1941. DECEMBER 4. MOSZKVÁTÓL NEGYVEN KILÓMÉTERNYIRE NYUGATRA

vagabund kiadó

Joachim Peiper

A FUTÁR HALOTT © 2005 Vágó Csaba (Joachim Peiper) – © 2005 Szöllösi Péter, szerzőtárs – A FUTÁR HALOTT A szerző nem azonos azzal a Joachim Pciperrel, aki a II.világháborúban az elit LSSAH hadosztály egyik legkiválóbb tisztje volt.

VAGABUND KIADÓ Sorozatszerkesztő: SZÖLLÓSI PÉTER A nyomdai munkák: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT., Kaposvár – 250200 Felelős vezető: POGÁNY ZOLTÁN igazgató Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. [email protected] Felelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER [email protected] Vagabund Kiadó, 6OOO Kecskemét, Akadémia krt. 45-47. ISBN: 963 9409 54 5

A kötetben szereplő szövegek illetve szövegrészek bármilyen módon történő felhasználása csak a kiadó előzetes engedélyével lehetséges. Minden jog fenntartva. Szöllősi Péter C 2005

A FUTÁR HALOTT I. 1941. DECEMBER 4. MOSZKVÁTÓL NEGYVEN NYUGATRA

KILÓMÉTERNYIRE

A torka felszakítva, akár egy algákkal lepett kagyló nyitott páncélja. A roncsolt szélű hús hosszúra nőtt moszatokként feküdt a kivérzett bőrön. Az alvadt vér meggyűlt a seb alján, és előbb kocsonyává dermedt a hidegben, majd apró

jégvirágok jelentek meg a felszínén. Müntzer meredten figyelte a fiatal nő holttestét: a fehér hóban meggyűlt vöröses-fekete tócsa taszította. Nem hitte, hogy ennyi vér van egy emberben.

A templom felé talán még átvághatnál – gondolta, ahogy végignézett a romos falu főterén. Apró pelyhekben havazott. Az ég alja szürke volt, a csupaszon álló fák ágai fehérek voltak a fagyott zúzmarától. A hideg aligha lehetett kevesebb, mint mínusz harminc fok. A halott lány arcán már megfagyott a hús. A harminc lépés széles nyitott terület közepén szobor állt. Sztálint ábrázolta, ahogy a környéket figyeli. Az alak mindkét karja hiányzott, a kőtalapzatot megszámlálhatatlan golyónyom borította. Kisebb pisztolylövedékektől kezdve, egészen a géppuskák 7,92-es töltényekig. A tér két oldalán fedezékbe húzódott fegyveresek szakadatlanul lőtték egymást.

Az oroszok nem mozdulnak, amíg a komisszárok neki nem hajtják őket a golyózápornak. A németek pedig bolondok lennének elszalasztani az alkalmat – gondolta Müntzer, a két csoportot figyelve. A tér bal oldalán, a templom mellett és a szobor mögött, egy szakasznyi Wehrmacht katona tartotta magát a velük átellenben rejtőző, tisztjüket vesztett orosz bakákkal szemben. A Vörös Hadsereg katonái egy bombatámadástól csonkává lett ház romjai mögé húzódtak. Az épület teteje beomlott, a belseje kiégett, de a falak még álltak. A német kar98-asok és az és az esek

becsapódó lövedékei nyomán apró porfelhők keletkeztek a romon. Az elszórt puskalövésekből Müntzer úgy látta, mindkét fél elégedett a kialakult helyzettel.

Persze a mieink nem sietnek. Szívesebben megvárnák, amíg a németek megfagynak – gondolta, ahogy az ujjait mozgatta a vastag szőrmekesztyűben. A szobor jobb oldalán lángoló “Polutorka" felől fájdalmas kiáltás hallatszott. A lángok lassan elérték a teherautó vezetőfülkéjébe szorult sofőrt, és azzal fenyegették, hogy élve falják fel. Müntzer bízott benne, hogy a füstmérgezés megmenti a férfit a szörnyű haláltól. A vörös hadsereg katonái láthatólag Georgij Konsztantyinovics Zsukov Moszkvát védő egységeihez tartoztak. A Gaz-AA teherkocsi jelzéseiből ítélve előretolt egység lehetett, afféle motorizált harcoló felderítők. A németek meglepték őket a falu főterén, és mozgásképtelenné tették a Polutorkát. Müntzer két sarokkal távolabbról hallotta meg a lövések hangját. Mivel a falut semmiképp sem kerülhette el, a dörrenések irányába indult, és nemsokára elérte a templomtér szélét, ahol a feltépett torkú lány feküdt. A harc hevessége ekkorra vesztett a kezdeti lendületéből, és mindkét fél beérte annyival, hogy szórványos puskatűzzel tartsa állásaiban a másik oldalt. Müntzer rangjelzés nélküli orosz egyenruhát viselt. A fehér szövetet vattával tömték ki, hogy ellenálljon a mínusz negyven fokos éjszakai hidegnek, szőrmecsizmájába papírt göngyölt, hogy jobban tartsa a meleget. A kezét rendszerint a zsebeiben tartotta, vagy a vastag anyagból

készült, prémszegélyes “usánka" elé tartotta, hogy az arcát védje vele. A lehajtható szélű szőrkucsma kivételesen jó szolgálatot tett a hideg ellen. A tél szokatlanul korán érkezett, és rendkívül kemény volt. A forrásban lévő víz hatvan másodperc alatt megfagyott a hóban, ha valaki a szabadban végezte a dolgát, az egyenlő volt a halálos ítélettel. Müntzer hallott olyan híreket a német oldalról, hogy a katonák egy része inkább választotta az öngyilkosságot, mint a fagyhalált.“Kézigránátot szorítanak

a hasukhoz, mert atöbbi fegyverük már nem működik" –magyarázta neki egy rőt bajuszú komisszár napokkal korábban, még Moszkvában. Müntzer hallott más rémhíreket is, de csak módjával hitt nekik. Az optimista feltételezések szerint a németek automata fegyverei használhatatlanokká váltak, és csak egyes lövéseket tudtak leadni. A tankok motorjai nem indultak el a hidegben, a repülőgépek képtelenek voltak felszállni, és az ágyúkba belefagyott a zsiradék, emiatt a lövedékek nem csúsztak be a csőfarba. Bár fenntartással fogadta a híreket, egyértelmű volt, hogy mind kevesebb német gépet lehetett látni Moszkva felett. A küzdelem újra felerősödött a téren, és a szaggatott puskadörrenésekhez, néhány PPD 34/38-as kerepelése csatlakozott. A németek ugyan viszonozták a tüzet, de Müntzer úgy látta, hogy az orosz oldalon kialakult tűzerőfölény idővel érezteti majd a hatását, és kiveti a Wehrmacht katonákat az állásaikból. A temetőn átvágva még elkerülheted őket – látta be, hogy

tovább nem maradhat. A kommunistákhoz szokatlan gyorsasággal érkező erősítés meglepte. A géppisztolyokkal felszerelt egységek mintha a semmiből tűntek volna elő. Vajon ez már az offenzíva jele?– tette fel magának a kérdést, és érezte, hogy fokozódó nyugtalansága nem engedi, hogy egyhelyben maradjon. Úgy tűnt, a németek a nyilvánvaló túlerő ellenére sem akarnak elszakadni, és mindent megtesznek, hogy tartsák az állásaikat. A kar98-as puskák tüze felerősödött, és hiába próbáltak az oroszok fokozódó nyomást kifejteni a fritzek állásaira, azok továbbra is keményen védekeztek. Nem szoktak hozzá, hogy visszavonuljanak – értett meg a felismerés Müntzerben, és magában elégedetten vigyorgott. Bár a németek jól harcoltak, szedett-vedett benyomást keltettek. Az orosz megfigyelők jelentései szerint a III.Birodalom katonái nem kapták meg a téli felszerelésüket, és továbbra is a nyáron használt egyenruháikat viselték. A hullarablás mindennapossá vált a német seregben, és nagy becsben tartották a halott orosz katonákról levett meleg holmikat. Az efféle kabátokról letépték a rangjelzéseket, és a saját német felségjelzésüket varrták rá. Így sokszor csak apró címerek alapján lehetett megkülönböztetni egymástól a katonákat. A hírek szerit a németek között többen két kabátot vagy nadrágot viseltek, míg mások összegyűrt újságpapírral és szórólapokkal bélelték ki a ruhájukat. Annak a német őrnek, aki a szabad ég alatt elaludt, nem volt esélye még egyszer felébredni.

Az egyik orosz altiszt hirtelen kidőlt a többiek közül, és elterült a földön. Vastag szőrmekucsmája alól dőlt a vér, ahogy mozdulatlanul feküdt a hóban. Az egyik baka mellé ugrott, kikapta a kezéből a PPD feküdt a hóban. Az egyik baka mellé ugrott, kikapta a kezéből a PPD ast, és tovább tüzelt a németekre. Müntzer felállt, a temető felé indult, hogy a németek háta mögé kerülve megpróbálja elérni a templomot. A teret körülvevő házak takarásában átvágott a hóval borított földúton. Időnként megállt, és körülnézett, nehogy belefusson a német jobbszárnyába, vagy a bekerítéssel próbálkozó oroszokba. Az épületek nagy része rettenetes állapotban volt. Az október óta húzódó harcok lassan a földdel tették egyenlővé a szovjet főváros közelében lévő falvakat. A fagyott romokon Müntzer csak lassan haladt, és állandó figyelmet igényelt, nehogy kiforduljon a bokája a szanaszét heverő omladékon. A téren a harc tovább erősödött, és nemsokára a kézifegyverek tüzéhez aknavetőgránátok robbanása csatlakozott. A detonációk erejébe beleremegett a föld, és a rozzant házakról újabb darabok hullottak le. Müntzer a következő romhalmaz széléhez húzódott, és kinézett az omladék sarkáról. A harcoló német felderítőkhöz újabb egységek csatlakoztak, és az összecsapás erejének ez adott újabb lendületet. A német aknavetősök ugyan még nem tudták belőni az orosz gyalogságot, de az első találat már nem sokáig várathatott magára. Ezzel a túloldalon lévő komisszárok is tisztában voltak, mert “jó szokásuknak"

megfelelően, rohamra küldték a fedezék mögött rejtőző bakákat. Képtelen visszavonulni! – dühöngött Müntzer, az öngyilkos roham készülődéseit látva. Létszámbeli fölénnyel már a

14-es háborúban sem lehetett eldönteni a csaták sorsát. Kézigránátok robbantak a Moszkva felöli oldalon, hogy a detonációk nyomán keletkező füsttel leplezzék magukat a támadók, de a fagyott föld túl kemény volt hozzá, hogy az elszabaduló repeszek elég nagy porfelhőt kavarjanak. A házak közül előretörő orosz katonák ezúttal tiszta célpontot nyújtottak a német lövészeknek. Alig egy perc leforgása alatt újabb halottakkal, görcsösen vonagló sebesültekkel lett teli a tér. A kar nélküli Sztálin szobor szenvtelen arccal figyelte haldoklókat. A komisszárok a vérengzés ideje alatt visszavonultak.

Átokverte kommunisták! A német előretolt egységek óvatosan elhagyták a fedezéküket, és az aknavetők fedezettüze mellett megindultak a tér másik oldalán álló házak felé. Müntzer elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbáljon átosonni a temető felé. – Halt!– hallotta a kiáltást az egyik romos épület irányából. Müntzer megállt, és igyekezett távol tartani magától a kezeit, nehogy egy idegbajos őr, kérdés nélkül lelője. Kerekded arcának eltéveszthetetlen orosz vonásai amúgy sem sok jót ígértek. – Kommen Sie hier! Schnell!– hallotta a következő utasítást, és elindult a német felé.

– Nyugalom, katona!– szólalt meg németül, mielőtt még a másik valami meggondolatlanságot követhetett volna el. – Rudolf Müntzer haupsturmführer vagyok, von Bock tizenegyedik gyalogoshadosztályából – mondta, ahogy a német katona felé közeledett, és örült neki, hogy a prémszegélyes usánka részben eltakarja erős, kidudorodó járomcsontját, lapos, széles orrát. – Elnézést, uram, nem tudtam megkülönböztetni a ruhája miatt! – válaszolta a harminc körüli, borostás képű baka, és az MPválaszolta a harminc körüli, borostás képű baka, és az MPas csövét elfordította a tisztről. – Semmi baj, fiam!– felelte Müntzer. Már csak tízlépésnyire volt a Wehrmacht katonától. – Hol vannak a társai? – A téren harcolnak. – Maga mit keres itt egyedül? – Karl Heirigen oberscharführer küldött ide, hogy fedezzem az egység oldalát. – Maga a jobbszárny? – kérdezte csodálkozva a haupsturmführer. – Motorizált egység vagyunk uram, ha baj van, gyorsan visszahúzódhatunk – mondta a katona. – Vezessen a parancsnokához! Haladéktalanul a Középső hadseregcsoport főhadiszállásra kell jutnom. A baka intett neki, hogy kövesse, aztán megfordult. Müntzer a zsebébe nyúlt, elővette Tokarev tiszti pisztolyát, és habozás nélkül lesújtott vele a katona védtelen tarkójára. A géppisztolyos férfi teste egy pillanatra megfeszült, ahogy az idegpályák mentén végigszáguldó kín görcsbe rántotta az

izmait, aztán fegyverét elejtve a lerogyott a hóba. A haupsturmführer egy pillanatig szemezett a földre zuhant MP-38-assal, aztán lemondott az automata fegyverről, mert a géppisztoly azonnal leleplezte volna a Vörös Hadsereg katonái előtt. A temető falécekből összerótt kerítése felé indult. A Tokarevet újra a zsebébe rejtette, majd lefeszített két deszkát a helyéről, és átbújt a résen. Néhány pillanatig aggódva figyelte az utána marad pusztulást, aztán sietve a sírok felé indult, és a megszikkadt keresztfák között a gondozatlan kert közepe felé tartott, ahol a bokrok átláthatatlan dzsumbujt alkottak csupasz ágaikból. Keresztülnyomakodott egy keskeny ösvényen, aztán megpihent egy befagyott kút mellett. A vastag ruhákban való mozgás kimerítette, ugyanakkor a fagyos levegő kíméletlen kegyetlenséggel mart az orrlyukaiba. A német katonák lövései egyre távolabbról hallatszottak, ugyanakkor északi irányból mély dördülések jelezték, hogy az orosz nehéztüzérség újból lőni kezdte az ellenséges vonalakat. Müntzer kifújta magát, és letisztította a Tokarev véres markolatát. Amikor végzett felállt, és a németek állásait elkerülve a templomtorony felé indult. A ruhája rendre beleakadt az útjába eső ágakba, és minden lépésnél úgy érezte, hogy a visszacsapódó vesszők az árulói lesznek. Keresztül küzdötte magát a dzsumbujon, aztán a megsokasodó fejfák között az épület kupolája felé fordult. A német felderítők irányából előbb erősödő motorzúgást hallott, majd hangos kiabálást. Müntzer az elkapott beszédfoszlányokból arra

következtetett, hogy a Wehrmacht katonák megtalálták ájult társukat. A hangokat idővel elnyomta a felbődülő motorok zúgása, és a német motorizált egység útnak indult. Müntzernek úgy tűnt, továbbfolytatják az előrenyomulást a főváros felé. Az erősödő orosz nehéztüzérségi aktivitás ugyanezt támasztotta alá. A gépek morgása végül beleolvadt a távoli robbanások dörejébe. A haupsturmführer néhány percnyi várakozás után kilépett a gyér bokrok nyújtotta fedezékből, és a templomkertet a temetőtől elválasztó, fél combig érő kerítéshez sétált. Átlépett a zöldre festett léceken, és az épségben maradt épület bejáratához ment. A falak mindenhol álltak, mint ahogy csodával határos módon a kupola sem szenvedte meg a bombázásokat. A templom ablakai azonban egytől-egyig hiányoztak, és az épület közelében az udvart színes ólomüveg darabok borították. Az ajtók kifordultak a helyükből, és az épület belsejét jól láthatóan kifosztották. A padok helyén csak kormos nyomok maradtak, a kegytárgyak után még ennyi sem. Csak néhány pislákoló gyertyacsonk jelezte, hogy volt még itt valaki, aki törődött a faluban maradtak lelki üdvével. Müntzer egy felsöpört ösvényt követve a kertben álló egyszintes házhoz ment. Az ablakokat bedeszkázták, a réseket rongyokkal tömték tele, amitől az épület cigánytanyára emlékeztette a haupsturmführert. Bekopogott az ajtón. Zörgést hallott odabentről, aztán csoszogó léptek zaját, mígnem egy fülsértő nyikordulást követően szakállas arc jelent meg az ajtónyílásban. – A templom zárva van – mondta a ráncos öregember

gubancos szőrzete mögül, és a szeméből csüggedtség és reményvesztettség sugárzott. – A segítségére lenne szükségem, diakónus – felelte Müntzer oroszul, és bizonytalanul megállt a küszöbön. – Félek, nem vagyok olyan helyzetben, hogy segíthessek – válaszolta az egyházfi, de ennek ellenére hátralépett az ajtóból, és ráncos, csúztól görbe kezével beljebb invitálta a férfit. – Ha mással nem is, de egy kis meleggel biztosan szolgálhatok – tette hozzá, ahogy becsukta a haupsturmführer mögött a falapot. Müntzert elsőként a meleg csapta meg, majd közvetlenül utána a házban meggyűlt füst kesernyés szaga. A szoba berendezése rendkívül szegényes volt. A legértékesebbnek a sarokban álló vaskályha tűnt, ami mellett térdmagasságban állt a felhalmozott tüzelő, és aminek a belsejében narancsvörös lángok villogtak. Az egyházfi nekilátott rendezkedni a földön heverő szalmazsákok közt. Müntzer megbontotta magán a ruhát, és a tenyerét a meleg fölé tartotta. – A falusiak elmentek – szólalt meg az idős férfi, ahogy szétnyitotta a fekhelyre terített pokrócot, és a kályha mellé húzott egy zsákot a haupsturmführernek. – Féltek bombázástól és a németektől. Azt mondják, a nácik elevenen megfőzik a karon ülő gyereket, és szőröstőlbőröstől felfalják, de én nem hiszek az efféle beszédnek. Te katonaember vagy, biztosan többet tudsz ezekről a dolgokról, mint egy magamfajta vénember – mondta a diakónus, és ahogy a szalmazsákot a helyére

igazította, intett Müntzernek, hogy húzódjon a kályha mellé. – Köszönöm! – válaszolta a haupsturmführer, aztán levetette a kabátját, és leült a szalmazsákra. A farkcsontjába belehasított a fájdalom, és emlékeztette rá, hogy lóról lesve nehezen gyógyuló sérüléseket szerez az ember. A hátát a falnak támasztotta, mire a repedezett vakolat a nyakába hullott. Kisöpörte a nyakából a száraz port, erre az ujjbegyén lévő vágás felnyílt, és vérezni kezdett. A szájába vette a sebet, aztán újra hátradőlt. Az idős férfi fészkelődött még egy sort, aztán ő is megtalálta a helyét a saját zsákján. – Nem hinném, hogy gyerekhúst esznek – törte meg a csendet Müntzer. A pap egy ideig elmélázva bámulta a tüzet, mielőtt válaszolt volna. – Gondoltam én rögtön. Nem mintha nem öltek volna éppen eleget a szemem láttára – felelte reszketeg hangon az idős férfi, és lecsukta a szemhéját. A haupsturmführer nagyon öregnek, és nagyon fáradtnak látta a papot. – Azt mondtad, segítségre van szükséged – szólalt meg újból, majd egy percnyi hallgatást követően az idős férfi. Müntzer egy ideig elgondolkodva figyelte az öreget. A papság nyíltan nem, mert szembeszállni a kommunista rezsimmel, de egyértelmű volt, hogy az egyház szörnyű napokat él át Sztálin hatalomra kerülése óta. – Mit tudsz a németekről, diakónus? Hol vannak a katonáik, hogyan juthatnék át észrevétlenül a vonalaik között? – kérdezte végül, és a tűz lobogó fényénél a szent ember

arcát figyelte. A haupsturmführer csalódottságot látott átsuhanni a pap vonásain. – A falutól nyugatra vannak, a tieid meg a keleti oldalon. Napok óta lövik már egymást a fejünk felett, félek, semmi sem marad Mozsnojszkból, mire úgy döntenek, hogy abbahagyják – felelte a férfit, miközben lassú mozdulatokkal megdörzsölte a lábait. – Az nem mostanában lesz – értett egyet a haupsturmführer, és nekilátott, hogy lehúzza a lábáról a csizmát. – Ha nem bánod, maradok egy kicsit– mondta a papnak, és várakozva figyelte a másikat. – Ahol jut egynek, ott jut kettőnek is – felelte az öregember, és megvonta a vállát, mint akit nem különösen zavar a dolog. A haupsturmführer lehúzta a lábbelijét, és a talpát közelebb tartotta a kályhához. A szőrme mellé tömött újságpapír ellenére fázott, és jól esett neki a meleg. Kinyújtózott, megmozgatta a lábujjait, aztán megnyomkodta a talpát ott, ahol a csizma orra elnyomta. A hideg hús, jóleső bizsergéssel fogadta a kényeztetést. Müntzer elhevert a szalmazsákon, és a fejét megtámasztotta a falnál. A házban lévő béke és meleg gyorsan elnyomta, és egy perccel később már laposakat pillantott. Zörgésre riadt. A pap a kályha melletti ablaknál állt, és a deszkák közül kihúzott ronggyal a kezében figyelt kifelé. A haupsturmführer felpattant, és a zsebében lévő Tokarev után kotorászott. – A tieid, Sztálin katonái – mondta a szent ember.

A körülményes megnevezés nem kerülte el a haupsturmführer figyelmét. – Mennyien vannak?– kérdezte Müntzer, de már maga is az ablak mellett állt, és megragadta a rések közé tömött rongyok egyikét. – Ketten– felelte a pap, és továbbra is meredten figyelte az udvart. A haupsturmführer szabaddá tett egy lyukat és kinézett. Két fehér egyenruhás orosz felderítőt látott a kerten keresztül közeledni. Mindkét katonánál dobtáras, új fejlesztésű PPD 40-est volt. – Harcoló alakulat – vonta le a következtetést a két katona láttán. – Azért jöttek, hogy megnézzék, mi lett a németekkel – mondta inkább csak magának, aztán előhúzta a Tokarevet. – Mit csinálsz? – kérdezte ijedten a pap. – Sajnálom – felelte válasz helyett Müntzer. – Bajt hozol rám, pedig befogadtalak! – Mondtam, hogy sajnálom – mondta újra a haupsturmführer, és felhúzta a csizmáját. Az öregember néhány pillanatig meredten nézte Müntzert, aztán megszólalt. – Isten nevére kérlek, ne csináld! A haupsturmführer egy tizedmásodpercre megdermedt, aztán tovább folytatta az öltözködést. – Azt hiszem, hiába is kérlek rá, hogy megértsd, miért teszem – mondta, miközben felrángatta a kabátját. Amikor végzett, az ablakhoz ment, és a résen keresztül szemmel tartotta a közeledőket. A két felderítő elérte a templom

főbejáratát, majd az ösvényt követve a pap háza felé indultak. – Megtennéd diakónus, hogy ajtót nyitsz nekik? – Nem nyújtok segédkezet egy gyilkossághoz – felelte az öregember dacosan. – Akkor a saját érdekedben maradj csendben! – szólalt meg újra Müntzer, és a kezével intett az idős férfinek, hogy üljön le a szalmazsákra. A haupsturmführer a bejárat felé húzódott, és meglapult a szoba falánál. Nemsokára durva dörömbölés hallatszott, és a megviselt ajtócsapok megremegtek a helyükön. – Nyisd ki, diakónus! – kiáltotta egy reszelős hang. Müntzer kiakasztotta a kampót, megragadta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. A két katona egy pillanatra meglepődött, ahogy meglátták a Vörös Hadsereg egyenruháját viselő, erős testfelépítésű férfit. – Ki vagy?– nyögte a baka, amelyik az ajtót zörgette. – Mihail Nyikolajevics Primakov, Kirill Afanaszjevics Mereckov 7. hadseregének alezredese. A két katona értetlenül meredt rá, és hosszú másodpercek teltek el, míg az egyik kinyitotta a száját. – Ti...?– kezdte kérdő hangsúllyal, de Müntzer nem hagyta, hogy befejezhesse. – Igen. Mi rendeztük a széthullott negyedik hadsereget Tyihvinnél, és mi szorítottuk vissza őket a városba – felelte moszkvai oroszossággal, és hátratett kézzel kihúzta magát a két baka előtt. A széles járomcsontok, a fekete szemek és a kerekded arc ezúttal megtette a hatását. Az elől álló felderítő lejjebb eresztette a fegyvere csövét, és a társára nézett. A haupsturmführer nem hagyott rá időt,

hogy feleszméljenek. A Tokarevet az első fickó mellének nyomta, és elsütötte fegyvert. Fojtott csattanás hallatszott, ahogy a vattával bélelt ruhák a golyóval együtt elnyelték a dörrenés hangjait. A felderítő teste megremegett, és mielőtt még a másiknak ideje lett volna észbe kapni, Müntzer ráemelte a fegyvert, és alig két lépés távolságból kétszer belelőtt a testébe. Apró porfelhő csapott ki a katona hátából, ahogy a húsán áthatoló golyók utat törtek maguknak a bélelt kabáton keresztül. A két test közel egyszerre rogyott a földre. A haupsturmführernek nem kellett ellenőriznie, hogy tudja, végük van. Az iszonyatos hidegben a vér megfagyott, ahogy kifolyt a testből, és a sokk hatására beállt a halál. – A lelked a kárhozat örök tüzén fog égni – szólalt meg a háta mögött álló pap. Müntzer megfordult, és mozdulatlanná dermedt, ahogy meglátta az öregember kezében lévő Moszin-Nagant karabélyt. Igazi régimódi darab volt, valószínűleg még a századforduló előtti időből. A nézőkéjén még arsinban ebben a lépéshosszon alapuló, ősi mértékegységben jelölték a távolságot. – Mit akarsz tenni, bátyuska? – kérdezte, miközben azt fontolgatta, képes lenne-e megelőzni az idős férfit. – Semmit– felelte a pap, és csüggedten leengedte a puska csövét. Müntzer gyanakodva figyelte a papot, de az nem tett támadó mozdulatot. – Minek kellett a fegyver?– szólalt meg újra a haupsturmführer. Az öreg ránézett, aztán fáradtan legyintett. – Túlerőben voltak – felelte végül.

Müntzer értetlenül figyelte a másikat, aztán belátta, hogy igaza volt a papság nézeteivel kapcsolatban.

Ha az SS speciális alakulatok nem keltenének riadalmat az elfoglalt területeken élő civilek között, a többség felszabadítóként üdvözölné a német hadsereget. Hitler komoly hibát követ el azzal, hogy nem állítja maga mellé a polgári lakosságot. – Már egy napja nem aludtam. Fáradt vagyok, pihennem kell. Szükségem van egy meleg, biztonságos helyre, ahol kialhatom magam – mondta a haupsturmführer. – Az éjszaka kis híján megfagytam. – A szabadban aludtál? – kérdezte elkerekedett szemekkel a diakónus. – Hát alvásnak nem nevezném – felelte Müntzer. A pap elgondolkodva figyelte, miközben talán azt latolgatta, mégiscsak le kellene lőnie. – Gyere utánam! – mondta végül, és miután a puskát visszatette a házba, köpenyt terített a hátára. A falu nyugati része felé indult. Müntzer a fejére tette az usánkát, és rövid gondolkodás után felkapta az egyik halott mellett fekvő PPD 40-est. Ahogy lehajolt, a pillantása akaratlanul is megakadt a mellbelőtt katona dermedt tekintetén. Mit számít két élet egy egész népéhez képest? – kérdezte önmagától, de nem tudta a választ. Hogy szabaduljon a vádló, pillantástól, sietős léptekkel a pap után eredt. A diakónus átvágott a településen, miközben igyekezett mindvégig a házak között maradni és

elkerülni az utakat. Tíz percnyi gyaloglás után aztán megállt egy beomlott tetejű, leégett ház romjai mellett. A kormos falak közül még mindig füst kígyózott a magasba. – Itt meghúzhatod magad néhány óráig – mondta a pap, és porból előkotort egy megfeketedett kötelet. Húzni kezdte, és egy döngölt földdel letakart csapóajtó nyílt meg a lábuk előtt. A nyílásból egy házilag eszkábált létra vezetett lefelé. Müntzer a papra nézett, aztán ahogy látta, hogy a másiknak esze ágában sincs előre menni, megindult lefelé a nyikorgó készségen. Amikor leért, egy olajlámpással megvilágított apró helyiségbe jutott, ahol egy fejszével felfegyverkezett, szalmabajuszos férfi állt vele szemközt. A fegyveres alak mögött rémült tekintetű, pirospozsgás arcú asszony és két, tíz évesnél fiatalabb gyerek húzódott a sarokba. Az egyik szőke, kerek képű kislány, alig több négy évesnél, a másik egyenes orrú, világosbarna hajú fiú, aki védelmezőn karolta át a lányka vállát. – Ő Vologyin és a felesége, Natasa Ivanovna – kiáltotta utána a pap. – Az övék volt a ház mielőtt a németek lerombolták. Itt megpihenhetsz néhány órát, de utána tovább kell állnod. Az a szoba még négy embernek is kicsi. – Miért hoztad ide? – mordult fel a fejszés férfi, és előre lépett, hogy láthassa a feje felett álló öregembert. Amíg a két helybéli indulatos vitába bonyolódott, Müntzer körülnézett odalent. A ház pincéje viszonylagos épségben vészelte át a bombatalálatot. A három lépésszer három lépés nagyságú helyiség sarkában egy repedt oldalú vaskályha állt. Mellette fákról letört ágak feküdtek két

kisebb kupacban. A földre szalmát szórtak, és katonai pokrócokat terítettek rájuk. Elég lett volna egyetlen nagyobb szikra, hogy a levegőtlen lyuk, lángoló katlanná változzon. A kályhából öblös cső vezetett az ég felé, és Müntzer csak most jött rá, hogy ennek a füstjét látta felszállni a falak közül. – Négy órát maradok, legfeljebb ötöt – mondta a fejszés férfinak, miután megfogta a vállát. – Utána elmegyek, és soha többé nem hallotok rólam – tette hozzá, és a géppisztolyt a falnak támasztotta. A mozdulat szándékoltsága nem kerülte el a bajuszos figyelmét, a keze megszorult a fejsze nyelén, de nem tett támadó mozdulatot. – Négy óra, és nem látunk többet – mondta dühösen, és a családjára nézett. – Annyi és nem több – felelte a haupsturmführer, és végigheveredett a kifeküdt derékaljon. A férfi egy ideig még izzó tekintettel figyelte minden mozdulatát, aztán ahogy a fejük felett lecsukódott a járat teteje, megunta az ácsorgást, és kályhához húzódott a családja mellé. Összesúgtak az asszonnyal, a nő békítőleg mondott néhány szót, mire a férfi a szekercét maga mellé fektetve leült a fal tövébe. Müntzer nem sokat törődött a dühös családfővel. Villámgyorsan lerúgta magáról a csizmáit, levette a kabátot, és a feje alá gyűrte. Hátradőlt, és máris érezte, hogy a szeme leragad a fáradtságtól. Utolsó pillantásával még látta, hogy a tizenévesforma fiúcska őt figyeli. A gyerek szemében több volt a kíváncsiság, mint a félelem. Müntzer végigkövette a kölyök tekintetét, és látta, hogy az

oldalán átvérzett a ruhája.

Ráérsz vele foglalkozni, ha már kipihented magad – nyugtatta magát, miközben álomba szenderedett.

II. 1939. AUGUSZTUS 24. MOSZKVA A bálterem zsivajtól volt hangos, ahogy az egymás közelében csoportosuló társaságok nagy hanggal vitatták a paktum lehetséges következményeit. A jelenlévők többsége lelkesnek tűnt, és a két nemzet diplomatái egymás országainak jövőjére emelték poharukat. Az orosz, olívzöld katonai egyenruhák között még a német vendégek fekete frakkjai, és a férjükkel tartó külföldi nők szolid, visszafogott ruhái is valódi színfoltnak számítottak. A hivatalos ünnepet a Kreml falai között tartották, és szovjet részről csak kevés civilt hívtak meg. A Ribbentrop és Molotov külügyminiszterek által támogatott paktum létrejötte alapjaiban változtatta meg a két hatalom viszonyát. Noha a nyilvánvaló érdekellentétek miatt mindkét fél tisztában volt vele, hogy a megállapodás csakis ideiglenes lehet, a jelenlegi körülmények között a felek elégedettek voltak a szerződéssel. – ...azzal, hogy csapatokat vonhatunk el a nyugati határtól, remek lehetőségünk nyílik rá, hogy törekvéseinket a finn frontvonalon megtámogassuk. Nem adok neki fél évet, és mongol szövetségeseinkkel együtt visszaszorítjuk a japán

agresszorokat, és áttörést érünk el a finn kérdés rendezésében. A Vörös Hadsereg a világ legnagyobb, legerősebb katonai alakulata, és Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs vezérlete alatt nincs olyan erő, ami ellenállhatna neki! – mondta a társaság közepén álló fiatal, életvidám tiszt, és széles karmozdulatokkal kísérte rövidke szónoklatát. A húszas éveinek derekán járó férfi vállapján frissen felvarrt századosi rangjelzés állt. A katona kerek arcú, széles járomcsontú, bikanyakú ember volt, lapos, de szabályos orral. Alacsony testmagasságát robosztus megjelenés tette félelmetessé. Alkatával ellentétben a keze finom volt, az ujjai vékonyak, hosszúak, mégis erő sugárzott belőlük. Sűrű fekete haját a tisztek között elterjedt divatnak megfelelően szorosan hátrafésülve hordta. Fekete szeméből játékosság, intelligencia és alkohol szülte vidámság sugárzott. – Ez igen remek meglátás Mihail Nyikolajevics Primakov százados, de mit gondol, nem kelle attól tartanunk, hogy a németek hátba támadnak minket, miközben mi védtelenül hagyjuk a nyugati határainkat? – szólalt meg a csoportban ácsorgó alakok egyike. A társaságon halk moraj futott végig, a vendégek iránti udvariatlanság hallatán. Ennek ellenére senki sem akadt, aki hangosan szóvá tette volna a véleményét, mindössze a tábornoki rangjelzést viselő férfi körül lett hirtelen tágasabb

a kör. A megszólított a magas rangú katonatiszt felé fordult, aztán kihúzta magát és tisztelgett a feljebbvalója előtt. – Szóval? – intézte a kérdést a fiatal tisztnek a tábornok. – Elnézését kérem, Vorosilov elvtárs, nem vettem észre, hogy csatlakozott hozzánk, különben nem vettem volna a bátorságot, hogy elmondjam a véleményemet – mondta a Primakovnak szólított. – Feleljen a kérdésre! – sürgette a magas rangú katonatiszt. – Abban az esetben Vorosilov elvtárs, a határ őrzésére rendelt csapataink hősies ellenállással feltartóztatják a német egységeket, amíg a hátországból megérkezik a segítség – adta meg a választ a bikanyakú százados, és egy hűséges kutya gazdája iránt érzett csodálatával nézett a tábornokra. – Na és mit gondol egy lehetséges lengyel agresszióról? – folytatta tovább a vizsgáztatást Kliment Jefremovics Vorosilov az 1917-es forradalom hőse, de kérdéséből már hiányzott a bántó él. – A Vörös Hadsereg mind felszerelésben, mind élőerő tekintetében messze felülmúlja a lengyel katonaságot. A kapitalisták terjeszkedési szándéka ugyan nyilvánvaló, de ha kenyértörésre kerülne sor, a tankjaink egyetlen ellentámadással egészen Varsóig űznék a lovasságukat – felelte a fiatal tiszt, és ahogy érezte, hogy a válaszai nagy megelégedésre találnak a társaság körében, egyre bátrabban beszélt.

– És mi az, amit eddig kihagyott a számításból? – A belső ellenség, Vorosilov elvtárs! – vágta ki a választ mély meggyőződéssel a fiatal tiszt. – A sötétben rejtőző ellenforradalmárok és a trockisták, akik rendünk hűséges tagjai közé rejtőznek, miközben lepaktálnak a kapitalistákkal – tette hozzá, és olyan tekintettel mérte végig a társaság tagjait, mintha máris árulókat keresne közöttük. – Jól van, Mihail Nyikolajevics elvtárs! – mondta Vorosilov, és meglapogatta a széles vállú, alacsony férfi hátát. – Maga jó diák, és remélem, hogy ugyan ilyen jó harctéri tiszté válik! – folytatta tovább a tábornok, azzal belekarolt a katonába, és elindult vele az erkély felé. – Látja, milyen gyönyörű? – szólalt meg újra, amikor kiértek a szabad ég alá, és a város éjszakai fényei feltűntek előttük. – Igen, Kliment Jefremovics– felelte a fiatal tiszt megrendülten attól a hatalmas kitüntetéstől, hogy a forradalom hőse személyes figyelmére méltatta. – Nézze meg, milyen boldogok! Hogyan mulatnak, hogyan élik a mindennapjaikat, anélkül, hogy fogalmuk lenne róla, micsoda veszély fenyegeti őket – tartott pillanatnyi hatásszünetet a tábornok, mielőtt tovább folytatta volna.– De hát éppen ez a szép az egészben. Nekik nem az a dolguk, hogy a holnappal törődjenek, vagy hogy rettegjenek. Arra itt vagyunk mi, akik lehetővé tesszük, hogy ők gondtalan életet élhessenek ebben az ellenséges világban – mondta a tábornok, aztán elgondolkodva nézett a fiatal férfire. – Maga remek stratéga, Mihail Nyikolajevics, és ami még ennél is fontosabb, a hűsége

megkérdőjelezhetetlen a párt felé – szólalt meg újra, és megszorította a fiatal férfi karját. – Megtisztel, Kliment Jefremovics – nyögte ki a megilletődött katonatiszt. – A belső ellenség itt bujkál közöttünk. A trockisták nap, mint nap újabb jelét adják, hogy sosem lankadnak alattomos aknamunkájukban. Akármerre nézek, szabotázst látok, és ami a legszörnyűbb, a kapitalisták még a Vörös Hadsereg soraiba is befészkelték magukat -mondta rosszul megjátszott felháborodással a tábornok, és újból megszorította a tiszt karját. – Olykor azt hiszem, ez a fertőzés egészen a legmagasabb körökig terjed – tette hozzá, nevetségesen gyengére sikerült megrendüléssel az arcán. – Meg kell állítanunk őket, Kliment Jefremovics! – tört ki a hazaszeretet a fiatalemberből, ahogy a forradalom hősét csüggedni látta. – Nem engedhetjük, hogy az ország a trockisták kezére jusson! Vorosilov tábornok felemelte a fejét, és egyenesen az aggodalommal teli szemekbe nézett. – Pont olyan emberekre van szüksége a hazának, mint amilyen te vagy, Mihail Nyikolajevics elvtárs, hogy kivághassuk az elüszkösödött sebet a szovjet nép egészséges testéből. Ha a beteg részeknek még a helyét is kiégettük, elég erősek leszünk, hogy elsöpörjük külső ellenségeinket – mondta a tábornok, és minden korábbinál erősebben megszorította a fiú karját. – Akarsze gyógyító doktora lenni ennek az országnak, a szovjet népnek? – Ez minden vágyam, Kliment Jefremovics! –

feleltebüszkeségtől csillogó szemekkel Primakov százados. Vorosilov tábornok szó nélkül magához ölelte a fiatal tisztet, aztán háromszor megcsókolta az arcát, és újból megölelte. – Talán most még nem is sejted, milyen nehéz küzdelemre vállalkoztál Primakov elvtárs, de tudnod kell, hogy az áldozatos munka végül meghozza majd az eredményét, és Sztálin elvtárs gyermekei hálásak lesznek neked – szólalt meg újra a tábornok, amikor kibontakozott az ölelésből. Hatalmas megtiszteltetés ez nekem, Vorosilov elvtárs! – felelte pironkodva a százados, és egyenesen a tábornok szemébe nézett.

III. Remegett a föld. A pince tetejéről korommal keveredett por hullott a fejére. Müntzer kinyitotta a szemét, és a döngölt padlót figyelte. Távoli morgást, és nyikorgást hallott. A sarokba húzódott családra nézett, és a szeme megakadt a tizenéves forma kölyök ábrázatán. A fiú karját még mindig a húga köré fonta, és a tekintetében férfiembereket megszégyenítő elszántságot látott. A kislány arca maszatos volt a könnyektől, de a gyermek hangos sírás helyett csak hüppögött. A fivére vállához nyomta apró fejét, és némán zokogott a rongyos bekecsbe. Müntzer elégedetten vette tudomásul, hogy a PPD 40-es ugyanott volt, ahová letámasztotta. – Tankok, T-34-esek – mondta a szekercéjét markoló

férfinak, aki maga is meredten figyelte a mennyezetet, mintha csak keresztülláthatott volna a döngölt földön és a keresztbe fektetett gerendákon. – Zsukov hadserege– tette hozzá néhány pillanattal később, ahogy a lánctalpasok zörejei közé emberi kiáltások vegyültek. – Azt oltsd el!– mondta végül, és a kályha mellett égő olajlámpásra mutatott. Az apa néhány másodpercig habozott, talán a büszkeség vívódott benne, aztán a felesége rémült arcára nézett, és elfújta a lámpást. Homály borult a pinceszobára, és csak a kályhában pislákoló tűz fénye világította meg a bent lévőket. Müntzer újra a fiúra nézett, és egy tőrt vett észre a gyerek kezében. A fegyver pengéje hosszabb volt, mint a kislány alkarja.

Bátor kölyök – állapította meg magában, aztán a pince oldalában lévő létrához ment, és megpróbált kinézni a fedőn lévő réseken. Odakint sötét volt. Müntzer megértette, hogy Zsukov az éjszaka sötétje alatt készítette fel az állásokat az ellentámadásra. A harckocsik kivilágítás nélkül haladtak odakint. Müntzer lemászott a létráról, behúzódott a sarokba, és merengve hallgatta a Vörös Hadsereg felvonulását. Nem volt semmi, amit tehetett volna. Az első páncéltörőgránát félóra múlva robbant, és rögvest követte a második, hogy aztán néhány pillanat múlva már képtelenség legyen elválasztani egymástól a robbanások

hangját. A pergőtűz egyre csak erősödött, és a sorozatosan ismétlődő robbanásoktól omladozni kezdett a pince oldala. Az asszony és a kislány tágra nyitotta a száját, de a sikolyukat elnyomták a detonációk. Homok hullott Müntzer fejére, és a gerendákkal megerősített oldalfalakból helyenként ökölnyi rögök szakadtak ki a törött fa mentén. A hangzavar elviselhetetlen lett, és Müntzer úgy érezte, a robbanások egész a mellkasából verődnek vissza. Megragadta a kabátját, és tétova, esetlen mozdulatokkal a verem közepére húzódott. Intett az apának, hogy jöjjenek közelebb, de a férfi megmakacsolta magát. A következő pillanatban erős fény villant a fejük felett, és a meglazult csapóajtó lángolni kezdett. A lobogó fény különös, félelmetes árnyakkal töltötte meg a helyet. A haupsturmführer süvítő hangot hallott, majd a következő pillanatban éles villanást látott. Századmásodperccel később ellenállhatatlan erő döntötte le a lábáról, és a szalmára préselte. Mielőtt arca a földhöz lapult volna, még hallotta a reccsenést, ahogy a fejük felett széthasadnak a gerendák, és beomlik a mennyezet. Nem vesztette el az eszméletét, az első gondolata mégis az volt, hogy meghalt. Lerázta magáról a kábaságot, aztán megpróbált megmozdulni. Amikor sikerrel járt, igyekezett felállni, de mázsás súly nehezedett a lábára, és visszatartotta. Amennyire tudott, megfordult, és megrettenve jött rá, hogy a pince túlsó fele a családdal együtt eltűnt. Erejét megfeszítve feljebb emelkedett, aztán az így keletkezett résen át kihúzta a lábát.

Újabb robbanások hallatszottak a közelében, és néhány szétmorzsolódott földrög kíséretében egy lángoló ajtó zuhant a mellette lévő szalmára. A pokróc és a száraz derékalj azonnal lángra kapott. Müntzer fagyott göröngyöket szórt a tűzre, aztán a megfordult, és tíz körömmel esett neki a földnek. Fájdalom hasított az oldalába, ahol a pulóverét átvérezte a seb, de tovább dolgozott. Elsőként a bajuszos férfit találta meg. A családfőnek betört az orra és miután kiszabadult, maszatos vérpatak indult lefelé a száján keresztül egészen az állára. Az apa élt, és nyilvánvaló kábultsága ellenére rögvest Müntzer segítségére sietett. A pergőtűz újabb lendületet vett a fejük felett, de a haupsturmführer túl kábának érezte magát ahhoz, hogy aggódjon. A robbanások felvillanó fényében, és az égő ajtódarab maradékánál egészen jól láttak. A haupsturmführer két perc múltán adta fel a reményt, de minden meggyőződés nélkül tovább ásott. A halottak közül elsőként az asszonyt találták meg. A pirospozsgás képű, jó húsban lévő orosz szépség arca rettenetesen eltorzult a kíntól. Valószínűleg túlélte az első pillanatokat, és a rázúduló föld csak lassan fojtotta meg. – Már nem él – mondta a halott nőt ölelgető férfinek. – Próbáljuk meg kiásni a gyerekeket! A családfő egy ideig értetlenül nézett a haupsturmführerre, aztán veszett gyűlölettel a szemében esett neki a göröngyöknek. Müntzer fázni kezdett, mire villámgyorsan felrángatta a csizmáját, a kabátját és a kesztyűjét. Az oldala sajgott a hirtelen mozdulatoktól, de az eszelősen ásó apa

látványa őt sem hagyta megpihenni. A tizenévesforma kölyök holttestére percekkel később bukkantak rá. A fiú a húga fölé görnyedt, és a testével próbálta megóvni a testvérét; sikerrel. Talán a falat alkotó utolsó gerendák tartottak ki, talán a kölyök törékeny teste szorult meg olyanformán, hogy útját állta a lezúduló földnek, de amikor a fiúcskát kiemelték az omlás alól, a kislány megmozdult. Müntzer hagyta, hogy a férfi magához ölelje a gyereket, és nekilátott, hogy megkeresse a PPDt. A fegyver tusa eltört, a csöve elgörbült, ahogy a ráomló földben lévő gerenda összepréselte. A haupsturmführer bosszúsan figyelte a meghajlott acéldarabot, aztán a fejére húzta az usánkát, és a lányát ölelgető, tanácstalan férfihez lépett. A német ágyútűz lassan csendesedett, hogy aztán néhány perc múltán az utolsó robbanás hangja is elüljön. A hirtelen beálló tompa csendben Müntzer sebesültek kiáltásait hallotta a fül-zúgásán túlról. – Nem maradhattok itt – mondta a bajuszos férfinek, és amikor az nem reagált, megrángatta a vállát. – Megfagy a gyerek!– beszélt alig néhány centiről egyenesen a családfő arcába. – El kell vinned innen! Menjetek Moszkvába, ott talán még van rá esély, hogy életben maradjatok! – Natasa!– felelte a férfi, és a kidülledt szemű, kilógó nyelvű asszony holttestére nézett. A kislány valószínűleg csak most vette észre az anyját, mert hangosan sírni kezdett, és megpróbálta kiszabadítani magát az apja karjai közül, hogy a testhez menjen. – Ne engedd, hogy lássa! – figyelmeztette Müntzer a

bajuszos férfit, de az nem volt olyan állapotban, hogy hallgasson rá. A gyerek kibontakozott az apja öleléséből, és a nőhöz rohant. Arcát a halott piszkos bőréhez szorította, és kicsi kezeivel belemarkolt a ruhájába. – Ostoba tulok!– vesztette el atürelmét a haupsturmführer, és lekevert egy hatalmas pofont a férfinek. Az apa a sarokba zuhant, kis híján beleesett a még mindig lángoló ajtóba, és újra eleredt az orra vére. Müntzer türelmetlenül a gyerekhez lépett, megragadta a ruhájánál fogva, és erőnek erejével elszakította a halottól. A kislány kiabálni és rúgkapálni kezdet, mire a haupsturmführer kesztyűs kezével befogta a száját. – Állj fel! – mondta a gyerek apjának, miután megállt előtte. A hangjában olyan parancsoló él volt, hogy a férfi nem állt ellen.– Fogd meg!– nyújtotta át a kislányt, és a másik engedelmeskedett. A haupsturmfuhrer levette a kabátját, és odaadta az apának. A ruha belső oldalán új keletű tenyérnyi széles vérfolt volt. Müntzer tudta, hogy nem halogathatja tovább a seb ellátását. – Éjszakára rejtőzzetek el a faluban! Menjetek a pópához, és maradjatok nála hajnalig! Utána tüstént induljatok Moszkvába! – mondta egyenesen a kábult ember szemébe nézve. – A halottakra ne legyen gondja, majd én megadom nekik a végtisztességet. A férfi magához ölelte a kislányt, és a törékeny puha test mintha felébresztett volna benne valamit a szülői ösztönből. Erőszakkal elfordította a gyerek fejét a halott anyjáról, és

felegyenesedett. Elvette a kabátot Müntzertől, és a haupsturmführer segítségével magára terítette, úgy hogy a kislány is alá kerüljön. – Megyek – mondta végül, és megindult felfelé a beomlott földön. Müntzer megvárta, amíg a másik felért, aztán megragadta az aszszony holttestét, és visszavonszolta ugyanabba lyukba, ahonnan az imént kiemelték. Földet lökött rá, aztán a fiú földi maradványait is betemette. Mire végzett, a háta mögött égő tűz ellenére rettenetesen fázott. Belátta, hogy többet aligha tehet, és négykézlábra ereszkedve felmászott a gödör oldalán. Amint felért, sietve indult a közelben lángoló roncsok irányába. A romház környéken tucatszám hevertek a halottak. Az egyik gránát telibe talált egy Ttalált egy Tost, és szétvetette a gyenge páncélzata közepes tankot. A gránát valószínűleg a jármű hátuljába csapódhatott, ahol aztán berobbantotta az üzemanyagot, és begyújtotta a bent lévő lőszereket. A páncélosban keletkezett sorozatos robbanások darabokra szakították a harckocsit, és szétnyitották a páncélt, akár egy hatalmas virág szirmait. A torony harminc méterrel távolabb állt, egy csodálatos módon épen maradt ház oldalába ékelődve. Müntzer a felrobbant harckocsi maradványihoz óvakodott, és Megállt az egyik holttest felett. A gyalogsági altiszt bal lába hiányzott, és úgy tűnt, ugyanazon az oldalon a halántékától kezdve mintha rézsútosan megskalpolták volna. A vágás átszelte a koponyacsontot, és egyenesre metszette a halott fejét. Habozás nélkül nekilátott, hogy

lehámozza a torzóról a kabátját. Amikor felöltözött, megragadta a halott csuklóit, és a testet bedobta a szétnyílt T-26-osba. Az égett hús bűze még elviselhetetlenebb lett környéken. Müntzer belenyúlt a halott után maradt vértócsába, és a kásás sarat a kabátja oldalára kente, oda, ahol a bekecsét átvérezte a seb. Mire végzett, már tisztán hallotta a Moszkva felől érkező alakulatok hangját. Visszahúzódott a lángoló harckocsi mellé, hogy védve legyen a hidegtől, és bevárta a Vörös Hadsereg felderítőit. Az utolsó pillanatban még arra is jutott ideje, hogy magához vegyen egyet a földön heverő Moszin-Nagant karabélyok közül. A A esekkel felfegyverzett őrjárat kilenc főből állt. Három szanitéc és egy Polutorka kísérte őket. A teherkocsi platóján sebesültek kiáltoztak, és a lángok fényében jó látszott, hogy nyúlós, vörös lé folyik le a platójáról. – Itt is van egy!– kiáltotta a Müntzer fölött álló baka, és karjával az egyik felcser felé intett. Apró okulárét viselő arc jelent meg a haupsturmführer feje mellett, és a tömött ruhát viselő alak leguggolt mellé. A szanitéc anélkül, hogy szólt volna, durván szétnyitotta a férfi kabátját, és egy hasonlóan energikus mozdulattal felhúzta Müntzer alsóruházatát. Az alvadt vértől ragacsos ing a sebbel együtt mozdult, és feltépte a sérülés alighogy behegedt felszínét. A haupsturmführer felkiáltott a fájdalomtól, de a szemüveges férfit láthatólag ez a legkevésbé sem érdekelte. Hideg kezével megnyomkodta a sebesült húsát, mire Müntzer úgy érezte, mintha a jeges vasakat döfködnének a gerince mellé.

– Mikor sebesült meg? – kérdezte a felcser, és most először a haupsturmführer szemébe nézett, talán csak azért, hogy meggyőződjön róla, a férfi eszméleténél van-e. – Két napja – felelte Müntzer. – Tegnap. Ráestem, ahogy fellökött a robbanás. – A sebe gennyes. Le kell fertőtleníteni, különben maghal, de nekem akad sürgősebb dolgom is. Vagy felül a kocsira, és bevárja, amíg elindul, vagy gyalog visszamegy a tábori kórházba – mondta kapkodva a szanitéc, és visszaengedte a ruhákat a helyére. – Kibírom – mondta a haupsturmführer, és nekilátott, hogy óvatosan felöltözzön. – Nem bírja ki – felelte immáron távozóban a szemüveges férfi. – A seb gennyes, biztosan elfertőződik, ha nem látják el – tette még hozzá, mielőtt hallótávolságon kívül került volna. – Na?– kérdezte nemtörődöm módon a Müntzer mellett álló katona, miközben a kezét melegítette a tank roncsának felforrósodott darabjain. – Visszamegyek a tábori kórházba – felelte a haupsturmführer, és a kezét nyújtotta a másik felé. A baka segített neki felállni, aztán megmutatta, merre van a tábor. – ... szerintem, jobban jársz, ha megvárod, amíg a kocsit visszaindítják – tette hozzá, néhány pillanattal később. – Könnyű megfagyni az úton. Müntzer biccentett, aztán a Polutorka felé indult. A teherkocsi zsúfolásig volt súlyos sebesültekkel. A platóról csöpögő lé közelről már egyértelműen olajjal és mocsokkal keveredett vérnek tűnt, ami megdermedt az iszonyatos

hidegben, és egyre hosszabb jégcsapokban csüngött alá a teherkocsi oldaláról. A haupsturmführer meg sem próbált felszállni az autóra. A sebesültek látványa egyszerre borzasztotta, és taszította. A rettenetesen megcsonkított emberi testek idegensége félelemmel töltötte el. Müntzer elkerülte a plató hátulját, és a vezetőfülkében ücsörgő sofőrhöz ment. – Mire vártok még? – kérdezte, miután kinyitotta a kocsi ajtaját. – Még férnek hátra – felelte avörös képű, tömény alkoholszagot árasztó katona, és megvonta a vállát, mint aki nem érti, miért olyan sietős. – Nem akarom foglalni a helyet hátul – mondta Müntzer, miután úgy döntött stratégiát változtat. – Ide beférek még? – Ide akarsz ülni? – kérdezett vissza meghökkenve a sofőr. – Igen– válaszolt egyenesen a haupsturmführer. A sofőr egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán kapzsi fény gyúlt a szemében. – Mit fizetsz?– kérdezte közelebb hajolva a katona, és a szájából áradó bűz és alkoholszag miatt Müntzer kénytelen volt elfordítani a fejét. – Nem fog baleset érni – felelte a haupsturmführer, és egy félreérthetetlen mozdulattal megemelte a kezében lévő puskát. – Sok errefelé a német orvlövész – tette hozzá magyarázatként. A részeg arca még inkább elvörösödött, egy pillanatig úgy nézett ki, megpróbál visszavágni az arcátlanul fenyegetőző altisztnek, aztán amilyen gyorsan feldühödött magát, ugyan olyan gyorsan meg is nyugodott.

– Végül is hely van elég – mondta meghunyászkodva. – Aztán összene vérezd nekem az ülést! – tette hozzá, amikor Müntzer beült a fülkébe. A haupsturmführer válaszra sem méltatta, és csak a fegyver csöve alá szerelt szuronyt igazította úgy, hogy bármikor a kezére essen. Amikor a felcser néhány perc múlva megérkezett, azonnal intett a sofőrnek, hogy induljon. Müntzer arra a szanitécre ismert benne, aki az ő sebét megvizsgálta. A szemüveges férfi semmi jelét sem adta, hogy tudná, ki ő. A Gaz AA motorja felbőgött, ahogy a részeg katona beletaposott a gázba, és a kocsi megugrott. A hirtelen rántás miatt a teherautó túl gyorsan lendült neki, és kis híján elsodortak egy közelben álldogáló óvatlan bakát. A sofőr félrerántotta a kormányt, mire a Polutorka hátulja megcsúszott, és a jármű egy széles farolás után keresztbe megállt az úton. – Részeg disznó! – hördült fel a felcser, és Müntzernek olyan érzése támadt, hogy ha most nem lenne itt, lekevert volna egy pofont a katonának. – Még egy ilyen, és az első vonalban találja magát! – figyelmeztette a másikat a szemüveges férfi. A sofőr a fenyegetés hatására megemberelte magát, és az út hátralévő része incidens nélkül telt. A tábori kórház két kilométernyire a fronttól egy kicsiny falu közepén, egy omladozó kúriában volt. Müntzer nem messze onnan egy lámpákkal kivilágított házat vett észre, ami előtt jó néhány személykocsi állt.

Már a főhadiszállás is áttelepült – konstatálta magában a

haupsturmführer. Ahogy megálltak a régi ház hatalmas udvarán, a felcser kiszállt a fülkéből, és intett Müntzernek, hogy kövesse. – A puskát hagyja itt! Odabent nem lesz rá szüksége, és nincs elég hely se!– mondta, amikor a férfi kikászálódott a letaposott hóra. A tábori kórházban rettenetes állapotok uralkodtak. A német pergőtűznek köszönhetően a folyosótól kezdve, a kórtermeken át, egészen a mellékhelyiségekig mindenhol súlyosan sérült katonák voltak. Az épület annyira tele volt, hogy a kocsiról meg sem próbálták lepakolni az újabb sebesülteket. A szanitéc egy nővérhez irányította a haupsturmführert, és utasította a nagydarab nőt, hogy azonnal lássa el a férfi sebét. – Ha végzett, segítsen a betegek elhelyezésénél. A sebe nem olyan súlyos, ha kitisztítjuk, valószínűleg túléli, de nekünk most minden munkás kéz jól jön – mondta Müntzernek, mielőtt elment. – Vetkőzz le! – utasította a tenyeres-talpas asszony, miután a szemüveges alak eltűnt a folyosón nyüzsgő tömegben. Müntzer nekilátott, hogy teljesítse a kérést, és csak amikor levette a kabátját, döbbent rá, hogy még a ruháknak is nehéz helyet találnia. Végül a lába közé gyűrte a kabátját, akárcsak a többi holmiját. A nővér, teketóriázás nélkül nekilátott, hogy egy tisztának tűnő ronggyal lemossa a sebét. Amikor végzett, egy átlátszó üvegből vodkát öntött a sérült területre, és a haupsturmführer fájdalmas sziszegésével mit sem törődve az ujjaival csippentette ki a ruhadarabokat a vérzésnek indult húsból. Müntzer úgy

érezte, nemsokára csillagokat lát. A nővér gyorsan és alaposan dolgozott, amikor úgy ítélte meg, hogy a seb felszíne kellőképpen tiszta, nekilátott, hogy kinyomkodja a gennyet a gyulladt szélű sebszájak közül. Két kézzel esett neki a haragvörös húsnak, és Müntzer bal szeme azonnal könnybe lábadt, ahogy az asszony dolgozni kezdett az oldalán. A tarkója előbb bizseregni, majd utóbb szúrni kezdett, aztán egy óvatlan pillanatban lenézett a nadrágjára, és látta, ahogy a vörösessárga csatak hosszú, mocskos csíkban átáztatta a fehér ruhát. – Igyál belőle! – adta oda Müntzernek az üveget a nő, mire a férfi lecsapott az italra, és hosszú kortyokban nyelte a torkába maró alkoholt. – Elég lesz! – vette el a szájától szeszt az asszony, és várt néhány pillanatot, hogy Müntzer magához térjen. A haupsturmführer hosszú másodpercekig dermedten állt, és még lélegezni sem mert, nehogy köhögni kezdjen, aztán lassan szétáradt benne az ismerős bizsergés, ahogy tüzes folyadék végiggördült a nyelőcsövén egészen a gyomráig. Odalent szétterült a hasában, és nekilátott, hogy belülről melegítse fel a testét. Amikor aztán a szeme égni kezdett, és a könny kövér cseppekben megindult lefelé az arcán, intett az ápolónőnek, hogy folytathatja. Az asszony újra nekiveselkedett, és fikarcnyit sem törődve a férfi akaratlanul is összeránduló testével perceken keresztül nyomkodta a húsát. Amikor végzett, újra lemosta a vodkával a bőrt. A haupsturmführer addigra már elviselhetőnek érezte ezt a fajta fájdalmat. Végül a nővér egy tiszta lepedődarabbal bekötözte a sebet, és intett a

férfinek, hogy felöltözhet. – Kaphatsz még egy kortyot, jól megszenvedtél érte! – mondta, és az üveget Müntzer felé nyújtotta. A haupsturmführer gondolkodás nélkül meghúzta a vodkát, és próbált erőt meríteni a torkát végigmaró alkohol ismerős érzéséből: nem sok sikerrel. – Ha végeztél, keress meg! Valamelyik kórteremben leszek, ott az elején – utasította a testes asszony, és a betegek közt utat törve magának elrobogott a jelzett irányba. Müntzer megpróbálta felhúzni a ruháit, de a seb még annyira lüktetett, hogy legalább egy percébe tellett, mire az inget felügyeskedte magára. A bekeccsel és a kabáttal, valamivel könnyebben boldogult, ennek ellenére nem hitte, hogy ilyen állapotban képes lenne bárkinek is a segítségére lenni. Amúgy sem tervezted, hogy maradsz! –figyelmeztette magát, és megindult a kijárat felé. Csak az első lépés megtétele után döbbent rá, hogy a szesz nem maradt rá hatás nélkül. A mozdulatai nehézkessé váltak, feje zúgott, miközben érezte, hogy a zsibbadás lassan az egész testén elhatalmasodik.

Egy napja nem ettél te bolond! Mégis mit vártál? – korholta magát, aztán megpróbált koncentrálni. Tovább ment, és igyekezett minél hamarabb kijutni az épületből. Még félúton sem járt, amikor fekália eltéveszthetetlen bűze csapta meg az orrát. Mielőtt észbe kaphatott volna, odanézett, és egy vértócsában fekvő halottat látott a fal mellett heverni.

– Már három órája halott – nevette egy lázas tekintetű, csupa foghíj férfi, akinek megégett a feje, és a fél arcáról hiányzott a bőr. A felszínre került hús barna lét nedvedzett, és mintha saját életre kelt volna, folyamatosan lüktetett. Müntzer nem válaszolt. Elfordult a halottól és sietve igyekezett a kijárat felé, miközben próbált nem nézni a földön fekvő sebesültekre. Ám a fülét és az orrát nem foghatta be. A fájdalomkiáltások és a rettenetes szagok egész az ajtóig kísérték. Kilépett a szabadba, mélyet szippantott a friss levegőből, és a részegségét mintha egyetlen pillanat alatt elfújták volna. A fagyos levegő az orrába mart, megcsípte az arcát, és a haupsturmführer máris a kucsmája után tapogatózott. A Polutorka még mindig ugyanott állt, csak a vezetőfülke üresedett meg az elmúl félórában. Müntzer sietős léptekkel indult az udvar végén álló kapu felé. Végigment a hóba taposott kétnyomsávos úton, és alig néhány lépésnyire a kerítés szélétől sietve húzódott az árnyékok közé. – Olderogge! – suttogta maga elé döbbenten, ahogy a bokrok takarásából az út másik oldalán álló, magas ezredest figyelte. A körszakállas férfi egy tábori csendőrrel beszélt, aki széles karmozdulatokkal magyarázott neki, és a német vonalak felé mutogatott. Az ezredes egy ideig hallgatta a katonát, aztán felmászott a közelben álló T-34-es harckocsira. A tank motorja felhördült, és a lánctalpas nekilódult a havas útnak. Müntzer utána fordult a járműnek, és elkeseredetten vette tudomásul, hogy az két sarokkal messzebb megáll. Olderogge leugrott a páncélosról, és

bement az egyik közeli házba. Hogy a fenébe talált rám? – tette fel magának a kérdést a haupsturmführer, és sietve visszafordult a tábori kórház irányába, hogy minél messzebb kerüljön a harckocsitól. – Ha ő itt van, az NKVD sem lehet messze– merült fel benne a gondolat, ahogy a régi nemesi ház baloldalát megcélozva lassú kocogásban indult a kerítés túlsó vége felé. – Minél hamarabb el kell tűnnöd, ha megtalálnak, azonnal felkoncolnak!– vonta le a végkövetkeztetést. – Itt vagyok, hol a fenében kódorogsz? – kiáltotta valaki az ajtó irányából. Müntzer a szeme sarkából a tenyeres-talpas ápolónőt látta az épület előtt állni. A haupsturmführer zavartalanul továbbment, mintha nem is hallotta volna a szavakat. – Hé tizedes, állj már meg a mindenedet! – kiáltotta az asszony mellett megjelenő sofőr is, és tett néhány határozott lépést Müntzer felé. A haupsturmführer belátta, hogy ezen a módon nem szabadulhat, és a hangoskodók felé fordult. – Eltévedtem – mondta bambán, és úgy tett, mintha a vodka még mindig zsibbasztaná. – Gyere és segíts! – lépett túl a történteken a nagydarab asszony, a Polutorka felé indult. Az alkoholista fickó szó nélkül követte, de fél szemmel Müntzert figyelte. A férfi rosszindulatú tekintetét látva a haupsturmführer biztos volt benne, hogy a sofőr nem hagyná szó nélkül, ha megpróbálna eltűnni.

Olderogge nem tudhatja, hogy itt vagy. Ez nem lehet

más, csak véletlen. Ahhoz pedig biztosan nincs elég embere, hogy átkutassa az egész tábort– igyekezett megnyugtatni magát Müntzer, miközben a nővér után indult. A teherkocsi platója még tele volt. A mozdulni tudó sebesültek a vezetőfülke oldalához préselődtek, ahol a legkevésbé volt hideg. – Először a halottakat, hogy hozzáférjünk az élőkhöz! – rendelkezett a nővér, és megragadta az egyik szerencsétlen fagytól merev kezét. – Tegyék őket a fal mellé! – utasította őket az asszony, miközben lehúzta a tehetetlen testet a platóról, és hagyta a letaposott hóba zuhanni. Ahogy az élettelen hús megállapodott a földön, újra megfogta a kezet, és maga után húzta a négy lépéssel távolabb lévő fal felé, ahol már embermagas kupacban feküdtek a halottak. – Na gyere, koma! – mondta tettetett vidámsággal a sofőr, és belekapaszkodott egy dermedt torzóba. Az egykori katonának hiányzott mind a két lábszára. A sebek a rettenetes hidegben megfagytak, és a csonkok olyan kemények és élesek voltak, hogy felsértették az alkoholista fickó kesztyűjét. – A kurva életbe, most loptam! – méltatlankodott a gépkocsivezető hangosan, és másodjára már a gallérjánál ragadta meg a halottat. Müntzer tétovázott, aztán a sebesültekre nézett, és megmozdult.

Ha már mindenképp itt kell lenned, legalább tedd hasznossá magad! –gondolta, azzal felnyúlt a platóra, és megfogta a hozzá

legközelebb eső halott bokáját. A férfi jobbára egészben volt. A mellkasán érhette lövés, mert a kabátja csupa vér volt elől és hátul is. A haupsturmführer lehúzta a kocsiról, aztán a gúlában álló testek közé vonszolta. Mire a második halottat is a fal tövébe húzta a hatalmas termetű asszonyság valahonnan kerített egy hordágyat, és kiválasztotta az első sebesültet, akit a két férfi bevitt a kórház folyosójára. A fickó eszméletlen volt. A lágyéka körül megfagyott a vértől átázott nadrág. A haupsturmführer örült neki, hogy nem kell látnia, miféle sérülése van a férfinak. A folyosóról rövid várakozás után a sebesültet az egyik műtőnek átalakított kórterembe vitték, ahol a harcmezőről visszaérkezett szemüveges felcser küzdött egy nyaksebből vérző százados életéért. Müntzer nem sokat értett az orvostudományhoz, de egy lyukas kopeket sem adott volna a tiszt életéért. – Tegyék az asztalra!– utasította őket az orvos anélkül, hogy felnézett volna. A haupsturmführer elborzadva nézte, ahogy a szanitécből lett doktor válláig véres kezekkel matat a vergődő százados nyakában. – Igyekezz már! – mordult rá a gépkocsivezető, és rothadó fogak szaga csapta meg Müntzer orrát. Az ájult katonát átemelték a szabad asztalra, és máris indultak vissza a teherautóhoz. Még kettőt kellett fordulniuk, mire segítségük érkezett, és néha jutott idejük pihenni egy kicsit. A feladatuk nagy részét a halottak összegyűjtése és a sebesültek szállítása tette ki. Egy órányi megfeszített munka után a haupsturmführer úgy érezte, legalább annyi

sérültet vittek be a kórházba, mint amennyi élettelen testet kihoztak onnan. Mintha csak azért cipelnénk be őket, hogy meghaljanak– jártaka fejében a gondolatok, ahogy a rengeteg vértől megcsömörlötten, már félig önkívületi állapotban cipelte a testeket. Kifordult szemek villantak a tekintete előtt, a szétnyílt hús látványa valósággal beleégett a retináiba, miközben kékeslila beleket látott kiömleni élő emberek gyomrából, és a fájdalmas nyöszörgés állandó zsongássá vált a fejében. Vér hányadék, és fekália szaga úszott a levegőben, ami sűrű páraként keveredett az égett hús és megperzselődött szőrzet bűzével. Az alkoholista sofőrt egy idő után már csak a termetéről tudta megismerni. A halottak és sebesültek válogatás nélkül mocskoltak össze maguk körül mindent, és a teherautósofőr arca egy idő után eltűnt a rengeteg piszokban. Müntzer sejtette, hogy ő sem nézhet ki különbül, és elég volt végignéznie az egykor fehér ruháján, hogy ne maradjanak kétségei. – Jól van, mára vége van – közölte velük másfél óra múltán a nagydarab asszonyság, és elégedetten mérte végig őket. – Menjetek a kantinba, és kérjetek enni valamit! Mondjátok meg, hogy Anja nővér küldött titeket! – tette hozzá biztatóan. Az étel puszta említésére Müntzernek előbb felfordult a gyomra, majd rögvest utána nagyot kordult. A hosszú koplalás megtette a hatását, és a rengeteg szenvedés ellenére rádöbbent, hogy akár még itt is képes lenne enni.

A sofőr némán biccentett, és határozottan elindult az épület hátsó kijárata felé. – Eredj már, mire vársz! – sürgette a tétovázó haupsturmführert a nő. – Hogy hívják a szemüveges felcsert? – kérdezte Müntzer. – Nem felcser az te, hanem orvos!– csóválta a fejét a nővér, és játékosan megfenyegette az ujjával a férfit. – A neve Alekszandr Fedorovics Jegorov főhadnagy. Nagyon rendes ember, kár, hogy egyedül nem sokat tehet ezért a rengeteg szerencsétlenért! – válaszolt a kérdésre a testes asszony.– Na menj már, mert az a részeges disznó mindent felzabál előled! Ha ott végeztél, menj a zöldfalú házba a kerítés mellé, ott meghúzhatod magad estére! Ha akarsz, éjfél után megtalálsz. Az utcára néz az ablakom, a második az ajtó mellett – tette hozzá a nő, és anélkül, hogy a férfira nézett volna, eltűnt az egyik kórterem ajtaja mögött. Müntzer néhány másodpercig meglepve nézett az ápolónő után, aztán arra indult, amerre a sofőr eltűnt a szeme elől. Kilépett az udvarra, és még éppen látta, ahogy a feje tetejéig mocskos férfi belép a szomszédos épület ajtaján. A haupsturmführer sietős léptekkel átvágott a kerten a melléképület felé, és megkönnyebbülten hagyta maga mögött a földi poklot. Hét-nyolclépésnyire járhatott a konyhától, amikor megérezte a rotyogó étel illatát. A gyomra hatalmasat kordult, és a nyál összecsordult a szájában. Az istálló nagyságú kantinban alig húszan lézengtek. Az étel szabad tűzön rotyogott a helyiség közepén, mellette rendetlenül felállított padokon tábori szakácsok ültek. A

közelükben néhány vérmocskos ruhát viselő baka próbálkozott pár fővetlen csülökkel. A Polutorka sofőrje már a kondér mellett állt, és bőszen magyarázott a konyhaszemélyzet egyik tagjának. – ...nekem rendes kaja kell! Egész este halottakat, meg csupa vér sebesülteket pakoltam! – hallotta Müntzer a gépkocsivezető felháborodott hangját, ahogy a kondér közelébe ért. – Márpedig vagy azt eszed, amit a többiek, vagy eltűnsz még a környékről is – felelte a szakács, és nem izgatta magát a részeges alak kifakadása. – Anja nővér küldött minket – szólalt meg a haupsturmführer, miután megállt a vitatkozók mellett. A kukta az újonnan érkezettre nézett, bizalmatlanul végigmérte, aztán kelletlenül intett a közeli asztalnál ülő egyik legénynek. A húszévesforma alacsonyfiú felállt, és odajött hozzájuk. – Vidd őket hátra! – mondta a szakács még mindig mogorván, de óvakodott tőle, hogy a sofőr szemébe nézzen. A kukta anélkül, hogy bármit is mondott volna, elindult a terem túlsó oldala felé, és kinyitott egy apró ajtót. Müntzer követte a fiatal férfit a hátsó terembe, ahol a tiszti étkezdét rendezték be. Két asztal állt odabent, mindkettő rogyásig megpakolva étellel. – Csak annyit vegyetek el, amennyi kell. Ha Grabin észreveszi, hogy megpróbáltok kivinni valamit, azt is kivereti belőletek, amit már megettetek – adta kéretlenül a tanácsot a fiú.

Müntzernek ügyelnie kellett rá, hogy ne vesse rá magát az ételekre, és ne kezdjen féktelen zabálásba. A Polutorka sofőrje a legkevésbé sem törődött ilyesmivel. Ahogy átlépte a küszöböt, lerogyott a közelebbi asztal mellé, és két pofára tömni kezdte magába a jobbnál jobb falatokat. A haupsturmführer átment a szoba másik oldalára, és ő is nekilátott, hogy teletömje a hasát. – Jobb lesz, ha igyekeztek! Nemrég azt hallottam, hogy egy ezredes érkezett a táborba a legényeivel. Már több mint egy órája itt vannak, és még senkit sem küldettek kajáért. Ha idejön, azonnal el kell tűnnötök – mondta búcsúzóul a legény, aztán rájuk csukta az ajtót. Müntzer tempósan evett, aztán amint végzett, felállt az asztaltól, és a kukta figyelmeztetése ellenére két főzelékkonzervet rejtett a kabátja zsebébe. A fémdobozok ritka kincsnek számítottak az egyszerű katonák között, mert a kantinban kapott étellel szemben tényleg volt bennük hús. – Aszonta, ne csináld! – mordult fel teli szájjal a sofőr, miközben a zsebeit nyitogató haupsturmführert figyelte. – Akkor maradj és tömd a fejed, amíg bírod! – felelte Müntzer, majd miután befejezte a pakolást, hátat fordított a másiknak. Kilépett az étkezőbe, aztán a kondér mellett álló szakács meglepett tekintetétől kísérve a kijárat felé ment. – A másik? – kérdezte gyanakodva a mocskos előkét viselő férfi. – Még bent van – felelte flegmán a haupsturmführer, és anélkül, hogy lassított volna kiment az udvarra. A fűtött helyiség után a kinti hideg még keményebbnek tűnt.

Müntzer mindkét kezét az arca elé tartotta, és jobbik meggyőződése ellenére a tábori kórház felé indult. A főbejárat elé ment, aztán a Polutorka vezetőfülkéjéből magához vette a puskáját, és a platón lévő fegyverek közül egy Tokarev automata pisztolyt. A fegyver annyira belefagyott a fémlemezt borító vérbe, hogy csak a MoszinNagant szuronyával tudta felfeszíteni. A szán eleje az erőltetés közben egy kissé megsérült, de Müntzer úgy látta, hogy a csőnek, és a szerkezetnek nem esett baja. Az elmúlt háromévben a haupsturmführer megbízhatósága miatt megkedvelte a Colt-browningokból egyszerűsített automatát. Amennyire tudta, a szurony élével letörte a jeget a fegyverről, aztán a zsebébe tette a pisztolyt a főzelékkonzervek mellé. A kapu felé indult, kifordult az utcára, aztán jobbra nézett, és a kerítés után meglátta a zöldfalú házat, amiről Anja nővér beszélt neki. Az utca árnyékos oldalán maradt, és végigsétált a kert mentén. Az épület egykor a kúriához tartozhatott, s talán a cselédeknek szolgált szállásul. Az ajtaját ma ötágú csillag díszítette, a boltívről vörös zászló lógott alá. A bejárat keretének bal oldalát golyónyomok borították. Müntzer lenyomta a vastag fa ajtó hatalmas rézkilincsét, és nekifeszült a két és fél méter magas nyílászárónak. A sarokpántok olajozottan elcsúsztak egymáson, ahogy a mázsás szerkezet kinyílt. A haupsturmführer egy boltíves folyosóra jutott. A járat vége a belső udvarra vezetett, de a baloldalon, néhány lépésnyire a kaputól, lépcsősor indult felfelé. A férfi végigment a macskakövekkel burkolt

alagúton, és felnézett a grádicsok felett álló ajtóra.

Anja nővér szobája. Talán éjfél, ha lehet – gondolta magában, mielőtt tovább ment volna a belsőkert felé. Müntzernek nem volt állandó kapcsolata az elmúlt négy évben. Túl veszélyesnek érezte volna bizalmas kapcsolatba bonyolódni bárkivel is. Emiatt a vágyait jobbára arctalan szajhákkal, és véletlen szülte, futó kapcsolatokban elégítette ki, mint amilyen ez a mostani is lehetett volna. – Aludnod kell!– mormolta a fogai között, miközben az állóképpé merevedett udvaron keresztül a kapuval szemben lévő ajtóhoz ment. Ahogy belépett, a meleggel együtt megcsapta a verejtékező testek, és a fáradt levegő szúrós szaga. A folyosó padlója tele volt szorosan egymás mellett alvó emberekkel. Müntzer kinézett magának egy üres sarkot, és behúzódott a fel mellé. A szobák ajtaja mindenhol nyitva állt, de odabent a meleggel együtt a büdös is nagyobb volt. Miután leült, a haupsturmführer belevágta a szurony pengéjét az egyik konzervdoboz tetejébe, aztán a résen keresztül nekilátott, hogy kiszívja a főzeléket. A csattanásra és a szürcsölésre néhányan felébredtek, de egykét mérges horkanásnál többel senki sem próbálkozott. Amikor Müntzer végzett a főzelék nagyobbik részével továbbhasította a fémdoboz tetejét, kiszélesítette a nyílást, és a szurony hegyére tűzte a dobozban lévő mócsingos húsdarabot. Mire végzett úgy érezte, egy falatot sem tudna leerőltetni a torkán. Az üres dobozt a sarokba tolta, mellé tette az olvadásnak indult Tokarevet, aztán elheveredett a padlón. A lábát ugyan nem tudta egészen kinyújtani, de az

épületben lévő meleg kényelmetlenségért.

bőséggel

kárpótolta

a

Hajnalban indulnod kell– figyelmeztette magát még utoljára, mielőtt a fáradtságtól lecsukódtak a szemei.

IV. Az ünnepség hangjai még jól kivehetőek voltak, amikor a moszkvai német nagykövetség épületét a háta mögött hagyva, a nyitott homokfutó ráfordult a Kreml felé vezető utcák egyikére. – Ribbentrop és Molotov – mormolta az orra alatt Mihail Nyikolajevics Primakov, ahogy egyedül ülve magára maradt a gondolataival. A kocsis hátranézett, hogy megtudakolja a fiatal százados neki szólt-e, de az égre meredő tekintetet látva visszatért a saját dolgához. Primakov elégedett volt, s talán még boldog is, bár ezt igazán még magának sem merte bevallani. A világ hirtelen fénylő pontokkal lett tele, ahogy az égre nézett, a levegő kellemes hűvösével hűtötte a bálteremben megizzadt testét, és a nyári éjszaka virágok illatától volt súlyos. A százados a lovak patáinak ütemes kopogását hallgatta, ahogy az acél apró szikrákat hányva csapódott az útburkolatnak, és azon mélázott, hogy a kövek még a cáratyuska idejéből származnak. Mit hoztak nekünk a bolsevikok? – tette fel magának a kérdést, és akaratlanul is a maga mögött hagyott

rendezvényre gondolt. – Egyúj világot, ahol a legnagyobb ellenségünk a legjobb barátunk, és ahol mindenki

ellenünk van, még a saját népünk is– mondta ki gondolatban aválaszt, és furcsamód ettől csak még felszabadultabb lett. A homokfutó néhány sarokkal később letért a kövezett utcákról, és ráfordult a Primakov szállására vezető útra. A paták csattogását elnyelte a két nappal korábbi esőtől fellágyult föld.

A fővárosban vagyunk, és a főutcákat kivéve nincsenek lámpák, nincs burkolt utunk. A tavasz és az ősz még mindig hetekre megbénítja a kereskedelmet az egész országban– dühöngött magában, mintha csak önigazolást keresett volna arra, amit tett. A lovas kocsi megállt egy sötétbe burkolózott, emeletes ház előtt. – Holnap tízre legyél itt! – mondta enyhén kapatos hangon a kocsisnak, miközben lekászálódott a homokfutóról. – Értettem, Primakov elvtárs – felelte a kocsis, és tovább indult a sötétben. Semmi sem változott – állapította meg a százados, ahogy a lovak távolodó lépteinek hangját figyelte. –Most is van,

aki parancsoljon, és van, aki teljesítse. Csak éppen az atyuskák helyét az elvtársak vették át. Alkoholtól nehézkes léptekkel indult az épület felé, és az ajtóig botorkált. Felzörgette a háziakat, aztán, ahogy az “ügyeletes elvtársnő" (széles csípőjű, fehér alvókendőt viselő, idősebb asszony) megjelent a kezében egy petróleumlámpással, felment az emeleten lévő szobájába.

Canaris embere már odabent várta. – Menj, feküdj le aludni! – mondta a kapitány a mögötte érkező asszonynak a küszöbről visszafordulva. Az elvtársnő tanácstalanul megállt a lépcső tetején, aztán néhány pillanatnyi tétovázást követően megfordult, és lebillegett a földszintre. Primakov megvárta, amíg a petróleumlámpa fénykörét elnyeli odalent egy ajtócsukódás hangja, aztán belépett a szobájába, és elfordította a kulcsot a zárban. A szobában megsűrűsödött a félhomály. A kapitány tett egy tétova mozdulatot az ágy melletti szekrényen lévő gyertya felé, aztán úgy döntött, ehhez a találkozóhoz jobban illik a sötétség. Várt néhány pillanatot, amíg a szeme hozzászokott a holdfényhez, aztán az ablakhoz botorkált, és kinézett az utcára. A környék kihalt volt, csak lentről szűrődött ki némi fény, ahogy Primakov háziasszonya épp nyugovóra tért. A kapitány megfordult, és leült az ágya sarkára. – Hogy a fenébe került ide, Vermünden?! – kérdezte a karosszékben várakozó, feje tetején kopasz férfit. – Hallottam mi történt a nagykövetségen. Gratulálok Müntzer, Vorosilov bekapta a horgot!– szólalt meg a táskás szemű alak, és a mellette lévő asztalon álló poharak közül az egyiket Primakov felé nyújtotta. – Nyugtával dicsérjük a napot – jegyezte meg a százados, de elvette az italt, és koccintott a szemben ülővel. – Ahogy mondja– helyeselt a kopasz férfi, miután nagyot kortyolt a pezsgőből. A mozdulat szándékolt lassúsága nem kerülte el a

százados figyelmét. – Szolgálatban nem ihat? – kérdezte a köpenye alatt frakkot és csokornyakkendőt viselő férfitől. – A követségen túl nagy a feszültség – kerülte el az egyenes választ a pincérruhában feszengő Vermünden. – De nem ezért jöttem – váltott témát a férfi, és a félig telt poharat visszatette az asztalra. – Figyelte, hogy követtéke? Primakov nemet intett a fejével. – Mostantól fogva sokkal jobban kell vigyáznia! Az NKVD állandó megfigyelés alatt tartja Vorosilov kedvenceit. Sztálin nem bízik a szolgája ítélőképességében – figyelmeztette Vermünden a századost. – A tisztogatások még nem értek véget. Harmincezer állítólagos összeesküvő nem volt elég Sztálinnak a tisztikarból. Nagyon ügyesen kell lavíroznia, ha nem akar egy lenni a koncepciós perek vádlottjai közül. A politikai helyzet persze még sosem volt ilyen kedvező a gyors felemelkedésre. A paktum záradéka értelmében a Szovjetunió nemsokára megtámadja Lengyelországot, és valószínűleg kiterjeszti a harcokat Finnországra is. Mivel a Vörös Hadsereg a nyugati frontról komoly erőket vonhat el, a helyzet keleten is változni fog: a mongol szövetségesek nemsokára megtapasztalják, hogy Sztálin mekkora erők felett rendelkezik. – Ezt igazából senki sem tudja, talán még maga Joszif Visszarionovics sem– felelte a kapitány, és a fejét ingatta. – A német hadvezetés kétszáz hadosztállyal számol – válaszolt Vermünden, és megvonta a vállát. – De nekünk

egyelőre nem ez a dolgunk. Próbáljon meg minél közelebb kerülni a vezérkarhoz és a tábornokokhoz! Helyezkedjen úgy, hogy részt vehessen a lengyel hadjáratban! A kétfrontos háború eddig még egyetlen országnak sem kedvezett. A lengyeleknek sem fog. Egy megzavarodott hadsereg ellen könnyű látványos sikereket elérni. Legyen kéznél, hogy learathassa a babérokat. Egy olyan hadseregben, ahol századosból egy év alatt ezredessé előléptetett tisztek vezetnek hadosztályokat, gyors út vezet a felemelkedéshez. – Mit szólnak majd ehhez a szövetségesek? – kérdezte aggódva Primakov. – Hitler úgy véli, semmit. Szerinte Angliai és Franciaország ugyanolyan passzív marad, mint az anschluss, vagy a Ruhrvidék bekebelezésénél – felelte Vermünden, és újfent belekortyolt a pezsgőbe. – És a Szovjetunió nemzetközi megítélése? – gondolkodott hangosan a százados. – Az aligha lehetne rosszabb a mostaninál. Esetleg ha Sztálin megtámadná Finnországot – válaszolt a kopasz férfi. – De azon a fronton már óvatosságra inteném. A finn hadsereg csupán élőerő tekintetében marad alatta az orosz hadosztályoknak, és a műszaki zár, amit a két ország határán kiépítettek lassú és nagy veszteségekkel járó előrenyomulást sejtet. Az Abwehr úgy véli, újabb fejek fognak hullani a hadjárat során, és a harci tapasztalattal rendelkező tisztek értéke még inkább megnő. – Nekem úgy tűnik, ebben a káoszban senki sincs biztonságban – felelte Primakov, és a fejét rázta.

– Ki beszélt itt biztonságról? Csak az elmúlt két évben több mint ezer katonatiszt tűnt el nyomtalanul a Nagy Szocialista Forradalom egykori hősei közül – kontrázott Vermünden, és lemondóan legyintett. – Ha biztonságot akart, akkor sosem kellett volna kimozdulnia Berlinből. Primakov vett egy mély lélegzetet, hogy közbeszóljon, aztán mégsem futott neki. Vermünden megállt, hogy végighallgassa a másikat, aztán ahogy látta, hogy az visszakozik, újra kezdte. – Úgy tűnik, az orosz nép legnagyobb ellensége saját maga. Nincs az a katonai erő a világon, amelyik képes lett volna ekkora pusztítást véghezvinni a Vörös Hadseregen, mint amit a trockisták rémképétől rettegő vezérkar okozott; ideértve a saját soraikon belül végrehajtott leszámolásokat is. Ha szeretné megélni a napot, amikor hasznossá válhat Németország számára, fogadja meg a tanácsomat, és amikor a politika közelébe kerül, húzza meg magát, vagy térjen ki előle! – Azt hittem, hogy a háttér, amit felépítettek Primakov köré, megvéd –jegyezte meg a kapitány. – Talán arra már rájött, hogy ebben az országban a bűnösöket ítélik el utoljára – felelte lemondó hangsúllyal a kopasz férfi, és együttérzés csendült a hangjában. – Látványos sikerekkel gyorsan szerezhet magának ellenségeket, és a gyanú árnyéka elég is hozzá, hogy a vádlottak padján találja magát. Primakov nem érzett magában elég erőt, hogy bármit is mondjon, és beérte egy lemondó sóhajjal.

– Ez volt az utolsó találkozásunk – szólalt meg rövid hallgatás után Vermünden. – Mostantól fogva magára marad..., az NKVD emberei miatt túl nagy lenne a kockázat. Használja a rádióját a megbeszélt időpontban, és a közvetítőtisztjétől majd megkapja az újabb utasításokat – mondta a kopasz pincér, és felállt a karosszékből. – Még egyszer gratulálok, Müntzer, és legyen nagyon óvatos! – tette hozzá búcsúzóul, aztán megszorította a kém kezét, mielőtt hangtalanul távozott volna a szobaajtón át. Primakov magára maradt a gondolataival. A szobában még mindig ott volt a Vermünden után maradt fanyar dohányillat. Annak, amit a kopasz férfi mondott, a nagy részét már korábban is tudta, mégis megrendítette a hirtelen tálalt rideg valóság.

Harminchétben és harmincnyolcban harmincötezer tiszt tűnt el, kezdve az egyszerű hadnagytól egészen a marsallig. Sztálin senkit sem kímélt, még a legközelebbi munkatársait sem. Az az ember elmebeteg. Mindenkiben ellenséget lát, aki a hatalmára, és az életére tör –pörögtek a fejében a gondolatok.– Ha a báró tisztában van vele, hogy mekkora a kockázat, vajon elküldött volna!– tette fel magának a kérdést, és akarva akaratlanul megjelent előtte apja meggyötört arca. A férfi sötét szemei fényüket vesztették, miután emigrálniuk kellett a Szentpétervár melletti birtokról. Legalábbis az anyja így mondta. Ő már Németországban született, és legelőször háromévvel korábban járt családja szülőföldjén,

a Ruganov birtokon.

Az a föld már századok óta a miénk volt, egészen az átkozott vörösök lázadásáig– idézte fel magában apja szavait. Müntzer a születése napján az Alekszej Makszimovics Ruganov nevet kapta, és ezt csak közel húsz évvel később, a német agresszió kezdetén változtatták meg az Abwehr ügynökei. Abban az időben a szláv népcsoporthoz tartozók lassan kezdték felismerni, hogy miféle idők következnek a versailles-i békeszerződés ellen lázadozó Németországban. Ugyan a fajgyűlölet elsősorban a zsidó származású lakosságot fenyegette, de a táguló határokon belül élő idegeneknek már akkor szembesülniük kellett a náci párt kegyetlenségeivel. Alekszejre ennek ellenére felfigyelt a német hírszerzés, és maga Wilhelm Canaris, az Abwehr tejhatalmú vezetője tett ajánlatot a fiatal emigránsnak. – Maga kiválóan beszél oroszul és németül. Ismeri az

egykori cári Oroszország életét és viszonyait. A szülei révén még mindig vannak kapcsolata Szentpétervár környékén. Származása révén a kommunista rezsimmel való ellenséges viszonya és ezáltal a politikai megbízhatósága megkérdőjelezhetetlen – sorolta a szúrós tekintetű, arisztokratikus vonásokkal rendelkező férfi Alekszej erényeit. – Németországnak szüksége van a magafajta tehetséges emberekre– tette még hozzá Canaris, és vastag szemöldöke alól átható pillantást vetett az előtte ülő oroszra.

Alekszej azokban az években bármit megtett volna, hogy kizökkentse az apját abból az apátiából, amibe a kommunisták uralomra jutása után került. Anyja gyakran mesélt neki arról a férfiről, akit még Oroszországban ismert meg, és aki még tele volt életvidámsággal és tenni akarással. – Az orosz tisztikar rendkívüli módon felhígult az elmúlt

években, és a megfigyelők a folyamat további felgyorsulása mellett foglalnak állást. A körülmények kedveznek, és Németországnak szüksége van az orosz katonai vezetéstől származó hírekre. Ezekben a zavaros időkben egy jól megalapozott háttérrel rendelkező, tehetséges fiatalember gyors karriert futhat be a Vörös Hadseregben, és néhány év alatt a döntéshozók közelébe juthat...–magyarázott Canaris, és Alekszejnek úgy tűnt, egész idő alatt az ő reakcióit elemzi. Az őszes hajú, oldalra fésült frizurájú férfi egy akkurátus hivatalnokra emlékeztette a fiatal oroszt. Hatalmas, húsos fülei a koponyájához lapultak; fekete zakója és nyakkendője, valamint fehér inge még inkább kiemelte a hírszerzőszolgálat vezetőjének kínosan rendezett külsejét. – Vállalom – mondta az alig tizenkilenc éves gyerek három évvel korábban. Azóta hol Mihail Nyikolajevics Primakovként élte az életét, hol Rudolf Müntzerként, és már nem tudta pontosan felidézni, mikor szólította valaki utoljára a saját nevén. Talán Mária Ivanovna Szentpéterváron – gondolt vissza némi nosztalgiával a két évvel ezelőtti időkre, amikor a

német titkosszolgálat segítségével félévnyi felkészülést, és hosszas bolyongást követően eljutott a gyönyörű városba. A nő annak a beszervezett kádernak volt a felesége, aki hajlandó volt saját fiaként beajánlani Mihail Nyikolajevics Primakovot a Vörös Hadseregbe. Mária Ivanovna ismerte Alekszej anyját, és a forradalom kitörése előtt a Ruganov birtokon nőtt fel. Jó szívvel emlékezett a fiú szüleire, és titkon megvallotta neki, hogy mióta a családot elűzték, a dolgok rosszra fordultak a környéken. A hallottak megerősítették Alekszejt mindabban, amit a vörösök uralmáról gondolt, és amit az apjától hallott a Sztálin irányította rezsimről. A Vörös Hadseregbe, mint megbízható származású párttag került, és ott is igyekezett megfelelni ennek a képnek. Kereste a komisszárok társaságát, és rendszeres résztvevője volt a politikai gyűléseknek. A párt funkcionáriusai idővel felfigyeltek rá, és tisztes káderként nekiláttak, hogy tisztet faragjanak a jó eszű gyerekből. Primakov fél évvel azután, hogy a katonasághoz került, már elvégezte az altiszti iskolát, majd néhány hónapra rá befejezte a tiszthelyettes képzőt is. Rövid gyakorlati szolgálat után tiszti rangra terjesztették elő, majd az egyre nagyobb méreteket öltő tisztogatásoknak köszönhetően, az iskola elvégzése előtt parancsnoki állományba került. Nem telt bele két év, és az M. V.Frunze Vörös Hadsereg Katonai Akadémiáján tanult, majd szinte lélegzetvételnyi szünetet sem kapva, részt vett a Vezérkari Akadémia gyorstalpaló tanfolyamán. Mire észbekapott volna, már a RibbentropMolotov-paktum meg születését ünnepelte a moszkvai

német nagykövetségen, mint frissen végzett százados. Kliment Jefremovics Vorosilov tábornok ajánlata az elmúlt hároméves munka betetőzése volt. A marsalli kinevezése előtt álló katonatiszt rendkívül fontos pozíciót töltött be a Sztálin irányította katonai vezetésben. Az Abwehr megfigyelői szerint Sztálin volt a gazda, Vorosilov pedig a hűséges szolga, aki gondolkodás és ellenvetés nélkül teljesítette parancsolója minden kívánságát. A tábornok figyelme azonos volt a legfőbb parancsnok személyes figyelmével.

Már csak annyi dolgom van, hogy túléljem a bajtársaim szeretetét – igyekezett megnyugtatni magát Primakov, ahogy hátradőlt az ágyon, és sáros csizmáját a fehér paplanhuzatra tette.

V. Müntzer fényre ébredt. Kinyitotta a szemét, és majd egy percen keresztül elbűvölten nézte, ahogy a felkelő nap vörös korongja izzó narancsszínnel festette meg az udvar macskaköveit. Megmozdult, óvatosan felkelt a padlóról. A farkcsontjában lüktető fájdalom ezúttal még a bordái felett lévő lassan megnyugvó seb kínjait is feledtetni tudta vele egy pillanatra. A haupsturmführer magához vette az éjszaka folyamán kiolvadt Tokarevet. A pisztoly külsejét még mindig alvadt vér borította. A haupsturmführer felállt, kézbe vette a falhoz támasztott Moszin-Nagant karabélyt, aztán igyekezve, hogy senkit se ébresszen fel, a kijárat felé osont a fekvő testek között ügyeskedve.

Mielőtt kilépett volna az udvarra, feltette a fejére a kucsmáját, és összegombolta magán a kabátot. A mocskos kesztyűk, az alvadt vértől és sártól piszkos kabátújj a tegnap esti borzalmakat juttatták az eszébe. Müntzer sebe jobban sajgott, mint korábban bármikor, de a fájdalom mögött a kém végre érezte a gyógyító viszketést. Behajtotta maga mögött az ajtót, aztán átvágott a narancsszínben fürdő udvaron, és döbbenten megállt az alagút innenső felénél fekvő test felett. A fagyott alakban a Polutorka részeges sofőrjére ismert. A férfi saját hányásában feküdt, és egy törött üveg mellett. A tenyerét felsebezték a szilánkok, a vér régen ráfagyott már a bőrére.

Szerencsétlen marha – nézett a darab kővé dermedt húsra a haupsturmführer, aztán nekilátott, hogy lehámozza a halottról a kabátját. A sofőrön tiszta ruha volt. Miközben a férfit vetkőztette, a Polutorka kulcsa csilingelve hullott a kövekre. A haupsturmführer felvette, sietve átöltözött, kipakolta a régi kabátját, aztán a piszkos ruhadarabbal letakarta a halottat. Mire kiért az utcára, már a kucsmája is a fején volt.

Olderogge és az NKVD még biztosan itt van –figyelmeztette magát, ahogy a zöldházból kilépve a kórház épülete felé fordult. A Polutorkát a kúria udvarán találta, pont ugyanott, ahol

korábban a sofőr hagyta. Az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset, és beszállt a fülkébe. A kulcsot a zárba helyezte, felhúzta a szívatókart, aztán bekapcsolta a teherautó elektromos rendszerét, végül, amikor a műszerek életre keltek, megnyomta az indítógombot. A motor két mély hördülés után életre kelt. A haupsturmführer egy darabos mozdulattal előretolta sebváltó kart, aztán ahogy a hangos reccsenést követően megérezte az erőt a kerekekben, kiengedte a kéziféket. A teherkocsi megmozdult, mire Müntzer teljes erejéből tekerni kezdte a hatalmas kormánykereket. A szorítástól az ujja végén lévő seb hirtelen megsajdult, és ahogy a kín ledermesztette egy pillanat erejéig, kis híján nekiment a tábori kórház falának. Hogy elkerülje az ütközést két lábbal taposott a fékbe. Újra kellett indítania a motort.

Csak nyugodtan! – figyelmeztette magát, miközben a korábbinál jóval kisebb vehemenciával nekilátott, hogy megfordítsa a Polutorkát. Kihajtott az utcára, elfordult a zöldfalú ház felé, és az egykori cselédszállás előtt elhajtva egy pillanatra eszébe jutott Anja nővér. A nő arca, és az éjszakára szóló meghívás hirtelen végtelenül távolinak tűnt.

Azóta meghalt egy ember, akit ismertem – merengett, miközben a végigrobogott a falun.– És még ki tudja mennyi– jutott eszébe a véres torzók látványa a Polutorka platóján. A településről kiérve a falu irányába kanyarodott, ahol

tegnap este a pappal találkozott. Remélte, eleget tud ahhoz, hogy megtévessze a tábori csendőröket. Az út, akárcsak a kúria környéke, teljesen kihalt volt. Miközben Müntzer a front felé zötykölődött, csupán egyetlen járőrrel találkozott. A katonák a fák között tüzet gyújtva melegedtek a lángoknál, és ügyet sem vetettek a vörös keresztes festéssel ellátott Polutorkára. A haupsturmführer elgondolkodva figyelte a fagyhalál szélén járó bakákat, és remélte, hogy a figyelmetlenségük az egész orosz táborra jellemző. Müntzer alig tíz perc alatt elérte a falut, de alig ismerte fel a romhalmazt. A németek pergőtüze a földdel tette egyenlővé a települést. Mindenfelé összedőlt házakat látott, füstölgő romokat, és megfagyott, temetetlen halottakat. A templomtornyot majd egy percig kellett keresnie, mire a beomlott oldalú, széles alapzatú épületben ráismert Krisztus házára. A falak maradékát szürke por lepte, ami gyanúsan hasonlított az egykori kupola színére. A katonák nagy része már talpon volt, amikor a Polutorka begördült a rommá lőtt házak közé. Többségük a reggelijével volt elfoglalva, és úgy tűnt, a tegnapi pergőtűz után nem számítanak újabb támadásra. Müntzert nem messze a templom romjaitól egy PPD-40-essel felfegyverzett katona állította meg. – Hová mégy? – kérdezte a tábori csendőr, miután Müntzer

résnyire letekerte az ablakot. – Alekszandr Fedorovics Jegorov orvos főhadnagy küldött, hogy szedjem össze a holttesteket a faluban – felelte a haupsturmführer. – A templom mellett vannak – válaszolt az őr, és a hát mögé intett, hogy merre menjen tovább. – Adjak melléd valakit? – Szerintem nekik már nem sürgős, meg aztán előbb úgy is ki kell olvasztani őket – felelte vállvonogatva Müntzer, aztán biccentett a félreálló őrnek, és a leomlott falak felé indult. Áthajtott az egykori kerítés maradványain, és megállította a teherkocsit a paplak összedőlt falai mellett. Az épület, ami előtt alig egy nappal korábban ölt meg két embert, most csak egy füstölgő kupac volt, csupa megszenesedett, összekormolódott vályogdarab. A haupsturmführer óvatosan hátratolatott az egymásra tornyozott hullák halmának közelébe, és megállította motort. Kiszállt a fülkéből, lenyitotta a platót, és nekilátott, hogy felpakolja a fagyott testeket a kocsira. Csak nagyon nehezen boldogult. Az egymásra rakott halottak az éjszakai mínusz negyven fokban kőkeményre dermedtek, és az egyenruhák egymáshoz fagytak. A karok és lábak néha szétbogozhatatlan egységnek tűntek, és a testek elválaszthatatlan halmot képeztek. Müntzer csak tesséklássék próbálkozott, nem zavarta, hogy nem halad, így szöszmötölés közben volt ideje felmérni a katonák elhelyezkedését. – Gyújts tüzet mellettük, akkor majd felolvadnak – tanácsolta neki az egyik arra járó katona.

A haupsturmführer biccentett, aztán nekilátott, hogy üzemanyagot keressen a teherkocsi platóján. Rövid kutakodás után végül a fülkében az ülések mögött akadt rá egy húszliteres kannára. A fémtartály tele volt. Müntzer kiöntött némi üzemanyagot a földre, aztán gyufát vett elő, és meggyújtotta. A lángok magasra csaptak, és legalább két percen át lobogtak. Amikor a tűz kialudt, a haupsturmführer lapátot vett elő, és egy kisebb gödröt ásott a felolvadt földbe. Amikor végzett, újra meglöttyintette a kannát, és meggyújtotta a gyorsan dermedő folyadékot. A tűz ismét felcsapott, mire Müntzer a kezeit a lángok fölé tartotta. Miközben melegedett, a figyelmét egy BA 10-es páncélkocsi keltette fel, amely az egykori paplaktól húszméternyire vesztegelt. A GAZ-AAA polgári célú teherautó megerősített alvázára épített, harminchét milliméteres ágyúval és egy 7,62-es Maxim géppuskával felszerelt harcjármű rendkívül gyakorlatias kialakítású volt. Hétezer ötszáz kilogrammos tömege ellenére a nyolcvanöt lóerős, tizennégy hengeres, vízhűtéses GAZ-M benzinmotor nyolcvan kilométer/órás sebesség fölé tudta gyorsítani közúton. Gázló – és lépcsőmászó képessége pedig megközelítette a fél lánctalpas járművekét. Bár a modell eredete egészen a világháborúig nyúlt vissza, tűzereje vetekedett a legtöbb orosz harckocsiéval; kivéve a legújabb fejlesztésű Tharckocsiéval; kivéve a legújabb fejlesztésű Teseket. És ezek mellett volt még egy kiváló tulajdonsága, ami miatt Müntzer felfigyelt a remek páncélkocsira. A németek 1941. júniusát követően, miután a csapataik

lerohanták a Szovjetunió nyugati részét, jelentős mennyiségű BA-10-estzsákmányoltak, és ezek legtöbbjét partizánvadászként használták a Balkánon. Az otromba kinézetű szörnyeteget eredetileg négy személy kezelte, de Müntzer bízott benne, hogy szükség esetén egyedül is boldogulna vele. Legfeljebb a célzás lenne kissé nehézkes –gondolta, miközben a hatkerekű, barnássárgára festett, apró forgótoronnyal ellátott szerkezetet vizsgálta. A haupsturmführer további teketóriázás nélkül otthagyta a hullarakást, és elindult a páncélkocsi felé. Megállt a hátsó két kerék mellett, és megzörgette a jármű oldalát. – Mit akarsz?– szólalt meg egy hang a háta mögül, és Müntzer csak most fedezte fel az egykori paplak romjai közé húzódott harckocsizót. – Elkelne némi segítség a pakolásnál – mondta a haupsturmführer, és elindult leomlott falak között égő tűznél melegedő baka felé. – Nem mehetek, őriznem kell a kocsit – ingatta a fejét a katona. – A többiek bementek a hadtápközpontba lőszert és üzemanyagot vételezni. Még egy órába is beletelhet, mire visszajönnek. – Nehogy már! – méltatlankodott Müntzer. – A rakástól pont ugyanúgy rálátsz a kocsira, mint innen. – Egy frászt! – maradt határozott a harckocsizó. – Ott is ég a tűz, sőt még nagyobb is, mint itt. A pakolástól meg legalább mind a ketten kimelegszünk egy kicsit – ütött meg emberibb hangnemet a haupsturmführer, és a kezével a Polutorka mögött lobogó lángok felé mutatott.

A katona megfordult, hogy szemre vegye a másik tüzet, és valamivel engedékenyebb hangon szólalt meg. – Legfeljebb egy fél órát segítek – mondta, és felegyenesedett. – Annyi idő alatt kétszer megrakjuk a kocsit – bíztatta a másikat Müntzer, és sietős léptekkel indult a Polutorka felé. – Előbb a fent lévőket toljuk be hátra – mondta, amikor megérkeztek a teherautó mellé, azzal, hogy jó példával járjon elől, felkapaszkodott a platóra. A harckocsizó némi morgolódás után követte, és nekilátott, hogy a három fent lévő test egyikét betolja a sarokba. Müntzer megvárta, míg a férfi háta mögé kerülhet, aztán a zsebébe nyúlt, előhúzta a Tokarevet, és a fegyver markolatával ráütött a katona tarkójára. A célzás azonban nem sikerült tökéletesre, így a pisztoly elcsúszott az orosz sapkáján. A csapás a nyaka alatt, a bal vállánál érte a másikat, mire az felnyögött, és a térdei megroggyantak. A haupsturmführer újra lesújtott a kiszolgáltatott emberre, és ezúttal már nem vétette el a férfi tarkóját. A harckocsizó arccal előre a platóra zuhant, és mozdulatlan maradt. Müntzer villámgyorsan kicserélte a sapkájukat, aztán leugrott a platóról, és határozott léptekkel a BA 10-es felé ment. Amikor odaért, a tornyon keresztül bemászott a páncélkocsiba, és azonnal nekilátott, hogy életre keltse a motort. Felhúzta a szívatót, bekapcsolta az elektromos rendszert, és az önindító sivító tekerésére a benzinüzemű Gaz-M motor, némi rázkódást követően éltre kelt. A haupsturmführer kinézett a Maxim géppuska melletti kémlelőnyíláson, sebességbe tette a váltót, és elindult a

faluból kifelé vezető úton. Szíve szerint melegítette volna még a motort, de tartott tőle, hogy a leütött katona társai idő előtt visszatérnek, és kérdőre vonják. Kihajtott a templom udvarából, keresztül az egykori kerítésen, aztán rátért a nyugat felé vezető útra.

Ha elég gyors vagyok, képtelenség, hogy a tüzérség belőjön–bíztatta magát, miközben a vékony hóban a falu széle felé közeledett. Úgy tervezte, különösebb teketória nélkül áthajt az orosz csapatok között, és mielőtt azok észbe kaphatnának, elég messzire eltávolodik, hogy ne legyen kedvük üldözni. Elkerülte egy kilőtt páncélos roncsait, elhaladt a falba ékelődött parancsnoki torony mellett, amit még tegnap este látott először, aztán elvette a gázról a lábát, és hagyta, hogy a páncélkocsi lelassuljon. Az út végén két Tvégén két Tes közepes harckocsi állt. A legújabb fejlesztésű lánctalpasok 76,2 milliméteres löveggel, valamint két géppuskával voltak lánctalpasok 76,2 milliméteres löveggel, valamint két géppuskával voltak es nem volt ellenfél a számukra. Müntzer egy energikus mozdulattal befordult északnak a romok közé, és letaposva két rozzant kerítést eltűnt a tankok közeléből. El kell kerülnöd a falut – jutott el néhány másodpercnyi zötykölődést követően a végkövetkeztetéshez, és a leomlott falak közül kikeveredve rátért az észak felé vezető útra. Lassítás nélkül elhajtott egy parancsnoki sátor előtt álldogáló őrség mellett, és nemsokára kiért a faluból. Tovább gyorsított, és közel negyven kilométer/órás sebességgel száguldott a hepehupás földúton. A harckocsi

berendezései fülsiketítő zajjal csörömpöltek, miközben Müntzer igyekezett a nyomvonalon tartani a több mint hét tonnás járművet. Körülbelül öt kilométernyit tehetett meg ilyen nyaktörő tempóban, amikor attól való félelmében, hogy beleütközik egy ellenőrző pontba, letért az útról, és egy lapályos részen behajtott a ritkás nyírfaerdőbe. Elnyújtott félkörívet leírva újra nyugatnak fordult, és a fákat kerülgetve óvatosan közelített a német vonalak felé. Amikor legalább egy kilométernyit eltávolodott az úttól, megállt, letépte a ruháról az orosz nemzetiségi jelzést, aztán tovább ment nyugat felé. Nemsokára elért egy nagyobb horpadást, és a kocsit hátrahagyva, egy talált messzelátóval felszerelkezve, felkúszott az emelkedő tetejére. Miután ötpercnyi keresést követően nem talált csapatokat a közelben, tovább folytatta az útját, egészen a felderített mező széléig. A műveletet megismételte még néhányszor, de legközelebb már csak a páncélkocsi tornyából nézett körül. A negyedik alkalom után keresztezte egy orosz járőr nyomait, mire tűzkész állapotba hozta a BA 10-es mindkét fegyverét, és jóval sűrűbben állt meg nézelődni. A nap már jócskán túlhaladt a delelőjén, amikor Müntzer meglátta az első német csapatokat. A fritzek egy útkereszteződés közelébe vették be magukat, és előretolt figyelőállásnak tűntek, amely támadás esetén képes gyorsan visszahúzódni a főerők védelmébe. A németek egy része még mindig a nyári egyenruháját viselte, a szakasz többi tagja pedig orosz ruhákat hordott. Az egyikük fején a haupsturmführer egy övéhez hasonló

usánkát látott. A haupsturmführer visszacsúszott a küzdőtérbe, egy nyírfaligetbe elrejtette a páncélkocsit. Kibontotta az utolsó főzelékkonzervet, megette, aztán ellenőrizte az üzemanyagszintet, és leállította motort. Jobbnak látta, ha spórol a benzinnel. Az éjszaka még nagyon távolinak tűnt.

VI. 1939– SZEPTEMBER 22. LENGYELORSZÁG – Ki az ott, Ignasov?– kérdezte Primakov a csicskását, miközben a szeplős képű orosz felé fordult. – Dimitrij Petrovics Olderogge alezredes, Tymosenko hadseregparancsnok szárnysegédje – válaszolt a tisztiszolga, és elvette a szeme elől a messzelátót. – Ez az ember megőrült? – kérdezte az őrnagy, ahogy a látcsövet újra a felemelve a páncélosai előtt keresztbe törtető lovasságot figyelte. – Nekem úgy tűnik, azon igyekszik, hogy elhappolja az orrunk elől a győzelmet uram – feleltea pöttyös képű csicskás. – Azt én is látom, de milyen áron fogja így elérni az áttörést? – tette fel a költői kérdést az őrnagy, és a fejét ingatta tehetetlenségében. – Különben is, Tymosenko seregtestének nem Pripjaty-mocsaraktól délre kellene lennie? – De igen, Primakov elvtárs, az Ukrán frontot Lvov környékének megszállásával bízták meg – válaszolta rövid gondolkodás után Ignasov.

– Akkor mi a fenét keresnek ezek itt a 12. hadsereg támadási vonalában? – bosszankodott az őrnagy, és megállj intett a mögöttük haladó harckocsioszlopnak.– Ez az Oklerogge csak feltartóztat minket az ostoba hősködésével, és időt ad a lengyeleknek, hogy Romániába meneküljenek. Primakov páncélosai egymás után fékeztek le a domboldalon, és parancsnokukkal együtt elkeseredve figyelték, ahogy az Ukrán front lovassága szétválaszthatatlanul összekeveredik az előttük lévő völgykatlan kijáratát őrző lengyel gyalogsággal. – Még a tüzérségi támogatást is lehetetlenné teszik! – bosszankodott Primakov, és legszívesebben a harcolók közé lövetett volna a T-28-as hetvenöt milliméteres ágyújával. – Legyező alakban szétterülni, tovább folytatjuk az előrenyomulást – mondta végül az őrnagy, és intett a csicskásának, hogy zászlójelekkel továbbítsa a parancsot a mögöttük lévő harckocsizóknak. A parancsnoki toronnyal felszerelt T28(V) újfent megindult, és helyet adott a mögötte sorakozó lánctalpasoknak a manőverezésre. A páncélosok egy része letért az útról, és a füves domboldalon szétszóródva arcvonalat képeztek a lengyel állásokkal szemben. – Lassú előrenyomulás, géppuskákkal fedezettűz a saját egységeknek. Csak biztos célpontra lőjenek a lövészek, nem akarok szükségtelen halottakat Olderogge lovasságából – adta ki mogorván a parancsot Primakov, miközben tovább figyelte a szemük előtt zajló összecsapást.

A tizenkettedik hadsereg jól felszerelt egységeinek a vezérkar azt az. utasítást adta, hogy a lengyel front déli részén gyors előre törésükkel akadályozzák meg az ellenséges csapatok Romániába, illetve Magyarországra történő visszavonulását. A páncélosok az első két nap alatt közel száz kilométert haladtak előre, és komolyabb összecsapások nélkül sikerült harapófogóba szorítaniuk a lengyelek határ menti csapatait. A főleg tartalékosokból, polgár – és határőrségből, valamint pihenő alakulatokból álló egységek eleinte harc nélkül megadták magukat. Az ellenséges katonák azt hitték, a Vörös Hadsereg a segítségükre érkezett. Az előrenyomulás harmadik napján Primakov olyan parancsot kapott, hogy kerülje az összecsapásokat, és előbb harc nélkül próbálja meg lefegyverezni a lengyel alakulatokat. Az utasítás azonban kitért rá, hogy ha ellenállásba ütközik, azonnal nyisson tüzet. ellenállásba ütközik, azonnal nyisson tüzet. as orrába épített géppuska felropogott, és az orosz lovasság feje fölött szaggatott sorozatokkal lőtte a katlan túloldalán lévő lengyeleket. Primakov lehúzódott a torony páncélzata mögé, és nemsokára kopogni kezdtek az ellenséges golyók a tank testén. Ahogy közeledtek a csata forgatagához, a Maxim egyre ritkábban és egyre rövidebb ideig tüzelt. – Túl nagy por, semmit sem lehet látni– kiabálta a tüzér a küzdőtér elejéből, és az őrnagy csak remélni tudta, hogy a páncélosok megjelenésének lélektani hatása elegendő lesz a lengyel csapatok megfutamításához.

– Megtört az arcvonal, visszavonulnak – jelentette néhány perc múlva Ignasov, amikor a parancsnoki harckocsi három géppuskájából már csak az egyik tüzelt időnként. – Folytatjuk az előretörést, a dandár adjon zárótüzet a katlan kijáratára, nehogy eszükbe jusson megállni – adta ki a parancsot Primakov, és a bosszúsága csökkent valamelyest az ellenség összeomlását hallva. A páncélos egységek tűzösszpontosítása lehetetlenné tette, hogy a menekülők újra megvessék a lábukat a völgyszorosban, ezáltal az üldözésükre induló lovasság könnyűszerrel kisöpörte őket a katlanból. Primakov néhány perc múlva megállította a TPrimakov néhány perc múlva megállította a Tasát, és kibújt a harctérből, hogy szemügyre vegye a csapatokban esett károkat. Az ő ízléséhez mérten túl sok orosz katona holttestét látta a fűben heverni. A lengyel haderőnél nagy hagyományai voltak a lovassági harcmodornak, és ennek megfelelően a gyalogság alapos kiképzést kapott a haderőnem elleni védekezés fortélyairól. A beásott egységek ellen vezetett frontális roham súlyos áldozatokkal járt, és az orosz támadóék számbeli fölénye ellenére sem aratott elsöprő győzelmet. A lovasok lendülete megtört a lövészárkokon, és közelharcra kényszerültek a jól felfegyverzett, fedezékben lévő lengyelekkel szemben. Pont fordítva, mint ahogyan azt oktatják –dühöngött Primakov a halottakat látva. -A lovasság tör utat a

páncélosoknak!? Mégis mi a fenét gondol magáról ez az Olderogge? Újraírja a hadviselés törvényeit? Ráadásul a

saját katonái vérével?– forrt fel benne a düh, ahogy kimászott a harckocsi oldalára. – Primakov elvtárs, a vezérkar, jelentést kér – szólalt meg a háta mögött Ignasov. – Mondja meg nekik, hogy az áttörést Olderogge alezredes lovas százada segítségével végrehajtottuk! A veszteségek mindkét oldalon tetemesek, az ellenség menekül. A tizenkettedik hadsereg tovább folytatja az előrenyomulást dél felé. A tisztiszolga szó nélkül eltűnt a kupola védelmében. – Ignasov!– kiáltott utána az őrnagy, mire a szeplős arc újra megjelent a toronyban.– A harmadik szakasz harckocsizói tisztítsanak meg egy sávot a völgytorok felé. Nem akarok átgázolni a sebesülteken. Addig is a szanitécek lássanak munkához, és segítsenek az alezredes emberein. Épp elég orosz vér folyt már ezen a mezőn. A tisztiszolga egy pillanatig tétovázni látszott, aztán bekiabálta Primakov korábbi parancsát a TPrimakov korábbi parancsát a Tas küzdőterébe, majd elővette a zászlókat, és magához rendelte a harmadik szakasz harckocsijainak legénységét. Amíg a lánctalpasaiktól megfosztott katonák és az egység hadtápjához tartozó felcserek nekiláttak, hogy összeszedjék a sebesülteket, Primakov a katlan szája felől visszatérő lovasokat figyelte. A század példás rendezettségben közeledett, élén az alezredessel. – Az út nyitva áll, elvtársak! – mondta Olderogge, és egy színpadias mozdulattal a háta mögé intett, miután a lovasok megálltak a parancsnoki jármű előtt.

– Engedje meg nekem, hogy ne gratuláljak – felelte Primakov, és a harcmezőn heverő halottakra mutatott. – Ugyan már, őrnagy, maga nem tudja mit jelent a virtus? – kérdezte az alezredes, és bíztatást várva nézett a mögötte lévőkre. A lovasdandár maradéka kurjongatva éltette vezérét. – Ezek az áldozatok, de legalábbis egy részük elkerülhető lett volna – mondta válasz helyett Primakov. – Ha engedi, hogy a tankok utat törjenek a lovasságnak, és megfutamítsák a lengyeleket, akkor, mint üldöző egység, rengeteg foglyot ejthettünk volna. – Így is vannak foglyaink – felelte Olderogge. Az egység szétnyílt, és látni engedte a hadifoglyokat. A lengyel katonáknak pányvát kötöttek a nyakukba, és úgy vonszolták őket a lovak után. Primakov elnyomta magában a felháborodást, tudta, hiába is háborogna, a foglyokkal szembeni kegyetlenkedéseknek nagy hagyományai voltak a Vörös Hadseregben. A genfi egyezményt a komisszárok csak annyira tartották be, mint amennyire a kapitalista országok más törvényeit. – Ezek hadifoglyok, vegyék le a hurkot a nyakukról – jegyezte meg annak ellenére, hogy tudta, ezzel csak még inkább elmérgesíti a helyzetet. Olderogge meglepve nézett rá, és enyhén elvörösödött a haragtól. – Térjen észre, őrnagy, maga nem parancsol nekem! – mordult fel, és a keze ráfonódott az oldalán lévő pisztoly markolatára. – Azt javaslom, dugja a fejét egy vödör hideg vízbe, mielőtt még a forrósága nagyobb bajba sodorná!

Primakov érezte, hogy az arcát elönti a pír, de próbált higgadt maradni. – A háborúzás nemzetközi szabályai szerint a hadifoglyoknak nem eshet bántódásuk – hagyta figyelmen kívül az alezredes javaslatát. – Csak annyit kértem, tekintse hadifoglyoknak a legyőzött lengyeleket. Keményen megharcoltak a tiszteletünkért. – Nem érdekel, hogy mit hisz őrnagy – felelte az alezredes, azzal végigügetett a katonái sorfala között, és az utolsók egyikétől elvette a pányvája végét. – Ez a nép egyszer már szembeszállt a Vörös Hadsereggel, itt az ideje, hogy végre megtanulják mi a rend! – emelte fel a hangját, aztán vágtába ugratta a lovát, és magával rántotta a bőrszíj végén lévő lengyel katonát. A férfi néhány méteren keresztül megpróbált lépést tartani a vágtázó lóval, miközben összekötözött kezével megkapaszkodott a nyakán feszülő kötélben, de néhány lépés után a földre zuhant, és csúszni kezdett a porban. Olderogge tovább hajszolta az állatot, és nekihajtotta a lengyel lövészárkoknak. A ló ösztönösen átugrotta a keresztben futó gödröt, de a lengyel katona teste nagyot zökkenve megpattant az árok szélén. A férfi kezei lecsúsztak a nyakát szorongató kötélről, és a pányván csüngve tovább csúszott a porban. Az alezredes széles ívben megfordult a csatatéren szerteszét lévő orosz halottak között, és visszavágtatott a parancsnoki páncélos elé. Az utolsó métereken lelassította az állatot, és a lengyel katona testét már lépésben vonszolta az őrnagy elé. Amikor a fogoly az őrnagy előtt volt, Olderogge közelebb léptetett Primakovhoz, és a pányva végét elé dobta a

lánctalpas páncéljára. – Itt a genfi egyezménye, őrnagy – mondta megvetően, és a lovat arra kényszeríttette, hogy rátaposson az előtte fekvő katonára. A harckocsi parancsnok érezte, hogy az arcát elönti a vér, és hogy minden hidegvére ellenére közel áll ahhoz, hogy puszta kézzel essen az alezredes torkának. Olderogge lova ugyan ösztönösen is vigyázott a földön fekvő emberre, de a gesztus ennek ellenére elegendő volt hozzá, hogy a lovasság éljenzésben törjön ki. – A harmadik szakasz legényei és a hadtáposok megtisztították az utat – szólalt meg Primakov mellett Ignasov, talán szükségesnél valamivel hangosabban. Az őrnagy a tisztiszolgára nézett, és magában rendkívül hálás volt a pulykatojásképű férfinak. – Folytatjuk az előrenyomulást – adta ki a parancsot, és intett Ignasovnak, hogy a parancsnoki jármű kezdje meg a felvonulást. – A történteket jelenteni fogom a parancsnokságnak – közölte az alezredessel, valamivel nyugodtabban. – Akárcsak én – vetette oda foghegyről Olderogge, és szándékolt lassúsággal előhúzta a Tula-Tokarev 1930 típusú tiszti fegyverét. Primakov döbbenten nézte, ahogy az alezredes csőre tölti a fegyvert, megcélozza a földön fekvő lengyel katonát, aztán kétszer egymás után belelő. Annak ellenére, hogy Primakov tisztában volt vele, hogy amit lát provokáció, képtelen volt ellenállni a dühének. – Ez gyilkosság! – mondta egyenesen az alezredes szemébe nézve.

– Ideje lenne, ha megértené, őrnagy: háborúban vagyunk, ahol emberek halnak meg. A mieink és az ellenség katonái – figyelmeztette Olderogge a harckocsizót, és még egyszer belelőtt a mozdulatlan testbe. harckocsizót, és még egyszer belelőtt a mozdulatlan testbe. as megrándult Primakov alatt, és a lánctalpas megkezdte az áthaladást a völgy kijárata felé. – Nem felejtem el magát – ígérte az őrnagy az alezredesnek. – Reméltem is, hogy így lesz – felelte flegmán Olderogge, és hátat fordított a távozó tankoknak.

VII. Müntzer úgy vélte nemsokára elég sötét lesz hozzá, hogy elinduljon. Még egyszer utoljára ellenőrizte az útvonalat, amit kiválasztott, aztán visszabújt a BA 10-es küzdőterébe, és beindította a motort. Hosszú perceken keresztül járatta, hogy elérje a megfelelő üzemi hőmérsékletét, aztán anélkül, hogy felkapcsolta volna a lámpákat, sebességbe tette a páncélkocsit, és kikormányozta a járművet a nyírfaligetből. Időközben a szürkület sötétbe váltott, és Müntzernek minden ügyességére szüksége volt, hogy képes legyen irányban tartani a BA 10-est. Gyalogosan talán csendesebben átosonhatott volna a német vonalakon, de később újra járművet kellett volna szereznie, ha tovább akar jutni a Középső hadseregcsoport főhadiszállására. Ez

utóbbit kockázatosabbnak ítélte meg, ezért ragaszkodott a mindkét oldalon elterjedt páncélkocsihoz.

Ebben legalább van esélyed túlélni, ha rád lőnek. A kereszteződést őrző német állásban lévő katonáknál nem látott páncéltörő fegyvereket. Az előretolt egység figyelme pedig láthatólag kimerült az úton közlekedő járművek megfigyelésében. Müntzer egész délután szemmel tartotta őket, de azok egyszer sem tettek említésre méltót. Az őrséget kétóránként váltották, a pihenőben lévő katonák pedig a közeli, magányos házban húzták meg magukat. Müntzer mindent elkövetett, hogy kellő távolságot tartson az útkereszteződéstől, ugyanakkor ne távolodjon el túl messze, nehogy beleütközzön a következő megfigyelőpontba. Amikor az első fehérfényű jelzőrakéta a levegőbe röppent, már tudta, hogy nem járt sikerrel. A páncélkocsi egy kietlen szakaszon járt körülbelül kilométernyi távolságban a poszttól. Müntzer megállította a járművet, abban bízva, hogy talán szerencséje lesz, de a fehér fényt nemsokára egy vörös is követte. Gyalog kellett volna nekivágni – vonta le a teljesen haszontalan konzekvenciát, miközben felkapcsolta a páncélkocsi lámpáit és gázt adott. konzekvenciát, miközben felkapcsolta a páncélkocsi lámpáit és gázt adott. es nekilódult az egyenetlen terepnek, és a feltűnéssel most már mit sem törődve, merőlegesen haladt a képzeletbeli német arcvonal felé. Nyomjelzőlövedékek fényes csíkjait

látta a páncélkocsi kémlelőnyílásából, de a golyók messze elkerülték a járművet. Müntzer tovább fokozta a sebességet, és végül már olyan gyorsan ment, hogy egy nagyobb bukkanón kis híján felborult. A haupsturmführer a nehézkes imbolygást követően lassított, mire puskagolyók vertek végig a BA 10-es acéllemezein. Gyalog kellett volna elindulni– állapította meg ismét, és egy hangos reccsenéstől kísérten kettővel kisebb fokozatba tette a sebességváltót. Nagyon megrettent, amikor az első gránát becsapódott a közelében. A robbanás minden ízében megrázta a páncélkocsit, és Müntzer repeszclarabok kopogását vélte hallani a detonáció zörejei között. A német tüzérség feltűnően jól célzott. A második gránát még közelebb csapódott be, és a robbanást követő lökéshullám megbillentette a több mint hét tonnás karosszériát.

Az őrség megadja a tüzérségnek a koordinátákat – döbbent rá a haupsturmführer, hogy mibe is csöppent bele. – Belefutottál egy harckocsi csapdába! – átkozta a balszerencséjét Müntzer, miközben éles fordulót vett, és frontális támadásba kezdett a keresztútnál lévő német egység ellen. Bízott benne, hogy ha sikerül eléggé megközelítenie őket, akkor a fritzek nem kérnek tüzet a saját fejükre. Újabb gránát robbant előtte, valahol ott, ahol a páncélkocsi járhatott volna, ha változatlan irányba folytatja tovább az útját. A haupsturmführer visszakanyarodott ugyanarra, amerre az előbb haladt, majd az újabb robbanást követően ismét a kereszteződés felé fordult. Elkerült egy facsoportot,

aztán ahogy nyílt terepre ért, lekapcsolta a páncélkocsi világítását, és vakon vezetve visszafordult az orosz frontvonal irányába. Körülbelül száz méterrel távolabb megállította a BA 10-est, hátramászott a toronyba, és megcélozta azt a pontot, ahol a kereszteződést sejtette. Világítórakéta szállt az ég felé, mire Müntzer pontosított valamelyest az ágyú irányzékán, aztán elsütötte a harminchét milliméterest. A csőből kicsapódó gránát ellenlökéseként a BA 10-es megremegett, és a zaj a fojtások ellenére is elemi erővel csapott le a haupsturmführer dobhártyájára. A férfi nem nézte meg, hová csapódik a töltet. A küzdőtér elejébe ment, sietve gázt adott, és a világítórakéta fényét kihasználva a lehető legnagyobb tempóban a kereszteződés felé fordult. A páncélkocsi vészesen billegett, ahogy Müntzer átvágott a mezőn. A német őrök helyén szürke porfelhő lebegett, eltakarva a rálátást. A haupsturmführer irányban tartotta a kocsit, amíg a világítórakéta fénye kitartott. Amint sötétség borult a tájra, lassított, és megpróbált az emlékezete alapján navigálni. Hirtelen két gránát csapódott be a környékén, és Müntzer kénytelen volt belátni, hogy nem sikerült kiiktatnia a német megfigyelőket. Akaratlanul belehajtott az egyik robbanás után maradt kráterbe, és a megbillenő páncélkocsiban beverte a fejét a küzdőtér egyik vasába. A szivacsozott harckocsizó sapka ugyan megvédte a követlen sérüléstől, de az ütés fájdalma eltompította néhány pillanatra. Ez közel volt! – állapította meg kétségbeesetten, és egy

merész fordulóval egyenesen nekirontott a kereszteződésnek. Újabb világítórakéta emelkedett a magasba, ezúttal az út közelében álló, magányos ház irányából. Müntzer rátért a nyomvonalra, felgyorsította a magányos ház irányából. Müntzer rátért a nyomvonalra, felgyorsította a est, és nyaktörő tempóban igyekezett közelebb kerülni az épülethez. A következő gránát alig néhány méterrel a páncélkocsi előtt csapódott az útba, és a haupsturmführer képtelen volt időben irányt változtatni. útba, és a haupsturmführer képtelen volt időben irányt változtatni. es ráfutott a hirtelen keletkezett kráter peremére, az orra belesett a gödör aljába, majd a következő pillanatban belefúródott a fagyos talajba. Müntzer ösztönösen maga elé kapta a kezét, de mégígy beleverte a fejét a kormányba. A világ hirtelen tótágast állt a szemei előtt, aztán homályosan érzékelte még, hogy a küzdőtér plafonjára zuhan, majd újból elterül a padlón...

...az oldalkocsiban ülő német katona vadul tüzelt a nála lévő MP 38-as-sal, miközben a motort vezető tábori csendőr nyaktörő tempóban kerülgette a rommá lőtt városban szétszóródott törmeléket. – Koncentrált tüzet a célpontra! – utasította Primakov a tisztiszolgát, aki a parancsnoki parancsnoki as tornyában állva zászlókkal adott utasítást a dandárhoz tartozó többi páncélosnak. Újabb gránátok robbantak a németek körül, de a motort

vezető katona boszorkányos ügyességgel rendre elkerülte a becsapódásokat. Primakov elképedve figyelte a vezető ügyességét, és magában drukkolni kezdett a két magányos németnek. Miközben az orosz tüzérség a domboldalról lőtte őket, addig a házak közé húzódott lengyelek kézifegyverekkel tüzeltek rájuk. Az oldalkocsiban ülő katona hiába szórta a golyókat megállás nélkül, mindig akadt olyan hely, ahonnan zavartalanul céloztak rájuk.

Az orosz és német hadsereg legtöbb tisztjével ellentétben Primakov ismerte a Ribbentrop-Molotovpaktum titkos záradékát, amely felosztotta a két nagyhatalom között Lengyelországot. Sőt, még azzal is tisztában volt, hogy Sztálin mindössze ütközési zóna szerepet szán az így megszerzett területeknek. Ám ezt csak mint Müntzer, a német titkosszolgálat kémje hasznosíthatta. Mihail Nyikolajevics Primakovként lövetnie kellett a velük szembekerülő német egységeket. Majd Molotov és Ribbentrop elsimítják a következményeket– gondolta magában, ahogy a romok

között menekülő motorosokat figyelte. Az orosz harckocsizók felkészületlensége csak most mutatkozott meg igazán. A kevés harci tapasztalattal rendelkező tüzérek képtelenek voltak eltalálni az apró, gyorsan mozgó célpontot. Ugyanakkor a motoros bekerítésére tett próbálkozásokat eleve lehetetlenné tette a házak közé húzódott lengyel védelem. Egy kellőképpen összehangolt támadás esetén persze a páncélosok fölénye

gyorsan megmutatkozott volna, de efféle összetett feladatok végrehajtására a Vörös Hadsereg harckocsizói még nem voltak képesek. A gránátok nagy része még így is messze a célponttól csapódott be, és a Tcsapódott be, és a Tasok koncentrált tüze a közelébe sem ért a német tüzérség teljesítményének. “Senki sem születik katonának" – idézte fel magában

Konsztantyin Szimonov Élők és holtak című regényének szavait.– Sőt ezred –, dandár –, hadtest–, hadsereg –, és frontparancsnoknak sem – egészítette ki a saját gondolataival az idézetet, miközben az életükért küzdő németeket figyelte. –Jó tisztek nélkül nincs szervezett hadsereg, sem megfelelő képzés –fogalmazódott meg benne az elmúlt hetek tapasztalata.

Az oldalkocsiban ülő géppisztolyos alak hirtelen lehanyatlott, és az MP 38-as kiesett a kezéből. Senki sem élhet túl egy ilyen erős zárótüzet... – konstatálta a látványt Primakov. A robaj tovább erősödött, mire Müntzer kinyitotta a szemét. Semmit sem látott. Az egymást követő dörrenésekből arra következtetett, hogy még mindig a frontvonalban van. Óvatosan megmozgatta a tagjait, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy mindkét karja, valamint a lábai is mozognak. Megérintette az arcát, és valami nyúlós, meleg anyagot érzett a bőrén. Vérzem – gondolta, de a felismerést nem követte pánik. Túl ijedt volt ahhoz, hogy igazán féljen.

Körbetapogatózott, és lassan rádöbbent, hogy még mindig a BA 10-es belsejében fekszik. A páncélkocsi az ütközést követően valószínűleg az oldalán állt meg. Müntzer tett egy elkeseredett kísérletet, hogy megtalálja a puskáját a sötét küzdőtérben, de a Moszin-Nagantnak nyoma veszett. Felhagyott a reménytelen kutatással, négykézlábra emelkedett, aztán a sejtései alapján elindult a torony búvónyílása felé. A fedél ugyan beragadt, de néhány rúgással sikerült annyira kinyitnia, hogy képes volt átpréselni a testét a résen. Kimászott a páncélkocsiból, kúszott még néhány métert, aztán az oldalára dőlt, és körülnézett. aztán az oldalára dőlt, és körülnézett. es viszonylag jó állapotban volt, eltekintve attól, hogy a kerekei a levegőben lógva a német arcvonal irányába mutattak. A kocsi orrán a páncéllemezek némelyike eldeformálódott, de úgy tűnt, a járműnek nincs különösebb baja. Újabb kettősrobbanás remegtette meg a környéket Müntzer közelében, és a haupsturmführer halálra váltan lapult a fagyos földhöz. Ökölnyi göröngyök záporoztak a férfi fejére, de a repeszek messze elkerülték. – Hogyhogy?– motyogta értetlenül az orra alatt, miközben igyekezett minél távolabb kúszni a páncélkocsi roncsától. Fénypontok villantak a frontvonal orosz felén, és gránátok csapódtak be jóval a BA 10-es túloldalán. Ezek kit lőnek? – tette fel magának a költői kérdést a haupsturmführer, miközben maga sem tudva, hogy mit csináljon, elindult a két szembenálló sereg között.

Világítórakéta röppent a magasba, majd ágyúk dörrentek mindkét oldalon, és sorozatos robbanások rázták meg a környéket. Zsukov csapatai– érett meg a felismerés Müntzerben, ahogy rádöbbent: az orosz tüzérség legalább kétszer annyi ágyúval rendelkezik, mint a német. – A pihent szibériai egységek – tette hozzá gondolatban, és érezte, hogy az ütközés okozta kábulat, lassan lefoszlik az agyáról. Át kell

siklanom a német vonalak között, amíg az oroszok lekötik a figyelmüket– fogalmazódott meg benne a feladat, és rögvest megfordult, hogy minél távolabb kerüljön a németek útszéli megfigyelőpontjától. Újra elment a felborult páncélkocsi mellett, aztán felállt, és előrehajolva futni kezdett az út menti erdő felé. Torkolattűz villant a kereszteződés irányából, és nyomjelzőlövedékek zúgtak el a haupsturmführer körül. Müntzer lerogyott, mint akit eltaláltak, aztán mozdulatlanná dermedt egy mélyedésben. Újfent felkerepelt egy géppisztoly, és kilencmilliméteres lövedékek tépték fel a fagyos földet a kém körül. A haupsturmführer megvárta, míg a világítórakéta kialszik, és futásnak eredtaz erdő irányába. Még nem érte el a fák vonalát, amikor piros fénylabda röppent az ég felé, ezúttal a Vörös Hadsereg vonalainak irányából. Az MPirányából. Az MPas újra felkerepelt, mire ágak és kéregdarabok hullottak Müntzer nyakába. A férfi a hóba vetette magát, és meglapult. A géppisztoly hangját ezúttal közelebbről hallotta, a torkolattűz fényei pedig egész az út széle mellett

villantak. A kém nem hitte volna, hogy a németek lesznek elég őrültek hozzá, hogy elhagyják a fedezéküket az ellenséges pergőtűz alatt. A haupsturmführer a Tokarev után kotorászott a zsebében, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az automata pisztoly markolata nyugtatóan simul a tenyerébe. Napközben bőven volt rá ideje, hogy átnézze a fegyvert, és kitisztítsa a mozgóalkatrészeket. Mostanára biztos volt benne, hogy a pisztoly kifogástalanul működik, annak ellenére, hogy tegnap este még fagyott vérben úszott. Müntzer hátrahajtotta a kesztyűje elejét, és szabaddá vált mutatóujját megtámasztotta a fegyver sátorvasán, aztán kúszni kezdett a nyírfaliget belseje felé. Sorozat zakatolt a háta mögött, de a lövedékek messze elkerülték a haupsturmführert. Csak vaktában lövöldöznek – nyugtatta magát a kém, miközben a hóban kúszva igyekezett minél gyorsabban, minél messzebb jutni az úttól. – Ott van!– hallotta a német szavakat, és futó léptek dobogása érkezett felé. Mögötte újra felugatott egy géppisztoly, de a lövedékek olyan messzire elkerülték, hogy azt sem tudta, hová csapódtak. Müntzer megfordult, hosszan célzott, és rálőtt a fák között felé rohanó üldözőjére. A Tokarev nagyot ugrott a kezében, a felvillanó torkolattűz egy pillanatra elvakította, de a gyorsan mozgó alak azonnal lehanyatlott. – Mocskos disznó! – hangzott a kiáltás az út széle felől, és egy hangzott a kiáltás az út széle felől, és egy as megállás nélkül szórni kezdte az ólmot a ligetbe.

Müntzer a földre lapult, ahogy a felkavart hó a levegőbe robbant körülötte. A haupsturmführer igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, mert a nagy lőtávolság miatt nem látta értelmét viszonozni a tüzet. A fegyverropogás abbamaradt, és néhány pillanattal később, alig néhány méterrel előtte, valami puhán landolt a hóban. Nyeles gránát! – rémült meg Müntzer, és kezeit a fülére szorítva hozzátapadt a fagyos talajhoz. A detonáció olyan erős volt, hogy nemcsak a dobhártyáján, de egész mélyen a mellkasában érezte a lökéshullám erejét. Föld hullott a nyakába és temette el az arcát, miközben repeszdarabok repültek el a feje felett, vagy csapódtak a körülötte lévő fákba. Müntzer néhány pillanattal később némiképp kábultan felnézett, és a német lövészt kereste. A fritz az erdő határán járt, és lépésről lépésre óvakodott előre a fák takarását kihasználva. A haupsturmführer megpróbálta megcélozni, de a rossz látási viszonyok között a férfi még túl távol volt a pisztolynak. Müntzer tudta, hogy kutyaszorítóba került. Ilyen távolságból a Tokarev nem vehette fel a versenyt az MP-38-assal. Egy ideig idegesen feszengett a földön, és igyekezett megfelelő rálátást találni a célpontra, miközben a fritz időről-időre rövid sorozatokkal pásztázta a környéket. Az egyik félig vaktában kilőtt golyó olyan közel repült Müntzer fejéhez, hogy hátralökte a férfi fején lévő usánkát. A haupsturmführer mozdulatlan maradt, és úgy tűnt, a német nem vette észre. Ha elég közel jön, talán...– latolgatta az esélyeit, miközben érezte, hogy a mínusz negyven fokos hideg szúró

fájdalommal égeti a fejbőrét. Célzásra emelte a Tokarevet, meredten figyelte a német minden mozdulatát, és időnként még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy az áldozata megérezze a közelségét. Hosszú, bántó süvítés hangzott a fejük fölül, aztán egy minden korábbinál hangosabb és erősebb robbanás. Müntzer úgy érezte, eljött a vég. A detonáció fákat tépett darabokra, évszázados óriások derekát roppantotta ketté könnyűszerrel. A levegő föld és kéregtörmelékekkel lett tele, miközben emberfej nagyságú fagyott göröngyök hullottak az égből. Az első sivítást újabbak követték, és Müntzer mozdulni képtelenül feküdt a hóban. Úgy érezte, elég lenne egyetlen mozdulat, és a gránátok darabokra szaggatnák. A szörnyű hangok, és a sorozatos robbanások lebénították az izmait. Amikor aztán a dörejek abbamaradtak, a haupsturmführer testét és fejét jobbára kétujjnyi vastagon lepte a finom por és az égből alászálló hamu. Müntzer hosszan várt, nehogy az oroszok újrakezdjék a tüzelést, aztán felemelkedett, és körbenézett. Az erdőből alig maradt valami. A fák nagy részét vagy tövestől kiforgatták a robbanások, vagy derékba törték a repeszek. A levegőben még mindig piszok kavargott. A géppisztolyos németnek nyomát sem látta. Az orosz tüzérség – merengett kábán a haupsturmführer, ahogy végignézett az iszonyatos pusztításon. – Talán

meglátták a torkolattüzeket, vagy a kézigránát villanását. Féltérden állt, és nem érzett magában elég erőt, hogy felkeljen. A holdfény immáron szabadon utat talált magának

a hóig. és sápadt világosságba borította a környéket. A valamikori erdőszél helyén most egy kráterekkel szabdalt, lepusztult mező állt, ahol mindent befedett a szürkésbarna, hóval keveredett föld. Az orosz frontvonal felől újabb villanásokat látott, de a gránátok már több száz méterrel távolabb csapódtak a földbe, körülbelül ott, ahol a haupsturmführer az útkereszteződés melletti házat sejtette. Müntzer némi bizonytalankodást követően talpra küzdötte magát, és tétova léptekkel arra indult, ahol az őt üldöző német katonát sejtette. Rövid kóválygás után elérte az utat, de semmit sem talált. Visszafordult, és ahogy kezdte összeszedni magát, immáron a másik katona holttestét kereste, akit a Tokarevvel lőtt le. A saját nyomain haladva megpróbált rájönni, hogy hol lehet a test, és amikor úgy érezte, körülbelül jó helyen jár, gyorsan megtalálta a föld alól kilógó egyenruhás kart. A testtel nagy szerencséje volt. A gránátok elkerülték, és a Tokarev golyója a fején érte a néhait. A német tábori sapka ugyan tönkrement, de a Wehrmacht katonák közül sokan hordtak usánkát, így ez különösképpen nem zavarta a haupsturmführert. Pillanatok alatt levetkőztette a halott németet, aztán felkapta a nadrágját és a kabátját. Az usánkát a fejébe húzta, és megkötötte az álla alatt. Megkereste a katona géppisztolyát, és mire végzett, a vékony ruhákban már annyira fázott, hogy nehezére esett elindulni a német vonalak felé. Elindult az útra merőlegesen, elkerülte a kereszteződés közelében lévő házat, aztán bő egy mérfölddel távolabb visszakanyarodott a nyomsáv felé. A

mozgástól ugyan kimelegedett valamennyire, de a hideg így is azzal fenyegette, hogy hamarosanmegfagy. Már most alig érezte a karját, pedig úgy tűnt, jó ideig nem jut majd fedett helyre. Reggelre biztosan megfagyok– ismerte fel, miután kiért az útra, és jó háromszáz méternyit gyalogolt a német vonalak felé. A nyomsávon ugyan könnyebb volt haladni, de az erdőből kiérve a fák már nem védték a széltől, és a hideg levegő átjárta a német kabát alatt a ruháit. Müntzer ekkor kezdte igazán bánni, hogy hátrahagyta az orosz kabátot. A fritz ruhák ugyan biztonságot adtak neki a Wehrmacht birtokolta területeken, de édeskevésnek bizonyultak a hideggel szemben. Ha nem jutok fedett helyre, végem –érett meg benne a felismerés, amikor újabb negyedórányi sétát követően, már képtelen volt életet lehelni az ujjaiba. Megpróbálta felrázni magát, nekivágott, hogy kocogjon, de képtelen volt néhány lépésnél többet megtenni. A tagjai elgémberedtek, a vérkeringése lelassult, és végtelen fáradság hatalmasodott el rajta. Egyre nehezebben tartotta nyitva a szemét, s miközben monoton tempóban egyik lábát a másik után rakta, mindinkább vágyott rá, hogy megálljon egy kicsit aludni. Talpra! Ha megállsz, meghalsz! – figyelmeztette magát, amikor megcsúszott és elesett a hóban. Ahogy a földön fekve az előtte lévő utat figyelte, olyan értelmetlennek tűnt tovább küzdeni, ellenben olyan könnyűnek maradni, és nem mozdulni többé. Kényszerítette magát, hogy felálljon, és ha

nehezen is, de leküzdötte magában a késztetést, hogy engedje lecsukódni a szempilláit. Tovább ment az úton, de egyre kevesebbet látott a világból. Teljesítőképessége határán járt már, amikor egy lankát megmászva fényt látott maga előtt. Gondolkodás nélkül arra fordult, és mit sem törődve azzal, hogy fogságba eshet, toronyiránt tartott a világosság felé. Rátért egy vasúti sínpárra, néhányszor elbotlott a köveken, elesett, de az élni akarás még mindig visszatartotta attól, hogy fekve maradjon. Újabb száz méter után felismerte, hogy egy ház áll a nyomvonal és az út kereszteződése mellett. Eldobta a Tokarevet, és tovább támolygott az épület felé. Nemsokára kiáltást hallott. Megpróbált válaszolni, de már annyira fázott, hogy képtelen volt megszólalni. A kiáltás újra megismétlődött, mire megállt, és ledobta a válláról az MPétlődött, mire megállt, és ledobta a válláról az MPast. Újabb fények gyúltak a ház környékén, egyre több hangot hallott maga körül, aztán emberek indultak felé. Müntzer térdre rogyott, eldőlt a síneken, és miközben a kövekre esett, hálát adott az égieknek, hogy idevezérelték. Homályosan érzékelte, hogy erős kezek ragadják meg, felemelik a földről, aztán beviszik a melegre. Valaki forró teát erőltetett a szájába, mások levették róla a felesleges ruháit, és a tűz közelébe vitték. Az ital, a meleg, és a sürgető kérdések hatására Müntzer magához tért annyira, hogy képes legyen felfogni, mi is történik vele. – Ki vagy? Melyik századhoz tartozol? – kérdezte egy ló pofájú, szakállas oberscharführer. – Rudolf Müntzer rottenführer, Von Bock tizenegyedik

gyalogoshadosztály... – felelt a kém amilyen hangosan csak tudott, de mormolásnál többre nem futotta az erejéből. – Miért hagytad el a posztodat? – kérdezte ugyanaz a férfi, de a német szavakat hallva, mintha kissé megenyhült volna. – Az orosz zárótűz – motyogta Müntzer, és elakadt a szava. – Töltsetek még bele teát! – szólalt meg az oberscharführer, és távolabb lépett az átfagyott férfitől. A haupsturmführer érezte, hogy felemelik a fejét, aztán hosszú kortyokban nyelni kezdte a meleg folyadékot, egészen addig, amíg a nagy buzgalomtól félre nem nyelt. Köhögni kezdett, orrán-száján dőlt kifelé a tea, és kevés választotta el tőle, hogy megfulladjon. Összerántotta a görcs, előredőlt, mire néhányan elkezdték ütögetni a hátát. – Csináljatok már valamit, még megfullad! – mordult fel valaki mély, dörmögő hangon, mire még erősebben kezdték el püfölni Müntzer hátát. Az ütlegelésnek hirtelen vége szakadt, és a következő pillanatban a haupsturmführer erős kezet érzett a vállán, ami segített neki kiegyenesedni. A szemei könnyben úsztak, a torkában még mindig érezte a gyomorsavval keveredett folyadék kaparását, de a tüdejébe már szabadon áramlott be a levegő. – Istenem!– sóhajtott Müntzer, és hátradőlt. Átbillent azon a ponton, ahol a támlának kellett volna lennie, de valaki megtámasztotta a hátát, és visszatolta egyenesbe. – Tartsátok, még eldől! – szólalt meg újra a szakállas oberscharführer. – Na ki vele cimbora, hogy a fenébe kerültél ide? Müntzer felnézett az altiszt arcába, és igyekezett

összeszedni magát. – Az orosz zárótűz...– próbált válaszolni, de ismét köhögés kaparta a torkát, és inkább abbahagyta. Nyelt egy nagyot, intett a mellette álló férfinek, hogy adjon neki még egy kis teát, aztán, ahogy a savas váladékot lemosta a torkáról, újra megszólalt. – Az ágyúk kivetettek minket az állásainkból. Az untersturmführer azt parancsolta, hogy húzódjunk hátra az erdő széléig, de a pergőtűzben nem találtam meg az egységemet – mondta Müntzer, aztán megállt pihenni, mert úgy érezte, mindjárt elfogy a levegője. – Elindultam délnek, hogy megkeressem őket, de azt hiszem, eltévedtem. Nemsokára rátaláltam egy útra, ami keletnek vagy nyugatnak vezetett. Mivel nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok, és kelet felől folyamatos volt az ágyúzás, visszafelé indultam, hogy megtaláljam a törzset folytatta tovább a haupsturmführer. A német katonák összenéztek, aztán a ló pofájú altiszt bólintott. – Nagy szerencséd van cimbora, hogy ránk akadtál! – szólalt meg újra ugyanaz a dörmögő hang, mint korábban, és egy nagydarab, görbeorrú oberschütze lépett Müntzer elé. – Ha még egy ideig kint maradsz a hidegben, biztosan halálra fagysz – tette hozzá, és egy üvegből, erős szagú italt öntött egy ón kupába. – Igyál belőle, ettől egy szempillantás alatt lábra állsz! – bíztatta a haupsturmführert, és az orra alá nyomta a poharat. Ahogy Müntzer megérezte az alkohol illatát, a szájához emelte a poharat, és felhajtotta a tartalmát. A szesz végigmarta a torkát, a nyelőcsövét, aztán égetni kezdte a

gyomrát. – Mi ez?– kérdezte, amikor végre szóhoz tudott jutni. – Nem tudom pontosan, az egyik parasztházban találtuk. Mi magunk között csak tüzes víznek hívjuk – felelte büszkén vigyorogva a nagydarab férfi. – Akarsz még egyet? – kínálta az üveget. – Nem– utasította vissza Müntzer a kínálást, és beleborzongott a gondolatba,hogy még egy kortyot kell innia a méregerős italból. – Pedig amúgy olyan belevaló legénynek tűntél! – nevette a férfi, és barátságosan hátba veregette a haupsturmführert. A bent lévők némelyike a főlövésszel nevetett, és Müntzer egyik pillanatról a másikra kezdte a sajátjai között érezni magát. Három év rejtőzködés után meglepően jól esett neki. – Akkor most mi lesz vele?– kérdezte a nagydarab oberschütze az altisztre nézve, miután a társaság elcsendesedett. – Értesíteni kell a parancsnokságot, majd ők megmondják, mit tegyünk – felelte a szakállas fickó, és az egyik bakával félrevonultak a másik szobába. – A fegyverem?– kérdezte Müntzer tettetett aggodalommal. – Nyugalom, megvan. Csak a sínek mellett ejtetted el – felelte az oberschütze, de meg sem moccant, hogy visszaadja a másiknak. A haupsturmführer hallgatott néhány pillanatig, aztán érezte, hogy megint kezd elpilledni. – Milyen messze van ide a törzs? – kérdezte vontatottan.

– Úgy harminc kilométer északnyugatnak. – Akkor tényleg eltévedtem – jegyezte meg Müntzer, és egyre laposabbakat pillantott. Nem sokkal később a szobaajtó kinyílt és valaki belépett rajta. A haupsturmführer már túl volt azon a ponton, hogy kinyissa a szemét. Az alvás határán járt, és csak fél füllel hallgatta a körülötte folyó beszélgetést. – Na, mit mondtak? – hallotta az oberschütze dörmögő hangját valahonnan a távolból. – Holnap valakinek a törzsre kell kísérnie. – Mi volt az a lövöldözés? – Az oroszok kiküldtek valami felderítő kocsit, mire mieink megpróbálták elkapni. Sikerült is nekik, de a kommunisták elkezdték lőni őket, és kivetették az előretolt megfigyelőket az állásaikból. – Mi legyen vele? Maradhat? – A fegyverét egyelőre nem kaphatja vissza, de engem nem zavar, ha itt alszik velünk a házban – mondta végül az oberscharführer. Müntzer megnyugodva merült álomba. Tudta, hogy az éjszakát fedél alatt töltheti.

VIII. 1941. DECEMBER 3. MOSZKVA – ...akkor miért hagyták itt Moszkvát? Miért költözött át az egész kormány, és a vezérkar Kujbisevbe? – kérdezte elkeseredve a politikai tiszt.

– Ennél jóval nagyobb bizodalomra van szükség, Radonov elvtárs. A párt minden körülmények között a legjobb megoldást tartja szem előtt. Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs kézben tartja a dolgokat, és Moszkva előtt csapdába zárja a németeket– felelte Primakov alezredes, és a fejét ingatta. A rókaképű Radonov elgondolkodva nézte a másikat, talán azon töprengett, hogy a másik vajon a bolondját járatja-e vele, aztán egészen halkan megszólalt. – Azt beszélik, Minszknél háromszázharmincezer foglyot ejtettek a németek. Odalett kétezerötszáz tank, és ezerötszáz löveg... – Badarság – vágott közbe Primakov és legyintett, mint aki nem hisz az efféle szófia beszédnek. – ...a kijevi katlanban a Dél hadseregcsoport Guderian páncélosainak segítségével hatszázhatvanezer katonánkat zárta csapdába – folytatta zavartalanul a politikai tiszt.– Még csak felmérni sem tudjuk, hogy az élőerő mellett mekkora kár esett a hadianyagban... – Hagyd már abba! Azért is felakaszthatnak, hogy meghallgatom ezt a sületlenséget– szólt közbe Primakov, és letette a tollat. – Nem az a dogod, hogy a német propagandát a fülembe szajkózd, hanem hogy legjobb tudásoddal összegezd a híreket – fedte meg a másikat. – De hiszen, éppen hogy ezt teszem – felelte Radonov, és még közelebb hajolt az alezredeshez.– Amikor Bock parancsot kapott, hogy támadja meg Moszkvát, a Középső

hadseregcsoport a jazmai katlanban újabb hatszázötvenezer katonánkat ejtette fogságba. Több mint ezerkétszáz tankot és ötezernégyszáz löveget zsákmányoltak! Primakov nem válaszok. Magában azon gondolkodott, hogy Radonov csak provokálni akarja-e, vagy a férfit valóban ennyire elkeserítik a nyugati fronton történtek. Végül úgy döntött, semmi értelme sincs kimutatni, hogy valójában mit gondol. A politikai tiszt beszervezéséből semmiféle igazi haszonra nem számíthatott. – Elég legyen, Radonov elvtárs! – csattant fel, és felállt az asztalától. – Még egy ilyen mocskos hazugság elhagyja a szádat, és kénytelen leszek ezt a beszélgetést jelenteni Saposnyikov elvtársnak. A rókaképű férfi elhallgatott, egy pillanatra úgy tűnt, megpróbál visszavágni, aztán rövid úton visszavonulót fújt. – Jól van, jól van, Mihail! – lépett távolabb Primakov asztalától. – Csak próbára akartam tenni az elszántságodat, de úgy látom felesleges volt minden aggodalom– tette hozzá, miközben szinte menekült kifelé az irodából. Az alezredes megvárta, míg egyedül marad, aztán felállt, az ajtóhoz ment, és bezárta belülről. Visszaült az asztalához, majd kihúzta a fiókját, és újra kivette a jelentést, amit Radonov belépésekor rejtett el. A fejléc tanulsága szerint az irat a Szibériai Hadseregcsoporttól származott. Primakov alig húsz perccel korábban kapta meg, amikor a moszkvai hadtápnál járt, és a fővárost védő csapatok ellátásáról egyeztetett. A beérkező szállítmányok között

olyan irdatlan nagy tételek szerepeltek, amelyek teljesen megdöbbentették. Élelmezés, szállás, hadianyag ellátás és szállítás tekintetében a központ csodákat várt a Moszkvában szolgálatot teljesítő elosztóktól. Őt mégsem ez hozta izgalomba, mert megfelelő vasúti szállítás esetén mindez megoldható volt, ellenben a hadsereg olyan hihetetlen nagyságú kapacitást kötött le magának a szibériai vasútvonalakon, amely példátlan volt Moszkva eddigi védelme során. Primakov tudta, hogy ez csak egyetlen dolgot jelenthet: Sztálin meghozta a végső döntést, és a főváros védelmére rendelte a Szibériai Hadtestet. Ezzel ugyan védtelenül hagyta az ország keleti felét, de megmenthette a fővárost a pusztulástól.

Ha a japánok általános támadást indítanának, azzal megpecsételnék a kommunisták sorsát –érett meg a felismerés Primakovban. – Ugyanakkor ez közel száz hadosztálynyi pihent, harcedzett katonát jelent. Ekkora erővel az egész Középső hadseregcsoportot elsöpörhetik a föld felszínéről! Von Bocknak azonnal tudomást kell szereznie erről, különben a Moszkvát ostromló csapatoknak hírmondója sem marad –vonta le a kézenfekvő konklúziót Primakov, és érezte, ahogy egy kövér izzadságcsepp végiggördül a homlokán. A zsebébe nyúlt, vékony kendőt vett elő, és felitatta a verejtéket. Nem engedhette meg magának, hogy lássák rajta mennyire ideges. A moszkvai védelmi bizottság központi épületében volt.

Noha a hivatal létezése már önmagában is nevetséges volt, az itt dolgozóknak azt a látszatot kellett kelteniük, hogy a főváros védelmének irányítása Moszkva falain belülről zajlik, és hogy a Kommunista párt vezetői együtt harcolnak az orosz néppel a németek ellen. Az igazság persze szokás szerint egészen más volt. Sztálin október tizenkettedikén az egész kormányt átköltöztette a fővárostól nyolcszázöt kilométerre, délkeletre fekvő Kujbisevbe. Bár maga Joszif Visszarionovics a Kremlben maradt, hogy innen vezesse a hadműveleteket, a kitelepítéssel együtt járó pánik megfertőzte a civil lakosságot. Ezrek hagyták el a várost, és költöztek keletre, hogy elkerüljék az ostrom borzalmait, és a Wehrmacht mögött érkező fasiszta alakulatok kegyetlenkedéseit. Az összeomlás elkerülése érdekében Sztálin parancsára a polgári lakosságból munkazászlóaljakat szerveztek, és a mínusz negyvenfokos hidegben, asszonyokkal és gyerekekkel ásattak lövészárkokat, tankcsapdákat a város körül húzódó kettős védelmi gyűrűben. A hivatal papíron ezeknek a munkacsoportoknak a feladatait koordinálta. Primakov dolga volt a félkatonai szervezet és a hadsereg közötti összhang megteremtése, ami jobbára kimerült abban, hogy aktákat és jelentéseket olvasott a város védelmi készültségének helyzetéről. Bár a tervekkel ellentétben a vezérkarhoz nem sikerült közel kerülnie, ennél jobb pozíciót nem is választhatott volna “Müntzer" feladatához. A kezébe kerülő aktákban szinte minden szerepelt, ami a városban állomásozó erőkhöz kötődött, és akinek megvolt hozzá a szeme, az messzemenő

következtetéseket vonhatott le az adatokból. Alig néhány héttel azután, hogy Primakovot ide helyezték, a katonatisztnek már többet mondott el egyegy munkazászlóalj villámgyors átcsoportosítása, mint a hivatalos közlemények. Annak ellenére, hogy a lengyelországi hadjárat során egymás után aratta a győzelmeket, a határok megszilárdulása után visszahívták a frontszolgálattól, és adminisztrációs munkakörbe helyezték. Primakov ebben Olderogge kezét látta, aki – mint utóbb kiderült – Tymosenko hadseregparancsnok ölebe volt, és így közvetve befolyással bírt a szolgálati beosztásokra. Eleinte Primakov még örült is neki, hogy kimaradhat a Finnország ellen indított háborúból. Az orosz katonai elemzések persze egészen más színben tüntették fel az offenzíva várható sikereit és nehézségeit. A finn hadsereg élőerő tekintetében messze alulmúlta a Szovjetunió mozgósítható csapatait, és ez elbizakodottá tette a párt harcászati elemzőit. Primakovon kívül láthatólag senkit sem izgatott a műszaki zár, amelyet az ellenség épített ki a két ország határán. A Vörös Hadseregnek két hétbe tellett, mire átküzdötte magát a sűrűn elaknásított és kiválóan erődített biztonsági övezeten, aminek létezése egyben bizonyítéka volt annak is, hogy a finnek – az orosz híresztelésekkel ellentétben – nem terveztek semmiféle támadást a Szovjetunió ellen. Az igazi nyilvánvaló kudarc azonban csak ezután következett, amikor ötnapos tüzérségi előkészítés után a 7. hadsereg megkezdte az előrenyomulást, de fennakadtak a fővédőöv

erődítményein, és nem tudtak jelentős eredményeket felmutatni. Miután kiderült, hogy a Vörös Hadsereg könnyűtüzérsége képtelen kárt tenni a védelmi vonal falaiban, Mereckov főparancsnokot Moszkvába rendelték. Az újonnan szervezett Északnyugati Front vezetésére ezután Szemjon Konsztantyinovics Tymosenkót jelölte Sztálin, aki akkoriban a Kijevi Katonai Körzet parancsnoka volt, és önként jelentkezett a feladatra. Olderogge természetesen vele tartott, ekkor már. mint a lengyel frontot megjárt ezredes. Miután megsebesült a finn háborúban, Moszkvában kapott munkát, és remek német nyelvtudása miatt az NKVDhez került. Azóta Primakov még kevésbé érezte magát biztonságban. Igazából nem is attól tartott, hogy mint német kém lepleződik le, hanem sokkal inkább attól, hogy belekeverik valamiféle koncepciós perbe, és hamis vádak alapján elítélik. Elvégre a városszéli lakásban lévő adóvevőn és az ott lévő iratokon kívül semmi sem szólt ellene. A munkáját a képességeihez mérten a lehető legjobban látta el, már csak azért is, hogy hátha ezúton adódik némi esélye közelebb kerülni a vezérkarhoz. Tette ezt mindannak ellenére, hogy a hadseregben töltött idő alatt rájött: az előléptetéseknek a legritkább esetben van közük a tehetséghez, vagy a hozzáértéshez. A hivatalban dolgozó politikai tiszt a többi, hozzá hasonló beosztásban lévőtől eltérően, közvetlenebb hangot ütött meg a munkatársaival, többek között vele is. Primakov gyors bukást, vagy legalább ilyen gyors felemelkedést jósolt Radonovnak. Ha taktikázott, a rókaképű férfi

veszélyes játékot játszott. Az efféle viselkedés nagyon gyorsan a felettesei fülébe juthat, és ha akkor nem tud megfelelő eredményeket felmutatni, igen rövid idő alatt a munkatáborban találhatja magát. Talán tényleg csak próbára akart tenni – gondolta, miközben nekilátott, hogy újra átolvassa a Vörös Hadsereg vonatigénylésről szóló kérését. Igazából most azonnal telefonálnia kellett volna a Kremlbe, hogy tiltakozzon a szállítókapacitás ilyen nagymértékű visszaesése miatt, de az adatok másodlagos jelentésének fényében nem volt lelki ereje hozzá, hogy tovább játssza a színjátékot. A német hadtestek látványos előrenyomulásának és hatalmas sikereinek fénye mögött Primakov egyre aggasztóbb dolgokat látott. A Vörös Hadsereg haderejét előzetesen kétszáz hadosztályban állapították meg a német katonai elemzők, de mire a Középső hadseregtest elérte Moszkvát, már háromszázhatvan hadosztályt semmisítettek meg, vagy fogtak el a Wehrmacht erői. Ez összességében tekintve hatalmas katonai tett volt, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy az előzetes becslések messze eltértek a valóságtól. A Szovjetunió keleti hátországa olyan kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezett, amelyet képtelenség volt megfelelően felmérni. Erre talán még a vezérkarban dolgozók sem lehettek képesek. Bár a német seregek egymás után kerítették be, és fogták el a Vörös Hadsereg katonáit, azok egyre csak özönlöttek a kimeríthetetlennek tetsző hátországból. Mindez elhúzódó háborút vetített előre, amit területi kicsinysége miatt Németország sosem nyerhetett meg.

Ha Moszkva elesne, és az orosz nép végre felismerné, hogy a diktátor elbukott, talán még lenne esély –kapaszkodott az utolsó reménysugárba Primakov. – A főváros Sztálin uralmának jelképe, a központosított hatalom megtestesítője. Ha ettől megfosztjuk, szétesik az ország vasút –, és úthálózata. Ezzel megbéníthatjuk az utánpótlások szállítási útvonalait, és nehézkessé tehetjük a hadsereg átcsoportosítását –emlékezett vissza az alezredes a legutóbbi jelentésére, amitMüntzerként küldött a német csapatoknak. – Ezt a hatalmas óriást csakúgy lehet legyőzni, ha előbb megbénítjuk. Annak pedig a legjobb módja, ha a fejénél támadjuk meg –érett meg benne a felismerés, néhány hónappal korábban, amikor elkeseredetten tapasztalta, hogy Adolf Hitler elvonta Guderian páncélos csoportját a Középső hadseregcsoporttól, és Leningrád ostromára rendelte. A döntés helyességét utólag ugyan bizonyította a Kijev mellett foglyul ejtett hatszázezer orosz katona, akiket csak az újonnan odarendelt harckocsik segítségével sikerült körbezárni, de ennek ellenére Primakov még mindig úgy érezte, hogy a legfőbb célpontnak Moszkvát kellene tekinteni. A birodalmi főkancellár azonban csak Leningrád körbezárása után rendelte vissza a páncélosokat a Középső hadseregcsoporthoz. Ezt követően zárta le von Bock a Vjazma, Brjanszk és Kalinyin települések által határol katlant. Herman Hoth tábornok tankjai október tizenegyedikén foglalták el az utolsó települést is, és ezzel megpecsételték a bent rekedt hatszázötvenezer orosz

katona sorsát. A fényes diadalok ellenére az alezredes úgy érezte, hogy a leningrádi kitérő miatti késedelemért a tél beálltával nagy árat kell majd fizetniük. Az őszi csapadékos időszak csak tovább csökkentette a német hadtestek rendelkezésére álló időt. Az esőzéseket követően a földutak járhatatlanná váltak az ország egész területén. Mivel a Szovjetunióban néhány főútvonaltól eltekintve egyáltalán nem léteztek szilárd burkolatú utak, ez rendkívüli módon lelassította az offenzívát. A sártengerben elakadt Középső hadseregfront tehetetlenül nézte az idő múlását, és a nyári öltözéket viselő katonák egyre jobban szenvedtek az éjszakai hidegtől. Az első keményebb fagy november 3-án köszöntött be, megszilárdította az utak felszínét, és a német motorizált egységek újra előrelendülhettek. Ám a sártenger megszűntével együtt járó hideg új nehézséggel szembesítette a német hadsereget. A vékony ruházattal felszerelt Wehrmacht alakulatok katonáinak egyre több fagyási sérülést kellett elszenvedniük. A gépek, akárcsak az emberek, megsínylették a szokatlan körülményeket, és a hadianyagban keletkező károkat a megnyúlt utánpótlási útvonalak miatt, idővel már lehetetlen volt pótolni. A dízel járművel nem indultak be, a repülőgépek futóműve odafagyott a talajhoz, és a kenőanyag megkeményedett a fegyverek csövében. A géppisztolyok és géppuskák nagy része használhatatlanná vált.

Csak idő kérdése, hogy az előrenyomulás megálljon. A Wehrmacht nemsokára eléri a teljesítőképessége határát, és az offenzíva menthetetlenül kifullad. Ha ekkor érkezik a

szibériai frontról az erősítés, az totális katasztrófához vezethet. Ilyen körülmények között lehetetlen megszervezni a rendezett visszavonulást. Ha az erősítés felkészületlenül éri von Bockot, akkor a frontvonal átszakad, és újfent megismétlődhet az, ami a kijevi katlanban történt, csak ezúttal fordított szerepekkel. A Wehrmacht november elején még elég erős volt hozzá, hogy feltartóztassa az orosz ellentámadást, és iszonyatos veszteségeket mérjen a rossz időzítéssel bevetett Vörös Hadseregre. De a helyzet december elejére megváltozott, és a kemény tél kikezdte a német katonák küzdőszellemét. Primakov ismét átnézte a jelentést, és megpróbált rájönni, hogy vajon mikorra érhet ide az erősítés, amit Moszkva annyira remélt. Bár az igénylésből nehéz volt pontos adatokra következtetni Primakov úgy érezte, a szállítás már folyamatban van.

A vezérkar titokban akarta tartani, és meg is tette, egészen mostanáig. Von Bocknak még ma tudomást kell szereznie erről– határozta el Primakov. Az órájára nézett, aztán összehajtogatta a papírt, és a zubbonya zsebébe csúsztatta. A déli ebédszünetig még több mint két órája volt, de képtelen lett volna tovább türtőztetni magát. Tudta, hogy minden egyes nap számít. Felállt az asztaltól, felvette a kabátját, és sietve kilépett az irodából. A folyosó üres volt. A lépcső felé indult, és ahogy a lépteinek kopogása visszhangot vert az üres helyiségben, idegesen tekintgetett körbe.

– Mihail Nyikolajevics Primakov elvtárs! – szólították meg a háta mögül. Lassan megfordult, és egyre erősebben szorította a zsebében lévő Tokarev markolatát. A háta mögötti ajtóban a politikai tiszt állt, és rókaszemeivel őt figyelte. – Igen, Radonov elvtárs? – kérdezte, miközben a szívverése a dobhártyáján dübörgött. A politikai tiszt nem válaszolt azonnal. Egy ideig a csak meredten figyelte az alezredest, aztán kilépett a folyosóra, és egészen közel ment hozzá. – Szeretném, ha az a beszélgetés közöttünk maradna – mondta, amikor egészen közel ért Primakovhoz. – Sajnálom, Radonov elvtárs, de nem tehetem – felelte feszengve, és a tenyere izzadni kezdett a pisztoly markolatán. Félt tőle, hogy csak újabb próbatételről van szó. – Ezekről a dolgokról az elvtársaknak tudniuk kell. Majd ők eldöntik, hogy mihez kezdenek vele. Egyedül nem vállalhatom a felelősséget – tette még hozzá, és megpróbált elfordulni. A politikai tiszt utána nyúlt, és megragadta a vállát. – Mihail, ne tedd ezt velem!– könyörgött Primakov fülébe. – Ha ezek megtudják, deportálják az egész családomat! Ha én nem is érdekellek, legalább a lányomra és az anyámra légy tekintettel! Az alezredes megfordult, és Radonov szemébe nézett. A férfi remegett a félelemtől. A pupillái összeszűkültek, az arca idegesen rángatózott, miközben a kezével görcsösen kapaszkodott Primakov kabátjába. A kém egy pillanatig csak zavartan állt, aztán egy erőteljes mozdulattal lelökte

magáról a másik karját. A politikai tiszt térdére rogyott, és átölelte a lábát. – Mit csinálsz, te ostoba barom? Azonnal engedj el, mielőtt itt helyben agyonlőlek! – utasította a másikat az alezredes, és megpróbált megszabadulni a lábait szorongató férfitól. – A kislányom, legalább őket ne engedd! – könyörgött elfojtott hangon Radonov, és Primakov orrába ammónia szaga tódult. A kém lenézett a politikai tiszt nadrágjára, és gyorsan szélesedő foltot fedezett fel rajta. – Kelj már fel! – ragadta meg a másik kezét Primakov, és erőnek erejével talpra rángatta a férfit. Radonov csak nehezen engedelmeskedett. A lábai remegtek, félő volt újból összerogy. Az alezredesnek képtelenségnek tűnt, hogy bárki képes legyen efféle színi előadásra. Primakov megragadta a férfi vállát, megrázta akár egy kölökkutyát, aztán lekevert két hatalmas pofont az arcára. – Takarodj a folyosóról, és villámgyorsan tedd tisztába magad! – mordult rá a politikai tisztre, és dühében kis híján még egyszer felképelte a fickót. Úgy tűnt, Radonov valamelyest magához tért a pofonoktól, és hátrálni kezdett vécé felé. – De ugye nem mondod el nekik!– könyörgött távozóban. Primakov megrázta a fejét. Mit csinálsz ostoba? – fedte meg magát az épületből kifelé menet az alezredes. – Ez az ember egyetlen rubelért

eladná az egész családját. Azért, hogy téged eláruljon, talán még ennyit sem kérne.

Primakov kilépett az utcára, és fázósan összébb húzta magán a kabátját. A hideg ereje még őt is meglepte, annak ellenére, hogy már a harmadik telet töltötte a Szovjetunióban. A hivatal az ipari körzetben állt a város keleti oldalán, az acélüzemek mellett, ahol a töltényhüvelyekhez szükséges fémet alakították formára. Primakov elsétált a cárizmus alatt épített falak mellett, és elkeseredve gondolt rá, hogy az ország a kommunisták hatalomra kerülése óta micsoda szörnyű változásokon ment keresztül. Az egyszemélyi uralomnak nagy hagyományai voltak Oroszországban, és úgy tűnt, mindez semmit sem változott az elmúlt évtizedek alatt.

“Az egész felkelésükkel csak annyit értek el, hogy hozzá nem értők kerültek az irányításba, és tudatlanságukkal elpusztítottak mindent, amit a korábban felépítettünk."– emlékezett vissza apja szavaira, aki könnyes szemekkel mutatott neki régi fényképeket még a Romanovok uralkodásának idejéből. Azokon a képeken, gazdag búzamezőkön nap barnította parasztok álltak, mögöttük roskadásig megrakott szekerek szállították a termést. Primakov egy ideje már hozzáfért a valós termelési adatok egy részéhez. Több mint harminc évvel a forradalom győzelme után a Moszkvától keletre eső gazdag területek gabonatermelése alig érte el a cárizmus idejében aratott termés felét. Annak ellenére sem, hogy a propaganda a végtelenségig hangoztatta a modern kolhozrendszer eredményességét.

Nem csak traktorok kellenek, de hozzáértő emberek is –

gondolta elkeseredve Primakov, miközben a gyárak mellett vezető kövezett utcáról lefordulva egy fagyos földúton keresztül átvágott a villamossínek felé. A megállóban már közel húszan álltak. Munkások voltak a gyárból, akik a város másik végében laktak. Sok volt köztük az asszony, a rokkant és Primakov látott néhány nagyobb gyereket is, akik még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy fegyvert adjanak a kezükbe.

Miért nem kérdezik meg, hogy hová lettek a férjeik, a fiaik, a családjuk? Miért nem látják, hogyha most összefognának, elűzhetnék a kommunistákat?– tette fel magának a kérdést az alezredes, miközben a várakozók felé közelített. Az asszonyok némelyike megnézte magának, de a munkások többségükben elfordították a tekintetüket, és vastag kendőik mögé bújtak. A nők általában többrétegű szoknyát hordtak, és vastag szövetkabátot. Mindenki feketét, vagy szürkét viselt, fehéret kizárólag csak a fejükön. Bélelt ruháikban, széles szoknyájukban úgy néztek ki, mint megannyi túlméretezett “Matrjoska" baba. Ahogy Primakov közébük ért, rendre elfordultak róla a tekintetek.

Félnek tőlem. A villamos néhány perccel később befutott, és Primakov tolakodás nélkül feljutott. A munkások elkerülték. Bár minden hely foglalt volt, az alezredes tudta, hogy ha akarna, könnyűszerrel leülhetne. Elég lett volna tüntetőleg elindulnia valamelyik pad felé, hogy helyet kapjon magának. Ehelyett

az egyik ablak mellé állt, és kesztyűjével apró lyukat karcolt a jégvirágok közé. Az alezredes kinézett az üvegen, aztán körbenézett az utazókon. Egy usánkát viselő borostás alak a kocsi végében elkapta róla a tekintetét, és félénken húzódott néhány asszony mögé.

Félelem. Ez tartja egyben ezt a hatalmas birodalmat. Vajon elég erős hozzá a terror, hogy az utolsó pillanatig kitartsanak? Primakov félórányi zötykölődést követően leszállt a villamosról, és egy ideig gyalogosan folytatta tovább az útját. A főváros központjában járt. Az épületek régebbiek, a bombatölcsérek sűrűbbek voltak errefelé. A Luftwaffe bombázói napi rendszerességgel jelentek meg Moszkva felett, hogy a polgári lakosság terrorizálásával próbálják meg megtörni a város ellenállását. A német politikai háború irányítói minden bizonnyal elképzelni sem tudták, hogy komisszárok még a bombáknál is nagyobb rettegésben tartják a civileket. Primakov hiába küldte nekik a jelentéseit, aki nem élt a fővárosban, képtelen volt megérteni, mi folyik a falak között. Moszkvai nők, öregek, rokkantak és gyerekek, összesen körülbelül félmillióan dolgoztak megállás nélkül, hogy tankcsapdát ássanak a fagyos földbe. A mínusz harmincfokos hidegben kisebb erődítményeket emeltek, és belső védelmi gyűrűket alakítottak ki a városon belül. Kitartásukról és lankadatlan munkabírásukról a Kommunista Párt propagandája gondoskodott, ami

folyamatosan arról tudósított, hogyan gyilkolják meg a nőket és gyerekeket a Wehrmacht nyomában érkező speciális SS egységek. Primakov nem tudta, hogy mit gondoljon az efféle híresztelésekről. Eleinte Sztálin bérenceinek egyik újabb szemenszedett hazugságát látta benne, és amikor összekötőtisztje ugyanerről próbálta meggyőzni, könnyű dolga volt.

“A félelemben élő embert a legkönnyebb irányítani, Aki fél, nem cselekszik meggondolatlanul, és többnyire azt teszi, amit mondanak neki."– ez volt azelső lecke, amit a német hírszerzésnél megtanult. Aztán eljött az idő, hogy Primakov olvashatta a hadifogságból szökött orosz katonák cenzúrázatlan jelentéseit, és a bizonytalansága tovább erősödött. A hadifoglyok beszámolója szerint a katonákat a németek elkülönített táborokba zárták, és olyan körülmények között tartották őket, hogy ahalálozás mindennapos volt. Alig kaptak enni és inni, a sebeiket nem látták el, és a halottakat csak napok múltán vették ki az élő közül. Az alezredes nem látta értelmét újra megkérdeznie az összekötőtisztjét. Primakov ötszáz méternyi séta után elérte a következő megállót. Beállt a várakozók közé, és ösztönösen végigmérte őket. Az elmúlt három év alatt szokásává vált, hogy alaposan megfigyelje a környezetét. Próbálta megtalálni az oda nem illő részleteket, vagy felismerni az arcokat, amelyek rendre felbukkannak a közelében. Idővel

az éberség a vérévé vált, és lassan megismerte az NKVD néhány módszerét. Amikor úgy döntöttek, hogy megfigyelik, általában ugyanaz az ember követte egész nap. Reggel bekísérte a munkahelyére, estig várt rá, aztán hazakísérte. Az ilyen napokon, vagy akár heteken Primakov a közelébe sem ment a rádiójának. Amikor végül úgy érezte, az NKVD ügynökök abbahagyták a megfigyelését, mindig tartott még egy hét szünetet, és csak aztán kezdte meg újra a sugárzást. Mióta a háború kitört, kevesebb lett az ellenőrzés a hátországban, és hírszerzés a fronton vadászott tovább a trockistákra. Primakov a teljes szolgálati ideje alatt egyetlen tiszttel sem találkozott, akinek bármilyen köze lett volna az egykori vezetőhöz. A harminchét-harmincnyolcas tisztogatások olyan pánikot keltettek a tisztikarban, hogy akik életben maradtak, hálát adtak a sorsuknak a jó szerencséjükért, és eszükbe sem jutott bármiféle párton kívüli nézet hangoztatása. Persze mindig akadtak különcök, és ők elegen voltak, hogy az NKVD időről időre megfelelő eredményt mutasson fel. A hangsúly az elmúlt hónapokban a háború alatt kudarcot vallott katonai vezetőkre tevődött át, és az NKVD-nek bőven akadt munkája. A német csapatok egyre másra aratták a fényes győzelmeket, és milliónyi orosz katonát ejtettek fogságba, vagy öltek meg. A tisztogatások során felhígult tiszti kar tapasztalatlan vezetőkkel volt tele, akik megfelelő tudás, vagy rátermettség hiányában tömegesen küldték halálba az embereket. Primakov meg volt győződve

róla, hogy a háború kitörése óta a Wehrmacht legerősebb szövetségese Joszif Visszarionovics Sztálin volt, aki a tisztikar lefejezésével megbénította a Vörös Hadsereget. A harcok kezdetén a Szovjetek mind élőerő, mind hadianyag tekintetében fölényben volt a Wehrmachttal szemben, a sorozatos győzelmeket mégsem ők aratták. A széles, dobozszerű villamos éles nyikkanással fékezett, és szikrázó kerekekkel állt meg előttük. Primakov felszállt, megállapodott az ablak mellett és elgondolkodva bámult kifelé a jégbe fúrt apró lyukon. Az elmúlt három évben rendkívül magányos volt. A Szovjetunió mindvégig idegen maradt a számára. Alekszej Makszimovics Ruganovként már Németországban született, és ott is nőtt fel. Német gyerekek voltak a barátai, német iskolába járt, és német lánynak vallott először szerelmet. A szokásokat, a vágyakat, az életet német módra tanulta, és mindazt, ami orosz volt benne, csupán a szülei emlékeiből építette fel; amelyek egy olyan országról szóltak, ahol a cáratyuska vigyázta a halandó emberek életét, és a Ruganov család több ezer ember felett uralkodott. Az ország azóta végtelenül megváltozott. Buta emberek ültek a fontos helyeken, és rendre rossz döntéseket hoztak. Aki kilógott a sorból, azt elvitte az NKVD és rendre kiegyenesítette a középszerű emberek mezsgyéjén keletkezett kitüremkedéseket. Az erőszakkal kolhozokba tömörített parasztságot hozzá nem értők irányították, és ezzel a földjüktől megfosztott emberek kedvetlenségét csak tovább növelték. Primakov érezte, hogy valami

végérvényesen megváltozott ideát, és a régi rend már sohasem térhetne vissza változatlan formában. Az emberek másként viselkedtek, másként viszonyultak a kialakult helyzethez. -A gyerekeimnek már jobb lesz– mondta neki egyszer egy moszkvai nő. – Ők már szabadon tanulhatnak, ha

akarnak, beléphetnek a pártba, és akár katonatiszt is lehet belőlük. A régi időkben ez csak a nemesek kiváltsága volt. Ha parasztnak, vagy munkásnak születtél, annak is kellett maradnod. A Primakovban élő Alekszej Makszimovics Ruganov nem értette, hogy miről beszél az asszony. Akármerre nézett, mindenütt ugyanazokat az embereket látta, és változásnak a nyomát sem tudta felfedezni. A munkások gyerekei továbbra is munkások maradtak, mint ahogy a parasztokéit sem engedték továbbtanulni. Bár a katonai pálya valóban megnyílt némelyek előtt, az ottani változások egészen új körülményeket teremtettek. Ahogyan ő látta, a tisztek úgy táncoltak, ahogyan Sztálin fütyült nekik, és aki megpróbált ellenállni, azt vagy nyilvánosan elítélték, vagy csendben deportálták a családjával együtt. Elhaladtak a város egyik Leninről elnevezett tere mellett, és Primakov – mint már annyiszor, ezúttal is – ellenőrizte, áll-e még az apró park, és a közepén lévő játszó gyerekeket ábrázoló szoborcsoport. A tér körül lévő házak közül már több bombatalálatot kapott, de a park, és benne a szobor eddig sérülés nélkül átvészelte a bombázásokat. Primakov a jégvirágba karcolt lyukakon keresztül utána

nézett az apró alakoknak, és a szeme sarkából meglátta, ahogy valaki hirtelen elkapja róla a tekintetét. Úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, és tovább figyelte a szobrokat, mintha most látná őket először. Amikor aztán a villamos elfordult, és a teret eltakarta egy saroképület a szeme elől, újból maga elé bámult, mit korábban. Az NKVD? – tette felmagának teljesen feleslegesen a kérdést, miközben érezte, hogy a szívverése a sokszorosára gyorsul. – Vagy már képtelen vagyok

levetkőzni a paranoiámat? Mialatt rezzenéstelen arccal bámult kifelé, a szeme sarkából próbálta megtalálni a figyelő alakot. A vagon azonban tömve volt, és bizonyos távolság után képtelenségnek tűnt szétválasztani az arcokat a kendők és a vastag ruhák tengerében. Talán csak a szokásos ellenőrzés – próbálta megnyugtatni magát. Két megállóval később leszállt, és gyalog ment tovább a lakása felé. Amikor a németek megindultak Moszkva irányába, és a kormány elköltözött a fővárosból, Primakovnak felajánlották, hogy költözzön közelebb a Moszkvai Védelmi Bizottság épületéhez. Ő azonban már annyira megszokta a cárizmus idején épült bérházat, hogy nem sajnálta a mindennapos hosszú utazásokat. Ha nagyon erősködik, talán a rangjára és a pártban betöltött funkciójára való tekintettel kaphatott volna egy kocsit, de őt ez sem érdekelte. Próbált csendben

maradni, és minél kisebb feltűnést kelteni. Fellépett a vastag falú épület lépcsőjére, és benyitott a hatalmas fakapun. Végigment a boltívvel fedett folyosón, és a hatalmas belső udvarra jutott. Balra fordult, és a lépcsőn megindult felfelé a harmadik emeletre. Primakov szerette ezt a házat. A korlátokat kovácsoltvas levélindák díszítették, az erkélyeket görög mintára emelt oszlopok tették hangulatosabbá, és a szinteket jelző számok felett faragott oroszlánpofák acsarogtak a lépcsőfordulóban.

Kész csoda, hogy még nem pusztították el teljesen! – gondolta az alezredes, amikor először járt az épületben. Az udvaron álló szökőkút azonban már így is áldozatául esett a vandáloknak. Akárcsak a műkőből faragott virágos vázák, amelyeknek mára csak a csonkjai maradtak meg a galéria peremén futó párkányon. Primakov haragot, szánalmat, és időnként végtelen elkeseredettséget érzett a körülötte folyó vandalizmus láttán. Az elmúlt három év alatt mind gyakrabban kapta magát azon, hogy valójában nem tudja, mit keres itt. Az apád az oka – adta meg a választ őszintébb pillanatiban.– Nem adhatsz életet másoknak, mint ahogy

nem is élheted mások életét a sajátod helyett – döbbent rá egyre gyakrabban az igazságra, ahogy Moszkva utcáit járva az embereket figyelte. Megállt a lakása ajtaja előtt, betolta a kulcsot a zárba, és belépett a lakásba. Odabent mindent rendben talált, és ez egyelőre megnyugtatta. Becsukta maga mögött az ajtót, és keresztülvágott a lakáson. Az ablakhoz lépett, és a fal

takarásából kilesett az utcára. Egy férfi állt a szemközti épület sarkán, és a bérház ajtaját figyelte. Primakov most már biztos volt benne, hogy az NKVD újra figyeli. Radonov? – merült fel benne a lehetőség, de rögvest el is vetette. Nem telt el elég idő az ominózus beszélgetés óta, hogy a politikai tiszt képes lett volna keresztbe tenni neki.– Talán csak a szokásos ellenőrzés – igyekezett megnyugtatni magát, miközben átsétált a másik ablakhoz, és onnan is végignézett az utcán. A férfi még mindig a sarkon várakozott, és tettetett nyugalommal szívta a cigarettáját. Primakov visszafordult az ajtó felé, kilépett az erkélyre a ház belső oldalán, aztán a lépcsőkön keresztül felment az ötödikre, és belépett a közös kamrának kinevezett szeméttárolóba. Álkulcsot vett elő, kinyitotta a helyiség hátsó ajtaját, aztán belépett a házmester műhelyébe, és a túloldali falnak támasztott létrán felment a padlástérbe. Elment a nyeregtető széléig, elővette az elrejtett pokrócot, leterítette a földre, majd egy meglazított cserép mellett, a csatornaeresz alatt újra körbenézett. A férfi már a második cigarettánál járt odalent, és úgy tűnt, esze ágában sincs továbbállni. Ostoba alak!– vált bosszússá Primakov a férfi magabiztosságát látva.– Miért nem veszi a fáradtságot, hogy megfigyelőhelyet keressen magának – morgolódott magában, miközben benézett a szemközti ház jobb oldalán lévő keresztutcába. Egy pillanatig erőltette a szemét, aztán észrevette, hogy a keresztutca egyik árkádjában is áll

valaki. Messzelátót vett elő, kiszélesítette a rést a cserepek között, és beállította az optikát. A kapualj szélénél egy olívzöld kabát sarkát látta kikandikálni. Primakov tovább figyelte a fal szélét, és nem sokára egy frissen borotvált arc bukkant ki a téglák takarása mögül. Az NKVD!– látta át a helyzetet Primakov, és abban a pillanatban hevesebben kezdett el verni a szíve. – Egy

ügynök még lehet véletlen, de kettő már biztos lebukás – gondolta, miközben remegő kézzel fordította a távcsövet a sarkon álló alak felé. A férfi épp ekkor dobta el a kezében lévő csikket, és egy hanyag mozdulattal megfordult, majd eltűnt a sarok mögött. Mi a fenét akarnak ezek? – pörgette végig magában az elmúlt hetek eseményeit Primakov, de semmi olyasmit sem talált, amivel gyanúra adhatott volna okot.– Talán bemérték az adót? – merült fel benne a lehetőség egy pillanatra, de rögvest el is vetette. Az utolsó adás majd egy hete volt, és az elővigyázatlan ügynököt azonnal észrevette volna, amint először megáll az utca sarkánál. – Ezek most akaszkodtak

rád. A keresztutca felé fordult, és meglátta egy indigókék autó csücskét az első ház takarásában. Felkelt a földről, átment a tető másik végébe, és ott is kinézett. A bérház hátsó frontjánál újabb férfit vett észre az egyik kapualjba húzódva. Lebuktál! – hasított bele a félelem. Primakov a szeme elé emelte a messzelátót, és jobban megnézte magának az idegent. A férfi katonai egyenruhát viselt, és tiszti sapkát. Az alezredes állított a fókuszon,

aztán addig figyelte a sötét árkádot, amíg az ügynök ki nem dugta a fejét. Olderogge!– ismerte fel az NKVD ezredesét Primakov. A zsebéhez kapott, előrántotta a Tokarevet, és a létrafeljáró felé fordult. Majd egy percen keresztül mozdulatlanul figyelte az apró nyílást, és csak ezután engedte le a pisztoly csövét. Megpróbálta átgondolni, hogy az NKVD találhat-e valamit a lakásában, de képtelen volt koncentrálni. Kapkodva lélegzett, kiverte a hideg veríték, miközben a szíve összevissza kalimpált. Lépteket hallott odalentről. Újra felemelte a pisztoly csövét, és a feljáróra célzott vele. Zörgést hallott odalentről, távoli morgolódást, aztán kulcs fordult a zárban, és újra csend lett. Primakov végtelen lassúsággal elindult a létrafeljáró irányába, és centiméterről centiméterre fedezte fel újra a lenti helyiséget. A házmester szobája üres volt, de az ajtót újra becsukták. Az alezredes megállt, fél térdre ereszkedett, és kétségbeesetten figyelte remegő kezeit. Nem tudta, mit tegyen. A gondolatai zavarosak voltak és képtelen volt egyetlen mederben tartani őket. Most először érezte igazán, mennyire egyedül van, és mennyire nem számíthat senkire. Segítségre lett volna szüksége, de mindenki, akiben megbízhatott volna, több ezer kilométernyire volt tőle.

Az erősítésről mindenképpen tudomást kell szereznie a Középső hadseregcsoportnak. El kell érned a német

vonalakat, Von Bock felderítői már nem lehetnek messze. Vagy megpróbálhatod a rádiót. Mielőtt rád tör az NKVD talán lesz időd egy utolsó adásra– indult be végre az agya, ahogy az első sokkmultával kezdte tisztábban látni a helyzetét. – De akkor veszélybe sodrod a kódkönyvet. Mi

van, ha a nem tudod megsemmisíteni, mielőtt elfognak...? Marad a német arcvonal –döntött hirtelen. –A házat körülvették, senki sem juthat ki észrevétlenül, de talán a szemközti épületet még elérheted– próbált kiutat találni a reménytelen helyzetből, miközben igyekezett összeszedni magát. Végiggondolta, hogy van-e értelme visszamenni a lakásába, de rájött, hogy az NKVD talán már ott várja. Eljátszott a lehetőséggel, hogy estig a padláson marad, és csak a szürkület beállta után indul el, de attól tartott, hogy a hidegben várakozó ügynököknek elfogy a türelmük, és idő előtt nekilátnak átkutatni a házat. Felállt, kinyújtotta a kezét, hogy ellenőrizze, mennyire remeg, aztán eltette a Tokarevet, és a messzelátót. Még egyszer körbenézett a lenti szobában, aztán elindult lefelé a létrán. Az ajtót újra kinyitotta az álkulccsal, hangtalanul kisurrant, majd bezárta maga mögött. A szemétlerakó kijáratáig ment, megállt az ajtó mellett, hallgatózott egy ideig, aztán óvatosan lenyomta a kilincset. Kilesett a résen, és amikor senkit sem látott a teraszon, kisurrant. Áthajolt a korláton, ellenőrizte, hogy a lenti kerengőkön áll-e valaki, majd miután senkit sem látott, újra eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy a lakásába.

Talán csak véletlen az egész, talán csak szemet szúrtam valakinek, és az NKVD megpróbál megszorongatni –mérlegelte a lehetőséget, aztán belátta, hogy ennek semmi értelme. -Az NKVD senkit sem akar fenyegetni, vagy ijesztgetni. Ha akarnak tőled valamit, elfognak, és addig vernek, amíg vagy meg nem halsz, vagy azt is bevallod, amitnem követtél el. Megfordult, és a hátsó lépcsőn keresztül lement a belső udvarra. Kissé megnyugtatta, hogy nem látott idegeneket az épületben. Kilépett a főbejáraton, és miközben a Tokarevet markolta a zsebében, látszólag nyugodtan átsétált az utca túlsó oldalára. Az NKVD ügynökei nem mutatkoztak, de Primakov most már biztos volt a dolgában. A távolabbi sarok felé fordult, ám mielőtt elérhette volna, belépett az első kapualjba. Kinyitotta az ajtót, aztán futni kezdett, átvágott a belső udvaron, és anélkül, hogy lassított volna, kiment a hátsó ajtón. Keresztülrohant az utcán, és berontott a következő házba. Végigszáguldott egy hosszú folyosón, betörte a végén lévő ajtót, majd háziak döbbent tekintetétől kísérve kinyitotta az utcára néző ablakot, és kimászott rajta. Amint a lába leért a járdára, rohanni kezdett a szemben lévő, két méter magas kerítés felé. Megragadta a téglafal tetejét, felhúzta magát, és az acéltüskéket elkerülve leugrott a másik oldalon. Elesett a hóban, beverte a könyökét, de amikor talpra állt, érezte, hogy komolyabb sérülés nélkül megúszta a dolgot. Újra elindult, de megint megcsúszott. Fél térdre zuhant, és miközben felállt, távoli kiáltásokat

hallott a háta mögül. Átvágott egy rendezetlen belső kerten, nyárról itt maradt hatalmas gaz csonkjai között gázolt, miközben a fél lábszárig érő szűz hóban törtetett a túloldal felé. Amikor elérte a fal másik oldalát, ismét elrugaszkodott, de elvétette a kapaszkodást, és a bal kezét megsebezte az egyik kiálló acéltüske. Felszisszent a fájdalomtól, de nem engedte el a peremet. Nagy nehezen felhúzta magát, aztán megkapaszkodott az egyik kiálló dárdahegyben, és áttornázta magát a túloldalra. Miközben leugrott, a kabátja szára beleakadt egy tüskébe, és az anyag hangos reccsenéssel végighasadt. A szétszakadó ruha megrántotta a levegőben, mire nekicsapódott a kőfalnak, és az oldalára érkezve a földre zuhant. Az arca nekiütődött a fagyos hónak, és az usánka leesett a fejéről. Egy asszony felsikoltott a közelben, néhány férfi pedig elindult Primakov felé. Az alezredes elővette a pisztolyát, mire a “bátraknak" elment a kedve a “garázda" megfékezésétől. Az alezredes felkapta a sapkáját a földről, és a bámészkodók között átvágva keresztülrohant az úton, majd tovább a következő keresztutcába. Biztos, hogy van kocsijuk!– gondolta Primakov, miközben befordult az első sarkon, és berontott egy bérház ajtaján. Disznótrágya jellegzetes bűze csapott az orrába ahogy átment egy kicsiny kerten. Elkerült egy nagy rakás szalmát, aminek az oldalát megbontották, aztán felrúgott egy rárontó kutyát, hogy az acsarkodó eb majd egy métert repült a levegőben, mielőtt a hátára fordulva a földre zuhant. A dög hangosan vinnyogott, és feladta a küzdelmet. Az alezredes

tovább csörtetett néhány gyümölcsfa kopasz ágai között, amikor távolból érkező szirénahang ütötte meg a fülét.

Ha tudják, hogy kit keressenek, nem sok esélyed van –döbbent rá, miközben lendületből nekirontott egy régi fakerítésnek, és a földre döntötte. Átfordult a vállán, talpra állt, aztán teljes erejéből továbbrohant. A kert, ahová érkezett, teljesen elhanyagolt volt. A benti növényzet vad burjánzásnak indult az elmúlt években, és úgy tűnt, senki sem volt, aki gátat szabott volna a féktelen terjeszkedésének. Primakov átküzdötte magát két örökzöld bokor között, majd megtorpant, ahogy egy mozdulatlan alak feltűnt előtte. Célra emelte a Tokarevet, majd azonnal le is engedte, ahogy felismerte a régi szökőkúthoz tartozó szobrot. Újra nekilendült, majd egy lendületes ugrással felkapaszkodott a következő kőfal tetejére. Marokra fogta a téglák közt élő borostyán szárait, aztán felhúzta magát, átvetette a lábát a peremen, és leereszkedett a másik oldalon. A havas földön megcsúszott, elesett, és miközben zihálva talpra állt, rádöbbent, hogy az ereje végén jár. A vastag ruhák akadályozták a mozgásban, a hosszú futás, a hóban való törtetés visszahúzta a lábait, és az állandó kapaszkodás kimerítette a tartalékait. Felegyenesedett, egy pillanatot arra szánt, hogy megnézze, hová került, aztán a jobb oldalán lévő hatalmas épület felé indult, ahonnan lótrágya szagát érezte, és férfialkarnyi jégcsapok csüngtek alá a kijárat feletti szemöldökfáról. Primakov kinyitotta az ajtót, mire arcul csapta a bent lévő meleg, és az igavonók jellegzetes kipárolgása. Átlépett a

hirtelen felcsapó gőzfüggönyön, és egy álatokkal tömött istállóban találta magát. Jöttére három alak emelkedett fel a kijárat mellett, majd merevedett mozdulatlanságba. Primakov feléjük indult, és nemsokára felismerte, hogy suttyó kölykök azok, akik épp az imént hagyták abba a kártyapartit. A három siheder dermedten figyelte minden mozdulatát, és arcukról sütött a félelem. Az alezredes körülnézett az istállóban, és pillanatok alatt rájött, hogy mi a legények ijedtségének az oka. A lótrágya helyenként fél lábszárig állt az állatok alatt, az istállófiúk pedig tiltott játékkal töltötték az időt. – Nyergeljétek fel a legjobb hátaslovat! – mordult rájuk az alezredes, miközben meredten figyelte a felfordított láda tetején lévő lapokat. Egy pillanatig úgy tűnt, a legidősebb fiú megpróbál megszólalni, aztán ő volt az első, aki rohanvást indult az istálló oldalában lévő szerszámok felé, és villámgyorsan nekilátott, hogy a középső bokszok egyikéből kivezessen egy ruganyos járású lovat. A fekete szőrű állat valóságos paripának tűnt a többi igavonó között. – Mire vártok? – mordult rá a másik két kölökre az alezredes, mire azok kezük-lábuk törve rohantak segíteni a harmadiknak. Primakov körbenézett, és egy vastag, hosszú köpenyen akadt meg a szeme, ami a sarokba hajítva feküdt a friss szalmán. Levetette a tiszti kabátot, a messzelátót és a pisztolyt áttette a köpeny zsebeibe, aztán felvette a piszkosszürke ruhadarabot, és a fejébe nyomta az egyik gyerek kucsmáját. A saját ruháit az újak helyére tette. Mire

végzett az átöltözéssel, a ló már készen állt. – Tartsátok meg a kabátot – mondta a kölköknek, miután felszállt a nyeregbe.– Te pedig nyisd ki az ajtót! – szólalt meg újból, és intett a fejével a legnagyobb lovászinas felé. A gyerek egy pillanatig ismét tétovázni látszott, aztán az életösztön újra átsegítette a döntésen, és futva indult a kétszárnyú kapu felé. Kinyitotta az egyik oldalát, mire Primakov megszorította a ló oldalát, és lépésben indult a kijárat felé. Mire odaért, a gyerek már kitárta a másik szárnyat is, és az alezredes a szemben lévő boltíves alagút túlsó felén meglátta a főutcát. Ügetésbe váltott, és egy zöld színű manzárdon átvágva belovagolt az alagútba. A ló patáinak fémes kopogása kis híján egy ritmust vert felgyorsult szívének kalapálásával. A sarkon megállt, oldalt táncoltatta az állatot, és kilesett a fal takarása mögül. Odakint csak néhány járókelő sietett a dolga után. Primakov kiléptetett az utcára, jobbra fordult, aztán előbb ügetésbe, majd vágtába ugratta a lovat. Az állat élvezettel vágott neki az útnak, és a sűrűn hátrafelé tekintgető alezredes nemsokára azon kapta magát, hogy automobilokat megszégyenítő tempóban száguldozik Moszkva utcáin. Még nem érte el az első sarkot, amikor lövések dörrentek mögötte. Behúzta a nyakát, de a mozdulat felesleges volt, mert a golyók messze elkerülték. Primakov hátranézett, és egy gyalogos ügynököt látott feltűnni az utca végén. A férfi pisztollyal lőtt utána, és esélye sem volt rá, hogy ilyen távolságból eltalálja. Az alezredes elégedetten visszafordult a menetirányba, és hagyta, hogy a jókedvében lévő hátas kifussa magát.

Elérte az első sarkot, de mert nem mert lassítani a fegyveres miatt, tovább engedte az állatot. A következő pillanatban sziréna vijjogott fel mögötte, és egy automobil eredt a nyomába. Primakov hátranézett és látta, hogy a személykocsi hevesen fékez, majd felveszi az őt üldöző pisztolyos alakot. Az alezredes megfékezte az állatot, aztán lefordult a következő sarkon, és csizmája sarkát a ló véknyába vágva, újra nekieresztette a hátasát. A vasalt patkók megcsúsztak a fagyos talajon, a mén kissé elbizonytalanodott, de Primakov erősen szorította a térdeivel, és nem engedte kitörni. Amikor ismét biztosan haladtak, az alezredes újra visszafordult a nyeregben, és a sarkot figyelve elővette a Tokarevet.

Akkor kell elkapnod, amikor a sarkon befordul –figyelmeztette magát, és igyekezett a csípőjével a lehető leglazábban felvenni a ló vágtájának ritmusát. A Ford licence alapján gyártott indigókék GAZ néhány pillanattal később kibukkant a kanyar mögül, és a jeges úttal, valamint a nagy sebességgel küzdő sofőr heves rázkódással vezette neki a kocsit az egyik útpadkának. Az alezredes annak ellenére meghúzta a ravaszt, hogy tudta, messze túl van már a pisztoly elfogadható lőtávolságán. Abban bízott, hogy a lövések hangja még jobban megzavarja a sofőrt, aki már így is nehezen boldogult a kialakult helyzettel. Az orrmotoros, hátsókerék meghajtásos személykocsi megpattant, ahogy a kerekek nekicsapódtak az útszegélynek, majd egészen a sarokház

faláig csúszott, és a falhoz préselődve szikrákat hányt az oldala. Primakov még egyszer meghúzta a ravaszt, és látta, ahogy a golyó méterekkel célt tévesztve a vakolatba csapódik. A GAZ nagy nehezen elvált a faltól, a vezető néhány heves kormánymozdulattal visszatalált az útra, mire az automobil veszett hintázásba kezdett, és megpördült a fagyos úttesten. – Gyia!– bíztatta az alezredes az állatot, és elégedetten figyelte, ahogy a távolság rohamosan nő közötte, és a pörgő kerekekkel nagy nehezen irányba álló személykocsi között. Primakov az előző manőver sikerességén felbuzdulva újra befordult a következő sarkon, és ahogy az állat megcsúszó patákkal kis híján elesett, elégedetten gondolt rá, hogy a sofőrnek még nála is nehezebb dolga lesz. A hátas azonban kezdte megelégelni az őrült vágtát, és hangos prüszköléssel tudatta, a türelme vége felé közeledik. Tétován megpróbált lassítani, de Primakov sem most először ült lovon, és ahogy a térdeivel keményen megszorította az állat törzsét, a sarkát újfent az oldalába vágta. A fekete mén megugrott, miközben a pofájával keményen meghúzta a zablát, és kis híján kirántott az alezredest a nyeregből. – A beste mindenedet!– mordult fel a férfi, ahogy az állat sörényébe kapaszkodva igyekezett fennmaradni a hátán. A ló mostanára végleg megelégelte az atrocitásokat, és a

két hátsó lábára emelkedve megpróbálta levetni magáról a katonatisztet. Primakov előre hajolt, mindkét karjával átölelte az állat nyakát, miközben azon imádkozott, nehogy a pisztoly kiessen a kezéből. A hátas mellső lábai visszazökkentek a talajra, mire az alezredes arca nekiütődött a ló fejének, és kevésen múlott, hogy nem esett át a dög fején. – Anyád! – vesztette el a türelmét a férfi, és a ló nyakát átölelve, többször is véknyán rúgta a sarkával az állatot. A hátas felnyihogott, aztán eszeveszett sebességgel nekivágott az utcának. Primakov megpróbált felülni a nyeregben, de néhány lépés után megbillent, és inkább a biztonságosabb utazás mellett döntött. A háta mögött újra meghallotta az autó motorjának bőgését, de nem volt abban a helyzetben, hogy hátranézhessen. A száguldó ló kétélű fegyvernek bizonyult. Egyrészt ilyen sebesség mellett Primakov biztos volt benne, hogy a kocsi képtelen lesz követni kettősüket a jeges utakon, ugyanakkor a megbokrosodott állat irányíthatatlanná vált, és igazából arra ment, amerre a saját feje vitte. Máskor talán szánt volna rá energiát, hogy móresre tanítsa az állatot, és megmutassa neki, hogy ki az úr, de most minden pillanatnyi késedelem az életébe kerülhetett. Lövések dörrentek mögötte, és a golyók egészen közel fütyültek el a feje mellett. – Gyia!– kiáltotta a lónak, és tovább hajszolta a megvadult állatot. Újabb lövések dörrentek mögötte, ám ezúttal az út szélén lévő házak falán porzottak a lövések. Az alezredes nagy nehezen megtalálta az egyensúlyát a nyeregben, és

miközben egyik kezével az állat sörényébe kapaszkodott, hátrafordult a kocsi felé. A GAZ sofőrje valószínűleg mindent egy lapra tett fel, és teljes gázzal közeledett feléje. A másik ülésben lévő alak a jobb kezét kidugta a kocsi ablakán, és a szélvédőn át célozva tüzelt Primakovra. Ahogy a távolság egyre fogyott közöttük, az alezredes egyre jobban aggódott. Felvette a ló nyakába hullott kantárszárat, körbecsavarta a bal kezén, aztán derékból teljesen hátrafordult, és a leadott három lövést a GAZ elejére. Az első golyó célt tévesztett, de a második eltalálta a szélvédőt, és apró kerek lyukat ütött bele. A harmadik a motorháztetőbe vágódott, és néhány másodperc múlva fehér füst dőlt kifelé az autó hűtőrácsain keresztül. A sofőr előbb elvette a lábát a gázról, de a mellette ülő alak hevesen ráripakodott, mire újból beletaposott, és a menekülő nyomába eredt. Az autó furcsa köhögő hangokat hallatott, miközben a motortérből egyre sűrűbb füst érkezett. A jobboldalon ülő férfi letekerte az ablakát, kidugta a fejét a fagyos levegőre, és úgy próbálta meg lelőni a lovast. Az egyik lövedék eltalálhatta az állat oldalát, mert a hátas megugrott, és hirtelen irány váltva lekanyarodott az egyik utcán. Primakov csak most ismerte fel az üldözőjét. A sofőr mellett Dimitrij Petrovics Olderogge ült, a “lengyel front mészárosa". A megriadt ló lábai megcsúsztak, ahogy megpróbálta elkerülni az ütközést a sarokházzal, és az alezredest ezúttal elhagyta a szerencséje. Az állat elvesztette az egyensúlyát, és neki éppen csak annyi ideje maradt, hogy kiakassza a kengyelből a lábát, mielőtt az állat az oldalára dőlve csúszni

kezdett a mellettük lévő épület felé. Primakov elejtette a pisztolyt, kilökte magát a nyeregből, és a földre zuhant. A bal lábára érkezett, de abban a pillanatban megcsúszott, és a tomporára esett. Beverte a hátát is, de mert a fejét sikerült előrehajtania, a koponyája sértetlen maradt. Néhány méterrel utóbb, talppal előre nekisodródott a falnak, és gond nélkül megfékezte magát. Megpróbált felállni a földről, de a farkcsontjából éles fájdalom sugárzott szét, és megakasztotta a mozdulatban. A GAZ ebben a pillanatban tűnt fel a kanyarban, és szinte lassítás nélkül ütközött neki a sarokház oldalának. A motor az utolsó pillanatban még hangosan felmordult, ahogy a sofőr elkeseredett kísérletet tett a karambol elkerülésére, aztán hatalmas csattanás hallatszott, és a szakadó fém csikorgásába süvítő gőz hangja keveredett. Miután a kocsi nekicsapódott a falnak, irányt változtatott, és a tehetetlenségétől hajtva nekirontott a földön vergődő lónak. Fájdalmas nyerítés, és gyomorforgató csontreccsenés hallatszott, ahogy a GAZ magával sodorta a tehetetlenül vergődő állatot. Primakov ellökte magát a faltól, de a lovat maga előtt préselő kocsi elérte, és tolni kezdte egy utcára nyúló téglalépcső felé. Az alezredes mozdulatai a közvetlen életveszély hatására felgyorsultak, és gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedett. Megkapaszkodott a vergődő állaton lévő szíjjakba, és feljebb húzta magát. A GAZ mozgása szerencsére eléggé lelassult, és mire az összetört fémszörnyeteg nekipréselte a lovat a lépcsőnek, már alig volt benne lendület.

A beszorult hátas vergődni kezdett a földön, és azzal fenyegette az oldalába kapaszkodó alezredest, hogy agyonrúgja, vagy agyonnyomja. Primakov a lépcsőt választotta, és a vaskorlátban megkapaszkodva felhúzta magát. Amint a lába szilárd talajt ért visszafordult a kocsi felé. A GAZ szélvédője kitört, a sofőr véres fejjel feküdt a törött kormány csonkjai között. Úgy tűnt nem maradt benne egy cseppnyi élet sem. A műanyag kerék egyik darabja átfúrta az arcát, és a nyaka másik oldalán bukkant elő. Primakov sehol sem látta Olderoggét. Lesántikált a lépcsőről, és miközben visszament oda, ahol leesett a lóról, elborzadva nézte az állat nyílt töréseit. Rövid keresés után megtalálta a Tokarevet. Gyorsan ellenőrizte, hogy nem került-e szennyeződés a csőbe, aztán fejbe lőtte az állatot. Ahogy a fájdalmas nyerítés elhalt, valami megnyugodott benne is. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy megkeresi az NKVD tisztet, de végül a következő sarok felé indult, és amint elérte, befordult rajta. Még tíz percen keresztül menekült sietős léptekkel anélkül, hogy bárki is a nyomába eredt volna, de csak ezután nyugodott meg igazán. Mire elérte a villamosmegállót, már biztos volt benne, hogy nem törött el semmije, és még arra is volt ereje, hogy leverje a havat a ruhájáról, mielőtt újra emberek közé ment. A vagonban, az ablak mellett állva a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze megvan-e még a messzelátója, de az üvegszilánkok egyike felsebezte az ujjbegyét. A lényeg, hogy élsz! – nyugtatta magát, miközben

mélyeket lélegezve bámult kifelé a jégvirágok közé kapart aprócska lyukon. A zsebében lévő pisztolyban már csak két golyó volt, és ő még csak Moszkva belvárosában járt.–

Ha csak a fele igaza hadifoglyok jelentéseinek, orosz egyenruhában kérdés nélkül lelőnek a németek, vagy már mehetsz isegy internáló táborba – figyelmeztette magát, miközben az esélyeit latolgatta.– Nem adhatod meg magad a közkatonáknak, süt rólad, hogy orosz vagy. Ha valami fasiszta kezébe kerülsz, papírok nélkül gyors véget érhetsz a nemzetiszocialista eszmék nevében. El kell jutnod egy kellőképp befolyásos emberig, aki képes felülemelkedni azon, amit lát, és elég jó kapcsolatai vannak ahhoz, hogy tud magad igazolni előtte. Ez a hír túl fontos ahhoz, hogy veled együtt halljon meg... IX. Távoli zsongásra ébredt. Olyan érzése volt, mintha egy mély kútból hallotta a volna a feje felett élők messziről jövő hangjait. Megpróbálta kinyitni a szemét, de mintha összegyógyultak volna a szemhéjai. Megemelte a kezét, az arcához érintette, és megdörzsölte a megvastagodott csiparéteget. Miután végzett, újra próbálkozott, és ezúttal sikerült kinyitnia mind a két szemét. Rajta kívül csak egy ember volt a házban. A német katona a rádió mellett ült, és őt figyelte. Müntzernek úgy tűnt, hogy a kezében lévő mellett ült, és őt figyelte. Müntzernek úgy tűnt, hogy a kezében lévő as puska csöve egyenesen rá néz.

A haupsturmführer végtelenül fáradtnak érezte magát. A tegnap esti fagy rengeteg erőt kivett belőle. A közel egyórányi küzdelem a természettel, és a pergőtűz közben átélt dermesztő pillanatok kikezdték az állóképességét. Müntzer felült, és bágyadtan nézte a vele szemben ülő közlegényt. A férfi felállt, mélyen a szemébe nézett, mintha csak megpróbálna valamit belelátni a férfiba. – Mennyit aludtam? – kérdezte még mindig kótyagosan a haupsturmführer. – Vagy tíz órát – felelte a katona.– Kérsz kávét? – Igen, az jól esne – válaszolt Müntzer, és nekilátott, hogy kihámozza magát a takaró alól. – Hé, oberscharführer, felébredt! – kiáltott ki az ajtón a közlegény, miközben a kém a csizmáját húzta. A haupsturmführer felállt, és nekilátott, hogy kávét töltsön magának. Félig öntötte az egyik ónkupát a fekete, sűrű folyadékkal, aztán feltette az edényt a forró vastűzhelyre. Dobott néhány hasábot a tűzre, és mire a lángok magasabbra csaptak, az ajtóban megjelent a lópofájú altiszt. Müntzer a férfire nézett, és a kancsó felé intett. A másik megrázta a fejét, mire a kém vállat vont, és levette a tűzhelyről a kupáját. Belekortyolt a kávéba, és a fekete keserű ízétől rögvest kipattantak a szemei. – Ez nagyon jó! – mondta inkább csak magának, aztán meglepve vette észre, hogy az oberscharführer még mindig az ajtóban áll, és őt figyeli. Müntzer elvette a szájától az edényt, és visszabámult az altisztre.

– A törzs szerint, tegnap este egy orosz kém szökött át a frontvonalon – törte meg a csendet az oberscharführer. – Azt a parancsot kaptam, hogy megerősített kísérettel küldjelek a főhadiszállásra, ahol a Gestapo kihallgat – tette hozzá, és fürkész tekintettel méregette Müntzert. A kém először ösztönösen menekülni akart, aztán rájött, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele. A Gestapo emberei persze nem a kíméletességükről voltak híresek, de elég jó kapcsolataik voltak a hírszerzéssel. Egy magas beosztású kémelhárító tiszt képes rá, hogy megállapítsa a valódi kilétét. – Remek!– mondta megjátszott kedvetlenséggel, és tovább kortyolta a kávéját. – Nem elég, hogy elszakadtam a századomtól, de még a Gestapo is kihallgat... Miféle orosz kém? – kérdezte végül. Aló pofájú oberscharführer még néhány pillanatig gyanakodva figyelte a másikat, mielőtt megszólalt. – Csak annyit hallottam, hogy a vörösök ellentámadást indítottak nálatok, és zárótüzet adtak, miközben egy harckocsi áttört a vonalainkon. A páncélost már megtalálták, de a személyzetnek nyoma veszett. Müntzer elgondolkodva hallgatta a másik beszámolóját. Az, hogy a páncélkocsit tanknak nézték, a legkevésbé sem lepte meg. A lengyel hadjárat során tapasztalta már, hogy az egymást követő rádiójelentések hasonlatosak a szájhagyomány útján terjedő történetekhez. Ha minden operátor épp csak egy kicsit tesz hozzá, az végül bőven elég, hogy az összkép megváltozzon. – Mi a frászt akarnak ezek a rohadt kommunisták? Nem

érteni, miért nem adják föl? Hány katonájukat kell még elveszíteniük, mire felfogják, hogy a háborújuknak vége? – zsörtölődött a haupsturmführer, miközben a kiürült edényt visszatette a sparhertre. – Már nem tarthat soká. Az ő tartalékaik sem kimeríthetetlenek. Azt hallottam, már csak annyi emberül maradt, amennyit Moszkva köré összevontak. Ha nem lenne ilyen hideg, és rendesen működnének a harckocsik, már régen a miénk lenne a főváros – felelte a lóarcú férfi, és a tűzhelyhez lépett, hogy ő is kávét melegítsen magának. A géppisztolyát a falnak támasztotta, alig egy ugrásnyira Müntzertől. A haupsturmführerben megmozdult valami, és kis híján elindult, hogy kihasználja az alkalmat, de az utolsó pillanatban a józan esze felülkerekedett az ösztönein, és ülve maradt a szalmazsákon. – Azt hallottam, egyenesen Ritten von Erp hallgat majd ki– szólalt meg újból az altiszt, miközben kitöltötte magának a kávét, és feltette a forró fémlapra. – Nem ismerem– vallotta be Müntzer, és tovább szemezett a magára hagyott géppisztollyal. – A Gestapo vezetője a törzsnél – segítette ki a ló képű. A kém abban a pillanatban elfelejtette a szabadon maradt fegyvert, és megnyugodva dőlt hátra. Úgy érezte, ennél nagyobb szerencse nem is érhette volna. Ritten von Erp minden bizonnyal több volt üresfejű verőlegénynél, ha már sikerült ilyen magas pozícióba felküzdenie magát. Ráadásul a posztjánál fogva bármikor kapcsolatba léphet akár Wilhelm Canarissal is.

– Hát ez csodás – mondta, és már nem is fáradt azzal, hogy tovább színészkedjen. – Azt a parancsot kaptuk, hogy megerősített kísérettel szállítsunk a törzsre, és hogy kötözzünk meg – mondta még az altiszt, miközben a kávéját szürcsölte. – Hát, ha muszáj – felelte Müntzer, és fektében megvonta a vállát. – A lényeg, hogy végre visszakerülhessek a bajtársaim közé – tette hozzá különösebb meggyőződés nélkül. – Addig is, kaphatnék valami reggelit? Borzasztóan éhes vagyok. Az altiszt letette a kávéját a sparhertre, a kezébe vette a géppisztolyt, aztán az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Két katona várakozott ott felszuronyozott puskával. A lóarcú intett nekik, hogy lépjenek be, aztán Müntzer felé fordult. – Kötözzétek meg! – adta ki a parancsot, és kicserélte az MP-38-asban lévő tárat. Az egyik szuronyos katonában a haupsturmführer a tegnap este látott nagydarab főlövészre ismert. – Ne nehezítsd meg a dolgom, cimbora! – figyelmeztette az oberschütze, mialatt a társa oldalt lépett, és a fegyverével sakkban tartotta a foglyot. – Már miért tenném? – kérdezte csodálkozva Müntzer, és a fal mellett álló altisztre nézett. – Azt hittük, te vagy az orosz kém, és csapdát állítottunk neked – ismerte el kelletlenül a ló pofájú. – – El akartatok kapni, hátha belétek akad valami kitüntetés? – mondta a haupsturmführer, és vigyorogva figyelte a német katonákat. – fa, de szerencsére mellé nyúltunk – felelte a nagydarab oberschütze, és ő is elvigyorodott.

– Nem kaphatnék néhány falatot? Tényleg kilukad a gyomrom. – Bocs, de már így is késésben vagyunk! – felelte az altiszt. – Na add a kezed, pajtás! – mondta a főlövész, és a szükségesnél jóval finomabban összeszíjazta a másik előrenyújtott csuklóit. Amikor végzett, Müntzer hóna alá nyúlt, és felsegítette a padlóról. – Mondtam ugye, hogy nem ő az! – közölte az altiszttel, aztán kivezette a házból a haupsturmführert. Az épület előtt egy megkormosodottoldalú vasúti hajtány állt. A bent ülő sofőr, ahogy meglátta a megkötözött Müntzert, nekilátott, hogy eloltsa a tüzet a szerkezet alatt. Igyekezete nyomán fekete füst szállt fel a jármű alól, és még inkább bekormozta az oldalát. – Mennyire vagyunk még a törzstől? – kérdezte Müntzer, amikor a nagydarab főlövésszel együtt beszálltak a hátsó ülésre. – Úgy harminc kilométer, ha szerencsénk van, és nem akadunk el, legfeljebb egy óra utazás – válaszok az oberschütze, és hatalmas vállait bepréselte a fogoly mellé. A szerkezet mellett álló katonák vastag pokrócokat terítettek rájuk, és széles kendőket kötöttek a szájuk elé. A haupsturmführer kapott még egy motorosszemüveget is a hideg ellen. Mielőtt végleg beburkolhatták volna őket, az oberschütze ellenőrizte a hajtány közepén lévő Mhajtány közepén lévő Mes géppuska állapotát. Leadott egy sorozatot a levegőbe, és elégedetten morgott az orra alatt, amikor az négy-öt lövedéket gond nélkül kilőtt egymás után. A segítőik egy vastag ponyvával letakarták a fegyvert is,

aztán nyakig bebugyolálták a társaságot. Mire végeztek, az elől ülő két katona is beindította az apró benzinüzemű motort, ami rekedtes pöfögéssel tiltakozott a hideg ellen. Müntzerrel madarat lehetett volna fogatni. Nemcsak, hogy sikerült elérnie a német vonalakat, de néhány percen belül a megfelelő ember előtt fog állni, és átadhatja az üzenetet, amiért annyit kockáztatott. Elégedettség járta át, és megnyugodva dőlt hátra az ülésen.

X. Az utolsó villamosmegálló már legalább két kilométernyire lehetett mögötte, amikor beleütközött az első ellenőrzési pontba. A papírmunkát a Vörös Hadsereg katonái végezték, de a háttérben az NKVD egyik ügynöke figyelte az utcán lévőket.

Nagyon gyorsak! – állapította meg magában Primakov, ahogy egy lebombázott épület romjai közül a túloldalon ácsorgókat figyelte. Az NKVD tempója meglepte. Noha tudta, hogy a Szovjetunió egyik leghatékonyabban működő szervezete, arra nem számított, hogy alig egy óra alatt képesek lesznek lezárni a főváros nyugati oldalát.

Ezt senki

sem

tudja hibátlanul

végrehajtani

–

fogalmazódott meg benne az észrevétel, miközben a munkájukat végző katonákat nézte. – Csak meg kell találnom a rést a foghíjas hálón, mielőtt befoltozzák.

Primakov otthagyta a házat, és a párhuzamos utcákon

haladva sietős tempóban igyekezett felderíteni a környéket. A keresztutcák sarkánál röviden időzött, és próbálta megtalálni azt a pontot, amit a katonai rendészek nem figyeltek. Végül egy áttelepített gyár üres csarnokain akadt meg a tekintete. Az üzem, a kiterjedt udvarral együtt, megközelítőleg két négyzetkilométernyi területet foglalt el a külvárosból. Lepusztult deszkakerítés vette körbe, ami a bombatölcsérek közelében teljesen hiányzott. A blokkszerű épületegyüttes körül álló őrök korántsem voltak elegen ahhoz, hogy érdemben felügyeljék a rájuk bízott területet. Primakov néhány perces megfigyelést követően már meg is látta a lyukat a katonák között, és azonnal nekivágott, hogy átosonjon közöttük. A két őr megközelítőleg háromszáz méternyire állt egymástól. Az usánkát mélyen a szemükbe húzták, látszott rajtuk, mennyire fáznak. Primakov sejtette, milyen érzés lehetett a meleg és szélvédett laktanyából hirtelen kikerülni a hidegbe, és a város szélén őrt állva vigyázni a semmit. Mindkét katonánál Moszin-Nagant karabély volt, de a rajtuk lévő kesztyűben, célzással együtt legalább tíz másodperc kellett hozzá, hogy el tudják sütni a fegyvert. Primakov bement a réshez legközelebb álló épület túloldalán, és a közlekedőfolyosókon keresztül a gyároldali kijáratig óvakodott. Óvatosan megnyitotta, az ajtót, majd kivárta a megfelelő alkalmat, amíg mindkét őr a másik irányba figyelt, és átrohant a nyitott térségen az üzem kerítésének oldaláig. Meglapult a bokrok csupasz ágai között, és mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, az igyekezete felesleges volt: a két katona semmit sem vett észre a

mutatványból. Várt még néhány pillanatot, aztán benyomta az egyik meglazult lécet, és átpréselte magát a résen. A túloldalon feltérdelt, aztán óvatosan körbekémlelt. Az udvar kihaltnak tűnt. A hatalmas kiterjedésű területet szűz hó fedte. A férfival szemben, alig ötvenlépésnyire tőle, egy leomlott vakolatú, magányos épület árválkodott. Az ablakait betörték, kétszárnyú kapuja kifordult a helyéből, és félig kidőlve kapaszkodott az alsó zsanérba. A csupasz területen nem volt egyetlen fa, egyetlen bokor sem, és ahogy Primakov elnézte, az utolsó havazás óta nem is járt itt senki. Az alezredestől néhány lépésnyire elhasználódott, görbe vasrudak rozsdásodtak a hóban, a pusztulásukat csupán néhány kopaszon árválkodó, kiszáradt gaz őrizte. A férfi felegyenesedett, elővette a Tokarevet, aztán sietve indult a kitört ablakokkal várakozó épület felé. Léptei hangját elnyelte a finom porhó. Az omladozó falnál megállt, aztán a téglákhoz lapulva közelebb osont a kifordult ajtóhoz. Belesett a nyíláson, de a fehér hóról visszatükröződő napfény után semmit sem látott a benti homályban. Visszahúzódott, hallgatózni kezdett, miközben becsukta az egyik szemét, hogy hozzászoktassa a sötéthez. Fél percig várakozott, aztán belépett az épületbe, pislogott néhányat, majd lecsukta a szemét, amit eddig nyitva tartott. Az épület egykor valamiféle raktár lehetett. Primakov nyomát sem látta gépeknek, vagy futószalagoknak, ellenben hatalmas, üres faládák rohadtak az egyik sarokban, és egy kilyukadt, csupa por gumiabroncs feküdt a hatalmas nyitott terem közepén. Az alezredes senkit sem

talált odabent. Elkerült egy összetekeredett fémlapokból álló rozsdás kupacot, aminek az eredeti funkciójára képtelen volt rájönni, aztán megállt az épület túlsó oldalán lévő törött ablakok előtt. Kinézett az egyik beroppant fémkeret résén, és ugyanolyan kihalt épületeket látott a másik oldalon, mint a kerítés közelében. Primakov ösztönösen a zsebe felé nyúlt, ahol az összetört messzelátó volt, de még időben észbekapott, mielőtt újra megvágta volna az ujját. Óvatosan szétnyitotta a szövetet, aztán kivette a távcsövet, és kiszórta az üvegcserepeket a zsebéből. Miután végzett, visszafordult az udvar felé, majd rövid nézelődés után kilépett a kapun, és lassú kocogásban megindult a túloldalán álló legnagyobb gyárrészleg felé. Futás közben felporzott lábai alatt a hó, az északról érkező szél felkapta a szemeket, és a kerítés felé fújta. Primakov lassított a tempón, nehogy a felvert felhő felkeltse valamelyik őr gyanakvását, és kétszer is meglapult egy-egy horpadásban, mielőtt elérte volna a gyárat. A falak három szint magasak lehettek, és sokkal jobb állapotban voltak, mint a raktár. Az alezredes megállt az északi sarok mellett, és hallgatózni kezdett. Miután minden csendes maradt, kinézett a takarás mögül. Azépület hatalmas kapuja zárva volt, azonban a fémmel megerősített szerkezet közepén egy személyzeti bejáratnak tűnő kisebb ajtó nyitva állt. Primakov kilépett a takarásból, majd óvatosan elindult a nyílás felé. Néhány lépés után hirtelen megállt, és meglapult. Noha nem volt biztos a dolgában, úgy vélte, hangokat hallott odabentről.

Majd egy percig maradt mozdulatlanul a gyár fala mellett guggolva, miközben becsukott szemmel hallgatózott. Távoli mormolást hallott odabentről, amibe néha mintha egy vékonyabb emberi hang is vegyült volna. Primakov nem tudta mit tegyen, de nem akaródzott neki elhagyni a biztosnak tűnő fedezéket, amíg nem tudta, hogy kik vannak odabent. Rövid tépelődés után felállt, és a nyitott ajtóig óvakodott. Ahogy közelebb ért a bejárathoz, a hangok erősödtek, és mind jobban kivehetővé váltak. Az alezredes úgy gondolta, legalább egy férfi van bent, és minden bizonnyal egy nő is. A fickó durva, megvető hangsúllyal beszélt a másikhoz, miközben a vékonyabb hang gazdája sírva válaszolt neki. Primakov megállt a nyitott ajtó mellett, és újra hallgatózni kezdett. A férfi hangja egyre idegesebb lett, és a szavai közt bujkáló feszültség egyre inkább a felszínre tört. A nő mind hangosabban sírt, és néhányszor felkiáltott. Az alezredes belesett az épületbe, és egy katonai egyenruhát viselő férfit látott, aki megpróbált maga alá gyűrni egy nálánál jóval kisebb termetű nőt. Primakov jobban megnézte magának a lányt, és rájött, hogy az alig lehet többmint tizenhat, tizenhét éves. A kezében magától emelkedett a pisztoly, és a lába már befelé mozdult volna, amikor megfékezte magát.

Fontosabb dolgod is van ennél! Nem kockáztathatod, hogy felfedeznek, és elfognak. Még egy lány kedvéért sem –figyelmeztette magát, miközben visszalépett az ajtó takarása mögé.– Az egész Középső hadseregcsoport

sorsa a kezedben van, sőt, ezzel együtt egész Oroszországé. Nem engedheted meg magadnak, hogy elbukj–győzködte magát, ahogy ott állt tehetetlenül a bejárat mellett. A lány szűkölni kezdett odabent, és a sikolyai mind hangosabbak, mind kétségbeesettebbek lettek. Néhányszor segítségért kiabált, miközben dulakodás elfojtott neszei érkeztek az egykori gyárépületből. Primakov megpróbált elszakadni, tett néhány határozatlan lépést a kerítés keleti oldala felé, aztán megállt, ahogy a lány hörgő sírása mellett pofonok csattanásai érkeztek.

Csak egy lány, százával halnak meg ilyenek a háborúban –súgta logikus énje, de a lába már magállt, és egész testében mozdulatlanná dermedt.– Ha most megmented, lehet, hogy holnapra már halott. Talán veled együtt – győzködte magát, de legbelül már érezte, hogy nincs olyan érv, ami igazolhatná, hogy hagyjon megerőszakolni egy kislányt. – Kéreeem! – könyörgött fejhangon a gyerek, amikor Primakov belépett a gyárépületbe. Az alezredes villámgyorsan körülnézett, és miután meggyőződött róla, hogy nincs senki más bent, óvatos, de határozott léptekkel elindult a neki háttal, letolt gatyával álló katonatiszt felé. Az egyenruhájából ítélve a férfi hadnagyi rangban szolgált a Moszkvát védő erőknél. A lány egy korhadt deszkájú satupadon feküdt a hátán. A szoknyája felhajtva, egészen a nyakába. Vastag, fehér combjai ütemesen remegtek, ahogy a katona megpróbálta

belé erőszakolni a péniszét. A férfi mindkét kezét leszorította, a lány szeme vöröslött a könnyektől, amikor Primakov meglátta az arcát. A lány kétségbeesetten nézett az alezredesre, és újult erővel vergődni kezdett, ahogy észrevette a pisztolyt a kezében. – Nem kaptál még eleget? – kérdezte a hadnagy, és egy villámgyors mozdulattal pofonvágta a lányt. Amaz felsikkantott, ahogy a tenyér az arcán csattant, de azért még megpróbálta levetni magáról a tisztet. – Ez az, próbálkozz csak! – bíztatta a katona a lányt, és újra leszorította a kiszabadul kart. Primakov tett még egy lépést, aztán a Tokarev markolatával lesújtott a fickó ütemesen billegő tarkójára. Az acél keményen nekivágódott a férfi koponyájának, aki megszédült az ütéstől, és rázuhant a lány mellkasára. Amaz felkiáltott, akár egy dühödt fúria, és ahogy a csuklóit kiszabadította a kábult ember kezeiből, tíz körömmel esett a katona arcának. A tiszt tétován védekezni próbált, de a lány olyan gyorsan rontott neki, hogy leesett a földre, és a koponyáját beverte a gyár betonpadlójába. Mire a feje a kőre ért, a járomcsontja felett már csupa vér volt a bőre. – Mocskos disznó! – kiáltotta hisztérikus hangon a lány, és kegyetlen erővel belerúgott a férfi ágyékába. Primakov csak most vette észre, hogy a gyerek blúza szétszakadt, és látni engedte apró, almányi kebleit. Az alezredes próbálta nem észrevenni a hidegtől összehúzódott apró, halványrózsaszín mellbimbókat. A hadnagy összegörnyedt, akár egy megtaposott hernyó, és levegő után kapkodva hörgött a földön. A lány felkapott

egy rozsdás, amorf fémdarabot a satupadról, és mielőtt még Primakov bármit is tehetett volna, a mocskos lapot a katona oldalába vágta. A férfi dereka hátrafeszült, ahogy az idegen anyag a ruháját átszakítva bele-fúródott a testébe, de a fájdalom olyan erős volt, hogy nem tudott felordítani. A dühös fehérnép újra ráfogott a vasdarabra, kiszabadította a vérmocskos testből, és a feje fölé emelte. Az alezredes keze már indult volna, hogy megállítsa az önmagából kifordult lány tombolását, de aztán mégiscsak hagyta, hogy a lezúduló fém rácsapjon a férfi fejére, és széttépje az arcát.

Mindenképp belehalt volna a vérmérgezésbe..., talán még jót is tesz vele ez a gyerek– gondolta, ahogy újra és újra látta lesújtani a vasdarabot. A lány a harmadik csapás után abbahagyta az őrjöngést, és gyűlölettől elkerekedett szemekkel nézte a fehér foltokkal, ujjnyi vastag csontszilánkokkal teli húsmasszát, ami a hadnagy fejéből maradt. – Nyugodj meg, most már vége! – szólalt meg Primakov. A gyerek összerezzent, és az alezredes felé fordult. A kezében még mindig ott tartotta a vértől és agyvelőtől mocskos vasdarabot. – Vége van, már nincs mitől félned – mondta még egyszer Primakov, miközben úgy helyezkedett, hogy legyen elég helye kitérni, ha szükséges. A fémlap hangosan csendült a gyár betonpadlatán. A lány térdre esett, összehúzta magát, hogy takarja a testét, és zokogni kezdett. Az alezredesben felmerült a gondolat, hogy most azonnal hátat fordít, és amilyen gyorsan csak

tud, elmenekül, de erőt vett magán, és közelebb lépett a síró gyerekhez. A lánykának szép, formás feje volt. Aranybarna haja ziláltan libegett rázkódó arca körül. Az arcátt a tenyerébe rejtette, miközben elapadhatatlanul ömlöttek a könnyei. Primakov megállt mellette, és megsimogatta a fejét. A gyerek összerezzent, és elhúzódott az érintése elől. – Mondtam, már hogy vége van – igyekezett megnyugtatni az alezredes.– Össze kell szedned magad, nem maradhatunk itt a halott közelében – tette hozzá, hogy cselekvésre bírja a másikat. Ha a lányka hallotta is, amit mondott, semmi jelét sem adta. – Legalább azt mondd meg, hogy mi a neved! – igyekezett magára vonni amásik figyelmét az alezredes, de a gyerek csak tovább zokogott a padlón térdelve, és egyetlen értelmes szót sem szólt. A kém lehajolt, elvette a halott tiszt fegyverét, és kiürítette a tárat, aztán magához vette a hadnagynál lévő tartaléklőszereket. – A katona társai bármelyik pillanatban ideérhetnek, és akkor ott fogják folytatni, ahol a hadnagy az előbb abbahagyta – mondta Primakov, mire a lány azonnal abbahagyta a sírást, és felállt a földről. A kém egy pillanatig értetlenül bámult a könnyes, maszatos arcba, aztán nagy nehezen megszólalt. – A környéken laksz? – kérdezte reménykedve. A lány megtörölte a szemét és az orrát a ruhája ujjába, aztán bólintott. – Tudod, hol van a kijárat a nyugati oldalon? – szólalt meg

újra Primakov, aztán a biztonság kedvéért a karjával is megmutatta, hogy pontosan melyik irányra gondol. A gyerek újra bólintott, és nekilátott, hogy rendbe tegye a ruháját. Tépett blúzát megpróbálta újra összegombolni, miközben esetlenül takargatta a melleit. Végül a szárakat egymásra hajtotta, felvette a földön lévő kabátját, és összegombolta. Az alezredes alig nézte tizenhatnak. Az arca még őrzött valamit korábbi gömbölyűségéből, de az elmúlt hetek nélkülözése már meglátszott a bőrén. A ruhája egyszerű volt, de jó anyagból való, és a satupadról összeszedett mocskon kívül csak a halott vére piszkította be. – Beszélj már a mindenségit neki, vagy itt hagylak! – tette Primakov, hogy vége a türelmének. A lány egy hirtelen mozdulattal megragadta az alezredes kabátját a karján, és megszorította. – Ne hagyjon itt!– kérte Primakovot könnybelábadó szemmel, és úgy kapaszkodott a férfibe, mint a fuldokló a felé nyújtott ágba. – Jól van, na! Örülök, hogy végre megszólaltál – lépett túl a lehetőségen az alezredes.– Mi a neved? – Kátya. – Ha akarod, elkísérlek hazáig – mondta a férfi, amikor újra megszólalt. – Igen– felelte a lány, de még mindig ugyanolyan erővel szorította a férfi karját. – Akkor előbb engedj el, aztán mond meg, hol a kijárat! A lány ellépett Primakov mellett, és intett neki, hogy kövesse. Az alezredes megfordult, és a tétován lépkedő

gyerek után indult. A csarnok kapujánál megálltak, és Kátya a szomszéd épület irányába mutatott. – Pontosan az mögött van. A férfi a lány mellé állt, és kinézett. A romos falú raktár rácsos ablakai mindkét oldalon, több helyen is betörtek, de nem volt elég szellős hozzá, hogy keresztül lehessen látni az épületen. – Vannak ott katonák? A gyerek a fejét rázta. – Hol fogott meg?– kérdezte Primakov, és a fejével a háta mögé intett, ahol a halott hadnagy feküdt. – A házunk előtt. Anyámmal munkaszolgálatra indultunk. Akkor mondta, hogy nekem máshol lesz dolgom... – felelte a gyerek, és újra könnybe lábadt a szeme. – Hol vagytok munkaszolgálaton? – ütött szöget egy gondolata a férfi fejében. – A második gyűrűben. – Hogyan juttok ki oda? – Reggelenként szánokra raknak minket, minden harmadik estére hazajöhetünk. Különben meg is fagynánk odakint. – Este áll a munka? – kérdezte csodálkozva Primakov, mert úgy emlékezett rá, a jelentések szerint éjjel-nappal dolgoznak az emberek. – Olyankor rakják a tüzeket, hogy megolvasszák a földet. Olyan nagy máglyákat szoktak emelni, hogy még tíz lépésre se lehet a közelükbe menni– felelte a lány félig-meddig büszkén. – Mennyi idő van még a szánok indulásáig? – Nem tudom– felelte agyerek, és a fejét rázta, amitől kócos haja libegni kezdett az arca körül.

– Hol a kendőd? – Az udvaron lehet valahol– felelte Kátya, és a nyugati kijárat felé intett a fejével. – Hazakísérlek, de segítened kell nekem... – kezdett bele a mondanivalójába Primakov, de a lány félbeszakította. – Jó, segítek, csak vigyen haza – mondta, és belekapaszkodott az alezredes karjába. A férfi bólintott, aztán elindul a szemben lévő épület felé. A hóban talált egy csapást, ami a raktárt elkerülve nyugat felé tartott. Úgy gondolta, a hadnagy errefelé hurcolhatta magával a lányt. Az épület sarkáig ment, kilesett a fal takarása mögül, aztán továbbindult. Miközben átvágott a kerítésig tartó nyílt részen, a Tokarevet mindvégig a jobb kezében szorította. Időnként hátranézett, hogy ellenőrizze a gyereket, de Kátya mindvégig szorosan a nyomában volt, és úgy tűnt, csak a félelem tartja vissza attól, hogy megragadja a kabátja szélét. Ahogy közeledtek a kerítés széléhez, Primakov egyre óvatosabbá vált, míg végül az utolsó néhány métert futva tette meg, és a deszkák oldalához lapult. A lány pillanatnyi késéssel követte, aztán mellé bújt az építmény takarásába. Az alezredes hosszan hallgatózott, mielőtt elindult volna a kapu felé. A kijárat sarkán kilesett az utcára, aztán intett a lánynak, hogy kövesse. – Merre laksz?– kérdezte a gyereket. Kátya csak az ujjával jelezte az irányt. – Maradj szorosan mögöttem! Ha valaki ránk lő, azonnal feküdj a földre, és ne mozdulj, amíg el nem hallgatnak a lövések. Ha én meghalok, mondd azt, hogy elragadtalak az

anyád mellől, és erővel akartalak a magamévá tenni! A lány csak bólintott, de közben olyan szorosan tapadt a férfihez, hogy az alig tudott mozdulni tőle. – Csihadj gyerek, és nézz a lábad elé! – figyelmeztette a lányt Primakov, miközben nekivágott az utcának. Sietős léptekkel haladt, de nem olyan gyorsan, hogy az feltűnő lehessen. Az alezredes időnként megállt, körülnézett, és bevárta a lányt. Kátya néhány lépéssel lemaradva követte, elég közel hozzá, hogy irányítani tudja. – A következő utca az. Jobbra a második kapualj – suttogta a gyerek utoljára, és egészen közel ment Primakovhoz. Az alezredes befordult a sarkon, az ajtóhoz ment, aztán benyitott, és csak amikor már mind a ketten bent voltak, akkor nyugodott meg valamelyest. – Most már biztonságban leszel – mondta a lánynak, és kinézett résen, hogy nem követték-e őket. – Köszönöm! – mondta a lány félig sírva, ahogy a félelem szorítása lassan enyhült rajta. – Ruhákra van szükségem, és arra, hogy megmutasd, honnan indulnak a szánok – mondta az alezredes, és keményen megszorította a lány vállát. A gyerek néhány pillanatig csak szótlanul nézte, aztán a szemében újra megjelent az ijedelem. – Emlékszel, azt ígérted, segítesz nekem. Ha nem leszel ott, amikor a szánok indulnak, a komisszárok úgy is eljönnek érted, és ha megtalálják a halott tisztet, elevenen koncolnak fel. A lány csak nehezen válaszolt.

– Apám ruhái talán jók lesznek neked. – Nekem női ruha kell – felelte Primakov, miközben a fejét rázta. – Keres az NKVD, csak úgy van esélyem kijutni a városból, ha nem ismernek fel– tette hozzá a gyerek rémült tekintetét látva. – Nem tudom...– motyogta a lány, és látszott rajta, hogy a kezdeti elszántsága tovaszállt. – Sajnálom, akkor is meg kell tenned – mondta az alezredes ellentmondást nem tűrő hangon, és ezúttal ő ragadta meg a lány karját. – Gyerünk, vezess a lakásotokhoz! Kátya családja a harmadik szinten lakott. A bérház sokban hasonlított ahhoz, amiben Primakov élt néhány órával ezelőttig. A lakás belülről szegényes képet mutatott, de a szekrényekben az alezredes szerencséjére bőven akadt meleg ruha. – Igyekezz, neked is át kell öltöznöd! – nógatta a lányt, miközben az idegen holmikkal bajlódott. Szoknyát húzott, de alatta fennhagyta a nadrágot, és a csizmáját sem cserélte le, mert az orosz asszonyok között is akadt olyan, aki katonai holmit viselt. A szürke kabáttól kénytelen volt megszabadulni, mint ahogy az alezredesi zubbonytól is, mert a lány anyjának legnagyobb ruhája is csak nehezen jött fel rá. A fejére fekete kendőt kötött, amit mélyen a homlokába húzott, hogy amennyire lehet, eltakarja vele a sűrű szemöldökét. Ujjai végét végighúzta az állán, hogy megvizsgálja a borostáját, és úgy gondolta, a reggeli borotválkozás óta nem nőtt akkorát, hogy gondot okozzon. Mire készen lett, Kátya már átöltözve várta az előszobában.

– Mit gondolsz?– kérdezte Primakov a lányt, mire az szó nélkül odalépett hozzá, és nekilátott, hogy a helyére igazítsa a csellengő dolgokat. – Szakasztott, mint a nagynéném. Neki van ilyen szúrós bajusza –mondta miután végzett, és futólag még egy halvány mosoly is megjelent az arcán. – Induljunk!– vetett véget a beszélgetésnek Primakov, és intett a lánynak, hogy menjen előre. Kátya kilépett a folyosóra, és az alezredes bezárta mögöttük az ajtót. – Azt hiszem, jó lenne, ha mögöttem jönne – mondta a lány, amikor az épület kapujához értek. – Majd azt mondom, hogy a nagynéném, és átrendelték hozzánk. Azzal sosem törődnek, ha többen vagyunk, csak az a baj, ha kevesebben– tette még hozzá, mielőtt kilépett volna az utcára. Noha Primakov sejtette, hogy a gyártelep mellett vezetett volna a legrövidebb út, messze elkerülték a két méter magas deszkakerítést, és helyette a lakóházak, és terek között kanyarogva tartottak északnak. A lepusztult épületek, ápolatlan parkok és elhagyatott ipari létesítmények között haladva az alezredest ismét hatalmába kerítette a keserűség. Noha ideje volt már éppen elég, hogy lássa mivé lett az ország a “vörösök" uralma alatt, még most sem tudott napirendre térni a nyilvánvaló pusztulás láttán. Mintha a Szocialista Forradalom után megállt volna az idő. Az építkezések nagy része abbamaradt, a gyárak többségét bezárták, vagy hagyták tönkremenni, a gyönyörű, nagy

történelmi múlttal rendelkező épületek többségét kiadták lakásnak, aminek egyértelmű következménye lett az értékek látványos pusztulása. A közösségi házak, önkiszolgálók és tanácsi hivatalok szürke egysíkúsága pedig az új rend egyenértékeinek transzparensévé vált.

Bármi is jöjjön, jót teszel, ha segíted megbuktatni Sztálint! –győzködte magát, miközben a leány mögött taposta a havat. – A parkon túl már ott vannak a szánok. Próbáljuk meg megkeresni az anyámat, ő segíthet, hogy ne vegyék észre magát – mondta Kátya, és Primakovban csak most tudatosodott, hogy milyen összeszedett lett a gyerek, mióta elindultak a lakásból.

Talán a rendes ruha teszi, talán, hogy végül mégsem történt meg – gondolta az alezredes, de aztán rájött, hogy hosszú időnek kell még eltelnie, mire a kislány képes lesz elfelejteni a borzalmat, amit átélni kényszerült. – Ha

egyáltalán képes lesz rá valamikor. – Jól van, próbáljuk meg megtalálni az anyádat! A gyerek némán biccentett, aztán megszaporázta a lépteit, és bement a bokrok közé. Primakov néhány lépés múlva halk morajt hallott nem messze előlük, majd nemsokára felismerte, hogy emberi zsivaj összemosódott foszlányai azok. Alig fél perccel később kiléptek az útra, és egy kavargó embertömegben találták magukat. Az alezredes bármerre is nézett, mindenhol fekete és fehér színű fejkendőket látott. – Az anyám valahol arra lehet – szólalt meg Kátya, és

nyugati irányba mutatott, amerre a legerősebb volt a hangzavar. A férfi biccentett, mire a lány megragadta a kezét, és húzni kezdte maga után. Primakovnak úgy tűnt, a körülötte lévő nők mindegyike beszél. Néhányan kisebb csoportokban álltak egymás felé fordulva, és egyszerre többnek is mozgott a szája, miközben széles karmozdulatokkal kísérték a mondanivalójukat. A hangok idővel egyenletes zsongássá alakultak az alezredes fejében, és már képtelen volt elkülöníteni egymástól a különböző szavakat. Kátyát követve kábultan sodródott a tömegben, és idővel olyannyira elvesztette a tájékozódási képességét, hogy már azt sem tudta volna megmondani, hogy pontosan merre is tartanak. A gyerek ügyesen kacsázott az asszonyok között, és ahol ő befért, ott utat csinált a mögötte jövőnek is. – Olga!– kiáltott hirtelen a leány, és az éles hang egy pillanatra kiszakította kábulatából a férfit. Kátya elengedte az alezredes kezét, és előre nyomakodott a szoknyák és kendők rengetegében. Primakov megrettent, ahogy egyedül maradt, aztán belegondolt, micsoda pusztítást vinne végbe egy német gránát, ha a tömeg közepébe hullana. Egy pillanatra felrémlett előtte a füstölgő bombatölcsér képe, ahogy a felszálló füstből szétszakadt emberi tagok, és mozdulatlan testek százai bontakoznak elő, és pánikhangulat lett rajta úrrá. – Ide! Gyere már! – vált ki egy éles hang a zsivajból, és Primakov Kátyát látta néhány méternyire tőle integetni.

Kiverte a fejéből a rémisztő képeket, és a lány után nyomakodott. – Ő a nagynéném, Natasa! – mutatott rá a gyerek, amikor a közelébe ért. Az Olgának szólított asszony kerekképű, pirospozsgás arcú, terebélyes fehérnép volt. A hasonlóság közte, és Kátya között első pillantásra egyértelműnek tűnt. – Ő az anyád? – kérdezte kábultan Primakov. – Temeg a testvérem, ahogy hallom – nézett rá Olga, és a szemében végtelen hála csillogott a könnyek mellett, ahogy a gyereket magához szorította. – Hát, igen... – próbálkozott az alezredes a látszat fenntartásával, de aztán rájött, hogy semmi értelme a dolognak, és inkább felhagyott vele, hogy bolondot csináljon magából. – Köszönöm, amit értünk tett! – mondta az asszony, aztán magához húzta a férfi kesztyűs kezét, és megcsókolta. Primakov annyira meglepődött a gesztuson, hogy az első pillanatban arrasem volt érkezése, hogy elkapja a kezét. – Hagyja abba, vagy mindnyájónkat felkoncolnak! – fakadt ki, amikor végre észbekapott. – Ki kell jutnom a városból. Azt a halott hadnagyot előbb-utóbb keresni kezdik, és hamarosan meg is találják majd. Akkor pedig nem lesz biztonságban az életem – támogatta meg féligazságokkal a mondanivalóját Primakov. Az asszony nyugton maradt, és nem kapott a keze után, noha az első pillanatban úgy tűnt, hajlik a dologra. – Utazzon velünk! Szálljon fel ugyanarra a szánra, mint mi! Ha valaki kérdezi, csak bízza rám a választ! – felelte Olga,

és mélységes elszántság költözött a tekintetébe. – Megmentette a lányom életét, ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért. – Akkor igyekezzünk! Az asszony biccentett, aztán megfogta a lánya kezét, és húzni kezdte maga után. Az alezredes megragadta Kátya vállát, és hagyta, hogy keresztülvontassák a tömegen. Amikor a szánok közelébe értek, lassítottak, és a körülöttük lévőkhöz igazították a tempójukat. – Feltűnő lenne, ha olyan nagyon igyekeznénk a kényszermunkára – magyarázta Olga hátrafordulva. Primakov biccentett, hogy megértette, aztán igyekezett úgy tenni, mint a körülötte állók. Ám az asszonyok továbbra is kitartóan beszéltek, vitatkoztak vagy nevetgéltek valamin, és az alezredes képtelen volt utánozni őket. – Ne is törődjön vele, ehhez nőnek kell születni! – szólalt meg mellette Kátya a férfi zavarát látva, és közelebb vonta az anyjával alkotott pároshoz. Olga faggatni kezdte a lányt a reggeli eseményekről, és a történetet hallva hol átkozódott, hol pedig hálát adott az égnek, hogy életben tudhatta a gyermekét. Kiszámíthatatlan reakcióival, és állandó kérdéseivel tökéletesen elrejtette őket a hangoskodó tömegben. A szánt, amire felszálltak, két panje vontatta. Az alacsony termetű, masszív, nagy állóképességű igavonó fajtát, minkét harcban álló fél széles körben alkalmazta szállítási feladatokra. Miután mind a tizenketten elhelyezkedtek odafent, a hajtó megindította a lovakat, és nekivágtak a városszéli utcának. Ezen a részen már nem járt sem

villamos, sem pedig autó és az utakat megszakítás nélküli hótakaró borította. Primakov csodálkozására semmiféle ellenőrzéssel sem találkoztak a szánok mellett. Néhány orosz katona ugyan ott lebzselt körülöttük, de alig fordítottak gondot az asszonyok, öregek, és gyerekek őrzésére. Az alezredes azt hitte, az NKVD a lehető legszigorúbb zárat vonja majd a kényszermunkára indulók köré, de nyomát sem látta a lódenkabátosoknak. A lassú léptetésben haladó szán a város határában újra megállt. Primakov már messziről látta az út mentén álló katonákat, akik a járművek utasait ellenőrizték. Az útzárat egy szakasznyi baka adta, akiket néhány komisszár és az NKVD ügynök irányított. A katonák megállították a szánokat, leszállították a férfiakat, és végignézték a nőket. Téged keresnek– tudatosodott a felismerés Primakovban, és a lábai megremegtek, ahogy önkéntelenül is menekülni akart. Két lépést sem tennél, és lelőnének – gondolta, miközben az út mellett álló katonákat figyelte. – Csapdát állítottak neked, te pedig belefutottál – vonta le a logikusnak tűnő következtetést, és érezte, egyre nehezebben lélegzik, ahogy a képzeletbeli hurok megszorul a torka körül. – Nyugalom!– mondta neki Olga, és megfogta a kezét. – Maga szebb nőnek, mint itt sokan közülünk – súgta a fülébe, és ahogy a férfi szemébe nézett, elérte, hogy az alezredes megpróbált hinni neki. Mire a szán megállt az ellenőrző pont előtt, Primakovnak

sikerült ismét normálisan lélegeznie, és annak ellenére, hogy a szíve dobbanásai a dobhártyájában visszhangoztak, igyekezett közömbösséget erőltetni az arcára. Egy csupaszképű hadnagy állt meg a kocsi mellett, és a férfi anélkül, hogy fellépett volna a bakra, végignézett a bent ülők arcán. – Vegyék le a kendőket! – szólalt meg a katonatiszt, és a hangja egy alig mutált serdülőre emlékeztette az alezredest. Primakovban megállt az ütő. Kétség sem férhetett hozzá, hogy kendő nélkül, rövid haja miatt azonnal felismerik, hogy férfi. A zsebébe nyúlt, megfogta a Tokarev markolatát, és megpróbálta ülő helyzetben megcélozni a tiszt fejét, miközben felhúzta a lábait, és felkészült rá, hogy a lövést követő zűrzavart kihasználva megpróbáljon elfutni. Nyomást érzett a karján. Odanézett, és látta, hogy Kátya fogja a kezét. A lány biztatóan rámosolygott, aztán a szemével a körülöttük lévő asszonyok felé intett, akik nekiláttak, hogy levegyék a hideg ellen felkötött kendőket az arcuk elől. Primakov biccentett, hogy megértette, de a pisztoly markolatát továbbra sem engedte el. A hadnagy futólag végigmérte őket, aztán megszólalt. – Mehetnek – mondta, és intett a kocsisnak, hogy induljanak. Primakov nem akart hinni a fülének. Hogyhogy nem ismert fel? – tette fel magának a kérdést, aztán körbenézett a vele együtt utazókon, és mindenfelé kipirult arcokat, hidegtől beszűkült tekinteteket látott. – Túl sokan vagyunk – súgta a fülébe Kátya, száz méterrel odébb -, nem tudnak mindenkit átnézni – tette hozzá, és

elégedetten hátradőlt. Az alezredes magában igazat adott a lánynak. Noha Kátya aligha tudhatta, ő tisztában volt vele, hogy Moszkva szerte közel félmillió kényszermunkára besorozott civil ássa a tankcsapdákat. Képtelenség rendesen megszűrni őket– értett egyet a lánnyal,miközben a szán egyre távolabb került a fővárostól. Primakov csak akkor kezdett igazán hinni benne, hogy sikerült kijutnia Moszkvából, amikor az utolsó házakat is elhagyták maguk mögött. A megkönnyebbülés valószínűleg kiülhetett az arcára, mert Olga és Kátya szinte egyszerre mosolyogtak rá. Az út közel két óráig tartott, és ahogy távolodtak a várostól, úgy váltak egyre inkább kivehetővé a német és orosz nehéztüzérség ágyúinak dörrenései. – Már napok óta tart – felelte kérdés nélkül a lány, az alezredesre nézve. – Azóta még kevesebbet pihenhetünk, és még gyorsabban kell dolgozni. Primakov végignézett a hóval borított földön, és képtelenségnek tűnt, hogy ilyen körülmények között bárki is tankcsapdát ásson a fagyos talajba. – Nemsokára vége lesz! – ígérte az alezredes, és a Szibériából érkező hadosztályokra gondolt. Vajon mióta lehetnek itt? – tette fel magának a kérdést, mialatt a szán egyre közelebb került a frontvonalhoz.– Ha akarták, akár hónapokig is titokban tarthatták – gondolta végig a történteket Primakov, és ahogy higgadt fejjel tekintett a közelmúltban történtekre, hirtelen keserű érzése támadt.

Miközben sikerült külső szemlélőként figyelnie a vele történt dolgokra, felfedezte, hogy micsoda precíz pontossággal állítottak neki csapdát.

A kora reggel kapott jelentés, ami sokkal többet mondott, mint amire szüksége volt, aztán a semmiből felbukkanó NKVD tisztek, végül a villámgyorsan létrehozott zár Moszkva körül...–lassan ráébredt, hogy mindaz, ami vele történt, többé-kevésbé részét képezte egy tervnek. – Egy ideje már biztosan tudták, hogy a németeknek sikerült beépíteniük valakit a fővárosban. Az adót egyre többször zavarták. Valószínűleg egyre közelebb kerültek a külvárosi lakáshoz, de nem tudták kiismerni az adásnapok rendjét –pörgette vissza magában az elmúlt hónapok eseményeit Primakov, miközben a szán egyre közelebb vitte őket a távolból hallatszó csattogáshoz.–

Tudták, hogy létezem, és úgy döntöttek, kiugratják a nyulat a bokorból– értette meg a reggel kezébe került jelentés valódi üzenetét. Az NKVD rendre szétküldte a különböző hivataloknak a Vörös Hadsereg igénylését a vasúti forgalomról, aztán csak várniuk kellett, hogy a “bolond" ráharapjon a csalétekre, és mindent hátrahagyva elvezesse őket az adóhoz. És ő megtette. Képtelen volt uralkodni magán, és az óvatosságot félretéve otthagyta az irodát. Az NKVD a nyomába eredt, és Olderogge boldogan csapott le rá, amint tudomást szerzett a dologról.

Ezért volt annyi ügynök a ház körül. Az ezredes semmit

sem akart a véletlenre bízni. Gondolták, hogy nem vagy olyan bolond, hogy otthon tartsd az adót, ezért vártak még. De sikerült meglepned őket– vett egy mély lélegzetet Primakov, és körbe nézett a mellette ülőkön. Olga és Kátya bátorító pillantást vetettek rá, de az alezredes nem volt biztos benne, hogy ha elmondaná nekik, ki is ő valójában, mit tennének.

Talán feladnának az első őrnek, talán már nem is érdekelné őket, hogy mit tettél a gyerekért –gondolta, és elfordította a tekintetét. – És az üzenet? Vajon mennyi lehet igaz belőle? –mérlegelte a lehetőséget. A jelentés eredetinek tűnt, és a körülmények is hihetővé tették. Primakovnak már hetekkel korábban feltűnt, hogy a vasúti szállítás milyen nagy része kiesett, és a hadtápellátmányt egy ideje trojkákon, szánokon, és katonai vontatójárművek segítségével szállították. Ez persze hatalmas terhet rótt a civil lakosságra, de még a hadseregre is. A jelentés csak a kulcs volt a zárba, amit az apró jelekből már mindenki felépíthetett magának. Ezért is volt olyan nagy hatással rá, amikor megtudta az okát a hátérben zajló folyamatok okát. A hír, amit vinni készült, továbbra is ugyanolyan fontos volt, mint eddig. Az, hogy csapdát állítottak neki, és az NKVD a fejére vadászik, csak afelől biztosította, hogy a pártnak legalább olyan fontos mindez, mint neki.

Ezért zárták le olyan gyorsan a várost, és ezért próbálták meg a lehetetlent is, hogy megállítsanak. Ha nincs ilyen szerencséd ezzel a lánnyal, és nem adod fel a

büszkeségedet, hogy női ruhát vegyél, valószínűleg fennakadsz az ellenőrzőpontok valamelyikén –értette meg a helyzetét. Primakov még tisztán emlékezett rá, hogy a katonák minden férfit leszállítottak a szánokról, legyenek azok bármilyen öregek, vagy bármilyen fiatalok is. És a lakás? Vajon megtalálják? – merült fel benne a lehetőség, ahogy egyre inkább belegondolt a lehetséges következményekbe.

– Most hogy az NKVD tudja, ki után nyomozzon, biztosan megtalálják az adót. Akkor pedig meglesznek a kódkönyvek, a jelszavak, a hullámsáv, és minden egyéb, még a sugárzási idő is –döbbent rá a valóságra, és érezte, hogy a szíve máris hevesebben dobog. Zavartan nézte az egyre közelebb kerülő munkatábort, és hirtelen elöntötte a bizonytalanság. Az egyik fele azt súgta, most azonnal forduljon vissza, és próbálja meg megsemmisíteni a lakásban található összes iratot, ám józanabbik oldala úgy gondolta, mindez már semmit sem számít.

Ha sikerül kapcsolatba lépned az Abwehrrel, az iratok értéktelen kacattá válnak. De, ha elfognak, kétszer akkora bajt hozol mindenki fejére. Az egyetlen lehetőséged, hogy eljuss a Középső hadseregcsoport törzséhez, és kapcsolatba lépj Canarissal!– érett meg benne az elhatározás, és várakozó pillantással méregette az előttük kibontakozó munkatábort.

XI. Az első lövés a fenyőerdő felől érkezett, és tenyérnyi lyukat robbantott a motoros hajtányt irányító katona koponyájába. Egy cafatnyi véres mócsing Müntzer szemüvegére freccsent, és elhomályosította a látását a bal szemén. A jármű lassulni kezdett, a szétroncsolt fejű baka úgy dőlt el az első ülésen, mintha csak pihenni térne, és megtámasztotta magát a balján ülő katona vállán. – Partizánok! – kiáltotta a nagydarab oberschütze, és lerántotta a ponyvát a középre szerelt géppuskáról. Az elől lévő katona habozott, és egy hosszúra nyúlt pillanatig csak tétlenül ült, vállán a társa lyukas fejével. – Tovább! – üvöltött rá a nagydarab főlövész, aki még mindig a dermedt vászonnal bajlódott. Újabb lövés dörrent, és Müntzer néhány alakot látott feltűnni az erdőből, bő háromszáz méterrel előttük, a sínek mellett. – Ezek szitává lőnek bennünket! – közölte a haupsturmführer, miközben lehúzódott a hajtány felépítményének védelme mögé. – Azt mondtam, gyorsabban!– üvöltötte az oberschütze, de Müntzer érezte, hogy a kocsi tovább lassul. A következő pillanatban fülsiketítő dörejjel megszólalt az MG-42-es, de csupán egyetlen lövést adott le, és máris megszorult. – Kurva hideg!– bömbölte vérben forgó szemekkel a

főlövész, és eszeveszetten rángatta a fegyver tetején lévő felhúzókart. Újabb lövés dörrent, ezúttal a partizánok irányából, és a német katona eldőlt a hátsópadon. – Ugorj! – Tessék? – kérdezte Müntzer, és értetlenül nézett a vérző oberschützére. – Kifelé, azonnal! – mondta a férfi, és a kezében lévő MP38-as csövével egyenesen a haupsturmführer arcára mutatott. A kém megértette, hogy nincs idő teketóriázni. Amilyen gyorsan csak tudott, feltérdelt, aztán levetette magát a hajtányról. Próbálta úgy irányítani a testét, hogy a lába érje először a töltés oldalát, de nem sok köszönet volt a dologban. Ahogy a sarka a földet érintette, megcsúszott, elvágódott, aztán a lendületétől hajtva többször egymás után meghengergőzött a hóban. A világ tótágast állt a szemei előtt, és ő teljesen elveszve az irányok között tovább pörgött a hóban. Az ülepébe megint belehasított a régi fájdalom, amikor még Moszkvában leesett a lóról, és érezte, hogy az oldalán lévő seb felszakad. A pörgés lendületét kihasználva megpróbált talpra állni, de csak annyit ért el vele, hogy átfordult a támasztó lábán, és arccal a hóban landolt. Felkapta a kezét, hogy tompítsa az esést, de összekötözött csuklóival nem volt elég ügyes, és beütötte mind a két alkarját. – A picsába! – nyögte, miközben kinyomta magát, és négykézlábra emelkedve megpróbált tájékozódni. A feje kavargott, az oldalába hasító fájdalom nem hagyta tisztán gondolkodni. A szemüvegére ragadt agyvelőtől és

hótól szinte semmit sem látott. Tétován lehúzta a nyakára lencséket, és úgy érezte, jobban járt volna a boldog tudatlansággal. A töltés irányából egy csapat szedettvedett rongyokba öltözött partizán rohant feléjük, a kezükben PPD-40-es géppisztolyokkal. A háta mögött lövés dörrent, mire Müntzer akaratlanul is behúzta a nyakát. A dörrenés újfent megismétlődött, és a támadók egyike elterült a hóban. A többiek óvatosabbá váltak, de még mindig erőltetett tempóban közelítettek feléjük. A haupsturmführer megfordult, és az oberschützét látta alig háromméternyire tőle, valamivel feljebb a töltés oldalán, amint látta alig háromméternyire tőle, valamivel feljebb a töltés oldalán, amint ast emel a vállához, és újra tüzel. A férfi körül véres volt a hó, de Müntzert sokkal jobban izgatta a földön heverő MP-38-as. – Vágd el a szíjat! – mondta, ahogy sikerült a főlövész közelébe kúsznia. – Egy frászt! – felelte a katona, és újra meghúzta a ravaszt. Ahogy a puska a vállába rúgott, fájdalmas fintor futott végig az arcán. – Mégis mit gondolsz, meddig tarthatod vissza őket egy szál puskával? Ha nem tűnünk el innen, egy percen belül bekerítenek minket – magyarázta Müntzer, és összekötözött kezeit egészen a másik arcához emelte.– Nem tudom, te mit akarsz, de nekem semmi kedvem lelövetni magamat a partizánokkal. Vágd el azt a szaros szíjat, és add ide végre a kurva fegyvert!– dühöngött a haupsturmführer. Az oberschütze újra elsütötte a puskát, aztán Müntzerre

nézett, mintha csak az arcáról akarná leolvasni, hogy a másik igazat mond-e, aztán levette a szuronyt a puska elejéről, és átvágta a haupsturmführer kezét tartó szíjakat. A kém egy pillanatot sem vesztegetett tovább, hanem felkapta a géppisztolyt, és lőni kezdte a bokrok takarásában közeledő oroszokat. A partizánok még jobban lelassultak, de nem álltak meg. – Nem maradhatunk itt, mindjárt bekerítenek – közölte Müntzer, aztán lerohant a töltés oldaláról, és intett a másiknak hogy kövesse. A fák vonalánál megállt, és egyes lövésekkel fedezettüzet adott a német katonának. Az oberschütze feltápászkodott, elindult lefelé a töltésen, aztán megcsúszott, és leszánkázott a lejtőn. – Scheisse! – nyögte, miközben a meredély alján megpróbált feltápászkodni. Hatalmas teste kisebbfajta lavinát indított meg, és most félig kövektől, félig hótól betemetetten igyekezett talpra vergődni. – Jobb lenne sietni– jegyezte meg Müntzer két lövés között, és odarohant a másikhoz. A hóna alá nyúlt, és segített neki felkelni. Az oberschütze ránehézkedett a férfire, mire a haupsturmführer úgy érezte, leszakad a dereka.– Mi a fene van magával, ember? – kérdezte, ahogy fél kézzel tartva a géppisztolyt vaktában leadott néhány lövést. – Azt hiszem, kifordult a lábam, amikor leugrottam – közölte sztoikus nyugalommal a főlövész, és ahogy szilárdnak érezte a pozícióját, tüzelni kezdett. Müntzer elengedte a férfit, a vállához szorította az MPMüntzer elengedte a férfit, a vállához szorította az MPast, és tüzet nyitott a legjobban mozgó bokorcsoport

felé. A fegyver három lövés után üresen kattant. – Van még lőszere? – kérdezte csalódottan a haupsturmführer, mire a másik két fémlapot dobott neki. – Ossza be! Müntzer tárat cserélt, aztán intett a katonának, hogy induljon el az erdő közepe felé. – Minél távolabb kerülünk a sínektől, annál nehezebben tudnak bekeríteni minket. Az oberschütze a puskára támaszkodva megindult a fák között, de még így csak rendkívül lassan haladt. – Gyerünk már! – kiáltotta a kém, miközben kénytelen volt lejjebb húzódni a feje körül röpködő golyók elől. A német katona nem válaszolt, mire Müntzer utána indult, és futva vágódott be a fák közé. Amikor elkerülte az első fenyőket, csalódottan vette észre, hogy a főlövész még csak alig húszméternyire távolodott el az erdő szélétől. A haupsturmführer villámgyorsan beérte, és megragadta a másikat a vállánál. – Van nálad gránát? – kérdezte, az egyre bágyadtabbnak tűnő férfit. – A zsákban – mordult fel az oberschütze, és rátámaszkodott a haupsturmführerre. Müntzer megállt, kivett egy nyeles gránátot a férfi tarisznyájából, kibiztosította, és eldobta az erdő közepe felé, oda, ahol a legsűrűbben hajoltak össze a fák ágai. – Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten a főlövész, és dühösen megszorította a másik vállát. – Csak elpazarlod amuníciót! – Nyugalom, ketten semmi esélyünk – felelte Müntzer, és

besegítette az altisztet, egy vastagabb fatörzs mögé. A gránát felrobbant előttük, és a fenyőágakra tapadt hó záporozni kezdett a nyakukba. – Gyerünk! – bíztatta a sebesültet a haupsturmführer, és vonszolni kezdete a nálánál legalább másfélszer nagyobb testet. – Mit akarsz?– értetlenkedett az altiszt, de közben igyekezett minél nagyobb segítséget nyújtani a másiknak. Müntzer a fák közé segítette a férfit, egyenesen a robbanás után maradt kráter közepébe, ahol csak az ágakról lehullott hó maradt meg néhány pillanatig. – Itt a nyomodat veszthetik. Én magamra vonom a figyelmüket, te pedig tűnj el, és hozz segítséget – mondta a haupsturmführer a másiknak, és belökte a sebesültet az ágak közé. – Ha nem mozdulsz, nem vesznek észre. Csak addig kell meghúznod magad, amíg elmennek – magyarázott Müntzer, és néhány letört fenyőgallyat dobott az altisztre. – És veled mi lesz? – Magamra húzom őket. Amíg látják, hogy megy előttük valaki, talán nem figyelnek fel az eltűnésedre. – Egyszer úgyis utolérnek. – Egyedül akkor is könnyebben boldogulok – felelte a haupsturmführer, és faképnél hagyta a letakart katonát. Rohant néhány lépést az erdő mélye felé, aztán megfordult, és vaktában leadott néhány lövést a vasútvonal irányába. A csörtetés hirtelen abbamaradt, aztán felropogott két PPD, és golyózáporral árasztották el a környéket. Müntzer lehajolt, aztán rohanvást folytatta tovább az útját az erdő

mélye felé. Ágakat lökött félre az útjából, átlábalt egy keskeny vízmosáson, aztán valamivel nyíltabb terepre ért, ahol a fák nem nőttek olyan közel egymáshoz, és gyorsított a tempón. Elesett, az arca telement hóval, s miközben átkozódva próbálta meg kiszabadítani a lábát a hótakaró alatt lapuló alattomos gödörből, észrevette a baloldala felől közelítő partizánokat. Megpróbálták bekeríteni. Akiket látott, a harapófogó egyik szára lehettek, ami, ha összeér a másikkal, körbezárja a két menekülőt. Müntzer meglapult, gondosan célzott, aztán a felmelegedett fegyverből tízlövéses sorozatot lőtt ki a fák között lopózó csoportra. A lövedékek kettőt is elkaptak a partizánok közül, mire a maradék a földre lapult, és mozdulatlanná dermedt. A haupsturmführer végre kiszabadította a lábát a gödörben lévő ágak közül, és futni kezdett a baloldali csapat sínek felöli oldalán, körülbelül párhozamosan a töltéssel. A partizánok néhány lépés után észrevették, és tüzet nyitottak rá. Egy veszedelmesen búgó golyó egészen közel süvített el Müntzer füléhez, és belemart a hátába. Az egész olyan volt, mintha egy különösen éles kést húztak volna végig a férfi húsán. Bár a fájdalom zavarta, nem akart megállni. Ha lehúzódik, azzal semmit sem nyert volna. A balszárnyon lévő partizánok továbbra is fedezékből lőttek volna rá, míg a jobboldaldalról érkezők a háta mögötti üldözőkkel egyesülve lassan bekerítették volna. A haupsturmführer megtántorodott, ahogy a lövedék beletépett a bőrébe, de összeszedte magát, és tovább rohant, hogy kibújjon a

hurokból.

Meglátták, hogy egyedül vagy, az oberschützének vége – gondolta, ahogy örömteli kurjantásokat hallott a háta mögül. – Még a nevét se tudtad – tudatosodott benne a felismerés, ahogy fenyőágakon áttörve menekült. – Aggódj a saját sorsodért ostoba! – figyelmeztette magát, ahogy a körülötte záporozó golyók faforgácsot csaptak az arcába. Müntzer hasra vetette magát, és fejest ugrott a vízmosásba, amin idefelé jövet olyan könnyedén átlábalt. Csúszott néhány métert a havon, aztán felállt, és derékból előregörnyedve rohanni kezdett a mélyedésben. A dörrenések elhaltak mögötte, és a helyüket éles kurjongatás vette át. A haupsturmführer még sebesebben futott, és az óvatossággal mit sem törődve, inaszakadtából rohant az árok alján. Vagy száz métert sprintelhetett a nehéz terepen, amikor érezte, hogy fárad. Lassított, hogy tovább bírja, mint az üldözői, amikor géppisztolysorozat csapott végig előtte, és az arcába vágta a vízmosás mélyén összegyűlt havat. A dörrenésekkel egy időben Müntzer torkolattüzet látott felvillanni az egyik közeli fa törzse mögül. A haupsturmführer tovább lassított, aztán rádöbbent, hogy semmi esélye, és néhány lépés után megállt. – Dobd el a fegyvert!– hallott egy ismerősnek tűnő hangot a mögül a bizonyos fa mögül, és egy PPD csöve egyenesen rá nézett. Müntzer tudta, hogy vége van. Még ha meg is próbálná felvenni a harcot a rejtőzködő orosszal, a többiek fél percen

belül utolérik, és kereszttűz alá fogják. Akkor pedig, a vízmosás, ami eddig fedezék volt, akadállyá válik. – Dobd el!– hallotta újra felszólítást. Sejtette, hogy a partizán nem akarja megölni. Ha igen, már az első sorozattal leteríthette volna. A haupsturmführer leengedte az MP-38-as csövét, aztán elejtette a fegyvert. A géppisztoly felforrósodott csöve sisteregni kezdett, ahogy a hóba esett. – Okos döntés volt – szólalt meg a partizán a fa mögött, de még mindig nem lépett elő. – Elfogtam, kötözzétek meg! – kurjantotta a Müntzer mögött érkezőknek. A haupsturmführer kemény ütést érzett a térdhajlatában. A földre esett, majd a következő pillanatban valaki leütötte a fejéről a sapkát, belemarkolt a hajába, és hátrahúzta a fejét. Müntzer nyaka kifeszült, mint a libáknak vágás előtt, és egy rothadó fogú, torzonborz alakot látott a maga felett állni. Késpenge hidegét érezte a bőrén nem sokkal az ádámcsutkája alatt, és a banditának tetsző férfi egészen közel hajolt hozzá. – Megölted a barátomat – lihegte az arcába, és Müntzer öklendez-ni kezdett, ahogy a férfi szájszaga egyenesen az orrába jutott. A testét megrázta a gyomrába markoló görcs, és a szorosan tartott acélpenge belevágott a nyakába. – Azt mondtam, kötözzétek meg! – hallotta ismét az ismerős hangot Müntzer, de hátrahajtott fejjel képtelen volt felfedezni, hogy ki beszél. A kés nyomása enyhült a torkán. – Megölte a barátomat – mordult fel ismét a bandita külsejű partizán, kevésbé meggyőzően, mint néhány másodperccel

korábban. – Mit gondolsz, ki a fenét érdekel, büdös paraszt? – kérdezte a másik, mire a rothadó fogú fickó elengedte Müntzer haját. A haupsturmführer előre hajtotta a fejét, és Olderoggét látta maga előtt, a kezében egy PPD-40-essel. – Mondtam, hogy okos döntés volt Primakov elvtárs – mondta elégedetten az ezredes, és meghúzta a géppisztoly ravaszát. A fegyver fülsiketítő hangon felropogott, és acéldarabokkal pumpálta tele a Müntzer mögött álló partizán testét. Mielőtt a haupsturmführer felocsúdhatott volna a megdöbbenésből, megragadták a vállát, hátracsavarták a kezét, és a hóba lökték. Valaki a hátára térdelt, keményen a gerincébe nyomta a lábát, aztán kegyetlen erővel összekötözte a csuklóit. – Csak annyira húzzátok meg, hogy életben maradjon – utasította a partizánokat Olderogge. – Hiszen ránk még vár egy baráti beszélgetés, igaze, Primakov elvtárs? – kérdezte jókedvűen az ezredes, aztán Müntzer távolodó léptek ropogását hallotta a hóban. XII. Az asszonyok hatalmas munkacsoportokban, két-három katona felügyelete mellett dolgoztak. A tankcsapdáknak legalább két ember mélynek és legkevesebb öt méter szélesnek kellett lenniük. A fagyott földön állandóan égtek a tüzek, és a kicsákányozott földet kosarakkal emelték ki a

gödrökből. Primakov a nők között dolgozott, és képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mi történne akkor, ha egy repülőgép-támadás itt érné a védtelen asszonyokat. Az alezredes még a háború elején szemtanúja volt, ahogy a frontra tartó, katonákat szállító szerelvényt légitámadás érte. Amikor a vonat megállt, a katonák leugrottak a kocsikról, és szétrohantak a környéken. A lecsapó vadászok két rárepülés után felhagytak a szerelvény támadásával. Orosz oldalon egész idő alatt alig néhány lövés dörrent. A katonák többsége a gyér bokrok alatt rejtőzött egész idő alatt, ennek ellenére, amikor a támadás véget ért, a bakák harmadának alsónadrágot kellett cserélnie.

Pedig ők férfiak voltak. Primakov elképzelni sem tudta, mit tennének a nők, ha német vadászgépek jelennének meg fölöttük, és a géppuskáikból szórni kezdenék a halált. Kátya és az anyja alig tízméternyire tőle a készülő tankcsapda alján lapátolta a csákányokkal fellazított földet.

Ostoba vagy! Itt kell hagynod őket, mit számít neked, hogy mi lesz velük, amíg együtt vagytok. Egy támadás pedig csak jól jönne. Elterelné az őrök figyelmét, és szabad utad lenne nyugatra. Primakov megtámaszkodott az ásó nyelén, és úgy tett, mint aki pihen egy sort. Az őrök szemet hunytak a lazsálás felett, ha nem volt túlságosan kihívó. Az őket felügyelő három

katona az árok két oldalán figyelt. Ketten beszélgetéssel múlatták az időt, a harmadik időnként beszállt a kosarakkal bajlódó asszonyok közé, és a puskáját letámasztva besegített a munkába. Az alezredes őt nézte ki magának. Munka közben addig helyezkedett, míg a közelébe nem került a férfinek. Egy ideje már csak a megfelelő alkalomra várt, hogy a katona újra beálljon segíteni az asszonyoknak. – Hagyd csak, majd én! – szólalt meg néhány perccel később a baka, és a MoszinNagant karabélyt hátrahagyva közelebb lépett az árok széléhez, ahol egy középkorú asszony bajlódott az összecsavarodott kötéllel. Primakov sietség nélkül odament a letámasztott puskához, a kezébe vette, és a talpával meglökte az árok szélén álló katonát. A férfi elvesztette az egyensúlyát, és hangosan ordítva a gödörbe zuhant. A lent dolgozó asszonyok sikítani kezdtek, ahogy a nyakukba szakadt a baka. Az árok túlsó oldalán lévő két katona abbahagyta a beszélgetést, és zavartan körbenéztek. – Dobjátok el a fegyvert!– kiáltott rájuk Primakov, miután a puskát célzásra emelte. Az egyik katona megpróbálta felé fordítani a fegyvere csövét, mire az alezredes gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Az őr szétvetette a karjait, elejtette a puskát, és a hátára zuhant. Primakov begyakorolt pontossággal ragadta meg a zárfogantyú, és mire a másik katona felocsúdhatott volna a döbbenetéből, újabb lőszert lökött a töltényűrbe. – Dobd el a fegyvert!– mondta újra az alezredes. A baka tétovázott, és úgy tűnt, képtelen megmozdulni.

Ha te nem lövöd le, akkor a parancsnoka akasztatja fel.

Ennyi ember előtt letenni a fegyvert, az egyenlő a halálos ítélettel –értette meg az őr helyzetét Primakov, és meghúzta a ravaszt. A golyó a vállán találta el a katonát, aki kiejtette a kezéből a karabélyt, és a földre rogyott. Az alezredes lenézett a gödör alján lévő őrre, és megnyugodva látta, hogy a földön heverő fickónak eltört a lába. Körbenézett, és a két szomszédos őrpont irányából katonákat látott feléjük rohanni. Primakov két gyors ugrással lent termett az árokban, aztán amilyen gyorsan csak tudott, felkapaszkodott a másik oldalon. Egy pillanatra visszafordult, hogy utoljára megnézze magának a lányt, aztán ahogy meglátta Kátya szemében a könnyeket, ellépett a tankcsapda pereméről. Újratöltés helyett kicserélte a puskáját, és rohanvást indult meg nyugati irányba. Néhány tétova golyó süvített el a közelében, de Primakov úgy érezte, ezek csak vaktában leadott lövések voltak. Az erdő felé rohant, majd miután elérte az első fákat, az egyik vastagabb törzs takarásába bújt, és rálőtt az üldözőire. A tüdeje zihált az erőlködéstől, a keze még remegett, de a katonák körül dünnyögő golyók is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a lelkesedésük alábbhagyjon, és roham helyett az óvatos előrenyomulást válasszák a nyílt terepen. Az alezredes feladta az állását, mélyebbre húzódott az erdőbe, majd újból rálőtt meginduló üldözőire. Az egyik katona lehanyatlott, mire a többi azonnal a hóba vágta magát, és vaktában megszórták az erdő szélét. Primakov kilőtte a karabélyban lévő golyókat, aztán a nehéz, fegyvert

hátrahagyva rohanni kezdett az erdő mélye felé. Nem tartotta valószínűnek, hogy a szakaszos lövésekkel megzavart parasztkölkök utána rohannak. Elkerült egy kidőlt nyírfát, átlábalt a körülötte meggyűlt hófúváson, aztán lassú kocogásban haladt tovább nyugat felé. Negyed óra múltán fáradni kezdett, felhagyott a futással, és lépésben folytatta tovább az útját. Úgy számolta, még legalább tíz kilométernyire van a német frontvonaltól, és legalább ötre a Vörös Hadsereg állásaitól. Ezért aztán jócskán meglepte, amikor egy fehér egyenruhát viselő katona felbukkant előtte a hóban. – Állj! – kiáltott rá a fegyveres, és ráfogta a puskáját. Primakov megdermedt, és engedelmeskedett a parancsnak. – Mit keresel itt, asszony?– kérdezte a középkorú férfi. Primakov sejtette, hogy az álcája csak addig tarthat ki, amíg meg nem szólal. Hirtelen úgy tett, mint aki rettenetesen megijedt, és hátrált két lépést, miközben igyekezett elrejteni az arcát. Miközben fordult, további őröket keresett a fák között, de senkit sem látott. – Egy lépést se tovább! – dörrent a baka hangja, és elindult az “asszony" felé. Az alezredes megállt, és bevárta, amíg a katona a közelébe ér. Amikor a férfi már csak karnyújtásnyi távolságban volt, félrelökte a puska csövét, és az arcába sújtott az öklével. Az ütés elcsúszott a katona usánkáján, és éppen csak elérte az állát. – Az anyád mindenségit! – ugrott hátra az őr, és megpróbálta a puska csövét Primakov felé fordítani.

Az alezredes előre lendült, félrerúgta a fegyvert, de a támasztólába megcsúszott a hóban, és a földre esett. A lendülettől hajtva tovább csúszott, és elsodorta a katonát. A férfi ráesett Primakovra, és a hóban fetrengve menthetetlenül összegabalyodtak. Lövés dörrent, és ahogy a nehéz test ráesett a kémre, érezte, hogy kiszorul a tüdejéből a levegő. Égető érzés mart az oldalába, és egy pillanatra megkörnyékezte az ájulás. A kezéből kiköltözött az erő, a tagjai mintha nyúlós gumiból lettek volna, rendezetlenül csapdosva engedelmeskedtek az akaratának. A katona félrelökte az alezredes karját, és megragadta a torkát. Primakov ráfogott a férfi csuklójára, megpróbálta lefeszíteni a nyakáról, de a szorítás olyan erősnek tűnt, hogy úgy érezte, egy sziklát próbál puszta kézzel összemorzsolni. A gégefője ropogni kezdett, a szeme előtt vörös pontok ugráltak, és elhomályosították a látását. Tudta, hogy semmiképp sem bír el az őrrel. Vadul csapdosni kezdett maga körül, aztán a hó alól kezébe akadó kővel halántékon csapta a támadóját. A katona megszédült, a szorítás enyhült Primakov torkán, mire az alezredes újra ütött. Az őr leszédült róla, a kém pedig levegő után kapkodva hörgött a hóban. Köhögésroham szorította görcsbe a testét, miközben tudta, hogy minden elfecsérelt másodperc az életébe kerülhet. Megpróbált felállni, de az oldalába fájdalom hasított. Odanyúlt, és saját vérét látta Kátya nagyanyjának kesztyűjén. – A kurva anyád! – hallotta a háta mögött a baka dühtől feszülő kába hangját, és tudta, hogy nem maradt több

ideje. Felhagyott a próbálkozással, hogy felálljon, visszaereszkedett a hóba, aztán belekotort a zsebébe, előhúzta a Tokarevet, és a hasára fordulva megcélozta a puskája felé kúszó katonát. Meghúzta a ravaszt, de a pisztoly döglötten kattant. Az őr elérte a fegyverét, megragadta, a vállához szorította, és megcélozta Primakovot. Meghúzta a ravaszt, de a puska is üresen csattant. Az alezredes levetkőzte magáról a dermedt bénultságot, balkezével előre nyúlt, felhúzta a fegyvert, és az oldalában égő fájdalmat legyűrve fejbe lőtte a katonát. A férfi megingott, a test egy pillanatig, mintha gondolkodni látszott volna, hogy merre dőljön, aztán ahogy a természet törvényei megoldották helyette a problémát, arccal előre elterült a hóban. Primakov minden ízében remegett. A torka vadul lüktetett, a bordái felett egy pillanatra sem szűnt a fájdalom, de mindez semmiség volt ahhoz képest, amit a szíve mélyén érzett. Még sosem volt ilye közel a halálhoz, még sosem nézett farkasszemet ennyire közelről a rámeredő puskacsővel. A fülében még ott csengett a karabély kattanása. Képtelennek érezte magát arra, hogy felálljon. Ahogy az életveszély elmúlt, nem tudta tovább féken tartani a keze reszketését. Csak feküdt a hóban, dermedten figyelte, a néhány lépésnyire lévő halott embert, és az erejéből csak annyira futotta, hogy a fejét a kezei közé hajtsa. Nem tudta, mennyi ideig feküdt ott mozdulatlanul, de végül a hideg volt az, ami lelket vert belé. Az arcára kezdettett ráfagyni a megolvadt hólé, és a fájdalom észhez térítette.

Előbb négykézlábra emelkedett, és megvizsgálta a sebet az oldalán, aztán felállt, és hozzálátott, hogy magára vegye a katona ruháit. Az orosz hadseregben rendszeresített téli felszerelés a legnagyobb hidegben is képes volt megtartani a test melegét. Miután végzett, Primakov a fejébe nyomta a halott usánkáját, és tovább indult nyugat felé. Egészen naplementéig gyalogolt, és csak akkor állt meg, amikor a hideg már elviselhetetlenné vált. Akkor a nap utolsó fénysugarainál nekilátott, hogy menedéket találjon éjszakára. Végül felfedezett egyapró horpadást, és megpróbálta bevackolni magát a lyukba. Ágakat tett a feje fölé, havat szórt a kövekre, és amikor úgy érezte, nem láthatják meg, tüzet gyújtott a nedves fából. Az apró lángok nem sok meleget adtak, de az a kevés arra éppen elég volt, hogy Primakov ne fagyjon meg. Az alezredes újabb és újabb ágakat tett a tűzre, és a sercegő, pattogó fa melegénél próbálta átvészelni az éjszakát. Néhányszor azt hitte, nem bírja tovább, s noha tisztában volt vele, hogyha egy pillanatra is elalszik, biztosanvége, kis híján engedett a szemhéját lezáró erőnek. Ilyenkor vagy erőnek erejével havat dörzsölt az arcába, vagy amikor már ez sem segített, levette a kesztyűjét, és lángok fölé tartotta a kezét. Ez általában hatott, és miközben sajgó ujjait, a hóban próbálta lehűteni, kipattant szemekkel viselte el a kínt. Az éjszaka legnehezebb részének a hajnal előtti órák bizonyultak. Primakov ekkora már ereje végén járt, és a közelgő megváltás reménye figyelmetlenné tette.

Szerencséjére, ahogy elnyomta az álom lassan előre dőlt, és az orrába tóduló füst, valamint a kesztyűjét átégető parázs szemvillanás alatt éberré tette. Oldalra fordult, és mielőtt még a ruhája kigyulladt volna a hóba nyomta a kezét. Miért csinálod? – tette fel magának a kérdést, ahogy felhólyagosodott bőrét hűtötte, és úgy érezte, mindjárt lefagy a keze. –Add fel! Dőlj le a hóba, és aludj végre! Ha

ma éjjel nem fagysz meg, holnap lelőnek a sajátjaid, vagy felakasztanak a németek. Kém vagy, megérdemeld a halált. Talán kegyesebb is lesz hozzád, mint ami kijárna neked. Elárultad az embereket, akikkel egy oldalon harcoltál. Hozzásegítetted az országod ellen támadókat, hogy százezreket fogjanak el vagy öljenek meg a harcmezőn – vádolta magát, ahogy összegörnyedve ült a földön, és újabb ágakat dobott a tűzre. Dühöt érzett, ahogy saját magát vádolta, és ettől még ingerültebbé vált. Tudta, hogy az ellenkezést a gondolataiban lappangó igazság fűti. – Nem az orosz nép ellen küzdök, hanem Sztálin diktatúrája ellen – mondta ki hangosan a szavakat, és a tény, hogy magában beszél, megrémítette. Megőrültem? Már itt járok? – tette fel a kérdést, és rájött, hogy nem tudja a választ. A három év, tettetés és a leleplezéstől való állandó félelem végérvényesen megváltoztatta. Már nem az az oroszul jól beszélő német kamasz volt, aki a háború kitörése előtt jelentkezett a feladatra. Ma már nem tudta megmondani, miért is jött ide, noha akkor úgy érezte, semmi sincs

világon, amit jobban akart. Apja lelki gyötrődése, anyja fénytelen szemei és a háborúra készülő Németország propagandája persze mind szerepet játszott a döntésében, de néhány év távlatából mindez már nem tűnt fontosnak.

Nem oldhatod meg mások életét, mint ahogy nem is élheted meg helyettük az álmaikat, A hóban ülve, félig átfagyva hirtelen hatalmas ürességet érzett legbelül. A célok értelmüket vesztették, a küzdelem feleslegesnek tűnt, és a keze által elvett életek gyilkosságnak tűntek a szemében. Egyik pillanatról a másikra kiszaladt belőle minden küzdeni akarás, és úgy ült a tűz mellett, mintha csupán üres héja lenne egykori önmagának. Már nem érdekelte, meghal-e. Narancsszín udvar jelent meg a láthatár keleti mezsgyéjén. Primakov felemelte a fejét, és a fényben újra látta a villamosmegállóban várakozó emberek arcát, ahogy meredt tekintettel nézik az egyenruháját, és lesütött szemmel kerülik a pillantását. Eszébe jutottak a katonatisztek, akik az elmúlt években tűntek el mellőle. “Az orosz nép önmaga legnagyobb ellensége." – idézte fel magában moszkvai összekötője szavait, még a Ribbentrop-Molotov-paktum aláírásának éjszakájáról.– Ha

egy idegen képes felismerni, hogy a vörösök az igazi ellenségei ennek a népnek, akkor miért érzed szükségét, hogy önmagad előtt igazold a saját hitedet? –tette fel magának a kérdést, és ahogy a felkelő nap küzdelmét figyelte a sötétséggel, lassan megtelt a lelke akarattal. Nekilátott, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait, és

kényszeríttette magát, hogy talpra álljon. Nem ment könnyen, de ahogy a nap sugarai lassan életre keltették a fák hosszúra nyúlt árnyékait, Primakov is felegyenesedett. Eltaposta a lángok maradékát, aztán havat rúgott a tűzre, és megindult nyugat felé. Már jócskán dél felé járt az idő, amikor megpillantotta maga előtt egy falu templomának kupolás tornyát.

XIII. – Nekem nincs miért sietnem, Primakov elvtárs. Csak örömet okozol vele, ha hallgatsz– mondta Olderogge, ahogy megállt felette. A sudár termetű, barna körszakállat viselő ezredes arisztokratikus vonásai élvezettel teli kegyetlenséget sugároztak. Bár ingujjra vetkőzött a vasúti őrbódéban lévő meleg miatt, bőrszín ötujjas kesztyűjét fennhagyta. Mellette két partizán állt, egyiküknél apró furkós bot, a másiknál hajlékony mogyoróvessző. Mindketten csatakosak voltak a verejtéktől; a fogoly nem adta könnyen magát. Müntzert egy vaskos székhez kötözték, olyan erősen, hogy a csuklóján felrepedt a bőr, és a kötél minden mozdulatnál egyre mélyebben vágott a húsába. A felsőtestét lemeztelenítették, és a mellkasán keresztben több helyen is felrepedt a bőr. A mogyoróvesszős partizán igencsak értette a dolgát. – Lengyelországban még nem is hittem volna, hogy ilyen nagy szerencsém lesz – vigyorgott Olderogge miközben beszélt. – A többi besúgó általában meghúzza magát, és

nem keres ellenségeket – tette hozzá, és élvezettel figyelte az alezredes véres arcát. A kihallgatás lassan már negyedórája tartott, eddig különösebb eredmény nélkül. A két partizán legelőször a szokásos NKVD módszert alkalmazva ütni kezdte a magatehetetlen Müntzert, anélkül hogy egyetlen kérdést is feltettek volna neki. Amikor az egyikük elfáradt, a másik vette át a helyét. Ezután Olderogge következett, aki látszólag minden meggyőződés nélkül, pusztán az élvezet kedvéért állt be a verésbe, és öklével hamarosan eltörte a haupsturmführer orrát. Kérdés ugyan még ekkor sem hangzott el, de a folyamatosütések hatására Müntzer kezdte elveszteni az eszméletét. Ekkor az ezredes parancsára végigöntöttek rajta egy vödör jéghideg vizet, és ezzel újra eszméletére térítették. A haupsturmführer végletekig elcsigázott teste remegni kezdett, és a székhez erősített kötelek még erősebben vágta a húsába, ahogy az akaratlan izomgörcsöknek köszönhetően vergődni kezdett. A mogyoróvessző ekkor háromszor végigcsapott a mellkasán, és az újfajta fájdalom ismét letérítette Müntzert az eszméletlenséghez vezető útról. Olderogge mellé lépett, és az ujját egyenesen beledugta a haupsturmführer oldalán lévő szétnyílt sebbe. A fogoly megremegett, ahogy a fájdalmat egészen a csontvelőjében érezte, és újra vergődni kezdett, ahogy a túlingerelt idegpályák képtelenek voltak eligazodni a szervezetét ért sokkon. Az ezredes még mélyebbre nyomta az ujját a lágy szövetek közé, azután megszólalt. – Mi a személyes jelszavad Primakov elvtárs? Hogyan

tudod igazolni magad az Abwehr előtt? – kérdezte az ezredes, miközben az álla alatt két ujjal megszorította a haupsturmführer nyakát. Müntzer ekkorra már olyan állapotban volt, hogy ha akart volna sem tudott volna válaszolni. A nyelvét többször is szétharapta, és a száját elöntő sós ízt is csak akkor érezte, amikor a fogszilánkokkal teli nyála a nadrágjára folyt. – Nekem nincs miért sietnem, Primakov elvtárs. Csak örömet okozol vele, ha hallgatsz – mondta Olderogge, és hátrébb lépett. A haupsturmführer feje lehanyatlott, a teste előre dőlt, és a csak a háttámlához kötözött csuklói tartották vissza attól, hogy a padlóra zuhanjon. Fájdalom nyilaik a hátába, de már ahhoz sem volt ereje, hogy felszisszenjen. – Barmok, teljesen használhatatlan! – mordult fel Olderogge, és lekevert egy hatalmas pofont a fogolynak. Müntzer feje félrecsuklott. – Törjük el a lábát, azt még biztosan érezné – szólalt meg az egyik partizán, és a bikacsököt a fal mellé támasztva elindult a fogoly felé. – Várj! – mondta Olderogge, és újabb vödör hidegvíz zúdult a haupsturmführerre. A jeges érintés nyomán Müntzer ismét felmerült az agyát borító vörös ködből. Az ezredes megragadta a fejét, és felemelte. A szeme pontosan a haupsturmführer szemével egy magasságban volt. – Megtaláltuk az adót, Primakov elvtárs, és megvannak a jegyzetek is. Ott volt minden kód, parancsszó, azonosító és hullámsáv. Időpontok kapcsolatok, minden, amire csak

szükségünk lehet. Maga az NKVD legértékesebb fogása az egész háború alatt – mondta Olderogge, és minden egyes szót olyan élvezettel ejtett ki, mintha földöntúli gyönyör járná át tőle. – Persze, maga nélkül mindez nem sokat ért volna. Ha elmondja a fasisztáknak, hogy már nincs, aki a kódokat használja, az egész nem ér semmit. Szóval, amit akartam, az már megvan. Én vagyok az NKVD legsikeresebb ügynöke, elfogtam egy valódi német kémet, és megszereztem minden titkos anyagot, ami ahhoz kell, hogy félrevezessük a fasisztákat – közölte az ezredes, aztán elhallgatott. Müntzer meredten nézte a diadalittas arcot, és tudta, hogy a megpróbáltatásai még nem értek véget. – Érzi már? – kérdezte Olderogge, és szemeivel látványosan körbenézett a szobában. – A meleg – ejtette ki a szót, mintha az mágikus tartalommal bírna. – A teste lassan legyőzi a dermedtséget, és nemsokára megérzi azt a finom bizsergést a bőrén, azt a jóleső nyugalmat, ami küzdelmek végét jelenti. A húsnak már nem kell fáznia, és ez elégedettséggel tölti el a testet. Ha a test megnyugszik, a tudat kienged. Hiába is szeretne elbújni az ájulás kábasága mögé, a köd nemsokára felszáll, Primakov elvtárs. Az ezredes elengedte a foglyot, és körbesétálta a széket. – Tudta, hogy két évig Berlinben tanultam? – váltott témát Olderogge.– Még a háború előtt. Akkoriban írták alá a paktumot. Be kell vallanom, hogy a fővárosuk gyönyörű hely. Moszkvával persze aligha lehet összehasonlítani, de a maga nemében megkapó látvány. Leginkább persze a

színház hiányzik. Nálunk csak válogatott darabokat játszanak, amelyek – valljuk be őszintén – nem minden esetben képviselik a legmagasabb művészi színvonalat. És tudja, jó lenne néha valaki, akivel el lehet beszélgetni másról is, mint a következő ötéves tervről... De az ember ne akarjon többet annál, amit a párt neki rendelt – mondta Olderogge, és szarkasztikus mosolyt küldött Müntzer felé. – Szóval, Primakov elvtárs, be kell hogy valljam magának, ennek a pozíciónak is vannak megvannak a maga hátulütői. Hogy mást ne mondjak, nem olyan régen csakis Tymosenko hadseregparancsnok személyes közbenjárásának köszönhettem, hogy megtarthattam a számban a saját fogaimat... Müntzer agyába csak homályosan jutott el a szavak jelentése. Annyit ugyan képes volt felfogni, hogy Olderogge valamiért igyekszi lekötni a figyelmét, de a bőrén végigfutó kellemes bizsergés miatt képtelen volt bármire koncentrálni. A bakterházban lévő meleg a jéghideg víz után lassan kizökkentette az ájuláshoz közeli állapotból, és visszahúzta a valóságba. – ... és ott van még az operaház. Duhaj mulatságokból persze itt sincs hiány, de amikor ráunsz a léha örömökre, és eszedbe jutnak azok a berlini éjszakák, akkor be kell vallanom, képtelen vagyok megérteni az olyanokat, mint te, akiknek nem kellett volna, mégis eljöttek onnan... – monologizált tovább az ezredes, és Müntzer rádöbbent, hogy fogalma sincs, miről beszél az NKVD tiszt. Újra megérezte a csuklójába hasító kötél szülte fájdalmat, a mellkasán keresztbe futó hasítások csípni kezdték, és az

oldalán lévő seb ütemesen lüktetett. Megpróbált feljebb ülni, hogy enyhítsen a fájdalmain, és sikerült nekidőlnie a szék támlájának. Most érezte csak igazán a golyó nyomát a hátán. – ... a fájdalom tudatja veled, hogy életben vagy, reményt szül, hogy van esélyed tovább folytatni. De tudnod kell, Primakov elvtárs, hogy ez a játszma számodra véget ért. Élvezd ki az utolsó nyugodt pillanataidat, mert minden más, ami még hátravan neked, az fájdalom lesz és szenvedés. A kínok kínját fogod átélni, mire megadod magad, és elmondod nekem, amit hallani akarok tőled. Addigra már csak egy élő roncs leszel. Nem marad egyetlen szemed, egyetlen ép ujjad sem. Éber leszel még, amikor ezzel a konyhakéssel kiheréllek, és látni fogod, ahogy a saját golyóidat letömöm a fogatlan szádon keresztül a torkodon. De nem öllek meg, Primakov elvtárs, életben foglak hagyni. Olyan hosszan nézem a szenvedésed, hogy végül megunom. Úgy tűnt, Olderogge befejezte. A legfélelmetesebb az volt Müntzer számára, hogy az ezredes mindvégig végtelenül nyugodtnak tűnt. A haupsturmführer képtelen volt kizárni a tudatából a lelki szemei előtt felvillanó képeket, és elborzadt a gondolatra, hogy nemsokára ujjak nélküli, vak torzóként kell majd léteznie. Érezte, ahogy a félelem elhatalmasodik rajta, a teste remegni kezd, és az ürítési ingereinek alig tud megálljt parancsolni. – Tudom, Primakov elvtárs, most arra gondolsz, hogy talán történik valami csoda, ami megment téged,... de nézz csak

körül ebben a szobában! Úgy tűnik neked, hogy ha lenne a közelben egv jó tündér, az be merne jönni ide? – tette fel a kérdést Olderogge, és az izzadt bőrű partizánokra mutatott. A két fickó szélesen elvigyorodott, és gyulladt ínyükben megmaradt sárga fogaik kivillantak vaskos ajkaik mögül. – Az igazság az, Primakov elvtárs, hogy nem kerülheted el a sorsodat. Módszeres alapossággal tépjük darabokra a testedet, és végül nem hagyunk belőled egyetlen ép porcikát sem – mondta az NKVD tiszt, és intett az egyik partizánnak, hogy hozza közelebb a falnak támasztott bikacsököt. – Mond meg, mi a személyes azonosítód, amivel az. Abwehr előtt igazolod magad! Szilánk vágódott Müntzer arcának, és egy pillanat alatt fűrészporral lett tele a szoba levegője. Búgó, vinnyogó hangok töltötték be a négy lépésszer ötlépésnyi bakterházat, és a falon lógó egyik szentkép a padlóra zuhant. A bikacsökért nyúló partizán egy pillanatra megdermedt, aztán fáradtan nekitámaszkodott a tűzforró kályhának, és a bőre sisteregve füstölt, ahogy a húsa ráégett a felhevült vasra. A haupsturmführer értetlenül nézte a félmeztelen férfit, aki mozdulatlanul tűrt. Müntzer orrába égett szag tódult, miközben a szoba berendezési tárgyai közül egyre több kelt önálló életre. Néhány vízzel telt cserépedény minden előjel nélkül felrobbant, az ablakok rendre betörtek, és az asztalon álló vödör hangos csörömpöléssel bucskázott le a döngöltföld talajra. Olderogge ocsúdott mindenki közül a leggyorsabban, és hasra vágta magát. Az életben maradt partizán ahelyett, hogy követte volna a példáját, a kijárathoz szaladt, és

kirohant a hidegbe. Müntzer látva, hogy mi folyik körülötte, teljes erejéből hátralökte a széket, és a bútorral együtt a földön landolt. A kötél újra a csuklójába vágott, de a zuhanás után reménykedve hallotta, mekkorát reccsen alatta a fa. A kályhának dőlt partizán nadrágja, haja időközben lángra kapott, és az égő hús undorító bűze mellé megpörkölődött emberi szőrzet szaga vegyült. Olderogge a menekülő partizán példáját követve a hátsó ajtó felé kúszott, és kimászott a bakterházból. Müntzer köhögni kezdett a tüdejébe került száraz fűrészportól, miközben a füst egyre sűrűbb lett odabent. Az oldalára dőlt, és a csuklójába maró fájdalommal mit sem törődve kúszni kezdett a kályha felé. Ha a kötél elég, szabad vagyok! – hajtotta a lehetőség, miközben a sűrű füstben már alig látott valamit. Ujabb golyózápor vágott végig a szobán, és Müntzer kénytelen volt a padló felé fordítani az arcát, nehogy a törmelék kiverje a szemét. A hirtelen mozdulattól a földön heverő üvegszilánkok egyike megvágta a bőrét. Marha!– bélyegezte meg magát a haupsturmführer aztán kivárta, amíg a golyózápor véget ér. A hátára fordult, és úgy ügyeskedett, hogy kezébe kaparinthasson egyet a cserepek közül. A kötelet meglepően könnyű volt átvágni. Müntzer alig tett három-négy rövid mozdulatot, mire a túlfeszített anyag megadta magát, az éles peremnek, és a kezei szabadok voltak. Megpróbált feltápászkodni, de a karjai rongybabaként adták meg magukat a testsúlyának. Ismét elesett, de ezúttal félrefordította a felsőtestét, és a

vállával rogyott a padlóra. Egy égő rongy libbent mellé, de a haupsturmführernek nem esett komolyabb baja.

Gyerünk már! Anélkül, hogy a kezét használta volna, felegyenesedett. Kirohant a házból a vasúti sínek felé néző ajtón, és elkezdett felfelé rohanni a töltésen. Mögötte lövések dörrentek, de a puskák hangját elnyomta a ház ellentétes oldaláról tüzelő MGoldaláról tüzelő MGes darabos köhögése. A haupsturmführer elérte az emelkedő tetejét, a sínekre vetette magát, aztán az oldalán kétszer is átgördülve a leszánkázott a másik oldalon. A hó alatt lapuló kövek véresre horzsolták a vállát, a talpfákból kiálló csavarok a húsába martak, de amikor a töltés védelmében felállt, megnyugodva vette tudomásul, hogy egyetlen golyó sem találta el. Lerázta magáról a kötelek maradványait, megdörzsölte a csuklóját, aztán az újra feldübörgő géppuska felé vette az irányt. Alig tett meg néhány métert, és máris érezte, ahogy a mínusz harminc fokos hideg megdermeszti az izmait. Megpróbált sietni, de csak annyit ért el vele, hogy elcsúszott a hóban, és a könyökére esett. Felállt, loholni kezdett a géppuska irányába, és miközben olyan erős fájdalmat érzett a karja alsó részén, hogy feljajdult bele. A vérétől felolvadt jeges kása lassan megfagyott a húsával együtt. Csuklóit a hasához szorítva futott tovább, amíg el nem érte a síneken álló hajtányt. – Igyekezz, már nem sokáig tudom visszatartani őket! – sürgette az sürgette az es mögött lapuló oberschütze. – Megfagyok! – közölte remegő ajakkal Müntzer, miután a töltés oldalán felfelé kapaszkodva elérte a kocsit.

– Vedd fel Karl kabátját! – tanácsolta a főlövész, miközben újabb sorozatot lőtt ki a ház irányába. Müntzer dermedt tagokkal esett neki a kocsi első ülésén lévő halottnak, és a reszketéstől félig bénán bújt alá az első keze ügyébe akadó pokrócnak. – Gyerünk már, igyekezz! – köpte a szót az oberschütze, miután a géppuska üresen kattant, és nekilátott, hogy hevedert cseréljen a fegyverben. A haupsturmführer lebontotta a halott baka kabátját, egy pillanatra átvillant a fején, hogy azonnal felhúzza, de tudta, hogy vastag anyag ing nélkül szinte semmit sem ér, és addig nem nyugodott, amíg meg nem szerezte a halott alsóruházatát. Akkor aztán kapkodó mozdulatokkal nekilátott az öltözésnek, és mire végzett, a feje felett tüzelő főlövész már az új heveder felénél járt. Müntzer felkapta a halottak lábánál lévő egyik az új heveder felénél járt. Müntzer felkapta a halottak lábánál lévő egyik ast, és lőni kezdte az erdő takarásában közeledő partizánokat. Remegő keze miatt esélye sem volt a találatra, de a támadók feje körül fütyülő golyók elegendőnek bizonyultak hozzá, hogy az oroszok lassítsanak az előrenyomulás tempóján. A haupsturmführer a kezdeti sikeren felbuzdulva felmászott a bakra, és a körülötte szikrázó golyókkal mit sem törődve hátramenetbe kapcsolta a hajtányt. A szerkezet meglódult, aztán néhány zökkenést követően elindult délkelet felé. Az oberschütze kiáltott valamit, amiből Müntzer egyetlen hangot sem értett a géppuska zakatolása miatt, aztán a férfi elhallgatott, és magyarázkodás helyett tovább lőtte az

oroszokat. A kém lehúzódott a hajtány felkunkorodó eleje mögé, és különösebb hit nélkül az egész tárat kilőtte a ház körül felbukkanó partizánokra. Arról fogalma sem volt, hogy a lövések hová mehettek, de azt mindenesetre eredménynek könyvelte el, hogy az oroszok néhány lépés után abbahagyták az üldözésüket. – Feladják! – nyögte Müntzer, és leheveredett a bakon maradt német katona holtteste mellé. – Aligha– felelte az oberschütze, aki mostanára kilőtte a második hevedert is, és nekilátott, hogy újabb hevedert tegyen a fegyverbe. – Lassítson! – szólalt meg újra, amikor befejezte a fegyvertöltést. – Miért? – kérdezte a haupsturmführer meglepve, és csipetnyi hajlandóságot sem érzett arra, hogy teljesítse a kérést. – Minél messzebb vagyunk tőlük, annál jobb – tette hozzá, hogy indokolja a tétovázását. – Nem messze innen felrobbantották a síneket. Ha nem kezdünk el lassítani, kisiklunk – magyarázta mindenféle izgalom nélkül a főlövész. A haupsturmführer lejjebb húzta a kézigáz karját, mire a hajtány futása meglassult. Müntzer rövid keresgélés után megtalálta a féket, és ha nehezen is, de sikerült behúznia. A fémkerekek felsikoltottak, ahogy megcsúsztak a síneken, és a jármű rövid rázkódás után megállt. – Akkor most mi a fenét fogunk csinálni? – kérdezte a kém. – Fogalmam sincs– őrizte meg a nyugalmát a főlövész, és lassú, óvatos mozdulatokkal elkezdetthelyezkedni a hátsó ülésen. Müntzer összeszedte a ruházatát, és amikor végzett, még

egy takarót is terített a vállára. Ahogy a kesztyűbe bújtatott keze abbahagyta a remegést, a gondolatai kezdtek visszazökkenni a rendes kerékvágásba. – Még meg sem köszöntem, hogy megmented az életemet – szólalt meg rövid morfondírozás után. – Akárcsak te az enyémet – felelte a nagydarab férfi. – Még a nevedet sem tudom. – Hornst Metzenhof– mondta a főlövész, és a kezét nyújtotta a másiknak. – Az én nevem... – Rudolf Müntzer. Tudom, már mondtad a bakterházban – vágott közbe az oberschütze. – Mit akartak tőled ezek a rohadékok? A kém egy pillanatig elbizonytalanodott, eszébe jutott, hogy akár el is mondhatná az igazat a férfinak, aki megmentette az életét, de aztán úgy döntött, kár lenne összezavarnia a katonát. – Tudni akarták, hogy helyezkednek el a csapataink a frontvonal szélességében – hazudta szemrebbenés nélkül. – És? – Mi és? – Beszéltél? – Persze, de hiába mondtam nekik, hogy eltévedtem, és igazából azt sem tudom, hol vagyok, nem hittek nekem. Metzenhof néhány másodpercig úgy nézett rá, mint aki elmebeteget lát, aztán szemlátomást annyiban hagyta a dolgot. – Nagy szerencse, hogy nem találtak rád – próbált Müntzer sietve más vizekre evezni.

– Annyira el voltak foglalva veled, hogy szerintem az eszükbe sem jutottam. Jó nagy felfordulást okozhattál, mert a közelemben lévő partizánok alig mertek utánad menni – felelte az oberschütze. – Kettőt vagy hármat biztosan elkaptam – helyeselt a haupsturmführer. – Az egyik partizán el akarta vágni a torkomat, de a vezetőjük agyonlőtte – szaladt ki a száján, és már abban a pillanatban meg is bánta, hogy kimondta. – Mindenképpen szükségük volt egy fogolyra, hogy kivallassák – tért napirendre a dolog felett Metzenhof, Müntzer megkönnyebbülésére. – Lehet– felelte, és megigazította a kendőt az arcán, ami nyomta a törött orrcsontját. – Mindenesetre nem kíméltek – tette hozzá, egy fájdalmas fintor kíséretében. – Az utolsó pillanatban érkeztél, hogy kihúzz a csávából. Ha nem segítesz, mostanára már nem lenne egyetlen ép csontom sem– vallotta be Müntzer. – A lényeg, hogy itt vagyunk – felelte az oberschütze. – És éppen ideje lenne, hogy végre eldöntsük, hogyan tovább! – sürgette a másikat. – Lábad? – Annak vége. Egy lépést sem tudok mankó nélkül megtenni. Amikor az oroszok eltűntek, alig tudtam visszahúzni magam a hajtányhoz. – Akkor csak egy választásunk maradt – mondta a haupsturmfuhrer miután átgondolta a helyzetet. – Meg kell próbálnunk áttörni a főhadiszállás felé vezető úton. – Ha Rupert oberscharführer nem kap hírt rólunk, előbb-

utóbb a keresésünkre indulnak a fiúk. Sőt az is lehet, hogy a törzsről küldenek ki valakit, hogy találjon meg minket – jegyezte meg a nagydarab férfi. – Addig semmiképp sem tudjuk kihúzni. A partizánok helyében én biztosan azzal kezdeném, hogy elindulnék visszafelé a síneken. Ha csak a hajtányt találják meg, az MGhajtányt találják meg, az MGest akkor is megszerzik, és nekünk nem marad semmink, amivel megvédhetnénk magunkat – gondolkodott hangosan Müntzer. – Hapedig egyhelyben maradunk, és megpróbáljuk beásni maguknak, akkor néhány óra alatt bekerítenek minket. – Húzódjunk fel egy jól védhető magaslati pontra, és ott tartsuk magunkat, amíg meg nem érkezik az erősítés. – Ugyan már, még járni sem tudsz. Mégis ki cipelné a géppuskát, a hevedereket, meg a többi felszerelést? Ha pokrócok nélkül indulunk el, megfagyunk, ha azokkal, akkor sosem érjük el a legközelebbi magaslatot. Az oberschütze mély levegőt vett, mint aki mondani készül valamit, aztán mégsem szólalt meg. Némaság telepedett a két férfi közé, és csak a hajtány motorjának pöfögése törte meg a téli erdő csendjét. – Akkor törjünk át! – szólalt meg először a nagydarab férfi, és az arcára lassan kiült az elszántság. – Ha elég gyorsan mozgunk, és sikerül tűz alatt tartani őket, akkor nem sok esélyük van rá, hogy megállítsanak bennünket. – Hacsak fel nem robbantják előttünk a síneket. – Az ilyesmit jól elő kell készíteni. Ebben a hidegben a fagyos talajba nem egyszerű beásni a robbanóanyagot. Ha most elindulunk, jó eséllyel átjuthatunk – vélte Metzenhof, és

a haupsturmführerre nézett. A kémnek tulajdonképpen nem volt kifogása a terv ellen. A főlövész némán bólintott, mire Müntzer sebességbe tette a hajtány sebességváltóját, és előre tolta a kézigázt. A szerkezet felmordult, a kerekek hol megcsúsztak, hol belekaptak a sínekbe, de a jármű, ha rángatózva is, megindult előre. – Istenem segíts! – fohászkodott Metzenhof az ég felé tekintve, aztán megragadta a géppuska felhúzókarját, és tűzkész állapotba hozta a fegyvert. A haupsturmführer nekilátott, hogy összeszedje a halottaknál lévő hadianyagot. A hátsó ülésre tette a két puskát, és megkereste a hozzávaló töltényeket. A nyelesgránátokat az övébe dugta, aztán ő maga is nekilátott, hogy átmásszon hátulra. – Az MP-38-ast se hagyd ott!– figyelmeztette az oberschütze, és az ülés alá mutatott. Müntzer visszalépett, lehajolt, aztán a pokrócokkal letakart ülés alatt megtalálta a szóban forgó géppisztolyt. – Karlnak ez volt a mániája –jegyezte meg Metzenhof. A haupsturmführer begyűjtötte az automatához tartozó tárakat, zsebre vágta őket, aztán átmászott a géppuska mögé. – Tiéd a ház felöli oldal, úgy gondolom, ott lesznek többen. Ha a szükség úgy hozná, besegítek – ígért Müntzer, miközben némiképp meglepve vette tudomásul, hogy a hajtány sebessége lassan egy vágtató lóéhoz közelít. A hideg menetszél az arcába vágott, és a jeges levegő

keresztül hatolt a szája elé kötött kendőn. – Melegítsd be, nehogy elakadjon! – tanácsolta a főlövész, és leadott néhány lövést az MG-42-essel. A haupsturmführer próbát tett az MPaupsturmführer próbát tett az MPassal. A géppisztoly eleinte csak egyes lövésre volt hajlandó, de ahogy a súrlódástól felmelegedett a mechanizmus, az akadás megszűnt. Müntzer kilőtte a tárat, aztán újat tett a géppisztolyba, végül a fegyvert a takarók alá rejtette, nehogy újfent megfagyjon. – A fegyverolaj miatt van – magyarázta Metzenhof, miközben a géppuskát erősen a vállához szorítva elkezdte pásztázni a sínek bal oldalát. – Beledermed az automatákba, és nemhogy kenne, de megakasztja az alkatrészek szabad futását. A haupsturmführer meglepve nézett a főlövészre, egy pillanatig nem értette, hogy a halál torkában miért beszél neki efféle dolgokról a másik, aztán nemsokára rájött, hogy az oberschütze így próbálja elterelni a gondolatait a félelmeiről, és nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a férfi különös viselkedésének. Metzenhof szerint már majdnem elérték a bakterházat, amikor még egyetlen partizánt sem láttak. Müntzer nem tudta mit gondoljon, de a szíve szerint szeretett volna már túl lenni az összecsapáson, bárhogyan végződjék is. A várokozás idegölő másodpercei kikezdték a türelmét, és az ujja akaratlanul is simogatni kezdte a ravaszt. – Talán attól tartottak, hogy a lövöldözés miatt valaki kiküld egy járőrt, és inkább elmentek – találgatott az oberschütze. Olderogge nem adja fel ilyen könnyen –gondolta Müntzer,

de hangosan csak annyit mondott: – Azért csak tartsd nyitva a szemedet. Amikor egy meredek kanyart követően meglátták a bakterházat, az összes reményük egyetlen pillanat alatt elszállt. A partizánok a lángoló épület mellett álltak, és őket figyelték. Metzenhof azonnal tűz alá vette őket, és a haupsturmführer dühödt örömmel vette tudomásul, hogy a tucatnyi alak közül legalább három lehanyatlott, mielőtt a többinek sikerült volnafedezéket találnia. A géppuska dübörgő hangja, a lövéseket követő húszcentis torkolattűz erővel töltötte el a várakozástól lélekben elbizonytalanodott Müntzert. Kivette a takaró alól, az MPelbizonytalanodott Müntzert. Kivette a takaró alól, az MPast, és miután úgy találta, a sínek jobb oldalán nincs senki, ős is tüzet nyitott a menedéket kereső partizánokra. – Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind! – üvöltötte Metzenhof, és ha Müntzer nincs elfoglalva a saját dühével, talán észreveszi, hogy az oberschützében bujkáló félelem hogyan változik pusztító gyűlöletté. Ahogy a géppuskalövedékek közé keveredő kilencmilliméteres golyók feltépték a lángoló bakterház körül felolvadt földet, Müntzer úgy érezte elérkezett a revans ideje. – Rohadékok! – tört ki a feszültség a haupsturmführerből, és sorozni kezdete a lángok és a sínpár közé szorult partizánokat. Az oroszok a tűz miatt képtelenek voltak elég gyorsan elhátrálni a közeledő hajtány útjából, és néhányan a földre hasalva próbáltak fedezéket keresni a golyózápor elől. Ám

ahogy a kocsi egyre közelebb ért hozzájuk, Müntzernek mind jobb rálátása nyílt a töltés tetejéről, és egyre másra lőtte ki a horpadások, és fatuskók mögé rejtőzött ellenséget. A meglepett oroszok rendezetlen ellentüze nem sok megállító erővel bírt, s csupán csak annyit értek el vele, hogy Metzenhof még dühödtebben szórta őket az annyit értek el vele, hogy Metzenhof még dühödtebben szórta őket az esből. A lángok villanó fényében a haupsturmführer hirtelen meglátta a csorbafogú férfit, akinél a mogyorófavessző volt. A partizán a bakterház előtt lévő távíróoszlop fedezéke mögül lőtte őket. Hirtelen mérhetetlen düh áradt szét Müntzerben, és a veszéllyel mit sem törődve kiemelkedett az ülések védelme mögül. A vállához szorított géppisztolyból szaladatlan golyózáporral árasztotta el az oszlop környékét, miközben egyetlen szemvillanásra sem vette le a tekintetét a kínzójáról. A férfi észrevette őt, szemlátomást fel is ismerte, ám a “bátorságnak", amit a megkötözött ember irányában tanúsított, ezúttal nyoma sem volt benne. Tétován Müntzerre lőtt, de a lövedék messze elkerülte a haupsturmführert. Ellenben az egyik kilencmilliméteres elkapta a férfi vállát, és kirántotta a fedezéke mögül. A kém egy pillanatot az összpontosításnak szentelt, majd ahogy a partizán tiszta célpontot nyújtott, meghúzta a ravaszt. A géppisztoly a vállába rúgott, mire az orosz megtántorodott, két lépést tétován hátrált, aztán bedőlt a bakterház lángoló gerendái közé. A haupsturmführer vad vágyat érzett, hogy tovább lője a tüzet, ahol a szikrák a magasba csaptak.

A hajtány elérte az épület vonalát. Müntzer észbekapott, és lőni kezdte a zavartan menekülő partizánokat, míg a szerkezet elhaladt a lángokban álló ház előtt. A géppuska hirtelen elhallgatott, ahogy az oberschütze a sérült lába miatt nem tudta tovább fordítani az állványon lévő fegyvert, de Müntzer szakadatlanul tovább tüzelt. Az altiszt lehúzódott az ülések mögé, miközben a haupsturmführer a támla tetején megtámasztotta a géppisztolyt, és alaposan megszórta a nyomás alól ébredő partizánokat. Az géppisztolyt, és alaposan megszórta a nyomás alól ébredő partizánokat. Az as hangjához hamarosan egy kar98-as dörrenése kapcsolódott, ahogy a főlövész megkaparintotta a puskák egyikét. Nemsokára a lőtávolság túl nagy lett a géppisztolynak, és Müntzer felhagyott az értelmetlen lőszerpocsékolással. Az oberschütze leadott még két lövést, aztán letette maga mellé a fegyvert, és az arcát a tenyerébe temette. – Istenem..., túléltük! – súgta reszketve a nagydarab férfi, és Müntzernek úgy tűnt, zokogás rázza a vállait. – Nem hittem volna, hogy sikerül – szólalt meg ő is, és érezte, ahogy a mellkasa körül lassan felenged a félelem szülte zsibbasztó szorítás. Az oberschütze nem válaszolt. Szemmel láthatóan a könnyeivel küzdött, miközben mélyeket lélegzett. – Olyan meglepettnek tűntek – törte meg a csendet néhány másodperccel később Müntzer. – Mintha nem is ők robbantották volna fel a síneket. – Ha tudnék rendesen járni, eszembe sem jutott volna, hogy erre jöjjek – ismerte el Metzenhof.

– Farkunk behúzva kellett volna visszarohannunk az egységedhez – ismerte fel a kém, hogy hol tévedett, és máris azon gondolkodott, hogy rájöjjön, mihez fogott Olderogge.

Megpróbál megelőzni, hogy előnyösebb helyzetből kezdjen. Ha sikerül meggyőznie a Gestapo főnökét, hogy ő én vagyok, akkor a német erőket felhasználva könnyűszerrel megakadályozhatja, hogy kapcsolatba lépjek a hírszerzéssel. Persze, ha gyalog indult útnak, akkor fordul a kocka. A hajtánnyal egyhamar megelőzzük, és akkor én leszek abban a helyzetben, hogy elébe vágjak a próbálkozásainak. – Scheisse! Előttünk vannak – mordult fel Metzenhof, és amilyen gyorsan csak sérült lábától tellett, talpra küzdötte magát, hogy aztán tüzelni kezdjen a géppuskával.

Meghallották a lövéseket, és rájöttek, hogy csakis mi lehetünk.Müntzer új tárat csúsztatott a géppisztolyba. A fegyver csövét megtámasztotta az első ülések támláján, aztán, ahogy lőtávolságon belülre értek az oroszok, tüzet nyitott rájuk. – Nem állíthatnak meg minket! – kiáltotta az oberschütze, de a hangja magabiztosság helyett félelemmel volt tele. – Csak lőj tovább! – próbálta elejét venni a pániknak Müntzer, és megsorozta az erdő szélén lévő partizánokat. Lövedék koppant a haupsturmführer mellett, és néhány centire a vállától irányt tévesztett a hajtány acélborításán. A tiszt ösztönösen lekapta a fejét, aztán erőt merítve a felette álló Metzenhof bátorságból, újra kinézett.

A látvány egy pillanatra megbénította. A húsz centi átmérőjű fatörzs valószínűleg képtelen lett volna megállítani egy mozdonyt, de az igazi szerelvényekhez képest pehelysúlyúnak számító hajtánynak bőven elegendő volt. Müntzer tudta, hogy túl késő. A partizánok elég hosszan terelték el a figyelmüket, hogy képtelenség legyen megfékezni a járművet. – Vigyázz! – üvöltötte a haupsturmführer, miközben előre nyúlt, és megpróbálta megragadni a kézifék karját. Nem érte el. Feljebb tornázta magát a támlán, átlépett az első ülésre, de akkor már minden mindegy volt. A hajtány eleje nekiütközött a síneken keresztben fekvő nyírfa törzsének, és a szerkezet, mintha csak lerántották volna az orrát, az első kerekek tengelyén átpördülve a levegőbe emelkedett. Müntzer hatalmas ütést érzett a lábán, mielőtt repülni kezdett. A világ hirtelen tótágast állt a szemei előtt. Gyantaillatú ág csapott az arcába, valami hangosan reccsent a dereka alatt, aztán a puha hóba érkezett, és néhányszor megpördült a hosszanti tengelye körül. Zavarodottan felült, kóválygó fejjel nézett körül, és amikor hangokat hallott egy irányból, gondolkodás nélkül arra fordult. Megpróbált lőni, de a géppisztoly méterekkel távolabb feküdt tőle. Az övéhez nyúlt, kicsavarta a nyelesgránát kupakját, meghúzta a porcelángombot a selyemzsinór végén, és a töltetet a hangok irányába dobta.A detonáció elemi erővel rázta meg a környéket. Tíz méterrel messzebb néhány fa kidőlt, Müntzer nyakába hó

hullott a feje felett lévő ágakról. Eldördült néhány fegyver, faforgács és háncsdarabok röpködtek a haupsturmführer feje körül, mire a tiszt újabb gránátot biztosított ki, és a támadók felé hajította. A robbanás ereje ezúttal még az előbbinél is megrendítőbb volt, és Müntzer úgy sejtette, sikerült begyújtania a partizánoknál lévő robbanószereket. Ahogy a visszhangok elültek a völgykatlan elcsendesedett. A kém térden csúszva gázolt a hóban az MPtérden csúszva gázolt a hóban az MPasig, aztán ahogy magához ragadta a fegyvert, visszafordult a sínek irányába. A füle még mindig csengett a robbanások zajától, és hiába hallgatózott, semmit sem tudott kivenni a hirtelen beállt csendben. Az erdő széléig futott, és a füstölgő kráterek mellett meglátta a felborult hajtányt. Az acélszerkezet alá szorult Metzenhofban szemernyi élet sem volt. A szemei kidülledtek az üregükből, ahogy az irtózatos súly szétrepedt hasfalán keresztül kipréselte belőle a beleit. Müntzernek nem kellett több, éppen eleget látott. Megfordult és rohanni kezdett, az erdő belseje felé. Szerencséd volt! – gondolta, miközben a fákat kerülgetve tört előre a hóban.– Ha nem próbálsz meg előremászni,

ugyanúgy beakadsz, mint Metzenhof – próbálta elűzni magától a gőzölgő belek látványát a haupsturmführer. A nagydarab ember úgy feküdt ott a sínek mellett, mint önmaga groteszk karikatúrája. Vérmocskos szájából kilógott összeharapott nyelve, akár a kivérzett disznóknak a vágóhídon. Rohadt kommunisták! – forrt benne tovább az indulat.

Éles kurjantás hallatszott mögötte, és Müntzer tudta, hogy az üldözői megtalálták a nyomát. Ezúttal nem fogtok el élve! – fogadkozott magában, és kitapogatta, hogy hány tartaléktár lapul még a zsebében. Három több is, mint elég – állapította meg elégedetten, és a fegyverben lévő negyedikre gondolt, ami még legalább félig lehetett. – Az utolsót úgy is megtartom magamnak – gondolta, miközben nekivágott egy emelkedőnek. A tó hatalmas, csupasz tükre egyetlen szemvillanás alatt vágódott elé, ahogy kirobbant a fák közül. Egy pillanatra megállt, hogy aztán annál gyorsabban fusson le a parton, és kezdjen el rohanni a jégen. A hóval fedett egyenes talajon meglepően gyorsan tudott haladni, ám a nagyobb tempó mellett azonnal megérezte a sajgást a farkcsontjában és bal lábában, ahol hajtány ülése megütötte. Bő háromszáz métert tehetett meg, amikor lövések dörrentek mögötte, és golyók törték fel a jeget a közelében. Müntzer gondolkodós nélkül a hóba vetette magát, kibiztosított egy kézigránátot, aztán a háta mögé dobta. A robbanás millió szám szórta a hó és jégszilánkokat a levegőbe. A kavargó felhő fedezetét kihasználva a haupsturmführer újra felpattant, és tovább rohant a tó túlsó oldala felé. Az oroszok ismét rálőttek, de a lövedékek messze elkerülték, és Müntzer biztos volt benne, hogy csak vaktában próbálkoznak. Száz méterrel távolabb újra megállt, a lábával félresöpörte a havat a jégről, aztán a géppisztolyban lévő összes töltényt maga elé lőtte. Kibiztosította az utolsóelőtti gránátját,

beledugta a golyók nyomán keletkezett lyukba, aztán tovább rohant északnyugat felé. A detonáció hangja bő harminc méterrel távolabb érte utol, de a robbanás nyomán keletkező remegést még ott is tisztán érezte a talpa alatt. Futtában hátranézett, és a korábbinál jóval sűrűbb felhőt látott az ég felé emelkedni. Remélte, hogy sikerült áttörnie a jeget. Tovább futott volna, de a lába már nem bírta. Kénytelen volt lassítani, és miközben bicegve haladt a túloldal felé, elégedettség töltötte el, ahogy férfisikolyt hallotta a háta mögött. Megrepedt!– vigyorgott, ahogy elérte a jég szélét, és a porhóban megmegcsúszva kapaszkodni kezdett felfelé a parton. Az üvöltést újabb kiáltások követték, aztán eldördült az első fegyver, és messze Müntzertől felporzott a föld. Csak gyertek, most fordul a kocka!–hergelte magát a haupsturmführer, és megállt egy kidőlt fa mellett. Elrejtőzött egy másik törzs mögött, és próbálta kifújni magát, hogy megszűnjön a keze remegése. A partizánok sokáig váratták. Úgy tűnt, mintha a társaik halála után már nekik sem lenne sürgős a dolog. Lehet hogy féltek, vagy egyszerűen csak elegük volt a váratlan meglepetésekből. Mire az első orosz felbukkant az ülepedő jégszilánkok szélén, Müntzer már térden állva, a fegyver csövét a kidőlt fa törzsén megtámasztva várta. A haupsturmführer hosszan célzott, aztán mellbe lőtte a nyílt terepen, fedezék nélkül közelítő partizánt. A fickó a hátára

esett, és kétségbeesetten üvölteni kezdett. Müntzer nem pazarolt rá több töltényt. A második valamivel óvatosabban, derékban meghajolva, görnyedten közelített. Döghúst cserkésző rókára emlékeztette a haupsturmführert. A lövés a csípőjén érhette, mert láthatólag iszonyatos fájdalmakat okozott neki. Ahogy a golyó eltalálta, pont úgy vergődött, mint a meglőtt dögevők. Előbb magasan a levegőbe szökellt, mintha a feszültségtől pattanásig húzott izmok még az utolsó utáni pillanatban is megpróbálták volna elkerülni a lövedéket, aztán ahogy a hóba zuhant, fejhangon sikítozva rúgta-ütötte maga körül a talajt. Müntzer képtelen volt rá, hogy szánja. Ahogy a partizán haldoklását figyelte, Metzenhof eltorzult testét látta maga előtt. Az oberschütze természetellenes szögben meghajtó nyakát, az ökölnyi, fénylő kitüremkedést a húsában, ahol a törött csigolyák félrenyomták útjukból az izmokat. Több hős nem akadt a partizánok között. Helyette a német taktikáját követve gránátokkal fedezték az előrenyomulásukat, és a felkavart hó függönytől takarva lopóztak közelebb az erdő széléhez. Müntzer feladta az állását, befelé futott a fák közé, aztán élesen jobbra fordult, és az erdő szélével párhuzamosan futva megkerülte az oroszokat. Megvárta, amíg az első partizánok ráakadnak a befelé vezető nyomaira, aztán körülbelül harminc méterről tüzet nyitott a csoportosulókra. A fegyver a harmadik lövés után elakadt, de addigra már ketten zuhantak a föld felé, és egy harmadik dőlt véres nyakkal a társainak. A partizánok megzavarodtak, az újabb

támadástól, és ez a néhány pillanatnyi késedelem elegendő volt a haupsturmführernek, hogy a beszorult géppisztollyal mit sem törődve, néhány lépés nekifutás után az utolsó gránátját közéjük vágja. A töltet átrepült a nyírfaerdő egyenes törzsei között, és alig néhány lépésnyire az üldözőktől felrobbant. Müntzer félrehajtotta a fejét, ahogy a robbanást követő lökéshullám havat vágott az arcába, aztán rohanni kezdett egyenesen a partizánok felé. Futás közben megragadta a zárfelhúzó kart, erőteljesen hátrarántotta, és a mechanizmus kivetette a csőből a megakadt töltényt. Az üldözői közül még hárman éltek, amikor a német elérte a kráter szélét. Ez egyik ujjak nélküli bal kezével próbálta visszagyömöszölni kiömlött beleit a hasüregébe, miközben a testét rángások rázták szakadatlanul. Egy félvakká lett másik dermedten figyelte a jobb karja helyén maradt alig húszcentis csonkot, ahogy az alig követhető sebességgel csapdosott maga körül, és pulzálva spriccelte szanaszét a vérét. A harmadikat látszólag elkerülték a repeszek. A férfi dermedten állt a kráter szélén, és úgy tűnt meg sem fordul a fejében, hogy fegyverét a vele szemben feltűnt németre emelje. Müntzer késlekedés nélkül belelőtt a légnyomástól kábult partizánba. Ahogy az orosz a földre rogyott, közelebb lépett hozzá, és bebiztosította, hogy a férfi ne lője hátba. Mire végzett, a másik két életben maradt kiszenvedett. Müntzer átkutatta a halottakat, hátha talál náluk hasznosítható hadianyagot. A keresést követően két kézigránáttal, és egy csodálatos módon épségben maradt PPD 34/38-as-sal lett

gazdagabb. Amikor végzett, a vízbe esett partizánnal együtt hat üldözőt számolt össze. Tett egy tétova lépést nyugat felé, aztán megállt, és még egyszer végignézett a holttesteken. Olderogge persze nem volt közöttük. Az ezredes a legutóbb is annak köszönhette a szerencséjét, hogy nem tartott az üldözőkkel, és Müntzer egyenesen a karjaiba futott.

Nem számít rád, ha csak egy kis szerencséd van, elkaphatod– futott át rajta a gondolat.–Ha ő halott, az esélyek ismét neked kedveznek. Német területen, német egyenruhában gyerekjáték lesz eljutni a Gestapo tiszthez. Csak néhány pillanatot tétovázott. Amint döntésre jutott, megfordult, és a jégen fekvő halottakhoz ment. Felvette a csípőn lőtt halott alig véres kabátját, és visszafelé indult. Noha száguldani szeretett volna, elgyötört teste képtelen volt komolyabb erőkifejtésre. Így is erőltetett menetben haladt, és néhány perc alatt elérte a tó másik szélét. A parttól kezdve azonban óvatossá vált, és fától fáig lopózva közeledett a sínek felé, ahol Metzenhof holtestét hagyta.

Ha hallották is a lövéseket, legfeljebb annyit hámozhattak ki belőle, hogy az üldözők beértek– nyugtattatta magát, ahogy a fenyőerdő fái között osonva taposta a porhavat. Nem volt szerencséje. Az őr hamarabb látta meg őt. A férfi hangosan kurjantott, és a feje felett meglóbálta a fegyverét, hogy felhívja magára a figyelmét. Müntzer harminc méterről lelőtte, aztán futva indult arra, amerre a felfordult hajtányt sejtette. Puska dörrent nem sokkal előtte, de a golyó irányt téveszthetett valahol az ágakon. A haupsturmführer a földre

vetette magát, és kilőtt egy sorozatot a felvillanó torkolattűz irányába. A másik oldalról több fegyver is viszonozta a tüzet, és Müntzer már nem volt olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt visszafordulni. A ruhája megtelt ágakkal és tűlevelekkel, ahogy a környékén süvítő golyók valóságos irtást rendeztek az erdő fái között. A haupsturmführer belátta, hogy itt aligha terem számára babér, és a terep adottságait kihasználva villámgyorsan hátrálni kezdett. Tízméternyire juthatott, amikor kézigránát robbant nem messze attól a helytől, ahol még az előbb hasalt. A detonáció szétvetette a körülötte álló fákat, és egész hó áradatot zúdított Müntzer nyakába. A férfi félrefordította a fejét, és a karjával védte az arcát a ráhulló tű-levelekkel, és földrögökkel szemben. Hirtelen ötlettől vezérelve bal felé rohant, aztán ahelyett, hogy hátrált volna, elrejtőzött egy horpadásban. Feltornyozott némi havat maga elé, hogy nehezebben vegyék észre, aztán várni kezdte a porfelhő mögül kibontakozó partizánokat. Tíz perccel később, amikor a hideg már azzal fenyegette, hogy komolyabb kárt tesz a könyökében és a térdeiben, Müntzer feladta. Felállt a hóból, és rendkívül óvatosan megindult a sínek felé. Fellopakodott a horpadás tetejére, majd egy percen keresztül figyelt, és csak akkor indult tovább, amikor semmit sem látott a fák között. A sűrűbb részek felé került, és inkább kúszott a fenyők ágai alatt, minthogy nyílt terepre érve kitegye magát a partizánok golyóinak. Noha újabb tíz percébe tellett, mire látótávolságra megközelítette a sínek mellett fekvő hajtányt,

az óvatossága végül feleslegesnek bizonyult: a vágány melletti irtás kihaltnak tetszett. Müntzer újabb perceket vesztegetett el azzal, hogy széles kört leírva több oldalról is megvizsgálja a helyet. Amikor végzett, biztos volt benne, hogy senki sincs a hajtány közelében. Akkor hirtelen felállt, és határozott léptekkel megindult a kisiklott jármű felé. A szíve a torkában dobogott, ahogy megtette az első métereket, és csak azután nyugodott meg, hogy elérte az oldalán fekvő hajtányt. A kocsi körül több nyomot is talált. A partizánok, miután hozzáférhetővé tették a jármű belső részeit, átkutattak mindent. Müntzer elképzelni sem tudta, hogy vajon mit kerestek. Az oroszok még a padok léceit is szétfeszegették. A holttesteket meztelenre vetkőztették, és nem zavartatták magukat a deszkákra fagyott belső szervek maradványaitól. A haupsturmführer megvizsgálta a havat, aztán elindult az erdő túloldali széle felé, ahol a nyomok eltűntek a fák között. Bár nem igazán értett a jelekhez, arra rájött, hogy jóval többen érkeztek ide, mint amennyien távoztak. Míg a sínek felé közel tucatnyi nyom vezetett, Müntzer már csak három embert követett távozóban. Olderogge és a másik két partizán egy keskeny erdei ösvény felé tartottak, és miután elérték, lóra szálltak. A csapás mellett állva Müntzer rájött, hogy mekkora szerencséje volt a síneknél. A partizánoknak valószínűleg nem volt elég idejük, hogy rendesen előkészítsék a nekik állított csapdát. Ezért történhetett meg, hogy miután a hajtány felfordult, neki

sikerült kicsúsznia az oroszok kezei közül.

Ha nem csak a lövések zajára eszmélnek, most már fogoly lennél. Vagy halott – gondolta, miközben a délkelet felől érkező, és ugyanabba az irányban távozó nyomokat vizsgálta.Persze, az üresen maradt lovakat is magukkal vitték– bosszankodott Müntzer, miközben tanácstalanul ácsorgott az erdei csapáson. – Ha Olderogge egyesül a bakterháznál hagyott partizánokkal, akkor legalább tíz embere lesz. Ennyi katonával akkor sem szállhatnál szembe, ha Metzenhof élne, és a géppuska csöve nem görbül el. A haupsturmführer gondolatban összeszámolta, hogy körülbelül mennyi partizánt látott Olderogge mellett, és rádöbbent, hogy az oberschütze áldásos segítségével komoly károkat okoztak az ellenállásnak. Ennek ellenére az ezredes valószínűleg csak azért menekült el, mert nem akart újabb meglepetéseket, mint amilyen a bakterházat ért támadás volt.

Olderogge megijedt. Hat embert küldött utánam, és ahelyett, hogy darabokban hoztak volna vissza, ellentámadást kapott. Nem tudta, milyen erőkkel áll szemben, és inkább a biztonságos utat választotta – ismerte fel a nyomok valódi mondanivalóját Müntzer. –

Összezavarodott, bizonytalanná vált, és attól tartott, hogy bekeríthetik. Mindenesetre ostobaság lenne követni. A törzs már nem lehet messzebb tíz-tizenöt kilométernél, ha a síneken elindulsz, néhány óra alatt odaérsz. Ha a

partizánok követni, akarnak, az irtáson haladva megnehezíthetem a dolgukat–jutott elhatározásra a kém, és hátat fordított a hegyi ösvénynek. A hajtányhoz érve összeszedte mindazt, amit hasznosnak vélt, és német egyenruhát húzott. A hóba borult holmik közül kivette az utolsó kar98-ast, és összeszedett néhány hozzávaló töltényt. Amikor végzett, észak felé indult a síneken. A nap lassan már a delelője felé közelített, amikor elérte a tó vonalát, és a kiterjedt sima felület túlsó oldalán meglátta a fehér hóban heverő sötét testeket. Müntzer megállt, és visszanézett a háta mögé, ahol a fák vonala meredeken délnek kanyarodott, és kiváló rálátást engedett a tó feletti sima felületre. A part mentén futó sínpár lágyan kanyarodva követte a víz vonalát, egészen a tó északnyugati csücskéig. Ott elvált a hóval borított fövénytől, és egy hosszan kanyargó irtást követve eltűnt a fák között. A haupsturmführer újfent visszanézett a halottak irányába, néhány pillanatig révedten állt, aztán lehúzódott a töltés oldalába, és a vállához emelte a puskát. Tucatnyi lovast látott a jégen észak felé vágtázni. Bár a távolság túl nagy volt hozzá, hogy képes legyen kivenni az arcukat, a nyakát tette volna rá, hogy Olcleroggét és az embereit látja a szűz hóban száguldani. Az állatok csillogó permetet kavartak maguk körül, amin ezerszínű szívárnnyá tört a nap gyenge fénye. Müntzer egy pillanatig megigézve bámulta a különös jelenséget, azután megcélozta az élen haladó lovast, és meghúzta a ravaszt. ravaszt.

as hangosan dörrent, a tus keményen a haupsturmführer vállába rúgott, és a hóban vágtató lovasok riadtan szétrebbentek. A golyó egyiküket sem érte. Túl messze vannak! – csóválta a fejét Müntzer, miközben új lőszert tolt a töltényűrbe, és a korábbinál jóval hosszabb ideig összpontosítva megcélozta a hozzá legközelebb eső alakot. A fegyver újra eldördült, de ezúttal sem történt semmi odaát. A lovasok lassan elérték a hóban fekvő halottak vonalát, és a prémekbe öltözött partizánok egy része meredeken elkanyarodott ott, ahol Müntzer a jégen támadt hasadékot sejtette.

Persze azóta talán már megbírna egy lovat – bosszankodott a haupsturmführer, miközben újra tűzkész állapotba hozta a fegyvert. – Ha még sokáig durrogtatsz itt

haszontalanul, vérszemet kapnak, és levadásznak!– figyelmeztette magát, ahogy újabb célpontot keresett magának. A szedettvedett ruházatok közül kitűnt egy szálfatermetű alak, aki olyan egyenes háttal ülte meg a lovat, mintha karót nyelt volna. A fickó hosszú kabátot, viselt, ami vágta közben úgy lobogott mögötte, akár egy köpeny. Müntzer biztos volt benne, hogy Olderogge az. A haupsturmführer megtámasztotta a sín peremén a puskát, és a puska csövével rámutatott a vágtató alakra. Megpróbált egyenletesen lélegezni, miközben azon volt, hogy felvegye a célpont lüktető mozgását. Vett egy mély levegőt, bent tartotta, aztán amikor a keze remegése megszűnt,

meghúzta a ravaszt. A lovasok ekkor érték el a leshelye vonalát. Ahogy a fegyver eldördült, Olderogge megingott a nyeregben, de nem esett le a ló hátáról. Müntzer csalódottan felsóhajtolt, aztán újratöltött, és még kétszer rálőtt a távolodó alakokra. Egyiküket sem találta el. A haupsturmfíihrer bosszankodva tárat cserélt, aztán sietős léptekkel indult tovább a síneken.

Olderogge rájött, hogy nem kell támadástól tartania, és most a legrövidebb úton akar eléd vágni, hogy megelőzzön! – ismerte fel a helyzetetMüntzer, és lassú kocogásban igyekezett északnyugat felé. Legyöngült szervezete, megkínzott tagjai alig két percig bírták a fokozott erőfeszítést, és a haupsturmführer még a közelébe sem jutott a tó másik oldalának, amikor kénytelen volt megállni, hogy kifújja magát. Sosem éred utol őket –fogadta el az igazságot, és lépésben indult tovább. Nemsokára elérte az erdő vonalát, és megtalálta a lovasok nyomait, akik a jégről letérve a vasútvonalat követő irtást választották a fák közötti haladásra. Müntzer belátta, hogy leküzdhetetlen lépéshátrányba került, ugyanakkor bízott benne, hogy Olderogge nem tud elegendő befolyásra szert tenni, mielőtt ő feltűnik a színen.

Megpróbál majd megállítani. A partizánok csapdát állítanak, és végeznek veled, mielőtt elérhetnéd a törzset. Már csak arra kell ügyelned, hogy jó messzire elkerüld azt a helyet.

Az első robbanásokat megközelítőleg fél órával később hallotta meg. Nehéztüzérségi gránátoknak tűntek, és a detonációk jellegzetes hangjából a haupsturmführer arra következtetett, hogy szovjet M-30-as, 122 milliméteres tarackok tüzelnek. Az 1939-ben szolgálatba helyezett fegyver közel huszonkét kilogrammos lövedéket használt, amelyet egy jól képzett legénység akár tizenkét kilométerre is képes volt megbízható pontossággal célba juttatni. Az irdatlan tűzerővel bíró fegyvert valósággal rettegték a német alakulatok, és általában mindent elkövettek, hogy minél hamarabb kiiktassák a csupán könnyűpáncélzattal ellátott tarackot. Az orosz tüzérségi ágyúknál azonban megszokott volt, hogy a kerekeket habszerű anyaggal töltötték meg, amely lehetővé tette, hogy a fegyver akár egy közvetlen találat után is mozgatható maradjon. Mi a fene folyik itt? – tette fel magának a kérdést Müntzer, miközben a mind sűrűbbé váló robbanásokból igyekezett kikövetkeztetni a helyzetet. A detonációkat újabbak követték, ám ezúttal úgy tűnt, a német nehéztüzérség ütegei válaszoltak az orosz gránátokra. A Szibéria front megkezdte az ellentámadást –döbbent rá az igazságra Müntzer, és minden óvatosságát feledve, újra nekivágott a síneken vezető útnak. A lovasok nyomai még mindig a töltés melletti keskeny sávon haladtak. A feltúrt hóból a járatlan megfigyelőnek is nyilvánvalóvá vált, hogy Olderogge, és az emberei alig valamit lassítottak a tó jegén folytatott száguldás óta.

Ezek szerint mégsem sikerült eltalálnod az ezredest–

állapította meg a haupsturmführer elkeseredve. –Ha

megsebesül, előbb vagy utóbb megálltak volna, hogy ellássák a sebét –vizsgálta a havat, de egész úton sehol sem talált egyetlen vérnyomot sem. Ahogy nyugat felé haladt, az ágyútűz tovább erősödött, és már képes volt kivenni a kisebb fegyverek hangjait is. Talán éppen ezért lepődött meg, amikor a szemből érkező szerelvényt csak akkor vette észre, amikor az felbukkant a legközelebbi kanyar mögött. A hatalmas horogkeresztes zászló ugyan eltéveszthetetlen volt a mozdony elején, de a haupsturmführer tudta, hogy a jármű csakis orosz gyártmány lehet, ezért értékes pillanatokat vesztegetett arra, hogy meggyőződjék róla, valóban németek vezetik-e a szerelvényt. A Szovjetunióban használt sínek keskenyebb nyomtávúak voltak, mint az Európában használatosak, emiatt a német hadseregnek hatalmas árat kellett fizetnie, minden egyes kilométernyi megfelelő vasútvonalért. Miután meglátta a masiniszta sapkáját, a levegőbe lőtt, hogy felhívja magára a figyelmet, és integetni kezdett. A vonatvezető ránézett, aztán meghúzott egy láncot, mire a mozdony sípolni kezdett, ám egy szemernyit sem lassított. A haupsturmführer néhány pillanattal később rájött, hogy a szerelvény nem fog megállni, és villámgyorsan lerohant a töltésről. Kifognak siklani!–jutott eszébe a tavon túl keresztbedőlt fa, aztán a bakterház után felrobbantott sínek.– Még ha a

fenyő torzsét félre is löki a mozdony, a szétnyílt töltéssel már nem boldogulhat.

Egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy rálő a szerelvényre, de mert belátta, aligha érne el vele bármit is, letett a szándékáról. Megvárta, amíg elmegy a vonat, aztán letért az irtásról, és bement a fák közé. Sejtette, hogy a partizánok a sín mellett fogják várni. Bő ötszáz méternyire távolodott el a vasútvonaltól, amikor északnak fordult, és egyenesen a dörejek felé tartott. Bízott benne, hogy a felbolydult német tábor közelében lévő oroszok nem mernek túl nagy szakaszon szétszóródni, nehogy szemet szúrjanak az ellenségnek.

Ha sikerül elkerülnöd őket, a zűrzavart kihasználva akár a Gestapós tisztig is eljuthatsz – bíztatta magát, ahogy a fenyőfák között haladva mind közelebbről hallotta a lövegek hangjait. Noha a csatazaj lassan fülsiketítővé erősödött, Müntzernek még negyedóráig kellett az erdőben kódorognia, mire meglátta az első lángoló épületet. A falu kiürítés alatt állt. A német katonák nagy többsége a település nyugati oldalában várakozó Opel Blitz teherautók közelében segédkezett a felszerelés felpakolásában. A házak legtöbbje lángolt, a pusztulás a keleti részen volt a legnagyobb, ahonnan vastag, fekete füstoszlop tört az ég felé. Úgy ötszáz méteres magasságban két Messerschmitt BF 109 kergetőzött négy orosz vadásszal. Az egyik négy orosz vadásszal. Az egyik es már füstölt, míg a német gépeknek szemlátomást kutya bajuk sem volt.

Hiába jók a repülőik, nincs tapasztaltuk a légi harcban. A fritzek úgy szedik le őket, mint ahogy a róka vadászik a

tyúkokra az ólban –érzett a haupsturmführer feloldhatatlan kételyt magában. –És te kit szeretnél győztesen látni?– tette fel magának a kérdést Müntzer, de rá kellett jönnie, hogy nem tudja a választ. Ujabb orosz gránát csapódott az épületek közé, és a közel huszonkét kilós töltet iszonyatos erejű robbanással söpört el két közelében álló házat a föld színéről. A haupsturmfiührer hadgyakorlatokon ugyan tapasztalhatta már a 122 milliméteres tarack hihetetlen rombolóerejét, de most először látta harctéren, micsoda teljesítményre képes ez a szörnyeteg. A becsapódás húszméteres körzetében a robbanás a földdel tett egyenlővé mindent. A kertekben tövestül csavarta ki a fagyott földbe kapaszkodó fákat, és amelyikkel nem bírt, azt derékban roppantotta el. A még épségben lévő épületek ablakai beszakadtak, sok tető leomlott, és lángra kapott, miközben negyven méteres körzetben mindent elborított a törmelékzápor. Müntzer elképzelni sem tudta, hogy hányan hallhattak meg közvetlenül a robbanás után, de négy alakot látott a földre hanyatlani az égből hulló romok nyomán. A robbanás környékén fáklyaként lángoltak a talpon maradt épületek, és villódzó fénnyel világították meg a fekete füstfelhőtől takart területeket. Müntzert ezek után már értette, miért nem találkozott egyetlen őrrel sem az erdőben. Aki élt és mozgott, mind a teherautóknál segédkezett, hogy a raktárakban lévő készletekből minél többet megmenthessenek. A haupsturmfiihrer futva indult az Opel Blitzek felé. – Gyerünk, mire vár?! Segítsen! – kiáltotta egy szeplős

képű tüzér hadnagy Müntzernek, miközben mindkét karjával átölelte a Pak 36-os vontató hornyát. A tiszt emberei a löveg túlsó oldalán álltak, és onnan próbálták elég magasra emelni a fegyver végét, hogy a feléjük tolató Krupp Kfz. 8l-es vontatóhorgára akaszthassák. Müntzer egy pillanatig értetlenül állt a német nyelvű parancsszó hallatán, aztán rádöbbent, hogy egy közkatona egyenruháját viseli, és további tétovázás nélkül a tüzérek segítségére sietett. Megragadta a páncéltörő végét, és a hadnagy segítségével a vontatóhorog fölé irányította a horonyt. – Tartsa meg!– adta ki a parancsot a tiszt, azzal elengedte a fém rudat, és a helyére nyomta a biztosító pöcköt. Müntzer várt, amíg a hadnagy intett neki, hogy elengedheti, aztán szó nélkül tovább indult a személyszállító teherautók felé. Tartott tőle, hogy ha sokáig marad, még valaki kérdezősködni kezd. – Gyerünk, mindenki a kocsira! Igyekezni kell, az oroszok egyre mélyebben nyomulnak be az arcvonalon ütött résen át! – rendelkezett a tüzér a haupsturmführer háta mögött, és Müntzer hallotta, ahogy a Krupp Kfz. 81-es motorja felmordul. A kém megigazította a vállán a kar98-as szíját, aztán úgy érezte, menten kiszakad a válla a helyéből. Irtózatos erő csapta hátba, és olyan nagy sebességgel ütődött a földnek, hogy kis híján elájult. A sapkája lesett a fejéről, és olyan forróság támadt körülötte, hogy a hó megolvadt a közelében. Összekuporodott, de a meleg amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelen el is tűnt. Égett szag csapott Müntzer

orrába, mire megpróbált felugrani, ám a próbálkozás mindössze arra volt jó, hogy rövid küszködés után újra elessen. Szédült, tett még egy elkeseredett kísérletet arra, hogy felálljon, de a gyomra görcsbeszorult, és érezte, hogy képtelen visszatartani az öklendezését. Epét hányt, és némi maradékot a kávéból, aztán könnyező szemekkel megpróbálta megkeresni a sapkáját, mert a fülei rettenetesen fáztak. Egy sirály szállt le elé, és piros szemeivel bámulni kezdte. Müntzer megdöbbent a látványtól, megpróbálta elhessegetni a madarat, de az narancssárga csőrével a kézfeje után kapott, és véresre csípte a bőrét. Csak érzéki csalódás, légnyomási kaptál – igyekezett tudatosan gondolkodni, miközben még mindig a vörös íriszű “fenevaddal" szemezett. – Állj fel te barom, vagy megdöglesz! – ordította valaki a fülébe, és egy erős kéz ragadta meg a kabátja hajtókájánál fogva. Müntzer felnézett, és egy vadidegen borostás arcát látta maga előtt. Fogalma sem volt róla, hogy vajon ez most valóság, vagy továbbra is csak a megvadult képzelete játszik vele. A férfi lekevert neki egy hatalmas pofont, és a csattanást követő fájdalom kirángatta a különös kábulatból. – Mozdulj már, te szerencsétlen! – üvöltötte újra a borostás férfi, és megtaszította Müntzert. A haupsturmführer megtántorodott, és tett néhány tétova lépést, mielőtt újra megállt volna. Bágyadtán körbenézett, és a felborult Kfz 8l-es vontatót látta maga mögött a Pak

36-os páncéltörővel együtt. A kráter széle a teherkocsitól néhány méterre lehetett, de a légnyomás még így is elég erős volt hozzá, hogy felborítsa a több mint két és fél tonnás járművet és a löveget. Müntzer a tüzér hadnagyot kereste, aki az imént még vele kiabált. A szeplős képű férfinak csak a lábai látszottak, és a haupsturmführer csupán a tiszti nadrágjáról ismerte fel. A Kfz 8l-es rádőlt, és a vontató platója szétnyomta a felsőtestét. – Indulj már, te ostoba! – nógatta Müntzert a szakállas alak, miközben a páncéltörő körül fekvő kábult emberek felé futott. A kém kezdte sejteni, hogy mi történt. A felrobbanó gránát felől érkező lökéshullám legnagyobb részét felfogta a vontató, a légnyomás ereje azonban még így is elég volt hozzá, hogy a haupsturmführert a földbe préselje, és egy pillanatra elkábítsa. Tétován nyugat felé fordult, ahol a teherkocsik körül még mindig hatalmas volt a nyüzsgés, és bátortalanul szemezni kezdett egy gerinctörött halottal, akiben a tüzér hadnagy egyik beosztottjára ismert. A férfi fejjel lefelé, a hátán feküdt egy kútkáván. A törzse kicsavarodott, a lábai szinte függetlenedtek a test többi részétől, és mintha arra törekedtek volna, hogy bemásszanak az alattuk tátongó lyukba. A férfi szeme nyitva volt, de a tekintetében már szemernyi élet sem látszott. Üveges írisszel bámulta Müntzert, és a haupsturmführernek olyan érzése támadt, csodás üveggolyókat lát. – Gyere, meghalt!– szólalt meg mellette egy mély hang, és egy hordó mellkasú, sánta férfi haladt el mellette. – Rajta

már nem segíthetsz – a szava halk volt, Müntzer mégis értette. A kém még egyszer a fiatal tüzérre bámult, aztán a puskájára támaszkodó, Metzenhofra emlékeztető alak jobb választásnak tűnt. – Hová mész? – szólalt meg először a robbanás óta, és a megriadt a saját hangjától. Úgy érezte, mintha az egész feje berezonált volna, ugyanakkor az egész mégis rendkívül halk volt, és távoli. A sánta férfi válaszolt valamit, de Müntzer ezt már nem értette. – Micsoda?– kérdezte, és a másik után botorkált. – Légnyomást kaptál. Ne törődj semmivel, csak maradj szorosan a közelemben!– dörmögte a másik katona valamivel hangosabban. A haupsturmführer oda sem figyelve elhessentett egy sirályt a válláról, aztán – mert úgy érezte a nagydarab férfi mellett nagyobb biztonságban van– elindult az Opel Blitzek felé. A sánta közlegény a teherkocsik közvetlen közelében megállt, és kérdezősködni kezdett a rohangáló katonáktól. Müntzer nem sokat értett a szavaiból, de annyi még így is nyilvánvalóvá vált számára, hogy senki sem akar foglalkozni velük. Megpróbálkozott néhány esetlen kérdéssel, mint hogy“Mit csinálunk?" vagy, hogy“Miért vagyunk itt?", de ahogy az egészségesek nem foglalkoztak a sántával, úgy ő sem törődött vele. Végül a nagydarab férfi megunta a hasztalan próbálkozást, elkapta egy arra járó vékonydongájú kölyök zubbonyát, és

istenesen megrázta a kölköt. Néhány kérdés után a fiatal katona hadarva beszélni kezdett, de a haupsturmführer hiába is próbálkozott megérteni a szavakat, képtelen volt egyetlen értelmes gondolatot is kihámozni beszédéből. Végül a katona elengedte a másikat, és látszólag elégedetten fordult Müntzer felé. – Gyere velem!– mondta neki, és a fejével a falu nyugati vége felé intett, ahol egy vörös kereszttel megjelölt sátor állt. A haupsturmführer vonakodva engedelmeskedett. Rossz emlékei voltak az efféle tábori kórházakról. Ezúttal sem kellett csalódnia. Még hatvan méterre sem járhattak, amikor tompa érzékei ellenére is meghallotta a zsongást. Noha továbbra is nehéztüzérségi gránátok robbantak körülöttük, ha a detonációk hangja egy pillanatra elült, a lárma újra hallhatóvá vált. A monoton zönge lassan szétvált fájdalomkiáltásokká, artikulálatlan üvöltéssé és értelmetlen óbégatássá. – Én oda nem megyek be! – mondta olyan határozottan, hogy saját magát is meglepte vele. – Be se engednének – felelte a nagydarab katona, és az udvaron égő tüzek egyikéhez ment. – Csak arra kell vigyáznunk, hogy felférjünk az első teherautókra, amit a sebesültekért küldenek. – Jó! – felelte Müntzer. – Mi a neved? – Rudolf Müntzer. Előretolt felderítő voltam, amíg szét nem lőtték az egységemet az oroszok. Tegnap este óta

próbálok visszajutni a törzsre – hazudta a haupsturmführer, amit hihetőnek remélt. – Eduárd Grese – rázta meg a kém kezét a férfi. – Örülök! – mondta Müntzer, és a hirtelen mozgástól újabb szédüléshullám tört rá. A gyomraismét görcsölni kezdett, és kénytelen volt lekushadni a földre, miközben hangosan öklendezett. – Téged aztán jól elkaptak! – mondta a katona, és a haupsturmführernek jól esett a hangjából kiérződő részvét. A bajtársias érzések, melyek először a német bakterházban támadtak fel benne, most újra erőre kaptak. – Mi történt az arcoddal? – Nem tudom– szűrte a szót a fogai között, miután a görcsös rohamok elmúltak. A gyomra már teljesen üres volt, csupán epét sikerült a letaposott hóra köpnie. Levette a kesztyűjét, hogy végigtapogassa az orrát és a járomcsontját. Bár az ujjai meglehetősen érzéketlenek voltak, érezte, hogy nem sok ép bőrfelület maradt az arcán, és az orra leginkább egy hatalmas uborkára emlékeztette. – Talán amikor korábban elestem, akkor vertem be – tette hozzá, ahogy az ujjbegye érintése nyomán egymás után bontakoztak ki lelki szemei előtt az újabb duzzanatok. – Hát, jó nagyot verekedhettetek, annyi biztos – jegyezte meg a baka. – Remélem megérte! – Bár úgy lenne, de azt hallottam Guderian páncélosait megállították az oroszok, és visszavonulásra kényszeríttették – mondta sajnálkozva a katona, mintha ugyan ő tehetett volna a tankok visszavonulásáról.

– Máris? – kérdezte csüggedten Müntzer. A sánta férfi egy pillanatig csodálkozva nézett a másikra, aztán túllépett a dolgon. – Igen, legalábbis ez a hír járta a törzsön, mielőtt lőni kezdtek minket – felelte a férfi, és megvonta széles vállait. Müntzer hálát adott az égieknek, hogy egy ilyen egyszerű elmével hozta össze a jó sorsa, és most először vette magának a fáradtságot, hogy alaposabban megnézze magának a közlegényt. Grese kerekképű, pufók ember volt, frissen borotvált arccal, apró malacszemekkel. Szemellenzős tábori sapkája alól kilátszottak hatalmas, vörös fülei. A tarkóján egészen rövid volt a haj, és a haupsturmführer úgy gondolta, a feje tetején sem lehet sokkal hosszabb. A féri súlyra legalább annyi lehetett, mint Metzenhof, de az oberschützével szemben, neki vastag hájredők gyűltek a hasán, és válla sem volt olyan széles. – Ellentámadás?– próbálta Müntzer kideríteni, mit gondolhatnak a németek. – Az– felelte Grese, és elindult egy néhány lépéssel távolabb lévő széles tuskó felé. Amikor odaért, felborította a farönköt, és lassan a tűz felé gurította. — Azt hallottam, hogy az oroszok helyi fölényt alakítottak ki, hogy késleltessék a főváros bekerítését, és átszakítsák a frontvonalat – mondta, miközben a puskájára támaszkodva, a tűz mellett talpra állította a farönköt. – Akkor most mi lesz?– kérdezte Müntzer kábultan. – Visszavonulunk az ideiglenes táborba – felelte a katona némi vállvonogatást követően, és leült a tuskóra. – A legfontosabb, hogy feljussunk a kocsikra– egyszerűsítette

le az előttük álló feladatot Grese.' A haupsturmführer rájött, hogy az egyszerű bakából aligha szed ki ennél többet – Mi lett a lábaddal? – kérdezte, ahogy a pillantása Grese véres nadrágjára esett. – Azt hiszem, repesz– felelte a katona, és ő maga is megnézte a lábszárát. – Semmi komoly, csak egy kicsit vérzik. – Nem kellene megmutatni egy orvosnak? – Nemérnek azok most rá – legyintett a baka, és a háta mögé nézett, ahová még mindig befelé hordták a sebesülteket, pedig nagyrészük már így sem fért az épületbe. – Szerinted elvisznek minket? – Majd úgy intézzük, hogy elvigyenek – felelte roppant magabiztosan a nagydarab férfi, és mintha csak magát akarná hergelni, a jobb öklével belecsapott a bal tenyerébe. A homoksárgára festett, hátulján fehér alapon vörös kereszttel megjelölt, doboz felépítménnyel ellátott Opel Blitzek negyedóra múlva futottak be. – Három kocsi az összes sebesültnek? – kérdezte döbbenten Müntzer. – Ne aggódj, jönnek még, de a menthetetleneket, meg a járni tudókat így is itt hagyják. Legalább is ez a szokásuk visszavonuláskor – mondta a baka, és a puskájára támaszkodva felállt a rönkről. Tett egy lépést a legközelebbi teherkocsi felé, aztán felszisszent és megállt. – Talán mégis csak meg kellett volna mutatni valakinek –

morgott az orra alatt, hogy a haupsturmführer is alig értette, de aztán megemberelte magát, és újra elindult. A mentőautó nemsokára megállt, és egy százhetven centiméter magas, ovális fejű, fiatal férfi pattant ki belőle. Ahogy meglátta a felé tartó két férfit, rögtön megszólalt. – Senki sem szállhat fel, aki tud járni! – mondta, miközben kinyújtotta a kezét, és nyitott tenyerét feléjük mutatta. – Gondoltam segíthetnénk neked felrakni a sebesülteket – felelte Grese, anélkül hogy lassított volna. A sofőr egy pillanatig értetlenül figyelte a közeledőket, aztán vetett egy pillantást a tábori kórház környékén uralkodó fejetlenségre, és beleegyezően bólintott. – De ki kell szállnotok, mielőtt megérkezünk az ideiglenes táborhelyre – tette hozzá, és választ sem várva, intett nekik, hogy kövessék. – Mondtam, hogy menni fog, most már csak arra ügyelj, hogy sose veszítsd szem elől – morogta elégedetten Grese, és a fejével a teherautó vezetője után intett. – Jó, rendben! – válaszolt Müntzer, és sietve indult a sofőr után. A sebesülteket majd negyedórán keresztül rakodták befelé, amit egyrészt a kórházban uralkodó fejetlenségnek, másrészt a két “beteghordó" sérüléseinek köszönhettek. Müntzer többször is megszédült cipekedés közben, és akadtak olyan pillanatok, amikor úgy érezte, saját magát is alig tudja tartani. Ennek ellenére a sofőr elégedett lehetett velük, mert amikor végeztek, szó nélkül kinyitotta nekik a vezetőfülke túloldali ajtaját. Grese lekászálódott a platóról, ahol eddig rendezgette a sebesülteket, és előrebicegett.

– Te aztán bivalyerős vagy cimbora! – jegyezte meg a teherautó vezető a közlegény felé fordulva, mielőtt beindította a motort. – Amikor megláttam, hogy sánta vagy, nem is hittem volna, hogy ilyen nagy hasznodat vehetem– tette hozzá, miután a motor életre kelt, és nehézkesen megfordult a kocsival az udvaron. – A lényeg, hogy mind jó helyen vagyunk – felelte roppant elégedetten Grese, és élvezettel nyújtotta ki a kezét a motortérből áradó meleg felé. – Ne aggódj, mindjárt lesz itt fűtés! Ebben a hidegben nem is mindig állítjuk le a kocsit, de amikor láttam, hogy milyen gyorsan végeztünk az első fordulóval, gondoltam, jól jön még este is az üzemanyag, amikor begyújtjuk a tüzet – magyarázott szórakozottan a sofőr, miközben kihajtott a kapun, és ráfordult egy kijárt nyomra, hogy aztán nyugatnak induljon. Müntzer csak lassan kezdett észhez térni. Ahogy a tülke lassan felmelegedett, a szemhéja elnehezült, és pár perc múlva már úgy aludt, mint akit fejbe vertek. – A cimborád jól megkapta a magáét – hallotta még a sofőr hangját tompán. – Az, de azért derekasan állja a sarat – felelte Grese dörmögő hangján, és a haupsturmführer megnyugodva hagyta, hogy elnyomja az álom: úgy érezte, bajtársak között van. XIV. Müntzer erőteljes zökkenésre ébredt. A tábori sapka

félrecsúszott a fejéről, és a halántéka felett beverte a koponyáját a fülke oldalvasába. Morózusan megpróbált felülni, miközben a légnyomásból visszamaradt hányinger újra jelentkezett. Sikerült elnyomnia a görcsöket, és tágra nyitott szemekkel nézett körül a fenyőktől körülvett keskeny úton. – Ki kell szállnotok, nem vihetlek tovább titeket – magyarázta a sofőr egyenesen ránézve. A haupsturmführer álmosan biccentett, aztán kotorászni kezdett a kilincs után. Kinyitotta az ajtót, és ahogy kilépett a hidegre, rögvest kiröppent az álom a szeméből. Mögötte Grese nyomakodott a szabadba, és fázósan összehúzta magán a kabátját, ahogy mindkét lába leért a hóba. – Kösz! – mondta a férfi a sofőrnek, és bevágta maga után az ajtót. A teherautóvezető intett nekik, és az Opel nekivágott az útnak. Müntzer egy ideig sajnálkozva figyelte, ahogy a jármű, és vele együtt a meleg, eltűnt az első kanyarban a fák mögött, aztán érdeklődve fordult Grese felé. – Milyen messze vagyunk még? – A fickó szerint talán kétszáz méterre se. A haupsturmführer valamennyire megenyhülve nézett körül a fenyőerdőn, és a lábai szinte maguktól indultak meg az úton. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte a puskájára támaszkodó férfit néhány méter után. – Egyedül jobban boldogulok – felelte a másik, és sziszegve próbálgatta a lábát. – Megdagadt a melegben–

magyarázta teljesen feleslegesen, miközben fájdalmas grimasszal az arcán Müntzer után indult. Teherkocsik zötyögtek el mellettük az úton, lovak, vontatta könnyűtüzérségi ágyúkat értek utol, amelyek még a bicegő katonánál is lassabban haladtak a hóban, és néhány menekülő egységhez tartozót katona kerülte el őket, akik erőltetett menetben igyekeztek visszafelé. A haupsturmführer időnként kénytelen volt lehúzódni az útról, nehogy az egymás nyomában járó panzerek letapossák. – Túl nagy az összevisszaság! – jegyezte meg rosszallóan Grese, amikor az egyik harckocsi véletlenül legázolt egyet a hóban küzdő lovak közül. Az állat fájdalmas nyihogását elnyomta a motor zúgása, és a lánctalp szemeinek fülsiketítő zörgése. – Menekülünk – felelte Müntzer, mintha ez bármire is magyarázattal szolgált volna, és sietve tovább ment az úton, hogy ne kelljen látnia az összeroncsolt hátsólábú állat szenvedését. A sofőrnek igaza volt. Alig bukkantak ki a kanyar takarása mögül, máris meglátták az ideiglenes tábor körül sürgölődő katonákat. A fejetlenség láthatólag itt is teljes volt. Müntzer lovakat, teherkocsikat és tankokat látott elakadva egy gigantikus forgalmi dugóban. Volt ott néhány tábori csendőr, akik megpróbáltak rendet teremteni a káoszban, de az erőfeszítéseik éppen annyit értek, mintha egy megáradt folyót próbáltak volna megfékezni. A kelet felől érkező menekültáradat folyamatosan torlódott a fenyőktől határolt úton, és a szűk helyen nem volt rá mód, hogy bárhol is levezetést nyerjen a tömeg.

Müntzer magában örült, hogy az őröknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a gyalogosan érkezőket felügyeljék; ugyanakkor összeszorult a szíve a gondolatra, hogy mindez csupán a fejvesztett menekülés előszele, amiben akár az egész Középső hadseregcsoport megsemmisülhet a szibériai csapatok nyomása alatt. – Kerüljük ki őket! – tanácsolta Grese, és máris letért az útról a fák közé. A haupsturmführemek eszébe jutott az eltaposott ló, és a baka után indult. Nemsokára utolérték a mentőautót, amely ugyanolyan tehetetlenül vesztegelt a sorban akár a többiek. A sofőr észrevette őket, intett nekik, aztán elkeseredetten mutatott az előtte kígyózó kocsi oszlopra. Müntzernek eszébe jutottak a platón lévő súlyos sebesültek, és elkeseredve gondolt rá, hogy vajon mennyien halnak meg feleslegesen, mert nem jutnak el időben a tábori kórházba. Grese köhögni kezdett, és a haupsturmführer orrába kipufogógáz fojtó, kesernyés szaga tódult. A tűlevelű erdő sűrű ágai alatt megült a járművek füstje, és kékes ködbe vonta a fák alját. – Igyekezzünk! – mordult fel Müntzer, és kéretlenül is belekarolt a nagydarab bakába. A tempójuk ugyan nem sokat gyorsult, de a kétszeres terhelés miatt a haupsturmführer sűrűbben vette a levegőt, és alig egy perc multán már szédelgett a belélegzett gázoktól. Szerencséjére akkorra kikerülték a torlódás legszélesebb pontját, és visszamehettek az útra, ahol valamivel tisztább volt a levegő. Müntzer magára hagyta Gresét, és hosszan köhögött, míg a tüdeje kitisztult

valamelyest. – Előre megyek, úgyis utolérsz – mondta neki a baka, aki sokkal jobban bírta a büdöset. A haupsturmführer belegyezően intett, és képtelennek érezte magát arra, hogy válaszoljon. Mire aztán könnybe lábadt szemekkel felegyenesedett, már nyomát sem látta a nagydarab férfinak. Tétován az ideiglenes tábor szélén álló házak felé indult, és megpróbált tájékozódni. Körülötte még mindig hatalmas volt a tumultus. Mindenfelé járművek és különböző harceszközök vesztegeltek, miközben a fokozódó türelmetlenség miatt egyre több baleset történt. Az igavonó állatok a szemüket forgatták, és félelmükben maguk alá rondítottak, miközben a gazdáik hangos ordibálás közepette estek egymásnak, mintha ezzel bármit is megoldhattak volna. Müntzer elment egy minden ízében remegő panje mellett, és ahogy az igavonóra nézett, a kimeredt szemfehérjék mögött végtelen félelmet látott. A hámba fogott állatot csak hám tartotta vissza, hogy ne törjön ki körülötte hörgő és csikorgó hatalmas fémszörnyek közül. Az állat félelme átragadt a haupsturmführerre, és menekülni kezdett a forgatagból. Átvágott két katonai rendész között, és a méltatlankodásukkal mit sem törődve tovább sietett az aprócska település központja felé. Nemsokára meglátta a torlódás okát. A falu keleti oldalán, egy lerobbant Panzer Vl-es állta el az utat, Közvetlenül mellette egy füstölgő félhernyó állt, aminek az eleje fekete volt a koromtól. A harckocsi baloldaláról hiányzott a lánctalp, míg az SdKfz. 250-est már csak vontatóval lehetett volna kimozdítania a

helyéből. A két lerobbant jármű mérnöki pontossággal zárta el az átjárót. – Azok a rohadt partizánok tegnap este aláaknázták az út szélét, mintha csak tudták volna, hogy ilyen nagy lesz a forgalom – mondta egy füstös képű, enyhén véres arcú rottenführer, Müntzer mellett állva. – Gondolom, tudták – jegyezte meg a haupsturmführer elbambulva. Az altiszt nem válaszolt, csak a fejét csóválta a roncsokat bámulva. Müntzer úgy érezte, kár lenne tovább maradnia. Meg kell találnom a Gestapós tisztet!– tudatosodott benne a feladat, amikor végre sikerült távolabb kerülnie a gépek dübörgésétől. Egy pillanatra megfordult benne a lehetőség, hogy megpróbálja megkeresni Gresét a tábori kórházban, de aztán rájött, hogy aligha sok haszna származna az együgyű baka társaságból. Ehelyett kinézett magának egy katonát, aki épp egy pajta ajtaját próbálta meg felfeszíteni, és megszólította. – Merre találom az írnokokat? – kérdezte a pajszerrel ügyetlenkedő huszonéves férfit, akinek vérfoltos, orosz usánka volt a fején. – Menj tovább az úton, amíg el nem éred az Y elágazást. Lesz ott egy magas gerendaház – felelte a férfi anélkül, hogy felnézett volna, és tovább ügyetlenkedett a feszítővassal. – Kösz! – felelte Müntzer, és a pajtához tartozó kerítés romjain átlépve, visszatért az útra. Elindult, amerre az Y elágazást sejtette. A forgalmi dugónak ez az oldala jóval csendesebb volt. A házak között

mindössze a katonai rendészet Kübelwagenei álltak, de a terek tömve voltak gyalogos katonákkal, sebesültekkel és mindenféle rangú tisztekkel, akik megpróbáltak rendet teremteni a káoszban. – Akik elszakadtak az egységüktől, jelentkezzenek a hadtápon. Kapnak enni és inni, mindenkit lajstromba veszünk, és újjászervezzük az alakulatokat– hallotta egy szócsővel kiabáló altiszt hangját Müntzer, aki az egyik ház tetejéről irányította az embereket. A fickó mellett egy kancsó gőzölgött a tetőn.

Német precizitás. Az oroszoknak napokra lenne szüksége, hogy nekilássanak az újjászervezéshez, a Középső hadseregfrontot pedig még meg sem verték igazán –gondolta a haupsturmführer, miközben a falu legnagyobb épülete előtt hosszú sorokban kígyózó katonákat figyelte. A várakozók között altisztek járkáltak, és felírták az emberek adatait. A házaktól kellő távolságban hatalmas tüzek égtek, és néhány baka folyamatosan hordta rájuk a fát a közeli erdőből. Mire Müntzer meglátta az Y elágazást, egy Panzer IV-es érkezett, és néhány utász nekilátott, hogy előkészítse a lerobbant félhernyót a vontatásra. A haupsturmführer lehúzódott az útról, és tovább ment, amerre az írnoki hivatalt sejtette. Bízott benne, hogy ott kaphat némi felvilágosítást a Gestapós tiszt hollétét illetően. Már csak százméternyire lehetett az irodának kinevezett épülettől, amikor vad motorbőgéssel és hangos dudálással egy parancsnoki Kübelwagen száguldott el mellette.

Müntzer félrehúzódott a megvadult sofőr útjából, és egy kerítés védelmében keresett menedéket. A kocsi olívzöld oldalára fehérrel festettek horogkeresztet, ami a haupsturmführert az újságokban látott Afrika Korps jelvényekre emlékeztette. A Kübelwagen végül az irodaház mellett lassított, majd egy hajmeresztő manővert követően megállt az épen maradt kerítés kapuja előtt. Müntzer elindult az épület felé, de alig tett néhány lépést, amikor hirtelen megállt. Olderogge hosszú egyenes kabátot viselt és haupsturmführeri rangjelzéseket. A karját egy fehér kendővel felkötötték, de ettől eltekintve sértetlennek tűnt. Mellette egy hórihorgas őrnagy sétált, mögöttük két géppisztollyal felfegyverzett katona. Müntzerben nekiindult, hogy leleplezze az árulót, amikor újabb katonák csatlakoztak a két tiszthez, és fegyvereik fenyegetően a körülöttük zsibongó német katonákra mutattak. Merénylőtől tartanak! – ismerte fel Müntzer, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy Olderogge mivel szedte rá őket. –Azt

mondta, üldözik, és hogy egy németül jól beszélő NKVD tiszt van a nyomában. Vajon kinek hinnének a Gestapónál? Egy tönkrevert arcú idegennek, akit fel sem lehet ismerni a törött orrától, vagy egy tökéletes egyenruhában feszítő, makulátlan kinézetű századosnak, aki hősi sebesülést szerzett, miközben létfontosságú információkat lopott ki egyenesen a szovjet vezérkartól. A két tiszt beszállt a Kübelwagenbe, és mielőtt még Müntzernek sikerült volna túllépnie a dilemmáján,

elhajtottak. Az Y elágazásnál a közeli hegyek irányába fordultak, és a haupsturmführer még látta, hogy a falu szélénél egy Opel Blitz csatlakkozik hozzájuk. A két kocsi rátért egy kanyargós ösvényre, és a közelben lévő csúcs felé tartottak. A személykocsi még el sem érte a település végét, amikor egy fiatal írnok vágódott ki az épületből, és futva indult a félhernyó vontatásával vesződő műszakiak felé. – Megállj! – mordult rá a kölökre Müntzer, és a parancsnokláshoz szokott hang megtette a hatását. Az írnok lelassított, aztán megdöbbenve nézett a vérmocskos közlegényre, aki ilyen durván megállította. – Kik voltak azok?– kérdezte Müntzer, mintha észre sem vette volna a másik zavarát. – Ritten von Erp sturmbannführer és Rudolf Müntzer haupsturmführer – felelte a másik, aki szemlátomást még mindig nem tudta túltenni magát a döbbenetén. – Na és a támadás? – kérdezte a kém, és a háta mögé intett, ahol az előrenyomuló oroszokat sejtette. – Hát épp ezt akartam elmondani a cimboráknak – kezdett lassan magához térni a tizedes. – Véletlenül elkaptam egy beszélgetést. A haupsturmführer azt állította, az oroszok néhány gyors csapatáthelyezéssel lokális fölényt alakítottak ki az áttört frontszakaszokon, és ezért tudták visszanyomni az arcvonalat. Szerinte a támadás hamarosan kifullad, és ha bekerítjük az előrenyomuló éket, akkor elvághatjuk őket a városvédőktől. Szerinte itt a lehetőség egy újabb Kijevre! – darálta a tizedes magáról elfeledkezve, minthaa németek

máris az újabb győzelmet ünnepelhetnék.

Ki vannak éhezve a sikerre, olyanok, mint a láncra vert vadászkutyák! -ismertefel Müntzer. – Könnyű megtéveszteni őket a vadászat izgalmával, mert nem szoktak hozzá, hogy rájuk vadásszanak. Az állandó győzelem elbizakodottá tesz, és most itt van valaki, aki újabb diadalt kínál nekik. Olderoggénak túl könnyű lesz meggyőzni a tiszteket, mert hinni akarják azt, amit mond nekik. – Akkor irány Moszkva! – osztozott látszólag a másik lelkesedésében Müntzer, és tovább ment az irodaházzá alakított épület felé. – Ha minden rendben, akkor azok ketten hová mentek? – kérdezte miután visszafordult, és gyanakodva méregette a tizedest. A fiatal katona megállt, és majdhogynem mentegetőzve felelt. – Csak az adótoronyba a hegy tetejére. Ott sokkal jobbak a vételi körülmények. Ha szerencséjük van, onnan, elérhetik a vezérkart. – Aha– jegyezte meg Müntzer, és annak ellenére, hogy ennél rosszabb hírt aligha kaphatott volna, úgy tett, mintha roppant elégedett lenne. Újfent elindult az írnokok épülete felé, de néhány lépés után tétován megállt, és maga sem tudta mit tegyen.

Ez a Ritten von Erp igen nagy pánikban lehet, ha Olderogge ilyen gyorsan meg tudta győzni. Ha a hazugságok eljutnak a vezérkarhoz, és hitelt adnak nekik, a front összeomlása teljes lesz –ismerte fel a lehetséges

következményeket Müntzer, és kénytelen volt megtámaszkodni egy épen maradt itatóvályún. Körülötte katonák nyüzsögtek, intézték a dolgukat, de ő csak élő halottakat látott, akik néhány napon belül elesnek, vagy menthetetlenül foglyul ejtik őket, hogy a gyors elmúlás helyett lassú kínhalál várjon rájuk. – Jól vagy, cimbora? – kérdezte egy őrmester, és érdeklődve próbált szemkontaktust felvenni a szétvert arcú alakkal. – Nem igazán – felelte Müntzer, és a fejét ingatta. – Gyere, megmutatom, hol van az egészségügyi sátor! – mondta a hatalmas orrú, sebhelyes képű altiszt, és belekarolt a haupsturmführerbe. – Köszönöm! – mondta Müntzer, és úgy érezte, az elmúlt percek kivettek belőle minden erőt. A tábori kórház jóval kisebb volt, mint amit a haupsturmführer a törzs korábbi táborhelyén látott. Noha a sebesültek legtöbbje még nem érhetett ide, az udvar már így is tele volt könnyebb sérültekkel. – Ülj le valahová, és várd meg, amíg a felcserek ráérnek veled foglakozni– javasolta a nagy orrú őrmester, és faképnél hagyta. Müntzer tett néhány tétova lépést a fal mellett égő tűz felé, aztán megállt, és nem tudta, mit tegyen. Egyedül volt, senki segítségére sem számíthatott, ugyanakkor minden pillanat, amit elvesztegetett, egyre közelebb hozta az elkerülhetetlennek tűnő katasztrófát. – Igyál! – mondta neki, egy fehér kendőt viselő asszony, és egy sárgásszínű folyadéktól gőzölgő bögrét nyomott a

kezébe. A haupsturmführer elvette az italt, és belekortyolt. Tea volt benne. És némi alkohol. Müntzer olyan régen ivott már mást, mint vodkát, hogy képtelen volt felismerni, mi az. Az ital, forró volt, és ahogy végigcsorgott a nyelőcsövén, egészen belülről melegítette a haupsturmführer testét. – Köszönöm! – mondta a nőnek, aki csak némán kivette a kezéből a bögrét, és továbblépett a következő sebesülthöz. Müntzer tétován körülnézett, aztán felfedezte a fal mellett ücsörgő Gresét. A nagydarab férfi lábán fehér kötés díszelgett, de a sérülése nem volt elég súlyos ahhoz, hogy ágyat kapjon odabent. – Már azt hittem, nem is látlak többet – mondta köszönés helyett a nagydarab férfi, és intett a haupsturmführernek, hogy üljön le mellé. – Azt mondták, nemsokára enni is hoznak – tette hozzá, és roppant elégedettnek tűnt a helyzetével. Müntzer leült a katona mellé, és megpróbált gondolkodni. Tudta, hogy segítségre van szüksége, de még maga sem tudta, hogy mifélére. Ahol ült, jó rálátás nyílt a hegy tetején álló adótoronyra. A fenyőkkel borított ormot egy nagyobb darabon lecsupaszították, így a gerendákból emelt építmény az orom fölé magasodott. A haupsturmführer ösztönösen a zsebébe nyúlt a messzelátójáért, de csak annyit ért el vele, hogy az ujja végén lévő vágás figyelmeztette rá, hogy a távcső már régen törött. – Mit bámulsz? – kérdezte Grese. Müntzer a nagydarab férfira nézett, aztán visszafordult a hegy felé.

– Az adóállomást – felelte, miközben a kezét az előttük lobogó tűz felé tartotta. – Egy ideig nem sokra mennek vele – legyintett Grese. A haupsturmführer érdeklődve nézett a másikra. – Hogyhogy? – Látod azokat a sűrű felhőket? – kérdezte a férfi, miközben az orom nyugati oldalán lévő összefüggő, szürke páragomolyra mutatott. – igen. – Elég sűrűnek tűnik hozzá, hogy egyetlen rádiójel se menjen át rajta szóródás nélkül. – És ez mit jelent? – Azt, hogy amíg az odébb nem áll onnan, nem lesz kapcsolat a parancsnoksággal. Müntzer érdeklődve figyelte a szürke felhőt, amely lassan sodródott északi irányba. – Honnan tudsz te ilyeneket? – Rádiós voltam a tüzéreknél. Nem emlékszel, ott szedtelek össze. Az obersturmführerem húzott ki egy gerenda alól. Az a szakállas alak, aki téged is útba igazított. A haupsturmführer semmi sem rémlett az egészből. – Akkor te tüzér vagy? – próbálta kihámozni a szavak lényegét. – Persze. – Értesz a lövegekhez? – Naná! – felelte flegmán Grese. – Akkor tudsz nekem segíteni! – mondta örömmel Müntzer, és az agya lázasan forogni kezdett, hogy miként vonhatná be a közlegényt a tervébe.

– Miben?– kérdezte gyanakodva a másik. – Ha cipekedni kell, akkor ne is számíts rám, a felcser azt mondta, legalább egy hétig pihentetni kell a lábamat, különben lehet, hogy le kell vágni. – Nem kell cipekedned – jegyezte meg mellékesen a haupsturmführer. – Akkor jó. – Mennyi ideig maradhatnak ott azok a felhők? – Nem tudom– vonta meg a vállát felelet közben Grese. – Ha nem támad fel a szél, akár még órákig is.

Egy óra. Annyi pontosan elég, hogy felérjünk a dombra. Metzenhof talán megtenné, hogy németekre lőjön a kedvemért, de ez a jóindulatú barom, aligha. Ellenben csaléteknek tökéletes lesz. – Azt hiszem, rossz híreim vannak Eduárd – szólalt meg a haupsturmführer, és a hangja megtelt szánalommal. – Lehet, hogy mégis le kell majd vágni a lábadat. – Azt nem engedem!– mordult fel a katona, és mintha máris küzdenie kellene, ökölbe szorította a kezeit. – Pedig most hallottam a hírt, hogy egy őrült százados mindenfelé azt terjeszti, hogy az oroszok nagyarányú csapatösszevonásokat hajtottak végre Moszkva környékén, és a hátországból pihent egységekkel erősítették meg a főváros védelmét. – Az lehetetlen!– nyögte Grese, és az arca falfehérré sápadt. – Hát persze, hogy az! – nyugtatta meg gyorsan a másikat Müntzer, mielőtt az túlságosan is belelovallta volna magát.

– Ugyan honnan lenne ennyi katonájuk az oroszoknak, mikor az elmúlt hónapokban már több mint kétmillió hadifoglyot ejtettünk? Tán azt hiszi ez a haupsturmführer, hogy a kommunisták fegyverrel a vállukon, teljes menetfelszerelésben masíroznak ki az anyjukból, hogy azonnal készen álljanak egy újabb csatára? – tettetett felháborodást a kém. – Nem, annyi már bizonyos, hogy ilyen semmiképpen sem történhet meg. Müntzer úgy látta, sikerült megnyugtatnia Gresét. – Látod, még nekünk egyszerű katonáknak sem nehéz ezt belátnunk, de ez a százados valahogy a fejébe vette, hogy mindez igaz, és sikerült meggyőznie Ritten von Erp sturmbannführert, hogy azonnal küldjeneküzenetet a vezérkarnak. Ha pedig a Gestapo egyszer azt mondja, hogy az oroszok ellentámadása veszélyes, akkor hiába a tábornokok hozzáértése, hinniük kell neki! A haupsturmführer megállt, és hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet a másiknak, hogy emészthesse a hallottakat. – Akkor visszaküldenek minket a frontra, hogy próbáljuk meg megállítani őket? – kérdezett vissza rövid gondolkodás után a katona. – Igen, pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy hagyjuk őket benyomulni a vonalaink közé, aztán egyszerűen csak elvágjuk őket, a Moszkvát védő főerőktől, és máris kész az újabb kijevi katlan! – magyarázta elkeseredve Müntzer, mintha mindez eldöntött dolog lett volna, és már nem lehetne mit tenni. – De ha nincs idő megvárni az erősítést, akkor

visszaküldenek a frontra, és le fogják vágni a lábamat! – mordult fel Grese, és mélyről fakadó düh feszült a hangjában. A haupsturmführer várt, amíg a férfiban dúló harag lassan csökkent, és puszta tombolni akarás helyett, kiútkeresésre ösztökélte a katonát. – Ki ez a Gestapós tiszt? – Ritten von Erp. – De hát, hogy hihet neki? – Én ismerem a sturmbannführert, jó ideig a tisztiszolgája is voltam. Kemény, bátor katona, tisztességes ember, aki mindig jól bánt velem. Biztos vagyok benne, hogy az a százados valahogy megtévesztette és félrevezette. Grese eltűnődni látszott a hallottakon. Müntzer szinte hallani vélte, ahogy a férfi fejében lassan megindulnak a fogaskerekek, és a régen használt gépezet nemsokára kilöki a választ, amit a kém a szájába akart adni. – Mi lenne, ha megpróbálnál beszélni vele? – kérdezte a katona, és az arcán mélységes elszántság tükröződött. – Akkor biztosan meg tudnám győzni róla, hogy gondolja át még egyszer annak a századosnak a szavait – felelte lelkesen Müntzer, de ügyelt rá, hogy úgy beszéljen a dologról, mintha az csak valami mesebeli álom lenne. – Akkor pedig ezt kell tenned!– jelentette ki határozottan Grese. – Ugyan már, a közelébe sem jutnék, annyian veszik körül. Az az eszementszázados pedig úgy fél mindenkitől, hogy az imént láttam, amint néhány SS katona még a sajátjainkra is fegyvert emelt – tiltakozott Müntzer, mintha a

világ legnagyobb ostobaságáról beszélt volna. – Akkor pedig tényleg nem lehet épeszű az az ember, ha a saját katonáira fogat fegyvert! – dünnyögte a nagydarab férfi, és dühödten ingatta a fejét. – Bizonyosan nem az– hagyta helyben a másik kifakadását Müntzer. – Valahogy a közeibe kell férkőznöd, mielőtt elküldi az üzenetet! A haupsturmführer nem válaszolt, hagyta hadd főjön egy kicsit a saját levében a katona. – Persze, ha valaki képes lenne elterelni az SS testőrség figyelmét, amíg én az adótoronyhoz megyek, talán sikerülne beszélnem von Erp-vel– szólalt meg, amikor bizonyossá vált benne, hogy ezt a választ önerejéből sosem szüli meg Grese. – Remek gondolat! A katona felpattant ültéből, mint aki máris indulni készül, aztán a lábán lévő seb visszakényszeríttette. – Én vállalom – szólalt meg újra, immáron ülve. – Ugyan hogyan tudnál elcsalni egy szakaszra való SS katonát az adótorony közeléből? – Még nem tudom, de abban biztos lehetsz, hogy nem hagyom a lábamat odaveszni egy ostoba tiszt miatt! – súgta Grese gyűlölködve. Müntzer úgy tett, mintha gondolkodott volna. – Ha szereznénk egy mozgatható löveget, te látszatra megtámadhatnád az adótornyot. Rájuk lőnél néhányszor, aztán meg odébb állnál, hogy ne kaphassanak el. Persze ügyelnél rá, hogy senkinek se essen baja!

– Igen, ez jó ötlet – motyogta Grese, és úgy tűnt lázasan gondolkodik. – Persze ügyelni kellene rá, hogy elég közel csapódjanak be a gránátok, különben nem lenne hatásos. – Akkor az SS testőrség utánad eredne, és megpróbálnának kézre keríteni. Addig én beosonhatnék a maradék katonák között, hogy beszéljek az őrnagy úrral. – És mi lesz akkor, ha elfognak? Ha rájönnek, hogy én lőttem, kötelet kapok hazaárulásért. – Ezt csak bízd rám! Ha sikerül megértetnem von Erp-vel, micsoda veszélytől óvtuk meg a katonáinkat, biztos vagyok benne, hogy még ki is tüntetnek minket – mondta Müntzer, és miközben szélesen elvigyorodott, barátilag Grese hátára csapott, mintha a medalionok ügye már el is lett volna intézve. A katona felnézett rá, és a haupsturmführer látta rajta, hogy hisz neki. Néhány pillanatig csak csendben figyelték egymást, mint két, tikos összeesküvő, és élvezték a lángok melegét. – Szereznünk kell egy löveget – törte meg a csendet Grese. – És valami megfelelő fegyvert – tette hozzá, aztán tanácstalanul körülnézett a tábori kórház udvarán. – Láttam néhány félhernyót a falu szélén. Talán van köztük olyan, amire felszereltek egy Pak-ot. – Értesz hozzá? – Hát persze. Egy öt és fél tonnással becsukott szemmel is elboldogulok. – A lövegre értettem, elboldogulsz vele egyedül? – Azok csak harminchét milliméteresek, azokban még egy

gyerek is játszva kicseréli a lőszert. – Akkor induljunk – mondta Müntzer, és felállt a tűz mellől. – Meg sem várjuk a kaját? – kérdezte csalódottan Grese, és a kert végben álló asszonyokat figyelte, akik egy hatalmas kondérból nemrég fogtak hozzá, hogy gőzölgő levest osszanak a sebesülteknek. A haupsturmführer az asszonyok felé nézett, és érezte, hogy az evés gondolatára megkordul a gyomra. Kis híján engedett a csábításnak, de elég volt felidéznie magában Olderogge önelégült arckifejezését, amivel kilépett az írnokok hivatalából, hogy tudja, egyetlen percet sem vesztegethetnek el. – Attól tartok a lábad bánná – hozakodott elő a legkeményebb érvvel, ami eszébe jutott, mire Grese úgy pattant fel ültő helyéből, mintha kutya baja se lenne. – Ha ezzel végeztünk, ehetünk még eleget – zárta le a beszélgetést a közlegény, mintha csak neki kellett volna Müntzert visszatartania az evéstől. Grese irányításával viszonylag gyorsan elérték a település szélét, és egy véletlen kitérőt követően ráakadtak a tisztásra, ahol a lánctalpas gyalogsági járművek gyülekezőhelye volt. Az útakadály felszámolása után a katonák egy része még mindig azzal volt elfoglalva, hogy ellenőrizze a félhernyókban keletkezett sérüléseket. Néhányan tüzeket gyújtottak, mások száraz ágakat gyűjtöttek a közeli erdőben. Az egyik megüresedett faluszéli ház ablakában állva a két gyalogos katona, tanácstalanul figyelte a lánctalpasok körül serénykedő harckocsizókat.

– Az ott pont jó lenne – szólalt meg Grese, és egy nyári foltmintás kamuflázzsal borított SdKfz. 250/10-es félhernyóra mutatott. A jármű platójára egy Pak. 36-os páncéltörő löveget szereltek, aminek a csöve messze a motorháztető fölé nyúlt. – Túl sok az ember – felelte Müntzer, és tanácstalanul csóválta a fejét. – Egy részétől könnyen megszabadulhatunk, de a maradékot tényleg nehéz lesz leszerelni – értett egyet a közlegény. – Már az is valami, ha kevesebben vannak. – Akkor maradj itt és figyelj! – mondta Grese, és cinkos mosollyal búcsút intett a haupsturmführernek. Müntzer az ablakhoz lapult, és a zsaludeszkák között kilesve figyelte, ahogy a nagydarab férfi a harckocsizók közé sántikál. Grese széles karmozdulatokkal kísérve magyarázni kezdett valamit, mire a katonák többsége sietve indult a falu központja felé. A nagydarab férfi várt egy kicsit, míg a rohanó alakok eltűntek, aztán intett a haupsturmführernek, hogy jöjjön elő. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Müntzer, és kezdett más szemmel nézni a közlegényre. – Elmondtam nekik az igazat– felelte kuncogva Grese. – De hát mit? – Csak azt, hogy a tábori kórháznál meleg levest osztanak az asszonyok. Gondoltam, elég hosszú a sor. Mire rájönnek, hogy nekik már nem jut, addigra mi már rég elintéztük itt a dolgunkat. – Egész firnyákos fickó vagy te, Eduárd! – jegyezte meg

Müntzer vigyorogva. A nagydarab férfi arcára kiült egy széles mosoly, és kerek képével, apró szemeivel a haupsturmführert leginkább egy vemhes kocára emlékeztette. – Igyekezzünk! – próbált elszakadni a megrendítő látványtól, és sietve próbált elszakadni a megrendítő látványtól, és sietve ossal felszerelt félhernyó felé. A lánctalpas mellett hatalmas tűz égett, ami a jármű felöl nézve jókora darabot kitakart a falu házaiból. Müntzer ezt jó jelnek vélte, és önmagát is meglepő határozottsággal tartott a páncélkocsi felé. Az SdKfz. mellett egyetlen harckocsizó állt a tűz közelében, és mindkét kezét a lángok felé nyújtotta. – Itt hagytak?– kérdezte Müntzer, amikor meglátta, hogy a katona őket figyeli. A férfi végigmérte a két jövevényt, aztán szűkszavúan válaszolt. – Igen. Borostás képű, széles orrnyergű férfi volt, olyan fajta, akit békeidőben könnyen néznek bűnözőnek. – És a kaja? – próbált a haupsturmführer beszélgetést kezdeményezni. – A parancsnok elvitte a csajkámat, hoznak nekem is levest. Legalább nem kell sorba állnom – felelte a harckocsizó, és megvonta a vállát, mint akit különösképpen nem érdekel a dolog. – Ti mi a fenét kerestek itt? – Mióta a kaját osztják, túl sokan voltak a kórház körül. Mi már ettünk, szóval nem akartunk tovább maradni – felelte Müntzer helyett Grese.

– Olyan sokan vannak? – Hát, talán a bajtársaidnak még jut, de elhozni már biztosan nem engedik a levest– folytatta a nagydarab katona. – A francba!– dühöngött a katona, és a falu felé nézett. Grese ezt a pillanatot választotta arra, hogy a sisakját a kezébe kapva a férfi tarkójára csapjon. A harckocsizó úgy esett össze, mint egy rongycsomó. Még csak meg sem nyikkant. Müntzer irigykedve nézett a testes közlegényre. – Gyerünk! – bíztatta a haupsturmführert a sánta férfi, és intett neki, hogy tegye be az ájult katonát a félhernyó hátuljába. Müntzer megragadta a harckocsizó karját, az SdKfz végéhez húzta, aztán Grese segítségével feldobták a platóra. Amikor a fickó biztonságban volt a kíváncsi tekintetektől, a haupsturmführer feltolta a tüzért a félhernyó hátuljába, és körülnézett a személyzet hátrahagyott holmijában. Magához vett két géppisztolyt, vagy egy tucatnyi tartaléktárat, és annyi kézigránátot, amennyit csak talált. Miközben keresgélt, hallotta hogy a féllánctalpas motorja életre kel. – Mehetünk – mondta Gresének, miután ő is felmászott a platóra, és a fegyvereket biztonságba helyezte. – Kötözd meg, nemsokára felébredhet – szólt hátra a közlegény, és a páncélkocsi hatalmas zökkenések közepette elindult. Müntzer elesett, és ahogy a teste a páncéllapokra ért, úgy érezte, minden egyes korábbi sérülése egyszerre önti el

fájdalommal. A rángatózás lassan abbamaradt, és a félhernyó járása valamivel kiszámíthatóbbá vált. – Azt hittem, tudod vezetni – jegyezte meg rosszallóan a haupsturmführer, miközben a bordái felett lévő seb lüktetésétől könnybe lábadt a szeme. Grese nem válaszolt, és Müntzer hajlott rá, hogy a lánctalpak zörgésének tulajdonítsa az átmeneti süketségét. A leütött harckocsizóhoz mászott, és a férfi nadrágszíjával hátrakötötte a kezeit, és összefűzte a bokáit. Amikor végzett, és a zötykölődő kocsiban megpróbált felállni, úgy érezte, a teste minden egyes izma tiltakozik. Végtelenül kiszipolyozottnak, és gyengének érezte magát. A következő pillanatban fémes nyikorgást hallott a félhernyó eleje felől, a jármű hirtelen magakadt, és Müntzer kis híján ismét a földön kötött ki. A motor felbőgött a fémsikoly hangosabb lett a félhernyó elejében, és a jármű egy erős zökkenést követően kiszabadult. – Azt hittem, tudod vezetni– szólalt meg a haupsturmführer, amikor végre eljutott a vezetőfülkéig. – Azt mondtam, elboldogulok vele– felelte Grese, és látszott rajta, hogy nagyon erősen koncentrál. – Egyszer már vezettem egy ilyet, de akkor nem voltunk ilyen szűk helyeken. – Fel tudod vinni az adótoronyig? – Az úton már könnyebb dolgom lesz. Müntzer megelégedett a válasszal. A hegymenet közel egy óráig tartott. A haupsturmführer eleinte egész nyugodtan viselte a várakozást, de az első negyedórát követően mind sűrűbben ment hátra, és nézett

ki a Pak. 36-os csöve mellett az adótorony felé. A harckocsizó nem sokkal később felébredt, és az első pillanatok káromkodásait követően panaszkodni kezdett, hogy fázik. Müntzer közelebb vitte a motortérhez, és letakarta egy pokróccal, amit a fülkében talált. – Ezért hadbíróság elé állítanak titeket! – mondta a katona, amikor a melegtől megjött a hangja. – A helyedben én a saját sorsomért aggódnék – figyelmeztette Müntzer, és úgy tűnt, hogy ez hatott. A harckocsizó többet nem szólt, csak csendben figyelte a két férfit, s csupán a tekintete volt beszédesebb a kelleténél. Grese végül közel egy kilométernyire az adótoronytól állította meg a félhernyót. Addigra már egészen jó belejött a vezetésbe, és az utolsó manőverrel még a Pak. 36-os csövét is sikerült irányba állítania. – Kár lenne ennél tovább menni. Itt a szirtek között elég széles rálátásom lesz a torony környékére, és elég messze vagyunk, hogy elcsaljam őket – mondta Grese miután kikászálódott a vezetőfülkéből, és a löveg mögé állva felmérte a terepet. Müntzer megállt a közlegény mellett, és vetett egy pillantást a hegyoldalra, valamint az alattuk elterülő vidékre. Az orom alatt álló falu már csak részletes térképre emlékeztette. Nem lehettek messzebb tőle, mint tíz-tizenkét kilométer, de a meredek emelkedők miatt legalább félórájába tellett volna bárkinek, hogy utolérje őket. Annyi bőven elég lesz – állapította meg elégedetten Müntzer. – Mire odalent rájönnek, hogy mi folyik itt, addigra te már

régen beszéltél a sturmbannführerrel – öntötte szavakba a haupsturmführer gondolatait Grese. – Kell tizenöt perc, hogy felérjek, és legalább öt, hogy találjak valami alkalmas helyet– gondolkodott hangosan Müntzer, miközben összeszedte a szükséges fegyvereket a platóról, és lekászálódott a kocsiról. – Akkor húsz perc múlva tüzet nyitok. – A déli oldalt lődd, én az északin leszek – mondta még utoljára a haupsturmführer, aztán búcsút intett Gresének. – Vigyázz magadra, és ne feledkezz meg rólam! – figyelmeztette Müntzert a nagydarab katona, aztán az órájára nézett. Az emelkedő meglehetősen meredek volt, és öt perccel később a haupsturmführer úgy érezte, több időt kellett volna kérnie. A csúcs közeledtével az út mind kevésbé lett járható, és amikor már csak néhányszáz méternyire volt adótoronytól, Müntzer kénytelen volt letérni a nyomvonalról, nehogy az SS testőrök idő előtt észrevegyék. A hóban kotorászva felküzdötte magát egy vízmosás meredek peremén, aztán ahogy az emelkedő megszelídült, sikerült a fák között haladva százméternyire megközelítenie az adótornyot. A Kübelwagen és az Opel Blitz az épület tövében állt. Az SS-ek nagy része a gerendákból felhúzott emelvény aljába épített bunker ajtajában beszélgetett egy kisebb tűz körül. Volt közöttük két gyengébben felszerelt Wehrmacht egyenruhát viselő katona is, akiket Müntzer az adótorony eredeti őrségének vélt. A többi fegyveres az épület körül ötven méteres körzetben elhelyezkedve figyelte a

környéket. Müntzer húszlépésnyire megközelítette a hozzá legközelebb álló őrt, aki inkább tekintgetett visszafelé, a viszonylagos melegben beszélgető társai felé, minthogy a kihalt erdőt figyelje. A haupsturmführer meglapult, és még egyszer körbenézett. A déli oldalon négy katonát számolt össze, akik legyező alakban szétterülve figyelték a környéket. Az utat ketten őrizték, és a teherkocsi platójára telepített MGplatójára telepített MGes géppuska fedezte őket. Müntzer felől hárman álltak. Mivel kevesebben voltak, jobban széthúzódtak, mint a déli oldalon lévők, de a géppuska fedezettüze szükség szerint őket is meg tudta védeni. A haupsturmführer elégedett volt a helyzetével. A főbejárat alig hetvenméternyire volt tőle, és a vízmosás megmászásával sikerült a csoportban várakozó SS testőrök háta mögé kerülnie. Épp azon gondolkodott, hogy ha még egy kicsit az orom felé tudna húzódni, akkor tovább javíthatna a pozícióján, amikor becsapódott az első gránát. Grese valószínűleg elejét akarta venni, hogy az SS katonák a teherkocsi segítségével megrohanják, mert a harminchét milliméteres gránát az utat érte, és járhatatlanná tette az Opel Blitz számára. A detonáció felkészületlenül érte a német katonákat, és az első pillanatokat a fejetlenség jellemezte. A nagytöbbség a földre vetette magát, és az ellenséget kereste, míg néhányan minden ésszerűséget mellőzve tüzet nyitottak az erdőre. A második gránát valamivel feljebb, a déli oldalon csapódott az oromba, és úgy megrázta a hegyet, hogy még Müntzer alatt is remegett a föld. Az emelkedőről meglazult

szikladarabok gördültek alá, és hatalmas döndülésektől kísérve ütköztek a torony aljában álló épület oldalának. A második detonációt követő pillanatban egy nagyhangú őrmester jelent meg az Opel Blitzmellett, és leállította a vaktában tüzelőket. Messzelátót emelt a szeme elé, és a fák közötti réseken át az ellenséget kereste. Müntzer lehúzta a fejét, nehogy észrevegyék, és amikor legközelebb felnézett, már a faluban is látott, hórihorgas sturmbannführert látta az altiszt mellett állni. Az őrnagy határozott kézmozdulatokkal parancsokat osztogatott az SS katonáknak, mire az egység néhány tagja leemelte a géppuskát a teherkocsi platójáról, és valamivel több, mint egy tucatnyi fehér egyenruhát viselő fegyveres indult meg rohanvást lefelé a lejtőn. A létező legjobb döntést hoztad – vigyorgott elégedetten Müntzer, miközben a rejtekhelyét elhagyva közelebb kúszott a bejáratnál tömörülő katonákhoz. Az őrök öten maradtak. A Kübelwagen sofőrje az ajtó elé állt a kocsival, és a katonák a jármű fedezéke mögé bújtak. Egy közvetlen gránáttalálattal szemben persze mindez semmit sem ért volna, de a repeszek ellenében kielégítő védelemnek tűnt. Müntzer tudta, hogy egyetlen esélye van. Ha az SS testőrség idejekorán felfedezi, az elsöprő tűzerő fölényüknek köszönhetően villámgyorsan végeznek vele. Egyedül abban az esetben lehet képes ekkora túlerő leküzdésére, ha sikerül őket meglepnie, és elsőre akkorát marni beléjük, hogy már ne legyen lehetőségük visszatámadni. A haupsturmführer megindult az erdő széle felé, miközben

ügyelt rá, hogy mindvégig a fák takarásában maradjon. Bár az idő sürgette, és tartott tőle, hogy a hegyoldalon lefelé rohanó testőrök hamarabb kapják el Gresét, minthogy ő megfelelő távolságba kerüljön, minden mozdulatot alaposan megfontolt. Szerencséjére az SS testőrök közelében robbanó gránátok kellő figyelemelterelő erővel rendelkeztek. A fehér egyenruhás katonák csak nagyritkán dugták ki a fejüket a fedezék mögül, és akkor is jóval inkább a hegyoldal aljafelé figyeltek, mint a továbbra is néma erdőre. Müntzer negyvenlépésnyire, egészen az erdő széléig merte megközelíteni a bunkert. Ott felállt, kibiztosított két gránátot, aztán rövid célzás után a Kübelwagen mögé hajította az elsőt. Néhány pillanattal később útjára küldte a második gránátot is, és amikor visszabújt a fatörzs mögé, hogy csőre töltse az MPmögé, hogy csőre töltse az MPast látta, hogy a keze remeg. Tudta, hogy nem az izgalomtól.

Nem kockáztathatsz. Amíg Olderogge az őrnagy bizalmát élvezi, minden német katona az ellenséged –próbálta elhallgattatni háborgó lelkiismeretét. Az első detonációt további kettő követte, és amikor Müntzer kihajolt a fa mögül az oldalára fordult lángoló Kübelwagen roncsain akadt meg a szeme. Mozgást látott, de a tűz melegétől vibráló levegőben képtelen volt kivenni, hogy pontosan mit is lát. További tépelődés nélkül meghúzta a ravaszt, és a géppisztolyban lévő töltényeket az utolsói darabig a bunker kijárata előtti katlanba ürítette. Tárat cserélt, még egyszer kinézett a fa mögül, és amikor nem látott mozgást a lángok mögött, lassan kilépett az

erdőből. A fegyvert folyamatosan célra tartva haladt a bejárati ajtó felé, miközben derékból meghajolva, szinte guggoló járásban próbált minél kisebb célpontot nyújtani. Mire elérte a lángoló kocsironcs oldalát, a lábai már remegtek az erőfeszítéstől. Térdre ereszkedett, néhány másodpercet hagyott magának, hogy a görcs enyhüljön a combjában, aztán óvatosan belesett az ajtó előtti katlanba. A látvány egy pillanatra elborzasztotta, és kénytelen volt visszaereszkedni a sarkára. A német katonák halottak voltak. A kicsavarodott, megégett testek, valamint a szétszakadt hús alól kibukkanó belső szervek sokkolóan hatottak rá. Egy másodpercig úgy érezte elkerülhetetlen, hogy elhányja magát, de az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült megemberelnie magát. Újból kinézett, és ezúttal próbált kizárólag a bunker ajtajára koncentrálni. A robbanások meglazították a kétujjnyi vastag deszkákból összeácsolt szárnyakat, és a középen támadt résen keresztül jól látszott, hogy a lángok a bunker belsejébe is eljutottak. Müntzernek semmi kedve sem volt belépni a kocsin túli, égett hústól szagló pokolba. Helyette visszahúzódott a fedezéke mögé, és kiabálni kezdett. – Dimitrij Petrovics Olderogge ezredes tudom, hogy bent vagy. Gyere kifeltartott kézzel, és ígérem minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életben hagyjanak! Senki sem válaszolt, és a haupsturmführernek mind nagyobb kedve támadt a megmaradt kézigránátját a résen keresztül bedobni a bunkerbe.

Persze semmi értelme sem lenne, csak Ritten von Erp

életét sodornád veszélybe – igyekezett megnyugtatni magát, miközben a mutatóujja akaratlanul is simogatni kezdte a géppisztoly elsütő billentyűjét. – Ezredes, vége van. A faluban már mindenki tudja, hogy kicsoda maga. Adja fel, és akkor még a nyilvános megszégyenüléstől is megmenekül – blöffölt Müntzer, és próbált erőt gyűjteni hozzá, hogy belépjen a katlanba. – Ki a fene maga, és mit akar? – szólalt meg bentről egy erőszakos, nyers hang, ami remekül illeszkedett von Erp sturmbannführer külső megjelenéséhez. – Rudolf Müntzer haupsturmführer vagyok. A férfi, aki maga mellett áll, Dimitrij Petrovics Olderogge ezredes, az NKVD egyik elitügynöke – kiáltotta a kém, és még saját maga számára is hihetetlenül hangzott, amit az imént mondott. – Miért támadott meg minket? – kérdezte a rekedtes hang némi hallgatást követően. – Mégis mennyi esélyt adott volna, hogy beszélhessek magával. Túl nagy mozgásteret engedett az ezredesnek. A faluban láttam, hogy még a fegyverét is visszakapta. Elég lett volna, ha lelő, mint egy kutyát, aztán közli magával, hogy én voltam Olderogge – felelte Müntzer, és ahogy kiabálás közben erőteljesebben lélegzett, egyre jobban szenvedett a kocsi mögül érkező égett hús, és megpörkölődött szőr szagától. – Mégis miért hinnék magának? Ó legalább nem gyilkolta meg az embereimet a szemem láttára. – Mert a lelke mélyén maga sem érti, hogy miért van itt. Ugyan mi olyan hírt hozott magának, ami miatt érdemes volt otthagynia a helyét, amit három év kitartó munkájával

szerzett meg? – Maga is tudja, hogy rám talált, Olderogge! Lebuktatott, és mindvégig a nyomomban volt. Még rám is lőtt, itt viselem a nyomát a karomon! – vágott közbe az ezredes, ahogy érezte, a beszélgetés kezd veszélyes irányba haladni. – Ha már nyomokról beszélünk, ezredes, én is tudnék néhányat mutatni magának – felelte Müntzer, és akaratlanul is megtapogatta az orrát. – Még mindig nem válaszok, őrnagy. Hozott magának ez a férfi valami olyan hírt, ami miatt érdemes volt feladnia az álcáját? Nem érkezett válasz. A haupsturmführer megpróbált hallgatózni, de a lángok ropogása elnyomott minden neszt odabentről. – Ezek szerint magának van valami mondanivalója – törte meg végül a csendet von Erp. – Igen, uram. És biztosíthatom róla, hogy pontosan az ellenkezője annak, amit Olderogge ezredes mondott magának. – Vagyis?– ütötte tovább a vasat az őrnagy. – Sztálin csapatokat vont ki Szibériából, és védtelenül hagyta az ország keleti felét. Akár száz hadosztálynyi jól felszerelt, pihent és harcedzett katonáról van szó, akik a meglepetés erejével az oldalukon könnyen megfordíthatják a hadjárat menetét – felelte Müntzer, és maga sem tudta pontosan miért, de valamelyest megnyugodott attól, hogy kimondhatta, amit már olyan régóta hordozott magában. Mintha csak ezzel az egyetlen mondattal igazolást nyert volna azoknak az embereknek a halála, akik az ő kezétől estek el az idefelé vezető úton.

Ujabb hosszas hallgatás volt a válasz, és a haupsturmführer ismét csak a lángok ropogását hallgathatta. – Ha azt akarja, hogy higgyek magának, engedje meg, hogy eloltsuk idebent a tüzet! – kiáltotta von Erp. – Rendben – felelte Müntzer, és nem sokkal később pokrócok csapkodását hallotta odabentről. – Na, most már hisz nekem? – szólalt meg újra, amikor a lángok kialudtak a bunkerben? – Annyi bizonyos, hogy a mellettem álló férfi szavai sokkal hihetőbbnek tűnek. Müntzer csak most jött rá, hogy az őrnagy az időt húzza, és megpróbál addig kitartani, amíg a löveg kiiktatására küldött SS testőrség visszatér. Mivel egy ideje a gránátok egyre ritkábban csapódtak be, a haupsturmführer biztos volt benne, hogy Gresét beérték, és menekülni kényszerült. – Micsoda? Az, hogy az oroszok titokban csapatokat vontak össze a Moszkvai védvonalon, és lokális fölényt kiharcolva ellentámadásba mentek át, hihetőnek tűnik magának? – Aközelmúltban követtek már el ennél nagyobb hibákat is. – De nem Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall vezetése alatt. – Akkor emlékeztetnem kell a hetekkel korábbi vereségeikre. – Az Sztálin parancsa volt, a jelentésemben pontosan kitértem rá! Remélem, eljutott a megfelelő emberek kezébe, ha már az életemet kockáztattam érte! – mordult fel dühösen Müntzer. – Amit én olvastam, abban csupán másodrendű tények és

a hozzájuk kapcsolódó következtetések lehetséges értelmezése volt – jegyezte meg von Erp. A haupsturmführerben feltámadt a düh. Ám ahogy egy hirtelen felismerést követően rádöbbent, hogy mindez csupán az időhúzás része, be kellett látnia, hogy a Gestapós jól végzi a dolgát. – Maga rendkívül okos ember von Erp! – mondta elismerően. – Már csak aztnem értem, hogyan tudott Olderogge ilyen gyorsan a bizalmába férkőzni? – Nem volt rá szüksége. Előre bejelentette, hogy érkezik, és hogy álljunk készen a fogadására – közölte a sturmbannführer.

Hát persze! Hozzáfért a kódokhoz, a frekvenciákhoz, sőt még a sugárzási időpontokhoz is. Egyenesen ostobaság lett volna a részéről, ha nem használja ki a lehetőséget –értette meg Müntzer, hogy mi történt. – Rádiójelentést küldött róla, hogy mikor érkezik – mondta ki a haupsturmführer, amit gondolt. – Pontosan így történt, sőt figyelmeztetett minket, hogy lesz valaki, aki majd Müntzernek akarja kiadni magát, és megpróbál beférkőzni a sorainkba...– ...és aki nem fog tudni a rádióüzenetről – fejezte be a sturmbannführer helyett a kém a mondatot. Von Erp hallgatott,és a némaság megült a kráter két oldala között. A haupsturmführer eltűnődött rajta, hogy mit mondhatna még, amivel igazolni tudná a kilétét, de az összes rémálmát megvalósulni látta az imént lezajlott beszélgetésben.

– Ha a maga mellett lévő férfinek van igaza, akkor mondja meg, miért nem dobtam még be egy gránátot az ajtórésen át, hogy mindenki meghaljon odabent?– tett még egy elkeseredett kísérletet Müntzer. – Fogalmam sincs. Talán azért, hogy megkérdezhesse. Mindenesetre biztos lehet benne, hogy ezzel semmit sem fog elérni – érkezett von Erp szenvtelen válasza. A haupsturmführer magában elismerte, hogy hasonló válaszra számított. A Gestapós tiszt egymás után hárította el a próbálkozásait, és Müntzer biztos volt benne, hogy képtelen lesz megingatni a hitében, amíg a testőrsége vissza nem ér.

Ha nem megy von Erpvel, próbáld meg Olderoggét! –gondolta végig a lehetőségeit a kém, és újra megszólalt. – Nem hagy más lehetőséget, kénytelen leszek felfedni az azonosító kódomat. – Herr Müntzer már igazolta magát. – Ahhoz bárki hozzáférhet, aki megtalálja az adót, akár egy NKVD ügynök is. Én arról a jelszóról beszélek, amit rajtam kívül egyedül Wilhelm Canaris ismer, és amivel az Abwehr vezetője akár Európából is igazolhatja a személyazonosságomat. – Továbbra sem hiszek magának, ugye megérti – válaszolt a sturmbannführer. – Nem is kell, csupán annyit kérek, hogy ne lövessen le azonnal, amikor az emberei visszatérnek. Jutassa el a kódot az Abwehrnek, és csak azután döntsön a sorsomról, hogy megkapta a választ. – Mitkínál cserébe?

– Leteszem a fegyvert, és önként feladom magam. – Tegye le a fegyvert és beszélhetünk a dologról! – Nekem elég az ön tiszti becsületszava, von Erp. Ennél több biztosítékra nincs szükség két német tiszt között. Az őrnagy hallgatott egy sort, aztán emelt hangon megszólalt. – Én, Ritten von Erp sturmbannführer ezúttal a tiszti becsület szavamat adom önnek, hogy addig nem döntök a sorsa felől, amíg meg nem kapom Wilhelm Canaris válaszát. – Ebben az esetben, amint úgy akarja, leteszem a fegy... – harapta el a mondat végét Müntzer, mert a bunkerből egy Luger jellegzetes dörrenése érkezett. Egy másodperccel később a zaj megismétlődött, majd a haupsturmführer von Erp döbbent hangját hallotta. – Olderogge? – kérdezte a sturmbannführer, aztán elismerően hozzátette. – Remekül csinálta, hogy a fene esne magába! – Kuss, büdös barom! – kiáltotta az ezredes, és tompa puffanás hallatszott, majd egy fájdalmas nyögés. – Tedd le a fegyvert Primakov, különben megölöm ezt a férget! – üvöltötte Olderogge, és valami keményen az ajtónak csapódott. Müntzer megdöbbent az ezredes hirtelen hangulatváltásától, és az első pillanatban képtelen volt megszólalni. – Mit akar tenni? – kérdezte, hogy legyen ideje tisztába jönni a megváltozott helyzettel. – Engedj ki, és hagyj elmenni! Az életemet kérem a tiedért

cserébe. – Ezek után ugye nem gondolja komolyan, hogy von Erp megvédi? – Nincs is rá szükség, ha elengedsz... Csak hagyd, hogy élve megússzam! Müntzer újra megpróbálta végiggondolni, hogy mi is történik, és ezúttal kissé összeszedettebben látta a dolgokat.

Ha von Erp meghal, ugyanott vagyok, mint mielőtt megpróbáltam beszélni vele. De ha lerakom a fegyvert, akkor Olderogge öl meg, hogy aztán a sturmbannführerrel is végezzen. Aztán elmondja a visszatérő katonáknak, hogy megtámadtam őket, de az utolsó pillanatban sikerült lelőnie. – Gyerünk Primakov, nem fogok örökké várni! – vált egyre türelmetlenebbé az ezredes hangja. Müntzer még egyszer végiggondolta a lehetőségeit, aztán megszólalt. – Elmegyek – jelentette ki határozottan. – Mi?! – Elmegyek. Ha megpróbál utánam jönni, megölöm. Ha megpróbál maradni, egyszer újra előkerülök, és akkor talán ügyesebb leszek. Tűnjön el, meneküljön, ahogy az előbb akarta! Ez az egyetlen dolog, amit tehet. Ha életben hagyja a sturmbannführert, ráveszem az embereit, hogy hagyjanak magának némi egérutat. Ha megöli, maguktól is azonnal a nyomában lesznek – mondta Müntzer, és tett néhány tétova lépést az erdő széle felé.

– Primakov elvtárs, már megint csalódást okoztál nekem! – mordult fel Olderogge, és a hangját a Luger újabb döreje kísérte. – Von Erp! – mormolta a fogai közt Müntzer, és rosszat sejtve visszafordult az ajtó felé. A következő pillanatban géppisztolysorozat szaggatta darabokra a tűztől meggyengült deszkákat, és acéllövedékek tucatjai kaptak gellert a felborult Kübelwagen alvázán. A haupsturmführer a hóba vetette magát, és áldotta a finnyás gusztusát, amiért nem volt hajlandó átmenni a kocsi másik oldalára. Ha a roncs nem védi meg a kilencmilliméteres golyóktól, mostanára halott lett volna. A lövések hangja hirtelen elhalt, és Müntzer a lángok ropogásán túl is hallotta, ahogy az ezredes tárat cserél odabent. Noha úgy gondolta, a sturmbannfuhrer halott, nem mert kockáztatni. – Von Erp!– kiáltott be, és azonnal visszahúzódott a kocsi mögé. – Meghalt, Primakov elvtárs, ne is reménykedj! – válaszolt az őrnagy helyett Olderogge, és újra felkerepelt a kezében a géppisztoly. Müntzer megvárta, míg kiürül a tár, aztán felemelkedett a roncs mögül, és viszonozta a tüzet. Akárcsak az ezredes, ő sem spórolt a golyókkal. Mire a tár kiürült, a vastag deszkakapun már alig volt tenyérnyi ép felület. A haupsturmführer újratöltötte a géppisztolyt, aztán hallgatózott egy sort, de egyetlen hangot sem hallott odabentről. Elgondolkodott rajta, hogy megpróbáljon-e

bemenni, de végül úgy döntött nem kockáztat. Újfent lenyomta az elsütő billentyűt, és élvezettel hallgatta, ahogy a gellert kapott golyók zümmögve pattognak össze-vissza a zárt térben. Amikor a fegyver üresen kattant, tárat cserélt, majd kézbe vette az övében lévő kézigránátot. – Ez az utolsó esélye, Olderogge. Jöjjön elő, vagy felrobbantom a bunkerrel együtt! – kiáltotta a kocsi roncs mögött rejtőzve. – De hiszen már itt vagyok – szólalt meg az ezredes néhány lépésnyire tőle. – Hogy a fenébe? – kérdezte Müntzer tágra nyílt szemmel, és felnézett a feje felett álló férfire. – Vezet ide egy másik ösvény is. Megnyugodhatsz, Primakov elvtárs, én sem vettem észre, amikor a falu felől jöttünk. Csak amikor odabent megláttam a másik ajtót, akkor jöttem rá, hogy szükségszerűen léteznie kell– magyarázta az ezredes, és látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet.– Tedd le a gránátot, és eszedbe se jusson a géppisztolyért nyúlni! Müntzer egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálja beélesíteni a töltetet, de a zárókupak még a helyén volt. A steilhandgranate a hóba hullott, miközben Müntzer felegyenesedett az MPa hóba hullott, miközben Müntzer felegyenesedett az MPas mellől. – Fájdalmat ígértem neked, és hosszú szenvedést, Primakov elvtárs, de a körülmények lehetetlenné teszik, hogy betartsam a szavam. Remélem a tehetetlenség érzése kárpótol. – Mit akar?

– Csak annyit, hogy mielőtt meghalsz, megtudd, az egész Középső hadseregcsoportot elsöpörjük a föld felszínéről. Éket ütünk a fasiszta barátaid szárnyai közé, bekerítjük őket, és felmorzsoljuk a kapitalista agresszorokat– közölte elégedetten Olderogge. – És ha rajtam múlik, nem ejtünk foglyokat. – Te egy lelketlen dúvad vagy Dimitrij Petrovics – mondta Müntzer fáradtan, és hirtelen úgy érezte mindaz a teher, ami eddig a vállát nyomta, most elviselhetetlen erővel nehezedik rá. Úgy érezte képtelen még egyet felvenni.– A hozzád hasonló, ember formájú szörnyetegek kényszeríttettek rá, hogy látszólag a saját népem ellen harcoljak. Nézz magadra, és mond el, mit látsz! Építettél te valaha bármit is? Csináltál valamit, ami jobbá tette a körülötted lévők életét? Bármerre jártok, csak raboltok, és elveszitek a másét. Még akkor is, ha az életéről van szó... – Pontosan– szakította félbe a haupsturmführer szavait Olderogge, és feljebb emelte a géppisztoly csövét. Müntzer dermedten állt. Képek futottak végig a szeme előtt, és furcsamód, amit látott, amit tett, így visszanézve többnyire helyesnek tűnt. Luger jellegzetes dörrenése hallatszott. Az ezredes halántékából apró vörös sugár csapott ki. A tiszti sapkalesett Olderogge fejéről, és a hóba zuhant. Az NKVD ügynök előbb térdre rogyott, aztán szinte megállás nélkül elterült a földön. A mozdulat olyan esetlennek tűnt, hogy Müntzer az első pillanatban nem is akart hinni a szemének. A haupsturmführer értetlenül körülnézett, aztán von Erp kinyújtott kézzel fekvő testét látta a szitává lőtt kapu

megrepedt deszkái között. A tiszt zubbonyának hátán széles vörös folt a csillogott a lángok fényében. – Köszönöm! – mondta ki olyan halkan, hogy a tűz ropogása miatt rajta kívül más nem is érthette, de a gesztus eltéveszthetetlen volt. A sturmbannführer alig láthatóan biccentett, aztán lehajtotta a fejét a bunker faforgácstól piszkos padlójára. Müntzer visszafordult Olderogge felé, és megbabonázva nézte a férfi mozdulatlan testét. Vége, most már tényleg vége – gondolta megnyugodva, és érezte, hogy a lábait elhagyja az erő. Megemberelte magát, megkerülte az épületet, és bement a bunker hátsó bejáratán. Odabent egyre elviselhetetlenebb volt a füst. Két halott rádiós feküdt a padlón, nem messze a sturmbannführer eszméletlen testétől. Müntzer megragadta a tiszt karját, és kivonszolta az épületből a friss levegőre. A hidegtől von Erp kinyitotta a szemét, és megrettenve figyelte a fölé hajló felismerhetetlenségig szétvert arcot. – Mi a jelszó? – kérdezte suttogva a német tiszt. – Miféle jelszó? – kérdezett vissza értetlenül a haupsturmführer. – Amit Olderoggénak mondott. – Csak az NKVDnél használnak efféle kódokat, az Abwehrnél nem divat– felelte Müntzer, és kivillantotta csorba fogsorát.

Moszkva 194les ostroma során a német Középső hadseregcsoport vezérkarát valósággal sokkolta az a hihetetlen erejű és hevességű ellentámadás, amelyet

Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsallindított december 5indított december 5án éjjel. Az offenzíva egyes helyeken háromszázhúsz kilométerrel szorította vissza a német hadsereg csapatait, és közel félmillió katona halálát okozta, de a Totenkopf hadosztály WaffenSS egységei, melyek emberfeletti erővel kitartottak a gyemjanszki katlanban, végül megakadályozták a teljes összeomlást. Az gyemjanszki katlanban, végül megakadályozták a teljes összeomlást. Az es oroszországi téli hadjárat emlékére alapított érdemérem az egyetlen volt, amit német katona egy hadjáratban való részvételért kaphatott. A fronton harcolók által csak “fagyott hús"-ként emlegetett kitüntetés nagyobb elismerésnek számított, mint a Hadi Érdemérem.