2. Keresztény közéleti kulturális folyóirat

Keresztény közéleti – kulturális folyóirat

XXIII.(VIII. új) évfolyam - 2007/2

Szent Erzsébet Szolidaritás az õsegyházban Posztmodern és kereszténység Melankólia és keresztény mûvészet

Tartalom SÚLYPONT

Keresztény közéleti – kulturális folyóirat

Jakab Attila:

3

Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 357 Ft Évi elõfizetési díj: 1890 Ft A folyóirat megrendelhetõ a kiadó címén, vagy megvásárolható a hírlapárusoknál.

8

Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János

A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben Korányi András: Fejedelmi élet Krisztus nyomában és a szegények szolgálatában

TEOLÓGIA Pásztor János A reformzsinat – református szemmel

12

Szerkesztõség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dûlõ 3. Telefon: (72) 213-454

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Török Csaba: Posztmodern és kereszténység I.

16

Jakab Attila: Több méltányosságot! Gondolatok a Sobrino-ügy kapcsán

19

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Pál-Lukács Zsófia: Melankólia és keresztény művészet. Hans Holbein: Halott Krisztus

Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) 230 34 35 Adószám: 19667908 – 2 – 41 (Az szja 1 százalékának felajánlásához)

A szerkesztõbizottság tagjai: Jakab Attila (felelõs szerkesztõ) [email protected] Komáromi Marianna Orosz Gábor Viktor Szécsi József Szirtes András Végvári Vazul ofm. Wildmann János (fõszerkesztõ) [email protected] Wolf Judit

21

Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút 33. 11708001-20523716

Iskolák célkeresztben

24

Levél a polgármesternek

28

Lapterv, tördelés: BGS ArtPart - Bajári Anikó E-mail: [email protected]

Levél Rómába Ternyák Csaba érseknek

28

Tények és tudósítások (Olvasói levél)

28

Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28.

29

ISSN 1215–0630

BÁRÁNYBÕRBEN

FOLYAMATOK RECENZIÓ–KRITIKA

31

Olvasóink leveleit a szerkesztõség címére kérjük. Minden írásért szerzõje felelõs, és nem feltétlenül a szerkesztõség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem õrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: Gabriel Cornelius Ritter von Max: Szent Erzsébet (1881), Donauschwäbisches Zentralmuseum, Stuttgart

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

Korunk egyik legmeghatározóbb gazdasági és társadalmi folyamata a globalizáció. Ennek eredményeképpen fokozatosan és folyamatosan mélyül és szélesedik a dúsgazdagok, illetve a szegények, a peremre szorultak, a napról-napra tengődők közötti szakadék. A keresztény egyházaknak ebben az átalakuló, állandó mozgásban levő környezetben kell megtalálni azokat az eszméket, felmutatni azokat a modelleket, amelyek valamiféleképpen megjeleníthetik a jézusi tanításban mélyen gyökerező szolidaritás és társadalmi igazságosság mindig időszerű gondolatát. A Szent Erzsébet Jubileumi Év jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, mi hasznosítható és aktualizálható a történelmi örökségből: az ókeresztény kortól kezdve, az Árpád-házi Szent személyes példáján keresztül egészen napjainkig. (A szerk.)

A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben 1. Az Újszövetség tanúsága Az ókor keresztény közösségei gyorsan felismerték a kölcsönös segítségnyújtás szükségességét, és hangsúlyt fektettek annak elvi megfogalmazására és gyakorlati megvalósítására. Ennek igen idealizált leírását az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatjuk. Lukács szerint az első keresztények „mindent a közösbe tettek; tulajdonaikat és javaikat eladták, [majd] maguk között megosztoztak az árán, kinek-kinek a szükségletei szerint” (ApCsel 2,44-45). Ebben az eszményi közösségben „a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Senki nem mondta magáénak azt, amivel rendelkezett, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították az Úr Jézus feltámadását, és mindnyájan nagy kegynek örvendtek [a zsidó nép körében; lásd 2,47; 4,21; 5,13]. Körükben senki nem szűkölködött, mivel mindazok, akik földeket vagy házakat birtokoltak, eladták, az árát pedig elhozták, és az apostolok lábaihoz helyezték. Akkor pedig kinek-kinek a szükségletei szerint osztottak belőle.” (ApCsel 4,32-35). Történeti szempontból ez a leírás nem igazán tekinthető hiteles bemutatásnak. Annál is inkább, mivel röviddel később, a mindennapi alamizsna-osztogatásnál, felmerült a „hellének” (vagyis a hellénizált zsidók) özvegyeinek az elhanyagolása. Ennek eredménye a hét szolgálatra (diakonia) kiválasztott férfi megbízása (lásd ApCsel 6,1-7). Ami azonban mindenképp megfontolandó, az az első keresztények összetartása és közösségvállalása annak érdekében, hogy a közösségen belül senki ne szenvedjen hiányt semmiben. Ez az együvé tartozás a páli levelekben is tetten érhető. Az apostol rendszeresen szentekről vagy a szentek közösségéről beszél (Róm 1,7 és 16,15 ; 1Kor 1,1); illetve adományokat gyűjt a jeruzsálemi hívek számára (lásd 2Kor 8,1-15). Jóllehet az első évtizedek keresztényei állandó messiási várakozásban éltek, mivel Jézus második eljövetelét nagyon közelinek gondolták (lásd 1Kor7,29-31), ez a várakozás nem akadályozta

2007/2

őket abban, hogy a mindennapi életüket megszervezzék. A keresztény közösségek Istenre és a hétköznapokra történő párhuzamos figyelése kétségtelenül szerepet játszott a „hogyan tovább ?” kérdésének elméleti és gyakorlati megválaszolásában; különösen akkor, amikor nyilvánvaló lett, hogy a második eljövetel ideje távoli, és meghatározása bizonytalan. Ettől kezdve a testvéri közösségek intézményes megszervezése és fejlődése a továbbélés elengedhetetlen feltételévé vált. A kereszténység azóta is a jézusi örömhír radikális eszménye és az adott történelmi helyzetekhez való alkalmazkodás kényszere között őrlődik. A történelem folyamán az anyagiakhoz való viszony kérdése nagyon sok ellentétet és feszültséget szült, és szül mind a mai napig, ami végül is a jézusi eszmény állandó időszerűségét és vonzóerejét bizonyítja.

2. A szolidaritás megvalósulása Kr. u. a II.-III. század az az idő, amikor a kereszténységnek még nincs törvényes létezési jogosultsága a Római Birodalom jogi keretei között. A legjobb esetben is csak megtűrt vallási irányzatnak tekinthető. Ennek ellenére azonban mind jobban és jobban látható társadalmi és vallási jelenséggé válik, amellyel a római közigazgatásnak számolnia kell. Ilyen körülmények között szembesülnek a keresztény közösségek a szegénység problémájával, főként a Római Birodalmat a III. században sújtó általános (gazdasági, pénzügyi, katonai, politikai, társadalmi és vallási) válság idején. A kereszténység szerveződési képessége, valamint az a tény, hogy a nehézségek idején választ tudott adni az embereket foglalkoztató egzisztenciális kérdésekre, és társadalmi téren pótolta a széteső államgépezet hiányosságait, fontos szerepet játszott abban, hogy fokozatosan a birodalom egyetlen hivatalos vallásává vált. A constantinusi dinasztia ugyanis rá építette a birodalom megreformálását és konszolidálását célzó minden erőfeszítését. Minket

3

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

Szegényen – számkivetve? azonban most elsősorban az érdekel, hogy az ezt megelőző időszakban a kereszténység mint megtűrt vallási irányzat, hogyan fogalmazta és valósította meg a szolidaritás eszméjét. a) A római közösség Kelemen püspök az I. század utolsó évtizedében (kb. 96-98 körül) így nyilatkozik a korinthusiakhoz írt levelében: „a gazdag segítsen a szegényen, ellenben a szegény adjon hálát az Istennek, hogy olyan valakit rendelt neki, aki gondoskodik a szükségleteiről” (38,2). Kelemen, aki a korinthusi közösségben kitört zavargásokat akarja csillapítani, a hívek közötti egyetértés feltételeire (szeretet, engedelmesség, bűnbánat, alázatosság, hit) próbál figyelmeztetni. Ebben az összefüggésben említi a gazdag és a szegény példáját, amely nem más, mint a fennálló társadalmi rend megerősítése, és a római patrónus gyakorlat keresztény színezetbe való öltöztetése.

4

Hermász A Pásztor-ban, amely kb. 140 és 155 között keletkezett Rómában, és az apokaliptikus irodalmi műfajhoz tartozik, a következőket írja: „Tedd a jót, és munkád gyümölcseiből, amelyeket Isten juttat neked, adjál egyszerűségben minden szűkölködőnek. Ne aggodalmaskodj amiatt, hogy kinek adsz, és kinek nem adsz: adj mindenkinek, mert az Isten mindenkit akar részesíteni a maga adományaiból” (27,4). A jócselekedet azért is fontos a gazdagnak, mivel a szegény, akin segít, hálát adván az Istennek közbenjár az ő jótevőjéért. Éppen ezért a gazdag „újra meg újra gondoskodik a szegényről, hogy az életében ne szenvedjen hiányt semmiben, mert tudja, hogy a szegény imája értékes és kedves az Isten előtt. Így mindketten teljesítik feladatukat: a szegény az imádságban, hiszen ez az ő gazdagsága, az Úrtól kapta, és az Úrnak is adja vissza azért, aki őt segíti; hasonló módon a gazdag is, aki a vagyonát, amit az Úrtól kapott, fontolgatás nélkül odaadja a szegénynek. Íme egy jelentős és kedves cselekedet az Úr előtt, mert a gazdag helyesen fogta fel a gazdagsága értelmét, részesítette a szegényt az Úr ajándékaiból, és megfelelően teljesítette a feladatát.” (51,6-7) Ahogy ez az itt idézett két iratból is kitűnik, a római közösségben nem anynyira a javak megosztásának a gondolata érvényesült, hanem sokkal inkább az adakozás vagy a jócselekedet szelleme. Ez a megállapítás azonban nem kizárólagos jellegű. Jusztinosz filozófus és vértanú (100–165) 155 körül írt I. Apológiájá-ban ugyanis említi a vagyonközösséget. Kérdés, hogy ez mennyire jellemzi ténylegesen a római közösséget? Jusztinosz ugyanis a palesztinai Neápoliszban (ma Nablus) született, pogány görög családban, és csak hosszas intellektuális keresés után lett kereszténnyé. Megtérése után filozófiai iskolát nyitott Rómában. Nem tudni, hogy játszott-e szerepet a birodalmi főváros keresztény közösségében. Mivel a szerző Antoninus Pius római császárhoz (138–161), illetve annak fiaihoz (Marcus Aurelius és Lucius Verus), címezi a művét, megállapítása inkább általános érvényűnek (eszményinek) tekinthető, ahogy azt a szövegösszefüggés is sugallja. Nem valószínű, hogy egy adott közösségre vonatkozik. Jusztinosz szerint a II. század közepén a keresztények, akik közül sokan a pénzt és a vagyont mindennél többre tartották, most javaikat odaadják a közösségnek, és mindenüket megosztják a szükséget szenvedőkkel (I. Apol. 14,2). Jusztinosz tanúságával párhuzamosan még érdemes megemlíteni Dénes korinthusi püspök, Szoterosz római püspökhöz

2007/2

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

Napjaink szegényei – ki segít rajtuk? (166–175) írt levelét, amely azt bizonyítja, hogy a birodalmi főváros keresztény közössége a helyi jócselekedetek mellett a szükségben levő közösségekkel szemben is gyakorolta a szolidaritást: „Kezdettől fogva az a szokás uralkodik nálatok – írja Dénes –, hogy különféle módon jót tesztek minden testvérrel, és számos egyháznak küldötök támogatást minden városba; ezáltal könnyítetek a rászorulók nyomorúságán, és kezdettől fogva küldött segítségetekkel fenntartjátok a bányákban levő testvéreket. Rómaiak, ti őrzitek a hagyományos római szokást, melyet nemcsak fenntart boldog püspökötök, Szoterosz, hanem még gyarapít is azáltal, hogy bőségesen küld a szenteknek támogatást, és szerencsés szavakkal vigasztalja a hozzá jövő testvéreket, mint a gyermekeit gyengéden szerető atya.” (Euszebiosz, Egyháztört. IV,23,10)1 b) A szíriai kereszténység Az ókeresztény kor azonban messzemenően nem monolitikus. A különböző problémák megoldását az elvi és a gyakorlati változatosság jellemzi. Ezt tükrözik pl. a szíriai környezetben keletkezett őskeresztény iratok. Elsőnek a Didakhé-t, vagy más néven a Tizenkét apostol tanításá-t említhetjük. Ez egy több műfajú, és különböző időkben írt részekből összeszerkesztett mű. Végső (ma ismert) formáját az I. század vége és a II. század eleje között nyerte el. Az írás négy részből áll. Minket azonban elsősorban az erkölcsi intelmek vagy a két útról szóló tanítás (az élet, illetve a halál útja, 1-6. fejezet) érdekel, amely tulajdonképpen egy eredetileg zsidó mű keresztényiesített formája. Ebben a részben olvashatjuk a következő intelmeket: „Mindenkinek adj, aki kér tőled,

és ne kérd vissza. Az Atya ugyanis azt akarja, hogy mindenkivel megosszuk adományait. Boldog, aki a parancs szerint ad, mivel kifogástalan. Jaj annak, aki vesz. Kétségtelen, hogy ha valaki a szükség miatt vesz, kifogástalannak tekinthető; ellenben ha nem szorul rá, akkor számot kell majd adnia arról, hogy mi okból és mi célból vett” (1,5). „Ne nyújtsd ki a kezed, hogy kapjál, és ne zárd össze, hogy adjál. Ha kezed munkája nyomán van valamid, add oda majd a bűneid megváltásáért. Ne vonakodj adakozni, és adj zúgolódás nélkül; hiszen egy nap megismered majd azt, aki viszonozza neked az igazi bért. Ne fordulj el a szűkölködőtől, hanem oszd meg mindenedet a testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; hiszen ha osztoztok a halhatatlanságban, mennyivel inkább osztoznotok kell a romlandó dolgokban.” (4,5-8) A Didakhé-hoz hasonló szellemű megfogalmazást találunk a Barnabás-levél-nek nevezett iratban is. Ez egy 21 fejezetből álló mű, amely szintén ismeri a két útról szóló tanítást. Keletkezési ideje 140 utánra tehető. A levél két részből áll. Az első tanító rész (1-17.) azt bizonyítja, hogy az ószövetségi törvény megtartása nem szükséges az üdvösséghez. A második rész (18-21.) erkölcsi rendeleteket tartalmaz a fény és a sötétség útja, vagy másképpen fogalmazva, az erények és a bűn tanának a fényében. Ebben a részben olvashatjuk a következő intéseket: „Legyen mindened közös felebarátoddal, ne mondj semmit a magadénak; ha a romolhatatlan javakban osztoztok, mennyivel inkább a romlandókban! (…) Ne légy olyan, aki tenyerét csak kapni nyújtja, ám adni visszahúzza! (…) Ne vonakodj adni, és ne hánytorgasd fel, ha adsz! Tudnod kell, ki a béred jóságos kifizetője” (19,8-9.11).2

1 Fordította Baán István. Módosított fordítás. (Ókeresztény írók, 4), Budapest, 1983, 179. old.

2 Fordította Kisdi Klára, in: Adamik Tamás (szerk.), Apokrif levelek, Budapest, 1999, 107. old. 2007/2

5

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

Jótékonykodási játék – jót tesz a képnek

c) A kis-ázsiai kereszténység Amennyiben a római és a szíriai keresztények felfogását nézzük, rögtön tapasztaljuk a lényeges különbséget, amely mindenek előtt a társadalmi és a kulturális különbségekkel magyarázható. A hangsúlyt az egyik oldal az adakozásra, míg a másik oldal a javak megosztására helyezi. Ez egyben azt is tükrözi, hogy Rómában fokozatosan túlsúlyba kerül a pogány elem, míg Szíriában hosszabb ideig érvényesül a zsidó származású keresztények befolyása. Ezen két felfogás határán áll a II. század vége és a III. század eleje között keletkezett és feltehetően Kis-Ázsiából származó Levél Diognétoszhoz elnevezésű irat. Ez a mű tulajdonképpen egy felszólítás vagy buzdítás a keresztény hit elfogadására. Az ismeretlen szerző, többek között, a következőképpen szól címzettjéhez: „Elnyomni a felebarátot, az erőtlenebbek fölé kerekedni, gazdagnak lenni, erőszakhoz folyamodni az alárendeltekkel szemben, mindez nem jelent boldogságot, és nem ez az Isten utánzásának a módja. Éppen ellenkezőleg, ezek a tettek idegenek Isten fenségétől. Aki viszont felebarátja terhét magára veszi, és jobb sorsban lévén segíteni kíván a szegényebben, aki az Istentől kapott javait szabadon a rászorulók rendelkezésére bocsátja, azok Istenévé válva ezáltal, akik tőle azt megkapják, az a személy Isten utánzója” (10, 5-6).

6

3. A szemlélet alakulása A keresztények számbeli növekedése, az anyagi javak kezelésének a kérdése és a közösségek intézményes fejlődése változást eredményezett a szegényeken és a rászorulókon való segítségnyújtásban is. Lassan-lassan az adományok összegyűjtése, kezelése és szétosztása szinte kizárólagosan az egyházi közösségek elöljáróinak a hatáskörébe került. Ezzel az intézményesedési folyamattal párhuzamosan a jócselekedet is átértékelődött, illetve fontos üdvtörténeti szerepet kapott. Mindinkább a gazdag üdvösségét lett hivatott biztosítani, s ily módon a szegény, a rászoruló tulajdonképpen az adakozó üdvösségének az eszközévé vált. Drasztikusan fogalmazva: kezdetét vette Isten országának az áruba bocsátása a szolidaritás eszméjének a kárára. Míg Alexandriai Kelemen a III. század elején az anyagi javakat önmagukban közömbösnek mondta, és az erkölcsi megítélést a használattól tette függővé, addig a IV-V. század birodalmi egyháza az anyagiakat már jónak és Istentől jövőnek tekintette. Maga a gondolat, hogy a jócselekedet a gazdag üdvösségét eredményezi, elég korán fellelhető a római keresztény közösségben. Az ebben az irányba mutató fejlődés azonban fokozatosan elérte a kereszténység egészét. Erről tanúskodik a Didaszkalia néven ismert és a III. század első évtizedeiben keletkezett, szíriai eredetű irat, amely elsősorban egyházfegyelmi előírásokat tartalmaz. A szerző, aki többek között a szegényekről és az özve-

2007/2

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

gyekről való gondoskodásra inti a püspököt, a következőket írja több, még társadalmi elismerésre is számíthat, miközben lelkiaz adományokról: „Akik ajándékot adnak, ne adják közvetlenül ismerete teljesen megnyugszik, és föl sem merül benne a helyzet az özvegyeknek, hanem vigyék őket neked, hogy te, aki a legalaposabb elemzésének a szükségessége. jobban tudod, kik szenvednek szükséget, jó vagyonkezelőként Ezzel szemben a szolidaritás társi (partneri) viszonyt alakít ki. ossz abból, amit kaptál. Hiszen Isten akkor is ismeri az adakoAz adakozó ugyanis tekintettel van a részesedőre, bevonja azt a zót, ha az illető nincs jelen. Mikor pedig kiosztod, mondd meg megosztandó javak kezelésébe, felébreszti és fejleszti benne a fenekik az adakozó nevét, hogy imádkozzanak érte a nevében. lelősségérzetet. Ugyanakkor a szolidaritás sokkal sokrétűbb lehet, Mert az Úr minden könyvben említi a szegényeket, és parancsot mint puszta anyagi javakból való részesítés. Éppen ezért a szolidaad róluk, még ha vannak is önkéntes adakozók.” (14)3 ritás eszméje magában hordozza a részesedő fejlesztésének/fejlőA Didaszkalia figyelmezteti a püspököket és a diakónusokat, désének a lehetőségét, illetve a felelőssé tevésének a gondolatát. hogy csakis a tiszta szándékú adományokat fogadják el. „Ha peA názáreti Jézus életével és tanításával cselekvésre és új életdig vannak olyan püspökök – olvassuk –, akik ezt elhanyagolják, vitelre szólította fel a követőit, akik az első időkben igyekeztek és képmutatásból nem törődnek az ilyesmivel, vagy a piszkos is valamiféleképpen ehhez igazodni, miközben nem állt szánhaszon kedvéért, vagy mert hanyagok, és nem vizsgálják ki a dékukban a korabeli társadalmi viszonyokat felforgatni. Annak dolgot, akkor számot kell adnikeretei között próbálták a jézusi uk érte, mégpedig szigorúan.” eszmét megvalósítani. Minden, A szerző szerint, „ha az egya társadalmi létre tartósan beházak olyan szegények, hogy rendezkedő eszménél azonban a nyomorgókat” embertelen megkerülhetetlen a hatalmi és gazdagok, gonosztevők, galád az emberi tényező. Ekkor már ügyvédek, hamis vádemelők, az alakulás és a fejlődés nem bálványkészítők, igazságtalan egy belső, hanem egy kívülvámosok, katonák, hóhérok, ről és felülről meghatározott birodalmi hivatalnokok stb. és irányított folyamatként jelesegítségével tudják csak tápnik meg. Egyébként ez teszi a lálni, „akkor inkább szenvedkésőbbiekben lehetővé a megjenek éhséget, de a gonoszokújulást, amely mindig egy belső tól” ne fogadjanak el semmit. folyamat. Egyének vagy csopor„Kérdezősködjetek, és járjatok tok ugyanis időnként megkíséutána – írja a szerző –, hogy relnek újra és újra visszatérni hívőktől kaphassatok, akik az az eszméhez/eszményhez. Ilyen egyházhoz tartoznak, és jól vipl. a keresztény szolidaritás is, selkednek. Ebből tartsátok el a amely több a puszta alamizsnaszűkölködőket. Azoktól pedig, osztásnál. Hiszen a szolidaritás akiket kizártak az egyházból, keretében a javak megosztása ne fogadjatok el addig semmit, eszménye valójában nem azt amíg méltók nem lesznek arra, célozza, hogy mindenki egyforhogy újra az egyház tagjai lemán szegény, vagy egyformán Szolidaritás – partneri viszony gyenek. Ha pedig hiányt szennyomorult legyen, hanem azt, vedtek, mondjátok meg a testvéreknek, hogy rendezzenek (gyűjhogy egy adott közösségen vagy társadalmon belül ne legyenek tést) maguk közt, és adjanak. Így segítsetek igazságosan.” (18)4 olyan szegények és rászorulók, akikkel szemben az „önmagukat Egyértelmű, hogy az ókeresztény közösségek kezdettől fogva megvalósítók” már szükségtelennek érzik a törődést és az odafigyelmet szenteltek mind a szegényekre, mind pedig a javak figyelést. Ugyanakkor az is elengedhetetlen, hogy a társadalmi megosztására. Hiszen pontosan tudták, hogy egy közösségen körülmények determináló hatása ne merevedjen meg, hanem (vagy akár társadalmon) belül a kirívó társadalmi egyenlőtlenmindenki a tehetsége függvényében kapjon esélyt és lehetőséget ség feszültséghordozó és erőszakot szülő tényező. Ilyen körülegy saját élethelyzet megteremtésére. Kérdés, hogy a keresztény mények között a jótékonykodás kétségtelenül enyhíti a szegényegyházak milyen szerepet szánnak önmaguknak a jövő neolibeséget, és orvosolja a társadalmi problémákat, ellenben nem oldja rális társadalmában: a szolidaritásra építő igazságosság felhajtó meg azokat. Annál is inkább, mivel a jótékonykodás, amely erői, vagy inkább a hatalmi körökhöz kapcsolódó és a fennálló rendszeresen függő viszonyt teremt az adakozó és a részesedő rend konzerválását szolgáló alamizsnaosztogató intézmények között, mindig is anyagi jellegű, és rendszerint a fölöslegből jutlesznek-e? Vagy minden a pénz függvénye lesz csupán? tat. Ezáltal az adakozó helyzete semmit nem változik. Sőt mi

Jakab Attila 3 Fordította Erdő Péter, in: Vanyó Lászó (szerk.), Az ókeresztény kor egyházfegyelme. (Ókeresztény írók, 5), Budapest, 1983, 178. old. 4 Uo., 192-193. old.

2007/2

7

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

Királylány és tragikusan félárvaságra jutott kislány, fejedelemasszony és egy ispotály alázatos ápolónője, boldog fiatalasszony és gyermekeitől megfosztott anya – nyolcszáz éve született Árpád-házi Szent Erzsébet. Mégsem ezek az önmagukban is drámai ellentétek nyűgözik le leginkább az érdeklődőt, amikor találkozik a mindössze 24 esztendőt élt Erzsébet életművével, hanem az a felmérhetetlen erő, amellyel nyolc évszázad alatt jelentősen átformálta és befolyásolta a művelt Európa szellemiségét.

Fejedelmi élet Krisztus nyomában és a szegények szolgálatában

Szent Erzsébet – békéscsabai templomkép

8

2007/2

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Szent Erzsébet élete Erzsébet 1207-ben született a sárospataki királyi várban II. András király és Andechs-Meráni Gertrúd leányaként. Kicsi gyermekként magyar környezetben nevelkedett, bár a magyar királyi udvar és az anyja német rokonsága közötti egyre növekvő feszültség az ő sorsát is meghatározta. Anyai nagybátyja ugyanis, Eckbert bambergi püspök egy, a német császári trónviszályok során a palotájában elkövetett gyilkosság miatt Magyarországra menekült, s talán ekkor született meg az ötlet, hogy Erzsébetet a német politikában egyre inkább a mérleg nyelvét jelentő türingiai udvarba küldjék. Így 1211-ben, mindössze négy esztendősen indult útnak új otthonába, temérdek kinccsel megrakott kocsikkal – ami tovább növelte a német rokonokat magyar forrásból kényeztető Gertrúd iránti ellenszenvet –, hogy az eisenachi udvarban a tartománygróf örökösének jegyese legyen. A türingiai udvar ebben az időben a német szerelmi dalnokok kedvelt fészke volt: Walter von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach és az erdélyi Klinsor a híres dalnokversenyek rendszeres részvevői voltak Hermann gróf palotájában. Wartburg hegyén ekkor épült az új várépület is, amely majd éppen Erzsébetnek és férjének adott először otthont. További sorsa szinte teljesen németföldhöz kötötte őt, annak ellenére, hogy rövid életének ebben a húsz esztendejében sosem fogadta be teljesen a környezete. Amikor pedig anyját a lázadó magyar főurak 1213-ban meggyilkolták, majd jegyese, az ifjabb Hermann váratlanul meghalt, az eisenachi nemesek megpróbálták elérni hazaküldését, különös tekintettel az Erzsébetet támogató magyarországi források kiapadása miatt. Ekkor azonban közbelépett a következő örökös, Lajos, aki időközben beleszeretett a magyar királylányba. Ragaszkodása, amely lelkes viszonzásra talált, Erzsébet számára egész életében az egyetlen biztos és rendíthetetlen támogatást jelentette. A fiatal menyasszony mindössze tíz éves volt, amikor Lajos politikai állhatatlansága és erkölcsi lazasága miatt rosszhírű apja örökébe lépett, aki ráadásul a mainzi érsekkel folytatott birtokviták miatt egyházi kiközösítés alatt halt meg. Ennek terhe mély nyomot hagyott az örökös udvarán éppúgy, mint politikáján: Lajos keménykezű herceggé vált, aki Türingiát mind a birtokok gyarapításával, mind a Stauffer császárok elkötelezett támogatásával a legjelentősebb német főurak közé emelte. Amikor 1221-ben megtartották az esküvőt, Erzsébet az egyik legelfoglaltabb, sokat úton levő német herceg felesége lett. Jellemző a beállt politikai fordulatra, hogy a szerelmi dalnokok többé nem gyülekezhettek az eisenachi udvarban, helyüket az új várkastély udvarán bemutatott böjti passiójáték foglalta el. Ez teljes mértékben találkozott Erzsébet felfogásával is, akit elkötelezett vallásossága miatt egyre élesebb kritikával figyelt az udvar. Amikor a templomban a megfeszített Jézus töviskoronája láttán tiszteletből levette fejedelmi koronáját, hogy a hercegi pompa ragyogását Krisztus dicsősége alá helyezze, még közvetlen környezete is bírálta. Amikor Lajos távoli utakon járt, többnyire feleségét bízta meg az udvari ügyek irányításával. Egy ilyen alkalommal éppen rettenetes éhínség tört ki a vidéken, és Erzsébet a tartománygrófi udvar készleteit is kiporciózta, hogy enyhítse a rászorulók és kiszolgáltatottak szenvedését. Ezzel újabb hatal-

2007/2

mas politikai felháborodást váltott ki a kellemes gazdagsághoz szokott elit körében. Hasonlóan történt minden akkor is, amikor a vár lábánál ispotályt alapított a nyomorultak támogatására. Hathatós támogatást és védelmet mindössze férjétől kapott, akivel az abban a korban is szokatlan szerelmi házasságban éltek, időközben két gyermeket is nevelve. 1226-tal nagy változások kezdődtek a Wartburgon: megérkezett az udvarba Marburgi Konrád mester, a pápa keresztes hadjáratot szervező megbízottja. Úgy tűnt, hogy II. Frigyes császár meghajol Róma akarata előtt, és kísérletet tesz az egyre reménytelenebb helyzetben lévő nyugati befolyás helyreállítására a Szentföldön. Konrád felhatalmazása kiterjedt a szervezési és anyagi kérdések intézésére éppúgy, mint a kiközösítések érvényesítésére vagy érvénytelenítésére, illetve a fennálló állapotok megőrzésére, ami Lajos számára a mainzi érsekkel ismételten kiújuló birtokháborúk miatt rendkívül fontos volt. Konrád megjelenése és prédikációi Erzsébetre is nagy hatással voltak. Tevékeny hite és a szegénységben folytatott élethez való vonzalma, amit az eisenachi ferencesek közösségében is megtapasztalt, most sokkal radikálisabb formát öltött. Az étkezések alkalmával minden alkalommal feltette a kérdést, hogy amit az asztalon lát, jogosan szerzett javakból van-e, ellenkező esetben nem volt hajlandó enni. Az udvari magas politika ismét dühödt kritikával válaszolt, s a védelmet megint csak Lajos jelentette, aki megértéssel fogadta felesége erkölcsi és vallásos aggályait. Lajos 1227-ben a császár parancsára felöltötte a keresztesek jelét, és elindult Itáliába a német hadak behajózásának megszervezésére. Az éppen várandós Erzsébet számára a válás drámai volt. Amikor pedig ősszel megérkezett a kikötői lázban elhunyt Lajos halálhíre, eddigi élete teljesen összeomlott. Az ellenséges politikai környezet elől tanácsosnak látta elhagyni Wartburgot (ezt a törvényes örökösnek, egyetlen fiúgyermeküknek későbbi – feltételezhetően nem természetes – halála az udvarban utólag is igazolta), s hontalanul élte a következő hónapokat. Német és magyar rokonsága segítségét, a császárral kötendő újabb házasság tervét is elutasítva végül IX. Gergely pápa oltalma alá került, aki Konrád mestert – időközben Németország főinkvizítorát – bízta meg a szükséges tárgyalások lefolytatásával. A Lajos örököseitől kialkudott özvegyi jusson ispotályt alapított egy hesseni kisvárosban, Marburgban, ahol helyzete miatt gyermekeitől végleg elválasztva élt a szegények és betegek iránti alázatos odaadás egyik példájaként Konrád mester határozott irányítása alatt. Amikor 1231. november 17-én meghalt, a nyomorultak egész tömege gyűlt össze búcsúztatására, szentségének híre pedig futótűzként terjedt a környéken éppúgy, mint szerte Európában.

A szentté avatás Szentté avatása néhány év alatt megtörtént. IX. Gergely 1235 pünkösdjén hirdette ki az erről szóló bullát Perugiában. Mindez nem csupán a szentté avatáshoz szükséges új, központosított eljárási rend sikere volt, vagy éppen az eisenachi rokonság buzgósága, hogy a korábban nem kívánatos családtag halála után hasznot húzzanak szentségének híréből. Mindaz ugyanis, amit Erzsébet megvalósított, széles tömegek vallásos és emberi ideálja volt azokban

9

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

megbízást arra, hogy ezekkel a vallásos közösségekkel folytasson tárgyalásokat abból a célból, hogy rendezett körülmények között találhassák meg helyüket az egyház szervezetében. Amikor Ferenc 1226-ban meghalt, IX. Gergely elemi szükségnek ítélte gyors szentté avatását (1228), s ugyanígy történt ez Erzsébet esetében is. Kanonizálásuk egyben az új vallásosság elismerése is volt, ugyanakkor példamutatás arra, miként lehet azt olyan formában is megélni, amit az egyház – szemben a korabeli szektásódással – hivatalosan is támogat. Így foglalja ezt össze a szentté avatási bulla: „Boldog Erzsébet, királyi családból származó, jóságos türingiai tartománygrófné alaposan elmélyülve átgondolta a könyörületesség eme útját, és választott: a már említett utasításokat lankadatlan buzgalommal betartja, hogy méltó legyen az örök fényesség elnyerésére, és szinte születésétől fogva élte alkonyáig az erények művelésének szentelte magát, sohasem szűnt meg örvendezni a felebaráti szeretet öleléseinek.”

Szent Erzsébet tisztelete és hatása

Wartburg – a vár az évtizedekben. A társadalmi-gazdasági átalakulások nyomán és különösen is az új, városi életformával együtt járó mérhetetlen szociális feszültségek erős kritikát váltottak ki a korabeli keresztény közvéleményben. Assisi Ferenc, Erzsébet kortársa és legközelebbi szellemi rokona, gazdag kereskedő örököseként jut arra a felismerésre, hogy a rá váró életformát képtelen vállalni, és inkább radikálisan szakít előkelő társadalmi helyzetével, hogy Jézus és az apostolok nyomában a szegénység és a szegények önfeláldozó szolgálatában járjon. Jézus földi életpéldájának újrafelfedezése, a keresztény hit iránti mély elköteleződés, és az annak megfelelő hiteles élet vállalása ugyanígy vonzotta a gombamód szaporodó vallásos közösségeket szerte Európában – Itáliától Angliáig, Spanyolországtól Magyarországig. Erzsébetet ugyanezek az elvek határozták meg, és éppen ezek miatt szenvedett politikai üldöztetést a saját környezetében. A pápa jó ismerője és támogatója volt ennek az életideálnak, mert III. Ince idején éppen ő kapta a

10

Erzsébet tisztelete 1236 után, amikor a marburgi ispotály kápolnájában, ünnepélyes keretek között, a császár, a német lovagrend vezetői és számos egyházi és világi előkelőség jelenlétében míves ereklyetartóba helyezték maradványait, hamarosan átjárta az egész kontinens szellemiségét. Marburg a középkorban a harmadik helyre került a leglátogatottabb zarándokhelyek listáján Róma és Santiago de Compostella után. Ennél is jelentősebb volt azonban, hogy Európa királyi udvaraitól a városokban élő vallásos női közösségekig széltében talált visszhangra mindaz, amit életében képviselt: a Krisztus-követés a szegények, betegek és elesettek szolgálatában. Ennek a széleskörű szellemi hatásnak egyik legfontosabb vonása az az ellentét, amely Erzsébet társadalmi helyzete és életfelfogása között feszült. Egy király leánya, egy befolyásos német fejedelem felesége a korabeli elit legmagasabb szintjét jelentette, akinek az életében – helyzeténél fogva – a vallást intézményesített formában a politikai érdek alá kellett rendelni. Erzsébet ezzel szemben már az ősi magyar rózsalegenda szerint is inkább dacolt az udvari elvárásokkal, csak hogy kenyeret vigyen az éhezőknek. Wartburgban ugyanezt folytatta, akár a nemesi környezet jólétének a rovására is; özvegységében pedig nem egy csöndes kolostorban keresett nyugalmat, amint az

2007/2

SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS

ilyenkor szokás, hanem a kivetettek és felkínálta neki a hazatérés lehetőséesélytelenek szolgálatában. Amikor gét. Testvére, IV. Béla különösen is András király küldöttei felkeresték őt sokat tett kultusza előmozdítására, s a Marburgban, éppen munka közben tatatárdúlás utáni társadalmi újjáépítés láltak rá, s az előkelő urak megütközegyik fontos tényezője éppen Erzséve jegyezték meg: sosem láttak még bet lett, akit szülőhazájában is egyre királylányt fonni. több vallásos közösség választott pélEz az önfeláldozó szociális elködaképül – lépést tartva a korabeli euteleződés, melynek útjára Erzsébet rópai átalakulásokkal. és Ferenc nyomán oly sokan léptek Ha végignézzük a magyarság és azóta, mély nyomot hagyott mind az Árpád-házi Erzsébet tiszteletének egyházon, mind a keresztény kultúrösszefonódását, ez a tatárjárás korára körben. Bár kettejük között semmiféle visszanyúló kezdet szinte ómennek is személyes kapcsolat nem volt, szelletekinthető. Erzsébet tisztelete ugyanmi összetartozásuk mégis vitathatatis egészen napjainkig összeforrott a lan – ahogyan egy régi ferences forrás nemzeti válsághelyzeteinkkel. A reírja: Ferenc volt a rend atyja, aki létreformkor történelmi előzményeket keSzent Erzsébet - példát adott hozta azt, Erzsébet pedig a rend anyreső, a német nyomással dacoló nemja, aki táplálta. A hagyomány szerint zedéke éppúgy állította magyarságát, Ferenc neki küldte el köpenyét, ő pedig már 1228-ban hozatott mint ahogy a szabadságharc letiprása utáni Bach-korszakban is Marburgba ereklyét, hogy az ottani kápolnát Ferenc tiszteletére összefonódott emléke a magyarbarát császárné, Sissi kultuszászentelhessék föl. val. Természetes az is, hogy a trianoni békediktátumot követően Születésének 800. évfordulóján még ma is fontos kimonda– különösen kultúrpolitikai körökben és igen eltérő színvonalon ni: élete nyomán sem Európa, sem Magyarország nem maradt – ismét rátaláltak mint a történelmi Magyar Királyságnak a gazugyanaz, mint annak előtte. Sőt szinte minden nagyobb szellemi dasági világválság idején is jól interpretálható szimbólumára. korszak felfedezett és hangsúlyozott benne valami örökséget. A Akármennyire is különbséget kell tennünk Erzsébet életének németországi reformáció vezéralakja, Luther, azt mondta róla: és szentként való tiszteletének története között, semmiképpen készséggel elfogadom, hogy Erzsébet valóban szent volt. Egyik sem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: egyike azon magyar egyenes ági leszármazottja, Hesseni Fülöp, 1526-ban a protesszármazású személyeknek, akik történelmünk folyamán a legtáns fejedelmek vezetőjévé is lett, és bár ősanyja földi relikviáit mélyebben és kitörölhetetlenül formálták át Európa és a kereszéppen ő távolította el a marburgi templomból, és temettette el ténység arculatát. Nem véletlen, hogy már a középkorban megismeretlen helyre, mégis kőbe faragtatta magát mint a hit, Erzsékapta a „Magyarország virága” (Flos Ungariae) nevet. betet pedig mint a cselekvő szeretet követőjét. Tisztelete azóta is inkább összekötő, mint elválasztó tényező a katolicizmus és az evangélikusság között. A felvilágosodás és a modern kor szinSzent Erzsébet példája: te kizárólag karitatív-szociális példaképként őrizte meg –joggal, el nem avuló üzenet arról azonban gyakran megfeledkezik, hogy mindez abból a bibliai elhivatásból fakadt, amely Jézus és az apostolok szolgáló Születésének nyolcszázados évfordulója Európa újabb szellemi életéből őt és számos kortársát megragadta. átalakulásával esik egybe. Vajon milyen irányból fedezhetjük fel újra mindig életképesnek bizonyuló példáját? Szellemi-ideológiai válságaiban vergődő világunknak s ebben vergődő kereszténySzent Erzsébet magyarsága ségünknek újra fel kell fedeznie az elkötelezettséget Jézus példájának követésében, az intézményes vallásosság és a megélt hit Régóta foglalkoztatja a történészeket, hogy mennyiben tekintösszetartozásában. Ez a spirituális erőforrás annál is inkább aktuáhető Árpád-házi Erzsébet magyarnak. Származása és kicsinykolis, mert Erzsébet az egész európai kultúrkör egyik központi alakri neveltetése szerint vitathatatlan, hogy nemcsak német, hanem ja, közös európai örökségünk része. S végül: egész világunknak legalább annyira magyar is. Környezetében szinte mindvégig szüksége van a szociális igazságosságnak és gondoskodásnak arra maradtak egykori szolgálói közül, akik gyermekként idegenbe a következetes megvalósítására, amely őt jellemezte. Fejedelmi kísérték, András király pedig rendszeresen tartotta vele a kapélet Krisztus követésében és a szegények szolgálatában: el nem csolatot. Házasságkötésüket követő egyetlen közös útjuk is Maavuló üzenet. Ahogyan egyszer maga is mondta: „Íme, megmondgyarországra hozta őt férjével; igaz, éppen az Aranybulla kiadátam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.” sát megelőző évben, ami kevéssé rendezett ország benyomását Korányi András1 hagyhatta bennük. Amikor pedig megözvegyült, apja azonnal

1 Egyháztörténész, evangélikus lelkész.

2007/2

11

TEOLÓGIA

Lapzártakor érte szerkesztőségünket a hír, hogy dr. Pásztor János református lelkész, nyugalmazott teológiai tanár életének 82. évében 2007. április 22-én a boldog feltámadás reményében elhunyt. Bizonyára sejtette, hogy magához szólítja az Úr, ezért igyekezett mindenkitől búcsút venni. Közel három héttel halála előtt a következő sorokat kaptam tőle: „Pár napja írtam neked egy részletesebb levelet közös munkánkat és barátságunkat értékelve. Sajnos a komputer ördöge nem vitte el. Most megpróbálom a lényegét összefoglalni. Ehhez is feleségem segítségére van szükségem. Munkám rendkívül fontos részének tartottam a Rómával és az Egyházfórummal való kapcsolatot. Köszönöm a megszólalás lehetőségét. Azt is, hogy az ebből a hivatalos kapcsolatból személyes barátság nőtt ki két, a közös ügyért lelkesedő testvér között. Úgy gondolom, ez a keresztény teológia művelésének „mechanikája”: egyik felekezetben egy hívő kutató teológus a másikban működő kutatóval találkozik a „textus tövében”. Isten adjon neked erőt ennek folytatására! Szeretettel ölel: János.” Pásztor Jánost néhány éve ismertem meg. Benne egy mélyen hívő igaz embert és teológust tudhattam barátomnak, akivel minden találkozás kegyelmi pillanat volt. Az Egyházfórum húszéves jubileumi rendezvényére betegen is vállalta a felkérésemet (Merre tovább?, in: Egyházfórum 2006/4. 13). Az „Egy reformzsinat üzenete” című könyvem megjelenése után tőle kaptam az első, lentebb közölt érdemi reflexiót, amely egyben hűen tükrözi a katolikus-református párbeszéd melletti elkötelezettségét is. János, köszönjük, hogy tiszta hitedből erősítettél és segítettél bennünket! Kérjük a mennyei Atyát, hogy részesítsen abban az örök boldogságban, amelyre már földi fáradozásod is irányult. (Wildmann János)

A reformzsinat – református szemmel Észrevételek Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete című könyvéhez Maradandó változások

Pásztor János feleségével az Egyházfórum 20. évfordulóján

„A zsinat áhítattal hallgatja, és bizalommal hirdeti Isten igéjét.” Ez a nagyszerű, a II. Vatikáni zsinatra utaló bevezető mondat egyszerre hitvallás és programadás, mert megmutatja, hogy a kettő – az Ige hallgatása és hirdetése – szerves egységet alkot. A szövegek ismeretében – annak ellenére, hogy vannak kritikai észrevételeim – meggyőződésem szerint a zsinaton valóban ez történt. Figyeltek az atyák az igére, és megbeszéléseikkel, vitáikkal, megfogalmazásaikkal együtt hirdették azt. Ez a mondat azonban kritikai mérce is annak felismerésére: folytatódott-e a római egyházban ez a folyamat a zsinat óta? Ennek felmérésére vállalkozott e könyv szerzője. Vállalkozásához gazdag irodalmat használt fel, és azt gyümölcsözően hasznosította. Ezek segítségével jut el következtetéseire. Ő is szóvá teszi azt a sokak által felismert tényt, hogy megfogalmazásaiban a zsinat gyakran kompromisszumokra kényszerült. Ennek következménye a szövegekben megmutatkozó kétértelműség. Egyrészt igaza van szerzőnknek: „…a zsinat lendülete már régen megtört, ragyogása megkopott, az ugrás nem sikerült.”1 „Haladásról immár aligha beszélhetünk, úgy látszik, az egyház sokkal inkább válságoktól tépetten, aggódva visszafelé tekint.”2 Ugyanakkor látnunk kell azt is, amit a római egyházon kívül,

1 18. old.

12

2007/2

TEOLÓGIA

de az Una Sancta Ecclesiá-n belül látunk és tapasztalunk, hogy a lendület megtörése, a válságok sorozata ellenére a katolikus egyházban alapvető, maradandó változások mentek végbe. A mai, római katolikus egyház nem az, amit én gyermekkoromban ismertem. Vannak klerikusok és laikusok is, akik szeretnének a régi időkbe visszamenni, példáikat és erőforrásaikat a múltból szerezni. A könyvben olvasható találó képnek – miszerint vannak papok, akik a szembemiséző oltár ellenére lélekben háttal állnak a gyülekezetnek – a viszszája is igaz: az oltár és pap ott van a gyülekezet közepén. Egy bizonyos mértékig persze sikerülhet a múltba menekülés, de az „új” felállással együtt Isten igéje a szó és a mozdulatok egységében szól, és a gyülekezet a klérussal együtt él Krisztusban és dicsőíti az Urat. Mondhatjuk, hogy vannak gyülekezetek, ahol ez jobban, máshol viszont kevésbé valósul meg. Az új élet jeleiért hálásnak kell lennünk, és azok erősödéséért imádkozni és munkálkodni kell. Úgy gondolom Wildmann János könyve pontosan ezt teszi. Az orando et laborando participium alakjában a felszólító módra építve, immáron az egyház életstílusáról beszél, melyben munka és imádság szerves egységet alkot.

A kinyilatkoztatás és Isten népe Számomra figyelemreméltó, hogy Kálvin a nagy művét, az Institutio religionis Christanae-t, ugyancsak az istenismeret-kinyilatkoztatás kérdéseivel kezdi. Nála szorosan összekapcsolódik az Írás és a Szentlélek belső munkája, a testimonium internum Spiritus Sancti. Ehhez közel áll, amit a zsinati Dei Verbum dokumentumból Wildmann is kiemel: „…Isten nem valamit vagy valamiket (doktrínákat) nyilatkoztat ki, hanem önmagát” (24). Ez pedig nem csupán az intellektust, hanem a teljes emberi egzisztenciát ragadja meg. Ha ez így van, akkor az is nyilvánvaló, hogy a kinyilatkoztatásnak lényegében egy forrása van, a szentháromságos egy Isten, aki a Fiúban a Szentlélek által önmagát adja. Ma is a Szentlélek munkál az egyes hívőkben és a közösségben, azaz az egyházban. Így a kinyilatkoztatás a Lélek által a közösségben hirdetett, tanulmányozott, befogadott és továbbadott igében az egyház tör-

ténete során dinamikus interakcióban bontakozott ki. Ez az útja és módja az egyházban annak, hogy a kijelentés félreértelmezéseit tisztázni, ha szükséges korrigálni lehessen. „Igenis létezik rossz hagyomány” – idézi szerzőnk Joseph Ratzinger írását.3 A hagyománynak ebben a dinamikus összefüggésben való vizsgálata, fejlesztése tulajdonképpen maga a hagyomány. Ez pedig elválaszthatatlan az Isten igéjét hirdető, tanító és megragadó emberek, a hívők, az Isten népe, a krisztustest életétől. Szép összegfoglalását olvassuk ennek: „Isten célja nem az ember puszta tájékoztatása, hanem, hogy kapcsolatra, közösségre lépjen vele. Ezért megnyilatkozása nemcsak az ember értelmét érinti, hanem egész lényét”. Lehetséges, hogy túlságosan református módon értelmezem az „Isten népe” című fejezetet. Véleményem szerint ebbe belefér a szolgálat és a tanítóhivatal hierarchikus értelmezése is, amit ugyan mi nem tudunk elfogadni. Úgy gondolom ezen a ponton – beleértve a püspökök és a papság egymáshoz való viszonyáról mondottakat – van a legnagyobb távolság közöttünk, annak ellenére, hogy Isten népe és egyben Krisztus Teste belső életének dinamikájában nagyon közel jöttünk egymáshoz. Ez mutatkozik meg az Isten népének Krisztus hármas tisztében való részesedéséről mondottakban is. Ez rendkívül ígéretes a tovább kutatás eredményessége szempontjából. A világiak apostolkodásáról szóló részben is vannak a szolgálat egysége felé mutató, ígéretes gondolatok. Különösen jelentős az a kijelentés, miszerint a laikusnak mintegy „inkarnálódnia kell a világba…, és mint Krisztus, kovászként kell átjárnia a világot.” (78). Ez az inkarnálódás azonban az egész egyház feladata, hiszen a hierarchia és a laikusok együtt alkotják a Testet. A misszió lényege a világba történő beleplántáltatás. Ez a jelenlét ott kezdődik, hogy a Szent Keresztségben Krisztussal együtt meghalva és Feltámadva Őbenne élünk és Ő mibennünk. Ez az egyház titka. Az Isten Népe valósága felől ugyanez: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott jelen van közöttük. Az egyház benne van a világban, hogy az emberek között megélje Krisztus szeretetét. Mindennek a liturgia számára óriási jentősége van. Ha azonban a hétköznapok „liturgiájának” fontosságára gondolunk

2 Idézet Helmut Krätzl segédpüspöktől, 18. old. 3 29. old.

2007/2

13

TEOLÓGIA

Wildmann János, Pásztor János és Csepregi András – teológusok vitája – amely révén, mint Kálvin is hangsúlyozza, Isten dicsőítése, Krisztus szóval és tettel való hirdetése folytatódik az életben –, ennek konzekvenciái is vannak: például, hogy a világiakat is be kell vonni a döntéshozatali folyamatokba.

Felekezet- és vallásközi párbeszéd Az 1910-ben, Edinburghban tartott nagyjelentőségű missziós konferencia előtt a protestáns felekezetek között már rendszeresek voltak azok a gyűlések, melyeknek célja a missziós munka koordinálása volt. Edinburgh már csak összefoglalta és meghatározta a teendőket. A legfontosabb a krisztológiai szempont kihangsúlyozása volt: „Krisztushoz menjünk közel, és így közelebb jutunk egymáshoz”. Ez a hívás-elkötelezés egyre erőteljesebben trinitárius megfogalmazást nyert. Krisztus egy az Atyával és a Szentlélekkel. Fontos volt az első világháború után a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus bekapcsolódása az ökumenikus munkába. Ugyancsak jelentős volt az ún. gyakorlati kereszténység szervezésére hívatott „Élet és Munka Mozgalom”, amely a Nikaiai Hitvallás (325) születésének 1600 éves évfordulóján (Stockholm, 1925) alakult meg. Ezzel az ökumenikus mozgalom azt hirdette, hogy a keresztény karitatív tevékenység is a Szentháromság titkában gyökerezik. Lausanne-ban, 1927-ben, a legnehezebb dog-

matikai kérdések kutatására alakult a „Hit és Egyházszervezet Mozgalom” (Faith and Order), amely több mint fél évszázaddal később megfogalmazta a „Keresztség, Eucharisztia és Egyházi Szolgálat” (BEM) c. Limai Dokumentumot (1981), majd a Nikaiai-Kontantinápolyi Hitvallás modern kommentárját. Ekkor már az Egyházak Világtanácsa (EVT) bizottságaként működött, amelynek 1968 óta teljes jogú tagja a római katolikus egyház is. Az említett dokumentumok megfogalmazásában római katolikus teológusok is komoly részt vállaltak. A Nemzetközi Missziói Tanács, akárcsak a szovjet tömb ortodox egyházai is, csak 1961ben, a New Delhi-i Nagygyűlésen csatlakoztak az EVT-hez. Nyilvánvaló az, hogy az ökumenikus mozgalom legnagyobb feladatai az 1054-es Nagy Szkizma és a 16. századi egyházszakadás megszüntetése. Itt most az utóbbival kapcsolatban szeretnék néhány félreértést tisztázni. Róma és a reformátorok közötti szakadás időpontjának általában 1517. október 31-ét tartják, amint erre Wildmann is utal a 131. oldalon. Ez azonban tévedés. Luther mint egy középkori keresztyén egyetem tanára fogalmazta meg téziseit.4 A kor egyházi gyakorlatának megfelelően – mondhatjuk, a legkatolikusabb módon – tételeit megvitatás céljából küldte meg a környező püspököknek és egyetemeknek. Ugyanezt tette Kálvin és a többi reformátor is levelezései révén. A trentói (tridenti) zsinat határozataival pl. a magyar reformátusok hitvalló irata, a Confessio catholica címet hordozó Debrecen-Egervölgyi Hitvallás az egyházon belülről vitatkozik.5 Va-

4 A keresztény-keresztyén szóváltozat nem felekezeti kérdés, amint mostanában hangoztatják (vö. Káldi György Bibliáját). A két világháború között Tóth Tihamér, a „Tiszta férfiúság” c. ifjúsági könyv szerzője propagálta ezt. Szerinte a keresztény szó nem a christianus változata, hanem a kereszt szóból szárazik. Sajnos egyes református vitapartnerei is elfogadták ezt az érvelést.

14

2007/2

TEOLÓGIA

lójában a trentói tanoknak IV. Pius, „Iniunctum nobis…” kezdetű bullájába belefoglalt Professio fidei tridentinae lett a felekezetképződés, a reformáció egyházai és Róma szétválásának fontos és szomorú állomása.6 Az egyházszakadással kapcsolatos terminológiával is vannak nehézségeink. A „különvált testvérek” kifejezés ui. tisztázást kíván. Egyetlen reformátor sem lépett ki a középkori (latin) egyházból, hanem annak in capite et membris reformációjával foglakozott, mint a 15. századi zsinatok sorozata. Sajnálatos azonban, hogy egyházi hatalmasságok már századok óta az államhatalom erőszakszerveit hívták segítségül a megújulásra törekvőkkel szemben. Voltak – így pl. Angliában Mary és Elisabeth királynők korában – erőszakos cselekedetek mindkét oldalon. Viszont a magyar egyháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik a Tordai Országgyűlés (1568), mely a négy „irány” számára szabadságot hirdetett. Lényeges előrelépés manapság, hogy nem az egyházból való kilépésről beszélünk egyik oldalon sem. Ezért is erősítette meg pl. a Magyarországi Református Egyház jubileumi zsinata, 1967ben, hogy a középkori egyház a mi egyházunk is. A zsinat Dignitatis Humanae kezdetű állásfoglalása a vallásszabadság hangsúlyozása mellett a római egyház önértelmezésében véget vetett a nagykonstantini korszaknak, melynek lényegéhez tartozott az egyház kiváltságos helyzetének államhatalmi erőszakkal való védelme és terjesztése. Felbecsülhetetlen a zsinati nyilatkozat társadalmi és politikai jelentősége, különös tekintettel a felekezetek és a különböző vallások közti viszonyra. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a nyilatkozattal az egyház hitet tett az evangélium ereje mellett (Róm 1,16), kinyilvánította, hogy nincs rászorulva az állam- vagy éppen gazdagsági hatalom védelmére és támogatására. Ezáltal elhárult az evangélium szabad terjedésének egyik legjelentősebb akadálya. A szomorú múlt azonban arra int bennünket, hogy a más vallásokkal kapcsolatban is szükségünk van a bűnbánatra. Napjainkban a közvélemény méltán borzad a fundamentalista iszlám által alkalmazott erőszaktól. Elfelejtjük a keresztes háborúk gyalázatát7, valamint azt, hogy Mohamed a keresztyénektől tanulta az erőszaknak a vallás szolgálatába állítását (jihad).8

Egyház a világban Rendkívül ígéretes, amit a Gaudium et spes konstitúció az egyház és a világ egymáshoz való viszonyával kapcsolatban mond. Ennek alapja az a trinitárius teológiából fakadó meggyőződés,

mely szerint a teremtő Isten a Megváltó Isten, aki nem feledkezett el az általa alkotott, de ellene fellázadt világról, hanem az egész emberiséget alapvetően a magáénak tekintve különleges népet hozott létre (2Móz 19,5), hogy szabadításának tanúja legyen. Isten ezen népének, mely egyben Krisztus Titokzatos Teste is a jelen gonosz világban (Gal 1,4), az emberi élet sokszor elviselhetetlen nehézségei és krízisei között kell munkálkodni és utat mutatni. E nép minden tagjának egyenként és közösségben is meg kell jeleníteni Istentől kapott ajándékait minden, az emberi együttélés számára fontos területen, a házasságtól és gyermekneveléstől kezdve a kultúrán, gazdaságon át a béke megvalósításáig. Az egyház tevékenysége akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha minden keresztény, „bárhol is él, élete példájával és a beszéd tanúságtételével” megmutatja „a keresztségben magára öltött új embert és a bérmálásban elnyert Szentlélek erejét, hogy aki csak látja jócselekedeteit, dicsőítse az Atyát, és jobban megértse, mi az élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége”, idézi Wildmann az Ad Gentes határozatot. Ehhez a nagyszerű mondathoz azonban hozzá kellene tenni: ez a közösség nem teljes, sőt hiteltelen az eucharisztikus közösség nélkül. Napjaink krízisekkel teli világában, amikor minden értéket megkérdőjeleznek, amikor bolygónkon a fizikai lét megszűnése is reális közelségbe került, amikor az erkölcstelenség néha vallástalanságban, máskor gyűlölködéssel telített fundamentalista vallásokban pusztít és rombol, nekünk, akik megsejtettük Krisztus titkát, akik meghaltunk vele együtt, és feltámadásában is részesedünk a Szent Keresztségben, együtt kell leülnünk, hogy Krisztus testével és vérével tápláljon bennünket, hogy Önmagával egyesítsen, hogy a világban is láthatóvá legyen, ami már a keresztségben megtörtént: Ő lakik bennünk és mi őbenne. Nem tartható fenn tovább a keresztség és az Eucharisztia egymástól való elszakítása, mert ez seb az egyház testén. „Egyetlen egyház sem teljes a többi nélkül.”9 Az idők jelei minden egyházat arra figyelmeztetnek, hogy Krisztusra és a teljes Krisztus Testre szükség van, hogy tanúskodásunk hathatós legyen. A Zsinat gazdag anyaga, az évtizedek során átélt kudarcok és győzelmek, a világ egyre súlyosabbá váló krízisei között arra ösztönöznek bennünket, hogy együtt fogjuk meg Krisztus felénk nyújtott kezét, és tápláltassunk testével és vérével. Ahogy a viharzó tengeren Szt. Pál megtörte a kenyeret, és hirdette Isten szabadítását, úgy kell a népnek is a jelenvaló világban megtörni a kenyeret és felemelni az Üdvösség poharát, hogy a világ számára hitelesen jelenjen meg Isten minden értelmet felülmúló békessége és üdvössége.

Pásztor János 5 Révész Imre, A debrecen-egervölgyi hitvallás és a Tridentinum, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1934. 6 Gerh. Müller, „Tridentinum”, in: Kurt Galling (hrsg.), Die Religion in Geschichte und Gegenwart, Band VI, J. C. B. Mohr, Tübingen, 1962, 1012-1016. 7 Az arabok nem felejtik. Az arab tv-állomások az Irakban és másutt alkalmazott nyugati katonaságot gyakran nevezik kereszteseknek. 8 Pásztor János, „Violence in Protecting the Church and Doctrine and Propagating the Faith in the Constantinian Era”, in: Dirk van Keulen & Martien E. R. Brinkman (eds), Christian Faith and Violence 2, Uitgeverij Meinema, Zoetermeer, 2005, 47-57. old. 9 Konrad Reiser, Ökumene im Übergang, Chr. Kaiser Verlag, München 1989, 176. old.

2007/2

15

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Posztmodern és kereszténység I. Napjainkra köznyelvi szóvá vált a posztmodern, de a fogalom teljes tartalmi körét nehéz befogni; a legtöbb embernek csupán homályos képzettársításai vannak ezen kifejezés kapcsán. Ahhoz, hogy megérthessük, muszáj az európai gondolkodás, kultúra elmúlt századait folyamatukban látni – nem kívülálló szemlélőként, hanem a legfrissebb fejezet mindenképpen paszszív, de lehetőség szeGalilei – újszerű gondolkodó rint akár aktív szereplőjeként is. Ehhez három lépésben kívánunk előrehaladni: 1. A modern kor – itt két szegmenst vizsgálunk: modern versus kereszténység; illetve modern versus posztmodern. 2. A posztmodern létállapot – itt három erős tézissel kell számolnunk: a szubjektum (az ember) halála; a metafizika halála; a történelem halála. 3. Kereszténység a posztmodernben – egy keresztény létállapot mint lehetséges válasz: a kereszténység mint esztétika; a kereszténység mint stílus és gesztus; integrális kereszténységszemlélet.

1. A modern kor A modern kor (történelmi irodalomban: újkor) pontos datálása kérdéses. Kezdőpontját – a nézőpontok sokféleségének megfelelően – Amerika felfedezésével, a newtoni törvényekkel vagy éppenséggel az új, skolasztika utáni filozófiai irányzatok megjelenésével azonosítják. Ugyanígy kérdéses a modern kor végének a meghatározása is. Egyesek az első világháborúhoz, mások a berlini fal leomlásához kötik ezt. Valójában azonban azt kell mondanunk, hogy miként a középkori Európa fokozatosan, évszázados szellemi-kulturális-társadalmi folyamatok révén lépett be a modern korba, úgy ez is lépésről lépésre, sokáig vele koegzisztálva adja át helyét a posztmodernnek. A két átmenet közötti

különbség mindazonáltal leginkább abban keresendő, hogy míg az elsőt fejlődésként, előrelépésként élték meg a kortársak, addig a másodikat tagadásként, hanyatlásként, olykor erőteljes kultúrdepresszióval szemléljük mi magunk, a nagy átmenet gyermekei. 1.1. Modern versus kereszténység1 Mielőtt a téma taglalásába kezdünk, mindenképpen szükségesnek érezzük leszögezni, hogy a klasszikus modern kor nem volt ellenséges a kereszténységgel szemben. Jellemezhette közöny, kritika, de korántsem egyfajta vad és elvakult ellenérzés. Ennek egyik fő oka abban keresendő, hogy a modern kor nem egy alapvető értéket fedezett fel a keresztény hitben, amelyet nem akart sem megtagadni, sem elvetni, hanem sokkal inkább kisajátítani, racionális etikai és társadalmi alapokra helyezni; mondhatni a kereszténység alapjáról a felépítményt a fő értékek megőrzésével a racionalizmus alapjára áthelyezni. Éppen ezért még a felvilágosodás kora is számolt bizonyos vallásossággal – eltekintve néhány végletes kilengéstől, mint például a francia forradalom fékevesztett terrorja idején. A vallást (amely alatt korántsem misztikus vagy extatikus vallásosságot kell értenünk, hanem sokkal inkább egy racionális keretek között élő, transzcendentálisan nyitott etikai rendszert2) a társadalmi normalitás forrásának tekintették, egy olyan struktúrának, amely egybefogta az Isten-ember-világ kapcsolatrendszert, mintegy kiegyensúlyozva azt. Természetesen világosan kell látnunk, hogy ez a vallás kevéssé volt hierarchikus, illetve egyházi, klerikus színezetű. A modernitás egyik fő tendenciája ugyanis a szekularizáció, az „elvilágiasítás” volt, amely három nagy területen fejtette ki hatását: a) a természettudományok fordulata – ennek központi alakja Galilei volt: „Tőle kezdve, és csakis tőle kezdve, az asztrológiai, a kozmológiai és fizikai mítoszok halálos sebet kaptak. Tőle kezdve, és csakis tőle kezdve, az asztronómia és a fizika mint autonóm tudományok definitív módon megalapozást nyertek. Galilei megtalálta az igaz és precíz kulcsokat az égi és földi természet helyes értelmezéséhez és uralásához. Ez nem volt kevésbé fontos felfedezés, mint Kolumbusz Kristófé. Galilei volt, aki megváltoztatta a kultúra arcát. Galileinek fantasztikus szerencséje volt. Követői igen súlyos hibákat követtek el, amelyekért igen drága árat fizetett az emberiség, s amelyekért még most is fizetünk. A kegyes Galilei nem akarta volna semmiért sem a világon, hogy felfedezése a szekularizációhoz vagy a pogánysághoz járuljon hozzá, ám rövidlátó követői voltak, akik a Galilei-féle módszert, amely tökéletes a természettudományok számára, a humán tudományok

1 Lásd P. Valadier, „Chancen der christlichen Botschaft in der Welt von morgen”, Concilium 28 (1992) 525-530. old. 2 Lásd I. Kant, „A vallás a puszta ész határain belül”, in: Uő., A vallás a puszta ész határain belül és más írások, ford. Vidrányi Katalin, Gondolat, Budapest, 1980.

16

2007/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

és a metafizika területén akarták alkalmazni. Ekkor következett be az a zavar és bizonytalanság, amelyben még ma is élünk.”3 b) politikai szekularizáció – a (nemzetközi) jog evilági alapokra helyezése, az uralkodói hatalom deszakralizációja és pragmatizmusa, az új államszemlélet feltűnése, amelynek terén hatalmas szerepe volt a protestantizmus európai felbukkanásának és térnyerésének: „A lutheranizmus és kálvinizmus következményei a filozófiai, jogi, társadalmi, politikai és kulturális felfogásokban általában véve felmérhetetlenek, és napjainkig tartanak. Max Weber közismert tézise a protestáns etika hatásáról a kapitalista szellemre (ha a kapitalizmusnak van egyáltalán szelleme) nem más, mint egy szempontja annak a befolyásnak, amelyről beszélünk, ám létezik még sok más is...”4 c) az értelmiségi szekularizáció – „Descartes volt a modern kor első gondolkodója, aki Descartes – a gondolkodó létező megkísérelte, hogy egy koherens és egységes filozófiai rendszert írjon, egy új módszert alkalmazva, amely az olvasóban apodiktikus biztosságot és a gondolkodás nyugalmát szüli meg, ahogyan a matematika is. Az elgondolás nem volt híján a nagyságnak és eredetiségnek.”5 Ez az út a felvilágosodáshoz vezetett. Ez a három szekularizációs folyamat korántsem jelentette a kereszténység végét. Hegel, a XIX. század német filozófus óriása nem hogy kiiktatni akarná a kereszténységet, de egyenesen szükségességére mutat rá, hisz csak a kereszténység képes a szabadság és szubjektivitás ideáljait jelentéssel megtölteni. A kereszténység mint a szabadság vallása összeköti ezt az alapértéket mind a szubjektivitással, mind a közösséggel. Így a keresztény vallás – mint a Logosz vallása – sajátos és mély értelmet nyer egyfajta „kommunikatív értelemként”, kapocsként – így értelmeződik a vallás, re-ligio szó is. P. Valadier a következőképpen összegzi elemzését a modern korról: „Így tekintve [a kérdést], szükség van a modern korra a társadalom struktúráiban a keresztény vallás jelene lényegének radikális átgondolásához és radikális újraértelmezéséhez. Ugyanakkor a modern kor lehetőségeket kínál az evangélium

perspektíváihoz való pontosabb és igazabb hűséghez Isten akarata keresésének és követésének módjára vonatkozóan.”6 1.2. Modern versus posztmodern7 Amíg a modern kor világos eszmei irányvonalak mentén bontakozott ki, addig a posztmodern kapcsán már igen nehéz a helyes és megbízható „Zeitdiagnose” felállítása. Rengeteg jelenség áll szemeink előtt, amelyeket „tipikusan posztmodernnek” tartunk, de ezekből megvonhatók-e a határok, kikövetkeztethetők-e az általános szabályok? Alapjában véve a posztmodern megnevezés is mutatja, hogy a meghatározás csakis relatív lehet – nem önálló identitású létállapotról van szó, hanem olyanról, amely önazonosságát egy másik valósághoz, a modernhez való viszonyában bírja. A „poszt” itt nem pusztán időbeli egymásutániságot jelöl, hanem mindenek előtt egyfajta túlhaladást, meghaladást. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a túlhaladás nem puszta meghaladás, hanem rendelkezik egyfajta pozitív jelentési síkkal – szerintük a posztmodern nevezhető „reflexívvé vált modernitásnak”8, vagyis a modern kor azon fázisának, amely önmagára kérdez rá, önmagát kérdőjelezi meg. Az alábbiakban azon főbb szempontokat szeretnénk kiemelni, amelyek a modern kor gerincét adták, s amelyeket a posztmodern meghalad: a) bizalmatlanság a nagy elbeszélésekkel szemben – a „posztmodern” kifejezés atyja, J-F. Lyotard9 hangsúlyozza annak fontosságát, hogy napjaink embere elvesztette azt a lelkesedést és bizalmat, amelyet a modern kor emberei a „nagy elbeszélésekbe”, „metanarrációkba” vetettek, vagyis az olyan szellemi-tudományos-kulturális-társadalmi programbeszédekbe, amelyek képesek voltak irányt szabni a történelemnek. b) a logocentrizmus és a jelenlét-gondolat kritikája10 – ez a megfogalmazás J. Derridától, a XX. század második felének egyik legjelentősebb gondolkodójától származik. Kritikája egyfelől a metafizika alapját jelentő, az abszolút lét önmaga számára való jelenlétét kimondó gondolatát tagadja, másfelől – és ezzel együtt – elveti a klasszikus európai logocentrizmust, amely minden írást alávetett annak a logosznak, amelyben az örök igazság kimondásra került, vagy folyamatosan kimondatik. Derrida szerint minden, amit mondunk, írunk, hiányra épül. Ezen felül „a fono- és logocentrizmus kritikája azt is jelenti, hogy Derrida kételkedik a struktúra mindenhatóságában, feltételezi, hogy min-

3 C. Valverde, Genesis, estructura y crisis de la modernidad, Madrid, 2003, 49-50. old. 4 Uo., 94. old. 5 Uo., 111. old. 6 P. Valadier, i. m., 526. old. 7 M. Junker-Kenny, „Kirche, Modernität und Postmoderne”, Concilium 35 (1999) 92-97. old. 8 Uo. 9 Lásd J.-F. Lyotard, The Postmodern Condition. A Report on Knowledge (1979), Manchester University Press, Manchester, 1984; Uő., „Mi a posztmodern?”, Nagyvilág 1988/3, 419-426. old. 10 Ehhez lásd Váradi Á., „Megőrzés és felejtés – Palimpszeszt”, (http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/02.htm).

2007/2

17

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

den struktúra megbomló struktúra, nincs abszolút középpont, az egész nem létezik, hanem mindig elcsúsznak, elkülönböznek összetartozást biztosító elemei, minden egészhez kiegészítés, szupplementum járul.”11 c) az egység kritikája, a különbözőség dicsérete – míg a modern kor egyetemes tudományt, egyetemes erkölcsöt, a racionalitás egyetemes hatalmát vallotta, addig a posztmodern a sokféleséget hirdeti. J-F. Lyotard – Ennek jele J. Habermas diszposztmodern teoretikus kurzív etikája is.12 Természetesen minél több a diskurzus, annál több a különbség és az ellentmondás. Míg a modernnek vezérszavai voltak az egység, megegyezés, világegyetem, értelem; addig a posztmodern hangsúlyos fogalmai a különbség, másság, eltérő vélemény, pluralitás. d) a modern szabadságideál kritikája – a modern az emberi személy szabadságát a rendnek alárendelve látta. Az állam, a racionális rend biztonsága volt a megvalósítandó cél. Ennek érdekében az egyes ember részben szabadságával fizetett. Freud szerint a modern ember szorongása „a rend túlzó mértékéből s elválaszthatatlan kísérőjéből, a szabadság hiányából ered”.13 Ezért következett be a hatalmas fordulat a szubjektum felé, amelynek következtében „az egyéni szabadságé a legmagasabb rang, napjainkban ez az az érték, amelynek alapján minden más értéket megítélnek”.14 Ezért a nyereségért a posztmodern természetesen a biztonságérzet elvesztésével adózik. e) az egy logika levetkőzése – a modern hitt a racionalitás egyetemes érvényében, egyfajta általános és absztrakt logika abszolút kötelező erejében. Ugyanakkor a posztmodern különbözőség- és másság-ideálja (amely a relativizmust s az egyetemes logikai elvek kiiktatását vallja) egyfelől állítja az interlokúció, a párbeszéd alapvető értékét, másfelől ezáltal szembesít azon problémával, hogy a másik nyelvének logikájához (épp a másság-tisztelet és relativizmus okán) nem találok utat. Ezáltal egy már-már freudinak nevezhető „Zerstörungsbetrieb” lép itt életbe.

Ezen megfontolások után nem csoda, ha A. Anzenbacher egy „Minimum an universaler praktischer Vernunft”, egy „minimumot az egyetemes gyakorlati észből” tart szükségesnek.15 A habermasi diszkurzus-elmélet vagy Rawls liberális igazságosságelmélete16 nem ad kielégítő megoldást. Az azonban bizonyos, hogy erről a minimumról nem lehet lemondani, azt nem lehet megkérdőjelezni, hacsak az ember tudatosan fel nem akarja vállalni a szellemi, társadalmi és kulturális anarchia állapotát. Innen azonban már utolsó témánkhoz, a kereszténység szerepéhez érkezünk el. Előtte még a posztmodernre kell a figyelmünket összpontosítani. (Folytatás következik)

Török Csaba

Jacques Derrida – posztmodern filozófus

11 Bókay A., „A dekonstrukció posztmodernitása”, in: Uő., Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korában, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 353-391, 383. old. 12 Lásd Felkai G., „A diszkurzív etika és a demokratikus politikai eljárások eszménye”, in: J. Habermas, Kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és társadalmi integráció politikai-filozófiai elmélete, szerk. Felkai G., Egyetemi Kiadó 13 Z. Baumann, Unbehagen in der Postmoderne, Hamburger Edition, Hamburg, 1999, 9. old. 14 Uo., 10. old. 15 Lásd M., Junker-Kenny, i. m., 96. old. 16 J. Rawls, Az igazságosság elmélete, ford. Krokovay Zsolt, Osiris, Budapest, 1997. Kritikai válasz Rawls elméletére: R. Nozick, Anarchy, State, and Utopia, Basic, New York, 1974.

18

2007/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Több méltányosságot! Gondolatok a Sobrino-ügy kapcsán A Hittani Kongregáció március 14-i keltezéssel jegyzéket tett közzé Jon Sobrino jezsuita teológus, a dél-amerikai felszabadítás teológia ismert és elismert képviselője két művével kapcsolatban: „Jézus Krisztus, Jon Sobrino – kereszttűzben a felszabadító: a názáreti Jézus történelmi-teológiai olvasata”1 (1991), illetve „Hit Jézus Krisztusban”2 (1999). A jegyzék azokat a Krisztus istenségére vonatkozó „pontatlanságokat”, veszélyesnek vagy hiányosnak ítélt teológiai értelmezéseket és véleményeket tartalmazza, amelyek a Vatikán megítélése szerint zavarba hozhatják „az egyszerű embereket”. A jezsuita rend becsületére válik, hogy kiállt J. Sobrino mellett, hiszen az egy drámainak nevezhető helyzetben éli meg a hitét. 1958 óta él Salvadorban, ahol az állami erőszaknak több mint 60 000 ember esett áldozatul. 1989. november 16-án pl. öt rendtársát gyilkolták meg a halálbrigádok.3 Teológiai munkássága – amelynek fontos eleme a szegények egyháza fogalom és a szegények melletti elsődleges elköteleződés – szintén ebben a helyzetben gyökerezik, s érthető, hogy Krisztus istenségét az embersége oldaláról közelíti meg. Dél-Amerika társadalmilag mélységesen igazságtalan, hatalmas szegény tömegre és vékony dúsgazdag rétegre osztott társadalmaiban, ahol hódítanak az amerikai eredetű újprotestáns felekezetek, teret veszít a katolicizmus, és ahol az intézményes egyház összességében mindig is a hatalmat birtoklók (pl. katonai diktatúrák) oldalán kötelezte el magát, az evangélium üzenete másképpen cseng, mint a vatikáni hivatali irodákban és folyosókon. A megalázott, emberségükben megkérdőjelezett és a szótól (a szólás lehetőségétől) megfosztott emberekhez ugyanis a kemény és prófétai beszédű ember Jézus Krisztus mindenképpen közelebb áll, mint a beláthatatlan távolságból és felülről rájuk tekintő transzcendens (Atya) Isten, akit a hatalmat birtoklók szeretnek az alárendeltek felé megjeleníteni. Ellenben Krisztusban az istenségnek az emberség rovására történő kihangsúlyozása, még akkor is, ha teológiailag aggályos, az egyházi intézményrendszer és a hierarchikus társadalmi rend szempontjából mindenképpen kifizetődőbb. A jezsuita teológussal kapcsolatos kifogások mögött kétséget kizáróan San Salvador 75 éves érseke, Mgr. Fernando Saenz Lacalle áll, aki az Opus Dei tagja. Hosszú időn keresztül ez a kon-

zervatív főpap (1985-ben szentelte püspökké II. János Pál) volt a salvadori hadsereg „spirituálisa”, amelynek annak idején pl. köze volt Oscar Romero érsek 1980-as meggyilkolásához, akihez viszont a jezsuita teológus állt közel. Az érsekkel szemben J. Sobrino terepmunkás, aki szívével ismeri az országot és a népet, hiszen annak körében él. Nem nehéz felfedezni, hogy a teológiai nézetkülönbségek mögött sokkal mélyebb szemléletbeli eltérések húzódnak meg, amelyek az emberről, a társadalomról, a hatalomról és annak gyakorlásáról vallott felfogásra vonatkoznak. Az érsek – akinek teológiai munkássága nem ismert – ideológiai olvasattal és szociológiai leegyszerűsítéssel vádolja a teológust, mert J. Sobrino meggyőződése, hogy a teológiának a kirekesztett és megvetett szegények reményét kell kifejeznie ahhoz, hogy hiteles lehessen. Ezek az emberek ugyanis a saját megpróbáltatásaikon keresztül találkoztak a megváltó és felszabadító Úrral. Ez tehát az a hely és tapasztalat, ahol és amelynek keretében a teológiai gondolkodás kibontakozik. És ez kétségtelenül más, mint a tiszti kaszinók, illetve a politikai, gazdasági és pénzügyi hatalmasságok fogadásainak világa. Az érsek és J. Sobrino két különböző környezetben mozog; ez utóbbi pedig teológiailag reflektál a fennálló társadalmi-gazdasági helyzetre. Talán ezért is nem szabad neki már tanítania. Meg azért is, mert ki meri jelenteni a kétszínű, tömegbutító és a hatalom előtt meghunyászkodó, azt kiszolgáló középszerűséget „sikerorientált”-nak tekintő korunkban, hogy extra pauperes nulla salus (a szegények nélkül nincs üdvösség). A történet hátteréhez dióhéjban azt is érdemes még tudni, hogy a marxizmussal megvádolt felszabadítás teológia legnagyobb „bűne”, hogy elősegíti az emberek öntudatra ébredését, gondolkodásra ösztönzi őket, visszaadja önbizalmukat és önbecsülésüket. Mindez Fernando Saenz Lacalle – természetesen sérti a hierara hatalmasok pártfogója chikus egyház paternalisztikus tekintélyelvűségét – és az

1 A „Jesucristo liberador. Lectura histórico-teológica de Jesús de Nazaret” eredetileg spanyolul jelent meg. Lefordították portugál (imprimatur: Paulo Evaristo Arns bíboros, Sao Paulo érseke, 1992), angol, német és olasz nyelvre is. 2 A „La fe en Jesucristo. Ensayo desde las víctimas” szintén spanyolul jelent meg, több teológus előzetes véleményezése után. Lefordították portugál, angol és olasz nyelvre is. 3 Segundo Montes, Ignacio Martin Baró, Amando López, Juan Ramón Moreno, Joaquín López-López. Ugyanekkor, hogy ne maradjon tanú, megölték a szakácsnőt,Jjulia Elba Ramost, és annak lányát, Celinát.

2007/2

19

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Egyesült Államok gazdasági érdekeit. A helyzet tragikomikuma, hogy a Vatikán tulajdonképpen önmaga ellen dolgozik: a katolikus egyház legdinamikusabb tagjait és közösségeit próbálja megtörni a merev intézményrendszerbe jól integrálható érzelmi és tekintélytisztelő – a teológiai gondolkodás szempontjából azonban teljesen sekélyes – irányzatok javára. Eközben pedig demográfiailag visszaszorul a közösségileg minőségibb élményt kínáló újprotestánsokkal szemben.4 A 2007. március 14-én nyilvánosságra hozott jegyzéket William Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, 2006. október 13-án terjesztette XVI. Benedek pápa elé, aki november 26-án írta alá azt. A jegyzék tartalmát J. Sobrino nem fogadta el „feltétel nélkül”, és ennek okait a 2006. december 13-án Peter Hans Kolvenbach jezsuita generálishoz intézett levelében ki is fejtette: több teológus (pl. B. Sesboüé SJ5) szerint semmi olyat nem állít, ami nem lenne összeegyeztethető az Egyház hitével; a jegyzék tulajdonképpen egy három évtizedes gyanúsítgatás, bizalmatlanság és állandó magyarázkodásra kényszerítés kikristályosodása, amely mögött a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület6 és előfeltevések húzódnak meg.7 Ezek fényében J. Sobrino nem érzi magáénak a kifogásolt – és lényegében belemagyarázott – tételeket8, ugyanakkor a munkásságát értékelő teológusokra való tekintettel és erkölcsi megfontolásokból nem tartja elfogadhatónak (és főképpen aláírhatónak, pontosan, mint a kommunista kirakatperekben) a vatikáni jegyzéket –, hiszen nem árulhatja el azokat, akiket mind az egyház, mind pedig a politikai hatalom évtizedeken keresztül üldözött és rágalmazott.9 A magyar jezsuita rendtartomány diszkrét hallgatásával ellentétben a genfi jezsuita folyóirat (Choisir) főszerkesztője, Pierre Emonet SJ, bátor és kimért vezércikkben vette védelmébe rendtársát, egyenlő és méltányos elbánást kérve J. Sobrino részére Rómától.10 Az ugyanis mégiscsak hallatlan, hogy miközben – a hívek érdekében (!) – a Vatikán kérlelhetetlen keménységet tanúsít a felszabadítás teológia „állítólagos” tévedéseivel szemben, addig a legnagyobb engedékenységgel és megértéssel viseltetik a II. Vatikáni Zsinatot nyíltan elutasító tradicionalista (integrista) – ma már szakadárnak vagy szkizmatikusnak számító – irányzattal szemben.11 Ennek kézzelfogható jele, hogy a közelmúltban Mgr. Luigi de Magistris vatikáni püspök Franciaországban

(Courtalain) személyesen szentelt fel két olyan papot, akit tanulmányaik nagy részét Ecônban, a tradicionalista mozgalom svájci szemináriumában végezték. Joggal teszi fel tehát P. Emonet a kérdést: vajon a szkizmatikus tanárok és lelki vezetők által kiképzett papok semmiféle veszélyt nem jelentenek a gondozásukra bízandó hívek számára? Hiszen a Zsinatnak, illetRomero érsek – ve a vallásszabadságra és az ökumeniza szótól musra vonatkozó zsinati tanításnak az elmegfosztottak vetése sarkköve volt a képzésüknek. szószólója A jezsuita főszerkesztőt tulajdonképpen a vatikáni kettős mérce háborítja fel és keseríti el. Hiszen teológus rendtársa csak az evangéliumi üzenet érthető hirdetésének időszerűen megfogalmazott módozatait kereste – új tömlőt az új borhoz –, mindig megmaradva az egyházi keretek között. Ezért lenne méltányos az egyenlő bánásmód. J. Sobrino megpróbáltatása tulajdonképpen világos jele annak a tradicionalista irányba mutató visszarendeződési folyamatnak, amely az Opus Dei irányítása alatt a katolikus egyházban zajlik. Ez gyakorlatilag az érzelmi vallásosság erősödését, a teológiai gondolkodás elsekélyesedését, a politikai-gazdasági döntéshozatali gócpontokba való beépülést jelenti. Cél az identitás világossá tétele (gettósítás), és a demográfiailag folyamatosan leépülő társadalmi befolyásnak a politikai hatalom révén történő visszaszerzése. Ehhez azonban elengedhetetlen a hívő tömegek (és az egyházilag kézben tartott politikusok) teológiai műveltségének az alacsony szinten való tartása, illetve a gondolkodó emberek elszigetelése, ellehetetlenítése és peremre szorítása az egyházban. A most közzétett jegyzék egyfajta csúcspontja annak a lélektani hadviselésnek, amelyet Róma már három évtizede folytat J. Sobrino ellen. Támogatói és védelmezői időközben megfogyatkoztak, ellenben még mindig maga mellett tudhatja az elkötelezett egyházi közvéleményt és a média nyilvánosságát. Ez az amivel Róma nem számolt. Reméljük, hogy az ügyből legalább a tanulságokat levonják az illetékesek.

Jakab Attila

4 Lásd pl. B. Gomes, „Les évangéliques au Brésil: Stratégies territoriales et participation politique” [=Az evangélikálok Braziliában: területi stratégia és politikai részvétel], Hérodote. Revue de géographie et de géopolitique 119 (2005/4) 49-74. old. 5 B. Sesboüé teljesen eltúlzottnak tartja a Hittani Kongregáció dokumentumát. 6 Ebben J. Sobrino kulcsszerepet tulajdonít Alfonso Lopez Trujillo ultrakonzervatív kolumbiai főpapnak. Szerinte Romero érsek boldoggá avatásának az elakadása is a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület számlájára írható. Ez alátámasztja azt a véleményt, miszerint ez a folyamt is már teljesen politikafüggővé vált. Magyar viszonylatban ezért nincs esély pl. Márton Áron püspök boldoggá avatására, mert az sértené a román nemzeti önérzetet, és nem összeegyeztethető a Vatikán jelenlegi geopolitikai érdekeivel és számításaival. 7 XVI. Benedek pápa különös módon a Jézusról most megjelenő könyvével kapcsolatosan előzetes jóindulatot kér az olvasóktól, miközben a Hittani Kongregáció a rosszindulatáról, a felületes és előítéletes olvasatairól, illetve a párbeszédre való képtelenségéről híresült el. 8 Ez a belemagyarázás már 1984-ben J. Ratzinger sajátos módszere volt, amikor is több kitételt kifogásolt J. Sobrino, „Jesús en América Latina. Su significado para la fe y la cristología” (San Salvador, 1982) c. munkájában. 9 A levél franciául olvasható: http://golias.ouvaton.org/spip.php?article1355. 10 P. Emonet, „Plaidoyer pour plus d’équité”, Choisir n°568 (2007/avril) 2-3. old. 11 A „X. Szent Piusz papi testvériség”-ét megalapító Marcel Lefebvre (1905–1991) francia főpap ugyanis 1988-ban engedély nélkül négy püspököt szentelt, hogy biztosítsa a mozgalom folytonosságát, ami egyértelműen maga után vonta a katolikus egyházból való kiközösítését.

20

2007/2

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA

„A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára” Delacroix

Melankólia és keresztény mûvészet Hans Holbein: Halott Krisztus

Hans Holbein: Halott Krisztus Kétezerhat. Valahányszor kimondom, leírom vagy éppen elgondolom ezt az évszámot, mely a történelem egy adott időszakát, a jelen pillanatát jelöli, nem tudok nem emlékezni arra a tényre, hogy ennyi évvel került az emberiség távolabb a Megváltótól. Időbeli eltávolodásra gondolok, s e hitemet szeretném mindvégig fenntartani. Minden dátum, évszám magában hordoz egy olyan többletet, mely egy bizonyos ember számára, egy bizonyos okból adódóan fontos, s ha globálisan tekintünk egy adott kor hozadékára, emlékek és faktumok tárházát sorolhatnánk fel. Egy ilyen vállalkozás nyilvánvalóan abszurd, mint ahogyan azt is nehéz lenne tényszerűen áttekinteni, hogy a történelem során ki, hogyan élte meg vagy élte át, és hagyományozta tovább Krisztus tanait. De vajon, mit tud adni, hogyan tud a mai „modern” ember számára Krisztus jelenlévővé válni, miképpen lehetséges az életútjával, tanításával, szenvedéstörténetével és halálával történő azonosulás? Miképpen alkothatunk vele közösséget, és vajon mi végre ez? Ha Krisztus nevét hallom, valamiképpen látom is őt, akként, ahogyan a történelem során a képzőművészet különböző területein megjelenítették, s ettől a hozadéktól nehéz és hiábavaló is lenne eltekinteni, hiszen kulturális berendeződésünk egésze eszerint a „kód” szerint íródik. Napjainkban a humán tudományok egyes területei – mint a filozófia, irodalom vagy éppen pszichológia – a képzőművészet és a szövegbeli megjelenítés között átjárást tesznek lehetővé, így sokszor találkozhatunk olyan szövegekkel, melyek alapját egy szobor, festmény, rajz stb. képezi. Sokuk egy olyan kor műalkotásaival foglalkozik, melyet a történelmi korszakolás középkor névvel illet meg, s emellett, a jelen tanulmány szempontjából fontos megjegyeznünk, hogy egyes kutatók szerint az emberiség ezen korszakára a melankólia a legjellemzőbb.

2007/2

A továbbiakban azt szeretném áttekinteni, hogy mit mond el, mivel mond többet a középkori ikonográfia Krisztusról, vajon mivel magyarázható a mai modern ember e korban született alkotások felé szegezett tekintete. E vállalkozásra Hans Holbein „Halott Krisztus” című képe bizonyult a legmegfelelőbbnek. Ezen alkotás – mely egy törésvonal mentén haladt át lelkemen, köztem és Krisztus között – megszólított, és hagyta magát megszólítva lenni. Közelinek éreztem, nemcsak azért, mert Holbein művészetének ridegségére, kézműves jellegére sokan felhívták már a figyelmet, hanem mert napjainkban a kép újra elemzés tárgyát képezi, s ha jobban megvizsgáljuk, talán megértünk valamit ennek fontosságából.

A maradéktalan önmegvalósítás — középkor A virágzó vallási élettel áthatott város – Bázel – 1521 és 1523 között egy protestáns képrombolási hullámnak van kitéve. Ebben a korban a reformáció teológusai háborút indítanak minden olyan ábrázolásmód ellen, ami nem a szóbeliségen alapul. Feldúlták tehát a templomokat, elpusztították a festményeket és a hit egyéb anyagi megjelenítéseit. Érthető, hogy Holbeint érzékenyen érintette a képrombolás; menekvésre késztette: Angliába utazott (1526). A kép elemzői e mögött a mozzanat mögött Holbein külvilágtól való távolmaradásának a vágyát és a melankólia hangulatát vélték felfedezni. A kép keletkezésének fent vázolt történeti kontextusa mellett azért fontos a korra jellemző melankólia sajátosságait is megvizsgálnunk, mivel a kettő szorosan összefügg. A reneszánsz korabeli melankólia egyszerre létmagyarázat és egyéni hajlam. A személyiség a világot önmagára vonatkoztatva értelmezi, nincs semmi közte és a világ, egy világ, vagy az ő világa között. Az egyediség

21

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA

és a világ végtelenségének tudata elvezet addig a gondolatig, hogy az élet megismételhetetlen. Az ember maga lesz a világ mércéje, hiszen más külső mércét nem talál, amivel önmagát mérhetné. A korabeli melankolikusnak így valójában nincsen élete, csak folytonos halála. A végtelenség és az egyediség folytonos ellentmondása, „a maradéktalan önmegvalósítás, …a halálba vezet”.1 A melankólia tehát maga is haHans Holbein – a festőművész lálként jelenik meg, amenynyiben a személyiség megszűnik önmaga számára létezni. Holbein képének elemzése kapcsán mintha a festő, a művész, az alkotó egyéniség belső világának melankólia hangulata idéződne meg, s ezt adja tovább, ezt hordozza magában minden olyan szemlélő, aki e képre – hacsak egy pillanatra is – rátekint. Akkor miben segít bennünket egy ilyen hangulatot idéző kép megtekintése, tovább gondolása? Úgy vélem, azáltal, hogy egyes művészeti alkotások felhasználják a vallást – ami egyedüli ellensúlya a keresztény ember számára a kétségbeesésnek és a bánatnak –, segítenek bennünket abban, hogy egy kevésbé (ön)romboló, kellemesebb kapcsolatot alakítsunk ki (ön)magunkkal és másokkal. Szemlélnünk és elemeznünk kell tehát minden olyan műalkotást, amely valamilyen módon megszólít, s így fontossá válik számunkra, mivel ezek révén nemcsak Krisztushoz kerülünk közelebb, de egymáshoz és egy máshoz is. „Jézus keresztjéhez közel ott állott az édesanyja, anyjának nőtestvére, Mária, Kleopas felesége, és magdalai Mária” (Jn 19,25). Holbein 1522-ben festette egyik legjelentősebb oltárképét, az ún. „Oberried-oltár”-t. Valószínűleg ehhez tartozhatott egyik legmegrázóbb Krisztus-ábrázolása, ez a különleges méretekkel bíró, ember nagyságú kép, aminek „rendeletetése” a mai napig vitatott. Tudjuk, hogy 1500 körül a Halott Krisztust ábrázoló képek gyakoriak voltak Közép-Európában, és az effajta eredeti ábrázolás a bizánci keresztény ikonográfia hagyománya irányába mutat. Holbein látásmódját szokás a hozzá közeli, hasonló ábrázolásokkal összevetni. Ilyen alkotások az 1512–1515-ben festett isenheimi oltár, amely Grünewald (1460/1470–1528) analóg elnevezésű műve, vagy Mantegna (1431–1506) 1480 körüli Cristo in scrutó-ja. Ezek a képek a megbocsátást hangsúlyozzák; a ferencrendiek bukolikus elragadtatását. Az olasz ikonográfia tehát megszépíti, vagy legalábbis megnemesíti Krisztus arcát a kínszenvedésben. Holbein „elődei” még hozzáadják azt, hogy Krisztust olyan sze-

replőkkel ábrázolják, akik osztoznak a szenvedésben, mi – nézők – pedig osztozunk a részvétben. Újonnan feltevődik tehát a kérdés, hogy a krisztusi kínszenvedés-történetet mintegy lezáró mozzanat miért kap ennyire eltérő megjelenítést Hans Holbein révén, s miért vált ki, a hasonló képekkel ellentétben, egy megrendítőbb, elszomorítóbb és mégis felmagasztalóbb hatást belőlünk, akik szemléljük Őt? Mit látunk valójában Holbein képén, és miként látjuk azt? „Én már nem vagyok a világban, ők [viszont] a világban vannak, és én hozzád megyek.” ( Jn 17,11)

A félkegyelmû Egy, e képtől megrendült szemlélő gondolatait olvashatjuk Dosztojevszkij „A félkegyelmű” című regényének egy fejezetében, ahol Ippolit, az egyik mellékszereplő a festmény következő leírását adja: „A kép a keresztről csak az imént levett Krisztust ábrázolta. Azt hiszem, a festők rendszerint az arc szokatlan szépségének még megőrzött árnyalatával szokták ábrázolni Krisztust a kereszten is, a keresztről levéve is, ezt a szépséget még a legszörnyűbb kínok ábrázolásában is igyekeznek megőrizni, Rogozsin képén azonban nyoma sem volt a szépségnek, ez teljes formájában egy olyan ember hullája volt, aki határtalan gyötrelmeket és kínzásokat viselt el már a keresztre feszítés előtt, sebeket kapott, akit ütöttek az őrök, ütött a nép, amikor a hátán vitte a keresztet és összerogyott alatta, s akinek, végül a keresztre feszítés kínját kellett végigszenvednie – hat óra hossza (legalábbis az én számításom szerint). Igaz, hogy ez a keresztről csak az imént levett ember arca volt, vagyis még nagyon sok élő és meleg vonást őrzött meg, még semmi sem merevedhetett meg rajta, úgyhogy a halott arcán még jól látszott a szenvedés, mintha még most is érezné (ezt nagyon jól megragadta a festő), de azért egy cseppet sem kímélte az arcot, ez maga a természet volt, és valóban olyan, amilyennek lennie is kell egy ember hullájának – bárki volt is életében – ilyen kínok után. Tudom a keresztény egyház már az első századokban megállapította, hogy Krisztus nem jelképesen, hanem valóságosan szenvedett a kereszten, és hogy teste ennek folytán teljes mértékben alá volt vetve a természet törvényeinek. A képen ez az arc szörnyen össze-vissza volt verve, feldagadt, szörnyű, véres kék foltok dudorodtak rajta, a szeme nyitva volt, a pupillája elferdült, nagy nyitott szeme fehérje valami halálos, üveges fénynyel ragyogott. De furcsa, hogy ha valaki ennek a halálra kínzott embernek a hulláját nézi, akkor egy különös és érdekes kérdés vetődik fel benne: ha pontosan ugyanilyen hullát láttak a tanítványai, a jövendőbeli főapostolai (márpedig okvetlenül pontosan ilyennek kellett lennie), ha ilyennek látták az asszonyok, akik elkísérték, és ott álltak a keresztnél, meg mindenki, aki hitt benne és imádta őt, akkor hogyan hihették egy ilyen holttest láttán, hogy ez a vér-

1 Földényi F. László, Melankólia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 127. old.

22

2007/2

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA

tanú feltámad? Önkéntelenül az a gondolatunk támad, hogy ha ilyen borzalmas a halál, és ha ennyire erősek a természet törvényei, akkor hogyan lehet legyőzni őket? Hogyan lehet legyőzni őket, amikor még az sem tudta legyőzni, aki az életben a természetet is többször legyőzte, akinek engedelmeskedett a természet, aki azt kiáltotta „Talitha kumi!” – és a leányzó felkelt, „Lázár, gyere ki” – és a halott kijött? E kép láttán óriási, kérlelhetetlen és néma vadállatnak, vagy helyesebben, sokkal helyesebben mondva – bármily furcsán hangzik is – egy legújabb szerkezetű, óriási gépnek rémlik a természet, ami esztelenül megragadott, darabokra zúzott és érzéketlenül, süketen magába nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes, nagyszerű lényt, olyan lényt, amely egymaga felért az egész természettel, annak minden törvényével, az egész világgal, amely talán csakis azért teremtődött, hogy ez a lény megjelenhessen rajta! Ez a kép mintha éppen ennek a sötét, szemtelen és értelmetlenül örök erőnek a fogalmát fejezné ki, amelynek minden alá van rendelve, és ez önkéntelenül beleevődnék az emberbe. Azok az emberek, akik körülvették a halottat, és akik közül egyetlen egy sincs itt ezen a képen, feltétlenül valami szomorúságot és zavart éreztek azon az estén, amely egyszerre szétzúzta minden reményüket és csaknem minden hitüket is. Bizonyára rettenetes félelemben széledtek szét, jóllehet ki-ki egy óriási gondolatot vitt magában, amelyet most már sohasem lehetett kiirtani belőlük. És ha maga a tanítójuk láthatta volna saját arcát kivégzésének előestéjén, akkor vajon hajlandó lett volna-e keresztre feszíttetni magát, és meghalt volna-e úgy, mint most? Ez a kérdés szintén önkéntelenül feltevődik, ha ezt a képet nézi az ember.” „A kilencedik óra körül Jézus hangosan felkiáltott: ‘Éli, Éli, lema szabakhthani?’, vagyis: ‘Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)

A halott Krisztus (?) Ez a momentum, a világ és a túlvilág, Krisztus és az Atya közötti pillanatnyi törésvonal, tenebrae2, az elsötétedés pillanata, szakadék. Krisztus, akit elér a halál, pillanatnyilag megfosztatik isteni mivoltától – Holbein képén ugyanis nem jelenik meg a glória. Krisztus nem egy olyan Úr, aki nem hal meg, hanem olyan valaki, aki elszenvedi a halált, emberré válik. Emberré válását az teljesíti be, hogy ebben a pillanatban úgy érzi: Isten elhagyta őt… Az elsötétedés pillanatában, ettől a pillanattól kezdve, az emberiség Jézus nélkül marad; egy olyan helyzet konstruálódik meg, mint amilyen Jézusnak létrejött a felkiáltása pillanatában. Az elsötétedés pillanatában megszakad a kapcsolat ember és Isten között; Jézus már nincsen ott akként, mint akivel közösséget tudnánk alkotni. Nincs semmi lehangolóbb, mint egy halott Isten. Krisztus halála a vallásos ember számára önnön halálát

jelöli. Kételyét a hitben, a Feltámadásban. Ebben a pillanatban tehát „…Isten halott, maga Isten is halott”.3 A szubjektum halála, Krisztusé, azonban együtt jár a feltámadással; a kereszténység pedig az „abszolút szubjektum”, a A szépség vonzalma – Krisztus szívében végbeszavak nélkül menő törést a Szenvedéstörténeten keresztül összekapcsolja a lélek „szenvedéstörténetével”. Végig követve a stációk megannyi kínjait, analóg módon saját egyéni drámáink sorozatát, saját szenvedéstörténetünket is tudatosítja. Minden trauma tulajdonképpen feléleszti az emlékezetben a régi traumák emlékét, ami elhagyatottságba taszít: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Krisztus halála képzeletbeli támaszt nyújt a melankolikusokra jellemző katasztrófa-félelem ellen. Ha az élet értelmét elveszítjük, magát az életet veszítjük el vele. A halál pillanatában olyan elhagyatottak vagyunk, mint Jézus a kereszten; és a melankólia, mint az egyén belső halála, annak megélése, túlélése, tapasztalata elkülönít másoktól. Ennek az el-különböződésnek tehát, az elidegenedésnek, a távolság-tartásnak, mindannak, ami korunk világát és a benne élőkét jelöli, a krisztusi kínszenvedéssel való azonosulás egyféle felold(oz)ását adja. „Maradjatok bennem, mint én tibennetek.” (Jn 15,4) Ha Holbein képére vagy hasonló (halott) Krisztust ábrázoló képre tekintünk, ez a szenvedésekben átélt bűn- és üdvözülésbeli részesedésre hív; arra, hogy Krisztussal történő azonosulásakor az ember ne csak a Messiás, de önnön halála és feltámadása átélője is legyen. A mai pszichoanalízis a Krisztussal történő azonosulás ilyetén mozzanata kapcsán a Megváltásban rejlő megbocsátást egybeolvasztja a halállal és a feltámadással, amely kötelék az Atya és a Fiú közötti, szóban és szimbolikusan lejátszódó áldozati aktust képez. A Holbein korabeli melankolikusnak valójában nincsen élete, csak folytonos halála, és ez valamiképpen vonatkozik a mai, modern emberre is, aki meg van győződve arról, hogy vágyait folyamatosan ki kell elégítenie, és ha ez kudarcba fullad, a krisztusi elhagyatottság fogja az élet értelmének elvesztését visszhangozni: „Éli, Éli, lema szabakhthani?” (Mt 27,46).

Pál-Lukács Zsófia4

2 A tenebrae-t Gadamer Paul Celan „Tenebrae” című versének értelmezéséből idézem. Gadamer ennek jelentését úgy határozza meg, mint ami „az elsötétedést jelenti, ami az evangélium szerint akkor borult a világra, amikor a megfeszített Jézust az utolsó lehele 3 Julia Kristeva, „Holbein halott Krisztusa” in: Thomka Beáta (szerk.), Narratívák. II. kötet, Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 56. old. 4 A szerző a Pécsi Tudományegyetem magyar-filozófia szakos hallgatója.

2007/2

23

BÁRÁNYBÕRBEN

Tovább gyűrűzik a pécsi iskolaügy. Mint előző számunkban beszámoltunk róla, egy a Szent Mór Katolikus Iskolaközpont gazdálkodását vizsgáló jelentés felmentette az intézményt, de súlyosan elmarasztalta a fenntartó püspökséget, mivel visszatartotta az állami támogatások egy részét, így az iskola fizetésképtelenné vált. Mayer Mihály püspök nem fogadta el a jelentést, és a Püspökkari Konferencia alá tartozó Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézettől újabb vizsgálatot kért. Értesülésünk szerint erre nem a Szent Mór központban, hanem az iskola vezetésének teljes kizárásával a pécsi püspökségen került sor, ahová át kellett szállítani az iskola gazdasági iratait. Időközben ez a második jelentés is elkészült, és – amint egy a neve elhallgatását kérő bennfentestől megtudtuk – nagyjából ez is az első vizsgálat eredményére jutott. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy a püspök még az iskola vezetésének sem mutatja meg a jelentést, és hallgatásba burkolódzik. Ezen túlmenően az elmúlt hetekben egy a püspökség és az önkormányzat közötti alkura is fény derült. Alább erről számol be egyik olvasónk, amelyhez egy, a pécsi polgármesternek címzett levél is kapcsolódik. Végezetül – a személyes és kényes adatokra való tekintettel – csupán kivonatosan közöljük azt az előző számunkban már említett levelet, amelyet az Egyházfórum főszerkesztője 2006 nyarán küldött Ternyák Csaba címzetes érseknek, a Papi Kongregáció titkárának. Ternyák érsek úr azonban nem kezdeményezett eljárást, hanem tájékoztatta Wolf Gyulát, a pécsi egyházmegye gazdasági vezetőjét az irat tartalmáról. (A szerk.)

Iskolák célkeresztben Nem tudható, mennyit csuklott Mayer Mihály pécsi püspök az elmúlt hetekben, de az tény, hogy sokan és gyakran emlegették székvárosában. A püspök úr ugyanis – nem tudni, hogy ehhez született érzéke van-e, vagy csak rossz tanácsadói vannak – „iskola ügyben” újra főszerepbe került. Most azonban nem a szeretett intézménye, a Szent Mór Katolikus Iskolaközpont1 körüli újabb botrány révén vált a közbeszéd tárgyává Pécsen, hanem azzal, hogy szemet vetett az önkormányzati fenntartásban működő Belvárosi Általános Iskolára.2 Kétségtelen, a tízparancsolat nem tiltja konkrétan más iskolájának a megkívánását, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy közismertté vált terve sem a Római Katolikus Egyház, sem pedig általában az egyházi oktatás ügye számára nem szerzett újabb szimpatizáns tömegeket, hanem épp ellenkezőleg. Ez azért nagy kár, mivel korántsem vagyunk olyan sokan „aklon belül”, mint azt a püspökeink hiszik, és nekik végképp nem az a feladatuk, hogy erős negatív érzelmeket gerjesszenek hívő keresztény vagy az egyház iránt közömbös, de egyébként békés emberekben. De hogyan is jutottak idáig az események?

Valahogy kibekkelni A nyomtatott és elektronikus médiából a Szent Mórral kapcsolatban sok egyéb mellett az is tudható, hogy nincs tornaterme. Akárcsak az, hogy a szülők és a tanárok értetlenül szemlélték a fenntartó részéről évek óta megnyilatkozó érdektelenséget, mivel tudták, hogy tornaterem híján az iskola nem tud megfelelni bizonyos törvényi feltételeknek, ezáltal pedig a működési engedélye is veszélybe kerülhet (ld. Báránybőrben IV. Iskolafojtás, in: Egyházfórum 2006/5. 29-30). Utólag úgy tűnik, hogy az egyházmegye téma iránti közömbössége csak látszólagos volt, valójában tudott a probléma égető

voltáról, csak a kibekkelés taktikáját választotta. Ez bár idegőrlő, de a legolcsóbb, ugyanis esetünkben egy már kész tornaterem átvételét jelenti. Egy ilyen akcióra ideális megoldásnak látszott a püspöki palota közelében lévő Leőwey Klára Gimnázium3 hatalmas épületkomplexuma, amely 1948-ig a Miasszonyunk Női Kanonok Rend Szent Erzsébet Gimnáziuma volt. Maróti Jolán M. Assumpta nővér, a rend főnöknője, akit Pécsen sokan csak „Joli néni”-nek ismertek, 1989-ben Cserháti József püspök tanácsára visszaigényelte az államosított ingatlanokat. Mivel a rend Magyarországon megszünteti működését, várható volt, hogy ingatlanjait a katolikus egyház valamelyik képviselőjére örökíti.

Joli néni „kötényt” ad Ha a Pécsi Egyházmegye lett volna az örökös, két legyet üthetett volna egy csapásra: egyrészt megoldódott volna a tornateremprobléma, mivel a Leőwey rendelkezik egy nagy tornateremmel és teremkapacitása alapján a Szent Mór átköltözhetett volna ide, másrészt pedig a Szent Mór jelenlegi épületei felszabadultak volna értékesítésre, vagy egyéb – ahogy a Pécsen hírlik – turisztikai célú hasznosításra. Assumpta rendfőnöknő 2006 karácsonyán, életének 94., fogadalomtételének 72. évében elhunyt. Végrendelete azonban váratlan meglepetést tartogatott: a Miasszonyunk Női Kanonok Rend ingatlanjait nem a Pécsi Egyházmegyére, hanem a Cisztercita Rendre hagyta. A Cisztercita Rend pedig nem késlekedett kinyilvánítani, hogy szeretnének mihamarabb az örökölt épületben iskolát működtetni. A Leőwey-ingatlan egyházmegyei átvételének álma így végképp szertefoszlott, ezért sürgősen más megoldás után kellett nézni.

1 A továbbiakban: Szent Mór 2 A továbbiakban: Belvárosi 3 A továbbiakban: Leőwey

24

2007/2

BÁRÁNYBÕRBEN

Belvárosi iskolások – a Székesegyház árnyékában (© Jeff Waldock, 2007)

Kettõs csere 2007. március 9-én Mayer Mihály és kísérete a Polgármesteri Hivatalban járt, ahol a Szent Mór tornaterem problémájával indokolva felvetette Tasnádi Péter polgármesternek, hogy a Belvárosi Általános Iskolát az egyházmegye átvenné, helyette pedig egyházmegyei tulajdonban lévő belvárosi ingatlanokat ajánlott fel. Ajánlatát a polgármester kérésére írásban is megküldte. A város ezt megfontolásra méltónak találta, így beindult a gépezet: az Oktatási Bizottság megtárgyalta az ügyet, és a város különböző főosztályai is megkapták az ezzel kapcsolatos feladataikat. A városvezetésnek kapóra jött Mayer püspök ajánlata, mivel egyrészt az „Európa Kulturális Fővárosa 2010” projekt tartalmaz egy „Nagy kiállító tér” elnevezésű nagyberuházást, amelyhez a város nem rendelkezik beépíthető belvárosi telekkel, amit a püspöki ajánlat bizonyára nem véletlenül tartalmazott, másrészt az iskola átadásával megszabadult volna egy intézménye fenntartási költségeitől. A közvélemény a sajtó útján szerzett tudomást a Belvárosi átadását célzó tárgyalásokról. 2007. április 16-án az iskola tornacsarnokába összehívott rendkívüli szülői fórumon a jelen lévők egyrészt a püspök ajánlatán háborodtak fel mélységesen („a saját iskoláját sem képes normálisan működtetni, most meg bennünket is tönkretenne”), másrészt a város tárgyalási készségén („a mi szavazatinkkal lettek képviselők, a mi érdekeink képviseletét várjuk el tőlük, nem a püspökét”). Meixner András, az Oktatási Bizottság szocialista elnöke velük szemben korrektnek és megtárgyalásra méltónak tartotta az ajánlatot. Őt az iskolavezetés hívta meg a fórumra, hogy első kézből származó, megnyugtató információkhoz jusson mindenki az intézmény jövőjéről. Ilyeneket Meixner úr nem tudott adni,

2007/2

arra hivatkozva, hogy még zajlanak a tárgyalások, és még semmi sem dőlt el. Elmondta, hogy a városvezetésnek döntései során egyszerre több eltérő érdeket kell figyelembe venni, amelyek közül nem biztos, hogy most épp az iskola érdeke a legerősebb. Az az ajánlat végképp nem hatott megnyugtatóan a jelenlévőkre, hogy a Szent Mór tudja vállalni a belvárosis gyerekek további oktatását, amennyiben a szülők ezt kérik. Kifejezetten nem kérték, sem helyben a fórum parázs hangulatában, sem pár nappal később, amikor a Belvárosi vezetése írásos véleménynyilvánítást kért minden ott tanuló gyerek gondviselőjétől. 95 százalékban az önkormányzati fenntartás megmaradását tartották kívánatosnak.

„Betonvédelem” A szülők és a pedagógusok rögtön felismerték, hogy a körvonalazódó Mayer–Tasnádi megegyezés micsoda beláthatatlan következményekkel jár gyermekeik és a tantestület jövője számára. Rádöbbentek, hogy alapvetően csak magukra számíthatnak. Ezért április 19-én a szülői munkaközösség egy szűkített fórumot hívott össze, melyen minden osztályt több szülő képviselt. Ezen megbeszélték az „iskolavédelem” lehetséges módjait, a szükséges lépéseket, megválasztották az egyes reszortok vezetőit, továbbá megadták egymásnak elérhetőségeiket, hogy a riadólánc gyorsan és hatékonyan működjön. A stratégia részletei maradjanak most titokban, hátha szükség lesz még alkalmazásukra. Megemlítendő, hogy a közgyűlés politikai erői közül egyedül az SZDSZ tartott előzetes sajtótájékoztatót, melyen Bretter Zoltán városi elnök kifejtette: nem hívei annak az eljárásnak, amelynek folyományaként négyzetméterekben mérnék az em-

25

BÁRÁNYBÕRBEN

beri lelkeket, világszemléletet és hitvallást, ezért nem támogatják az iskola átadását az egyházmegyének. A jobboldali képviselők nem alakítottak ki egységes álláspontot az ügyben, volt aki támogatta, volt aki tartózkodott, vagy ellenezte. 2007. április 20-án szavazott a közgyűlés az új oktatási szerkezetről. Ekkor dőlt el, hogy a Belvárosi átadása (egyelőre) lekerült a napirendről, mivel a közgyűlés MSZP-frakciója kihátrált a jogilag talán nem, de erkölcsileg biztos megkérdőjelezhető cserebere mögül. Valószínűleg belátták, hogy az ügylet az ingatlanok nagy értékkülönbözete miatt a városnak komoly vagyonvesztést jelentene, másrészt politikailag sem hoz semmit a konyhára, csak szimpátia- és szavazatvesztést. Ezekkel pedig csínján kell bánni, ha a 2010-es választásokat újra meg akarják nyerni.

folyó magas szintű hagyományápoló és nyelvoktató munkát a jelenlegi szerkezetben, a jelenlegi tanárokkal és programmal tartja kívánatosnak megtartani a jövőben is. A város tehát egyelőre levette az iskolaátadás ügyét a napirendről, ennek ellenére Garadnay Balázs püspöki helynök azt nyilatkozta április végén a megyei napilapnak, hogy a Polgármesteri Hivataltól eddig semmilyen írásos választ nem kaptak, így a püspökség továbbra is fenntartja ajánlatát a Belvárosira. Félő, hogy e történet nem ezzel a mondattal zárul, hanem lesz még dicstelen folytatása.

Transzparencia

A Pécsi Püspökség 2009ben ünnepli ezeréves fennállását. Ennek kapcsán Mayer Mihály körlevelet adott ki, amely lelki megújulásra szólítja fel a híveket, köztük is elsőként Sváb önszöktetés a paptestvéreket. Az is izgalmas lenne, ha megszólítaná A Belvárosi nem egy átlagos a híveket: fogalmazzák meg iskola, hanem az évfolyamonírásban véleményüket „Az én kénti három osztályából kettő egyházam”, „Az én főpásztonémet nemzetiségi oktatásban rom” és „Az én lelki atyám” részesül. Ez azért érdekes a témákban. Bizonyára ezek kötörténetben, mivel egy kisebbzött szép számmal lennének a ségi önkormányzatnak már akklérus számára kiválóan haszkor is egyetértési (= véto) joga nosítható és megszívlelendő lenne a nemzetiségi oktatást gondolatok. Én reagálnék egy érintő bármilyen települési önilyen, a magyar katolikus püskormányzati ügyben, ha a tapöki kar történetében újszerű nulóknak csak a 25%-a venne kezdeményezésre. részt a nemzetiségi oktatásban. Például azt tanácsolnám a Ez az arány a Belvárosiban főpásztoromnak, hogy töreazonban több mint 60%. kedjen megvalósítani Maróti A Pécsi Német ÖnkormányJoli néni jelmondatát: „Minzat elnöke, dr. Frank Gábor azdenkinek használni és senkizal lepte meg április 20-i felszónek sem ártani.” Ennek fényélalásában a városi közgyűlést, ben nem ajánlotta volna fel a hogy a közelmúlt eseményei városnak a Belvárosi átvétekapcsán részükről felmerült a lét, mivel ezzel 600 gyereknek Leőwey Klára Gimnázium – a püspöknek fájt rá a foga Belvárosi átvételének gondolaés 50 pedagógusnak valamint ta. Ez konkrétan azt jelentette volna, hogy a helyi kisebbségi önhozzátartozóiknak okozott (nem is tudja mekkora!) szorongást, kormányzat tárgyalást kezdeményez a városi önkormányzattal a félelmet és kétségbeesést. Ezzel pedig sokat ártott keresztény és fenntartói jogok és feladatok átvételéről. Mivel azonban a Belnem keresztény emberek nagy tömegének, amihez egyszerűen városi a Mezőszél utcai iskola tagintézményévé vált, a Német nincs joga. Jézus bár lélekhalászokká tette leghűbb követőit, de Önkormányzat eltekintett javaslatának bővebb kifejtésétől és az bizonyára nem erre a módszerre gondolt. átvétellel kapcsolatos tárgyalás indítványozásáról. Azt is tanácsolnám a főpásztoromnak, hogy ha már nem sikeJellemző a hivatalos személyek és bejelentések iránti bizalrült a „senkinek sem ártani” elvet botlás nélkül megvalósítani, matlanságra, hogy a szülők között nemsokára elterjedt: a Pécsi akkor merjen nyilvánosan elnézést kérni azoktól, akiket viselNémet Önkormányzat csak azért szeretne az iskola fenntartókedésével súlyosan megbotránkoztatott, akiknek álmatlan éjjává válni, mivel át kívánja játszani az iskolát a Pécsi Egyházszakákat okozott. Ezzel a megroggyant erkölcsi tekintélyén és megyének. hitelességén sokat javíthatna. Ezt cáfolandó a német önkormányzat elnöke a Belvárosi ápMegdicsérném a főpásztoromat, hogy egyházmegyéjében sarilis 27-i Német Nemzetiségi Napján több száz szülő előtt azt ját folyóiratot ad ki és honlapot tart fenn. Ezek elengedhetetlenül hangsúlyozta, hogy a Pécsi Német Önkormányzat az iskolában fontos dolgok az információk áramoltatására. Arra bátorítanám,

26

2007/2

BÁRÁNYBÕRBEN

Ez rendkívüli módon elősegítené azt, hogy a dolgok mindenki számára távolról is pontosan annak mutatkozzanak, mint közelről. Különben úgy járhatunk, hogy ami messziről glóriának látszik, arról közelebbről nézve kiderül, hogy csak egy limuzin fényszórója. De egyelőre nincs ilyen kérés a hívők felé, így javaslataimat sem küldöm meg a főpásztoromnak.

Egy "belvárosis" szülő (név és cím a szerkesztőségben) Levél a polgármesternek

A Belvárosi Iskola tornaterme – jól jött volna (© Jeff Waldock, 2006) hogy e kommunikációs eszközöket használja bátrabban az aktuális hírek megjelenítésére. Pl. ha gyűjtést hirdet egy rommá vált egyházi építmény felújítására, akkor ne csak az szerepeljen a honlapon, milyen számlaszámra kéri az utalást, hanem legyen ott az is, mekkora összeg gyűlt már össze, mennyibe kerül várhatóan a beruházás, mennyi egyéb, nem pénzbeli felajánlás történt az ügyben stb. Ugyanezt a nyilvánosságot és nyíltságot javasolnám az egyházi iskoláknak történt gyűjtésről. Tessék bátran megjelentetni, mennyi pénz gyűlt össze, ebből mely intézmények mennyit kapnak és milyen célra. Így a pap nem figyelmeztetné a híveket a mise elején, hogy aki biztos akar lenni abban, hogy pénzét tényleg megkapja az egyházi iskola, az inkább az intézmény alapítványi számlájára fizesse be az összeget, vagy adja közvetlenül az igazgatónak. De ugyanezt a teljes transzparenciát ajánlanám az Erzsébetnapi gyűjtéssel kapcsolatban is. Megjelentetném minden orgánumban mekkora összeg gyűlt össze, és ez milyen cél(ok)ra fordítódik. Akkor nem hallanám „máltás” ismerősömtől, hogy az ő szervezetük még soha egy forintot nem kapott ezekből az adományokból, és nem is ismer olyan „máltás” csoportot, amelyik kapott volna. Azt is javasolnám a főpásztoromnak, hogy ne tartson senkit ellenségének, aki kérdez, netán írott vagy íratlan szabályok megszegéséről számol be a közösség nyilvánossága előtt. Nem ők a kártékonyak az egyház számára, hanem azok, akik ezeket elkövetik, eltűrik, védelmezik vagy cinkosként leplezik. Arra lennék büszke, ha az én főpásztorom minden ügyben tájékoztatná egyházmegyéje híveit, ha a döntések a legnagyobb nyilvánosságot kapnák, lett légyen szó akár zarándok-hotelről, új dómorgonáról, Mária-zarándoklatról, egyházmegyei költségvetésről. Ez lenne az igazi lelki megújulás legszebb bizonyítéka, melyet talán más főpásztor is átvenne. Mindezeket azért ajánlanám tiszta szívvel, mert ha életünkben valóban Krisztust akarjuk követni, ha valóban tiszta viszonyokat akarunk teremteni, és valóban hitelessé akarunk válni a többi ember számára, akkor ehhez csak egyetlen eszközünk van, ami Krisztusnak is sajátja volt: az áttetszően tiszta nyíltság.

2007/2

Tasnádi Péter polgármester úr részére, Pécs MJ. Város Polgármesteri Hivatal

Tisztelt Polgármester Úr! A Belvárosi Általános Iskola Szülői Szervezete és Iskolaszéke nevében tájékoztatjuk, hogy megnyugvással szereztünk tudomást arról, hogy az Önkormányzat és a Pécsi Egyházmegyét képviselő Püspökség között folytatott, az iskolánkat érintő tárgyalások ellenére az iskola önkormányzati fenntartásban marad. Szükségesnek látjuk azonban Tisztelt Polgármester Úr tudomására hozni azt, hogy a tervezett intézkedés nagyon erős ellenkezést váltott ki az érintett szülők és a tantestület körében. Erre vonatkozóan pótlólag csatoljuk az akkor, T. Címzett felé a Szülői Szervezet és az Iskolaszék, valamint a Belvárosi Általános Iskola tantestülete és Közalkalmazotti Tanácsa által megfogalmazott leveleket. Mellékeljük továbbá az iskolánkban tanulói jogviszonnyal rendelkező 592 gyermek közül, 562 gyermek (94,9 % !) szülei, hozzátartozói által aláírt íveket, mely szerint nevezettek egyértelműen az önkormányzati iskolafenntartás mellett foglaltak állást. Pécs, 2007. április 23.

Tisztelettel: a Belvárosi Általános Iskola Szülői Szervezete, Iskolaszéke Levél Rómába Ternyák Csaba érseknek „Kedves Csaba! … egy kényes és bizalmas ügyben kereslek. Bizonyára hozzád is eljutott a pécsi egyházmegye vezetésének kétes híre (már a korábbi nuncius, Karl Josef Rauber is tárgyalt ezek némelyikéről néhány érintettel, magam is ott voltam). Két-három hónapja fel-

27

BÁRÁNYBÕRBEN

kerestem Mayer Mihályt és elmondtam neki, hogy időzített bombán ül. Eleinte lesöpörte utalásaimat az asztalról, de néhány konkrét eset említése után – úgy tűnt – megdöbbent. Csak címszavakban: • Súlyos anyagi visszaélések az egyházmegyei vezetésben… • … a közelmúltban rendőrségi házkutatás volt a püspökségen (pedofil képek letöltése miatt – A szerk.) • … homoszexuális barátainak juttat egyházmegyei (javakat – A szerk.) • Egy… pap szintén a pedofilia gyanújába keveredett… Mayer (püspök – A szerk.) próbálta menteni illegális eszközökkel a menthetőt. A pap csak úgy úszta meg bíróság elé állítását, hogy Mayer hazahozta… • Egyre több pap az egyházmegye elhagyását fontolgatja (többen kiléptek a papságból…). Különösen az döbbentette meg Mayert, hogy tudok a pedofilia-ügyről. Amikor pedig konkrétumokat is említettem, nem is tagadta. Arra kértem, ne várja meg a botrányt, hanem indítson vizsgálatot…. Csaba, az egyház hitele Pécsett hatalmas kárt szenvedett, de országos szinten is téma az itteni helyzet. Hatékonyan Ti tudtok intézkedni, ami viszont sürgős lenne. Légy ügyes és gyors! Barátsággal köszöntelek: János” Pécs, 2006. június 14.

Tények és tudósítások (Olvasói levél) Sokan, sokféle újságot olvasunk, hallgatjuk, nézzük a híreket. Ha olyan eseményről tudósítanak, melyen nem vettünk részt, vagy nem teljes körűek az információink a témában, kevés a lehetőségünk a közölt tények, a sugallt összefüggések visszaellenőrzésére. Lényegesen érdekesebb a helyzet, amikor olyan esemény tudósítását olvassuk, látjuk, melynek mi is részesei voltunk/vagyunk. Miután az egyházmegye vezetősége többször is visszautasította az érdemi párbeszédre vonatkozó kezdeményezéseinket, a Pécsi Szent Mór Iskolaközpont vezetése és iskolaszéke 2007. március 12-én sajtótájékoztató keretében szerette volna megismertetni a közvéleménnyel a kialakult helyzetet. Iskolaszéki tagként úgy gondolom, elég konkrét információkkal rendelkezem erről a sajnálatos konfliktusról. A tájékoztatón is részt vettem, majd vártam a beszámolókat. Városunk prominens újságja már másnap, lényegtelen részletkérdéseket felnagyítva számolt be az eseményről. A város egyik internetes portálja kb. kétoldalas terjedelemben képek-

28

Ternyák Csaba érsek – nem jutott válaszhoz?

kel színesített beszámolót közölt, sőt valamivel később, de még ugyanazon a napon, mellékerült a fenntartó – a vizsgálat következtetéséről mélyen hallgató, a történelmi távlatokra, az igaz emberi életre való nevelésre hivatkozó – mellébeszélő nyilatkozata. Egy helyi reklámújság és egy országos lap is közölt tényszerű adatokat, de a cikkek rövid terjedelme miatt nem tudtak teljes képet nyújtani az elhangzottakról. A legjelentősebb katolikus újság a tájékoztatón ugyan nem képviseltette magát, de ígéretet tett a meghatározott karakterszámmal részükre megküldött cikkünk közlésére, erre azonban hiába vártunk. A köztelevízió az esemény kapcsán kerek asztalbeszélgetést kezdeményezett egy későbbi időpontban. A beszélgetés, melyen a fenntartó a meghívás ellenére nem vett részt (egy valótlan állításokat tartalmazó nyilatkozatot küldött maga helyett) egy hétfői napon, EBÉDIDŐBEN került műsorra. Miért vettem mindezeket sorra? Azért, mert pár héttel később az Egyházfórumban olyan összeállítást találtam, amelyből véleményem szerint egy kívülálló is megfelelő és hiteles képet kaphat a püspökség és az iskola közötti problémáról. Azt kell mondanom, hogy sajtótájékoztatónk egyedül az Egyházfórumnál érte el célját. Köszönöm!

KI, Pécs 2007/2

FOLYAMATOK

Hírek a nagyvilágból Mindez akkor válik igazán érdekessé, ha figyelembe vesszük, hogy egy Heródes korában lakott településről van szó, miközben a júdeai Betlehemben nincs egyetlen, az I. századra utaló régészeti lelet vagy nyom sem. Ha mindenki tudta, hogy Betlehem a vaskor után elnéptelenedett, akkor Máté és Lukács miért helyezi ide Jézus szöletéstörténetét. A régész szerint a választ János adja meg: „…voltak, akik megjegyezték: ‘Hát Galileából jön a Messiás? Nem azt mondja az Írás: A Messiás Dávid családjából és Betlehem városából jön, ahonnan Dávid származott?” (Jn 7,41-42). És jóllehet a császár 326 körül a júdeai Betlehemben építtet bazilikát, s a keresztény hagyományban is ez kap hangsúlyt, Galilea zsidó környezetben élő keresztényei mégis hosszasan őrizték még Jézus születésének az emlékét, míg felmorzsolódva, a feledés homálya be nem borított minden emléket. A spanyol katolikus egyház társadalmi térvesztése. Egy, még 1979-ben, a Szentszékkel kötött megállapodás értelmében a spanyol állam évi kb. 3 milliárd euróval finanszírozza a katolikus egyházat. A lakosság többsége (kb. 65%) inkább azt szeretné, ha az egyház saját forrásaira támaszkodva tartaná fenn önmagát, illetve ha csökkenne a spanyol társadalomra gyakorolt befolyása. Amerikai Egyesült Államok. Arizona püspökkari konferenciája 2005. december 12-i lelkipásztori levelében elítélte a mexikói és latin-amerikai – különösképpen az illegális – bevándorlók szenvedéseit és a velük szemben megmutatkozó ellenséges érzületet. A püsA galileai Betlehem romjai – ez az igazi? pökök szerint a katolikus közösségekJézus születése. 1992 és 2003 között Aviram Oshri izraeli rének meg kell találniuk a módját, hogy ezeket a bevándorlókat gész Galileában Názárettől alig 6 km-re, északra, egy Betlehem integrálják az egyházi életbe. Arizona katolikus egyháza ettől nevű faluban végzett ásatásokat. Szerinte ez Jézus igazi szülőcsak erősebb és egységesebb lehet. A kb. 10 millió, Amerikában faluja. Itt ugyanis egy VI. századi hatalmas (44 m hosszú és kb élő illegális bevándorló ugyanis hozzájárul mind a társadalmi, 24-30 m széles) bizánci bazilika romjaira bukkant, amelyhez mind pedig az egyházi élethez. Járulékokat és adót fizetnek, ilmonasztikus épületkomplexum tartozott. Különböző jelek arra letve életet és megújulást visznek az egyes katolikus közösséutalnak, hogy valamikor sűrűn látogatott zarándokhely volt. gekbe, aminek köszönhetően azok újra virágzásnak indulnak.

2007/2

29

FOLYAMATOK

zal utasította el, hogy a püspökség szabadon választott és örökre szóló megbízatás. Ily módon, jóllehet minden kormányzati és hatalmi cselekvéstől eltiltották, a püspök továbbra is a klérus tagja marad, ami a gyakorlatban a papi kötelezettségeinek a teljesítésére kötelezi.

Von Wernich atya – kísért a múlt Argentina. Minden bizonnyal még az idén elkezdődik a 2003 óta előzetes letartóztatásban levő Christian von Wernich atya pere, akit azzal vádolnak, hogy részt vett több a katonai diktatúra idején (1976–1983) elkövetett gyilkosságban. Ebben az időben ugyanis a kínzásokért és az emberek eltűntetéséért felelős Buenos Aires-i rendőrség (a Bonaerense) lelkésze és gyóntatója volt. Látogatta az illegális börtönöket, és a kihallgatások során erkölcsileg igyekezett megtörni a foglyokat. Az argentin humanitárius szervezetek „Öldöklő Angyal”-nak nevezték. A diktatúra bukása után Chilébe menekült. Miután fény derült a kilétére, Chile kiadta Argentinának. Az Argentin Püspökkari Konferencia egyik szóvívője azt nyilatkozta, hogy az Egyház – amelynek egy része kifejezetten támogatta a diktatúrát – nem kívánja kommentálni az ügyet. Amerikai Egyesült Államok. Jimmy Carter és Bill Clinton volt elnökök támogatják azon mérsékeltebb baptista közösségek kezdeményezését, amelyek el kívánnak szakadni a túlságosan konzervatívnak és fundamentalistának ítélt Déli Baptista Konvenvenciótól. A közel 40 közösséget tömörítő új mozgalom első összejövetelét 2008 januárjában Atlantában tervezi. A szervezet főképpen a szociális kérdésekre (szegénység, környezetszenynyezés, az egészségügyi ellátás hiánya – amire a tényleges liberalizmussal köszönő viszonyban sem levő magyar gazdasági neoliberálisoknak is érdemes lenne odafigyelni –, a faji és vallási konfliktusok), illetve a baptistákról kialakult kép módosítására akar összpontosítani. Paraguay. Re bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa felfüggesztette Mgr. Fernando Armindo Lugo Mendez-t, San Pedro nyugalmazott püspökét, mert az jelöltként kíván indulni a 2008-as elnökválasztáson. A püspök 2004-ben mondott le, s a közelmúltban a laicizálását is kérelmezte XVI. Benedek pápától. Megfogalmazása szerint a papi szolgálattól való megválás számára fájdalmas ugyan, de egyben boldogsággal is eltölti, hiszen most már az ő székesegyháza az egész ország. Kérését Róma az-

30

Kongó. Kinshasa érseke, Frédéric Nzambi-Bamugwabi Etsou bíboros 2006. január 8-i lelkipásztori levelében ismételten kifejezte az egyház elköteleződését a lakosság állampolgári nevelésében. Egyben hitet tett az alkotmányosság, a demokrácia, valamint a békére és igazságosságra épülő társadalom szükségessége mellett. Felhívta a papok, szerzetesek és szerzetesnők figyelmét, hogy őrizzék meg szellemi függetlenségüket, és tanúsítsanak jóhiszemű semlegességet a pártokkal és a politikai alakulatokkal szemben. Ugyanakkor a kongói püspökök támogatják azon emberjogi aktivisták küzdelmét, akik 2002 óta szeretnék elérni, hogy nyilvános és átlátható legyen, mennyit fizetnek az államnak az ország gáz- és kőolajtartalékait kitermelő nagy olajvállalatok. Mynmar. A Christian Solidarity Worlwide (CSW) egyik legújabb jelentése szerint erősödik a nacionalista katonai rezsim keresztényellenessége. A médiák a keresztények ellen hangolják a lakosságot, miközben kizárják őket a közigazgatásból: nem lehetnek közalkalmatottak. A katonai járőrök katonái sokszor erőszakkal igyekeznek rávenni a keresztényeket a buddhizmusra való áttérésre, és gyakran megrongálják vagy elpusztítják az útjukba eső templomokat. Vietnam. 2005 utolsó negyedében az ország déli részében XVI. Benedek pápa új egyházmegyét hozott létre. Élére Mgr. Nguyen Van Tramot nevezte ki. Az itt élő kb. 900.000 lakosból mintegy 225.000-re tehető a katolikusok száma. Mivel a püspöki kinevezéshez szükséges az állam hozzájárulása, ebből egyértelműen a kapcsolatok javulására lehet következtetni Hanoi és a Vatikán között. Ezt erősíti Mgr. Chau Ngoc Tri 2006. május 13-i Da Nang-i püspöki kinevezése is az ország középső részén. Egyébként 2005. november 29-én az északi rész 8 egyházmegyéje számára összesen 57 új papot szenteltek. Ezt megelőzően, 2004 júliusában, a Vallásügyi Hivatal a fővárosi szeminaristák létszámának a határát 50-ről 90-re emelte. 2007. január 25-én XVI. Benedek pápa találkozott Nguyen Tan Dung vietnami miniszterelnökkel, március elején pedig Mgr. Pietro Parolin vezetésével vatikáni küldöttség utazott Vietnamba, hogy a diplomáciai kapcsolatok normalizálását előkészítse. Vietnam ugyanis Kína és a Fülöp-szigetek után Ázsiában a harmadik legnagyobb katolikus közösséggel rendelkező ország: a hívek száma az összlakosság 7-8%-át teszi ki. Az érem másik oldala, hogy 2007. március 30án a vietnami bíróság a demokrácia és a többpártrendszer mellett elkötelezett Thaddeus Nguyen Van Ly militáns katolikus papot (Hue egyházmegye) újabb hat év börtönbüntetésre ítélte. Nguyen Van Ly eddig összesen 15 évet töltött börtönben.

2007/2

RECENZIÓ-KRITIKA

Hankovszky Béla:

A Miatyánk egzegézise

A főiskolai jegyzetnek készült könyvben a szerző átfogó és közérthető ismertetését, elemzését kínálja annak az imádságnak, amely „egyfajta azonosító jel…, ami megkülönböztet bennünket [keresztényeket] más vallásoktól, ugyanakkor, ha szimbolikusan is, de jelzi a Krisztusban hívők reménybeli egységét, hiszen minden keresztény felekezet számára ez a legszentebb imádság, amit maga Jézus tanított nekünk, s amit azóta is hűségesen imádkoznak a különböző egyházak” (10). Arról nem is beszélve, hogy a Miatyánk elemei és motívumai egyben a kereszténységet és a zsidóságot is összekapcsolják. A történeti fejlődés érdekessége (vagy különössége), hogy ez az első időkben az egyház teljes jogú tagjai számára fenntartott imádság napjainkban már szinte mondhatni az az utolsó szál, „ami még az embereket Istenhez, illetve az Egyházhoz köti. Sokak számára ez az egyetlen imádság, amit ismernek, s amin keresztül bármiféle imádságos tapasztalatot szerezhetnek, vagy kifejezhetik istenkapcsolatukat. Ez az a ‘pislákoló mécsbél’, amit ígérete szerint nem olt ki az Isten” (11). Talán ezért is fontos jobban megismerni és elmélyülni benne, amiben segíthet Hankovszky Béla munkája! A szerző a Máténál (6,5-15) és a Lukácsnál (11,1-8) található, keretbe ágyazott szöveg ismertetése után kitér a szövegkörnyezetre és a szövegkritikára. Ezt követi a Miatyánk görög kifejezéseinek szómagyarázata, valamint a szerkezeti elemzés. A mű érdeme, hogy egy külön fejezetben a zsidó hagyomány oldaláról is igyekszik megközelíteni, megvilágítani az Úr imádságát, hangsúlyt fektetve a lényegi különbségekre. Szövegmagyarázatában, amely az egyes kéréseket tárgyalja, a szerző abból indul ki, hogy ez egyben az egyház imádsága is, hiszen rajta keresztül „közösségbe kerülünk Jézussal, aki a mi testvérünk, s együtt szólítjuk meg az Atyát, de mindaz, aki az Urat Atyának szólítja, kapcsolatba kerül mindenki mással, s így félfedezheti és megvallhatja, hogy testvére a többi embernek” (49). Egy rövid, és főképpen magyar vonatkozású hatástörténeti ismertető után Hankovszky Béla összefoglalóval és irodalomjegyzékkel zárja munkáját. Szerinte „Jézus nem csak az ima kötelezettségét hagyta ránk…, hanem az ima szeretetét is” (87). Ugyanakkor azonban azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a hívő ember nem csupán „a szavával szólítja Atyának az Istent, hanem egész életével, a saját és a világ sorsához való gyermeki bizalommal is megvallja, hogy Isten Atyánkként viszonyul hozzánk, s ami történik, amögött ez az atyai szeretet áll” (90). Amennyiben ugyanis a szavak és a tettek nincsenek összhangban, minden hiteltelenné válik. Talán ez az intézményi és vezetői hiteltelenség korunk (magyar) társadalmának legnagyobb problémája. Katekhón Könyvtár, 1, Kairosz Kiadó – Petőcz Mihály Alapítvány, Budapest, 2006.

Jakab Attila 2007/06

Márkus Jenõ:

A liberális szellem a református egyházban A magyar református liberális teológia

A rendszerváltás után egyre több protestáns és katolikus egyháztörténeti munkát jelentettek meg, amelyek a hosszú évtizedek tiltásának köszönhető űrt igyekeztek betölteni. Ennek ellenére elmondható, hogy ma is nagyon sok, elsődleges forrásokra támaszkodó alapvető kutatás még hiányzik, nem valósult meg, vagy folyamatban van. Előfordul azonban az is, hogy rendkívül értékes munkák nem jelentek meg, s nem váltak közkinccsé. Részben az egyházi életet gettóba záró ateista rendszer, részben pedig a fel nem ismert lehetőség miatt. Márkus Jenő könyve tátongó űrt igyekszik betölteni, amikor a Kálvin Kiadó egy régi munkát jó érzékkel kiválasztva megjelentet. A mű a szerző 1939-ben Debrecenben megvédett egyháztörténeti doktori dolgozata. Bár megjelentetésére 67 évet kellett várni, mégis rendkívül értékes és hasznos munka. A szerző a kutatók által is kevésbé ismert XIX. századi magyar protestantizmus, pontosabban a teológiai liberalizmus útvesztőjében ad orientációt. A kis könyv, amely 144 oldalon keresztül tárgyalja a témát, frappáns összefoglalása a korszak jellemző kérdéseinek. A mű felépítése példamutató értékű lehet egy mai doktori dolgozat számára is. Rövid teológiatörténeti felvezetés után a magyar szabadelvű teológusokra hatást gyakorló német tudósok munkáját mutatja be. Ezt követi az 1840-50-es évek teo-

31

RECENZIÓ-KRITIKA

lógiai kontextusának leírása. Találóan rávilágít a társadalomtörténetben és így a teológiatörténetben is megnyilvánuló lényeges elemre, miszerint a több mint egy évszázados Habsburg elnyomás miatt „teológiánk nem tarthatott lépést a nyugati teológiával, …a racionálizmus javában él még akkor is nálunk, amikor már máshol majdnem elfelejtették” (35). A PEIL, a protestáns Unió és a közös protestáns főiskola kérdését teológiatörténeti szempontból érinti, s részletesen tárgyalja Fáy Óramutatóját, Péterfi és Ballagi szerepét pedig velősen elemzi. A saját kutatásai alapján a korszakról sok olyan elemet is leír, amelyet az 1955-ben megjelent Budapesti Református Teológiai Akadémia története című könyv vonatkozó része nem tárgyal. Fáy teológiai gondolkodásában éles szeműen észrevette, hogy „felfogása rendkívül tetszetős, de nem reformátori, nem evangéliumi. Az evangélium abszolút Istenről tanít, Fáy ‘Istene’ bizony nagyon demokrata” (46). Az 1840-es évek Ballagi Mórját még úgy látja, mint akinek nincs kialakulva a teológiai felfogása (48). Ezt már az újabb kutatások vitatják (lásd saját tanulmányaimat). Mindazonáltal Ballagi bemutatásával el is helyezi a korabeli protestáns egyháztörténelemben az újonnan induló teológiai irányzatot. A könyv következő, negyedik fejezete a liberális teológia alapvonásait tárgyalja. Korszakolása elfogadható, azaz a liberális teológia 1860-90 között volt élénk. Igaz az is, hogy „nem volt minden teológus liberális, a táborral szemben is sokan állottak, de a liberálisokról mindenki tudomás szerzett, és állásfoglalását valamiképp – akár pozitív, akár negatív értelemben – a liberális teológia hatása alatt fogalmazta meg” (51). Értékítéletében érezhető – a korszellem miatt is – a barthiánus hatás. „Az Igében a másik világ, a túlsó világ bizonyságtevése nyilvánul meg, és ezért lehetlennek tartjuk, hogy Krisztusra és az evangéliumra az innenső világ kategóriája: A fejlődés eszméje alkalmaztassék” (68). A szerző ezek után tárgyalja a liberális teológia legismertebb jegyeit: Istent és a természeti rendet, Isten kijelentését és a Szentírást, Jézus Krisztus személyét, a csoda kérdését és a feltámadást. Ez utóbbi váltotta ki igazán a liberális teológia hazai kibontakozását. Fontossága miatt Márkus Jenő ezt tárgyalja a legrészletesebben. A vitában egyik legérdekesebb szín id. Révész Imre megállapítása: „az Istenség emberi alakot vett fel, s mint ilyen e földön járt, szenvedett, meghalt, de feltámadott, s visszatért a maga dicsőségébe – ez olyan hit, melyről Baur kimutatja, hogy a pogány mysteriumon világosan és határozottan keresztül vonult. Ezen hitte testvér – írja Ballaginak – sőt alapjában egy az egész christologia” (95). A vita bemutatása után Márkus arra a következtetésre jut, hogy a feltámadás csodáját sem történelmileg (Ballagi és Filó), sem pedig immanens kategóriákkal, mint Révész, nem érthetjük meg. Barthtal együtt hangsúlyozza, hogy a feltámadást csakis a kijelentés kategóriájában foghatjuk fel mint Istennek a tettét (97). A szerző úgy látta, hogy a feltámadás körül folyó vita az elvek tisztázása helyett egy idő után személyessé vált, s emiatt a diskurzus a végére értelmét-vesztett is lett. A hatodik fejezet nem igazán foglalkozik a liberális teológiával, hanem az annak ellenpólusaként önmagát Révész Imrével megszervező debreceni ortodoxia mozgalmáról beszél, amelyet igen találóan „közvetítőnek” nevez. Jellemzésükben hangsúlyozza, hogy elismerik a haladást, ha az elfogadja a Biblia tekintélyét, összeköttetésben van a történeti alapokkal, és az Isten által

32

kijelentett tények határát nem lépi át (110). Az ész és a hit vizsgálatakor nem helyezkedtek feltétlenül a hit oldalára, hanem arra törekedtek, hogy a kettőt egyensúlyba hozzák. A szerző éles szemű megfigyelése, hogy a debreceni közvetítő teológia irányzata objektivitásra való törekvése ellenére is adottságnak tartotta azt, ami soha nem adott az ember számára. „A vallási tények tényleg adottságok, de a reformátori gondolkozás szerint a kijelentés, amely a teológiai gondolkozás meghatározója s nem egyszerűen anyaga, nem olyan adottság, amit az ember kezelhet” (110). A zárófejezetben, a liberálisok sokféle és szerteágazó tevékenységét értékelve, Márkus megemlíti, hogy azok szociális érzékenysége szimpatikus, hiszen a lelkészi özvegyekről való gondoskodást elsődlegesnek tartja a jogakadémiákba pumpált töméntelen pénz helyett. A lelkész legyen a tiszta és eszményi keresztyén vallásos erkölcsi élet mintaképe, s ez az elképzelés megegyezik a Jézusról, mint etikai nagy tanítóról kialakított képpel. A kortárs liberális teológia azonban nem beszél a megváltásról, az ember eredendő bűnösségéről. Értékítélete szerint a liberális embert nem az evangélium irányította, hanem a liberális modern ember irányította az evangéliumot. Feltűnő, hogy Márkus nem utal vissza a korábbi hasonló jellegű dogmatörténeti vitákra, pedig egy-egy utalás nagyon odakívánkozott volna. A szerző megállapításaival kijelölte a további kutatások irányvonalait, azonban a kérdésköröket újabb források tükrében mindenképp finomítani kell. Hozzáállásában látszik a hitvalló felfogás, amely mintha a debreceni közvetítőkkel is szimpatizálna, s a barthiánus hatást sem kerülné el. A volt doktori értekezés tárgyszerűsége és pártatlansága mégis abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a szerző teológiai látása sehol nem nyomja rá az elemzésre a saját véleményét, s nagyon is értékeli a liberális teológia meglátásait, eredményeit és hatását. Ez a legnagyobb érdeme ennek a rég elfelejtett, de szerencsére mégis a kezünkbe került könyvnek.

Kálvin Kiadó, Budapest, 2005. Dr. Kovács Ábrahám

2007/06

RECENZIÓ-KRITIKA

Molnár Miklós:

Tollal az evangélium szolgálatában Küzdelem az élettel ─ Küzdelem a halállal

A könyv alcímeivel (Küzdelem az élettel, Küzdelem a halállal) analóg módon a recenzió készítője is szélsőségek között vívódik, hogy a kötetről kedvébresztő ismertetőt írjon, vagy utólag pótoljon valamit az elmaradt lektori kritikákból. Erre a kettősségre nem a kiadványban bemutatott két levélgyűjtemény eltérő iránya ad okot, hanem a feldolgozásuk nagyfokú különbözősége. Molnár Miklós lelkipásztori szolgálata során folytatott lelkigondozói levelezéséből kapunk ízelítőt. Az első részben egy gimnáziumba, majd egyetemre került lány (Éva) leveleit, valamint az azokra a szerző (és a felesége) által írt válaszokat olvashatjuk. Egy hosszan (1966-től 1979-ig) tartó levelezés dokumentumai kétségtelenül kincsesbányát jelenthetnek, és a kiaknázásuk, feldolgozásuk többféle módszerrel lehetséges. Legnagyobb hozadéka talán annak lett volna, ha a levélváltások időrendjét követve megismerhettük volna azt a küzdelmi sorozatot, fejlődési folyamatot, amely alatt egy helyét kereső, vallását naivan gyakorló, tizenéves lány érett felnőtté, anyává és lelkésszé válik. Ez a változat érvényesítette volna leginkább azt a kivételes adottságot, hogy egy fiatal ember papírra vetett gondolatai 13 esztendőt átívelően rendelkezésre állnak. A szerző is ilyen igénnyel kezdte el a gyűjtemény közreadását. Az első három fejezetben kronológia szerint következnek a levelek, a közbeékelt kiegészítések pedig Éva aktuális körülményeit világítják meg. A negyedik fejezetben azonban az események folytatása helyett teljesen felborul a szisztéma, mind az időbeliség, mind a sorrend tekintetében. Ebben a korábbi időszakból származó levelek olvashatóak, ráadásul Éva egymásután következő három levelét csak egyetlen válaszlevél zárja le, amely a keltezés szerint előbb íródott, mint amire felel. Innentől kezdve az olvasónak esélye sincs, hogy a változásokat nyomon kövesse. A levelek sorrendjének esetlegessége (pl. az V. fejezetben: ’74., ’73., ’74., ’72., ’73., …), aránytalan eloszlása, (pl. 1970-es tíz, 1976-os egy sem), a kiegészítések, háttér- információk elmaradása és a pontatlanságok (pl. Éva őszinte kritikát vár „Miklós bácsitól és Klári nénitől” az 1971. február 8-i levelében, amelyre a válasz 1972-es) miatt még önszorgalommal sem rekonstruálható a folyamat. A szerző – mindennemű jelzés és magyarázat nélkül – „menetközben” módszert váltott, áttért a levelezés tematikus csoportosítására. A fejezetcímben összefoglalt tartalmaik alapján szedte csokorba az egyes leveleket. Ezzel ugyan lényegesen csökkentette, az életfolyamat helyett életképekre szűkítette önmaga – és olvasói – figyelmét, de az előszóban kifejtett szándékához (miszerint a lelkigondozói levélváltás közlésével különböző korosztályoknak szeretne üzenni), még így is hű maradhatott volna, ha a leveleket igényesebben válogatja. A „Gyülekezeti szolgálatban” című (VIII.) fejezetben például szerepel Évának egy olyan levele, amelyben lényegében a családi dolgairól, kisfia szokásairól számol be, és a címhez csak annyiban kötődik, hogy a kisfia megkeresztelésére „Miklós bácsit” kéri fel.

2007/06

A szerző az üzenetadás mellett könyvével még azt is bizonyítani kívánta, hogy a levélírás a XXI. században sem vált idejét múlttá. Az Évával való levelezésük példáival ennek – az egyébként elfogadható – tételnek az igazságát nem sikerült kellően alátámasztania, vélhetően emiatt érezte szükségét annak, hogy a lelkigondozói levelezés előnyeit, sajátosságait – az első részt követő függelékben – összefoglalja. Egy másik levelezésének a feldolgozásánál a szerző már lemondott a sokat markolás igényéről. Talán az előző próbálkozásából okulva, talán a téma súlyosságánál fogva célját eleve szűkebbre szabta. „Csak” bemutatni akarta azt a küzdelmet, amit egy egyszerű munkásnő a halálos betegségével (sclerosis multiplex) vívott, és azt a közeget (szociális otthon), amelyben a küzdelem zajlott. Az ugyancsak a hetvenes években, fiatal lelkész korában folytatott levelezéséből csupán a Máriának nevezett nő leveleit bocsátotta közre. Azokból is elhagyta a körítéseket és a fölöslegesnek vélt kitételeket, ismétléseket. Mária leveleit évek szerint fűzte csokorba, keltezés és kommentárok nélkül. Hagyta, hogy önmagukban hassanak. No, ezért az alázatért mély tiszteletet érdemel a Tiszteletes Úr! A hitéhez hű, áldott Orvosában (az Úr Jézus Krisztusban) töretlenül bizakodó Mária beszámolóinak folyamata könnyen magával sodorja az olvasót, aki egyszerre ámul és borzong. Rácsodálkozhat arra a lelki erőre, emelkedettségre, amellyel a kiszolgáltatott, beteg Marika a megpróbáltatásokat fogadja, és reszketve szembesülhet azzal, hogy emberként milyen kiszolgáltatottak, sérülékenyek vagyunk. Mária levelei azonban nemcsak a belső világát tükrözik, hanem arról is tanúskodnak, hogy milyen nagy örömet szereztek számára azok a gesztusok, szívességek, amiket a tiszteletes úrék (és mások) neki nyújtottak. Az utolsó levél záró sorai után valószínűleg sok olvasóban azonnal felmerülnek olyan kérdések, amelyeket Molnár Miklós tiszteletes úr az utószóban mindenkinek címezve feltesz.

Kálvin Kiadó, Budapest, 2005. Bálint Bánk

33

RECENZIÓ-KRITIKA

Manfred Kock (szerk.):

Az egyház a 21. században A sokszínű jövő

A századforduló embere gyökeresen új világban találja magát, mint amilyen a korábbi volt. A műveltség iránya eltolódott a technika és a gazdaság kérdései felé. Az a családmodell (nukleáris család), amely a régebbi korokat jellemezte, eltűnt vagy korlátozódott. Ezt az életérzést, és az evvel járó bizonytalanságot eleveníti meg sok versében Weöres Sándor. Ebből következik az a tény, hogy az emberek, illetve a társadalom megszólításához gyökeresen más módszerek szükségesek. Mindez nagyon nagy válságot és bizonytalanságot okozott a hitéletben és a lelkipásztori feladatok teljesítésében is. Megváltozott az egyházközségek szerkezete. Rendkívül ártalmas a haszonelvűség túlhangsúlyozása. Jelenlegi világunk a versenyre van beállítva. Életelve: „taposd el a gyöngét!”. Rá kell jönnünk, hogy amiben hiszünk, annak meghatározó elve a gyöngék megsegítése. A másik alapelv a liturgia felszabadítása a formális kötöttségek alól. Végre tevékeny szerepet kapott minden hívő a szent cselekményben. Tudomásul kell végre venni, hogy az Üdvözítő az Ő emlékezetének a parancsát és az igehirdetést minden Krisztus-hívő számára rendelte el. Tudomásul kell venni, hogy az ima mindig közösségi cselekedet; akkor is, ha egyedül végezzük. Nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani a hétköznapi életnek, hiszen a munka is az ima egyik formája. „Az egyház egy olyan hely a társadalmon belül, ahol egy másfajta paradigma szerint lehet gondolkozni. Az életem felett nem rendelkezem, az Isten kezében van. Ez kiegyensúlyozottá teszi az embert. Hiszen az érték független az ember teljesítményétől. Azt diktálja, hogy az embert szeretni kell.” Jobban ki kellene használni az egyház kincsestárát otthon és a társadalomban egyaránt. „Tanítják továbbá, hogy az egy anyaszentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” (Ágostai Hitvallás,1530, VII)

Kálvin Kiadó, Budapest, 2004. Radnóti Róbert

Hézser Gábor (szerk.):

Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek mindennapi és nem egészen mindennapi embereknek

Valamikor, cserkész koromban, az volt a jelszó, hogy: „Nem a hejehuja, hanem az alleluja!” Gondolom, ez rokon gondolat a beethoveni „Szent öröm, te drága, szép!” kórusrészlettel. Ugyanígy egyszer, régen, egy igen idős ferences atya közölte velem: „édes fiam, jegyezd meg, hogy az Úristen a komor embereket kiköpi a szájából!!” A derű tehát valamiféleképpen összefügg a megváltással és az emberi jóval. Éppen ezért ezeket a történeteket nem élni, hanem átélni kell; úgy, hogy elolvasásuk után elolvassuk a hivatkozott szentírási részletet is. A kettő összevetése ugyanis nagyszerű tanulságra és elmélkedésre ad alkalmat. Azt írja a szerző: „…ezért adom tovább a mostaniakat mindazoknak, akik szeretnék, hogy életükben, a munkájukban a maguk és mások javára történjék valami.” Ez a valami, nem bevallottan ugyan, de a keresztény élet és a mindennapokban való életvezetés.

Kálvin Könyvkiadó, Budapest, 2005. Radnóti Róbert 34

2007/06

A két kortárs német bibliodramatikus műve valódi szellemi kaland mindazok számára, akiknek már van némi bibliodramatikus tapasztalatuk. A könyv központi fejezete a testi észlelésen alapuló, testi tudatosságot feltételező, a bibliai történetekhez nem pusztán értelmünkkel, hanem egész testlelkes emberségünkkel közeledő gyakorlatokat mutat be. A lépésről lépésre kidolgozott észlelési, illetve mozgás-gyakorlatokat azok fogják örömmel üdvözölni, akik eddig is találkoztak e gyakorlatok többségével. Most tudatossá tehetik élményeiket, csoportvezetőként pedig megpróbálhatják továbbadni a remélhetőleg vérükké vált tudást. A könyvben bemutatott bibliodrámának szerves mozzanata a valódi meditáció is, ami nem öncélú köldöknézés. Olyan befelé fordulás, amellyel egyensúlyt tart az embertárs iránti érdeklődés és a világ lakhatóbbá tétele iránti elkötelezettség. Ellen Kubitza és Tim Schramm: Bibliodráma. Élő istentisztelet (124 oldal) Eredeti át: 1365,- Ft. 2007/2

35

A KÖNYVEK MEGRENDELHETÕK AZ EGYHÁZFÓRUM ALAPÍTVÁNY CÍMÉN A feltüntetett árakból elõfizetõink 30 % kedvezményben részesülnek

A kairológia mint a gyakorlati teológia része az egyház mindenkori gyakorlatát és társadalmi megjelenését vizsgálja, azt, hogy mennyiben felel meg az üdvösség mai idejének. Módszere a jelen helyzet teológiai és szociológiai elemzése. A sorozat első kötete, a Katolikus tükör, az Európai Unió és az ezzel kapcsolatos egyházi megnyilatkozások ismertetése után a magyar katolikus egyház helyzetét mutatja be egyrészt egyházi vezetőkkel, papokkal, szerzetesekkel, politikusokkal, hívő és nem hívő értelmiségiekkel és tudósokkal készítetett interjúk, másrészt egy 806 elemű véletlen kiválasztáson alapuló, egész Magyarországra kiterjedő kérdőíves felmérés alapján. A szerző megalkotja a „világjárók”, a „zászlóvivők” és a „figyelmeztetők” típusait, és bemutatja, hogyan látják az egyház helyzetét az egyházzal elégedettek és az elégedetlenebb reformerek. Ebben a tükörben bizonyára az Olvasó is fölismerheti magát és egyházát. Wildmann János: Katolikus tükör (320 oldal) Eredeti ár: 1785,- Ft

Tulajdonképpen olyan reményteljesen indult minden. A zsinaton elsöprő többséggel fogadták el valamennyi dokumentumot. A püspökök közül sokan lelkesen tértek vissza egyházmegyéjükbe. A zsinat tanítása az egyház Magna Chartája lett, olyan kritériumrendszer, amelyhez az egyháznak történelmi zarándokútja jelenlegi szakaszán igazodnia kell. Egyeseknek azonban sok volt a változás. Biztos fogódzót kerestek, amit a betűben, a struktúrában és a jogszabályokban találtak meg. Fölállították a szembemiséző oltárt, de lélekben továbbra is háttal álltak a mai embernek; áttértek az anyanyelvű liturgiára, de ez lelkületében továbbra is latin maradt; megalkották a különböző tanácsokat, de ezek nem egyszer csak bólogató Jánosok voltak. Az egyházjog rögzítette a zsinat utáni helyzet egy adott pillanatát, de nem adott teret a dinamizmusnak és fejlődésnek. A vigyázó szemek újra az „atyákra” meredtek, akik néha semmit sem értettek a zsinatból, de igyekeztek kalitkába zárni a Szentlelket. Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete Gyakorlati teo-trilógia II. Kriteriológia (280 old.) Eredeti ár: 1680,- Ft