GOLDING
A Legyek Ura
WILLIAM
100
könyv
Ralph feléje fordult. – Te ilyen munkára nem vagy alkalmas. – De akkor is… – Nem kellesz – szögezte le Jack. – Hárman elegen leszünk. Malacka szemüvege megvillant. – Én már akkor is vele voltam, amikor a kagylót találta. Én voltam vele legelőször. Jack és a többiek ügyet se vetettek rá. A társaság szétszóródott. Ralph, Jack és Simon leugrott az emelvényről, és elindultak a homokban, a fürdőmedence mentén. Malacka magában motyogva poroszkált utánuk. – Ha Simon jön középen – mondta Ralph –, akkor tudunk beszélgetni a feje felett. Tartották a lépést. Ez persze azzal járt, hogy Simonnak néha lépést kellett váltania, és bele kellett húznia. Ralph hirtelen megállt, és hátrafordult Malackához. – Figyelj. Jack és Simon úgy tett, mintha nem vennék észre. Mentek tovább. – Nem jöhetsz velünk. Malacka szemüvege megint bepárásodott – most a megaláztatástól. – Megmontad nekik. Hiába kértelek. Arca elvörösödött, szája remegett. – Hiába kértelek, hogy ne… – Mi a nyavalyáról beszélsz?
– Arról, hogy Malackának hínak. Megmontam, hogy híhattok bárminek, csak Malackának ne; kértelek, hogy ne áruld el, de te azonnal elköpted… Csend telepedett közéjük. Ralph most már nagyobb megértéssel nézett Malackára, látta, hogy meg van sértődve és össze van törve. Bocsánatkérés és további sértések lehetőségei között ingadozott. – A Malacka még mindig jobb, mint a Hájpacni – mondta végül, az igazi vezéralkat egyenességével –, de sajnálom, ha megbántottalak. És most menj vissza, Malacka, és kérdezd végig a neveket. Ez a te dolgod. Viszlát. Elfordult, és a többiek után szaladt. Malacka csak állt, és lassan kiveszett az arcából a felháborodás rózsája. Visszament az emelvényhez. A három fiú sietős léptekkel haladt előre a homokon. Apály volt, a hínár borította partvonal majdnem olyan kemény, mint egy valódi út. Igézet lengte körül őket, és ők tudatában is voltak ennek az igézetnek, és boldoggá tette őket. Egymás felé fordulva, izgatottan nevettek, beszélgettek, egyik sem figyelt a másikra. A levegő szikrázott. Ralph, aki szerette volna mindezt szavakba önteni, tótágast állt és felbukfencezett. Amikor a nevetés végre abbamaradt, Simon félénken megsimogatta Ralph karját; erre megint nevetniük kellett. – Gyerünk – mondta Jack –, hiszen felfedezők vagyunk. – Elmegyünk a sziget végéig – mondta Ralph –, és befordulunk a sarkon.
30
31
– Ha tényleg sziget… Most, hogy közeledett a délután vége, a káprázatok kezdtek visszahúzódni. Megtalálták a sziget végét, tisztán kivehető volt, nem forma vagy érzék varázsolta elébük. Egész csomó szögletes tájmintát láttak; egy jókora kocka kinn állt a lagúnában. Tengeri madarak fészkeltek rajta. – Tisztára, mint a bevonat – mondta Ralph – egy rózsaszín tortán. – A sarkon túl semmit se fogunk látni – mondta Jack –, mert nincs is sarok. Csak egy hosszú görbület… és a sziklák egyre rosszabbak lesznek, látjátok, ugye…? Ralph elárnyékolta a szemét, és követte a szirtek töredezett vonalát fel a hegy felé. A partnak ez a része közelebb volt a hegyhez, mint bármi, amit eddig láttak. – Megpróbálunk felmászni innen a hegyre – mondta. – Szerintem ez a legkönnyebb útvonal. Itt kevesebb az a dzsungelizé, és több a rózsaszín szikla. Gyertek. A három fiú kapaszkodni kezdett. Valami ismeretlen erő széttépte, széttördelte ezeket a tömböket, úgyhogy összevissza hevertek, gyakran csökkenő méretekben egymásra halmozva. A legtöbbször előforduló alakzat egy rózsaszín szirt volt, rajta ferdén álló kocka, ezen meg még egy és még egy, míg végül az egész rózsásság egy rakás egyensúlyozó sziklává vált, amely erdei kúszónövények kacskaringós látomásából nyúlt ki. Ahol rózsaszín szirtek meredtek fel a földből, gyakran keskeny ösvények kanyarogtak fölfelé. Ezeken, mélyen benn a növényi világban, arccal a szikla felé, araszolni lehetett. – Vajon mi csinálta ezt az ösvényt?
Jack megállt, letörölgette arcáról a verejtéket. Ralph lihegve állt mellette. – Emberek? Jack megrázta a fejét. – Állatok. Ralph belekémlelt a fák alatti sötétbe. Alig észrevehetően rezgett az erdő. – Gyerünk. Nem a meredek kaptató jelentette a nehézséget, ahogy a bérceket kerülgették, hanem az, hogy a következő ösvényhez időnként lefelé kellett kutyagolniuk az aljnövényzetben. Itt a liánok gyökerei és szárai úgy összegubancolódtak, hogy a fiúknak hajlékony tű módjára kellett kígyózniuk közöttük. Az egyetlen útmutató, a barna földtől meg a lomb közt néha átszűrődő fénytől eltekintve, a kaptató természete volt: hogy egyik, kúszónövény-tömkeleggel borított vápa magasabban van-e, mint a másik. Valahogy mégis egyre följebb jutottak. Ezektől a kuszadékoktól körülzárva, talán az egyik legnehezebb pillanatban, Ralph csillogó szemmel a többiek felé fordult. – Oltári. – Klassz. – Halálos. Örömük oka nem volt nyilvánvaló. Mindhárman izzadtak voltak, koszosak és elcsigázottak. Ralphot összevissza karmolták a tövisek. A liánok combvastagságúak voltak, csak kis alagutakat hagytak az előrehaladáshoz. Ralph próbaképpen elkiáltotta magát, és hallgatták a tompa visszhangokat.
32
33
– Ez aztán a felfedezői munka – mondta Jack. – Lefogadom, hogy még senki se járt erre. – Térképet kellene rajzolnunk – mondta Ralph –, csak nincs papírunk. – Fakéregbe karcolhatnánk – mondta Simon –, aztán bedörzsölnénk feketével. A csillogó szemek megint ünnepélyesen egymásba kapcsolódtak a homályban. – Oltári. – Klassz. Nem volt hely tótágast állni. Ralph úgy fejezte ki túltengő érzelmeit, hogy fel akarta öklelni Simont; nemsokára vidám, fickándozó rakásban hevertek a közelgő szürkületben. Amikor szétgurultak, Ralph szólalt meg először. – Mennünk kell. A következő szirt rózsaszín gránitja elkülönülve állt a liánoktól és fáktól, úgyhogy könnyen felügethettek az ösvényen. Ez meg ritkásabb erdőbe vezetett, ahonnan megpillantották a szélesen elterülő tengert. A nap is odatűzött, felszárította a verejtéket, ami átitatta a ruhájukat a sötét, nyirkos hőségben. Végre már csak egy rózsaszín sziklán való felkapaszkodásnyira volt a csúcs; nem kell többé a sötétben vergődniük. Szorosok közt, érdes görgetegköveken nyomultak előre. – Ezt nézzétek! A szigetnek ezen a végén magasra nyúltak a töredezett sziklák rakásai és kürtői. Az, amelyiknek Jack támaszkodott, nyikorogva inogni kezdett. – Rajta…
De nem „rajta”, fel a csúcsra. A hegytető elleni végső roham várhat, míg a három fiú enged ennek a kísértésnek. A szikladarab akkora volt, mint egy kisebb fajta autó. – Hó-rukk! Előre-hátra hajolgatni, elkapni a ritmust. – Hó-rukk! Növelni az inga lendületét, növelni, növelni, elérni és tartani az egyensúly határát… növelni… növelni… – Hó-rukk! A nagy szikla dülöngélt, lábujjhegyen billegett, úgy döntött, többé nem lendül vissza, lezuhant, puffant egyet, átfordult, zúgva pattogott a levegőben, és mély lyukat ütött az erdő lombsátrába. Visszhangok és madarak cikáztak, fehér meg rózsaszín por szállt, lejjebb az erdő úgy rázkódott, mintha valami dühös kolosszus gázolna benne; aztán elnémult a sziget. – Oltári! – Bombajó! – Juh-hééé! Öt percen át nem bírtak elszakadni ettől a diadaltól. Végül megint nekivágtak. Innen már könnyű volt az út a csúcsra. Az utolsó szakaszhoz érve Ralph megtorpant. – Atyaég! Egy katlan, vagy inkább félkatlan pereménél álltak a hegy oldalában. Tele volt kék virággal, valamiféle sziklanövénnyel; túlfolyt a szélén, pazarlón csorgott alá az erdő lombozatára. A levegőben pillangók nyüzsögtek, röppentek fel, lebegtek, ereszkedtek le.
34
35
A katlanon túl ott volt a szögletes hegytető; nemsokára már azon álltak. Eddig is sejtették, hogy szigeten vannak: a rózsaszínű sziklák között kapaszkodva, kétfelől a tengerrel, fölöttük a levegő kristályos magasával, valami ösztön megsúgta nekik, hogy tenger veszi körül őket. De valamiképp illőnek tetszett, hogy csak akkor mondják ki az utolsó szót, amikor fenn állnak a csúcson, és beláthatják az egész körkörös vízhorizontot. – A miénk. Hozzávetőleg hajó alakú volt; ezen a végén púp, hátuk mögött meg keszekusza ereszkedő a parthoz. Mindkétfelől sziklák, bércek, fakoronák és egy meredek lejtő; amott elöl a hajó teste, és egy szelídebb, fákkal borított ereszkedő, abban csak ittott látszottak rózsaszín foltok; aztán a sziget dzsungel benőtte síkja, sűrű zöld, rózsaszín farokban végződő. Ott a sziget elvékonyodva veszett bele a vízbe, de mellette volt egy másik sziget is, egy szikla, majdnem különálló, mint valami erőd; egyetlen nyúlánk, rózsaszín bástyaként nézett farkasszemet velük a zöldön át. A fiúk felmérték mindezt, majd kitekintettek a tengerre. Magasan voltak, fakult a délután, a kilátást már nem homályosították el káprázatok. – Az ott egy zátony. Korallzátony. Láttam ilyet képen. A zátony túlnyúlt a sziget oldalán; talán egy mérfölddel kijjebb, párhuzamosan futott azzal, amit magukban már az ő tengerpartjuknak neveztek. A korall szinte a tengerre volt firkantva, mintha egy óriás hajolt volna le, hogy egyetlen lendületes krétavonallal reprodukálja a sziget formáját, de menet közben
elunta volna. A zátonyon belül tarkabarka víz, sziklák és hínárok, mint egy akváriumban; kívül a tenger sötétkékje. Még kifelé futott az ár, hosszú tajtékcsíkok távolodtak a zátonytól, úgyhogy egy pillanatra úgy érezték, a hajó egyenletesen hátrafelé vitorlázik velük. Jack lemutatott. – Ott értünk földet. A lejtőkön és szirteken túl nyiladék látszott a fák közt; széttört fatörzsek, aztán a vonszolódás: éppen csak egy szegélynyi pálma maradt sebhely és tenger között. És ott volt, a lagúnába benyúlva, az emelvényük is, mellette rovarszerű figurák nyüzsögtek. Ralph kanyargós vonalat skiccelt a levegőbe, a kopár ponttól, ahol álltak, végig egy lejtőn, át egy bevágáson, virágok között, körbe és le a sziklához, ahonnan a sebhely kiindult. – Ez a leggyorsabb út lefelé. Fénylő szemmel, tátott szájjal, diadalmasan ízlelgették a parancsnoklás jogát. Jókedvük kerekedett: barátok voltak. – Nincs falufüst, nincsenek csónakok – mondta Ralph bölcsen. – Később még ellenőrizzük, de szerintem lakatlan. – Szerzünk élelmet – kiáltotta Jack. – Vadászni fogunk. Csapdázunk… amíg értünk nem jönnek. Simon egyikükről a másikukra nézett, nem szólt semmit, de úgy bólogatott, hogy fekete haja hol hátra-, hol előrelebbent; ragyogott az arca. Ralph lenézett a másik oldalon is, ahol nem volt zátony. – Ott meredekebb – mondta Jack. Ralph tálat formált a tenyeréből.
36
37
– Az az erdőrész odalenn… a hegy tartja. Minden kiszögellés fákat hordozott – virágokat meg fákat. Az erdő mocorgott, elbődült, hajlongott. A közeli sziklavirágok mezői hullámzottak, és vagy fél percen át hűvös szellő fújt az arcukba. Ralph széttárta a karját. – Ez mind a miénk. Nevettek, bukfenceztek, kurjongattak a hegyen. – Éhes vagyok. Amint Simon előhozakodott az éhségével, a többiek is ráébredtek a magukéra. – Gyerünk – mondta Ralph. – Amit tudni akartunk, megtudtuk. Leereszkedtek egy sziklás lejtőn, virágok közé ugrottak, és fák alatt mentek tovább. Itt megálltak, és kíváncsian nézegették a bokrokat. Simon szólalt meg elsőnek. – Olyanok, mint a gyertyák. Gyertyabokrok. Gyertyabimbók. A bokrok sötét örökzöldek voltak, illatozók, a rengeteg bimbó viaszos zöld, összecsukódva a fény ellen. Jack rásuhintott az egyikre a késével, és illatözön libbent föléjük. – Gyertyabimbók. – Jóformán meg lehetne gyújtani őket – mondta Ralph. – Annyira gyertyaszerűek. – Zöld gyertyák – mondta megvetően Jack –, nem ehetők. Menjünk.
Sűrűbb erdőbe értek, fáradt lábbal baktattak egy csapáson, amikor zajt hallottak, visításokat, paták koppanását valami útfélén. Előresiettek, és a visítás egyre erősödött; már szinte őrjöngés volt. Egy malacot pillantottak meg, fennakadt egy liánfüggönyön, és a rémület tébolyával vetette neki magát újra meg újra a ruganyos szálaknak. A hangja vékony volt, tűhegyes és követelőző. A három fiú előrerontott, és Jack teátrálisan kirántotta a kését. Szünet következett, hiátus, a disznó tovább visított, a liánok tovább rángtak, a penge villogott a csontos kar végén. A szünet épp csak addig tartott, hogy felfoghassák, micsoda borzalom lenne a lesújtás. Aztán a malac kiszabadult az indák közül, és eliszkolt az aljnövényzetben. Nézték egymást, meg a rémület színhelyét. Jack arca elfehéredett a szeplők alatt. Észrevette, hogy még mindig magasra tartja a kését, leengedte a karját, és visszadugta a pengét a hüvelyébe. Aztán szégyenkezve elnevették magukat, és visszakapaszkodtak a csapásra. – Azt néztem, hogy hová döfjek – mondta Jack. – Csak azért vártam, hogy megtaláljam a legjobb helyet. – A disznót leszúrni kell – mondta megrovóan Ralph. – Ez a helyes kifejezés: leszúrni. – A torkát kell elvágni, hogy kifolyjon a vére – mondta Jack –, különben nem lehet megenni a húsát. – De hát miért nem csináltad…? Tudták jól, hogy miért nem: a borzalom miatt, ahogy lesújt a kés, belemetsz az élő húsba; az elviselhetetlen vér miatt. – Akartam – mondta Jack. Előttük járt, nem látták az arcát. – A helyet kerestem. Legközelebb…!
38
39
Kirántotta a kést a tokból, és belevágta egy fatörzsbe. Legközelebb nem lesz irgalom. Vadul körülnézett, hogy merészelnek-e ellentmondani neki. Aztán kibukkantak a napvilágra, és egy darabig az kötötte le őket, hogy élelmet keressenek és faljanak, miközben egyre közelebb értek a sebhelyben az emelvényhez meg a gyűléshez.
