1956-os Magyar Szabadságharc 50 éves Évfordulója. Kérdések és válaszok. Cser Ferenc, Bogsányi Dénes és Fodor Sándor. Melbourne, 2006
Köszönetünket fejezzük ki az ausztrál kormánynak és népnek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharchoz nyújtott támogatásért és együttérzésért.
Az 1956-os magyar szabadságharc 50. melbourne-i évfordulóját szervező bizottság kiadványa.
4
Az 1956-os magyar szabadságharc 50. évfordulója. Néhány kérdés és válasz. K.: Miért volt az 1956-os magyar szabadságharc? V.: Ötven évvel ezelőtt történt. Egyetemi hallgató voltam és éppen elkezdtem volna a tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1956 volt, alig tíz évvel a II. világháború kíméletlen rombolása után számomra ez az év ugyancsak megrázó volt. Éppen egy súlyos gerincműtétet követő három hónapot meghaladó gipszágyból keltem fel, hogy tanulmányaimat az utolsó megengedett mulasztás előtt egy nappal elkezdjem. A gipszágyban történő tehetetlen ébren-fekvésem idején szinte az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a rádió volt. Azon a nyáron figyelmemet néhány érdekes hír keltette föl. Ifjú és idősebb értelmiségiek fennhangon kezdték vitatni szocialista társadalmunk ‘dicsőséges’ eredményeit, és, vagy a Kommunista Párt nem volt olyan erős, hogy ezen eretnek nézetek ellen kellő eréllyel föllépjen, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy ezzel egy ‘biztonsági szelep’ működjön, amely az elégedetlenség gőzét esetleg kevésbé veszélyes alakban leereszti. Az 1956-os év a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. Kongresszusán elhangzott hruscsovi tikos beszédét követően meglehetősen érdekessé vált. Magyarországon a Kommunista Párt (akkori nevén Magyar Dolgozók Pártja) meghasonlott és korábbi vezetőjét, a hatalomba nem sokkal korábban visszatért Rákosi Mátyást, a sztálinista vezért elzavarta. Az új vezetés megkísérelte a helyzetet valamiként stabilizálni, merthogy a nép zöme tíz évvel a háború után még mindig keményen nélkülözött. Ezt a kemény éhkoppot és emiatt ébredt keserűséget középiskolai tanulmányaim idején nagyon is megtapasztaltam. Most, októberben, miután a gipszágyat levethettem, először reméltem az egye-
temet meglátogatni. Több mint boldog voltam, amikor végre október 15.-én átléphettem az egyetem kapuját. Még fizikailag nagyon gyenge voltam, csak csoszogtam, de immár 6 hét eltelt az egyetemi év elkezdése óta és többet nem mulaszthattam, meg kellett jelennem az egyetemen, ha nem akartam az egész évet elveszíteni. Másnap megvásároltam a Szabad Ifjúság aznapi példányát és abban a szegedi egyetemisták nyilatkozatát és 16 pontos igényüket olvashattam. Megborzongtam, és valami olyasmi érzés töltött el, hogy mostantól történelmet írunk! Valami fontos dolog elkezdődött. Másnap egyetemi évfolyamunk gyűlést rendezett és azon egyöntetűen feloszlattuk korábbi kommunista szervezetünket (DISZ = Dolgozó Ifjúság Szövetsége) és helyreállítottuk az egyetemisták korábban megszüntetett szervezetét, a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták Független Egyesült Szervezete), melyet számos más társadalmi szervezettel egyetemben Rákosi és az általa uralt párt, hatalmuk kiteljesedésekor, 1948 körül, egyszerűen feloszlatott. Mint éppen akkor oda érkező diák, magam is kifejtettem a véleményem. Szerencsére erre később senki nem emlékezett, mert évfolyamtársaim zöme nem ismert engem, hiszen addig nem láttak és ez megmentett a következő évben esedékessé vált következményektől. A következő hétfőn hírt kaptunk arról, hogy a lengyel bányászok Poznanban rendszerellenes sztrájkba lépnek. Egyetemünk diákjai elhatározták, hogy a sztrájkot támogatandó, szimpátiatüntetést rendeznek Budapest utcáin másnap, október 23.-án. Minthogy akkor még képtelen voltam komolyabb távolságot legyalogolni, pusztán csak korábbi iskolámat kerestem fel és hívtam meg őket a tüntetésre, az után hazavánszorogtam. Otthon a bekapcsolt rádióból Piros László belügyminiszter kemény szavait hallhattam: a tervezett tüntetést betiltotta! Alig egy fél órával később azonban megváltoztatták a parancsot és a DISZ Központi Bizottsága támogató nyilatkozata után a tüntetést mégis megengedték. Ez meglehetősen világosan tudatta velem a legfelső pártvezetés és kormányzat megrázó határozatlanságát és döntésképtelenségét. Gyönyörű napos ősz volt aznap. A tüntetés késődélután minden erőszak és rendbontás nélkül zajlott le. 6
Aznap este 8 órakor a hírhedt rádióbeszédében, az MDP első titkára, az akkor jugoszláviai látogatásból éppen visszatért Gerő Ernő mondott rádióbeszédet, és ebben a tüntetést fasisztának és a diákságot lázadó huligánoknak nyilvánította. Megrémítettek a szavai és nem tudtam elképzelni, hogy ez az emberekre milyen hatást fog gyakorolni? Kérdésemre másnap reggel 7 óra körül, amikor az egyetemi előadásra elindultam, meglehetősen egyértelmű választ kaptam. A villamosmegállóhoz csoszogtomban az út másik oldalán egy mentőautó haladt el, és abból egy pisztolyból rám lőtt valaki. A golyó néhány centivel a mellem előtt haladt el és vágódott a ház falába. Akkor lettem figyelmes arra is, hogy a mintegy 15 km-re lévő belváros felől puska- és géppuskaropogást hallok. Megkezdődött a felkelés. K.: Álljunk csak meg! Mi ellen keltek fel? V.: 1948-ben az oroszok által kiképzett és az orosz megszálló hadsereg által támogatott magyar kommunisták szerezték meg a hatalmat. Egy terrorra épülő rendszert vezettek be. A felkelés kezdetben a magyar kommunista kormányzat és a hatalom erőszakszervei ellen volt, később azonban a megszálló orosz csapatok is beavatkoztak a harcokba. Ekkor és így vált a felkelés szabadságharccá. K.: Szabadságharcot említesz. Magyarország szocialista kormányzatú, független ország volt. Mi alól akarták a magyarok magukat felszabadítani? Nincs itt valahol egy komoly ellentmondás? V.: A valóság egészen más volt, mint amelyet a politikai propaganda részeként szétkürtöltek. Igen – Magyarország szocialista ország, a szocialista tábor része volt. Mégis, a más ugyanígy ‘szabad’ országokéhoz, mint pl. Lengyelország, hasonlóan, a kormányát szorosan ellenőrizte – pontosabban kifejezve: irányította – a Szovjetunió. A II. világháborút követő ú.n. párizsi békeegyezmények Közép- és Kelet-Európát az orosz birodalom ‘befolyási területének’ nyilvánították, amely orosz – az éppen érvényes elnevezés alapján szovjet – fennhatóságot jelentett. 1956-ra a Szovjetunió 15 európai és ázsiai országra terjesztette ki ‘befolyását’ – azaz hatalmát – és vezette be mindezekben a saját ú.n. bolsevik 7
ideológiára épülő társadalmi és hatalmi rendet. Hivatalosan Magyarország nem volt tagja a Szovjetuniónak, és ebben az értelemben véve Magyarország ‘szabad’ volt, ám még sem volt független. Az uralkodó párt magát kommunistának tekintette, és az orosz érdekeket képviselő Moszkva diktálta a végrehajtandó politikát. A magyarok – különösen az egyetemeken és a gyárakban – a saját életüket óhajtották élni az élet minden szintjét meghatározó gyarmati uralom szovjet változata és hatása nélkül. Így hát szabadságot akartak, és végső soron a mindent elnyomó hatalomban a Dicsőséges Szovjet Vörös Hadsereg hatását és az ezek által fenntartott bábrendszer, a magyar kommunisták elnyomó politikáját láthatták. K.: Miért nevezték a Vörös Hadsereget dicsőségesnek? V.: Ez volt a kommunisták által számukra nyújtott tisztelet kifejezése azért, hogy a Magyar Királyi Hadsereg felett aratott győzelméért és a teljes hatalomért nekik kijáró tiszteletet kifejezhessék. A magyarok általában nem tekintették ezt a hadsereget dicsőségesnek, merthogy városainkat, a gazdaságunkat és a polgári életet valójában súlyosan károsította, lerombolta. Az oroszok a 2. világháború után a magyar lakosság tetemes hányadát – főleg fiatal, erős, munkaképes embereket – összefogdosták és ‘egy kis munkára’ – oroszul ‘malenykij rabót’ – hurcolták el Oroszország távoli részeire, Szibériába, ahol évekig rendkívül nehéz körülmények között végeztek kényszermunkát. Több mint 600 ezer embert hurcoltak el így és ezek közül közel 200 ezer elpusztult ott. Számukra, és családjaik számára a Vörös Hadsereg minden volt, csak nem ‘dicsőséges’. A Vörös Hadsereg ‘hősei’ a magyar nők tízezreit erőszakolták meg a ‘felszabadítás’ során. Raboltak, békés polgárokat öltek halomszámra, és az országot kifosztották. Egyszer – sokkal később, 1976-ban – találkoztam a hadsereg tagjaival Jénában, és amit láttam, abból csakis arra a következtetésre juthattam: ez egy fegyelmezetlen csürhe! K.: Mi volt a szovjet vörös hadsereg célja? V.: A Szovjet Vörös Hadsereg Magyarországra a II. világháború végén érkezett és maradt itt azzal az indokkal, hogy az ausztriai megszálláshoz biztosítja a kapcsolatot. Ausztria és a Szovjet8
unió között megkötött békeszerződés után is itt maradt, de az akkor rohamléptekben megkötött Varsói Szerződés értelmében. Magyarország biztosított ezután számára katonai bázisokat egy esetleges, feltételezett nyugati támadásra hivatkozva. Valójában éppen fordított volt a helyzet. Nem csak a Nyugat elleni támadás veszélye miatt volt itt a hadsereg, hanem Délkelet Európában a kommunista uralom biztosítása végett is. Több mint 250 ezer katona állomásozott magyar területen, nem csak nehéz páncélosokkal, hanem rakétákkal és nukleáris robbanófejekkel felszerelten. A mellettük megszervezett magyar hadseregnek csak az a feladat maradt, hogy a nyugati ‘ellenséget’ legalább 20 percig feltartóztassa egy feltételezett III. világháborúban. Ez persze a magyar lakosság tökéletes megsemmisítését és a terület komoly mértékű károsodását eredményezhette volna. Mindezek mellett azt igényelték, hogy Magyarország ellássa a szovjet egységeket és valósítsa meg a bolsevik eszmét. K.: A bolsevik eszme reakciós? Én úgy tudom, hogy az haladó eszme. V.: A bolsevizmus tantételei Marx írásaira alapozottak, ezek a marxizmusnak, egy utópista kommunista eszmének, az ú.n. dialektikus materializmusnak a XX. századi változatát jelentik. Az orosz kommunista párt bolseviknek nevezett csoportja a radikális elvek szerint politizált, szemben a mensevikkel. Mindkét szó orosz, a bolsevik ‘többséget’, a mensevik ‘kisebbséget’ jelent. A mensevikek politikája sokkal demokratikusabb volt, megközelítette a szociáldemokratákét. A bolsevikek a proletárdikatúra hívei voltak. 1917-ben a Lenin vezette bolsevik frakció szerezte meg Oroszországban a hatalmat. K.: Miért kezdődhetett felkelés egy kommunista országban, hisz – ahogy mondják – a kommunizmus haladó és jó? V.: A kommunisták úgy vélik, hogy az ideológiájuk szép és az emberiség végső álma, vágya. Az ú.n. kommunista országban az élet (még akkor is, ha ebben az időben még csak szocialistának nevezték az életformát) azonban meglehetősen kemény és fájdalmas volt. A haladó eszmerendszer harci kiáltása a Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! jelszó volt. A propaganda ennek a harci 9
kiáltásnak felelt meg. A harci kiáltás minden tagja nemes és az emberek végső életcélját fejezi ki. Az elnyomás alól felszabadultnak lenni, a véleményt szabadon, félelem nélkül kifejezni, szabadon, előzetes engedélyek nélkül megválasztani az élet helyét, valóban mindahányunk legszebb vágya. Vannak még további óhajok is, mint pl. elegendő élelemhez megfelelő áron való hozzájutása, biztonságos otthoni élet, anélkül, hogy félnünk kellene, hogy éjszaka a titkosrendőrség kopogtat az ajtónkon, hogy tisztességesen megfizetett munkát végezhessünk. Ugyancsak csodálatos érzés, ha van egy megbízható barátunk, akivel örömünket és bánatunkat megoszthatjuk. A szocialista társadalmi rend azonban nem biztosította ezen igények kielégítését. Az emberek már a ‘barátaiktól’ is féltek, mert nem tudhatták, melyikük egy beszervezett spicli. A felelőtlenség, vagy figyelmetlenség már ahhoz vezethetett, hogy az embert váratlan látogató keresi fel. A levegő tele volt jelszavakkal, de az ember boldognak érezhette magát, ha reggel úgy ébredt, hogy az éjjel nem látogatta meg az ÁVH, vagy korábbi elődje az ÁVO, a fegyveres titkosrendőrség, és akkor valóban szerencsésnek érezhettük magunkat. Naponta új kihívásokkal szembesültünk, hogy túléljük a napot, esetleg reggeli, vagy ebéd nélkül, hallgatni a szemináriumok végtelen agymosását, ahova kirendeltek, hallgatni, és visszaböfögni, hogy milyen jól is élünk, miközben kínosan vigyázni kellett a szánkra, nehogy véletlenül az igazat kimondjuk, vagy egyáltalán sejttessük, mert akkor esetleg az ÁVH éjszakai látogatását már nem tudtuk volna kikerülni. K.: Mi volt az ÁVH illetve az ÁVO? V.: A pártideológia nagyon fontos eleme volt az a tétel, hogy egy haladó társadalom nem építhető fel anélkül, hogy a reakciós elemek ne szándékoznák meggátolni a nép államának fölépítését. Ezért a haladó elemek állandó harcban állnak a reakciós erőkkel. Az ÁVO és később az ÁVH a Kommunista Párt ‘összeszorított ökle’ volt. A szó rövidítés, jelentése: Államvédelmi Osztály. Később önálló hivatallá alakították és ettől kezdve ÁVH, azaz Államvédelmi Hatóság. Létrehozásakor a belügyminisztériumnak a Kommunista Párt által ellenőrzött erőszakszerve volt. Amikor a kommunista hatalom megerősödött, akkor az ÁVO-ból önálló hivatal lett, mely csakis a Magyar Dolgozók Pártjának – azaz a 10
kommunista pártnak tartozott felelősséggel. Elsőrendű feladata volt, hogy azokat az embereket, akiket bármiféle jobboldali elhajlással, jobboldali eszmék követésével, hangoztatásával meg lehetett vádolni, eltávolítsa a társadalomból, hogy a baloldali eszmék versenytárs nélküli uralkodókká válhassanak. A lakosság az ÁVO és az ÁVH megjelölést egészen az 1956-os forradalomig felváltva használta. K.: Mit jelent, hogy baloldali és jobboldali? V.: Ennek a szakmai meghatározásnak az eredete a XVII.XVIII. századi Angliához vezet vissza, ahol a ‘konzervatívok’ – vagy Torik – a Parlamentben az elnök jobb keze irányában, míg a ‘haladók’ – vagy Whigek – annak balkeze irányában foglaltak helyet. A konzervatívok a született nemességet, a Whigek pedig az akkor feltörekvő polgárságot képviselték. Így azóta a jobboldaliság a konzervatizmus, a reakció szinonimájává vált. A baloldaliság fogalma pedig a haladás, később a szocializmus és a kommunizmus szinonimája lett. K.: Miért reakciósok a jobboldaliak? V.: Ezt a fogalmat később az 1789-es francia forradalom idején, leginkább utána főleg Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban tovább finomították. Mindazokat, akik támogatták ezeket az eszméket haladónak, akik pedig nem támogatták, a haladás fékezőinek, reakciósnak nyilvánították, ezért bármily módon való megsemmisítésüket óhajtották. A baloldali eszmeiséget követő értelmiségiek magukat haladónak nyilvánították – és a továbbiakban az egyetlen haladónak, hiszen ők voltak a felvilágosultak. K.: A felvilágosult emberek szervezték meg az 1956-os forradalmat? V.: Nem, egyáltalán nem. A marxista eszmerendszer szerint a forradalom egy ország, de leginkább az egész világ társadalmának és társadalmi életének teljes átalakítását jelenti. A marxi meghatározás szerint az 1956-os forradalom ellenforradalom volt, hiszen a marxi értelemben vett forradalom eredményeként létrejött társadalmat változtatta volna meg. A szó elfogadott értelmében véve 11
azonban valódi forradalom volt, de a nemzetközi kommunista mozgalom ellenforradalomnak nyilvánította. K.: Miért nyilvánították ellenforradalomnak? V.: Ez azért volt, mert az 1956-os forradalom nem követte a az ú.n. felvilágosult baloldaliak eszméit és valójában a kommunista társadalom felépítése ellen volt. K.: Egyáltalán forradalom volt? V.: Igen, az volt, jóllehet nem viselte magán azokat a meghatározó jeleket, melyek a baloldali forradalmakat jellemezték. Ennek a forradalomnak az elsődleges célja az volt, hogy eltávolítsa a népelnyomó kommunista diktátorokat a hatalomból. Nem szándékozott a társadalmi rendet a konzervatív eszmék alapján átalakítani, nem akarta az 1945 előtti társadalmi rendet helyreállítani. Tény, ami tény, amelyet létrehozott, a munkástanácsrendszer, valójában akár kommunista fogalomnak is tekinthető. K.: Miért keltek fel az emberek egy haladó demokratikus társadalmi rend ellen? V.: A rendszert csak a Marx és Lenin által módosított Hegel-i filozófia elmélete alapján nyilvánították haladónak. Az osztályok, vagy magántulajdon nélküli társadalom felsőbbrendűségét nyilvánították ki és minden mozgalmat, mely ezt tűzte céljául haladónak tekintettek. A valóság szintjén az emberek ebben a társadalmi rendszerben csakis akkor voltak egyenlők, amikor a lehetőségeiket gyakorlatilag a legkisebb lehetségesre csökkentették, tekintve, hogy senkinek semmije sem lehetett, amelyet magáénak vallhatott. Az állam lett a föld, a gyárak, üzletek és vállalkozások és a termelés többségének a tulajdonosa. Az emberekre csekély serkentés hatott, hogy értelmesen dolgozzanak. A boltok üresek voltak és a lakosság nagy részének rendszeresen sorba kellett állnia ahhoz, hogy legszükségesebb betevőihez hozzájusson. Az állam szolgáltatta az oktatást, az egészségvédelmet és a társadalmi igényeket, de a lehető legalacsonyabb szinten. A rendszert demokratikusnak nyilvánították és ez magába foglalt egy kötelező választási rendszert. Mégis, nem volt lehetőség a választásra, a 12
kommunista párt nevezte meg az egyetlen jelöltet. A szavazónak két lehetősége volt, vagy ‘igent’, vagy ‘nemet’ választhatott. Ha valamelyik választókörzetben a ‘nem’ szavaztok mennyisége meghaladott egy bizonyos, még nagyon alacsony értéket (5-6%), az ÁVH megkezdte a vizsgálatát, és ennek eredményeként több ember is eltűnhetett a választások után. Ezért hát a rendszer nem volt demokratikus és az ebben élő emberek egyáltalán nem tekintették haladónak. K.: A kommunisták ellen volt a felkelés? V.: Ismét csak azt mondhatom, meglepetésre, nem. Az ú.n. reform-kommunistáknak jelentős szerepe volt a népesség felkészítésében a tüntetések kezdete előtt. A budapesti értelmiség – a Petőfi körben összesereglett fiatal írók, a Kossuth klubban a műszaki értelmiség – már vitatta az ország távlati gazdasági és társadalmi állapotát. Megfontolásaik, a csoportok kommunista érzelmű többségének megfelelően, sokkal inkább szociálisak, semmint reakciósok voltak. Az emberi jogoknak az alkotmányba foglalását akarták. Ugyancsak azt akarták, hogy az elnyomás és a megfélemlítés véget érjen, hogy az élet félelem nélküli, az ÁVH látogatásától mentes legyen, hogy ne legyenek váratlan letartóztatások és titkos bírósági tárgyalások, ítéletek, és hogy az életszínvonal legyen magasabb. Független és semleges Magyarországot akartak, és azt akarták, hogy magyarok maradhassanak, ne kelljen az oroszokat utánozniuk. A szabadságharc kitörése előtt a reformkommunistáknak volt némi hatásuk, de miután a harcok elkezdődtek, a nép akarata lett a meghatározó. A munkástanácsok azonnali létrejötte a tanú, hogy a forradalmárok nem az 1945 előtti rendszer helyreállítása érdekében harcoltak. Sokkal inkább valódi demokráciát, és tíz évvel a háború befejezése után még mindig meglehetősen alacsony életszínvonal javulását akarták. K.: Miért történt ez éppen Magyarországon? V.: Ez a fajta ‘demokrácia’ elnyomó volt és tíz évvel a mindent leromboló II. világháború után a magyaroknak nem volt már vesztenivalójuk. Az életük nem volt biztonságos. A mezőgazdaságot kollektivizálták és a szovjetrendszer tömeges éhezést eredményezett. Ez nem volt magyar sajátosság, általánosan hasonló 13
volt a helyzet valamennyi ú.n. népi demokráciában Eurázsia szerte. K.: Hol kezdődött a felkelés? V.: Az egyetemi hallgatók elhatározták, hogy támogatják a lengyelországi bányászok politikai mozgalmát, és tüntetést szerveztek Budapest utcáin. A diákok tudatában voltak annak, hogy mind a magyarországi politikai vezetés, mind pedig a jobboldali szélsőségesek megzavarhatják a tüntetést, ezért úgy döntöttek, hogy a tüntetést zárt alakban hajtják végre és nem engednek maguk közé senkit a csoporton kívülről. A tüntetés ok- 1. ábra Emberek a Bem téri tüntetésen 1956. tóber 23.-án a délutáni október 23.-án. órákban kezdődött. A felvonulók a Műszaki Egyetemről indulva Budán a Bem térre vonultak (1. ábra), ahol akkorra már százezernyi tüntető gyűlt össze. K.: Miért a Bem térre? Miért volt ez jelentős? V.: Bem József lengyel tábornok az 1848-49-es szabadságharc hőse volt. Az volt a szándék, hogy a Bem-szobor lábánál tartanak nagygyűlést és aláírnak egy a lengyel bányászokkal való magyar együttérzést kinyilvánító nyilatkozatot. A tüntetéssel párhuzamosan a magyar írók és költők is elhatároztak egy emlékgyűlést ugyanarra a helyszínre, azonos időben. 14
K.: A felkelés és a forradalom a Bem-téren kezdődött? V.: Ténylegesen nem. Ott csak Lengyelország melletti beszédek hangzottak el, és versekkel köszöntötték a szabadságot és a magyarok azon szándékát, hogy az idegen elnyomástól felszabaduljanak. Ezzel egyidőben Budapest utcái megteltek munkájukat végzett ifjúmunkásokkal. Hamarosan, elkezdték a kommunista jelképet – az ötágú csillagot és a sarló és kalapácsot – kivagdosni a zászlókból. Az embertömeg ez után a Parlament elé vonult. Kifejezték azon óhajukat, hogy Nagy Imrét, a reformkommunisták elismert vezetőjét követeljék a kormány élére. Egy csoport a magyar rádió székházához vonult, és követelte, hogy a 14 pontjukat olvassák fel a rádió műsorában. A 14 pont megfogalmazta az alapvető demokratikus jogokat, az orosz hadsereg Magyarországról való kivonását, egyenlőségre alapozott viszonyt a Szovjetunióval, felülvizsgált gazdaságot és a munkások számára elfogadható életkörülményeket. A 14 pont rádión keresztüli sugárzását ellentmondást nem tűrő módon megtagadták. Ez volt az az időpont, amikor a jugoszláviai látogatásról visszatért Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja elnöke hírhedt beszédét elmondta, mellyel a feszültséget tovább növelte. Amikor egy kisebb küldöttség be akart hatolni a rádió épületébe, lövöldözés kezdődött. Az ÁVH emberei – akár volt rá parancsuk, akár nem – a rádió előtti fegyvertelen tömegre lőttek és tömeges halált okoztak. K.: Kik vettek részt a harcokban? V.: A harcokban résztvevők zöme ifjúmunkás és egyetemi hallgató volt. Velük szemben álltak az ÁVH fegyveresei. Kezdetben a magyar hadsereg semleges volt, de később a felkelőkhöz csatlakozott egy részük. A szovjet hadsereg az ÁVH mellett volt és azokat nehéz fegyvereivel, – ide értve a repülőgépről való fél tonnás bombákkal való bombázást is – támogatta. K.: Volt-e korábbi példa is a kommunista rendszerek elleni felkelésre? Igen, 1953-ban történt. Berlin – az akkori, ugyancsak szovjeturalom alatt álló Német Demokratikus Köztársaság fővárosa – utcáin voltak tüntetések. A szovjet megszálló erők ekkor megje15
lentek páncélosaikkal az utcákon és ezzel a tüntetések befejeződtek. Azonban a szervezőket és a résztvevőket hamarosan összefogdosták, és kíméletlenül megbüntették. K.: Ki kezdte a harcot? V.: A harcok a magyar rádió épületénél kezdődtek. Az ÁVH előbb könnygázzal támadta meg a tömeget, de ettől azok nem tágítottak az épület elől és továbbra is követelték a 14 pontjuk beolvasását. Később, este 9 óra körül az ÁVH fegyveresei éles töltényt kezdtek használni, és a tüntetők közül többet azonnal megöltek, számosat megsebesítettek. Azok közül is többet egyszerűen lelőttek, akik a sebesülteket próbálták menteni, vagy segítséget akartak nyújtani nekik. Később egy mentőautó érkezett és a tömeg megdöbbenéssel nyugtázta, hogy nem a sebesültek ellátásra érkezett, hanem fegyvereket hozott az épületből lövöldöző ÁVHsoknak. A tüntetők a mentőautó fegyvereit magukhoz vették és azokkal az ÁVH-sokra visszalőttek. Ettől kezdve beszélhetünk harcról, mert eddig egyszerűen az ÁVH részéről mészárlásról lehetett csak szó. Nem sokkal később – éjjel 1 óra körül – érkezett meg az első szovjet tank és a Szovjet Vörös Hadsereg azt követően hamarosan az ÁVH-sok védelmében beavatkozott a harcokba. K.: Mért avatkozott be a Szovjet Vörös Hadsereg? V.: A válasz meglehetősen bonyolult. Hivatalosan a magyar kormány kérte a Dicsőséges Vörös Hadsereget, hogy nyújtson segítséget a ‘fasiszta huligánok elleni harchoz’, mindezt október 24.-én reggel 8 órakor. Azonban a szovjet harckocsik már a tüntetést megelőző napon Magyarországra érkeztek. A Fekete-tenger melletti Odeszából indultak néhány nappal korábban, és hajnali 2 órakor avatkoztak be a rádiónál folyó harcokba, nem pedig reggel 8 órakor, amikor a propagandában hangoztatott, állítólagos felkérés elhangozhatott. A szovjet vezetés már október 18.-án utasította fegyveres erőit a beavatkozásra, amikorra eljuthatott hozzájuk a diákok követelése, miszerint szüntessék meg az orosz nyelv kötelező iskolai oktatását. Úgy tekintették, hogy ez a Szovjetunió érdekeit sértő követelés.
16
K.: A forradalom és a felkelés az oroszok ellen irányult? V.: Ismét csak az a válaszom, hogy nem. Egy szinten azonban mégis az oroszok magyarországi jelenléte ellen volt. A magyarok a saját anyanyelvüket az orosszal szemben előnyben részesítették, nem akartak oroszokká válni. A szovjetek, mint elnyomók jelentek meg, akik a kommunista hatalmat fenntartották és ezért az oroszokat a nép haza akarta küldeni. A felkelés, mint olyan, nem az oroszok ellen irányult, hanem a rémuralom, a zsarnokság és az önkény ellen. Minthogy a Vörös Hadsereg volt az önkényuralom mögött álló erő, a szovjet vezetés és nem az orosz emberek voltak, akik a hadsereget ebben a zsarnokságban képviselték. A szovjet katonák fegyvertelen magyarokra tüzeltek, válaszul szovjet tankokat a páncélos katonákkal együtt Molotov koktélokkal semmisített meg a magyar ifjúság. Több szovjet katona is meghalt (az utóbbi idők adatai alapján 650-700-at megöltek és 150-et megsebesítettek), de jónéhányuk elhagyta az egységét és csatlakozott a magyarokhoz. Sem a felkelés, sem a forradalom nem irányult az oroszok ellen. A cél az volt, hogy egy demokratikus országban szabadon, elnyomás nélkül élhessünk. A 2. ábra az október 25.-én a Parlament előtti tömeget mutatja. A képen látható páncélos szovjet tank. A képet az előtt készítették, hogy a szemben lévő épületekről megindult volna a gyilkos gépfegyvertűz a fegyvertelen tömegre, 2. ábra Tüntetők az orosz tankokon a Parlament előtt. és annak első részében a tankok visszalőttek a támadókra és bizonyos mértékben védelmet nyújtottak az embereknek. Ám később maguk is gépfegyvertűzzel árasztották el a tömeget. Tüntetők százai pusztultak el aznap a Parlament előtti téren. 17
Ugyancsak érdemes megjegyeznünk, hogy számos szovjet katona megtagadta a parancsot, hogy fegyvertelen emberekre tüzeljen. Később őket visszaszállították a Szovjetunióba és rögtönítélő bíróságon elítélték. Néhányan elhagyták az egységüket és csatlakoztak a forradalmárokhoz, sorsuk egyértelműen a halál volt, akár az utcán, akár a kivégző osztag előtt. K.: Mit jelent az, hogy Molotov koktél? V.: Budapesti fiatalok szovjet filmekből ismerték meg, miként készülhet ‘fegyver’ benzines palackokból a városba érkező páncélosok ellen. A páncélosok ugyan Budapestre érkeztek, de nem kísérte azokat gyalogság. A fiatalok hamarosan kidolgozták annak a módszerét, hogy miként lehet házak tetejéről, felsőbb emeleteiről a tankok motorházára dobott benzines üvegpalackokkal azokat felgyújtani és ezzel ártalmatlanná tenni. A kigyulladt tankban lévő muníció a tűz hatására hamarosan felrobbant, megölve a benne lévő katonákat is. Molotov a II. világháború kezdetétől szovjet külügyminiszter volt, és az ő utasítására kezdték használni hatékonyan a benzines palackokat a partizánok a német páncélosok megsemmisítésére. K.: Kik harcoltak a Szovjet Vörös Hadsereg ellen? V.: Általánosságban véve, a magyarok, különösképpen a fiatalok. Néhány katona is részt vett a harcokban, főleg a sorkatonák. Egynéhány tiszt is csatlakozott, de szerepük a harcok kiterjedése után nem volt jelentős. K.: Honnan szerezték meg a fegyvereiket? V.: Kezdetben – pl. a rádiónál – az ÁVH-tól vették el a fegyvereiket, de október 24.-én reggel a lakosság széles rétegei álltak a harcolók mellé a külvárosok polgárai közül, és közreműködésükkel a baráti katonai laktanyákból, rendőrségekről kaptak fegyvert. Később pedig a budapesti fegyvergyárak raktáraiban őrzött fegyvereket foglalták le. A szabadságharcosok zöme fiatal volt, általában 24 éves kor alatti, többen éppen csak 14-15 éves gyerekek voltak.
18
K.: Honnan tanulták meg a fiatalok, miként kell a fegyvereket használni? V.: Mulatságosnak tűnhet, de kötelezően meg kellett nézniük a II. világháborúról szóló szovjet katonai és partizán filmek tömegét, és részben innen. Emellett kötelező katonai kiképzés is folyt a főiskolák és egyetemek hallgatói között, és több szabadságharcos már bevégezte kötelező katonai szolgálatát. Hamarosan megszervezték magukat és megválasztották vezetőiket. Volt néhány körzet, ahol különösen súlyos harcok folytak. Ezek közül a leginkább ismert a Corvin-köz volt, ahol a Pongrátz-testvérek – egyikük mezőgazdasági gépészmérnök, másikuk ifjúmunkás – volt a vezető. K.: Mi volt a magyar lakosság válasza? Támogatták-e gyakorlatilag a harcolókat? V.: Igen, támogatták. Mind Budapest és a vidék lakossága élelemmel, anyagokkal, hírközléssel, a szovjet egységek mozgásának felderítésével, stb. segítette a harcosokat. Maguk is számos szabadságharcost küldtek a harcokba. A magyar emberek csodálatos egységről tettek tanúságot mind Magyarországon, mind pedig a világ magyarsága között. K.: Mennyi ideig tartott a felkelés? V.: Az események két szakaszra bonthatók: forradalomra és szabadságharcra. A kezdeti felkelés és szabadságharc október 23.tól október 29.-ig tartott, amikor is úgy tűnt, az orosz egységek el szándékoznak hagyni Magyarországot. A szabadságharc azonban november 4.-től tovább folytatódott, amikor a szovjet egységek visszatértek és romboló háborúba kezdtek nehéz fegyverekkel, a légierő bevetésével egyetemben. A szabadságharcosok folytatták az ellenállást mindaddig, amíg ki nem fogytak a lőszerből. A katonai ellenállás helyenként november közepéig folytatódott. K.: Mi történt a harcok után? A magyarok megadták magukat? V.: Tulajdonképpen nem. Passzív ellenállás kezdődött a harcok multával és ez az ellenállás a teljes országra kiterjedt és évekig eltartott. Kezdetben a munkástanácsok szervezték az ellenál19
lást. Általános sztrájkot hirdettek, amely hatékonynak bizonyult. Moszkvában Kádár János vezetésével szervezték meg a magyarokra rászabadított Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányt és ez a kormány megkísérelte a munkásságot ellenőrzése alá vonni. De a munkástanácsok szervezetei túlzottan erősek voltak és azok nagy népszerűségnek is örvendtek. Az új bábkormány bűnbocsánatot ígért azoknak, akik részt vettek a harcokban, vagy a tüntetésekben, de az embereknek már elegük volt az ígérgetésekből. Látták a szovjet hadsereg és az újjáalakított párt fegyveres egységeit az utcákon, és sokan úgy döntöttek, hogy inkább elmenekülnek a terror újabb hulláma elől Magyarországról. Hamarosan a menekültek áradata zúdult Ausztriára, több mint 200 000 ember menekült el. K.: Miért menekültek el az emberek Magyarországról? Nem hittek az ígéretekben? V.: Az embereknek keserű tapasztalatai voltak a kommunista rendszerrel kapcsolatosan. Teljesen tisztában voltak azzal, hogy a megtorlás kemény és könyörtelen lesz, és az ígéretek csupán hazugságok, mellyel csakis a körülményeket akarták lecsendesíteni. A szabadságharcosoknak jó okuk volt, hogy elhagyják az országot. A munkástanácsok tagjai azonban maradtak és ők képezték a későbbi megtorlás fő célpontját. A kommunisták képtelenek voltak megbocsátani az embereknek, hogy saját képviselőiket választották meg, azokat, akik nem voltak kommunista aktivisták. K.: Kik menekültek el? V.: A menekültek az egész népességet képviselték. Többjük egyszerű munkás volt, mások magas szinten képzettek voltak, akik nem kívánták magukat ismét rabszolgaként eladni a pártfőnököknek. Az emberek tisztában voltak a ‘ígért ország’ lényegével, és saját életük szabadsága számukra sokkal fontosabb volt, mint bármiféle életszínvonal anyagi oldala. Jóllehet, a kedvezőbb anyagi jólét is hajtóerő volt a menekülésre. November közepe és január közepe között több mint 200 000 magyar hagyta el az országot, amikor is a kormányzat már annyira megerősödött, hogy hermetikusan le tudta zárni a határokat. Ezt széles aknamezőnek, 20
szögesdrótnak az Ausztria melletti, nyugati határövezetbe telepítésével tudták megoldani. Így aztán Magyarország egy újabb fél évtizedre ismét egy hatalmas koncentrációs táborrá, börtönné alakult. K.: Hová mentek a menekültek? V.: Az ő elsődleges céljuk Ausztria volt, amely azonnal válaszolt és többségüket be is fogadta. Miután ez az út bezárult, többen megkísérelték Jugoszlávia felé elhagyni az országot, de többségük onnan nem jutott tovább, visszatelepítették őket Magyarországra és a tiltott határátlépésük miatt komoly büntetést kaptak. Számos más nyugati ország is megnyitotta határait az Ausztriába érkezett menekültek előtt. Többségük végül az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon és még számos európai országban – ide értve Svájcot és Svédországot – nyert végső elhelyezést. K.: Hány embert öltek meg? V.: Annyi szám ismeretes, ahány jelentés. A harcok során megölt magyarok számát illető becslések kettőtől huszonkétezerig terjednek. Voltak olyan becslések is, melyek hétezer orosz halálát jelezték. A hivatalos számok szerint 2 502 halott és 16 700 sebesült magyar áldozata volt a harcoknak. A hivatalos adatok nem tartalmazzák az orosz áldozatok számát. Jelenlegi ismereteink szerint 650-700 orosz halt meg és 1540 sebesült meg a harcokban. Ezek a számok nem tartalmazzák azokat az áldozatokat, akiket akkor öltek meg a magyar és orosz hatóságok, miután a felkelést letörték, amikor is felakasztották, vagy halálra kínozták az áldozatukat, vagy tartották börtönben, esetleg kényszermunkatáborokban évekig. K.: Összeomlott-e a közbiztonság, a polgári rend a felkelés idején? V.: Ennek a ‘forradalomnak’ a legmegrázóbb jelensége az volt, hogy a polgári rendet tökéletesen megőrizte. Áruk érintetlenül maradtak még betört kirakatok mögött is. Nem voltak az utcán önkényeskedések azokon kívül, melyet az ÁVH tagjai provokáltak ki kegyetlenségükkel, embertelenségükkel. A lakosság 21
gyűlölte az ÁVH szervezeteit de azt akarta, hogy bíróságok a törvények szerint ítéljenek felettük, és ne pedig az utca. Elszórtan, néhány erőszakos cselekmény is előfordult, ezek azonban az ÁVH részéről kiprovokáltak voltak, és az ÁVH-sok utcai lincselésével végződtek. A forradalom tiszta volt tíz napos időtartama alatt – különösen miután látszólag győzött. A polgári rend fenntartása nagyon fontos volt és ezt szinte mindenütt el is érte. K.: Kaptak-e a szabadságharcosok katonai segítséget? Voltak-e ott a harcokba beavatkozó idegen csapatok? V.: A nyugati propaganda – ide értve a Szabad Európa Rádiót és az Amerika Hangját – serkentették és bátorították a szabadságharcosokat azt ígérvén, hogy lesz külső segítség. Nem történt semmi ilyesmi. A nyugati országok magára hagyták a szabadságharcosokat. Idegen csapatoknak csakis a Vörös Hadsereg egységei számíthatók, de ők a szabadságharc leverésében voltak érintettek. MK.: Mi volt a szabad világ válasza? V.: A válasz vegyes volt. Az utca embere kifejezte legnagyobb elismerését és támogatását. A felkelés leverését követően hamarosan komoly anyagi támogatás – élelmiszer, gyógyszer, ruházat, stb. – érkezett a magyarok megsegítésére. A segítséget köszönettel fogadták és nagyon is szükségesnek bizonyult a magyarok számára, hogy az ellátásbeli nehézségek idejét átvészeljék. A munkások azonban nagyon is elégedetlenek voltak a felkelés letörése miatt, és hetekig tartó általános sztrájkkal válaszoltak. A gazdaság lelassult és gyakorlatilag újra kellet indítani. A magyar szabadságharcnak volt azonban erős politikai hatása is. Bemutatta a nyugati világnak a Szovjet Birodalom valóságos arcát. Ennek eredményeként és a különösen a brutális szovjet válaszreakció eredményeként a baloldali mozgalmak, különösen a kommunista pártok világszerte nagy mértékben elveszítették támogatottságukat, és ez nagy mértékben érezhető volt pl. Ausztráliában. Az emberek tiltakozó tüntetéseket szerveztek és igyekeztek az Egyesült Nemzetek Szervezetébe küldött képviselőikre úgy hatni, hogy a magyar forradalom erőszakos letörésének a kérdését évekig napirenden tarthassák. 22
K.: Mi volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének a válasza? V.: A Biztonsági tanács az ausztráliai kezdeményezésre azonnal válaszolt. Ausztrália akkori miniszterelnöke, R. G. Menzies október 30.-án kiadott nyilatkozatában fejtette ki az álláspontját és a szovjet eljárás törvényességét megkérdőjelezte. A Biztonsági Tanács október 28.-án, november 4.-én és 8.-án tartott rendkívüli ülésén és november 12.-ei rendes ülésén tárgyalta a magyar ügyet és tartotta napirendjén egészen 1962-ig. Azonban a Szovjetunió minden esetben vétót emelt a határozatok ellen és amikor a közgyűlés hozott határozatot – melyet nem tudott megvétózni –, annak végrehajtását is minden esetben igyekezett meggátolni. K.: Mi volt az ausztrál kormány szerepe az ENSZ válasz kialakításában? V.: Ausztrália akkoriban a Biztonsági Tanács választott tagja volt és Ausztráliát ott Walker képviselte. Néhány állandó tag tiltakozása ellenére Ausztrália képviselője kezdeményezte a Tanács rendkívüli ülésének összehívását, pl. november 3.-ra, de akkor sikertelenül. Ugyancsak Ausztrália képviselője volt az, aki – miután a közgyűlés elfogadott egy határozatot – a magyar kérdést napirenden tartotta egészen 1962-ig. Ez évekkel az után volt, amikor már több tag érdeklődése lelanyhult és szerette volna az egész kérdést a szőnyeg alá söpörni. Ausztrália aláírta a trianoni békadiktátumot és ezáltal részt vett Magyarország I. világháborús feldarabolásában. Ugyancsak aláírta a párizsi 1947-es békediktátumot, mely ezt a feldarabolást megerősítette. Az ausztrál kormány komolyan aggódott amiatt, hogy a Szovjetunió ezt a békeszerződést Magyarország katonai lerohanásával komolyan megsérti. K.: Mit tettek a nyugati hatalmak? V.: Hangzatos beszédeket tartottak, nyilatkozatokat bocsátottak ki, ígéreteket tettek, nagy számú menekültet befogadtak, támogatásban részesítették Magyarországot, de egyetlen lépést sem tettek a Szovjetunió ellen. A földgolyó egy másik része fog23
lalta le őket, ahol a szovjettel szembeni katonai összeütközés veszélyétől tartottak, következésképp magára hagyták Magyarországot, otthagyták kiszolgáltatva a szovjetek kegyetlen kényénekkedvének. K.: Mi terelte el a figyelmüket Magyarországról? V.: A szuezi-válság volt ez az elterelő esemény. Lehetséges, hogy a szovjet katonákat eredetileg a Szuezi-csatorna területére küldték. Több magyar tapasztalta orosz katonákkal szóba elegyedve, hogy azok a Dunáról azt gondolták, hogy az valójában a Szuezi-csatorna. K.: Mi zavarta meg ezeket a katonákat? V.: A Szovjetunió ki akarta terjeszteni az ellenőrzését a Szuezi-csatornára azért, hogy szabad kijárása legyen az Indiaióceánra. Szövetségesük volt Egyiptom. A Szuezi-csatorna tulajdonosai magán emberek – zömmel angolok – voltak, és a csatorna forgalmának ellenőrzése a nyugati hatalmak érdekeit szolgálta. Egyiptom elhatározta, hogy államosítja a csatornát. Izrael, Franciaország és Anglia 1956 novemberében katonai lépéseket tett, hogy érdekeit megvédje. A szovjet válasz erre katonai segítségnyújtás lett és – elküldte katonai tanácsadóit Egyiptomba, hogy a csatorna államosítása mégis megtörténhessen. K.: Térjünk vissza Magyarországra. Milyen mértékű volt az elnyomás? V.: A Szovjetunióval szövetséges többi kommunista állam kormánya a magyar forradalom kegyetlen leverését javasolta a Kremlnek – és várta is el tőle –, hogy ez intő jel legyen minden lázadónak, hogy mire számíthat egy esetleges fölkeléskor. Megtorlásként tízezrek kivégzését igényelték. Az új magyar kormány úgy döntött, hogy megvárja, amíg az érzelmek lecsillapodnak és a határokat hermetikusan le tudja zárni. Voltak még olyan mozgalmak, mint pl. a MUK (márciusban újra kezdjük) melyeket illegális plakátokon hirdettek és ez aggodalmat keltett az elnyomóknál. Ezért aztán 1957 februárjáig vártak, mielőtt megkezdték volna a tömeges letartóztatásokat és a korábban, a sztrájkok idején bevezetett rögtönítélő bíráskodás jegyében az azonnali kivégzéseket. 24
A letartóztatási hullám és a kivégzések sora azt követően felerősödött és folytatódott a következő évek során. Az utolsó áldozatot 1963 elején akasztották fel. K.: Hány embert végzetek ki? V.: A felkelést követő megtorlás erőteljes volt. Több mint 350 embert akasztottak fel (a hivatalos szám azonban 229), ugyanakkor a halálra kínzott, vagy köztörvényes bűn vádjával megölt emberek számát ezernél is többre becsülik. Több mint 22 ezer embert vetettek börtönbe vagy ítéltek kényszermunkára. A felakasztottaknak kb. a fele nem vett részt a harcokban. Az ő bűnük az volt, hogy elfogadták a munkástanácsokban való részvételt és az emberek képviseletében ügyködtek. Az ellenük felhozott vád zömmel ‘a szocialista állam elleni bűnszövetkezetben elkövetett összeesküvés’ volt. K.: Fiatalokat is kivégeztek? V.: A harcok során számos gyerek meghalt, a felkelés letörését követő büntető bosszú során is többet meggyilkoltak. Az utcai harcok során elesettek nagy része tizenéves volt, tekintve, hogy a szabadságharcosok tetemes hányada 18 éven aluli volt. Vannak olyan tapasztalatok is, hogy fiatalokat a helyszínen, elfogásuk és lefegyverzésük után főbelőttek. A propaganda az volt, hogy aki leteszi a fegyvert, bántatlanul elvonulhat, de ennek pontosan az ellenkezője volt igaz: gyakran helyben ki is végezték – és ezek száma nincs az utólag kivégzettek között. Miután a kormány már kellően erősnek érzete magát, korábbi szavát egyszerűen érvénytelennek tekintve megkezdte a letartóztatásokat és a statáriális ítélkezést. Több fiatalt elfogtak 1957 közepén és ítéltek több éves börtönre, vagy fel is akasztották. A 18 év alatti gyermekek a magyar alkotmány és az akkor érvényes törvények szerint is, nem vonhatók bírósági eljárás alá felnőtt bíróságokon, nem ítélhetők börtönre, és nem végezhetők ki. A halálbüntetés fiatalkorúaknál törvényellenes volt még a legsúlyosabb bűntettek esetén is, és őket csakis fiatalkorúak bírósága ítélhette el. Mégis, a kormányt nem túlzottan zavarták ilyen apróságok: egyszerűen megvárták, míg a fiatalkorú betölti a 18. évét és akkor hajtották végre a halál25
büntetést. A kommunisták bosszúszomja végtelen volt. 188 fiatalkorút (diákokat, ifjúmunkásokat, középiskolásokat) ítéltek el. K.: Ki volt a megtorlás legfiatalabb áldozata? A legfiatalabb kivégzett szabadságharcos neve Mansfeld Péter volt (lásd a 3. ábrát). Halálakor, 1959 március 21.-én éppen csak 18 éves volt. A brutális kormányzat megvárta, míg betölti a 18. életévét és a következő nap fel is akasztotta. Ifjúmunkás volt és kivégzésére a hatalom számos pártmunkást kivezényelt, hogy megszemlélhessék, miként végzi a munkás osztály árulója. Felakasztották, de úgy, hogy nem törték el a nyakszirtcsontját, 3. ábra Mansfeld Péter, a megtorlás egyik hanem hagyták megful- gyermek áldozata. ladni. 13 percig agonizált a kötélen, mielőtt a halál beállt volna. A kommunista rendszer embertelenségét ez a barbár kivégzés kellőképpen igazolja. K.: Miért alkalmaztak ennyire embertelen és barbár módot egy fiatalember megölésére? V.: 15 éves volt a felkelés idején és a bűne az volt, hogy lefegyverzett egy rendőrt. Senkit sem ölt meg. Fiatal srác volt és az ‘emberséges’ rendszer mutatta meg igazi embertelenségét. A rendszer ezen keresztül is erejét akarta fitogtatni, igazolni bosszúképességét az eszme árulóival szemben. Péter ifjúmunkás volt és a Magyar Szocialista Munkás Párt az ellenkezését árulásnak tekintette. 26
K.: Mi volt a felkelés legfontosabb jellemzője? V.: Nagyon nehéz kiválasztani a legfontosabb jellemzőt, de mindenképpen meg kell említenünk az egységet, melyet a magyarok, mint egységes nemzet akkor felmutattak. Ugyancsak az önkényuralommal szembeni összefogást kell megemlítenünk. Az emberek egységbe tömörültek a felkeléskor és ezt a harcok során még tovább erősítették. Az elnyomással szemben zord ellenállással álltak ki hónapokon keresztül. Az egységes fellépés és az anarchia hiánya nagyon fontos jellemző volt. K.: Miként befolyásolták az események az emberek gondolkozását? V.: A szabadságharcnak és a forradalomnak az emberek gondolkozására kifejtett hatása nagyon nagy volt. Mindenekelőtt, az embereknek fel kellett ismerniük, hogy a nyugati hatalmak vonakodnak segítséget nyújtani a szovjet kényuralom alóli felszabaduláshoz. Magukra hagyatottan, segítség nélkül egyedül kellett megállniuk. Egy másik hatás volt a gyakorlati kommunizmus embertelen jellegének felismerése. 1956 megmutatta, hogy együttműködve lehetséges tenni az együttes biztonság és élet érdekében. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista rendszer katonai erővel nem dönthető meg, és még fontosabbá vált az, hogy hagyni kell magától, a saját belső zavarai miatt összeomlani. A párt ugyancsak megváltoztatta a politikáját. A kötelező szemináriumok megszűntek, és a propaganda más területek felé fordult. A kivégzések egészen 1963 közepéig folytatódtak, amikor a folytonos, passzív ellenállás végül is megbékéléshez vezetett. Több szabadságot biztosítottak a magyaroknak és növekvő számban engedték őket, hogy meglátogassák a nyugati országokat. Népgazdaságuk fokozatosan nyereség-irányítottá vált és a kormányzat nem várta el a polgáraitól, hogy oroszként viselkedjenek, éljenek. K.: Mit eredményezett a felkelés? V.: Összefoglalva: ezrek halálát eredményezte. Ezen felül a magyar értelmiség tekintélyes részének elveszítését. Ugyancsak elveszítette Magyarország szakképzett munkaerejének meghatározó hányadát, melyek nyugatra távoztak. A kommunista rendszer 27
gyengeségét kellően érzékeltette az egységes passzív ellenállás is, mellyel a polgárai tiltakoztak ellene. A kommunisták ugyancsak elveszítették támogatottságuk tetemes részét és a kommunistavilág darabokra töredezett, mely aztán évtizedekkel később a teljes rendszer összeomlásához vezetett. Nyugati kommunista pártok elveszítették támogatottságukat. Ez fokozattan érvényes volt, pl. Ausztráliára, ahol a kommunista párt gyakorlatilag megszűnt a Szovjetunió magyarországi beavatkozását követően. A többi párt is meglazította Moszkvától való függőségét és elutasította a szovjet vezetést. Az orosz vezette szocialista rendszerre alapuló Európai Unió elve 1989-ben összeomlott. Európának kommunisztikus eszmére alapuló egyesítésre szolgáló nyomás a magyar felkelés eredményeként elhalt. A felkelés szellemében nem volt kommunizmus ellenes, mégis valójában egyik legjelentősebb eredménye az ilyen jellegű szervezkedés lerombolása lett. A munkástanácsrendszer a kommunisták vezetése nélkül lett a kommunisták számára a leginkább rettegett lehetőség. K.: Miként változtatta meg az emberek életét? V.: A kezdeti megtorlás és újra-elnyomás szakasza után az emberek életkörülményei elkezdtek javulni. Több szabadsághoz jutottak pl. nyugati országok meglátogatására és a politikai nyomás megenyhült. Vegyes szocialista-kapitalista gazdaságot fogadtak el és végre megvalósult, hogy több munkaért nagyobb jövedelemhez lehetett jutni. A politikai szabadság is megnövekedett és a párttagság szerepe is megváltozott. Párttagságot ezentúl csak vezető állásokhoz követelték meg a munkahelyeken. A megkülönböztetés továbbra is fennállt, de az élessége tompult. Megengedték, hogy párton kívüli polgári szervezetek alakuljanak, jóllehet, kikötötten pártvezetés mellett. Vallásellenesség és a papságellenesség is részben csökkent. K.: A felkelés eredményeként elveszítették-e az emberek munkahelyüket? V.: A felkelés miatt nem, de a bolsevik társadalmi rendszer eredményeként igen. A munka kötelező volt és a fizetés csakis néhány létfontosságú cikkhez jutáshoz volt elegendő. A társadal28
mi rendszer olyan volt, mint egy kényszermunkatáboré. Sokan elveszítették a jogukat, hogy azon a területen dolgozzanak, mely a szaktudásukhoz tartozott, közel a családjukhoz és alacsonyabb rendű munkakörben, családjuktól távol kényszerültek dolgozni, emberi kapcsolatoktól elszakítottan. Az érintettek száma több ezer volt. Még többeket arra kényszerítettek, hogy szakképzettségükhöz mérten mélyen alacsonyabb szinten dolgozzanak. Így pl. kutató tudóst eltávolítottak az intézetéből és fizikai munkára kényszerítettek a mezőgazdaságban, vagy bányában. A haszon a munkás élgárdához, vagy a moszkvai pártközpontba ment. Ez a sajátság azonban megváltozott 1963-ban, miután egy sokkal valóságszerűbb gazdaságot és kevésbé elnyomó politikát vezettek be. K.: Mi volt az 1956-os forradalomnak a világbeli eseményekre gyakorolt hatása? V.: Legnagyobb hatása a kommunista mozgalmak befolyásának csökkenése volt. Az európai kommunista pártok számos tagja kilépett a pártból. Értelmiségiek – főleg fiatal egyetemi diákok – a szovjet kommunizmus ellenzőivé váltak. A Szovjetunió elveszítette hitelességét. Megmutatta igazi arcát, amely könyörtelen, embertelen uralkodó rendszer volt. A nemzetközi kommunista mozgalom központja, a COMMINTERN gyakorlatilag összeomlott, és 1989-ben az európai kommunista társadalmi rendszerek és államok is szétestek. Így Európára leselkedő kommunizmus veszélye megszűnt. Másik közvetlen hatása a Szuezi-csatorna környezetére volt. A Szovjetunió nem volt képes abba a válságba hatékonyan beavatkozni, erkölcsi ereje a magyar események következtében látványosan meggyengült, következésként a III. világháború veszélye is csökkent. K.: Megköszönték-e a magyaroknak a kommunizmus összeomlásának elősegítését? V.: Sajnos nem. Egy lehetséges összeomlás veszélye már a nyolcvanas évek kezdetén látszott. Ekkor azonban a kommunista országok hatalmas nemzetközi kölcsönöket vettek fel, hogy még tovább fenntarthassák a rendszerüket. Azonban ez sem segített. Európa kommunista országai egymás után, viharosan omlottak 29
össze 1989-ben. Még ebben az évben gyakorlatilag valamennyien demokratikus kormányzati rendszerre álltak át. 1991. december 12.-én a Szovjetunió végül is szétesett, tagjai független országoknak nyilvánították magukat és többé-kevésbé nyugati típusú demokráciát és gazdasági rendszerre tértek át. A magyar felkelés és szabadságharc volt a legnagyobb csapás a szovjet típusú társadalmi rendszerre és szervezetekre. K.: Mi az 1956-os magyar forradalom üzenete manapság? V.: A felkelés spontán esemény volt és az önkény és zsarnokság ellen irányult. Hazug és antidemokratikus politika elleni lázadás volt. Az uralkodók által követett embertelenségek elleni lázadás volt. A magyar nemzetnek urai elleni felkelése volt. A magyarok fölöttébb nagy összetartást és együttműködést mutattak fel a felkelés során. Bemutatták, hogy testvérek és támogatják egymást. A forradalom spontán tett volt. Építő és nem pedig romboló volt, mint amilyenek a történelemből korábban megismert baloldaliak által kirobbantott és szervezett forradalmak voltak. Tiszta és lelkesítő volt és nem szennyezte be erkölcsi rontás. A munkástanácsok azonnal megszerveződtek azért, hogy egy jobb társadalmat hozzanak létre. Az új rend lényege az emberi egyenértékűség tiszteletben tartása volt. Ez volt a forradalom legfontosabb sajátsága. A szabadságért folytatott harcot is a teljes összetartás jellemezte, valamint a fiatalok, különösen a tizenévesek kiemelkedő hősiessége és bátorsága. A szabadság igénye olyan erős volt a magyarokban, hogy az számukra az életnél magánál is fontosabb lett. Az emberek alkotó- és kezdeményező készsége megmutatta igazi erejét. A világ is válaszolt és kimutatta együttérzését. Ez a válasz különösen nyilvánvaló volt Ausztráliában, ahol az ausztrálok hatalmas tüntetéseket szerveztek, hogy kifejezzék együttérzésüket az életéért harcoló nép mellett. A szabad világ népei befogadták a Magyarországról a bukást követően elmenekülők tízezreit és új élet kezdetéhez nyújtottak nekik lehetőséget. Ezért a magyarság mindig hálás lesz. A menekültek megmutatták azon képességüket, hogy be tudnak illeszkedni a vendéglátók társadalmába és tetteik30
kel, munkájukkal és társadalmi életükkel bizonyították is azt, hogy a kommunista világ velük kapcsolatos lejárató propagandája hazug. A magyarok igazolták, hogy tevékeny, alkotó tagjai az őket befogadó társadalmaknak. Így hát a magyar felkelés, forradalom és szabadságharc üzenete az, hogy az emberek elérhetik egyéni céljaikat, ha erejüket egyesítik, egymással összetartóak és együttesen cselekszenek egymásért. Bátorság és kezdeményezőkészség meghozzák a gyümölcseiket. Társadalmi elvek a társadalomért vannak és nem pártpropagandáért és ideológiáért. Az embereknek az életüket a saját kezükbe kell venniük és nem hinni fellengzős eszmékben, hacsak nem önmaguk valósítják meg azokat az eszméket a társadalom érdekében.
31
34
