1
1Móz 21,22-34 Ábrahám, Abimélek és a kút „És lőn abban az időben, hogy Abimélek és Pikhól annak hadvezére megszólíták Ábrahámot mondván: Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel. Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, a melyben jövevény voltál. És monda Ábrahám: Én megesküszöm. Megdorgálá pedig Ábrahám Abiméleket a kútért, melyet erővel elvettek vala az Abimélek szolgái. És monda Abimélek: Nem tudom kicsoda mívelte e dolgot; te sem jelentetted nekem, s én sem hallottam, hanem csak ma. Vett azért Ábrahám juhokat, barmokat és adá Abiméleknek; és egymással szövetséget kötének. És külön állíta Ábrahám a nyájból hét juhot. És monda Abimélek Ábrahámnak: Mire való e hét juh, melyet külön állítál? És felele Ábrahám: Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságúl legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat. Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten. Megköték tehát a szövetséget Beérsebában, és felkele Abimélek és Pikhól annak hadvezére és visszatérének a Filiszteusok földére. Ábrahám pedig tamariskus-fákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét. És sok ideig tartózkodék Ábrahám a Filiszteusok földén.” Bevezetés A felolvasott szakaszban is - mint az előzőben - vízről és kútról olvastunk. E miatt bizonyos nézeteltérés támadt Ábrahám és Abimélek között. Az Igének prófétai, újszövetségi jelentését, és természetesen a személyes életünkre vonatkozó üzenetét nézzük meg. 1.) Az alapige újszövetségi, prófétai jelentése (1) Abimélek Abimélek filiszteus volt Abimélek a filiszteusok földjén elhelyezkedő Gérárnak volt a királya, tehát filiszeus volt. A filiszteusok a Szentírásban végig a sötét, sátáni, szellemi hatalmakat jelképezik. Ez legjobban Dávid idejében látszik: „…kijöve a Filiszteusok táborából egy bajnok férfiú, a kit Góliáthnak hívtak […] Monda továbbá a Filiszteus: […] állítsatok azért ki ellenem egy embert, hogy megvívjunk egymással […] kiáll vala negyven napon át […] szidalmazá a Filiszteus Dávidot Istenével együtt” (1Sám 17,4.10.16.43). Dávid lement, megvívott vele. Tudjuk, hogy Dávid ebben a történetben Jézus Krisztust jelképezi, aki legyőzte a Sátánt. Nos, így tekintsünk ezekre a filiszteusokra, és Abimélekre az ő királyukra! Abimélek neve azt jelenti: atyakirály, király az apám, akinek király az apja. Valamennyi filiszteus királynak egybehangzóan az volt a címe, hogy: Abimélek, mint ahogy Egyiptomban az egyiptomi királynak az volt a neve, hogy: fáraó.
Abimélek félt Ábrahámtól Eljött Abimélek és az ő hadvezére Ábrahámhoz. Miért jöttek el? Azért, mert féltek tőle. Azt mondták: „…Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel. Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem viseltetel te is én irántam…” (22-23. v.). Ábrahám megesküdött, és szövetséget is kötöttek. (2) A szövetségkötés A szövetségkötéskor Ábrahámnak volt egy kikötése. Úgy olvastuk: „Megdorgálá pedig Ábrahám Abiméleket a kútért, melyet erővel elvettek vala az Abimélek szolgái” (25. v.). A Szentírásból tudjuk, hogy később Izsák idejében is sok civakodás volt a kút miatt. A kút, ahonnan a víz fakadt, Gérár Beérseba szélén van, s itt olvastunk arról: „…tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét” (33.v.). A kút igen nagy jelentőséggel bírt. Kút nélkül, víz nélkül nem volt élet. Ezt a kutat vették el Ábrahám szolgáitól Abimélek szolgái. Ábrahám azt mondta: „…Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságúl legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat” (30. v.). A kút az enyém. Mit jelent ez újszövetségi értelemben? Először is vegyük figyelembe azt, hogy közvetlenül ez után a 22. részben olvasunk arról, amikor Ábrahámot arra kéri Isten, hogy áldozza fel a fiát. Tehát Izsák halála előtt, de Izsák születése után történt ez az esemény. Amikor az Úr Jézus Krisztus, akit Izsák képvisel, eljött erre a földre, Ő nem kötött szövetséget az ellenséggel, a Sátánnal, de volt valami hasonló dolog ahhoz, amit ebben az igeszakaszban olvastunk. Nekünk ezt kell megérteni, mert ez vonatkozik a mi egyéni életünkre is. Mondott Abimélek egy különös dolgot, hogy az országomban: „…jövevény voltál” (23. v.). Az ország Abiméleké, Ábrahám ott jövevény volt. Igaz, hogy Isten Ábrahámnak ígérte az országot, de azt is megmondta, hogy mikor: „Csak a negyedik nemzedék tér meg ide…” (1Móz 15,16). Még nem volt az övé! Ez időben még csak jövevény volt. Az Úr Jézus és a Sátán A Sátán ugyanezt tette az Úr Jézussal. Amikor az Úr Jézus Krisztus bemerítkezett, a Szellem kivitte Őt a pusztába, hogy megkísértse az ördög. A harmadik kísértése ez volt: „…vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, És monda neki: Mindezeket néked adom, ha leborúlva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyá őt az ördög. És ímé angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki” (Mt 4,8-11). Tulajdonképpen azt fejezte ki a Sátán az Úr Jézus Krisztus felé, hogy a Föld, annak minden országa az övé. Az Úr Jézus jövevény itt, és Ő ez ellen nem is tiltakozott. Az Úr viszont tudta, hogy az egész föld az Övé lesz majd az ezeréves királyságban. Ott Ő lesz a király, de most még jövevény. Pilátus előtt is mondta: „…Az én országom nem e világból való…” (Jn 18,36). Eljön az idő, amikor ez a föld is Isten és Jézus Krisztus uralma alatt lesz. Az Úr Jézus nem borult le a sátán előtt, nem kötött szövetséget, de történt valami hasonló, mint Abiméleknél. Mit kért Abimélek? „…sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam…” (23. v.). Milyen szándékkal volt iránta Abimélek? Hagyta, hogy ott legyen Ábrahám azon a földön, és éljen, ahogy tud. Tudjuk, amikor előzőleg Ábrahám Gérárba ment, még meg is feddette őt Abimélek a feleségéért, amikor azt mondta: „…Húgom ő…” (1Móz 12,19).
Jézus Krisztus és Isten ugyanezt tette a Sátánnal. Rendben van, élhetsz ezen a földön, a tied, most még nem veszem el, de majd eljön az az idő is. Most még hagyja Isten, hogy kísértse az embereket. Hagyja, hogy ő legyen ennek a földnek az ura, a világnak a fejedelme. „…jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije” (Jn 14,30). Egy dolgot azonban kikötött Ábrahám: „…Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságúl legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat” (30. v.). A kúthoz Ábrahámnak volt joga, ezért adta a hét juhot, melyek áldozatra valóak voltak. A kút A kút - amint már láttuk - a víz: Isten kegyelmének a kiáradása. Vagyis: habár ez a föld, ez a világ most a Sátán uralma alatt van, Isten nem a hét juhval, hanem Fiának az életével fizetett azért, hogy kiáradjon erre a földre az Ő kegyelme. Mint kút, mint folyóvíz, mint élő víz kiáradhasson Krisztusból, és az övéin keresztül, az ő szolgáin, az ő gyermekein keresztül Istennek a szeretete, kegyelme, tisztasága, jósága, élete erre az egész földre. Ehhez a Sátán nem nyúlhat. Ez az enyém, azt mondja Ábrahám, a kutat én ástam. Tudjuk, hogy honnan indult el ez az élő víz? Amikor az Úr Jézus Krisztus a kereszten volt: „….egy a vitézek közűl dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból” (Jn 19,34). Krisztusból indult el. Az Ószövetségben is, a pusztában, ahol Izráel népe vándorolt: „…ittak a lelki [szellemi] kősziklából, a mely követi vala őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10,4). Mindig Krisztusból indult ki a forrásvíz. Itt azonban nem forrásvízről van szó, hanem kútról. S figyeltük az előző részt? Ott volt arról szó, hogy Ábrahám adott „..egy tömlő vízet…” (1Móz 21,14). Az ószövetségben volt valami kegyelme Istennek, ami azonban korlátozott volt, tömlőbe volt zárva. „…elfogyott a víz a tömlőből […] láta [Hágár] egy vízforrást…” (1Móz 21,15.19). A vízforrást nem lehet betömni, de a kutakat igen. A vízforrásból élő víz fakad. A vízforrás átmegy a sziklákon, ha be akarják tömni, mindenen áttör. A vízforrás Krisztust ábrázolja, a kutak pedig az Ő népét. Ahogy olvassuk is, amikor mondta az Úr a samáriai asszonynak: „Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne” (Jn 4,14). Nos, így áll össze a kép. A forrás a legnagyobb, Krisztus; utána az övéi, akik ittak Krisztusból, elfogadták az Ő kegyelmét, akikben benne van a Szent Szellem. Azok olyanok, mint a kutak: „…örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne”. A kút is valahol a forráshoz kapcsolódik, csak a forrás a mélyben van. Itt is bennünk, a szívünk mélyén van elrejtve Krisztus. A tömlő, ami az Ószövetségre és a vallásos emberekre jellemző, amit a kútból vagy a forrásból lehet megtölteni, abban csak egy kevés ideig elég a víz. Ábrahám azt mondta: a kutat én ástam. Tulajdonképpen ebben a korszakban ez azt jelenti, hogy Isten igényt tart az Ő gyermekeire, akiket Jézus Krisztus a vérén váltott meg. Azt mondja a Sátánnak, hogy hozzájuk nem nyúlhatsz, ők az enyéim, és azt akarom, hogy rajtuk keresztül áradjon a víz ebbe a világba. Még akkor is, ha az ördög ennek a világnak a fejedelme, és akármilyen pusztítást visz véghez, akkor is lesznek kutak, akikből kiárad Isten kegyelme, szeretete és tisztasága. Az ördögnek tudomásul kell vennie, hogy mi az Úréi vagyunk. Nekünk, hívő embereknek pedig tudomásul kell vennünk, hogy itt jövevények vagyunk, e világ fejedelme a Sátán. 2.) Az Ige személyes üzenete (1) A kutakat be lehet tömni földdel
Most nézzük meg, mi történt később ezzel a kúttal! „És mindazokat a kútakat, melyeket az ő atyjának szolgái Ábrahámnak az ő atyjának idejében ástak vala, behányták a Filiszteusok, és betölték azokat földdel. És monda Abimélek Izsáknak: Menj el közűlünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál. Elméne azért onnan Izsák, és Gérár völgyében voná fel sátrait, és ott lakék. És ismét megásá Izsák a kútakat, a melyeket ástak vala az ő atyjának Ábrahámnak idejében, de a melyeket Ábrahám holta után behánytak vala a Filiszteusok, és azokkal a nevekkel nevezé azokat, a mely neveket adott vala azoknak az ő atyja” (1Móz 26,15-18). Azért olvastam el ezt az Igét, hogy lássuk, a kutakat be lehet tömni földdel. A filiszteusoknak, a szellemi sötét hatalmaknak, a Sátánnak pont ez a célja, hogy betömje. De a forrást, Krisztust, mint az élő vizek forrását nem tudja. Vele nem tud semmit kezdeni, de a kutakkal, Isten gyermekeivel, velünk igen. Amikor egy kutat feltöltenek földdel, hiába van lent a víz, az már hasznavehetetlen. Ne tegyük a földieket első helyre! Hogyan keletkezik a kút? Úgy, hogy valahol a mélyben van egy vízforrás, és arról leszedik a földet. A föld, és a földiek! Ezt tudja az ördög rosszra használni a hívő ember életében. Egy csomó földi, földhöz tapadó dologgal el tudja rontani a kutakat, hogy ne áradjon ki az életünkből Isten kegyelme, tisztasága és szeretete. Amikor Isten valakit kúttá tesz, az azt jelenti, hogy eltávolítja az életéből, értéktelenné teszi a földieket. Megláttatja velünk, hogy minden, ami földi, minden, ami testi, az nem az Atyától van, az tisztátalan. Ezért mondja: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét, és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). Ha valaki nem teszi meg ezeket, nem méltó Krisztushoz. Amikor valakiből „lehet meríteni az élő vizet”, a krisztusi vizet, akkor az Úr már jó mélyre ásott az életében, s onnan eltávolított számos földi dolgot, megítélte benne: ez is földi; ez is a testhez, a földhöz, e világhoz való ragaszkodás az életedben; ez is a te életednek a féltése. Amikor ezeket mind eltávolította az Úr, akkor csillan fel, buggyan ki az élő víz a mélyből. A filiszteusok pedig (vagyis az ördög) azt mondják, hogy vissza kell rakni a földet - amit már kiásott -, kezdj foglalkozni a világi dolgokkal, földi dolgokkal, a mindennapi élet dolgaival.” Persze vannak földi dolgok, amivel kötelességünk foglalkozni, amelyek nem bűnösek. A háziasszonyoknak mosni, főzni, takarítani kell. El kell járni a családfőnek dolgozni. De amikor az ördög ügyesen tovább viszi ezeket a dolgokat, és kezdi életünkben az első helyre tenni, akkor először csak úgy, mint a por belep bennünket. Akkor már nem olyan szép fényesen ragyog előttünk a mennyei. Ilyenkor, ha belenéznek az életünkbe, már nem tükröződik tisztán vissza a krisztusi arc. Azután mind több a por, jönnek sáros, bűnös dolgok is, és egyre több, mígnem posványos lesz. Van még ott víz, de már senkinek nincs gusztusa inni belőle. Végül aztán teljesen elzáródik, és hiába van a mélyben víz, senkinek nem lesz hasznára. Nem hiába mondja nekünk Isten Igéje: „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén; Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben” (Kol 3,1-3). Legyen tiszta az életünk! Istennek az a célja az életünkkel, ahogy olvashatjuk is sok helyen az Igében: „Boldog ember az, a kinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében. Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt; bizony áldással borítja el a korai eső” (Zsolt 84,6-7). Ez Isten célja az életünkkel, hogy az Ő ösvényei ott legyenek a szívünkben, vagyis az Ő útjain járjunk, ne úgy,
ahogyan a világ. Eközben, míg átmegyünk a ”siralom völgyén”, ezen a világon, ahol olyan nagy szükség van élő vízre, „forrássá tesszük azt”. Jó lenne, hogyha elgondolnánk az Úr előtt, az Ő világosságában, egyrészt azon, vajon igaz-e: „…minden forrásaim te benned vannak” (Zsolt 87,7), másodszor pedig azon, hogy vajon ezt a forrást, ezt a kutat nem tömte-e el valami, ami bűnös, ami földi! Nyáron Tornakápolnára szoktunk menni, végigjárjuk a környéket, még a forrásokat is megnézzük. Mivel aszályos évek vannak, évről évre látszik, hogy mindig kisebb, kevesebb vizet adnak. Ezelőtt 6-8 évvel némelyik forrásból nagyon bőven jött a víz, és egy érben folyt tovább. Most a források környéke pocsolya lett. Csak mellette, valahogy a kövek között csillan meg a víz. Jó az a víz, ami közvetlenül a földből kijön, de a környéke olyan gusztustalan, hogy abból már nem lehet inni. A vadak letaposták, odahullottak a falevelek, a gallyak. Aztán odahajtották a jószágokat, azok odapiszkoltak, de inni már nem tudtak. A forrás környéke csupa sár, piszok, szemét, fertőzés. Abból most már senki nem iszik. Pedig olyan jó forrásvíz volt! Ezt akarja a Sátán is elérni az életünkben, hogy a földi dolgok, a sáros, fertőzött, bűnös dolgok lepjék el valahogyan az életünket, a krisztusi forrás környékét. Milyen az életünk? Milyen kutak, milyen edények vagyunk? Olyanok-e, amelyekből amikor valaki átmegy a Siralom völgyén, jól esik innia? Vagy pedig olyanok, amelyekben megfertőztetett forrásvíz van, melyből még gusztusuk sincs inni az embereknek. (2) A betömött kutakat újból ki lehet tisztítani Azt olvastuk, hogy a filiszteusok betömték a kutakat: „…ismét megásá Izsák a kútakat, a melyeket ástak vala az ő atyjának Ábrahámnak idejében, de a melyeket Ábrahám holta után behánytak vala a Filiszteusok, és azokkal a nevekkel nevezé azokat, a mely neveket adott vala azoknak az ő atyja” (1Móz 26,18). Amikor azt mutatja bárkinek is közülünk az Úr, hogy ott van a szíved mélyén a krisztusi forrás, de olyan sok földi, olyan sok bűnös, vagy felesleges dolog rakódott már rá, hogy szinte el is tömődött a kút, akkor újra ki lehet ásni a kutakat, s lehet a régi névről nevezni. Azt mondja az Ige: „Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete” (1Jn 2,15). Csak Krisztus és az Atya iránti mély szeretet vezethet oda, hogy elvégződjön a szívünkben az, hogy Uram, nem méltó Hozzád, hogy úgy éljek, mint a világ, hiszen a Te Szellemedet hordozom, és Te azt mondottad, hogy élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Nem méltó, hogy ilyen legyen az életem! Ki akarok ásni, ki akarok hordani mindent, ami bűnös, mindent, ami felesleges, mindent, ami földi, ami akadály, ami rendetlenség! Mindent, ami nem odavaló, hogy úgy ömöljön az a víz, hogy hajlandóság támadjon az emberekben az élő víz, a krisztusi élet után. (3) E földön csak jövevények vagyunk Isten gyermeke nem támad Azt mondotta Abimélek, hogy legyen hozzá jó indulattal Ábrahám, vagyis ne bántsa, ne támadja meg őket. Ábrahámnak, Izsáknak a szolgái soha nem nyúltak ahhoz, ami a filiszteusoké. A filiszteusok - annak ellenére, hogy Ábrahám szövetséget kötött, és odaadta a hét juhot -, mégis az Ábrahám halála után azonnal hozzányúltak a kutakhoz. Tudnunk kell, hogy ezen a földön jövevények vagyunk. Így is olvastuk: „Ábrahám pedig tamariskus-fákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét. És sok ideig tartózkodék Ábrahám a Filiszteusok földén” (33-34. v.). Mi is egész életünkben - ki mennyi évet kap, de hosszú ideig - itt tartózkodunk a filiszteusok földjén. Isten gyermeke
soha nem támad! Az Úr Jézus Krisztus sem támadott. Volt, amikor ördögöket űzött, de az olyan volt: például, amikor a Légiót kiűzte, hogy „… kérék őt, hogy ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek” (Lk 8,31). Az Úr megengedte nekik. Az apostolok is, volt, amikor ördögöket űztek, de figyeljük csak meg, hogy hogyan. Nem támadtak, mindig az ördög támadott. Pál apostol életében, amikor jött a jövendőmondó lány: „…kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az idvességnek útját hirdetik. Ezt pedig több napon át mívelte…” (ApCsel 16,17-18). Míg egyszer Pál megbosszankodott, és kiűzte az ördögöt. Mi nem, de az ördög támad Az ördög tudja, hogy a bennünk lévő krisztusi életet nem teheti semmissé. A támadásának mindig az a célja (célpontja), hogy a földi dolgokkal takarja el, tömje be az életünket, hogy legyen használhatatlan, hasznavehetetlen. Hogy ne áradjon ki a víz; ne használjon az életünk ennek a világnak. Csak azzal használunk, amennyi krisztusi élet kiárad belőlünk. (4) Ne legyen felszínes az életünk! Isten mélységeit kutassuk! Figyeljük meg, mit mond az Ige Krisztussal kapcsolatban! „Az Úr az ő útának kezdetéűl szerzett engem; az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak” (Péld 8,22-24). „Örök időktől fogva felkenettem…” azt jelenti, hogy Ő örök időktől kezdve volt, mindenek előtt született. Ezután két dolgot emel ki az Ige: „…mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak.” Vannak mélységek, Istennek mélységei, és ezekben a mélységekben források vannak. Amíg Krisztus nem jött el, addig ezekben a forrásokban, mélységekben nem volt víz. Krisztus eljött, és megteltek vízzel. Az Úr azt akarja, hogy Bele gyökerező, mélyen Benne rejtőző életet éljünk. A mélységeket járjuk. Nem a sátáni mélységeket, a bűnnek a mélységeit, a sötét, mély dolgait, hanem azokat a mélységeket, ahol kezdjük a kutat ásni, és leásunk a mélyre, és ott felfakad a víz. A mélyben másképpen vannak a dolgok, mint a felszínen. Ne legyen felszínes az életünk! Azt mondta Péternek az Úr: „…Evezz a mélyre…” (Lk 5,4), a tenger mélységes vizeire. Ne legyen az életünk sekélyes, felszínes, ne csak éppen, hanem mélyen érintsük az Urat. Ezekben a mélységekben találjuk a forrást, Krisztust. A felszínen is találunk valamit, de az élő víz, a Krisztussal való élő kapcsolat a mélyben van! A mélyből fakadó víz a felszínen hasznos A másik Ige, amit szeretnék elolvasni: „A ki elbocsátja a forrásokat a völgyekbe, hogy folydogáljanak a hegyek között; Megitassák a mezőnek minden állatát; a vadszamarak is megoltsák szomjúságukat. Mellettök lakoznak az égnek madarai, az ágak közűl hangicsálnak. A ki megöntözi a hegyeket az ő palotájából; a te munkáidnak gyümölcséből megelégíttetik a föld. A ki füvet sarjaszt a barmoknak és növényeket az embereknek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből, És bort, a mely megvidámítja a halandónak szívét, fényesebbé teszi az orczát az olajnál; és kenyeret, a mely megerősíti a halandónak szívét” (Zsolt 104,10-15). Most figyeljük meg ezt az Igét! Isten: „…elbocsátja a forrásokat a völgyekbe, hogy folydogáljanak a hegyek között” A forrás a mélyből fakad. Ám a hegyek mélyéből egyszercsak kijön a felszínre, és megöntözi a földet. Így mondja az Ige: „Megitassák a
mezőnek minden állatát […] füvet sarjaszt a barmoknak növényeket az embereknek hasznára…” A mélyből jövő forrásvíz Isten kegyelmének a kiáradása, ami rajtunk keresztül is történik, ha mi az Úréi vagyunk, ezért olvastuk a másik helyen azt, hogy „Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt…” (Zsolt 84,7). Így lesz áldás az életünk, akiknek mély, és Krisztusban gyökerező életünk van. Ennek a mélységnek lesz egy látható folytatása úgy, mint ahogyan a mély kútnak, és a mély forrásnak. Felfakad a vize, hasznos lesz, és látható a föld felszínén. Befejezés Azért folyik ez a forrás, hogy Isten a földből fakasszon: „…bort, a mely megvidámítja a halandónak szívét, fényesebbé teszi az orczát az olajnál; és kenyeret, a mely megerősíti a halandónak szívét.” Rajtunk keresztül akarja Isten bemutatni a földön, hogy van bor és kenyér. S tudjuk mit jelent a bor és a kenyér, amikor meg van terítve az Úr asztala. Rajtunk keresztül akarja élővé, hitelessé tenni Isten, hogy Jézus Krisztus az élet kenyere, és Jézus Krisztus ontotta a vérét ezért a világért. Mindez valóság, de kell hozzá Isten kegyelmének, Isten Szellemének a kiáradása; és kellenek hozzá hiteles emberek, Istennek olyan gyermekei, akik a mélységekből élnek, akiken keresztül kiáradhat Istennek a kegyelme, irgalma és szeretete! Ámen. Debrecen, 1994. szeptember 14.
