16 12:55

CEÁNI SZIGET EGY CSENDES-Ó ÉBEN… L E Z Ö K SEATTLE Bernard Minier © Gaelle Humbert

BERNARD MINIER 1960-ban született Béziers-ben, és Délnyugat-Franciaországban nőtt fel. Nyolcéves korában döntötte el, hogy író lesz, majd huszonnégy évesen Párizsba költözött, és a rock, a könyvek, az utazás bűvöletében eltelt dühöngő ifjúság évei után, 1984ben a francia vámhivatalnál helyezkedett el… A szürke köztisztviselő álruháját magára öltve hosszú-hosszú éveken át kettős életet élt: idejét, energiáját a hivatalnoki munka és az írás között osztotta meg, mígnem A fagy című művével elnyerte a 2011-es Cognaci Könyvfesztivál legjobb francia nyelvű krimijének járó díját. Azóta kizárólag az írásnak szenteli magát, és mára a francia bűnügyi irodalom megkerülhetetlen mesterévé vált. Könyveit tizennégy nyelvre fordították le.

N A FÉLELEM. KEZDETBEN VA ULLADOK. A FÉLELEM ATTÓL, HOGY MEGF

A FÉLELEM A TÖBBIEKTÔL,

AKIK GYÛLÖLNEK, AKIK A BÔRÖMET AKARJÁK. JOBB, HA ELÔ RE SZÓLOK:

RTÉNET… EZ NEM EGY HÉTKÖZNAPI TÖ MINDEN, CSAK AZ NEM… EZ… EZ EGY NAGYON DURVA TÖRTÉNET…

EGY KÔKEMÉNY THRILLER

Magyarul megjelent regényei: A FAGY TESTVÉRISÉG

GABO Könyvkiadó

NE MARADJ SÖTÉTBEN

3490 Ft

ISBN 978 963 406 217 2

„Soha, semmi pénzért sem mennék vissza a szigetre. Még akkor sem, ha maga Jennifer Lawrence könyörögne térden állva. Azt hiszem – mondom neki –, jobb, ha előre szólok: valószínűleg hihetetlennek tartják majd mindazt, amit el fogok mesélni, mert ez nem egy hétköznapi história… Minden, csak az nem… Ez… ez egy nagyon durva történet… Most pedig – ahogy azt mondják – afféle ízelítőként jöjjön egy kép: egy kísértetiesen fehér kéz mered ki a vízből, a görcsösen szétterpesztett ujjak, mielőtt végleg eltűnnek a háborgó vízben, mintha még egyszer utoljára kétségbeesetten kapnának az ég felé. A tengeri szél üvöltve tombol körülöttem, az eső és a vízpermet az arcomba vág, miközben távolodom ettől a kísérteties kéztől, miközben vacogva, köhögve és fuldokolva úszom, próbálok úszni, hogy a hegyként fölém tornyosuló hullámok tajtékos csúcsai és sötéten örvénylő völgyei között hánykolódva elérjem a sziget csúcsát.”

www.gabo.hu

BM_Durva egy tortenet.indd 1

2016. 07. 05. 14:59

1. A komp

2013. október 22-én, este háromnegyed hat felé (addigra már szinte teljesen besötétedett) azt mondta nekem: – Henry, szeretném, ha szünetet tartanánk. Minden bizonnyal akkor dőlt el minden. Az efféle pillanatok valahogy mindörökre belénk égnek. Olyanok, mint az utat szegélyező mérföldkövek, mint a tengerparton sorakozó világítótornyok. Tulajdonképpen ott és akkor veszítettem el a szó szoros és átvitt értelmében is. Azt hiszem, elég logikus, ha ennek a történetnek az első jelenete egy komp fedélzetén játszódik. Hét éven át éltem egy Seattle partjainál fekvő szigeten, és nincs nap, hogy ne jutna az eszembe. Hogy hol történt mindez? Valahol a Csendes-óceán északnyugati partvidékén fekvő Anacortes és Glass Island között az Elwha nevű komp fedélzetén. És hogy mikor? Egy zavaros, indulatos és szomorú estén, egy igazán viharos estén… Emlékszem, jeges hideg volt aznap este, a szigetek felől érkező eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, a tenger pedig éhesen őrjöngő vadállatként bömbölt a komp fényein túl terjengő sötétben. Hatalmas volt a hangzavar: egy nyolcezer lóerős motor zúgott alattunk, és a szél is a fülünkbe üvöltött, úgyhogy megemelte a hangját. – MI VAN? Miket beszélsz itt nekem? Lesütötte a szemét, majd felnézett. 19

001_472_b. minier_durva egy tortenet.indd 19

29/01/16 12:55

– Tudom, hogy hamarabb kellett volna szólnom, de… – Miről, Naomi? – kérdeztem. – Miről kellett volna szólnod? Nekem is kiabálnom kellett abban a rohadt viharban. A komp hánykolódott, mi pedig úgy néztünk ki, mintha egy helyben táncoltunk volna. Az autók közelében, a nyitott alsó fedélzeten álltunk, miközben a többiek kényelmesen ücsörögtek és beszélgettek az elmúlt napról a fenti zárt fedélzet kellemes melegében. Naomi mondta, hogy jöjjünk le ide. Mintha nem akarta volna, hogy együtt lássanak minket… – Henry, szünetet akarok tartani… le akarok állni egy időre… amíg nem tisztázódnak a dolgok. Történt valami. Végig kell gondolnom… Meg akarom érteni… – Mi van? Mi ez az egész? Mit akarsz megérteni? Egy szót sem értettem abból, amit beszél. A szél belekapott a kapucnija alól kikandikáló barna hajtincsbe. Felemelte a fejét. – Henry, rájöttem az igazságra! Egyenesen a szemembe nézett. Naominak fátyolos, ametisztszínű szeme volt, némi lapislazuli- és nefelejcskék-árnyalattal, az írisze szélén pedig egy sötét, már-már fekete sáv futott körbe. Mintha egy macska nézett volna rám. – Miféle igazságra? – kérdeztem. Elfogott a szédülés, forogni kezdett velem a világ. – Rájöttem, hogy ki vagy te. Hát igen. Így kezdődött. Egy szakítással… Évente ezerszám fordul elő ilyesmi, mert egy olyan világban élünk, ahol mindenki vágyik ugyan a boldogságra, de a lehető legkönnyebben, a legkisebb áldozat árán akar hozzájutni. Tizenhat évesek voltunk azon az őszön. – Hogy ki vagyok? Mi a fenéről beszélsz? Ezúttal nem válaszolt. – Mi ez a titkolózás? – kérdeztem. – SMS-t sem írsz már, állandóan csak menekülsz előlem… Mi az isten van, Nao? Az egész bensőm görcsbe rándult. Egy hete minden áldott reggel elszoruló szívvel bámultam a telefon üres kijelzőjét. Nem jött SMS… 20


29/01/16 12:55

Ettől a bizonyosságtól valahogy mindig elfogott a hányinger. Nem sokkal korábban még nem volt olyan reggel, hogy ne egy kedves üzenetre ébredtem volna. Néhány apró, kedves szó volt csupán, de ott volt bennük a kettőnk szerelmének összes komolysága és mélysége. Ugyanúgy, mint azokban az SMS-ekben, amelyeket én küldtem esténként, elalvás előtt. Az előző esti kissé hatásvadászra sikerült. Így szólt: Semmi sem állhat közénk. Szeretlek. Mindig szeretni foglak. Tudom, hogy milyenek a szakítások. Láttam, hogy küzd sápadtan a könnyeivel Josh Landis abban a mocskos kocsmában, miután Casey Hinshaw közölte vele, hogy vége, és láttam azt is, hogy mennyit szenvedett heteken át Tess Parsons (kedves lány volt), amikor egy Shanna McFaden nevű ribanc kitette a netre a videót, amelyen Tess volt barátja, Danny Lovasz arról értekezik hosszasan, hogy Tess mennyire nem jelentett neki semmit. Szóval pontosan tudom, hogy milyen dolog a szakítás… Ilyesmi nem történhet velem és Naomival… Velünk. Nem lett volna szabad megtörténnie. A mi szerelmünk egy életre szólt. MAHENV. Míg a halál el nem választ: ez volt a jelszavunk. Tudom, hogy most mire gondol… Arra, hogy tizenhat évesek voltunk… Miért? Vannak emberek, akik ilyen idős korukban egymásba szeretnek, és azután együtt öregszenek meg. Elnéztem Naomit azon az estén. Szomorúnak láttam, végtelenül szomorúnak. Mi szomoríthatta el ennyire? Én? Valaki más? A kérdés úgy ostromolta a koponyámat, mint a vihar hullámai a komp oldalát. A nőm volt, a csajom, akit szerettem, akivel le akartam élni a hátralévő éveimet. Basszus, olyan érzés volt, mintha egy megtermett tarisznyarák mászkált volna a gyomromban. – A rohadt életbe, elmondanád végre, hogy mi van? Mi rosszat csináltam? Találkoztál valakivel, ugye? Nem akartam, de mégis egyre jobban kiabáltam. Rám nézett, és akkor már csak a kettőnk közötti távolságot láttam… A szakadékot, a fényévnyi űrt. Pedig néhány héttel korábban

21


29/01/16 12:55

még annyira közel voltunk egymáshoz, és mostanra mégis annyira messze kerültünk… – Naomi… A keze után nyúltam. Gyengéden megfogtam. – ENGEDJ EL! Megdöbbentem. Olyan vad mozdulattal rántotta el a kezét, mintha konnektorba nyúlt volna, mintha undorodott volna az érintésemtől. Hátrálni kezdett. Egy lépés… Azután még egy… Hirtelen sírva fakadt. – Hát te nem látod, mi történik? – hátrált tovább könnyes arccal. – Te és a barátaid nem látjátok, hogy mit tesz velünk ez a sziget, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek? Fogalmam sem volt, hogy mi a francról beszél. – Hogy mi lesz a vége?... Én és a haverjaim? – néztem rá értetlenül. – Miről beszélsz? Léptem egyet felé, de ő hátrébb húzódott. Léptem még egyet… Ugyanaz… Olyan volt az egész, mint egy tánc… Mint egy feszült, szomorú és csalódott keringő. Kiléptünk a komp közepén átívelő felső fedélzet alól. A sűrű eső vadul dobolt a fejünkön, becsurgott a nyakunkba, de a legkevésbé sem érdekelt. – Naomi! – mondtam kedvesen. Léptem egyet. Ő hátrált. – Ne gyere közelebb... Akkor már szinte a fedélzet peremén állt, ott, ahol az orr közelében csak egy kifeszített lánc választotta el attól, hogy a háborgó vízbe zuhanjon, úgyhogy meg kellett állnia. – Emlékeztetnélek – mondtam –, hogy ők a te barátaid is. Egész eddig úgy tűnt, hogy semmi bajod velük, hogy összetartozunk… hogy szinte egy család… Barátom, testvérem, hát nem emlékszel? 22


29/01/16 12:55

Keserűen bólintott. – Menj el! – zokogta. – Menj el, kérlek. Akkor már valami mást is éreztem a hangjában. Félt. Félt tőlem. Hogy juthattunk idáig? – Naomi… – Kérlek, Henry… Dadogott, könnyek és esőcseppek csillogtak az arcán. Mögötte, alig néhány méternyire tőlünk éhesen tombolt a tenger, a többemeletnyi magas, fehér tajtékot vető hullámok őrjöngve csapódtak a komp testének, és a sós permet időről időre az arcunkba vágott. Megragadtam a karját. – BASSZUS, ENGEDJ EL! Kiabált. A hangja nagyon bántó volt, nekem pedig elborult az agyam. Odaléptem hozzá. Nem kellett volna, túlságosan durvára sikerült a mozdulat. Megráztam. Csak észhez akartam téríteni, de ez ott, karnyújtásnyira a mélységtől, persze nagy hülyeség volt. Tisztában vagyok vele. Sikoltozni, csapkodni kezdett, mint egy őrült. Láthatóan halálra rémült, nyilván azt hitte, hogy lelököm a fedélzetről. Hogy gondolhatta? Hogy merülhetett fel benne akárcsak egyetlen pillanatra is, hogy képes volnék rá? Talán ez fájt és fáj a legjobban azóta is. Teljes erejéből meglökött, én pedig elveszítettem az egyensúlyomat, és fenékre estem a nedves fedélzeten, amelyen egy újabb felcsapó permetfelhő söpört éppen végig. Csuromvíz lettem. Amikor kiszabadult, Naomi egy pillanatra megingott a mélység felett, én pedig rémülten néztem, ahogy a kapucnijába belekap a szél, ahogy lobogó hajjal, a félelemtől elkerekedő szemmel billeg a hullámzó, tajtékos víz sötét háttere előtt… – Hé! – rohant lefelé a lépcsőn üvöltve az egyik matróz (vagy a vezérlőhelyiségből látott meg minket, vagy a biztonsági kamerák képernyőjén). – Mi az istent kerestek itt? …a kétségbeesett Naominak az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és kihasználva a kínálkozó alkalmat, kikerülte a fickót, és eltűnt a felső fedélzetre vezető lépcsőn. 23


29/01/16 12:55

– Naomi! Utánavetettem magam, de addigra eltűnt, a férfi pedig elkapta a karomat. – Menj fel! – kiabálta. – Ennyire nem lehettek hülyék… Felfogod egyáltalán, hogy milyen veszélyes itt?! Hát persze, pontosan tudtam. Miközben hármasával vettem a fokokat, szórakozottan felpillantottam a szűk feljáró mennyezetéről leselkedő kamerára. Nem találtam Naomit, pedig a teljes felső fedélzetet végigkutattam utána. Kerestem a kerek asztaloknál beszélgető vagy az orr felé nyíló hatalmas ablak előtti széksorokban üldögélő utasok között, a bár körül toporgó vagy a mosdók körül jövő-menő tömegben, a többi gimnazista között, sőt még az alsónál is szelesebb felső nyitott fedélzetre is kinéztem, de abban az időben persze egyetlen lélek sem volt ott. Naomi eltűnt… Nyomtalanul. Tökéletesen átázva értem vissza az asztalunkhoz. Charlie vett észre először. – Basszus, Henry – nézett rám elkerekedett szemmel –, csuromvíz vagy! Naomi? – Nem találom – mondtam. Kayla és Johnny is felnézett az okostelefonjából. – Mi van? De hát az előbb még együtt mentetek le… – Azt hittük, hogy az autóban akarjátok csinálni – hunyorgott vigyorogva Johnny. Nem foglalkoztam vele. – Mi van, Henry? – kérdezte Charlie a kétségbeesett képemet látva. – Fogalmam sincs, hova tűnt… Már mindenhol kerestem, de nem találom… – De hát együtt voltatok. – Tudom… persze…

24


29/01/16 12:55

– Na jó. – Felállt, és a másik kettőre nézett. – Ti itt maradtok, mi pedig elindulunk megkeresni… Ha időközben előkerül, csörögjetek ránk! Felosztottuk egymás között a kompot, és ismét végigjártuk az összes szóba jöhető helyet. Hirtelen bevillant, hogy amikor nem sokkal korábban körbejártam, és fürkésztem az arcokat, a jövő-menő embereket, akadt egy-két dolog, amire valahogy felkaptam a fejem. Az egyik ilyen az volt, hogy Jack Taggart is ott utazott a kompon. A terem túlsó végében, a hátsó fedélzetre nyíló ajtó melletti utolsó asztalnál foglalt helyet, és bár nagy volt a zsúfoltság, egyedül üldögélt. Az utasok zöme jól ismerte Jacket, és inkább elkerülte. Taggart egyedül élt a sziget legbarátságtalanabb részén, az erdő mélyén, a Gardner-hegy lábánál, amely a maga kétezer-négyszáznyolcvan lábas, azaz hétszázharminchárom méteres magasságával Glass Island legmagasabb pontja volt. Taggartnak meglehetősen rossz híre volt, és higgye el, van olyan, hogy valaki rá is szolgál az ilyesmire. Aznap este egy puzzle-lel szórakozott. A kompokon mindig van puzzle. – Nyilván bezárkózott a vécébe – mondta Charlie. – Megnézted a női mosdót? – Természetesen nem. – Akkor ott van – közölte a szokásos határozottságával. Charlie, hacsak nem a lányokról volt szó, ritkán bizonytalanodott el. Magabiztos derűvel állt az élet dolgaihoz. A vállamra tette a kezét. – Valami gond van? Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az együttérzésen kívül valami más is megvillant volna a tekintetében. Káröröm? Kíváncsiság? Bólintottam. Belém karolt, és visszavitt az asztalhoz. – Meglett? – kérdezte Kayla. Charlie mutatta neki, hogy álljon le.

25


29/01/16 12:55

– Nyilván valaki mással vitette magát haza – mondta Charlie néhány perccel később már az autóban, az előttünk álló jármű hátsó lámpájának és a műszerfal világításának furcsa fényeivel az arcán. Ültem csak a kormány mögött az alsó fedélzet félhomályában. Rettenetesen rossz kedvem volt. Tudtam, hogy igaza van. Az Elwha (a Chinook törzs indián neve volt ez, ami lendületet vagy rénszarvast jelentett) ezernél is több embert és száznegyvenöt autót volt képes egyszerre szállítani. Rengetegen voltak aznap este is, úgyhogy Naomi könnyűszerrel eltűnhetett előlünk, és bekéredzkedhetett a sulinkba járó bármelyik fiú vagy lány autójába. A komp belsejében felzúgtak a szirénák, és a lehajtó melletti villogók ideges narancssárga fénye ütemesen pásztázni kezdte a szélvédők üvegét. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, majd amikor a sárga fényvisszaverő mellényben álldogáló matrózok jelet adtak a világító botjaikkal, szép sorban megindultunk East Harbor esti fényei felé.

26


29/01/16 12:55

2. Mint eg y néma vonó

Henry Dean Walkernek hívnak. Szeretem a könyveket, a horrorfilmeket, a kardszárnyú delfineket és a Nirvánát, és tizenhat éves vagyok. Egy Glass Island nevű csendes-óceáni szigeten élek, amely Seattletől északra, Bellinghamtől és az amerikai–kanadai határon fekvő Whatcomtól néhány tengeri mérföldnyire nyugatra fekszik. Ez a terület a hétszázötven apálykor és több mint száz dagálykor megközelíthető szigetből és szigetecskéből álló San Juan-szigetcsoporthoz tartozik. Elszórt, erdőkkel és kikötőkkel behintett vidék ez utakkal, rengeteg úttal: ott futnak a hegyek oldalában, az öblökben, a földnyelveken, és csergedező patakként ott kanyarognak az erdőink mélyén. Ez is Amerika: az egyik a sok közül. Itt a komp a legfontosabb tömegközlekedési eszköz, és bálnák helyett kardszárnyú delfinek hasítják a vizet. Télen, tavasszal és ősszel folyamatosan esik, és sűrű, vastag köd lepi a tájat. Nemhogy a száz kilométernyire keletre fekvő Kaszkádok-hegylánc hófedte csúcsai nem látszanak, de még a partvidék, a fenyőerdők sem. Nyáron is esik, csak akkor kevesebbet. Szezonban a világ minden tájáról idesereglenek a turisták, hogy megnézzék a kardszárnyú delfineket. Kora hajnaltól órákon át sorban állnak a kompkikötőkben, megszállják a szállodákat 27


29/01/16 12:55

és a kiadó szobákat, leisszák magukat, ezerszámra készítik a fényképeket, amelyeket aztán sietve törölnek, vagy mindörökre eltemetnek a számítógépük memóriájának mélyén, tucatjával horgonyoznak a vitorlásaikkal és a jachtjaikkal a szinte városi kényelmet nyújtó kikötőkben. Erről az egész júniustól októberig tomboló őrületről három film tehet: a Szabadítsátok ki Willyt, a Szabadítsátok ki Willyt 2. és a Szabadítsátok ki Willyt 3. Részben itt forgatták őket, és olyan népszerűvé tették a kardszárnyú delfineket, hogy az összes ideérkező agyalágyult leghőbb vágya, hogy legalább egyet láthasson közülük, mielőtt hazamegy. Azután, amikor eltűnnek a turisták, Glass Islandre visszatér a nyugalom. És persze az unalom… Itt mindenki ismer mindenkit. Magunk között vagyunk. A sziget egyik sajátsága az, hogy az itte niek – a seattle-iekkel, a vancouveriekkel, de még a bellinghamiekkel ellentétben – nyitva hagyják a házaikat, ha vásárolni mennek, sőt nem ritkán még éjszakára is. A sziget legszebb öblei fölött magasodó Eagle Cliffen és Smugglers Cove-on épült luxusnyaralókra, amelyek az év tizenkét hónapjából hétben lakatlanul állnak, természetesen valamivel jobban vigyáznak a gazdáik. De nem sokkal. Tegyük hozzá, hogy a szigetünk afféle „természetes erőd”: egy bő órába telik, amíg az Anacortesból induló komp befut East Harborba, onnan pedig csupán egy tucatnyi úton és ugyanannyi, az idegenek elől lezárt erdei ösvényen indulhat tovább az ember, de ez utóbbiakat olyan rozsdás láncok vagy sorompók zárják el, amelyeken általában MAGÁNTERÜLET feliratú táblák díszelegnek. Olyan helyből sem akad túl sok, ahol a hajók kiköthetnek. A vadkempingezés is tilos, úgyhogy mivel mindössze két hotel van a szigeten, a főszezonban idelátogatók általában a helyieknél szállnak meg. Mint mondtam, mindenki ismer mindenkit. Az itteni embereknek nincsenek titkaik, vagy ha mégis, igencsak mélyre kell temetniük magukban azt, amit nem akarnak a többiek orrára kötni. Glass Island egy ilyen hely. Legalábbis sokáig ebben a hiszemben éltem. Azért írom le ilyen részletesen a helyet, mert fontos. Mindez mégsem jelenti azt, hogy otthon, valóban otthon érzem itt magam. 28


29/01/16 12:55

Nekem nincs igazi otthonom. Sokat vándoroltunk, költözködtünk a két anyámmal. Laktunk nagyvárosban, például Baltimore-ban, de olyan világvégi, nehezen megközelíthető helyeken is, mint a floridai Marathon, az oregoni Port Oxford vagy a vermonti Stowe. Mintha menekültünk volna valami elől. Nem is mintha: menekültünk. A kérdés inkább az, hogy mi elől. Egész eddig a két anyám erőltetetten kedélyes értetlenséggel mismásolt csak, ha kérdeztem. – Ugyan már, Henry, nem kell ezen ennyit agyalni. Egyszerűen szeretjük a szép helyeket, és kész. Olyan is volt, hogy az éjszaka kellős közepén kapkodva álltunk odébb. – Henry, siess! Öltözz! Kilencéves voltam, és – ellentétben azzal, amit ők gondolnak – pontosan emlékszem mindenre. Akkor már nyolc hónapja éltünk a texasi Odessában. Egy hónappal később költöztünk Glass Islandre. Tehát (nyugodtan előveheti a térképet) az ország ellenkező csücskébe. Hét éve vagyunk itt. Ez rekordnak számít. Szeretem a két anyámat. Az egyiket Livnek hívják, a másikat France-nak. Mint az országot. Szeretem őket. Nagyon, de nagyon. Ezzel együtt van olyan, hogy egy kicsit túlságosan… aggodalmasnak találom őket. Például megtiltották, hogy bármiféle fényképet kitegyek magamról a Facebookra vagy más közösségi oldalra, chatre vagy blogra. Furcsának találja? Hát én is, és ezt közöltem is velük. Mit válaszoltak? – Henry, hát nem érted, hogy amit kiteszel az internetre, az az idők végezetéig ott marad, hogy ezek az emberek egyszerűen nem ismerik a magánélet fogalmát? Ki akarják végezni, sőt rosszabb: pénzt akarnak belőle csinálni. Az interneten szörfölgetni olyan, mint pucéron mászkálni egy üvegfalú házban. Érted már, hogy mit akarok mondani? Tudod, mit fognak válaszolni, ha egyszer majd benő a fejed lágya, és szeretnéd leszedni a sok vacakságot, mert már szégyelled őket? Azt, hogy bocs, haver, hamarabb kellett volna gondolkozni… Ezt Liv mondta. – Ráadásul azt ígérik, hogy vigyáznak a személyes adataidra, de amikor a kormányzat megszorongatta ezeket a disznókat, picit til29


29/01/16 12:55

takozgattak, de amúgy minden kekeckedés nélkül átadták az összes bizalmas információt. Ezt is Liv mondta. France jelelve folytatta. – Se fotó, se videó! Világos? Tojakodás. Ez új volt, fel is jegyeztem a noteszembe. (Író szeretnék lenni, vagy filmes… vagy zenész. Még nem igazán tudom, hogy melyik. Valamiféle művész, ha jelent még egyáltalán valamit ez a szó manapság.) Az osztályfényképekkel ugyanez a helyzet: az adott napon, Liv és France kérésére, otthon szoktam maradni. Legalábbis azóta, amióta elérhetővé tették a neten az efféle dolgokat, mert a régi, általános iskolás fényképeim még békésen porosodnak egy kartondoboz mélyén. Hogy miért nem derítettem ki az okokat? Próbáltam, esküszöm… Na jó, egy kicsit… Nem nagyon… Nem igazán… Azt hiszem, féltem a válaszoktól… Van egy visszatérő álmom. Nem, nem időnként látogat, hanem szinte minden éjszaka. Ma is. Vihar tombolt a tenger felett, amikor elaludtam. Mindig ugyanaz… Egy lepusztult külváros, ahol nyomasztóan szomorú és gondterhelt emberek, családok élnek. Az anyám az ágyam szélén ül. Látom rajta, hogy nagyon fél. Hároméves vagyok, vagy valami ilyesmi… Lehet, hogy kevesebb, és mivel ő fél, én még inkább rettegek. Egy érdekes részlet: nem Liv ül mellettem, és nem is France, valaki más az anyám. Gyönyörű, de fél, szörnyen fél. – Henry, maradj csendben, itt van – mondja. Nem merem megkérdezni, kiről beszél, de a hangjától valósággal pánikba esem, és bebújok a takaró alá. Felkel, az ablakhoz megy, kinéz az utcára. Mit láthat? Nyilván semmi különöset, csak a sötétbe burkolódzó házakat és a fasorokban, a járdák mellett parkoló autókat, amelyek, mintha élnének, lehunyt szemmel szunyókálnak a sötétben. Visszajön hozzám. Sápadt, de mosolyog. – Minden rendben – simogatja meg a fejem –, nincs itt senki. Szeretnél anyával aludni ma este? 30


29/01/16 12:55

A kérdést hallva legördül rólam a szorongás, amely egész addig szinte összeroppantotta a mellkasomat iszonyú súlyával. Határozottan bólintok. Gyönyörű a nyári éjszaka, de valami furcsán távoli és bizonytalan érzés lappang a mélyén. Térjünk vissza a két anyámhoz. Jobban szeretem őket, mint bárkit ezen a világon. Hála nekik, azt hiszem, a lehető legjobb nevelést kaptam, és most nem csupán az ismeretek elsajátítására gondolok. Ha vannak is hiányosságaim, nem őket terheli értük a felelősség, úgyhogy engedje meg, hogy ejtsek néhány szót róluk… Liv alacsony, barna hajú, elég indulatos és határozott teremtés, France magasabb, szőkébb, kedvesebb és engedékenyebb nála, olyan, mint egy nyári este, amikor az ember csak ül a Juan de Fuca-tengerszoros felett, és nézi a naplementét… vagy olyan, mint Mahler V. szimfóniájának az a híres tétele, az Adagietto… Egyikőjük sem a vér szerinti anyám, örökbe fogadott gyerek vagyok. (Hé, Einstein, melyik az apád? – kiabált utánam Shane Cuzick az iskolaudvaron, amire persze a folyton a nyomában lihegő két ütődött gyökér, Paulie és Ryan, gusztustalanul elröhögte magát. Paulie-t egy ízben öt napra, Ryant viszont egy egész negyedévre tiltották ki az iskolából, Shane pedig egyenesen Krueger seriff irodájában kötött ki, és majdnem ki is csapták, amikor eltörte Malcolm karját.) Kilenc- és tizenhárom éves korom között alvajáró voltam. Éjszakánként gyakran a nappali közepén találtak meg, ahogy – mint a Harmadik típusú találkozások című filmben szereplő kisfiú – ott hunyorogtam pizsamásan, bambán az ablakon beömlő kísérteties holdfényben. Sőt Liv egy ízben a ház mögött bukkant rám. Mezítláb álltam a nedves fűben a nyitott kocsibeálló előtt (még a világítását is sikerült valahogy felkapcsolnom) és, mint valami éjjeli lepkét, láthatóan fogva tartott a fény látványa. Éjfél is elmúlt már. Ezek után, ahogy elaludtam, bezártak minden ajtót és ablakot, sőt még egy csengettyűt is felszereltek az ajtóm kilincsére. Ez nagyjából tizennégy éves koromig tartott, azután hirtelen abbamaradt. Liv az ő kicsi holdkórosának 31


29/01/16 12:55

szólított ekkoriban, később azonban hál’ istennek lekopott rólam ez a becenév. Az orvos úgy vélte, hogy a sok költözködés miatt van az egész, hogy álmomban visszapottyanok egy régebbi állapotba, és a korábbi helyemet keresem – úgy mondta, hogy az igazi otthonomat –, a mostanira pedig nem ismerek rá. Azt hiszem, csak azért mondta ezt, hogy mondjon valamit, mert valójában halványlila gőze sem volt az egészről. Arról, hogy – még mielőtt a kamaszkor, a hormonok, a felnőttes racionalitás és az oktatási rendszer egyszer s mindenkorra végérvényesen ki nem irtja belőlünk a csodák befogadásának képességét – van egy korszak az életünkben, valahol a gyermekkor vége felé, amikor a felnőttekénél sokkal fejlettebbek és érzékenyebbek azok az antennáink, amelyekkel a világ titkait érzékeljük. Ha kinyitom a gyermekkorom mesekönyvét, és lapozgatni kezdek az emlékeim között, a képek, a benyomások hihetetlen gazdagsága tárul fel előttem: a rongyos nadrágszáram, amelyet a Stubsék kutyája szaggatott meg, miután leszálltam egyszer az iskolabuszról, ő pedig – egy azóta is csak az ő szűkös, kutyatudatában létező okból – megkergetett; a légpuskával levadászott patkányok a tüskebokrok és az eperfák között egészen a Cowan-patakig terpeszkedő Cowan Point-i szeméttelepen, ahol, mintha csak a mocsok Mount Everestjére tévedtünk volna, hatalmas hegyekben állt a szemét, a rozzant és foltos matracok, a Swiss Miss pillecukros zacskók, a Quinoa Flakes-es dobozok és a mindenféle egérrágta konyhai maradék; Jimmy Lombardi tündökletesen szép édesanyja, aki nyaranta mindig nyitva hagyta a blúza két felső gombját; az öreg Terrence, aki gyűlölte a gyerekeket, és éjjel-nappal leengedett redőnyök mögött élt, mi pedig találgattuk, hogy miféle szörnyűségek történhetnek odabent, és elrabolt gyerekekről, negyven éve a székhez kötözött nőkről, vén gengszterek és idegen lények titkos találkozóiról szóló véres históriákkal riogattuk egymást és magunkat. Abba most inkább ne menjünk bele, hogy miért gondoltuk úgy, hogy a föld meghódítására készülő marslakók éppen egy szenilis öregembernél építik ki a hídfőállásukat… Azután vége lett az iskolának, és beköszöntött a vakáció. A július és az augusztus a mi szigetünkön valahogy még inkább egyet jelentett 32


29/01/16 12:55

az ünneppel, a fagyival, a turistákkal, a zenével, a látványosságokkal, a bicikliversenyekkel, a szélben csattogó vitorlákkal, a nevetéssel, az újdonság izgalmával és persze a kalanddal… A szezont a július 4-i parádé nyitotta. Hatalmas volt a tömeg, a házfalakra színes lufifüzéreket aggattak. Egy tízéves gyerek számára a szünidőben máshogy telik az idő, majdnem olyan hosszúnak éreztük a vakációt, mint a XV. századi hajósok az Atlanti-óceánon való átkelést, az iskolakezdés pedig legalább olyan távolinak tűnt, mint Kelet-India Kolumbusz Kristóf számára. Gyerekként úgy láttuk, hogy a mi szigetünk a legfantasztikusabb hely a világon, és a világ összes kincséért sem mondtunk volna le róla, én pedig, emlékszem, csak arra vágytam, mint egy kagyló, hogy a kedves sziklámra tapadva élhessem le az egész életemet. Bár gyerekfejjel az ember ott képes jól érezni magát, ahol éppen van, tizenhat évesen ez már nem igazán mondható el. Manapság, ha belegondolok a hosszú, esős hónapokba, a túl rövid nyárba, az összezártságba, a szárazföldre közlekedő komp menetrendjébe, egyetlen szó jut csak az eszembe a szigetünkről: börtön. Ahogy mondtam már, író szeretnék lenni. Vagy filmrendező. Felesleges meglepődnie a választékos nyelvhasználatomon, én csak egy átlagosan művelt srác vagyok. Nyilván jobb lenne, ha az összes kortársam ilyen lenne, nem pedig olyan fogyatékos gyökér, mint a gimnáziumi osztálytársaim, akik barbár csürheként vetették magukat Walt Whitmanra, amikor az irodalomtanárunk a Fűszálakról kérdezte őket. „Buggyant korcs”, „buzeráns költőcske”, hogy csak a legenyhébbeket idézzem a beordibált jelzők közül. Mindemellett (csak hogy a normalitásomat bizonyítsam) szeretem a horrorfilmeket és a Nirvánát is. A szobám falait a Texasi láncfűrészes mészárlás, a Motel, a Hellraiser és az Evil Dead 2. plakátjaival dekoráltam ki. „Mindig óriási öröm bejönni hozzád, Henry. Olyan érzése van az embernek, mintha egy horrormúzeumba tévedt volna.” (Idézet Livtől.) Charlie-val pedig csak azért szoktunk évente elzarándokolni a seattle-i Experience

33


29/01/16 12:55

Music Projectbe, hogy megcsodáljuk az aberdeeni együttesnek szentelt fantasztikus interaktív kiállítást. A kedvenc irodalmi művem? A csavar fordul egyet. A kedvenc horrorfilmem? Az ördögűző (meg még Ómen és A kör). A kedvenc lemezem? In utero. A kompon lezajlott rossz ízű szóváltást követő reggel nem hallottam meg az órát, úgyhogy későn ébredtem. A földszintről kiabáló Liv éles hangja riasztott: – Henry, Henry! Tudod, mennyi az idő? Villámsebesen lezuhanyoztam, magamra rángattam a kezembe akadó cuccokat, felkaptam a matematika- és biológiakönyvet, majd leereszkedtem a földszintre. A lépcsőn vetettem egy pillantást a telefonomra, és a szívembe ismét beléhasított a fájdalom. Nem jött SMS. Hét óra múlt két perccel. Tudtam, hogy már jó ideje ébren van, hiszen Naomi korán kelő volt, de azt is éreztem, hogy hiába várom, nem fog több üzenet jönni tőle. Aznap reggel France gőzölgő kávéscsészével a kezében állt a konyhában, és szorosan összehúzva magán a flanel fürdőköntösét engem figyelt. Sűrű köd ült az ablakokban. Amikor leértem a lépcsőn, kinyitottam a tenyerem, és a hüvelykujjammal megérintettem az állam. – Anya… Rám mosolygott, és a két zárt öklét egymáshoz érintette. – Hideg van. France süketnéma volt, én pedig jelelve válaszoltam, pedig tudott szájról is olvasni. A mutató- és középsőujjait összeérintve kifelé mozgatta a kezét, közben kérdő pillantást vetett rám. – Tojást? Mutattam, hogy nem, és felhajtottam egy kávét, majd megindultam az ajtó felé, de éreztem, hogy még akkor is engem figyel. Az étkezőből átszűrődő hangok között felismertem Livét. Rántotta, sült szalonna, bundás kenyér és kávé illata úszott a levegőben. Volt két vendégünk, akik az utószezonra érkeztek Európából, és aznap ké34


29/01/16 12:55

szültek továbbindulni Brit Columbiába. Nyilván az interneten bukkantak ránk, Liv és France ugyanis szobakiadással foglalkoztak. Az időnként meglehetősen heves vitáik alapján (ilyenkor Liv kiabált, France pedig viharos hevességgel hadonászott) mindig is úgy éreztem, hogy a szigetre költözve még nem szerepelt a terveik között a fizető vendéglátás. Liv sokáig arról álmodozott, hogy a seattle-i szimfonikus zenekar csellistája lesz, vagy elnyeri a Tacoma Filharmónia által évente a legjobb fiatal művésznek odaítélt Beatrice Herrmann-díjat. Fantasztikusan játszik (France pedig, aki a vonó táncától elbűvölve akár órákig képes gyönyörködni a játéka látványában, az első számú rajongója), de nem eléggé elszánt és egy kissé túlkoros már az efféle dolgokhoz. France egy nagynevű és a fogyatékkal élők iránt elkötelezett informatikai cégnél dolgozik Redmondban, úgyhogy időnként haza sem jön hét közben. Ettől függetlenül, ha beköszönt a szezon, hétvégénként és a szabadsága alatt segít Livnek vezetni a háztartást. Hatalmas öreg utazóládákkal, széles ágyakkal, gyapjú- és lenvászon anyagokkal, régiségekkel, virágokkal, páfrányokkal, szőnyegekkel, könyvekkel és álomfogókkal rendezték be a zsindelyezett tetejű, tágas és sarokablakos, a Csendes-óceán északnyugati partvidékére jellemző stílusban épült, a hegyes-völgyes tájra néző nagy terasszal megtoldott házat. Kőlapokkal kirakott, időnként lépcsőkkel könnyített út vezet a lejtős telek végébe, ahol a stéghez kikötve egy motorcsónak ring a vízen. A házra – legalábbis szerintem – ráférne egy kisebb felújítás: a tető már zöld a rátelepedett mohától, a festés málladozik, az ereszek tele vannak lehullott levelekkel, a sós levegő lassan elemészti az ablakkereteket, a kertben túlságosan elszaporodtak a tüskebokrok és a magról kelt facsemeték, de ettől függetlenül jól elvagyunk itt, és odabent, a házban pedig minden olyan szép, kényelmes és otthonos, mint egy fészekben. Glass Islanden már csak ilyen az élet… Lágy, békés és olyan céltalan, mint egy hangszer nélküli, magányos vonó. AZ ELVESZETT PARADICSOM – véste bele valaki az egyik fa törzsébe.

35


29/01/16 12:55

Fogalmam sincs, hogy ki volt… Talán az évről évre ideérkező turisták egyike, akit annyira elbűvölt a kilátás, hogy egy pillanatra még az is felmerült benne, mi lenne, ha hátat fordítana a városi lakásának, az egész stresszes, huszonegyedik századi életének, és a modern kor sodrásával szembeúszva ideköltözne. Ebben a fába vésett néhány szóban persze a most következő történet lényege is benne van… Akkor persze még nem tudtam, csak később tanultam meg, hogy a Paradicsom azért létezik, hogy elveszítsük… és hogy minden a bűnbeeséssel kezdődik.

36


29/01/16 12:55

3. A királyság

Jelen pillanatban 7 212 913 603 ember él a földön. Hozzávetőleg négyszázhuszonkétezren jönnek a világra naponta. Ez idő alatt körülbelül százhetvenezren halnak meg, tehát havonta tizenkétmillió, évente százötvennégymillió halálesetet regisztrálnak. (Ha úgy gondolja, hogy fontos, hogy számít a maga aprócska, egyetlen élete, az egója és az összes azzal járó vacakság, vessen egy pillantást ezekre a számokra, és – ha hisz benne egyáltalán – lássa be, hogy a jóisten egy olyan fáradt és nyúzott hivatalnokra hasonlíthat a leginkább, akinek a rendelkezésére álló szűkös költségvetésből túl sok ügyet kell egyszerre kezelnie.) Napjainkban 6,8 milliárd működő mobiltelefon és 2,8 milliárd internet-előfizetés van a földön. Ehhez képest csupán egyetlen Charlie létezik. Charlie a legjobb barátom. Charlie egy külön faj és – minden kétséget kizáróan – egy meglehetősen különleges emberi lény.

Néhány fontos információ Charlie barátomról Charlie mindig késik. Charlie még szűz. Charlie-nak gátlásai vannak a külseje miatt. Charlie nyakig begombolt ingekben jár. Charlie a szex megszállottja. Imádja a disznó történeteket, amiket egymás között csak pinaszagúként em37


29/01/16 12:55

legetünk. Charlie cinikus. És pofátlan. És vicces. Nagyon, nagyon vicces… Persze amikor tizenhat éves az ember, még nem az számít, hogy milyenek vagyunk valójában, hanem az, hogy milyennek látszunk. Charlie tehát csak úgy tesz, mintha cinikus és pofátlan lenne. Ami a lényeg, Charlie hihetetlen fazon, nála jobb barátot még álmodni sem lehet. Azon az október 23-i reggelen belöktem a szülei boltjának ajtaját. A Ken’s Store & Grille a Main Street végén volt. A homlokzatra rögzített hatalmas és kopott cégtábla közepén egy ötárbócos vitorlás volt látható, körülötte pedig a felirat: „Vegyesbolt, benzin és dízel, hűtött italok, videotéka”, illetve az, hogy „1904 óta”. Az is ki van még írva, hogy „Reggelik és burritók, friss szendvicsek, ingyen wi-fi, széles választék, fantasztikus ételek, mesés grillhúsok, barátságos bár… Ahogy a világ összes kikötőjében, a párás őszi reggeleken itt is tenger-, hal- és gázolajszag úszkált a levegőben. És persze ott voltak a különböző zajok, zörejek: az árbócok folyamatos nyikorgása, a tengeri szélben lengedező rozsdás cégérek panaszos csikorgása, a sirályok rikoltásai, amelyek fájdalmasan hasítottak a ködbe, a hol erősebbre, hol gyengébbre váltó szél zúgása, a tenger távoli és titokzatos moraja, egy láthatatlanul a nyílt víz felé bukdácsoló hajó motorjának a pöfögése… Az automatához indultam. Egy hibás neoncső ciripelésétől és a jobb oldalon sorakozó mélyhűtők duruzsolásától eltekintve hatalmas, szinte tökéletes csend honolt a kihalt boltban. Némi aprót dobtam a gépbe. A pénzérmék csilingelve hullottak alá. Charlie-nak már ott kellett volna lennie. Hol a fenében lehet? A gép kivilágított üvegéből sápadtan, nyúzottan és aggodalmasan néztem vissza magamra. A csokim éppen megindult, amikor hirtelen zene harsant a hátam mögött. Akkorát ugrottam, mintha a kopott padló helyett egy trambulinon álltam volna. Szigorú, kemény zene volt… AC/DC… The Razors edge. Megfordultam, és – ahogy azt a Stephen King- vagy Lovecraft-regényekben lehet olvasni – végigszáguldott rajtam a jeges rémület. A mélyhűtők mögül Charlie két lába lógott ki. Tíz óra tízperces szögben, ernyedten, mozdulatlanul… Megismertem 38


29/01/16 12:55

a zenét – ez volt a csengőhangja, a mobilja a zsebe mélyén lapulhatott – és az Air Jordanjét. – Charlie! – kiáltottam. – Charlie! Ó, basszus! Charlie! Odarohantam. A zene elhallgatott, és olyan sűrű csend ereszkedett a boltra, mint a kinti köd. Charlie nem mozdult. Miközben igyekeztem megkerülni a hűtőket, átsuhant rajtam, hogy elájult. Vagy meghalt. – Charlie! – A rohadt életbe, Henry, nem tudnál egy kicsit halkabban üvöltözni? Hanyatt feküdt a padlón, és sokkal elevenebb már nem is igazán lehetett volna… Hatalmas, golyó feje a legutóbbi nyári kollekciót bemutató próbababa lába között pihent – ne tőlem kérdezzék, hogy a szerencsétlen miért volt még akkor is fürdőruhában, és miért nem az őszi-téli kollekciót viselte –, és a tekintete pontosan oda szegeződött, ahol a bábu lába közét csak egy tenyérnyi kék textil takarta. – Nem látod, hogy figyelek?! – Mi a fenét csinálsz? – Szerinted? Próbálom elképzelni a muffját. – Mi van? – Szerinted milyen lehet neki? – Basszus, Charlie! Feltápászkodott, leporolta a kezét. Hatalmasat ásított, majd nyújtózkodott. – Mi van? Ne mondd, hogy nem láttál még olyat… Jaj, ne, Charlie, kérlek, csak ma ne… – Meg ne halljam, hogy… Megadóan felemelte a kezét, és a bal füle mögé simította a haját. Charlie-nak olyan erős, fekete haja van, mint a varjak tolla; a feje középen futó éles választék mélyén szinte világít a fejbőre, és mivel időnként már őt is zavarja a hosszúra hagyott lobonc, folyamatosan kénytelen a füle mögé igazgatni. – Oké, rendben. Ne is beszéljünk róla… Előkapta a pénztár pultja mögül a hátizsákját és a halálfejes, fekete Zero gördeszkáját, majd megnézte, hogy ki hívta az előbb. Ettől 39


29/01/16 12:55

persze ismét elszorult a szívem, mert a saját, lehangoló makacssággal hallgató mobilom jutott az eszembe. – Basszus, megint egy reklám… Tudod, mi van, Henry? Az, hogy nem ártana időnként egy kicsit kikapcsolnod, ellazulnod. Álmosan rám pillantott. Kiléptünk a boltból a sötét és tengerszagú októberi reggelbe. – Neked meg a rejszolást kellene abbahagynod – indultam az autó felé. – Jaja – bólintott becsukva maga mögött a bolt ajtaját. – Időnként akkorára dagad, mint egy dinnye, annyit nyaggatom… Ha az önkielégítés olimpiai sportág lenne, már rég ott lógna az arany a nyakamban. Én vagyok a recskázás Usain Boltja. Szinte kiabált, én pedig aggodalmas pillantást vetettem a szülei ablakára. Charlie szülei semmi pénzért ki nem hagyták volna a vasárnapi misét, és őszintén, mélyen hittek abban, hogy az Úr hét nap alatt teremtette a világot. Éreztem rajta, hogy igyekszik, erőlködik, mint a humoristák, akik – történhet bármi, gyász vagy válás – felmennek a színpadra, és csinálják tovább a show-t. Charlie így, ilyennek született, és ő volt a legjobb barátom. Hét éve, kilencéves koromban érkeztünk meg erre a szigetre, de Charlie, Naomi, Johnny és Kayla már jóval régebb óta itt élt, sőt némelyikük itt is született. Ez az ő birodalmuk, és persze – amióta befogadtak maguk közé – az enyém is. Ahogy azt Henry Miller írja valahol, minden, ami nem az utcán történik, csak hamisság, spekuláció, irodalom lehet. Márpedig az utca a miénk volt, vagy legalábbis majdnem. Merthogy ott rontotta a levegőt még Shane, Paulie és Ryan is, meg még egy-két köcsög a szárazföldről, de az ő távollétükben valóban a miénk volt a világ. A birodalmunk déli irányban egészen a sziget leghosszabb strandjáig, a South Beachig terjedt, és ebbe a legeldugottabb erdőtől övezett öblöt is bele kellett érteni. A South Beach éppen szemben feküdt a Csendes-óceán nyílt vizeire kivezető Juan de Fuca-szorossal, és rengeteg, a víz által kivetett fatörzs hevert rajta (a frissen érkezettek világos krémszínűek voltak, a régebbiek hamuszürkék). Az általunk uralt 40


29/01/16 12:55

terület valahol a Main Street környékén indult – itt voltak a baseball-, a foci- és a kosárpályák, illetve a St. Francis katolikus templom –, és leért egészen a révkikötő mólójáig és az annak közelében álló cölöpökre épült bevásárlóközpontig, amelyben – többek között – egy szuveníreket és Glass Island feliratú pólókat, pulóvereket, sapkákat árusító bolt, egy Blue Water Ice Cream & Fish Bar nevű büfé és egy kínai vendéglő működött. A crippen-parki elvarázsolt erdő göcsörtös, furcsa formájú fáitól egészen az apálykor járhatóvá váló földsávig (kisebb korunkban még sokat mászkáltunk ott a bugyborékoló kagylók között) a miénk volt tehát minden. A szomszédos szigetekre is kiterjesztettük a befolyásunkat. A nyár beköszöntével színes kajakjainkkal ide-oda vándoroltunk a fenyőfákkal benőtt földdarabok napfényben szikrázó öblei között. Lakatlan területek voltak ezek, és a fák között, a sűrű bozót mélyén kitaposott ösvényeken olyan helyekre jutottunk, amelyeket a turisták egyáltalán nem ismertek. A miénk volt a világ, mi pedig elválaszthatatlanok voltunk, és ezt a barátságot, összetartozást senki és semmi nem bonthatta meg. Charlie, Johnny, Naomi, Kayla és én… A szövetségünk egy életre szólt. Legalábbis akkoriban még így gondoltuk. Ahogy azt már mondtam, ők valamennyien ezen a tenger ölelte földdarabon cseperedtek fel, és különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Valahol félúton jártak az egyszerű, gyermeki barátság és egy annál sokkal mélyebb, zsigeribb és, igen, titokzatosabb, homályosabb érzés között. Olyanok voltak, mint egy farkasfalka. Tizenkét-tizenhárom évesen gyakran megmásztuk a sziget legmagasabb sziklafalát, a Hood Cliffet, amelynek a lábánál ott morajlott a tenger. Egymásután csukott szemmel, előre tartott kézzel hátrálni kezdtünk a mélység felé. A többiek a szakadék peremén sorakoztak, és egymás kezét fogva afféle sorfalat alkottak. Egyedül ők védelmeztek attól, hogy a sziklákon pattogva a mélybe zuhanjunk, és mind a kétszázhúsz csontunkat péppé zúzzuk. Amikor megéreztük a többiek karját a hátunkon, megálltunk. Aztán csak álltunk a süvítő szélben, és a szívünk ki akart ugrani a helyéről. Ameddig a szem ellátott,

41


29/01/16 12:55

a tengerből apró szigetek emelkedtek ki, a messzeségben pedig, száz kilométernyire, hegyek sorakoztak. Majd’ becsináltunk a félelemtől. És ott volt az is, amit ők csak keresztelőnek hívtak. Igen, ez tényleg valamiféle szentség volt. Nem hiszem, hogy ott és akkor, az erdő mélyén tisztában lettünk volna a szó igazi jelentésével, de ösztönösen is átéreztük a szertartás fennköltségét. Aznap, amikor megkereszteltek, sírtam. Tizenhárom éves voltam, az nem túl sok. Sírtam, mert tudtam, hogy a közöttük lévő kapcsolat legtitkosabb mélységeit tárták fel előttem, hogy nagyobb bizalommal és szeretettel fordultak felém, mint bármely más idegenhez. Együtt nőttek fel, olyanok voltak, mint a nyájban élő állatok, vagy mint a tagolt és erős közösséget alkotó hangyák, és ezzel a rítussal mégis maguk közé fogadtak. Mindörökre. A szertartásban nem volt semmi különös vagy látványos. Előttem lépkedtek az ösvényen, miközben átvágtunk az erdőn. Aznap a folyó felé tartottunk. Amikor elértünk a partra, bekötötték a szememet. – Vetkőzz le! – mondták kórusban. – Mi van? – Vetkőzz le – ismételte meg szelíden Naomi. – Ne félj, Henry! – hallottam Kayla hangját. – Nem szórakozunk veled. – Senki sem filmez közben – mondta Charlie. – Becsszó. Engedelmeskedtem. – A gatyát is. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, de végül lehúztam. Remegett a kezem. – Menj be a vízbe! Tettem, amit mondtak. Botladoztam, csúszkáltam a meder alján heverő köveken. A lábam szárán éreztem a hideg víz érintését. Libabőrös lettem, minden egyes szőrszálam az égnek állt, mint a vasreszelék, ha mágnessel közelítenek hozzá. Sebezhetőnek, nevetségesnek éreztem magam. Évek óta senki, még Liv és France sem látott meztelenül. A fütykösöm egyre kisebbre zsugorodott a szégyentől és a hidegtől. – Menj még beljebb!

42


29/01/16 12:55

Olyan helyre értem, ahol a sodrás nagyon gyenge volt, az alig mozduló víz pedig szinte kellemesen langyos. A nap sugarai a hátamat és a tarkómat cirógatták, ahogy derékig álltam a bőrömet paskoló vízben. Valaki levette a kendőt a szememről. A többiek körbevettek, ők is meztelenek voltak. Egymás után odajöttek hozzám. – Barátom, testvérem – mondta Johnny, és megölelt. – Barátom, testvérem – mondta Charlie, és megölelt. – Barátom, testvérem – mondta Kayla, és megölelt. – Barátom, testvérem – mondta Naomi, és megölelt. Természetesen ártatlan, gyermekien tiszta ölelések voltak, nem volt mögöttük semmiféle hátsó szándék, én mégis aznap szerettem bele Naomiba. Ott állt előttem azon a gyönyörű nyári napon, az erdő mélyén az áttetsző vízben, éreztem, ahogy a bársonyos, kreol bőrén futó vízcseppeket átmelegíti a napfény, ahogy a nedves haja a vállamra tapad, ahogy madárkaként dobog, lüktet a szíve, ahogy mellbimbóinak rügyecskéi hozzám érnek… Elnéztem, ahogy úszkál, majd kicsavarja a fekete haját, és ahogy az ametiszt sötét fényében tündöklő tekintetét tűnődve és komolyan rám emeli. – Most már közénk tartozol – mondta Johnny, miközben a partra evickélt, és szárítkozni kezdett. – Megvolt a keresztelőd. Aznap még Charlie sem tett semmiféle gunyoros megjegyzést, pedig rendes körülmények között szívesen köszörülte a nyelvét az ájtatoskodó és bigott east harboriakon. Soha nem láttam még an�nyira átszellemültnek. Rám mosolygott, én pedig – ugyanúgy, ahogy Naomiba is beleszerettem – azonnal tudtam, hogy ez a barátság még a kis csapatunkat összetartó érzéseknél is erősebb és fontosabb lesz az életemben. Furcsának tűnhet, de egy temetésen kezdtem összehaverkodni Charlie-val és Johnnyval. Időnként már addig is össze-összefutottunk a városban, a tengerparton vagy az iskolában, de csak egy idegen voltam a szemükben, egy srác, aki nemrégiben csöppent oda a szárazföldről, és akit ráadásul két leszbikus nevelt, tehát olyan valaki, aki valami 43


29/01/16 12:55

16 12:55

Recommend Documents