2. Magyarország felkészülése az EMU-tagságra makro- és mikrogazdasági szempontból... 30

Vállalkozók Európában

3

Tartalomjegyzék 1.

A Maastrichti Szerződés és az EMU létrejötte ..................................................... 5 1.1

A Maastrichti Szerződés időterve, a konvergencia-kritériumok és az Európai Központi Bank feladatai.................................................................................... 5

1.2

Az EU egységes belső piacának fejlődése és a monetáris unió (cégérdekek és nemzetgazdasági kihívások) .............................................................................. 8

1.3

Az EMU-ra való felkészülés és a globalizációs kihívások................................. 9

1.4

Az EMU és a nemzeti érdekek – belépők és kívülmaradók.............................. 10

1.5

Az EMU első három évének mérlege............................................................... 14

1.6

Az EMU bevezető időszakának befejeződése: 2002, az euró készpénzként történő bevezetése ........................................................................................... 24

2.

Magyarország felkészülése az EMU-tagságra makro- és mikrogazdasági szempontból ........................................................................................................... 30 2.1.

Az euró készpénz és az euróra való átváltás Magyarországon ....................... 31

2.2. Az euró, mint az egységes valuta bevezetése és a vállalatok........................... 32 2.2.1. A külkereskedelemben érdekelt magyar vállalatokat is érintő változások az EMU országok piacain ....................................................................... 32 2.2.2. A vállalatok, mint bankügyfelek az EMU tagországokban ..................... 33 2.3 Az euró bevezetéséből fakadó kérdések és problémák a vállalatok számára .. 34 2.3.1. Fizetési forgalom..................................................................................... 34 2.3.2. Pénzügyi irányítás ................................................................................... 34 2.3.3. Könyvvitel, mérlegkészítés ..................................................................... 35 2.3.4. Számítástechnika..................................................................................... 35 2.3.5. Ellenőrzés, jelentések, szerződések, árak ................................................ 35 2.3.6. Kiskereskedelem ..................................................................................... 35 2.4. Az EMU vállalatok külgazdasági kapcsolataira való hatása.......................... 36 2.4.1. Az EMU egyes főbb hatásai általában .................................................... 36 2.4.2. Külkereskedelem, versenyképesség és termelés-kihelyezés ................... 36 2.4.3. Az eurónak, mint kereskedelmi számlák valutanemének, növekvő jelentősége............................................................................................... 38 2.5.

Lehetséges feladatok a magyar vállalatok számára........................................ 38

2.6.

A kis és közepes méretű vállatok és az euró .................................................... 40

2.7.

A magyar árfolyam-politika és az árfolyam-kockázat kezelése....................... 41

2.8.

Magyarország várható jövőbeli csatlakozása az EMU-hoz: feltételek és problémák ....................................................................................................... 45

1.

4

Gondoljon az Euróra


1.

5

A Maastrichti Szerződés és az EMU létrejötte

Bevezetés A Maastrichti Szerződés rövid bemutatása azért célszerű ebben a magyar vállalkozók számára készített anyagban, mert a magyar EMU1-csatlakozás számára is az ebben a dokumentumban meghatározott feltételek teljesítése lesz a belépés záloga. Az EMU létrejöttének körülményeit pedig azért érdemes áttekinteni, mert a 11 alapító tagország egész gazdaságpolitikáját befolyásolta az EMU-tagságra való felkészülés. Erre a felkészülésre az alapítóknak 6+3 év állt rendelkezésre. Az első hat év az EMU megalapítása előtt, a második három év pedig az EMU létrejötte utáni utolsó előkészítő szakaszban, az euró készpénzként történő bevezetéséig. Magyarország számára egy ilyen összességében kilenc évnyi felkészülés, ha a kormány által célul kitűzött időterv teljesül, nem áll rendelkezésre. 2001 őszén e terv alapján összesen négy évvel lehet számolni, mert 2006-ban szeretnénk belépni az EMU-ba. Az inflációs cél teljesítése szempontjából az idő még rövidebb, mert két évvel a csatlakozás előtt el kellene érni a 2-3 %-os átlagos évi inflációt a magyar gazdaságban. Így a magyar pénzügypolitika számára sokkal nehezebb lesz az EMU-csatlakozáshoz szükséges feltételeket teljesíteni, mint amit a jelenlegi 12 EMU-tagországnak kellett teljesíteni. A cégek számára az EMU-csatlakozás előnnyel jár. Hiszen így az EU egységes belső piacán számukra is megszűnik az árfolyamkockázat és csökkennek költségeik. Ezzel a rizikóval az EMU-tagországok vállalatainak nem kell számolnia. Ez a magyar cégek számára versenyhátrányt jelent abban az időszakban, amikor már EU-tagok leszünk, de még EMU-tagok nem. Tehát, hogy minél rövidebb legyen ez az időszak, abban az üzleti szféra érdekelt. A kérdés csak az, hogy a gyors EMU-csatlakozáshoz szükséges gazdaságpolitika mennyire felel meg a cégérdekeknek. Ennek a dilemmának a megoldásához is támpontokat kíván adni a tanulmány. Ebben az első részben egy olyan rövid történeti anyag szerepel az EMU-ról, amelynek segítségével képet lehet alkotni arról, hogy a nemzeti gazdaságpolitika és a cégek üzletpolitikája milyen kihívásokkal találkozott az EMU kapcsán.

1.1

A Maastrichti Szerződés időterve, a konvergencia-kritériumok és az Európai Központi Bank feladatai

A Maastrichti Szerződés az 1990-es évek elején egy olyan integrációs időszakban született, amikor egyrészt az egységes belső piac programja befejeződött, másrészt az egész II. világháború utáni európai, geopolitikai architektúra átalakulása zajlott. Hangsúlyozni kell azt is, hogy éppen ennek az évtizednek az elején kezdett kibontakozni a világméretű globalizáció. 1

EMU = Economic and Monetary Union, Gazdasági és Pénzügyi Unió: a gazdasági integráció legmagasabb fokozata, mely szinten egyrészt az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlásában nincsenek akadályok, másrészt az érintett országokban egységes gazdaság- és pénzügypolitika érvényesül.

6


A szerződés tartalmában mindezeket a keretfeltételeket visszatükrözi. Három pillérű megállapodásról van tulajdonképpen szó. Csak egyik pillére a gazdasági és monetáris unió (EMU), bár a legkidolgozottabb. Az egységes belső piac lényegét tekintve a termékek, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlását jelenti az EU egész területén. Számos szakember azon a véleményen volt, hogy az EMU az egységes belső piac megkoronázása. Hiszen célja egy olyan szupranacionális monetáris politika létrehozatala, amellyel megszűnnek a nemzeti valuták, átadva helyüket egy közös valutának, az eurónak, és létrejön az ezért felelős szupranacionális intézmény, az Európai Központi Bank. Az egységes belső piac és a szupranacionális monetáris politika szükségszerű egymásra épüléséről megoszlottak a vélemények. Elsősorban az angolszász irodalomban kaptak hangot olyan álláspontok, melyek szerint semmiféle elméleti vagy gyakorlati bizonyítéka nincs annak, hogy az egységes belső piac hatékonyabban tud működni közös valutával, mint anélkül. Többek között ez vezetett oda, hogy Nagy-Britannia a kezdetektől kimaradt az EMU létrehozatalából. 1991 decemberében a hollandiai Maastrichtban 12 EU-tagország kormány- és államfője látta el kézjegyével az EMU létrehozatalának programját. E program két sajátosságát említjük külön is. Az egyik az időterv, a másik a konvergencia-kritériumok megállapítása. A 90-es évek legelején még nem volt jól prognosztizálható, hogy az EU-tagországok 1996-ig képesek-e felkészülni az EMU bevezetésére, vagy erre több idő kell. 1991 a három évig tartó gazdasági recesszió kezdő éve volt. Ezzel is összefüggésbe hozható a teljesíthetőség időigényének bizonytalanabb megítélése. Problémát okozott az is, hogy az EU-hoz 1987-ben csatlakozott Spanyolország és Portugália az egységes belső piac szabályainak átvételére átmeneti mentességet kapott, és ennek lejártát is meg kellett várni. Általában az volt a vélemény, hogy az egy főre jutó GDP alapján fejletlenebbnek számító tagországok nehezebben teljesítik majd a tartós pénzügyi stabilitás feltételét. Az 1991-93 közti gazdasági recesszió viszonylag hamar eldöntötte, hogy 1999-ben lehet, ha egyáltalán lehet, bevezetni az EMU-t. Ez a bizonytalanság a felkészülés időigényét tekintve végigkísérte az egész évtizedet. Az időterv alapján a felkészülés mérhető lett és szakaszolható. 1995. január l-ével megkezdte működését az Európai Monetáris Intézet (EMI)2. Az EMI volt a későbbi EKB megelőző intézménye. Feladata az volt, hogy figyelje a tagországok felkészülését és minden évben készítsen jelentést erről, valamint javaslatokat a stabilitási kritériumok teljesítésére. Az EMI egy független szupranacionális intézmény volt, de valamennyi majdani EMU-tagország nemzeti jegybankja tagja volt az EMI-nek. Így tehát a szupranacionális és a nemzeti jelleg egymás mellett létezett az EMI-ben és a döntési prioritásokat illetően keveredett is. A Maastrichti Szerződés előírásai szerint az Európai Központi Bank létrejötte után is megmarad ez a kettősség. Tehát létrejön ugyan, mint legfőbb monetáris hatóság, az 2

EMI = European Monetary Institute, Európai Monetáris Intézet: 1994. január 1-jétől 1998. június 30-ig működött a gazdasági és pénzügyi uniós előkészítése érdekében.


7

EKB3, de a döntéshozó Tanácsban benne vannak az EMU-tagországok jegybankjai egyegy szavazattal, az EKB-nak hat szavazata van. A Maastrichti Szerződés rendelkezett az EKB feladatairól is. E szerint az EKB-nak egyetlen és kizárólagos feladata az euró értékállandóságának biztosítása, tehát ennek a szupranacionális monetáris hatóságnak nem feladata egyéb gazdasági és gazdaságpolitikai problémák kezelése vagy figyelembe vétele politikájának kialakításakor. Sem a munkanélküliséggel, sem a GDP növekedésének lassulásával nem kell foglalkoznia. Pontosabban fogalmazva romló gazdasági feltételek között az EKB feladata változatlanul az antiinflációs trend fenntartásához szükséges monetáris politika megvalósítása. A konvergencia-kritériumok azért kerültek be a Szerződésbe, mert az EU-tagországok felkészültségét az EMU-ba történő belépésre szükségesnek tartották mérni és minősíteni, hogy pénzügyi szempontból vajon stabilnak lehet-e tekinteni a belépni akaró országot, vagy éppen ellenkezőleg, olyannak kell minősíteni, mint ami pénzügyi instabilitást hozna be az EMU-ba. Ennek mérésére öt konvergencia-kritériumot4 határoztak meg. A konvergencia-kritériumokról elfogadásuk után is élénk vita folyt. Ez azzal volt összefüggésben, hogy nemzeti nyelvre lefordítva a tagországokban különböző módon értelmezték a kritériumokat. Német részről a saját II. világháború utáni ún. stabilitási kultúrájukat akarták kivetíteni az EMU egészére. Ez azt jelentette, hogy elsősorban a folyó költségvetési hiány nagyságára ügyeltek, azaz csatlakozási feltételnek tekintették, hogy a GDP-hez mérve 3,00 %-ot meg nem haladó nagyságú lehet az éves hiány. A Maastrichti Szerződés elfogadása volt az EU történetében a legnehezebben ratifikálható szerződés. Dánia leszavazta az első fordulóban, Franciaországban pedig a népszavazás eredményeként minimális többséggel fogadták el a szerződést. Németországban elküldték a Maastrichti Szerződést az alkotmánybírósághoz azzal a kéréssel, hogy vizsgálja meg, vajon nem ellenkezik-e a német alkotmánnyal. Végül is a német alkotmánybíróság elfogadhatónak tartotta a Szerződést azzal a megjegyzéssel, hogy akkor lesz konform az alkotmánnyal, ha az új pénz olyan szilárd lesz, mint a DM és az EKB olyan független lesz, mint a német jegybank. A viták, a bizalmatlanság és az EMU stabilitását elvileg veszélyeztető halasztott reformok ellenére az EMU 1999. január 1-jén bevezetésre került. 11 EU-tagállam részvételével, Nagy-Britannia, Dánia és Svédország saját akaratából maradt kívül, Görögországot pedig a konvergencia-kritériumok folyamatos nem teljesítése miatt kihagyták az alapítók közül. 3

EKB = Európai Központi Bank, angol nevén European Central Bank: a gazdasági és pénzügyi unió központi bankja. 4 Az öt konvergencia-kritérium a következő: 1. Az évi átlagos inflációs ráta maximum 1,5 százalékkal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú EU-tagország átlagos inflációs szintjét. 2. A hosszúlejáratú kamat éves szintje maximum 2 százalékkal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú ország hosszúlejáratú kamatszintjének átlagát 3. A folyó költségvetés éves hiánya nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát 4. Az államadósság mértéke nem lehet magasabb a GDP 60 százalékánál 5. Az EMU-ba belépni akaró tagország nemzeti valutájának részt kell venni az EMS árfolyam-mechanizmusában és az árfolyamnak két évig stabilnak kell lennie az EMU-ba történő belépés előtt.

8

1.2


Az EU egységes belső piacának fejlődése és a monetáris unió (cégérdekek és nemzetgazdasági kihívások)

1985-92. között zajlott a Közösségen belül az egységes belső piac kiépítése. Ez a program a már említett ún. „négy szabadság” megvalósítása mellett célul tűzte ki a piac szabályozásának homogenizálását is. Ez például az adóharmonizációt jelentette. Ezen a téren semmiféle gyakorlati eredményt nem sikerült elérni. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az egységes belső piac a „négy szabadsággal” valóban létrejön és gazdasági hatásában igen pozitív. Az egységes belső piac a hetvenes évek két olajár-robbanásának eredményeként kialakult ún. stagflációs gazdasági válsághelyzet megoldását jelentette a tagországok számára. A stagnáló gazdaság magas infláció mellett talán a legrosszabb gazdasági csapdahelyzet. Az egységes belső piac létrejötte a cégek számára azt jelentette, hogy kiéleződik a verseny. Csak akkor maradhatnak életben, ha modernizációs beruházások segítségével megőrzik versenyképességüket. Ennek köszönhetően indult el a 80-as évek második felében egy középtávú növekedési ciklus az EU-ban. Ebben a folyamatban kezdődött meg a cégek összeolvadása fúziók révén, ugyanis minél nagyobb és tőkeerősebb egy vállalat, annál biztosabb, hogy a kiéleződő versenyben nem veszíti el piacát. A beruházási alapú növekedés éles piaci verseny mellett vezetett el oda a 90-es évek elejére, hogy a legtöbb tagországban megszűnt az infláció. Így merülhetett fel ismételten a tagországok nemzeti valutái egymás közti árfolyamának kvázi rögzítése. Ez a technikai feltétele annak, hogy egyáltalán lehetőség legyen a nemzeti valuták felváltására egy közös valutával. A dinamikus növekedés időszakában megélénkülő vállalati tevékenység elvezetett oda, hogy a cégek a költségek ellenére támogatták a közös valuta bevezetését, a monetáris unió létrejöttét. Tehát egy olyan sajátos helyzet alakult ki az EU-ban, hogy egyes tagországok közvéleménye és politikusai sok rizikófaktort láttak az EMU létében, de az üzleti szféra ezzel szemben pozitívan állt az EMU létrejötte mellett. Lehet, hogy elméletileg nem bizonyítható az egységes piacon az egyetlen valuta előnye a sok nemzeti valutával szemben, de az mindenképpen történelmi ténynek tekinthető, hogy a profitorientált üzleti világ örömmel fogadta az eurót. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy minél nagyobb egy cég, annál könnyebben gazdálkodja ki egy ilyen áttéréssel szükségképpen felmerülő költségeket. Ez fordítva is igaz, azaz minél kisebb egy cég, annál nagyobb problémát jelent az átállás költségeinek fedezése. Az euró bevezetése fokozatosan történt az EMU-n belül. Azaz 1999-2002 között az euró csak bankszámlapénzként létezett és így tulajdonképpen három év állt rendelkezésre a cégek számára, hogy a készpénzként történő bevezetés után szükségképpen az euróra való áttérést megszokják és finanszírozni tudják. Szakértők azt várták az EMU létrejöttétől, hogy az egységes belső piac megszületéséhez hasonlóan ez is a verseny kiéleződéséhez vezet majd. Várakozásuknak az volt az alapja, hogy az euró bankszámlapénzként való bevezetése elegendő ahhoz, hogy az egységes belső piacon összehasonlíthatóbbá váló árak miatt valóban kiéleződjön a verseny. Ez azért következhet be, mert a hagyományos eladó-vásárló kapcsolatokat a vásárlók felül


9

fogják vizsgálni és a kedvezőbb árat fogják választani, az euró pedig sokkal szélesebb körben teszi lehetővé az árak összehasonlítását. Ez a hatás a gyakorlatban nem bontakozott ki. Nehéz megmondani az okát. Mindenesetre ugyanez a feltételezés fogalmazódik meg 2001-ben az euró készpénzként történő bevezetése előtt. Ettől is azt várják a szakértők, hogy kiéleződik a verseny az eurózónában. A cégek egymás közti és a bankokkal kialakított pénzügyi kapcsolataiban az 1999 óta eltelt időszakban általánosan elfogadott pénzzé vált az euró. Ezzel gyakorlatilag is bizonyítást nyert, hogy a cégek üzleti tevékenységét jelentősen egyszerűsítette a közös valuta bevezetése. Ugyanakkor érdemes azt is megjegyezni, hogy mint minden új pénz, az euró is csak fokozatosan nyerheti el stabilitását és megbízhatóságát a piacon. Ez a három év ezzel a bizalomszerzéssel telt el. Így az euró az EU-n kívüli üzleti kapcsolatokban kevésbé terjedt el, ott megőrizte vezető szerepét a dollár. Azt is tapasztalni lehetett, hogy az eurót tartalékvalutaként még viszonylag ritkán alkalmazták az eurózónán kívül. Az új közös pénz bevezetése előtt előfordult, hogy egyes nyugdíjbiztosítók úgy döntöttek, hogy forrásaikat svájci frankban helyezik el. Végül is az euró bevezetése nem hozta meg azt a remélt változást, miszerint az egységes piacon újra éles verseny alakul ki, ami megnöveli a tartós növekedés esélyét és megindítja az informatikai alapú modernizálódást. E helyett a cégek növekvő mértékben vitték ki tőkéjüket az eurózónából elsősorban az USA-ba és a közép-kelet-európai régióba. Talán az is feltételezhető, hogy míg az egységes belső piac létrehozatala valóban versenypiaci helyzetet teremtett, addig az EMU-ra való felkészülés és a közös pénz bevezetése mindmáig hasonló hatással nem járt. Azt azonban ugyancsak feltételezhetjük, hogy az EMU létrejötte további gazdaságpolitikai integrációs lépések megtételét követeli majd, ami elvezethet, ha megkésetten is, a piaci verseny kiéleződéséhez az EMU okán az egységes belső piacon.

1.3

Az EMU-ra való felkészülés és a globalizációs kihívások

A 90-es évtized egyszerre volt az EU-ban az EMU bevezetésére való felkészülés és a világméretű globalizáció kiteljesedése. Ez a két folyamat így összefonódott. Összességében talán még az is feltételezhető, hogy a már említett politikai ellenállás és hezitálás azért nem vezetett az EMU bevezetésének elhalasztásához, mert a globalizáció egyrészt a pénzügyi feltételek kialakítását elősegítette (sőt kikényszerítette), másrészt pedig az EU számára az USA-val szembeni gazdasági verseny feltételeit tulajdonképpen az EU egységesülésén keresztül javította. Makrogazdasági oldalról az EMU-ra való felkészülés jóval több kihívást és problémát okozott, mint az üzleti szféra számára. Természetesen minden makrogazdasági változás kihat az üzleti tevékenység keretfeltételeire és így magára a vállalkozásra is. Különösen azok a makrogazdasági reformkényszerek voltak ilyenek, amelyek az EMU kapcsán egyre sürgetőbbé váltak. Itt mindenekelőtt az adóreform szükségességéről kell említést tenni.

10


Az EU legfejlettebb tagállamaiban olyan jóléti háló alakult ki, amelynek finanszírozása szükségessé tette a céget terhelő adók folyamatos növekedését. Ez pedig odavezetett, hogy a tőke számára ezekben az országokban egyre kedvezőtlenebbé váltak a működési feltételek. Az adóreformnak kellett volna ezen a problémán segíteni. De az érintett kormányok nagyon nehezen voltak csak hajlandók az adók csökkentéséhez hozzákezdeni, hiszen ezzel párhuzamosan a jóléti kiadásokat is le kellett volna faragni. Ez pedig erős társadalmi ellenállásba ütközött volna, ami újraválasztási esélyüket csökkentette volna. Ebből a csapdahelyzetből kikerülni meglehetősen nehéz diónak bizonyult. Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Ausztriában mindmáig csak a reformok megkezdődéséről beszélhetünk. Azaz az egyértelműen leszögezhető, hogy ilyen reformokat az EMU-ra való felkészülés időszakában egyik jóléti államban sem fejeztek be. Tehát a reformok megvalósításával járó szükségszerű társadalmi feszültségeket magukkal vitték az EMU-ba. Független gazdasági szakértők főleg ezért hangsúlyozták a 90-es évek folyamán szinte egyfolytában, hogy el kellene halasztani az EMU bevezetését arra az időszakra, amikor ezeket a reformokat már legalább a vezető EU-tagországokban végrehajtották. Javaslataikat ugyanazok a politikai vezető csoportok, amelyek ugyan elég ambivalensen álltak hozzá az EMU bevezetéséhez, végül is figyelmen kívül hagyták, és 1999-ben határidőre mégiscsak megszületett az EMU. Az EU-ból a 90-es évtized szinte egészében folyamatosan áramlott ki a tőke. Miközben az EU nettó tőkekihelyezővé vált, az USA nettó tőkebevonó lett. Ez súlyos gazdasági következményekkel járt az EU-tagországok modernizációs lehetőségei szempontjából. Lényegében a magas adók miatt kedvezőtlenné váló telephelyeken a cégek nem ruháztak be, csak racionalizálás segítségével növelve költséghatékonyságukat termeltek, növekvő mértékben exportra. Ez elvezetett a tartósan alacsony növekedési ütemhez. Ennek viszont az lett a következménye, hogy az állam adóbevételei nem emelkedtek a szükséges mértékben, és így az újabb adóemelésre kényszerült. Ettől pedig még jobban megnőttek a telephelyi hátrányok. Jól látható csapdahelyzet alakult ki a gazdaságpolitika számára. Így egyre halaszthatatlanabb lett az adóreform kidolgozása, parlamenti elfogadtatása és végrehajtásának megkezdése. Mindez a változás a 90-es évek végére és a 2000-es évek elejére esik. Az adóreform általában hosszabb időt vesz igénybe, az erre leginkább „rászoruló” Németországban tíz évet. Ezen idő alatt valamikor elindul majd a tartós növekedés az EMU-ban. Csak az a kérdés, hogy mikor? Ugyanis minél dinamikusabban növekszik a gazdaság, annál kisebbek azok a társadalmi feszültségek, amelyek az adóreformból a lakosságra hárulnak. Hiszen csak így érhető el, hogy csökkenjen a munkanélküliség és a visszaszoruló jóléti háló állami garanciái helyett a magánbiztosítókon keresztül el lehessen érni a jó ellátást és a biztonságot.

1.4

Az EMU és a nemzeti érdekek – belépők és kívülmaradók

A közös pénz és a közös jegybank olyan nemzeti gazdaságpolitikai jogosítványoktól fosztja meg az EMU-ban résztvevő tagországokat, amire a korábbi szupranacionális fejlődés során nem volt példa. Ugyanis önmagában a nemzeti valuta elvesztése többet jelent, mint gazdasági jellegű változást. Ez a lakosság mindennapi életében is rövidtávú, de drámai erejű változást hoz, tehát az EMU szociológiai, mentális és így igen fontos


11

kommunikációs kihívást is jelent. Másrészről pedig magának a Maastrichti Szerződésnek az elfogadásakor egyáltalán nem volt még világos, hogy milyen további szupranacionális vagy legalább harmonizációs gazdaságpolitikai területeken megteendő lépésekről lesz kényszerűen szó. Az sem volt elméletileg világos, vajon jár-e valamilyen pótlólagos előnnyel a tagországok gazdasági problémáinak megoldásában, ha szupranacionalissá válik a monetáris politika. Nagy-Britannia magatartása EU-tagként az egységes belső piac létrehozását követő bármilyen további szupranacionális fejlődést illetően negatív volt és mindmáig az maradt. Amikor a brit miniszterelnök 1991 végén a hollandiai Maastrichtban megrendezett EU-csúcson csak azzal a feltétellel volt hajlandó kézjegyével ellátni a jegyzőkönyvet, ha Nagy-Britannia a Szerződésben egy ún. „opting out”-ot kap. Ez azt jelenti, hogy önmaga dönti el részt kíván-e venni vagy sem az EMUra való felkészülés különböző szakaszaiban és magában az EMU-ban, Hangsúlyozni kell, hogy a brit kívülmaradás nem indokolható meg igazán racionális érvekkel. Valószínűleg oly sok bizonytalanság volt magában a Szerződésben, hogy ez kelthette azt az érzetet, nincs igazán végiggondolva egy ekkora integrációs lépés megtétele. A brit tartózkodás következményének tekinthető, hogy Dánia is csak akkor volt hajlandó ratifikálni a Maastrichti Szerződést, ha ugyanazt az opting out-ot megkapja, amit a britek. Végül elérte célját. Ennek kapcsán utalni kell arra, hogy Dánia egyszerre lépett be az EU-ba Nagy-Britanniával (1973). Főleg azért döntött akkor végül is a belépés mellett, mert fő mezőgazdasági piaca Nagy-Britannia volt, ahova annak belépése után csak magas vámtételek mellett exportálhatott volna. A felkészülési időszakban a csatlakozni akaró tagországok és a két saját akaratából kimaradt tagország gazdasági fejlődése között igazán nagy különbséget felfedezni nem lehetett. Tehát az a gazdaságpolitikai cél és feladat, ami az EMU-ra való felkészülés okán merült fel a csatlakozni akaró országokban, nem jelentett a 90-es években valami egészen speciális követelményt. Ennek lényegében a globalizáció ebben az időben történő világméretű kibontakozása az oka. A tőke szabad áramlása odavezetett, hogy egy ország tőkevonzó képessége erősen függ mindmáig attól, hogy mennyire kiszámítható a gazdasági helyzet és a gazdaságpolitika alakulása. Tehát a Maastricht-i konvergenciakritériumok semmiféle egyéb követelményt nem tartalmaznak, mint amit a globalizáció amúgy is kikényszerített volna. Ezért a kívülmaradásnak igazán racionális oka nincs. Talán azt lehet még megjegyezni, hogy az EMU bevezetése után a fiskális szigor betartását célzó ún. Növekedési és Stabilitási Paktum szabályozása szerint egy éven túlmenően a GDP-ben mért 3 %-os költségvetési deficit mértékét különleges gazdasági körülmények bekövetkeztének kivételével nem lehet túllépni, vagy ha igen, azt pénzbüntetés sújtja. Így, ha egy EUtagország kívül marad az EMU-n, bár magas deficitet hosszabb időre így sem produkálhat, mégis nagyobb szabadságot kap költségvetési politikájának alakítására. Feltételezhető, hogy Svédország EMU-ból való tudatos kimaradása ezzel is összefüggött. Svédország 1995-ben lépett be az EU-ba. Minden új belépő kritika nélkül át kell hogy vegye az acquis communautaire-t, azaz a közösségi joganyagot. A svéd belépés idején a Maastrichti Szerződés már ennek a joganyagnak a részét képezte. Tehát Svédország a

12


csatlakozási jegyzőkönyvvel elvileg elfogadta, hogy a Szerződésben meghatározott feltételek szerint belép majd az EMU-ba. Végül is megtalálta a svéd kormány azt a kiskaput, amivel szándékának megfelelően kizárta magát az EMU-tagországok sorából. Ennek módja az volt, hogy a svéd nemzeti koronát nem léptették be az Európai Monetáris Rendszerbe (EMS)5. Ez azt jelenti, hogy az EU-tagországok nemzeti valutáinak árfolyama egy rendszerben van összekapcsolva, ahol az árfolyam-ingadozást szabályozzák. Ebbe a rendszerbe nem léptették be a svéd koronát. Ugyanis semmilyen írott szabály nem mondja ki, hogy kötelező az EU-tagoknak az EMS-be bevinni a valutájukat. Csak azt mondja ki a Maastrichti Szerződés, hogy ha a valuta már bent van a az EMS-ben, akkor az euróra való áttérés előtt két évig árfolyamának stabilnak kell lennie a szabadpiacon is és a rendszerben is. Így mindmáig három fejlett EU-tagország, mely az egységes belső piac résztvevője, saját akaratából megőrizte nemzeti valutáját és független nemzeti jegybankját, kívül maradt az EMU-n. 1999. január 1-je óta, azaz az EMU bevezetése óta ez a kívülmaradás egyben azt is jelenti, hogy szupranacionális monetáris intézmények működésében sem vehetnek részt és az itt meghozott döntések értelemszerűen rájuk nem vonatkoznak. Ez például olyan esetben, amikor éppen az EMU okán harmonizációs kényszereknek eleget téve valamilyen intézkedés történik, akárcsak kis területen, ez erre a három országra nem vonatkozik majd. Némi túlzással akár egy olyan feltételezést is megengedhetünk a jövőre nézve, miszerint az EMU-hoz nem csatlakozott három fejlett EU-tagország saját akaratából fog vagy nem fog harmonizálódni az EMU-ban elhatározott gazdaságpolitikai kérdésekben, de ezek elhatározásánál nem lesz ott. De olyan kérdések megvitatásánál, amelyek az egységes belső piac továbbfejlesztését célozzák, valamennyi EU-tag részt vesz, így az EMU-ból kimaradt három ország is. Ilyen nagy integrációs kérdése a jövőnek az adóharmonizáció. Az adók olyan mértékben befolyásolják a telephelyi előnyöket és hátrányokat, hogy ha egy ország nem akar kedvezőtlen telephellyé válni a külföldi tőke számára, harmonizálódnia kell az egységes belső piacon. Ilyen megvalósult harmonizációnak számít az egyik Maastricht-i konvergencia-kritérium is. Nevezetesen a hosszúlejáratú kamatok harmonizációja. A kereskedelmi bankok kamatai nemcsak az eurózónán belül harmonizálódnak, hanem jóval szélesebb körben. Erre például még a svájci bankok is kénytelenek odafigyelni és végül alkalmazkodni, miközben Svájc a leghalványabb intézményi együttműködésre sem volt hajlandó az EU-val. (Mivel Svájc nem akart belépni az EU-ba és még teljes körűen létezett az EFTA, felmerült a két integrációs alakulat részvételével az ún. Európai Gazdasági Tér létrehozatala. Svájc népszavazással ebből is kimaradt.) 1999-ben 11 EU-tagország alapította meg az EMU-t. A három saját akaratából kimaradni akaró országról már volt szó. Egy olyan EU-tagország volt, Görögország, amely ugyan belépett volna, de a konvergencia-kritériumok folyamatos nem teljesítése miatt az Európai Tanács 1998 tavaszán Brüsszelben megtartott ülésén kizárta az alapítók közül. A kizárást követően a görög kormány hangot adott azon igényének, hogy egy, az EU-Bizottságnak benyújtott három éves konszolidációs program végrehajtásával megteremti a csatlakozási feltételeket és 2001-ben szándékai szerint belép az EMU-ba. A konszolidációs program végrehajtását a Bizottság folyamatosan ellenőrizte és az, ami hat éven keresztül nem sikerült Görögországnak, azt ebben a három évben teljesítette. 5

EMS = European Monetary System, Európai Monetáris Rendszer


13

Így 2001. január 1-jétől Görögország a 12. tagja az EMU-nak. Az euró készpénzként történő bevezetésének idejére csak a saját akaratából kimaradt három ország őrzi meg nemzeti valutáját. Magyarország számára két stratégiai kérdés tehető fel az EMU alapításánál kimaradt négy ország példáján. Az egyik az az elméleti és gyakorlati lehetőség, ahogyan Svédország kizárta önmagát az EMU-tagságból. Tehát Magyarország számára ugyanúgy fennáll a csatlakozás után a lehetőség, hogy felkészüljön és belépjen egy meghatározott idő után az EMU-ba, vagy azon módon, ahogy Svédország, ne csatlakozzon, kívül maradjon az EMU-n. A másik pedig az a mód, ahogy Görögország felkészült a belépésre. Vállalta a korábbi laza fiskális és monetáris politika helyett a pénzügypolitikában a radikális trendváltást. Kedvező nemzetközi feltételek mellett rövid idő alatt fel tudott készülni a belépésre. Az eltelt idő alapján megállapítható, hogy nem Görögország az az EMU-tagország, amely akár az infláció, akár a folyó költségvetési deficit szempontjából negatívan befolyásolja az EMU 2001. évi teljesítményét. Az EMU-ra való felkészülés időszakában nagy vita volt arról, vajon a kevésbé fejlett EU-tagországok képesek lesznek-e teljesíteni a konvergencia-kritériumokat, ki fog-e alakulni a hiteles stabilitási kultúra ezekben az országokban. A belépési folyamat csattanós választ adott erre, képesek voltak. Görögország éppen a stabilitási kultúra szempontjából alapvetően eltért Spanyolországtól vagy Portugáliától. Maga a görög kormány gazdaságpolitikai lépéseivel akadályozta a felkészülési időszakban, hogy a gazdaság harmonizálódjon az EMU-tagsághoz szükséges területeken. A szigorú takarékossági intézkedések meghozatalára elég két esztendő. Az ilyen trendváltó gazdaságpolitikai lépéseknél az a kérdés, vajon tartós lesz-e a fiskális szigor. Görögország, ha nem is szufficites költségvetést ígért rövidtávon, de null-szaldós költségvetést igen. Ezt teljesítette, és úgy tűnik, hogy teljesíteni is fogja. Az EMU működésének harmadik évében éppen a halasztott nemzeti államháztartási reformok miatt, ha nem is élesen, de megjelent egy, a konvergencia-kritériumokat felülvizsgálni akaró politikai szándék. Pontosabban fogalmazva a Növekedési és Stabilitási Paktumban lévő szabályozás átértelmezése merült fel.6 2001-ben a világgazdaság egészében recessziós vonások jelentek meg. Az EMU-n belüli növekedési várakozásokat is lefelé kellett módosítani. Már szinte hagyománnyá vált ez alatt a rövid időszak alatt, hogy a német gazdaság éves növekedési üteme vagy a legalacsonyabb az EMU-tagországok közül, vagy a második legalacsonyabb, Olaszország megelőzi e negatív teljesítményben. Ebben az évben 1 % alatti GDPnövekedés várható Németországban. Ez igen negatívan hat a költségvetés bevételeire, ezért a deficithatár betartása meglehetősen nehéz feladat. Így nem véletlen, hogy maga a német pénzügyminiszter vetette fel, igaz egyik külföldi útja alkalmából, hogy talán 6

Az EMU bevezetésével a Maastrichti Szerződés hatályát vesztette. Ezért volt szükség egy olyan dokumentum elfogadására, amely az EMU létrejötte után is szabályozza a folyó költségvetés éves egyenlegét. A Növekedési és Stabilitási Paktum rendelkezik arról, hogy milyen költségvetési deficit túllépés mekkora pénzbüntetést von maga után és milyen eljárással kell ezt a túllépést megállapítani. A költségvetési deficit-kritérium túllépésekor, ha adott évben a GDP 2 %-ot meghaladó mértékben csökkent, eltekintenek a pénzbüntetéstől. Kisebb csökkenés esetén is lehet kérni az Európai Tanácsot méltányos eljárásra.

14


módosítani kellene magát a kritériumot. Nevezetesen nem az egyenleget kellene alapul venni, hanem a költségvetés kiadási oldalát.7 A konvergencia-kritériumok fellazítása éppen német részről tűnt elképzelhetetlennek. A mindenkori német pénzügyminiszter képviselte az EU-tagországok pénzügyminiszterei között a legkövetkezetesebben a szigorú pénzügypolitika sérthetetlenségét. Nincs elméleti válasz arra, hogy abban a gazdasági szituációban, amiben a legfejlettebb EU- és EMU-tagországok vannak, vajon egy „policy mix” lenne a legcélszerűbb gazdaságpolitika, vagy töretlenül fent kell tartani az antiinflációs gazdaságpolitikai cél mindenkori prioritását. Ennek az utóbbi nézetnek elsősorban a szociális piacgazdaság eszméjén felnőtt német gazdaságpolitikusok voltak a megrendíthetetlen hívei. Ezért tűnik egészen szokatlannak, hogy éppen a német pénzügyminiszter veti fel – persze rendkívül óvatosan – hogy felül kellene vizsgálni ezt a stabilitási elvet. Azért érdemes erről a kérdésről szót ejteni az EMU-ból történt ország-kimaradás, azaz sajátos ország-regionalizáció taglalásakor, mert akár az antiinflációs politikának, mint soha és semmikor megkérdőjelezhetetlen gazdaságpolitikai prioritásnak a hangsúlyozása volt az, ami a kimaradók döntését erősen motiválta. Magyarország már időtervvel is rendelkezik arról, hogy várhatóan mikor fog belépni az EMU-ba. Tehát, mint általában a gyenge valutájú országok, mi is úgy gondoljuk, hogy érdekünk a lehető leggyorsabban belépni az EMU-ba. Ha magán az EMU-n belül bármilyen erodeálódási folyamat indulna el a költségvetési-kritérium tartalmát illetően, akkor a magyar időterv jóval kisebb valószínűséggel lesz teljesíthető. Ebben az esetben ugyanis az EMU antiinflációs célja fiskális oldalról veszélyeztetettebb lesz. Ilyenkor a kibővülési készség minden valószínűség szerint csökken az EMU részéről. Extrém esetben még az is előfordulhat, hogy az EMU működésének nyolcadik éve körül az fog kiderülni, hogy mégis csak érdemesebb volt kívül maradni a szupranacionális monetáris politikán?! Csak reménykedni lehet abban, hogy ilyen szélsőséges helyzet nem alakul ki.

1.5

Az EMU első három évének mérlege

Úgy tűnik, ebben a három évben a világgazdasági körülmények változását illetően minden naptári év valami újat hozott. Tehát az eltelt idő a bevezetést követően még rövidnek tekinthető és azt is figyelembe kell venni, hogy a közös pénz „születésének” időszaka ez. Mégis éppen a változatos világgazdasági feltételek között számos maradandó tapasztalat is született ebben az időszakban az EMU-ra vonatkozóan. Az euró tulajdonképpen bevezetése pillanatától 2000 végéig folyamatosan vesztett értékéből a dollárhoz képest. A leértékelődés mértéke 35-37 % volt. Az önmagában nem meglepő, hogy egy új pénz egy olyan valutához képest, amely három évtizede világpénz funkciókkal rendelkezik leértékelődik, de az időszak hosszúsága és a leértékelődés mértéke többre enged következtetni, mint ami ebből az összefüggésből egyébként adódna.

7

Hort,Peter: Kratzen am Grundpfeiler der Gemeinschaftswährung. = Frankrurter Allgemeine Zeitung. 2001. 08. 31. 3. p.


15

Az EMU kezdete annak az időszaknak a végére esik, amikor az USA gazdasági teljesítményei évtizedes időtávon recesszió nélkül a reálgazdasági és a pénzügyi eredményeket tekintve egyaránt a II. világháború utáni legjobb teljesítménynek tekinthető. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ezzel az eurózónának meglehetősen nehéz lett volna versenyezni. Nem is sikerült. 1999 az elvesztegetett esélyek éve volt az eurózónában. Azért kapta ezt a minősítést a bevezetés évének teljesítménye, mert a közös valuta, ha bankszámlapénzként történő formában is, de az árak összehasonlíthatóságán keresztül a verseny kiéleződéséhez kellett volna, hogy vezessen, és ezzel a GDP növekedési ütemének emelkedéséhez is. Ez nem történt meg. Miközben 1999-ben az eurózóna éves áremelkedési mutatója alapján nem volt infláció, sőt egyesek már deflációról beszéltek, a beruházások és a GDP alig nőtt. Ez számos okkal magyarázható, többek között azzal, hogy a beígért adóreformok a legfejlettebb EMUtagországokban nem kezdődtek meg. Az USA gazdaságának „szárnyalása” pedig még tartott.8 Ez a helyzet oda vezetett, hogy a nemzetközi devizatőzsdék résztvevői az eurózóna relatív gazdasági attraktivitásának hiányában az új pénzben, az euróban nem bíztak. Fő okként ez állt az euró dollár-árfolyamának mélyrepülése mögött. 2000-ben a világgazdasági feltételrendszer több szempontból megváltozott. Egyrészt megemelkedtek az olajárak. A 90-es évek egészében a hordónkénti 12 $ körüli olajár 2000-ben több mint kétszeresére emelkedett, időnként megközelítette a 30 $-t. Ez inflációs tendenciát vitt minden fejlett energiaimportőr gazdaságba. Így az USA-éba és az eurózónáéba egyaránt. A különbség csak az volt, hogy még az USA $-ért vette az olajat és csak az árnövekedés mértékéig importált inflációt, addig az eurózóna ezen túlmenően még egy ok miatt kellett, hogy inflációs hatással számoljon. Ez pedig az volt, hogy a világpiacon csak $-ért lehetett olajat venni. Ebből pedig az következett, hogy egyrészt a $-áremelkedés miatt, másrészt az euró dollár-árfolyamának leértékelődése miatt kellett az eurózónában inflációt importálni. Így az eurózóna minden hordó olaj behozatalával több inflációt volt kénytelen importálni, mint az USA. Ez a helyzet tovább rontotta az euró devizapiaci megítélését. S ami 1999-ben elképzelhetetlen volt, az ebben a megváltozott világpiaci helyzetben szükségképpen bekövetkezett. Nevezetesen az, hogy nem egyszerűen esett az euró dollár-árfolyama, hanem arra kezdtek spekulálni, hogy radikális leértékelés történhet ebben a helyzetben. Spekulációs veszély a további leértékelésre számítva akkor kezdett kialakulni, amikor egy euró már csak 0,82 $-t ért. Úgy tűnik, hogy ez az érték volt az Európai Központi Bank számára a pszichikailag elviselhető határ. Ekkor ugyanis a radikális leértékelést célzó spekuláció elkerülése érdekében az EKB elnöke intervencióra szánta el magát. Azaz arra, hogy a piacon euró felvásárlásával igyekszik stabilizálni az euró dollár-árfolyamát.9

8

Ez azt jelenti, hogy az USA-ban a GDP már több éve évi 5 %-kal bővült, a munkanélküliség 5 % alatt volt, az infláció 3 % alatt volt, a költségvetés szufficites lett, csak a folyó fizetési mérleg hiánya növekedett. Ezzel szemben az eurózónában a fiskális és monetáris mutató hasonlóan jó volt, de a növekedési és a beruházási nem. 9

Az 1991-93-as gazdasági recesszió olyan valutaspekulációt indított el, aminek megrendíthetetlen tapasztalata lett, hogy egy valuta árfolyamát intervencióval megmenteni nem lehet. Ennek tudatában volt az EKB elnöke is, de úgy ítélte meg, hogy a spekulációs veszélyt rövidtávon kell visszafogni.

16


Az EKB működőképességének első komoly próbája ez a 2000 kora őszén végrehajtott intervenció volt. Ennél a devizapiaci lépésnél az EKB-t megtámogatta az USA-ban jegybanki funkciót betöltő Fed és a japán, valamint a kanadai jegybank is. De, ahogy az már lenni szokott, egy intervenció nem volt elég. Hamarosan szükségessé vált a következő. Ekkor azonban nemzetközi támogatást az euró dollár-árfolyamának megmentésére az EKB már nem kapott. Így az EKB csak az Európai Jegybankok Rendszerével10 együtt tudott interveniálni. (Ez úgy történhetett meg, hogy a tartalékok nagy része az EMU létrejötte után is a tagországok nemzeti jegybankjainál került elhelyezésre.) Feltehetően újabb és újabb intervenciókra került volna sor és két intervenció között kamatcsökkentésre, ha az események nem az eurózóna számára hoztak volna váratlan előnyt. Ez pedig nem volt más, mint az amerikai elnökválasztás „végjátéka”. Az a huzavona, ami a két elnökjelölt között kialakult és elvezetett az elektronika hazájában a szavazatok kézi számlálásához, végül is politikai bizonytalanságot teremtett – ha rövidtávon is – az USA-ban. Ez pedig az euró dollárárfolyamának emelkedéséhez vezetett, véget vetve a folyamatos leértékelődésnek. 2000-ben nemcsak az olajárak emelkedtek meg a világpiacon, hanem az USA gazdaságában is recessziós jelek kezdtek mutatkozni. Láthatóvá vált, hogy a 90-es években töretlenül folytatódó konjunktúra-ciklusnak vége van. Ez pedig akár azt is jelenthette volna, hogy az eurózóna gazdasági makro-mutatói hasonlóak, vagy jobbak lesznek az USA-éinál. Amíg ez várakozás volt csupán, addig az euró árfolyamára a dollárral szemben pozitívan hatott. Úgy tűnt, hogy egy euró értéke folyamatosan 0,90 $ körül alakul, sőt tartósan kicsit föléje kerül. Ez azonban már a 2001. év története. Az euró árfolyama valóban tartósan – némi hullámzással – 0,90 $ fölé került. Ez összefüggött azzal, hogy a recessziós jelenségek kibontakozásával az USA-ban „felrobbantak” a már középtávon egyre fölértékeltebbé vált részvény-árfolyamok. Ez különösen a technológiai és ezen belül is az informatikai cégek papírjait érintette. A tőzsdei „mini drámák” borús előrejelzést adtak az egész gazdaságra vonatkozóan. Megindult a vita, hogy mennyi ideig fog tartani és milyen mértékű lesz az amerikai gazdaság visszaesése. Sokan úgy vélték, hogy 2001 végéig befejeződik a mélyrepülés és nem is lesz nagyon mély. A hosszú konjunktúra idején Európa tartósan tőkekihelyezővé vált és az USA tőkebevonóvá. A tőzsdei folyamatok eredményeként ez a tendencia megfordult. Néhány EMU-tagország már 2000-ben, és még több 2001-ben nettó tőkebevonóvá vált. Ez önmagában megalapozza az euró felértékelődését a dollárral szemben. Pontosabban fogalmazva, ha tartósan tőkebevonói pozícióba kerülhet az eurózóna, akkor 0,90$ fölött stabilizálódhat valahol az euró árfolyama. Önmagában az árfolyam nagysága nem sokat jelent, de annak már gazdasági jelzésértéke van, ha egy évet meghaladó időszakban le- vagy felértékelődik tartósan egy valuta a dollárral szemben. Az, hogy az euró dollár-árfolyamát tekintve trendváltás tanúi lehettünk 2000 utolsó hónapjaitól, arra utal, hogy az USA-ban először politikai, majd 10

Ez az intézmény rövidítve az ESCB. A Maastrichti Szerződésben lefektetett elvek alapján a szupranacionális monetáris politika területén a legfőbb döntéshozó szerv nem önmagában az EKB, hanem az EMU tagországainak jegybankjaival kibővített Rendszer tagjaiból álló Tanács. Ebben a Tanácsban az EKBnak hat, és minden nemzeti jegybanknak egy szavazata van.


17

gazdasági okok miatt az üzleti szféra résztvevői, elsősorban a pénzügyi világ elemzői bizonytalansággal illetve recesszióval, azaz egy korábbi évtizedes hosszúságú pozitív fejlődési folyamat végével számoltak. Ez az eurózóna relatív helyzetét az USA-val szemben felértékelte. Itt volt a régen várt alkalom arra, hogy végre az eurózóna gazdasági teljesítménye valamennyi makro-mutató alapján jobb, de legalább olyan legyen, mint az USA-ban. Ez utóbbi ugyanis az eurózónában nem jelentett volna trendváltást, s így bizonytalanságot sem. 2001 gazdasági teljesítményei az eurózónában arra utalnak, hogy a cégek tevékenységében az USA belső piaca a 90-es években olyan fontosságra tett szert, ami miatt ennek a piacnak a recessziós jelenségei recessziót eredményeznek az eurózónában is. Kicsit kiélezve, az eurózóna gazdasági növekedése is egyre nagyobb mértékben függ az amerikai fogyasztástól. Ez pedig sajnálatos módon egyben azt is eredményezi, hogy akár konjunktúra van az USA-ban, akár recesszió, akár leértékelt az euró, akár felértékelt, az eurózónában rosszak a kibontakozás esélyei. Erős, talán túl erős függőség alakult ki az EU-ban és az EMU-ban az USA gazdasági teljesítményeitől. A kérdés az az, vajon mi indíthatná el az eurózóna növekedését belső faktorok alapján. Erre a kérdésre gyakorlati válasz még nincs. Hiszen láttuk, hogy az USA, jobban mondva az USA piacához fűződő viszony a legerősebb faktor az eurózónában a növekedési kilátások szempontjából. (Ez a helyzet a japán gazdaság esetében is, csak ott még erősebb a függés.) Az EU-ban 2000 első felében a portugál elnökség alatt a Feiraban megtartott EUcsúcson a tagállamok állam- és kormányfői elfogadtak egy olyan tervet, miszerint tíz év alatt az EU-nak az informatika területén utol kell érnie az USA-t. Ez a célkitűzés rendkívül pozitívnek tekinthető már önmagában is. De sokkal pozitívabb lenne, ha végrehajtási terv is készült volna. Sajnos erre nem került sor. Talán megkockáztatható egy olyan kijelentés, hogy az USA gazdaságának 90-es évekbeli szárnyalását reálgazdasági oldalról éppen az informatikai forradalom alapozta meg. Így akár az is feltételezhető, hogy egy ilyen informatikai alapú modernizációs folyamat az EU számára és az eurózóna számára egyaránt elhozhatná a tartós, dinamikus növekedést. (Ez utóbbi az eurózóna átlagában tartósan 3 % fölötti GDP-növekedés mellett már kialakulna.) A célkitűzés megfogalmazása után akár arra is számítani lehetett volna, hogy a 2001. év gazdasági teljesítményeit éppen ennek a fejlődésnek a kezdete határozná meg. 2001. októberében már úgy tűnik, hogy az informatikai felzárkózás még nem kezdődött meg. Ez egyet jelent azzal, hogy a beruházás alapú növekedés feltételei még nem jöttek létre. Másként fogalmazva, az eurózónában tevékenykedő cégek még nem látják olyan pozitívnak középtávon az eurózóna kínálta telephelyi előnyöket, hogy jelentősebb beruházásokba kezdjenek. A kérdés csak az, hogy Németországban és még néhány más EMU-tagországban a 2001gyel induló adóreform miért nem volt egy ilyen optimista jelzés a cégek számára. Ez azért is furcsa, mert egy tíz éves adóreformot hagytak jóvá. Így a beruházási tevékenység megindulásához szükséges középtávú kiszámíthatóság jelent meg ezzel. Talán az lehet az ok, hogy egyfelől számos, az államháztartási reformot illető egyéb kérdés még

18


bizonytalan, másfelől az USA gazdaságának problémái alapvető hatást gyakoroltak a cégek piaci helyzetmegítélésére. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a problémák a szeptember 11-i USA-t ért terrortámadások előtt alakultak ki. A terrortámadás csak motiválta ezt a helyzetet. Mindenesetre az eurózónában a 2001-es év növelte az inflációs hajlamot a tagországokban és ezzel párhuzamosan mérsékelte a növekedési mutatókat. Ez a két tendencia számos tagországot jellemez. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy nemcsak a legfejlettebb EMU-tagországokat, hanem szinte valamennyit. Az EMU mérete, területe és lakosságának száma alapján megegyezik az USA-éval, körülbelül ezt lehet elmondani a gazdasági potenciálról is. Így joggal feltételezhető lenne, hogy egy ilyen méretű gazdasági egység önmagában találjon növekedési forrásokat és az USA-hoz hasonlóan belső fejlődése alapvetően befolyásolja a világgazdaság egészét. Nagy kérdése a jövőnek, hogy az eurózóna belső integrálódása, modernizációs potenciálja középtávon hoz-e ilyen világgazdasági kihatású fejlődést, vagy sem. Mindenesetre az informatikai utolérés megvalósulása önmagában az eurózóna világgazdasági felértékelődéséhez vezethetne. A nettó tőkebevonói pozíció tartóssága megalapozhatná ezt az informatikai utolérési folyamatot. A kérdés csak az, hogy tartós lesz-e az eurózónába nettó módon beáramló tőke. Mindenesetre azzal számolni kell, hogy az USA-ban 2002-ben megindul a növekedés, persze nem olyan ütemben, mint a 90-es években. Várhatóan alacsonyabb átlagos növekedési ütemek fognak kialakulni. A terrortámadás utáni „furcsa háború” hatásaival, sem rövidtávon, sem középtávon még senki sincs igazán tisztában. Az amerikai gazdaság fejlettsége és rugalmassága együttesen nagyobb bizalmat kelt a növekedési pályára való visszakerülés szempontjából, mint abból, hogy az eurózónában 2002-ben valóban megindul a beruházás alapú növekedés. Pedig a tőkevonzó képesség ettől függ. Mindig az USA és az eurózóna relatív megítélése fogja meghatározni, hogy a tőke honnan-hova áramlik. Ha az eurózóna, pontosabban az egész EU valóban elkötelezné magát az informatikai utolérés mellett, akkor a tartós tőkevonzó képesség kialakulására van némi remény. Ugyanis sem a biotechnika, sem egyéb felvirágzás előtt álló területek várhatóan nem hoznak olyan dinamikát, olyan gyors változást és akkora piacot, mint amit az elektronika kibontakozása a 90-es években az USA számára hozott. Tehát, ha az elektronikai fejlődés valóban felgyorsulna az eurózónában, ennek olyan következménye is lehetne, hogy a GDP növekedése középtávon magasabb lenne, mint az USA-ban. (Erre egyébként az elmúlt évtizedekben több példa is volt. Pontosabban fogalmazva szinte csak a 90-es évtized olyan, amikor minden évben gyorsabb az USA növekedése, mint az EU-é.) A tőkemozgás iránya alapvető hatást gyakorol az árfolyamra. A cél az lenne, hogy az euró dollár-árfolyama stabilizálódjon. Ehhez arra van szükség, hogy az eurózóna relatíve valamennyi makrogazdasági mutató szerint az USA-hoz képest sikeres legyen. Ha 2002-ben a tőkemozgás egyenlege ismét az USA számára lesz kedvező, akkor az eurózóna ismét elveszti az esélyt arra, hogy egy beruházás alapú gyors növekedés induljon el. 2002 pedig az euró készpénzként történő bevezetésének éve. Nagy lökést adna annak, hogy az átállás zavartalan legyen, ha a GDP növekedése felgyorsulna.


19

1999-2001 között megtörtént a Maastrichti Szerződésben lerögzített időterv szerint az EMU bevezetésének befejező harmadik szakasza. A tényleges működés a felkészülés végével 2002-ben kezdődik. Nagyon hasznos lenne, ha az EMU bevezetésének 1999-es teljesítményeitől eltérően 2002 nem az elvesztegetett esélyek éve lenne. Ennek azonban az lenne a feltétele, hogy az integrációs folyamat közmegegyezésen alapuló továbbfejlődését a nemzetgazdasági szintű államháztartási reformok továbbfolytatása kísérje. Mindkettő együttes megvalósítására nincs túl nagy remény. Úgy tűnik, hogy az integrációs folyamat folytatását illetően alapvető viták alakultak ki az EU-tagországok között. Az integráció egész története bizonyíték arra, hogy az igazán jó középtávú időszakok akkor következtek be, amikor a szupranacionális szinten olyan közösségi politikák bevezetését fogadták el, amelyek nemzetgazdasági szinten a modernizáció és a növekedés addicionális forrásaivá váltak. Erre kellene esélyt találni most is. Önmagában elég lenne, ha az informatikai felzárkózás programja elkészülne és ezzel párhuzamosan a bevezetés is megkezdődne. Bár 1999-2001 között az eurózóna reálgazdasági teljesítményei folyamatosan alatta maradtak az USA hasonló mutatóinak, valamennyi EMU-tagország teljesítményéről ez, ha külön nézzük az országokat, természetesen nem állítható. Az eurózóna mutatói a dolog természetéből fakadóan statisztikai átlagot tükröznek. Tehát, ha azt akarjuk megválaszolni, hogy mely országok teljesítménye befolyásolja az eurózóna gazdasági teljesítményéről szóló összesített mutatókat, akkor különbséget kell tenni a 12 EMUtagország között nagyságuk, azaz statisztikai súlyuk alapján. A 12 EMU-tagország közül 8 kis országnak számít. Így leginkább a négy nagy ország (Spanyolország, Olaszország, Franciaország és Németország) teljesítménye a meghatározó, ezek közül is főleg az utolsó három. A 15 EU-tagország közül az EMU első három évében a legrosszabb növekedési mutató Olaszországban és Németországban volt. Végül is a GDP növekedési rátáit ennek a két országnak a teljesítménye határozta meg. Pontosabban szólva ennek a két országnak a rossz teljesítménye volt a döntő faktora annak, hogy az eurózóna növekedési mutatója tartósan alatta maradt az USA azonos mutatójának. A 8 kis EMU-tagország gazdasági teljesítményei különbözőek. Ami a növekedési rátákat illeti, az ír gazdaság „szárnyalása” egészen kimagasló, nemcsak az EU többi országához viszonyítva, hanem világgazdasági összefüggésben is. A gazdasági növekedés 8 %-os átlagos nagysága nagyobb inflációs hajlammal párosult, mint amit az EKB inflációs elvárása megengedett volna. Ahogy volt már róla szó, az EKB rövid- és középtávon egyaránt a 2 %-ot meg nem haladó éves átlagos fogyasztói áremelkedést irányozza elő. Ehhez képest Írországban 5 % körüli éves infláció kísérte a kiugróan magas növekedést. Hasonlóan magas növekedési ütem ugyan a többi kis országot nem jellemezte, de azért legtöbbjüknél a GDP éves növekedése meghaladta a 15 EMU-tagország átlagát. Ez részben azokban az országokban volt jellemző, amelyek az egy főre jutó GDP mutatója alapján fejletlenebbnek számítanak. Így a felzárkózási folyamat az EMU létrejötte után is folytatódik. Részben pedig azokra az országokra is jellemző, amelyek fejlettnek számítanak, mint például Finnország, vagy Hollandia. Ez utóbbiban 2001-ben valamennyi EMU-tagország inflációs mutatóját tekintve a legmagasabb lesz a fogyasztói árak átlagos növekedése. Hollandia Németországhoz hasonlóan a szigorúan vett stabilitás-orientált gazdaságpolitikát folytató országok közé tartozik. Ezért hosszabb távon is jellemző gazdaságára az alacsony infláció. Így igencsak meglepő, hogy 2001-

20


ben 5 %-os infláció várható Hollandiában. Az árnövekedés okaként egyes adóval kapcsolatos intézkedésekre szoktak hivatkozni. Jelezvén ezzel azt is, hogy átmeneti inflációgerjesztő hatásról van szó. Összességében a 12 ország inflációs mutatóit tekintve az elmúlt három évet az inflációs divergencia meglétével és növekedésével lehet jellemezni. A kérdés mindaddig nem jelent komolyabb kihívást az EKB számára, ameddig statisztikailag ezeknek az átlagtól való negatív kilengéseknek nincs különösebb súlya. Azonnal más lenne a helyzet, ha tételezzük fel pl. Németországban lódulna meg az infláció. Ennek azonban igen kicsi az esélye. Az infláció divergencia arra hívja fel a figyelmet, hogy a szupranacionális monetáris politika eszköztára kis játéktérrel rendelkezik egyes országok inflációs hajlamának „kezelésére”. Ezzel is összefügg, hogy az Európai Bizottság feladatának tekinti az egyes EMU-tagországok fiskális politikájának és gazdaságpolitikája egészének nyomon követését. Ez Írország esetében oda vezetett, hogy a Bizottság több alkalommal külön is figyelmeztette a kormányt, változtasson gazdaságpolitikáján az infláció mérséklése érdekében. Írország részéről ez meglehetős negatív megítélést kapott, hiszen nemzeti kézben maradt gazdaságpolitikai döntéseikről a Bizottság befolyásolási kísérletét illetéktelennek tekintették. A kis országi gazdaságpolitika számára − az első három év után úgy tűnik – nagyobb játéktér áll rendelkezésre, mint a nagyok számára. Ez kifejezetten statisztikai súlyukból következik. Írország esetében például a középtávon magas GDP növekedés párosult időben kissé eltolva a hasonlóan magas éves beruházási rátával. Feltehetően a magasabb infláció összefüggött a dinamikus, a Bizottság szerint túlfűtött, beruházási tevékenységgel. Ezt egy nagy ország nem engedhette volna meg magának. Az EMU működőképessége szempontjából igen fontos kérdés az, hogy mindezekkel együtt hogyan alakul az egyes tagországok egymáshoz képesti konjunktúra-ciklusa. Ugyanis az EKB kamatpolitikája nem tud igazodni az eurózónán belül különböző konjunktúra-ciklusokhoz. Úgy tűnik, hogy ebből a szempontból nincs igazán éles probléma. Olyan mértékben függ valamennyi EU-tagország konjunktúra-ciklusa a világgazdasági fejleményektől, hogy ez mindenképpen harmonizálja magát a ciklust. Továbbá valamennyi kis ország kereskedelmében meghatározó szerepet játszik a nagy EU-tagországok piacára történő értékesítés. Ezen belül is kimagasló jelentősége van a nagy és jelentős vásárlóerővel bíró német piacnak. Így a növekedési ütemekben van különbség, de abban, hogy ezek a növekedési ráták évről évre milyen irányban változnak, alig. Ha azt a kérdést szeretnénk kicsit részletesebben megvizsgálni, vajon a növekedési potenciálban megmutatkozó különbségek milyen egyéb hatással járnak, elég nehéz helyzetben lennénk. Például, ha a munkanélküliség nagyságát igyekeznénk a növekedési teljesítménnyel összekapcsolni, akkor igazán egyértelmű összefüggést nehéz lenne találni. A legmagasabb növekedési rátával bíró Írországban a munkanélküliségi mutató 4 % körüli éves szinten állandósulni látszik. Ezzel szemben az ír növekedési mutatónál jelentősen alacsonyabb, de jóval az EU-átlag feletti növekedéssel rendelkező finn gazdaságban a munkanélküliségi ráta 8,4-10,2 % között van.


21

A munkanélküliségi ráta nagysága szoros összefüggést mutat azzal, hogy mennyire rugalmas a munkaerő piac az adott országban. Európában általában jellemző, hogy az USA-hoz képest sokkal nagyobb szerepe van a biztonságnak, mint a hatékonyságnak. A munkaerő-piacra ez utóbbinak az a hatása, hogy az EU-tagországaiban különböző mértékben ugyan, de rugalmatlanabb a munkaerő-piac az USA-énál. Általában ezzel magyarázzák, hogy a 90-es évek egészében az EU-ban az évi átlagos összesített munkanélküliségi ráta 10 % körül alakult, s ezzel párhuzamosan az USA-ban 5 % alatt volt. A munkaerő-piac szabályozása az EU-tagországokban nemzeti szinten van és feltehetően hosszabb ideig ott is marad. Tehát a monetáris politika szupranacionális szintre kerülése semmilyen következménnyel nem jár a munkaerő-piaci szabályok harmonizálódására. A probléma már az egységes belső piac kapcsán felmerült. Hiszen a piac egységessége egyik részterületére, nevezetesen a munkaerőre nem terjed ki. Pedig az egységes belső piac a már említett négy szabadságra épült. (Ezek egyike a szabad munkaerő- mozgás.) A munkaerő-piaci problémák talán legélesebben a német piacon jelentkeznek. Ez összefügg a növekedési teljesítmények alakulásával is. A bérek és a bérre rakódó járulékok tekintetében a legmagasabb érték az EMU-tagországok között Németországban alakult ki. Ez telephelyi hátránynak számít, méghozzá olyan mértékben, hogy nemcsak a külföldi beruházók számára nem vonzó a német telephely, hanem a német cégek számára sem. Az elmondottak alapján nagy egyértelműséggel állapítható meg, hogy a munkaerő-piaci szabályok változása nemzeti hatáskörben marad. Ezzel is összefügg, hogy bérharmonizáció sem alakult ki az egységes belső piacon. (Az ír bérek és a belga bérek különbsége nem csökkent.) Ez a példaszerűen kiragadott országpáros azt hívatott bemutatni, hogy a munkaerő mobilitása az egységes belső piacon meglehetősen korlátozott, a bérek közeledése egymáshoz pedig ezért nem válik szükségessé, illetve a gyakorlat számára sem a magasabb, sem az alacsonyabb bérű országban gazdaságpolitikai kihívássá. Ugyanez a helyzet az adóharmonizációt illetően. A példák arra utalnak, hogy a legkisebb közös intézkedésre sincs meg igazán a tagországok politikai vezetőiben a készség. (Jól mutatta ezt, hogy 2000 decemberében a Nizzában megrendezett EU-csúcson a kamatbevételek lehetséges adóztatásáról éles vita bontakozott ki különösebb eredmény nélkül.) Ahol ezzel szemben valódi adóharmonizáció körvonalai bontakoznak ki, az a közvetett adók (áfa) területe. Itt két tendencia világosan látszik. Egyfelől sok áfa-kulcs helyett egy áfa-kulcs irányába történik a fejlődés. Ez többek között azt jelenti, hogy a nulla-kulcsos tételeknek meg kell szűnniük. Másfelől pedig ez az egyetlen áfa-kulcs valószínűleg alacsonyabb lesz, mint a legtöbb országban a jelenlegi kulcsok súlyozott átlaga. Ha abból indulunk ki, hogy az eurózónán belül a szupranacionális monetáris politikának tartósan az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen célja az árstabilitás, akkor különösen jól megérthető, miért olyan fontos a közvetett adók mértékének csökkentése. Persze a gyakorlatban minden egy kicsit másképpen néz ki. Az árstabilitás mellett a már említett Növekedési és Stabilitási Paktum előírásai szerint legalább olyan fontos a folyó költségvetési hiány előírt mértékének betartása. Ez a két cél nem mindig tartható be egyszerre. A helyzet különösen akkor nehéz, ha a költségvetési terület nemzeti

22


hatáskörben van, a monetáris pedig nemzetköziben. Ebben az esetben ugyanis előfordulhat, hogy fiskális oldalról nem mindig tudják az országok megtámogatni az antiinflációs célkitűzés valóra váltását. Érdekes módon a költségvetési kritérium, ahogy volt már róla szó, ebben a három évben nem került igazán veszélybe. De 2001 a recessziógyanús gazdasági helyzet miatt is jóval nehezebb feladat elé állítja egyes EMU-tagországok pénzügyminisztereit, mint az elmúlt két év. Például Németországban éppen a költségvetési referenciaérték betartása miatt a pénzügyminiszter adóemeléseket jelentett be (a dohánytermékek áfája emelkedik és bizonyos biztosítási szolgáltatásoké). Ennek az intézkedésnek a súlyát akkor lehet igazán megítélni, ha figyelembe vesszük, hogy Németországban 2001 a tíz éves adócsökkentési program első éve. Így az egész folyamat tervszerű végrehajtása kicsit elbizonytalanodik. (A társasági adóterhek csökkentését jelenti legfőképpen a jóváhagyott adóreform.) Magyarország számára mindebből néhány tanulság levonható. Sem bérharmonizáció, sem a közvetlen adók harmonizációja, sem egyéb munkaerő-piaci szabályok harmonizációja nincs napirenden az EU-ban a belső piac fejlesztése kapcsán, illetve az EMU-ban az eurózónán belüli konvergencia erősítése kapcsán. Lehet, hogy ez ellentmondásosnak tűnik és az is lehet, hogy az egységes belső piacon és az EMU-ban a hatékony működés akadályozójává válnak ezek a nemzeti hatáskörben maradó kompetenciák. Mindenesetre egy dolog leszögezhető. Nevezetesen az, hogy a magyar gazdaságpolitika számára ezek a nemzeti kompetenciák összességükben meglehetősen nagy játékteret adnak az EU-csatlakozás után is. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon középtávon elég erős „bérnyomással” kell számolni. De legyen szó bérről vagy adóról, egy dolog EU-tagság mellett, illetve azon kívül egyformán hat, ez pedig a globalizáció. Ha egy ország meg akarja őrizni telephelyi előnyeit és ezzel tőkevonzó képességét, akkor sem a bérek, sem az adók nem nőhetnek különösebb dinamikával. Sőt, az adók esetében egyáltalán nem célszerű növekedésről beszélni. Összefoglalóan az 1999-2001 közötti időszakot három sajátossággal jellemezni. -

Az EMU létrejötte azt az előzetes elvárást, miszerint a nagyobb verseny újabb növekedési lehetőségeket nyújt a tagországok számára, nem váltotta valóra.

-

Azok a félelmek, amelyek a nemzeti hatáskörben maradt költségvetési politika inflációgerjesztő hatását valószínűsítették, nem igazolódtak.

-

Láthatóan azoknak a szakembereknek lett igazuk, akik úgy vélték, az EMU bevezetése számos gazdasági probléma megoldására nem gyógyszer. Némi szarkazmussal az első három év után megkérdezhető, vajon milyen probléma megoldására az?

Az a kérdés, vajon az EMU viszonylagos hatástalansága a reálgazdaságra a továbbiakban pozitív értelemben változhat-e? Ez a kérdés közvetlen formában nem megválaszolható ma még. Az viszont már egy kicsit részletesebben körvonalazható, milyen egyéb gazdaságpolitikai intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy az EMU reálgazdasági hatása megélénkülhessen. A dolog fonákja az, hogy az egységes belső piac megkoronázásaként került sor sokak szerint az EMU bevezetésére, és az eurózóna létrejötte után éppen az egységes belső piac befejezetlensége jelenti a legnagyobb problémát.


23

Itt két integrációs előrelépés, amely értelmét tekintve egymásra épül, láthatóan mindkét elem belső hiányosságai miatt egy kicsit stabilitáshiánnyal küzdő alakulatot hozott létre. Azaz az egységes belső piac további egységesedése lenne szükséges ahhoz, hogy a közös monetáris politika, illetve a közös pénz igazán ki tudja fejteni versenyt élénkítő hatását. A 2001-es várható gazdasági eredmények az év utolsó harmadára tulajdonképpen világszerte lefelé lettek módosítva. Ez, ahogy az már lenni szokott, Európában nagyobb problémákat eredményezett a gazdasági teljesítményeket illetően, mint az USA-ban. Ez igaz az USA-t ért terrortámadás és az azt követő hosszúnak ígérkező háború figyelembe vétele mellett is. Különösen Németország eredményeit értékelték szinte drasztikus mértékben az év végén várható előrejelzésekben kisebbnek a vártnál. Ez egy olyan vitát robbantott ki, mi szerint ez egy recessziós időszak kezdetét jelenti-e vagy sem. Nehéz megmondani ma még erre a kérdésre a választ. Egy azonban biztos, ezek a változások az euró kismértékű leértékelődéséhez vezettek a dollárhoz képest. Érezhetően 0,90 $ alá került az euró árfolyama. Azzal együtt, hogy nem szabad egy új valuta esetében a rövid távú árfolyamváltozásoknak nagy jelentőséget tulajdonítani, mégis ismételten rá kell mutatni arra, hogy az eurózóna relatíve rossz reálgazdasági teljesítményei az euró dollárárfolyamának leértékelődéséhez vezet. Az első három év után, röviddel az euró készpénzként történő bevezetése előtt igen lényeges kérdés, hogy elegendő idő volt-e az eltelt időszak arra, hogy az euró dollárárfolyama stabilizálódjon. Azaz három év elegendő-e arra, hogy az új monetáris politika, az azért felelős Európai Központi Bank tevékenysége jobban kiszámíthatóvá váljék és ezzel az euró nemzetközi szereplését is jobban prognosztizálni lehessen. Még ha ez pozitívan lenne megválaszolható, akkor is nyitva marad a kérdés a reálgazdasági teljesítményeket illetően. A probléma az, hogy az EKB-t és monetáris politikáját is sok bírálat éri. Úgy tűnik, hogy a három év nem volt elegendő arra, hogy ez az új szupranacionális jegybank elnyerje a pénzpiaci szereplők bizalmát. Pedig minden pénz stabilitása a pénztulajdonosok bizalmától függ. Ezért olyan fontos, hogy a szupranacionális monetáris politika és az azt megvalósító jegybank kiszámítható, transzparens és hiteles legyen. Csak így lehet remélni, hogy „ifjú kora ellenére” az euróba vetett bizalom létrejön és megerősödik. 2001 őszén csak remélni lehetett, bizton állítani nem. Azért nem, mert az elmúlt három év tapasztalatai nem egyértelműen pozitívak. A reálgazdasági problémákról már volt szó. Ezeket kiegészíti az EKB-val kapcsolatos problémák köre. Egyfelől az EKB kamatpolitikája nem jól prognosztizálható a piaci résztvevők számára, másfelől maga a monetáris politika sem tűnik véglegesnek. Ez utóbbi a jövőben új módszerek és eszközök alkalmazásával feltehetően fokozatosan változni fog. Ami pedig a kamatpolitikát illeti, némi szarkazmussal fogalmazva úgy tűnik, mintha időnként az EKB kifejezetten célnak tekintené a „piacok meglepését”. Ugyanis többször előfordult, hogy havi jelentéseikben az EKB az inflációsveszély mérséklődésére és párhuzamosan a konjunktúra gyengülésére utalt. Ezek után a pénzpiacok a jegybanki kamat csökkentésére számítottak. Ez előbb-utóbb be is következett általában, de gyakran nem akkor, amikorra várták. Egyes vélemények szerint az EKB ezzel a taktikával akarja demonstrálni, hogy valóban független. Független mindenkitől, még a nagy országok pénzügyminisztériumaitól is. (Méghozzá nemcsak

24


formálisan, ahogy a dokumentumok ezt biztosítják, hanem informálisan is, ami a gyakorlati tevékenység során formálódik meg.) Nehéz megmondani, hogy az említett „bizalmi” problémák pusztán csak abból erednek, hogy a monetáris intézmény és annak politikája is összesen alig három évre tekinthet vissza. Vagy pedig azzal is összefügg, hogy olyan intézményi, strukturális problémák is vannak, amelyek tartósan megmaradnak. Ez esetben az „ifjú kor” elmúltával sem lehet azzal számolni, hogy az euró a dollártól komoly szerepet hódít majd el. Pedig az Euroland méretét, lakosságának számát, összesített GDP-jének nagyságát tekintve az USA hasonló mutatóival megegyező nagyságú. De amíg „ez a gazdasági mamut” nem rendelkezik belső növekedési faktorokkal és saját növekedése az USA belső fogyasztásától függ, addig ez a nagyság csak latens lehetőségnek számít.

1.6

Az EMU bevezető időszakának befejeződése: 2002, az euró készpénzként történő bevezetése

2002. január 1-jével megkezdődik a Gazdasági és Monetáris Unió hosszú felkészülési szakaszának befejeződésével végérvényes „teljes vértezetben” történő működése. Ezt példázza az is, hogy a 12 tagország nemzeti valutája minden formájában és minden funkciójában eltűnik, átadva helyét most már véglegesen az eurónak. Bár a készpénzként történő bevezetés leginkább logisztikai feladatnak tekinthető, mégis ez a változás szakaszhatár az EMU évtizednyi történetében, mert ezzel fejeződik be minden szempontból a felkészülés. A készpénz olyan szorosan hozzátartozik az egész lakosság minden napjaihoz, hogy annak változása feltehetően, ha rövidebb időre is, de a legkülönbözőbb zavarok kialakulásával járhat. Ezért több szakértő arra számít, hogy átmenetileg a lakosság kereslete a fogyasztási cikkek iránt csökkenni fog. Arra is fel kell készülni, hogy magában a készpénzforgalomban kisebb-nagyobb zavarok keletkeznek. (Például a készpénz-automaták pénzellátásában átmeneti zavarok lehetnek. Azt sem lehet kizárni, hogy maga a pénz felváltása bármely vásárlásnál kisebb-nagyobb problémát ne okozzon.) De a gazdaság egésze számára a logisztikai feladat mást is jelent. Magas költségeket és fokozódó biztonsági tevékenységet nyilvánvalóan eredményezni fog. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy bármennyire törekedtek a lakosság felkészítésére, lesznek problémák a nemzeti valuták euróra időben történő átváltásával is. Tekintettel arra, hogy minden harmadik eurót német márkáért fognak megvenni, a legnagyobb kihívás így a márka euró konverziónál merül majd fel. Nem egyszerűen az átváltandó valutamennyiség nagyságáról van szó. A jelenlegi DM készpénz cca. 30 %-a Németországon kívül van valamilyen jövedelemtulajdonosok kezében. Egyes jugoszláv utódállamokban nemzeti valutává vált a DM (Montenegró). Ez a sajátosság súlyosan veti fel a pénzmosás problémáját. Általában is tartanak attól, hogy ezt a nagy akciót, amit az euró készpénzként történő bevezetése jelent, megpróbálják majd felhasználni különböző gyanús pénzek tisztára mosására. Természetesen ezt megakadályozni teljes mértékben nem lehet. De igyekeznek majd legalább a hamis pénztől megvédeni az eurót.


25

Minden külföldi DM-tulajdonos számára a legkényelmesebb az, ha tartalékolt pénzét bankszámlára teszi. Minden egyéb esetben költséges és fáradságos a külföldi számára Németországon kívül a pénz időben történő euróra váltása. Az eurózóna országaiban lényegében 2002 februárjának végéig befejeződik a pénzcsere. De arra is számítani kell, hogy még ezt az időt követően is lesznek problémák az új pénzzel. Nem egyszerűen logisztikai nehézségekről van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy az átváltási folyamatban több esetben különféle problémák fordulhatnak elő, egyrészt amikor a pénzt váltják át, másrészt amikor az árakat. Ez önmagában abból ered, hogy méreteiben páratlan feladatról van szó, és így a hibahatár is megemelkedik. Az árak alakulása szempontjából több szakértő vélekedik úgy, hogy nem veszélyes mértékben, de inflációgerjesztő az euró készpénzként történő bevezetése. Ez azzal függ össze, hogy az átváltásnál kerekítenek. De ezt a statisztikai-technikai problémát önmagában csekélynek tekinthetjük. Ennél komolyabb a veszély, hogy magát az átváltást burkolt áremelésre szeretnék a kereskedők felhasználni. A fogyasztóvédelmi szövetségek az eurózóna valamennyi országában nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az ilyen áremelésekre ne nagyon kerüljön sor. Mindezzel együtt előfordulhat, hogy törekvésük hatékonysága kívánnivalókat hagy majd maga után. Ez a probléma is azzal függ össze, hogy valamennyi árat ki kell véglegesen euróban kifejezni, ez pedig olyan nagyságrend, amit egész egyszerűen nem lehet teljes mértékben ellenőrizni. Mindezzel együtt azonban a problémák rövidtávúak lesznek és remélhetőleg az elviselhetőség határát nem érik el. Az igazi problémát végső fokon az okozza, hogy az eurózóna 2001-es gazdasági teljesítményei rosszak. Ezért ugyanis előfordulhat, hogy ez a tendencia folytatódik és „erre rakhat rá még egy kicsit” az euró készpénzként történő bevezetése. Így a lakosság számára olyan kép alakulhat ki, mintha minden probléma az euró készpénzként történő bevezetésével függne össze. Ez pedig tovább növelheti a több országban amúgy is meglévő lakossági bizalmatlanságot. Az igazi veszély az euró készpénzként való megjelenésével kapcsolatban ebben rejlik. Általánosan a lakosság euróhoz történő hozzáállását talán kicsit leegyszerűsítve úgy lehet jellemezni, hogy mindazokban az országokban, ahol a nemzeti valuta gyenge pénznek számított, a lakosság pozitívan viszonyul az euróhoz. Ezzel szemben mindazokban az országokban, ahol erős és stabil nemzeti valuta volt a jellemző, ott a lakosság elég jelentős része bizalmatlanul szemléli a változást. Ezek közé az országok közé tartozik Németország is. A német lakosság cca. egyharmada még most is fenntartásokkal tekint a közeli változásokra. Fontos lenne, hogy az euró belépése a mindennapokba sikeres legyen. Ez ugyanis segítene az átmeneti, feltehetően rövidtávú zavarok és kellemetlenségek leküzdésében. Ha mindez nem így lesz, akkor ez a rövid táv akár meg is nyúlhat egy kicsit és a zavarok nagyobbak lehetnek. Ilyen körülmények között pedig az átállás kereslet-visszafogó hatása szintén nagyobb lehet. A felkészülés során jól látható, hogy a bankok és az ezekhez kapcsolódó intézmények már hosszabb ideje készülnek a változásra. A bankszektor az eurózónán belül több szempontból elhúzódó válságban van. Az euró készpénzként történő bevezetése azonban ennek a problémának a megléte miatt talán nem fog sokkal több nehézséggel járni. Az azonban megemlítendő, hogy a már többször idézett Németországban a bankok folyamatosan szűkítik hálózatukat. Ennek az az oka, hogy így próbálnak veszteségeikből

26


jelentős tételeket lefaragni. Az euró bevezetése kapcsán azonban ez nem kedvező. Hiszen az állampolgárnak egyszerre kell majd azon bosszankodnia, hogy közeli és kedvenc bankfiókja bezár és, hogy nincs készpénze és dolga van a folyószámlájával kapcsolatban is. Tehát sokféle nehézség merül majd fel hangsúlyozottan rövidtávon az euró bevezetésével kapcsolatban. Az inflációs veszély az eurózónában a 2001-es tapasztalatok alapján kezelhetőnek bizonyult. Tehát nem szabadult el az infláció sem az olajárak emelkedése, sem a termelékenységet meghaladó bérnövekedés okán sem. De a kérdés mégis azért említendő külön is, mert nagyon kis határok között érzékeny az EKB és a lakosság az eurózónában az árak változására. Lényegében arról van szó, hogy az éves 2 %-ot meg nem haladó fogyasztói áremelkedés veszélybe kerül-e az euró készpénzként történő bevezetése kapcsán, vagy sem. Talán lehet remélni, hogy nem, mert minden inflációgerjesztő hatás együttesen sem vezet majd oda, hogy éves átlagban 2 % helyett 2,2 vagy 2,25 %-os infláció, vagy azt meghaladó, alakuljon ki. Persze, ha egyébként van az eurózóna gazdaságában más egyéb tényező is, ami az éves infláció mértékét tartósan 3 % közelébe hajtja, akkor a pénzváltás problémái önmaguk nagyságánál nagyobbaknak tűnnek majd. A bankszámlapénzként és készpénzként történő alkalmazás közötti három év azt a célt is szolgálhatta, hogy az euró dollár-árfolyama stabilizálódjon, vagy legalábbis kisebb határok között ingadozzon. Nehéz megmondani, hogy ez a három év elegendő hosszúságú időszak volt-e ebből a célból, vagy sem. Mindenesetre megnyugtatóbb lenne, ha az eurózóna reálgazdasági teljesítményei kedvezőbbek lennének. Pontosan az a probléma, hogy az euró készpénzként történő megjelenése minden korábbinál jobban kelti a véglegesség érzetét. Ez pedig csak akkor kellemes, ha az EMU és az euró hoz valamilyen gazdasági előnyt az eurózóna vállalkozói és állampolgárai számára. Erre a kérdésre az elmondottak alapján igazán pozitív válasz nem adható. Az EMU tagországainak vállalkozói igazi pótlólagos konjunkturális hatást - legalábbis rövidtávon - az euró bevezetésétől nem várhatnak. Így növekedésük legfőbb faktora továbbra is csak az export lehet. Ekkor pedig a kicsit leértékelt euró kifejezetten kedvező a cégek számára. (Persze minél kevésbé import érzékeny a cég, annál inkább jelent hasznot a leértékelt árfolyam.) A nemzeti piacra termelő és értékesítő vállalkozások számára az euró készpénzként történő bevezetése akkor előnyös, ha bővül ettől a kereslet. Rövidtávon éppen az ellenkezője a valószínűbb. A tartalékolás szempontjából az a fontos, hogy az új valuta stabil legyen. Ha az éves infláció 2002-ben is 2 % közelében lesz, akkor várhatóan ez a funkció működőképes lesz. Persze a jövő egyik fontos kérdése, vajon a lakosság megtakarítási hajlamát az euró bevezetése hogyan befolyásolja. Ennél a kérdésnél kimagasló jelentősége van a lakossági bizalom alakulásának. Ha az euró 2002-ben stabil pénznek bizonyul, akkor ez a bizalom erősödni fog. Csak néhány év eltelte után lehet majd azt megítélni, hogy az eurózóna különböző kultúrájú, különböző megtakarítási hajlamú népei végül is hogyan fogják minősíteni az eurót és az EKB-t. Egy biztosan leszögezhető. Nevezetesen az, hogy az EMU állampolgárai pusztán attól, hogy készpénzként is a különböző értékű euró


27

bankjegyek és pénzérmék kerülhetnek csak a kezükbe, éberebben fogják figyelni az EMU reálgazdasági és makrogazdasági sikerességét. Már nem arról lesz szó, hogy hagyományosan támogató, vagy kritizáló közvélemény jellemzi egy-egy EMU-tagország lakosságát, hanem sokkal inkább arról, hogy rövid- és középtávon most már végre kibontakoznak-e pótlólagos gazdasági előnyök az EMU létrejöttéből fakadóan. Érdemes röviden áttekinteni, hogy jelenleg a különböző nemzetközi pénzfunkciókban az eurónak a dollárral szemben és a dollár mellett mekkora a súlya. Tartalékvalutaként 2000 végén a dollár aránya 66 % volt, az euróé 12,7 %. Befektetési valutaként a dollár aránya 50 % volt, az euróé 26 %. A kereskedelem valutájaként ilyen egyértelmű arányok azért nem állapíthatók meg, mert az EU-n belüli kereskedelemről az egységes belső piac létrejötte óta nincsenek külön adatok. De 1992-ben a dollár aránya 48 % volt és az EUtagországok valutáinak aránya (aminek döntő része DM-et jelentett) 25 %-ot tett ki. (Ma még nem lehet megbecsülni azt, vajon a DM megszűnésével, annak szerepét, milyen mértékben veszi majd át az euró.) Az euró készpénzként történő bevezetése, mint az EMU történetében egy szakaszhatár, az integrációs folyamat szempontjából már minősíthető, méghozzá előnyösnek, semlegesnek, vagy előnytelennek. Ma még csak annyi szögezhető le, hogy az EMU létrejötte és az euró összes pénzfunkcióban való megjelenése nem okozott és várhatóan nem okoz súlyos és tartós problémákat. Az azonban sem az EMU, sem az euró bevezetésekor nem történt meg és nem várható, hogy rövidtávon pótlólagos növekedési és versenyképességi előnyök keletkezzenek. Költségcsökkentést az euró bevezetése összességében akkor is jelent, ha magára az euróra való áttérés költségekkel jár. Ez önmagában komoly előny. A probléma csak az, hogy ez az előny miért nem realizálódik jobb reálgazdasági teljesítményekben. Néha a szemlélőnek az az érzése, hogy olyan gigantikus problémák vannak az eurózónán belül, amelyek megakadályozzák, hogy az ilyen méretű pozitív változások érezhető hatásúak legyenek a gazdaság makromutatóinak pozitív változásában. Az euró készpénzként történő bevezetése felvet egy nagyon fontos stratégiai kérdést is. Nevezetesen azt, vajon az euró Európa regionális pénze lesz-e, vagy világpénz funkciókat is el tud majd hódítani a dollártól. A bankszámlapénzként történő megjelenést követő három évben sem a kereskedelemben, sem a tartalékolásban, sem befektetési valutaként nem kapott Európán kívül számottevő szerepet az euró. Persze itt még a korábbiakban elmondottaknál is hangsúlyosabban esik latba, hogy egy új nemzetközi pénzről van szó, amiről a lehetséges felhasználónak nincsenek hitelt érdemlő előzetes tapasztalatai. Így először a tapasztalatokat kell megszerezni. Ez azonban előrevetíti, hogy még legalább egy középtávú időszaknak el kell telnie ahhoz, hogy kiderüljön, pályázhat-e az euró Európán kívül is jelentősebb szerepre, amit természetesen a dollártól kell elhódítania. Magyarország számára ennek a kérdésnek inkább csak közvetett jelentősége van. Nyilvánvaló, hogy az eurónak európai regionális valutaként is meghatározó jelentősége lesz valamennyi EU-ba belépő ország számára. A kérdés inkább csak abból a szempontból fontos, hogy például lehet-e majd a világpiacon olajat venni euróért. Az eurózóna szerepe a világgazdaság folyamatainak alakításában erőteljesen függ attól, hogy az euró milyen nemzetközi szerepet tölthet majd be középtávon. Az nyilvánvaló,

28


hogy Európa országaival nagyrészt euróban fog kereskedni az EU. De, hogy ezen túl milyen egyéb kereskedelmi ügyleteknél fogják az eurót alkalmazni, az igen kevéssé határozható meg. Mindez az euró készpénzként történő bevezetése idején mindösszesen csak annyit jelent majd, hogy az eurózóna belső és Európa egymás közti kapcsolataiban elkezd működni az euró. Azután majd a jövő dönti el, hogy a kereskedelem Európán kívüli ügyleteiben hol tudja kiszorítani az euró a dollárt. A magyar vállalkozások számára 2002 januárjától kezdődően egyre gyakrabban fog megjelenni az euró fizetési eszközként. Arról nagyon biztató és magabiztos nyilatkozatok olvashatók, hogy az euró különböző bankjegyei és pénzérméi nehezen hamisíthatók. Így bizton számítani lehet arra, hogy az első időkben „jó pénzzel” fizetnek majd Magyarországon is, amikor az eurót használják fizetési eszköznek. Valamennyi EMU-tagországban 2001 őszén megkezdődött a pénzintézetek számára az euró bankjegyek és pénzérmék kiszállítása. Írország és Görögország kivételével 2001 decemberében az érmék előszállítása megkezdődik a lakosság számára. A nemzeti fizetőeszközök kereskedelmi bankokban történő költségmentes beváltását valamennyi EMU-tagországban nyilvánosságra hozták. Illetve Németországban még a konkrét szabályozás nem készült el, zajlik az egyeztetés. Nem véletlen, hiszen már történt róla említés, hogy a legnagyobb logisztikai feladat Németországot terheli az euró készpénzként történő bevezetése kapcsán. Azt a kérdést is szabályozták már, hogy a nemzeti valuták az egyes tagországokban meddig használhatók fizetőeszközként és azt is, hogy meddig váltják át a jegybankok illetve a kereskedelmi bankok euróra a nemzeti valutákat (ld. Függelék 1. táblázat). Az átváltás díjtalan, de csak bizonyos határidőig, és ez a határidő általában 2002. február vége. Külön figyelmet érdemel e tekintetben Németország, ahol a kereskedelmi bankok 2002. február 28-ig váltják át a nemzeti valutát euróra, a jegybankok azonban korlátlan ideig. Erre a szabályozásra azért került sor, mert nagyon nagy pénzmennyiség van külföldön DM-ből. Németország szeretné biztosítani az akadálymentes visszaváltási lehetőséget. Néhány más EMU-tagország jegybankja is vállalta a korlátlan idejű pénzváltást. Ilyen például Ausztria vagy Spanyolország is. Számos tagországban 2012. február 28. a jegybanki beváltás utolsó időpontja. Tehát tíz éves időszakot biztosít az átváltásra pl. Finnország, Franciaország, Görögország, Olaszország is. Jól látszik, hogy a komoly turizmussal bíró EMU-tagország jegybankjaiban biztosítva van a korlátlan idejű, vagy hosszú idejű nemzeti valuta átváltás euróra. (Természetesen nem azt jelenti, hogy ezeket a nemzeti valutákat valamilyen fizetésre fel lehetne használni. Azt azonban jelenti, hogy ezekben a nemzeti valutákban tartott pénzösszeg nem veszti el értékét. Persze, ha az euró értéke harmadik valutákkal szemben csökken, akkor az euróra történő átváltás esetén ugyanez vonatkozik az adott nemzeti valutában tartott összegre is. Az euró és a tagországok nemzeti valutái közti árfolyam 1999. január 1-je óta rögzített. Tehát az euróra történő átváltás bármikor is történjék, veszteséget nem eredményez. Persze azt ma még nem lehet pontosan tudni, hogy egy bizonyos idő után a jegybankok ingyen, vagy esetleg díj ellenében váltják át a nemzeti valutákat.) Végül magával az euróra történő átváltással kapcsolatban érdemes megemlíteni egy sajátos tényezőt. Ez pedig az, hogy Írország kivételével az összes többi EMUtagországban a nemzeti valutában kifejezett bér összege nagyobb, mint az euróban kifejezett összeg. Ezért minden bérből és fizetésből élő polgár meg fogja élni azt, hogy


29

nominálisan 2002. januári fizetése kevesebb lesz, mint amit 2001 decemberében kapott. Ez a hatás csak addig „megrázó”, amíg el nem költi ezt a pénzt tulajdonosa. Ekkor derül ki ugyanis, hogy értékében ugyanazt az összeget kapta meg vagy sem. Ezért nagyon fontos, hogy az árak euróban történő kifejezésekor burkolt áremelést ne tudjanak végrehajtani. Ha komolyabb áremelésekre sor kerülne az euróra való áttérés kapcsán, akkor valójában kevesebbet érne a fizetés euróban, mint nemzeti valutában. Ezt el kell kerülni, mert az euró ebben az esetben nemcsak szokatlanabb lenne, hanem „elszegényítő” is. Az euróra történő áttérés rizikófaktorait összefoglalva három tényezőre érdemes utalni. Ezek a következők: -

Jól kell megoldani a logisztikai feladatot. Ennek nagysága és bonyolultsága miatt nyilván lesznek kisebb-nagyobb zavarok. Ezek a zavarok rövidtávon kereslet visszafogáshoz vezethetnek.

-

Az euró készpénzként történő bevezetése minden korábbinál összehasonlíthatóbbá és transzparensebbé teszi az egységes belső piacot. Az euró középtávú sikerességét alapvetően meg fogja határozni, hogy milyen pótlólagos pozitív reálgazdasági következményei lesznek az optimális esetben kiéleződő versenyhelyzetnek. Ha egyéb belgazdasági problémák megakadályozzák e versenyhelyzet kibontakozásának lehetőségét, akkor az euró széleskörű elfogadása is természetesen az eurózónán kívül akadályokba fog ütközni.

-

Az euró készpénzként történő bevezetésével lezárult az EMU hosszú bevezető időszaka. 2002. január 1-jétől minden feltételnek rendelkezésre kellene állnia ahhoz, hogy ennek a „véglegességnek” megfelelően olajozottan működjön az EMU. Ez feltehetően nem így van, sok megoldatlan feladat van az EMU és az egységes belső piac teljes körű kiépítéséig. Az euró minden pénzfunkcióban való megjelenése kedvező feltételeket teremt a szükséges reformlépések megtételére.

30


2.

Magyarország felkészülése az EMU-tagságra makroés mikrogazdasági szempontból

Bevezetés Magyarország EMU-tagsága számos lényegi kérdésben még igen bizonytalan. Nem dőlt el véglegesen még az sem, vajon 2004-ben valóban bent leszünk-e az EU-ban. Az még több kérdést vet fel, hogy az EMU-ba történő belépés az egyáltalán elképzelhető legrövidebb időn belül megvalósulhat-e. A tanulmánynak ebben a részében arra törekedtünk, hogy elsősorban vállalati oldalról bemutassuk az EMU tapasztalatait. Ezek a tapasztalatok nagyvállalatok, kisvállalatok, exportorientált és belföldre termelő cégek szempontjából arra szolgálnak, hogy bár bizonytalan a csatlakozás időpontja, de ennek ellenére a felkészülés a cégek szintjén is megkezdődjön. Az euró készpénzként történő bevezetése és a három évvel ezelőtti bankszámla pénzként történő felhasználás egyben azt is jelenti, hogy az eurózónába nem tartozó cégek is érintettek az euró bevezetése utáni gazdasági helyzet által. A tanulmány hangsúlyt helyez arra, hogy ezt a kívülről történő érintettséget körbejárja. Az EMU-tagságra való felkészülés ez év májusában kezdődött meg makroszinten, a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáján számos olyan változtatást hajtott végre, amely közvetlenül az EMU-tagságra, illetve az EU-ba történő belépés után a közös árfolyamrendszerbe való azonnali belépésre teszi alkalmassá Magyarországot. Ennek közvetlen hatása van a magyar vállalatok tevékenységére is. A tanulmány kitér arra, hogy a megnövekedett árfolyamkockázat hogyan „kezelhető”. Részletesen foglalkozik azzal is, hogy a forint konvertibilissé tétele, az euróban köthető üzletek lehetőségei és rizikófaktorai milyen kihívások elé állítják a cégeket. A Magyar Nemzeti Bank meghirdetett inflációcsökkentési tervét is elemzi a tanulmány, megmutatva a gyors fogyasztói ár növekedést visszafogó monetáris politika kedvező és kedvezőtlen hatását a gazdaságpolitikára és a gazdasági folyamatok egészére. Mindezek alapján a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy alternatívában kell végiggondolni a magyar monetáris politika szempontjából EMU-csatlakozásunkat. A 2006-ban történő belépés mellett szükséges lenne a monetáris és reálkonvergencia együttes értékelése mellett esetleg egy későbbi EMU-csatlakozás lehetőségét is felvázolni. A magyar EMU-csatlakozástól függetlenül a cégek számára célszerű a felkészülés megkezdése és az eurózónába történő magyar belépés rájuk vonatkozó kihívásainak átgondolása.


2.1.

31

Az euró készpénz és az euróra való átváltás Magyarországon

Az euró bevezetése és az EMU tagországok nemzeti valutáinak megszűnése a magyar hitelintézetekre is új, illetve többletfeladatokat ró. Az első döntéseket és lépéseket már 1999 januárjára meg kellett tenniük a magyarországi hitelintézeteknek és a Magyar Nemzeti Banknak (MNB). Ekkor az eurónak, mint számlapénznek a bevezetéséhez kellett alkalmazkodni, s ennek megfelelően euró bankszámlákat kellett létrehozni. Az euró készpénz bevezetésével összefüggésben pedig 2001 végén egyrészt a megszűnő pénzek (bankjegyek) bevonását, a számlák átszámítását, valamint az új euró bankjegyek és érmék bevezetését kell megoldaniuk a magyar pénzintézeteknek és az MNB-nek. Az MNB mindezekkel a feladatokkal kapcsolatban 2001 közepén egy dokumentumot adott ki, amelyben ajánlásokat fogalmazott meg a devizaszámlákat vezető hitelintézetek részére. Ennek a dokumentumnak a legfontosabb ajánlásai az EMU tagországainak nemzeti fizetőeszközeiben vezetett devizaszámlák euró denominációra történő átszámítására vonatkoznak. Annak érdekében, hogy a magyarországi hitelintézetek zökkenőmentesen, és a nyilvánosság megelégedésére bonyolítsák le az átszámítást, az MNB iránymutatásai és ajánlásai alapján számos feladatot kell megoldani. Ezek alapján a magyarországi hitelintézetek ez év szeptemberétől folyamatosan tájékoztatják ügyfeleiket a alábbi főbb pontokról: -

A hitelintézetek 2001 augusztusától már nem teszik lehetővé ügyfeleik számára, hogy az EMU tagországok 2002 elején megszűnő nemzeti valutáiban számlát nyissanak.

-

A megszűnő 12 nemzeti fizetőeszközben 2001. december 31-ét követően nem lesz lehetőség átutalásra és számlavezetésre.

-

A megszűnő nemzeti devizákban vezetett számlák egyenlegét a kereskedelmi bankok átszámítják euróra, és erről ügyfeleiket értesítik. Ezzel kapcsolatban fontos tény, hogy az átszámítás csak egy technikai művelet, amit a nemzeti valuták megszüntetése indokol, és a számlatulajdonosoknak 2001. év végéig lehetőségük van arra, hogy EMU valutákat a különböző nemzeti valutanemekben a számláikról felvegyenek, illetve oda befizessenek és EMU devizákban átutalást kérjenek anélkül, hogy ez az átszámításnak betudható bármilyen konverziós, vagy egyéb többletköltséget vonna maga után. Az MNB fontosnak tartja, hogy a hitelintézetek ügyfelei idejekorán tájékoztatást kapjanak a megszűnő nemzeti valutában tartott követeléseik euróban kifejezett értékéről.

-

Ha a számlák átszámításának eredményeképpen ugyanazon ügyfélnek több látra szóló számlája keletkezne – a számlatulajdonos rendelkezése alapján – a számlákat összevonják.

-

A kereskedelmi bankok által a számlatulajdonosokhoz eljuttatott számlakivonatoknak tartalmazniuk kell a számla egyenlegét, és a felhalmozott kamat összegét a számla eredeti pénznemében, euróban, valamint az átszámításhoz használt átváltási arányt is, aminek meg kell egyeznie a valuták hivatalosan rögzített átváltási árfolyamaival, azaz az átváltásra díjmentesen kerül sor.

32 -

Gondoljon az Euróra A hitelintézetek díj-, jutalék- és költségmentesen végezik el a megszűnő EMU nemzeti devizákban vezetett számlák egyenlegeinek átszámítását euróra. Ám a bankok felajánlhatják ügyfeleiknek más devizára (pl. dollár, svájci frank, stb.) történő konverzió lehetőségét is, de ezért már konverziós díjat, illetéket kérhetnek. Azaz, a pénzintézeteknek világossá és egyértelművé kell tenniük az átszámítás és a konverzió közötti különbséget, és közölniük kell a konverzió díj, jutalék nagyságát, illetve a konverzió során alkalmazandó árfolyamot.

Az euró bevezetésekor sorra kerülő átváltások miatt a legkedvezőbb megoldás az, ha az EMU tagországok nemzeti valutájában meglévő készpénzt 2001. december 31-ig bankszámlára helyezzük el. Ezt az összeget vagy azonnal forintra lehet átváltatni, vagy pedig valutaszámlára lehet helyezni. Érdemes azonnal euró számlát nyitni – ha még nem volt – és azon elhelyezni ezt az összeget. Ha már volt azonos nemzeti valutában számla, akkor az ezen való elhelyezés azt jelenti majd, hogy 2002. január 1-jén a kereskedelmi bank automatikusan átváltja a teljes összeget euróra. Az EMU tagországok nemzeti valutáiban lévő bankjegyek helyett euró bankjegyeket majd csak 2002. január 1-je után lehet kapni. Így a nemzeti valutában lévő készpénznek közvetlenül euró készpénzre való átváltására csak 2002. január 1. után kerülhet sor. A magyarországi kereskedelmi bankok és pénzváltó helyek a bevonásra kerülő EMU nemzeti valuták bankjegyeit 2002. január 1. és február 15. között váltják be kötelezően euróra, de ekkor már kezelési költséget, vagy díjat is felszámolnak. Néhány bank az érmék átváltását is vállalja, természetesen nagyobb díjért. Ezeknek a valutáknak forintért való beváltására folyamatosan 2002. február 15-ig van lehetőség. Ezt az időpontot követően ez már csak az EMU tagországokban lesz lehetséges. Az ottani kereskedelmi bankok a már meghatározott ideig – rendszerint néhány hónapig – váltják át a nemzeti valutákat euróra. Bármely EMU tagország központi bankja március 31-ig váltja át költségmentesen a többi tagország bevonásra kerülő bankjegyeit. Mivel az egyes központi bankok a saját kibocsátású bankjegyeket még legalább egy évtizedik átváltják euróra, így azok, akik a jövőben megint eljutnak azokba az országokba, amelyek nemzeti valutájából készpénzzel rendelkeznek, ezek az összegek az ottani központi bankokban még mindig átválthatóak lesznek. Mindezeken túl arra is lehet gondolni, hogy a bevonásra kerülő bankjegyek és érmék numizmatikai értéke esetleg egy idő után jelentősen is emelkedhet, így érdemes lehet az érmék megtartása.

2.2.

Az euró, mint az egységes valuta bevezetése és a vállalatok

2.2.1. A külkereskedelemben érdekelt magyar vállalatokat is érintő változások az EMU országok piacain Az EMU sikeres megvalósítása szempontjából a stabil makrogazdasági alapok mellett nemcsak az új valuta széleskörű elfogadottsága fontos úgy a gazdasági életben, mint a lakosság körében, hanem az is, hogy a vállalati szektorban a szervezeti-technikai felkészülés megfelelő-e. A valutaunió bevezetésének 1999 januárja és 2002 februárja közötti több mint három éves folyamata minden vállalat számára részben, vagy teljesen komplex átállási folyamatot jelentett. A nem EU-tagországok vállalatai sem mentesek ennek bizonyos hatásaitól. A valutauniónak a vállalatok számára elsősorban a


33

számítástechnikai-információs rendszer, vállalatszervezeti, számviteli, szerződéskötési, árképzési, pénzügyi és beruházás-tervezési, valamint fizetési területeken jelentkezett hatása. Az volt a fontos, hogy a felkészülés mindezeken a területeken kellő időben elkezdődjék. A valutaunió bevezetése több mint egy egyszerű átszámítási feladat, s mind a kis-, mind a nagyvállalatok elvileg ugyanazon kihívásokkal néztek szembe. Ahogy az már korábban látható és előre jelezhető volt, a nagy és a multinacionális vállalatok már nem sokkal az euró 1999. januári bevezetése után átálltak az új pénzre. Számos multinacionális vállalat már korábban bejelentette, hogy ezzel a lehetőséggel élni fog. Az átmenetre időben történő felkészülés jelentős feladatokat jelentett a szervezés, a számítástechnika, az alkalmazottak felkészítése, marketing, szerződésjog, pénzügy, valamint a piacstratégia kiigazítása területeken. A kis- és középvállalatok helyzete ennél jóval összetettebb, s így az átállás egyrészt hosszabb időt vesz igénybe és másrészt számos más tényezőtől is függ. Az egységes valuta – az euró – bevezetése az EMU-ban résztvevő országok vállalatai számára azt a kedvező változást jelenti, hogy az egymásközti kereskedelmi kapcsolatokban megszűnt az árfolyamkockázat. Így a vállalatok jelentős összegeket takaríthatnak meg az árfolyam fedezeti ügyletek és a tranzakciós költségek megszűnése révén. A valutaátváltással kapcsolatos költségeket sem szabad alulbecsülni, ugyanis az EU-tagországokban az ilyen jellegű kiadások korábban elérték a GDP kb. 0,5 %-át (összesen kb. 38-45 milliárd DM-et) évente. Mindezek mellet az euró megkönnyítette a gazdasági számításokat és a vállalati gazdasági tervezés biztonságát különösen a hosszú távú vállalati beruházások esetében.

2.2.2. A vállalatok, mint bankügyfelek az EMU tagországokban A monetáris unió bevezetése az átmeneti időszakban különbözőképpen érintette a bankokat és ezek ügyfeleit. A nem-bankok az euróra való átállást az 1999-től 2001-ig tartó időszakaszban bármikor, szabad választás alapján megtehették. Emiatt nehéz volt a bankok számára az, hogy előre megbecsüljék, hogy a vállalati és a magán ügyfeleik a piac irányította átmeneti szakaszban mikor akartak váltani az euróra. Ez a választási lehetőség 2001. december 31-én megszűnik, mivel 2002. január 1-jétől mindenkinek, így minden vállalatnak át kell térnie az euróra. A különböző üzleti érdekek és tapasztalatok alapján a következők állapíthatóak meg: -

a multinacionális vállalatok többsége már az euró bevezetését követően az átmeneti időszak kezdetén áttért az egységes valuta alkalmazására.

-

a kis- és közepes méretű vállalatok lassabban tértek át az euróra, s egy igen jelentős részük csak 2002. január 1-jén, a legutolsó pillanatban teszi ezt meg. Annál gyorsabb volt az átállás valószínűsége, minél nagyobb a pénzügyi és kereskedelmi forgalmukban a nemzetközi jelleg, valamint, hogy mennyire kapcsolódnak multinacionális vagy nagy vállalatokhoz, amelyek már az euróra való átmenetnek egy korai szakaszában áttértek a pénzügyeiknek euróban való vezetésére. Az euróra való viszonylag széleskörű, gyors, sikeres és stabil áttérés a három átmeneti év alatt

34

Gondoljon az Euróra felgyorsíthatta volna a kis- és közepes méretű a vállalatoknak a váltását is. Erre viszont csak mérsékelten került sor.

-

2.3

A leglassabban azok a kisvállalatok léptek, amelyek a legkevésbé kapcsolódnak nagyobb vállalatokhoz, illetve közvetlenül a fogyasztókkal vannak kapcsolatban (pl. kiskereskedelem, szolgáltatások, stb.). Ráadásul ott, ahol a lakosság bizalma mérsékeltebb az euró iránt és hosszabb ideig ragaszkodik a stabil nemzeti valutához (pl. Németország), ott a kisvállalatok nagy többségének áttérésére csak most, az átmeneti időszak végén kerül majd sor.

Az euró bevezetéséből fakadó kérdések és problémák a vállalatok számára

Az euró bevezetésével kapcsolatban a vállalati szektor számára különböző problémák merültek fel, amelyek közül a legfontosabbak:

2.3.1. Fizetési forgalom Az eurónak, mint könyvviteli pénzügyi egységnek az alkalmazása 1999. január 1-je és 2001. december 31. között szabadon választható volt a nem-bankszektor számára. Az elv az volt, hogy se korlátozás, se kényszer ne legyen. A vállalatok a saját értékelésük alapján dönthettek az átállás időpontjáról. Ez azt jelentette, hogy a vállalatok az átmeneti időszak e három éve alatt a fizetési forgalmukat nem szükségszerűen az euróban vezetett számlájukon keresztül kellett, hogy végezzék, hanem a tranzakciók vagy nemzeti valutákban, vagy euróban történhettek. Az átszámítások lebonyolítását a kereskedelmi bankok végezték el. Ez a helyzet 2002. január 1. után úgy változik, hogy ekkortól minden fizetési forgalom már csak euróban kerül elvégzésre. Mivel a fizetési forgalomban a valutanem-átszámítással kapcsolatos feladatok eddig döntően a bankszektor számára jelentkeztek, így a vállalati szektornak ez kisebb terhet jelentett, viszont a racionalizálásból és költség-megtakarításból származó előnyöket elsősorban a vállalatok élvezték. A teljes átállás, azaz 2002. január 1. után az előnyök abban a formában is jelentkezni fognak, hogy az Európában jelenleg még működő mintegy 60 giro-szervezetből álló fizetési rendszer helyett egy egyszerűbb fog kialakulni, amely sokkal gyorsabban működik majd, s így ez hatékonyságjavulást fog eredményezni.

2.3.2. Pénzügyi irányítás A monetáris unió létrehozása a kamat- és az árfolyamviszonyokat jelentős mértékben befolyásolja, amit a vállalatok pénzügyi irányítása nem hagyhat figyelmen kívül. A követelésekkel és hitelekkel kapcsolatos kockázatok ugyan ugyanazok maradnak a közös valutájú Európában, mint amilyenek ezek korábban voltak a nemzeti keretek között, ám az euró bevezetésével a valutakockázat a monetáris unió egészének a nem EMUországokkal való kereskedelmére, valamint az exportbevétel arányára korlátozódik. Ennek megfelelően az árfolyam-biztosítási ügyletek jelentősége is folyamatosan csökken. A valutakockázat csökkenésével együtt kisebb lesz a lehetőség arra is, hogy az


35

árfolyamok változásainak kedvező hatásaiból is részesülni lehessen. Ezzel szemben a pénzügyi piacok minden valószínűség szerint differenciáltabbak lesznek és újabb lehetőségeket fognak megnyitni a vállalkozások finanszírozása számára. Ugyanakkor az EMU-n kívüli országok számára az euróban való elszámolás és fizetési megállapodás esetén továbbra is fennmarad a valutakockázat. Azaz, ha pl. a gazdasági ügylet elszámolása euróban történik, s a forint árfolyama az euróhoz viszonyítva változik, akkor a valutakockázatot a magyar félnek kell viselnie.

2.3.3. Könyvvitel, mérlegkészítés Az EMU-tagországokban a vállalatok számára három év állt rendelkezésre a számviteli és könyvviteli rendszerük átállítására. Erre a lépésre sor kerülhetett az átmeneti időszaknak rögtön az elején, vagy az átmeneti időszak során, vagy pedig az időszak végén. Az átmeneti időszak során lehetőség volt két valutában való könyvelésre is, ami ugyan igen jelentős terheket jelentett. A közös valuta bevezetése a mérlegadatokat lényegesen nem érintette, mivel ezek az adatok a rögzített árfolyamok miatt csak átváltást jelentettek. A nemzeti valuták kivonása után, 2002. január 1-jétől a számviteli és könyvviteli rendszereket már csak euróban lehet vezetni.

2.3.4. Számítástechnika Az euróra való átállás szükségessé tette, hogy a vállalatok számítástechnikai rendszerében változtatásokat is bevezessenek (pl. mérlegek, könyvvitel, ellenőrzés, felügyelet, pénztár, beruházási tervek, stb.). A számítástechnikai feladatok nagyobbik része viszonylag könnyen megoldható volt.

2.3.5. Ellenőrzés, jelentések, szerződések, árak Az euróra való átállás eredményeként egy nagyobb gazdasági övezet kialakulása fejeződik be Nyugat-Európában, ahol az árak közvetlenül összehasonlíthatókká válnak, ami megnöveli az árak átláthatóságát és az árversenyt. Az egységes valuta alkalmazása következtében gyakorlatilag minden értékszámítás érintve lesz (pl. árak, szerződések, projektek belső elszámolási árai, vállalati statisztikák, stb.). A hosszú távú - 2002. évet meghaladó - szerződések a bevezetésre kerülő jogi szabályozások révén érvényesek maradnak, azaz az euróra való átállás nem lehet indoka a szerződések egyoldalú felmondásának, vagy nem teljesítésének. A harmadik országokbeli partnerekkel kötött szerződések esetén is rögzített árfolyamokon történik majd az euróra való átszámítás, amennyiben ezzel ellenkező rendelkezés nincs. A vállalatok közötti új szerződésekben az euróra való átállás körülményei már általában szerepelnek.

2.3.6. Kiskereskedelem A fogyasztóvédelmi szervezetek a kettős ármegállapítást (nemzeti valutában és euróban) már 1999 januárjától megkövetelték a kereskedőktől - elsősorban a kiskereskedőktől - és

36


termelőktől. A várakozásokkal szemben a vállalatok jóval nagyobb arányban tettek ennek eleget, pedig ez nem jelentéktelen extra költségekkel járt (pl. a számlázás két valutanemben), de marketing szempontból általában kifizetődő volt. A kettős ármegállapításnál el kellett kerülni, hogy a vállalatok az árak átszámításánál és kerekítésénél ne egyoldalúan felfelé igazítsanak ki, mivel a vásárlók könnyen ellenőrizhetik az átszámítás helyességét. Külön problémát jelentett az ún. sarokárak (pl. 9,99) átszámítása, amely áraknak külön hirdetési szerepük van.

2.4.

Az EMU vállalatok külgazdasági kapcsolataira való hatása

Az euró bevezetése a vállalatok számára mind az EU-tagországaiban, mind az azon kívüli országokban komoly feladatokat jelentett, amelyek természetesen bizonyos, esetenként jelentős, költségekkel jártak attól függően, hogy a vállalatok milyen jellegűek, melyik iparághoz tartoznak. Az időben való felkészülés kedvező hatásai és az euró használatából fakadó előnyök viszont csökkenthetik és hosszabb távon meg is haladják ezeket.

2.4.1. Az EMU egyes főbb hatásai általában Egy EMU-ban résztvevő ország gazdasági ágazatainak, iparágainak összesített nemzetközi versenyképessége attól függ, hogy az áruforgalmában milyen arányt képviselnek a monetáris unióbeli és azon kívüli országok, valamint, hogy hogyan alakul az euró árfolyama a különböző valutákkal szemben, továbbá a gazdaság ágazati struktúrája is fontos szerepet játszhat. Ha a monetáris unióhoz mindegyik EU-tagország csatlakozott volna, akkor ez az EU-tagországbeli vállalatok számára azt jelentené, hogy nemcsak nagyobb arányban takarítanának meg tranzakciós költségeket, de csökkenne az árfolyamkockázatuk, és ezzel javulna a versenyképességük. A monetáris unió megteremtése rövidtávon a bankszektort érintette leginkább. Ennek fő formái a kieső jövedelmek és az átállási költségek. A kieső jövedelmek jelentősebbek a nemzetközi ügyletekre jobban specializált bankok, mint a belföldi ügyletekre specializáltak esetében. A vállalati szektort ugyanakkor más hatások érték. Az exportorientált vállalatok számára, amelyeknek jelentős forgalmuk van az EU gyenge valutájú országainak, valamint a dollár-övezet országainak vállalataival, a monetáris unió minél teljesebb körű megvalósítása a versenyképességük jelentős mértékű javítását eredményezi. Ugyanakkor azon vállalatok számára, amelyek a hazai piac felé orientálódnak, és amelyekben jelentős arányú az idegen tőke részesedése, a monetáris unió részben a növekvő kamatterhek miatt jelentékeny problémákat okozhat.

2.4.2. Külkereskedelem, versenyképesség és termelés-kihelyezés Az euró hatása a különböző iparágak exportteljesítményére jelentősen függ attól, hogy milyen az adott iparág exportorientációja, mekkora az export koncentrációja azokra az országokra, amelyek valutáinak stabilitása változó. Emellett a termékek köre abból a


37

szempontból is fontos, hogy pl. az árai rugalmatlanok, vagy olyan tömegtermékek, amelyek ára rugalmas, vagy pedig, hogy ezeket hanyatló (pl. vasipari, stb.), vagy virágzó (pl. elektrotechnika, stb.) iparágak gyártják. Különbséget kell tenni az euró olyan hatásai között, amelyek a külkereskedelmet, s elsősorban az exportot befolyásolják, valamint amelyek a termelési helyet érintik. Az euró erőssége jelentősebben befolyásolja a monetáris unióhoz tartozó országoknak a versenyhelyzetét, mint a termelési helyszínek. Vállalatok ugyanis viszonylag rugalmasan dönthetnek arról, hogy kihelyezik-e a termelésük egy részét olyan országba, amelyik árfolyamelőnnyel rendelkezik, vagy pedig megnövelik a félkész termékek és alkatrészek importját ezekből az országokból. Az euró bevezetése olyan következménnyel is járhat, hogy a félkész termékek importja olyan országokból, amelyek valutáihoz képest az euró erős pénz, költségcsökkentést eredményezhet a monetáris unióban résztvevő országok vállalatai számára. Természetesen e vállalatok késztermékei már nehezebben találhatnak piacra a beszállító országokban, mivel az árfolyam drágává teheti az importjukat. Azok a harmadik országokban lévő versenytársak viszont, amelyek nemzeti valutái az euróhoz viszonyítva gyengék, versenyelőnyhöz juthatnak mind a monetáris unión belül, mind más egyéb országokban. Ez az üzletpolitikai alternatíva azon az előrejelzésen alapszik, hogy a fejlettebb EUtagországokban a monetáris unió körülményei közepette a vállalatok és számos iparág versenyképessége - az árakat tekintve – rövid távon csak kis arányban lesz képes javulni az olyan versenytársakkal szemben, amelyek országa csak később fog csatlakozni a monetáris unióhoz. Közép- és hosszabb távon viszont az árversenybeli helyzet jelentősen meg is változhat. Azok az országok ugyanis, amelyek valutája az elmúlt időszakban viszonylag gyenge volt, egyre erőteljesebb nyomásnak lesznek kitéve annak érdekében, hogy teljesítsék a konvergencia kritériumokat annak érdekében, hogy csatlakozhassanak a monetáris unióhoz. Amikor pedig ezek az országok is bevezetik az eurót, akkor elvesztenek minden előnyt, amit mindaddig a tudatosan gyengített valutáik révén élvezhettek. Így a monetáris unió tagországaiban azok az iparágak és vállalatok, amelyek a kezdetektől fogva az erős euró nyomása alatt kell, hogy teljesítsenek, hamarabb mennek keresztül a kényszerű alkalmazkodáson és javítanak teljesítményükön. Így közép- és hosszú távon éppen azok a vállalatok fognak strukturális szempontból előnyösebb helyzetbe kerülni, amelyek nem élvezték a nemzeti valuta gyengített árfolyamának versenyhelyzetet támogató hatását. Az euró ilyen körülmények közepette természetesen a közvetlen külföldi beruházásokkal kapcsolatos döntéseket is befolyásolja. Az elmúlt évek során az erősödő nemzetközi verseny több fejlettebb EU-tagország vállalatai esetében kényszerítette ki a közvetlen külföldi beruházások növelését. Ezek a beruházások éppen azt célozták, hogy biztosítsák ezekben az országokban a piacokat és a lehetséges költséghatékony termelési helyeket. Az euró bevezetése miatt a közvetlen külföldi beruházások némelyik indoka megszűnhet középtávon, noha a piacoknak, értékesítésnek és termelésnek a folytatódó nemzetközivé válása továbbra is igényelni fogja a közvetlen külföldi beruházásokat olyan országokban, amelyek a költséghatékonyság szempontjából a jövőben is fontosak maradnak.

38


Ebben a helyzetben a leányvállalatok helyzete is összetett. Azok a leányvállalatok ugyanis, amelyek gyengébb valutájú országokban vannak, egyrészt fontosakká válnak az anyavállalataik számára, másrészt pedig az árfolyam miatt a teljesítményeik a reálisnál kisebb súlyt kapnak az anyavállalataik összesített mérlegében.

2.4.3. Az eurónak, mint kereskedelmi számlák valutanemének, növekvő jelentősége Az amerikai dollár a jövőben is kulcsszerepet fog játszani a nemzetközi kereskedelemben és a kereskedelmi számlázás valutanemét tekintve. Ez különösen a nyersanyagok nemzetközi kereskedelmére lesz érvényes. Ugyanakkor számos ok alapján feltételezhető, hogy a nemzetközi kereskedelem számlázásában az euró egy olyan jelentős szerepet játszhat, amely nagyobb, mint az őt létre hozó valuták jelentőségének összessége. Az euró jelentősége a következő tényeken fog alapulni: -

a monetáris unióban részt vevő országok az eurót fogják használni a külkereskedelmük számlázásához.

-

a monetáris unió tagországai közötti növekvő nagyságú euróban való számlázás mellett a harmadik országok részéről is erőteljes kereslet fog megnyilvánulni az euró iránt. A további nagy mértékű kereslet azért valószínű, mivel egyrészt jelentős lesz a kereslet a nem monetáris unió, de EU-tagországok részéről, másrészt viszont a kelet-európai országok különböző jellegű elszámolásaiban is gyors ütemű lesz a nyugat-európai valutákról az euróra való áttérés. Ebben nemcsak a kelet-nyugati kereskedelem igényei fognak jelentkezni, hanem a kelet-európai országok közötti nemzetközi gazdasági kapcsolatokhoz szükséges fizetési forgalom szükségletei is.

A jövőben még az is elképzelhető, hogy hosszabb távon az OPEC is elkezdheti az eurót használni legalábbis a nyersolaj ügyletek egy részének fizetéséhez kapcsolódó számlázások esetében. Az Európához fűződő szoros gazdasági szálak, valamint a portfolió beruházások diverzifikálásának szükségessége miatt, ami a dollár szerepvesztésével szembeni fedezeti ügyletként szolgál, igen valószínűsíthető az euró növekvő szerepének bekövetkezése.

2.5.

Lehetséges feladatok a magyar vállalatok számára

Az eurónak 1999-ben történt számlapénzkénti bevezetése már jelentős hatással volt azokra a vállalatokra, amelyek vagy multinacionális vállalatok magyarországi leányvállalata, vagy ezekhez szorosan kapcsolódnak, vagy pedig külgazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek, pl. külkereskedelmi tevékenységet folytatnak (exportálnak, vagy importálnak). Az EMU-n kívül található leányvállalatok feladata összetettebb, mint az EMU-n belüli leányvállalatoké, mivel az előbbieknek a könyvvitelüket az illető ország valutájában kell vezetniük, a cégen belüli elszámolásukat viszont euróban. A külkereskedelemben érintett vállalatokkal szemben viszont az az előnyük mégis megvan, hogy az anyavállalatok részéről minden támogatást megkapnak. Így mindezen vállalatok számára az euró készpénzformájú bevezetése már nem jár


39

minden területen jelentős változásokkal, új körülményekkel. A hatásoknak és változó feltételeknek egy összefoglaló listája a következő pontokból áll: -

Az euró bevezetése miatt a fizetési forgalom átállításával kapcsolatos intézkedések felmérése. Ennek keretében megszűnnek a vállalat azon valutanemben vezetett számlái, amely valutákat az euró 2002-ben felváltja. A vállalat az EU-tagországok relációjában egyre inkább, vagy egy radikális váltással csak euróban számol el.

-

Az újonnan kialakuló fizetési rendszer felmérése és a bank-kapcsolatok koncentrálása. A különböző EU-tagországokban lévő és különböző valutákban vezetett üzleti kapcsolatok korábban szükségessé tehették több, különböző országokban lévő bankok szolgáltatásainak igénybe vételét. Az EMU teljes megvalósítása és az euró bevezetése által kialakuló új körülmények között 2002-től már egy, az EMU bármelyik tagországában működő bank is elegendő minden olyan ügylet elvégzésére, amely az EMU bármely országában keletkezik és aktuálissá válik.

-

A hitelfelvételek, a kamat- és valutakockázatok felülvizsgálata és átalakítása. A monetáris unió bevezetése jelentősen befolyásolni fogja a kamatok alakulását. Nem rögzített kamatlábbal kötött szerződések esetén fokozottabban kell a kamatlábkockázatot figyelembe venni.

-

Az árfolyamváltozások trendjének értékelése. Az euró bevezetésével és a monetáris unióhoz csatlakozó országok valutáinak megszüntetésével kapcsolatban harmadik országok valutáihoz viszonyított árfolyamok módosulhatnak.

-

Az új tőkeszerzési és befektetési lehetőségek értékelése. A monetáris unió létrejöttével kiteljesedő egységes pénzügyi piac új tőkeforrásokat és befektetési lehetőségeket fog teremteni, amelyek a nem tagországbeli vállalatok számára is elérhetőek lesznek.

-

A vállalati kockázatértékelési munka szükségszerű átalakítása. A kamat- és árfolyamkockázatot, valamint a tőkeszerzési és befektetési lehetőségeket érintő változások szükségessé teheti a vállalati kockázatértékelési munka szervezeti átalakítását.

-

Azoknak a számítástechnikai programoknak a kikeresése, amelyeket az euró bevezetése érinthet, s felkészülés ezeknek a módosítására. Különböző jellegű olyan nyilvántartások esetén, ahol különböző valutanemek is szerepelnek az átszámítás, kerekítés, az átmeneti időszak során, párhuzamos (nemzeti valuta és euró) valutaalkalmazás esetére szükséges lehet a számítógépes program módosítása.

-

A szükséges átmeneti klauzulák az új szerződések esetére. Az olyan új szerződések esetére, amelyek teljesítése már az euró bevezetését követően kerül majd sor olyan árképzési és fizetési feltételek kialkudása válik már szükségessé, amelyek figyelembe veszik az euró bevezetése által kialakuló új feltételeket.

-

A stratégiai beszerzési források struktúrájának (valuta unióbeli, ill. azon kívüli országból) esetleg szükségszerű átalakítása. Nem kizárható, hogy a közös valuta, az euró bevezetése módosíthatja a beszállítók által megszabott üzleti feltételeket (pl.

40

Gondoljon az Euróra árváltozás), s ez egy vállalat számára a beszerzési forrásainak az átstrukturálását teheti szükségessé.

-

A vevőkör és a versenystruktúra elemzése. Az előbbihez hasonlóan a közös valuta bevezetése módosíthatja egy vállalat, mint szállító igényelte feltételeket (pl. árváltozás), ami a vevőkör változását eredményezheti. Teljesen vagy részben hasonló hatások érhetik a versenytársakat is, ami pedig a piaci verseny módosulását is okozhatja.

-

Az értékesítési terület felülvizsgálata és új rend kialakítása. A közös valuta bevezetésével kiteljesedő egységes piac módosíthatja az értékesítési feltételeket, amelyek figyelembevétele mellett az üzleti gazdálkodás optimalizációja különböző jellegű változtatásokat igényelhet.

Az átállással kapcsolatban erre az időre - döntően rövid távú - üzleti lehetőségek nyílnak (pl. automataipar, számítástechnikai berendezésekkel és programokkal kapcsolatos ügyletek, papír- és nyomdaipari tevékenységek). Az euró készpénzként történő megjelenése új hatásokkal és változó feltételekkel a magyar vállalkozások közül elsősorban az idegenforgalomban, és a szolgáltatások számos területén működők számára jár. Az EMU-tagországok közötti turistaforgalomra az euró készpénz megjelenése pozitívan fog hatni, mivel megszűnnek az átváltásból fakadó problémák (készpénzcsere, az árak összehasonlíthatóbbak lesznek, stb.). A turizmus intenzitásának ezekben az országokban várható növekedése kihathat a környező országokba irányuló forgalomra is, különös tekintettel a körutazásokra. Ennek következtében célszerű, hogy a magyar turisztikai iparág cégei is azonnal áttérjenek az euró alkalmazására, alkalmazzák a kettős ármegállapítást és biztosítsák az euróban való fizetés széleskörű lehetőségét, amit a valutaliberalizálás, valamint a forint 2001-ben történt teljes konvertibilitásának megvalósítása lehetővé is tesz. Az ilyen gyakorlat megvalósításából fakadó előnyöket és kedvező hatásokat viszont csökkentik a forint és az euró közötti árfolyammozgás lehetőségéből, azaz az árfolyamkockázatból fakadó hátrányok, esetleges veszteségek. Az euró készpénzként való megjelenése a valutaváltással foglalkozó vállalkozásokat csak annyiban fogja érinteni, hogy ugyanaz a kínálat, ami eddigi 12 valutában jelentkezett, az a jövőben már csak egy valutában fog történni. A forgalom mennyiségét így nem önmagában az euró készpénz fogja befolyásolni, hanem alapvetően az, hogy ennek közvetett hatásaként mennyivel növekszik majd a turista forgalom (pozitív hatás), valamint a valutakínálat mekkora részét terelik el a szolgáltatók azáltal, hogy a szolgáltatásért a fizetést – a valutaliberalizáció eredményeként - euróban is elfogadják (negatív hatás).

2.6.

A kis és közepes méretű vállatok és az euró

A kis és közepes méretű vállalatok számára a legnagyobb kihívást a verseny fokozódása jelenti. A probléma számukra az, hogy az ilyen nagyságú vállalatoknak nincs elegendő forrásuk piackutatásra, új termékek kifejlesztésére. A piaci információs rendszerek hiánya miatt nem értesülnek időben a változásokról, s így jelentősen lassabb az


41

alkalmazkodási folyamatuk. Mivel az áru- és termelésfejlesztésre sincs elegendő forrásuk és lehetőségük, nem tudják bevezetni az új technológiákat, s így olyan helyzet is előállhat, hogy egy idő után nem tudnak megfelelni a kereslet támasztotta igényeknek. A kis és közepes méretű vállalatok nagyobbik része nemzeti kereten belül működik, ám az új körülmények között megnő a valószínűsége annak, hogy új – és nemcsak helyi – versenytársak jelennek meg a piacon. Az EU egységes belső piacának megvalósulása és az euró bevezetése megnyitja a lehetőséget arra, hogy vállalatok más országokon belül is egyre nagyobb számban megjelenhessenek. Azaz, a versenyben való helytállást a terjeszkedés segítheti elő (pl. az Internet használata révén is). Ezt a folyamatot elősegíti az, hogy megszűnik a több valuta kezeléséből fakadó különböző nehézség, és megszűnik az árfolyamkockázat is. A kis és közepes méretű vállalatok egyik fő versenyhátrányát a kis méretük jelenti, és ennek következményeként az, hogy mérsékelt a vásárlóerejük. Ennek leghatékonyabb megoldása az együttműködések, társulások és stratégiai szövetségek kialakítása. Ez lehet az EMU teljes megvalósulása miatt számukra felmerülő problémák megoldásának egyik járható útja. Számos operatív feladatot (informatikai rendszerek átállítása, tájékoztatás, ármeghatározás, képzés, a készpénzforgalomban lévő bankjegyek és érmék cseréjének megszervezése) ezeknek a vállalatoknak is el kellett végezniük. A kis és közepes méretű vállaltok EMU-ra, az euró bevezetésére való felkészítésében a nagyvállalatok is érdekeltek, mivel ez utóbbiak számára az előbbiek egyrészt beszállítók, másrészt pedig vásárlók (viszonteladók). A segítségnyújtás révén a nagyvállalatok elérhetik, hogy a kis és közepes méretű vállalati partnereik nagyobb zökkenők nélkül állhassanak át az euró használatára. Így ha a kis és közepes méretű vállalatok – amelyek rendszerint közvetlen kapcsolatban vannak a végső fogyasztóval – megfelelően felkészültek, akkor a nagyvállalatok is ki tudják használni az euró nyújtotta előnyöket. Sok esetben a nagyvállalatok támogatása hasznosabb, mint a más szervezetektől érkező segítség, mivel a közvetlen kapcsolat révén a nagyvállalatok jobban ismerik a kis és közepes méretű vállalatok lehetőségeit és korlátait, valamint a szektor jellemzőit, s ennek megfelelően tudják megfogalmazni és szelektálni a szükséges ismereteket, tanácsokat. Ennél szélesebb körű az a gyakorlat, amikor ágazati szinten készült megállapodás az euró bevezetése hatásainak kezeléséről (pl. ír zöldségtermelők egyezménye, autóipar cégek megállapodása, stb.). Az ágazati megállapodások átláthatóbbá teszik az átállási folyamatot, ami csökkenti a bizonytalanságot, egységesíti az áttérés időpontját, s költségeket takaríthatnak meg.

2.7.

A magyar árfolyam-politika és az árfolyam-kockázat kezelése

Az elmúlt évtized során a magyar árfolyam-politika többször változott, de alapvetően egy fokozatosan egyre kevésbé rögzített rendszer felé haladt. Az 1990-94 közötti kormány gazdaságpolitikájának eredményként igen jelentős hiányok alakultak ki mind a külső (külkereskedelmi mérleg, fizetési mérleg), mind a belső mérlegekben (költségvetés). Egy komoly gazdasági válság elkerülése érdekében 1995-

42


ben szükségessé vált egy stabilizációs gazdaságpolitikai csomag bevezetése (Bokroscsomag), aminek a költségvetési kiadások radikális csökkentése mellett része volt a forint leértékelése és az ún. csúszó-leértékelés bevezetése is. Ez az árfolyam-rendszer a gyakorlatban azt jelentette, hogy a forintot minden nap olyan mértékben értékelte le az MNB, hogy ezek összesített havi értéke elérje az előre meghirdetett nagyságot. Ennek az árfolyamrendszernek a bevezetésekor a havi leértékelési ütem 1,9 % volt, majd a gazdaság stabilizálódásával párhuzamosan ezt a mértéket fokozatosan csökkenthette az MNB. Ennek eredményeként 2001 szeptemberében, amely hónap végén egy másik árfolyamrendszer lépett a csúszó leértékelés helyébe, a havi leértékelés üteme már csak 0,2 % volt. A csúszó leértékelési rendszernek egy további fontos eleme volt, hogy a forint hivatalosan meghatározott középárfolyamát előbb egy valutakosárhoz, majd egy ideig egy valutához (az ECU-hoz, illetve a DM-hez), aztán 1999 elejétől az euróhoz viszonyítva határozták meg. A korábban megfogalmazott monetáris- és árfolyampolitikai tervek szerint a csúszó leértékelést akkor kellett volna egy rögzített árfolyammal felváltani, amikor a magyar inflációs ráta 5 % körüli nagyságra csökken és a fő kereskedelmi partnerek inflációs rátájához viszonyítva a különbség nem haladja meg a 3 százalékpontot. Az árfolyam-rendszer váltására viszont jóval hamarabb sor került. Az új árfolyam-rendszer, amely 2001. október 1-je óta van érvényben, alapvetően irányított lebegtetés. A forint árfolyama egy ± 15 %-os árfolyam-ingadozási sávon belül mozoghat, amelyek széleinél az MNB interveniál, azaz a forint erősödése esetén külföldi valutát vesz az MNB forintért, vagy pedig a forint gyengülésekor fordított műveletet hajt végre, vagyis forintot vesz és külföldi valutákat ad el. Az új árfolyam-rendszer bevezetését számos egyéb monetárispolitikai lépés előzte meg, amelyek mindegyike abba az irányba mutat, hogy a magyar pénzügyi kormányzat igyekszik a lehető leghamarabb időre teljesíteni azokat a feltételeket, hogy Magyarország ne csak az EUhoz, hanem az EMU-hoz is csatlakozhasson. Ennek alapvetően négy igen lényeges eleme van: -

A teljes valutaliberalizáció fokozatos bevezetését egyrészt az 1996-ban elnyert OECD tagság kötelezővé tette, másrészt az EU−tagság szempontjából is fontos feltétel a liberalizáció teljesítése.

-

A korábban alkalmazott árfolyam-rendszer esetén is létezett egy árfolyamingadozási sáv, amelynek nagysága néhányszor változott, ám mindvégig viszonylag szűk volt. Ez a sáv 2001 júniusában +/- 2,25 % volt, amikor egy rugalmasabb árfolyam-politika felé tett lépésként ezt a sávot +/- 15 %-ra szélesítette az MNB. Ez a sávszélesség megfelel annak a nagyságnak, amely az EMU részeként működő árfolyam-rendszer (ERM-2) esetében is létezik. A sávszélesítés így azt jelentette, hogy a magyar árfolyam-rendszer egy további elemében alakult az EU elvárásainak megfelelően, így egy későbbi csatlakozás az EMU-hoz egyre kevesebb formális problémát jelenthet majd.

-

Harmadik elemként, de az előző kettőhöz viszonyítva egyáltalán nem kevésbé jelentős, az a változás, ami 2001 októberében bekövetkezett: a csúszó leértékelés árfolyam-rendszer feladásával egyidejűleg változott a monetáris politika rögzítési pontja is. Míg korábban az árfolyam jelentette ezt a monetáris politikai kiindulási


43

pontot, addig az új körülmények közepette ezt az infláció nagysága vette át, ugyanis az új rendszerben az infláció ütemét tűzi ki az MNB monetáris politikai célnak. -

Az utolsó elem az, hogy a forint középárfolyamát az euróhoz viszonyítva határozza meg az MNB minden nap. Ez lényegében azt tükrözi, hogy az ERM-2-ben résztvevő országok valutáit az euróhoz kell rögzíteni. Amikor Magyarország csatlakozik – legkorábban 2004-ben – az EU-hoz, akkor be kell lépnie az ERM-2-be is, ha az a cél, hogy minél hamarabb – azaz, két évvel később – az EMU tagja lehessen és az euró Magyarországon is hivatalos pénzként bevezethető legyen. Ekkor viszont a forint középárfolyamát rögzíteni kell az euróhoz, azaz ezt pontosan meg kell határozni, és nem maradhat meg a 2001 októberében bevezetett gyakorlat, amely szerint ezt a piaci árfolyamok átlagából kell kiszámolni.

Az új, irányított lebegtetésű árfolyam-rendszerben az MNB naponta 11 órakor a devizapiacokon legaktívabb 10 hitelintézet árfolyamai alapján mértani átlagszámítással határozza meg a hivatalos közép-árfolyamot, amitől a piaci árfolyam a már említett +/15 % nagyságú sávon belül eltérhet. Ez az árfolyam-ingadozási sáv viszonylag széles, s a vállalatok számára viszonylag jelentős mértékű árfolyam-változásokat is tartalmazhat. A forint árfolyam-sávjának kiszélesítése azt jelentette, hogy a valutapiaci árfolyam követte a sávot, s ennek következtében a forint hirtelen 10-12 %-kal felértékelődött. Ennek következményei elsősorban a külkereskedelmi forgalmon keresztül érintették a vállalatokat. Miközben a felértékelés jelentősen rontotta az exportálók nyereségességét, csökkentette az importált áruk forintra átszámított árait. Azaz, a forint felértékelődése éppen azt a gazdasági ágat, az exportszektort, érintette igen kedvezőtlenül, amelyik a jelenlegi gazdasági helyzetben a dinamizáló erőt jelentette. A magyar gazdasági növekedés dinamizmusát már évek óta elsősorban az export gyorsütemű növekedése biztosította. A forint 2001. októberi gyors ütemű felértékelődése rávilágított a nagyobb rugalmasságú árfolyam-rendszer egyik problémás területére. Miközben a nagyobb árfolyamrugalmasság hasznos a makrogazdasági fő tendenciák irányítása, az egyensúlyok biztosítása szempontjából, addig ez nagyobb kockázatot és ezzel együtt megnövekvő terhet jelent a vállalati szektor számára, mivel a korábbi csúszó leértékelési árfolyamrendszer előre kiszámítható árfolyamát az új rendszer kiszámíthatatlan árfolyamalakulása váltotta fel. Ennek a ténynek önmagában nincs kapcsolata az euróval, mivel bármely rugalmas árfolyam-rendszernek ez a tulajdonsága. Így ezzel a problémával sok más ország vállalatai is szembekerülnek. Nem mentesek ettől a problémától az olyan EU-tagországok sem, amelyek nem lettek most tagjai az EMU-nak (Nagy-Britannia, Dánia és Svédország). Az ő esetükben is a valutáik árfolyama kisebb, vagy nagyobb mértékben szabadon ingadozik az euróhoz viszonyítva, attól is függően, hogy beléptek-e az ERM-2-be, s ott mekkora árfolyam-ingadozási sávot jelöltek ki. Egy exportáló számára az a lényeges, hogy amikor a külföldi vásárló külföldi devizában való számlakifizetése megtörténik, akkor annak az összegnek forintra való átváltása után olyan összeget kapjon, amellyel eredetileg számolt. Ezt alapvetően a szerződéskötés és a számla kiegyenlítése közötti időszakban az árfolyam változása módosíthatja. Az ilyen árfolyam-változási hatás kivédését szolgálja az a pénzpiaci ügylet, amikor az exportáló

44


cég az árkalkuláció és szerződés időpontjában egy határidős ügyletet köt a pénzpiacon arra, hogy devizaösszeget ad el abban az időpontban, amikor a vásárló fizet azon a határidős piaci árfolyamon, amelyet arra a jövőbeli időpontra vonatkozóan a szerződés időpontjában meghirdetnek a piacon. Így az exportáló egy jövőre nézve meghatározott árfolyammal számolhat az árkalkulációja során. Egy importáló cég ennek az ügyletnek a fordítottját teszi, ugyanis számára pedig az a lényeges, hogy amikor a számlakiegyenlítése érdekében a jövőben devizát vásárol, azt ne kedvezőtlenebb árfolyamon tegye, azaz időközben ne történjék meg a saját hazai valutájának a leértékelése, mint amivel a szerződéskötéskor számított. Ennek érdekében a szerződéskötéskor a határidőspiacon a számla kiegyenlítésének időpontjára devizavásárlási megállapodást köt azon az árfolyamon, amit ezen a piacon ekkor a fizetés jövőbeli időpontjára meghirdetnek. A határidősügyletek révén az árfolyam-változásából fakadó kockázatok és lehetséges vesztességek elkerülhetőek. Ám az ilyen ügyletek már komolyabb pénzpiaci ismereteket igényelnek, amelyekkel a kis és közepes méretű vállalatok rendszerint nem rendelkeznek. Számukra segítséget jelenthet, ha a számlavezető bankjuk biztosítani tud ilyen jellegű szolgáltatást. Az eurónak, mint nemzetközi fizetési eszköznek a terjedése és egyre fontosabbá válása azt jelenti majd, hogy az EU-tagországok vállalatai arra fognak törekedni, hogy szinte kizárólag euróban kössenek kereskedelmi és más nem-kereskedelmi jellegű szerződéseket. Ez számukra azt a kedvező helyzetet eredményezi, hogy az árfolyam változásából eredő kockázatot teljes mértékben a partnerre hárítják át. Ez minden olyan ország vállalatai esetében így van, amely országok valutáinak az árfolyama az euróval szemben ingadozik. Minél nagyobb a két valuta közötti árfolyam rugalmassága, annál nagyobb az árfolyam változásának lehetősége és ezzel az ebből fakadó kockázat. Ebben a helyzetben a magyar vállalatok a határidős ügyletek alkalmazásán túl még más módszert is alkalmazhatnak. Mivel a forint teljes konvertibilitása 2001-ben megvalósult, és ennek törvényi rögzítése 2002. január 1-jétől életbe is lép, a magyar vállalatok is abba a helyzetbe kerültek, hogy a forintban való elszámolást és fizetést igényelhessék a szerződéseikben. Így célszerű és az érdekeiket jobban szolgálja, ha törekednek arra, hogy az új szerződéseiket forint fizetési feltételekkel kössék meg. Ennek révén most már a magyar vállalatok mentesülnek az árfolyam változásából fakadó kockázatoktól és költségektől, s áthárulnak ezek a partnerekre. Az árfolyamok változásából fakadó kockázatok és költségek csökkentésének egy másik módszere lehet a portfolió menedzselése, azaz a vállalati tartozások (kifizetések) és követelések (bevételek) valutanemének struktúráját hasonlóan kell alakítani. Mivel a forint teljes konvertibilitása és a devizaliberalizáció eredményeként a vállalatok számára megszűnt a devizabeváltási kötelezettség és lehetőségük van különböző valutanemben bankszámlákat tartaniuk, így célszerű ezeknek az összegeknek a valutastruktúráját úgy alakítani, hogy minél kevesebb alkalommal legyen szükség átváltásra. Így azok a vállalatok, amelyek exportálnak és importálnak is, elkerülhetik az átváltást, és egyazon devizaszámláról, amelyen az exportbevételeiket gyűjtik, az importért való fizetési kötelezettségeiket is teljesíteni tudják. Az euró bevezetése ebből a szempontból számottevő könnyítést jelent, mivel az egész EU, illetve EMU régióra már csak egy


45

devizaszámla kezelését kell megoldani a korábban létező 12 valutára vonatkozó számlákkal szemben. Ez utóbbihoz kapcsolódik annak a kérdésnek az elemzése is, hogy az eurónak milyen alternatívát jelentsen néhány más vezető valuta (US dollár, svájci frank, angol font) a vállalat valutaportfoliójának összeállítása során azért, hogy az ott elhelyezet összeg értéke megőrizhető, esetleg növelhető lehessen. Ebből a szempontból két alapvető kérdés tehető fel. Az egyik, hogy ismert-e, hogy mire kerül felhasználásra ez az összeg, a másik pedig, hogy van-e elég ismeret és tapasztalat valutapiaci ügyletek folytatására. Amennyiben ismert a devizabevétel felhasználásának célja és ezzel valutaneme, akkor célszerű – a feljebb már ismertetettek szerint – a bevételt ugyanabban a valutában tartani, mint amiben a kiadások majd keletkeznek, mert ezzel az átváltási költségek (árfolyam változásának kockázata, banki díjak) elkerülhetőek, illetve megtakaríthatóak. Amennyiben erre nem adható egyértelmű válasz, s az átváltás elkerülhetetlen, akkor alapvető szabály, hogy mindig a felértékelődő valutába kell az összeget átváltani. Természetesen a nehézségek itt kezdődnek, mert a valuták árfolyamtrendjeinek helyes megbecslése, a valutapiaci műveletek elvégzése már jelentősebb szakismeretet igényel, amellyel a kis és közepes méretű vállalatok nemcsak Magyarországon, de semelyik más országban sem rendelkeznek.

2.8.

Magyarország várható jövőbeli csatlakozása az EMU-hoz: feltételek és problémák

Magyarország számára, mint a többi társult ország esetében is az egyik fő kérdés az, melyik az a legkedvezőbb monetáris politika, amely elvezethet az EMU-hoz való csatlakozáshoz. A magyar kormány jelenlegi álláspontja nagyon optimistán tekint erre, s úgy véli, hogy a 2004. évben várhatóan sorra kerülő EU-tagság után 2 évvel Magyarország tagja lehet az EMU-nak is. Ezt az optimista álláspontot nagymértékben a politikai prioritások befolyásolják, és sok tekintetben háttérbe szorul a közgazdasági racionalitás. Az európai uniós csatlakozási tárgyalások során a magyar kormányzat kinyilvánította azt az álláspontját, hogy Magyarország osztja az EMU-val kapcsolatos integrációs célokat, elfogadja a közösségi vívmányokat ezen a területen, s ennek érdekében mindent meg fog tenni azért, hogy létrejöjjenek a szükséges feltételek, és bevezetésre kerüljenek az EMUtagsággal kapcsolatos szabályok. A magyar törvények és gyakorlat már most nagymértékben megfelel az EU elvárásainak. Az EU-hoz való csatlakozás után a kormányzat szándéka szerint a forint azonnal csatlakozik majd az EMU árfolyamrendszeréhez (ERM-2), s az euró a Maastricht-i kritériumok teljesítése után azonnal bevezetésre kerül Magyarországon is, aminek időpontja 2006-ra várható. Ezt az optimista véleményt az Európai Bizottságának pozitív értékelése is sugallta. Az EU különböző fórumai viszont az elmúlt egy év során erőteljesen hangsúlyozták, hogy az EMU-hoz való túl gyors csatlakozás különböző veszélyekkel járhat úgy a társult ország gazdasági helyzete és versenyképessége, mint az EMU és az euró stabilitása szempontjából. Éppen ezért megfontolt politikát javasol és elutasítja azokat az

46


elképzeléseket és véleményeket, hogy a társult országok az EU egyetértése nélkül egyoldalúan vezessék be az eurót. A magyar kormányzat mostanáig a lehető legtöbbet megtette annak érdekében, hogy a törvényes és gyakorlati feltételek a legnagyobb mértékben megfeleljenek az EU elvárásainak. Ennek érdekében módosításra került a központi bankról (Magyar Nemzeti Bankról) szóló törvény is. A módosítások a következő főbb pontokra vonatkoztak: -

garantált az MNB teljes függetlensége a kormányzattól,

-

noha az árstabilitás megőrzése eddig is a monetáris politika legfőbb célja volt, de a módosítás egyértelművé tette, hogy ezt az MNB nem rendelheti alá a kormányzat gazdasági céljai megvalósításához adandó támogatásának,

-

megszüntették annak lehetőségét, hogy az MNB rövidlejáratú hitelt adjon a kormánynak a költségvetési hiány finanszírozására,

-

módosították azt a törvényi előírást, hogy a lakástakarék és hitel alapok portfoliójában a kormány kötvényei elsőbbséget élveznek.

Ezek a pontok elsősorban a jogi keretek olyan irányú módosításait jelentették, hogy a rendszer megfeleljen az EMU−tagság előfeltételeinek és Magyarország csatlakozása lehetséges legyen. A gazdasági feltételek ennél viszont bonyolultabbak. Fő gazdasági mutatók és a Maastricht-i konvergencia kritériumok teljesítése Magyarországon 1995-2000

GDP (változás %-ban) A forint átlagos leértékelése a valuta-kosárral (egy valutával) szemben (%) költségvetési hiány a GDP %-ában3 a kormányzati bruttó adósság a GDP %-ában fogyasztói árindex (éves átlag %-ban) hosszú lejáratú kamatláb (%)

1995 1,5 26,8

1996 1,3 19,0

1997 4,6 15,1

1998 5,1 12,0

1999 4,4 8,2

20001 5,6 4,02

20011 5,0

-6,6

-3,1

-5,4

-4,94

-3,7

-3,5

-3,5

84,3

71,5

62,9

61,1

60,3

60,1

58-60

28,2

23,6

18,3

14,3

10,0

9,8

8-9

-

-

-

-

8,86

8,1

1

becsült az euróval szemben 2000-ben 3 GFS, privatizációs bevételek nélkül 4 az egyszeri bankkonszolidációs kiadásokkal együtt: 6.7% Forrás: KSH, MNB 2

A táblázat alapján látható, hogy a makrogazdasági mutatók alakulásának fő iránya megfelel a Maastricht-i kritériumoknak, bár míg egyes mutatók kimondottan kedvezően alakultak, addig mások esetében még jelentős problémák vannak.


47

A kormányzat véleménye szerint a jelenlegi kiegyensúlyozott és dinamikus gazdasági növekedésnek még vannak tartalékai, és így még a további gazdaságnövekedési gyorsítás is reális cél lehet középtávon. A tartós stabil pénzügyi helyzet is megőrizhető az EU-hoz való csatlakozás idejére. Így egy mérsékelt jövőbeli költségvetési politika eredményeként mindkét fiskális politikai mutató – a költségvetés hiánya a GDP-hez viszonyítva, és az államadóság aránya a GDP-hez viszonyítva – tovább csökkenhet és így a Maastricht-i kritériumok teljesülhetnek. A magyar kormány 1999 során bocsátott ki először 10 éves lejáratú kötvényt, ami azóta teszi lehetővé azt, hogy a hosszúlejáratú kamatlábak alakulása mérhető legyen. A gazdasági mutatók problémás területe az infláció még mindig magas üteme. A csúszó leértékelés árfolyam-rendszer sikeresen állította meg a magas inflációt az 1990-es évek második felében, de az utóbbi éveken keresztül is tartósan kétszámjegyű inflációt elég nehéz 10 % alá vinni. A kormányzati előrejelzések viszont már két éve túlzott optimizmussal gyorsan csökkenő inflációs rátákat tartalmaznak. A legutolsó kormányzati tervek is azt tartalmazzák, hogy az infláció nagysága 2-3 év alatt lecsökken majd az EMU országok átlagosan kb. 2-3 %-os szintjére. A kormányzat antiinflációs céljainak teljesülését valószínűleg jelentős mértékben elősegítheti az októberben bevezetett, az infláció ütemét, mint célmutatót alkalmazó monetáris politika. Ez a monetáris politikai gyakorlat viszonylag új, az 1990-es évtizedben vezette be fokozatosan egyre több ország. Az eddigi eredmények viszonylag kedvezőek, mivel a legtöbb ország elég sikeresen tudta teljesíteni az inflációs ütem csökkentését. Ennek viszont bizonyos ára volt. A legtöbb ország esetében kimutatható volt, hogy a termelés növekedési üteme csökkent, aminek legjelentősebb eleme az ipari termelés növekedésének visszaesése, valamint jelentősebbé váltak az ezen belüli hullámzások. A magyar gazdaságpolitikát tekintve úgy tűnik, hogy egymással ellentétes folyamatok kialakulására is számítani kell. Egyrészt az inflációs ütemet, mint célmutatót használó új monetáris politika következtében csökkenhet valamelyest az ipari termelés és a gazdaság növekedési üteme, másrészt pedig a politika diktálta érdekek alapján a kormányzat erőteljes gazdaságélénkítő intézkedéseket tett már és tesz még a jövőben is (pl. Széchenyi plusz program). Ez utóbbiak inflációt növelő hatása igen csak valószínűsíthető. A végső eredmény viszont ma még csak sok bizonytalansággal becsülhető meg. A tartósan magas inflációval kapcsolatban az egyik alapvető probléma a jövőt tekintve az, hogy a magyar fogyasztói árak struktúrája jelentősen eltér az EU-tagországokban lévő árak struktúrájától. A legnagyobb különbségek elérik az 5-10-szeres nagyságokat is. Ezeket a különbségeket elsősorban az élelmiszerek és a szolgáltatások, valamint a háztartási energia területén lehet megtalálni. Nehéz megmondani, hogy ennek a különbségnek mekkora része marad meg Magyarország EU-hoz való csatlakozásának idejére is, és mekkora része fog ekkorra már eltűnni. Egyes számítások szerint ez a különbség a csatlakozáskor még hosszabb távon is kb. 20-30 % maradhat. Spanyolország és Portugália esetei is azt mutatták, hogy az árkülönbségek 70-80 %-a egy viszonylag hosszú idő - kb. 10-12 év – alatt megszűnt. A magyar árak alkalmazkodása az EU szintekhez azt jelenti a számítások szerint, hogy a fogyasztói

48


áremelkedések kb. 3-4 százalékponttal magasabbak lesznek az egyébként bekövetkezendő rátánál. Ebbe a plusz áremelkedésbe számításba lett véve az EU normák és szabályok (adók, közös agrárpolitika, stb.) átvétele miatt bekövetkező árhatások, valamint a mezőgazdasági termőterületek külföldieknek való jelenleg érvényes eladási tilalma megszűnése után várható áremelkedéseknek, amelyeknek aztán tovagyűrűző árdrágító hatásai lesznek a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek áraira. A felzárkózási folyamat szükségessé teszi, hogy a magyar GDP növekedési üteme hosszú távon is jelentősen meghaladja az EU-tagországok átlagos gazdaságnövekedési ütemeit. A tartósan magas GDP növekedési ütem megteremtheti azokat a feltételeket, amelyek között a költségek növekedése miatt bekövetkező áremelkedések nem csökkentik a keresletet, illetve nem gátolják erőteljesen ennek növekedését. Minél nagyobb a GDP és a magánfogyasztás növekedése, annál gyorsabban mehet végbe a magyar árstruktúra alkalmazkodása az EU áraihoz. Ez a folyamat azt is erősítheti, hogy növekedjen a fogyasztói és termelői árak között, jelenleg nem eléggé jelentős, különbség. A gyors gazdasági növekedés azért növeli a két árszint közötti különbséget, mert ekkor gyorsan nő a szolgáltatások iránti kereslet is, amire azok kínálata az árak növekedésével reagál. Ilyen feltételek közepette a gazdaság külkereskedelmi forgalomba kerülő termékeket gyártó szektorai esetében a termelékenység nagyobb ütemben nő, mint a szolgáltatások területén. Eközben a gazdaság egységes munkaerőpiacán a bérek a tendenciájukat tekintve egyre nagyobb mértékben kiegyenlítődnek majd. Ha a magyar gazdaság növekedési üteme lassú lesz, akkor a költségek és az EU szabályozások átvételéből fakadó áremelési nyomás kisebb mértékben lesz csak érvényesíthető. Ennek következtében a magyar fogyasztói árak szerkezete csak lassabb ütemben fog alkalmazkodni az EU-tagországok árstruktúrájához. A fogyasztói és termelői árak közötti különbség továbbra is mérsékelt marad és csak lassan fog növekedni. A monetáris politikának két szempontból lesz erre hatása: a) az árfolyampolitika jelentősen befolyásolhatja az ipari termelői árszint alakulását, s ezzel hathat a fogyasztói árak alakulására és az infláció szintjére, b) a kamatszint nagysága befolyásolhatja a fogyasztás és megtakarítás arányait és ezek révén a fogyasztói árak alakulását. Hosszabb időt tekintve az ipari termelői árak szintje stabilizálható, illetve az emelkedése minimalizálható úgy, ha a forint árfolyamát a legnagyobb kereskedelmi partner, az EU valutájához rögzítésre kerül. A rögzítés akkor nem veszélyezteti a nemzetközi versenyképességet, ha a gazdaságnak azokban a szektoraiban, amelyek termékei külkereskedelmi forgalomba kerülnek, a termelékenység legalább a bérek emelkedésének arányában növekedik. Így az egységnyi bérköltségre jutó termelés nem csökken. Egész pontosan arra van szükség, hogy az egységnyi bérköltségre jutó termelés ne csökkenjen jobban, vagy annyival emelkedjen, mint a legfőbb versenytársaknál. Bonyolult, de nagyon fontos szempont a GDP, munkabérek, a termelékenység és az infláció ütemének egymáshoz viszonyított alakulása, valamint hogy ugyanezen mutatókat tekintve mi történik a legfontosabb kereskedelmi partnerországok gazdaságaiban. Ez az összehasonlítás mutatja a nemzetközi versenyképességbeli helyzet alakulását.


49

Az előbbiek alapján, ha a reálbérek a GDP növekedésével azonos ütemben emelkednek, azaz a nominálbérek növekedése csak az infláció ütemével magasabb, mint a GDP növekedése, akkor csak abban az esetben nem romlik a magyar gazdaság versenyképessége, ha a gazdaság termelékenysége legalább ekkora méretben meghaladja a fő versenytárs országok átlagos nominálbér-emelkedést meghaladó termelékenységbeli javulását. Az elmúlt évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy a magyar gazdaságban e tekintetben viszonylag kedvező folyamatok mentek végbe. A makrogazdaság szempontjából kedvező, természetesen a munkavállalók szempontjából rövid távú szemlélet lapján nem előnyös módon, a bérek csak kisebb arányban növekedtek, mint a termelékenység. Ez olyan nemzetközi gazdasági körülmények között zajlott le, hogy a kedvező konjunkturális hatások miatt a termelés nagyobb ütemű növekedése megkönnyítette a termelékenység javulását. A gyors gazdasági növekedés és termelékenységi mutató javulása mellett sem célszerű a forint árfolyamának jelentősebb méretű felértékelődése, mint ami a nagyobb rugalmasságú árfolyam-rendszer bevezetését követően 2001 októberében bekövetkezett. A felértékelődés ugyanis a magyar ipari termelői árszint jelentős és tartós csökkenését feltételezi, ami még jelentősebb termelékenységnövekedés mellett is kockázatokat rejt: egy tartós deflációs nyomást, ami a gazdaság növekedési ütemének visszaesésével is jár. A forint árfolyamának nagyobb stabilitása meghatározná azokat a korlátokat, amelyekkel az árak és a bérek emelkedésénél számítani kell. Egy kevésbé rugalmas, vagy rögzített árfolyam-rendszernél viszont ennek hitelességének kérdésével kell igen komolyan foglalkozni. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az antiinflációs politikát nem is annyira a bérek veszélyeztették, hanem elsősorban a költségvetési és kisebb mértékben a monetáris politikák fellazulása. Az ezek miatt megjelenő megnövekedett vásárlóerő a piaci törvények szerint már csak az infláció emelkedésével ellensúlyozható. Ez a folyamat úgy tűnik megint felerősödik, amit a kormányzatnak a jövő évi választások miatti megnövekvő költekezései, valamint a gazdaságélénkítő program kiadásai eredményeznek majd. Az EU-hoz való csatlakozás sem fog változtatni azon, hogy a magyar gazdaságban szükség van tőkefelhalmozásra, ehhez megtakarításra, amihez viszont tartósan pozitív reálkamatok szükségesek. Hiteles antiinflációs politika magába foglalja a kamatemelést is, ami viszont a gazdasági növekedési célokat teheti kérdésessé. Az viszont egyértelmű dolog, hogy a költségvetési politika fellazulását semmifajta kamatpolitika nem tudja ellensúlyozni. Mindezek fényében kell látni és vizsgálni azokat a kormányzati politikailag motivált terveket, hogy Magyarország az EU-hoz való – 2004-re várt – csatlakozását követően már a második évben teljesen felkészült lesz az EMU-ba való belépésre, amire 2006-ban sor is kerülhet. Ha az EU-tagságot megelőzően lényegesen közeledne a magyar árstruktúra az EU országaiéhoz, akkor a taggá válás utáni folyamat jóval rövidebb lehetne. Még ennek ellenére is inkább az várható, hogy a magyar inflációs ráta még hosszú időn keresztül meghaladja majd az EU átlagát. Egy gyors folyamat magyar részről nagyon fegyelmezett gazdaságpolitikát követel. Az ERM-2-hez való csatlakozás után különösen lényeges lesz, hogy a forintnak az euróhoz kötött árfolyama csak akkor lesz fenntartható, ha a költségvetési és a monetáris politikák, a bérek alakulása

50


együttesen biztosítani tudják majd a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét és hosszabb távon is biztonsággal finanszírozható marad a folyó fizetési mérleg. Mai szemmel szemlélve a gazdasági folyamatokat, Magyarország EMU tagsága csak az évtized vége felé válik majd reális lehetőséggé.

Összegzés A gazdasági számítások szerint az elkövetkezendő időben a fogyasztói árak növekedése nagyobb arányban fogja meghaladni a termelői árak növekedését, mint az elmúlt öt esztendő folyamán. Ilyen körülmények közepette a monetáris politikának sokkal komolyabb nehézségekkel kell majd szembenéznie, amelyek egy jelentős részéért a tőkeáramlás nagysága és irányának változásai lesznek felelősek, miközben a belgazdasági folyamatok hasonló figyelmet érdemelnek majd, és sok esetben a két folyamat számottevően eltérő reagálásokat igényel majd a pénzügyi kormányzattól, illetve a gazdaságpolitika alakítóitól. Ilyen körülmények között az árfolyam ingadozási sávjának szélesítése 2001 júniusában a korábbi +/- 2,25 %-ról +/- 15 %-ra, egyedül nem lesz képes megoldani ezeket a problémákat. Az a tény, hogy a felértékelés azonnal kedvezőtlenül érintette az exportőröket, a kis és közepes méretű vállaltokat, valamint a gazdasági növekedést, arra indíthatná a monetáris politikát, hogy egy megfelelő intervenciós politikát dolgozzon ki és alkalmazzon. Ennek a politikának lényeges eleme lenne az, hogy az MNB ne csak a sáv szélein avatkozzon be a piaci árfolyam alakulásába, hanem bármely ponton, amikor a monetáris politika és a gazdasági helyzet szempontjából ez kívánatos lehet. A váratlan intervenciók eredményeként a spekulációs tőke pénzpiaci befektetéseinek kockázata növekedne, s ennek eredményeként feltehetőleg csökkenne a rövidlejáratú spekulatív tőkék be- és kiáramlása. A magyar monetárispolitika számára az egyik legfontosabb kérdés az EMU-hoz való csatlakozás módja és időzítése. Ezzel kapcsolatban az Európai Bizottság két alapvető elvet fogadott el. Az egyik az, hogy mindegyik társult ország maga döntheti el, hogy mennyi idő teljen el az EU-hoz való csatlakozásuk és az EMU árfolyamrendszerébe (ERM-2) való belépésük között. Ez utóbbit követő második évben nyílik csak meg a lehetőség arra, hogy ezek az országok is csatlakozhassanak az EMU-hoz. A másik pedig az, hogy az ERM-2-höz való csatlakozás a legkülönbözőbb fajta árfolyam-rendszerekkel is megtörténhet, csak a középárfolyamnak kell rögzítettnek maradnia. Az Európai Bizottság még egy dologra hívta fel a csatlakozni kívánó országok figyelmét: az EU nem támogatja, sőt kimondottan elutasítja azt, hogy a társult országok valamelyike is egyoldalúan bevezesse az eurót a saját nemzeti valutája helyett, méghozzá azelőtt, hogy egyáltalán az EU tagjává vált volna. Az EMU-hoz való csatlakozáshoz, az euró bevezetéséhez teljesíteni kell majd a Maastricht-i feltételeket. Az, hogy Magyarország ezeket mikor tudja majd maradéktalanul elérni, még nyitott kérdés. Arra viszont már most figyelni kell, hogy egy tartósan magasabb inflációval működő gazdaságban az euró bevezetése azt jelenti majd, hogy ott a reálkamatok valószínűleg negatívok lesznek, mivel az EKB által meghatározott kamatlábak nem alkalmazkodnak a helyi magasabb inflációhoz. Azért,


51

hogy a negatív kamatlábaknak a helyi megtakarásokra gyakorolt kedvezőtlen hatását ne a többi EMU-tagországnak kelljen ellensúlyoznia úgy, hogy ott növelni kelljen a megtakarításokat, a nagyobb inflációjú országnak bizonyos lépéseket kell megtennie. E lépések közé tartozik az, hogy a magánszektor megtakarításainak csökkenését ellensúlyozandó az állami szektor megtakarításait kell növelni. Ennek egyik formája a költségvetési deficit jelentős csökkentése, vagy pedig éppenséggel már költségvetési többlet folyamatos biztosítása, esetleg növelése. Az euró bevezetésére az előre meghatározott menetrend szerint és a feltételek teljesítése után kell és lehet csak sort keríteni. Természetesen az egyes társult országoknak, így Magyarországnak is azt kell majd az adott pillanatban mérlegelnie, hogy az EMU-hoz való csatlakozás előnyei meghaladják-e azokat a hátrányokat, vagyis költségeket, amelyek abból fakadnak majd, hogy az ország gazdaságirányítása elveszti az autonóm monetáris politikát, s teljes mértékben az EU egységes monetáris politikai érdekeinek kell alávetnie magát. Ennek eldöntésénél nem szabad, hogy csak a politikai érdekek és érvek kapjanak hangot, figyelni kell majd a gazdasági érdekekre és szempontokra is, ugyanis utólagos korrigálásra itt sem lesz igazán lehetőség.

52


FÜGGELÉK I. Bankjegyek és érmék átválthatóságának határideje a kereskedelmi bankokban és a központi bankokban

Ország Ausztria Belgium Finnország Franciaország Görögország Hollandia Írország Luxemburg Németország Olaszország Portugália Spanyolország

Kereskedelmi bankokban való átválthatóság 2002.12.31-ig bankok saját döntése 2002.06.30-ig 2002.12.31-ig bankok saját döntése 2002.06.30-ig 2002.02.28-ig bankok saját döntése 2002.06.30-ig 2002.06.30-ig

Központi bankokban való átválthatóság: bankjegyek korlátlan ideig korlátlan ideig 10 évig 10 évig 10 évig 2032.01.01. korlátlan ideig korlátlan ideig korlátlan ideig 10 évig 20 évig korlátlan ideig

Központi bankokban való átválthatóság: érmék korlátlan ideig 2004.12.31-ig 10 évig 3 évig 2 évig 2007.01.01. korlátlan ideig 2004.12.31-ig korlátlan ideig 10 évig 2002.12.31-ig korlátlan ideig

Forrás: EKB

II. A folyó költségvetési hiány alakulása az EU-ban (a GDP %-ában) Németország Franciaország Olaszország Spanyolország Hollandia Belgium Ausztria Finnország Görögország Portugália Írország Luxemburg Eurózóna USA

1995 -3,5 -5,5 -7,6 -6,6 -4,2 -4,3 -5,2 -3,7 -10,2 -4,6 -2,2 3,3 -5,2 -3,1

1996 -3,4 -4,1 -7,1 -4,9 -1,8 -3,8 -3,8 -3,2 -7,8 -4,0 -0,2 2,5 -4,3 -2,2

1997 -2,7 -3,0 -2,7 -3,2 -1,1 -1,9 -1,7 -1,5 -4,7 -2,7 0,7 3,6 -2,6 -1,0

1998 -2,1 -2,7 -2,8 -2,6 -0,7 -0,9 -2,3 1,3 -3,2 -2,2 2,1 3,2 -2,1 0,3

Forrás: DIW Wochenbericht. 26/2001. 2001. június

1999 -1,4 -1,6 -1,8 -1,2 1,0 -0,7 -2,1 1,8 -1,8 -2,0 2,1 4,7 -1,2 1,0

2000 -1,0 -1,3 -1,5 -0,4 1,3 0,0 -1,5 6,7 -0,9 -1,7 4,5 5,3 -0,7 2,3

2001 -1,7 -1,8 -2,0 0,0 0,5 0,3 -1,0 5,5 0,0 -1,5 4,1 4,0 -1,1 1,9

2002 -1,2 -1,5 -1,7 0,1 0,5 0,6 -0,5 5,5 0,3 -1,2 4,1 3,5 -0,8 1,8

53

Vállalkozók Európában III. Az eurózóna ár- és költségalakulásának összetevői (az előző év %-ában) 1.

Harmonizált fogyasztói árindex ebből: áru élelmiszer feldolgozott élelmiszer feldolgozatlan élelmiszer iparcikkek iparcikk energia nélkül energia szolgáltatások

1998

1999

2000 2,4

2000 III.né 2,5

2000 IV.né. 2,7

2001 I.né. 2,6

2001 II.né. 3,2

1,2

1,1

0,7 1,7 1,5 2,0 0,2 1,0 -2,6 2,0

0,9 0,6 1,0 0,1 1,0 0,7 2,3 1,6

2,7 1,4 1,2 1,7 3,4 0,7 13,4 1,7

2,9 1,9 1,2 3,1 3,4 0,6 13,7 1,8

3,2 2,2 1,4 3,5 3,8 1,1 13,8 1,8

2,8 3,2 2,0 5,1 2,6 1,3 7,2 2,3

3,5 5,0 2,8 8,4 2,8 1,5 7,3 2,5

2.

Ipari berendezésárak Egységnyi bérköltségek Munkatermelékenység Egy munkavállalóra jutó díjazás Egy órára jutó munkaerő költség Olajár (€/barrel) Nyersanyagárak

1998

1999

2000

-0,7 0,3 1,2 1,5 1,7 12,0 -12,5

-0,4 1,3 0,9 2,3 2,3 17,1 -3,1

5,5 1,1 1,3 2,5 3,5 31,0 18,1

2000 III.né 5,9 1,3 1,0 2,4 3,6 33,7 18,0

2000 IV.né. 6,2 1,8 0,4 2,2 3,2 34,7 16,4

2001 I.né. 4,6 2,0 0,2 2,3 3,1 28,4 1,4

Forrás: EKB Havi Jelentés. 2001. szeptember

IV. Az euró átváltásánál alkalmazott rögzített árfolyamok 1 EUR =

13,7603 ATS 1,95583 DEM 6,55957 FRF 2,20371 NLG 5,94573 FIM 0,787564 IEP 40,3399 BEF, LUF 166,386 ESP 200,482 PTE 1936,27 ITL 340,750 GRD

(osztrák schilling) (német márka) (francia frank) (holland forint) (finn márka) (ír font) (belga frank, luxemburgi frank) (spanyol peseta) (portugál escudo) (olasz líra) (görög drachma)

2001 II.né. 3,7 31,7 -0,9

2. Magyarország felkészülése az EMU-tagságra makro- és mikrogazdasági szempontból... 30

Recommend Documents