárásban megállapított kötelezettség határidõben történõ teljesítését hivatalból vizsgálja, továbbá a teljesítés érdekében szükséges intézkedéseket a lehetõ legrövidebb idõn belül foganatosítsa. Erre figyelemmel a törvény elõírja, hogy ha a teljesítés a hatóság rendelkezésére álló adatokból nem állapítható meg, a határidõ lejártát követõ tizenöt napon belül hatósági ellenõrzést kell tartani. A végrehajtás csak akkor rendelhetõ el, ha a hatóság megbizonyosodott a teljesítés elmulasztásáról.
A végrehajtás elrendelése 130. § (1) A döntés végrehajtását - ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik - az elsõ fokon eljáró hatóság végzéssel rendeli el. Ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendeli el, a végrehajtásról és a foganatosítás módjáról a döntést tartalmazó határozatban vagy végzésben kell rendelkezni. (2) A hatóság hivatalból indult vagy folytatott eljárás esetén a végrehajtást hivatalból, egyébként a jogosult kérelmére rendeli el. Ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, a végrehajtást a 127. § szerinti feltétel teljesülésétõl, illetve a végrehajtás megindítására irányuló kérelem beérkezésétõl számított öt napon belül el kell rendelni.
(3) A végrehajtást elrendelõ végzést közölni kell a kötelezettel és a végrehajtást kérõvel. A végzés ellen a kötelezett kifogással élhet, ha igazolja, hogy a kötelezettségét a végzés közlésekor már teljesítette. Ebben az esetben a kifogásnak halasztó hatálya van. (4) A hatósági szerzõdésben foglalt kötelezettség megszegése esetén a végrehajtást elrendelõ végzéssel szemben az ügyfél a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz a végrehajtásra halasztó hatályú keresettel fordulhat. (5) A végrehajtást elrendelõ végzésben a) meg kell határozni a végrehajtási eljárásban érvényesítendõ kötelezettség pontos tartalmát, ha a teljesítés csak részben vagy nem az elõírásoknak megfelelõen történt meg, valamint csatolni kell a 129. § alapján lefolytatott hatósági ellenõrzésrõl készült jegyzõkönyvet, b) fel kell tüntetni az elsõ fokon eljáró hatóság nyilvántartásában vagy az ügy irataiban rendelkezésre álló adatokat, és csatolni kell hozzá a végrehajtható döntést, valamint azokat a dokumentumokat, amelyek a végrehajtás eredményes befejezéséhez szükségesek (tervdokumentáció, ingatlan-nyilvántartási adatok, bankszámlaszámok, a kötelezett munkahelye stb.), c) pénzfizetési kötelezettség végrehajtása esetén meg kell jelölni a végrehajtás elrendeléséig felmerült késedelmi pótlék összegét. A végrehajtás elrendelésének célja a végrehajtási eljárás megindítása. Ezzel az aktussal megnyílik a törvényes lehetõség a kötelezett vagyoni jogainak, és szükség esetén személyes szabadságának a teljesítés érdekében történõ korlátozására. Ez a döntés egyben intézkedési kötelezettséget hárít a végrehajtó szolgálatra a végrehajtás foganatosítására. A kötelezett részére pedig jelzi, hogy a teljesítés a továbbiakban az õ akaratától független kényszerpályára került. A jogosult ugyancsak e döntés alapján értesül arról, hogy kérelme alapján a hatóság a végrehajtási eljárást megindította. E döntés továbbra sem szünteti meg az ügyfél teljesítési kötelezettségét, és nem zárja el az ügyfelet a határidõ utáni önkéntes - számára kevésbé hátrányos teljesítés lehetõségétõl. Ez azonban a kétszeres - az ügyfél és a végrehajtást foganatosító szerv cselekménye folytán megvalósuló - teljesítés veszélyének elkerülése, vagy a költségesebb végrehajtási cselekmények megelõzése érdekében a hatósággal való szorosabb együttmûködést feltételez. A végrehajtás végzéssel történõ elrendelése egyben a hatósági munka ellenõrzésének egyik eszköze, e döntés alapján rekonstruálható ugyanis a törvényben szabályozott eljárási határidõk betartása. A végrehajtás elrendelése fõ szabályként az elsõ fokon eljáró hatóság feladata. Ha tehát e hatóság megbizonyosodik a végrehajthatóság valamennyi feltételének beállásáról, hivatalból indult eljárásban - a Ket. 129. § alapján elvégzett ellenõrzési cselekményt követõen - 5 napon belül, tehát legkésõbb a teljesítési határidõt követõ 20. napon intézkedik a végrehajtás elrendelésérõl. Ezt a határidõt az elévülési idõn belül benyújtott ügyféli kérelem beérkezését követõ naptól kell számítani, ha a kérelemre indult eljárásban a jogosult az elsõ fokon eljáró hatóságnál kezdeményezi a végrehajtás megindítását az ellenérdekû ügyféllel szemben. A végrehajtási eljárást végzéssel kell megindítani, kivéve ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelte el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendelése külön aktust nem igényel, arról a döntést tartalmazó határozatban kell rendelkezni. A végrehajtás elrendelésének alakszerû döntéshez kötése a Ket. új rendelkezése, amely az ügyfelek értesítésére irányuló hatósági kötelezettség általánossá tételébõl, valamint a végrehajtást elrendelõ és foganatosító hatóságok szervezeti elkülönítésébõl ered. Csak ily módon biztosítható, hogy a végrehajtás elrendelésérõl mind a végrehajtást foganatosító szerv, mind a kötelezett, illetve a jogosult idõben értesüljön, tekintve, hogy a végrehajtás foganatosításához alakszerû döntésre általában nincs szükség. Ezért a törvény tételesen meghatározza, hogy a végrehajtás elrendelésérõl szóló végzést az eljárás mely szereplõivel kell közölni. A végrehajtás elrendelése ellen fellebbezésnek nincs helye, az kizárólag végrehajtási kifogással támadható meg. A hatósági szerzõdés civil jogi és közjogi elemeket ötvözõ természete jut kifejezésre abban a kivételes szabályban, amely lehetõséget biztosít a szerzõdésben vállalt kötelezettség végrehajtását elrendelõ végzés bírósági felülvizsgálatára. Ennek oka az, hogy a végrehajtás elrendelésére az ügyfél szerzõdésszegésébõl eredõ vita ad alapot. Mivel a vita a szerzõdõ felek között áll fenn, annak eldöntését nem lenne szerencsés az egyik, mégpedig a hatalmi pozícióban lévõ és az ügy eredményes lezárásában érdekelt félre bízni. Ezért a törvény e sajátos ügytípusban bíróság elõtt vitathatóvá tette a végrehajtás elrendelésének jogszerûségét. Ennek a keresetnek a végrehajtásra halasztó hatálya van, ezért a kereset benyújtásáról való tudomásszerzés után az esetleg már elrendelt végrehajtást fel kell függeszteni. A végrehajtási eljárás megindításának sajátos esetei A végrehajtás megindítását megelõzõ eljárási szakban kivetett eljárási bírság végrehajtása az érdemi döntés elõtt is elrendelhetõ. A végrehajtás elrendelésére a végrehajtási eljárás megindítása után is szükség lehet. A 141. § (3) bekezdése szerint a végrehajtási szakban kivetett eljárási bírság végrehajtását az azt foganatosító szerv rendeli el. Ugyanígy kell eljárni, ha a 133. § (5) vagy a 134. § (3) bekezdése alapján a pénzügyi intézmény munkatársa vagy vezetõje, illetve a munkáltató bírságolására kerül sor. Értelemszerûen a végrehajtás elrendelése nélkül kell foganatosítani azt a végrehajtási szakban hozott végzést, amelyben a végrehajtást foganatosító szerv a meghatározott ingóság kiadása vagy meghatározott szolgáltatás nyújtása helyett pénzegyenértéket állapít meg és a végrehajtást pénzösszegre folytatja, továbbá ha a kötelezettet a helyette elvégzett cselekmény (munka) költségeinek elõlegezésére vagy utólagos megfizetésére kötelezi.
Már említettük, hogy nincs szükség a végrehajtás önálló végzésben történõ elrendelésére, ha a határozat fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendelésérõl és módjáról az ügydöntõ határozatban történik rendelkezés. Ha a döntés több kötelezettséget állapít meg, és az egyes kötelezettségekre vagy az ügyfelekre, illetve az eljárás egyéb résztvevõire különbözõ teljesítési határidõk vonatkoznak, vagy a határozat egyes rendelkezései különbözõ idõpontban emelkednek jogerõre (részjogerõ), akkor csak azon határozatrész végrehajtása rendelhetõ el, amely tekintetében a végrehajthatóság minden feltétele megvalósult. Az ügyféli pozícióban több kötelezett is szerepelhet. Ha a kötelezettség ügyfelenként osztott (elkülöníthetõ), minden kötelezettel szemben csak a reá megállapított kötelezettség hajtható végre. Ügyféli megosztás hiányában a teljesítésért való felelõsség - az anyagi jogszabálytól és az érdemi döntéstõl függõen - együttes vagy egyetemleges. A végrehajtást ettõl függõen vagy minden kötelezettel szemben együtt, vagy a kötelezettekkel bármelyikével szemben a teljes kötelezettségre kell elrendelni. Nincs szükség a végrehajtás végzéssel történõ elrendelésére, ha a közigazgatási döntés végrehajtására nem a közigazgatási végrehajtás keretei között kerül sor, nevezetesen - ha törvény a pénzfizetési kötelezettség adók módjára végrehajtását rendeli el, akkor a végrehajtás az adóhatóság hatáskörébe tartozik. Ilyen esetben a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság megkeresi a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ adóhatóságot a végrehajtás lefolytatására; - ha a közigazgatási hatóság az ellenérdekû felek tulajdoni, vagyoni viszonyait érintõ döntést hoz, a vagyoni követelések végrehajtása a bírósági végrehajtás keretei között realizálódik (pl. birtokviták során a károk, hasznok és a költségek, vagy a kisajátítási- és a bányakártalanítás stb.). Ilyen esetben az adóvégrehajtásnál említett megkeresésre sincs szükség, mivel az eljárás megindítását - a Vht. szabályai szerint - a jogosult kezdeményezi. A tilalmat vagy más passzív (tûrésre, nem tevésre irányuló) magatartást tartalmazó kötelezettség lényegi vonása, hogy az tipikusan a fennálló jogi helyzet vagy tényállapot háborítatlanságát védi. Ezért e kötelezettség fajtához teljesítési határidõ nem rendelhetõ, továbbá - eltérõen a változás elõidézését célul tûzõ, ügyféli aktivitást feltételezõ kötelezettségektõl - az ügyfél helyett az ún. helyettesítõ módszerek célirányos alkalmazásával nem valósítható meg. Hatósági fellépésre csak akkor van szükség - és lehetõség -, ha az ügyfél a kötelezettséget aktív magatartásával megszegi. Ebbõl adódóan a végrehajtás elrendelésére, csak a kötelezettségszegéshez utólag kapcsolódva van lehetõség, és a végrehajtási jog motivációs és személyes szabadságot korlátozó eszközei alkalmazására is utólag, kvázi szankcióként kerül sor. E kötelezettség típus tekintetében, tehát a végrehajtást mindannyiszor el kell rendelni, ahányszor az elévülési idõn belül a kötelezettségszegés megvalósul és a hatóság tudomására jut. A végrehajtás elrendelése a jogutóddal szemben A végrehajtást a kötelezettel szemben kell elrendelni. A végrehajtás elrendelése különös gondosságot igényel akkor, ha a kötelezett személyében változás áll be, vagy ha a kötelezettséget a végrehajtási eljárásban a mögöttes felelõsséggel tartozó jogalannyal szemben kell érvényesíteni, továbbá a kötelezett jogutód nélküli megszûnésének eseteiben. A jogutódlás kérdése a végrehajtási eljárásban akkor merül fel, ha a kötelezett (vagy ellenérdekû ügyfél esetén a jogosult) személyében a döntés jogerõre emelkedését követõen történik változás. Ez bekövetkezhet a végrehajtás elrendelése elõtt vagy azt követõen, a végrehajtás foganatosítása során. Természetes személyek körében a jogutódlás jogcíme többféle lehet. Az ember halálával hagyatéka, mint egész száll át az örökösre (Ptk. 589. §). Örökös lehet természetes személy, jogi személy, illetve az állam is. A miniszteri indokolás rámutat, hogy az öröklés általános és egyetemleges jogutódlás, azaz a hagyatékban lévõ követelések és tartozások együttesen szállnak át az örökösre. A közigazgatási határozatban megállapított fizetési kötelezettség - az ügy jellegétõl függõen hagyatéki tartozás, függetlenül a teljesítési határidõ lejártától, illetve a végrehajtás megindulásától. Élõk közötti rendelkezéssel történik a jogutódlás abban az esetben, ha pl. a kötelezettség tárgyát alkotó dolog tulajdonjoga szerzõdés (adásvétel, ajándékozás, öröklési szerzõdés stb.) alapján másra száll át. Az ügyfél ügybeni érdekeltségét megalapozó jogi tények megváltozása bírósági vagy közigazgatási döntés alapján is bekövetkezhet (pl. kisajátítás elrendelése). Ha a természetes személy egyéni vállalkozói tevékenységet folytat, az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény (a továbbiakban: Et.) 11. §-a alapján a vállalkozói tevékenységbõl eredõ kötelezettségeiért a vállalkozó teljes vagyonával korlátlanul felel. A jogutódlás bekövetkezhet az egyéni vállalkozó halálával, vagy cselekvõképességének elvesztésével, feltéve, hogy a törvényi feltételeknek megfelelõ özvegy, örökös, vagy törvényes képviselõ folytatja a vállalkozást (Et. 13. §), továbbá, ha az egyéni cégként bejegyzett vállalkozás egyszemélyes korlátolt felelõsségû társasággá, vagy egyszemélyes részvénytársasággá alakul át (Et. 15/A. §). Gazdasági társaságok esetében a jogutódlás szabályait a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szabályozza. A gazdasági társaság jogutódlással szûnik meg, ha átalakul. Átalakulásnak minõsül a társaságok egyesülése (összeolvadás vagy beolvadás) és szétválása (különválás vagy kiválás), [Gt. 72. § (1) bek., Gt. 78. § (1) bek.]. Az átalakulással létrejövõ gazdasági társaság az átalakult gazdasági társaság jogutódja. A jogutód gazdasági társaságot illetik meg a jogelõd gazdasági társaság jogai, és terhelik a jogelõd gazdasági társaság kötelezettségei [Gt. 67. § (1) bek.]. Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 87. §-a hatálya alá tartozó költségvetési szerv a központi, a helyi önkormányzati (ideértve a többcélú kistérségi társulás költségvetési szervét is), a helyi és az országos
kisebbségi önkormányzati, a társadalombiztosítási, valamint a köztestületi költségvetési szerv. Az alapító a költségvetési szervet megszünteti, ha az alapító által meghatározott feladatát ellátni nem tudja, illetve tevékenységét nem az alapító okirat szerint végzi; a szolgáltatásai iránti szükséglet megszûnt; az ellátandó feladat más módon vagy más szervezetben hatékonyabban teljesíthetõ. A költségvetési szerv megszüntetése esetén a vagyoni jogok és kötelezettségek tekintetében jogutód a megszûnõ szerv a feladatait ellátó új vagy meglévõ költségvetési szerv, ennek hiányában a megszûnõ szerv alapító szerve (Áht. 90. §). A Ket. jogutódlást rendezõ 16. §-ának szabályai a végrehajtási eljárásban is irányadóak. Eszerint, ha jogszabály eltérõen nem rendelkezik, vagy azt az ügy jellege nem zárja ki, a hivatalból indított vagy folytatott eljárásban a kiesõ ügyfél helyére annak polgári jog szerinti jogutóda lép, a jogerõs határozatban megállapított kötelezettség a jogutódot terheli. A normaszövegbõl kitûnõen e rendelkezés csak jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában érvényesül. Emögött az a jogalkotói megfontolás áll, hogy a jogutódlással kapcsolatos kérdések rendezése alapvetõen az adott életviszonyra irányuló anyagi és különös eljárási szabályozásra váró feladat, így ennek keretében kell meghatározni a kötelezettség jogutóddal szembeni érvényesítésének eseteit, feltételeit és módját, illetve szabályozni a kötelezett mögött helytállni köteles jogalany tekintetében a felelõsség érvényesítésének feltételeit. A rendelkezés megalkotása annak figyelembevételével történt, hogy ha a jogutódlás vagy a mögöttes helytállási kötelezettség törvény erejénél fogva (ex lege) áll be, akkor nincs szükség a jogutód kötelezésére, hanem - a jogutódlás jogcímére és konkrét bizonyítékaira alapozva - elegendõ a végrehajtás jogutóddal szembeni elrendelése. Ha az elsõ fokon eljáró közigazgatási hatóság az ügyfél késedelmét állapítja meg, hivatalból indult eljárás esetén, öt napon belül hivatalból intézkedik a végrehajtás elrendelésérõl. Kérelemre indult eljárásban a jogosult az elsõ fokon eljáró hatóságnál kezdeményezheti a végrehajtás megindítását, amelynek elrendelésére ebben az esetben is öt nap áll a hatóság rendelkezésére. A végrehajtást végzéssel kell elrendelni, kivéve, ha a hatóság a döntés fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását rendelte el. Ebben az esetben a végrehajtás elrendelése külön aktust nem igényel, arról a döntést tartalmazó határozatban vagy végzésben kell rendelkezni. A végrehajtás elrendelésének célja, hogy az foganatosítható legyen és errõl mind a végrehajtást foganatosító szerv, mind a kötelezett, illetve a végrehajtást kérõ idõben értesüljön, tekintve, hogy a végrehajtás foganatosításához külön alakszerû végzésre nincs szükség. Ezért a törvény meghatározza, hogy a végrehajtás elrendelésérõl szóló végzést kikkel kell közölni. A hatósági szerzõdés civil jogi és közjogi elemeket vegyítõ természete jut kifejezésre abban a szabályban, amely lehetõséget biztosít a szerzõdésben vállalt kötelezettség végrehajtását elrendelõ végzés bírósági felülvizsgálatára. Ennek oka az, hogy a végrehajtás elrendelésére az ügyfél szerzõdésszegése ad alapot. Ha e kérdésben vita van a szerzõdõ felek között, annak eldöntését nem szerencsés az egyik, mégpedig a hatalmi pozícióban lévõ félre bízni. Ezért a törvény a végrehajtás elrendelésének jogszerûségét a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság elõtt vitathatóvá tette. A törvény meghatározza a végrehajtást elrendelõ végzés speciális tartalmai elemeit, továbbá, hogy a sikeres végrehajtás érdekében a végrehajtó szolgálatot milyen információkkal és dokumentumokkal kell ellátni.
A végrehajtás foganatosítása 131. § (1) (2) A települési önkormányzatok hatáskörébe tartozó hatósági ügyekben a végrehajtás foganatosítására önkormányzati hatósági társulás hozható létre, továbbá pénzkövetelés végrehajtására az önkormányzat az önálló bírósági végrehajtóval szerzõdést köthet. (3) Törvény vagy kormányrendelet elrendelheti, hogy a döntés végrehajtását az elsõ fokon eljáró hatóság vagy a végrehajtó szolgálat az elsõ fokon eljáró hatóság bevonásával foganatosítsa, ha ehhez olyan szakmai ismeretek vagy egyéb feltételek szükségesek, amelyekkel a végrehajtó szolgálat nem rendelkezik. (4) Ha a hatóság a határozatnak a fellebbezésre való tekintet nélküli végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekményt az elsõ fokon eljáró hatóság köteles foganatosítani. (5) A végrehajtó szolgálat illetékességét - a 21. § (1) bekezdésének a) és b) pontjában szabályozott illetékességi ok hiányában az elsõ fokon eljárt hatóság székhelye alapozza meg. A végrehajtást foganatosító szervek Az Áe. a végrehajtás foganatosítására az elsõ fokon eljáró vagy a legalsóbb fokú közigazgatási hatóságot jelölte ki. A végrehajtás költségeinek megelõlegezéséhez szükséges költségvetési fedezet, valamint a végrehajtásra szakosodott igazgatásszervezõk hiánya, továbbá különösen kis településeken az igazgatási apparátus vonakodása a helyi lakossággal szembeni kényszer alkalmazásától, úgyszintén a meghatározott cselekmény ügyfél helyett történõ végrehajtáshoz szükséges helyi vállalkozói, vagy a kényszercselekményeket foganatosító rendõri kapacitás elégtelensége a közigazgatási végrehajtás eredményességét jelentõsen lerontó tényezõkké váltak. A végrehajtó szolgálat A végrehajtó szolgálat általános feladatkörû végrehajtást foganatosító szerv. A feladatkör általános jellege arra utal, hogy a hatósági döntés végrehajtása minden közigazgatási ügytípusban e szervezet hatáskörébe tartozik, legyen szó akár államigazgatási, akár önkormányzati hatósági ügyrõl. A fõ szabály alól azonban több kivétel adódik:
- a jövõben az elsõ fokon eljáró közigazgatási hatóság végrehajtást csak akkor foganatosíthat ha a végrehajtás speciális szakértelmet, különleges technikai, laboratóriumi eszközöket, vagy egyéb sajátos felkészültséget igényel, és erre tekintettel azt törvény vagy kormányrendeleti szintû különös eljárási szabály elrendeli, hogy a végrehajtást az elsõfokon eljáró hatóság vagy a végrehajtó szolgálat az említett hatóság bevonásával foganatosítsa; - ha a közigazgatási hatóság a határozat azonnali végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekmények foganatosítása továbbra is az elsõ fokon eljáró közigazgatási hatóság feladata marad; - ha a települési önkormányzat a végrehajtási feladatok ellátására a kistérség területére kiterjedõ illetékességgel önkormányzati hatósági társulást hoz létre, vagy a pénzkövetelés behajtására az önálló bírósági végrehajtóval köt szerzõdést. Az önkormányzati autonómiát szem elõtt tartó rendelkezés által nyújtott lehetõségek a települési önkormányzatok elõtt eddig is nyitva álltak és számos önkormányzat élt is velük. Az említett megoldások ésszerûségét a létszám- és költségtakarékosság szempontjai alapozták meg. E társulások illetve a bírósági végrehajtóval kötött szerzõdés alapján a végrehajtás foganatosítása kiterjed mind a jegyzõ hatáskörébe tartozó államigazgatási ügyekre, mind az önkormányzati hatósági döntésekre; - ha a közigazgatási döntés végrehajtása az adó- vagy a bírósági végrehajtás hatókörébe tartozik. A végrehajtási szolgálat illetékességét az általános illetékességi szabályok alapján kell megállapítani. Ilyen illetékességi ok hiányában a végrehajtást elrendelõ elsõ fokú hatóság székhelye szerint illetékes végrehajtó szolgálat jár el. Tekintettel arra, hogy a végrehajtó szolgálat 2008. január 1-jén kezdi meg mûködését, ezért átmeneti szabályban kellett rendelkezni arról, hogy az addig terjedõ idõben a végrehajtást a továbbra is elsõ fokon eljáró hatóság foganatosítja, a Ket. eljárási szabályainak megfelelõ alkalmazásával [Ket. 171. § (2) bek.]. A 131. § (4) bekezdésében foglalt szabály arra az esetre vonatkozik, amikor a döntés egymástól elkülöníthetõ, azonnali végrehajtást igénylõ és késõbbi teljesítési határidejû kötelezettséget is megállapít. A hatályos Áe. a végrehajtás foganatosítására az elsõ fokon eljáró vagy a legalsóbb fokú közigazgatási hatóságot jelöli ki. A végrehajtás költségeinek megelõlegezéséhez szükséges költségvetési fedezet, valamint a végrehajtásra szakosodott igazgatásszervezõk hiánya, továbbá különösen kis településeken az igazgatási apparátus vonakodása a helyi lakossággal szembeni kényszer alkalmazásától, úgyszintén a meghatározott cselekmény ügyfél helyett történõ végrehajtáshoz szükséges helyi vállalkozói, vagy a kényszer cselekményeket foganatosító rendõri kapacitás elégtelensége a közigazgatási végrehajtás eredményességét jelentõsen lerontó tényezõkké váltak. Erre tekintettel a törvény a közigazgatási hivatalok irányítása alatt kistérségi körzetközponti illetékességgel mûködõ, végrehajtásra szakosodott szakembereket foglalkoztató közigazgatási végrehajtó szolgálat kiépítését kezdeményezi. A végrehajtó szolgálat általános hatáskörû végrehajtást foganatosító szervként mûködik. A jövõben az elsõ fokon eljáró közigazgatási hatóság végrehajtást foganatosító szervként csak akkor járhat el, ha a végrehajtás speciális szakértelmet és egyéb (pl. technikai, laboratóriumi, stb.) felkészültséget igényel, és azt törvényi vagy kormányrendeleti szintû különös eljárási szabály rendeli el. Ha a közigazgatási hatóság a határozat azonnali végrehajtását rendelte el, a halaszthatatlan végrehajtási cselekmények foganatosítása továbbra is az elsõ fokon eljáró közigazgatási hatóság feladata marad. Ezzel több, mint háromezer közigazgatási hatóság mentesül a végrehajtás foganatosításával járó feladatok alól, jelentõs létszám és költség megtakarítást eredményezve. Az így felszabaduló költségvetési eszközök bõségesen elegendõk az új végrehajtó szolgálat mûködtetésére. Az eredményes és hatékony végrehajtás szervezeti és jogi feltételeinek megteremtésétõl a végrehajtás elmaradásából származó károk mérséklõdése, a költségvetési bevételek jelentõs növekedése és a jogkövetõ magatartás erõsödése várható. A végrehajtási szolgálat illetékességét az általános illetékességi szabályok alapján kell megállapítani. Ilyen illetékességi ok hiányában a végrehajtást elrendelõ elsõ fokú hatóság székhelye szerint illetékes végrehajtó szolgálat jár el. Tekintettel arra, hogy a végrehajtó szolgálat 2008-ban kezdi meg mûködését, ezért átmeneti szabályban kell rendelkezni arról, hogy az addig terjedõ idõben a végrehajtást az elsõ fokon eljáró hatóság foganatosítja. A törvény részletesen meghatározza továbbá, hogy a sikeres végrehajtás érdekében a végrehajtó szolgálatot milyen információkkal és dokumentumokkal kell ellátni.
Pénzfizetési kötelezettség végrehajtása 132. § A közigazgatási végrehajtás során a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására elsõsorban a kötelezett szabad rendelkezése alatt álló, pénzügyi intézménynél kezelt összeget, vagy ha ez természetes személy esetében nem lehetséges, a kötelezett munkabérét kell végrehajtás alá vonni. Pénzösszeg behajtása A közigazgatási végrehajtás leggyakrabban pénzösszeg behajtására irányul, vagy azért, mert az érdemi határozatban az ügyfelet eredetileg is pénzfizetésre kötelezték, vagy mert a meghatározott cselekmény végrehajtása, illetõleg a meghatározott ingóság kiadása fordult át pénzkövetelésbe, vagy az ügyfelet pénzbírság kiszabásával akarják rászorítani az egyéb magatartásra irányuló kötelezettség teljesítésére. A Ket. hatálybalépését megelõzõ kedvezõtlen tendenciák megtörése érdekében a törvény
- a behajtási módozatok tekintetében megszünteti a hatályos szabályok alapján a természetes személyekkel és a szervezetekkel szembeni végrehajtási módok alapvetõen eltérõ voltát, és a természetes személyek körében is az ügyfelet megilletõ bankszámla-követelésre vezetett végrehajtásnak biztosít elsõbbséget; - az idõ múlásával egyre terhesebbé váló, a jegybanki alapkamat meghatározott százalékában megállapított késedelmi pótlék bevezetésével a kötelezettet érdekeltté teszi a mielõbbi önkéntes teljesítésben; - meghatározott összeghatár feletti kötelezettség esetén - biztosítási intézkedésként - lehetõvé teszi jelzálogjog bejegyzését a kötelezett ingatlanára; - az adóhatóság közremûködésével biztosítja az ügyfél bankszámlaszámának megismerhetõségét; - ha a kötelezett bankszámláját vezetõ pénzügyi intézmény a beszedési megbízást az ügyfél rendelkezésére álló fedezet ellenére nem teljesíti, akkor a pénzügyi intézmény saját költségére kötelezhetõ a megbízás szerinti összeg kifizetésére, és ezen felül az intézmény felelõs munkatársa vagy vezetõje eljárási bírsággal is sújtható; - a végrehajtó szolgálat létrehozásával megteremti hatékony behajtás szervezeti feltételeit. A végrehajtás arányosságának és fokozatosságának elve jut kifejezésre a pénzfizetési kötelezettség végrehajtási sorrendjét megállapító szabályokban (Ket. 132. §, Ket. 136. §). A Ket. a pénzösszeg behajtásánál a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtásnak biztosít elsõbbséget. Természetes személy esetében ezt követi a munkabérbõl való letiltás, és csak az elõzõek eredménytelensége után kerül sor a jóval szigorúbb, költségesebb és idõigényesebb ingó vagy ingatlan végrehajtás elrendelésére [Ket. 136. § (1) bek.]. A pénzkövetelés biztosítása céljából az ingatlanra vezetett végrehajtás a közigazgatási eljárásban kivételes, csak meghatározott pénzösszeg felett van rá lehetõség. 133. § (1) A végrehajtást foganatosító szerv a pénzforgalmi bankszámlával rendelkezõ kötelezett esetében a bankszámlán a kötelezett rendelkezése alatt álló összeget azonnali beszedési megbízással vonja végrehajtás alá. A megbízás a kötelezett bármely pénzforgalmi bankszámlája ellen benyújtható. Ha a pénzkövetelés jogosultja nem a végrehajtást foganatosító szerv, az azonnali beszedési megbízást a végrehajtást foganatosító szerv e célra elkülönített letéti számlájára kell teljesíteni. A végrehajtást foganatosító szerv öt napon belül gondoskodik a kezelési költségek levonása mellett a letéti számlára befolyt összegnek és kamatainak a jogosult számlájára történõ átutalásáról vagy kifizetésérõl. (2) Ha mind a jogosult, mind a kötelezett pénzforgalmi bankszámla vezetésére köteles, a jogosult a végrehajtható határozat alapján õt megilletõ összeget a kötelezett pénzügyi intézménynél vezetett bankszámlájáról azonnali beszedési megbízással érvényesítheti. Errõl a végrehajtást elrendelõ végzésben rendelkezni kell. Ha az azonnali beszedési megbízás nem vezetett eredményre, az eljárást a végrehajtást foganatosító szerv - a jogosult kérelmére - köteles átvenni és folytatni. (3) Ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlája nem ismert, és az a cégnyilvántartásból sem állapítható meg, a végrehajtást foganatosító szerv - hivatalból vagy a (2) bekezdés esetén a jogosult kérelmére - az állami adóhatóságot keresi meg a számlaszám közlésére, és felhívja a pénzügyi intézményt a kötelezett nála kezelt pénzösszegének végrehajtás alá vonásához szükséges adatok közlésére. A felhívásnak az adóhatóság, illetve a pénzügyi intézmény haladéktalanul köteles eleget tenni. (4) A pénzügyi intézmény az (1)-(2) bekezdés szerinti megbízásnak köteles haladéktalanul eleget tenni. Ha a pénzügyi intézmény az azonnali beszedési megbízást fedezet hiánya miatt nem tudja teljesíteni, errõl a végrehajtást foganatosító szervet, illetve a jogosultat haladéktalanul értesíti. A pénzügyi intézmény a végrehajtást foganatosító szerv felhívására köteles tájékoztatást adni a kötelezett bankszámlájáról az adott idõszakban teljesített fizetési megbízásokról. (5) Ha a pénzügyi intézmény a kötelezett rendelkezésére álló fedezet ellenére a megbízást nem teljesíti, a végrehajtást foganatosító szerv végzéssel kötelezheti a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére. E végzésben a végrehajtást foganatosító szerv a pénzügyi intézmény felelõs munkatársát, vagy ha az nem állapítható meg, az intézmény vezetõjét eljárási bírsággal is sújthatja. A végzésnek a bírságolásra vonatkozó rendelkezése ellen az általános szabályok szerint lehet jogorvoslattal élni. A pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszegre vezetett végrehajtása E rendelkezések alkalmazásához a következõ fogalmak magyarázata szükséges: pénzügyi intézmény: a hitelintézetekrõl és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 5. §-ában szabályozott hitelintézet: a bank, a szakosított hitelintézet vagy a szövetkezeti hitelintézet (takarék- vagy hitelszövetkezet), továbbá a Hpt. 6. §-a szerinti pénzügyi vállalkozások; pénzügyi intézménynél kezelt összeg (Ket. 172. § m) pont): - a bankszámlaszerzõdés (Ptk. 529. §) alapján nyitott bankszámlán szereplõ összeg, valamint a betétszerzõdés (Ptk. 530. §) és a takarékbetét-szerzõdés (Ptk. 533. §) alapján a bankszámlaszerzõdés szabályainak megfelelõen kezelt összeg, ideértve a nem pénzforgalmi jellegû bankszámlákon kezelt összegeket is; - a takarékbetétkönyv (Ptk. 530., Ptk. 533. §) és egyéb betéti okirat ellenében a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, egyéb szerzõdés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, továbbá egyéb szerzõdés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézmény által visszafizetendõ összeg; - a befektetési szolgáltatókra vonatkozó törvényi rendelkezések szerint ügyfélszámlán nyilvántartott, a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg; a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg: a kötelezett pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszegének az egyéb végrehajtható kötelezettség biztosítására vagy ügyleti biztosíték céljára elkülönített összegen felül fennmaradó része. A pénzügyi intézménnyel kezelt pénzösszegre foganatosított végrehajtás - pénzforgalmi úton történõ behajtásnál azonnali beszedési megbízással (Ket. 133. §);
- a pénzforgalmi rendszerbe be nem vont bankszámlán kezelt összeg, továbbá a betétszerzõdés és a takarékbetét-szerzõdés alapján a bankszámlaszerzõdés szabályai szerint kezelt összeg esetén a végrehajtást foganatosító szerv betéti számlája javára benyújtott azonnali beszedési megbízással (Vht. 82/A. §); - egyéb esetben átutalási végzéssel történik (Vht. 80. §). A pénzforgalmi úton történõ behajtás A Ket. a pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtás szabályai közül csak a pénzforgalmi úton történõ behajtás fõbb szabályait emeli ki, a további módozatok szabályozását a Vht.-re, mint mögöttes szabályra hagyja. A pénzforgalmi úton érvényesíthetõ pénzkövetelést azonnali beszedési megbízással kell behajtani, egyéb végrehajtási cselekménynek csak akkor van helye, ha a megbízás nem vezet eredményre. Pénzforgalmi úton akkor lehet behajtani a pénzkövetelést, ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlával rendelkezik. A pénzforgalomról, a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökrõl szóló 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) a bankszámlán kezelt összeg tekintetében a hitelintézetre az alábbi teljesítési sorrendet állapítja meg: - a számlavezetõ hitelintézet téves bejegyzésének a bankszámlán történõ helyesbítése; - a bírósági végrehajtó vagy az adóhatóság által a végrehajtást foganatosító szerv betéti számlája javára benyújtott azonnali beszedési megbízás (Vht. 82/A. §) és a bíróság által hozott átutaló végzés (Vht. 80. §); - a jogosult által a Vht. 6. §-ának (2) bekezdése alapján a végrehajtható bírósági határozaton vagy a közjegyzõkrõl szóló 1991. évi XLI. törvény 112. §-a szerinti közjegyzõi okiraton, illetve a közjegyzõ által hozott végrehajtható határozaton, valamint a Ket. 133. § (2) bekezdése alapján a végrehajtható közigazgatási határozaton alapuló pénzkövetelés behajtására benyújtott azonnali beszedési megbízás; - a közigazgatási szerv által a Ket. 133. § (1) bekezdése, az adóhatóság által az Art. 80. §-ának (1) bekezdése, a vámhatóság által a vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény 148. §-ának (2) bekezdés alapján végrehajtható közigazgatási határozaton vagy egyéb végrehajtható okiraton alapuló pénzkövetelés érvényesítésére benyújtott azonnali beszedési megbízás; - a Magyar Államkincstár által benyújtott - a helyi önkormányzatok nettó finanszírozása során megelõlegezett - követelések. Az elõbb álló pontban felsorolt pénzkövetelés rangsorban megelõzi a hátrébb állókat, az azonos pont alá tartozó megbízások teljesítési sorrendjét pedig a megbízás pénzügyi intézményhez történõ beérkezésének idõrendje határozza meg azzal, hogy elõbb a korábban beérkezett követelést kell teljesíteni [R. 6. § (2) bek.]. E szabályoknak a pénzügyi intézmény teljesítésért való felelõsségének vizsgálata során bírnak jelentõséggel (lásd a 11. pontnál). A végrehajtást foganatosító szerv által kiadott azonnali beszedési megbízás teljesítése e hatóság letéti számlájára történik. A befolyt összeget átutalással vagy a jogosultnak történõ kifizetéssel 5 napon belül kell a jogosultnak továbbítani. A befolyt összegbõl a számlavezetõ levonja a kezeléssel felmerült költséget és a maradványt naptári naponként a felszámítás idõpontjában érvényes jegybanki alapkamat 365-öd részével növelve utalja át, illetve fizeti. Ily módon a jogosult a kötelezettséget megállapító döntésben foglalt összeget a késedelmi pótlékkal és a jegybanki alapkamattal növelve, illetve a kezelési költséggel csökkentett összegben kapja kézhez. Ha a behajtás csak részben fedezi a kötelezettséget, a befolyt összeget akkor is továbbítani kell, nem kell bevárni míg a teljesítés kiterjesztése vagy más végrehajtási cselekmény a maradvány tekintetében is eredménnyel jár. Az azonnali beszedési megbízás a kötelezett bármely hitelintézetnél kezelt bármelyik pénzforgalmi bankszámlája ellen benyújtható. Egyidejûleg csak egy bankszámlára vezetett végrehajtásnak van helye. Ha a megbízásban megjelölt számlán kezelt összeg nem nyújt fedezetet a kötelezettség teljesítésére és a pénzügyi intézmény más számlán, illetve más szerzõdés alapján is kezel a kötelezett rendelkezésére álló összeget, a pénzügyi intézmény a teljesítés kiterjesztésére vonatkozó szabályok szerint jár el (lásd a 6. pontnál). Ezt követõen kerülhet sor más pénzügyi intézménynél kezelt pénzösszeg behajtására. Eltérõ szabályok - Ha az ellenérdekû ügyfelek mindegyike rendelkezik pénzforgalmi rendszerbe kapcsolt bankszámlával, a jogosult által a 133. § (2) bekezdése alapján adott azonnali beszedési megbízás alapján a teljesítés a jogosult bankszámlájára történik. - Nem a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára történik a teljesítés, ha a végrehajtási eljárásban kirótt eljárási bírság, vagy a végrehajtást foganatosító szervet megilletõ más összeg behajtására kerül sor, mint például a megelõlegezett végrehajtás költség behajtásából befolyó összeg vagy a kötelezett által a végrehajtás költségeinek fedezete céljából megelõlegezett összeg. Az ügyfél eljárási terheit csökkenti és jogérvényesítési lehetõségeit bõvíti, másfelõl pedig a közigazgatási hatóság szolgáltató funkcióját hangsúlyozza a törvény azon megoldása, hogy a kérelemre elrendelt végrehajtást hivatalból folytatott eljárásba fordítja át. Elõzõleg már említettük, hogy ha az ellenérdekû felek mindegyike pénzforgalomba bekapcsolt bankszámlával rendelkezik, a jogosult az õt megilletõ összeget a kötelezett bankszámlájáról azonnali beszedési megbízással érvényesítheti. Ebben az eljárásban a végrehajtást foganatosító szervnek csak akkor van feladata, ha a megbízás nem vezetett eredményre. Ekkor ugyanis a jogosult kérelmére a behajtást a végrehajtást foganatosító szerv köteles az ügyféltõl átvenni és folytatni úgy, mintha a végrehajtást hivatalból indult eljárásban rendelték volna el. Ha a kötelezett cégnyilvántartásba vétele kötelezõ és a pénzforgalmi bankszámla számáról nem nyilatkozik, azt a cégnyilvántartás adatai alapján kell megállapítani.
Ha a kötelezett pénzforgalmi bankszámlája a cégnyilvántartásból nem ismerhetõ meg, a végrehajtást foganatosító szerv az állami vagy önkormányzati adóhatósághoz intézett megkeresésével kérheti a pénzforgalmi jelzõszám közlését. Az Art. 17. §ának (5) bekezdése alapján az adózó az adóhatósággal köteles közölni bankszámlájának számát. A pénzügyi intézmény ugyancsak köteles az adóhatóságnak bejelenteni, ha az adózó bankszámlaszáma az intézmény érdekkörében felmerült okból megváltozik [Art. 23. § (7) bek.]. A hitelintézet - a cégjegyzékbe bejelentett pénzforgalmi számlára vonatkozó adatok kivételével - a bankszámla megnyitását és megszüntetését ugyancsak közli az adóhatósággal (Art. 3. melléklet D) 5. pont). Az adóhatóság a Ket. 133. § (3) bekezdése és az Art. 54. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján a megkeresésben foglaltaknak ingyenesen köteles eleget tenni. A végrehajtás alá vonható összeg. A pénzügyi intézménynél kezelt, a kötelezett rendelkezése alatt álló pénzösszeg teljes egészében végrehajtás alá vonható azzal, hogy természetes személy esetében ez a szabály csak az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összegének négyszerese feletti összegre alkalmazható. Az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összege és annak négyszerese közötti rész 50%-a vonható végrehajtás alá. Mentes a végrehajtás alól az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összege. E rendelkezéseket a pénzügyi intézmény által több szerzõdés alapján kezelt, a kötelezettet megilletõ együttes összegre kell alkalmazni (Vht. 79/A. §). A teljesítés kiterjesztése. Ha az azonnali beszedési megbízásban megjelölt bankszámlán kezelt összeg nem, vagy csak részben fedezi a kötelezettség összegét, a pénzügyi intézmény a teljesítést kiterjeszti a további bankszámlaszerzõdés, illetve betétszerzõdés vagy takarékbetét-szerzõdés alapján kezelt, a kötelezettet megilletõ összegre is, kivéve azokat az összegeket, amelyek végrehajtás alá vonása a betétek és takarékbetétek végrehajtásáról szóló 180/2001. (X. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Tr.) alapján történik. A pénzügyi intézmény a teljesítés kiterjesztését az alábbi sorrend szerint végzi el: - pénzforgalmi számlán kezelt összeg, ha az nem betétszerzõdés alapján kezelt összeg, - a pénzforgalmi számlán betétszerzõdés alapján kezelt összeg, - a Ptk. 529. §-ában meghatározott bankszámlaszerzõdés alapján kezelt összeg, ha az nem pénzforgalmi számlán kezelt összeg, - a Ptk. 530. §-ában meghatározott betétszerzõdés alapján elhelyezett összeg, ha azt a pénzügyi intézmény a bankszámlaszerzõdés szabályainak megfelelõen kezeli, - a Ptk. 533. §-ában meghatározott takarékbetét-szerzõdés alapján elhelyezett összeg, ha azt a pénzügyi intézmény a bankszámlaszerzõdés szabályainak megfelelõen kezeli. A fenti sorrendet elõször a kötelezett rendelkezése alatt álló összes, forintban kezelt, azt követõen pedig az összes, külföldi pénznemben kezelt összegre kell alkalmazni. A végrehajtást foganatosító hatóság rendelkezését az abban foglalt pénznemtõl függetlenül forintban kell teljesíteni a pénzügyi intézmény által jegyzett - a teljesítés napján érvényes - devizavételi árfolyam figyelembevételével (Vht. 79/B. §). Az azonos sorrendben szereplõ összegek közül elõbb az alacsonyabb kamatozású betétösszegeket, majd ezt követõen a magasabb kamatozású betétösszegeket, az azonos kamatozású betétösszegek közül elõbb a korábban lekötött betétösszegeket, majd ezt követõen a késõbb lekötött betétösszegeket kell végrehajtás alá vonni. Eljárás több számlatulajdonos esetén. A pénzügyi intézménynél több számlatulajdonos tulajdonában álló számlán kezelt pénzösszeg bármelyik számlatulajdonossal szemben fennálló követelés fejében teljes összegben végrehajtás alá vonható. E szabály hiányában közös bankszámla nyitásával, vagy utóbb újabb számlatulajdonos belépésével - függetlenül a számla feletti rendelkezési jog tényleges gyakorlásától - gyakorlatilag bármely bankszámlán kezelt összeg elvonható lenne a végrehajtás alól. A végrehajtást foganatosító hatóság a számla megterhelésérõl - a pénzügyi intézmény által közölt értesítési cím alapján - köteles haladéktalanul értesíteni a többi számlatulajdonost. [A többi számlatulajdonos a kötelezett ellen az igényperre vonatkozó szabályok szerint pert indíthat a végrehajtás során a közös számláról leemelt, õt illetõ pénzösszegek visszafizetése iránt (Vht. 79/C. §).] Átutalási végzés. A végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelés behajtása céljából a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg - ideértve a nem pénzforgalmi számlán kezelt összegeket is - végrehajtás alá vonására átutalási végzést hoz, ha azonnali beszedési megbízásra azért nem volt lehetõség, mert a jogosult nem rendelkezik bankszámlával, illetve csak lakáselõtakarékossági számlával rendelkezik, vagy a kötelezett nem rendelkezik pénzforgalmi bankszámlával. A végrehajtást foganatosító szerv a végzésben arra hívja fel a pénzügyi intézményt, hogy a pénzkövetelés összegét utalja ki a jogosulnak, illetõleg utalja át a jogosult által megjelölt bankszámlára, vagy végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára. (Vht. 80. §) Gondoskodás a pénzügyi fedezetrõl. Ha a költségvetési szerv elleni végrehajtás során a pénzügyi intézmény fedezet hiánya miatt nem tudott eleget tenni az átutalási végzésben foglalt felhívásnak, a pénzügyi intézmény köteles errõl a kötelezett pénzügyi ellátását végzõ szervet és a végrehajtást foganatosító szervet haladéktalanul értesíteni. A pénzügyi ellátást végzõ szerv - ha a kötelezettet a pénzkövetelés a költségvetését meghaladó mértékben is terheli - a költségvetési gazdálkodás szabályai szerint gondoskodik a pénzügyi fedezet rendelkezésre bocsátásáról (Vht. 82. §). Takarékbetét végrehajtás alá vonása. A pénzügyi intézménynél elhelyezett, nem a bankszámlára vonatkozó szabályok szerint kezelt betét, takarékbetét, valamint az arról kiállított betétkönyv és más okirat korlátozás nélkül végrehajtás alá vonható (Vht. 83. §). Ha a betét kifizetéséhez takarékbetétkönyv, betéti okirat vagy szerzõdés felmutatása szükséges, az ezekre vezetett végrehajtás különös eljárási szabályait a Tr. tartalmazza. A pénzügyi intézmény felelõssége
A pénzügyi intézmény a számlatulajdonos rendelkezése nélkül vagy ennek ellenére is köteles megterhelni a kötelezett bankszámláját a végrehajtható közigazgatási határozaton alapuló pénzfizetési kötelezettség behajtására irányuló azonnali beszedési megbízás alapján, illetve köteles eleget tenni az átutalási végzésben foglaltaknak, a természetes személyekre megállapított mentességi szabályok (A végrehajtási eljárás megindításának sajátos esetei) figyelembevételével. Ha a pénzügyi intézmény fedezet hiánya miatt a beszedési megbízásnak nem tud eleget tenni, errõl a végrehajtást foganatosító szervet haladéktalanul értesítenie kell. A végrehajtást foganatosító szerv jogosult ellenõrizni, a pénzügyi intézmény pedig köteles tájékoztatást adni a kötelezett bankszámlájáról a megbízás beérkezését követõ idõszakban teljesített kifizetésekrõl, azaz a pénzügyi intézmény a banktitokra való hivatkozással nem akadályozhatja a végrehajtást foganatosító szerv ellenõrzését, illetõleg nem tagadhatja meg a tájékoztatás adását. Ha az ellenõrzés alapján megállapítható, hogy a pénzügyi intézmény a rendelkezésre álló fedezet ellenére nem tett eleget kötelezettségének, vagy a kötelezett részére, illetve annak megbízásából harmadik személy javára történõ kifizetéssel, avagy a R.-ben meghatározott teljesítési sorrendben hátrébb álló levonás teljesítésével a végrehajtás fedezetét jogellenesen elvonta, a pénzügyi intézmény a megbízás teljesítéséért objektív felelõsséggel tartozik, míg az átutalási kötelezettséget felróhatóan megszegõ alkalmazott, vagy ha annak kiléte nem állapítható meg az intézmény vezetõje a vétkes felelõsség szabályai szerint felel. Ez tükrözõdik a 133. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezésben, mely szerint a végrehajtást foganatosító szerv a pénzügyi intézményt végzéssel kötelezheti a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére, és ebben a végzésben a pénzügyi intézmény felelõs munkatársát vagy helyette az intézmény vezetõjét eljárási bírsággal is sújthatja. A végzésnek a bírságolásra vonatkozó rendelkezése ellen az általános szabályok szerint lehet jogorvoslattal élni. Ennek jogpolitikai indoka az, hogy a végrehajtási eljárás akadályozásához fûzõdõ szankciók alkalmazására az eljáráson eddig kívül álló személlyel szemben kerül sor, akinek eljárásjogi pozíciója e döntés folytán megegyezik az érdemi határozattal pénzfizetésre kötelezett jogalany státuszával, ezért számára a jogorvoslati jog szempontjából is ezzel azonos helyzetet kell teremteni. 134. § (1) Ha a kötelezett munkabérére kell végrehajtást vezetni, a végrehajtást foganatosító szerv végzésben rendeli el a munkáltatónál a kötelezettség összegének a munkabérbõl történõ letiltását. A munkáltató köteles a végzésben foglaltaknak eleget tenni. A munkáltató kötelessége, hogy legkésõbb a letiltás átvételét követõ munkanapon a) értesítse a kötelezettet a letiltásról, b) intézkedjék, hogy a munkabér esedékessé válásakor (a kifizetésének napján) a letiltott összeget a munkabérbõl vonják le, és fizessék ki a végrehajtást kérõnek, illetve utalják át a felhívásban megjelölt számlára, c) értesítse a letiltást kibocsátó szervet a letiltás foganatosításának akadályáról, illetve a kötelezett általa ismert új munkáltatójáról. (2) Törvény indokolt esetben az (1) bekezdésben meghatározott határidõnél hosszabb határidõt is megállapíthat a munkáltatói kötelezettség teljesítésére. (3) A munkabérre vezetett végrehajtásra vonatkozó munkáltatói kötelesség megszegése esetén a végrehajtást foganatosító szerv a munkáltatóval szemben a 133. § (5) bekezdésének megfelelõ alkalmazásával jár el. Végrehajtás munkabérre és egyéb járandóságra A rendszeres munkajövedelemmel, járandósággal rendelkezõ természetes személyek esetében a pénzfizetési kötelezettség másik - a bankszámlára vezetett végrehajtással egyenértékû - módja az említett jövedelmekbõl történõ közvetlen letiltás. Ennél a végrehajtási módozatnál a végrehajtást foganatosító szerv végzésben hívja fel a munkáltatót, illetve a rendszeres járandóságot folyósító szervezetet, hogy a letiltott összeget a munkabérbõl, járandóságból vonja le, és azt a jogosult részére fizesse ki vagy utalja át a felhívásban megjelölt számlára. A munkabérre vezetett végrehajtás hatálya újabb letiltás nélkül kiterjed arra a munkabérre is, amelyet a kötelezett - a munkáltató megváltozása esetén - az új munkáltatótól kap (Vht. 59. §). A rendelkezés alkalmazásához a következõ fogalmak értelmezése szükséges: - munkabér: a munkaviszonyból, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyból, az ügyészségi szolgálati viszonyból, a bírói (bírósági) szolgálati viszonyból, a hivatásos szolgálati viszonyból, a munkaviszony jellegû szövetkezeti jogviszonyból eredõ (a továbbiakban együtt: munkaviszony), továbbá a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságból, valamint a munkából eredõ egyéb rendszeres, idõszakonként visszatérõen kapott díjazásból, juttatásból, követelésbõl származó bevétel (Ket. 172. § k) pont); - munkáltató: a 172. § k) pont szerinti munkabért folyósító szervezet vagy természetes személy (Ket. 172. § l) pont); A munkáltatónak a letiltással kapcsolatos kötelessége A munkáltató kötelessége, hogy legkésõbb a letiltás átvételét követõ munkanapon értesítse a kötelezettet a letiltásról, intézkedjék, hogy a munkabér esedékessé válásakor (a kifizetésének napján) a letiltott összeget a munkabérbõl vonják le, és fizessék ki a jogosultnak vagy utalják át a letiltásban megjelölt számlára, illetve haladéktalanul értesítse a letiltás foganatosításának akadályáról a letiltást kibocsátó szervet. Ha a kötelezett munkabérébõl a rendszeresen, idõszakonként visszatérõ részletekben levonandó követelést valamelyik hónap folyamán részben vagy egyáltalán nem lehetett levonni, az elmaradt részleteket le kell vonni, mihelyt lehetséges. E szabályt kell alkalmazni az elõzõ munkáltatónál és a munkaviszonyon kívül töltött idõ alatt esedékessé vált részletekre is (Vht. 77. §). Tartozásigazolás. A munkáltató köteles a kötelezett részére a munkaviszony megszûnésekor olyan igazolást kiállítani, amely feltünteti, hogy a munkabérbõl milyen tartozásokat, milyen döntés vagy jogszabály alapján, mely jogosult részére kell
levonni. Igazolást kell adni arról is, hogy a munkavállalónak a munkabért terhelõ tartozása nincs. Ha a kötelezett újabb munkaviszonyt létesít, köteles a tartozásigazolást a munkába lépése elõtt az új munkáltatójának átadni, az pedig köteles a tartozásigazolást a munkavállalótól bekérni és a végrehajtást folytatni (Vht. 78. §). A végrehajtást foganatosító szerv ellenõrzési jogköre és a munkáltató felelõssége. A végrehajtást foganatosító szerv ügyintézõje (a továbbiakban: ügyintézõ) a munkáltatónál a helyszínen is ellenõrizheti, hogy a munkabérre vezetett végrehajtás szabályait a munkáltató megtartja-e, a munkáltató pedig köteles biztosítani az ügyintézõ részére a munkahely területére vagy az ügyintézés helyszínére történõ belépést és a munkáltatónak a kötelezettre vonatkozó személyi nyilvántartásába, a munkabérére, és a letiltás foganatosítására vonatkozó iratokba történõ betekintést (Vht. 60. §). A felhívásban foglaltak teljesítéséért a munkáltatói felelõsség a pénzügy intézményével azonos módon alakul (lásd a 132. §nál a 11. pontban leírtakat.). Ha a letiltásban megjelölt összeg egyszerre nem vonható le, a munkáltató értesíteni köteles a végrehajtást foganatosító szervet, amely az idõszakosan levonható összeg ismeretében dönt a részletekben történõ teljesítésrõl, vagy indokolt esetben más végrehajtási mód foganatosításáról, és ennek függvényében a letiltó végzést módosítja vagy visszavonja. A levonás közös szabályai. A munkabérbõl történõ levonásnál azt az összeget kell alapul venni, amely a munkabért terhelõ, abból a külön jogszabály szerint levonással teljesítendõ adónak (adóelõlegnek), egészségbiztosítási és nyugdíjjáruléknak, magánnyugdíj-pénztári tagdíjnak, továbbá egyéb járuléknak a levonása után fennmarad. Az így csökkentett összegbõl általában legfeljebb 33%-ot, kivételesen legfeljebb 50%-ot lehet levonni (Vht. 61. §). A közigazgatási végrehajtás szempontjából a levonás során mentes a végrehajtás alól a havonta kifizetett munkabérnek az a része, amely megfelel az öregségi nyugdíj [Vht. 27. § a) pont] legalacsonyabb összegének. Ha a kötelezett több munkáltatótól kap munkabért, a mentesség õt abból a munkabérbõl illeti meg, amelyet elsõként tiltottak le. Ugyanattól a munkáltatótól egyidejûleg több jogcímen kapott munkabért a mentesség szempontjából összevontan kell figyelembe venni (Vht. 62. §). A levonás után fennmaradó összegbõl korlátozás nélkül végrehajtás alá vonható a havonta kifizetett munkabérnek az a része, amely meghaladja az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összegének ötszörösét (Vht. 63. §). Levonási sorrend. A Vht. által meghatározott levonási sorrend a közigazgatási végrehajtás körében érvényesítendõ követeléseket a létfenntartással összefüggõ, továbbá a büntetõ és szabálysértési ügyekbõl az államot megilletõ igények, valamint az állam mûködése szempontjából létfontosságú követelések mögé rangsorolja. Ha a befolyt összeg nem fedezi a végrehajtás során behajtani kívánt valamennyi követelést, a követelések jogcímén alapuló kielégítési sorrend a következõ: - gyermektartásdíj, - egyéb tartásdíj, - munkavállalói munkabér és a vele egy tekintet alá esõ járandóság (Vht. 65. §, Vht. 66. §), - a büntetõ és a büntetésvégrehajtási, valamint a szabálysértési eljárásban a kötelezettel szemben megállapított, az állam javára fizetendõ összeg, a vagyonelkobzásból eredõ követelés (a polgári jogi igény kivételével), - adó, társadalombiztosítási követelés és más köztartozás, - egyéb követelés, - a végrehajtási eljárásban kiszabott eljárási bírság (Vht. 165. §). A követelés érvényesítésével és behajtásával felmerült, a végrehajtást foganatosító szerv által megállapított költséget és a követelés egyéb járulékait a követeléssel azonos sorrendben kell kielégíteni (Vht. 166. §). A sorrendben elõbb álló követelés teljes kielégítése után lehet a sorrendben hátrább álló követelést kielégíteni (Vht. 167. §). Az azonos levonási sorrendbe tartozó több követelés egymás közötti sorrendjét az egyes követelésekre vonatkozó letiltások munkáltatóhoz való beérkezésének idõrendje határozza meg. A közigazgatási végrehajtás céljára levonható összegen belül tehát a követelés érvényesítésével felmerült eljárási költség és a fõkövetelés azonos sorban van, de a költségek megtérítése megelõzi a fõkövetelés kielégítését, a fõkövetelés pedig rangsorban megelõzi a végrehajtási eljárásban kiszabott eljárási bírságot. Levonás a munkavállalói munkabérbõl. A munkaviszony alapján kapott munkabérbõl legfeljebb 33%-ot lehet levonni. A levonás a privilegizált követelések (tartásdíj, a kötelezettel szemben fennálló munkavállalói munkabér követelés, a jogalap nélkül felvett munkabér és társadalombiztosítási ellátás), valamint több letiltás esetén a munkabér 50%-áig terjedhet. A közigazgatási végrehajtás szempontjából lényeges, hogy több letiltás esetén 50% a levonás felsõ határa akkor is, ha nem privilegizált követelések érvényesítésére kerül sor. A levonás során a munkavállalói munkabérhez tartozik a munkáltató által a munkavállaló részére a betegszabadságának idejére kifizetett összeg, a végkielégítés, valamint a jutalom is (Vht. 65. §). E szabályokat kell alkalmazni az alkotó- és munkaközösségi tag jövedelmére, a tudományos továbbképzési ösztöndíjasnak a munkabér jellegû ösztöndíjára, továbbá egyéb, visszatérõen kapott, munkából eredõ, rendszeresen vagy idõszakonként visszatérõen kapott jövedelmére vezetett letiltásnál is (Vht. 66. §). Levonás a nyugdíjból. A kötelezett társadalombiztosítási nyugellátásából legfeljebb 33%-ot lehet levonni. Privilegizált követelés és több letiltás esetén a levonás a nyugellátásnak legfeljebb 50%-áig terjedhet, a munkabérnél említett szabály figyelembevételével. Nem vezethetõ végrehajtás az alábbi juttatásokra és járandóságokra: - árvaellátás (Vht. 67. §),
- egészségbiztosítási pénzbeli ellátás (baleseti járadék, baleseti táppénz, táppénz, gyermekgondozási díj, terhességigyermekágyi segély - Vht. 68. §), - gyermekek ellátásához kapcsolódó juttatások (gyermekgondozási segély, gyermeknevelési támogatás, családi pótlék, iskoláztatási támogatás - Vht. 69. §), - munkanélküli ellátás (munkanélküli járadék, nyugdíj elõtti munkanélküli segély, keresetkiegészítés, keresetpótló juttatás Vht. 72. §), - végrehajtás alól mentes juttatások. A mentes juttatások körébe tartozik - a nemzeti gondozási díj és a hadigondozottak pénzbeli ellátása, az életüktõl és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény szerint járó életjáradék, - az átmeneti segély, ideértve a meghatározott célra kapott segélyt is, a rendszeres szociális segély, az idõskorúak járadéka, a munkanélküliek jövedelempótló támogatása, az ápolási díj, - az anyasági segély, - a rokkantsági járadék és a vakok személyi járadéka, - a megváltozott munkaképességû személyt megilletõ juttatás (keresetkiegészítés, átmeneti keresetkiegészítés, jövedelemkiegészítés, átmeneti jövedelemkiegészítés, átmeneti járadék, bányász dolgozók egészségkárosodási járadéka), - a törvényen alapuló tartásdíj, ideértve a bíróság által elõlegezett gyermektartásdíjat is, a gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényen alapuló gyermekvédelmi pénzbeli ellátások, - a nevelõszülõ részére az államilag gondozott gyermek tartásáért fizetett gondozási díj, - az ösztöndíj, a tudományos továbbképzési ösztöndíjas munkabér jellegû ösztöndíjának kivételével, - a kiküldetéssel, külszolgálattal és munkába járással összefüggõ költségtérítés, - a meghatározott kiadás fedezésére szolgáló összeg, - a fogyatékossági támogatás (Vht. 73. §). A Ket. lehetõséget biztosít arra, hogy törvényi szintû különös eljárási szabály a munkáltatói kötelezettség teljesítésére hosszabb határidõt állapítson meg. 135. § (1) Ha a kötelezett bizonyítja, hogy a teljesítés elmaradása neki nem róható fel, és az egy összegben történõ teljesítésre nem képes, illetve az számára aránytalan nehézséget jelentene, kérelmére a végrehajtást foganatosító szerv fizetési halasztást vagy részletfizetést (a továbbiakban együtt: fizetési kedvezmény) engedélyezhet, ha azt jogszabály nem tiltja, és ahhoz a végrehajtást elrendelõ szerv - indokolt esetben a jogosult meghallgatása után - elõzetesen hozzájárult. A fizetési kedvezmény - ha törvény másként nem rendelkezik - az engedélyezésétõl számított legfeljebb egy évig tarthat. (2) Törvény a fizetési kedvezmény engedélyezésének feltételeire az ügyfélre nézve az (1) bekezdés rendelkezéseinél kedvezõbb szabályt állapíthat meg, továbbá lehetõvé teheti a tartozás mérséklését vagy elengedését. (3) A végrehajtást foganatosító szerv a fizetési kedvezményt a kötelezettség teljesítését elõmozdító feltételhez kötheti. Ha a kötelezett a feltételt nem teljesíti, a végrehajtást a továbbiakban a hátralék teljes összegére kell folytatni, a teljes összegû késedelmi pótlék felszámításával. Fizetési kedvezmény Ha a teljesítés elmaradása a kötelezettnek nem róható fel, mert arra a helyzetében a döntést követõen bekövetkezett változás folytán nem képes, vagy az számára aránytalan terhet jelent, kérelmére a végrehajtást foganatosító szerv fizetési kedvezményt állapíthat meg. A Ket. kétféle kedvezményt nevesít, a fizetési halasztást és a részletekben történõ teljesítést, lehetõvé teszi azonban, hogy törvényi szintû különös eljárási szabály a kedvezmény megadására vonatkozó feltételek tekintetében további könnyítéseket állapíthasson meg, és a kedvezmények körét kiterjessze a tartozás mérséklésére vagy elengedésére is. A kedvezmények igénybevételének maximális idõtartama egy év. Az engedélyezés konjunktív feltétele a jogszabályi tilalom hiánya és a végrehajtást elrendelõ hatóság elõzetes hozzájárulása. Ellenérdekû ügyfél esetén e kérdésben a végrehajtást elrendelõ hatóság szükség esetén a jogosult meghallgatása után dönt. Mindkét fajta kedvezmény alkalmazható a teljes - a természetes személyeket és a szervezeteket magában foglaló - ügyfélkörben. A kedvezmény megadásának az ügyfél kérelme alapján van helye. A körülményekben bekövetkezett hátrányos változást a kötelezettnek kell bizonyítania. Az ügyfél rosszhiszemû eljárása, vagy a késedelem felróhatósága kizárja a kedvezmény alkalmazását. Méltányossági döntésrõl van szó, amelyben a mérlegelés kiterjed a norma hipotézisében megjelölt ténybeli feltételekre csakúgy, mint a döntés megválasztására, azaz a megengedõ diszpozícióra tekintettel (engedélyezhet) a kérelem teljesítésére és elutasítására, illetve a kedvezmények mértékének a kérelemtõl eltérõ megállapítására is. A mérlegelésnek ez a széles lehetõsége a döntésnek diszkrecionális jelleget kölcsönöz. Erre tekintettel a döntés ellen fellebbezési jog biztosítása nem indokolt. Kérdésként vetõdik fel, hogy a fizetési kedvezmény idõtartamára felszámítható-e késedelmi pótlék (Ket. 138. §), illetve kötelezõ-e annak alkalmazása, továbbá, hogy van-e lehetõség a 135. § szerinti fizetési kedvezmények és a 138. § (5) bekezdésében szabályozott pótlék-kedvezmények együttes alkalmazására. A fõ szabály szerint a késedelmi pótlék felszámítása a fizetési kedvezmény idõtartamára is kötelezõ. Ha azonban a 138. § (5) bekezdése alapján a végrehajtást foganatosító szerv az ügyfél kérelmére a késedelmi pótlék mértékét csökkenti vagy a pótlék felszámítását mellõzi, akkor a
következõ lehetõségek adódnak. Ha a pótlék mérséklésére kerül sor, akkor a fõ szabály érvényesül, vagyis a felszámítás - a kedvezõbb százalékkulcs alkalmazásával - a fizetési kedvezmény idõszakára is kiterjed. A pótlék elengedésére irányuló döntés a kétféle kedvezmény együttesen érvényesül. Törvényi korlátozás hiányában a kedvezmények halmozódásának nincs akadálya. Hangsúlyozni szükséges azonban, hogy a 135. és a 138. § (5) bekezdésének párhuzamos alkalmazására csak az ügyfél erre irányuló kérelme alapján kerülhet sor. Megjegyzendõ továbbá, hogy ha a késedelmi pótlékfizetési kötelezettség - a 138. § (1) bekezdésének c) pontja alapján külön törvény rendelkezésén alapul, akkor ez az anyagi jogszabály kizárhatja az általa megállapított jogcímen fizetendõ pótlék tekintetében az (5) bekezdésben szabályozott kedvezmények alkalmazását. Ilyen esetben a pótlék felszámítása a fizetési kedvezmény idõszakára sem mellõzhetõ. A Ket. lehetõvé teszi, hogy a végrehajtást foganatosító szerv a fizetési kedvezmény engedélyezését a kötelezettség teljesítését elõmozdító egyéb feltételhez kösse. E speciális feltételek ügyfajtánkénti kimunkálása a joggyakorlatra váró feladat. A feltétel teljesítéseinek elmulasztása azzal a joghatással jár, hogy a végrehajtást a továbbiakban a hátralék teljes összegére kell folytatni a teljes összegû késedelmi pótlék felszámításával. Ez azt is eredményezheti, hogy a továbbiakban a végrehajtás más, szigorúbb végrehajtási módozatban folytatódik. 136. § (1) Ha a 133. és 134. § szerinti végrehajtás nem vezetett vagy aránytalanul hosszú idõ múlva vezetne eredményre, a kötelezett bármely lefoglalható vagyontárgya végrehajtás alá vonható. (2) A fióktelep útján folytatott tevékenységgel összefüggésben elrendelt kötelezettség végrehajtása során a vállalkozás valamennyi belföldön található vagyonára végrehajtás vezethetõ. (3) A közigazgatási végrehajtásban pénzfizetési kötelezettség teljesítése céljából ingatlan-végrehajtás elrendelésének akkor van helye, ha a pénzfizetési kötelezettség teljesítéséhez a kötelezett egyéb vagyonára vezetett végrehajtás nem, vagy csak aránytalanul hosszú idõ múlva nyújtana fedezetet, és az ilyen módon végre nem hajtható kötelezettség összege legalább százezer forint, illetve egyéb végrehajtás alá vonható ingatlan hiányában - a kötelezett állandó lakóhelyéül használt ingatlan esetében az egymillió forintot eléri. (4) Ha az ingatlan-végrehajtás elrendelésének nincs helye, és a kötelezett egyéb vagyonára vezetett végrehajtás is eredménytelen, a kötelezett ingatlanát - a jogosult javára a behajthatatlan pénzkövetelés összegéig - jelzálogjoggal lehet megterhelni. A jelzálogjogot és annak az ingatlan-nyilvántartásba történõ bejegyzését a végrehajtó szolgálat végzéssel rendeli el. A végzés a kézbesítéssel jogerõre emelkedik, ellene végrehajtási kifogásnak van helye. A végrehajtást foganatosító szerv a végzést megküldi az ingatlan fekvése szerint illetékes földhivatalnak, és az elévülési idõn belül történõ értékesítés esetén gondoskodik a pénzfizetési kötelezettség érvényesítésérõl. A földhivatal a jelzálogjogot soron kívül bejegyzi az ingatlan-nyilvántartásba. Pénzkövetelés végrehajtása egyéb vagyontárgyakra vezetett végrehajtással Amennyiben a pénzösszeg behajtására a 132-134. §-ok alapján foganatosított cselekményekkel bármely okból nincs mód, a Ket. - egyezõen a hatályos joganyaggal - lehetõséget biztosít e végrehajtási módozat helyett a kötelezett egyéb vagyontárgyainak végrehajtás alá vonására abból a célból, hogy az így lefoglalt vagyontárgy értékesítésébõl származó bevételt a pénzfizetési kötelezettség teljesítésére lehessen fordítani. A Ket. alapján a pénzfizetési kötelezettség helyébe lépõ, egyéb vagyontárgyra vezetett végrehajtást a Vht. szabályai szerint a végrehajtást foganatosító szerv folytatja le. A pénzügyi intézménynél kezelt összegre vezetett végrehajtásról vagy a munkabérbõl való letiltásról az ingó- vagy ingatlan végrehajtásra való áttérés alakszerû döntést nem igényel. A külföldi vállalkozás belföldi tevékenységét kifejtõ fióktelep ügyfélképessége nem szünteti meg a vállalkozásnak a fióktelepe tevékenységével, mûködésével összefüggõ felelõsségét, helytállási kötelezettségét. E felelõsségi szabály végrehajtási jog területére átnyúló hatása tükrözõdik a 136. § (2) bekezdésében, mely szerint a fióktelepre megállapított kötelezettség végrehajtása során a vállalkozás valamennyi belföldön található vagyontárgya végrehajtás alá vonható. Az ingó- és az ingatlanvégrehajtás folyamatának legfontosabb mozzanatai az ingóság lefoglalása, becsértékének megállapítása, a lefoglalt dolog értékesítése, illetve az annak során befolyt összeg kifizetése. Az e vagyontárgyakra vezetett végrehajtást szabályait a részletes kommentár tartalmazza. 137. § A pénzügyi intézménynél kezelt összegre, munkabérre, továbbá ingóságra vagy ingatlanra vezetett végrehajtás során az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) szabályait, takarékbetétre vezetett végrehajtás során az arra vonatkozó külön jogszabály rendelkezéseit kell megfelelõen alkalmazni. Ahol a Vht. végrehajtható okiratot említ, azon a végrehajtást elrendelõ végzést, ahol pedig végrehajtót említ, azon a 131. §-ban meghatározott végrehajtást foganatosító szervet, illetve a nevében eljáró ügyintézõt, ahol adóst, azon kötelezettet kell érteni. A közigazgatási végrehajtás leggyakrabban pénzösszeg behajtására irányul, akár azért, mert az ügyfelet eredetileg is pénzfizetésre kötelezték, akár azért, mert a meghatározott cselekmény végrehajtása, illetõleg a meghatározott ingóság kiadása fordult át pénzkövetelésbe, vagy az ügyfelet pénzbírság kiszabásával akarják rászorítani az egyéb magatartásra irányuló kötelezettség teljesítésére. A hatályos törvényi szabályozás szerint a pénzösszeg behajtása nehézkes és hosszadalmas. Annak érdekében, hogy ez megváltozzék, a törvény - az idõ múlásával egyre terhesebbé váló, az adóügyi igazgatásban már érvényesülõ késedelmi pótlék bevezetésével a kötelezettet érdekelté teszi a mielõbbi önkéntes teljesítésben;
- a behajtási módozatok tekintetében megszünteti a hatályos szabályok alapján a természetes személyekkel és a szervezetekkel szembeni végrehajtási módok alapvetõen eltérõ voltát; - az építésügyi igazgatás körében már érvényesülõ szabályozás általánossá tételével - meghatározott összeghatár feletti kötelezettség esetén - biztosítási intézkedésként lehetõvé teszi jelzálogjog bejegyzését a kötelezett ingatlanára; - a jelentõs költségkihatással járó cselekmények esetében az eljárási bírság jelenleg 500 000 Ft-os felsõ határát felülrõl nyitottá teszi, ha a teljesítés várható költségeinek 1%-a ezt az összeget meghaladja. Ebben az esetben a bírság felsõ határát az említett költségek 1%-ában maximálja; - jelentõs költségkihatással járó cselekmény esetében, ha a kötelezett önként nem teljesít, és a költségeket sem elõlegezi meg, akkor helyette a megelõlegezett összeg után a jegybanki alapkamat meghatározott százalékában megállapított kamatteher felszámítására biztosít lehetõséget. A törvény a pénzfizetési kötelezettség végrehajtása terén az ügyfelet megilletõ bankszámla-követelésre vezetett végrehajtásnak biztosít elsõbbséget, amely azonnali beszedési megbízással történik. Ha a kötelezett bankszámláját vezetõ pénzügyi intézmény a beszedési megbízást az ügyfél rendelkezésére álló fedezet ellenére nem teljesíti, akkor a pénzügyi intézmény saját költségére kötelezhetõ a megbízás szerinti összeg kifizetésére, és ezen felül bírsággal is sújtható. Az ügyfél eljárási terheit csökkenti és jogérvényesítési lehetõségeit bõvíti, másfelõl pedig a közigazgatási hatóság szolgáltató funkcióját hangsúlyozza a törvény azon újszerû megoldása, amely a kérelemre elrendelt végrehajtást hivatalból folytatott eljárásba fordítja át. E rendelkezés szerint, ha a jogosult által benyújtott azonnali beszedési megbízás nem vezet eredményre, akkor a végrehajtást - a jogosult kérelmére - a végrehajtást foganatosító szerv folytatni köteles, mégpedig úgy, mintha a végrehajtás elrendelésére hivatalból került volna sor. A rendszeres munkajövedelemmel, járandósággal rendelkezõ természetes személyek esetében a pénzfizetési kötelezettség másik - a bankszámlára vezetett végrehajtással egyenértékû - módja az említett jövedelmekbõl történõ közvetlen letiltás. Ennél a végrehajtási módozatnál a végrehajtást foganatosító szerv végzésben hívja fel a munkáltatót, illetve a rendszeres járandóságot folyósító szervezetet, hogy a letiltott összeget a munkabérbõl, járandóságból vonja le, és azt a jogosult részére fizesse ki. Ha a munkáltató e kötelezettségét megszegi, a le nem vont összeg erejéig készfizetõ kezesként felel. Amennyiben a pénzösszeg behajtására bármely okból nincs mód, vagy az nem vezet eredményre, esetleg nem célszerû, mert a nagy összegû kötelezettség részletekben történõ teljesítése aránytalanul hosszú idõt venne igénybe, a törvény lehetõséget biztosít - egyezõen a hatályos joganyaggal - e végrehajtási módozat mellett vagy helyett a kötelezett egyéb vagyontárgyainak végrehajtás alá vonására abból a célból, hogy az így lefoglalt vagyontárgy értékesítésébõl származó bevételt a pénzfizetési kötelezettség teljesítésére lehessen fordítani. A törvény nem változtat a közigazgatási és a bírósági végrehajtás jelenlegi viszonyrendszerén. Ennek megfelelõen a törvény csupán a pénzfizetési kötelezettség bankszámlára és munkabérre vezetett végrehajtásának alapvetõ rendelkezéseivel egészül ki, hogy így biztosítsa a közigazgatási végrehajtás leggyakrabban alkalmazott módozatainak szerves kapcsolódását. A pénzfizetési kötelezettség végrehajtásának szabályai, továbbá az ingó- és ingatlan-végrehajtás szabályrendszere tekintetében a törvény a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényre történõ utalással tesz eleget, elkerülve a párhuzamos szabályozást.
Késedelmi pótlék 138. § (1) A kötelezett késedelmi pótlékot köteles fizetni, ha a) pénzfizetési kötelezettségének határidõben nem tett eleget, kivéve, ha törvény másként nem rendelkezik, b) a hatósági szerzõdés alapján igénybe vett támogatást vagy kedvezményt vissza kell térítenie, c) azt a törvény elrendeli. (2) Az (1) bekezdésben foglalt kötelezettségre és annak mértékére az ügyfelet a fizetési kötelezettséget megállapító döntésben figyelmeztetni kell. (3) A késedelmi pótlék mértéke minden naptári nap után a felszámítás idõpontjában érvényes jegybanki alapkamat kétszeresének 365-öd része. A késedelmesen megfizetett késedelmi pótlék után nem számítható fel késedelmi pótlék. (4) A késedelmi pótlékot pénzfizetési kötelezettség esetén a teljesítési határidõ utolsó napját követõ naptól, a hatósági szerzõdés alapján igénybe vett támogatás vagy kedvezmény visszatérítése esetén az igénybevétel elsõ napjától a teljesítés vagy a visszatérítés napjáig terjedõ idõszakra, részleges teljesítés esetén a hátralékra kell felszámítani. (5) Természetes személy kérelmére - kivételes méltánylást érdemlõ körülmény esetén - a késedelmi pótlék mérsékelhetõ vagy felszámítása mellõzhetõ. A nem természetes személy ügyfél erre csak akkor tarthat igényt, ha bizonyítja, hogy a tõle elvárható mértékben és módon mindent megtett a határidõben történõ teljesítés érdekében, és az neki fel nem róható okból hiúsult meg. 139. § Késedelmi pótlékot kell felszámítani a végrehajtási eljárás során a költségviselésre, a pénzegyenérték vagy az eljárási bírság megfizetésére irányuló kötelezettség késedelmes teljesítése esetén, továbbá az állam által elõlegezett költség után a megelõlegezés idõtartamára. A határidõre történõ önkéntes teljesítésben való érdekeltséget teremti meg a törvény a késedelemért járó pénzügyi szankció, a késedelmi pótlék intézményének bevezetésével.
A késedelmi pótlékot mind az ügy érdemében hozott határozat, mind az eljárási végzésekben megállapított, mind pedig a közigazgatási szerzõdésbõl származó pénzfizetési kötelezettségek után fel kell számítani, az esedékesség idõpontjától. Késedelmi pótlék kivetésének egyedül a késedelmi pótlékkal növelt tartozás pótlék tartalma után nincs helye. A pótlék napi mértéke - az adóigazgatási eljáráshoz igazodóan - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres összegének 365-öd része. A pótlékfizetési kötelezettség kezdõ idõpontja a követelés jellegétõl függõen eltérõen alakul. A pótlékot az érdemi határozatban vagy eljárási végzésben megállapított fizetési kötelezettség esetén a teljesítési határidõt követõ naptól kell felszámítani. A hatósági szerzõdés alapján igénybe vett visszatérítendõ kedvezmény, vagy támogatás esetén a pótlék attól a naptól esedékes, amelytõl a támogatás a kötelezett rendelkezésére áll (a folyósítás napja) illetve amelytõl a kötelezett a kedvezményt igénybe vette. Az állam által elõlegezett költség után a pótlékfizetési kötelezettség az elõlegezés napjától indul. A késedelmi pótlék felszámítása addig tart, amíg az eljárásban foganatosított végrehajtási cselekmény sikerrel nem jár, vagy a kötelezett részérõl a teljesítés utólag meg nem történik, illetõleg mindezek hiányában a végrehajtási eljárást megszüntetõ végzés meghozataláig. Ha pedig a végrehajtást megszüntetõ végzés elleni fellebbezés sikeres és az eljárás folytatódik, akkor a pótlék felszámítását is megszakítás nélkül folytatni kell. A pótlékfizetési kötelezettség folyamatát az eljárás felfüggesztése megszakítja a felfüggesztés teljes idõtartamára. Ha pedig a felfüggesztés elrendelését közvetlenül a végrehajtást megszüntetõ döntés követi, a késedelmi pótlék felszámítása a felfüggesztés elrendeléséig tart. Ugyancsak félbeszakítja a folyamatot, ha a végrehajtást foganatosító szerv helyt ad a pótlék elengedésére irányuló ügyféli kérelemnek. Nincs helye a pótlék felszámításának, ha azt törvény a 138. § (1) bekezdésének a) pontja alapján kizárja, továbbá a végrehajtási eljárás felfüggesztésének idõtartamára. Ez utóbbi rendelkezést a Ket. 148. §-ának - a 2005. évi LXXXIII. törvény 329. §-ának (2) bekezdésével beiktatott - (8) bekezdése állapítja meg. A szabály jogpolitikai célja az, hogy az eljárás hatósági döntés alapján, többnyire határozatlan idõre történõ szüneteltetése az ügyfelet ne hozza hátrányosabb helyzetbe. Fogalmilag kizárt - teljesítési határidõ hiányában - a késedelmi pótlék alkalmazása a passzív magatartásra kötelezõ döntések körében. A törvény a késedelmi pótlék szabályozásánál - csakúgy mint a fizetési kedvezmények körében - messzemenõen figyelembe veszi a természetes személy ügyfél késedelemre vezetõ magatartásának felróhatóságát, illetõleg annak hiányát, továbbá az ügyfelek teljesítõképességében meglévõ különbségeket. Ezt szem elõtt tartva a törvény 138. § (5) bekezdése lehetõvé teszi, hogy a végrehajtást foganatosító szerv az ügyfél kérelmére - természetes személy ügyfél kivételes méltánylást érdemlõ körülményeire tekintettel, vagy a nem természetes személy ügyféli körben a teljesítési késedelem felróhatósága hiányában a késedelmi pótlék mértékét csökkentse vagy felszámítását mellõzze. A csökkentés a pótlék kedvezõbb - alacsonyabb százalék kulcsban történõ megállapítását jelenti. Törvényi korlát hiányában e kedvezmény alkalmazása - a kérelemtõl, illetve a hatóság belátásától függõen - visszanyúlhat a pótlékfizetési kezdõ napjáig, de engedélyezhetõ csak a döntést követõ idõszakra is. Ugyanez vonatkozik a felszámítás mellõzésére irányuló döntésre is. A 135. §-ban szabályozott fizetési kedvezmények és a késedelmi pótlék szabályainak együttes alkalmazására vonatkozó magyarázatot lásd a 135. §-nál. A késedelmi pótlékra vonatkozó kedvezmények tárgyában hozott végzés is méltányossági döntés (lásd a 135. §-hoz fûzött magyarázatot), ebbõl adódóan ellene fellebbezésnek nincs helye. A teljesítési késedelem mind a polgári jogviszonyokban, mind a közigazgatás egyéb speciális területein (adójog, szabálysértési jog) a mulasztó számára hátrányos jogkövetkezményekkel jár. Ez alól az általános szabály alól ez idáig a közigazgatási hatósági eljárás jelentett kivételt, ahol a pénzfizetési kötelezettség minél késõbbi idõpontban történõ teljesítésében a kötelezett kifejezetten érdekelt, hiszen, miközben pénze a gazdasági forgalomban vagy a bankszámlán hasznot hajt, addig a meg nem fizetett pénzösszeg reálértéke folyamatosan csökken. A határidõre történõ önkéntes teljesítésben való érdekeltséget teremti meg a törvény a késedelemhez járó pénzügyi szankció, a késedelmi pótlék intézményének bevezetésével. A késedelmi pótlékot mind az ügy érdemében hozott határozat, mind az eljárási végzésekben megállapított, mind pedig a közigazgatási szerzõdésbõl származó pénzfizetési kötelezettségek után fel kell számítani, az esedékesség idõpontjától. Késedelmi pótlék kivetésének egyedül a késedelmi pótlékkal növelt tartozás pótlék tartalma után nincs helye. A pótlék napi mértéke - az adóigazgatási eljáráshoz igazodóan - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres összegének 365-öd része. A törvény a késedelmi pótlék és a különbözõ fizetési kedvezmények (mérséklés, elengedés, fizetési halasztás, részletfizetés) szabályozásával messzemenõen figyelembe veszi az ügyfél késedelemre vezetõ magatartásának felróhatóságát, illetõleg annak hiányát, továbbá az ügyfelek teljesítõképességében meglévõ különbségeket.
Meghatározott cselekmény végrehajtása 140. § (1) Ha a végrehajtás meghatározott cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra (a továbbiakban együtt: meghatározott cselekmény) irányul, a teljesítés elmaradása esetén a végrehajtást foganatosító szerv a) a meghatározott cselekményt a kötelezett költségére és veszélyére elvégeztetheti, b) feljogosíthatja a jogosultat, hogy a meghatározott cselekményt a kötelezett költségére és veszélyére elvégezze vagy mással elvégeztesse,
c) a jogosult kérelmére a kötelezettet a szolgáltatás pénzegyenértékének megfizetésére kötelezheti, d) ha a teljesítés elmaradása a kötelezettnek felróható, a kötelezettel szemben eljárási bírságot szabhat ki, e) a rendõrség közremûködésével kényszerítheti ki a meghatározott cselekményt. (2) A végrehajtást foganatosító szerv az (1) bekezdés a) és b) pontja esetében a kötelezettet a teljesítéssel elõreláthatóan felmerülõ költség elõlegezésére kötelezi, vagy ha ez nem vezet eredményre, a költséget megelõlegezi. 141. § (1) Ha a meghatározott cselekmény elvégzéséhez szükséges költségek egy százaléka az eljárási bírság felsõ határánál nagyobb összeg, a végrehajtási eljárásban kiszabható eljárási bírság felsõ határa a teljesítési költség egy százalékáig terjedhet. (2) Az eljárási bírság ismételten kiszabható, ha a kötelezett a meghatározott cselekményt a bírságot kiszabó végzésben megállapított újabb határidõ alatt nem teljesítette, továbbá ha a meghatározott magatartásra vonatkozó rendelkezést ismételten megszegi. (3) Az eljárási bírság behajtására a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint kell eljárni azzal, hogy a végrehajtást foganatosító szerv rendeli el a végrehajtást. 142. § (1) A végrehajtás módjáról a végrehajtást foganatosító szerv - szükség esetén a jogosult, illetve a kötelezett meghallgatása után - határoz. A 140. § (1) bekezdésében felsoroltak közül azt az intézkedést kell megtennie, amely - az eset összes körülményét mérlegelve - a leghatékonyabban biztosítja a kötelezettség teljesítését. (2) A végrehajtást foganatosító szerv a szükséges intézkedést végzéssel rendeli el. A költség viselésére, továbbá a pénzegyenérték és az eljárási bírság megfizetésére kötelezõ végzés ellen fellebbezésnek van helye. A törvény a meghatározott cselekmény végrehajtásával kapcsolatos szabályozás körében a kötelezettségek sokféleségéhez igazodó differenciált végrehajtási módozatok alkalmazására teremt lehetõséget. Ezek a módszerek helyettesítõ, motivációs vagy kényszerítõ jellegûek. A helyettesítõ módszer vagy a kötelezett aktív, célirányos magatartását vagy a kötelezettség tárgyát alkotó szolgáltatást helyettesíti. A cselekmény ügyfél helyett történõ elvégzésére akkor kerülhet sor, ha a kötelezettség tárgya valamely célirányos tevékenységgel, munkavégzéssel elérhetõ eredmény. Ebben az esetben a megvalósítási folyamat megindításához, illetve véghezviteléhez szükséges tevékenységet a mulasztó ügyfél helyett más fejti ki. A kötelezett helyett történõ teljesítés természetesen nem eredményezi felelõsségének megszûnését, mert a kötelezettség átalakul a más által elvégzett cselekmény (a munkavégzés) költségeiért, illetõleg a munkavégzéssel felmerülõ kárveszélyért való helytállási kötelezettséggé. A kötelezett helyett cselekvõ személy vagy szervezet lehet a végrehajtást foganatosító szerv vagy felhatalmazása alapján az ellenérdekû ügyfél, mint jogosult, továbbá az általuk a piaci szereplõk közül kiválasztott vállalkozás. A végrehajtást foganatosító szerv a vállalkozást nyilvános pályázat alapján választja ki, és a megbízást annak adja, amely összességében a legkedvezõbb ajánlatot tette. A vállalkozás kiválasztásához nincs szükség nyilvános pályázat kiírására, ha a munka elvégeztetésére a jogosult kap felhatalmazást. A munka elvégzésével bármely vállalkozás megbízható, amelynek tevékenységi köre az elvégzendõ munkára kiterjed. A végrehajtást foganatosító szerv, illetve a jogosult a kiválasztott vállalkozással szerzõdést köt. Ezekben az esetekben a kötelezett az elõreláthatólag felmerülõ költség elõlegezésére is kötelezhetõ. Az errõl szóló végzés ellen fellebbezésnek van helye. A megelõlegezendõ költség a szerzõdésben kikötött díj összege. A kötelezettel szemben felszámítható teljes költség összetevõi a következõk: az eljárási költség, valamint a szerzõdésben meghatározott díj összege, az elõre nem látott többletkiadásokra elszámolt és a végrehajtó szerv által igazolt költség és munkadíj együttes összege, valamint a munkavégzés költségeire a teljesítési határidõt követõ naptól felszámított késedelmi pótlék. Ha a munka azonnali elvégeztetése szükséges, a költségeket és az elvégzett munka díját utólagos elszámolás keretében kell megállapítani. Ha az ügyfél a teljesítési költség elõlegezésére irányuló kötelezettséget nem teljesíti és annak végrehajtása csak hosszabb idõ múlva vezetne eredményre, a költségeket a végrehajtást foganatosító szerv elõlegezi meg. Ha a kötelezettet a végrehajtással felmerült költség utólagos megtérítésére kötelezik és azt önként nem fizeti meg, a végrehajtás a továbbiakban pénzösszeg behajtására irányul, a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok alkalmazásával. A meghatározott cselekmények bizonyos fajtája is helyettesíthetõ, ha az pénzköveteléssé alakítható át. E végrehajtási módozat alkalmazásának feltétele, hogy a kötelezettség tárgyát alkotó szolgáltatás pénzegyenértékben kifejezhetõ legyen, továbbá, hogy a pénzbeli megváltást a jogosult kérje. A szolgáltatás helyettesítése esetén a végrehajtást foganatosító szerv végzésben állapítja meg a szolgáltatás pénzegyenértékét. A döntés ellen fellebbezésnek van helye. Ha a kötelezett a pénzegyenértéket nem fizeti meg, a végrehajtás a továbbiakban e pénzösszeg végrehajtására folyik a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására vonatkozó szabályok szerint. A pénzegyenérték megfizetésével a kötelezett mentesül a kötelezettség teljesítése alól. Motivációs eszközként az eljárási bírság alkalmazható. A bírság megfizetésével járó vagyoni hátrány - ha a kötelezett teljesítõképes és a teljesítéshez szükséges külsõ feltételek is rendelkezésre állnak - alkalmas lehet a teljesítésre irányuló motívumok erõsítésére. A cselekmény vagy a magatartás eljárási bírsággal történõ kikényszerítésére bármikor sor kerülhet, ha a körülmények miatt az a legcélszerûbb, vagy ha sem a kötelezett, sem a szolgáltatás nem helyettesíthetõ. Az eljárási bírság ismételten kiszabható, erre a bírságot megállapító végzésben a kötelezettet figyelmeztetni kell. A bírság kivetésekor a teljesítésre reális határidõt kell kitûzni. A határidõ kitûzését akkor kell mellõzni, ha a határozat valaminek a tûrésére vagy valamely magatartástól való tartózkodásra kötelezte az ügyfelet.
A végrehajtás módjáról a végrehajtást foganatosító szerv dönt - szükség esetén a jogosult vagy a kötelezett meghallgatásával - és azt az intézkedést választja, amely az eset összes körülményét mérlegelve a leghatékonyabban szolgálja a kötelezettség teljesítését. Rendõri kényszerítõ intézkedés alkalmazására, mint viszonylag önálló végrehajtási cselekményre akkor kerül sor, ha a végrehajtandó kötelezettség csak az ügyfél személyes közremûködésével valósítható meg vagy a kötelezettség valaminek az abbahagyására, tûrésére irányul, és a motivációs eszköz hatástalan. A törvény a meghatározott cselekmény végrehajtásával kapcsolatos szabályozás körében a kötelezettségek sokféleségéhez igazodó differenciált végrehajtási rendszert alkalmaz. Ennek keretében több lehetõség áll a végrehajtást foganatosító szerv rendelkezésére (meghatározott cselekmény elvégeztetése, a kötelezett pénzegyenérték megfizetésére kötelezése, végrehajtási bírság kiszabása, a meghatározott cselekmény rendõrség közremûködésével történõ kikényszerítése). A kötelezett helyett történõ teljesítés természetesen nem eredményezi felelõsségének megszûnését. Ilyenkor a kötelezettség átalakul a teljesítés (a munkavégzés) költségeiért, illetõleg a munkavégzéssel felmerülõ kárveszélyért való helytállási kötelezettséggé. Ezekben az esetekben a kötelezett az elõreláthatólag felmerülõ költség elõlegezésére is kötelezhetõ. A meghatározott cselekmények bizonyos fajtája is helyettesíthetõ, ha az pénzköveteléssé alakítható át. E végrehajtási módozat alkalmazásának feltétele, hogy a kötelezettség pénzegyenértékben kifejezhetõ legyen, továbbá, hogy azt a jogosult kérje. A cselekmény vagy a magatartás eljárási bírsággal történõ kikényszerítésére bármikor sor kerülhet, ha a körülmények miatt az a legcélszerûbb, vagy ha sem a kötelezett, sem a cselekmény nem helyettesíthetõ. Az eljárási bírság ismételten kiszabható, erre a bírságot megállapító végzésben a kötelezettet figyelmeztetni kell. A bírság kivetésekor a teljesítésre újabb határidõt kell megállapítani. A végrehajtást foganatosító szerv a végrehajtás módjáról - szükség esetén a jogosult vagy a kötelezett meghallgatása után - dönt és azt az intézkedést teszi meg, amely - az eset összes körülményét mérlegelve - a leghatékonyabban biztosítja a kötelezettség teljesítését.
Meghatározott ingóság kiadása 143. § (1) Ha a kötelezett meghatározott ingóság kiadására köteles, azt az ingóság helye szerinti végrehajtó szolgálat a helyszínen lefoglalja, és a jelen levõ jogosultnak átadja. (2) Ha a kötelezett az ingóság kiadását megtagadja, a végrehajtó szolgálat a rendõrség közremûködését kéri, és a végrehajtást azonnal foganatosítja. (3) Ha a kötelezett a helyszíni eljáráson nincs jelen, a végrehajtó szolgálat a lefoglalást - szükség esetén - a lakás vagy helyiség felnyitásával hatósági tanú jelenlétében foganatosítja. (4) Ha a meghatározott ingóság nincs meg, az ingóság valószínû értéke erejéig a kötelezett egyéb vagyontárgya is lefoglalható, vagy a jogosult ehelyett az ingóság pénzegyenértékének megállapítását kérheti. (5) Ha a kötelezett egyéb vagyontárgyának lefoglalására kerül sor, a végrehajtó szolgálat intézkedik az ingóság értékének megállapításáról. A továbbiakban a végrehajtás az ingóság értékének megfelelõ összeg behajtása iránt folyik. (6) A végrehajtó szolgálat az ingóság pénzegyenértékét végzéssel állapítja meg. A végzés ellen fellebbezésnek van helye. A továbbiakban a végrehajtás e pénzösszeg behajtása iránt folyik. A meghatározott ingóság kiadására irányuló kötelezettség a meghatározott cselekmények speciális esete, külön kezelését az indokolja, hogy végrehajtásakor az ingófoglalás - pénzfizetési kötelezettség végrehajtása keretében tárgyalt - szabályai szerint történik. A kötelezettség végrehajtása során az egyedileg meghatározott, meglévõ vagyontárgyat természetben kell kiadni. Az ingóságot az ügyintézõ foglalja le a kötelezettõl, és adja át vagy szállítja el a jogosultnak. A kiadás megtagadása esetén a foglaláshoz a rendõrség közremûködését kell kérni. Ha a végrehajtási cselekmény foganatosításakor az egyedileg meghatározott vagyontárgy már nincs meg, a jogosult kérheti a pénzegyenérték megfizetését. A pénzegyenérték összegét a végrehajtást foganatosító szerv állapítja meg, a végzés ellen fellebbezésnek van helye. Ha a kötelezett a pénzegyenértéket nem fizeti meg, a további végrehajtás a pénzkövetelés behajtására vonatkozó szabályok szerint folytatódik.
Külföldi határozat végrehajtása 144. § (1) Külföldi hatóság hatósági ügyben hozott határozatát (a továbbiakban: külföldi határozat) az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés vagy viszonosság alapján lehet végrehajtani. (2) Külföldi határozat végrehajtásánál - ha az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés vagy törvény másként nem rendelkezik - a 145. és 146. §-ban foglaltak szerint kell eljárni. 145. § (1) A külföldi határozat végrehajtása a határozatot kibocsátó vagy a külföldi jog szerint a végrehajtásra hatáskörrel rendelkezõ hatóság megkeresése alapján rendelhetõ el. (2) Ha az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, illetve a viszonossági gyakorlatból más nem következik, a külföldi hatóság megkeresése alapján akkor lehet eljárni, ha a megkereséshez csatolták a) a kötelezettséget megállapító jogerõs határozatot,
b) a végrehajtást elrendelõ végzést, c) a végrehajtás megindítására irányuló kérelmet, ha az a végrehajtás elrendelésének feltétele, d) az a)-c) pontban foglaltak hivatalos magyar nyelvû fordítását. (3) A külföldi határozat belföldön akkor hajtható végre, ha megfelel a 127. §-ban foglalt feltételeknek, és a kötelezettség érvényesítése nem ütközik magyar jogszabályba. 146. § (1) (2) A fõvárosi végrehajtó szolgálat megvizsgálja, hogy a megkeresés megfelel-e az Unió jogi aktusában, a nemzetközi szerzõdésben megállapított feltételeknek vagy a viszonossági gyakorlatnak, illetve mindezek hiányában a 145. §-ban foglalt feltételeknek. Ha a megkeresés hiányos, vagy e törvény alapján nem hajtható végre, a fõvárosi végrehajtó szolgálat a megkeresést az ok közlésével visszaküldi a külföldi hatóságnak. (3) Ha a megkeresés a magyar jog szerint bírósági hatáskörbe tartozó kötelezettség végrehajtására irányul, a megkeresést a hatáskörrel rendelkezõ illetékes bírósághoz kell áttenni. (4) Ha a külföldi határozat végrehajtható, a megkeresést a végrehajtás foganatosítása céljából öt napon belül meg kell küldeni az illetékes végrehajtó szolgálathoz. (5) Ha a magyar jog szerint hatáskörrel rendelkezõ hatóság nincs, és a bíróság hatásköre sem állapítható meg, a fõvárosi végrehajtó szolgálat haladéktalanul a Belügyminisztérium állásfoglalását kéri. A Belügyminisztérium az érintett minisztériummal vagy országos hatáskörû szervvel egyeztetett állásfoglalását tizenöt napon belül megküldi a fõvárosi végrehajtó szolgálathoz. A fõvárosi végrehajtó szolgálat a megkeresést öt napon belül átteszi az állásfoglalásban meghatározott hatósághoz.
Magyar közigazgatási hatóság döntésének külföldön történõ végrehajtása 147. § (1) A magyar hatóság döntésének külföldön történõ végrehajtására az Unió jogi aktusa, nemzetközi szerzõdés vagy viszonosság alapján kerülhet sor. (2) Ha a magyar hatóság döntésének külföldön történõ végrehajtása szükséges, és az Unió jogi aktusa vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, illetve a viszonossági gyakorlatból más nem következik, a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság közvetlenül keresi meg a külföldi jog szerint hatáskörrel rendelkezõ hatóságot, vagy ha azt saját gyakorlata vagy felettes szerve útján nem tudja megállapítani, a megkeresést továbbítás céljából a Külügyminisztériumhoz küldi meg. A Külügyminisztérium a megkeresésnek a külföldi állam külügyekben illetékes minisztériumához történõ továbbításáról - a megkeresõ hatóság egyidejû tájékoztatásával - tizenöt napon belül intézkedik. Külföldi határozat belföldi végrehajtása és a nemzeti hatóság döntésének külföldön történõ végrehajtása A magyar közigazgatási hatóságoknak fel kell készülniük arra, hogy - a külföldi hatóságokkal együttmûködve - képesek legyenek közremûködni a külföldi szervek döntéseinek Magyarországon történõ végrehajtásában, illetve a magyar hatósági döntések külföldön történõ érvényesítésében. Ennek eljárásjogi alapjait teremti meg a törvény azzal, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályainak alkalmazását a nemzetközi jogsegély keretében kiterjeszti a közigazgatási ügyben hozott külföldi határozatokra is. A nemzeti hatóságok közötti együttmûködés nemzetközi jogi alapja tekintetében a Ket. az Unió aktusait, a nemzetközi szerzõdéseket és a viszonosságot nevesíti. A külföldi határozatok magyarországi végrehajtásánál a Ket.-ben foglalt rendelkezések szubszidiárius jellegûek, csak az említett jogforrások, illetve a kodifikált nemzetközi jogot helyettesítõ viszonossági szabályok eltérõ rendelkezéseinek hiányában érvényesülnek. A viszonosság fennállása tekintetében - kétség esetén - az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalása irányadó. Az Unió jogi aktusa szóhasználat a közösségi jog jövõre tekintõ elnevezése, az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerzõdés (a továbbiakban: Asz.) terminológiájának átvételét jelenti. E dokumentum szerint az Unió - az Alkotmányban ráruházott hatáskörök gyakorlása során - a következõ jogi aktusokat alkalmazza: - európai törvény, - európai kerettörvény, - európai rendelet, - európai határozat, - ajánlás és vélemény. Az európai törvény általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelezõ és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban. Az európai kerettörvény az elérendõ célokat illetõen minden címzett tagállamra kötelezõ, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Az európai rendelet általános hatállyal bíró nem jogalkotási aktus, amely a jogalkotási aktusok és az alkotmány egyes külön rendelkezéseinek végrehajtására szolgál. Egyaránt lehet valamennyi tagállamra kötelezõ és közvetlenül alkalmazandó vagy csak a címzett tagállamra kötelezõ. Az európai határozat teljes egészében kötelezõ nem jogalkotási aktus. Címzettek megjelölése esetén csak a címzettekre kötelezõ. Az intézmények által elfogadott ajánlások és vélemények nem bírnak kötelezõ erõvel (Asz. I-33. cikk). Az európai alkotmány hatálybalépésének idõpontjáig az Unió jogi aktusai elnevezésen a közösségi jog hatályos forrásait kell érteni, amelyek a következõk:
- az alapszerzõdések és az azokat módosító további szerzõdések, valamint a közösségi tagállamai között létrejött egyéb nemzetközi szerzõdések, mint a közösség elsõdleges joganyaga, - a közösség jogi aktusa: a rendelet, az irányelv és a határozat, mint másodlagos joganyag, - a közösségi jog általános irányelvei, - a közösség harmadik államokkal kötött nemzetközi egyezményei. Az elsõdleges joganyag minden tagállamra kötelezõ. A közösség alkotta jogszabályok közül a rendelet általánosan kötelezõ és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban. Az irányelvek általános jelleggel határozzák meg a közösség célkitûzéseit, amelyek végrehajtása a nemzeti jogalkotás feladata. A határozat a címzettek körében bír kötelezõ erõvel. Az általános jogelvek a közösségi és a nemzeti jogalkotás, valamint a jogalkalmazás számára irányadó és számon kérhetõ követelmények, de nem jogalkotási termékek. A közigazgatási hatóságok nemzeti hatáskörbe tartozó ügyeiben a nemzetközi együttmûködés feltételeinek megteremtésérõl a polgári, családjogi és bûnügyi együttmûködés területén széles körben érvényesülõ jogsegély egyezményekhez hasonló, kétvagy többoldalú nemzetközi szerzõdések létrehozásával kell gondoskodni, még az Unió tagállamai közötti viszonylatban is. A külföldi határozat végrehajtására belföldön a magyar jog, a magyar közigazgatási határozat külföldön történõ végrehajtására a külföldi állam joga alapján kerül sor, azaz a közigazgatási eljárás végrehajtási szakaszában a joghatóság kölcsönös átengedése valósul meg. Külföldi hatóság közvetlenül alkalmazandó közösségi jogszabályon, vagy nemzetközi szerzõdésen alapuló határozatának belföldi végrehajtása során a nemzeti jogszabály rendelkezései csak eltérõ közösségi szabály, illetve nemzetközi jogi forrásból eredõ rendelkezés hiányában érvényesülnek. Ha a törvény vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, a magyar határozat külföldön történõ végrehajtására hatáskörrel rendelkezõ külföldi szervet a végrehajtás elrendelésére jogosult közigazgatási szerv közvetlenül keresi meg. Ha a hatáskörrel rendelkezõ külföldi hatóság nem ismert, a Külügyminisztérium mûködik közre a megkeresés továbbításában, továbbá a külügyi tárca - konzuli hálózata útján - figyelemmel kíséri a végrehajtást és szükség esetén elõmozdítja annak külföldön történõ teljesítését. A külföldi határozat végrehajtására irányuló megkeresések befogadására és intézésének elõkészítésével járó speciális tennivalók ellátására egy központi ügyintézésre felhatalmazott egységet, a fõvárosi végrehajtó szolgálatot célszerû kijelölni. E hatóság feladata annak ellenõrzése, hogy a megkeresés megfelel-e a reá irányadó jogforrásban foglalt feltételeknek, az illetékes magyar végrehajtó szolgálathoz vagy a végrehajtás elrendelésére jogosult bírósághoz való áttétele, illetve az eljáró szerv kijelölésének kezdeményezése, ha nem állapítható meg, hogy a magyar jog szerint mely szerv rendelkezik hatáskörrel. A közigazgatási végrehajtó szolgálat felállításáig terjedõ idõben a hatályos szabályozáson alapuló gyakorlat él tovább, vagyis a külföldrõl érkezõ és az oda irányuló megkeresések forgalma kötött pályán, a - Külügyminisztérium szakminisztérium - érintett hatóság útvonalon - bonyolódik. A nemzetközi kooperáció folyamatos bõvülése, a migrációs tendenciák erõsödése a turizmus soha nem tapasztalt lendülete, az európai integráció folyamatában az államhatárok jelképessé válása, az iskola, a munkahely és a lakóhely az Európai Unió tagállamain belüli szabad megválasztásának joga a közigazgatásra sem marad hatástalan. A magyar közigazgatási hatóságoknak fel kell készülniük arra, hogy - a külföldi hatóságokkal együttmûködve - képesek legyenek a külföldi szervek döntéseinek Magyarországon történõ végrehajtására, illetve a magyar hatósági döntések külföldön történõ érvényesítésére. Ennek eljárásjogi alapjait teremti meg a törvény azzal, hogy a közigazgatási végrehajtás szabályainak alkalmazását a nemzetközi jogsegély keretében kiterjeszti a külföldi és a nemzetközi hatóság közigazgatási ügyben hozott határozataira is. A külföldi határozat végrehajtására belföldön a magyar jog, a magyar közigazgatási határozat külföldön történõ végrehajtására a külföldi állam, illetve a nemzetközi szervezet joga alapján kerül sor, vagyis a közigazgatási eljárás végrehajtási szakaszában a joghatóság kölcsönös átengedése valósul meg. Az eljárás során alkalmazandó szabályok törvényen, nemzetközi szerzõdésen vagy viszonosságon alapulnak. A törvényben foglalt rendelkezések tehát szubszidiárius jellegûek, csak az említett jogforrások, illetve a kodifikált nemzetközi jogot helyettesítõ viszonossági szabályok hiányában érvényesülnek. A külföldi határozat végrehajtására irányuló megkeresések befogadására és intézésének elõkészítésével járó speciális tennivalók ellátására egy központi ügyintézésre felhatalmazott egységet, célszerûen a fõvárosi végrehajtó szolgálatot indokolt kijelölni. E hatóság feladata annak ellenõrzése, hogy a megkeresés megfelel-e a reá irányadó jogforrásban foglalt feltételeknek, az illetékes magyar végrehajtó szolgálathoz vagy a végrehajtás elrendelésére jogosult bírósághoz való áttétele, illetve az eljáró szerv kijelölésének kezdeményezése, ha nem állapítható meg, hogy a magyar jog szerint mely szerv rendelkezik hatáskörrel. Ha a törvény vagy nemzetközi szerzõdés másként nem rendelkezik, a magyar határozat külföldön történõ végrehajtására hatáskörrel rendelkezõ külföldi szervet a végrehajtás elrendelésére jogosult közigazgatási szerv közvetlenül keresi meg. Ha a hatáskörrel rendelkezõ külföldi hatóság nem ismert, a Külügyminisztérium mûködik közre a megkeresés továbbításában, továbbá a külügyi tárca - konzuli hálózata útján - figyelemmel kíséri a végrehajtást és szükség esetén elõmozdítja annak külföldön történõ teljesítését.
A végrehajtás felfüggesztése
148. § (1) Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a végrehajtást elrendelõ szerv - kérelemre - a végrehajtás felfüggesztését rendelheti el, ha a) a hatóság jogutódlás esetén a kötelezettség teljesítési határidejét meghosszabbítja [16. § (3) bekezdés], vagy b) a jogosult kérelmére elrendelt végrehajtás során a felfüggesztést a jogosult kezdeményezi, c) felfüggesztést különös méltánylást érdemlõ körülmény indokolja. (2) Az (1) bekezdés c) pontja alkalmazásában különös méltánylást érdemlõ körülménynek kell tekinteni, ha a végrehajtás foganatosítása a kötelezettre - az összes körülmény mérlegelése alapján - aránytalanul súlyos következménnyel járna, így különösen ha a kötelezettet rendkívüli esemény (természeti csapás, baleset, betegség stb.) sújtja vagy a végrehajtás a kötelezett és az eltartottak létfenntartását, a foglalkozás gyakorlását gátolja. E címen nincs helye az eljárás felfüggesztésének, ha a végrehajtás halasztása az ellenérdekû ügyfél érdekeit sérti vagy közérdekbe ütközik. (3) Ha a különös méltánylást érdemlõ körülményt a végrehajtást foganatosító szerv észleli, azt az eljárás felfüggesztése céljából haladéktalanul közli a végrehajtást elrendelõ szervvel. (4) A végrehajtás kérelemre vagy hivatalból felfüggeszthetõ, ha a) a végrehajtás alá vont vagyontárggyal kapcsolatos igényper van folyamatban vagy a vagyontárgyat a bírósági végrehajtó más követelés végrehajtása érdekében elõbb lefoglalta, b) a kötelezett bármely jogcímen esedékes bevételére vagy a vagyoni helyzetében várható - igazolható - változásra tekintettel a végrehajtás szempontjából az eljárás felfüggesztése célszerû, c) a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság - változatlan tényállás mellett - új eljárás lefolytatását rendeli el, d) ha a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet terjesztettek elõ és a kérelemben elõadott tények és körülmények a kérelem elfogadását valószínûsítik. (5) A végrehajtás felfüggesztése kötelezõ, ha a) az e törvényben szabályozott jogorvoslás során a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság elrendeli, b) azt az ügyész a végrehajtható döntés elleni óvásban indítványozza, c) a végrehajtás folytatása életveszéllyel vagy helyrehozhatatlan kárral járna, illetve az közegészségügyi vagy közbiztonsági okból szükséges, d) jogszabály elrendeli. (6) A végrehajtás felfüggesztését elrendelõ végzéssel szemben - az (5) bekezdésben foglalt kivétellel - fellebbezésnek van helye. (7) A végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha a felfüggesztésre okot adó körülmény megszûnt. Az eljárás folytatásáról a kötelezettet és a kérelmezõt értesíteni kell. A 148. § (1)-(5) bekezdését a 2005. évi LXXXIII. törvény 329. §-a módosította és új (8) bekezdéssel egészítette ki. A végrehajtás felfüggesztése a megindított végrehajtási eljárás folyamatának megszakítása és szüneteltetése az eljárás folytatásához vagy megszüntetéséhez szükséges feltételek tisztázásáig vagy bekövetkezéséig. A jogintézmény célja az eljárás felesleges vagy eredménytelen folytatásának megelõzése. A 148. §-ban a felfüggesztési okok felsorolása nem teljes körû, a § a törvény egyéb helyein meghatározott eseteket nem ismétli meg - mint például ha valamely elõzetes kérdés eldöntése szükséges [Ket. 32. § (1) bek.], vagy a jogutód kiléte vitás [Ket. 32. § (5) bek.] szakvélemény beszerzése szükséges [Ket. 32. § (6) bek.] stb. - továbbá különös eljárási szabály is megállapíthat speciális felfüggesztési okokat és feltételeket. A Ket. a felfüggesztés elrendelésének okait három csoportba rendezi. Kérelemre történik a felfüggesztés - ha a jogutódlásra a végrehajtás elrendelését követõen kerül sor, és az elsõ fokú hatóság a Ket. 16. § (3) bekezdése alapján a teljesítési határidõt a jogosult kérelmére meghosszabbítja. A felfüggesztés e határidõ utolsó napjáig tart. Ez különösen akkor indokolt, ha a jogelõd részérõl a jogutódlás idõpontjáig már történt részteljesítés, illetve a végrehajtást foganatosító szerv részérõl a teljesítést elõrevivõ intézkedés (pl. foglalás vagy árverés stb.). Ebben az esetben ugyanis fontos érdek fûzõdik - mind az ügyféli, mind a hatósági oldalon - ahhoz, hogy a végrehatás eddigi eredménye ne menjen veszendõbe, vagyis az beszámítható legyen a jogutód teljesítésébe. Ez a cél a végrehajtást elrendelõ végzés visszavonása esetén nem lenne elérhetõ, jóllehet az a körülmény, hogy a teljesítési határidõ meghosszabbítása következtében az új határidõ még nem járt le, ezt a lépést indokolná, hiszen e feltétel hiányában a végrehajtás elrendelésére sem lenne lehetõség. (Ilyen esetben a határidõ hosszabbítás és a felfüggesztés egy aktusban is elrendelhetõ. Ha pedig részteljesítés nem történt és a hatóság sem foganatosított eredményes végrehajtási cselekményt, akkor ugyancsak a határidõ meghosszabbítását elrendelõ végzésben célszerû intézkedni - az idõközben jogellenessé vált - végrehajtást elrendelõ végzés visszavonásáról.) - ha a végrehajtási eljárás megindítására a jogosult, mint ellenérdekû fél kezdeményezése alapján került sor, akkor a jogosult ügybeni rendelkezési joga kiterjed az eljárás felfüggesztésére és megszüntetése is, kérelmére tehát az eljárás felfüggesztését el kell rendelni. - a végrehajtás felfüggesztését különös méltánylást érdemlõ körülmény is indokolttá teheti, ha pl. a kötelezett személyében rejlõ okból vagy a körülményeiben bekövetkezett változás folytán a teljesítõképessége átmenetileg, a létfenntartást veszélyeztetõ mértékben meggyengül vagy megszûnik. Ebben az esetben a méltányossági döntés a természetes személy kötelezett és a vele közös háztartásban élõk, illetve a kötelezett által eltartottak vagyoni, jövedelmi viszonyainak vizsgálatán és mérlegelésén alapul. Ezen a jogcímen a felfüggesztés csak természetes személy kérelme alapján rendelhetõ el.
Mind ügyféli kezdeményezésre, mind hivatalból elrendelhetõ a végrehajtás felfüggesztése az alábbi feltételek bekövetkezése esetén: - ha a végrehajtás alá vont vagyontárgyat a bírósági végrehajtás keretében elõzõleg már lefoglalták, továbbá, ha azzal kapcsolatban igényper van folyamatban. Ekkor a felfüggesztés elrendelése elõtt célszerûségi szempontból azt indokolt mérlegelni, hogy a teljesítés szempontjából mi az elõnyösebb: a bírósági döntés, illetve a bírósági végrehajtás bevárása figyelembe véve az érintett vagyontárgyat terhelõ egyéb kötelezettségeket és a kielégítési sorrendet - vagy a más vagyontárgyra vezetett végrehajtásra való áttérés, esetleg a végrehajtási mód megváltoztatása; - a felfüggesztés célszerû akkor, ha az ügyfél teljesítõképességének hiánya csak átmeneti jellegû, és az ügyfél valószínûsíti, hogy valamely igazolható jogcímen esedékes bevétele a teljesítésre fedezetet biztosít. Ilyen esetben célszerû az eljárást felfüggeszteni a végrehajthatóság várható idõpontjáig. A felfüggesztés akkor is célszerû lehet, ha van végrehajtás alá vonható ingó vagy ingatlan, de a pénzkövetelés behajtása a szerzõdés alapján esedékes bevételekbõl gyorsabban és biztosabban megvalósítható. Ügyféli érdek is fûzõdhet ahhoz, hogy pl. a gazdasági társaság mûködési feltételét biztosító ingatlanra vezetett végrehajtás, vagy a felszámolási eljárás megindítása helyett a végrehajtást foganatosító hatóság bevárja a szerzõdésbõl vagy más forrásból származó, a kötelezettet megilletõ bevételek beérkezését. A fizetési kedvezmények (135. §) körébe tartozó halasztással szemben e megoldás mellett az szól, hogy ezt a hatóság hivatalból is megteheti, továbbá az ügyfél automatikusan mentesül a felfüggesztés tartamára a késedelmi pótlék megfizetésétõl; - felfüggesztése a célszerû lépés akkor, ha az anyagi jogszabályoknak megfelelõ döntést a felülvizsgálati fórum eljárási szabálysértés miatt semmisíti meg és változatlan tényállás mellett új eljárás lefolytatását rendeli el. Mivel ilyen esetekben az új eljárásban is azonos tartalmú döntés várható, indokolt a korábbi eljáráshoz kapcsolódó végrehajtás eredményeinek megõrzése is. E célra a végrehajtásnak az újabb döntésig történõ felfüggesztése a legalkalmasabb eszköz; - ha a kötelezett vitatja a végrehajtható határozat kézbesítését és a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelem alapján annak elfogadása valószínûsíthetõ, ugyancsak helye lehet a felfüggesztés elrendelésének. A döntés a vélelmet gyengítõ vagy erõsítõ tények és körülmények mérlegelésén alapul. A felfüggesztés kötelezõ, hivatalból történõ elrendelésének esetei és feltételei bõvebb kifejtét nem igényelnek. Hivatalból történik a végrehajtás felfüggesztése, ha azt az eljáró bíróság, vagy a felügyeleti szerv rendeli el, továbbá azt a döntés elleni óvásban az ügyész indítványozza, valamint akkor, ha a végrehajtás folytatása veszélyhelyzettel fenyeget. Ezekben az esetekben a felfüggesztés iránti intézkedés kötelezõ, mérlegelésnek nincs helye. Az (5) bekezdés a) pontjához kapcsolódva csupán emlékeztetünk arra, hogy jogerõs határozat bírósági felülvizsgálata nem halasztó hatályú jogorvoslat, ezért a folyamatban lévõ végrehajtás felfüggesztésének csak a keresetlevélben foglalt ügyféli kérelem esetén van helye. Ebben az esetben a végrehajtás a felfüggesztésre irányuló kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomásra jutásától a kérelem elbírálásáig nem folytatható [110. § (1) bek.] A végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha az arra okot adó körülmény megszûnt. A Ket. 148. § (6) és (7) bekezdése nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra nézve, hogy a felfüggesztés megszüntetése milyen hatósági aktussal történik. Mivel a felfüggesztés megszüntetése a végrehajtási eljárás folyamatának szabályozása szempontjából a felfüggesztés elrendelésével egyenértékû lépés, ezért a megszüntetésrõl is azonos módon, végzéssel kell rendelkezni, amely ellen fellebbezésnek van helye. Nincs szükség a felfüggesztés önálló aktussal történõ megszüntetésére akkor, ha a felfüggesztés tartama alatt megszüntetési ok merül fel, és a hatóság az eljárás megszüntetését rendeli el. A végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha az arra okot adó körülmény megszûnt. A felfüggesztés megszüntetésérõl a felfüggesztést elrendelõ szerv végzéssel dönt. A Ket. 148. § (6) és (7) bekezdése nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra nézve, hogy a felfüggesztés megszüntetése milyen hatósági aktussal történik. Mivel a felfüggesztés megszüntetése a végrehajtási eljárás folyamatának szabályozása szempontjából a felfüggesztés elrendelésével egyenértékû lépés, ezért a megszüntetésrõl is azonos módon, végzéssel kell rendelkezni, amely ellen fellebbezésnek van helye. A végrehajtás felfüggesztésének joghatásai csak részben azonosak az eljárás felfüggesztésénél a Ket. 32. § (8) bekezdésében szabályozottakkal, ezért az eltérõ szabályok beiktatás szükséges. Ezt a hiányt pótolja a Ket. 148. §-ának új (8) bekezdésében foglalt szabályozás, amely kimondja, hogy a végrehajtás idõtartama alatt új végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, és erre az idõszakra késedelmi pótlék felszámításának sincs helye. A felfüggesztés elrendelésére kérelemre vagy hivatalból akkor kerülhet sor, ha a végrehajtás alapjául szolgáló határozat megtámadása, vagy újrafelvételi eljárás folytán annak megváltoztatása vagy megsemmisítése várható, illetve méltányossági eljárásban a kötelezettség elengedésére vagy enyhítésére okot adó körülmény merül fel. Felfüggesztésnek van helye akkor is, ha a végrehajtás alá vont vagyontárgyat a bírósági végrehajtás során már lefoglalták, továbbá, ha azzal kapcsolatban igényper van folyamatban. A végrehajtás felfüggesztését különös méltánylást érdemlõ körülmény is indokolttá teheti. A végrehajtás felfüggesztését elrendelõ végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Nem mérlegelhetõ a végrehajtás felfüggesztése, ha azt a perben eljáró bíróság, a felettes szerv rendeli el, vagy a döntés elleni törvényességi óvásban azt az ügyész indítványozza, továbbá, ha a végrehajtás folytatása valamilyen veszélyhelyzettel fenyeget. Fontos garanciális rendelkezés, hogy a végrehajtás felfüggesztését haladéktalanul meg kell szüntetni, ha az arra okot adó körülmény megszûnt, és errõl mind a kötelezettet, mind a kérelmezõt értesíteni kell. A végrehajtás felfüggesztésével a végrehajtás folyamata megszakad. Tartama alatt a végrehajtás szünetel és további végrehajtási cselekmény nem végezhetõ.
(8) A végrehajtás felfüggesztésének elrendelésétõl a felfüggesztés megszüntetéséig újabb végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, késedelmi pótlék nem számítható fel. A felfüggesztéssel minden határidõ megszakad és a felfüggesztés megszüntetésével újra kezdõdik. A Ket. 148. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt feltétel nem önálló, hanem felfüggesztés kérelemre történõ elrendelésének általános feltétele, ezért azt a rendelkezés bevezetõ részében szükséges elhelyezni. A rendelkezés jelenlegi szövege szerint a döntést csak törvényi szinten megfogalmazott ok zárhatja ki, ami nincs összhangban az eljárás felfüggesztésére vonatkozó 32. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt szabállyal, amely a kizáró okok tekintetében a jogszabályok szintje között nem tesz különbséget. A kérelemre történõ felfüggesztésnek a módosítás a) és b) pontja szerinti két esetköre csak a törvényszöveg értelmezésével következtethetõ ki. A normaszöveg egyértelmûségének követelménye és a jogalkalmazói munka megkönnyítése az esetkörök pontos megjelenítését indokolja. A két esetkör a következõ: a Ket. 16. §-ának (3) bekezdés lehetõvé teszi a teljesítési határidõ módosítását, ha a kiesõ ügyfél helyébe jogutód lép. Ha a jogutódlásra végrehajtás elrendelését követõen kerül sor, célszerû a jogelõd tekintetében folyamatba helyezett eljárást felfüggeszteni, amennyiben a végrehajtást foganatosító szerv már végrehajtási cselekményeket tett (pl.: vagyontárgyat foglalt le vagy értékesített, stb.), annak érdekében, hogy a végrehajtás eddigi eredménye ne menjen veszendõbe, és késõbb beszámítható legyen a jogutód által történt teljesítésbe, illetve az újabb határidõ eltelte után a jogutóddal szemben elrendelt végrehajtásba; ha a jogosult a 130. § (2) bekezdése alapján kérte a végrehajtási eljárás megindítását, akkor rendelkezési joga kiterjed a végrehajtás felfüggesztésére és megszüntetésére is. A felfüggesztés tekintetében ezt a hiányt pótolni szükséges. A Ket. 148. § (2) bekezdésében foglalt értelmezõ rendelkezés pontosítása indokolt a méltányosság esetköreinek példálózó felsorolásával, továbbá az e jogcímen történõ felfüggesztést kizáró okok megjelölésével. A Ket. 148. § (4) bekezdése szabályozza azt az esetet, amikor a végrehajtás - az ellenõrzésre jogosult szerv mérlegelése alapján - hivatalból és kérelemre is elrendelhetõ. Rendszertani szempontból az esetek e csoportjába tartozik a Ket. hatályos szövegében a 148. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt eset is. Ha ugyanis a végrehajtás alá vont vagyontárggyal kapcsolatos igényper van folyamatban, vagy a vagyontárgyat a bírósági végrehajtó más követelés végrehajtása érdekében elõbb lefoglalta, akkor a hatóság hivatalból is elrendelheti a végrehajtás felfüggesztését, továbbá dönthet úgy is, hogy az eljárás felfüggesztése helyett a kötelezett más vagyontárgyára vezet végrehajtást. Erre tekintettel ezt az esetet e helyre indokolt átszerkeszteni. A Ket. 148. § (4) bekezdése hatálya alá tartozó esetek körét indokolt kibõvíteni az új b) pont szerinti célszerûségi szabállyal. Elõfordulhat ugyanis, hogy a kötelezettnek átmenetileg nincs végrehajtás alá vonható vagyontárgya, de várható, hogy gazdasági tevékenysége keretében kötött szerzõdés alapján bevétele származik, amely fedezetet nyújt a pénzkövetelés behajtására. Ilyen esetben célszerû az eljárást felfüggeszteni a végrehajthatóság idõpontjáig. A felfüggesztés akkor is célszerû lehet, ha van végrehajtás alá vonható ingó vagy ingatlan, de a pénzkövetelés behajtása a szerzõdés alapján esedékes bevételekbõl gyorsabban és biztosabban megvalósítható. Ügyféli érdek is fûzõdhet ahhoz, hogy pl. a gazdasági társaság mûködési feltételét biztosító ingatlanra vezetett végrehajtás, vagy a felszámolási eljárás megindítása helyett a végrehajtást foganatosító hatóság bevárja a szerzõdésbõl vagy más forrásból származó, a kötelezettet megilletõ bevételek beérkezését. Gyakori jelenség, hogy a jogorvoslati eljárásban a végrehajtható határozatot eljárási szabálysértés miatt semmisítik meg, és az elsõ fokon eljáró szervet - változatlan tényállás mellett - új eljárás lefolytatására utasítják. Ilyen esetben várható, hogy az új eljárásban a megsemmisített döntéssel azonos tartalmú döntés születik, és a végrehajtás eddigi eredményeinek megõrzésére az újabb döntést követõen is szükség lesz. Erre az életszerû helyzetre figyelemmel a 148. § (4) bekezdésének további kiegészítése indokolt. A Ket. 148. § (5) bekezdése szabályozza a végrehajtás felfüggesztésének kötelezõ esetkörét. Ez a szabály csak azokat az eseteket veszi figyelembe, amikor a felfüggesztés elrendelése a végrehajtás elrendelésére jogosult szerv hatáskörébe tartozik. A rendelkezés kiegészítése indokolt azokkal az esetekkel, amikor a felfüggesztést a felügyeleti szerv, vagy a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság rendeli el, vagy az külön jogszabály alapján kötelezõ. A végrehajtás felfüggesztésének joghatásai csak részben azonosak az eljárás felfüggesztésénél a 32. § (8) bekezdésében szabályozottakkal, ezért az eltérõ szabályok beiktatás szükséges. Ezt a hiányt pótolja a Ket. 148. §-ának új (8) bekezdésében foglalt szabályozás, amely kimondja, hogy a végrehajtás idõtartama alatt új végrehajtási cselekmény nem foganatosítható, és erre az idõszakra késedelmi pótlék felszámításának sincs helye. Ez utóbbi hatás különösen fontos mind az ügyféli érdekvédelem, mind a (4) bekezdésnél tárgyalt célszerûségi szabályok alkalmazása szempontjából. A végrehajtás megszüntetési esetkörének utólagos kiegészítése szükséges. Elõfordulhat ugyanis, hogy a végrehajtási eljárást azért kell megszüntetni, mert a végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó felelõsségi szabályok - a 133. § (5) bekezdés vagy a 134. § (3) bekezdés - alapján e szervekkel szemben érvényesítette, vagy a külön törvény alapján a kötelezett tartozásaiért helytállásra kötelezettõl hajtotta be. Mindkét eset közös vonása, hogy a kötelezettel szemben további végrehajtásnak helye nincs.
A végrehajtás megszüntetése
149. § (1) A végrehajtást elrendelõ szerv vagy felügyeleti szerve a végrehajtást végzéssel megszünteti, ha a) a végrehajtható döntést visszavonták vagy megsemmisítették, b) jogutód hiányában a végrehajtás nem folytatható, c) a végrehajtáshoz való jog elévült, d) a jogosult a végrehajtás megszüntetését kéri, e) a további végrehajtási eljárási cselekményektõl eredmény nem várható, f) a végrehajtást foganatosító szerv a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó felelõsségi szabály alapján [133. § (5) bekezdés, 134. § (3) bekezdés] vagy a kötelezett tartozásaiért külön törvény alapján helytállásra kötelezettel szemben érvényesítette, g) ha jogszabály a végrehajtás megszüntetését rendeli el. Az ügy érdemében hozott határozatban megállapított kötelezettség teljesítésével a végrehajtási eljárás - és ezáltal a konkrét ügyben folyamatban lévõ közigazgatási eljárás - külön eljárási cselekmény nélkül lezárul. A végrehajtás megszüntetésérõl akkor kell rendelkezni, ha a végrehajtási eljárást a kötelezettség maradéktalan teljesítése nélkül kell lezárni, vagy a kötelezettség nem az ügyfél érdekkörében teljesül. A végrehajtás megszüntetésére akkor van szükség, ha - törvénysértésre vagy valamely anyagi jogszabályban meghatározott feltételre tekintettel a hatóság a végrehajtható határozatot saját hatáskörében visszavonta, vagy azt a felettes szerv valamely rendkívüli jogorvoslat keretében megsemmisítette; - a természetes személy kötelezett meghalt és a teljesítésre köteles jogutód nincs, vagy a döntés során ügyféli pozícióba került szervezet jogutód nélkül megszûnik; - a kötelezettség végrehajthatósága elévülés folytán megszûnt; - kérelemre indult eljárásban a jogosult érdekmúlás következtében vagy bármely más okból a végrehajtás megszüntetését kéri; - a végrehajtás folytatásától az ügyfél teljesítõképességének hiányában további eredmény nem várható; - a teljesítésre nem a kötelezett érdekkörében kerül sor; - a végrehajtás megszüntetését külön jogszabály rendeli el. A megszüntetési okok elsõ esetkörében [(1) bek. a) pont] vizsgálni kell, hogy a végrehajtás megszüntetéséig történt-e teljesítés, a végrehajtható határozat visszavonása vagy megsemmisítése ugyanis visszamenõleg megszünteti a végrehajtás jogalapját. Ha nincs végrehajtható határozat nincs mit végrehajtani. Elvben tehát olyan helyzetet kellene teremteni, mintha a végrehajtásra nem került volna sor, vagyis: az eredeti állapot visszaállítása érdekében a folyamatban lévõ végrehajtási cselekményt, a vagyontárgyra vezetett foglalást meg kellene szüntetni, az addig behajtott pénzösszeget vissza kellene fizetni és a kötelezettet - a körülményektõl függõen - kártalanítani kellene. A gyakorlatban azonban gondos vizsgálatot igényel a visszavonás vagy a megsemmisítés indoka, illetve a felettes szerv által elrendelt egyéb intézkedés. Ha például az anyagi jogszabályoknak megfelelõ döntést eljárási szabálysértés miatt semmisítették meg és azonos tényállás alapján új eljárás lefolytatását rendelték el, akkor az új eljárásban is azonos tartalmú döntés várható, nincs tehát ésszerû indok a végrehajtás folytán elõállt helyzet visszarendezésére, hanem a folytatódó eljárásra tekintettel a végrehajtás eredményeinek megõrzése indokolt a végrehajtás felfüggesztésének egyidejû elrendelésével. Ha azonban az anyagi jogszabályokkal ellentétes vagy ténybelileg megalapozatlan döntés született, a végrehajtás megszüntetése mellett intézkedni szükséges az eredeti állapot helyreállítására. Az (1) bekezdés b), c) és d) pontjaiban foglalt esetekben az eljárás megszüntetéséig történt teljesítés alappal történt, a végrehajtási eljárás megszüntetése folytán megtérítési vagy kártalanítási kötelezettség nem keletkezik. Az e) ponttal összefüggésben kérdésként vetõdhet fel, hogy a kötelezett teljesítõképességének hiánya miatt megszüntetett eljárás folytatható-e, ha az ügyfél teljesítõképessége utóbb - még az elévülési idõn belül - helyreáll. A Ket. erre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz. Egyértelmû azonban, hogy, ha a jogosult az elévülési idõn belül a kötelezett körülményeiben bekövetkezett változásra hivatkozva a végrehajtást elrendelõ szervnél kezdeményezi a végrehajtás folytatását, a kérelem teljesítésének nincs törvényes akadálya. Ez következik abból, hogy a végrehajtás megszüntetésének elrendelése nem szünteti meg a kötelezettség jogalapját, a megszüntetõ végzéshez anyagi jogerõ hatás nem kapcsolódik, továbbá a törvény csak az elévülési idõn túli végrehajtást tiltja. Ebben az esetben a végrehajtás az eljárás újbóli elrendelésével folytatható. Ez a lehetõség hivatalból indult eljárás esetén nem kizárt, ha a jelzett változásról a hatóság hivatalosan szerez tudomást, vagy e tény köztudomású. Az (1) bekezdés f) pontjában foglalt eset akkor valósul meg, ha a végrehajtást foganatosító szerv a 133. § (5) bekezdése, illetve a 134. § (3) bekezdése alapján a pénzkövetelést a pénzügyi intézményre vagy a munkáltatóra vonatkozó sajátos felelõsségi szabályok alapján érvényesítette, továbbá a kötelezett tartozásaiért külön törvény alapján helytállásra kötelezettõl hajtotta be. A pénzkövetelés behajtásával a végrehajtási szak betöltötte rendeltetését, ezért az eljárás megszüntetése iránt kell intézkedni. A g) pont beiktatása mellett szólt, hogy a hatályos joganyagban meglévõ, valamint a jövõben szabályozandó esetekre tekintettel a végrehajtás megszüntetésére vonatkozó taxációt pontosabbá és rugalmasabbá kellett tenni. Példaként hozható fel a gazdasági élet közismert és szokványos jelensége, amikor a fizetésképtelen gazdálkodó szervvel szemben a bíróság felszámolási eljárás megindítását rendeli el. Ilyen esetben a csõdtörvény (1991. évi XLIX. tv.) elõírja, hogy valamennyi végrehajtási eljárást meg kell szüntetni, és a lefoglalt dolgokat, valamint a végrehajtás során befolyt pénzösszeget a
felszámoló részére át kell adni. Ez a szabály irányadó a közigazgatási döntésben megállapított pénzfizetési kötelezettség végrehajtására is. A végrehajtás megszüntetésének elrendelésére a végrehajtást elrendelõ hatóság vagy felügyeleti szerve jogosult. E végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Ha a megszüntetésre okot adó körülményt a végrehajtást foganatosító szerv észleli, arról haladéktalanul tájékoztatja a végrehajtást elrendelõ hatóságot. A gazdasági élet szokványos jelensége, hogy a fizetésképtelen gazdálkodó szervvel szemben a bíróság felszámolási eljárás megindítását rendeli el. Ilyen esetben a csõdtörvény elõírja, hogy valamennyi végrehajtási eljárást meg kell szüntetni, és a lefoglalt dolgokat, valamint a végrehajtás során befolyt pénzösszeget a felszámoló részére át kell adni. Ez a szabály irányadó a közigazgatási döntésben megállapított pénzfizetési kötelezettség végre-hajtására is. Erre, valamint a jövõben szabályozandó hasonló esetekre tekintettel a Ket. végrehajtás megszüntetésére vonatkozó taxációját célszerû pontosabbá és rugalmasabbá tenni. (2) Az (1) bekezdés b)-e) pontjában foglalt okokról, továbbá a végrehajtás befejezésérõl a végrehajtást foganatosító szerv a végrehajtást elrendelõ hatóságot öt napon belül értesíti. (3) A végrehajtást megszüntetõ végzést haladéktalanul közölni kell a végrehajtást foganatosító szervvel, valamint a jogosulttal és a kötelezettel. (4) A végrehajtást megszüntetõ végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Az ügy érdemében és az eljárás során hozott határozatokban megállapított kötelezettségek teljesítésével a végrehajtási eljárás - és ezáltal a konkrét ügyben folyamatban lévõ közigazgatási eljárás - külön eljárási cselekmény nélkül lezárul. A végrehajtás megszüntetésérõl akkor kell rendelkezni, ha a végrehajtási eljárást a kötelezettség teljesítése nélkül kell lezárni. Erre akkor kerülhet sor, ha a kötelezettséget megállapító határozatot visszavonták, vagy megsemmisítették, a kötelezett meghalt vagy megszûnt és a teljesítésre köteles jogutód nincs, illetve a kötelezettség tekintetében a jogutódlás kizárt. Kérelemre indult eljárásban a jogosult is kérheti a végrehajtás megszüntetését. Az eljárást meg kell szüntetni akkor is, ha a végrehajtáshoz való jog elévült, vagy, ha a végrehajtás folytatásától - az ügyfél helyzetében bekövetkezett változás miatt - további eredmény nem várható. A végrehajtást megszüntetõ végzéssel szemben fellebbezésnek van helye.
A végrehajtáshoz való jog elévülése 150. § (1) A végrehajtáshoz való jog a kötelezettséget megállapító döntés jogerõre emelkedésétõl, vagy ha a határozat teljesítési határidõt vagy határnapot állapított meg, annak utolsó napjától, illetve a határnapot követõ naptól számított öt év elteltével évül el. Jogszabály ennél rövidebb elévülési határidõt is megállapíthat. (2) Nyugszik az elévülés a végrehajtás felfüggesztésének, a végrehajtási cselekmények foganatosításának, továbbá a végrehajtási eljárásban engedélyezett fizetési kedvezménynek, valamint a jelzálogjog bejegyzésének idõtartama alatt. (3) A végrehajtás elévülését bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. Az elévülés megszakadásával az elévülési idõ újra kezdõdik. Az (1) bekezdésben meghatározott idõponttól számított tíz év elteltével azonban a határozat nem hajtható végre. (4) Ha a határozat elévülés miatt nem hajtható végre, a behajthatatlan pénztartozást, valamint az ingatlanra a 136. § (4) bekezdése alapján bejegyzett jelzálogjogot törölni kell. A jelzálogjog törlése érdekében a végzést az ingatlan fekvése szerint illetékes földhivatallal közölni kell. A határozattal elrendelt kötelezettség teljesítését a törvényben meghatározott idõmúlást követõen végrehajtással nem lehet kikényszeríteni. Az elévülés az önkéntes teljesítés jogalapját azonban nem szüntetni meg, csupán annyit jelent, hogy a kötelezettség érvényre juttatásához a továbbiakban állami kényszer már nem vehetõ igénybe. Az elévülési idõt a végrehajtható döntés jogerõre emelkedését követõ, vagy, ha a döntés teljesítési határidõt állapít meg, akkor a határidõ utolsó napját követõ naptól kell számítani. Ez utóbbi szabály biztosítja, hogy a végrehajthatóság a teljesítési határidõ lejárta elõtt ne szûnhessen meg. A közigazgatási eljárásban a végrehajtáshoz való jog általános elévülési ideje öt év, különös eljárási jogszabály ennél rövidebb idõtartamot is megállapíthat. Az elévülést bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. A megszakítás joghatása az, hogy a cselekmény idõpontjától kezdve az elévülési idõ számítása újból kezdõdik, vagyis az általános elévülési idõ esetén a teljesítés kikényszerítésére nyitva álló idõ a megszakítást követõ naptól számítva újabb öt évvel meghosszabbodik. A döntés jogerõre emelkedésétõl számított tíz év elmúlása azonban - függetlenül a teljesítési határidõtõl - olyan abszolút idõhatár, amelyen túl a közigazgatási döntés végrehajtás útján már nem érvényesíthetõ. Kérdésként vetõdhet fel, hogy a passzivitásra irányuló kötelezettséget elrendelõ határozat meddig hajtható végre. Annak ellenére, hogy a végrehajtás különös nemérõl van szó, az elévülés szabályai ebben a körben is érvényesülnek, vagyis az egyedi magatartási szabály megsértéséhez fûzõdõ joghátrányok - eljárási bírság kivetése, személyes szabadságot korlátozó rendészeti intézkedés - alkalmazására az elévülési idõn belül van lehetõség. A végrehajtás megszüntetése nem minõsül a végrehajtás elévülését megszakító végrehajtási cselekménynek. Ilyen esetben tehát az elévülési idõt a megszüntetést közvetlenül megelõzõ végrehajtási cselekménytõl kell számítani. Ha a kötelezettség az elévülés miatt nem hajtható végre, a behajthatatlan pénztartozást törölni kell, az ingatlanfoglalás során bejegyzett jelzálogjogot az ingatlan-nyilvántartásból törölni kell.
Az elévülés megállapítása önálló döntést nem igényel, azt mint a végrehajtást megszüntetõ okot a megszüntetést elrendelõ végzésben kell rögzíteni, és a végzést - ingatlanfoglalás esetén - a földhivatallal is közölni kell. A határozattal elrendelt kötelezettség teljesítését a törvényben meghatározott idõmúlást követõen végrehajtással nem lehet kikényszeríteni. Az elévülés az önkéntes teljesítés jogalapját azonban nem érinti, csak annyit jelent, hogy a kötelezettség érvényre juttatásához a továbbiakban állami kényszer már nem vehetõ igénybe. A közigazgatási eljárásban a végrehajtáshoz való jog általános elévülési ideje öt év, különös eljárási jogszabály ennél rövidebb idõtartamot is megállapíthat. Az elévülést bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. Nyugszik az elévülés a végrehajtási eljárásban engedélyezett fizetési kedvezmények idõtartama alatt is. A döntés jogerõre emelkedésétõl számított tíz év elteltével azonban a határozat nem hajtható végre.
Biztosítási intézkedések 151. § (1) A teljesítési határidõ lejárta elõtt a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság a jogerõs döntés hiányában is elrendelheti végzéssel biztosítási intézkedésként a pénzkövetelés biztosítását, illetve a meghatározott dolog zárlatát. (2) Biztosítási intézkedést akkor lehet elrendelni, ha valószínû, hogy a kötelezettség késõbbi teljesítése veszélyben van. (3) A biztosítási intézkedés végrehajtására - a (4)-(6) bekezdésben foglalt eltérésekkel - megfelelõen alkalmazni kell azokat a szabályokat, amelyek a kötelezettség teljesítésére irányuló végrehajtás esetén irányadók. (4) Biztosítási intézkedés esetén munkabér csak akkor tartható vissza, ha a kötelezettnek végrehajtás alá vonható más vagyontárgya nincs. (5) Ha a biztosítási intézkedés során a kötelezett bankszámláján levõ összeget vonják végrehajtás alá, a hatóság arra hívja fel a kötelezett bankszámláját vezetõ pénzügyi intézményt, hogy a biztosítandó összeget és az eljárás költségének fedezésére szolgáló összeget sem a kötelezett, sem más javára ne fizesse ki, ha pedig a számla egyenlege nem éri el a biztosítandó összeget, a jövõbeni befizetések tekintetében - a biztosítandó összeg erejéig - ugyanígy járjon el. (6) Biztosítási intézkedés végrehajtása esetén a pénzösszeget mindaddig elkülönítve kell kezelni, amíg a követelésre nézve a kielégítési végrehajtást nem rendelték el. A lefoglalt vagyontárgyakat - a romlandó dolog kivételével - nem lehet értékesíteni. (7) Ha a biztosítási intézkedés feltételei már nem állnak fenn, azt öt napon belül meg kell szüntetni. A biztosítási intézkedés célja, hogy a teljesítés jövõbeni veszélyeztetettsége esetén elõzetesen, már a döntés jogerõre emelkedése, vagy a végrehajtás elrendelése elõtt garantálja az eredményes végrehajtást azáltal, hogy megakadályozza a kötelezettség fedezetéül szolgáló meglévõ pénzösszeg, vagyontárgy vagy meghatározott dolog végrehajtás elõli elvonását. Ha a 130. § (1) bekezdésére figyelemmel a végrehajtás elrendelésére az ügy érdemében elsõfokon eljáró hatóság jogosult, a biztosítási intézkedést - feltéve, hogy nem rendelte el a határozat fellebbezésre tekintet nélküli végrehajtását - már az elsõfokú határozatba is bele lehet foglalni. Ha erre valamilyen okból nem került sor, a biztosítási intézkedés végzéssel való elrendelésének a határozat jogerõre emelkedése elõtt akkor van helye, ha az elsõfokú döntést megfellebbezték, vagy a fellebbezésre nyitva álló határidõ még nem járt le. Ha pedig a döntés már jogerõre emelkedett biztosítási intézkedésre a teljesítési határidõ lejárta elõtt van lehetõség, ezt követõen ugyanis már nem a követelés biztosítását, hanem a döntés végrehajtását kell elrendelni. Ebbõl következõen a biztosítási intézkedés elrendelése nem a végrehajtást foganatosító szerv, hanem a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság hatásköre. A biztosítási intézkedés elrendelésének elõfeltétele annak valószínûsítése, hogy a kötelezettség - a teljesítés feltételeinek meghiúsulásával fenyegetõ körülmény fennállása vagy várható bekövetkezése folytán - az esedékesség idõpontjában már nem lesz végrehajtható. A biztosítási intézkedés nem végrehajtás, hanem a végrehajtási eljárás megindítását megelõzõ sajátos ideiglenes intézkedés. Az ideiglenes jellegbõl adódóan a biztosítási intézkedést elrendelõ végzés ellen önálló jogorvoslat biztosítására nincs szükség, az a körülmény pedig, hogy a biztosítási intézkedés elrendelésére nem a végrehajtási eljárás keretében kerül sor, eleve kizárja a végrehajtási kifogás alkalmazhatóságát az elrendelõ végzéssel szemben. A jogintézmény végrehajtási fejezetben való elhelyezése azzal függ össze, hogy a biztosítási intézkedés realizálása végrehajtási cselekmények útján (pl.: ingó és ingatlan foglalással, munkabérbõl letiltással stb.) valósul meg. Ebbõl viszont az is következik, hogy az e célt szolgáló végrehajtási cselekmények foganatosítása során elkövetett, jog- és érdeksérelmet okozó szabálytalanságok ellen ugyanolyan jogorvoslatot kell biztosítani, mintha ezeket a végrehajtási eljárás keretében foganatosították volna, vagyis a végrehajtás szabálytalanságai ellen végrehajtási kifogással lehet élni. Biztosítási intézkedés pénzkövetelés biztosítására vagy meghatározott dolog zárlatára rendelhetõ el. Az elrendelt intézkedést a végrehajtást foganatosító szerv hajtja végre, a kötelezettség végrehajtására irányadó szabályok megfelelõ alkalmazásával. E szabályokból következõen a biztosítási intézkedés végrehajtása során a Vht., mint háttérszabály rendelkezéseinek megfelelõ alkalmazásával kell eljárni. Pénzkövetelés biztosítása Az ügyintézõ a követelés biztosítása érdekében felhívja a kötelezettet megilletõ összeget kezelõ pénzügyi intézményt, hogy a felhívás kézhezvételét követõen a biztosítandó összeget és az eljárás költségeinek fedezésére szolgáló összeget a számláról sem az kötelezett, sem más javára ne fizesse ki, ha pedig a számla egyenlege nem éri el a biztosítandó összeget, a jövõbeni befizetések tekintetében is hasonlóan járjon el.
A pénzügyi intézmény a felhívás kézhezvételétõl számított 8 napon belül tájékoztatja az ügyintézõt arról, hogy az intézkedést milyen összegre tudta foganatosítani, ezt követõen a kötelezett vagyontárgyai csak a fennmaradó követelés erejéig foglalhatók le. A felhívást követõ késõbbi befizetések tekintetében is hasonlóan kell eljárni. A bankszámlán elhelyezett összegre vonatkozó mentességi szabályokat a biztosítási intézkedés esetén is alkalmazni kell [Vht. 191. § (2)-(4) bek.]. Ingó foglalás. A pénzkövetelés biztosítását elrendelõ végzést az ügyintézõ a helyszínen adja át a kötelezettnek; egyúttal felhívja, hogy a biztosítandó összeget azonnal fizesse ki az ügyintézõ kezéhez. Ha a kötelezett ennek nem tesz eleget, az ügyintézõ a kötelezett vagyontárgyait lefoglalja; így kell eljárni akkor is, ha a kötelezett nincs jelen, ebben az esetben az ügyintézõ a biztosítási intézkedést elrendelõ végzést a foglalási jegyzõkönyv másolatával együtt kézbesíti a kötelezettnek [Vht. 191. § (1) bek.]. Az ingatlan lefoglalása végett - ha a követelés összege eléri az ingatlan végrehajtásához szükséges értékhatárt [136. § (3) bek.] - az ügyintézõ haladéktalanul megkeresi a földhivatalt, hogy a pénzkövetelés biztosítására irányuló végrehajtási jogot jegyezze be az ingatlan-nyilvántartásba. A további eljárásra az ingatlanfoglalás pénzfizetési kötelezettség végrehajtása keretében tárgyalt szabályai irányadók [Vht. 191. § (5) bek.]. Munkabér ezen a címen akkor tiltható le, ha a kötelezettnek a biztosítandó összeg fedezetéül szolgáló, végrehajtás alá vonható más vagyontárgya nincs. [Vht. 191. § (6) bek.]. Pénzkövetelés biztosítása esetén a foglalási cselekmények a foglalással, zár alá vétellel, követelés lefoglalása és munkabér letiltása esetén a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára történõ befizetéssel, továbbá a pénzügyi intézményhez intézett felhívás kiadásával befejezõdnek. A lefoglalt romlandó dolgot azonban ilyenkor is értékesíteni kell [Vht. 192. § (1) bek.]. A kötelezettõl átvett, illetõleg az eljárás során befolyt összeget a jogosult részére nem lehet kiutalni, azt a végrehajtói letéti számlán kell kezelni [Vht. 192. § (2) bek.]. A lefoglalt vagyontárgy foglalását fel kell oldani, ha a kötelezett a foglalás után kifizette a biztosítandó összeget, vagy a számlájára, betétjére a pénzügyi intézménynek kiadott felhívás teljesítésével a követelés fedezete biztosítva van (Vht. 193. §). Zárlat. Az ingóság zárlatát elrendelõ végzést az ügyintézõ a helyszínen adja át a kötelezettnek, és egyúttal lefoglalja az ingóságot. Az ingóság zárlata zár alá vétellel is történhet. A lefoglalt romlandó dolgot zárlat esetén is értékesíteni kell [Vht. 194. § (1)- (3) bek.]. A biztosítási intézkedés megszüntetése, illetve megszûnése Ha a biztosítási intézkedést a döntés jogerõre emelkedése elõtt rendelték el és a kötelezett fellebbezése folytán az elsõfokú határozatot megsemmisítik a biztosítási intézkedés elrendelését meg kell szüntetni. [Vht. 201. § (1) bek.]. A megszüntetõ végzésben rendelkezni kell - a biztosítási intézkedés végrehajtása során foganatosított cselekmény joghatályának megszüntetésérõl (a pénzügyi intézményhez intézett felhívás visszavonása, az ingó- és ingatlanfoglalás feloldása, a munkabérbõl való letiltás visszavonása, az ingóság zárlatának megszüntetése); - a végrehajtást foganatosító szerv letéti számlájára befizetett pénzösszeg visszatérítésérõl. Abban az esetben, ha az elsõfokú határozatot jogszabály sértés miatt semmisítik meg, az ügy nem ér véget a befizetett összeg visszatérítésével. Ilyenkor ugyanis az ügyfél - a Ptk.-nak az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére vonatkozó szabályai szerint - kérheti az õt kamatveszteség címén ért kárának megtérítését. A végzést közölni kell a végrehajtást foganatosító szervvel, a felekkel, továbbá mindazokkal, akiket a biztosítási intézkedés végrehajtása során intézkedési kötelezettség terhelt (pénzügyi intézmény, földhivatal, munkáltató stb.). Abban az esetben, ha a fellebbezés folytán a határozatot megváltoztatják és a pénzfizetési kötelezettség mértéke, vagy a teljesítés feltétele megváltozik, egyedi mérlegelést igényel, hogy az elrendelt biztosítási intézkedés megszüntetése vagy megváltoztatása indokolt. Ha a másodfokon eljáró szerv a fellebbezéssel megtámadott döntést helyben hagyja, vagy a kötelezettség érdemét nem változtatja meg, továbbá, ha a biztosítási intézkedést a döntés jogerõre emelkedése után rendelték el, a biztosítási intézkedés hatálya a végrehajtás elrendeléséig tart [Vht. 200. § (1) bek.]. A végrehajtás elrendelésével a biztosítási intézkedés alapján a letéti számlára befolyt összeget a kötelezettség teljesítésére kell fordítani. Az intézkedés keretében történt foglalás hatálya kiterjed a követelés teljesítése érdekében elrendelt végrehajtásra is [Vht. 200. § (2) bek.], így a végrehajtás elrendelését követõen újabb foglalás nélkül nyomban lehet intézkedni az elõzõleg lefoglalt vagyontárgy értékesítése iránt. Ezekben az esetekben a biztosítási intézkedés hatálya a végrehajtás elrendelésével külön intézkedés nélkül szûnik meg. A biztosítási intézkedés megszûnésének sajátos esete valósul meg, ha a kötelezett a lefoglalt vagyontárgy mentése érdekében a pénzfizetési kötelezettséget - akár a végrehajtás elrendelése elõtt, akár azt követõen - önként teljesíti. Ebben az esetben végzésben - haladéktalanul rendelkezni kell a biztosítási intézkedés keretében történt foglalás megszüntetésérõl. A biztosítási intézkedés célja, hogy a teljesítés veszélyeztetettsége esetén elõzetesen, már a döntés jogerõre emelkedése, vagy a végrehajtás elrendelése elõtt garantálja az eredményes végrehajtást azáltal, hogy megakadályozza a kötelezettség fedezetéül szolgáló meglévõ pénzösszeg, vagyontárgy vagy meghatározott dolog végrehajtás elõli elvonását. Ilyen intézkedésnek a határozat jogerõre emelkedése elõtt akkor van helye, ha az elsõfokú döntést megfellebbezték, vagy a fellebbezésre nyitva álló határidõ még nem járt le. Ha a döntés jogerõre emelkedett, biztosítási intézkedésre a teljesítési
határidõ lejárta elõtt van lehetõség, ezt követõen ugyanis már nem a követelés biztosítását, hanem a döntés végrehajtását kell elrendelni.
Végrehajtási kifogás 152. § (1) Ha a végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, a közléstõl számított nyolc napon belül a kötelezett, a jogosult, továbbá az, akinek jogát vagy jogos érdekét a végrehajtás sérti, a végrehajtást foganatosító szerv törvénysértõ intézkedése ellen vagy az intézkedés elmulasztása esetén végrehajtási kifogást terjeszthet elõ. Ha e törvény másként nem rendelkezik, a végrehajtási kifogásnak nincs halasztó hatálya. (2) A végrehajtási kifogásról - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a végrehajtást foganatosító szerv azonnal, de legkésõbb öt napon belül végzéssel dönt. E végzés ellen fellebbezésnek van helye. (3) A végrehajtó szolgálat végzése elleni fellebbezés esetén felügyeleti szervként a közigazgatási hivatal vezetõje jár el. A jogorvoslás rendje a végrehajtási eljárásban A megelõzõ eljárási szakaszokhoz képest az alapvetõ eltérés abban áll, hogy az ügy érdemében hozott határozat jogerõssé vált, az abban megállapított kötelezettség tovább már nem vitatható. Ebbõl következik, hogy az érdemi döntéshez kapcsolódó jogorvoslati eszközök többsége a végrehajtási eljárásban hozott végzésekkel szemben nem vehetõ igénybe, továbbá, hogy a végrehajtási eljárás jogorvoslati eszközei nem irányulhatnak a végrehajtás alapjául szolgáló határozat vagy végzés ellen. A végrehajtási fejezeten belül elszórt jogorvoslati szabályok rendszerszerû áttekintését e helyen végezzük el. A rendszert meghatározó szabályok a 126. § (2) bekezdésében, a 152. §-ban és a 109. § (2) bekezdésében találhatók. Ezek szerint - a végrehajtási eljárásban hozott végzés ellen a törvényben meghatározott kivételektõl eltekintve nincs helye fellebbezésnek, ebben az esetben a végrehajtást foganatosító szerv intézkedése végrehajtási kifogással támadható meg; - ha a törvény alapján a végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye, az ügyfél vagy a rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevõje jogszabálysértésre hivatkozással kezdeményezheti a jogerõs végzés bírósági felülvizsgálatát. Nem biztosít a törvény fellebbezési jogot a végrehajtást elrendelõ végzéssel szemben, abból a megfontolásból kiindulva, hogy a végrehajtás jogorvoslati eszköze nem támadhatja magát a végrehajtási eljárást. Ez a döntés a végrehajtási eljárás keretén kívül, a végrehajtás elrendelésére jogosult hatóság hatáskörében keletkezik, ebbõl következõen - elvben végrehajtási kifogással sem lenne megtámadható. Elõfordulhat azonban, hogy a határidõ utáni önkéntes teljesítés a végrehajtást elrendelõ végzés közlését megelõzõen, vagy azzal egy idõben, esetleg annak kézhezvétele után nyomban megtörténik, mielõtt a végrehajtást foganatosító szerv még bármilyen intézkedést foganatosított volna. Ez a lépés egyrészt megszünteti a végrehajtás jogalapját, másfelõl elõidézi a kétszeres - az önkéntes teljesítés mellett a végrehajtási cselekmények útján megvalósuló - teljesítés veszélyét. Ennek elkerülésére a törvény biztosítja a kötelezett számára a végrehajtást elrendelõ végzés végrehajtási kifogással való megtámadását, és a jogintézmény alkalmazásához - kivételesen halasztó hatályt rendel. A végrehajtási eljárást megindító, illetve az eljárás folyamatában hozott végzések az ellenük igénybe vehetõ jogorvoslati eszközök alapján az alábbiak csoportokba rendezhetõk: Kizárt a fellebbezés, csak végrehajtási kifogással orvosolható - a végrehajtást elrendelõ végzés [Ket. 130. § (1) bek.], - a pénzügyi intézményt a megbízásban feltüntetett összeg megfizetésére kötelezõ végzés [Ket. 133. § (5) bek.], - a munkabérbõl való letiltást elrendelõ végzés [Ket. 134. § (1) bek.], - a fizetési kedvezményt megállapító, vagy a kérelmet elutasító végzés [Ket. 135. § (1) bek.], - a késedelmi pótlék mérséklését vagy elengedését megállapító, illetve a kérelmet elutasító végzés [Ket. 138. § (5) bek.], - a pénzfizetési kötelezettség teljesítése érdekében foganatosított ingatlan végrehajtás [Ket. 136. § (1) bek.] esetén a becsértéket megállapító végzés (Vht. 140. §), - a jelzálogjog ingatlan-nyilvántartásba történõ bejegyzését elrendelõ végzés [Ket. 136. § (4) bek.], - a végrehajtás módjára [Ket. 140. § (1) bek a) és b) pont], valamint a költségek hatóság általi megelõlegezésére vonatkozó döntésrõl a 142. § (2) bekezdés alapján hozott végzés, A törvény fellebbezési jogot biztosít a következõ döntések ellen: - a pénzegyenértéket megállapító végzés [Ket. 140. § (1) bek. c) pont, Ket. 143. § (6) bek.], - a végrehajtási költség viselésére kötelezõ végzés [Ket. 141. § (2) bek., Ket. 142. § (2) bek.], - a végrehajtás felfüggesztését elrendelõ és megszüntetõ végzés [Ket. 148. § (6) bek.] a kötelezõ elrendelés eseteinek kivételével, - a végrehajtást megszüntetõ végzés [Ket. 149. § (4) bek.], - a végrehajtási kifogást elbíráló döntés [Ket. 152. § (2) bek.)] Kivételes jogorvoslatok. A törvény a fenti szabályokhoz képest két rendhagyó megoldást alkalmaz:
- a 130. § (4) bekezdése alapján a hatósági szerzõdésre irányuló végrehajtás elrendelése ellen az ügyfél halasztó hatályú keresettel közvetlenül a közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz fordulhat. Ennek magyarázata az, hogy a végrehajtás elrendelésének indoka az ügyfél szerzõdésszegõ magatartása, amelynek megítélése nem bízható az ügyben érdekelt másik szerzõdõ félre; - a törvény a fedezet ellenére nem teljesített azonnali beszedési megbízás esetén lehetõséget biztosít eljárási bírság kivetésére a pénzügyi intézmény felelõs munkatársával vagy vezetõjével szemben [Ket. 133. § (5) bek.], továbbá a munkáltatóval szemben is ha a munkabérbõl való letiltásra irányuló kötelezettségét megszegi [Ket. 134. § (3) bek.]. A törvény a bírságot megállapító végzés ellen teljes körû jogorvoslatot biztosít. Ez azt jelenti, hogy nem csak a fellebbezés, hanem a bírósági felülvizsgálat lehetõsége is megnyílik a kötelezett elõtt. Ha a végrehajtási eljárásban hozott végzés nem e törvényen, hanem a Vht. vagy más jogszabály közigazgatási végrehajtásban alkalmazandó szabályán alapul, akkor - az érintett jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában - a végzés ellen végrehajtási kifogásnak van helye. Míg a fellebbezés a végrehajtási eljárás során hozott végzések elleni kivételes jogorvoslati eszköz, amelyrõl a törvény az egyes eljárási intézményeknél külön rendelkezik [Ket. 126. § (2) bek.], addig a végrehajtási kifogás az eljárási szak általános, bármely, jogaiban vagy érdekeiben sértett számára igénybe vehetõ jogintézménye. Az általános jelzõ arra utal, hogy a végrehajtási kifogással nem csak a fellebbezéssel nem támadható végzésekkel, hanem bármely, a végrehajtás során okozott jog- vagy érdeksérelemmel járó intézkedéssel, cselekménnyel, mulasztással vagy szabálytalansággal szemben igénybe vehetõ. Nincs helye végrehajtási kifogásnak, ha a végzés ellen a törvény fellebbezési jogot biztosít. A végzés elleni kifogást a közléstõl számított 8 napon belül lehet elõterjeszteni a végrehajtást foganatosító szervnél. Egyéb kifogást a végrehajtási cselekményrõl készült jegyzõkönyvben kell rögzíteni, vagy ha az érintett a cselekménynél nincs jelen, a kifogás írásban vagy szóban, a tudomásszerzéstõl számított fenti határidõn belül a végrehajtást foganatosító szervnél terjeszthetõ elõ. A kifogást elsõ fokon mindig a megtámadott végzést hozó, illetve a kifogásolt végrehajtási intézkedést foganatosító hatóság bírálja el. A kifogás elbírálása azonnali intézkedést igényel, de arról legkésõbb öt napon belül végzésben - kell dönteni. E végzés fellebbezéssel megtámadható, amelynek elbírálása a felügyeleti szerv hatáskörébe tartozik. A végrehajtó szolgálat felügyeleti szerve a megyei, fõvárosi közigazgatási hivatal vezetõje. A fellebbezés elintézésére - a törvény kifejezett rendelkezése hiányában is - a kifogás elbírálására megállapított határidõ irányadó. A végrehajtási eljárás során hozott közigazgatási döntések elleni fellebbezés kivételes jogorvoslati eszköz, amelyrõl a törvény az egyes eljárási cselekményeknél külön rendelkezik. Ettõl megkülönböztetve a végrehajtási cselekményekkel okozott jog- és érdeksérelem általános jogorvoslati eszköze a végrehajtási kifogás. A fellebbezéssel megtámadható határozatok ellen a kifogás nem vehetõ igénybe. Nem lehet kifogással élni a végrehajtás költségeinek viselésére, a pénzegyenérték, valamint a végrehajtási bírság megfizetésére kötelezõ, az ingóság pénzegyenértékét megállapító, valamint a végrehajtást felfüggesztõ és megszüntetõ végzések ellen. A végrehajtási eljárásban igénybe vehetõ mindkét jogorvoslati forma közös vonása, hogy soha sem támadhatják az érdemi határozatot vagy magát a végrehajtást, csak a végrehajtási eljárás során elkövetett mulasztásra, illetve a foganatosított eljárási cselekményekre irányulhatnak, továbbá a kérelmet elbíráló határozatok bíróság elõtt nem támadhatóak meg. Eltérést jelent viszont a két jogorvoslati intézmény között, hogy a kifogásnak nincs halasztó hatálya, továbbá hogy azt mindig a végrehajtási intézkedést foganatosító hatóság bírálja el. Erre tekintettel a törvény a kifogás tárgyában hozott határozat ellen fellebbezési jogot biztosít.
IX. Fejezet Eljárási költség Ellentétben más eljárásjogokkal, a korábbi államigazgatási eljárási törvény meglehetõsen elnagyoltan kezelte az eljárási költségeket, mindössze három rövid paragrafus keretében az Áe. záró rendelkezései közé elhelyezve szabályozta e tárgykört. Ez az alulszabályozottság sem a megalkotásakor, sem pedig a késõbbiekben, egészen az 1980-as évek második feléig nem okozott különösebb problémát, mivel az államigazgatási hatósági eljárások tipikus ügyfele természetes személy volt, valamint az eljárási költségként megjelenõ költségek jelentéktelenek voltak. Az elmúlt másfél-két évtizedben azonban óriásit változott a helyzet. Az állam, illetve a helyi önkormányzatok egyre inkább költségérzékennyé váltak, részben a szûkös költségvetési pénzeszközeikre tekintettel, részben pedig amiatt, hogy a közigazgatási eljárási költségek ma már sem összességükben, és különösen nem egyes költségigényes eljárás-fajtákban nem mondhatók jelentéktelennek. A technikai fejlõdéssel párhuzamosan növekszik az olyan eljárások száma, amelyekben költséges mûszeres vizsgálatokra, laboratóriumi elemzésekre, statikai vizsgálatokra, speciális szakvéleményekre, stb. van szükség. Mivel a közigazgatási eljárás kimenetele az ügyfélnek gyakran jelentõs hasznot hozhat, illetõleg kárt okozhat, a korábbinál szélesebb körben indokolt az ügyvédi képviselet, ami ugyancsak költségnövelõ tényezõ. A jelentõs költségkihatású ügyekben többnyire gazdasági társaságok (részvénytársaság, korlátolt felelõsségû társaság), s köztük külföldi vagy multinacionális társaságok szerepelnek az ügyféli pozícióban. Elvi kérdéssé vált: miért az adófizetõk pénzébõl fedezzék az olyan eljárások költségeit, amelyek nyomán az ügyfél jelentõs haszonhoz jut, illetõleg amelyekben az eljárás megindítására az ügyfél jogellenes magatartása szolgáltatott
okot. A jelentõsen megváltozott társadalmi-gazdasági körülményeket tükrözendõ, az új eljárási kódex nem kerülhette meg az eljárási költségekkel, az e költségek viselésével kapcsolatos, a korábbinál jóval részletesebb jogi regulációt. Az eljárási költségek felértékelõdése mindenképpen indokolttá tette a vonatkozó jogi normáknak az önálló törvényi fejezetben történõ szerepeltetését.
Az eljárási költség fogalma 153. § (1) Eljárási költségnek minõsül a közigazgatási hatósági eljárás során felmerülõ, a (2) bekezdésben felsorolt igazolt költség, amelyet a) a kérelemre induló eljárásban az ügyfél a hatóság részére az eljárás lefolytatásáért fizet, valamint b) az a) pontban foglaltakon túlmenõen az ügyfél, valamint az eljárásban közremûködõ más személy a közigazgatási eljárással összefüggésben fizet meg. (2) Eljárási költségek: 1. az eljárási illeték, 2. az igazgatási szolgáltatási díj, 3. az ügyfél megjelenésével kapcsolatos költség (utazási költség, kiesett jövedelem megtérítése stb.), 4. az anyanyelv használatával kapcsolatos költség (tolmács díja, határozat lefordításának díja stb.), 5. az ügyfél iratbetekintési jogának gyakorlásával kapcsolatos költség (másolás, nyomtatás, postázás költsége stb.), 6. az ügyfél képviseletében eljáró személy költsége (a törvényes képviselõ költsége és kiesett jövedelmének megtérítése, a meghatalmazott költsége és megbízási díja, munkadíja, az ügygondnok, kézbesítési ügygondnok költsége és munkadíja), 7. a tanú megjelenésével kapcsolatos költség (utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítése), 8. a hatósági közvetítõ költsége (megbízási díja, utazási költsége), továbbá a tevékenységével kapcsolatban indokoltan felmerült kiadás, 9. a szakértõi díj és a szakértõ költsége, 10. a fordítási költség a 11. § (2) bekezdésében szabályozott eseten kívül, 11. az ügyfél, valamint az eljárás egyéb résztvevõje részérõl felmerült levelezési, dokumentumtovábbítási költség, 12. a végrehajtási költség és a végrehajtási költségátalány, 13. az eljárásban közremûködõ rendõrségnél felmerült költség, 14. a hatósági ügyintézéssel kapcsolatosan felmerült igazolt utazási költség, 15. a törvényben vagy kormányrendeletben meghatározott egyéb eljárási költség. A bizonytalanságok kiküszöbölése céljából a törvény meghatározza az eljárási költség fogalmát és tételesen rögzíti, hogy mely költségfajták minõsülnek eljárási költségnek. A Ket. az eljárási költségeket lényegében két csoportra bontja, egyfelõl az eljárási illetéket, valamint az igazgatási szolgáltatási díjat, másfelõl az ezeken kívül esõ többi költséget (az ún. egyéb eljárási költségeket). Az elsõ csoportba sorolt két költségtényezõ ugyanis markánsan különbözik a törvény által egyéb eljárási költségeknek titulált körtõl, mivel az eljárási illetéket, valamint az igazgatási szolgáltatási díjat a kérelmezõ ügyfél kvázi átalányjelleggel azért fizeti meg, hogy az õ érdekében (nyilvánvalóan azért fordul a hatósághoz, hogy az számára kedvezõ döntést hozzon) a hatóság lefolytassa a kérelmezett eljárást. Tehát hivatalból indított eljárások során sem illetékfizetési, sem igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettség nem keletkezik. Más a helyzet a többi költséggel (egyéb eljárási költségek), ezek az - akár kérelemre, akár hivatalból indított - eljárás folyamán eshetõlegesen, többnyire elõre nem látottan merülnek fel, s eljárásról eljárásra igen változatos formákban jelenhetnek meg. Az egyéb eljárási költségek céljukat tekintve is meglehetõsen változatosak; vannak közöttük olyanok, amelyek a tényállás tisztázásához szükségesek (pl. a tanúval kapcsolatban felmerülõ költségek), vannak olyanok, amelyek valamely ügyféli jog (pl. iratbetekintési jog) gyakorlásához kapcsolódnak, és végül léteznek olyanok is, amelyek a hatóság döntésének hatályosulását szolgálják (pl. végrehajtási költségek). Lényeges szabály az eljárási költségekkel összefüggésben, hogy a közigazgatási hatóság ilyenként kizárólag csak igazolt költséget fogadhat el. Adott költség igazolt volta nem okoz gondot az eljárási illetéknél, illetõleg az igazgatási szolgáltatási díjnál, minthogy ezeknél az illeték, illetve a díj lerovása magánál az eljáró közigazgatási hatóságnál történik, következésképpen külön igazolásnak nincs értelme. Hasonló a helyzet az egyéb eljárási költségek egy részénél is, hiszen például a kirendelt szakértõ, vagy a tolmács díjazását az eljáró közigazgatási hatóság állapítja meg. Ugyanakkor az egyéb eljárási költségek másik részénél általában az érintett személy által bemutatott bizonyíték alapján (pl. az utazási jegy megváltását tanúsító számla, vagy a jövedelemkiesés mértékét bizonyító munkáltatói igazolás) ismerhetõ el az eljárási költség. Abban az esetben, ha az érintett személy ilyen (írásos) bizonyítékkal nem tud szolgálni, a törvény 155. § (3) bekezdésére tekintettel az egyéb eljárási költséget az érintett írásbeli nyilatkozata alapján kell megállapítani. Bár a Ket. az eljárási költségek körét igen részletesen, tizennégy pontba foglalva határozza meg, e felsorolást mégsem tekinthetjük taxációnak, mivel a törvényi lista utolsó pontja - figyelemmel a közigazgatási eljárásoknak a jogban mással nemigen összehasonlítható sokszínûségére - lehetõvé teszi, hogy törvényben vagy kormányrendeletben megállapított különös eljárási szabály a potenciális költségek körét az adott eljárás sajátosságaira tekintettel bõvítse. Ekképpen mód
nyílhat arra, hogy valamely eljárásban a törvényi listában szereplõkön túlmenõen az eljáró közigazgatási hatóság más igazolt költséget is elismerhessen az eljárási költségek között. Eljárási illetékek Az ügyfél kérelmére induló közigazgatási eljárásokban az ügyfélnek államigazgatási eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat kell lerónia. Fõszabályként a közigazgatási eljárások ügyfél által történõ megindításához illetékfizetési kötelezettség társul, az illetékekrõl szóló 1990. évi XCIII. törvényben (a továbbiakban: Itv.) elõírtaknak megfelelõen. Amennyiben azonban külön jogszabály az adott hatósági ügyfajta tekintetében az eljárás megindításához igazgatási szolgáltatási díj fizetésének kötelezettségét írja elõ, eljárási illetéket nem kell fizetni. Az eljárási illetékfizetési kötelezettség alanya minden esetben az ügyfél; ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó hatósági eljárásban pedig az ügyfelek közül az, aki az eljárást kérelmével megindította. Ha a közigazgatási hatóság az ügyfél beadványát hiánypótlás végett visszaadja, a visszaadott beadvány újbóli benyújtása esetén az illetéket nem kell még egyszer megfizetni. Más a helyzet viszont az ugyanazon ügyben kérelemre induló új eljárás esetében, ekkor az eljárási illetéket az ügyfél ismételten megfizetni tartozik. Speciális szabályok [Itv. 31. §] vonatkoznak az illetékfizetési kötelezettségre, ha - az adott hatósági ügyben több, azonos érdekû ügyfél van, illetõleg, - az ügyfél egyazon beadványban több kérelmet terjeszt elõ. Több azonos érdekû ügyfél esetén fõszabályként egyszeri és az ügyfelek számára való tekintet nélkül egyszeres illetékfizetési kötelezettség keletkezik, feltéve, hogy a közigazgatási hatóság az ügyet egyetlen határozattal zárja le. Ha az adott hatósági ügyben az azonos érdekû ügyfelek közös kérelmére indul meg a közigazgatási eljárás, az ügyfelek egyetemlegesen tartoznak az eljárási illetéket megfizetni. E szabály alkalmazandó akkor is, ha az azonos érdekû ügyfelek külön-külön indították meg az eljárást, azonban az eljárás jellege kizárja azt, hogy az egyes ügyfelekkel szemben különbözõ határozat keletkezzen. Ez utóbbi esetben, ha külön beadványaikban az ügyfelek már fizettek külön-külön eljárási illetéket, a túlfizetést arányosan vissza kell téríteni. Nincs helye viszont az egyszeres illetékfizetésnek, valamint az egyetemlegesség alkalmazásának akkor, ha a közigazgatási hatóság az egyes ügyfelekre nézve az eljárás végén külön-külön határozatot hoz. Ilyenkor ugyanis annyi eljárási illetéket kell fizetni, mintha valamennyi ügyfél ügyében külön eljárást folytatnának le. Ekkor a közös kérelemben lerótt illetéket az ügyfelek kötelesek arányosan kiegészíteni. Az egy beadványban elõterjesztett több kérelem esetében az illetéket az elsõ fokú eljárásban csak egyszer, éspedig annak a kérelemnek megfelelõ mértékben kell megfizetni, mely a legmagasabb mértékû illetékfizetési kötelezettséget vonja maga után. E fõszabálytól eltérõen viszont, ha egy beadványban terjesztenek elõ olyan kérelmeket, amelyek elbírálása más-más közigazgatási hatóság kompetenciájába tartozik, vagy a kérelmek ugyanazon hatóság különbözõ hatásköreit érintik, az eljárási illetéket úgy kell megfizetni, mintha külön-külön kérelmet terjesztettek volna elõ. Hasonlóképpen, ha a jogorvoslati kérelem több határozat ellen irányul, az illetéket úgy kell fizetni, mintha minden határozat ellen külön-külön kezdeményezték volna az eljárást. A lerovandó eljárási illeték mértéke kétféle lehet: az ügy értékétõl független, illetõleg az ügy értékéhez igazodó. Az ügy értékétõl (amely vagy nem állapítható meg, vagy irreleváns) független általános tételû eljárási illetékként az Itv. az elsõ fokú eljárás megindításához fûzõdõ fizetési kötelezettséget 2200 forintban állapítja meg. Ettõl az általános tételû eljárási illetéktõl maga az Itv., illetõleg az Itv. felhatalmazása alapján más jogszabály is eltérhet, így ehhez képest az Itv. melléklete több eljárás vonatkozásában egyedi eljárási illetéket állapít meg. Az ügy értékéhez igazodó közigazgatási eljárási illeték alapja az eljárás tárgyának az eljárás megindítása idõpontjában fennálló értéke. Az eljárás tárgyának, illetõleg az eljárás tárgya értékének megváltozása esetén, ha az eljárásért fizetett illetéknél több jár, a különbözetet meg kell fizetni. Nincs helye viszont az illeték leszállításának vagy visszatérítésének, ha az illeték fizetésére kötelezett ügyfél az eljárás tárgyát, illetõleg az eljárás tárgyának értékét úgy változtatja meg, hogy ennek folytán az érték csökken. Az elsõ fokú közigazgatási döntés elleni fellebbezés illetéke fõszabályként a fellebbezéssel érintett, vagy vitatott összeg minden megkezdett 10 000 forintja után 400 forint, feltéve, hogy a fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben megállapítható. A lerovandó illeték azonban nem lehet kevesebb 5000 forintnál, illetõleg nem haladhatja meg a 500 000 forintot. Amennyiben a fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben nem állapítható meg, a fellebbezés illetéke egységesen 5000 forint. Az Itv. melléklete - csakúgy, mint az elsõ fokú közigazgatási eljárások körében - a fellebbezési eljárások megindításához kapcsolódóan is megállapít eltérõ mértékû illetékkötelezettségeket. Az eljárási illetékkötelezettség az eljárás megindítása iránti kérelem elõterjesztésekor keletkezik. Az illetékkötelezettség akkor is fennáll, ha - az ügyfél a kérelmet a hatáskörrel nem rendelkezõ szervhez nyújtja be, - a közigazgatási hatóság a kérelmet elutasítja, - a közigazgatási hatóság a kérelemnek részben ad helyt, vagy - a kérelmet az elsõfokú határozat meghozatala elõtt visszavonják. Nem terheli az eljárási illeték fizetésének kötelezettsége az eljárást megindító ügyfelet, ha az Itv. alapján személyére tekintettel személyes illetékmentesség, vagy az ügy tárgyára tekintettel tárgyi illetékmentesség illeti meg. Az Itv. alapján [Itv. 5. §] személyes illetékmentessége (esetenként külön feltételekhez kötötten) van például a helyi önkormányzatoknak, a költségvetési szerveknek, a társadalmi szervezeteknek, vagy a köztestületeknek. A törvénybõl közvetlenül fakadó személyes illetékmentességen túlmenõen ilyen mentesség illeti meg azt az ügyfelet is, aki részére a Ket. 159. §-a alapján az eljáró
közigazgatási hatóság költségmentességet engedélyez. Az Itv. alapján [Itv. 33. § (2) bek.] tárgyuknál fogva illetékmentesek például a választási törvénybõl folyó jogok érvényesítésével, kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos eljárás, vagy a gyámhatóság elõtt kezdeményezett minden eljárás és az ilyen eljáráshoz szükséges irat, vagy az egyenlõ bánásmód követelményének megsértésével kapcsolatban indított eljárás. Igazgatási szolgáltatási díjak Külön jogszabály (az ún. díjjogszabály) elõírhatja, hogy egyes közigazgatási eljárásokért, cselekményekért, illetve szolgáltatásokért igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni; ilyen díjfizetési kötelezettség elõírása kizárja az ügyfél illetékfizetési kötelezettségét. Azt, hogy mely eljárásért vagy szolgáltatásért kell díjat fizetni, továbbá a díj mértékét az érdekelt miniszter - a pénzügyminiszterrel egyetértésben - rendeletben szabályozza. A lakosság széles körét érintõ díjfizetési kötelezettség csak törvényben állapítható meg (pl. a hiteles tulajdonilap-másolattal kapcsolatos igazgatási szolgáltatási díj). A díjjogszabályban rendelkezni kell a díj - ideértve a jogorvoslati díjat is - beszedésével, kezelésével, nyilvántartásával, visszatérítésével stb. kapcsolatos részletes szabályokról. A díjjogszabályban nem szabályozott kérdésekre - ideértve a személyes és tárgyi díjmentességet is - az Itv. azon rendelkezései alkalmazhatók, melyekre az adott díjjogszabály konkrétan utal. Egyéb eljárási költségek Az ügyfél költségei között kell szerepeltetni mindazon költségeket, amelyek az ügyfélnek (ideértve a jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkezõ egyéb szervezet ügyfél nevében eljáró személyt is) az eljárásban való személyes részvételével összefüggésben merülnek fel. Így például a hatóság székhelyére történõ utazás (tömegközlekedési eszköz vagy saját jármû igénybevételével összefüggésben felmerült) költségei, a kiesett jövedelem megtérítése, vagy például a mozgásában korlátozott ügyfelet segítõ személy költségei stb. Az ügyfél érdekében felmerülõ költségek a nyelvhasználati költségek, illetõleg az iratbetekintéssel kapcsolatos költségek is; mindkét esetben egy fontos ügyféli joghoz (anyanyelv használatának joga, illetve iratbetekintési jog) kapcsolódó költségelemmel állunk szemben. Az anyanyelv használatával összefüggõ költségek körébe soroljuk például a tolmács munkadíját és utazási költségét, a hatósági döntés lefordításának díját stb. Az ügyfél iratbetekintési jogának gyakorlásával kapcsolatos legjellemzõbb költségek pedig a másolás, a nyomtatás, a postázás, a faxolás stb. költségei. Cselekvõképtelen vagy korlátozottan cselekvõképes ügyfél (pl. kiskorú, vagy gondnokság alá helyezett nagykorú személy), vagy például ismeretlen helyen tartózkodó ügyfél esetében, továbbá ezek hiányában is az ügyfél erre irányuló akarata alapján az egyéb eljárási költségek körében szerepet játszhatnak az ügyfél képviseletében eljáró személy költségei. A potenciális képviseleti költségek körében kiemelendõk - a törvényes képviselõ (kiskorú ügyfél szülõje vagy gyámja, gondnokság alá helyezett személy gondnoka) utazással stb. kapcsolatos költségei, valamint a kiesett jövedelmének megtérítése; - a meghatalmazott képviselõ (pl. ügyvéd) költségei és megbízási díja, munkadíja; valamint - az ügygondnok, kézbesítési ügygondnok költségei és munkadíja. Sajátos eljárási résztvevõként jelentkezhet egyes közigazgatási eljárásokban a hatósági közvetítõ, akinek a közvetítõ tevékenysége során felmerülõ valamennyi költsége (megbízási díja, utazási költsége), továbbá a tevékenységével kapcsolatban indokoltan felmerült kiadása ugyancsak az egyéb eljárási költségek körébe tartozik. Ha a bizonyítási eljárás során tanú meghallgatására vagy szakértõ igénybevételére van szükség, egyéb eljárási költségnek minõsülnek - a tanú megjelenésével kapcsolatos költségek (utazási költség, a kiesett jövedelem megtérítése, mozgáskorlátozott tanú segítõjének költségei stb.); valamint - a kirendelt szakértõ oldalán a szakértõi díj (megbízási díj), valamint a szakértõnek a szakvéleménye elkészítésével (pl. építéshatósági ügyben az ingatlanhoz való kiszállás költsége) és a hatóság elõtti megjelenésével összefüggõ költségei. Az egyéb eljárási költségek között adminisztratív jellegû költségként jelentkeznek az ügyfél anyanyelv használati jogával kapcsolatos költségek kivételével [lásd a 11. § (2) bekezdését] a fordítási költségek (pl. egy külföldön szerzett egyetemi oklevél lefordításának költsége), valamint a levelezési költségek. Ez utóbbiak felölelik az ügyfél, valamint az eljárás egyéb résztvevõje részérõl felmerült valamennyi levelezési, dokumentumtovábbítási (pl. telefax útján) költséget. A közigazgatási eljárásban igénybe vett rendõrségi közremûködés esetén a rendõrség oldalán jelentkezõ költségek (pl. a hatósági ellenõrzés helyszínére való kiszállás), továbbá a közigazgatási végrehajtás során felmerülõ költségek, ideértve a végrehajtási költségátalányt is, tartoznak még az egyéb eljárási költségek körébe. (3) Az igazgatási szolgáltatási díj, a szakértõi költség megállapításának és befizetésének, valamint az igazgatási szolgáltatási díj felhasználásának szabályait jogszabály állapítja meg. Az általános indokolásban már utalás történt arra, hogy a hatályos Áe. nem határozza meg az eljárási költség fogalmát, s azt, hogy mely költségek tartoznak ebbe a körbe. Ez a szabályozási hiányosság a gyakorlatban jogalkalmazási bizonytalanságot eredményez, sok esetben az ügyfelet sújtó anyagi hátránnyal jár. Ennek a jelenlegi jogbizonytalanságnak a kiküszöbölése céljából a törvény meghatározza az eljárási költség fogalmát, és tételesen rögzíti, hogy mely költségfajták minõsülnek eljárási költségnek. Ide sorolja a kérelemre induló eljárásban az eljárás lefolytatásáért fizetendõ eljárási illetéket, igazgatási szolgáltatási díjat, valamint mindazokat az eljárás során felmerülõ és igazolt költségeket, amelyek az ügyfél, a képviselõ, a tanú, a szakértõ, a tolmács részérõl, illetve tevékenységükkel összefüggésben felmerülnek.
Az eljárási költség viselése 154. § (1) Ha az ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárás amiatt indult, mert a kérelmezõ a másik ügyfél jogellenes magatartását sérelmezte, a hatóság - ha egyes költségek tekintetében törvény másként nem rendelkezik - a 153. § (2) bekezdésében meghatározott eljárási költségek viselésére kötelezi a) a kérelem elutasítása esetén a kérelmezõ ügyfelet, b) a kérelemnek megfelelõ döntés esetén az ellenérdekû ügyfelet. (2) Ha az ügy érdemében hozott határozat a kérelemnek részben ad helyt, a hatóság az eljárási költség általa megállapított arányban való viselésére kötelezi a kérelmezõt, illetve az ellenérdekû ügyfelet. A törvény e paragrafusa azt a speciális és a közigazgatási eljárásokban ritkábban elõforduló költségviselést szabályozza, amikor a közigazgatási hatósági ügy ellenérdekû ügyfelek között zajlik, és az eljárást a kérelmezõ ügyfél a másik ügyfél jogellenes magatartására hivatkozással indította meg. E körben a törvény egy, a polgári eljárásjogban alkalmazott megoldáshoz hasonló költségviselési szabályozást alkalmaz, amelyben a közigazgatási ügyben való nyertesség vagy vesztesség alapozza meg a költségviselést. Tehát amennyiben a hatóság - a kérelmet elutasítja, a kérelmezõ ügyfél, illetve - a kérelemnek helyt ad, a másik ügyfél viseli az összes eljárási költséget (ideértve az eljárási illetéket is), feltéve, hogy valamely költségelem tekintetében törvény másként nem rendelkezik. Ha nem beszélhetünk tiszta nyertességrõl vagy vesztességrõl, azaz a közigazgatási hatóság csak részben akceptálja az eljárást megindító ügyfél kérelmét, a hatóság az eljárási költség általa megállapított arányban való viselésére kötelezi a kérelmezõt, illetve az ellenérdekû ügyfelet. Az egyéb eljárási költségeket illetõen ekkor az az ellenérdekû ügyfél lesz a költségviselõ, akinek az oldalán az adott költség felmerült. Azon esetekben pedig, amikor nyertes vagy vesztes ügyfélrõl egyáltalán nem beszélhetünk, mivel vitájukban nem a hatóság dönt, hanem a felek kötnek - a hatóság által jóváhagyott - egyezséget, a költségek viselésének ügyében a törvény 75. §-ának c) pontja az irányadó. Eszerint ugyanis az ellenérdekû felek között létrejövõ egyezség hatóság általi jóváhagyásának egyebek mellett - feltétele az is, hogy a felek az eljárási költségek viselésének kérdésében is egyezségre jussanak. 155. § (1) A 153. § (2) bekezdésének 3-15. pontjában felsorolt költségek (a továbbiakban: egyéb eljárási költség) vonatkozásában a) a hatóság az eljárás során köteles költségkímélõ módon és a célszerûség figyelembevételével eljárni, b) az ügyfél, valamint az eljárásban részt vevõ más személyek kötelesek eljárási cselekményeiket a célszerûség figyelembevételével teljesíteni. (2) Az (1) bekezdésben foglaltak megsértésével okozott költséget - az e törvényben megállapított költségviselési szabályoktól eltérõen - az azt okozó szerv vagy személy viseli. (3) Az egyéb eljárási költség összegét általában az érintett által bemutatott bizonyíték alapján, ha pedig ez nem lehetséges, az érintett írásbeli nyilatkozata alapján kell megállapítani. A törvény 155-157. §-ai az egyéb eljárási költségekkel összefüggõ teherviselési szabályokat tartalmazzák. Ezen belül a jelen paragrafus az egyéb eljárási költségekkel kapcsolatban két kiemelkedõen fontos alapelvet fogalmaz meg, amelyek nem teljesülése esetén speciális - kvázi büntetõ jellegû - és a soron következõ paragrafusokban található szabályokat megelõzõ költségviselési szabályok érvényesülnek. Egyfelõl fontos, garanciális elõírás, hogy mind az ügyfelet, mind az eljárásban résztvevõ más személyt (pl. szakértõ, tolmács) az eljárási cselekmények jóhiszemû és célszerû megvalósításának kötelezettsége terheli. Az ennek elmaradására visszavezethetõ egyéb eljárási költségeket - függetlenül az eljárást lezáró hatósági határozat tartalmától - az indokolatlan költséget okozó személy viseli. Másfelõl ugyanakkor az egyéb eljárási költségek vonatkozásában a törvény magára az eljáró közigazgatási hatóságra is ró kötelezettségeket. Nevezetesen a közigazgatási hatóság köteles költségkímélõ módon és a célszerûség szem elõtt tartásával eljárni. E kötelezettség megszegése esetén az indokolatlan költségek viselése a közigazgatási szervet terheli még abban az esetben is, ha az eljárást lezáró határozat az ügyfél számára kötelezettséget állapít meg. 156. § (1) A kérelemre indult eljárásban az egyéb eljárási költséget - ha törvény másként nem rendelkezik - a kérelmezõ ügyfél elõlegezi meg, illetve viseli. Több azonos érdekû ügyfél esetén az egyéb eljárási költséget az ügyfelek - eltérõ megállapodásuk hiányában - egymás között egyenlõ arányban elõlegezik meg, illetve viselik. (2) Hivatalból indított eljárásban az egyéb eljárási költséget a hatóság elõlegezi. A rendõrség igénybevételével kapcsolatos költséget az igénybevételt kérõ hatóság megelõlegezi. Ha a határozat az ügyfél részére kötelezettséget állapít meg, a felmerült költség viselésére az ügyfelet kell kötelezni. A hatóság által megelõlegezett költséget a hatóság számlájára kell visszafizetni. (3) Ha valamely bizonyítási eszköz igénybevételét kérelemre indult eljárásban a hatóság, illetve hivatalból indított eljárásban az ügyfél indítványozza, az ezzel összefüggõ költség megelõlegezése az indítványozó szervet vagy személyt terheli. Ilyen esetben a költségviselés attól függ, hogy a határozat az indítványnak megfelelõ bizonyítási eszközön alapul-e. Ez a rendelkezés az irányadó a kérelemre indult eljárásban az ügyfél indítványa nyomán alkalmazott bizonyítási eszközzel kapcsolatos költség viselésére is.
(4) Ha az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevõjének jogellenes magatartása miatt vált szükségessé valamely eljárási cselekmény megismétlése, a hatóság az ezzel kapcsolatos többletköltség megfizetésére kötelezi a jogellenes magatartást tanúsító személyt. (5) Hatósági nyilvántartásból történõ rendszeres és csoportos adatszolgáltatás esetén jogszabály igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettség teljesítésére határidõt is meghatározhat. E paragrafus az egyéb eljárási költségek megelõlegezésének, illetõleg viselésének szabályait tartalmazza, amelyek eltérõ képet mutatnak egyfelõl a kérelemre indult eljárásokban, másfelõl a hivatalbóli eljárásokban. A kérelemre indult eljárásban fõszabályként az ügyfél viseli az egyéb eljárási költségeket, itt a költségek megelõlegezésének nincsen relevanciája. E fõszabály alóli eltérést csak törvény tehet lehetõvé, ebben az esetben az abban megfogalmazottak szerint alakul a költségek megelõlegezése, illetõleg viselése. Maga a Ket. is tartalmaz ilyen eltérõ költségviselési szabályt, mégpedig az egyes bizonyítási eszközök igénybevételével összefüggésben felmerülõ egyéb eljárási költségeknél (tanú költségei, szakértõ díja és költségei). Eszerint a kérelemre indult eljárásokban a bizonyítási eszközök igénybevételével kapcsolatos költségeket az igénybevételt indítványozó - tehát vagy az ügyfél, vagy a hatóság - elõlegezi meg. A költségek végsõ viselése pedig attól függ, hogy az eljárást lezáró határozat az indítvánnyal adekvát bizonyítási eszközön alapul-e. Azaz, ha a hatósági határozat a közigazgatási hatóság által indítványozott bizonyítási eszközön alapul, a költségek viselésére az ügyfelet kell kötelezni. Ellenkezõ esetben a sikertelen bizonyítási eszköz igénybevételével kapcsolatos költségek a hatóságot terhelik. Hasonlóképpen az ügyfél által indítványozott bizonyítási eszköz sikerességétõl, illetve sikertelenségétõl függ, hogy a megelõlegezett költségeket az ügyfél át tudja-e a közigazgatási hatóságra hárítani, vagy sem. Több azonos érdekû ügyfél esetén az egyéb eljárási költséget az ügyfelek - eltérõ megállapodásuk hiányában - egymás között egyenlõ arányban elõlegezik meg, illetve viselik. E szabálytól maguk az ügyfelek jogosultak eltérni, ez esetben a köztük létrejövõ megállapodás szerint alakul az egyéb eljárási költségek megelõlegezése, illetve viselése. Ellenérdekû ügyfeleknél az egyéb eljárási költségeket az a fél elõlegezi meg, akinek az oldalán az adott költség felmerült (pl. akinek a megjelenésével kapcsolatban utazási költség keletkezik). A költségekkel kapcsolatos végsõ teherviselés pedig aszerint (annak arányában) alakul, hogy melyik ügyfélnek ad igazat a hatóság. Ezzel kapcsolatban lásd a 154. §-nál írt magyarázatot is. Hivatalból indított eljárásokban az egyéb eljárási költségek megelõlegezése a hatóságot terheli, ideértve a rendõrség igénybevételével kapcsolatos költséget is. E költségek végsõ teherviselése attól függ, hogy milyen döntéssel zárul az ex officio eljárás. Ha az eljárást lezáró hatósági határozat az ügyfél részére kötelezettséget állapít meg, a felmerült egyéb eljárási költség viselésére az ügyfelet kell kötelezni. Ebben az esetben az ügyfél köteles a hatóság által megelõlegezett költséget a hatóság számlájára visszafizetni, illetõleg a saját oldalán felmerült költségeket (pl. ügyvéd megbízási díja) véglegesen viselni. Viszont ha az eljárást lezáró hatósági határozat az ügyfélre nézve nem állapít meg kötelezettséget, az egyéb eljárási költségek viselését a költségeket megelõlegezõ hatóság nem háríthatja át, maga köteles azokat viselni. Ha a hivatalból indított eljárásban az ügyfél valamely bizonyítási eszköz igénybevételét indítványozza, az ezzel összefüggõ költség megelõlegezése az ügyfelet terheli. A költségviselés pedig attól függ, hogy az eljárást lezáró hatósági határozat az indítványnak megfelelõ bizonyítási eszközön alapul-e, vagy sem. Elõbbi esetben az általa megelõlegezett költségeket az ügyfél a hatóságra hárítja át, a második esetben viszont erre nincs lehetõsége. Ha az ügyfélnek vagy az eljárás egyéb résztvevõjének jogellenes magatartására visszavezethetõen vált szükségessé valamely eljárási cselekmény megismétlése (pl. a hatósági helyszíni ellenõrzés jogellenes meggátolását követõ ismételt helyszíni ellenõrzés), a hatóság - összhangban a 155. § (1) bekezdés b) pontjában lefektetett alapelvvel - az ezzel kapcsolatos többletköltség megfizetésére kötelezi a jogellenes magatartást tanúsító személyt. 157. § (1) A végrehajtási eljárás során felmerülõ költséget az viseli, aki a végrehajtás elrendelésére és foganatosítására okot adott. (2) Ellenérdekû ügyfelek részvételével folyó eljárásban a költség viselésére a 154. §-ban foglaltak megfelelõen irányadók. (3) Ha a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szerv mulasztása miatt a felügyeleti szerv más szervet jelöl ki az eljárás lefolytatására, a hatáskörrel rendelkezõ illetékes szerv köteles megtéríteni a kijelölt szervnek az e törvény alapján az utóbbit terhelõ egyéb eljárási költséget. (4) A belföldi jogsegély keretében a megkeresett hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget a megkeresõ hatóság megtéríti. E paragrafus egyfelõl a végrehajtási költségekkel (ideértve a végrehajtási költségátalányt is) kapcsolatos költségviselési szabályokat rögzíti, másfelõl pedig rendezi azon egyéb eljárási költségek viselésének kérdését, amelyek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ közigazgatási hatóságtól eltérõ hatóság (kijelölt hatóság, illetõleg megkeresett hatóság) eljárása során merültek fel. A végrehajtási költségek körében azt a személyt kell a költségek viselésére kötelezni, akinek a magatartása vagy mulasztása a végrehajtás elrendelésére és foganatosítására okot szolgáltatott. Ellenérdekû ügyfelek esetében a költségviselést a 154. §ban foglaltaknak megfelelõen kell megállapítani. A hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ közigazgatási hatóságtól eltérõ hatóság eljárása során felmerülõ és az ügyfélre át nem hárítható költségek viselése az alábbiak szerint alakul:
- Ha az eljárási kötelezettség elmulasztása miatt a felügyeleti szerv más közigazgatási hatóságot jelöl ki az eljárás lefolytatására [Ket. 20. § (3) bek.], a mulasztó hatóság köteles megtéríteni a kijelölt hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget. - Belföldi jogsegély [Ket. 26. §] keretében a megkeresõ hatóság köteles megtéríteni a megkeresett hatóság eljárása során felmerült egyéb eljárási költséget.
Döntés az eljárási költség viselésérõl 158. § (1) Az egyéb eljárási költséget a hatóság összegszerûen határozza meg, és határozatában vagy végzésében dönt a költség viselésérõl, illetve a megelõlegezett költség esetleges visszatérítésérõl. (2) A hatóság - tekintettel a 155. § (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakra - az indokolatlanul magas egyéb eljárási költség helyett alacsonyabb összeget állapít meg. (3) A költség viselésével kapcsolatos döntés ellen fellebbezésnek van helye, amelynek nincs halasztó hatálya a döntés többi fellebbezéssel meg nem támadott - rendelkezése tekintetében, és nem akadályozza meg azok jogerõre emelkedését. Az egyéb eljárási költségek viselésérõl, illetve a megelõlegezett költség esetleges visszatérítésérõl a közigazgatási hatóság határozattal vagy végzéssel dönt, amellyel szemben fellebbezésnek van helye. Az eljárási költségek viselésével kapcsolatos rendelkezést sérelmezõ fellebbezés nem hat ki a hatósági döntés fellebbezéssel meg nem támadott részeire; a meg nem támadott részek tekintetében beáll a részjogerõ. A törvény az eljáró hatóság kötelezettségévé teszi, hogy - figyelemmel a 155. § (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakra vizsgálja az ügyfelek, illetve az eljárásban részt vevõ más személyek eljárási cselekményeinek célszerû voltát, indokoltságát, s az ennek hiányára visszavezethetõ indokolatlanul magas egyéb eljárási költség (pl. kirívóan nagy ügyvédi megbízási díj esetén) helyett alacsonyabb összeget állapítson meg. A törvény azt a speciális és a közigazgatási eljárásokban viszonylag ritka esettel kapcsolatos költségviselést is szabályozni kívánja, amikor a közigazgatási ügy ellenérdekû ügyfelek között zajlik. E vonatkozásban a törvény a polgári perrendtartás megoldásához hasonlatos költségviselési szabályozást alkalmaz, amelyben a közigazgatási ügyben való „nyertesség vagy vesztesség” alapozza meg a költségviselést. Azon esetekben, amikor nyertes vagy vesztes ügyfélrõl nem beszélhetünk, azaz közöttük egyezség születik, a költségviselés ügyében is meg kell egyezniük. Egyéb eljárási költségnek azok a költségek minõsülnek, amelyek - szemben az eljárási illetékkel és az igazgatási szolgáltatási díjjal - nem az eljárás lefolytatása fejében fizetendõk, hanem az ügyfél vagy az eljárásban közremûködõ más személy oldalán a közigazgatási eljárással összefüggésben keletkeznek. Fontos, garanciális elõírás a törvényben, hogy mind az ügyfelet, mind az eljárásban részt vevõ más személyt az eljárási cselekmények jóhiszemû és célszerû megvalósításának kötelezettsége terheli, s az ennek elmaradására visszavezethetõ költségeket az indokolatlan költséget okozó személy viseli. Az egyéb eljárási költség vonatkozásában a törvény magára az eljáró közigazgatási hatóságra is ró kötelezettségeket. A közigazgatási hatóság köteles költségkímélõ módon és a célszerûség szem elõtt tartásával eljárni. E kötelezettség megszegése esetén az indokolatlan költségek viselése a közigazgatási hatóságot terheli. A közigazgatási hatóság további kötelezettsége, hogy döntést hozzon az eljárási költség viselésérõl. Ha a döntés határozattal történik, a költségviselésrõl szóló döntéssel szembeni jogorvoslat nem akadálya annak, hogy a határozat ügy érdemében hozott része jogerõre emelkedjen.
Költségmentesség 159. § (1) A hatóság annak a természetes személy ügyfélnek, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy egy részét nem képes viselni, jogai érvényesítésének megkönnyítésére költségmentességet engedélyezhet. (2) A költségmentesség az eljárási illeték, az igazgatási szolgáltatási díj és az egyéb eljárási költség viselése alóli teljes vagy részleges mentességet jelenti. (3) A költségmentesség a kérelem elõterjesztésétõl kezdve az eljárás egész tartamára és a végrehajtási eljárásra terjed ki. (4) A költségmentességhez alapul szolgáló feltételeknek az eljárás folyamán történõ bekövetkezése, illetve megváltozása esetén költségmentesség engedélyezhetõ, illetve az módosítható vagy visszavonható. (5) A költségmentesség iránti kérelem elutasításáról, továbbá a költségmentesség módosításáról és visszavonásáról szóló végzés ellen fellebbezésnek van helye. (6) Törvény költségmentességet gazdálkodó szervezet, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet részére is megállapíthat. (7) Az eljárási illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj tekintetében nem részesíthetõ költségmentességben az egyetemleges fizetési kötelezettség alapján fizetésre kötelezett ügyfél, kivéve, ha egyébként költségmentességben részesült. Egy jogállamban a jogbiztonság megvalósulásának az is fontos elemét képezi, hogy mindenki képes legyen az õt megilletõ jogok érvényesítésére, s ezt jövedelmi és vagyoni körülmények se gátolhassák meg. E célt megvalósítását szolgálja a közigazgatási eljárásokban a költségmentesség jogintézménye.
A közigazgatási hatóság annak a természetes személy ügyfélnek, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy egy részét nem képes viselni, jogai érvényesítésének megkönnyítése céljából költségmentességet engedélyezhet. Ha külön törvény ezt lehetõvé teszi, költségmentesség nem természetes személy ügyfélnek is engedélyezhetõ. A költségmentesség - teljeskörûen vagy részlegesen - kiterjed az eljárási illetékre, az igazgatási szolgáltatási díjra és az egyéb eljárási költségekre. Nem részesíthetõ viszont költségmentességben az eljárási illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj tekintetében az egyetemleges fizetési kötelezettség alapján fizetésre kötelezett ügyfél, kivéve, ha egyébként költségmentességben részesült. A költségmentesség idõbeli hatálya magában foglalja - a kérelem kedvezõ elbírálása esetén annak elõterjesztésétõl kezdõdõen - az eljárás egész tartamát és az esetleges végrehajtási eljárást is. Az elsõ fokú hatóság által engedélyezett költségmentesség ennek megfelelõen - hacsak a körülmények megváltozására tekintettel a költségmentességet nem módosították vagy nem vonták vissza - a másodfokú közigazgatási eljárásban is él, egészen a jogerõs határozat meghozatalának idõpontjáig. Költségmentesség a másodfokú eljárásban is engedélyezhetõ, azonban ennek az elsõ fokú eljárásra visszaható hatálya nincsen. Ha pedig - akár az elsõ fokú, akár a másodfokú eljárás során - a költségmentességhez alapul szolgáló feltételek megváltoznak, a hatóság a költségmentességet módosíthatja, illetve visszavonhatja. A hatósági eljárás során felmerülõ - olykor igen jelentõs - költségek viselésére anyagi helyzete miatt nem mindenki képes. A hatósági eljárásból azonban senki nem zárható ki, mindenkit megillet az a jog, hogy eljárást kezdeményezzen és ügyében a hatóság körültekintõen járjon el. A hatóságok elõtt történõ jogérvényesítés garanciális jelentõségû. Az alkotmányos jogok nem sérülhetnek amiatt, mert a természetes személy ügyfél a jövedelmi, illetve vagyoni viszonyai miatt az eljárási költséget vagy annak részét nem képes viselni. A hatóság a költségmentességrõl az erre irányuló kérelem alapján az eljárási költség mértékére figyelemmel dönt.
X. Fejezet Elektronikus ügyintézés és hatósági szolgáltatás Az új közigazgatási eljárási törvényben ez az a fejezet, amely a korábbi törvényben gyakorlatilag egyáltalán nem szerepelt, nincsenek kialakult hagyományai, így a szabályozás minden részletében új, ennek minden elõnyével és hátrányával együtt. A digitális kommunikáció, adatátvitel lehetõsége minõségileg más helyzetet teremtett a kommunikáció hitelességének, a közlõ személye azonosításának kérdéskörében. A digitális forma ugyanis a rögzített, tárolt adatok mennyiségét a technikailag lehetséges határon belül az átvinni, megõrizni kívánt információra korlátozza. Ez megvalósíthatóvá tette a tökéletes másolatot, ami az analóg világban nyilvánvalóan lehetetlen. Olyan újabb példányok jöhetnek létre, amelyek az eredetitõl az általuk hordozott információ alapján megkülönböztethetetlenek. A keletkezés körülményeire vonatkozóan tárolt információk ugyanúgy módosíthatók, meghamisíthatók. Ez a körülmény minõségileg más követelményeket támaszt az elektronikus dokumentumok hitelességének értelmezésével kapcsolatban. Ha a dokumentum nem tartalmaz olyan kiegészítõ információkat, amelyek alapján keletkezésének körülményeit tisztázni lehetne, akkor azt a kérdést sem lehet eldönteni, hogy a birtokunkban levõ, eltérõ dokumentumpárból melyik az eredeti, és melyik az utólag módosított. Az elektronikus dokumentumok igen nagy információsûrûsége, kis térfogatban tárolt igen nagy információmennyiség az információlopás ideális tárgyává teszi azokat. Ki kellett alakítani azokat a védelmi technikákat is, amelyek a tárolt adatok fizikai birtoklása esetén is eredményesen gátolják azok megismerését. Ezt a célt a különbözõ - a védendõ információ értékével, érzékenységével arányos - védelmi (jellemzõen titkosítási) módszerek szolgálják. Ugyanezek elengedhetetlenek nemcsak a tárolás, hanem a kommunikáció folyamatában is, hiszen komoly károkat okozhat, ha az interneten közlekedõ információt nem csak a címzettje ismerheti meg. Ezzel párhuzamosan technikailag lehetõvé vált a távolról történõ ügyintézés. A technológiai lehetõségek mellé létre kell hozni azokat az alkalmazásokat, amelyek e lehetõségeket tényleges ügyintézési kínálattá változtatják. Ezen a területen ma is csak a kezdõ lépéseknél tartunk. Ennek alapvetõ oka az azonosítás megoldatlansága, hiszen a személyazonosítás hagyományos eszközei egy távol levõ személlyel szemben alkalmazhatatlanok. Pusztán az általa a címzett rendelkezésére bocsátott információk alapján nem minden esetben lehet kellõ biztonsággal azonosítani a küldõt. Elõször a belépési, információközlési és -megszerzési jogosultság jelszóval történõ igazolásának módszerei alakultak ki. Ennek egy elterjedt alfaja a sokszor emlegetett PIN (personal identification number - személyi azonosítószám) is. A jelszavak biztonsága meglehetõsen alacsony, a kulcs hosszával és az alkalmazott jelkészlet összetettségével arányos. A jelenlegi számítási teljesítmények mellett nem jelentenek valódi akadályt egy átlagos felkészültségû ellenfél számára. Éppen ezért azokban az esetekben, ahol ez nem kielégítõ, kombinálták valamilyen közvetlenül hozzá nem férhetõ információhordozóval (csak céleszközzel olvasható, speciális eljárásokkal létrehozható stb.). Ezek a rendszerek azonosításra használhatók, de nem alkalmasak egyes dokumentumok változatlanságának és letagadhatatlanságának bizonyítására. Késõbb kialakították az úgynevezett aszimmetrikus kulcsú titkosítási rendszereket és ezek nyomán megjelent az úgynevezett nyilvános kulcsú infrastruktúra, amely alkalmassá tehetõ mind személyazonosításra, mind dokumentum változatlanságának igazolására, mind pedig dokumentum letagadhatatlanságának biztosítására. Az interneten érdeklõdõk számára a magyarul
hozzáférhetõ összefoglalók közül az Információs Társadalom Koordinációs Tárcaközi Bizottság honlapján megtalálható két ismertetést ajánljuk (http://www.itktb.hu/resource.aspx/?ResourceID=Publikus_Kulcsu_Technologia_V1 és http://193.6.108.12/el_alairas/index.htm), a nyomtatott formában pedig Virasztó Tamás a NetAcademia keretében megjelent Titkosítás és adatrejtés Biztonságos kommunikáció és algoritmikus adatvédelem címû könyvét javasoljuk, amelynek szemelvényei megtalálhatók a http://www.netacademia.net/konyv/ internetcímen. Sokakban (még szakemberekben is) él az a tévhit, hogy az elektronikus aláírás - ugyanúgy, mint a hagyományos - szilárd kapcsolatban áll az aláíróval, és a hamisítás nagy valószínûséggel leleplezhetõ. Bár az elektronikus aláírás a helyes és fegyelmezett használata mellett lényegesen több kontroll-lehetõséget biztosít a dokumentum felett, mint egy hagyományos aláírás, azonban figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, illetve tudatos támadás esetén sebezhetõbb. Ha valaki megszerzi az aláírás generáló eszközt, és megtudja az aláíró személye és az eszköz közötti kapcsolatot biztosító kódot is, akkor a szó legszorosabb értelmében tökéletes, utólag önmagában kideríthetetlen hamisítványokat tud készíteni. A rendszer tehát nem tekinthetõ egyenszilárdságúnak. Az elektronikus aláírás hitelességével, bizonyító erejével kapcsolatos alapkérdésekben a Pp. 195-197. §-ai adnak eligazítást. Ténylegesen személyhez kapcsolható elektronikus aláírási rendszereket csak a biometrikus azonosítási eljárások és a nyilvános kulcsú technológia összekapcsolásával lehet majd létrehozni. Ez azonban ma még csak a laboratóriumokban létezik, bár egyre közelebb. Valódi elektronikus ügyintézés hazánkban tulajdonképpen csak az önköltségre érzékeny pénzügyi ügyintézés területén alakult ki (nagy adózók elektronikus bevallása, a nyugdíjpénztári bevallások kezelése, EU-n kívüli székhelyû elektronikus szolgáltatók bejelentkezése stb.), amit ezen kívül jelenleg az elektronikus ügyintézés kategóriájába sorolunk, az tulajdonképpen csak vagy adatszolgáltatás, vagy egyes a szorosan vett ügyintézést elõkészítõ, kiegészítõ folyamatok elektronizálása. A törvényben szereplõ ügyfélkapu mûködésbe állítására is az adóbevallások elektronizálása érdekében került sor 2005. április 1-jén, és azóta már közel tízezren használják a törvényben rögzített azonosítási és kommunikációs modellt. Az elektronikus módszerek alkalmazására vonatkozó szabályozás létrehozása során két alapvetõ célt kellett szem elõtt tartani: 1. a szabályozás a lehetõ legnagyobb mértékben könnyítse az elektronizálás segítségével az ügyfelek és az ügyintézõk munkáját, ugyanakkor elégséges biztonságot is nyújtson a tévedésekkel, szándékos hamisításokkal szemben. 2. olyan megoldásokat lehetett csak alkalmazni, amelyek nem szakadnak el túlzott mértékben az államigazgatási és az ügyfelek által elérhetõ informatika jelenlegi állapotától, ugyanakkor nem is merevítik meg (betonozzák be) azt, lehetõvé teszik - lehetõség szerint ösztönzik - a fejlõdést is. A törvény keretet kíván adni a következõ idõszak változásaihoz, ennek megfelelõen a részletszabályokat kormányrendeleti, illetve bizonyos kérdésekben miniszteri rendeleti szintre delegálja. A szabályozási modell az ügyintézésben résztvevõk együttmûködését, az ügyfél ügyintézési lehetõségét a kölcsönös elõnyök, az információs önrendelkezés alapján kívánja elõsegíteni. Az adatkezelés kizárólag a szolgáltatás igénybevevõjének beleegyezésével történik. Alapelv, hogy az elektronikus ügyintézés az ügyfél számára lehetõség, kötelezõvé kizárólag törvénnyel tehetõ. A törvény olyan azonosítási modellt kísérelt meg kialakítani, amely elégséges információt ad arra vonatkozóan, hogy az elektronikus dokumentum (kérés, bejelentés, információ) valóban attól a személytõl érkezett, aki feladóként szerepel, ugyanakkor csak az azonosításhoz szükséges mértékig továbbítja, kezeli az ügyfél személyes adatait. A hatóságokat - saját döntésükön kívül - elektronikus szolgáltatások nyújtására, illetve felhasználására jogszabály is kötelezheti. Ha a hatóság vagy az ügyfél az elektronikus közigazgatási szolgáltatások nyújtását, illetve igénybevételét határozza el, e törvény a jogaikra, kötelezettségeikre már számos olyan elemet ír elõ, mely a rendszer biztonságos mûködését és igénybevételét, a személyes adatok védelmét és a közérdekû adatok nyilvánosságát kívánja biztosítani. Az elektronikus közigazgatási szolgáltatások egy jelentõs része nem kívánja meg az ügyfél azonosítását: ezeket bárki igénybe veheti, illetve a szabályozás garanciát is ad arra, hogy az egyes kapcsolatok technikai azonosítóit a kapcsolat lebontása után törölni kell, tehát ezen az úton nem állítható elõ valakinek a szokásait, érdeklõdését valószínûsítõ személyiségprofil. Alapvetõ szempont volt a szabályozás során, hogy az ügyfelek számára a lehetõ legegyszerûbb, könnyen használható legyen az eljárás, ugyanis csak így remélhetõ gyors elterjedése. A törvény a regisztrációt, illetve az elektronikus aláírással nem rendelkezõ ügyfelek kellõ biztonságú kapcsolattartását a törvény meghatározása szerint a központi elektronikus szolgáltató rendszerbe (a kormányzati portál címén) összpontosítja. A központi elektronikus szolgáltató rendszer látja el a regisztrációt, mint szolgáltatást mindazok számára, akik elektronikusan kívánják ügyeiket intézni, de nem rendelkeznek elektronikus aláírással. Így számukra szükségtelenné válik minden egyes elektronikus szolgáltatáshoz külön azonosító használata. Aki ezt nem tartja saját adatvédelmi igényeit kielégítõnek, annak lehetõsége van több elkülönült azonosítóval is megjelenni az elektronikus ügyintézésben, de ennek bizonyos költségeit (és természetesen a több azonosítóhoz tartozó bonyolultabb adminisztrációt) már a többletigények arányában a használónak kell viselnie. Elsõdlegesen az okmányirodák látják el a regisztrációs feladatot, a törvény nem részletezi a nyilvántartásba vételi eljárás menetét, lényeges, hogy a tartalmi és formai szempontból kifogástalannak minõsülõ igény alapján a természetes személy ügyfélnek alanyi joga van az azonosítóra. Ez a követelmény az elektronikus közigazgatási szolgáltatások közszolgáltatásjellegébõl következik. Azt, hogy a közigazgatási hatósági ügyintézés körében elektronikus úton általánosan mely eljárási cselekmények nem gyakorolhatók, a törvény tételesen rögzíti, de itt is van lehetõség eltérésre.
Alapelv, hogy az azonosítási eljárás egyetlen, a hatósági eljárásban szükséges adat megadását sem pótolja, azt továbbra is az ügyfélnek az általános szabályok szerint kell megadnia. Mivel a küldõ személye ismert, így az esetleges visszaélések szankcionálása az erre vonatkozó általános szabályok szerint megvalósítható, amennyiben a visszaélés kiderül. A Ket. azon az elvi alapon áll, ha valamely ügy hagyományos és elektronikus úton is intézhetõ, fõszabály szerint az egyébként már nyilvántartásba vett ügyfél döntésétõl függ, hogy melyik ügyintézési módozatot választja. Az elektronikus ügyintézés tehát a törvény alkalmazásában továbbra is csak lehetõség, az ügyfél bármelyik eljárási fázisban dönthet úgy, hogy a hagyományos módon kívánja folytatni az eljárást, illetve akár teljesen elektronikusan lefolytatott eljárás eredményeként is papíralapú dokumentumot igényel. Garanciális szabály az is, hogy a hatóság csak azzal az ügyféllel tarthatja elektronikusan a kapcsolatot, aki e célra saját elektronikus címét megadta. Ezzel szemben viszont az ügyfél felelõs az általa megadott elektronikus levélcím használhatóságáért (az üzemzavar esetén igazolás lehetõségével). Az illetékekrõl szóló 1990. évi XCIII. törvénnyel összhangban a Ket. lehetõvé teszi az eljárási illeték és igazgatási szolgáltatási díj és egyéb költségek elektronikus módon történõ megfizetését. Az elektronikus mód, elektronikus fizetési eszközök fogalmát sem e törvény, sem az Itv. nem határozta meg teljes részletességgel, erre vonatkozóan a Ket. 174. § (3) bekezdése miniszteri rendeleti szintû szabályozásra ad felhatalmazást az elektronizálásban és fizetésben érintett három miniszternek (PM, IHM, MeH). E szabályozás elõkészítése túlnyúlik a Ket. hatálybalépésén, de már ma is vannak lehetõségek, amelyekkel meghatározott közigazgatási eljárásokhoz kapcsolódó fizetés elektronikusan (is) lebonyolítható. A Ket. nem csupán a X. Fejezetében foglal magában az elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos rendelkezéseket, hanem korábbi fejezeteiben és a záró rendelkezések között is. Az elektronikus ügyintézés közigazgatási eljárásbeli alkalmazására vonatkozó legfontosabb szabályok - a 8. §-ban megfogalmazva - bekerültek az I. Fejezet alapvetõ rendelkezései közé. A következõ fejezetekben egy-egy eljárási jogintézménnyel kapcsolatban találhatók az elektronikus ügyintézésre vonatkozó szabályok. Ennek a jogszabály-szerkesztési módnak az volt az alapvetõ célja, hogy a jogalkalmazók egy helyen találják meg az adott jogintézményre vonatkozó szabályokat, ne kelljen a törvény (vagy más jogszabály) különbözõ helyeirõl összegyûjteniük.
Az elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos szabályok 160. § (1) Törvény, kormányrendelet, önkormányzati rendelet eltérõ rendelkezése hiányában a hatóság a közigazgatási hatósági ügyeket elektronikus úton is intézi. Az (1) bekezdésbe foglalt szabály lényegében a 8. § (1) bekezdésében található feladat megismétlése. Az ügyfél alanyi joga, hogy ügyeit elektronikusan is intézheti. Ezt a jogát törvény vagy kormányrendelet korlátozhatja csak. Önkormányzati rendelet a saját önkormányzati ügyekre - és ebbe, a realitások miatt bele kell érteni a helyi jegyzõi, körjegyzõi hatáskörbe tartozó államigazgatási ügyeket is, de nem vonatkozik az okmányirodákra, ahol az infrastruktúrát a BM biztosítja, illetve a körzetközponti jegyzõ feladatkörébe tartozó feladatokra, amelyekre csak törvény vagy kormányrendelet rendelkezik hatáskörrel - vonatkozóan az önkormányzatok autonómiájából (a felszereltség, felkészültség hiányából) következõen korlátozhatja az elektronikus ügyintézést. Reméljük, hogy ilyen korlátozásra minél kevesebb helyen kerül sor, hiszen a központi elektronikus szolgáltató rendszer valamennyi hozzá csatlakozó számára biztosítani képes a biztonságos azonosítást és az ügyintézés alapelemeit. (2) Ha az ügyfél legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással rendelkezik, a kérelem az ügyfél elektronikus aláírásával ellátva a központi elektronikus szolgáltató rendszeren (a továbbiakban: központi rendszer) keresztül vagy közvetlenül a hatósághoz benyújtható. Az elektronikus hatósági ügyintézés során álnévre kiállított elektronikus aláírás nem alkalmazható. A hatóság az azonosításhoz az aláírás érvényességét, valamint az érintett hitelesítés szolgáltatónál viszontazonosítás jelleggel az aláíró természetes azonosítóit ellenõrizheti, ez azonban nem érinti az eljárás lefolytatásához szükséges jogszabályban meghatározott adatok átadásának kötelezettségét. A hitelesítés szolgáltató elektronikus aláírás közigazgatási felhasználása esetén az ügyintézõ hatóság megkeresésére elvégzi a viszontazonosítást, és az adatok egyezését, vagy az eltérés tényét a megkeresõ hatósággal közli. Az elektronikus (személy)azonosítás és dokumentum-hitelesítés jelenlegi alapvetõ eszköze a PKI technológia (Public Key Infrastructure - nyilvános kulcsú infrastruktúra). Az EU erre vonatkozó ajánlása, (a Magyar Szabványügyi Testület több CEN, illetve ETSI munkadokumentumot kihirdetett szabványként is) a jelen nem levõ személy elektronikus azonosításra általánosan a minõsített elektronikus aláírást javasolja, és erre a célra a dokumentum-hitelesítési célú aláírástól elkülönülõ, azonosítási célú aláírást ajánl. A Ket. szabályozása - az egyszerûbb kezelhetõség, a minél gyorsabb elterjedés érdekében - ezt a két követelményt figyelmen kívül hagyta. A törvényszerkesztõk úgy ítélték, hogy a technológia elterjedéséhez fûzõdõ érdek lényegesen erõsebb, mint az esetleges visszaélések kockázata. Sajnálatos módon az elmúlt idõszak terrorcselekményei az EU-ban felgyorsították, és szigorúbbá tették az azonosítási elõírásokat, így nem kizárt, hogy ezt az elõírást véges idõn belül módosítani szükséges. Ma a Ket. lehetõvé teszi, hogy egy - fokozott biztonságú - elektronikus aláírás elegendõ közigazgatási elektronikus ügyintézéshez. Hozzá kell tenni, hogy a két aláírási szint matematikai biztonsága megegyezik, kizárólag az eljárást végzõk gondossága, a megkövetelt biztonsági rezsimintézkedések terjedelme, a kártyák életútjának ellenõrzöttsége, az azonosítási eljárást végzõk eljárási és technológiai kontrollja, illetve az aláíráshoz kapcsolódó biztosítás nagysága az, ami a két szintet megkülönbözteti. A legfontosabb (biztonsági) különbség a hordozó eszközben lenne, azonban ma már megállapítható, hogy
a biztonságos aláíráshoz szükséges eszközök ára is annyira lecsökkent, hogy a kártya (token), kártyaolvasó ára nem lehet az elterjedés akadálya. A szabályozás természetesen csak minimumkövetelményeket határoz meg és ennek megfelelõen a minõsített elektronikus aláírás kezelése is követelmény valamennyi közigazgatási rendszerrel szemben. Komoly bizonytalanságot jelent, hogy még nincs egységes európai szabvány, illetve egységes szabály- és követelményrendszer a teljes elektronikus aláírási infrastruktúrára kiterjedõen, így egyes szolgáltatók a magyar elõírásoktól lényegesen eltérõ megoldásokkal is piacra lépnek. Ezért célszerû, hogy az elektronikus ügyintézés elsõdleges útja a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül vezessen, hiszen egy rendszert felkészíteni különbözõ elektronikus aláírási alkalmazások fogadására nem jelent aránytalan költséget, illetve maguk a szolgáltatók is ösztönzöttek lesznek a rendszerük használhatósága (terjeszthetõsége, piacképessége) érdekében, hogy a központi rendszer felkészítéséhez segítséget adjanak. Az egyes önálló alkalmazásoknál az egy szolgáltatóval való kapcsolat szükségszerûen kiszolgáltatottsághoz vezet. Lehetõség van arra, hogy az ügyfelek kérelmeiket közvetlenül az eljárásra jogosult hatósághoz nyújtsák be elektronikus dokumentum formájában. Itt gyakorlatilag kizárólag a dokumentum formájában elektronikus aláírással ellátva történõ benyújtás jöhet szóba, hiszen az egyes intézményeknek nem célszerû a hitelesítés-szolgáltatókkal valós idejû kapcsolattartásra külön nagy költségû rendszerekkel felkészülniük. Garanciális szabály, hogy az elektronikus ügyintézésben csak valódi névre kiállított elektronikus aláírás használható, ahol az aláíró személyazonosságának ellenõrzését az okmányirodák a személyi adat- és lakcímnyilvántartásra támaszkodva elvégezhetik, álnévre (nickre, fantázianévre) kiállított elektronikus aláírás nem alkalmazható. A részletes eljárási, technikai szabályokat a közigazgatási hatósági eljárásokban felhasznált elektronikus aláírásokra és az azokhoz tartozó tanúsítványokra, valamint a tanúsítványokat kibocsátó hitelesítés-szolgáltatókra vonatkozó követelményekrõl szóló 194/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R2.) tartalmazza. A hatóság (illetve a központi rendszeren keresztül lebonyolított ilyen kapcsolatok esetében maga a központi rendszer) az aláírás ellenõrzése során elsõ lépésként a kulcs tanúsítványán, majd a visszavonási listákon (CRL) keresztül informálódik az aláírás érvényességérõl, utána lehetõsége van arra, hogy az elektronikus aláírást kibocsátó szervezettõl (CA) választ kérjen arra vonatkozóan, hogy az általa nyilvántartott személyes adatok megegyeznek-e a hitelesítés-szolgáltatónál nyilvántartottakkal. A hitelesítés-szolgáltató, a személyes adatok biztonságos kezelése érdekében csak igennel és nemmel válaszolhat, az általa kezelt adatokat nem adja (adhatja) ki. Mivel az ilyen adatkezelést kizárólag törvény teheti lehetõvé, az erre vonatkozó felhatalmazás is a (2) bekezdésben került rögzítésre. (3) A természetes személy ügyfél számára az elektronikus hatósági ügyintézés lehetõségét - ha az ügyfélnek legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírása nincs - központi rendszer biztosítja. A központi rendszer mûködtetéséért a Kormány által kijelölt kormányzati szerv felelõs. A természetes személyek jelentõs része még hosszabb távon sem látja értelmét (megtérülési esélyét akár pénzügyileg, akár ügyintézési idõben) az elektronikus aláírás beszerzésének, és nem elhanyagolható az újtól való idegenkedés sem. A törvény az elektronikus ügyintézés elterjesztése érdekében azt a megközelítést választotta, hogy megkedvelteti az elektronikus ügyintézést egyszerûbb módszerekkel, és azokat használva majd az ügyfelek ösztönzöttséget éreznek a fokozottabb biztonságot nyújtó megoldások igénybevételére is. A kizárólag elektronikus aláírással történõ ügyintézés (amire nincs példa Európában) csak lemaradásunk konzerválását eredményezte volna. Az alkalmazott megoldás egy egyszerûbb, kevesebb célra alkalmas, kicsit nagyobb odafigyelést, gondosabb naplózást igénylõ azonosítási forma, ebben csak annyi kerül rögzítésre, hogy a kommunikációs csatorna másik végén egy megfelelõen azonosított személy indítja az üzenetet. Ennél többet ettõl a módszertõl nem is szabad várni, de ennyit megbízhatóan képes teljesíteni. A központi rendszer üzemeltetésére az 1053/2004. (V. 25.) Korm. határozattal a Miniszterelnöki Hivatal Elektronikus Kormányzat Központja kapott megbízatást. A rendszer kiépítését a minõsített beszerzések [143/2004. (IV. 29.) Korm. rendelet] szabályai szerint a Kopint-Datorg Rt. irányított konzorcium végezte, hiszen a kommunikáció biztonságát szolgáló rendszer az államtitokról és szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény titokköri jegyzékének 16-18. pontjai alá esõ elemeket kell tartalmazzon. (4) A központi rendszer igénybevételéhez az ügyfél ügyfélkapu létesítését kezdeményezi. Egy ügyfél több ügyfélkapuval is rendelkezhet. A központi rendszerbe való bekapcsolódást az ügyfélnek kell kezdeményeznie. Csak az ügyfél kezdeményezésére jön létre ügyfélkapu, azaz a hatóság nem kezdeményezheti az ügyfél számára kapu kialakítását. Mivel az adatvédelmi elvek alapján nem kívánatos, hogy egy személyhez egyetlen, élethosszig tartó azonosító kötelezõen hozzá legyen kötve, ezért az ügyfélnek lehetõsége van több ügyfélkapu (egyidejû, vagy a különbözõ hatóságok felé külön-külön) megnyitására is. Ez azonban már olyan plusz-szolgáltatás, amelynek a költségéhez az ügyfélnek is hozzá kell járulni az elektronikus ügyintézés részletes szabályairól szóló 193/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) 5. § (7) bekezdése szerint. (5) Az ügyfélkapu létesítése személyes megjelenéssel a személyi adat- és lakcímnyilvántartás központi szervénél vagy a körzetközponti feladatokat ellátó jegyzõ által mûködtetett okmányirodában vagy kormányrendeletben meghatározott más szervnél kezdeményezhetõ. A megfelelõ azonosítás, a kapu és a személy biztonságos és egyértelmû összekapcsolása érdekében elengedhetetlen az ügyfélkapu nyitásakor (egy alkalommal) a személyes megjelenés valamely regisztráló szervnél. (A szabály a 38. § (3) bekezdésében is megtalálható.) Elsõdleges regisztráló szervnek a törvény az okmányirodákat jelöli ki, mivel ezek kellõen
nagy számban épültek már ki az országban (több mint 280 mûködik), és természetesen van lehetõség közvetlenül a személyi adat- és lakcímnyilvántartást végzõ központi szervnél (BM Központi Adatnyilvántartó és Választási Hivatala - Központi Okmányiroda (1133 Budapest, Visegrádi u. 110-112. Telefon: (1) 443-5747, (1) 443-5748, (1) 443-5740 Fax: (1) 443-5768) is a regisztrációra. A szabályozás lehetõséget biztosít arra, hogy a regisztráció lehetõségét minden olyan szervezetre kiterjesszék, amely közvetlen elektronikus kapcsolatban áll a személyi adat- és lakcímnyilvántartással és jogosult a személyi adatok kezelésére. Erre a felhatalmazást kormányrendeletben kell biztosítani. A Ket. végrehajtási rendelete jelenleg nem tartalmaz ilyen felhatalmazást. (6) Az ügyfélkapu létesítéséhez szükséges ügyfél-azonosításhoz az ügyfélnek személyazonosításra alkalmas hatósági igazolvánnyal - külföldi esetében személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel - kell személyazonosságát igazolnia és a természetes személyazonosító adatait megadnia. Az ügyfélnek egyidejûleg közölnie kell az elektronikus ügyintézéshez hivatalos célra használható elektronikus levélcímét is. Az ügyfélkapu létesítésekor meg kell adni természetes azonosító adatokat (név, anyja neve, születési hely, év, hó, nap), amelyeket a rendszer nyilvántart, és azonosításhoz felhasznál. A törvény nem rögzíti, hogy a születési nevet vagy a házassági nevet kell megadni, illetve használni az elektronikus ügyintézés azonosítási fázisában, mivel a kettõ között nincs rangsorbeli különbség a hatályos szabályozás szerint. Az adatokat személyazonosításra alkalmas igazolvánnyal kell igazolni. Ez jelenleg - vagylagosan - a személyi igazolvány, az útlevél és az új formátumú (kártya alakú) jogosítvány. Természetesen külföldi állampolgárok is hozzájuthatnak a magyarországi elektronikus ügyintézéshez szükséges személyes ügyfélkapuhoz, náluk a személyazonosító igazolvány, illetve az útlevél lehet alkalmas a nyilvántartandó adatok tanúsítására. Az ügyintézés részletes szabályait tartalmazó kormányrendelet sajnos ezt a kérdést nem pontosítja. Valamennyi elektronikus úton kapcsolatot tartó (ebbe természetesen bele kell érteni az elektronikus aláírással kapcsolatot tartókat is - ezért szükséges a kapcsolat során ezt a párbeszédes ügyintézést kérõ lapon az R1. 8. §-a szerint megadniuk) meg kell adja a hivatalos kapcsolattartásra szánt elektronikus levélcímét. Az elektronikus levélcím kiválasztásánál - bár ez természetesen az ügyfél joga - indokolt figyelmet fordítani arra is, hogy ügyintézésre nem ajánlottak az ingyenes, biztonsági intézkedésekkel nem védett, az elmúlt idõszakban több alkalommal is hackertámadás áldozatául esett szolgáltatók (yahoo, freemail, freestart, drotposta, gyaloglo stb.). A cím meglétéért és mûködõképességéért az ügyfél tartozik felelõsséggel. (7) Az ügyfél a (6) bekezdés szerinti azonosítást követõen egyszer használható kódot kap, amelynek alkalmazásával az ügyfélkapu megnyitásához szükséges, legfeljebb öt évig használható egyedi azonosítót képezhet. Az egyedi azonosítót az ügyfél megváltoztathatja. Az ügyfél tartozik felelõsséggel, ha az egyedi azonosító harmadik személy által, az ügyfél hibájából válik megismerhetõvé. Az ügyfélkaput nyitó ügyfél a regisztráció után egy egyszer használható kódot kap. Biztonsági okokból ezt az általa megadott elektronikus levélcímre küldi közvetlenül a rendszer, mert így elkerülhetõ a jelszó okmányirodában történõ illetéktelen megismerése (kompromittálódása). Ez a - másképp hatékonyan meg nem valósítható - eljáráselem is aláhúzza annak szükségességét, hogy az e-mail címnek biztonságosnak, kizárólag az ügyfél által hozzáférhetõnek kell lennie. Ezzel a részére létesített ügyfélkaput egy alkalommal megnyithatja, de ott azonnal új jelszót (egyedi azonosítót) kell képeznie. Fontos felhívni a figyelmet a törvény nem egészen pontos fogalomhasználatára, amikor a jelszót jelöli ezzel a szóval. A megnyitásra vonatkozó technikai szabályokat meg lehet találni a Kormányzati Informatikai Egyeztetõ Tárcaközi Bizottság 21. számú ajánlásában (http://misc.meh.hu/binary/7152_kietb_21.sz.aj_nl_s.pdf). A rendszer biztosítja, hogy az eredeti, az ügyintézõ által is ismert jelszóval többször ne lehessen belépni. A jelszó hosszára, karakterkészletére vonatkozóan a törvény és a kormányrendelet nem állapít meg követelményeket, azonban fontos itt is megjegyezni, hogy nem ajánlatos rövid, egyszerûen kitalálható jelszavakat (egyáltalán értelmes szavakat) alkalmazni, mert az növeli a sikeres támadás valószínûségét. Elõírás a rendszerben, bár jogszabály nem rögzíti, hogy a jelszónak kis- és nagybetût, valamint számot is kell tartalmaznia és legalább 8 karakter hosszúnak kell lennie. Ékezetes és speciális karaktereket nem tartalmazhat. A biztonság fokozása érdekében célszerû a jelszót (egyedi azonosítót) sûrûbben változtatni, így kisebb az eredményes betörési kísérlet, illetve a tartós visszaélés valószínûsége. Az ügyfél felelõsséggel tartozik a jelszó biztonságos megõrzéséért, és lehetõség szerint meg kell akadályoznia, hogy azt más is megismerhesse. A törvény értelemszerûen nem tér ki olyan kivételes esetekre, mint a családon belüli (vagy más okból történõ) jelszóátadás, hiszen ez a hagyományos aláírás mellett is elõfordul. Az ügyfélkapunál azonban indokolt a fokozott gondosság, hiszen utólag itt kideríthetetlen, hogy az eredeti tulajdonos nyitotta ki a kaput, vagy más, ami egy hagyományos aláírásnál sokkal nagyobb valószínûséggel megállapítható. Egy ilyen esetleges megbízás után különösen fontos a hozzáférési jelszó (egyedi azonosító) megváltoztatása (esetleg az ügyfélkapu megszüntetése és új nyitása). Az esetleges visszaélésnél, jogtalan használatnál a felelõsség mértékét ebben az esetben is a körülmények pontos tisztázásával lehet megállapítani Nem önmagában az átengedés szankcionálandó, hanem annak esetleges következménye. (8) Az ügyfél a neve, az elektronikus levélcíme és az egyedi azonosítója megadásával az ügyfélkapun keresztül léphet elektronikus úton kapcsolatba azokkal a szervekkel, amelyek elektronikus ügyintézést vagy interaktív szolgáltatást a központi rendszer útján végeznek. Az ügyfélkapun keresztül a hatósággal kapcsolatba lépõ ügyféltõl az elektronikus ügyintézés vagy hatósági szolgáltatás nyújtásához más azonosító nem kérhetõ, ez azonban nem érinti az eljárás lefolytatásához szükséges, jogszabályban meghatározott adatok átadásának kötelezettségét. Az ügyfélkapun keresztül történõ ügyintézés megkezdéséhez az ügyfélnek a törvény szerint három adatot kell megadnia. A nevét, az elektronikus levélcímét és az egyedi azonosítóját (jelszavát). Az egyszerûbb kezelhetõség érdekében a mûködõ
központi elektronikus rendszer ehelyett egy (tényleges) egyedi azonosítót (amit általában, de nem kötelezõen a névbõl képeznek) használ a jelszó mellett, így csökken az elütéses hibák száma és nõ a biztonság is, hiszen nem két, egyébként nyilvános adatot kell használni. Aki be kívánja tartani a törvényt, használhatja közvetlenül a nevébõl és elektronikus levélcímébõl képzett azonosítót is. Az elektronikus levélcímmel kapcsolatban meg kell jegyezni, amennyiben egy személy több ügyfélkapuval kíván rendelkezni, minden egyes ügyfélkapuhoz eltérõ elektronikus levélcímmel kell rendelkeznie, mivel csak így képezhetõ egyedi azonosító a névbõl és elektronikus levélcímbõl, így nyílik lehetõség a különbözõ ügyfélkapuk megkülönböztetésére. Ugyanebbõl következik az is, hogy különbözõ nevû ügyfelek használhatják ugyanazt az elektronikus levélcímet, de az azonos nevûeknél a levélcímnek különbözõnek kell lennie, amit a rendszer ellenõriz is. Több adatot az azonosításhoz egyetlen rendszer sem kérhet, és az ügyintézést végzõ rendszernek csak az ügyfél nevét és elektronikus levélcímét adhatja át. Mindez azonban független az ügyintézéshez szükséges adatok megadásától. Ez a különbségtételt azért szükséges, mert ahhoz, hogy az átadott azonosító adat további felhasználásra kerülhessen, azt az összehasonlítás érdekében az ügyintézést végzõ szervnél is tárolni kellene, ami viszont adatvédelmi szempontból megengedhetetlen. Így az ügyfélnek minden esetben saját felelõssége mellett ki kell töltenie a teljes ûrlapot, kérdõívet, elektronikus ûrlapot, melynek adattartalmát az adott ügyfajtára vonatkozó jogszabály határozza meg. Ez alól csak az olyan fejlettebb rendszerek jelenthetnek kivételt, ahol maga az ügyintézést végzõ hatóság küldi ki elõre a részlegesen kitöltött ûrlapot (jelenleg ilyen még nem mûködik). (9) Az ügyfélkapu létesítéséhez és használatához kapcsolódó azonosítás céljából az ügyfélkapu ügyfél által történõ megszüntetéséig a) a személyi adat- és lakcímnyilvántartás központi szerve adatellenõrzés céljából felhasználhatja az ügyfélkaput létesíteni kívánó, illetve azzal rendelkezõ ügyfél nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, b) a központi rendszer az ügyfélkapuhoz kapcsolódó nyilvántartásban kezeli az ügyfél nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, elektronikus levélcímét, egyedi azonosítóját, c) a központi rendszer a személyi adat- és lakcímnyilvántartásban kezelt, b) pont szerinti adatokkal történõ egyeztetéssel jogosult ellenõrizni az ügyfélkapu szolgáltatását igénybe vevõ ügyfél azonosságát. Az adatvédelmi követelményeknek megfelelõen a (9) bekezdés részletesen, a célok és az idõtartam megjelölésével meghatározza azokat az adatokat, illetve azok kezelõit, amelyeket az elektronikus ügyintézéshez az elektronikus ügyintézési rendszer szereplõi felhasználhatnak. Fontos megjegyezni, hogy az a) pontban szándékosan szerepel az adat kezelõjeként a személyi adat- és lakcímnyilvántartás központi szerve, hiszen a regisztrációs feladatban résztvevõ okmányirodák csak e szervezet adatfeldolgozójaként látnak el feladatot. Ez biztosítja a lehetõséget arra is, hogy utóbb kormányrendelettel más (a személyes adatok kezelésére már törvényben vagy az ügyfél megbízása által feljogosított) szervezetek is részt vállalhassanak a regisztrációs funkcióból. (10) A központi rendszer a (9) bekezdés b) pontjában szereplõ adatokat az ügyfélkapu mûködtetéséhez, illetve a kormányzati portálhoz történõ hozzáféréshez szükséges azonosításon túl csak viszontazonosításra használhatja fel, és a rendszerben résztvevõk számára csak a használó nevét és elektronikus levélcímét továbbíthatja. A (9) bekezdés b) pontjában kezelt adatokat az ügyfélkapu megszüntetésekor, a kapcsolat felvételekor képzett tranzakciós azonosítót a kapcsolat bontása után haladéktalanul törölni kell. A célhoz kötöttség követelményének megfelelõen rögzíti a törvény, hogy a központi rendszer az azonosításon túlmenõen kizárólag viszontazonosításra használhatja fel az általa kezelt adatokat. Viszontazonosításnak azt a folyamatot nevezzük, amikor egy alkalmazás, illetve közigazgatási szerv a részére megadott adatokból elõállítja a központi rendszerben tárolt természetes személyazonosítókat (esetleg azok egy részét), és visszaküldi a központi rendszernek. Ott összevetésre kerül a tárolt adatokkal és az alkalmazás igen/nem választ kap, hogy egyeznek-e az adatok. Látni kell, hogy ez az azonosítás az elsõ idõszakban nagy valószínûséggel sok téves riasztást, elutasítást fog eredményezni, hiszen a különbözõ adatbázisok jelenleg ugyanazokat az adatokat gyakran különbözõen, különbözõ hibákkal, tévesztésekkel terhelten tartalmazzák, tehát valós felhasználó mellett is bizonyosan elõ fognak fordulni szolgáltatás-megtagadások. A Központi rendszerben eltûrt eltéréseket a KIETB 21. sz. ajánlás tartalmazza. Ezek ellen kizárólag az adatbázisok minõségének javításával, a szükséges korrekciók átvezetésével lehet harcolni (kizárni gyakorlatilag lehetetlen). Logikailag, programozás-technikailag az egységes adatbázis (közös adattörzs) jelentene megoldást, ezt azonban adatvédelmi szempontból ma nem lehet megvalósítani. Rögzítésre került, hogy a központi rendszerbõl az ügyfélkapu megszüntetésekor törölni kell az adatokat. Ez azonban a közigazgatás általános szabályaiból (irattározás) következõen csupán a tényleges operatív adatbázisból történõ törlés kötelezettségét jelenti, nem eredményezheti a korábbi állapotok archiválásának (rögzítésének) tilalmát. Az ugyanis lehetetlenné tenné a visszaélések bizonyítását. Biztosítani kell viszont az archív másolatok külön (pl. bírói) felhatalmazás nélküli használatának megakadályozását. Ezzel párhuzamosan szigorúan biztosítani kell, hogy a kapcsolat tényleges idõtartamán kívül ne lehessen megõrizni a kapcsolatok fenntartását biztosító, a központi rendszer által generált úgynevezett tranzakciós kódokat. Ez a korlátozás azért lényeges, mert így lehet kizárni, hogy az ügyfélkapu felhasználójának fogyasztói szokásait fel lehessen térképezni, személyiségprofilt lehessen róla készíteni. Ez az - egyébként indokolt - korlátozás megnehezíti például az elektronikus fizetés lebonyolítását, de nem teszi azt lehetetlenné. A tényleg ügyintézést végzõ rendszerekben (hivatalokban) ugyanakkor - az irattározási szabályokból következõen folyamatosan, visszakereshetõen rögzíteni kell minden egyes kapcsolatfelvételt.
(11) Ha az elektronikus közigazgatási ügyintézés vagy szolgáltatás igénybevételének lehetõségét a hatóság nem csak a központi rendszeren keresztül biztosítja, a saját információs felületén a központi rendszeren elérhetõ szolgáltatásokról és azok igénybevételének lehetõségérõl szóló tájékoztatást is biztosít. A törvény lehetõvé teszi, hogy egy hatóság ne csupán a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül biztosítson elektronikus szolgáltatásokat. Hatékonysági oldalról azonban ez általában nem kívánatos. Ebben az esetben a többi elektronikus szolgáltatáshoz való hozzáférés, illetve a megfelelõ informáltság érdekében az ügyintézést biztosító honlapon információt kell adni a központi elektronikus rendszerben elérhetõ szolgáltatásokról és az elérés módjáról. 161. § (1) Az elektronikus dokumentum megérkezésérõl a hatóság a külön jogszabályban meghatározott módon elektronikus érkeztetõ számot tartalmazó automatikus értesítést küld a dokumentum feladójának. A hatóság a dokumentum megérkezését követõ három napon belül megvizsgálja, hogy az megfelel-e a jogszabályban elõírt követelményeknek. Az elektronikus kommunikáció során, a hagyományos postai kapcsolattartáshoz hasonlóan a legkritikusabb kérdés, hogy a küldemény megérkezik-e a címzetthez. Az elektronikus levelezésben elõfordulhatnak üzemzavarok, szolgáltatásszünetek és ha ezekrõl nem kapunk információt, olyankor is megindítottnak gondolhatjuk az eljárást, amikor a küldemény el sem jutott a címzetthez. Mivel a hagyományos postától eltérõen a szolgáltató adminisztratív bevonása a kézbesítés ellenõrzésébe gyakorlatilag lehetetlen, (nem erre dolgozták ki a rendszert) ezért olyan információs modellt kell alkalmazni, amelyben a két ellenérdekelt fél maga hitelesíti az információcserét. Így a visszaigazolás az eszköz, amellyel az információ megérkezését igazolni kell. Szerencsére ez a megoldás a legtöbb levelezõ kliensben automatikusan is benne van. A hatóság oldalán azonban oda kell figyelni, hogy válaszcímként/feladóként ebben az esetben ne ugyanazt a címet adják meg, különben egy automatikus rendszer igen könnyen végtelen ciklusba keveredhet ettõl. Az elektronikus érkeztetõ számra a törvény és a kormányrendelet nem tartalmaz külön megkötést. Egyetlen esetben kell erre odafigyelni, ha az ügyhöz fizetési kötelezettség is kapcsolódik. Erre az esetre az R1. melléklete tartalmazza az azonosító képzésének szabályait, hogy azt a Magyar Államkincstár is fel tudja dolgozni. Az automatikus visszaigazolás után az érkezett dokumentumot érdemben is meg kell vizsgálni: tudják-e értelmezni az üzenetet, nem sérült-e, nem tartalmaz-e vírust, megfelelõ-e a dokumentumok formátuma, megfelel-e a jogszabályban elõírt követelményeknek. (A formátumokra vonatkozó jogszabály még nem jelent meg.) Ehhez a hatóságnak három nap áll rendelkezésére, hogy elsõdlegesen formai szempontból megvizsgálja a beküldött dokumentumot. Elektronikus aláírással beküldött dokumentum esetében ekkor kell elvégezni az aláírás érvényességére vonatkozó eljárásokat, az arra vonatkozó külön szabályok szerint (ezeket az informatikai és hírközlési miniszter közleményben teszi közzé). Remélhetõ, hogy hibátlan küldemény esetén ebben az idõsávban az érdemi ügyintézés is megkezdõdik. (Az elektronikus ügyintézés önmagában nem tud garanciát adni az iratok elfektetése ellen - legfeljebb azt is nyomonkövethetõvé teszi.) A visszaigazolással, érvényesség-vizsgálattal kapcsolatos részletkérdések szabályozását az R1. 16-21. §-ai tartalmazzák A visszaigazolás megkövetelésébõl következõen a megérkezés tényét is a visszaigazoláshoz kell és lehet kapcsolni. Egy beadvány akkor tekinthetõ beérkezettnek, ha annak vételét a hatóság automatikus fogadórendszere visszaigazolta. Erre fel kell készíteni a hatóság minden, ügyfélbeadványok fogadására megjelölt elektronikus címét, és ezeken célszerû biztosítani a 24 órás, 365 napos üzemmenetet. Amennyiben ez nem biztosítható, az eljárásról az R1. 16. § (2)-(4) bekezdései adnak eligazítást. A visszaigazolás automatikus módja miatt azonban lehetõséget kell biztosítani a beérkezési vélelem megdöntésére. Ilyen az az eset, ha a dokumentum formailag, számítástechnikailag értelmezhetetlen. Ez a kizáró ok nem a hiánypótlás kategóriájába tartozik, hiszen annak feltétele, hogy tudjuk, mi is érkezett be. Amennyiben nem értelmezhetõ üzenet érkezik, úgy az - az újraküldésre vonatkozó felhívással - egyszerûen meg nem történtként kezelhetõ. Természetesen az ilyen értelmezhetetlen üzeneteket is meg kell õrizni, hogy vita esetén bizonyítható legyen, hogy valóban nem voltak értelmezhetõk. A visszaigazolás kötelezettsége a fordított irányban is fennáll, azaz a hatóság is csak akkor tekintheti megérkezettnek az üzenetét, ha az ügyfél a vételt visszaigazolta (az erre vonatkozó szabályt a (4) bekezdés részletezi). Az R1. 20. §-ában, illetve az iratkezelési szabályokban rögzítettek azok az esetek, amikor nincs visszaigazolási, illetve megõrzési kötelezettség (spam, DoS támadás stb). Ezzel szorosan összefügg, hogy egyetlen hatóság sem készülhet fel a jelenleg használt több tízezer eltérõ fájlformátum alkalmazására, értelmezésére. A 172. § (1) bekezdés b) pontja alapján kiadandó kormányrendelet és a (3) bekezdés a) pontja alapján kiadandó IHM rendelet erre vonatkozóan is fog eligazítást tartalmazni, ezen felül pedig a KIETB 19. számú ajánlásában már megjelölt fájlhasználati elvek itt is alkalmazhatók (http://misc.meh.hu/binary/6674_letoltheto_ajanlasok_kietb_19_2.0.pdf). (2) Az ügyfél beadványának megérkezéséhez fûzõdõ jogkövetkezmények elektronikus beküldés esetén az érkeztetésrõl szóló automatikus visszaigazolásnak az ügyfél részére való elküldésével állnak be, kivéve, ha az (1) bekezdés szerinti vizsgálat a kapott dokumentum értelmezhetetlenségét állapítja meg, és errõl az ott megjelölt határidõn belül az ügyfelet elektronikus levélben értesíti. (3) Az ügyfél kérelmére indult eljárásban a hatóság a kérelem megérkezésétõl számított három napon belül felhívja az ügyfelet, hogy nyolc napon belül fizesse meg az eljárásért fizetendõ eljárási illetéket vagy igazgatási szolgáltatási díjat. A fizetési kötelezettség mértékérõl, módjáról és határidejérõl, valamint a mulasztás jogkövetkezményérõl a hatóság a kérelmezõ ügyfelet egyidejûleg tájékoztatja. A törvény csak a minimumkövetelményeket fogalmazza meg. Mi az, amit a hatóságnak feltétlenül biztosítania kell. A formai vizsgálattal egyidejûleg (ha egyáltalán értelmezhetõ a kérelem) a hatóságnak tájékoztatást kell küldenie az ügyfélnek, hogy
mely számlára, milyen összegben és milyen azonosítószámra hivatkozva fizesse meg az ügyhöz kapcsolódó illetéket, igazgatási szolgáltatási díjat vagy egyéb költséget. Emellett természetesen tájékoztatást kell adnia a fizetés határidejérõl erre nyolc napot kell biztosítania az üzenet vételének visszaigazolásától - és a mulasztás esetleges következményeirõl (az eljárásnak a 31. § (3) bekezdése alapján történõ megszüntetése). Ha az ügyfél esetleg szándékosan nem igazolja vissza a küldemény átvételét, akkor a hatóságnak postai úton is meg kell kísérelnie a kézbesítést a (4) bekezdésben foglaltak szerint. A törvény nem foglalkozik azzal az esettel - általánosítható eljárási szabályok hiányában - ha az ügyfél az ügyindítással együtt meg is fizette az eljáráshoz kapcsolódó közterheket. Itt az egyes ügyintézési szabályoknak kell részletes eligazítást adniuk, mivel az igazolás és a folytatandó eljárás idõigénye eltérõ igazolási (lebonyolítási) módokat tehet indokolttá. Mindezeket részletesen a 174. § (3) bekezdés b) és c) pontjai alapján kiadandó miniszteri rendeletek tartalmazzák majd. Egy jól tervezett és megfelelõen specifikált elektronikus ügyintézési rendszerben természetesen nem kell ennyit várni a kiértesítéssel, az azonnal, a kérelem vételének visszaigazolásával együtt is megtörténhet. Ebben az esetben az ügyfélnek is van lehetõsége azonnali fizetésre (elektronikus átutalás) ami lényegesen felgyorsíthatja az ügyintézést. Elképzelhetõ, és a fejlesztési tervekben szerepel olyan megoldás, amely azonnali fizetést tesz lehetõvé elektronikus úton a központi elektronikus szolgáltató rendszer közremûködésével, de ennek megvalósulása még anyagi és technikai kérdések függvénye. Tényleges valós idejû ügyintézés csak ilyen feltételek mellett képzelhetõ el, de sok eljárásban az eljárás saját idõigénye miatt ilyenre szükség sincs. (4) Az ügyfél a részére a (2) és (3) bekezdés szerint elektronikus úton elküldött értesítések, valamint a hatóság elektronikus úton elküldött döntése vételének visszaigazolására köteles. Ha az ügyfél az elektronikus úton számára elküldött dokumentum átvételét öt napon belül nem igazolja vissza, akkor a hatóság postai úton továbbítja számára az iratot. A visszaigazolás kötelezettsége a kommunikáció mindkét szereplõje részérõl fennáll. A (4) bekezdés az ügyfél kötelezettségét határozza meg. A levelezõ kliensek egy jelentõs része képes arra, hogy a küldõ kérésére automatikusan jelezze a küldemény vételét, illetve megnyitását, azonban ez a funkció egyes programokból hiányzik, másokban blokkolható. Ezért a törvényben kellett megfogalmazni a címzett (ügyfél) felelõsségi körében, felügyeletével történõ visszaigazolás kötelezettségét. Amennyiben az ügyfél bármilyen okból öt napig nem nyitja meg a neki küldött elektronikus küldeményt, illetve nem reagál a hatóság üzenetére, függetlenül attól, hogy eredetileg elektronikus ügyintézést kért, papír alapon, postai úton is meg kell kísérelni a kapcsolat felvételét. Ezek után viszont már a hagyományos eljárás szabályai lépnek be. 162. § (1) Ha törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet nem tiltja a hatósági ügyek intézésének vagy egyes eljárási cselekményeknek elektronikus formában történõ elvégzését, az elektronikus kapcsolatfelvétel megfelelõ dokumentálásával elektronikus úton is történhet különösen: a) a kérelem, a fellebbezési kérelem, az újrafelvételi kérelem, a méltányossági kérelem és a jogszabályban elõírt mellékleteik benyújtása, b) a jogsegély iránti kérelem és annak teljesítése, c) a hiánypótlási felhívás és a hiánypótlás, d) az eljárás irataiba való betekintés, e) az idézés, f) az igazolási kérelem elõterjesztése, g) az ügyfél nyilatkozata, bejelentése, a hatósághoz intézett bármely beadványa, h) a bizonyítékok ügyfél elé tárásának határnapját tartalmazó felhívás, i) a felügyeleti szerv eljárásához szükséges iratok felterjesztésére szóló felhívás, j) az ügyfél tájékoztatására, értesítésére és felhívására vonatkozó egyéb hatósági közléseknek az ügyfél tudomására hozása, k) a döntés közlése. Az (1) bekezdésben szereplõ felsorolás példálódzó jellegû, elsõdlegesen arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy mely eljárási cselekményeket lehet elektronikusan lebonyolítani. Természetesen itt is él az a szabály, hogy csak akkor van lehetõség az elektronikus kapcsolatfelvételre, ügyintézésre, ha az ügyfél erre a célra megadta elektronikus levélcímét (egyébként jogosulatlan adatkezelésrõl lenne szó). Fontos elõírás, hogy törvény, kormányrendelet, illetve a feladatkörében önkormányzati rendelet ezek közül is kizárhat valamely eljárási cselekményt egy konkrét eljárástípusban, másik oldalról viszont a felsorolásban nem szereplõ cselekmények is elvégezhetõk elektronikusan (pl. ügyfél értesítése valamely eljárási cselekmény helyérõl és idejérõl, szakértõ kirendelésére irányuló kérelem). Minden ilyen esetben alapkövetelmény a megfelelõ dokumentáltság, azaz elektronikusan csak akkor tartható a kapcsolat, hogy a kapcsolat dokumentumainak változatlan megõrzésére is van eszközrendszer (idõbélyegzõ, elektronikus aláírás, csak írható memória stb.). Nem elégséges egy sima elektronikus levélben kiküldött üzenet. Erre tehát mindazoknak a hatóságoknak fel kell készülniük, amelyek ügyfelekkel elektronikusan kapcsolatot tartanak. (2) Törvény eltérõ rendelkezése hiányában nem alkalmazható elektronikus út: a) a 20. § (6) bekezdése szerinti kérelem vonatkozásában, b) a 22. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti áttétel esetében, kivéve, ha a kérelem és az ügyben keletkezett valamennyi irat elektronikus formában is rendelkezésre áll, c) a nem elektronikus úton érkezett kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása és az eljárás megszüntetése tárgyában hozott végzés esetében, d) a hatósági szerzõdések vonatkozásában,
e) a hatóság döntésének bírósági felülvizsgálatával kapcsolatos eljárásban, f) a végrehajtási eljárásra vonatkozó VIII. fejezet rendelkezései vonatkozásában, az elrendelt fizetési kötelezettség elektronikus úton való teljesíthetõségérõl szóló tájékoztatás esetét kivéve. A (2) bekezdésben azok az eljárási cselekmények kerültek felsorolásra, amelyek esetében a törvényalkotók a jelenlegi felkészültségi szinten nem látnak lehetõséget az elektronikus ügyintézésre, illetve magának a feladatnak a jellege teszi kétségessé az elektronikus eljárás alkalmazhatóságát. A lista módosítása vagy e törvény módosításával, vagy konkrét eljárási cselekményre vonatkozóan az adott eljárást szabályozó törvényben lehetséges (feltételezéseink szerint ilyen lesz például a keresetindítás, bírósági felülvizsgálat kérésének lehetõsége, amit pl. a Pp. módosítása tartalmazhat majd, ha a bíróságok felkészülnek az elektronikus beadványok fogadására). Ennek megfelelõen jelenleg kizárt az elektronikus ügyintézés abban az esetben, ha a hatóság mulasztása miatt az ügyfélnek, illetve a közigazgatási hivatalnak, felügyeleti hatóságnak a bírósághoz kell fordulnia valamely intézkedés kikényszerítése érdekében, ha a hatóság hatáskör vagy illetékesség hiányában nem tud egy üggyel foglalkozni; a nem elektronikusan érkezett kérelem érdemi vizsgálat nélkül történõ elutasítása (Ket. 30. §) esetén. A jelenlegi fejlettségi szinten nem indokolt az esetenként sok szereplõs, bonyolult hatósági szerzõdések elektronikus megkötésének lehetõvé tétele, hiszen itt az aláírások sorrendje más jelentõséget kapna. A bírósági felülvizsgálat kizárását a bíróságok ez irányú felkészültségének hiánya indokolja, de a megfogalmazásból következõen, ha a fogadó oldali felkészültség létrejön, az ottani szabályok módosításával elhárul az akadály a közigazgatási eljárásban is. A végrehajtási eljárásban, amely jellemzõen helyszíni (terepi) ügyintézést kíván, nem lehetne kellõ biztonsággal, megbízhatósággal ellenõrizni az elektronikus dokumentumok hitelességét. Valószínûsíthetõ, hogy a technikai kultúra fejlõdésével ezek a korlátozások mindinkább elenyésznek majd. (3) Törvény eltérõ rendelkezése hiányában a) az ügyfél és az eljárásban részt vevõ más személy nem kötelezhetõ arra, hogy eljárási cselekményeit elektronikus úton végezze, b) az ügyfelet az eljárás bármely szakaszában megilleti az a jog, hogy válasszon az ügyintézés hagyományos és elektronikus formája között, c) az ügyfél abban az esetben is kérheti, hogy a hatóság a döntését hagyományos úton kézbesítse, ha kérelmét elektronikus úton nyújtotta be, d) az ügyfél kérheti, hogy a hatóság a döntés tényérõl csak elektronikus értesítést küldjön, és a hatóság a döntését a központi rendszerben biztosított biztonságos, csak az ügyfél számára hozzáférhetõ, ideiglenes tárolóhelyre továbbítsa. A (3) bekezdés négy fontos ügyféloldali garanciát rögzít: Az ügyfél, és az eljárásban résztvevõ más személy csak törvénnyel kötelezhetõ arra, hogy valamely eljárási cselekményét elektronikusan végezze. Ez a szabály azonban értelemszerûen nem vonatkozik a hatóságra, hiszen a bekezdés az ügyfelek jogait rögzíti, tehát csak akkor nem köteles egy hatóság elektronikus ügyintézést biztosítani, ha törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet az adott eljárást kizárja az elektronikusan intézhetõ ügyek körébõl. A belsõ eljárásokkal, ügymenettel ez a bekezdés nem foglalkozik. Az ügyfélnek lehetõsége van arra is, hogy az eljárás közben kérje az áttérést a hagyományos eljárásról az elektronikusra, illetve fordítva - természetesen a kizárásra vonatkozó szabályok figyelembevételével. Kérheti azt is, hogy elektronikusan benyújtott kérelmére a hatóság a döntését hagyományos úton küldje meg, hiszen elõfordul, hogy más hatóság még nem képes fogadni az elektronikusan rendelkezésre álló, illetve benyújtott dokumentumot. Az elektronikus levelezés sérülékenysége, nem kellõ biztonsága miatt a törvény arra is lehetõséget biztosít az ügyfélnek, hogy a számára kritikus információt (és ennek megítélése teljesen az ügyfélre van bízva) ne a saját, nem kellõen biztonságosnak ítélt elektronikus levélcímére kérje. Erre a célra a központi elektronikus szolgáltató rendszer biztosít biztonságos tárolóhelyet (részletesen a KIETB 21. számú ajánlásában találhatók meg), ahonnan az ügyfél védett csatornán, az ügyfélkapun át, magát azonosítva kérheti le a számára fontos dokumentumot. A tárolórendszernek figyelnie kell arra, hogy az ügyfél a Ket. 161. § (4) bekezdése szerinti határidõig lekérdezi-e az információt, ellenkezõ esetben figyelmeztetnie kell a hatóságot a postán történõ megküldés szükségességére. A kiolvasás idõpontjáról a rendszer üzenetet küld a dokumentumot kibocsátó hatóságnak, ami elhelyezhetõ az ügyiratban. (4) A hatóság döntését, a hatósági bizonyítványt, a hatósági igazolványt, a szakhatóság állásfoglalását - ha azt elektronikus úton kézbesítik - minõsített elektronikus aláírással ellátott elektronikus dokumentumba kell foglalni. Az elektronikus dokumentum esetében jogszabály idõbélyegzõ alkalmazását írhatja elõ. Az ügyfél oldalán a törvény általánosan fokozott biztonságú elektronikus aláírás használatát írja elõ. A hatóság számára viszont az általa kibocsátott döntés, hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány, szakhatósági állásfoglalás esetén a minõsített elektronikus aláírás alkalmazását írja elõ. Ez nem kis feladatot fog a hatóságok számára jelenteni, azonban nem is megoldhatatlan és nem is elviselhetetlen költségû, hiszen ehhez csak a kiadmányozási joggal rendelkezõket kell ellátni elektronikus aláírással, illetve az ennek kezeléséhez szükséges infrastruktúrával (biztonságos kártyaolvasó, aláírószoftver). A hatósági elektronikus aláírásokra vonatkozó speciális követelményeket az R2. 8-10. §-ai tartalmazzák. A kiadmányozási joggal rendelkezõk csak a köztisztviselõi állomány egy kisebb részét képezik. Ugyanakkor fel kell készíteni az iratkezelési rendszereket is az elektronikus dokumentumok mozgásának követésére. A törvény szövege elsõ olvasásra az elektronikus kézbesítéshez köti a minõsített elektronikus aláírás alkalmazásának szükségességét, ténylegesen azonban nem a kézbesítéshez, mint tényleges eseményhez, hanem az elektronikus
kézbesíthetõséghez (az eredeti, hiteles dokumentum elektronikus voltához) kapcsolódik. Az ügyfél személyesen is megjelenhet a hatóságnál és mágneslemezen vagy CD-n is átveheti az elektronikus dokumentumot. Egy kizárólag elektronikusan létezõ dokumentumot is lehet az ügyfél kérésére postán kézbesíteni bármilyen adathordozón, de ezekben az esetben is elengedhetetlen az elektronikus aláírás ahhoz, hogy a hatóság által kibocsátott dokumentum hiteles legyen. Egyes dokumentumoknál különös jelentõsséggel bírhat, hogy hitelesen tanúsítani lehessen, egy dokumentum az idõbélyegzõben szereplõ idõpontban már létezett. Az elhelyezésétõl függõen idõbélyegzõ tanúsíthatja, hogy egy elektronikus aláírás az idõbélyegzõben rögzített idõpont elõtt vagy után készült. Az ehhez szükséges szolgáltatást a központi elektronikus szolgáltató rendszeren keresztül tervezzük biztosítani a teljes közigazgatás számára. (5) A hatóság elektronikus levelezés útján csak azzal az ügyféllel tarthat kapcsolatot, aki e célból a hatóságnak az elektronikus levélcímét átadta, amelynek érvényességéért az ügyfél felelõs. Az ügyfél elektronikus elérhetõségi adatait (elektronikus levélcím, telefonszám, mobil-telefonszám, faxszám stb.) a közigazgatási szerv az adat visszavonásáig vagy megszûnéséig kezelheti, más szervnek vagy személynek csak törvény rendelkezése szerint vagy az ügyfél engedélyével adhatja át. Garanciális szabály, hogy a hatóság csak azzal az ügyféllel tarthat fenn elektronikus levelezés útján kapcsolatot, aki erre a célra megadta elektronikus levélcímét. Itt tehát az elektronikus levélcím más, nyilvános forrásból történõ megszerzése esetén sem áll fenn az említett módon való kapcsolattartás lehetõsége (mint pl. a telefonnál). Az ügyfél elektronikus levélcíme, telefonszáma, mobiltelefonszáma, faxszáma olyan személyes adat, amelyet a hatóság csak az ügyféltõl kérhet meg és annak engedélyével kezelhet. (Az természetesen az ügyfél kockázata, ha a hatóság kapcsolati információk hiányában csak a személyiadat- és lakcímnyilvántartáson keresztül tudja elérni.) Az ügyfél felelõs a megadott adatok helyességéért. Ha hibás címet vagy telefonszámot ad meg, és emiatt nem tudják vele a kapcsolatot felvenni, ezért a hatóság mentesül a felelõsség alól. Természetesen a telefonszám rendelkezésre bocsátásának minõsül a telefonkönyvben való közzététel is. A törvény rögzíti, hogy ezek az adatok a hozzájárulás visszavonásáig, illetve az adat megszûnéséig kezelhetõk. Garanciális szabály, hogy a hatóság más szervnek ezeket az adatokat csak törvény rendelkezése alapján, vagy az ügyfél engedélyével adhatja át. (6) Az elektronikus ügyiratba történõ betekintés az általános betekintési szabályok megtartásával és a betekintés dokumentálásával történhet. Kialakult gyakorlat hiányában, a törvényben volt szükség az elektronikus ügyiratba való betekintési jog feltételeinek szabályozására. Ezek nem térnek el alapelveiben a hagyományos iratbetekintéstõl. Alapvetõ formája a képernyõn való megtekintés, de amennyiben az iratcsomóban szerepel kinyomtatott példány, annak az irodában, illetve iratkezelõ, -tároló helyiségben történõ rendelkezésre bocsátásával is lehet teljesíteni az igényt. Amennyiben kétség merül fel a kinyomtatott másolat azonossága vonatkozásában, az elektronikusan aláírt példány a hiteles. Az általános szabályoknak megfelelõen az iratborítón vagy az iktatórendszerben jelezni kell a betekintés idejét és a betekintõ személyét (ha semmi nincs írásban, egy külön hiteles elektronikus dokumentumban). A naplózás erre önmagában nem elégséges, hiszen a betekintõ személye így nem azonosítható (csak az a személy, aki a dokumentumot rendelkezésre bocsátotta). (7) A hatóság az eljárás során keletkezett elektronikus dokumentumról a másolat készítésére jogosult személy kérésére, a jogosult választása szerint, hitelesített elektronikus, illetve hagyományos, papír alapú másolatot ad ki. A hatóság (és ez a szabály kizárólag a hatóságokra érvényes, az elektronikus dokumentumról nyomtatott másolat készítésének általános megoldására jogi felhatalmazás hiányában még nem született joghatállyal is bíró szabályozás) elektronikus dokumentumról két módon készíthet hiteles másolatot. Egyrészt az eredeti, elektronikus aláírással ellátott dokumentum digitális másolatának elkészítésével és valamilyen elektronikus adathordozón való átadásával, esetleg elküldésével, másrészt az eredeti elektronikus dokumentum kinyomtatásával és azon a hagyományos iratkezelési szabályoknak megfelelõ hitelesítõ záradék elhelyezésével. Az ügyfél jogosult arról dönteni, hogy milyen formában kéri a másolatot. Természetesen figyelembe kell venni azt a szabályt, hogy egy hitelesített (elektronikusan aláírt) elektronikus dokumentum kinyomtatva már nem tekinthetõ önmagában hitelesnek. (8) Jogszabály egyes eljárási cselekmények elektronikus úton való elvégzéséhez elektronikus ûrlapot rendszeresíthet. A bekezdés - mely lényegét tekintve megegyezik a 34. § (3) bekezdésével - kettõs meghatározottságot jelent. Felhatalmazást ad arra, hogy jogszabályban meghatározott eljárási cselekményekhez elektronikus ûrlapot (azaz képernyõn megjelenõ elektronikus kérdõívet, formanyomtatványt) lehessen rendszeresíteni. Olyan olvasata is létezik azonban, hogy elektronikus ûrlapot csak jogszabállyal lehet rendszeresíteni. Ez utóbbi olvasatot nem ajánljuk, mert a közigazgatás összeomlásához, de legalábbis komoly lelassulásához vezet. Az általános gyakorlat a formanyomtatványok vonatkozásában sem erre vezet, jelentõs részük már nincsen jogszabályban rögzítve. Elengedhetetlen ugyanakkor az ûrlapok és ûrlapkitöltõ programok egységesítése a hatékonyabb mûködés érdekében. A kérdéssel kapcsolatban az R1. 38. §-a tartalmaz fontos gyakorlati követelményeket. (9) Törvényben meghatározott esetben, illetve az ügyfél hozzájárulásával sor kerülhet informatikai eszközzel végzett automatizált egyedi döntésre is. Az elektronikus ügyintézés továbbfejlesztése során - elsõdlegesen közhiteles vagy helyi hiteles nyilvántartásokból hatósági bizonyítványok, hiteles tanúsítványok kiállítása várhatóan teljeskörûen automatizálható (pl. nemleges adó-, vámigazolás kiadása, cégkivonat, telekkönyvi kivonat, erkölcsi bizonyítvány stb.). Jelenleg e téren a legkomolyabb akadályt az
elektronikus aláírások használati jogával kapcsolatos le nem zárt jogértelmezési vita jelenti. Mivel azonban az automatizált döntési eljárás az általánosnál szigorúbb garanciális és biztonsági feltételeket kíván, a (9) bekezdés szerint csak törvényi felhatalmazással, illetve az ügyfél kifejezett hozzájárulásával kerülhet sor ilyen eljárások alkalmazására. Természetesen hozzájárulásnak kell tekinteni azt is, ha valaki egy ilyen eljárást kiválaszt, ha az ûrlapon egyértelmûen feltüntetésre került, hogy ez az eljárás automatizált egyedi döntéssel mûködik. Néhány kiegészítõ szabályt tartalmaz erre vonatkozóan az R1. 34. §-a
Üzemzavar 163. § (1) A hatóság és az ügyfél folyamatban levõ elektronikus kapcsolattartása során a hatóság ellenõrzése alatt álló informatikai rendszerben bekövetkezõ a) átmeneti üzemzavar esetén a hatóság az ügyfelet elektronikus levélben - az üzemzavar kezdõ és megszûnési idõpontjának megjelölésével - az üzemzavar elhárítását követõ huszonnégy órán belül tájékoztatja az üzemzavar tényérõl, b) tartós - legalább öt napon át tartó - üzemzavar esetén a hatóság legkésõbb az üzemzavar ötödik napját követõ elsõ munkanapon az ügyfelet az üzemzavar tényérõl és kezdõ idõpontjáról könyvelt postai küldeményben értesíti és tájékoztatja arról, hogy az ügyintézésre a hagyományos (írásbeli) eljárási módot lehet alkalmazni. Az elektronikus kapcsolattartás rendszerében, mivel harmadik fél nem minden esetben szerez tudomást egy üzemzavarról a jóhiszemû joggyakorlás követelménye különösen nagy fontosságú. Mind az ügyfél, mind a hatóság részérõl biztosítani kell ezen okból a mentesülés lehetõségét, azonban ezekkel a jogokkal nem szabad visszaélésszerûen élni, hiszen itt a bizonyítás speciális felkészültséget igényel, ami az ügy érdeméhez képest az esetek jelentõs részében aránytalan költséggel járna. A károk mérséklése érdekében mindkét félnek önmérsékletet kell tanúsítania, fel kell tételeznie a kölcsönös tisztességet. A törvény csak a legalapvetõbb eseteket képes szabályozni, az elérhetetlenség egyéb eseteiben egyszerûen vissza kell térni a hagyományos ügyintézésre, ami persze komoly kényelmetlenségeket jelent. Éppen ezért különös felelõssége van a közigazgatási informatikai rendszereket építõknek, hogy minél nagyobb megbízhatóságú, minél inkább bolondbiztos rendszereket hozzanak létre. Az R1. 33. §-a ugyanakkor a panaszok kezelésének rendjét is meghatározza. Az (1) bekezdésben foglalt szabályozás megkülönbözteti az átmeneti és a tartós (öt napon túl terjedõ) üzemzavart. A határvonal meghúzásának oka az az ötnapos szabály [Ket. 161. § (4) bek.], mely szerint, ha ennyi idõ alatt nem kerül visszaigazolásra egy üzenet, akkor azt postai úton kell továbbítani. Elõre láthatóan öt napnál hosszabb üzemzavar esetén (pl. egy kisebb szervezetnél a feladatot ellátó szerver tönkremenetele, az adatbázis pótolhatatlan sérülése) vissza kell térni a hagyományos ügyintézésre, és errõl minden elektronikus ügyintézésben ez idõszakban részt vevõ ügyfelet könyvelt (ajánlott) levélben tájékoztatni kell. Bízzunk benne, hogy ez a szabály inkább elméleti lehetõség lesz, mint gyakorlat. Ha a hiba elhárítása nem tartott ilyen hosszú ideig, akkor elegendõ a hiba kijavítása után - huszonnégy órán belül értesíteni elektronikus levélben valamennyi, az adott idõpontban éppen nyitott (folyamatban levõ) elektronikus ügyintézésben részt vevõ ügyfelet a hiba kezdõ és végpontjáról, hogy az esetleg a hiba idõtartama alatt küldött leveleiket ismételjék meg. Az átmeneti hiba idõtartama, illetve a tartós hiba esetén az értesítésig terjedõ idõtartam a határidõk számításánál figyelmen kívül hagyandó. Látni kell azonban, hogy nem tudjuk kezelni azon személyek bosszúságát, elégedetlenségét, akik ez idõ alatt akarták ügy indítását elektronikusan kezdeményezni. (2) Ha a hatóság informatikai rendszerének tartós vagy átmeneti meghibásodása, illetve egyéb technikai ok miatt nem volt képes elektronikus dokumentumot fogadni, a hatóság az errõl szóló tájékoztatással egyidejûleg az ügyfelet a szükséges eljárási cselekmény megismétlésére hívja fel. Ha az üzemzavar idõtartama alatt az ügyfélnek kapcsolati vagy más eljárási kötelezettsége lett volna, a zavar megszûnése után (függetlenül attól, hogy az ügyfél megpróbálta-e teljesíteni azt, hiszen erre vonatkozó információ nincs), a hatóságnak fel kell hívnia az ismételt adatszolgáltatásra vagy más esedékes eljárási cselekményre. A hiba tehát megsokszorozhatja a hatóság feladatát. (3) Az átmeneti üzemzavar idõtartamát, illetve a tartós üzemzavar esetén az üzemzavar kezdõ idõpontjától az értesítésnek az ügyfél részére történõ kézbesítéséig tartó idõszakot a határidõk számítása szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. A tartós üzemzavar elhárítása után ennek tényérõl az ügyfelet a hatóság elektronikus úton értesíti. A bekezdés szabályozza, hogy amennyiben az ügyfél az üzemzavar miatt kicsúszna valamilyen eljárási határidõbõl, átmeneti hiba esetén a teljes idõtartamot, tartós hiba esetén az értesítés kézhezvételéig terjedõ idõtartamot figyelmen kívül kell hagyni a határidõ számításánál. (Értelemszerûen ez azokra az esetekre vonatkozik, ahol a határidõ a hiba idõszakára esett.) A hatóságra vonatkozóan nem ezt a szabályt kell alkalmazni, hanem az eljárás meghosszabbítására vonatkozó, a 33. § (7) bekezdésében foglalt szabályok szerinti intézkedésnek van csak helye. A helyzet egyértelmûsítése érdekében mindazokat, akik levélben tájékoztatást kaptak a tartós üzemzavarról, annak megszûnte után, immár elektronikus levélben tájékoztatni kell az üzemzavar megszûnésérõl. (4) Amennyiben az ügyfél az elektronikus kapcsolattartáshoz az általa igénybe vett, nem saját ellenõrzése alatt álló informatikai rendszer üzemzavara miatt eljárási határnapot, határidõt mulaszt, úgy a 66. § szerinti igazolási kérelem benyújtásának van helye.
Mivel az elektronikus hírközlõ hálózatok jellemzõen nem az ügyfelek kezelésében vannak, és így karbantartásukért, üzemzavaraikért az ügyfelek nem tartozhatnak felelõsséggel, a törvény lehetõvé teszi az igazolási eljárást a 66. § szabályai szerint. Ez célszerûen azt jelenti, amennyiben az ügyfél a szolgáltatótól kapott igazolással tanúsítani tudja, hogy a határidõ teljesülésének idõszakában az elektronikus hírközlõ hálózat rajta kívül álló okból nem mûködött, és amint lehetõsége volt rá, a mulasztását a törvényes határidõn belül pótolta, a határidõt megtartottnak kell tekinteni.
Elektronikus tájékoztató szolgáltatás 164. § (1) A 12. § (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott hatóság a központi rendszeren és az internetes honlapján a hatáskörébe tartozó ügy intézésérõl elektronikus tájékoztatót tesz közzé, amely magában foglalja a) a hatóság megnevezését, hatáskörét, illetékességét, postai és elektronikus címét, telefon- és telefaxszámát, b) az egyes hatósági ügyek intézésére a szervezeten belül illetékes ügyintézõk megnevezését, az ügyfélfogadási rendet, illetõleg c) az ügyek intézését segítõ útmutatókat, a hatályos jogszabályokon alapuló ügymenetre (ügyintézési folyamat leírására) vonatkozó tájékoztatást és az ügyintézéshez használt formanyomtatványok letölthetõvé tételét. Egy államigazgatási szerv, függetlenül attól, hogy konkrét elektronikus ügyintézést végez-e, az itt meghatározott adatokat köteles minimumként honlapján feltüntetni. Ebbõl az elõírásból következik az is, hogy minden államigazgatási szerv köteles a Ket. hatálybalépésétõl kezdve honlappal rendelkezni. Természetesen ez nem jelenti az önálló webszerver (saját informatikai háttér) kialakításának kötelezettségét, azt valamely más hatósággal, a hatóság más területi egységével vagy egyéb módon társulva is megvalósíthatja. Köteles ugyanakkor az interneten keresztül elérhetõvé és letölthetõvé tenni valamennyi, az ügyintézéshez szükséges nyomtatványát is. Ez komoly munkát fog az elkövetkezõ idõszakban jelenteni. A tájékoztatási kötelezettség mind a jogszabály által rendszeresített, mind pedig az ügyintézés megkönnyítése, meggyorsítása érdekében házilagosan összeállított nyomtatványokra kiterjed, az utóbbiaknál annak megjelölésével, hogy használatuk nem kötelezõ. A legfontosabb követelmény, hogy mind az elérhetõségre, mind az adott hatóság által intézett minden egyes ügyre vonatkozóan naprakész adatok szerepeljenek a honlapon. Ennek az ellenõrzési rendszerét a kormányzati ügyféltájékoztató központ (189-es kék szám) látja el, ott lehet bejelenteni, ha valaki nem naprakész információval találkozik egy honlapon, mivel a nem naprakész honlapok rontják a közigazgatás hitelét, és rabolják az ügyfelek idejét. (2) Az interaktív tájékoztatási szolgáltatást, illetve elektronikus közigazgatási ügyintézést nyújtó szervezet az (1) bekezdésben foglaltakon túlmenõen tájékoztatást ad: a) az ügyintézés során alkalmazott hatályos jogszabályokról, b) az ügyintézés jogszabályban meghatározott határidejérõl, c) az ügyek intézése során elektronikus úton végezhetõ cselekményekrõl, így különösen a központi rendszer igénybevételének feltételeirõl, az eljárás megindításához szükséges kérelem (beadvány) elérhetõségérõl, kitöltésének módjáról, továbbításáról, d) az egyes eljárási cselekményekhez kapcsolódó, az ügyfelet megilletõ jogokról, az ügyfelet terhelõ kötelezettségekrõl, e) az adatkezelésrõl és az ügyfelet megilletõ adatvédelmi jogokról, f) az eljárási illetékrõl vagy igazgatási szolgáltatási díjról és lerovásának, befizetésének módjáról, g) az elektronikus ügyintézési cselekmények végzéséhez az elektronikus aláírással nem rendelkezõ ügyfél számára szükséges egyedi azonosító használatáról, illetõleg az egyedi azonosítóhoz jutás módjáról való információkat, h) az elektronikus ügyintézés technikai szabályairól szóló tájékoztatást. Az elektronikus ügyintézést (is) végzõ szervek lényegesen részletesebb tájékoztatást kötelesek biztosítani az (1) bekezdésben meghatározottakon túl. Ezekrõl a követelményekrõl, illetve a teljesítés lehetséges módjairól részletesebb tájékoztatással szolgál a KIETB 19. sz. ajánlása, mely elérhetõ a http://misc.meh.hu/binary/6674_letoltheto_ajanlasok_kietb_19_2.0.pdf címen. (3) A (2) bekezdés szerinti szolgáltatás keretében hivatalosan közzétett nyomtatványon, elektronikus ûrlapon érkezõ kérelmet és beadványt, ha annak kitöltése a jogszabályban meghatározott követelményeknek megfelel, a közigazgatási szerv köteles a) a hatósági ügyintézés hagyományos módozatai esetén kinyomtatott formában, b) elektronikus közigazgatási szolgáltatás nyújtása esetén elektronikus formában elfogadni. Az elektronikus szolgáltatást nyújtó hatóságoknak úgy kell felépíteniük honlapjukat, hogy akár a hagyományos ügyintézéshez, akár a közvetlen elektronikus ügyintézéshez annak formájától függetlenül tudjanak segítséget nyújtani. A honlapon megjelenõ ûrlapok felhasználhatóságát biztosítani ebben az esetben már kötelezõ, és itt kivételre sincs lehetõség. Természetesen a megfelelõ (hiánytalan és pontos) kitöltés követelménye az ügyintézés módjától független. (4) A (2) bekezdés szerinti szolgáltatások csak abban az esetben nyújthatók, ha a hatóság biztosítja, hogy a közzétett információk hitelesek, pontosak, naprakészek és az interneten keresztül folyamatosan hozzáférhetõk legyenek. Az elektronikus információszolgáltatással szemben (éppen úgy, mint bármely más tájékoztatási formánál) alapvetõ követelmény a naprakészség. A jelenlegi tapasztalatok ebben a kérdésben egyértelmûen nem jók, ezen a téren a közigazgatásnak még igen sokat kell tennie. Biztosítani kell, hogy legkésõbb a jogszabályváltozás napján minden közigazgatási honlapon az aktuális szabály jelenjen meg. Ezt következetes ellenõrzéssel a kormányzati ügyféltájékoztató központ elõ fogja segíteni. A jogszabály ugyan a szolgáltatásnyújtás feltételeként írja elõ ezeket a tevékenységeket, de mivel
a szolgáltatástól való eltiltás elsõdlegesen az ügyfeleket érintené negatívan, ennek valószínûsége csekély. Viszont a fegyelmi felelõsséget egy ilyen mulasztás meglapozhatja. Ugyanígy fontos az is, hogy a honlapok folyamatosan elérhetõen legyenek, ne váljanak elérhetetlenné akár külsõ támadás, akár karbantartási hiányosság miatt. (5) A 12. § (3) bekezdésének b)-d) pontjaiban meghatározott hatóságok az elektronikus tájékoztató szolgáltatás önkéntes vagy törvény által kötelezõvé tett nyújtása esetén az (1)-(4) bekezdés rendelkezései szerint járnak el. A helyi önkormányzat képviselõ-testülete (illetve átruházott jogkörben annak szervei), a jegyzõ, körjegyzõ, hatósági igazgatási társulás, a közigazgatási feladatokat ellátó köztestület és más szervezet szintén biztosíthat tájékoztató szolgáltatást. Amennyiben azonban ilyet biztosít (akár önként vállalva, akár törvény által kötelezve) be kell tartania az államigazgatási szervekre e szakaszban meghatározott szabályokat. Itt tehát a döntés felelõssége még nagyobb, csak teljes értékû megoldással, szolgáltatással szabad az ügyfelek elé kiállni. 165. § (1) A hatóság az ügyfelek személyes megjelenéséhez kötött hatósági ügyek intézését elektronikus úton történõ elõzetes idõpontfoglalással teheti lehetõvé. (2) Az ügyfél a kérelmének benyújtásával egyidejûleg az elektronikus úton elérhetõ ügyintézõi naptárban megjelölheti, hogy melyik idõpontban kíván a hatóságnál ügyintézés céljából megjelenni. (3) Az ügyfél az idõpontfoglalásban meghatározott idõpont elõtt legkésõbb három órával, a hatóság legkésõbb egy munkanappal korábban az idõpont módosítását kezdeményezheti. A közigazgatási hatékonyságnövelés fontos lehetõsége az idõpontfoglalás biztosítása. Ez elsõdlegesen azokra az ügyekre vonatkozik, amelyeket még nem lehet teljesen elektronizálni, illetve a megoldás érdekében az ügyintézõvel személyes eszmecserére van szükség. A feladat megoldása szervezési elõkészítést, fegyelmezettebb, tervszerûbb munkavégzést kíván, azonban komolyan javíthatja a hatékonyságot és az intézmény megítélését egyaránt. Ilyen rendszer az okmányirodák túlnyomó többségében már mûködik. A megoldás hitelét veszélyezteti, ha kevés ügyintézõi kapacitás hozzáférhetõségét biztosítják, és így személyesen gyorsabban lehet idõpontot foglalni mint elektronikusan. Az ügyfél a kérelem tárgyának megjelölésével vagy a döntéshez szükséges információk rendelkezésre bocsátásával egyidejûleg az interneten keresztül hozzáférést kaphat az ügyintézõ idõbeosztásához, és a számára megfelelõ szabad idõpontot lefoglalhatja. Fontos, hogy a lefoglalható idõegységek hossza megfeleljen az átlagos ügyintézési idõnek, egyébként a foglalás csak az elégedetlenség forrása lesz. Célszerû éppen ezért tájékoztatást adni az ügyfélfogadás várható idõtartamáról is, ami természetesen nem jelent garanciát, de jó elõkészítés esetén beválik. Mint minden idõponthoz kötött eseménynél a legkülönbözõbb okok miatt szükség lehet az eredetileg kijelölt idõpont módosítására. A határidõk eltérõ volta az eltérõ helyzet miatt elengedhetetlen. Az ügyféltõl nem várható el, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje elektronikus postáját, és a hivatalban a helyettesítés sem megoldhatatlan, így egy nappal elõre tudnia kell az ügyfélfogadás meghiúsulásáról. Az ügyintézõ esetében a három órát ítéltek elfogadhatónak a törvényalkotók, hiszen az így felszabaduló idõben vagy a más feladattal foglalkozhat, vagy az esetleg felhalmozódott csúszást tudja korrigálni.
Az elektronikus ügyintézéssel és az elektronikus tájékoztató szolgáltatással szemben támasztott követelmények 166. § (1) A hatóság az eljárása során - a biztonságos és átlátható ügyintézés érdekében - az elektronikus ügyintézés informatikai támogatásával gondoskodik az ügyfél által elektronikus úton elõterjesztett és a hatóság által készített dokumentumok biztonságos kezelésérõl. Ennek érdekében a) az ügyintézés hatáskörébe esõ folyamatában biztosítja az elektronikus ügyirat sértetlenségét, megváltoztathatatlanságát, b) az ügyfél számára olyan informatikai megoldások igénybevételét biztosítja, melyek a hatósággal való, az ügyfél számára az elektronikus hatósági ügyintézéshez biztosított levélcímérõl kezdeményezett, vagy e levélcímre irányuló kommunikációt, az ügyintézéssel összefüggõ adatai megõrzését és az ügyfél számára az általa megismerhetõ adatokhoz való hozzáférést, illetõleg a hatósággal való elektronikus kapcsolattartás biztonságosságát teszik lehetõvé, c) biztosítja az ügyiratba való betekintést, arról hiteles másolat készítését, az ügyirat visszakereshetõségét és jogszabályban meghatározott formában és ideig történõ megõrzését. Az elektronikus ügyintézés egyik legkritikusabb kérdése a hitelesség és megbízhatóság. Olyan ügyintézést követel meg, amelyben folyamatosan nyomon követhetõ mind az ügyfél, mind a hivatal részérõl az ügyirat útja, rendelkezésre állnak a biztonságos és torzításmentes kommunikációs csatornák. Az elektronikus ügyirat sértetlenségét és megváltoztathatatlanságát több technikai megoldással is elõ lehet segíteni. Így például a több független példányban való tárolással, csak írható másolatok készítésével és elkülönített tárolásával, a tároló rendszerek megbízhatóságának javításával, a hozzáférés szigorú naplózásával. A dokumentumok megváltoztathatatlansága megfelelõen biztosítható nyilvános kulcsú infrastruktúrával is. Mindezen megoldások jelentõs ráfordítást és komoly szervezõmunkát igényelnek, éppen ezért nagy figyelmet kell fordítani a munka szervezettségének biztosítására és hatékonyságára, egyébként az elektronikus ügyintézés költségei könnyen meghaladhatják a hagyományost, ami hosszú idõre hiteltelenné teheti a technológia fejlesztését.
Az ügyfelekkel folytatott elektronikus kommunikáció megbízhatóságához és zártságához a hatóságnak is komoly érdeke fûzõdik, ezt különbözõ, védett kapcsolati módok, kiegészítõ biztonsági eljárások, valamint a biztonságot javító programok rendelkezésre bocsátásával is elõsegítheti. Alkalmazásra kerülhetnek például különbözõ titkosítási megoldások, védett levelezõ programok, védett web-helyek és titkosított csatornák, tömörítõ programok, vírus- és kémprogram-szûrõk, az ajánlott formátumokhoz tartozó megjelenítõk. A központi elektronikus szolgáltató rendszer jelenleg is biztosít már hasonló szolgáltatásokat és ez a kínálat bõvülni fog. A hatóságok mûködésének megbízhatósága szempontjából az alapvetõ értékelési tényezõ az érdemi szakmai munkán túlmenõen az, hogy mennyire áttekinthetõ az ügykezelésük, iratkezelésük. Éppen ezért a hatóságoknak minden esetben biztosítaniuk kell tudni az ügyiratok visszakereshetõségét, illetve a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérõl szóló 1995. évi LXVI. törvényben, a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésének szabályairól kiadni tervezett kormányrendeletben, és az ezek alapján a Magyar Országos Levéltár jóváhagyásával kialakított iratkezelési szabályzatban rögzített határidõkig az egyes irattípusok megõrzését. Az elektronikus dokumentumokról való másolatkészítésrõl és az elektronikus iratanyagba való betekintésrõl a 162. §-a tartalmazza a részletes szabályokat. A technikai szabályokat az R1. V. Fejezete (24-27. §-ok) tartalmazza. (2) Törvény az (1) bekezdés b) pontja szerinti informatikai megoldásoknak az elektronikus ügyintézés során való kötelezõ alkalmazását írhatja elõ. A kezelt információk természete bizonyos ügyintézésekben az ügyfelek számára is szükségessé teheti biztonsági alkalmazások igénybevételét. Ezt azonban az ügyfelek részére csak törvényben lehet kötelezõvé tenni (jelenleg ilyen elképzelés nincs). (3) Az ügyfél az ügyintézés folyamán kérheti, hogy a hatóság küldje meg részére elektronikusan az általa elektronikusan beküldött információkat, és eltérés esetén a megküldéstõl számított három napon belül kérheti annak korrekcióját. Az elektronikus kommunikáció során nem nulla annak a valószínûsége, hogy nem pontosan ugyanaz az információ érkezik meg a címzetthez, mint amit a feladója elküldött (pl. kódtáblák eltérése, egyes programok különbözõ verzióinak inkompatibilitása vagy hackertámadás stb. Éppen ezért lehetõvé kell tenni, hogy az ügyfél kérje, küldjék vissza a hatósághoz megérkezett üzenetét és három napon belül jogosult annak korrekcióját kérni. Ez a helyzet is mutatja, mennyivel megbízhatóbb, problémamentesebb kommunikációt tesz lehetõvé a nyilvános kulcsú infrastruktúra. Ott ilyen probléma elvileg nem létezhet (természetesen emberi hiba folytán nem zárható ki). A problémakör részleteit az R1. 11. §-a tartalmazza. Érdekes kérdés, hogy ez a lehetõség mennyiben vezethet visszaélésre, hiszen olyankor is eltérésre hivatkozhat az ügyfél, ha ilyen eredetileg nem is volt. Mivel a tényleges kiinduló szöveget nem ismeri a hatóság, így ennek a bizonyítása kívül esik a hatósági eljárás keretein. 167. § (1) A hatóság az elektronikus ügyintézés, illetve szolgáltatás teljesítéséhez csak olyan informatikai rendszert vehet igénybe, amely biztosítja a hatóságok egymás közötti, valamint az ügyfelekkel való biztonságos kapcsolatát, az adatvédelmi szabályoknak megfelelõ adatkezelést és a hiteles dokumentumcserét, továbbá az elektronikus iratoknak a jogszabályban meghatározott formában és a levéltári szabályokban meghatározott ideig történõ archiválását, továbbá alkalmas más, az említett célt szolgáló informatikai rendszerekkel történõ együttmûködésre. (2) Az (1) bekezdés szerinti követelményrendszer magában foglalja: a) a szolgáltatások nyújtásához igénybe vett informatikai eszközökkel, alkalmazásokkal, számítógépes programokkal, b) az ügyfelek számára szükséges tájékoztatásokkal és azok hozzáférhetõvé tételével, c) az egyes szolgáltatások együttes mûködtetésének biztosíthatóságával, d) az elektronikus úton benyújtott kérelemhez rendelt elektronikus érkeztetõ szám képzésével kapcsolatos elõírásokat. Az egyes biztonsági intézkedéseken túlmentõen a hatóságok teljes informatikai rendszerére vonatkozó követelményeket is meghatározza a Ket. Természetesen ez a meghatározás csak a legalapvetõbb követelményeket rögzíti, amelyek részletezése különbözõ szakmai, normatív jellegû dokumentumokban történhet meg. A részletesebb szabályokat kormányzati informatikai ajánlásokban (pl. KIETB 08, 12. és 20.), biztonsági szabványokban (pl. MSZ ISO/IEC 17799:2002), biztonsági ajánlásokban (Common Criteria) történik. A kérdéskör legfontosabb részletszabályait a Ket. 174. § (1) bekezdés e) pontja alapján kiadott, az elektronikus ügyintézést lehetõvé tevõ informatikai rendszerek biztonságáról, együttmûködési képességérõl és egységes használatáról szóló 195/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R3.) 3-26. §-ai tartalmazzák. Az együttmûködési képesség alapjait ugyanezen rendelet 27-30. §-ai foglalják össze, illetve a Magyar E-Közigazgatási Interoperabilitási Keretrendszer (MEKIK) (http://www.itktb.hu/engine.aspx?page=showcontent&content=mekik) rögzíti. Az archiválással és iratkezeléssel kapcsolatos követelmények pedig a KEIR projekt eredményeként kerültek megfogalmazásra (http://misc.meh.hu/binary/6435_letoltheto_dokumentumok_kietb_tajekoztato_a_keir_projekt_eredmenyeirol.pdf) valamint alacsonyabb szintû jogszabályokban rögzítették. Rövidesen a Parlament elé kerül az iratkezelést rendezõ törvénycsomag, és a hozzá kapcsolódó rendeletek szövege is elfogadás elõtt áll. Valószínû, hogy a jogszabályok hatálybalépésében lesz bizonyos ellentmondás, de remélhetõ, hogy az év végéig ezek a jogszabályok is megjelenhetnek. Az elektronikus úton benyújtott kérelemhez az azonosítószámok képzésére vonatkozóan az R1. melléklete tartalmaz elõírásokat.
Más elektronikus eszközök igénybevételével kapcsolatos szabályok 168. § (1) Az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélõ útján szóban, továbbá telefax útján, illetve ha jogszabály így rendelkezik, szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján írásban is tarthatja a kapcsolatot. A törvény csak a legalapvetõbb, elektronikus kapcsolattartási formákat, illetve a velük kapcsolatos garanciális szabályokat rögzíti. Szóbeli kapcsolathoz a telefont (természetesen mind a vezetékest, mind a mobilt), írásbeli kapcsolathoz a telefaxot. Felhívjuk a figyelmet, hogy a polgári jogban fax használata már teljes értékû írásbeliségnek minõsül, mivel a Polgári Törvénykönyv hatálybalépésérõl és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejû rendelet módosításáról szóló 2004. évi CXIX. törvény szerint az 1960. évi 11. törvényerejû rendelet 38. § (2) bekezdése az alábbiak szerint módosult: (2) Ha jogszabály a szerzõdés érvényességéhez írásbeli alakot rendel, jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában írásbeli alakban létrejött szerzõdésnek kell tekinteni a levélváltás, a táviratváltás, valamint a távgépírón és telefax útján történt üzenetváltás, továbbá a külön törvényben meghatározott maradandó eszközzel tett nyilatkozatváltás - így különösen fokozott biztonságú elektronikus aláírással aláírt okirat - útján létrejött megegyezést. Nem tartozik ebbe a körbe a szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás (SMS Short Message Service), amely csak külön jogszabályi felhatalmazás mellett alkalmas a közigazgatási hatósági eljárásokban való alkalmazásra. Jelenleg még ilyen jogszabály nincs, de önkormányzati alkalmazásokban már sikeresen alkalmazzák (pl. Hajdúszoboszlón). (2) Ha az eljárás során a hatóság és az ügyfél távbeszélõn veszi fel a kapcsolatot, az ügyfél azonosíthatósága érdekében a hatóság az ügyféltõl a természetes személyazonosító adatait és az eljáró hatóság által törvény alapján kezelhetõ azonosítóját kérheti. (3) Ha a hatóság az ügyfelet a (2) bekezdés szerint azonosította, hivatalos feljegyzés készítése mellett távbeszélõ útján is történhet a) a hiánypótlási felhívás és a hiánypótlás, b) az idézés, c) a bizonyítékok ismertetésének határnapjáról szóló értesítés. (4) Ha az eljárás körülményei távbeszélõ felhasználásával történõ tolmácsolást tesznek indokolttá, arról hangfelvételt kell készíteni. (5) Ha a kérelmet a 34. § (2) bekezdése alapján távbeszélõ útján, továbbá ha szöveges üzenetközvetítési szolgáltatás útján terjesztik elõ, errõl hangfelvételt vagy hivatalos feljegyzést kell készíteni, amely tartalmazza az ügyfél nevét, lakcímét, a kérelem tartalmát és az elõterjesztés idõpontját. (6) Az ügyfélnek, illetve az eljárás egyéb résztvevõjének kérelmére a hatóság a (3) és (5) bekezdésben foglalt eljárási cselekményrõl papír alapú, illetve elektronikus levélértesítést küld. A telefonon történõ azonosítás megbízhatósága a törvényben történt szabályozás ellenére sem magas. A törvény felhatalmazást ad a természetes személyazonosító adatok (név, születési hely, idõ, anyja neve) és a hatóság által törvény alapján kezelt azonosító lekérdezésére, azonban ezeket más is ismerheti. Éppen ezért ezen az úton csak alacsony szenzitivitású információk továbbíthatók (ha az ügyintézõ és az ügyfél egyébként nem ismeri egymást). Hiányosságnak tûnik, hogy az ügyfél oldaláról a törvény nem határoz meg azonosítási lehetõséget, tehát õ nem kérdezhet olyan azonosítókat, amivel meggyõzõdhet arról, hogy tényleg az illetékes ügyintézõvel beszél. Az alacsony azonosítási biztonságnak megfelelõen az eljárási cselekményekbõl csak egy szûk, a (3) bekezdésben meghatározott kört lehet lefolytatni. Ezek szükségesek a hatékony eljáráshoz, de érzékeny információt nem tartalmaznak. Idegen nyelvû ügyintézés esetén, éppen a fordítás bizonytalanságának kiküszöbölése érdekében a Ket. elõírja a hangfelvétel készítését, azt utólagos elemezés lehetõvé tétele érdekében. A beszélgetés rögzítésére természetesen fel kell hívni a résztvevõk figyelmét. A (4) bekezdésben foglalt szabály maradéktalan végrehajtásához - pl. elõre nem látott esetben történõ, nélkülözhetetlen alkalmi tolmácsoláshoz, illetve annak rögzítéséhez - nem biztosítottak (sem a szervezési, sem a tárgyi) a feltételek. Életveszély vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet esetén lehetõség van a kérelem telefonon vagy SMS-ben történõ elõterjesztésére, azonban ekkor az ügyintézõnek hivatalos feljegyzésben kell azt rögzítenie, vagy hangfelvételt kell róla készíteni. A feljegyzésben ezen kívül rögzíteni kell a kérelem benyújtójának alapvetõ adatait és a benyújtás idõpontját. A hangfelvételen ugyanezeket szóban is lehet rögzíteni, de errõl is készülhet feljegyzés. A hiánypótlásra szóló felhívásról, idézésrõl, és a tájékoztatás határnapjáról szóló telefonon történt értesítést, illetve a veszélyhelyzetben történt bejelentést az ügyfél kérelmére írásba kell foglalni, és írásban is megküldeni számára. Ez azonban a telefonon történt értesítésbõl következõ határidõket nem érinti. Csak arra alkalmas, hogy az ügyfél írásos dokumentummal rendelkezzék a hatóság igényérõl, illetve a hatóság által megkapott információról. Amennyiben elektronikus kapcsolattartásra is van lehetõség, minõsített elektronikus aláírással ellátott levélben is meg lehet küldeni a bejelentésrõl, illetve tájékoztatásról szóló dokumentumot. (7) Ha jogszabály az (1) bekezdésben meghatározott elektronikus eszközökön kívül más eszközök igénybevételét teszi lehetõvé, az ezzel kapcsolatos eljárás során e törvény szerinti garanciális szabályokat kell alkalmazni. Mivel a Ket. az alkotók szándéka szerint hosszabb idõszakra kívánja szolgálni a közigazgatást, ma nem lehet a technológia fejlõdését olyan pontossággal elõre jelezni, hogy valamennyi hiteles (vagy hitelessé tehetõ) információtovábbítási csatornát
meg lehessen nevezni. Ezért a törvény csak a legalapvetõbb biztonsági (garanciális) követelményeket fogalmazza meg. Alapvetõ fontosságú itt is a rekonstruálhatóság, dokumentáltság, illetve az, hogy az ügyfél kérheti a vele rögzített információcsere írásos vagy elektronikus formában történõ megküldését a hatóság részérõl.
Hatósági szolgáltatás 169. § (1) Jogszabályban arra feljogosított hatóság az ügyfél számára a) más hatóságok elektronikus tájékoztató szolgáltatásához, illetve elektronikus ügyintézési rendszeréhez történõ hozzáférést biztosíthat, b) az ügyfél nevében, jogszabályban meghatározott feltételek esetén a közhiteles nyilvántartásokból történõ adatszolgáltatási, másolatkészítési kérelmet terjeszthet elõ, c) az ügyfél nevében hatósági bizonyítvány kiállítását kérheti, d) az ügyfél azonosítását követõen egyedi hatósági ügye intézéséhez internetes kapcsolati lehetõséget, szakmai és informatikai segítséget nyújthat. (2) Az (1) bekezdés b) és c) pontjában meghatározott hatósági szolgáltatás teljesítésére jogszabály az érintett hatóságok számára soronkívüliséget vagy rövidített ügyintézési határidõt is megállapíthat. A hatósági szolgáltatás a Ket. egyik legizgalmasabb, különösen a kisebb településeken élõk számára kiemelkedõ jelentõségû újítása. A törvény lehetõséget biztosít arra, hogy az arra jogszabályban feljogosított hatóság, - az elképzelések szerint ez elsõdlegesen a kisebb települések önkormányzatait és jegyzõit jelenti - ne csak hatóságként álljon az ügyfelekkel szemben, hanem szolgáltatást nyújtson számukra, segítse a távolságból, elzártságból, esetleg ismeretek, tapasztalatok hiányából adódó hátrányok leküzdését. Ezzel a módszerrel elérhetõ, hogy egy kistelepülésen élõ ember helyben, elektronikusan intézze ügyeit annak ellenére, hogy sem számítógéppel, sem internettel nem rendelkezik, és nem is tudja azt kezelni. Ez a megoldás nem csodaszer, azonban reményeink szerint sok esetben érzékelhetõ színvonal-emelkedést lehet majd ezen az úton elérni. Hasonló lehetõség alakítható ki a közösségi hozzáférési pontokban (e-magyarország pontok, teleházak) is. E lehetõségek biztosításában a Közháló program játszhat komoly szerepet. A megoldás lényege, hogy egy olyan közösségben, az elektronikus eszközökkel bánni tudó ügyintézõ, aki személyesen ismeri a hozzá fordulókat, az õt szóban megbízó ügyfelek számára saját nevében, megbízottként különbözõ ügyintézéseket végez. Ma még nincs erre vonatkozó konkrét szabályozás, de valószínûsíthetõ, hogy kisebb településeken az ott állandó bejelentett lakással rendelkezõk számára az önkormányzat jegyzõje vagy ügyintézõje láthat majd el ilyen feladatot. Ekkor a személyes ismeretség (és a lakcímnyilvántartásban végzett ellenõrzés) biztosítja azt, hogy valóban az érintett kör kapja a szolgáltatást. Az ügyintézõt személyében is külön nyilvántartják az általa végzett feladatokkal együtt, mint azt egy ügyintézõi munkanaplóban teszik. Az (1) bekezdés a) pontja szabályozza a legegyszerûbb esetet, itt az önkormányzat, vagy teleház csak az eszközt bocsát az ügyfelek rendelkezésére, de az ügyfél maga intézi elektronikusan az ügyét. Itt tulajdonképpen csak az önkormányzat számára biztosított hálózati hozzáférés rendelkezésre bocsátásáról van szó. Az (1) bekezdés b) és c) pontjaiban szabályozott esetben a hatóság (az erre felhatalmazott ügyintézõ) az ügyfél nevében eljárva biztosítja különbözõ elektronikus szolgáltatások hozzáférését számára. Ezen az úton feleslegessé válhat az ügyek jelentõs részében a személyes megjelenés a körzetközponti (kistérségi) okmányirodában vagy más elektronikus ügyintézést biztosító hatóságnál. Végül az (1) bekezdés d) pontja alapján a hatóság (az erre feljogosított ügyintézõ) az okmányiroda feladatát is ellátja helyben, elvégzi az azonosítást, és utána - az ügyfélnek informatikai segítséget is adva - biztosítja a távolról történõ ügyintézés lehetõségét. Ahhoz, hogy a szolgáltatás valóban hatékony legyen, egy a hatósági ügyintézõ által már ellenõrzött, elõkészített kérelemre vonatkozóan a Ket. lehetõséget (nem kötelezettséget) biztosít az alacsonyabb szintû jogszabályoknak soronkívüliség, rövidített ügyintézési határidõ biztosítására a hatósági szolgáltatás keretében végzett ügyintézésekhez (jelenleg ilyen szabály még nincs). A törvényben megjelenõ szabályozás a realitásokra épül: figyelembe veszi a közigazgatás szerveinek jelenlegi informatikai ellátottságát, a kormányzati informatika körében megvalósult és a közeljövõben befejezõdõ fejlesztéseket, számol az ügyfelek informatikai elektronikus ügyintézési felkészültségének sajátosságaival, a rendelet érvényesülését segíteni tudó, jelenleg hatályos jogszabályi környezettel. A törvény keretet kíván adni a következõ idõszak változásaihoz, ennek megfelelõen a részletszabályok megalkotására ad felhatalmazást kormányrendeleti, illetve bizonyos kérdésekben miniszteri rendeleti szinten. A szabályozás az érintett szolgáltatásnyújtók együttmûködését, az ügyfél ügyintézési lehetõségét a kölcsönös elõnyök, információs önrendelkezés alapján kívánja elõsegíteni. Az esetleges adatkezelés kizárólag a szolgáltatás igénybevevõjének beleegyezésével történik, a felhatalmazásában meghatározott terjedelemmel, feltételekkel. Az információkat kizárólag hitelesítési célból lehet felhasználni. Az ügyfelek maguk döntenek arról, hogy elektronikus közigazgatási szolgáltatásokat kívánnak-e igénybe venni. A hatóságokat - szabad döntésükön kívül - elektronikus szolgáltatások nyújtására jogszabály is kötelezheti.
A szabályozás figyelemmel van az EU az elektronikus kormányzatot érintõ hatályos joganyagára, várható fejlõdésére, az elektronikus kormányzati megoldásokban jelentõs eredményeket elért tagállamok tapasztalataira, mûködõ modelljeire. A törvényben kialakított szabályozás ugyanakkor a magyar jogban ma még hiányzó, de már elõkészítés alatt álló további jogintézmények (elektronikus archiválás, elektronikus ügyiratkezelés, információs önrendelkezési jog érvényesítése) megszületése után is olyan konstrukciót kínál, mely a legnagyobb számban jelentkezõ közigazgatási ügyek gyors elintézését biztosítani tudja. A hatályos szabályozás szerint az ágazati minisztert illeti meg az a jog, hogy az elektronikus közigazgatási ügyintézést egy adott ügytípusra kiterjessze, illetve a feladatkörébe esõ szabályozása során döntsön, mely intézmény jogosult az ágazatban elektronikus közigazgatási szolgáltatások nyújtására, üzemeltetésére. Ezt a megoldást a törvény megfordítja, alapesetben minden hatósági eljárás intézhetõ elektronikusan is, csak törvény, kormányrendelet, illetve önkormányzati rendelet zárhat ki valamely ügyintézést ebbõl a körbõl. A költséghatékonyság, az erõforrásokkal való eredményes gazdálkodás támogatása érdekében a törvény az ügyfelek hatékonyabb és egységes alapokon nyugvó kiszolgálása érdekében az igénybe vehetõ szolgáltatásokat, (és az azokra vonatkozó tájékoztató jellegû információt) a regisztrációt, illetve az elektronikus aláírással nem rendelkezõ ügyfelek kellõ biztonságú kapcsolattartását a kormányzati portálon összpontosítja. A központi elektronikus szolgáltató rendszer látja el a regisztrációt, mint szolgáltatást mindazok számára, akik elektronikusan kívánják ügyeiket intézni, és így számukra szükségtelenné válik minden egyes elektronikus szolgáltatáshoz külön azonosító igénybe vétele. Az ügyfelek ügyeik elektronikus elintézését csak elõzetes regisztráció után kezdeményezhetik. Ez a hagyományos ügyintézési modellben az ügyfél személyes megjelenésével, az általa aláírt okirat, kérelem a közigazgatási szervhez való benyújtásával stb. történik meg. Az elektronikus ügyintézés azonban a felek fizikai értelemben vett távolléte mellett zajlik. A törvény szabályozási modelljében az ügyfél-azonosításra elsõdlegesen az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény szerinti legalább fokozott biztonságú aláírás szolgál. Ha az ügyfél nem rendelkezik ilyen elektronikus aláírással, számára az ügyintézés céljára egy kizárólagos használatú ügyfélkapu igénybevételére nyílik lehetõség, amelynek kulcsával (kód) kizárólag õ rendelkezik és ezt a kulcsot biztonsági igényei szerint saját maga meg is változtathatja. Ezen az ügyfélkapun keresztül az ügyintézés informatikai rendszerébe bekapcsolódhat s eljárási cselekményeket joghatályosan végezhet el. Az ügyfélkapu elfogadható biztonsággal képes garantálni, hogy az azon keresztül érkezõ üzenet valóban az annak feladójaként feltüntetett személytõl érkezik, illetve tartalmazza az általa megadott elektronikus válaszcímet is. Alapelv, hogy ez az azonosítási eljárás egyetlen, a hatósági eljárásban szükséges adat megadását sem pótolja, azt továbbra is az ügyfélnek az általános szabályok szerint kell megadnia. Mivel a küldõ személye ismert, így az esetleges visszaélések szankcionálása megtörténhet, amennyiben a visszaélés kiderül. Külön feladatot jelent a jogi személyek elektronikus aláírás hiányában történõ ügyintézése. Ezen a téren a jogalkotót az a szándék vezette, hogy e célra nem indokolt túlzottan kifinomult eljárások kidolgozása, ezek ugyanis jelentõs költségigényt jelentenének a hatóságok számára. Ez az igénybevevõi kör az, amely leginkább képes lehet az elektronikus aláírás mielõbbi alkalmazására. Számukra ennek költségei már ma is kezelhetõek, és a törvény hatálybalépésig terjedõ idõszakban várhatóan csökkenõ költség mellett már vállalhatóak lesznek. A kérelem elektronikus úton történõ elõterjesztése körében a törvény nem tud, a papírlapú ügyintézés minden lehetséges vonzatát átfogó, azzal egyenértékû elektronikus eljárási rendet kialakítani. Ezekben az eljárásokban a törvény lehetõvé teszi az elektronikus ûrlap rendszeresítését. Ezt, az ügyfél számára kedvezõ, könnyen kezelhetõ kérelem-benyújtási módozatot nyilvánítja fõszabálynak, de lehetõvé teszi, hogy jogszabály ettõl eltérõ megoldást (pl. a papíralapú formanyomtatvánnyal formailag és tartalmilag egyezõ dokumentum számítógéppel való kitöltése) alkalmazzon. A törvény meghatározza a kérelem elküldésének, a megérkezés a hatóság részérõl való visszaigazolásának módját, szabályozza azt az eljárási határidõk szempontjából lényeges kérdést, hogy az elektronikus úton elküldött kérelem mikor tekintendõ a közigazgatási szervhez benyújtottnak. A közigazgatási szerv visszaigazolása automatikusan, emberi beavatkozást nem igénylõ módon történik: az elektronikus küldemény megérkezésének nyugtázásán túl az ügyhöz rendelt egyedi azonosító számot is tartalmazza. A közigazgatási hatósági eljárások körébe tartozó elektronikus szolgáltatást a szolgáltató csak abban az esetben teheti az ügyfelek számára elérhetõvé, ha a hatósági ügy intézésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkezik. A törvény a szolgáltatások nyújtásának feltételrendszerét két szempontból határozza meg: egyrészt a minden szolgáltatásra, illetve hatóságra irányadó általános jogi és technológiai feltételrendszer egységességét biztosítani kívánó szabályozási és ellenõrzési rend rögzítésével, másrészt az egyes informálódási mozzanatokra, illetve a szolgáltatásnyújtókra vonatkozó sajátos követelmények elõírásával. Az elektronikus tájékoztató szolgáltatások jelentõs része nem kívánja meg az ügyfél azonosítását: ezeket bárki igénybe veheti. Az általános tájékoztatási kötelezettség keretei között a törvény olyan kötelezõ tartalmi elemeket határoz meg, melyeknek akkor is meg kell jelenniük, ha a szerv elektronikus közigazgatási szolgáltatást nem tesz elérhetõvé, s az így közzétett információkkal az ügyfeleknek csak ügyeik hagyományos úton történõ intézésében kíván segítséget nyújtani vagy a közérdekû információkhoz való hozzáférés lehetõségét biztosítja.
XI. Fejezet
Záró rendelkezések 170. § Ha az ügyfél a jogerõs vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget oly módon szegi meg, hogy magatartása az e törvény alapján kiszabott eljárási bírságon túl közigazgatási anyagi jogszabályban megállapított bírságot, illetve szabálysértési, büntetõjogi vagy kártérítési felelõsséget von maga után, az e törvény szerinti eljárási bírság megfizetése nem mentesíti õt magatartásának egyéb jogkövetkezményei alól. E § egy régóta hiányzó hézagpótló rendelkezést foglal magában, amikor az ugyanazon jogellenes magatartás miatt alkalmazható különbözõ szankciófajták egymáshoz való viszonyát tisztázza. Az ugyanis, ha az ügyfél a jogerõs vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget megszegi, elsõdlegesen a Ket.-ben meghatározott eljárási bírságot vonhatja maga után. Gyakori azonban, hogy ugyanaz a jogellenes magatartás - esetenként attól függetlenül, hogy jogerõs vagy végrehajtható közigazgatási határozatba is ütközik - más, közigazgatási vagy más jogágba tartozó szankciót is von maga után. Ennek az a magyarázata, hogy a közigazgatási határozat mindig jogszabályon alapul, ezért a határozattal ellentétes magatartás nem csupán a határozatot, hanem azt a jogszabályt is sérti, amelynek a konkrét ügyben való érvényre juttatását a határozat szolgálta. Így például egy közigazgatási határozatban is tiltott környezetszennyezés az eljárási bírságon túlmenõen közigazgatási anyagi jogi szankciót (pl.: szennyvízbírságot), illetõleg szabálysértési, büntetõjogi vagy kártérítési (esetleg munkajogi) szankciót is vonhat maga után. A jogalkalmazó szervek munkájának megkönnyítése érdekében a Ket. kimondja: az eljárási bírság megfizetése nem mentesíti a ügyfelet az olyan szankciók alól, amelyek jogellenes magatartása miatt nem a Ket. szerinti bírsággal, hanem más jogszabályi rendelkezések alapján sújthatják. E § egy régóta hiányzó hézagpótló rendelkezést foglal magában, amikor az ugyanazon jogellenes magatartás miatt alkalmazható különbözõ szankciófajták egymáshoz való viszonyát tisztázza. Az ugyanis, ha az ügyfél a jogerõs vagy végrehajtható közigazgatási határozatban megállapított tilalmat vagy kötelezettséget megszegi, elsõdlegesen a törvényben meghatározott eljárási bírságot vonhatja maga után. Gyakori azonban, hogy ugyanez a jogellenes magatartás - esetenként attól függetlenül, hogy jogerõs vagy végrehajtható közigazgatási határozatba is ütközik - más, közigazgatási vagy más jogágba tartozó szankciót is von maga után. Ennek az a magyarázata, hogy a közigazgatási határozat mindig jogszabályon alapul, ezért a határozattal ellentétes magatartás nem csupán a határozatot, hanem azt a jogszabályt is sérti, amelynek a konkrét ügyben való érvényre juttatását a határozat szolgálta. Így például egy közigazgatási határozatban is tiltott környezetszennyezés az eljárási bírságon túlmenõen közigazgatási anyagi jogi szankciót (például szennyvízbírságot), illetõleg szabálysértési, büntetõjogi vagy kártérítési (esetleg munkajogi) szankciót is vonhat maga után. A jogalkalmazó szervek munkájának megkönnyítése érdekében a törvény kimondja: az eljárási bírság megfizetése nem mentesíti az ügyfelet az olyan szankciók alól, amelyek jogellenes magatartása miatt nem a törvény szerinti bírsággal, hanem más jogszabályi rendelkezések alapján sújthatják.
Átmeneti rendelkezések 171. § (1) E törvény rendelkezéseit a törvény hatálybalépése után indult ügyekben és a megismételt eljárásban kell alkalmazni. (2) A végrehajtó szolgálatok e törvény rendelkezései szerinti létrehozásáig a végrehajtást - ha jogszabály eltérõen nem rendelkezik - az elsõ fokon eljáró hatóság foganatosítja. A törvény hatálybalépésének napján folyamatban lévõ ügyeket még az Áe. szabályai alapján lehet intézni, míg a hatálybalépés után indított hatósági ügyekben a Ket. rendelkezései szerint eljárást kell lefolytatni. A posta útján, illetve elektronikus úton elõterjesztett kérelmek esetében, ha azok a hatálybalépést követõ napokban érkeznek a hatósághoz, minden esetben vizsgálni kell a postára adás (elküldés) idõpontját annak megállapítására, hogy az ügyben a Ket. vagy az Áe. szabályainak alkalmazására van-e lehetõség. A 65. § (4) és (5) bekezdés rendelkezései figyelembevételével állapítható meg ezzel összefüggésben a kérelem elõterjesztésének ideje. Abban az esetben, ha kétséget kizáró módon nem állapítható meg a kérelem elõterjesztésének idõpontja, úgy az ügyféli jogok tekintetében többlet-garanciát biztosító Ket.-et kell alkalmazni az ügy elintézésénél. A hivatalból indult eljárás megindításának idõpontja az a nap, amikor a hatóság az ügyben az elsõ eljárási cselekményt megtette. Ilyen cselekménynek számít a 29. § (3) bekezdésének a) pontja alapján küldött értesítés is, de az is lehetséges, hogy az adott ügyben nem ez a hatóság által foganatosított elsõ eljárási cselekmény. A megismételt eljárásban [Ket. 105. § (2) bek.; Ket. 111. § (3) bek.] szintén az új eljárási szabályok alkalmazására kerül sor. A végrehajtó szolgálatok [Ket. 131. § (1) bek.] felállítása a Ket. hatálybalépését követõen történik meg. A hatósági döntések kikényszerítésére hatáskörrel rendelkezõ, a végrehajtás feladatát ellátó közigazgatási szervezetek megnevezése az átmeneti rendelkezések között elkerülhetetlen. Tekintettel arra, hogy jogszabály eltérõ rendelkezése hiányában az Áe. szerint is az elsõ fokon eljáró szervek rendelkeznek végrehajtási hatáskörrel, a Ket. ideiglenesen fenntartja ezt a hatáskör-telepítési szabályt.
Ám a végrehajtás foganatosítására jogosult szervek - azaz az elsõ fokon eljáró, illetõleg a Ket. 131. §-ának (2) bekezdésében megjelölt szervek - 2005. november 1. napjától kezdõdõen már a Ket.-ben foglalt szabályok szerint foganatosítják a végrehajtást.
Értelmezõ rendelkezések 172. § E törvény alkalmazásában: a) elektronikus ügyintézés: a közigazgatási hatósági ügyek elektronikus úton történõ ellátása, az eközben felmerülõ tartalmi és formai kezelési munkamozzanatok összessége; b) elektronikus út: az eljárási cselekmények elektronikus adatfeldolgozást, tárolást, illetõleg továbbítást végzõ vezetékes, rádiótechnikai, optikai vagy más elektromágneses eszközök útján történõ végzése; c) az eljárás egyéb résztvevõi: a tanú, a szakértõ, a tolmács, a szemletárgy birtokosa, az ügyfél képviselõje és a hatósági közvetítõ; d) életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegetõ helyzet: egy vagy több embert az élet elvesztésével, illetve a testi épség vagy az egészség súlyos károsításával, továbbá a természeti vagy az épített környezet, valamint az anyagi javak jelentõs vagy helyrehozhatatlan károsodásával közvetlenül fenyegetõ rendkívüli helyzet, állapot vagy esemény, amelynek megelõzése vagy káros hatásainak elhárítása hatósági intézkedést igényel; e) hatásterület: az a Magyar Köztársaság területén fekvõ, jogszabályban meghatározott módon megállapított földrajzi terület, amelyre a tervezett létesítmény vagy tevékenység rendes üzemvitel mellett, folyamatosan vagy rendszeresen számottevõ mértékû hátrányos fizikai hatást (pl. árnyékolást, zajterhelést, légszennyezést) gyakorol; f) hivatásbeli titok: különösen az orvosi, ügyvédi, közjegyzõi, lelkészi-egyházi személyi hivatásbeli titok; g) hozzátartozó: az egyeneságbeli rokon és annak házastársa; az örökbe fogadó és a nevelõszülõ; az örökbe fogadott és a nevelt gyermek; a testvér, a házastárs, az élettárs; a házastársnak, az élettársnak egyeneságbeli rokona, testvére és a testvér házastársa; h) interaktív szolgáltatások: az egyszerû tájékoztatáson túlmenõ olyan szolgáltatások, letölthetõ ûrlapok, keresõrendszerek, tematikus tájékoztatók, amelyek csak az ügyfél aktivitását igénylik, a szolgáltatást nyújtó szerv által elõkészített dokumentumok alapján; i) internetes ügyfélszolgálat: az elektronikus közigazgatási ügyféltájékoztatás és szolgáltatások igénybevételét lehetõvé tevõ, az ügyintézési lehetõségekrõl tájékoztatást nyújtó nyilvános internetes felület; j) központi elektronikus szolgáltató rendszer: együttesen magába foglalja az elektronikus kormányzati gerinchálózatot, a kormányzati portált, a kormányzati ügyféltájékoztató központot, az ott megjelenõ szolgáltatásokat és ügyintézési lehetõségeket, valamint azok fenntartóit és üzemeltetõit, továbbá biztosítja az ügyfelek számára az elektronikus ügyfélkapu létesítésének lehetõségét; k) munkabér: a munkaviszonyból, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyból, az ügyészségi szolgálati viszonyból, a bírói (bírósági) szolgálati viszonyból, a hivatásos szolgálati viszonyból, a munkaviszony jellegû szövetkezeti jogviszonyból eredõ, továbbá a társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságból, valamint a munkából eredõ egyéb rendszeres, idõszakonként visszatérõen kapott díjazásból, juttatásból, követelésbõl származó bevétel; l) munkáltató: a k) pont szerinti munkabért folyósító szervezet vagy természetes személy; m) pénzügyi intézménynél kezelt összeg: ma) a bankszámlaszerzõdés (Ptk. 529. §) alapján nyitott bankszámlán szereplõ összeg, valamint a betétszerzõdés (Ptk. 530. §) és a takarékbetét-szerzõdés (Ptk. 533. §) alapján a bankszámlaszerzõdés szabályainak megfelelõen kezelt összeg, ideértve a nem pénzforgalmi jellegû bankszámlákon kezelt összegeket is; mb) a takarékbetétkönyv (Ptk. 530. és 533. §) és egyéb betéti okirat ellenében a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, egyéb szerzõdés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézménynél kezelt összeg, továbbá egyéb szerzõdés alapján a kötelezett részére a pénzügyi intézmény által visszafizetendõ összeg; mc) a befektetési szolgáltatókra vonatkozó törvényi rendelkezések szerint ügyfélszámlán nyilvántartott, a kötelezett rendelkezése alatt álló összeg; n) törvény által védett titok: az államtitok, a szolgálati titok, továbbá az üzleti, a bank-, a biztosítási, az értékpapír-, a pénztártitok, valamint a magántitok; o) ügyfélkapu: az az eszköz, amely biztosítja, hogy az ügyfél egyedileg azonosított módon biztonságosan léphessen kapcsolatba a központi rendszer útján az elektronikus ügyintézést, illetve elektronikus szolgáltatást nyújtó szervekkel. Törvényeink gyakran használnak újszerû, a jogalkalmazók körében egyáltalán nem vagy csak késéssel - és esetleg helytelenül - ismert fogalmakat. Mind a törvényesség, mind a jogbiztonság érdekében indokolt ezeket magában a törvényben szabatosan értelmezni. Ez az értelmezés törvényszerkesztési szempontból kétféle módon történhet: vagy az adott jogintézményekre vonatkozó szabályok között (lehetõleg ott, ahol a szóban forgó fogalom elõször jelenik meg a törvény szövegében), vagy pedig az utolsó fejezetben, egy olyan paragrafus keretében, amely az egész törvénybõl összegyûjti és betûrendbe szedve megmagyarázza az értelmezésre szoruló fogalmakat. Mindkét szerkesztési módnak vannak elõnyei és hátrányai. A Ket.-ben végül is a másodikként említett szerkesztési módszert alkalmazták. Ez azonban csak a Ket. szövegében használt fogalmakra nézve nyújt értelmezést.
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a Ket. önmagában véve nem alkalmazható: helyes alkalmazásának elõfeltétele egy - mennyiségét tekintve elég jelentõs - háttér-joganyag ismerete, amelyre a Ket. szabályai vagy csupán utalnak, vagy még csak nem is utalnak. Mivel a Ket.-et alkalmazó köztisztviselõk túlnyomó részének nincs egyetemi jogi végzettsége, nem várható el tõlük, hogy tudják: mi tartozik a házastárs különvagyonához, illetõleg mi minõsül teljes bizonyító erejû magánokiratnak. Ezért a kommentár egyik fontos célja a jogalkalmazókat megismertetni az említett háttérjoganyaggal, ideértve az abban használt fogalmak megmagyarázását is. Ezt nem a 172. §-hoz kapcsolódóan, mintegy annak kiegészítéseként - végeztük el, hanem mindig az adott jogintézmény ismertetésébe beágyazva, annak szoros részeként. Itt mégis fel kell hívni a figyelmet egy fontos összefüggésre. A törvény által védett titok fogalomkörébe - annak ellenére, hogy e definíció alatt ez nem található meg - értelemszerûen beletartozik a hivatásbeli titok köre is. Annál is inkább szükséges ezt hangsúlyozni, mert a tanúzással foglalkozó 53. § (3) bekezdésének b) pontja kizárja a tanúként meghallgatandók körébõl a hivatásbeli titok birtokosát, az ennek minõsülõ tény vonatkozásában, ha a titoktartás alól felmentést nem kapott.
Hatálybalépés 173. § (1) Ez a törvény - a (2) és (3) bekezdésben meghatározott kivétellel - 2005. november 1-jén lép hatályba. (2) A 109. § (2) bekezdése 2006. január 1-jén lép hatályba. (3) A 131. § (1) bekezdése és a 146. § (1) bekezdése 2008. január 1-jén lép hatályba. (4) A helyi önkormányzat képviselõ-testületének a 19. § (2) bekezdésében meghatározott rendeletet e törvény hatálybalépésének napjáig kell megalkotnia.
Felhatalmazás 174. § (1) Felhatalmazást kap a Kormány arra, hogy rendeletben állapítsa meg: a) a megyei, fõvárosi végrehajtó szolgálat jogállásával, szervezetével, feladatkörével és költségvetési gazdálkodásával kapcsolatos szabályokat, b) az elektronikus ügyintézés részletes szabályait, c) a hatósági közvetítõk tevékenységére, képesítési feltételeire és kiválasztására vonatkozó szabályokat, d) a költségmentesség megállapításának szabályait, e) az elektronikus ügyintézést lehetõvé tévõ és elektronikus hatósági szolgáltatást nyújtó informatikai rendszerek biztonságát, együttmûködési képességét (interoperabilitását), valamint egységes használatát biztosító részletes elõírásokat. (2) Felhatalmazást kap az érintett miniszter arra, hogy a pénzügyminiszterrel egyetértésben rendeletben állapítsa meg a közigazgatási hatósági eljárásban közremûködõ a) szakértõk, b) tolmácsok, c) hatósági közvetítõk díjazására vonatkozó szabályokat. (3) Felhatalmazást kap a) az informatikai és hírközlési miniszter, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter egyetértésével rendeletben állapítsa meg az elektronikus ügyintézési eljárásban alkalmazható dokumentumok technológiai követelményeire figyelemmel a részletes technikai szabályokat, b) a pénzügyminiszter, a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter és az informatikai és hírközlési miniszter arra, hogy rendeletben állapítsa meg a hatósági eljárással összefüggõ eljárási illetékek és igazgatási szolgáltatási díjak elektronikus úton történõ megfizetésének részletes szabályait, c) a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter és az informatikai és hírközlési miniszter, hogy a pénzügyminiszterrel egyetértésben rendeletben állapítsa meg a hatósági eljárásban az eljárási illetéken és igazgatási szolgáltatási díjon kívül felmerülõ egyéb eljárási költségek és más fizetési kötelezettségek elektronikus úton történõ megfizetésének részletes szabályait.
Módosuló jogszabályok 175. § 176. § (1) (2) 177. § (1) (2) (3) 178. § 179. § (1) (2)
(3) (4) (5) 180. § (1) (2) (3) 181. § 182. § 183. § 184. § 185. § 186. § (1) (2) 187. § 188. §
Hatályukat vesztõ rendelkezések 189. § E törvény hatálybalépésével egyidejûleg hatályát veszti: 1. 2. az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény és a módosításáról szóló 1997. évi XIV. törvény, 3. az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegérõl szóló 1981. évi I. törvény, 4. az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1981. évi I. törvény hatálybalépésérõl és egyes jogszabályok módosításáról szóló 1981. évi 25. törvényerejû rendelet 1-19. §-a, valamint 21., 22. és 24. §-a, 5. a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségû szervek feladat- és hatásköreirõl szóló 1991. évi XX. törvény 22-29. §-a, 6. a fõvárosi és a fõvárosi kerületi önkormányzatokról szóló 1991. évi XXIV. törvény 30. §-a, 7. a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kiterjesztésérõl szóló 1991. évi XXVI. törvény 3-5. §-a, 11. §-ának (1) bekezdése és 15. §-a (4) bekezdésének hetedik gondolatjeles bekezdése, 8. a szövetkezetekrõl szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépésérõl és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény 61. §ának 3. pontja, 9. a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény 40. §-a, 10. a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényben és az ehhez kapcsolódó jogszabályokban a felülvizsgálati eljárás megteremtésérõl szóló 1992. évi LXVIII. törvény 18. §-ának (1) bekezdése, 11. a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény 50. §-ának (3) bekezdése, 12. a tûz elleni védekezésrõl, a mûszaki mentésrõl és a tûzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény 48. §-a (4) bekezdésének c) pontja, 13. a védjegyek és a földrajzi árujelzõk oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény 120. §-ának a) pontja, 14. a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény 124. §-a, 15. az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 54. §-ának (5) bekezdésébõl az „(Áe. 71. §)” szövegrész, valamint 91. §-a (2) bekezdésének b) pontja és (3) bekezdésének d) pontja, 16. a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény 53. §-a, 17. az alkotmányjogi panasz alapján alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történõ alkalmazhatóságának visszamenõleges kizárására irányuló eljárás megteremtésérõl szóló 1999. évi XLV. törvény 2. §-a, 18. a szervezett bûnözés, valamint az azzal összefüggõ egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény 81. §-a, 19. a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló 2000. évi XLI. törvény 4. §-ának (4) bekezdése, 20. az adókra, járulékokra és egyéb költségvetési befizetésekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2000. évi CXIII. törvény 284. §-a, 21. a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény és a kapcsolódó jogszabályok módosításáról szóló 2000. évi CXXXVI. törvény 170. §-a, 22. a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvény, az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatközlésrõl szóló 1994. évi LXXX. törvény, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXI. törvény 10. §-ának az 1972. évi V. törvény 14. §-ának (6) bekezdését megállapító szövegrésze és 32. §-a, 23. az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény 3. § (4) bekezdése és 31. §-a,
24. az egészségügyet, a gyógyszerellátást, a szociális ellátást érintõ egyes törvények jogharmonizációs célú, valamint a kötelezõ egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény, továbbá a társadalombiztosítási járulékfizetéssel és az egészségügyi hozzájárulással kapcsolatos törvények módosításáról szóló 2001. évi LXX. törvény 42. §-a (1) bekezdésének b) pontja, 25. a fizetési, illetve értékpapír-elszámolási rendszerekben történõ teljesítés véglegességérõl szóló 2003. évi XXIII. törvény 16. §-ának (2) bekezdése, 26. a mezõgazdasági és vidékfejlesztési támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseirõl és az ezzel összefüggõ törvénymódosításokról szóló 2003. évi LXXIII. törvény 38. §-a.
