2. fejezet. Amelyben röpke néhány nap alatt tanulságos ízelítőt kapok a kutyasors mibenlétéről

1

2

1. fejezet Amelyben bemutatkozom. Persze, csak kissé, amúgy kutyafuttában, mert a lényeg úgyis később jön, ami azt jelenti, hogy egy igazi jellemet (mármint szerénységemet) csakis a tettei nyomán lehet megismerni. Persze, ha vagytok olyan vakmerőek, hogy végigolvassátok viszontagságos történeteimet.

Fürge a nevem, foltos szőrű foxilány vagyok. Az igazat megvallva, születésemkor „Haragvári Bős Kender”-nek kereszteltek – kékvérű őseim emlékére –, de hát rokonság ide vagy oda, én bizony csak egy kivételesen okos, életvidám, játékos, de hűséges, megbízható, nemes lelkületű, gazdikról és egyéb élőlényekről gondoskodó, igazán nagyon egyszerű kis foxika vagyok. Születésem körülményeit eredetileg később szándékoztam feltárni, amikor nagyon fúrja már az oldalatokat, hogy vajon ki lehet ez a helyes kis kutyus, és milyen lehetett a gyermekkora, akarom mondani kölyökkora, ugyanis már-már unalmas, hogy valamennyi életrajzi mű azzal kezdődik, hogy megszülettem. Hát igen, ezen az eseményen szerencsére már valóban nemigen lehet változtatni, és az fordult meg a buksimban, hogy esetemben most kivételesen, a móka kedvéért bontsuk meg a formát. Aztán mégiscsak jobb belátásra tértem, no, nem mintha a feladat meghaladná szellemi teljesítőképességemet, de mert rájöttem, hogy visszafelé haladva Nektek sokkal nehezebb lenne követni az eseményeket. Aztán meg lehet abban némi logika, hogy a dolgok valószínűleg nem véletlenül haladnak a kezdettől a folytatás irányába. Akkor hát vágjunk bele! Egy jó illatú tavaszi éjszakán úgy döntöttem, hogy végre meg kell ismernem az emberek világát. Persze a dolog ennek előtte mélyreható tervezést igényelt, ugyanis ki kellett választanom magamnak egy gondos kutyamamát, aki világrajövetelem után néhány hétig gondomat viseli. Vagyis ellát jó meleg tejecskével, szeretetteljesen körbenyalogat, és anyai jó tanácsokkal segít boldogulni e nem kifejezetten egyszerűen működő helyen. Tehát egyszer csak azon kaptam magam, hogy nagyokat szusszanok Mama szőrös hasába kapaszkodva. Hamarosan csillapíthatatlan éhség kerített hatalmába. Ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, ugyanis nagy 3

volt körülöttem a tülekedés, mozgolódás, apró lábacskák rúgkapálása. Miután üdvözöltem testvérkéimet, türelmetlenül nekiláttam életem első kosztolásának. De jól esett! Akkor persze még nem sejtettem, hogy e prózainak mondható, bár felettébb élvezetes tevékenység milyen fontos szerepet fog majd későbbi életemben betölteni… Néhány napig még gyámoltalanul ott időztünk Mama bundájának közvetlen közelében – azaz kaja közelben, de aztán a bátorítóan melengető napocska kicsalogatott bennünket az udvarra.

Eleinte meglehetősen gyámoltalanul lábacskáinkon, de aztán belejöttünk a dologba.

totyogtunk

gyenge

Kiderült, hogy az alváson, és a finom, meleg tejecskén kívül rengeteg csábítás létezik még. Nagyon sok mindent kellett megtanulnunk, ami ehhez a csodálatos világhoz tartozott, és nekünk addig teljesen ismeretlen volt! A selymes füvecske, a virágok, a szél, az eső, a zajok, hangok, meg a mindenféle szagok és illatok, mind-mind újdonságot 4

jelentettek számunkra. De mindenekelőtt az tulajdonképpen e földi paradicsomba kívánkoztam.

ember,

aki

miatt

Hamarosan be is mutatkoztak mindketten. Meg kell mondjam, hogy némi csalódást éreztem. A már akkor is éles szimatom elárulta, hogy én bizony nem e két ember miatt érkeztem. Nem voltak kifejezetten barátságosak, legalábbis a szagukról ítélve. Simogattak, becézgettek ugyan bennünket, de tagadhatatlanul becsmérlő szemmel méregettek valamennyiünket. Hogy mit beszéltek egymás között, azt akkor nem tudtam, ugyanis akkoriban még egyáltalán nem beszéltem idegen nyelveket.

2. fejezet Amelyben röpke néhány nap alatt tanulságos ízelítőt kapok a kutyasors mibenlétéről.

Rengeteget hancúroztunk testvérkéimmel és a Mamával az illatos fűben. Egy idő után már futkározni is tudtunk, de legkedvesebb szórakozásunk az volt, ha apró fogacskáinkkal ráncigálhattuk a Mama szőrét és rámászhattunk, persze csakis olyankor, amikor a kölyökneveléstől immár teljesen kimerülve árnyékos helyet keresett magának, és leterült egyet szundítani. Igazi élvezet volt! Eleinte megadóan tűrte csínytevéseinket, míg aztán kijött a béketűrésből, és gyengéden, de határozottan rendre utasítóan közénk csapott anyai praclijával. Általában úgy tettünk, mintha megszeppentünk volna az igazságtalan szigor hatására, de aztán kuncogva egymásra néztünk, és ott folytattuk a mókát, ahol abbahagytuk. Egy napon hatalmas meglepetésben volt részem! Valahonnan előkerült egy ismeretlen kétlábú. Egyik testvérem azon nyomban el is határozta, hogy közelebbi ismeretséget köt vele, és szaglászni kezdte a cipőjét, mire az ember rögtön lehajolt hozzá. Barátságosan megsimogatta a buksiját, majd a magasba emelte szemügyre vételezés céljából. Ismertem már ezeket a pillantásokat, mert gazdáink – Luci néni és Gál, a férje – gyakran vetettek alá bennünket ilyesfajta, kutyalelket mélységesen megalázó mustrának. Már kezdtem kapizsgálni az emberi nyelvezet rejtelmeit, ezért mindig felháborodtam diskurzusaikon. – Na, mit szólsz hozzá Bubu? Életrevaló kölykök mi? – hallottam közeledni Gál gazdát. – Elviszed? 5

Tágra nyílt szemmel bambultam rájuk: – Elvinni? Hová? Miért? A Fricit? Az nem lehet… – nagyon nem értettem a dolgot. – Oké, Öreg, üssük nyélbe az üzletet! – így a Bubu, aztán széles vigyorgások közepette jó erősen kezet ráztak, majd minden további magyarázkodás nélkül sarkon fordultak, és eltűntek a házban. Fricikével együtt.

Naponta megismétlődött az előbbi eset kisebb-nagyobb eltérésekkel, már amíg a létszámunk bírta. Naponta búcsút kellett vennem egy-egy testvérkémtől, de azt előre soha nem lehetett tudni, hogy másnap ki lesz a szerencsés. Érdekes módon ugyanis mindegyikük szívesen tartott a kiválasztott kétlábúval, sőt, még boldogan csóválták is cseppnyi farkincájukat. Gál gazda pedig napról napra hetykébben vonult a birtokán. Luci néni viszont mintha kissé szomorkásan vette volna 6

tudomásul a történéseket, ami számomra onnan derült ki, hogy egyre többet dédelgetett bennünket. Vagyis egyre fogyatkozó kis csapatunkat. Én pedig lassanként rájöttem arra, hogy micsoda egy hatalmas megtiszteltetés lehet az, ha valaki új gazdit kap. Már mind a hat testvérkém új gazdára talált, amikor furcsa gondolatok kezdtek kergetőzni a kobakomban. – Vajon miért van az, hogy eddig nekem még egyetlen gazdi-jelölt sem volt szimpatikus? Egy borongós délutánon, amikor épp a kerítés mentén oldalogtam, hogy újabb szimatmintákat gyűjtsek, megláttam Luci nénit, aki egy borzas hajú fickóval közeledett. Éppen felém. – Ejha! Csak nem értem jöttek? – Hirtelen felvidultam, ám ahogyan csökkent köztünk a távolság, valami azt súgta, hogy ez nem az én napom. – Gyere Kendi! – mosolygott rám Luci néni. – Mutasd meg szépen magadat a bácsinak! – Brrrr! – Még a hideg is kirázott attól a lehetőségtől, hogy ez a madárijesztő-forma, rossz szagú emberzet legyen bármikor is a gazdám, úgyhogy azon nyomban menekülésre fogtam a dolgot. Azazhogy fogtam volna, mert az illető hatalmas oszloplábaival elállta az utamat, majd megvetően lenézett rám a magasból. – Tulajdonképpen most meg kellene sértődnöm, Luci asszony! Ha szabad kérdeznem, miből gondolta, hogy az én ízlésemnek ez a görbelábú kis korcs megfelel? – dünnyögte kedvetlenül, mialatt egyfolytában a praclijaimat fixírozta. – Kedves Kis Úr, Ön nagyon téved, ha azt hiszi, hogy korcs a kiskutya – próbálta meg feloldani az előállt kínos hangulatot Luci néni –, törzskönyvezett, mint valamennyi kölyök volt. – Volt? Volt! Hát éppen ez itt a gond, hogy csak volt! Miért nem akkor szólt nekem, amikor még válogathattam volna? – most már kifejezetten barátságtalanra fordult a hangja. – De kedves Kis Úr, nagyon aranyos és szeretetre méltó kis jószág ez is… és nagyon okos… meg… – Hagyjuk a rizsát Asszonyom, majd körülnézek máshol! – azzal sarkon fordult, engem pedig otthagyott a legmélyebb lelki roskadtságban. Luci néni becsületére legyen mondva, hogy a kapuig vezető úton még igyekezett egy röpke szónoklatba tömörítve előadni egyéb, pillanatnyilag még nem mutatkozó erősségeimet, és meggyőzni az udvariatlan pasast,

7

persze mindhiába. Az meg köszönés nélkül bevágta maga mögött a kertkaput. Nagyon el voltam keseredve. Földbe taposták éppen éledező kutyaönérzetemet. Csak ültem az iménti helyen, és nagyokat pislogtam értetlenül. Ekkor a Mama odajött hozzám, és vigasztalásképpen megnyalogatta a pofimat, ami igazán nagyon kedves volt tőle. Kicsit meg is nyugodtam, legalábbis annyira, hogy bánatomban elaludtam meleg praclijai oltalmában, miközben arra gondoltam, hogy a rosszban azért akad egy kis jó is, mert így legalább tovább maradhatok vele. Másnap, madárleső tanulmányaimat kellett félbeszakítani, amikor újabb látogató érkezett. Ezúttal egy nagyhangon vihorászó, széle-hossza egy formájú asszonyszemély közeledett irányomba. Amint megéreztem pacsuli szagú parfümjét, rögtön elment a kedvem az ismerkedéstől. Igyekeztem fülemet-farkamat behúzva, és lelapulva, a földdel egy szintbe kerülve láthatatlanná válni, ami persze nem sikerülhetett, mivel már szó, mi szó, alaposan megnőttem. A pacsuli felhő meg csak jött, jött, majd… mikor már nem bírtam tovább a szagtámadást, felpattantam, és el akartam inalni… – Kedves Lucikám, csak nem azt akarod mondani, hogy ezt a görbelábú kis vakarcsot szántad nekem? Nekem? A legjobb barátnődnek? – nézett rám megütközve. – Aranyos Babikám, Kendi a legbájosabb, leghelyesebb kutyus! Neked tartogattuk! Csak Neked! – Lucikám, igazán kedves vagy, de körberöhögnek a szomszédok, ha sétálni viszem. Mégsem égethetem magam… meg aztán nézd csak meg a képét! Olyan fancsali, mintha citromba harapott volna! Persze én megértelek, hiszen elfogult vagy… mégiscsak a ti kutyátok kölyke… – Drága Babikám, fizetned sem kell érte, ajándékba kapod tőlünk! Lehet, hogy most még nem tökéletes, de idővel majd kinövi, hidd el! Legalább simogasd meg… – nagyon igyekezett Luci néni, bár egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nem tiszta szeretetből teszi, inkább igyekszik már megszabadulni tőlem. – Tudod mit, Luci? Nekem mégsem annyira sürgős ez a kutya dolog… – mondta végül, miután utolsó pillantást vetett rám, majd a kijárat felé kezdett tekintgetni, mint akinek hirtelen sürgős dolga akadt valahol máshol. Az igazat megvallva kissé megkönnyebbültem, amikor magamra hagytak, bár nem igazán tudtam eldönteni magamban, hogy most mit is kellene éreznem, hiszen ismét csak kiderült, hogy értéktelen szörnyszülött vagyok. De azért élt bennem a remény, hogy mégiscsak létezik egy olyan ember ezen a világon, aki pont énrám vágyik. 8

3. fejezet Amely arról szól, hogy miként kell egy karakán kutyának új gazdit keresni, ha már nem tetszik neki a régi (vagy ő nem tetszik a régi gazdinak).

Nagyon ideges volt már Gál gazdám. – A nyakunkon marad ez a kis korcs! – ismételgette egyre dühösebben. Szívem szerint maradtam volna a Mamánál, de hát a büszkeség… Meg akartam mutatni annak a pökhendi alaknak, hogy igenis, én is kellek majd valakinek. Igaz ugyan, hogy még egészen kis vakarcs voltam, de az öntudatom mégis meglepően erősnek bizonyult. Már csupán csak azt kellett kitalálnom, hogy milyen csalafinta módszerrel vegyek rá valakit, hogy megkedveljen, majd magával vigyen. Mert hát mi tagadás, a kutyaszépségeszményt bizony nem rólam mintázták… Görbe kis praclijaimat csak úgy tudtam kiegyenesíteni, ha nyakatekert pozitúrába álltam, de akkor viszont azon nyomban orra estem. Sokszor kipróbáltam már, de az eredmény mindig siralmas volt. Ha pedig búval bélelt pofimat igyekeztem az emberek számára elviselhetőbbé tenni, annak mindannyiszor szánalmas vicsorítás lett a vége. – Hát ilyen vagyok, nincs mit tenni… Aztán mással próbálkoztam. Degeszre düllesztett, hősies mellkassal elképzeltem, amint már hatalmas kutya vagyok és megvédem a gazdáimat. Hogy pontosan mitől, azt nem igazán tudtam magamnak megfogalmazni, de serkenő kutyaösztönöm azt súgta, hogy valami ilyesfajta dolog lehet majd a feladatom. Ezekkel az ábrándokkal tértem nyugovóra nap-nap után, és olyan szépeket álmodtam… Egy hétvégi reggelen, amikor csodálatosan sütött a napocska, hirtelen arra az elhatározásra ébredtem, hogy most vagy soha… Jólesően kinyújtóztattam a hosszú alvás után meggémberedett praclijaimat és a tettek mezejére léptem. Először is óvatosan körbeszaglásztam mindent. Figyeltem, hogy alkalmas-e a pillanat a szökésre. Fülelve odasettenkedtem a kerítéshez, 9

egy bokor tövében meglapultam, és vártam, hogy a postás érkezésekor gyorsan kislisszolhassak a kertkapun. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak meghallottam a reggelihez hívó kiáltásokat, majd a Mama is előkerült, és óvatosan megpróbált fogai közé kapva az etetőtálkához cipelni. Én természetesen nem hagytam magam célomtól eltéríteni, és rúgkapáltam eszeveszettül, mire Mama bosszúsan rám mordult: – Bolond kölyök, ha nem vagy éhes…– dehogyisnem voltam éhes! Akkorákat kordult a gyomrom, mint a szomszéd templom nagyharangja. De hát a tervemről nem voltam hajlandó lemondani! Vártam, vártam, de a postás csak nem akart megérkezni (most már tudom, hogy akkor éppen vasárnap volt, és ezért nem jött a borítékos ember). Tulajdonképpen nagyon éhes voltam, és már–már azon kezdtem el morfondírozni, hogy a szökési manőver esetleg át is ütemezhető egy másik alkalomra, amikor egy nagyon kellemes érzés kezdte el bizsergetni a nózimat. Hirtelen nagyon éber lettem. Néhány perc múlva pedig hangokat hallottam: – Hát tudod, Öreglány, tényleg kellene már végre egy kutya a házhoz… Ó, hát ez igazán zene volt a füleimnek. Már mégsem engedhettem el ezeket a kedves embereket csak úgy, a kerítés mellett. Ahogyan szűk kis torkomból kifért, nyüszíteni kezdtem: – Vouuuúúúú, auuúúú, vauuuúúúűűűű!!!! – Hát ez meg mi? – hallottam odakintről a meglepett kérdést. – Biztosan egy kiskutya van itt a közelben, és ő sírdogál… – válaszolt egy kedves női hang. Ezzel aztán úgy tűnt, hogy részükről el volt intézve a dolog, mert távolodni kezdtek a hangok. Hát ezt aztán igazán nem hagyhattam annyiban. Végül is nagyon-nagyon jó szaguk volt, már csak arra lett volna szükség, hogy ők is jól megszaglásszanak engem, aztán haza vigyenek. Aztán mit nekem pökhendi Gál úr gazda! – Majd én megmutatom neked te hőscincér! Igen ám, de a barátságos hangok tovább távolodtak. Teljesen kétségbe estem. – Itt hagynak?! Az nem lehet!!! Szélsebesen a nyomukba eredtem a kerítés mentén, és óriási kutyaszerencsémnek köszönhetően, ahogyan ott szimatoltam, találtam 10

egy aprócska rést a deszkák között. – Na, itt kéne meglógni! – villant át cseppnyi kutyaagyamon, aztán a gondolatot tett követte. Azazhogy… Tulajdonképpen bennem megvolt a jó szándék, de a kerítés nem úgy gondolta, és karcos léceivel alaposan megakasztotta iramomat. Legszívesebben felnyüszítettem volna a kétségbeeséstől, no meg, valljuk be őszintén, a fájdalomtól is, de hát azt igazán nem engedhettem meg, hogy leendő gazdijaim előtt nyavalygós ölebként tűnjek fel már az első pillanatban. Mert, mint említettem volt, a kutyaönérzet már korán kivirágzott mélyen érző lelkemben.

11

– Mégsem hagyhatom, hogy egy ócska kerítés céljaim útját állja, amikor már-már… mit is? Hirtelen kijózanodtam, mihelyt visszacibáltam magam a faszilánkok közül, és a tolatás lendületétől a popsimra huppantam. – Jaj, még ez is fáj! Mama! – Már szinte újabb nyüszkölésre vetemedtem, amikor mégiscsak győzött bennem a jobb belátás. – Ha most megfutamodom, akkor igaza lesz Gál gazdának, és valóban egy semmirekellő, korcs ebfajzat vagyok – morfondíroztam magamban, keresve a megfelelő megoldást. Miután semmi kedvem nem volt, ahhoz, hogy visszatérjek Dölyfös Gál Gazda szidalmainak világába, elhatároztam, hogy ezúttal tüzetesebben szemügyre veszem a menekülési útvonalat. – Talán meg lehetne próbálni még egyszer a dolgot, csak… na hogyan is… – ezúttal lassabban közelítettem meg a szabadság kapuját. A buksim minden erőfeszítés nélkül átfért. Aztán a jobb mellső praclim, majd a bal… – hú, a nehezén túl vagyunk! – Hátsó lábaimmal még adtam egy kis megerősítést szándékomnak, azzal már kinn is voltam… a szabad világban. Hát, igencsak meglepődtem! Mennyi ember, mennyi ház! És minden más volt, mint amit eddig láttam! A sok új látnivaló, és élmény hatására már-már megfeledkeztem a két jó szagú hang tulajdonosáról. Aztán mégis észbe kaptam. – Igen, erre is, arra is… vagyis erre… igen érzem… – aprócska tappancsaimat gyorsan kellett szedegetnem, mert igencsak sütött lábam alatt a talaj. – Jaj, ez nem a jó kis udvari füvecske, az egyszer biztos. Valami ronda fekete, kemény… és milyen forró! Istenkém, de bolondok az emberek, hogy ilyesmin járnak… a pracli-simogató selymes pázsit helyett… Aztán egyszer csak hatalmas boldogság töltötte meg a szívemet. Amint orrocskámat követve felpillantottam, előttem sétált kart-karba öltve egy kedves házaspár. – Vouuuúúúúú! – tátottam el a számat. – Hát megvagytok! A két meglepett ember ekkor hátrafordult… aztán megláttak engem. – Nézd Papi, de helyes kis kutyus! – nézett rám egy idősebb asszony, és lehajolt hozzám. Kedveskedve megvakargatta a buksimat, mire én azonnal a mennyországban éreztem magam. Nagyon jó szagú volt a keze, és én úgy dörgölőztem hozzá, mint azelőtt még Mamihoz sem.

12

– Látod Öreg, épp az imént beszélgettünk róla, hogy lehetne egy kutyusunk! – nézett rám elérzékenyülve az asszonyság. – Hm, Hm… – dörmögött a bajsza alatt a férfiember. – De hát biztosan megszökött őkelme valahonnan… talán már keresik is… – Hát az lehet Gézukám, de akkor sem hagyhatjuk itt árván ezt a kis szerencsétlent! Majd gondját viseljük, amíg nem jelentkezik érte valaki. Jaj! Ismét megmozdult az önérzetem! Még hogy én szerencsétlen??!! Bár azonnal jobb belátásra tértem, és úgy döntöttem, hogy inkább vállalom a szerencsétlen eb szerepét, csak vigyenek haza. Úgy is történt. Az idős asszony nagyon kedvesen, gyengéden a karjaiba vett, beszélt hozzám, és cirógatott. Lassanként egy szép házhoz értünk. Álmodni sem mertem volna róla, hogy valamikor majd ilyen helyen fogok lakni. Tehát bementünk a házba. Azonnal kaptam egy kevéske meleg tejecskét, ami bizony nagyon jól esett. Aztán, mire meggömbölyödött éhenkórász kis pocim, megtudtam, hogy a kedves hölgyet Lujzinak hívják, férjét pedig a már említett néven Gézunak. Hatalmas örömömben azonnal el is neveztem őket – Lujzi Maminak és Gézu Papinak… hogy az én igazi Mamim most vajon bánkódik–e utánam, őszintén szólva nem nagyon érdekelt. Nekem csak az volt a fontos, hogy saját magamnak bebizonyítottam, igenis fontos lehetek valaki számára.

4. fejezet Amelyben megismerkednek velem az új gazdik. No, és persze én is velük. Ezen kívül végre tisztességes nevet is kapok.

– Helyes kutyus, de irdatlanul görbe a lába. – állapította meg Gézu papi, amikor a nagy öröm elmúltával jobban megszemrevételezett. Hát, én ezt amúgy is tudtam. – Miért kell mindig felhívni erre a figyelmemet?! Igazán nem tehetek róla. Görbe? Görbe! Na és… attól még tudok rajta állni, futni… meg egyébként is Gézu papi például sokkal kövérebb és kopaszabb, mint a Gál. És, ha már az esztétikumnál tartunk, megjegyzem, hogy Gézu papi olyan ráncos, mintha legalábbis 280 éves lenne. Ó, persze Lujzi mami az egészen más. 13

A minap is azt mondta: – Te öreg! Ez a kutyus nemesi vérből származik, nézd csak meg! – hát igen, éppen ideje, hogy végre észrevegyék… Boldogságomat azért beárnyékolta egy dolog: nevezetesen, hogy Lujzi mami példásan tiszta lakásába – kutyaszeretet ide, kutyaszeretet oda – egy magamfajta kutyajószág nem vackolhatta el magát. Pedig amikor hazaérkeztünk, azonnal kinéztem magamnak egy jó kis helyet. Mint később kiderült, mami asszonyság azon aggódott, hogy majd mindenféle helyekre odapisilek, hogy egyéb, vakmerőbb dolgokról már ne is szóljak… Meg aztán az öreg nagyon aggódott a cipői miatt is. Azt állította, hogy amint megkaparintanám a lábravalóit, jól összerágnám őket. Merthogy ezt merészelik tenni a többi kutyák. Csak hát, ő azt még nem tudta, hogy én nem vagyok ám egy átlagos, másokhoz hasonlítható eb. Mindenesetre pillanatnyilag megelégedtem volna egy-egy finom gazdi–szagú zoknival is, Lujzi mami esetében akár egyetlen harisnyával.

De becsületükre legyen mondva, kaptam egy helyes kis kutyaházat, kibélelve mindenféle pihe-puha szőrmókokkal, hogy ne fázzak, és 14

ráadásnak még egy nagy barna mackót is. Lujzi mami értett a kutyalélektanhoz, és az volt a véleménye, hogy egy ilyen árva kis szerencsétlennek jót tesz, ha egy plüssmuki próbálja meg elhitetni vele, hogy a mamájával alszik. Ez ellen eleinte néma, elutasító daccal védekeztem, mert idegesített, hogy ilyen átlátszó trükkel próbálnak átejteni, de aztán rájöttem, hogy mégsem olyan rossz dolog ez a macitalálmány. És jó bundás. De jó bundás és… á… ááá… már aludtam is. „Most azt álmodom, hogy a Mamival futkározunk a fűben, és Mami elhessegeti a fülemre szálló pillangókat. Ez azért fontos, mármint, hogy elhessegesse őket, mert a kutyababona szerint csak abból a kutyusból válhat hős eb, amelynek még a közelébe se mernek menni a lepkék. Márpedig én hős eb szeretnék lenni.” Aztán azt is álmodtam, hogy lett egy testvérem… bár ez eléggé zavaros dolognak tűnt, mert ő nagy volt, meg fekete… meg mindenféle kalandos históriába keveredtünk. Eléggé valószínűtlennek tűnt s dolog, akkor, a cseppnyi kis kölyökeszemhez mérve. De hogy az élet valósága gyakran túltesz minden fantázián… hát ezt csak később tapasztaltam meg. Lujzi mami rendkívül becsületes ember volt. Egy percig sem gondolta, hogy én végleg az övé lehetek, annak ellenére, hogy a vak(?) szerencse a karjaiba vezérelt. Nap, mint nap kérdezgette ismerőseit, hogy nem hiányolnak-e egy elkóborolt kis kutyagyereket. De nem hiányoztam senkinek. Tulajdonképpen ez igencsak sértő volt rám nézve, de már régen megtanultam, hogy más a büszkeség, és más a célszerű kutya-életvitel. Igyekeztem jól viselkedni, és valószínűleg siker koronázta ez irányú szándékaimat, mert naponta három alkalommal is – reggel, délben, este – megtelt a tányérom. Sőt, még a választékra sem lehetett egyetlen rossz szavam. Lujzi mami odaadóan gondoskodott rólam, és még arra is gondja volt, hogy simogatásban se szenvedjek hiányt. Gézu papinak meg dicséretére legyen mondva, hogy nevet adott nekem. – Nézd, Öreglány! Amilyen kis görbék a lábai, annál ügyesebben szedi őket. Igazán életrevaló kis jószág! Hívjuk Fürgének! – javasolta. Nemes egyszerűséggel tehát: Fürge. Eleinte fanyalogtam e név hallatán, de aztán rájöttem, hogy emberi megközelítésben akár még jó tulajdonságokat is jelölhet.

15

5. fejezet Amely arról szól, hogy megismerkedem egy jópofa kétlábúval, aki szerint a kutyavilágot nem az embernek találták ki.

Gazdikra találásom második napján egy fura, zajos szerkezet állt meg a kapun kívül, és egy nagytáskás ember került ki valahogyan belőle. Gézu papi már a kapuban várta. – Szia Palikám! Már azt hittem, hogy nem is jössz… gondolom, sok a dolgod, és nem sok időd van az ilyen öregekre… – tessékelte be az embert Gézu papi. – Na, lássuk a kis virgoncot – mondta üdvözlés helyett, és egyenesen felém indult. – Te jó ég, csak nem akarnak máris tovább adni egy újabb gazdinak… azért a jóból is megárt a sok – ijedtem meg. Nem, nem erről volt szó. A látogató cseppet sem árasztott gazdi-szándékú szagot. – Hát, Géza bátyám, bizony helyes kis vakarcs ez! És valóban fajkutya! – ismerte el. – Csak tudnám, hogy honnan lógott meg az istenadta! – Én tudom Gézám, de emiatt aztán igazán ne fájjon a fejed, mert úgysem voltak képesek túladni rajta. Nálatok legalább jó helyen van. Látom, micsoda jópofa kis házikót szereztél neki, és még játszótársa is van – nevetett egy jóízűt a pali, amikor észrevette a plüss mukimat. – De lássunk dologhoz – azzal erős ujjaival grabancon ragadott, és becipelt a házba, ami ellen ugyan természetesen nem lett volna kifogásom, de valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába. Különösen akkor, amikor Lujzi mami is előkerült, és így köszöntötte a vendéget: – Régen láttuk Doktor Úr! – Jaj, mi készül itt? – Ez a „doktor” kifejezés mélységes aggodalommal töltött el. Bár tudomásom szerint eddigi rövidke kis életem során még nem ütköztem egyetlen doktorba sem, valami azért nem tetszett. Különösen akkor estem pánikba, amikor Lujzi mami az asztalra terített egy pokrócot, engem meg a doktor terített egyenesen annak a kellős közepébe. Egyetlen pillanatra sem eresztett ki vaskos ujjai közül. Teljes rémület lett úrrá rajtam, de azért azt gondoltam, új gazdáimnál becsülettel kell viselnem a megpróbáltatásokat, tehát meg sem nyikkantam. A doktor minden porcikámat szakértően szemügyre vette, buksimat megvakarászta, fülecskéimet tapogatta, szemecskéimet vizslatta 16

átszellemült tekintettel, hasimat nyomogatta, de nem sorolom tovább, az a lényeg, hogy meglehetősen körültekintő volt a vizsgálódásban. A gazdik pedig aggódó tekintettel kísérték minden mozdulatát. Amikor pedig a apró lábacskáimat hajlítgatta, mozgatta, hirtelen világosság gyúlt bennem. – Nahát, de rendesek ezek a gazdik! Nem hagyják, hogy világ szégyenére görbe lábakkal éljem le az életemet, hát ezért van itt ez a jóember! Micsoda szerencsém van! – hatódtam meg. A doki még egy jó darabig elmatatott rajtam, aztán egy kis füzetkét vett elő, és írt bele. Sőt még valami kis akármiket is beleragasztott, majd átadta Gézu papinak mindenféle érthetetlen szó kíséretében, végül megsimogatott:

– Na, Kispajtás, most pedig elűzzük a gonosz szellemeket. Cseppet se félj, csak bízzál bennem – mondta nagyon is megnyugtató hangon, azzal ismét levette rólam a kezeit, amit viszont már sajnáltam, mert kezdtem 17

nagyon jól érezni magam. Ismét belenyúlt nagy kofferébe, de ezúttal kis csillogó üvegcséket halászott elő belőle, meg egy hosszú, tűhegyben végződő alkalmatosságot. Ahogy így visszaemlékszem, még ránézni is rossz volt, bár lehet, hogy csak a tapasztalat varázsolja át akkori érzéseimet. Márpedig akkor az volt az érzésem, hogy ez a Pali Doktor most egy csapásra meg fog engem szabadítani megalázó kisebbrendűségi érzéseim forrásától. Vagyis elűzi a gonosz szellemeket, és a jó szellemek pedig buci, görbe praclijaim helyébe igazi, szép, kutyalányhoz méltó lábacskákat fognak nekem varázsolni. Álmodozva hajtottam le buksimat a pokrócra, aztán amikorra az előbbi magasröptű gondolataim végére értem, Pali Doktor már akcióra készen állt a fényes bökővel és határozott mozdulattal a nyakam bőrébe szúrt egy jó szellemet. – Hát, erről aztán nem volt szó! – nyüszköltem egyet, bizalmatlanul méregetve „jótevőmet”. – Sebaj Pajtás, látod, túlélted, de sajnos ilyen a kutyavilág! – nézett rám nagyon kedvesen, majd szedelőzködni kezdett. Engem Lujzi mami rögtön a karjára vett, és babusgatott hosszú percekig. – Hát, ha minden ilyen bökésért ennyi simi jár, akkor bizony Pali Doktor felőlem akár be is vackolhat Lujzi mami egyik szobájába – vontam le elégedetten a végkövetkeztetést. Csak később jutott el kutyaeszem birodalmába az a felismerés, hogy amennyiben a jó szellemek jól dolgoznak, akkor egy idő után nem marad tennivalója a jóravaló jó barátnak. – Semmi gond, akkor majd kitalálok valamit. A következő napokban kicsit fáradtnak éreztem magam, ezért nem is nyüzsögtem túl sokat. Úgy döntöttem, hogy későbbre halasztom a ház körüli újabb „felfedezések napját”. A finom kajáknak köszönhetően, meglehetős tempóban cseperedtem. Már egyáltalán nem okozott fáradságot, ha jól meghajkurásztam egy-egy macsekot. Nem is merészkedett be egy sem a birtokomra! Legalábbis napközben nem… Sokszor próbáltam már megmagyarázni magamnak, hogy vajon miért nem szeretem őket, de valahogyan soha nem sikerült értékelhető választ találnom e komoly kérdésre. Mindenesetre ahányszor megláttam egy macskát – vagy akár csak a szagát is megéreztem, valamiféle igazán mélyről jövő ellenszenv uralkodott el ösztöneimen. Nagyon érdekes volt a dolog, ugyanis engem személy szerint még soha, egyetlen egy macska sem bántott, nem sértette meg az önérzetemet, sőt, mi több, igazából még szemtől-szembe sem álltam soha egyetlen ilyen teremtménnyel. Szóval, eléggé érthetetlennek, sőt értelmetlennek tűnt az ilyen irányú ellenségeskedésem. Aztán, miután rájöttem, hogy teljesen hasztalan az efféle ön-lélekbúvárkodás, másfelé terelgettem a gondolataimat. 18

Például nagyon izgatott az a kérdés, hogy a kertben időnként szemtelenül felbukkanó pockot hogyan tudnám megnyuvasztani. Lelki szemeim előtt elképzeltem, amint ismét előkerül, hirtelen ráugrom, és akkor neki nyekk! Sorozatos sikertelenségemet azzal magyaráztam, hogy még eléggé tapasztalatlan vagyok a vadászatban. Ebben valószínűleg lehetett némi igazság, mert még egyetlen verebet sem tudtam lecsapni. Aztán meg nagyon foglalkoztatott az a kérdés is, hogy a gazdik vajon miért keltek fel naponta pirkadatkor, hogy a kerti asztalnál elköltsék reggeli kávéjukat. Igaz, ami igaz, nagyon-nagyon finom illata volt, persze én soha nem kaptam belőle, bármennyire is nyilvánvaló módon szimatoltam a közelükben. Aztán meg valami furcsa öltözékben még furcsább pozitúrákba vetették magukat a hajnali harmatos gyepen. Közben meg lökdösős zene szólt, amivel végképp elérték, hogy én se tudjak tovább aludni. Csak úgy remegett a föld a házam alatt. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, Gézu papi még egy jót horkolászott az ágyában, Lujzi mami pedig nekilátott napi teendőinek, amelyeket minden bizonnyal igen nagy élvezettel végzett, ugyanis soha, a világ minden kincséért sem hagyott volna ki egyetlen részletet sem belőlük. Tehát – villásreggeli készítése, tálalása-kihordása, romok visszavitele, edénytisztítás (ezt én kéretlenül is elvégeztem volna). Azután virágok öntözése, portörlés, kaják hazahordása nagy cekkerekkel, zöldségpucolás, főzés, tálalás, romok ismételt eltakarítáááááááása…ááá, jaj de unalmas ez nekem, pedig még csak dél van…, aztán megint mosogatás, előkészület Gézu papi uzsonnájára. Bár, az igazat megvallva, azt soha nem tartottam unalmas tevékenységnek, amikor Lujzi mami az én kosztomat szervírozta. Végül úgy döntöttem, hogy minek rágódni az emberek furcsa dolgain, amikor még továbbra is teljes egészében rám vár egy ismeretlen, varázslatos, felfedezésre váró világ. Néhány hét alatt aztán feltérképeztem magamnak a hatalmas udvar valamennyi zegét-zugát, és minden új nap, új meglepetésekkel kápráztatott el. Igazán elégedett voltam.

19

6. fejezet Amelyből kiderül, hogy rendkívül hasznos dolog, ha igaz barátokra lelhetünk.

Bármennyire is csodás volt minden, gyakran tört rám az egyedüllét. Sajnos a gazdik nem szerettek játszani, bár én mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam őket. Gyakran sündörögtem a lábuknál, ugrabugráltam is előttük bohóckodva, de csak annyit sikerült elérnem, hogy olyankor nevettek egy jót, és kaptam egy kockacukrot. Időnként a kerítés mellett lestem az utcán sétálókat, és jól megugattam őket, amit Gézu papi mindig elismerő tekintettel nyugtázott. Különösen olyankor vágytam társaságra, amikor kutyaugatást hallottam a közelben. Többfélét is. Vidáman csaholót, morgósat, vagy csak alig-alig vakkantót. Néha én is eleresztettem egy-egy haragos morrantást – leginkább akkor, mikor a macskák átjáró háznak nézték a birtokomat –, és ilyenkor előfordult, hogy, mintha valami válasz-félét sejtettem volna felhangzani a szomszédból. Egy idő után úgy gondoltam, hogy nem lenne teljesen haszontalan dolog némi kis kirándulást tenni a környéken. Kitartó munkával méretes lyukat kapartam magamnak a kerítés tövében, és elindultam ismerkedni. Hamarosan egy óriás előtt találtam magam. Úgy megszeppentem, hogy még nyikkanni is elfelejtettem, bár, mint néhány pillanat múlva kiderült, igazán semmi okom nem volt az aggódásra. – Szia Haver! – csóválta meg hatalmas farkát a nagy kutya. – Én Bumi vagyok, a szomszéd. Mi járatban vagy itt nálam? – kérdezte barátságosan. – Én Fürge vagyok, és nem ismerek senkit… és nagyon egyedül éreztem magam – magyarázkodtam buzgón. – Akkor bizony nagyon is jó helyre jöttél – nyugtatott meg, majd haverkodva oldalba bökött hatalmas orrával, mire én csaknem elterültem a fűben. – Gyere Haver, bemutatlak Axelnek, ő az én legjobb játszótársam. Skótjuhász. Ja, én meg komondor vagyok, ha még nem mondtam volna… te meg foxi gyerek vagy haver, ha nem csal a szimatom – azzal máris nekiiramodott. – Na, gyere már, mire vársz – nézett vissza felém hívogatva, immár távolról. Nem nagyon kérettem magam, jól nevelten a nyomába eredtem. Egyszer csak egy másik óriás került elő valahonnan. Ők ketten barátságosan üdvözölték egymást és megtörtént a bemutatásom is. Miután jól kitárgyaltuk egymás között a világ dolgait, örök barátságot 20

fogadtunk egymásnak. Erre mancsoltunk is egyet. Bumi megmutatta a hazafelé vezető ösvényt, majd így búcsúzott:

– Aztán Fürge koma, ha játszani támadna kedved, csak gyere ám bátran hozzánk! Nagyon vidám lettem ettől a kedvességtől. Miért is nem jutott eszembe már sokkal korábban, hogy szomszédolni menjek… Hazatérve a házikómba, örömömben jól megdögönyöztem mackómat, majd jól megérdemelt délutáni pihenésbe kezdtem.

a

21

Egy ideig nem is volt semmiféle probléma, ám ahogyan telt-múlt az idő, megéhesedtem. Kiszimatoltam a tányérkám irányába, hogy a kedves– drága Lujzi mami ezúttal vajon miféle finomságot tálalt fel kis kedvencének… Szimatoltam, szimatoltam, de hiába szimatoltam, sehol semmi terjengő illat nem igyekezett orrocskám irányába. Azonnal talpra szökkentem – látni, hogy nemcsak a kutyanátha tréfálta-e meg érzékeimet, és mégiscsak akad némi falnivaló – de ekkor aztán még a vér is meghűlt az ereimben! A tányéromban bizony egyetlen megveszekedett falatka nem sok, annyi sem volt, de még egyetlen morzsácska sem. (Persze, hogy nem, hiszen mindent befaltam ebédre.) – Lujzi mami megfeledkezett rólam! – hasított belém a szörnyű felismerés. Megbántottan visszahúzódtam a vackomra, ám ahogyan sötétedett, egyre éhesebb lettem. Úgy döntöttem, hogy ez most nem a sértődés ideje, és jeleznem kell valahogyan Lujzi maminak, hogy teljesítenie illik vállalt kötelezettségeit. Szépen leültem az ajtajuk elé, és halkan vakkantgatni kezdtem. Sosem voltam türelmetlen természet, de amikor jó ideig válaszra sem méltattak, bizony egyre dühösebbre fogtam a csaholást. De mindhiába. Akkor bosszúból jól megcsócsáltam a lábtörlőt. Egyáltalán nem volt jó íze, mégis jólesett. Különösen, amikor teljes erőmből néhányszor nekicsapkodtam az ajtónak. Azt gondoltam, hogy a rendkívüli csatazajra talán kidugja valaki végre az orrát. Tévedtem. Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy nincs senki a házban. Ez viszont végleg a kétségbeesésbe kergetett. – Elhagytak – döbbentem rá. Már eléggé nagy kutya vagyok, de eddig ilyesmi még soha sem fordult elő velem. Ilyesmire eddig még soha, senki nem mert vetemedni… elhagyni… Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy én bizony elhagytam a régi gazdámat, sőt Mamit is elhagytam… akkor hát ilyen fájdalmas dolog lehet ez?? – Most aztán mitévő legyek? – tettem fel magamnak a kérdést. Bumi azt mondta, hogy ha játszani lenne kedvem, ismét felkereshetem őket… no, de mit tegyek akkor, ha bajban vagyok?! E kérdés megválaszolása igencsak nehéz feladat elé állított. De mivel a probléma magától nem látszott megoldódni, hát döntenem kellett. A józan ész azt diktálta, hogy a barát, az barát, vagyis… vagyis… hát, majd meglátjuk. Bátortalanul elindultam Bumit és Axelt megkeresni. – Pajtikám, mi éjszaka aludni szoktunk és ilyenkor legfeljebb csak legszebb álmainkban játszunk… – ásított nagyot komondor barátom, amint sikerült őt végre felráznom. – Menj szépen haza, holnap is van egy nap… – és már vissza is feküdt. 22

– Tehát a barátság erre nem vonatkozik – futott át a buksimon a felismerés, amikor Axel lógó orron nyalintott. Nagy bánatomban észre sem vettem, hogy a közelben van. Szipogva elmeséltem neki elhagyattatásom történetét. – Egyet se búsulj Cimbora, majd előkerülnek. Biztosan moziba mentek, aztán véletlenül kétrészesre sikeredett a műsor – igyekezett erőt önteni belém, de amikor értetlen pofimat látta, csak ennyit mondott: – Tudod, hogy az öregek szeretnek beszélgetni, és szeretik elmesélni a történeteiket egymásnak. Talán itt, az egyik közeli szomszédnál fröccsözgetnek, aztán közben észre sem vették, hogy beesteledett… na, gyere Cimbi, maradt még a vacsoránkból, egyél szépen, aztán aludj egyet, meglásd, reggelre még a legfeledékenyebb gazdi is előkerül! – Mégiscsak igazi barát ez az Axel, hogy így rá tudott tapintani bánatom mibenlétére – állapítottam meg kissé vidámabban, azzal további bíztatást nem is várva, jól megtömtem jobb sorsra érdemes bendőmet, és távoztam. Miután így teljesen megvigasztalódtam, arra már igazán nem volt szükség, hogy köszönetképpen hálátlanul felébresszem barátaimat jól megérdemelt álmukból.

7. fejezet Amely egy kalandos vállalkozásomról szól, és amelyben kiderül, hogy mélyen érző kutyalelkem mennyire tud aggódni távoli rokonainkért.

Úgy adódott egyszer, hogy elhatároztam, valamikor végre tévét fogok nézni. Kutyabarátaim elbeszélései igazán kíváncsivá tettek, mivel én viszont, legnagyobb bánatomra eddig még nemigen tehettem be tappancsaimat a gazdik szobájába, legfeljebb az előszobáig juthattam el. Leginkább kutyaházamban tanyáztam, ahol, mint tudjuk, az eblaki Kutyavízió még ma sem igazán elterjedt találmány. Pedig milyen gyönyörűséggel hallgattam a csoda-dobozból az udvarra kiszűrődő hangokat, zenét, meg mindenféle bűvös-bájos, rejtélyes zajokat. A tévézés dolga úgy esett, hogy Lujzi mami és Gézu papi rokonlátogató útra indultak a közeli városba, amiből egy okos kutya azonnal tudhatta, hogy ez minimum jó néhány óra szabadfoglalkozást jelenthet. 23

Már csak azt kellett kifigyelnem, hogy melyik óvatlan pillanatban surranhatok be minden feltűnés nélkül a házba, annak pedig egy rejtett zugába. Éberen figyeltem a gazdik minden mozdulatát, és lám, eljött az én időm is akkor, amikor azok jókora csomagjaikat bepakolták az autóba, és néhány másodpercre őrizetlenül, nyitva hagyták a bejárati ajtót. Ekkor gyorsan körülnéztem, figyelve, észreveszi-e valaki, hogy mire készülök, aztán óvatosan beosontam a házba, majd alkalmas helyet keresve gyors terepszemleként végigszáguldottam a szobákon. Szerencsém volt, mert a hosszan lelógó függöny mögött találtam magamnak alkalmi búvóhelyet. Sőt, igen nagy szerencse kísérte csínytevésemet, mivel gazdáim ezután már vissza sem jöttek a lakásba, csupán kulcsra zárták az ajtót, majd elindultak autójukkal. Bezzeg, ha csak egy pillanatra is visszatértek volna, szerény személyemnek igencsak rossz napot tudtak volna szerezni, mivel tappancsaim nyomai minden bizonnyal elárulták volna a csalafintaságot. Tapasztalatból tudtam, hogy célszerű még néhány percig nyugton maradnom, ugyanis Lujzi mami mindig elfelejtett valamit, amiért általában vissza kellett jönnie. De most csodák-csodájára, úgy nézett ki a dolog, hogy minden rendben fog menni. Fülecskéimet hegyezve lassan előmerészkedtem, majd szemügyre vettem azt a fránya televíziót. Természetesen nem volt bekapcsolva, de hát erre tulajdonképpen számítottam. Axel gondosan, és minden részletre kiterjedően elmorogta már nekem, hogy mit kell tennem a távirányítóval, feltéve, ha az elérhető magasságban található. De a kutyaszerencsém most sem hagyott el, a kisasztalon ott hevert a fekete dobozka. Az efféle tevékenységre még meglehetősen tapasztalatlan praclijaimat esetlenül a szerkezetre helyeztem, és addig nyomogattam a gombokat, míg egyszer csak, ím láss csodát, a televízió halkan sistergett-kattant egyet, majd kivilágosodott a képernyő. – Nahát, magasságos csülökcsont! Nahát, ez igen! Megbabonázottan bámultam a televíziónak nevezett csodára. Emberek mozogtak benne, beszéltek, sőt még táncoltak is, éppúgy, ahogyan azt Axel, és Bumi megjósolták. Aztán néhány percig fülsiketítő szóáradat, meg mindenféle bolondul villódzó képek következtek. Úgy döntöttem, hogy ebben semmi érdekfeszítő nincs, így hát nekiláttam méltó fekvőhelyet keresni a délutáni szórakozáshoz, mert a haveroktól már tudtam, hogy ezek után már csak jobb jöhet. A kanapé megfelelő pihenő alkalmatosságnak tűnt, nem is teketóriáztam hát túl sokat, egyetlen jól irányzott ugrással rávetődtem, és bizony nagyon kényelmesnek találtam. 24

Hamarosan fehér tájakat láttam, és... ismerős kutyákat, vagyis hát olyasforma jószágokat. Hatalmas, szürkés bundájú kutyák voltak, és én megigézve bámultam őket. Csak később fedeztem fel, hogy azok ott milyen szabadon futkároznak, kerítésnek nyoma sem volt. Hát ez bizony igencsak megtetszett nekem. Aztán hirtelen vad száguldásba kezdtek egyszerre valamennyien, majd vicsorogva, ijesztő morgások közepette rávetették magukat egy nagyobb testű barna állatra.

– Hát ez meg mi?! – néztem meredten a történéseket. A látvány először nem igazán nyerte meg a tetszésemet, de aztán hirtelen olyan addig ismeretlen és megmagyarázhatatlan vad bizsergés futott végig rajtam, hogy ugatnom kellett. Leugrottam a kanapéról és izgatottan fel-alá futkostam az egész lakásban. Nagyon szerettem volna már az udvaron lenni, azonban saját 25

csapdámba estem. Többé nem érdekelt a televízió, csak az, hogy minél előbb megoszthassam élményeimet Axellel és Bumival. Mellső praclijaimmal elszántan kaparni kezdtem a bejárati ajtót, és közben megszállottan ugattam. Tulajdonképpen nem sok reményem volt, de kutyaszerencsém most sem hagyott el. Emberi hangokat hallottam kívülről. – Fürge te vagy az? Hát bezártak, te szegényke? – szólított az udvarról Bumi gazdája, majd néhány, örökkévalóságnak tűnő perc után kinyitotta az ajtót. Farkcsóválva elviharzottam a lába mellett, egyenesen Bumiba ütközve. – Még szerencse, hogy indulás előtt, baj esetére átadták nekem a lakáskulcsokat – morfondírozott magában a férfi. – Te jó ég! Még a tévét sem kapcsolták ki! Ej, de nagyon sürgős lehetett a dolog... Ebben a pillanatban állt meg az autó a ház előtt. A szomszéd izgatottan elmagyarázta az eseményeket a gazdiknak, akik igencsak meglepődtek, hát, még amikor észrevették a működő televíziót. – Tudtam, hogy valamit megint elfelejtettem! – szólalt meg Lujzi mami bűntudatosan, majd szemlesütve gyorsan feltakarította a feketéllő tappancs nyomokat, mialatt Gézu papi egyfolytában dörmögött a bajusza alatt. – Jaj, aranyos kis Fürgém! Úgy megijedhetett szegényke, hogy most felénk se néz, pedig mindig üdvözölni szokott bennünket, amikor hazaérkezünk – Lujzi mami nem tudott megnyugodni sehogyan sem. Nekem viszont eszem ágában sem volt most még jó ideig előkerülni, legalábbis addig, amíg ki nem tárgyaltam a tévébeli idegen kutyák esetét Axellel és Bumival. Sietősen elvackoltuk magunkat mindhárman a haverék garázsában, majd izgatottan mesélni kezdtem a tévében látottakat. Két barátom eközben megértően bólogatott. – Persze hogy nem ismered őket, hiszen ők farkasok. Farkasok pedig mifelénk nincsenek. Szerencsére, mert ahogyan én az embereket ismerem, borzasztóan idegesek lennének, ha megjelennének. Ugyanis félnek tőlük – kezdte az oktatást Axel. – Márpedig minden kutyának a farkas volt az őse, még az olyan kis tökmagnak is, mint amilyen te vagy, akár hiszed, akár nem, úgy bizony! – hitetlenkedve hallgattam. – Vagyis rokonok vagyunk, sőt szegről-végről testvérek, bár ez első ránézésre nem mindig szembeötlő. Nagyon-nagyon régen, az embereknek még nem voltak háziállataik. Ha bogyókon és gyümölcsökön kívül mást is akartak enni, hát vadászniuk kellett. Ugyanúgy, mint a farkasoknak. Aztán úgy történt, hogy egyre gyakrabban vadásztak együtt. Az ember felhasználta farkas társai éles ösztönét és szaglását, a farkas pedig megbízott a megszelídített embertársban. Tehát úgy hozta a sors, hogy összebarátkozott az ember és a farkas. Egy idő után már együtt laktak. 26

Persze sokkal több volt a farkas, mint amennyinek helye lehetett volna az emberek mellett, így aztán a vadonban maradt, és ma is ott élő testvéreinknek másféle sors jutott. – És miért volt ott olyan fehér minden? – kíváncsiskodtam. – Ja, persze, hiszen te még nem láttál havat! – bólogatott megértően Axel. – Hamarosan megtapasztalhatod a természet e csodálatos varázslatát. Néhány hét múlva majd, amikor a napocska már csak fényt ad, de meleget egyre kevésbé, majd lehűl a levegő és nagyon hideg lesz. Aztán, ha esni akarna az eső, bizony megteheti, de csakis áttetsző, csillogó kristályok alakjában, amitől végül tiszta fehér lesz majd minden körülöttünk. Olyankor még az elásott csontot is sokkal nehezebb és fáradságosabb megtalálni! De majd meglátod, kis oktondi… – A farkasoknak nincs ám olyan jó dolguk, mint nekünk itt a házaknál, az emberek közelében – bölcselkedett Bumi. – Nekik saját maguknak kell táplálék után nézniük, ami egyáltalán nem is olyan könnyű dolog. Vadászniuk kell, hogy életben tudjanak maradni, hiszen nem eteti őket senki sem, ezen kívül ott messze a távoli hómezőkön szörnyű hideg van, el sem tudod képzelni mennyire. – Itt is van hó télen, meg jó hideg is van, Axel mondta – virgonckodtam egy keveset, miközben igencsak dolgozott a buksim. – És egyébként pedig, honnan tudjátok ti ezeket a dolgokat a farkasokról? – Nekem az ükapám mesélte, amikor még kölyök voltam – vette át a szót ismét Axel. – Azért mesélte el, hogy jól becsüljük meg magunkat az emberek házainál, legyünk nagyon hűségesek, és mindenben engedelmeskedjünk a gazdáinknak. Ezért hálából ők majd gondoskodnak rólunk, ha éhesek, vagy betegek lennénk. Sőt, talán még kutyaiskolába is beíratnak minket! – Akkor viszont testvéri és kutyakötelességünk hozzásegíteni őket ehhez a jobb élethez – lelkesültem fel egy pillanat alatt, és izgatottan csóválni kezdtem farkincámat. – Üzenjünk nekik teliholdkor kutyatelefonnal, hátha nekiindulnának a hosszú útnak... – Ugyan már te szeleburdi bolond kis eb! Miket ugatsz itt össze-vissza – torkollt le fölényesen Bumi, azzal jól megtermett mancsával szelíden meglegyintette a pofácskámat. – Verd ki szépen a buksidból ezeket a tanulatlan gondolatokat. Hiszen az első faluig sem juthatnának el, máris lelőnék őket az emberek. Hiszen mondtam már, hogy félnek a farkasoktól. – Lelőnék??? Hát az meg mi a kutya csodája? – értetlenkedtem meglepetten. – Hát azt jobb, ha nem tudod meg sohasem – sütötte le szemét Axel, majd fejét szomorúan két mellső praclijára fektette. 27

– Mindenesetre nekünk igazán nagyon jó gazdáink vannak, ezért hát nem érdemes bajt hozni a saját fejünkre – döntötte el a vitát komondor barátom. – Egyébként is jobb, ha soha többet nem nézel tévét, ha ilyen hebehurgya ötleteid támadnak tőle. Én azonban nem adtam fel egykönnyen, amit a buksi fejembe vettem. Azt megértettem, hogy az emberek félnek, hiszen a farkasoknak vadászniuk kell, ha egyszer nem eteti őket senki sem. De most már biztosan él annyi sok ember a világon, hogy mindenkinek jutna egy-egy farkas, akiről gondoskodhatna, sőt elképzelhető, hogy többet is lehetne egy emberre bízni… – Fürge! Kiskutyám! Hol vagy? – ekkor vidáman kaptam fel buksimat az ismerős hangra, azzal már iramodtam is. Egy búcsúvakkantás nem sok, de annyit sem pazaroltam Axelre és Bumira, akik csalódottan bámultak utánam, bár szerintem igazából nem voltak meglepve, hiszen ismerték már bolondosságomat, így hát biztosan nem sértődtek meg a hirtelen távozáson. Lujzi mami könnyeit törölgetve állt az ajtóban és reménykedve nézett körbe, hátha valahonnét felbukkan kis kedvence – mármint szerény személyem. Azért kissé lassítottam a tempón, még mielőtt visszaszuszakoltam volna magam a kerítés alatt, hiszen nem igazán tudhattam, hogy lesz-e büntetés a rosszalkodásért, de aztán nagyon megkönnyebbültem, amikor az udvarba érve Lujzi mami tárt karokkal várt. Sőt kutyaházam mellett kedvenc pástétom vacsorámat is megtaláltam a tálkámon. – Akkor tehát nincs harag – sandítottam fel a szemem sarkából a gazdaasszonyra, hogy jól értelmezem-e a dolgokat, mire barátságos simogatás volt a válasz. – Akkor tehát ezek szerint egészen biztosan nincs harag! Gyorsan befaltam a elhelyezkedtem a vackomon.

csodás

falatokat,

majd

kényelmesen

Természetesen nem hagyott nyugodni ez a farkas dolog még hetekkel, hónapokkal, sőt még évekkel később sem, ezért tehát mindig, amikor telihold volt, szorgalmasan tululgattam, és küldtem az üzeneteket a távoli testvéreknek. Nagy örömömre sok környékbeli kutya is átvette ezt, az emberek által viszont nem túl nagyra értékelt szokásomat.

Eljutott-e vajon a kutyaszívemből jövő őszinte üzenet a távoli hómezők lakóihoz, nem tudni, de mindenesetre a farkas testvérekkel személyesen megismerkedni azóta sem volt szerencsém.

28

8. fejezet Amely arról szól, hogyan szerencséltetett meg a sors egy kutyatestvérrel.

Egy szép nyári reggelen éppen a tejecskémet lefetyeltem, amikor a szokásos fülsiketítő berregéssel megszólalt a telefon. Lujzi mami hallózva beleszólt a szerkentyűbe, majd hosszú hallgatás következett. – Hát, nem bánom…, de… – szűrődtek ki a hangok az előszobából, majd gazdaasszonyom tétován bár, de lassan kisétált hozzám, lehajolt, és gyengéden megsimogatta a buksimat. – Na, Fürge pajtás, lesz egy kistestvéred. Ma délelőtt fog megérkezni… aztán szépen viselkedj ám vele! De hát ezt még majd úgyis megbeszéljük… – tűnődött el hosszasan, majd gondterhelten ráncolva homlokát visszasétált a házba. Mikor végre, nagy nehezen bejutott e szavak értelme a kobakomba, bizony nagyon megörültem! – Akkor hát egyik testvérkémet visszakapom! – vidáman megcsóváltam farkincámat, azzal uccu neki, hatalmas iramodásokkal lelkesen körbefutottam a cseppnyi virágágyást. Egy, pechjére éppen arra döngicsélő méhecskét pedig úgy fültövön csaptam a praclimmal, hogy az menten ájultan zuhant bele a legillatosabb rózsába. A nagy vidámságnak azonban hamarosan vége lett, ugyanis a nyitott ablakon át meghallottam Gézu papi éktelen zsörtölődését: – Na, már csak ez hiányzott! Hát ezt meg hogy képzelik…?! Azok az elkényeztetett kölykök azt hiszik, hogy egy kutya olyan, mint egy játékszer… hogy, amikor megunják, akkor csak gondolnak egyet, aztán félredobhatják?! – Gézu papi már őrjöngött. – Na, kerüljenek csak a szemem elé, majd adok én nekik!!! Egyébként is miből gondolják, hogy majd azt a hatalmas állatot etetni tudjuk? – Ejnye, ne izgasd már feleslegesen magad Gézukám! Gondolj arra, hogy nálunk végre legalább jó helyen lesz az a kutyus! – igyekezett Lujzi mami szelíd hangon csitítani az öreget, de nem sok eredménnyel. – Hűha, ennek bizony a fele sem tréfa! Tehát mégsem a testvérkémről van szó – mértem fel nagy hirtelenjében a helyzetet, és behúzott farokkal a vackomhoz somfordáltam. Túlságosan sok időm nem maradt töprengeni, mert néhány perc múlva a kapu elé gördült egy hatalmas autó. Rögtön megismertem. 29

– Hisz ez Robi bácsi, meg Edit néni, és persze a két rosszcsont csemetéjük Riki és Viki! Na, akkor jobb lesz, ha gyorsan fedezékbe húzódom, mielőtt megint megráncigálják a fülecskéimet… – azzal már el is tűntem az udvar legtávolabbi zugába. Hát, azt bizony nagyon is jól tettem, ugyanis nemsokára ismét felhangzott Gézu papi szitkozódása. Szerencsére nem értettem belőle semmit, mert elég távolra sikerült jutnom a háztól, de azt éreztem, hogy túl sok jó nem származhat a csetepatéból. – Remélem, hogy az ebédig elül a vihar – gondoltam aggódva, mert bizony féltettem a beígért finom kis velős csontimat. Békeszeretet ide vagy oda, bármennyire is igyekeztem távol maradni a családi vitától, egy idő után mégis komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy óvatosan megközelítem a házikómat. Azért vetemedtem e bátor gondolatra, mert a nagy melegtől, és hát valljuk be őszintén, az átélt izgalmaktól nagyon megszomjaztam. Még néhányszor meghánytam vetettem magamban, hogy helyénvaló-e ilyesfajta elhatározás, aztán úgy döntöttem, hogy inkább Buminál vagy Axelnél teszek tisztelgő látogatást. Szerencsére ők rendkívül vendégszeretőek. Talán még a reggelijükből is maradt egy kevés… – Ó, hát, hogy is nem jutott ez előbb eszembe – mérgelődtem saját együgyűségemen, azzal máris felvakkantottam, mintegy jelzést adva barátaimnak, hogy számítsanak érkezésemre. Éppen indulni készültem, amikor váratlanul furcsa, kissé ismerős, de azért mégiscsak ismeretlen szag csapta meg érzékeny nózimat. Aztán furcsa nyüszkölést-szuszogást hallottam közeledni. Füleltem. Felháborodva pillantgattam körbe, jól szemügyre vételeztem valamennyi közeli bokrot, de nem láttam semmit. Erre még inkább hegyezni kezdtem fülecskéimet, és óvatosan a szöszmötölés irányába sandítottam. Ekkor egy fekete szőrgombolyagot vettem észre kissé távolabb. A meglepetéstől még a szám is tátva maradt. Próbáltam kitalálni, hogy ez meg miféle szerzet lehet, de nemigen jutottam egyről a kettőre. Leginkább a mackómhoz hasonlított, de azért mégis más volt. „Az” meg csak egyre közelebb került hozzám. Most már a szőr is felállt a hátamon. Utólag szégyenkezve bár, de bevallom, hogy megszeppentem, mire a „valami” már egészen a közelembe ért. Mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, tökéletesen a földbe gyökereztek enyhén remegő praclijaim. – Tulajdonképpen majdnem olyan, mintha Bumi lenne… de „ez” sokkal kisebb… lehet, hogy kutya??? – oldódott fel lassanként bennem a feszültség, mire csaknem aléltan felsóhajtottam, és akaratlanul is, megkönnyebbülésemben kissé elvakkantottam magam. Ekkor meg a szuszmók ijedt meg, és azon nyomban ott előttem orra is bukott. Becsületemre legyen mondva, hogy ekkor nagylelkűen megsajnáltam, és 30

barátságosan megnyalintottam a buksiját. Mire ő hálásan rám nézett apró, fekete kis gombszemeivel, és kidugta rózsaszínű nyelvecskéjét. – Tényleg, pont olyan, mintha a mackóm, meg Bumi kölyke lenne – morfondíroztam magamban. – Hát ettől igazán kár volt egy ilyen bátor kutyának, mint én, megijedni! Igenám, de mit kezdjek vele? Biztosan eltévedt… most aztán jó nagy slamasztikában vagyok! Honnan tudjam, hogy ki a gazdája? Ha nem vagyok elég okos, még a végén a nyakamon marad, aztán majd még vele is meg kell osztanom szerényke kis kosztomat…

Ez a gondolat aztán olyannyira megrémített, hogy ismét csak úrrá lett rajtam a kutyapánik. Ám a kis bundást ez szemmel láthatóan

31

egyáltalán nem zavarta, és kissé topán, de visszaadta az iménti nyalintást. Finom, kutyagyerek szaga volt, azt meg kell hagyni… – Manó! Manó! Manócskám! Hol bujkálsz? Gyere elő! – ez Riki visítása volt. – Na, kisöreg, legalább a nevedet tudom. Szóval Manó vagy. Mi tagadás, úgy is nézel ki! – állapítottam meg, nem mintha túl sok manó akadt volna az ismeretségi körömben, de érzékeny kutyaösztönömmel alaposan rátapintottam a tényekre. – Biztosan Fürgével játszik! Hátul keresd Riki, a bokroknál! – hallottam Robi bácsi hangját. – Hát mi a szösz?! „Ezek” tudják, hogy hol van a búvóhelyem?! – rökönyödtem meg, de addigra már ott termett a Rikinek nevezett ördögfióka, felnyalábolta a manót és már vitte is. Engem még csak üdvözlésre sem méltatott. – Micsoda egy neveletlen kölök! – Teljesen fel voltam háborodva. Sértődötten visszabújtam a levelek közé. Csak amikor már jó távol volt, akkor kezdett el valamiféle balsejtelem felderengeni: – Riki lenne a gazdája a manónak? Ezek szerint nem is veszett el… itt valami nagyon nem stimmel… – És Fürgét hol hagytad? – kérdezte csodálkozva Lujzi mami. – Nocsak, esetleg én is hiányzom valakinek – állapítottam meg kissé önelégülten, ám az iménti ebgondolat sehogyan sem hagyott nyugodni. – Talán lehet összefüggés a veszekedés, a manó, meg a kutyatestvér között? – szélsebesen igyekeztem logikusra fogni eszmefuttatásomat. – És akkor a kajám? Azt már igazán nem várhatja el Lujzi mami, hogy azt a néhány falatkát, meg azt a pár csepp tejecskét megosszam bárkivel is… – öntött el a kétségbeesés. – Legjobb lesz, ha elbujdosom…! Igen világgá fogok menni! De… előbb még megvárom az ebédet, mert hát így, étlen– szomjan mégsem a legszerencsésebb ötlet efféle nagyszabású vállalkozásba fogni… – azzal a gondolatot tett követte, és öntudatosan elfoglaltam helyem – utoljára – a tányérkám mellett. – Végtére is kölyökkori szökésem sikerrel járt, és szerencsésen landoltam az öregeknél. Igaz, hogy csak néhány hónapig, de itt meghúzhattam magam… – aztán, ahogy visszagondoltam az elmúlt időkre, egyre jobban kezdett elfacsarodni árva kis kutyaszívem. – Nem is volt olyan rossz… no de sebaj, próba szerencse… talán… – Látjátok, még egy tisztességes kutyanevet se tudtatok adni ennek a jószágnak! – hallatszott ki a házból ismét Gézu papi korholó hangja. – Még hogy Manó! Egy új-fundlandi!!! Még szerencse, hogy nem Egérkének neveztétek el!

32

– Na, Gézu papinak sincs ma kifejezetten jó napja – kezdtem el sajnálni az öreget. – Vajon fog-e keresni, ha megtudja, hogy megléptem? – vetődött fel bennem a gondolat. – Jól van gyerekek, ha már így alakult, ne veszekedjünk egymással – szólalt meg Lujzi mami mindig barátságos hangja. – Ahol egy kutya elfér, elfér ott kettő is… – Talán engem is megkérdezhettek volna… – méltatlankodtam sértődötten magamban. – Gézukám, találjunk ki neki egy rendes nevet… mint például Bundi, …vagy Bogi…vagy Mackó… vagy, ejnye, de hát erre még igazán ráérünk! Szegényke biztosan éhes is, szomjas is! Gyorsan keresek neki egy tányért, egy jó nagyot, mert hát, hogy nagyra nőjön, sok ennivalóra lesz szüksége! – serénykedett Lujzi mami. – Hát, ennek valóban a fele sem tréfa, mondhatom, szép kilátások szegény kis kosztomra nézve! – hűlt meg bennem a vér, mígnem szerencsére eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen világgá menni készülök, de ekkor már ki is lépett az ajtón Lujzi mami egy jókora etetőtállal és egy majd’ vödörnyi finoman illatozó eledellel egyetemben. – Micsoda egy falánk jószág lehet ez a manó…– ötlött fel bennem. – Fürgécském, megérkezett a testvérkéd! Aztán nehogy féltékeny légy rá – vakargatta meg kedveskedve a gazdiasszony a buksimat. Szép komótosan elosztotta tányérunkba a kaját, majd barátságosan kiterelgette a bundást a házból, egyenesen jól megpakolt táljához. Szó, mi szó, nem nagyon kellett őkelmét noszogatni, a nagy igyekezetben pedig majdnem beletalpasolt a több tiszteletet érdemlő ételbe. Igyekeztem meglehetős gyorsasággal eltüntetni falatkáimat, mielőtt a szőrmóknak esetleg kedve szottyanhatna látogatást tenni a tányéromban. Mindenesetre nem igazán tudtam megérteni, hogy én minek köszönhettem az átlagosnál nagyobb adag ebédet, de arra azért jó volt, hogy kissé elgondolkodjak világgá menetelem ötletén. De legalábbis az időpontot illetően támadtak kétségeim. – Ha a vacsi is ilyen sok lesz, akkor ráérek holnap reggeli után is elszökni… vagy esetleg inkább ebéd után… de akkor aztán biztosan – latolgattam a lehetőségeket. Mire szépen sorjában e nemes gondolatok végére értem, elaludtam. Bár eleinte nehézségeket okozott, hogy hogyan helyezkedjem el a délutáni szunyókáláshoz, ugyanis degeszre tömött pocim kissé akadályozott a megfelelő pozitúra megtalálásában.

33

Milyen rosszat álmodtam! Kivert kutya voltam, ház nélkül, kaja nélkül, gazdi nélkül… de nem is mesélem tovább, mert nem jó az ördögöt a falra festeni! De nem ám! Hatalmas kopácsolásra ébredtem. Gézu papi és Robi bácsi kutyaházat készített. Még egyet. Csak sokkal nagyobbat az enyémnél. Mármint a réginél. Rögtön arra gondoltam, hogy ez milyen jó ötlet, mert hát az én addigi házikóm nem volt túlságosan méretes. – Ez aztán igazán kedves gondolat! – csóváltam meg a farkincámat, és izgatottan figyeltem az „építkezést”. Mire elkészültek, bizony mindkét férfiember alaposan megizzadt a tűző napon. Hálás ugrándozással közelítettem feléjük. Ám ami ekkor következett… – Gyere Mackó! Ez lesz a házad ezentúl! – szólalt meg Robi bácsi, és gyengéden betessékelte a szuszmókot a csodakastélyba. Egy világ omlott össze bennem abban a pillanatban. Meglepetésemben még lélegzetet sem tudtam venni. Lujzi mami – aki, mint már említettem, valamelyest értett a kutyapszichológiához – észrevette bennem a lelki törést, és megnyugtatóan megsimogatott: – Amíg a kis barátod ilyen pici, addig te is alhatsz vele együtt! Riki erre hatalmas hahotában tört ki: – Csak aztán majd agyon ne nyomja ezt a kis vakarcsot! Na, hát ez aztán már igazán sok volt! Kérdőn néztem körbe, hátha valaki majd megvigasztal ennyi sok ember közül, de hiába kerestem megértő tekinteteket, most már valamennyien mással voltak elfoglalva. Fogtam magam, és vérig sértve az ilyen fokú tiszteletlenségtől, Axelhez és Bumihoz, régi jó barátaimhoz indultam, hogy elpanaszoljam nekik az engem ért szörnyűségeket.

9. fejezet Amelyből kiderül, hogy barátaim okos és bölcs kutyák, ezen kívül pedig mindenkor lelki támaszai egy magamfajta tapasztalatlan, szeleburdi kis ebnek (persze ilyeneket csak akkor gondolok, amikor elűzhetetlenül rám tör az önkritikai hajlam).

Tehát ott tartottam, hogy látogatóba indultam. Annyira neki voltam keseredve, hogy még jelezni is elfelejtettem nekik érkezésemet. Először Bumihoz oldalogtam. Teljesen le voltam törve. Amikor meglátta lógó farkincámat és búbánatos képemet, nagyon megijedt. 34

– Te Fürge haver, csak nem vagy beteg? – azzal szakértő orral körbeszimatolt. – Nem érzek rajtad semmiféle kórságot. Na, mesélj, ki vele! Mi a baj? De mivel mérhetetlen világfájdalom nyomta mimóza kutyalelkemet, meg sem bírtam nyikkanni. Viszont néhány aprócska könnycseppem lehullott az udvar vidáman zöldellő füvére. Bumi teljesen megrökönyödött: – Csak nem csaptak el a háztól, te kis bolond?! Hát miféle rosszfát tettél megint a tűzre? – méregetett mindentudó szemeivel. – Én nem, igazán nem… csak… – hebegtem-habogtam. – Na, ki vele, mi ez a nagy nekibúsulás! – tette hatalmas pracliját meggyötört vállamra.

– Szóval, én csak… nagyon csalódott vagyok… mert a gazdiknak most már van még egy kutyájuk. Vagyis… az még nem is kutya… csak egy kis 35

szuszmuki… még ugatni sem tud, csak egyfolytában nyüsszög, meg nyivákol. Meg mindig a nyomomban van! – Hékááás! Lassabban egy kicsit haver! Most akkor kutya vagy nem kutya?! Elvégre azt csak tudod már, hogy egy macska hogy néz ki, vagy nem?! Vagy, ha a szemed rossz is, akkor hallgass a szimatodra… vagy a józan eszedre… áá! – nézett rám megsemmisítő tekintettel, lemondóan Bumi, és nekem megint csak megsértődni támadt kedvem, de ahhoz most túlságosan szomorú voltam. – Na, ne itasd itt nekem az egereket, több szem többet lát, vagyis több ész többet tud, vagyis több kutya a legjobb társítás – vonta le a logikus következtetéseket bölcs Bumi, azzal rögvest elkapta az irhámat és átcipelt Axel barátunk házához, majd összevont szemöldökkel vaskos lábai elé huppantott. – Ez a kis félnótás már megint bajban van – összegezte a sejthető tényeket Bumi, mire Axel belenyugvó, leereszkedő, fáradt sóhajtás után hellyel kínált bennünket. – Ha jók a verébpostától szerzett értesüléseim, Fürge, akkor nem nagyon vagy te bajban. Csupán csak annyiról van szó, hogy a gazdáid neveletlen, elkényeztetett kis unokái most átpasszolták az öregeknek a húsvéti nyusziként kapott ajándékot, mert ők már nem akarnak játszani vele – jelentette ki Axel kissé lenéző mosollyal. – Akkor tehát mégsem kutya, hanem nyúl – pirkadt fel bennem a jóleső felismerés, és hirtelen megörültem, mert ez azt jelentette számomra, hogy mégiscsak én lehetek az egyedüli házőrző a gazdiknál. Erre a megállapításomra aztán Bumi és Axel abban az áldott pillanatban végkimerülve hanyatt vágták magukat a fűben. Én mindenesetre nagyon boldog voltam. Hiába, az én kedves barátaimnál jóságosabb, okosabb és bölcsebb teremtések nincsenek is e világon. Gyorsan Axel mellett termettem, és szívből jövő hálával megnyalogattam a pofiját. Éppen iramodni készültem haza, amikor kedves barátom a szeme sarkából rám sandított, mintha mondani akart volna még valamit. – Te, Fürge! Nagy baj lenne, ha mégis kiderülne, hogy nem is vagy te olyan butus…? – Természetesen okos kutyus vagyok, bár az igaz, hogy nem annyira okos, mint ti ketten együtt, de azért csak fejezd be, amit elkezdtél…– vágtam közbe ujjongva. Axel és Bumi az én virgonc tempómhoz képest örökkévalóságnak tűnő idő alatt tápászkodtak fel. Ahogy rájuk néztem, ismét csak valamiféle balsejtelem lett úrrá rajtam.

36

– Tehát, hogy a tényeknél maradjunk, nem is volt olyan helytelen az az érzésed, hogy kutyával van dolgod – folytatta Axel. – Én csak azt közöltem veled, hogy a gyerekek ajándékképpen kapták szüleiktől azt a szerencsétlen kis jószágot. Néhány napig játszottak vele, aztán amikor kiderült, hogy etetni és itatni is kell, sőt néha ráadásul rossz helyre pisil, akkor már nem voltak olyan lelkesek. Ezért gondolta azt Edit néni, hogy a gondos öregeknél jó helye lehetne a kiskutyának, sokkal jobb, mint náluk. Még az is eszébe juthatott, hogy itt vagy te, ezért tehát lehetne még egy pótgazdija is a kis kölyöknek. – Én?? – most már aztán végképp rossz álomnak tűnt a mai nap. – Miért, talán nem érzed megtiszteltetésnek a feladatot? – nézett rám szigorúan Bumi. – Te, aki néhány nappal ezelőtt még a távoli, jeges– havas kutyamezőkön élő rokonainkért aggódtál, most aztán igazán segíthetnél a rád bízott gyámoltalan kis kutyagyereken! Attól pedig ne félj, hogy a gazdáidtól ő több szeretetet fog kapni, mert téged annál inkább több megbecsülésben részesítenek majd, ha meglátják, hogy jó testvére és barátja vagy a kis jövevénynek! – fejezte be Bumi az eszmefuttatását. Most aztán komolyan fel volt adva lecke. Elgondolkodva roskadtam magamba, miközben Axel és Bumi fürkésző tekintetének voltam kitéve. – Hogy… segítsek neked a gondolkodásban… te…te…te kis szeleburdi… ugye, milyen jó volt, amikor kis kölyökként ide kerültél a szomszédunkba, és volt kitől tanácsokat kérned, meg nálunk jó teletömni a mindig éhenkórász bendődet, aztán meg néha bevackolni magad a bundánkba, amikor bánatod volt? Látod, most is idejöttél hozzánk... – Még szerencse, hogy ti vagytok a barátaim – adtam meg magam szégyenszemre a józan kutyaésznek. Hálásan búcsút vakkantottam Buminak és Axelnek, majd a hazavezető úton azon tűnődtem, hogy miként is lehetnék jó pótgazdija a kis fekete szőrmók manónak – vagyis Mackónak.

37

10. fejezet Amelyben kipróbálom velem született nevelési ösztöneimet, vagyis kísérletet teszek arra, hogy Mackóból kutyát faragjak. Ezen kívül végre azt is megtudom, hogy milyen az a bizonyos hó.

Mackó nagyon mafla kis kölyök volt! Amekkora bumfordira sikeredett a buksija, annyira nehezen tudott bármiféle tudás beférkőzni rajta. Hát még ott is maradni! Ennél fogva hatalmas igyekezetembe került, mire akár a legcsekélyebb értelmi jelzéseket elő tudtam csalogatni belőle. Pedig hát – szerintem – mindketten nagyon igyekeztünk. Ösztöneim diktálta nevelési módszereim teljes csődje volt őkelme. Hiába mutattam meg neki, hogy az el nem fogyasztott velős csontnak hol lenne a legbiztonságosabb helye, ő ragaszkodott előző kutyaéletéből hozott maradi gazdálkodási módszereihez. Vagyis nem tartalékolt. Egyszerűen rátette a csontra napról-napra növő mancsait, és őrizte. Egy percre sem villant át kobakján az a félelmetes lehetőség, hogy Lujzi mami – meglátván a maradékok halmazát – majd megrövidíti a kosztját. Hát, az igazat megvallva, nem is tévedett. (Tulajdonképpen lehet, hogy jobb emberismerő volt nálam.) Én, mindenesetre ragaszkodtam jól bevált szokásaimhoz. Amikor viszont már teljes kudarcot vallottam a kölyöknevelésben, prüszkölve futottam ismét barátaimhoz. Az történt ugyanis, hogy a kis védencem – kifejezett tiltásom ellenére – igenis közelebbi barátságot óhajtott kötni a szomszéd sünnel, és annak famíliájával. Ekkor annyira megdühödtem, hogy óvatosság ide, óvatosság oda, kitessékeltem a népes süncsaládot az udvarunkból. És nagy igyekezetemben az egyik tüskeböki az orromban hagyta magát. Vagyis hát egyik irdatlan fullánkját. A gazdiék megint(!) éppen nem voltak otthon, ezért sürgősen más, hathatós segítség után kellett néznem. Axel barátom, arisztokratikusan karcsú állkapcsában rejtőző fogaival, magabiztos lendülettel azonnal meg is szabadított Süni mama immár gazdátlanná vált támadó fegyverétől. – Jaj, Mackó, te behemót kölyök, mennyi tanulni valód van még! – sopánkodtam gyakran, de azért nem adtam fel a hősies küzdelmet. Ahogyan közeledett a nyár vége, érdekes változásokra lettem figyelmes. Egy-egy kiadós futkározás után már ritkábban lógott a nyelvem a melegtől, sőt ivótálkámban akár naphosszat is kellemesen hűs maradt a vizecském. A fák és bokrok pedig olyan színűek lettek, mint Lujzi mami ruhái, majd lepotyogtak a levelek, amivel egyidőben kopaszodni kezdtek a fák. A bundácskámból pedig immár csaknem kabát lett. Úgy tűnt, hogy Bumi és Axel is szükségét érezte az öltözködésnek.

38

– Na, Kisszomszéd, most tartsd nyitva a szemed, hó közeleg! – morrant meg egyszer Bumi, és valóban, ahogyan magasba emeltem az orrocskámat, valami izgalmas, addig soha nem érzett szagú szél járta át a vidéket. Nagyon megörültem, és azonnal rohantam haza, hogy Mackóval is megosszam a jó hírt. Ő azonban békésen aludt csodapalotájában, így hát nem háborgattam. Úgy döntöttem, hogy én is elteszem magam délutánra, de előbb még kortyolok egyet a nagy izgalomra. Ráérősen tálkámhoz baktattam, és lehunyt szemmel átadtam magam a szomjoltás élvezetének. Igen ám, de ekkor a nózim valami hidegnek ütközött, és sehogyan sem tudtam hozzáférni a vizecskémhez.

39

Pedig ott volt, de most valahogy másképpen nézett ki. Felháborodottan tekintgettem körbe, hátha érkezik segítség, de sehol senki nem mutatkozott, csak végtelen csend vett körül. Így hát bánatosan álomra hajtottam a buksimat. Arra ébredtem, hogy Mackó hatalmas csörömpöléssel nekivágódik a tálkámnak. Már éppen rendre akartam utasítani, amikor észrevettem, hogy megváltozott a bundája. Kis fehér gombócfélék voltak beleakadva. – Ej, hát mibe keveredett megint ez az ördögpalánta? – méltatlankodtam felháborodva, aztán megláttam, hogy odakint teljesen megváltozott a tájkép – tiszta fehér volt minden. Bizony, hogy kikerekedett ám a szemem! Ilyet itt még nem láttam azelőtt sohasem. Aztán eszembe jutott, amit Axel mesélt a hóról. – Szóval, ezek szerint… Óvatosan kimerészkedtem vackomból, szemügyre venni a jelenséget. Praclijaim jócskán belesüppedtek a hideg, nedves valamibe. Mindenesetre érdekes volt a dolog. Mackó ott viharzott körülöttem fel és alá, szemlátomást cseppet sem zavartatva magát. Miután jól kicsodálkoztam magam, már azt is észrevettem, hogy hatalmas fehér pamacsok szállingóznak a föld felé. Rendületlenül, kitartóan, véget nem érően. Bármerre tekintgettem, mindenfelé tele volt velük minden, sőt, egy jól megtermett pamacs Mackó meleg nózijára hullott, ahonnan aztán néhány pillanat múlva kis vízcsepp gördült le csillogva. Ő persze rá sem hederített, inkább vidáman mellém bukfencezett, csalhatatlan jelét adva, hogy itt a játék ideje. Én pedig, nem törődve nevelőnői tekintélyem esetleges csorbulásával, belementem a dologba. Nagyokat ugrándoztunk és kergetőztünk a puha hóban, időnként hatalmasakat prüszkölve. Igazán kellemesen telt a délután. Végül jólesően kinyújtóztunk egymás mellett Mackó házában. Éppen kifújtuk magunkat, amikor Gézu papit láttuk közeledni. – Hahó Pajtikáim, hát itt a jó kis havacska! – dünnyögött félhangosan, majd valami függönyféle alkalmatosságot erősített fel mindkettőnk házára. – Csak azért, hogy szárazon maradjatok… – morgolódott továbbra is, de a rosszkedve valahogyan nem tudott ránk ragadni. Már csak azért sem, mert hamarosan Lujzi mami kezdett el sürgölődni a tányérjaink körül, és ezúttal kivételesen különlegesen finoman illatozó, meleg vacsorát hozott nekünk. Eredetileg úgy terveztem, hogy a vacsi után élménybeszámolót tartok Buminak és Axelnek, de inkább úgy döntöttem, hogy odabújok Mackó bundájához, és ott várom ki a reggelt. Szerencsére nem tiltakozott újításom ellen, így hát édes álomba merültünk mindketten, míg odakint immár teljesen beesteledett, és sokasodott a földön a nagy fehérség – azaz a hó.

40

11. fejezet Melyben beszámolok Nektek egy csodálatos életmentés történetéről, amelyet Mackóval, a Nagy Kutyatestvérrel hajtunk végre.

A hó csak esett, esett, mintha legalábbis az lett volna a dolga. Ahogyan reggel kinéztem az udvarra, már meg sem ismertem a fákat és a bokrokat. Igaz, a látvány nagyon szép volt, mégis, valami nem tetszett a dologban. Később persze kiderült, hogy érzékeny kutyaösztönöm mire is érzett rá. A reggelinél még nem volt semmi baj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gézu papi meglehetős küszködések árán volt csak képes ösvényt vágva, azaz lapátolva eljutni hozzánk. Nagyon méltányoltam az öreget, amiért mégsem hagyott éhen veszni bennünket a hómezőkön. – Gyere már Gézukám! – hangzott fel Lujzi mami sürgető hangja az ajtó felől. – Sietnünk kell, hogy még főzhessek is! Tudod, hogy ilyen úton csak nagyon lassan haladhatunk… – Mondhatom, a lehető legjobbkor jut eszedbe, hogy semmi ennivaló nincs itthon! – dörmögött szokásos stílusában Gézu papi. Rosszat sejtve fülelni kezdtem, de több szó nem esett. Az öregek valahogyan kievickéltek az utcára, aztán egy hókupac alól nagy sokára előkerült az autójuk. Néhány percnyi nyekergő hang után pedig eltűntek a nagy fehérségben. Reggeli után Mackó úgy döntött, hogy felfedezőútra indul az ismeretlen vidéken. Gondoltam, hogy ő sem látott még havat, ezért nem is próbáltam meg eltántorítani szándékától, bár én legszívesebben az orromat sem dugtam volna ki. De miután a hidegre való tekintettel szépen bevackoltam magam kutyatestvérem mellé a tágas csodalakba, a plüssmukim egyedül maradt a saját házamban. Azt pedig mégsem hagyhattam, hogy unatkozzon, ezért gyorsan hazamentem érte. Valamikor végre előkerült Mackó is, majd békésen leheveredett, de mivel időnként nyugtalanul fel-felkapta a fejét, figyelni kezdtem. Semmi nem történt. Hacsak az nem, hogy korogni kezdett a pocim. Akkor jutott eszembe, hogy még nem érkeztek haza a gazdik. Legalábbis a nagy hófalak miatt nem láttam őket. Sőt, nem is hallottam a hangjukat, de még a szagukat sem éreztem! Ettől a felismeréstől még éhesebb lettem. Lehet, hogy a gazdiknak ebben a kutyaidőben nem akaródzik hazajönni? Már mindenféle gondolat megfordult a kobakomban, amikor elhatároztam, hogy mégiscsak kimerészkedek körbeszaglászni egy kicsit. Igaz, kicsit össze-vissza csúszkáltak a praclijaim a nagy fehérségen, de 41

azért szerencsésen eljutottam a házig – hála a Gézu papi által kialakított ösvénynek –, ám a gazdiknak nyomuk sem volt. Hanyatt-homlok iramodtam vissza Mackóhoz, elújságolni neki a lesújtó hírt. Nem kellett különösebben győzködnöm, arra a megegyezésre jutottunk, hogy ideje a keresésükre indulnunk. Mivel a hótorlaszok miatt a kaput nem lehetett rendesen becsukni, könnyedén kiügyeskedtük magunkat rajta. Odakint aztán Mackó körbeszimatolt egyet a levegőben, majd határozott lépésekkel, farkcsóválva megindult lefelé a hegyről, a város irányába. Alig bírtam követni hatalmas tappancsait. Néha persze jócskán lemaradtam, elakadva egy-egy buckában, de azért nagyon igyekeztem. Bizony teljesen el volt varázsolódva a táj! De leginkább azon csodálkoztam, hogy sehol egyetlen emberrel sem találkoztunk, és ijesztően nagy volt a fehér csend. Egyszer aztán Mackó vidáman felugatott, majd már szinte követhetetlenül nekilendült, és csak akkor volt hajlandó megállni, amikor Gézu papi simogató kezét már busa buksiján tudhatta. Mi tagadás, eléggé elszomorító látványt nyújtottak a gazdik, ahogyan fagyoskodva ott toporogtak az autó mellett.

42

– Jól van már, Mackó, ne ugrálj rám! Hé, Fürge hát te is itt vagy? – üdvözölt bennünket Gézu papi. – Most aztán nyomás vissza, ugassátok ide nekünk a szomszédot, na gyerünk! Éppen csak kifújtam magam, máris indultunk hazafelé, értesíteni Bumi és Axel gazdáját az eseményekről. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ilyenkor mi a teendő, de hát az ember azért olyan okos, hogy minden helyzetben megtalálja a megfelelő megoldást. Mire visszaérkeztünk a házhoz, már alig kaptam levegőt a kimerültségtől, de azért még futotta néhány erőteljes vakkantásra a megmaradt szuszból. Persze Mackó is besegített a szomszéd előcsalogatásába. Úgy látszik, hogy a jóember értett valamit kutyanyelven, mert azonnal szedelőzködni kezdett, mihelyt észrevette, hogy a gazdik autója nincs a helyén. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, mire ő beült egy hatalmas, nagykerekű szörnyetegbe és már ott sem volt. Mivel szinte már jártányi erőm sem hazavánszorogtam, és szuszogva elterültem.

maradt,

nagy

nehezen

Még szerencse, hogy Mackó előrevágtázott, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy nélküle ez az ugyan jóindulatú, de hát mi tagadás szimatjamúlt kétlábasjószág ugyan mi módon találhatná meg a gazdikat az ismeretlen vidéken. Mackó mesélte megérkezésekor, hogy a nagy szörnyeteg jó erős kötéllel húzta haza a lerobbant masinát, erre örömömben gyorsan kiszaladtam. Gézu papi szokásához híven megint dünnyögött egy sort: – Látod Öreglány, mindig mondtam, hogy nem haszontalan dolog az a mobiltelefon… már régen kimenthettek volna bennünket… – Gézukám, a hólánc mégiscsak olcsóbb lenne – bölcselkedett Lujzi mami immár megkönnyebbülten. Hogy végül is ki kit mentett meg? Ezt a filozofikus kérdést még azóta sem tudtam megválaszolni, az viszont kétségtelen tény, hogy ezúttal elkerült bennünket az éhenhalás.

43

12. fejezet. Esti mesének most egy jó kis krimit tartogatok Nektek, amelyben a változatosság kedvéért ismét megmentjük a gazdik életét, aztán pedig felüdülésképpen egy érzelmes történetet.

Szerencsére abban az évben több kellemetlen meglepetést már nem tartogatott számunkra a havas téli időjárás. Aztán egyszer ismét kisütött a napocska, sőt, már némi meleget is eljuttatott hozzánk, aminek leglátványosabb eredménye az volt, hogy hamarosan eltűnt a rengeteg sok hó, és újra kezdett előtünedezni a régi, ismerős világ az udvarban. Időközben Mackó pedig akkorát nőtt, hogy már nem fértünk el egymás mellett a házában, arról nem is beszélve, hogy jó távolra kellett mennem tőle, ha alaposan szemügyre akartam venni tetőtől-talpig. Szép nagy kamasz vált belőle, aki már egyre kevésbé hallgatott intelmeimre, tehát nevelőnői feladataimnak úgy tűnt, hogy vége szakadt. Egyébként pedig teljesen más felé kezdett fordulni a figyelmem. Szerelmes lettem. Egy idő után úgy véltem, hogy most már lehet némi magánéletem is. Tehát szerelmes lettem. Nemrég a szomszédba költözött egy kutyafiú. Beregi Hódfalvi Tódor – mármint törzskönyvileg becézve… Tódor igencsak szemrevaló volt. Selymes szőrű, peckes farkincájú, ja, majdnem elfelejtettem említeni, hogy szintén foxi. Büszkén-peckesen hordta a füleit… és úgy lépdelt, mint egy megtestesült méltóság. Amikor pedig egyszer, egy teliholdas éjszakán szerenádot adott nekem, a „Szívemből vágyom rád” főáriáját elugatva, hát, akkor aztán végképp belé szerelmesedtem. Addig azt hittem, hogy a teliholdas éjszakák csak arra valók, hogy a távoli kutyatestvéreknek üzengessek… Egyik este különösen szívesen kiszöktem volna egy kis éji találkára, de a gazdik az eddig néha-néha nyitva hagyott kertkaput most már napok óta gondosan bezárták. Nem igazán értettem a dolgot. – Lehet, hogy félnek valamitől? Mert ha igen, akkor most jött el az én időm! – nyugtáztam. Mindig is arról álmodtam, hogy megvédem őket, de mivel egyelőre úgy tűnt, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti őket, elindultam a kerítés tövében ásott kijáratom felé. Hirtelen osonó hangra lettem figyelmes. Egy világítás és motorzúgás nélkül érkező autó állt meg a házunk előtt, majd két, feketébe öltözött alak lopakodott ki belőle. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem őket, 44

természetesen támadásra készen, ugyanis abban egészen biztos voltam, hogy ezek a sötét alakok csakis sötét szándékkal jöhettek, és biztosan bántani akarják kedves gazdijaimat. Hát, nem is tévedtem.

– Te elkapod a nyanyát, ha sipítozik, a többi meg az én dolgom… a két kis gyáva korcs nem lehet akadály! – hallottam a hangokat az autó felől, majd a két bandita gyors mozdulatokkal átugrotta a kerítést. – Na, ebből aztán nem esztek! – támadt fel bennem az ősi ösztön. Óvatosan oldalba böktem Mackót: – Hé, Nagybundás, életed első, igazi bevetése következik, de neked most csak csend! Indulj! Nyomás!

45

Mire a békésen szendergő nagy szuszmókot tettre indítványoztam, bizony értékes perceket veszítettem, ami azzal járt, hogy eredeti haditervemet kissé módosítani kellett – már ami az időzítést illeti. Vagyis másodpercek alatt kellett cselekednem. Az eredetileg későbbre tervezett, tartalékként kidolgozott vészjelző vakkantásaimmal felébresztettem Axelt és Bumit, akik televonyították az éjszakát. Hát, bizony éppen jókor, mert az egyik gazfickó már ki is nyitotta a gazdik ajtaját. És éppen belépni készült, amikor átesett az ajtó előtt, a sötétben, csendben megbúvó Mackó hatalmas testén, ő pedig kutyához méltóan felülkerekedett, így a merénylő tehetetlenül vergődött a nagy haver súlya alatt. Na, de addigra aztán lett ám nagy ramazuri! A környéken valamennyi háznál felgyúltak a lámpák… és hamarosan egy közelgő rendőrautó szirénája is megszólalt! Nem telt bele sok idő, a két gazembert azon melegében fülön csípték. Úgy ám, és mindezt az én figyelmességemnek, hűségemnek, és hősiességemnek köszönhetően… Ahogyan így visszagondolok, bevallom Nektek őszintén, hogy azon a meseszép, virágillatú teliholdas éjszakán én bizony nem a betörőket vártam, hanem inkább abban reménykedtem, hogy daliás kutya kedvesem ismét szerenádot ad nekem. Azért is voltam annyira éber… De hát, ne vágjunk a dolgok elébe… Miután az egész cirkusz ceremónia lezajlott, a gazdik hálásan megcirógattak bennünket egy-egy kockacukor kíséretében. Mackó, mint aki jól végezte dolgát, és semmi más vágya sincsen – egykedvűen ismét álomra hajtotta busa buksiját. Bezzeg az én szerelmes, vágyakozó szívem! – Már megint mi ez a motoszkálás?! Ha megint Süni mama… hát persze, hogy ő! Na, gyerünk haza! – azzal már tuszkoltam volna is vissza őket állandóra bejelentett lakóhelyük felé, amikor észrevettem, hogy az éjszakai bűnözési hullámban véletlenül nyitva maradt a kertkapu. Túl sokat nem teketóriáztam, és néhány másodperc múlva már csodás hangú kutya-dalnokom ölelő, meleg praclijai között álmodtam a szép jövőről. * A házunk táján immár megszokott vendégnek számító Pali doktor egy napon sokatmondó pillantást vetett a gazdikra, majd elvonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Hogy miről, fogalmam sem volt, de aztán egyre gyakrabban tett tisztelgő látogatást, és én kezdtem megsejteni, hogy várunk valamire… Kedves Mackó barátomnak köszönhetően igazán tűrhetően teltek a várakozás napjai, hetei. Ő, mintha megérezte volna, hogy most nekem van szükségem segítségre, mindig mellettem volt. Mindig finoman 46

megnyalogatta egyre gömbölyödő pocakomat, és soha nem volt zsémbes, amikor rendre eloroztam tányérjából épp a legfinomabb falatokat. Természetesen nem rossz szándékból tettem, csak úgy éreztem, hogy ez a jó kis falat sokkal jobb helyen lesz nálam – vagyis nálunk. Mackó soha nem haragudott rám. Még azt is belenyugvó béketűréssel viselte, amikor egy délután kiszorítottam csodapalotájából, ő pedig kénytelen volt beérni az én szűkös kis vackommal. Be is érte volna, csakhogy nem fért be. Szerencsére nem volt hideg, így hát szuszogva lefeküdt a fűbe – tőlem alig néhány pracli távolságra, és izgatottan várta a fejleményeket. Lassanként éjszaka lett ugyan, de Mackó le nem vette rólam a szemét. Egyszer csak kissé felugattam, és jeleztem neki, mire barátom hevesen kapargatni kezdte a gazdik ajtaját, de mihaszna. Amikor látta kétségbeesett próbálkozásainak eredménytelenségét, Mackó arra a bölcs belátásra jutott, hogy jó az emberi segítség, de csak akkor, ha van. Azzal már neki is látott, hogy igazi keresztapja legyen kis apróságaimnak. Amikor aztán a kimerítő éjszaka után megláttam picinyke kis kölykeimet, a három kis kutyafiút és két kis kutyalányt, rögtön az jutott eszembe, hogy teljesen úgy néznek ki, mint én, és a testvéreim voltunk annak idején. Nem is titkoltam meghatottságomat, és nagyon büszke kutyamama voltam. Másnap reggel aztán ismét megjelent Pali doktor a gazdik kíséretében. Kissé csóválták ugyan a fejüket, hogy nem lehettek jelen a nagy eseménynél, de aztán kedvesen megsimogatták a buksimat, no, meg a Mackóét is.

13. fejezet Amelyből kiderül, hogy kedves dolog a házi kutyaovi, de az igazi anyai büszkeség az, ha tudható, hogy a kölykök igenis vitték valamire, vagyis mind egy szálig elkelnek, és nagyon kedves emberek jönnek értük.

A kis apróságok nagyon gyorsan cseperedtek. Az étvágyukkal semmi baj nem volt, hacsak az nem, hogy szusszanni is alig volt időm, mert állandóan ott lebzseltek körülöttem egy kis repeta reményében. Persze nem haragudtam rájuk, hiszen én magam is nagy kosztos voltam világéletemben. Napról-napra szépültek, gyarapodtak, gömbölyödtek, és szünet nélkül virgonckodtak a kis rosszcsontok. 47

Amikor már nagyobbacskák lettek, ugyanúgy gyakran indultak a világ felfedezésére, mint mi testvérkéimmel annak idején. Időnként előfordult, hogy figyelmetlenül kissé elkóboroltak, aztán fáradtan elhasaltak a fűben, és fogalmuk sem volt, hogyan kerülhetnek vissza mama közelbe.

Ilyenkor aztán Mackó szemfülesen nyakon csípte a kis szökevényeket és visszaszállította őket hozzám. – Még a végén kiderül, hogy kóborlási vágyat is örököltek tőlem – sopánkodtam gyakran egyre aggódóbban. Egy napon aztán Bumi és Axel jöttek látogatóba hozzánk. – Gratulálunk Fürge haver! Igazán helyes kis családod van! Már régóta terveztük, hogy megnézünk benneteket, de csak most tudtunk feltűnés nélkül meglógni otthonról – bólogattak elismerően barátaim, amint megcsodálták aprócska kölykeimet, én pedig nem is titkolt büszkeséggel fogadtam a gratulációkat. 48

Bizony, sok mindenre meg kellett tanítani a kicsiket. Gyakran eszembe jutott a Mama féltő gondoskodása. Mindenesetre sokkal nehezebb dolga volt, mint nekem, hiszen neki nem volt egy Mackója, aki fáradhatatlanul felügyelt volna a csélcsap kis csapatra. Egy napon hirtelen eszembe jutott, hogy biztosan elérkezik majd az idő, amikor meg kell válnom a kölykeimtől. Nehéz volt elképzelni, de valahol a lelkem mélyén mégis tudtam, hogy előbb-utóbb megtörténik. Így is lett. Gyönyörű, meleg délután volt, amikor Lujzi mami lelkes telefonálásba kezdett: – Marcsikám, nem lenne kedvetek ma kutyanézőbe jönni? Rendben, akkor várunk benneteket! – Dudikám! Ma remek nap van arra, hogy kutyust válasszatok magatoknak! Persze, akkor egy óra múlva! – Szia Mókica! Egyszer van nálunk kutyavásár! Most vagy soha! Igen, most is jöhettek! Hogy a nővéred is szeretne kutyust? Ó, hát magától értetődő! Gyertek együtt! – Puszillak Édikém! Tudod, ahogy megbeszéltük, tiéd a legszebb kutyus! Mikor jössz? – Helló Banduska! Igen, azért hívlak, mert itt az ideje, hogy… hát persze, hogy rád gondoltam legelőször… gyere máris! Persze, hát persze, hogy hozhatod a barátodat! Nem voltam túlzottan boldog a fejlemények miatt, de örömmel töltött el, hogy helyes, életrevaló apróságaim kellenek majd az embernek… eszembe jutott a saját gazdira találásom viszontagságos története… Igazán izgalmasnak ígérkezett a délután. Lujzi mami megterített egy hatalmas asztalt az udvaron, és telehordta mindenféle illatozó finomságokkal. Némelyiknek olyan volt a teteje, mintha hó lepte volna be, bár a langyosan terjengő mennyei illat egyáltalán nem emlékeztetett arra a hideg valamire. Hamarosan hatalmas lett a zsivaj, ahogy érkeztek a meghívottak. Kis kölykeimen pedig olyan nyugtalanság lett úrrá, hogy még Mackóval együtt is alig bírtuk megfékezni őket. – Lám, lám, érzik a gazdi szagot… – gondoltam egy cseppet szomorúan, és még egyszer búcsúzóul végignyalogattam selymes bundácskájukat. – Tulajdonképpen ez a világ rendje. Ilyen a kutyavilág. Lujzi mami gondos vendéglátásának köszönhetően már mindenki nagyon jól érezte magát. Aztán Gézu papi úgy döntött, hogy ideje van a leendő gazdik bemutatkozásának. Szépen körénk is sereglettek a vendégek. 49

– Jaj, de aranyosak! – Milyen szépek! – hangzott minden irányból, végül valamennyien elégedetten landoltak egy-egy ember vagy embergyerek ölében. És ráadásul teljesen úgy nézett ki a dolog, hogy a gazdi jelöltek is elégedettek. Azért mennyire más volt ez a kedves, vidám kis népünnepély ahhoz képest, ahogyan a testvérkéim gazdira leltek! Arról nem is beszélve, hogy ezek a kedves emberek még véletlenül sem merészelték becsmérelni egyetlen csemetémet sem, pedig hát – bármennyire is elfogult anyai szívem –, én vagyok a megmondhatója, hogy sajnos igazából egyik sem volt olyan tökéletes, mint apjuk, az én szerelmetes Tódorom.

50

14. fejezet Amely arról szó, hogy olyan nagy méltánytalanság ért, amiért végképp úgy döntök, hogy ezúttal már aztán ideje lesz világgá mennem.

Ugyanis, az történt, hogy Mackót beíratták a kutyaiskolába. Engem pedig nem. Sőt, még az is kiderült, hogy a nagy bundás jó eséllyel fog indulni a legközelebbi kutya-szépségversenyen, amit a gazdik egymás közt csak kutyakiállításnak hívtak. Ekkor tudtam meg, hogy Mackónak is nemesi származása van. De legjobban a neve tetszett. Úgy hívták – mármint papíron –, hogy Völgyháti Medves Cézár. (Mi tagadás, ilyen névvel még a legbutább szőrmók is eséllyel indulhat a selejtezőkön. Aztán csak magamban kuncogva jegyeztem meg, hogy legfeljebb előbb selejtezik ki. De nyomban elszégyelltem magam e méltatlan gondolat után, mert eszembe jutott, hogy a pajti mindig milyen rendes volt hozzám.) Én bezzeg hiába bizonygattam az efféle dolgokra való alkalmasságomat, a gazdik beszélgetéséből kiderült, ahhoz bizony törzskönyv, azaz születési bizonyítvány kell, azzal pedig én – szökevény lévén – természetesen nem rendelkeztem. Hogy a régi gazdik nem küldték utánam, azt teljesen felháborítónak találtam, hiszen végülis legnagyobb örömükre mégsem maradtam a nyakukon – már hogy Gál gazda szavaival éljek. Mackó rendesen eljárt a kutyaiskolába, és mondhatom, sok hasznos dolgot megtanult ott. Ettől aztán szerénységemnek is leküzdhetetlen, de legfőképp halaszthatatlan tudásszomjam támadt. Valahogyan jeleznem kellett a gazdiknak, hogy engem is érdekelnek a kutyatudományok. Sokáig törtem a fejem, de bizony semmi nem jutott eszembe. Már teljesen elkedvetlenedtem, amikor egyszer csak beviharzott a Riki gyerek a szokásos fésületlen modorában. – Na, gyerünk Manó, mutasd meg mit tudsz! – üvöltötte futtában. Mackó természetesen meg sem mozdult. Miért is mozdult volna meg, hiszen még fel sem ébredt. Édesdeden aludta az igazak álmát. –Te süvölvény, még azt sem tudod, hogy már régóta Mackónak hívják? – fintorítottam el az orromat. – Inkább neked kéne iskolába járnod, ha már lusta voltál sorban állni egy kis agyi ellátmányért. Hamarosan kijött a házból Gézu papi. – Szia Riki! Már be sem jössz hozzánk, hogy üdvözölj bennünket? – kissé rosszalló volt az öreg hangja. 51

– Dehogyisnem, csak hirtelen elfelejtettem – rántotta meg nyeglén a vállát. – Na, ez aztán szép – gondoltam. – Szóval, azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hol tart már a kutyám. – Ja... a kutyád? Mármint a TE kutyád? A TIÉD??? Édes fiam, neked nincs kutyád. Vagy, ha van, akkor az a tiéd, amelyik polcodon porosodik. Mozdulatlanul, és ezer szerencséjére soha nem is éhes és soha nem is szomjas. Na, látod fiam, az a te kutyád! – Riki csak állt megszégyenülten Gézu papi előtt, és úgy tűnt, hogy ezúttal eljutottak a szavak a célállomásra. – Na jó, hát én haza is mehetek… – dünnyögte bizonytalanul a gyerek. – Annak aztán semmi akadálya nincs, drága fiam! És remélem, hogy a legközelebbi találkozásunkig ragad rád valahonnét némi jómodor! – válaszolt Gézu papi olyan hangsúllyal, hogy a tisztelettől teljesen tátva maradt a szám... Csak ültem, és tágra nyílt szemekkel meredtem az öregre: „Ez aztán igen, most aztán végre jól megkapta a széllelbéleltje”. – Gyere ide Fürge! – intett felém Gézu papi, mire én életemben először azonnal engedelmeskedtem neki. Hogy valami nincs teljesen rendben, arra az öreg azonnal ráérzett, de nem tudta volna akkor megmondani, hogy mi az, ami itt most nincs rendben. – Nem vetted észre Gézukám, hogy Fürge azonnal engedelmeskedik?! – lebbentette le a fátylat „féltve őrzött” titkomról Lujzi mami. – Hát Öreglány, most, hogy mondod… – nézett rám elgondolkodva Papivéncsont. – Ha ilyen okos kutyus lett belőle, akkor talán jó lenne őt is kutyaiskolába küldeni! – javasolta a gondos Lujzi mami. – Hát, van benne valami, de ha már amúgy is engedelmeskedik, akkor meg minek a kutyaiskola?! – zárta rövidre a témát Gézu papi. – Hát akkor ezek szerint már egyáltalán nem tudható, hogy mikor tesz jót az ember kutyája? Ha nem engedelmeskedik, akkor buta, és kár belé az iskola, ha meg engedelmeskedik, akkor meg már olyan okos, hogy már minek az iskola. Rusnya macska legyek én, ha értem ezt a csavarintós emberi logikát.

52

De hát, mit volt mit tenni, mégiscsak az volt megírva számomra a csillagokban, hogy e furafejű lények világában éljek, és ki tudja miért, még engedelmeskedjek is nekik. Bár később rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert mégiscsak tőlük kapom a kaját. Bár, ha elkóborolnék… – Gézukám, legalább beszéljük meg… – fogta kérlelőre hangját a kedves Lujzi mami. A kerti asztalnál jöttek össze a gazdik a sorsdöntő tanácskozásra. Élénk farkcsóválással igyekeztem jelezni, hogy a témához szeretnék én is hozzászólni. – Talán benevezhetnénk a korcsok versenyébe, bár őkelme drótszőrét szerintem egyetlen kutyafodrász sem lenne képes megzabolázni… – hangzott Gézu papi szájából a lesújtó ítélet, amely kétszeresen is igazságtalan volt. – Még, hogy én korcs! – hűltem el. – Az meg aztán igazán nem nekem felróható hiányosság, hogy rakoncátlan, összevissza göndörödő bundusomat eddig még senki sem hozta szalonképes állapotba!

53

– Hát, lehet Gézukám, hogy igazad van. Meg, ha jól megnézem szegényke girbe-gurba kis lábacskáit, hát bizony nem lehetne túl nagy esélye… – így Lujzi mami. – Tehát így állunk. Már az eddig kedves gazdaasszonyom is ellenem fordult. És mindennek tetejébe, amilyen szánakozó pillantásokat vetett rám, arra jobb nem gondolni. Hát ez aztán már igazán több a soknál! Mit képzelnek ezek?! Annyira megsértődtem, hogy menten visszavonhatatlan elhatározásra jutottam. Az ilyen szívtelen gazdiknak fel is út, le is út. (Ugyanúgy, mint annak idején Dölyfös Gál Gazdának.) Én bizony másféle elbánást érdemlek. Dühödt ugatásba kezdtem, hogy elzavarjam őket. – Na, ez az eb tisztára meghibbant! – nézett rám gyanakodva Papivéncsont. – Tűnsz el innét, te nyavalyás kis vakarcs! – azzal felemelte kezét, mintha bántani akarna, mire én kissé megszeppenve néhány másodpercre szüneteltettem a csaholást, aztán annál panaszosabban folytattam, és érthető kutyanyelven igyekeztem emlékeztetni őket hőstetteimre. – Na, most aztán tűnés! – adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot az öreg. Igaz, hogy én nem jártam kutyaiskolába, de azért volt annyi eszem, hogy értelmezni tudtam e hálátlan viselkedést. Behúzott farkincával elsomfordáltam vackomhoz, morfondíroztam, hogy vajon mivel taníthatnám móresre őket.

és

azon

– Hát, mi tagadás, itt bizony számomra már nem terem több babér… – jutottam bánatosan a végső következtetésre. – Most aztán már végképp itt van az ideje annak, hogy odébb álljak, és egy másik gazdi mellett lehessek ennél sokkal megbecsültebb tagja a kutyatársadalomnak. Duzzogásomban még arról is megfeledkeztem, hogy éhes vagyok, viszont az megfordult a fejemben, hogy Bumitól és Axeltől azért illene búcsút vennem. De aztán rájöttem, hogy a tett halála az okoskodás, vagyis, ha túl sokáig téblábolok még itt, akkor megint meg fogom gondolni magam. Mint addig már jó néhányszor. Aztán Mackó jutott eszembe, a kedves bumfordi szőrmóktestvér. Hát persze, ő megint az okosodó-helyen van! Még az a sérelem is hirtelen eszembe jutott, hogy őt Robi bácsi mindig autóval furikázta, én bezzeg eddig még egyetlen egyszer sem próbálhattam ki a dübörgő, száguldó, bár igaz, meglehetősen bűzös masinát. Na, ez aztán megadta a végső lökést elhatározásomnak. A következő percben már az utcán is voltam, és elszántan igyekeztem lefelé a hegyről, egyenesen a városba.

54

15. fejezet Amelyben meg fogok ismerkedni egy kedves kisfiúval, és elhatározom, hogy ezentúl ő lesz a gazdám. No meg persze még sok más is történik, de ezeket lehetetlen lenne összefoglalni néhány szóban.

Hát, mi tagadás, hatalmas élményben volt részem a városban! Mennyi érdekes szagú ember, mennyi autó masina, mennyi csillogó kirakat… mennyi csoda! Elámulva kapkodtam buksimat jobbra-balra, mígnem egy vidám kisgyerek barátságosan hívogató szavára lettem figyelmes. – Szia Kutyus! Hát, Te ki vagy, még soha sem láttalak… mi a neved? Foxi, Pajti… vagy Rexi… vagy… Csodálkozva néztem rá. Nagyon finom szaga volt, ezért nem is féltem tőle, és farkcsóvizva közelebb mentem hozzá. – Én Bazsi vagyok, és már hétéves nagyfiú! – azzal barátságosan megsimogatott. – Nahát, mégsem lehetek én olyan hasznavehetetlen, buta, félnótás jószág, ha ez a kis ismeretlen fiúcska ilyen kedves hozzám – ismertem fel hirtelenjében elnyomott értékeimet. Azzal máris úgy döntöttem, hogy őt választom új gazdimnak. – Gyere velem Kutyus! – szólt hozzám olyan hangon, hogy teljesen elérzékenyültem. – Még sohasem volt kutyám! Pedig olyan sokszor kértem már az apuéktól… de ezután már másként lesz.

55

Engem természetesen nem kellett tovább biztatgatni, azonnal mellé szegődtem. Útközben sokat mesélt nekem. Csak éppen a lényeges dolgokat felejtette el megemlíteni… De hát ismét csak ne vágjunk a dolgok elébe… Rövid séta után a házuk elé érkeztünk. Legalábbis ez volt a benyomásom, ugyanis a kisfiú, azaz Bazsi, kissé lelassította lépteit, majd megállt. Én nem gondoltam, hogy az lenne a házuk, merthogy az az épület egy magas, sok-sok-sok ablakos valami volt, kertkaput nem is láttam. Igaz, kertet sem. – Gyere Kutyus, most bemutatlak a nővéremnek, nagyon meg fogod szeretni… – azzal neki indult a kisfiú egy valamiféle emelkedőnek, de ez igazán érdekes volt, mert időközönként sima volt, aztán meg hirtelen, 56

minden átmenet nélkül megmagasodott. Mindenesetre ilyesmivel azelőtt még soha nem találkoztam, de úgy gondoltam, hogy ez is a városi furcsaságokhoz tartozik. Őszintén szólva, sokkal könnyebb volt ezt gondolatban véghez vinni, mint görbére sikeredett praclijaimmal a valóságban. Bazsi már sokkal magasabban járt, amikor én még mindig lent topáztam. Amikor észrevette, hogy jócskán lemaradtam, csodálkozva nézett vissza rám, de aztán mégis, minden rosszallás nélkül újra mellettem termett, és barátságosan felnyalábolt. Dicséretére legyen mondva, hogy bármennyire lihegett a nagy erőfeszítésben – nem lehettem túlságosan könnyű egy ilyen pici ember számára –, mégiscsak célhoz értünk. Nagyot szusszanva talpra állított, majd kitárta előttem – a mennyország ajtaját! Fantasztikusan jó, meleg otthonszag hatolt a nózimba! – Timi! Gyere gyorsan! Hoztam egy kutyust! Na, hol vagy már… – türelmetlenkedett a fiúcska, mire végre előkerült valahonnan egy helyes kislány. Kislányt láttam már – mert az öregek egyik unokája is kislány volt, de őt túlságosan nem szerettem, mert ő sem szeretett engem, de ez a kislány igazán kedves volt. Helyes, mosolygós pofija csak úgy ragyogott, amikor engem megpillantott. – Hol találtad? – azzal választ sem várva, máris cirógatni kezdett. – Mennyek jósága! Ebek ura! – micsoda gyengéd kis ujjacskái voltak ennek a kislánynak. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nagyokat birkózunk hármasban. Persze én, ha akartam volna, bármikor felülkerekedhettem volna – győztesen, az erősebb jogán –, de hát nem akartam. Ha már voltak ilyen kedvesek és befogadtak, sőt még játszottak is velem, hát megengedtem, hogy azt tegyék, amit akarnak, mivel igazán kedvemre volt az efféle hancúrozás két nagyon jó szagú emberpalántával. Arról nem is beszélve, hogy végre engedéllyel, azaz hivatalosan tartózkodhattam emberi lakhelyen. Szép, mélyöblű fotelok közelében, no meg minden kaják kiindulópontja, azaz a konyha közvetlen szomszédságában… Aztán fogócskázni és bújócskázni kezdtünk. Timi igyekezett elrejtőzni, és addig Bazsi a hátamra tette a kezét. Amikor végre elengedett, természetesen azon nyomban megtaláltam a visongva tiltakozó kislányt. Mondhatom, játékunk alaposan átrendezte az érkezésemkor még példás rendben leledző ember vackot. Valamennyi mozdítható dolog máshol lelte meg végső nyugvóhelyét… Vidám hancúrozásunknak egy dörgedelmes hang vetett véget: – Mi történik itt?!!! Bazsi! Timi! Mi van itt…

57

Rosszat sejtve, egy pillanat alatt fedezéket kerestem magamnak a virágtartó romjai mögött, és onnét sandítottam ki, a túlságosan sok jót nem ígérő hang tulajdonosa irányába. Egy bazi nagy embert láttam, aki vérben forgó szemekkel tépkedi magáról a nyakkendőjét, cipőit pedig dühös dirrel-dúrral rugdossa le lábairól, de olyan nemtörődömséggel, hogyha még jobban nem húzom össze magam, akkor apró fülecskéimet bizony, akár el is sodorhatta volna a nagy lendületben az a szimatgyilkos lábbeli. – Mi csak játszottunk… – hallottam Bazsi erőtlenül védekező gyenge kis hangját. – Hú, itt aztán nagy baj készülődik… – ez iránt immár semmi kétségem nem volt. Egyre csak azon törtem a buksimat, hogy a kutyaszorítóból ezúttal hogyan kerülhetek ki. Hős kutyaság ide vagy oda, most aztán igazán, de igazán nem akartam előkerülni. És lám, a gyerekek sem árultak el… pedig megtehették volna… igaz, hogy hárman hoztuk össze a végeredményt. – Ó, hát persze, a szobának két ajtaja van! És talán az egyiket úgy tudnám megközelíteni, hogy a fenevad észre sem venne engem! – morfondíroztam túlélési esélyeimet latolgatva. Ez igazán jó ötletnek tűnt. – Semmi baj Fürge, és főleg, semmi pánik… – nyugtatgattam magam. – Csupán csak egy jól beirányzott lendületes iramodás, és már vége is a vészhelyzetnek. Ekkor hatalmas levegőt vettem – mert hát, mint tudjuk, a jó lélegzetvétel a titka mindennek – és máris indulásra készen voltam. De az a fránya lélegzetvétel rosszul sült el. A virágtartó romjai ugyanis ez esetben kiszáradt földet is jelentettek, én pedig beszippantottam a finom port, majd abban a pillanatban ellenállhatatlan orrcsikarást kaptam… egy ideig még küszködtem, de aztán feladtam, és pssszhi…pssszhi – már ki is tört rajtam hatalmas porfelhőt kavarva a jól megérdemelt tüsszögés. A következő pillanatban a gyerekek ijedtükben teljesen megnémultak, a nagy benga férfiember meg sóbálvánnyá válva meredt rám. – Milliószor megmondtam már nektek, hogy kutyáról szó sem lehet! – üvöltötte magából teljesen kikelve, amikor a nagy meglepetés után végre össze bírta szedni magát. Úgy döntöttem, hogy testi épségem érdekében azonnal véget kell vetnem ennek a vendégeskedésnek, azzal, uccu neki, átszökkentem a jól helybenhagyott szobán, és egyenesen ki nyitott ajtón, amelyet szerencsére az első nagy sokk hatására elfelejtett becsukni a gyerekek gazdája.

58

Amikor az utcán végre már biztonságban éreztem az irhámat, bebújtam egy autó alá, és jól kipihegtem magam. – Hú, ez meleg helyzet volt… de szerencsére ép bőrrel megúsztam… mégsem szabad akármilyen idegennel szóba elegyedni… akármilyen kedves – állapítottam meg bölcsen. Őszintén szólva, azért nagyon sajnáltam a félbe hagyott mókát, mert a játék kifejezetten szórakoztató volt. – Ezek szerint nemcsak én vagyok kiszolgáltatva kényuralomnak – vontam le a végkövetkeztetést.

az

emberi

16. fejezet Amelyben ismét kiderül, hogy a kaja rendkívül fontos dolog, ezért nem szégyen ellesni néhány ismeretlen módszert a megszerzésére. Persze, mint minden dologhoz az életben, ehhez sem árt egy kis mázli. Ha pedig az amúgy forgandó természetűnek mondható szerencse másfelé veszi útját, akkor viszont nem szégyen elfogadni a baráti segítséget is. Olykor bizony nagyon jól jöhet, de ami a legfontosabb, hogy időben jöjjön...

Ahogyan fűztem egymásba gondolataimat, egyszer csak megkordult a gyomrom. Gondolkodóba estem azon a vitathatatlan tényen, hogy én eddig még soha nem szereztem magamnak kaját. Nem is tudtam, hogy hogyan kell. Megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen nyakon csíphetnék egy macskát, de aztán gyorsan elvetettem ezt a méltatlan gondolatot. – Odáig már mégsem süllyedhetek, hogy… és, ha hazasomfordálnék… biztosan vár már a finom vacsi! No… de odáig sem süllyedhetek… ha már egyszer sikeresen meglógtam, hát viselnem kell a következményeket… vagy legalábbis kellene… Úgy tűnt, hogy túlságosan sok variáció nem adódik üres kis pocim jobb kedvre derítésének, és komolyan fontolóra vettem az otthoni kosztolás lehetőségét, amikor érdekes dologra lettem figyelmes. Az autó közelében – amely alatt ideiglenes menedékre sikerült találnom – két idegen kutya csámcsogott. Vidáman fülelni kezdtem, és megállapítottam, hogy ez bizony az, aminek hallatszik. Szép lassan a közelükbe merészkedtem, majd meglepetten állapítottam meg, hogy egy hatalmas edényből falatoznak. Egy oldalára dőlt henger forma ontotta magából a 59

finomságokat. Ez igen, micsoda ellátás! Jókedvűen vakkantottam egyet, mire a két haver felkapta a fejét, és gyanakodva rám néztek. – Hékás, Pajtikám! Ezt mi találtuk! Keress magadnak egy saját kukát! – dünnyögte az egyik barátságtalanul. Ám engem addigra már teljesen rabul ejtettek az illatok, és behúzott farkincával mégiscsak melléjük somfordáltam. – Napok óta nem ettem, szegény árva, kivert kutyus vagyok… – füllentettem egy aprócskát a cél érdekében. – Csak néhány falatkáról lenne szó... – sandítottam óvatosan a szúrós szemű ebekre. – Na, nem bánom, de csak azért, hogy tudjad, létezik még kutyaszolidaritás! Aztán holnap meg ne lássunk itt… – adta meg az engedélyt nagylelkűen a mogorvábbja, mire nekem több se kellett, azonnal nekiláttam – hát mi tagadás – útszéli vacsorámnak. Azt meg kell hagyni, hogy sok időt nem kaptam az élvezkedésre, mert hamarosan rám mordult a féltékeny ebfajzatja: – Ha napok óta nem ettél, akkor most már elég legyen, mert belebetegszel a dőzsölésbe, aztán még majd ápolhatunk is… Teljesen megrökönyödtem az ilyen fokú irigységen – hiszen még jócskán akadt a finom falatokból, de nem vitatkoztam, inkább elhatároztam, hogy amint eltakarodik a közelből a két szégyentelen éhenkórász, visszajövök az éjszaka folyamán, és akkor aztán majd leshetik, hogy reggelre mit hagyok nekik... Jól nevelten odébbálltam tehát, alkalmas helyet keresve a várakozásra. Nem is kellett sok időnek eltelnie, hamarosan szedték a sátorfájukat. Már éppen fenni kezdtem a fogamat, amikor újabb éhes száj érkezett a nagy tányérhoz. Kellőképpen fel is háborodtam, de jobbnak láttam a helyemen meghúzni magam, ugyanis az újabb kosztos legalább ötször akkora volt, mint én. Jó ideig csoroghatott még a nyálam, mire végre tiszta lett a levegő. Vagyis hát nem teljesen. Éppen folytatni akartam pont a legjobb falatoknál félbe hagyott vacsorámat, amikor valahonnan előkerült egy jól megtermett asszonyság, és nagy nekigyürkőzéssel felállította a földről a kajás edényt. Seprűvel és lapáttal eltakarította mellőle a kiszóródott mindenfélét, még zsémbelt egy darabig, aztán szerencsére eltűnt a sötétben. – Na végre! Most már enyém a terep! – Vidáman visszatértem, ám a dolgok megváltozott állása enyhén szólva kétségbeeséssel töltött el. Ugyanis megközelíthetetlennek tűnő magasságba került… kerültek a finomságok! Vágyakozva tekintgettem felfelé.

60

– Na, Fürge, most légy okos! Igyekeztem összeszedni minden csalafintaságomat, hogy az immár jól kiérdemelt zsákmány közelébe juthassak, bár semmi sikerélménnyel nem kecsegtetett az időközben elő”állt” helyzet. Úgy tűnt, hogy egyetlen lehetőségem, ha megrohamozom az elemózsiás tartályt. Mivel mindig is jó atlétának bizonyultam, már ami a futást és a magasugrást illeti, ezért hát úgy gondoltam, hogy eséllyel indulhatok neki az ostromnak. A célobjektum távolságát és magasságát a tőlem telhető matematikai pontossággal meghatároztam, majd nekilendültem.

– Jaj, jaj, jajajajaj! Voooúúúűűű! – nyüszítettem, ahogyan csak nem akartam, mert bizony nem jutottam tovább a nagy edény pereménél. Görbe lábacskáim becsapódásomkor azonmód fennakadtak, én pedig lógva, ott szerencsétlenkedtem az ingyen konyha fogságában. 61

Ekkor ismét közeledni láttam az iménti ádáz nőszemélyt, a tőle elmaradhatatlan seprű társaságában. – Micsoda egy világ! Hogy nem lehet az embernek nyugta sohasem! Már megint egy éhenkórász kutya! – nyivákolt nagy hangon közelítve felém, vaskos kezeivel a magasba emelve azt az átkozott szerszámot. Mindenre elkészülve behunytam szemeimet és vártam a… – Vau, vau, vau! – hallatszott ekkor egy ismerős csaholás. – Te jó ég, ez már a másvilág lenne?! – Teljesen megkönnyebbültem, hogy ennyivel megúsztam a dolgot, de nem, csak a felmentő sereg érkezett meg Bumi és Axel személyében. Bumi, a hatalmas komondor az utolsó pillanatban megmentett a dicstelenségtől. Erőteljes fogaival nyakon ragadott és lecibált a földi világba. Ezalatt Axel két hátsó lábára állva, az asszonyság elé tornyosulva akadályozta a némbert – ki tudja, milyen elítélendő – szándékának végrehajtásában. Bumi ki sem eresztett szoros állkapcsának fogságából, amíg egy jó nagy futás után, végre már úgy érezte, hogy meglehetős távolságra kerültünk a veszélyes zónától. – Na, csakhogy megvagy végre Haver! Szegény Lujzi mami már végigzokogta a teljes szomszédságot, mert azt hitte, hogy elraboltak. A Mackó is bánatosan lógatja otthon az orrát. Nem tehettünk mást, mint önkéntes expedíciót szerveztünk a felkutatásodra… ha így utólag esetleg nincs ellene kifogásod… – nézett rám Bumi a meghatottságtól párás szemmel, majd hatalmas mancsával olyan barackot nyomott a fejemre, hogy menten leültem. – Igen, de hogyan sikerült megtalálnotok… pont a legjobbkor… mert már azt hittem… – én is igazán meghatott voltam a viszontlátás örömétől, de leginkább attól, hogy barátaim ilyen kutyaszívet melengetően törődnek velem. – Kedves Barátom, valljuk be őszintén, hogy túl sok kutyalogikára aztán végképp nem volt szükségünk – közölte velem kissé lesajnáló hangnemben Bumi. – Amilyen szeleburdi az oktondi kis buksid, képes vagy a legképtelenebb kalandokba kerülni. Biztosra vettük, hogy ismét megbántódtál valami semmiségen, és ezúttal nyakadba vetted a világot. És mivel az emberek általában nem szívesen fogadnak be kóbor jószágot, nagyon valószínű volt, hogy az utcai önkiszolgálás marad az egyedüli megoldás, amivel csillapíthatatlan éhségedet kielégítheted. – Már végképp feladtuk a reményt, amikor két vándor elmesélte nekünk, hogy este hozzájuk tolakodott egy alaposan jól tápláltnak kinéző foxi, és azzal a mesével próbálta őket meghatni, hogy árva, kivert, éhes kutya… – így Axel. – Pedig igenis éhes voltam… – igyekeztem dacoskodni a tényekkel. 62

– Az lehet Pajtikám, de kedves, gondoskodó gazdikra ilyen szégyent hozni, hogy azt állítod… – Jó, jó, igazatok van – vágtam Axel szavába megszégyenülten, mert nem akartam végighallgatni a vádaskodásokat. Éppen eléggé pórul jártam ahhoz, hogy most még a fejemet is megmossák. Mi tagadás, jól beszéltek a haverok, de nekem mindez akkor nagyon is sok volt, és nem igazán akartam bűneimet minden további nélkül beismerni. Még rágondolni is rossz volt, hogy vajon mi történhetett volna, ha kedves, hűséges, megbízható barátaim a kellő pillanatnál akár csak egy másodperccel később érkeztek volna. Csendesen bandukoltunk hazafelé az egyre sűrűsödő éjszakában. Axel néha még küldött felém egy-egy rosszalló pillantást, aztán amikor a házunk elé értünk, Bumi az orrával popsin lódított, de úgy, hogy a lendülettől még az érkezésemet szívrepesve leső Mackót is sikerült kibillentenem az egyensúlyából.

17. fejezet Amelyben beteg leszek, ami kétségkívül kellemetlen állapot, ám jó oldalai is vannak. Csupán arra kell figyelni, hogy ne essünk túlzásokba, mert az, határozottan életveszélyes lehet.

Nagyon-nagyon fáradtan zuhantam a vackomra, teljesen kimerítettek a történtek. Ennek ellenére egyáltalán nem jött álom a szememre. Összevissza forgolódtam, helyezkedtem, de mégsem sikerült elaludnom. Ráadásul elkezdett fájni a pocim és dideregtem is, de mire elhatároztam magam, hogy Mackó mellé bújjak egy kis melegedés céljából, már mozdulni sem bírtam. Másnap reggel pedig, amikor Lujzi mami feltálalta a máskor oly nagyon várt reggelit, egyáltalán nem voltam éhes. Persze nagyon finom illatok terjengtek a levegőben, de én még csak pillantásra sem méltattam a tányérkámat, csupán feküdtem aléltan. Lujzi mami nem volt hozzászokva az ilyesfajta furcsa reakciókhoz, ezért gyanúsan méregetni kezdett: – Igencsak jó dolgod lehetett tegnap Pajtikám… te kis hálátlan! – azzal faképnél hagyott. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyire rosszul éreztem magam, akkor legalább egy kicsit megsimogatott volna. Mackó időnként odasomfordált hozzám és megnyalogatta a pofimat, amitől azért a lelkem jobban lett, de 63

a pocim, bizony egyre jobban fájt. Időnként panaszosan nyüszítettem egyet, mire Mackó együtt érzően visszanyüszített, és hiába sütött hétágra a napocska, nem hagyott magamra, hogy kóboroljon egyet a kertben. Így telt el a délelőtt, aztán megérkezett az ebéd. Lujzi mami, amikor látta, hogy még hozzá sem nyúltam a reggelimhez, aggódva csóválni kezdte a fejét, lehajolt hozzám, és alaposan szemügyre vett. – Nem vagy túl jó bőrben Fürge – állapította meg a számomra teljesen nyilvánvaló tényt. – Azt hiszem Pali doktornak kell egy kis munkát adnunk – mondta gondterhelten, és bizony engem sem lelkesített különösebben a kilátásba helyezett vizit, de már annyira el voltam anyátlanodva, hogy igazából nem nagyon érdekelt, mi fog történni. Gazdaasszonyom elgondolkodva bevonult a házba, és telefonálni kezdett, aminek eredményeként hamarosan beállított a régi ismerős. – Ejnye, te kis Rosszcsont, miben mesterkedsz már megint – hallottam a hangját félálomban, aztán már csak arra emlékszem, hogy Lujzi mami óvatosan felnyalábolt. Később egy fájdalmas tűszúrásra ébredtem, meg arra, hogy titokzatosan susmusolnak fölöttem. Ez egyáltalán nem tetszett, de nem voltam abban az állapotban, hogy kifejezhessem a tiltakozásomat. Az mindenesetre némi elégtétellel töltött el, hogy Lujzi mami nagyon gyengéd volt hozzám, és egy hatalmas dobozba fektetett, amit jó puhán kibélelt, sőt még óvatosan be is takargatott. De legjobban az tetszett, hogy a dobozt – természetesen velem együtt – az ágya mellé helyezte. Mondhatom, nagyon jó dolgom lett hirtelen. A gazdik állandóan becézgettek, kedvesen simogattak, és még Gézu papi is felhagyott az állandó zsörtölődéssel, sőt csakis suttogtak egymással, nehogy a hangos beszélgetés megzavarja a nyugalmamat. Úgyhogy azon nyomban elhatároztam, addig fogok gyengélkedni, ameddig csak lehet, hiszen ennyi törődésnek ugyan ki tudna ellenállni?! Mire este lett, már kifejezetten jó éreztem magam és a pocim sem fájt egyáltalán. Legszívesebben kiugrottam volna a dobozból, hogy jól körbeszimatoljak mindent, meg aztán lett volna már egy és más elintéznivalóm odakint, de arra a bölcs elhatározásra jutottam, hogy jobb, ha nyugton maradok, és még meglehetős ideig élvezem a gazdik odaadó vendégszeretetét. Tehát továbbra is a dobozban kuksoltam, nagyokat lapítva, és csak néha-néha sandítottam ki, de akkor is csupán fél szememet kinyitva, nehogy eláruljam egészségi állapotom jobbra fordulását. Jócskán éjszaka volt, mikor a gazdik aludni tértek. természetesen még egy búcsúsimogatásban részesítettek.

Előtte

64

Már alig bírtam kivárni, hogy elaludjanak. Először is felderítőútra indultam, hogy halaszthatatlan ügyeimet elintézhessem, mert már nagyon sürgős lett a dolog. Nem kellett sokáig keresgélnem, hála Lujzi mami természetszeretetének. Egy hatalmas virágláda kifejezetten alkalmasnak látszott a célra, én pedig nem tétováztam egyetlen percig sem. Az eredményt aztán néhány ügyes pracli mozdulattal eltüntettem a virágföld alá.

Már csak egy kis harapnivaló után kellett néznem. Szerencsére ez sem okozott komoly gondot, mert a konyhaasztalon árválkodott még némi maradék, amelyet sikerült olyan ügyesen eltüntetnem, hogy semmi zajt nem csaptam. Aztán a sok izgalom után végre visszaosontam a dobozomhoz, és leheveredtem. Igazán elégedett voltam magammal. Arra ébredtem, hogy a gazdik izgatottan suttognak. 65

– Hűha, csak nem vették észre a csínytevéseimet, mert akkor bizony vége a jó világnak… rémültem meg hirtelen, de erről szó sem volt. Lujzi mami telefonálni kezdett: – Igen Palikám, én vagyok… nem, sajnos nem… meg sem mozdul szegényke… még nem is pisilt azóta… igen Palikám, akkor várunk! – az utolsó szavakat már pityeregve mondta ki, majd gyengéden megsimogatott. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól át tudtam verni az öregeket, és még büszkébb lettem magamra, majd arról kezdtem álmokat szövögetni, hogy milyen kellemesen fogom érezni magam a nagy betegségemben. Mint az a későbbiekben kiderült, alaposan elszámítottam magam. Még be sem fejeztem a tervezgetést, amikor beállított Pali doki, és már az előszobában rákezdtek az előző napi titokzatos pusmogásra. Csak szófoszlányokat tudtam elcsípni, de valami kezdett nem tetszeni. – Egyszer még azért megvizsgálom Gézukám… lehet, hogy… jaj, Lujzikám, ne sírjon már… jobb lesz szegény párának, ha nem szenved tovább… nem… nem fog fájni neki… Végre fölfogtam, hogy itt szörnyűséges merénylet készül ellenem, és felháborodásomban még a szerepemből is kiestem, úgyhogy hirtelen felugattam. Ekkor olyan csend támadt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett, majd három csodálkozó arc jelent meg fölöttem. Lujzi mami meghatottan vakargatta meg a fülem tövét, Gézu papinak is felderült az ábrázata, egyedül Pali doktor tartotta fölöttébb csodálatra méltónak hirtelen felépülésemet, és elgondolkodva birizgálta a nyakkendőjét. – Bizony a modern orvostudomány manapság hihetetlen dolgokra képes… ámbár azt hiszem, hogy az udvari friss levegő sem fog ártani… ennek a kis kópénak – hangzott a legújabb gyógymód, aztán egy nem kifejezetten barátságos mozdulattal meglegyintette a popsimat. – Aztán szégyelld magad, amiért így ráijesztettél szegény gazdikra! Csalódottan, és vigaszt keresve tekintgettem hol Lujzi mamira, hol meg Gézu papira, de bizony hiába, mert ők annyira megörültek csodálatos gyógyulásomnak, hogy nem győzték hálájukat kifejezni Pali doktornak, és úgy tűnt, hogy meg is feledkeztek rólam. – Gyere Fürge, biztosan jól fog esni egy kis séta – hívogatott a doki, amikor elbúcsúzott az öregektől, én meg lógó orral – mi mást tehettem volna – a nyomába indultam. Utoljára még megpróbálkoztam egy kis sántítással, hátha sikerül még egy cseppnyi részvétet kicsikarnom. – Bizony, az jó lesz, ha mozog egy kicsit, mert a sok fekvéstől már teljesen elgémberedtek a lábacskái! – állapította meg Lujzi mami mögöttem lépdelve. 66

– Na, ez sem jött be – ezt meg én állapítottam meg beletörődve, és csak az vígasztalt, hogy a gazdiasszony kezében végre megláttam a reggelimet.

18. fejezet Amely arról szó, hogy Gézu papi mégiscsak felismeri rejtett értékeimet.

Miután szégyenszemre így felsültem gyengélkedésemmel, napokig rosszkedvű voltam.

igazán

jól

induló

– Pedig milyen szépen elterveztem mindent! Mennyi csudálatos dolog rejtezik azokban a szobákban! Hát még a konyhában! Rengeteg új, izgalmas illat ingerelte a nózimat, olyanok, amelyekkel kint az udvaron addig egyáltalán nem találkoztam. Példának okáért igazán szívesen létesítettem volna közelebbi kapcsolatot a gazdik ágyával, vagy a cipős szekrénnyel, de szívesen bevackoltam volna magam akár a szennyes tartóba is. Egészségügyi sétám alkalmával pedig rájöttem, hogy mennyire hiányosak a botanikai ismereteim. Persze igazából nem volt min csodálkoznom, hiszen a megszokott udvari környezet már nemigen szolgált újdonságokkal. Bezzeg egy ilyen ember-ház! Minden vágyam az volt, hogy ismét valahogyan ott tudhassam magam, csak ki kellett találnom valami épkézláb ötletet. Minden időmet a gondolkodás kötötte le, mivel sem Bumi, sem pedig Axel nem tudott ez ügyben tanácsot adni nekem. Inkább azt javasolták, hogy vegyem szépen tudomásul, hogy egy hős házőrző kutyának tulajdonképpen semmi keresnivalója nincs egy lakásban. Még azt is mondták, hogy amilyen szeleburdi kis kutyus vagyok, hamar megunnám a zárt falak mögötti életet, és azután pedig a szabad levegő után vágyakoznék. Én persze teljesen más véleményen voltam, de hát ezt ők úgysem érthették meg, ezért úgy döntöttem, hogy szép dolog a barátság, de nálam most már ők sem okosabbak. Mackót meg teljesen hiábavaló dolog volt kérdezni, ő hallani sem akart arról, hogy feladja csodapalotáját, és holmi ágy mellé suvasztott dobozban nyújtózkodjék naphosszat. Persze, én sem arra vágytam, hogy egész életemben lustálkodjak, annál azért sokkal virgoncabb voltam, de nagyon rosszul esett, hogy a gazdik így kirekesztenek a saját „házi” életükből. Az élet szerencsére soha nem szűkölködik váratlan fordulatokban, így hamarosan elérkezett az az idő, amikor végre ismét másfelé fordulhatott 67

a figyelmem, és egy ideig nem foglalkoztatott az, hogy bentlakásos tapasztalatokat szerezhessek. Úgy alakult a dolog, hogy Lujzi mami és Gézu papi elhatározták, mégiscsak megmérettetik szépségemet és okosságomat a legközelebbi „eb tárlaton”. Lujzi mami ugyanis teljesen meg volt róla győződve, hogy az utóbbi időben nemcsak megszépültem, de meg is okosodtam. (Lehet, hogy mégiscsak pozitívumként értékelték a múltkori kutyaszínházat…) Persze, mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a nemes vérűek közt versenyezhetnék, csupán a korcsok közt lehetett helyem. (Elképesztő, hogy az emberek milyen hihetetlen fontosságot tulajdonítanak egy idióta papírdarabnak !) Hogy azért az összhatás még tökéletesebb legyen, bejelentettek a gazdik egy kutyafodrászhoz. Ám a jólfésültségemre még várni kellett, mert bizony a szépségverseny az komoly dolog, és nagyon sok négylábú kliens vágyott ám arra, hogy Minci Kedveském (a kutyakozmetikust hívták így) kezelésbe vegye őket. Lujzi mami egyáltalán nem bánta a késlekedést. Úgy vélekedett, hogy amíg az udvaron különféle ügyességi trükköket tanulok, addig sem okozok kárt Mincike remekművében. Gézu papi számomra megható lendülettel kezdett neki iskoláztatásomnak. Nemcsak arról volt szó, hogy az intézményesített oktatásról már jócskán lekéstem, inkább azt hangoztatta, hogy legalább nem fogják megzavarni a fejemet a hagyományos – szerinte ósdi – nevelési módszerek. Meg volt róla győződve, hogy ő igenis teljesen egyéni feladatokat tud kieszelni, amelyek senki másnak nem jutnának eszébe. Én is nagyon lelkes voltam, mert már azt hittem, hogy az öreg soha nem fog igazán megbarátkozni velem, és csak Lujzi mami kutyahóbortja miatt tűr meg a háznál. Tehát elkezdtünk gyakorlatozni. Gézu papi igazán belevaló partnernek bizonyult. Persze, mint kiderült, nem csak zsörtölődni tud a maga meglehetősen karcos modorában, hanem nagyon jó kutyaismerő is. Azonnal ráérzett kutyalelkem gyengéire, mihelyt eltöltöttük az első közös játékos délutánunkat, sőt még arra is rájött az öreg, hogy számára micsoda kikapcsolódást jelenthet, ha együtt virgonckodunk. Lujzi mami gyakran csóválgatta a fejét, amikor bennünket figyelt. Mintha azt gondolta volna magában „ej, ennek a vén csontnak meg öregségére támad kedve játszani”.

68

Gézu papi a nagy gyakorlatozásba annyira belefeledkezett, hogy még a mozgása is teljesen megváltozott. Olyan vidám órákat töltöttünk együtt, hogy teljesen visszafiatalodott. Már ahogyan én el tudtam képzelni őt néhány évvel fiatalabban, összehasonlítva Bumi gazdájával, aki sokkal ruganyosabb léptű és kevésbé hajlott hátú volt. Lujzi mami egy napon közölte velem, hogy Mincike érkezését várjuk. Először nemigen tudtam a nevet beazonosítani, de aztán rájöttem, hogy ő az a bizonyos kutyafodrász. Hamarosan megérkezett. Hatalmas táskát 69

cipelt magával. Fogalmam sem volt róla, hogy ugyan miket tartogathat benne, de aztán ez is kiderült. Lujzi mamival eltűntek a házban, és egy idő múlva szólongatni kezdtek. Gyorsan engedelmeskedtem a hívó szónak, hiszen a szépülés hozzátartozik a versenyhez, gondoltam engedelmesen. Ám az engedelmesség csak addig tartott, amíg a kerti asztalnál meg nem pillantottam Mincike szerszámait. Akkor aztán inamba szállt minden bátorságom, és úgy otthagytam őket, mintha ott sem lettem volna. Sőt, azzal sem elégedtem meg, hogy egy bokor alatt húzzam meg magam a vészterhes idők alatt, hanem nyomban kislisszoltam a rosszul becsukott kapun. Csak akkor óvakodtam vissza egyik kedves kis védelmező bokrocskám tövébe, amikor végre szedte a sátorfáját. – Sajnálom Lujzikám, bennem igazán megvolt a jószándék – ingatta fejét búcsúzóul. – Talán egy jó kis fürdetés is megteszi majd… – ingatta fejét a derék Mincike. – Feltéve, ha megengedi a kis rosszaság… – azzal eltűnt a város irányába. – Méghogy én rosszaság! Hát ugyan kinek lenne kedve alávetni magát azoknak a szörnyű, mindenféle eszközöknek?! Aztán meghallottam Robi bácsi tragacsának nyekergő hangját, ami azt jelentette, hogy megérkezett Mackó a városból. Kíváncsian kidugtam a buksimat a fedezékből, és meglepetésemben még a szám is tátva maradt. A Mackó méltóságteljes, büszke léptekkel vonult be az udvarra. Csillogóan fényes, éjfekete, addig is szép bundája most úgy ragyogott a napsütésben, hogy álmélkodásomban még levegőt is elfelejtettem venni… és csak néztem rá teljesen elvarázsolódva. – Ez lenne hát a kutyakozmetika? – kezdtem kapizsgálni, és igazán sajnáltam már az elszalasztott lehetőséget..., annál is inkább, mert Gézu papi sajnálkozva közelített felém: – Nagy kár kis haver, hogy a bolondos buksiddal rosszul döntöttél! Pedig sokat dolgoztunk ám együtt! Mindenesetre kellemes órák voltak – nyugtázta meglehetősen higgadt hangon, azzal otthagyott és becsukta maga mögött az ajtót. Bánatomban és hatalmas lelkifurdalásomban szorosan a küszöb elé feküdtem, és kétségbeesetten nyüszkölni kezdtem. Ám sokáig úgy nézett ki, hogy immár teljesen eljátszottam utolsó lehetőségemet is, mert senki nem sajnált meg. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, és Gézu papi jelent meg egy hatalmas edény társaságában. – Van még egy esélyed Fürge… Egy kis vizecske, egy kis samponocska, aztán megint egy kis vizecske, megint egy kis samponocska, aztán megint egy kis vizecske – kántálta magában az öreg sokat sejtetően, majd beleparancsolt a vízrengetegbe. 70

Egyáltalán nem volt rossz érzés, ahogyan megmártóztam a kellemes melegségben, de az már kevésbé tetszett, ahogyan habzani kezdett a bundám. Az sem volt kifejezetten kellemetlen, amikor Gézu papi ujjaival dörgölgetni kezdte a szőrmókomat, sőt, egy idő után már határozottan tetszett. Aztán jött egy vödörnyi friss zuhany, majd ismét prüszkölni kezdtem a buborékoktól. Mire az egész művelet a végére ért, már alig kaptam levegőt, de Gézu papi lelkesedése, és legfőképpen a hozzám való bizalma meggyőzött arról, hogy nem hagyhatom cserben a gazdámat. Mikor aztán engedélyt adott arra, hogy végre kiugorhatok a vizesdézsából, teljesen megkönnyebbültem. Hatalmasakat ráztam a bundácskámon, mire a papi is csuromvizes lett. Hála a még forrón tűző napocskának, hamarosan megszáradtam. Tulajdonképpen jó volt tiszta kutyusnak lenni, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy rögtön meghempergőzzek az udvar egyik pocoktúrásában. Már éppen lendületet vettem egy kis földközeli ficánkoláshoz, amikor Gézu papi felfedezte újabb csínytevésem előkészületét. – Lám, lám! Az én kis barátom mégsem akar győzni a holnapi kutyaversenyen… – nézett rám olyan rosszallóan, hogy teljesen elment a kedvem a por-partitól. Kénytelen kelletlen belenyugodtam abba, hogy tiszta kutyusként fogok részt venni a másnapi akción. Ráadásul Mackó olyan óvatosan járt-kelt, féltve szépségesre kozmetikázott szőrét, hogy komolyan elgondolkodtam saját esélyeimet illetően. Végül úgy döntöttem, hogy ráérek a pocoktúrással majd akkor is foglalkozni, ha…

19. fejezet Amelyben részt veszek a városi kutyaversenyen. És igazából búcsút is kellene vennem Tőletek…

Aztán elérkezett a nagy nap. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Gézu papi kinyitotta előttem az autó ajtaját, és betessékelt. – Nagyon fontos lehet az öregnek ez a kutyaverseny, ha most még meg is furikáztat – lepődtem meg, azzal helyet foglaltam az ülés előtt gondosan elrendezgetett pokrócon. Ahogy azonban elindultunk, nem tudtam megmaradni a popsimon, és felugrottam, hogy kilássak az ablakon. Nagyon izgalmas látvány volt, amint a házak és a fák elszáguldottak mellettünk. Az öreg olyan megható bizalommal volt irántam, hogy igazán nem akartam cserbenhagyni a nagy megmérettetésen, pedig odaérkezésünk 71

után néhány percig még bizony azon a véleményen voltam, hogy nekem egyáltalán semmi keresnivalóm nincs ezen az össznépi bohóckodáson. Micsoda „kutyaköltemények” zsúfolódtak ott össze! Egyik másik pajti helyes volt ugyan, de aztán akadtak olyan kis ebbentyűk, amik igazán nem érdemelték volna meg a KUTYA nevet. Aztán meg volt néhány olyan dagi melák, amelyikről el sem tudtam képzelni, hogy a saját lábát használja időnként helyváltoztatás céljából. Szóval sehogyan sem értettem, miért kell nekem egy ilyen gyülevész bandában produkálnom magam. De Gézu papi határtalan lelkesedése végül átragadt rám is, úgyhogy nagylelkűen belementem a buliba. Mindenféle engedelmességi feladatokat kellett megoldanunk, nekem természetesen hibátlanul sikerült valamennyi. Aztán ügyességi próbák következtek, ahol ismét remekeltem, és egyre inkább kilátásom nyílt az első helyezésre. Csupán egyetlen igazi ellenfelem akadt. Egy Hexi nevezetű fekete kopó keverék sehogyan sem tudott beletörődni, hogy nem ő a legjobb, ezért makacsul küzdött a győzelemért, de hát a harci szellem bennem is igen erős volt. Vagyis nem hagytam magam. A zsüri miután nem tudott dönteni az elsőbbségről kettőnk között, azt találta ki, hogy próbára teszi a szimatunkat. Méghozzá olyan módon, hogy a közönségben ülő gyerekeknek egy jókora kupac kavicsot kellett összehordaniuk. Aztán sorsolással kiválasztották, hogy melyik két gyerek fog a kupacra dobni teljesen hasonló, ám a zsűri által valahogyan megjelölt kavicsokat. A feladat az volt, hogy meg kellett találni az eldobott kavicsot a kőrengetegben. Természetesen még a közelükbe sem mehettünk a két gyereknek, ráadásul a szélirány sem lehetett a segítségünkre... Az ellenfelem meglehetős önbizalommal közelítette meg a kupacot – látszott rajta, hogy már jó néhány versenyt megnyert, tehát nem is igen kételkedett győzelmében. Azonban hiába szaglászott, egyre inkább elbizonytalanodott. Majd kétségbeesett tekintetét gazdájára vetette, mintha azt mondta volna, hogy „sajnálom, de ez nem jött be, vagy... súgj már egy kicsit… vagy mi a fene ez az őrültség, hogy nem tudok elég ügyes lenni…” Hirtelen elkezdtem sajnálni, mert igazán megható volt az igyekezete, és gazdája is nagyon lelkesen bíztatta. Mindezek ellenére fel kellett adnia a küzdelmet, mert nem találta meg a megjelölt kavicsot. Lekonyult fülekkel hagyta el a terepet. Tényleg sajnáltam. De akkor következtem ÉN. A gyerek, aki mindaddig a kezében tartotta a kavicsomat, most a kupacra dobta, és hirtelen ÉN kerültem minden figyelem középpontjába. – Fürge, szimat! – adta ki a vezényszót Gézu papi, majd izgatottan leste, hogyan birkózom meg a nem mindennapi feladattal. 72

Csakhogy én világéletemben agyafúrt kis eb voltam, és rájöttem, hogy itt bizony nem a szimat fog dönteni – nem is tud – hanem inkább azt kell megvizsgálni, hogy a kőkupacban melyik kavics melegebb a többi, kézben nem tartott társainál. Csupán nagyon kellett igyekeznem, mert az idő múlásával hűlni kezdhet az a fránya kődarab…

Késlekedés nélkül odavágtáztam a kupachoz, és nózimat sorra odanyomogattam a kavicsokhoz. A közönség természetesen azt hitte, hogy szaglászás történik… Igazán nem volt nehéz dolgom, és néhány pillanattal később az „eredménnyel” a bírák előtt termettem, akik hitetlenkedve, de kétségkívül elismerően bólogattak. A közönség hatalmas tapssal jutalmazta hatalmas produkciómat. Jutalmul szép fényes, szalagos érmet kaptam, amelyet a nyakamba akasztottak, és végre rátehettem a praclimat az első helyezettnek járó díszdobozos, hatalmas csülökcsontra.

73

A második helyezett Hexi lett, aki igen csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal be kell érnie a kisebb elismeréssel, de azért rendes volt tőle, hogy gratulációjaként mancsolt velem egyet. A harmadik pedig egy földszintes sárga kis tacsi volt, aki viszont szemmel láthatóan nem vette zokon, hogy ketten is megelőzték a legjobbak versenyében, sőt akkorákat vakkantott örömében, hogy a zsűri elnökének időnként félbe kellett szakítania ünnepi beszédét. Gézu papival madarat lehetett volna fogatni boldogságában. Persze, azért én is nagyon örültem – nem mintha egyetlen percig is kétséges lett volna számomra a verseny alatt a végeredmény – de leginkább azért, mert láthatóan hatalmasat nőttem a gazdi szemében. Miután így teljesen két vállra fektettük a közönséget – én és Gézu papi –, alig győztük végighallgatni a gratulációkat. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy én és a gazdám csodálatra méltó összeszokottságról tettünk tanúbizonyságot… hát… Hát, még amikor hazaérkeztünk! Mackó, frissiben szerzett szintén első díjával büszkélkedett éppen Lujzi maminak, akinek ellenállhatatlanul előtörtek a könnyei elérzékenyülésében. Mint kiderült, a nagy haver az „elismerten” nemes vérűek vetélkedésében igencsak jól vizsgázott. Én meg viharos jókedvemben fogacskáimmal jól megcsócsáltam Mackó zászlós farkincáját, gondolván, hogy a legközelebbi szépségversenyig majd’ csak helyre jön a szépséges szőrmókja. Lujzi mami nagyon büszke volt ránk! Egyetlen nap alatt két ilyen hatalmas kutyakitüntetés! Ennek örömére jókora édes-krémes tortát sütött nekünk, két kis kedvencének, amit jó kis fültövön vakargatások közepette elénk is tett, mi meg azonmód, késlekedés nélkül be is faltuk. Éppen jókor jöttek a finom falatok, mert már nagyon éhes voltam! Tehát ifjúkori kalandjaim eredménnyel zárultak.

ilyen

módon,

igazán

dicsőséges

És most búcsút veszek Tőletek. Remélem, hogy jól szórakoztatok.

Sziasztok! Mancsi mindenkinek !

74

75

76