1911 január ső szám. II-ik évfolyam. A kulturszyrén

1911 január 15. 1-ső szám. II-ik évfolyam. A kulturszyrén. Az uj év, a politikai uj év amilyen szűrkén és bizalmatlanul köszöntött be, annyira pikáns, érdekes és szenzációs, meglepetésekben gazdag az irodalmi és művészeti uj esztendő. Még csak nem is a kitűnő szinműíró: Molnár Ferenc szerelmi kalandjára célzok, mert hiszen közönséges emberi gyarlóságok, a nagy művészeken és írókon ép ugy megeshetnek, mint más halandón, a mi az irodalmi és művészeti uj esztendő nagy slágerje jelenleg, az egy uj irodalmi és társadalompolitikai folyóiratnak, pazar fényben, hangos és tűzes reklámokban, merész szituációk között való hirteleni megjelenése. Magyar Figyelő a folyóirat, címe s szerkesztői a legnyalkább, legszubtilisabb, de a legcélszerűbb és alkalmazkodóbb magyar író: Herczeg Ferenc s a politikai kűzdtereken már többször letörött, de mindig ujból visszatérő feudális oligarcha: Tisza István gróf. Tisza István mint - lapszerkesztő. Ki hitte volna. A tollnak, a sajtónak, a meggyőződések és elvek nyilvános hirdetőinek halálosabb ellensége, elkeseredettebb űldözője volt-e valaha még mint a fekete gróf, a keményöklű, az erőszakos, a mindenkori retrográd és csökönyös haladásellenes. Aligha. A Tisza gróf egész multja, minden politikai kalandja, sikere és alázuhanása az ő makacsul konzervativ, önimádó, erőszakos természetén alapult. Sohase volt barátja a modern haladásnak, a szó mélyebb értelmében vett liberalizmusnak, a társadalom fejlődésének, a jogok kiterjesztésének, a feudális arisztokrata uralom letörésének, a nemzet életerejét és gazdasági energiáját fojtogató egyházi és főuri terjeszkedés és prepotencia megfékezésének, ellenben távol szívében minden demokráciától, kűzdött a dinasztikus érdekeken kivűl a feudális nagybirtok érdekei mellett, szemben a nép, a tömeg demokratikus érdekeivel, kűzdött a modern gazdasági és kulturális érdekek ellen, felfujt, űres és disszonnáns hangu, nemzeti frázisok pózoló hajigálása közben s midőn mint a

politikai száműzetésből visszatért nemzetvezér, ujból a cselekvés terére lépett, komor és sötéten középkori lelke egész gyűlöletével dobta magát annak a demokratikus mozgalomnak a letörésére, amely a nép jogokat kiterjeszteni, általánositani s ennek alapján demokratikus parlamentet, emberi és szociális törvényeket, kereskedelmet és ipart kreálni s a feudális arisztokrata és papirendet a nyakáról lerázni akarta. Hiszen tulajdonkép az általános, titkos, községenkénti választójog alapján alakult meg a kormány is a nép szemében, de a józanok, a mélyebben látók, a fűggönyök mögé tekintők már akkor is tudták, de mindenesetre erősen sejthették, hogy a Tisza István bábáskodása mel lett alakult kormánytól, radikális és demokratikus reformot nem szabad várni s a bihari fővadász junker-politikája nyomán népjogok nem csak hogy nem fakadhatnak, hanem még a meglevőknek is le kell törniök. Sokan és jól tudták mindezt, ám azért az országos választásokon mégis csak beugrott az ország s beugrottak még a nagy kormányzati korrupció után fellélekző lateinerek is s Tisza grófot kétszázötvened magával tolták be a parlamentbe, hogy kivégezhessék az egyetlen igaz, egyetlen szűkséges s egyetlen radikális reformot, az általános titkos választói jogot. Tisza István tehát kűzdött az országban és agitált a parlamentben eddig, sivár, szomorú, reakciós társadalmi, szociális és politikai gondolatai mellett s most egyszerre csak egy uj fegyvert villogtat kezében, egy uj kűzdőtéren bontja ki zászlóját s Tisza István a nemzeti liberálizmus, "a tartalmasak, józanok, megfontoltak és egész műveltek" táborához szól egy irodalmi ujság hasábjairól. Sokkal komolyabb és megfontolandóbb jelenség ez, semhogy ezen egyszerű recensióval átsikolhatna a gondolkozó ember. Tisza István gróf is ahhoz a fegyverhez nyul, a melylyel a modern radikálizmus, a gondolatszabadság, a nyugati kultura, a vérbeli demokratizmus bátor, művelt és elszánt katonái dolgoznak: a sajtóhoz. Tehát Tisza grófnak is a nyilvánosságra vitt gondolat hódító erejére van szűksége, hogy eszméit propagálhassa, hogy az ellenséges tábor demokratikus irodalmi akcióit kontrakarirozza, tehát a toll kell neki is, a sajtó, a nyilvánosság, az ólomba foglalt gondolatközlés, a modern technikával kigondolt és kiállított ujság ... Ez kell tehát a konzervativ fekete grófnak is a modern kultura letöréséhez! Valóban sohasem hittűk volna, hogy Tisza István grófban van ennyi modernség és ennyi kultura. Sohsem hittűk volna konzervativ multjából és ultra-modern cselekvéseiből, hogy a harc hevében meglátja és felemeli az eszmékkel és tudással ihletett és élvezettel vívó modern harcosok csatabárdját. Sohsem hittűk volna, hogy aki eskűdt ellensége volt mindenkor a gondolatközlés szabadságának, egyszer csak mint ujságiró, fényes sisakban, pazar kiállitásban lép a nyilvánosság elé s azt mondja, hogy most ő írni fog, írni a nemzethez, nemzetközi törekvések, a félműveltek, a rendet felforgatók, a zavarosban halászni akarók ellen. Hát most ezt tette Tisza István. Folyóiratot indít s hadat izen a "nemzet ősi tradicióinak megmentése" érdekében, a nemzeti eszmék és művészeti irányok felforgatói s az idegen, kozmopolita elvek behurcolói ellen.

Ravasz csoportositás, alakoskodó reklam, nemzeti tartalomba burkolt lélekkerités harsonásává lett ime a retrográd gróf s hű Szanchó Panzája, a minden politikai szeretkezésre kapható selyemtollu sváb, a jó Herczeg Ferenc, finom zengésű, gyönyörűen gördűlő, a stylus finom művészetével, a szavak és ötletek brillians csoportositásával a Magyar Figyelőbe rak is bizonyára szinpompás pávatollakat a Tisza gróf fűrtjei fölé, - de a hangok syrénzenéjéből, a csillogó, szép, szines szóvirágokból, a célba vett, a lelki megejtésre predesztinált nemzet, minden valószinűséggel ki fogja hámozni, a minden politikai hájjal felkent bihari gróf és álmodó arcu Sanchó Panzájának s az egész nemzeti bőrbe bujt irodalmi szövetkezetnek apró kis csalafintaságait. "Meg akarja keresni - mondja a Magyar Figyelő - és meg akarja jelölni, nemzeti kulturánk tisztult magaslatait. A rombolás hóbortjával szemben sorompóba hivja az épitők elszántságát, a jelszavak fanatikusai ellen, a nemzet belátását, a félműveltség hivalkodó álfelvilágosodásával szemben, a valódi műveltség éltető erejét". Szép szavak, rejtelmes szavak, tűzes és csattogó szembeállitások, de minden rejtelmességűk és sejtelmességűk mögűl is kilóg a - láb. Szinte magyarra fordithatjuk: Hóbortos, nyugatimádó fantikusok, beronditván internacionális álmodásaikkal a "nemzeti kultura tisztult magaslatait", mi visszaállitjuk azt az oly irigylésre méltó hazafias pózu piedesztálokra ; a minden csendes emésztést, békés nyavalygást felrázó, reformálni akaró politikai és irodalmi hóbortosok rombolást vittek vég hez s görcsös kűzdelemmel törnek a Sötétség ellen. Fel ellenűk, sorompóba. - "Jelszavak fanatikusai azok", "félműveltek", "álfelvilágosodottak", mi azonban belátóak és műveltek: nekűnk szervezkednűnk kell, ime e célra itt a Magyar Fűlelő. Egy a legujabbak, a legműveltebbek, a legkiválóbbak, a finoman látók és distingválók által, a pénz minden erejével produkált kultur vállalat élén, a kulturáltságnak faji és nemzeti jelleget tulajdonitanak. Szerintűk a tudomány, a műveltség, az irodalom, a művészet, nem valami egységes, egyetemes, minden nemzetet, minden világtájat egyaránt és egyformán érintő magasabb közkincs, melyben önmagáért és nem valami nemzeti especialitásért gyönyörködik a distingvált kulturlélek, de ellenkezőleg: az uj nyomon járó: félművelt és hóbortos, a rendszerrel, az elnyomó rendszerrel elégedetlen: tévedt fanatikus s az egyetemes kulturáért lelkesedő és dolgozó egyűgyű lény: nemzetközi, botozni való agitátor. Szanchó Panzó elegáns, finom nyelvezetű szalonröppentyűi mögött immáron efféle gonosz elméletek magvai fogantatnak és portáltatnak. Rendjén van. Megkérdezhetnénk pedig még tőlűk, hogy amig hetyke lesajnálással, gunyos, főuri fölénynyel szántanak végig amugy foghegyről csupán, azon a tiz évi munkán, melyet a modern irók és szociológusok, a társadalom, tudomány, politika és művészet minden ágában, a nyugati kultura megismertetésével megteremtettek: ők maguk, egy szellemi téren vivandó csatához, az első fényesnek igért rohamra, az első fegyvertényűknél, miért vonulnak ki egy szellemileg impotens fűzettel, amelyben az emberiséget érdeklő nagy problémákról: szocializmusról, agrarizmusról, klerikalizmusról, földről, pénzről, szekularizációról, avagy egy kis művészetről, esztétikáról, a kor nagy természettudományi és filozófiai törekvéseiről, egy megveszekedett hang sincs s a szélsőségekbe nyuló tudománytalan általánosságok szomoru lerakodóhelyénél nem egyéb.

Egyébként pontról-pontra megolvastuk a Magyar Figyelő első számát és tulajdonképen csak most látjuk, hogy attól a szellemi Rabonbánoktól, akik ezt a degesz, jó kinézésű, csinos kivitelű ujságot összeszerkesztették, még akkor sem kell megijedni, ha Tisza István a kapitány. Nem. Ez a szám szintelen és lompos. Él, cél, programm, hang és stylus, igazán csak a Herczeg bevezető cikkeiben van. A többi közlemények közhelyek és lére eresztett Lexikon-adatok. Tisza István a husdrágaságról, Bárczy István, pesti polgármester, a népnevelés űgyéről és állami népoktatásról, Kenedi Géza a feminizmusról értekeznek. Friss, űde, uj dolgokat, uj szineket, uj meglátásokat még Ambrus, Gárdonyi és Lyka cikkeiben sem találunk. Kenedi, Herczeg, Gárdonyi, Lyka: mind irók ők: a célszerűek sorából. Sokszor letaposott utak régi vándorai ők. Szinte elmondhatnók, hogy illenek a keretbe. Konzervativ irodalmi és művészeti irányzat exponensei ők szinte kivétel nélkűl. Tisza gróf jól válogatta ki őket. Egyébként a fűzet vastag és meritett papiron nyomott. Szép kiállitásu. Azt hisszűk, nagyobb nyugtalanságot nem fog okozni s a ravasz hátsó gondolattal országgá bocsájtott arisztokratikus irás szellemi defektusain nem fog segiteni még a vaskezű gróf sem, a pénz sem, Bárczy István polgármester ur sem, sőt a Gyurkovicsék szerzője sem. Sem, sem, sem. Irta:Gonda József dr.

A Társadalomtudományi Társaság. A hódmezővásárhelyi fiók megalakulása. Még január hó folyamán s a legnagyobb valószinűség szerint, január hó 29-ikén alakul meg Hódmezővásárhelyen a Társadalomtudományi Társaság hódmezővásárhelyi fiókja. A Társadalomtudományi Társaság nagyarányu működése, célja, programja minden intelligens ember előtt köztudomásu. Ez volt az első és egyetlen egyesűlet Magyarországban, mely mintegy 16 esztendővel ezelőtt napirendre tűzte nálunk is a természettudományi, modern esztétikai s általában az emberi társadalmat érintő minden rendű szociológiai kérdések tudományos ismertetését, amely céljául tűzte ki, hogy a kűlföld nagy szellemi kulturáját népszerűsiti és megismerteti a magyar földön is, amely feladatául vallotta: kűzdeni azon egyetemes, nagy emberi jogokért, amelyek minden kulturembert megilletnek s ezen feladattal zászlót bontott az általános választói jog, a modern népoktatás, a felekezeti szellem le törése, a szekularizáció, a fokozatos adó, a feudális osztályuralom meg szűntetése s még számos, nagy szociálpolitikai kérdés érdekében. Hatalmas munkát végzett a Társaság rövid néhány év alatt s társadalmi akcióinak intenzivitásával elérte azt, hogy a magyar lateinerosztály ma már szintén belépett a gondolkozók táborába, hogy ma már a kűlföld filozófusai, politikusai, szociológusai a magyar szabadgondolkozók által is megközelithetők, elérte azt, hogy tudományos, még pedig tartalmas és öntudatos szociológiai kultura létesűlt

ebben az országban is. Nagy és értékes eredmény ez s az uttörőbajnokok munkáját a magyar társadalomnak azzal kell honorálni, hogy a meginditott kulturmozgalom terjesztéséhez, a felélesztett tudományszeretet általánositásához teljes mértékben hozzájárul s a Társadalomtudományi Társaság radikális akcióit, a társulás és csatlakozás mindenkori hatalmas erejével támogatja. A Társadalomtudományi Társaság, hogy eszméit, tudományos igéit, az egyetemes emberi jogokért hirdetett igazságait minél szélesebb körben terjeszthesse, - a vidéken fiókokat alapit, ahol a vidéki tagok ismét tovább adják, ismét szélesebb körben terjesztik a szociológia gyönyörű tanait. Társadalomtudomány, közgazdaság, esztétika, élettan, irodalom, politika: minden helyet foglal a tartalmas programban, amelynek minden ágában, minden csoportjában a haladás, az előretörés, a szellemi fejlődés a főcél, a vezető fáklya. Ez a fiók készűl megalakulni Hódmezővásárhelyen és pedig körűlbelűl 30 taggal. A fióknak csak az lehet a tagja, aki egyuttal tagja a fővárosi Társadalomtudományi Társaságnak, evégből akik a helyi fiók tagjai sorába óhajtanának belépni, azoknak előbb a központ tagjainak kell lenni. A fiók megalakitására nagyban folynak az előkészűletek. A megalakitásra lejön a Társadalomtudományi Társaság főtitkára, a Világ főmunkatársa, a legelső és legnagyobb magyar szociológus: Jászi Oszkár dr. iró s a hódmezővásárhelyi közönségnek előadást fog tartani a szociológiáról. Eseményszámba menő dolog lesz ez városunkban, hol a tiszta tudományosság, a radikális szabadgondolkozás, a modern, nyugateurópai felfogás kijegecesedett igéit először fogja hirdetni egy igazán hivatott, rendkivűl intelligens és képzett kulturapostol. Az alakuló közgyűlés előkészitésén egy héttagu bizottság működik, amelynek tagjai Bauer Imre, Cukor Bálint dr., Gonda József dr., Műller Ferenc dr., Reiter Oszkár dr., Reich Ede és Singer Sándor. Akik a társaságba felvétetni óhajtják magukat, jelentkezzenek Gonda József dr. városi tanácsnoknál.

Trauer-Marsch. Már bevonult a szűrkeség Szomorú, halk ködserege, Beethoven mester sokáig várt még Mig az árnyak körűlötte Még sűrűbben sorakoztak Mint fekete esőfelhők. Akkor fehér gyolcslepedőt Teritett a zongorára,

Volt neki egy vén csontváza, Szépen lefektette rája, S készen állott a ravatal. Azután nagy áhítattal Meggyujtott sok halotti fáklyát És felvette a palástját, Fehér színű gyolcspalástot, És leűlt a zongorához. Előtte vert feszűlet állott. Ajtó nyilik, Veniszlausz lép be. A szokatlan csöndön elámul. S mikor a mester nem veszi észre, Kottapapirt és irónt fog S meghúzódik a sötétbe. Kűnn az óra éjfélt kongott. A mester más világban szárnyal, Fenn a felhők közt barangol Valahol a menyországban. Hirtelen csend lett. Megérkezet A bús menet, a szellemek Valami egyhangú dalt énekeltek. Fehérszakállas apostol járt elöl S kelet felöl Végtelen fáklyasor huzódott. Fölsírtak a mélyakkordok Bús akkordok. Titkos szűnetek Szakitották félbe Fájdalmas dűbörgés Sírt bele az éjbe. Kisérteti táncot Táncoltak a lángok. Mint egy fehér szobor Úgy állt az apostol A szobor fejénél. Botja aranyos volt S a haja dér. S most a mester halkan

Űdvözli vendégét Feltárja előtte A tulvilág képét, Űveggyöngyök csengnek, Halk hangon esengnek Nehézszagú rózsák Búsan hajladoznak Szirmukat hullatják... Uj futam, uj hangok Harsogó zenéje Szárnyal a világba, Fájdalmas keblekből Felszakadó sóhaj. Dobpergés, dűbörgés Zeng az éjszakába És sír fel az égre, Minden egyes dallam, Amint busan elhal Egy élet zenéje. S most nincs hang, nincs szűnet Csak csengő zsibbongás és zsibongó zengés Egy őrűlt tombolás, egy fájó esengés, A távol határban bús harsonák szólnak, Bősz egy rohanás ez, A fáklyák lobognak, a lélekzet kifogy, Beethoven mesternek elsápadt az arca És összerogy. Elömlő fehérség hirdette a reggelt. Veniszlausz ágyba fektette a mestert És fölélesztette. Sápadt volt az arca, s a fekete haja Kuszán omlott ivelt homlokába. Megszólalt sokára "Vége van, elhangzott. Egy kedves halottra Rádobtuk a hantot. Szétfoszlott a zene Éji semmiségbe,

Nem sír már a lelkem, Vége, vége, Én sem tudok róla, Már elfelejtettem Hogy benn a lelkemben Micsoda viharzott, Micsoda vihar volt" Akkor Veniszlausz A kottalapjait előszedegette: A nagy gyászindulót Az éji homályban végig - lejegyezte Irta: Keleti Armand.

Mátyás, az elátkozott. . Tézis: Hódmezővásárhelyen a róm. katholikus pap Karácsony napján megtagadta Krecsmarik Mátyás tűdővészes kórházi ápoló eltemetését, mert az ápoló a pap által előző napon felajánlott utolsó kenet felvételét megtagadta azzal az indokolással, hogy "rajtam már az Isten sem segít." Szegény Mátyás, jó Krecsmarik Mátyás, te fáradt, köhögős, tűdővészes szolgasorbeli ember, te sem hitted volna ugyebár, hogy halálod után mint vezércikktéma kelsz ki sirodból, hogy te mint egy tizenhárompróbás, kijegecesedett élőszentségtörés szomoru eseteddel szállitsd magokba az akolbeli juhocskákat, hogy éppen te légy a nagy átokkal sujtott pokolbeli eretnek, kit keresztény egyházad dogmái halálod után még az anyaföld gyomrából is kitiltanak. Szegény Krecsmarik Mátyás, te kimondhatatlan nevű tót polgártárs, a te vétked ugyan rettenetes és a te bűnös lelkednek sem földön sem égen nincsen bűnbocsánat. Aminthogy igy mondta ezt bizonyos nevezetű Gyenes tisztelendő ur, ki hogy ezidő szerint a hódmezővásárhelyi egyedűl űdvözitőegyház juhocskái között pásztorkodik igaz emberséggel, krisztusi szeretettel és keresztényhez illő megbocsájtó elmével. Akarom mondani hogy sajnálom, hogy a nevén is megneveztem őt, mert hiszen ez valóban is felesleges volt, hiszen ezek a gyenesek, gondolataikban, tetteikben, érzéseikben, akarásaikban, testökben, lelkökben, vérökben, idegeikben annyira egyek, annyira elfogultak és egyoldaluak : hogy őket kűlön is personifikálni, igazán szószaporitás. Egyszerűen csak gyenesek ők. Gyenesek: dogmatikusan gondolkozó felekezeti gyűlölségtől telitett, magasabb, distingváltabb sférákba, az

emberi indulatok, vágyak, szenvedélyek misztériumába tekinteni nem tudó sötétségszolgák, kik az embert, a teremtés koronáját, kizárólag teologiai szempontokból, a vallás avult dogmái szerint itélik meg, kik eőőtt a hit és a vallás a világot egybetartó kulturkapocs s minden ember, ki a pozitiv tudományok, a természet és életfilozófia törvényeiből indulva ki, kritika alá meri venni az egyházi dogmák erősen ostromolt recsegőbástyáit : istentelen, gonosz, pokolra való kárhozott, kinek testét a föld, lelkét az ég lökje ki. A modern teologia felvilágosodottságot hirdetőkulturpapjai megértik a társadalom egyetemén átizzó forradalmi reformeszméket s a bálványaikat romboló társadalmi radikalizmus igéivel szemben már nem máglyatűzzel, nem spanyolcsizmával, nem kiközösitéssel, nem pápai nagy átokkal s nem a köteles egyházi funkciók kiszolgáltatásának megtagadásával felelnek: de a pozitiv filozófia tételeivel szemben a társadalom és életanalyzis teologiai tekintetekből idealizált formáit ragadják meg s dogmák és fizikai igazságok között megindul a kűzdelem. Az intelligens teologus eltemeti az egyház leghalálosabb ellenségét is s az utolsó kenet ki vagy ki nem szolgáltatását semmi esetre sem tekinti kázusnak arra, hogy ott, ahol véget ér az élet - az egyház nevében, szentséges igék leple alatt, a keresztényi szeretet meghurcolásával botrányt provokáljon. Csak a szánalmat érdemlő bornirt elfogultság fekete vitézei fogják fel földhözragadt egyoldalusággal kötelességeiket s igénytelen csekély ségűk elenyészően kis cselekményeinek gyakran akkora horderőt tulajdonitanak, nagy, szép, mélyenfekvőegyházi dogmákat annyira a maguk kicsiny látókörével agyonértelmeznek, hogy a helyzet élére állitásával, botrány provokálásával, tulajdonkép saját egyházuk érdekein, s az egyházi kötelékbe tartozó tisztultabb felfogásu lelkek bizakodásán, hitéletében ejtenek veszedelmes sebet. Arra is gondoltam, hogy ennek az értelmes tisztelendő urnak irok előbb is egyet-mást a keresztényi dogmákról, a krisztusi szeretetről, irok neki valamit Karácsonyról, a szeretet és magunkbaszállás egyetemes nagy űnnepéről, erről a szép, tömegmilliók által tisztelt hatalmas etikai symbolumról, gondoltam, hogy csevegek vele egy keveset arról, hogy a világon a legszebb erkölcsi és emberi érzés a megbocsájtás, a legszebb hivatás a Megbocsájtás erényének Krisztus után való propagálása, tanitása, magyarázása, mert mint veszem észre, erre a hitoktatóra ilyesmi is ráférne, de mondok magam is az eklézsia tagjai sorába tartozván, még majd elkövetkezvén az utolsó óra és az utolsó ut, vélem is elbánik amugy - gyenesen, Krecsmarik módjára, azután még falra hányt borsóban sincs valami sok gyönyörűségem. Ebben a mi városunkban vallásos atrakciók sohasem voltak. A szeretet jegyében, a hit magasztosságától áthatott lélekkel szolgáltatta ki minden egyház, az ő dogmaszerűen előirt kegyszereit s azért, mert valaki felvette az utolsó kenetet vagy sem : a pap az elhunyt eltemetését nem tagadta meg s a társadalom modernebb felfogásával ellenkező dogma-értelmezésekkel botrányokat nem provokált. És Karácsony : a megbocsájtás, a szeretet világűnnepén meghal egy tűdővészes kórházi szolga; ki a gyónás letételét - emberileg a legkönnyebben érthető okokból megtagadta, - s előáll a pap, azaz hogy nem áll elő a pap s a keresztény hitben élt fiatal szolgával megtörtént, hogy idegen egyház papja kiséri ki a temető kapujáig s a kórház gondnoka mond bucsuztatót a sirja fölött, mert a gyenesek ugy értelmezik az egyház törvényeit, hogy Krecsmarik Mátyás halálos bűnben

volt, tehát utolsó utján a megsértett egyház funerátora nem pontifikálhat. Egy világért sem állitom, hogy szegény Mátyáson valami nagy sérelem esett. Hogy a gyenesi megbocsájtással vagy a nélkűl vándorolt-e ki az árva lélek édes föld anyánk gyomrába, ez már neki tuti-fruti. Az a melegszivű, emberbarát kórházi gondnok, ki sárban, hóban elkisérte őt utolsó utján, bizonyára igazabb szivvel, nagyobb bensőséggel, mélyebb átérzéssel mondotta el bucsuszavait, mint a sablonok szerint, konvenciókkal működő egyházi közbenjött; ő érte tehát ugyan nem volna érdemes boncolás alá venni ezt a szomoru, nagyon szomoru karácsonyi mesét, de ez az eset itt az első eset. Le kellett szögezni, meg kellett látni már annál is inkább, mert ez a mi népűnk, ez a mi egész társadalmunk, még a tisztább fejű, liberálisabb elemek is: egyházi kérdésről lévén szó, felettébb szeretik fejöket véka alá rejteni s a strucc politikájának aktuálissá tételével megtörténik, hogy egy-egy ily mélyebb tendenciáju, széles, nagy, emberrétegeket érdeklő űgy lekerűl a napirendről, anélkűl, hogy az illető elvenné méltó bűntetését. Azt hiszik a legtöbben, hogy ez egyházi, vallási kérdés s ebbe csak a felekezeti szempontokból tűrelmetlenkedők, a vallás és hit ellenségei avatkoznak s egy ember nyilvánvaló tapintatlanságát, helytelen és elfogult szabály értelmezését, az egyház, a hit, a vallás hatalmas palástja mögé takarva, - keresztűl nézik. Pedig a kérdés igy fonákul van beállitva. Ez az eset nem vallási kérdés. Aki ezt kommentálja, aki ennek társadalmi és etikai következményeit levonja és megállapitja, az még nem avatkozik dogmatikus kérdésekbe, nem az egyház ellen lázit, nem papjainak tűrelmét, hitéletbeli szilárdságát és meggyőződésének energiáját kisebbiti; annyi az egész, hogy egy szintén csak ember által elkövetett tévedést, amely elkövetésében és következményeiben szoros relációban áll a nyilvánossággal, az egész társadalommal, - megró. Pont. És nem több. Ez pedig nemcsak joga, de kötelessége is a nyilvánosságnak s akik ebben az egyház vagy a vallás, vagy a pap meghurcoltatását akarják erőszakos rabulisztikával belemagyarázni, azok egyenesen ellenségei az egyház igaz érdekeinek. És azután, amikor még a száraz tényt megírja az ujság, ő tisztelendőségének áll feljebb s egy gyatrán stilizált válaszocskában - amelyben mindent beismer magát az egyházi törvényekkel védi. Sajnálatra méltó, szomoru védekezés. Az idevonatkozó egyházi törvények bölcs megalkotója ha tudta volna, hogy az orrukig sem látó heccpáterek értelmezik és alkalmazzák rendelkezéseit, alighanem jobban fogalmazta volna a dolgot. Az egyházi törvények az egyház ellenségét közösitik ki, az eltemetés megtagadását, a gyónás, az egyház, a szentségek megtagadójától írják előközépkori egyűgyűséggel, de hogy ép ez a szegény, tűdővészes, nyomorult haláltfélő kórházi Mátyás lett volna az a kemény, nyakas, szentségromboló, istentagadó kaján, kitől el kell vonni a legutolsó egyházi tagot is megilletőutolsó utat, aki a legegyszerűbb és legtermészetesebb halálfélelemből, a gyilkos, rettenetes agónia lázában megborzad a paptól s nem gyónik meg, hanem ráadásul másnapra - meghal, - mindezt az én véges eszemmel csak a tisztelendő úr rovására és számlájára tudom írni. Ugyan kérem, csak gondolkozzunk emberi észszel. Hát van természetesebb életjelenség, könnyebben érthető emberi lélekmegnyilvánulás, mint az a borzalom, amelylyel a haláltól félő, agonizáló emberroncs a sirtól tiltakozik. És ugyan az utolsó kenettel kopogtató szolgája az Istennek, az őátszelleműlten tulvilági megjelenésével vajjon nem a sirra, az elmulásra emlékezteti a boldogtalan halódó halandót? Hát a haláltól való poltron félelem és a gyónás

felvételének visszautasitása között vajjon nincs-e meg természetes, észszerű, logikus és tiszta okozati összefűggés? Ám ő tisztelendősége ezt perrendszerűen intézi el? Ő tanukra hivatkozik: arra, hogy a Krecsmarik, a tót, a Mátyás teljes öntudatánál volt (halála előtt fél nappal) s hogy tűdővészes láza dacára is nagyon jól tudhatta, hogy a visszautasitással micsoda halálos bűnbe esik, amivel az eltemetés megtagadása is jár. Szegény Mátyás, neki golyó volt a hasában, millió tűdővészbacillus a testében s neki problemákat adtak fel s ha történetesen nem kerűlközik egy nemesen gondolkozó ember azon a szent karácsonyi napon, Mátyás, téged ugy kivittek volna, mint egy döglött kutyát a gyenesek kegyelméből és szeretetéből. Tiszta lelkemből és meggyőződésemből mondom, hogy tisztelem és becsűlöm a hitet s a mai, még sok tekintetben kulturálatlan és konszolidálatlan társadalmi viszonyaink között, hatalmas tényező, szabalyozó, moderálló tényezőnek és kormányzó szervnek tekintem a vallást. a arra még nagy szűkség van. Az élet rohanó evolucíója, feltarthatatlan előretörése, majd kiegyenlíti a civilizáció ideális fokán a valóság és a lélek és elégedetlenség megnyugtatására kieszelt rapszódikus álmok közötti kűlönbségelvet s akkor a vallás, mint kiérdemesűlt kulturballaszt át fogja helyét adni a legalsóbb perifériákon is a szabadon gondolkozó, szabadon élő, szabadon akaró kulturliberalizmusnak, de mindazonáltal a XX-ik században, eszmék, uj, friss, tömegmozgató eszmék friss hevűlélésének forró századában, elítélendőnek és megbélyegzendőnek tartom a vallás és hit nevében elkövetett egyéni merényleteket s ugy érzem, hogy minden a haladásért dolgozó modern embernek kulturkötelessége, hogy a sötétségben elfogultan operáló szellemi retrográdoknak az egyetemes emberi jogok, a közmorál ellen intézett tőrdöféseit - tőle telhetőleg kiparirozza. Szegény Krecsmarik Mátyásnak ugyan már nem sokat használ a legerélyesebb vezércikk sem, de a világosság lámpásával hogy bevilágítsunk egy-egy fanatikus tévelygő faun arcába: ez jól esik, ez gyönyörűség és erre hiába, ma még szűkség van. Irta: Satyr

Félhomály a műteremben. Szintér : A Mester műterme. Művészi rend. Porlepett olajfestmények, bevégzetlen akvarellek, apró, szobornippek szanaszét szórtan a terem falain és mindenik sarkában. Halk, bágyadt félhomály, aminő a műtermekben szokott lenni a novellairók szerint. Vitőrök, kardok, plasztronok ide-oda hajigálva. Személyek : A Mester: Az ottománon fekszik. Sáppadt és nagyon lehangolt. Az arcán szinte sötétlik az ember- és világgyűlölet. Egy képes folyóiratban lapozgat. Lehet vagy negyvenöt éves.) Az ifju Titán: (A mester mellett űl s egyik kezét fogja. Nagy sörényű, borotvált arca, ragyogó tekintetű, tűzes, bátor és eleven.) A Modell: (Villogó, izzó barna szemű nagy leány telt idomokkal. Csupa erő és csupa élet. Az arca fehérségén pirosság lángol, mohó, merész tekintetét egyszer-

másszor az ifju Titánra veti.) Szűnet. Csend. A terem levegője nyomott és fárasztóan unalmas. A hangulat feszűlt és szomoru. A Mester : Azt hiszem fiaim, hogy ezuttal éppen elég volt. Megesz ez az élet, ha ez az ostobaság igy tart tovább. Az éjjel is ... eh, még rá gondolni is pazar élvezet és gyönyör, - az éjjel is vagy három injekcióval lett gazdagabb a vérem. Égett a fejem, táncoltak az idegeim, tűzelt a testem, bolond, vad fájdalmak szakgattak a tagjaimba s a Pravazt ugyancsak kellett működtetni. A harmadik után végre is idegeim boldogok lettek s a szemeim nem kápráztak ... Jött a mámor s tartott eddig, hogy helyet adjon a kinnak és a cinizmusnak. Az ifju Titán : Szegény öregem, csak semmi bolondság. Hirneved, dicsőséged tetőpontján állasz ... az ország, a sajtó kikiáltott Mestere vagy, tiéd legtűneményesebb Modell, te vagy a Bachanalia nagy alkotója ... Micsoda kép ez Mester ... Micsoda tűzes, kápráztató szinek, micsoda beállitás, minő meglátások? Rubens óta olyan nyers, olyan vakitóan ragyogó, olyan bolonditóan ingerlő asszonyi hust még vászonra piktor nem lopott. Micsoda pukkadás is volt akkor azon a tárlaton. A sok ványadt Pilotti utód szájtátva, gyűlölettel kritizálta a csodát, amihez foghatót csak a milanói, római, firenzei Renaissance legdiadalmasabb korszakában, a Leonardok, Rafaelek, Michel Angelok és Correggiok művészete aratott. A Mester : És ti azt hiszitek, hogy a Bachanalia szinpompájában, megkapó bujaságában, széles meglátásaiban az én erőm, az én művész energiám diadalmaskodott? Az ifju Titán :Hát ugyan kié? Nem a te ihletett agyadban bonta kozott ki a pezsgőtől mámoros, csóktól ördögi, vért izgató zenétől táncra perdűlő leány gyönyörű silhouettje? Nem te komponáltad a hangulatoktól annyira gazdag, pazar milliőt, a beszédes háttért, a finom ötleteket, amelyek ritka harmoniába ölelik körűl a te márványlóan fehér, kéjektől remegő bajadéred? Mester, te nagy vagy, nagy minden ecsetvonásod, neked élni kell és neked falhoz kell vágni a morfiumos űvegcséd a fecskendőddel egyűtt ... A Mester : (Fáradtan emelkedik fel az ottománról. Magához vonja a Modellt s nagy szomoru lemondással simogatja a leány megbomló, acélkékszinben vibráló haját s kerek, meleg arcát.) - Vagyis te azt hiszed, hogy az alkotó erő, a teremtőzseni a fiatalság tűzében és mámorában rejlik? Azt hiszed, hogy a művész tehetsége, lelki nagysága, az egészséges test természetes működése közben csucsosodik ki az igazi teljességében? Azt hiszed, hogy a szerelem öröklétű tárgyának, a szerelem mámorának a megfestéséhez, megirásához, vagy bármily művészi formába való rögzitéséhez, okvetlenűl kell a vér forrósága, az egészség lűktetése, a valóságos nyárspolgári életmámor?... Az ifju Titán : Nos igen, én azt hiszem, hogy láz, izgalom, ifjui erő és egészséges fizikum nélkűl nincs igazi nagy. Az iró, a költő, a művész alkotásaival csak akkor teheti mámorossá a közönséget, ha maga is erős, exaltált és mámoros volt. Égnie kell a szerelem forróságában, reszketnie kell az idegei deliriumában, ha a szerelmet festi. . . A Mester : Igazad van fiam ... az alkotáshoz igenis kell láz, kell izgalom. Az idegeknek tűzelni, az agynak megmámorosodnia kell ... de hogyan, miért s mitől?

Az ifju Titán (a Modellre tekint) : Mitől? Az asszonyi testtől, az asszonyi csóktól, a természet pazar képeitől, a levegő ózonjától, a fű illatától, a virág pompázó szineitől, a föld szagától, a rűgyek fakadásától, az egész élet, a nagy természeti erők lélegzésétől... A Mester : Igen fiam. Igazad van. Egészséges és fiatal vagy. Idegeid mohón, lihegve szivják fel a természet kábitó szineit és szépségeit, minden sejted, minden csepp véred élni akar, kéjben, gyönyörben, lázban tobzódni, boldog vagy, erős vagy s véred egészséges hullámzása, idegeid koncentráltan exaltált működése beléd lopják az alkotásvágyat ... Teremteni akarsz, ugy érzed ... erre a nőre nézel s a véred mohó erővel vágtat az agyadnak, mintha minden neked nyilna, mintha minden a te vágyaid rabja lenne, akadályt nem ismersz, korlátot nem látsz ... merész, uj, nagy akarások megalkotására késznek hiszed agyadat, szivedet, ecsetedet ... és hát tudsz-e már alkotni? Szenvedtél-e eleget? Sirtál-e már sokat, ömlött-e a szived vére? (Izgatott lesz, az arca ég, tűzel, az ottománra dől. A modell a homlokát simogatja sok szánalommal és minden szeretet nélkűl.) Az ifju Titán : Az én lelkem hangulatokkal van teli, szinekkel, alakokkal, álmokkal, melyeket az élet, a természet szemlélete csókolt bele ... A művészetnek csak a szépségeit ismerem, az ihlet mámora gyönyörködtet s ugy sejtem, ugy érzem, hogy a hangulataim megfinomodása, a meglátásaim kitisztulása után eljön a teremtés korszaka is ... A Mester : És megtanultad ismerni az asszonyt, megtanultad ismerni a bűnt, a szenvedélyt, a fájdalmat, átreszketted a csalódás, a földhözveretés, a tragikus alázuhanás és kétségbeejtő kiábrándulás idegölő keserűségét ...? Fiatal vagy még, szinte gyermek ... Előbb ismerd meg az asszonyt, azután ismerd meg a művészetedet, azután csalódj, szenvedj és bukj el sokat és sokszor s ha összetörtél, ha megtanultál a szenvedéseidben gyönyörködni, mint gyöngyét a tengeri kagyló: gyötrelmes fájdalmak között, alkotni tudsz ... igen, majd akkor ... Az ifju Titán : És ugyan fájdalom, kin nélkűl nincs alkotás? Kevesek a tapasztalatok, a meglátások, a világ nagy mestereinek és alkotásainak ismerete, a korok hangulatainak megértése? Mester ... mester ... te kétségbeejtesz! Igen, hiszen még annyira ifju vagyok ... de sokat tudok és sokat láttam. A művészet eredete nyitott könyv már előttem. A művészetek őskora, az aegyptomi, kaldeai, mikaenei és görög művészet, Phidias és Praxiteles, az etruszk és római művészet, Konstantin bazilikája, Titus diadalíve, a román és gót klasszikus remekek, a bambergi dóm, a pisai ferde torony, a renaissance és a modern kor művészete, a naturalista és idealista festészet... a quatrocentó művészei: Botticelli, Leonardó, Michelangeló, Rafael s a többi mind ... mind. Láttam. Az utolsó itéletet, Rubens halhatatlan munkáját; megrészegitett a modern francia zsenik sablon nélkűli ujszerűsége, impresszionizmusa ... látok és dolgozni akarok ... és mert ... A Mester : Amig a lélek össze nem törik, amig e kin és gyötrelem fel nem emészt minden illuziót és romantikát, addig az alkotás csak kopia és idegen-kompiláció ... Te, látod ... Mintha most hirtelen egy nagy, delejező, mámoritó álom szállana az agyamra. A műterem félhomálya megnépesűl s kimerűlt, beteg fantáziám a multban él, a mult nagy emlékeit hurcolja össze, egybe, ide az ágyamhoz és látom magamat. Erős voltam én is. Szép és ifju. Hangulatok lobogtak lelkemben s művészi ambicióim végigkergettek engem is a klasszikus, a renaissance s a modern kor művészi relikviáinak valamennyi kincsesházán. Engem is eltöltött a

művészet klasszikus korának előkelőszépsége. Megejtettek az athéni Parthenon klasszikus szoborcsoportja, a milói Vénusz, a Laokoon-csoport, a milói és kapitoliumi Vénuszok, állottam ihletve a Flaviusok amfiteatrumában, a római Pantheon belsejében, a firenzei domban, lebilincselte minden művészi érzékemet Rubens, Rembrandt, Velasquez szinpompás művészete, szinte itt látom most is előttem a Rubens Utolsó itéletét, az antwerpeni mester csodaalkotását, ezt a vászonra tett tragédiáját az emberi nemnek. ... Fent a magasságban trónol Krisztus, kinek egy testmozdulatára eljő a dics és a kárhozat. A menyországot elnyerők misztikus zajban röppennek el az űrbe, a kárhozottak egy iszonyu, vértől párolgó embergomolyban, vértfagyasztó halálugrások közepett zuhannak alá, kergetve űvöltődémonok seregétől ... Láttam mindent ... És nem tudtam sem mit ... És a velencei cinquecentó: Giorgionó, Tiziano, Correggió művészete? Ez a benső, artisztikus nőkultusz, az asszonyi testi bájak, formák pazar megfestése ... Akiket azonban nem architektonikus vonalak érdekelnek, hanem akik a dús, mély tűzű, merész szinhatásokat keresik s nem élményeket, eseményeket komponálnak képeiken, de akik a szinek buja ragyogásába beleöntik subjektiv vágyaikat, finom hangulataikat ... Igen ... oh láttam én is Correggió Danae-ját a Borghese-képtárban, láttam Tizianó Égi és földi szerelmét ... A tudás, az ambició, az alkotni akarás bennem is forrott, de az álmok, az ezerféle szinhatások, a világ minden tájáról az idegeimbe szivott impressziók, a kivitelben, a hangulataim művészi megoldásában állandóan zavartak. Nem volt ami egységessé tette volna a képzeteimet. Hideg szépségek jegecesedtek ki a lelkemben, a művészet magasabb, etikai kultusza, a művész szubjektivitása nélkűl ... Azután jött a második fejezet. Az élvezetek kora. A bohém, aki szerelmes lesz az életbe, annak mámoros incselkedéseibe, megbolonditja az asszony, megédesiti óráit az éjszakák tűzes világa. A bohémet, ki mohón fekszik Páris karjai közé, ki nyakig uszik szerelmei mámorában s ki él, él, lihegve, önfeledt, érzéki rohanásokban, ki pusztitja idegeit, vérét, egészségét ... és nem dolgozik. És ekkor tudod, mert mindenkit elér a végzete, nekem is az utamba jött az a bizonyos végzetes asszonyi állat. Az a nagy, vérszivó bestia, aki belém oltotta fertőzött vére bűnét s aki midőn teljesen a lábai alá gázolt, akiért oda dobtam a művészetemet, akiért gyilkoltam az idegeimet, kilökött, otthagyott, megfertőzve, testben lélekben elpusztitva ... Jött a kálvária. A bus, a nagy magambazárkozás. Az elpusztitott idegek reakciója koncentrált művészi impulzusokat adott. Zűllött, alkoholfogyasztó elhagyatottságban, összetört lélekkel fogtam meg ujból az ecsetet s mikor a legjobban vérzett a szivem, midőn gyűlöltem, utáltam mindent ami köröttem van, midőn lázadó vakmerőséggel elrugaszkodtam erkölcsi és emberi törvényektől s őrűlten remegő idegeim exaltációja alatt, a felkorbácsolt, roncsolt test megnyugtatására szivtam az alkoholt : teremtettem meg a Bachanáliát... Az a céda, meztelen asszony, a táncba fult bajadér, az az én átkom, az én bűnöm. Ha nem aljasodom le hozzá, ha nem perzseli belém romlott teste forróságát; ha égővérén nem mámorosodik meg az én művészi energiám, sem Rubens, sem Correggió, sem senki Isten fia nem inspirálnak ... A Gonosz, a Bűn, a Däemon inspirált és pusztitott el ... Igen - mert el is pusztitott. Egyszer valami apró rózsácskák tarkitották be a mellemet. Vöröses barna, majd lassanként eltompuló szinfoltokban ... Az orvos, egy párisi specialista megvizsgált s nagyon komolyan, nagyon diplomatikusan kioktatott a jövőt illetőleg ... Az asszony, a szerelem vad orgiáiban mérgezett meg a vérével ... (Elhallgat. Sokáig nyugtalanul forog az ottománon. Majd mintha álmában beszélne, vontatottan, érctelen tompasággal:)

- Az idegfájás és az álmatlanság azután reászoktattak a - morfiumra. Ez az a nagy mámor, amely legyűrte a legrettenetesebb fájdalmat és a legkinzóbb álmatlanságot is. Amikor a tűzes, furó, szakgató szurások beállottak az idegeimbe, amikor már heteken át forogtam égőszemekkel, elernyedt, fáradt testtel a párnáim között, amikor kinjaimtól fejjel rohantam a falnak s véresre zúzva homlokom fekűdtem a földön, az utolsó, a nagy eszközhöz fordultunk ... Megismertem a morfiumot. Ezt a mérget, amely hivebb, bóditóbb, gyujtóbb, forróbb és igazabb mint az asszony, amely a vérbe furódva az agyra űl, s tele lopja a lelket, az idegeket mélységes, nagy álmokkal, széditő, merész képzetekkel... Ez az az erő, amely az ernyedtséget, az unalmat elűzi s amely uj szineket ad a fantáziának, uj ösvényt a művészi akarásnak. Gyors, lázas égési folyamatot termel a testben, pusztul az idegzet, pusztul az agy, pusztul a velő, de ég, lobog tőle minden s addig amig a mámor tart, nincs fájdalom, nincs kín, s az egész fizikum érzi a gyors égési folyamat energiáját. És e lázban produkált művészi alkotások a mámor és a kín termékei. A művész, akinek a teste beteg, teljesen a lelki életére van szoritva. A test degenerációjával egyidejűleg minden kűlsőbenyomás, halk, finom lelki átremegéssé, fenséges csodaérzéssé, leheletfinom ihletésekké differenciálódik. A test szenved, kűzd, vivódik a kór ellen s az idegekbe lopott méregmámor rejtelmessége, titokzatossága rendszeresen exaltálja, miszteriumokba kergeti s az égő, exaltált látás, a belső intimitások felfedezésére kényszeriti Végtére is a végeredményét tekintve: minden mindegy. A legőszintébb művészi alkotások ugy is csak azok, melyek a lélek szubjektivitásának legintimebb rejtekéből, a magábazárkozott én finom differenciáltságából ragadtatnak ki, - amikor önön gyászos végzetéről, a test elpusztulásáról megfelejtkezik s minden akarását merész erőszakkal egyetlen gondolat kivitelére kényszeriti, hogy azután minden ellobogjon, mint a kiégett, felemésztett fáklyaláng ... Az ifju Titán : Mester ... a homlokod verejtékezik, halálosan ki vagy fáradva ... minden tagod remeg, a szemedben csudálatos fényesség tűzel ... csillapodj meg, pihenj ... hallgass ... A Mester (végső erőfeszitéssel) : A művészetben igy differenciálódott lélek, a méreg mámorától elbóditott test, az ő borus, álmatag eltűnődéseiben azután megfelejtkezik asszonyról, csókról, érzéki mámorról, megfelejtkezik hitről, erkölcsről, dogmákról, Istenekről, fajokról, nemzetekről, mert egész lénye felszivódik a Megsemmisűlés utolsó nagy gondolatába, amelylyel szemben minden földi nagyságok, minden más érzések és indulatok kacagtatóan ostoba kicsinységek ... A Halál ... ez az élőre nézve Minden. A végtelen örök semmiségbe való visszamerűlés ... Az ifju Titán : Te nem halhatsz meg Mester ... A Mester : Nem, igazad van, még élni akarok ... Add közelebb az életet leány ... Cseppnyi űvegcse, szintelen, szomoru folyadék ... Igy, a tűt is add ide ... Az ifju Titán, a Modell felállanak, elfordulnak s a Mester egy telt Pravaz morfiumot a testébe fecskendez. A tű kihull a kezéből s egy hosszú, mély sohajtással végigdől az ottománon. A terem teljesen elsötétűl s nagy, fojtó csönd borul végig a tárgyakon. A Mester az ottománon mámoros álomban pihen. Az ifju Titán kaján gyönyörtől reszketve bontogatja a Modell bluzát ... s a teremre űlőnagy feketeségből csakhamar két egymásba fonódó, egymással vivódó mezitelen emberi test formáinak ingerlő

fehérsége villan elő. Irta: Gonda József.

A fiunknak. Mélázó, szomoru lesz a fiunk De tűzszavú, lázadó ember ; Boltives fehér nagy homlok alatt Félelmes, babonás, szomorú szemekkel. Add neki a bizó, bűszke erőd Harcokra szűleteti föllobogó kedved, Az én méla, örök bánatomat : Szomoruságom a lelkibe ne engedd. A szeme azért legyen az enyém, Hogy mindent szines, szent fátyolba lásson, Ha megcsufolják, ha robotba hajtják, Akkor is szeressen, higyjen, megbocsásson. Add neki a pogány szépséged is, A tűzimádó véred lobogását, Hagy legyen fegyvere az életre ezer ... Silánynak, szegénynek soha, sose lássák. Ráhagyunk mindent ugy-e ? - mi bennűnk Ősöktől örökölt nagy, - életre termett ... Mélázó, szomorú lesz a fiunk, De lázadó, tűzszavú gyermek. Dutka Ákos.

Nem bánat az ... Nem bánat az, bárhogy sajog a szived, Ha már tied volt s akkor elveszited, Nem bánat az, ha csókolt már az ajka, Hogy más halandó csűgg szédűlve rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe Kisér a puszta magányos sötétbe, Mint téli kertbe a színes tavasz Nem bánat az! De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak, csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá : imádságba, Dallos fohászba, kérve, sirva, vágyva. Tiéd se volt s már életedhez kötve És akkor - érzed - elveszett örökre És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat ... Gyóni Géza

Két Karácsony közt ... Vidéki tárca 3 képben. Ilyen betyár-szomorú Karácsony tán még soha nem volt ezen a magyar földön ! Mintha a természetet is az átkos újitók : a Jászi Oszkárok, a Dániel Arnoldok, az Adyak igazgatnák, az is kizökkent a rendes kerékvágásból. Tiz-tizenöt év óta se láttunk hangulatos, fehér fényben tűndöklő, hamisítatlan szent karácsonyt. Vagy talán az Uristenke is beleunt volna már az örökös, egyhangú komédiázásba ? ... Eddig azért csak "eldiózott" a magyar fekete Karácsonyestéjén is éjfélig ; akkor felcihelődött s ősi szokás szerínt elment éjféli misére. Lett légyen katholikus, kálomista, avagy éppen zsidó ! Jól esett ott egy kicsit szájtátni, a csordapásztorok lélekemelő áriája mellett egymáshoz nyomódni, farokat tapogatni stb. Az idén az ilyesféle poézisnek mintha nyoma se volna a lelkekben : gazdag, szegény, ur, szolga, kereskedő, iparos, mind-mind olyan józan, olyan elégedetlen arccal jár-kél, mintha elvesztett volna valamit és azt keresné s morózus tekintettel egymást okolná, hogy nem találja ... Még az a pár köszöntő gyerek is, - a "régi jó világ" ez itt maradt zenéje, - olyan bambán, félénken szól be az ablakon : szabad-e karácsony estéjét köszönteni ? hogy az embernek elmegy a köszöntéstől a gusztusa. Hova lettek a kedélyes téli esték, "Mikor összejött szomszéd, atyafi, Egymás örömét szaporitani" s hová a harsány, jókedvű, a biztosra menő "szabad-e karácsony estéjit köszönteni ?" S ugyan volt-e az idén nagy Hódmezővásárhelyen 50 ház, ahol igaz lélekből - s nem csupán unott megszokásból - "verték volna az asztalt ?"

Odakinn átkozottul siralmas idővan. A nagypéntekízűszél ugyan csak rázzacibálja a jegenyeákácfák girhes oldalbordáit s olyan vésztjóslóan sirdogál, akár csak gróf Tisza István a képzőművészetről s ugy megfuvolázik, mint Apponyi Albert, szintén gróf "díszpolgárunk." Eső szitál köddel elegy. Tiszapista isten veled ! Az ördög törődjék most a rövidlátásokkal és a vallás-erkölcsi fuvolázástokkal ... Ögyűnk Mári ! És öszögetűnk. Mi tagadás benne, az aradi kiállítási-strapa után jól esik "a jó meleg szoba s meleg szobában a barátságos család", amely utóbbit most a hűséges, derék Mári képviseli. Az Osztrák-Magyar Monarkiában csak egyszerűcselédi sorban lévő ; de az Érzés Birodalmában főhercegnőket, pűspököket megszégyenitő Fejedelemasszony Mári. Néki mesélgetem - kinek mesélhetném másnak ? - az átélt nyomorúságot-részvétlenséget s olvasom fel vigasztalásúl az "elismerést". Egyetlen-egy igazán megértő lélekre akadtunk a nagy idegenben ; de azért az egyért aztán érdemes volt áttörekedni. Egy jóságos, fenköltlelkű zsidógyerek íróra (igenis : fenköltlelkűletű "bűdös zsidó", bármint rőkönyedjenek is ezen a kijelentésemen, az erkölcsös, testben zsíros, de lélekben cudar-sovány "nömös magyar" véreim !) aki, - szinte kitaszítva a társadalomból, mereng ott Aradon, mint girhes gebe űres jászol előtt a magyar pusztán. Hát, mondom, Karácsony estéjin egyébb mulatság hiján - cikk felolvasással szórakozunk. Én olvasom, Mári hallgatja. A Mári, - aki szintén "forradalmár" ugyan, de csak úgy Sanchópanzásan, a gazdája után ballagva, - még nem rugta fel végképpen a régi, tiszteletreméltó hagyományokat, amit az is bizonyít, hogy ősi szent vásárhelyi szokás szerint vacsora után most is - sűlt tököt majszol, ugy figyel. Ugy a huszadik sornál pillantok rá csak, vizsgálandó a "hatást a népre," hát látom, hogy a Márinak megvonaglik a tökös szájaszéle, kivörösödik, könnyes lesz a szeme és - tán a maga igazolásául - csak ennyit mond reszkető hangon : igazán nagyon, de nagyon gyönyörűen van ez megírva Tornyai úr, én még soha életemben ilyen szépet nem hallottam. Meglátszik, hogy aki írta, igaz lelkiből csinálta. Ez az ember kilátta a munkájukból, igaz-e, hogy milyen igazi érzéssel, szenvedéssel csinálják maguk a mesterségűlket. Hát nem igy van? - magyarázta aztán kézzel-lábbal, lélekkel tovább. És ebben a pillanatban a karácsonyesti lámpafényben csak elkezd a Mári alakja a szemem láttára nőni . . . Nől-nől, mig egészen akkora nem lesz, mint az aradi, érző lelkű cikkíró. És akkor, - világosan látom! - az íráson keresztűl odahajol hozzá, egészen közel. Az ösztövér kezeivel megtapogatja, megszorongatja annak a girhes testét és reszkető, áhitatos lélekkel megcsókolja a poétát, a zsidó látnokot. ... És ez szelid bűszkeséggel, ragyogó arccal visszacsókolja a tökös szájú Márit. Ez az első kép. Akinek szeme van, láthatja ebben az egy képben az egész mai Magyarországot. Sáros-ködös karácsony hetében Aradra vetődik 2 darab ugynevezett "művésznépség," ahogy ők mondják : terjeszteni a világosságot, munkálni a Magyar Ugart. Kora reggeltől késő estig munkában. Vasútra szaladgálni, képeket szobrokat kicsomagolni, görnyedni ; porban-zajban-szemétben kalapálni, ócska selyem keszkenőket ide-oda illegetni, rendezni, osztozkodni 2-3 napon át, biz ez nem valami irigylendőmulatság! Ráadásúl éjszakánkint hajnalig-hajnalig fennt írnak,

tanakodnak, tervelnek : hogyan kellene a publikumot "meghódítani," amint ezt a Reggeli Ujság olyan szívreható módon kifejezni szokta. A megnyitás előtt egy órával egy jóravaló érdeklődőbácsi, aki az eddigi kapkodásnak-rendezésnek szem- és fűltanúja volt, odaszól hozzájuk : a munkáikat már ismerem ; becsűletes, érzőlelkek megnyilvánuIásai, elrendezve is el volnának már ugy-ahogy s igazán kedves, intim ize van az egésznek ; - de most legyen szabad fölvetnem egy kérdést, barátaim : voltak-e már vizitelni itt és ott, ahol múlhatatlanúl szűkséges, pl. a főispánnál, a polgármester úrnál, a katonaság fejénél stb.? A két "művész-féle" összenézett. De bizonyisten igaza van! Ezen nem lehet átugrani. Ez kötelesség, illendőség lett - - - volna. De most? - ebben az állapotban ? ... talán mégis egy kicsit ... és néztek a portól vastagon belepett ruhájukra s a nem tulságosan tiszta kezűkre ... Az ujsűtetű jóakaró megfogja a porosabbik kabát kihajtókáját és szeliden rendezkedik: Maga barátom, most leűl ide az asztalhoz és írja: Nagyságos Polgármester Úr! E város falai közé jöttűnk mintegy 80 darab képpel és szoborral s azokból N. N. úr boltjában kiállítást rendeztűnk. Van szerencsénk ezt tudomására hozni és a kiállításunk ekkor és ekkor leendő megnyitására Nagyságodat és a vezetése alatt működő nagytekintetű tisztikart mély tisztelettel meghívni stb. Maga pedig, szólt a kevésbbé, de azért igen poroshoz, - leveri a port, leöblinti a kezét s elszalad a főispán úrhoz (2 perc ide) s elmondja neki ugyanazt, ami a levélben van, azalatt a fél perc alatt, amig az ilyen "köteles" tisztelgés tartani szokott. A következő percben már elkűldődött a levél s bejelentődött a kevésbbé poros. A méltóságos főispán úr, jelentette a sujtásokban telhetetlen ruházatu testőr-inas, - most nagyon el van foglalva; félóra mulva takarékpénztári űlésre megy, holnap pedig nagy vadászaton lesz. Sebaj! Művész-ember az ilyenekből nem csinál nagy kázust. Szegény főispán úr valószinűleg ugy el volt foglalva egész életében a takarékokkal és a nagy vadászatokkal, hogy sohsem juthatott ki kűlföldre se s igy nem láthatta, hogy ott szokás megbecsűlni a művészetet. Az is könnyen meglehet, hogy rendkivűl finom disztingváló képességgel felruházott úri ember s a bejelentésnél rögtön észrevette, hogy - nem Klobucsár lovassági tábornok akar nála tisztelegni! Megéri azt a pár percet ez a művészi élmény, a tősgyökeres vármegyei szellem ilyen frappáns megnyilatkozása! A polgármester úr nem űzent vissza semmit. Hóóóógy a fenébe ne, majd még írásban köszönjűk meg a meghivást, 'sz nem vagyunk tán éppen Párisban! Ellenben úgy ő, mint a vezetése alatt működő nagytekintetű tisztikar egy szálig otthon maradt. Ez se baj! Még nincs veszve semmi. Ott a sajtó, a jó bohém sajtó! Ennek a szent és kutyakötelessége Magyarországon a testvérművészet iránt az érdeklődést fenntartani. Az egyik lap szerkesztője az éppen most emlegetett jó, rendezkedő bácsi. Ez a mi emberűnk!

A másik, a legtekintélyesebb lap, a vármegyéé, a főispáné, az ugynevezett intelligenciáé. Ennek a szerkesztője kifogástalan fényes cilinderben s vasalt nadrágban, ezűstfogantyús sétapálcával jár s a kabát igen szépen megfeszűl járásközben a hátán és a tarkója tájékán. Kifogástalan, korrekt uri ember "erős egyéni meggyőződéssel", de nem szereti a forradalmat; - zavarja őt az emésztésben! Ezt az erős egyéni meggyőződését sietett is mindjárt kijelenteni: megengedem, hogy ezek művészi dolgok ; de nem minékűnk valók s aligha csinálnak az urak - jó gseftet. - Akkor se akasztjuk fel magunkat! Nem csupán gseftelni jöttűnk. Azért nem fogunk a jövőben sem hivatalos-ízű, selyemsuhogásos-bencúros képeket fösteni ; hanem a közönségnek, - az Önök közönségének! - egy porcikát sem engedve dolgozunk tovább is úgy, ahogyan mi látunk s ahogyan a lelkiismeretűnk parancsolja. Mert - ez volna tán a művészet?! No, ezzel is tisztában vagyunk, hálistennek ! A harmadik tekintélyes lap szerkesztője a "legszabadelvűbb" már nem is teketóriázott semmi egyéni meggyőződéssel, hanem nyiltan odaűzente, hogy pénzért vagy képért a legmesszebbmenő támogatásban részesit, a lap rendelkezésűnkre áll, irjuk bele magunk a cikkeket, - de ingyen egy bakmát se! Mélyen meghatottak minket ezek az őszinte szavak, amennyiben úgy éreztűk, hogy a mélyből "valami ugy készűl kifelé." Ez az úr bennűnket tizedrangú vigéceknek néz s nem művészeknek! Ez a kiállitás - a Magyarok Istene jóvoltából! - tökéletesen "ellűvődött". Jó éjszakát, Ocskay brigadéros! Gyerűnk egy kicsit szellőzni. Nézzűk meg a híresnevezetes aradi várat! Rettenetes, földalatti szag csap meg, akár csak a vármegyeházán! Dohos, feudális osztrák szellem terjeng a sáncok fölött. Sehol egy vigasztaló napsugár, sehol egy virágos ablak, egy család, - csak katonák, csupa katonák. Mégis, - a vár közepén ott áll, ragyogó aranykereszttel a tetején - a szentegyház. Kinek? Minek? Néhány papi személy suhan be, mint árnyék, e nyirkos odúkba ... Fent a sáncon, a várfoglyok feje felett, sétál feltűzött szuronynyal a baka. A "testvér" őrzi a testvért, akitől elvették az áldott friss levegőt, a napsugárt; mert nem tudott vagy nem akart a többiekkel egyűtt "haptákban" lépni vagy gondolkozni. S az őszi ködből csak pillanatokra előbukkanó napsugár ott csillog-villog felváltva hol a testvér bajonettjén-, hol a szentegyház ragyogó aranykeresztjén, mintha erővel rá akarná terelni figyelműnket ennek a két csillogó valaminek a szoros össze tartozandóságára. Vak, aki itt se lát tisztán! Vezess innen, oh Nemzeti Géniusz, oh hazafiúi kegyelet - az ellenkező helyre: az aradi vértanú-testvérek múzeumába: fölegyenesedni, hitet meríteni egy szebb jövendőbe! - szavalná valami Jókai-önképzőköri fiatal barátom ... azaz, dehogy is akarok sértegetni : egy 48-as országgyűlési képviselő. Ha a vár a föld alatt van, úgy az ereklyemúzeum bezzeg a föld felett! Rémséges tekervényes lépcsőkön följutsz végre (a Békás-tavak megmászása kismiska ehhez képest!) s ott állsz az ajtó előtt, illetve ott áll előtted az ajtó, "hazafias", nemzetiszinű pántlikákkal körűlgarnirungozva-teremtettézve. S a szent ajtó felett,

- hervadt babér- és cserfa levelek közé berámázva az irás: BEMENET. Belépti dij 40 fillér. Vasárnap 20 fillér. Az ember, aki véletlenűl már járt Párizsban, Versaillesban, nem tehet róla, ha itt megint ugy érzi magát, mint a "legszabadelvűbb" szerkesztőkijelentésekor : mintha két nap két éjszaka egyfolytában hamis bort ivott volna! És csak visszafordul az ajtóból, s azon az uton, amelyen jött, eltávozik anélkűl, hogy a Damjanich-druszája akasztókordéját látta volna. Látott - többet! Látott egy nagyon, de nagyon szegény országot, amely annyira, de annyira koldus, hogy nemcsak az igazságot kénytelen drága pénzen, rebachra mérni; hanem pénzen méri még a történelmi dicsőségét is, - még a legszegényebb vasárnapi publikumnak is. Ez a második kép. (A "sirva-kacagtató" mózi-kép!) S akinek szeme van, ebben is megláthat egyet-mást. Bizony szomorgós képek ezek és bizony betyár-szomorú karácsony ez a mostani ... A nagypéntek-izűszél ugy megsirdogál, akárcsak Tisza István az országgyűlésen a művészetről s ugy fuvolázik, mint Apponyi Albert szintén gróf "díszpolgárunk". Eső esik köddel elegy. Néhány kósza lélek ténfereg az ablak alatt. Kardcsörrenés is hallatszik. Mennek éjféli misére... Sötét, lucskos, utálatos idő. Ez! De majd csak megváltozik! Majd jön az ujesztendő. Nem soká! A halálszagú bús magyar rónán itt is megnyílik egy odú, ott is egy tanya-lyuk, amott is egy istálló-száj - és okádja ki magából a várfogságot szenvedőket, az elkárhozottakat. A nagy sötét éjszakában lompos alakok húzódnak nagy tömegekben, mint a varjak vagy mint a sötét felhők, a város felé. Nagy bot vagy vasvilla a vállukon, arra van hajítva a szomorúszinű, keshedt szűr, a szőrehagyott suba, a foltos szennyes-tarisznya. Szűgyig sárosak, csatakosak. Sötétek kivűl-belől. Tudatlanok és szomoruak ... Ezek a "más-lábakapcái", a földi-emberek, akikről rémeseket álmodik s felsikolt álmában a gyerek. Egy ívásúak, egy sorsban szenvedők a művészekkel, a költőkkel, a kiválasztottakkal, akikről meg van irva, hogy "szerte néznek s nem lelik honjukat e hazában". A társadalom "a fennálló rend" kivetettjei. Egyenesen a kocsmába mennek és nem a templomba. Itt dűl el a sorsuk és nem amott. A gazdák már várják őket és alkudoznak rájuk. S a szegény özvegy asszony egy darabig összeaszott homlokkal mered a fűstös levegőbe, a szegény tanyás eldöföli a botjával a hasadozott csárdapadozatot, elgondolkoznak az életűk sorján: mi lesz belőlűk, az apró édes-cselédjeikből? de hiába gondolkoznak, a sorsukon fordítani nem tudnak, nem lehet, se igy se úgy, se sehogy ... A gazdák előzékenyek. Szép szóval megveszik, borral berugatják őket. És megfogadják őket. Egy álló esztendeig azután szinét se látják a városnak. Se az embereknek, se az Uristennek.

Egy hosszú esztendeig az isten képére teremtett ember ujra állatabb lesz az állatnál, amelynek a gondviselésére megfogadták őket. Hódmezővásárhelyen az idén két ezernél több gyermeket irtak össze az írogatók, akik ugy nőnek fel, iskola nélkűl vagy úgyabban, mint a kis borjúk. Ezek csak a bevallottak, hát még a letagadottak ? ... Kétszer kétezernél bizonyosan jóval több a felnőtt állatok száma, akik ujévkor bevonulnak és ujra kihajtódnak. És a katonák vigan csörgetik a kardjukat s a vallástanár ur tiszta lelkiismeretről prédikálván forgatja a szemeit az Ég felé. Templom templomra emelődik és karácsony szent éjszakáján szent nyugalommal emészt és misézik a plébános ur és csordapásztorokról énekel a másik nyáj-őr, a kántor ur. És a méltóságos főispán ur, a polgármester ur, nemkűlönben a vezetése alatt működő nagytekintetű tisztikar felállván a ferbli mellől, szintén szent áhitattal hallgatják emez égi zengzetet. És szent áhitattal hallgatja és nézi, - vagy legalább is elnézi - a fényes köcsögkalapú, ezűst sétapálcás szerkesztő ur is. És szent áhitattal hallgatja gróf Apponyi Albert ur ő excellenciája is. Igy fest Magyarország a XX-ik század elején u. n. vallás-erkölcsi alapon ! Ez a harmadik kép. És ennek a nyomorult szegény magyar nemzetnek a feje, a keze lába meg van kötve. Azaz hogy csak a dereka, a hasa. Ezen van egy rettenetes péncél, egy vasgyűrű. A feje már szabad és eszmél. A fej már lehajolt a lábhoz: a Jászi Oszkárok már hangosan tiltakoztak az ilyen népnevelés és nemzetvezetés ellen; a láb, ha zsibbadt is, de él; a Mári már meg csókolta az aradi költőt. Egy végső iszonyatos erőfeszités, egy roppanás és szétszakad a vaskarika, vagy ha ugy tetszik, az ezerszer megátkozott vármegyei rézcsatos nadrágszij, mely a nemzet testét derékban átszoritván, évszázadok óta gátolja azt az emésztésben, a vérkeringésben, a szabad lélekzésben. Egy roppanás. És akkor sorba potyognak-dűlnek le az avult szentségek, vármegyei mi-egymások, a felesleges templomok és épittetődnek a téglájukból iskolák, az embert emberi mivoltába visszahelyezők. Ez volna a negyedik kép. De ez csak ezután pingálódik még meg. Ez lesz majd az ujesztendő. Most még csak lucskos-csatakos, ködös, szomorú két karácsony köziben vagyunk. A saját modorában felnagyolta Tornyai János.

Orgoványi réten.

Orgoványi réten Nótáznak a lányok Vigan bólogatnak Mind a vadvirágok, Mind a vadvirágok ... Mikor Köncsög felől Muzsikaszót hallnak: Elnémul az ajkuk, Vége van a dalnak, Vége van a dalnak Rózsás kendőjűket Forgatják kezűkbe, Isten tudja, miért ? Könny gyűl a szeműkbe, Könny gyűl a szeműkbe ... Sydney Carton.

Így is történhetík. (Ady Endre novellás könyve.) (A Nyugat kiadása. 1910.) I R O D A LO M. Szeretem Ady Endrét, a poétát. Nagy, igazságos magas homlokát és fájdalmasan merev nagy szemeit ott látom az élet legnagyobb mártiromságos prófétái között. De Ady Endrét, a novellistát - tudja Isten - nem szeretem. A legerősebb és legigazibb liraiság a maga ekszkluziv természeténél fogva megfosztja az egyént a szomszédos nem lirai terűletek megművelésétől. Ha talán sohasem volt is ez igazság, de most Adynak evvel a novellás kötetével szemben szigorú igazságnak tetszik az én szememben. Hiába, Ady nagy és egyetlen, mondjuk igy: igazi - Ady a lirában. Ő : ő. És ez nagy érdem. De a novellás próza terén épen azért nem nagy, mert ott is Ady akar lenni. Kizárólag csak Ady. Ady tárgyat, Ady-szint akar keresni, mutatni és nem ad egészséges, igazi életporciókat. Ez a maga-keresés és maga-adás előttem az, ami megfosztja könyvét ama nagyságos tulajdonoktól, amik verseit utólérhetetlenné teszik. Én nem tudom, más hogy van vele. Én a versek bizarrságát szeretem, mert módja van a művésziségnek arra, hogy összevonja azokat egy csillogó és sok szinű zömmé, kisded keretben, de a szétömlő és Adynál ugyancsak

fegyelmezetlenűl és portalanul elfolyó próza bizarrságaiban annyira nem találok örömöt, hogy nem esik jól az olvasás. Csak Adyról. Olyan nem jól érzem magamat evvel a könyvvel, mint mikor a panoptikum viaszembereit látom szétoperálva és nyavalyák fekélyeivel. Libabőrös lesz a hátam tőle. Pedig Ady rosszul hetvenkedik egy kicsit az előszavában evvel a könyvével. Kultuszt csinál a maga nevével s mosolyogtató oláhgáborsággal veri a mellét, hogy ez a könyv "féltenivalóan Ady-könyv" és nagyon az övé. És hogy megmutatja: ő ilyeneket is tud, ha akar. Bizony kár volt ezt cselekednie, mert a maga-kidobolás hangos lármás dűbbölése néha kerget is. Nemcsak gyűjt. És ez a hang, a feketeposztós dob űtemtelen, ritmustalan berregése egy kicsit vágja az ember fűlét. Vajon komoly torna készűl itt, vagy csak vásári komédiára csöngeti az embereket? Ady mintha féltékeny volna az életre magáért s azokért, akiket ő teremt az életbe bele, nemcsak szóval, hanem ugyancsak feneketlen nagy tele kelyhekkel, ingoványos örömökkel, nyavalyákkal, itallal és halállal is. Miért vezeti az embereit mindig a Halál dominiumáról aratónótával Életfalva felé. Mért nem inkább megfordítva? Ez a bolondériával beleemésztődött sovány passzió olyan emberek apjává teszi Adyt, akik először már halottak s azután kezdenek élni. Valami olyan reflex, utómozgások, vergődések ezek, amiket borzongással és nem-szeretve néz végig az ember. Ő életnek nevezi. Annak látja. Vagy akarja láttatni. Ady pózol. Itt legalább poseurnek láttatja magát. Nagyon magára törekszik s nagyon eltorzítja énjét. Ezek az ő kűlönös meglátásai révedezések, vagy hallucinációval, egyvelges kóros viziók. Keresztyén és buddhista határozatlan filozófiája olyan lelki perverziókba hajtja, hogy ha tudna is, inkább nem akar természetes lenni az innormálitásban való fonák-szépségek és visszás lelki gyönyörűségek kedvéért. Ady új házakról és új utcákról szól. Odatéveszti a szegény öreg Borkonyit is régimódi csizmájával. Ó, pedig be idegen ott a szegényke. Épen, mint akárki mi közűlűnk. Mert furcsa utcák azok. Ócska erkölcsűember az öreg s határozatlanná tesz bennűnket Ady: nevessűk, vagy szeressűk az öreget? Menyet szeretne az öreg úr, de a fiai csak szeretőket hoznak. És ezek a fiúk fáradtak, rúék és kopaszok a sok életöröm miatt. Megkopasztotta őket a gyönyörűség forróvize. Ez a korcs epikur-filozófia nyomorítja itt tönkre az egész Ady-apaságából származó generációt. Ez a nagy öröm-éhesség, meg öröm-utálat és életcsömör. Meg Istencsömör, meg erkölcs-csömör. Szeretem Adyt, amiért nem álszemérmes, mert bátor és amit más is gondol, más is érez, ő azt mondani is meri. Néha kicsillan, kivillan Adyból egy-egy őszinte, letagadott érzés is. A szive. Néha szán és szeret. És néha nemcsak magát érzi, ha nem mást is. Azt is, ami másnak fáj. De a verseiben más Ady áll előttűnk. Ott szeret és szenved. Itt csak csúfolódik. Kicsufolja a társadalom filiszter, nyárspolgári erkölcseit és csufondároskodni nem restell a Jézussal se, az Istennel se. Az ő novella-családja beteg harmad és negyediziglen. Ott mindenki a testnek vet és testnek arat. Pedig Ady bölcs ám, fiatal és kűlönös bölcs, aki bár lehazudtolja magát gyakran és a tűkre nem mindig egyet mutat bár magáról, de titokban jól tudja, hogy jobb azoknak, akik ha nem tudnak is, de legalább szeretnének vetni a léleknek is. A sápadt emberek kedveskés, szánakoztató, szenvedő igaz ábrázatát elfelejtette Ady. Vöröshajú ringyók, Jób-egészségű és nagyon silány emberek népesítették meg a lelkét. Leisteneli a hetvenkedő zsidót, akit pedig szeret s gyászos, siralmas

madárijesztő vázait adja az életnek. Itt minden lány és minden asszony bestia. Mind rossz és vérfertőzött nyomorult. Mind bukott, vagy bukandó. És ennek mind örűl, mert ebben leli az éle tet, a célt, a gyönyörűséget. Emberek, férfiak rongyok, akik ott hagyják a kicsókolt asszonyt, mint kirándulás után a sörösűvegeket, asszonyok, akiknek csak a szeműkbe kell nézni, azt tenni, amit ők akarnak, kicsókolni belőlök a jót és aztán belerugni őket a kloakába. Hazug, csaló, gonosz bestiák ezek az Ady asszonyai, akik már lánykorukban férgesek és hullók, rothadósak. Bukott cédák, kik istenkisértők és packáznak a becsűlet és erkölcs paragrafusaival, "vidám lyány"-ok, és bimbó korukban már kezdődő nők, bukottak és csömörlöttek. Cirle bánatos szép szemeit szeretnénk megcsókolni és megsiratni, de fúj! - már ez is zűllött és festett s szép pofájáról undorodik lecsókolni a mázt az ember. Hát az Ady lelke nem tud már megálmodni egyetlen egy fehér leányalakot sem, csak zűllött és romlott örömleányokat, akiknek a csókja ragályos és a teste fekélyes? Hát a szegény szép Pándy Máriának, az egyetlen űde fehérségű lánynak meg kell halni, ha még el nem bukott? De ha igy is történhetik, vagy ha csakis igy történhetik, ki tudja utálat nélkűl elnézni a Mihályi Rozál meséjét, meg a Kun Marcellának egész a durvaságig jóllakató csókját, amikben benne van az Ady tőlök kapott csúnya betegségének, a csók-nyavalyának, a förtelemnek iszonyú meséje, mit ő csókűzenetnek keresztel. A sok bukott, perverz és beteg asszony és férfi-állat nyavalyákkal fertőző csók-cuppogásának izléstelen és utálatos zenéjéből néha kicsendűl egy-egy szelidebb hang is, a Szabó Mihály hangja, meg az Anittáé. Az épitőmunkások szombatesti részeg, komisz modorával botránkoztató ember-állatok közt néha meg-meghuzódik egy-egy kedves, rejtelmes, titokszerű és misztikus alak is, lehelletszerű finomsággal, leigázott vágyakkal, kifakadó keserűséggel és halk sóhajtásokkal vegyesen. És ezekért még szeretjűk Adyt. Vagy legalább is megbocsátjuk. Ezek a rút és állat-párájú, állat-életű emberek pedig mind élnek. Csak a kloakába kellett lemenni értök. Ezeket ide hozni mi elébűnk, szép toalettben, de sebes és rongyos testtel-lélekkel: Ady merészség. Nem szép, de igazi merészség. Ép ezek miatt Ady: Ady. Ezek a mindenkitől elválasztó kűlönbözőségek mutatják meg nekűnk Ady Endrét. És a hang, a művészi zene, ha rút zene is. A mód, a bátorság, amivel adja őket. Mert kell művészet ahoz is, hogy az igazság a maga rútságában és a rútság is a maga igazságában valódi legyen. És ezt csak Ady meri, Ady tudja Magyarországon. Bosszantó egy kicsit ez a könyv. Azoknak, akik Adyt nem szeretik, nem. Azok előtt Ady nem változik, nem újul ettől. Se szépre, se jóra. Se ellenkezőre. De akik szeretjűk és bámuljuk Adyt és féltjűk az ő egyedűlvaló nagyságát, nem szivesen fogunk beszélni erről a könyvről. Kár volt oly nagyon akarni, szeretni, kivinni és merni ezt a könyvet. Mert aki ebben van, az nem a nagy szenvedő, az élet és halál prófétája: Ady Endre, hanem egy fonák epikurista, egy torzember, az az Ady, aki frisset és eksztrát akar, amilyet más nem mer és nem tud, ha mindjárt rút is az, csak azért, hogy ő tehesse. Ezért féltem és sajnálom én Adyt ettől a könyvtől. Szombati Szabó István

A Modern könyvtár. Az annyira fejlett és előkelőfrancia és német könyvpiacok mintájára, egy ötletes, nagy intelligenciájú, erősen fejlett kritikai érzékű fővárosi ujságiró, Gömöri Jenő néhány hóval ezelőtt Modern könyvtár cim alatt egy irodalmi vállalatot vezetett be a magyar könyvpiacon is, azzal a céllal, hogy a magyar intelligencia végre valahára, olcsón és könnyen hozzáférhessen első sorban a modern, magas nivójú magyar, másodsorban pedig a világirodalom kiválóságaihoz, hivatott, értékes fordítások utján. A derék ujságiró vállalkozása fényesen sikerűlt s az a 24 fűzet, a mit példátlan olcsó árakon bocsájt a kiadóhivatal forgalomba, nemcsak kűlsőcsinben és kiállitásban mulja felűl a hasonló vállalatokat, de a fűzetek mindegyike magas irodalmi nivójú s igazán ritka művészi érzékkel egybeválogatott irodalmi esemény. Szines és változatos ez az egybeállítás s egyaránt érdekel minden kulturembert. Versek, novellák, jogfilozofiai és bölcsészeti essayék, modern, idegen és hazai irók legpompásabb darabjai váltogatják egymást a kitűnő fűzetekben s Gömöri Jenő vállalkozása annyira magában álló, annyira értékes és annyira mélyen érdekel minden kulturembert, hogy nehéz feladatában már az egyetemes kultura nevében is támogatni kell. Legutóbbi fűzeteiben bravuros dolgok foglaltatnak. Adja Garvay Andor remek drámáját a Becstelent, Biró Lajostól ragyogó szép drámai karcolatokat közöl, Szederkényi Anna, Cholnoky Viktor, Révész Béla szintén egy-egy fűzetet foglalnak le a magyar irók közűl. Idegen fordításokban egyenesen mesterműveket közöl. Carducci költeményeit adja Zoltán Vilmos bravuros fordításában s Hildebrandtól közöl egy mélyen járó művészetfilozofiai tanulmányt. Megkezdi legutolsó számában az Ibsen drámák közlését is s az első e nemben a Rosmersholm cimű dráma. Erős kezekben van a vállalat a Gömöri Jenő kezeiben, ki fiatalos ambicióval, nemes tudással, nagy látókörrel s egy minden izében modern izlésre valló iró finom tapintatával adja azt, a mi ma a - tőről metszett modern kultura. ) dr. gonda józsef

Akinek elfolyt a bora. Akinek elfolyt a bora, s elfogyott asszonya, dohánya: jőjjön velem bús torra, könnyes lakomára. Akit az élet már elejtett,

akit mindenki elfelejtett: jőjjön velem, keressűnk a búban szerelmet. Jőjjön velem. Majd elrejtjűk magunkat kívűl az élet piros kapujára, hol nem hallják szégyenkező, beteg dalunkat. Hol összehajlunk esett, vén fejekkel és könyűnk csordúl űres poharunkba. S az életűnk sír halkan hullámzó törtlelkű dalunkba. Akinek elfolyt a bora s elfogyott asszonya, dohánya: jőjjön velem bús torra, könnyes lakomára. Simonka György

SZINHÁZ.

Ceruza jegyzetek, pesti színházak körűl. 1 Magyar Színház. Kóbor Tamás: Egy test egy lélek. Vereségesen vonult el, de azért jó volt arra, hogy Kóbor Tamást százszorosan megszeressűk mint regényirót, mint novellistát. Az ő nagy idealizmusa naiv volt a szinpadon, ahol életet keresűnk, de gyönyörűen bearanyozza novelláinak iráscirádáit. Megbizonyosodtunk arról, hogy nem tud szindarabot csinálni, mert nagy szivvel és nagy idealizmussal tud csak irni. 2 Nemzeti Szinház. Hofmannsthal: Elektra, és Moliére : Szeleburdi. De kedves direktor úr, az ideálom szerelméért! hogy juthatott eszébe ilyen összeállitás. Jajongások, átkos királyiak tragédiája után tréfás szerelmi históriát vonultatni fel, kómikus zsánerekkel. Igy rácsufolni a szinpadra! Hiszen az ilyen összeállitás azt orditja a fűlűnkbe: - Ide nézz, én csak szinpad vagyok és nem élet, itt csak komédiázunk. Nem mondaná meg kedves direktor úr, hogy milyen hangulatot vigyűnk magunkkal? Mikor hazamegyűnk, kómikus lesz Elektra, és tragikus az uzsorás és a mókás inas. Amikor ezek után mégis képesek vagyunk komolyan gondolkodni, azt látjuk, hogy Hofmansthal Elektrája nagy lelki idegenségben áll Aischyloséval. Aischylosé: emberek, emberiségek tragikumában hörög, emez olyan modern hiszterika. 3 Budai Színház. Giacosa: Mint a falevelek.

Furcsa. Ezek a jámbor budaiak áhitattal nézik ezeket a markáns, életakciós rohanásokat. A darab, mely, tiz évi hevertetés után kerűlt szinre, tiz év előtt úttörő lett volna. De hát minek az, gondolják a budaiak; és tényleg van benne valami, az ó, piros plűssfotelekhez ugy illik ez: meghevertetni, megváratni vagy tiz évig, tűrelmesen és mérséklettel, mint ahogy az a szomszédos minisztériumban szokás az aktákkal a komolyság és tiszteletreméltóság érdekében. 4 Vigszinház. Fleurs és Caillavet: Szent liget. Tudniillik a szépművészetek minisztériuma ez a bizonyos szent liget. Ahol a művészethez nem értenek semmit, ahol a művészet nem más, mint adminisztráció. Szellemes darab, és a nyugati országokban van rá ok, hogy nevessenek rajta. Nálunk is mulattak rajta, pedig inkább lehetett volna sirni. Mert ami ott szinpadi komédia, az itt valóság. Nálunk nem tudja a miniszterelnök, hogy mi a művészet. Hatvany Lajos, a Nyugat főmunkatársa és kitűnő publicista, a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában előadást tartott a Nyugat iróiról. Ott emliti, hogy Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök kijelentette, hogy a modern magyar lirát el kell fojtani, mert dekadens, ernyedt, posványos. Ady Endrére mondani ilyet! Akinek költészetében ősi tűzek lobognak, forrongó erők vajudnak, s élet energiák törnek fel. Szivűnkből beszélt Hatvany - (mi távol állunk itt a politikától és tisztán művészeti szempontból jegyezzűk fel) - amikor megállapitotta, hogy Khuen abban kűlönbözik elődjeitől, hogy azok nem szóltak hozzá olyanhoz, amihez nem értettek. Fleurs és Caillavet vigjátékán ebben a komédiás magyar világban sirni lehet. 5 Garvay Andor: Becstelen. Mélygondolkozás, feljajdulás az élet hyppodromán. A szinészek agyonjátszották. Nem értették meg, nem szerették meg, könyörtelenek voltak az irójával szemben, nem méltányolták a publikumot sem. Ritkán van egyűtt ennyi rossz akarat! 6 Városligeti szinház. A halhatatlan lump, amire már rég vártunk. A muzsikusvilág följajdul, hogy Mészáros, az Opera igazgatója operettet adat elő a komoly deszkákon az űzlet kedvéért. És ugyanekkor a városligeti szinházacska épűletét, amidőn operettet játszanak, komoly, szinte klasszikus operai hangok töltik be és a publikum áhitattal hallgatja. Furcsa változások! Ami eddig komoly dolog volt (vagy legalább annak látszott), végkép lezűllött, nyilvánvaló komédia lett belőle. És amik eddig komédiák voltak, azok tiszteletreméltó, komoly dolgokká lettek. Olyan furcsa az élet ebben a magyar Bábelben. Keleti Armand.

Nincsen tovább. Feledj el édes, bátran, mindörökre. Mit ér neked az én beteg szívem? Lázálmaimtól össze van gyötörve,

Ifjúságából nincs már semmisem. S tudom, te sem szeretsz a régi lánggal. Didergő, fázos, koldusmódra csak ... Minek kinozzuk egymást késő váddal ? - Ne sajnáld, édes, hogy elhagytalak! ... És ez a vége ... Hol is kezdtűk? Akácvirágzás idején ... Pillangós réten elbolyongtunk Édes kettősben te, meg én ... A rózsa hullott, hogy elváltunk És csókod érte ajkamat ... Virág, pillangó, mámor elszállt De az a csók: az csók maradt ... (1905.) Nil

Lélekborulás. A nagy lélek neki vágott a pusztaságnak. Kibontotta ragyogó szárnyait és szállt szállt szédűletes gyorsasággal a sivár térségen át föl a magasba mindenek és mindenki fölé. Pedig a nagy űrességben mind egyre akadályokra talált. Utját állották: a nagyképűség, az űres lelkek, az erkölcssziklák. A dinamitszóró lángelme mind legyőzte az akadályokat s milliók bizták reá életűket alkotásaira, melyekkel megdönti a régi világot. És Tanai Ákos úr lett mindenek fölött. Az eszmék, érdekek, remények tűzzavarában, mint feltétlen úr állott a tömegek élén. Nem törődött azzal, amit egységnek és békének neveznek, mert az az egység űr, semmi és a béke : holt tetem. Jobban szerette a harcoló élőket, mint a sirboltban ölelkező halottakat. Jobban szerette az oltárokat, melyeknek zsámolyain az istenkáromlás és imádság versenyeznek, mint a boulevardokat, ahol a közömbösségből csak a gyönyörök ittassága ébreszt fel. Mint kiváló tehetségű prokátor kűzdött, vitázott a tudomány és a hit közötti pereskedésben s hatalmas érvelésekkel beszélt, irt mindig az isteni és tudományos kinyilatkoztatások ellentéteiről, a hit és a természet könyveinek ellenmondásairól, amaz ellentétekről, melyek a hit be nem igazolható titka és a világ kézzelfogható igazságai között vannak, amelyek tapasztalatai minden titokról levonják a leplet. Lépésről-lépésre, öntudatosan haladt azon az uton, amely a látható igazságokat igyekszik uralomra jut tatni.

A fűggetlenség szenvedélyét lobbantotta lángra a szivekben, mindent megláttatott, mindenkit lenyűgözött és magával ragadt. Éles elméje mégis megtévedett, mert nem tudta meghatározni, hogy hol kezdődik az apostol szerepe és hol végződik. ... Egyedűl űlt otthonában Tanai Ákos és olvasni akart. Fölvett egy kötetet a másik után kedvenc munkáiból, a halálról, az erőslelkűségről, a barátságról, az erényről: de ugy találta, hogy valamennyi izetlen, nem egészséges, nem őszinte. Belemerűlt mélyebben és mélyebben buskomorságába s ez eltartott jó darab ideig, midőn merengéséből felrázta egy kezébe adott levél. A cseléd, ki a levelet behozta, visszavonult a szoba másik végére, megijedve és megzavarodva a jelenettől, amelynek tanuja volt. Mert Tanai Ákos alig hogy bele tekintett a levélbe, szilaj fájdalommal ugrott fel űlőhelyéről, összekuszálta haját kezeivel, mintha nagy kinban volna; megállt egy pillanatig, természetellenes merevséggel bámulva maga elé s azután mély lélekzetvétellel visszahanyatlott pamlagára. Igy maradt több percig, látszólag öntudat nélkűl, mindkét kezével tartva a levelet, mig karjai erőtlenűl csűggtek alá ... A levelet a tiszaparti nagybirtokos leánya, Karai Klariss kűldötte. Visszautasitás volt benne. Összeomlott az egész világ Tanai Ákos előtt s azok a magasröptű, hatalmas, világrengető eszmék, amiket oly merészen hirdetett, ugy néztek ki, mint a pyramisok alatt kifeszitett, viharvert sátrak, melyekben kiéhezett, elcsigázott, rongyos utazók dideregnek ... Karai Klariss levele pedig érdekesen volt megirva: "A legszebb napkelte, amelyet életemben láttam, az volt, midőn május reggelén ezernyi és ezernyi embertömeg előtt az emelvényre fellépett s tűztől ragyogó szemekkel végignézett a tömeg beláthatatlan sorain és tekintete lázas szemem sugarában megűtődött s elkezdett beszélni. Láttam magát, láttam a tömeget s megijedtem a maga nagy hatalmától. Láttam, hogy a szenvedélyt fel tudja ébreszteni, de megéreztem azt is, hogy helyes útra visszaterelni nem tudna. Apostol maga, de csak a gyűlölet apostola s én pedig szeretni, megbocsájtani s lemondani tudok. Ha ezen az uton fog velem tartani, ugy elindulhatunk egyűtt az élet utján, kűlönben soha, mert én a csendes puha fészket keresem, maga pedig a háborgó tenger nagyon, de nagyon ingadozó hajóját. - Isten áldja mindörökre" ... A nagy lelkiharc megtörténte után elérkezett Tanai Ákos a megtévedés azon utjára, amelyben nem tudta meghatározni, hogy hol kezdődik az apostol szerepe és hol végződik? Tudását, éles elméjét, sikereit ebben a pillanatban mind megtagadta s csak azt érezte, hogy az ember csak ember és hiányzik valamije, amiről ábrándozik s amely után kimondhatatlanul áhitozik ... Ahogy igy önmagát szemlélte, tökéletlennek érezte magát Karai Klarissal szemben, mert benne megtalálta mindazt, ami belőle hiányzott: a szivet, az ő hatalmával szemben; a behizelgőt, az ő gyarló erélye ellenében, meglátta mindazt, ami a női typust képezi bájában és kedvességében s elragadtatott, megindult a kimondhatatlan, lekűzdhetetlen sóvárgások által. Igy egésziti ki az egyik emberi lény a másikat. S e tétel megállapitása után habozás nélkűl határozta el magát, hogy személyesen beszél a leánynyal . . . Tanai Ákos a cselédtől látogató ruháit kérte s rövid egy órán belűl Karai Klarissal szemtől-szembe állott.

Az összetört ember meglepte a leányt, amint az minden bevezetés nélkűl kezdte el beszédét: "A lélek beszél, parancsol s az én egész lényem engedelmeskedik neki; semmiféle részem nem vonhatja ki magát alóla. A láthatár ezer lángtól lobog. Aki vizslaszemmel bepillant a holnapba, aki megjósolja a jövő századot, az az ember elég erős, hogy lekösse magát, hogy azon dolgok mellé álljon, melyek még nincsenek meg és amelyeknek titkaiba behatolt a jövő fátyolán keresztűl. Meg akarom mutatni, hogy a szenvedélyt a helyes utra vissza tudom terelni, mert erőt vett rajtam egy nagy, kinos vágyódás, mely a szellem fölé emelkedett. Követem magát a szeretet, a megbocsájtás, a lemondás utján. Akar-e az enyém lenni? ..." Karai Klariss csak annyit válaszolt: Akarok. A karai birtok a kanyargó, szeszélyes Tisza partján fekszik. Nagy gazdaság vezetése lett hivatása Tanai Ákosnak. Bentlaktak a községben levő uri kurián egy elhagyatott, csendes, lusta lelkű, sáros kis faluban. Ott, ahol az idegzsongitó, hangtalan életben a vér vészes láza kinzó gyötrelemmé fajul, a nagyot akaró lélek tűnődő butasággá törpűl, az idegek fészkelődése unott fájdalommá betegszik át. Kín, gyötrelem volt az élete Tanai Ákosnak, ki a nagy városban nőtt fel, hol teleszivta a lelkét mámoros, tűzes eszmékkel s azok sorait vezette sokáig, a kik nagy, éltető eszméket termelő hadjáratot intéztek a szűrkeség, a nemtörődömség, az elmaradottság, a léleknélkűliség ellen. Az egyhangú, máról holnapra való élés, a gazdálkodás ujra meg ujra megismétlődő rendszerével erős harcot folytatott eszméktől, lázas álmoktól telt lelke ... Mohón kapott az alkalmon, ha feleségével az általa berendezett s inkább kulturszobához hasonlitó szobájában napközben összejött. Ilyenkor rendesen a végigolvasott könyvekben tárgyalt eszméket vette beszélgetése alapjául. Komoly, mélyreható birálatok voltak ezek, melyek minden bizonyára mély, erős hatással lettek volna minden hallgatóra. Valósággal felelevenűlt ilyenkor s a modern gondolatok hatása alatt lelkesűlt és kihevűlt arccal, lóbogó lángolással, a mély meggyőződést eláruló hangon bizonyitgatta a mai társadalmi és politikai állapotok tarthatatlan voltát, logikus láncolattal, hatalmas érveléssel kimutatta, hogy uj alakulásokra van szűkség, hogy az evangélium szélnekvetett foszlány, az egyház egy ósdi intézmény, melynek jövője a bukás, mert az csak a nép butitására törekszik s igy sötétségben tartva meg az embereket - erkölcsileg sem szabad az, kit hatalmában tart. Tanai Ákos azonban minden egyes alkalommal bámulva tapasztalta, hogy felesége egy-egy oda vetett megjegyzéssel tönkre silányitotta a látszólag megdönthetetlen elveket, leszállitja a valódi értékére a fennhéjázó, mély gondolatú szavalás az igazságokról magasz tosabb felfogást, több gyakorlati életbölcseséget árul el, mint aminőt ő a modern szellem hatása alatt előadott. Azt is megállapitotta, hogy mindez nem valami éles itélőtehetségnek vagy találó elmésségnek a kifolyása; abból sem volt kimagyarázható, hogy Karai Klariss talán igen sokat olvasott volna, vagy mélyen gondolkozott vagy rendkivűli kiképzésben részesűlt. Mert noha mindezeknek nyomait látta felesége beszédén, eszméin és magaviseletén: mégis kétségtelen volt előtte, hogy azok az elméletek, miket az ő előadásaira visszadobott - ujak, legalább ő előtte ujak. (Vége következik.)

Irta: Simon Vince.

K R I T I K A.

Az A Jövendőről. A Hódmezővásárhelyen megjelenő Reggeli Ujságban Simonka György, az ismert nevű modern költő irja a következő sorokat az A Jövendőről: Az ujesztendővel második évfolyamába lép az A Jövendő, nemcsak Vásárhelynek, hanem az egész Alföldnek ez az egyetlen, magas szinvonalu szépirodalmi és társa dalmi folyóirata. Uj évfolyama kűszöbén lelkesűlten, örvendezéssel űdvözöljűk az A Jövendő-t, jogos bűszkeséggel tekintve vissza e kitűnő folyóirat egyéves multjára. Mert ez a lap valóban a legnagyobb mértékben méltánylandó kultur-szolgálatot teljesitett városunk érdekében, két szempontból is. Az első szempont: városunk lelkifejlődésre, komoly erős haladásra hajlandó műveltebb közönségének belső, szubjektiv haszna, - az, hogy végre ez a mi közönségűnk, amely ezideig annyira elszigetelten élt az uj, modern hatalmas hullámzásu nyugati kulturától, - az A Jövendő-ben végre kapott egy olyan lapot, amely erős, komoly fegyver a valódi műveltségért folytatott nehéz magyarharcunkban. Az A Jövendő fegyver és védöpaizs a haladni, fejlődni óhajtók, a szebb magyarjövőbe előretekintők kezében, - azok ellen, akiknek kopott zászlaja a törpe kishitűség, a maradiság, a falusi gyávaság békés szolgálatában áll. - Az A Jövendő eleven, forró tanitásokat ad minden sorával olvasóinak arra, hogy végre a Magyar szellem is kezdi széttörni az idegen kezek által rákovácsolt ósdi rozsdás bilincseket, hogy végre a magyar szellem is kezd fölemelkedni a sovinizmus sötét sátrából az európai-kultura, az emberhez egyedűl méltó műveltség: a szabadgondolkodás acélos, űde levegője. - Tanitást és mély lelki gyönyörűséget ad olvasóinak az A Jövendő: ez a szubjektiv haszna. A második szempont pedig, amelyből nézve az A Jövendő ismét csak a legnagyobb méltánylást és kész dicséretet vivta ki magának egyéves multjával, az, hogy nagyrészben e lap által ismerte meg Hódmezővásárhely lelki értékét, kultur-erejét a nagy vidék. Igy például alig néhány héttel ezelőtt hazánk szivében, Budapesten, az irodalomnak és a magyar társadalomtudománynak legelső emberei, fáklyavivői közűl többen ugy nyilatkoztak az A Jövendő révén, hogy Magyarország anyagilag és szellemileg csak ugy haladhat a fejlődés utján, ha a provincvárosokban létesűlnek kulturegyletek, irodalmi és társadalomtudományi társaságok és olyan kitűnően szerkesztett, igazi modern lelkű folyóiratok, mint a vásárhelyi A Jövendő. Mindezek élénk, komoly bizonyitékai az A Jövendő nagy szűkségességének s egyszersmind igazán magas színvonalának, amit egyébként nagyrészben kiváló, sőt országosan ismert munkatársainak köszönhet.

A folyóirat uj évfolyamában egészen uj alakban, gyönyörű, modern kiállitásban fog megjelenni és pedig első száma január hó 15-én. - Szerkesztője továbbra is Gonda József dr., a kiváló zsurnaliszta, a nagytehetségű iró és élesszemű kritikus marad, kinek az A Jövendőben eddig megjelent vezető cikkeivel nem egyszer a legteljesebb elismeréssel foglalkozott a fővárosi sajtó is s e cikkeknek jóformán mindegyike helyet talált a legnagyob vidéki és fővárosi lapok hasábjain is. - A Gonda József neve elég garancia arra, hogy az A Jövendőnek ezévi minden száma is kiválóan érdekes és értékes lesz. Uj évfolyama kűszöbén még egyszer örömmel és szeretettel űdvözöljűk az A Jövendőt, - s a legnagyobb készséggel ajánljuk olvasóink figyelmébe ezt a pompás folyóiratot, melynek előfizetési ára mindössze 3 korona fél évre.

A szerkesztő űzenetei. Minden, a lap szellemi részét illető kézirat vagy közlemény a felelős szerkesztő cimére intézendő. Többeknek. Az A Jövendő elmult évfolyamából minden szám rendelkezésre áll még néhány példányban. A kik tehát hiányzó példányaikat kiegészíteni óhajtják, vagy egy teljes évfolyamra reflektálnak, néhány napig a kiadóhivataltól megkaphatnak mindent. Forduljanak egy levelező lapon:Simon Vince úrhoz. Kapitány-u. 2. sz. Ella.Minden cikkűnk eredeti és a lap számára irott. Legfeljebb az történik meg, hogy egyik-másik elfoglaltabb, ismert nevű fővárosi iró a lapunk részére átengedett cikkét másutt is leadja. Ez semmit sem változtat a dolgon, mert a cikk a miénk is. Keleti Ármánd ujságiró, a mi fővárosi irodalmi és művészeti tudósitónk. V. J. Helyben. Óriási anyaghalmaz miatt ezuttal még verseit nem használhattuk fel. Közelebb sorra jönnek. Szives köszönet. Laptársainkat, hova e számot első izben kűldjűk, kérjűk a cserepéldány viszonzására.

A kiadóhivatal űzenete. Az A Jövendő mult évi előfizetési dijával hátralékosakat ezuton kérjűk, hogy az előfizetési pénzeket a kiadóhivatalhoz bekűldeni sziveskedjenek.