1.3. TELEPÜLÉSI SZÖVETTAN Ha a makroszerkezet léptékérõl úgy közelítünk a város felé, hogy már a részletek is kivehetõk, akkor egy olyan világgal találkozunk, aminek alkotó elemei a telkek, az épületek, az udvarok és kertek, valamint az utcák és a terek. Egy adott városrészen belül nem csak ezek az elemek ismétlõdnek, hanem a köztük lévõ térbeli viszonyok is. Ez a többféle elembõl felépülõ rendszer valóban egyfajta térbeli szövedéknek tûnik, ezért vizsgálata megérdemli a települési szövettan elnevezést. 1.31. A TELEK
Franciaországi mezõgazdasági táj Táblák és keskeny, hosszú parcellák tagosítás elõtt a mezõgazdasági tájon. Szemes és határa: a táblák hosszúkás parcellákra oszlanak.
A telekosztás, mint földbe írt falutörténet: a telekvégek „varrata” a keletkezés körülményeirõl árulkodik:
1.átmenõ telkek megosztása
2. a telekvégek újraosztása
A település alapsejtje nem az épület, hanem a terület, a földrészlet vagy a telek. A telek a földhasználat egyértelmûen lehatárolt egysége. A telekhatár tulajdonjogi határ, amit kezdettõl fogva jelzésszerûen, árokkal, sövénnyel vagy fallal vettek körül. A telekrendszer lényege a magán- és közterületek egyértelmû szétválasztása. Ezért feltételezi egy települési közösség létezését, ami képes a magán- és közérdekek megjelenítésére. A telekrendszer ismerete azért is fontos, mert számos település alaprajzán ma is az eredeti földhasználati formák tûnnek át, a beépítés pedig a telekrendszer függvénye. De míg a telekrendszer rendkívüli stabilitást és történelmi folytonosságot mutat, a beépítés az életforma, a településtípus ill. a városrész helyzete szerint viszonylag gyorsan változik. A beépítés mégis szoros függvénye a telekméreteknek, alkalmazkodnia kell a szomszéd telkekhez és az utcavonalhoz. Egy adott település-részben mindig megfigyelhetõ a telekméretek állandósága és a beépítés viszonylagos homogenitása. Az ilyen jellegû területet övezetnek nevezzük. A telek fogalma számos konkrét változatban ölt testet. Ezek a változatok részben a telekhasználat eltérõ jellegébõl (mezõgazdasági vagy különbözõ építési célú telkek, üzemi jellegû telephelyek, közterületi földrészletek stb..), részben a telek keletkezésének és átalakulásának módjából vezethetõk le. Az alábbiakban a leggyakoribb telekformákat elemezzük. 1.31.1. A telekrendszer mint a mezõgazdasági földhasználat formája. A telek legõsibb formájában mezõgazdasági célokat szolgált. Közép- és Észak-Európában a faluközösségek a birtokba vett területet, a „határt” a földfelszín minõsége, természeti adottságai (erdõ, lápos terület, rét, domboldal stb..) és termõértéke alapján kezdetben eltérõ jellegû, de önmagában homogén részekre, táblákra osztották. A faluközösség felbomlása után a táblákat annyi sávra parcellázták fel, ahány család volt a faluban. Így minden családnak a határ mindegyik tábláján volt egy-egy parcellája. A parcellákat csak a táblákat elválasztó dûlõutakról lehetett megközelíteni: a parcellák a földutakra merõlegesek „dûltek”, vagyis keskenyek és hosszúak voltak. A falu lakóterülete is egy ilyen táblában helyezkedett el, és bár késõbb sok helyen a táblákat a határban összevonták, „tagosították”, a falu megõrizte korábbi szerkezetét. Mivel számos nagyobb település, város eredetileg mezõgazdasági település volt, a keskeny és mély telkek rendszere mind a mai napig meghatározza a település „kataszteri” állapotát, és ezen keresztül a beépítés jellegét. Ebben az esetben tehát a telekrendszer a mezõgazdasági jellegû földhasználat rendszerébõl származik. A történeti fejlõdés során a falvak belsõségén létrejött telekrendszer általában érzékenyen követi a topográfiai adottságokat. Az alaptérkép a település kialakulásának körülményeirõl is árulkodhat. Erdõs területen pl. a megmûvelhetõ földet elõször a beltelek meghosszabbításával biztosították: ezek voltak az irtásfalvak. Az utifalvak általában egy patak vonalát követték. Ha az utcás falu egy párhuzamos utcával bõvült, akkor az egyik lehetõség az volt, hogy a birtokviszonyok az elmetszett teleksávokon belül alakultak át; ilyenkor elõfordult, hogy az eredetileg is hosszabb telkek átmentõ telkekké váltak (1). Elõfordul az is, hogy a két utca közti teleksorok lába ugyan egy vonalba esik, de a telekhatárok eltérõek; ez arra utal, hogy a párhuzamos utca létesítésével az érintett telkeket összevonták és újra osztották (2). Telektömbös, vagyis egy ütemben kiosztott telkosztás esetén a két utca közé esõ telkek a végükön összeillenek: ezt hívjuk teleklábas rendszernek (3).
3. teleklábas rendszer
19
1.31.2. A telekrendszer a beépítést követõen, utólag alakul ki. Az egykori magyar kertes, ú.n. kétbeltelkes települések a török hódoltság területén nem használhatták a határt olyan módon, mint a Dunántúlon. A megélhetést is elsõsorban a rideg állattartás biztosította. Ezért a település belsõségében nem volt telekrendszer; az épületek szabadon, de sûrûn és halmazosan álltak egymás mellett. A palánkfallal körülvett belsõséget az állatok telelésére és a takarmány tárolására szolgáló kerített akolkertek gyûrûje vette körül; ezt övezték a közös legelõ területek. Amikor a török kiûzése után újra mûvelés alá lehetett vonni az elvadult határbeli földeket, megindult a tanyásodás. Ennek az lett a következménye, hogy a belsõségek házait is körülkerítették: alkalmassá kellett tenni a háztáji gazdálkodásra, az egykori nagykiterjedésû akolkerteket pedig fokozatosan felosztották. Így újtípusú telkek születtek: a tanyás telkek és a hozzájuk tartozó, egy tagban kimért földterületek, az akolkertek osztódása során viszonylag nagy kiterjedésû, szabálytalan földrészletek, és a belsõség apró, de ugyancsak szabálytalan lakótelkei. Az akolkertes övezet telkeit idõvel felosztották, ami fokozatos besûrûsödéssel járt. A két övezet szerkezete így az idõk során nivellálódott, de még ma is megfigyelhetõk a méretbeli különbségek. Az egykori kétbeltelkes települések átalakulása azt a folyamatot példázza, amikor a telekrendszer a meglévõ épületek körül utólag alakul ki. 1.31.3. A telekméreteket vagy a kiosztható területegységek nagyságát elõzetesen határozzák meg. Az ókori civilizációk telepes városaiban a telekrendszer alapja általában egy meghatározott telekméret volt. A görög Olynthos alaprajzi rendszerének modulja pl. egy 20x20 m-es szabályos telek; a teleksorok párosításával hoztak létre tömböket. A hippodamoszi rendszerben egy városon belül – pl. Miletosznál, vagy a topográfiai adottságok miatt Alexandriában - többféle telekmérettel is dolgoztak, ami eltérõ méretû tömbökbõl álló városrészekhez vezetett. Rómában a meghódított provinciák benépesítésére és a határvidék ellenõrzésére létrehozott településekben élõ katonák és családjaik számára a környezõ területeken „római” rendszer szerint osztottak földeket. Ennek alapja az ú.n. centuria volt. A centuria egyidejûleg jelentett egy 100 fõs gyalogos légiót, egy választási egységet (manipulus) és egy kb. 50 ha nagyságú területet, amit a légiósok között osztottak fel. Ez utóbbi 100 darab egyenként 720x720 m-es négyzetnek megfelelõ területegységbõl tevõdött össze. Ez a területfelosztás sok helyen – elsõsorban a latin országokban - a mai napig megmaradt, és ahol kisebb telkekre volt szükség, ott a centuriát osztották tovább. Ez a liberális módszer született újjá az Újvilágban, amikor Thomas Jefferson építészmérnök, az USA második elnöke kezdeményezte az egész ország területének mechanikus felosztását: ennek nyomait látjuk ma is a hosszú, sokszor sokszáz kilométeres egyenes államhatárokon. Az amerikai telepesvárosok telekrendszerét vagy a nagyobb területegységek továbbosztásával, vagy pedig úgy alakították ki, hogy meghatározták az optimális telekméreteket, a teleksorok megkettõzésével a tömbméretet, és ezek mechanikus ismétlésével az ismert derékszögû hálós ú.n. „sakktábla alaprajzi” rendszert. Ennek persze európai elõképei is voltak: a koraközépkori bastide városok, vagy a telepített barokk rezidencia-városok alaprajzi rendszere is levezethetõ az elõre meghatározott telekméretekbõl, mint ahogy a Mária Terézia korában az elnéptelenedett török hódoltsági területekre irányított német telepeseket is szabályos típus-telkekbõl kialakított falvakban helyezték el. A fenti példák azt mutatják, hogy városok alapításánál a telek méreteket vagy elõre meghatározták, vagy egy nagyobb, átfogó területfelosztási rendszer részeként kezelték. 1.31.4. A telekrendszer a korábbi állapot átalakulásával jön létre. Az egyszer kialakult telekrendszer történetileg rendkívüli stabilitást mutat. Ezen nem változtat az a tény, hogy a telkek sokszor tovább osztódnak, mert a tulajdonos birtokát utódai között szeretné felosztani, vagy pedig egy részét értékesíteni kívánja. Az osztódás következménye egyrészt a besûrûsödés, másrészt pedig az új telekrészek megközelíthetõségét biztosító zsákutcák vagy új utca-áttörések megjelenése. A telkek osztódása tehát a település szemszerkezetének átalakulásához vezethet. A település alaprajzán mégis a telekrendszer képviseli a folyamatosságot: ezért jelentõs a történeti térk épek tanulmányozása. A történeti térképek többet árulnak el a település fejlõ-
20
Kiskunhalas belsõsége: egykor halmazos beépítés utólag alakított telkekkel. Nagykõrös egykori akolkertes övezetének telkei
Olynthos alaprajzi rendszere kettõs teleksorokkal és a tömbök rövidebbik oldalán vezetett szélesebb utakkal. Részlet az amerikai Reading város 1748-ban készített tervébõl; a város alaprajzát azonos méretû és arányú telkek kettõs sorai határozzák meg. q Barcelona 1859-ben készített szabály ozási tervének 100x100 m-es tömbjei alatt sok helyen megmaradt a korábbi mezõgazdasági telekrendszer.
désérõl, mint a település monográfiák. A telekrendszer mintegy a település „ tudatalattija”, minden késõbbi történés láthatatlan alapja, grafikus rajzolatuk szinte a városrészek kézjegyének tekinthetõ.
Esztergom volt királyi városrész jellegzetes telekosztása a sugárirányú utakkal. A budapesti Király utca és a Dob utca közti szakasz egy részének fejlõdéstörténete belsõ Erzsébetvárosban 1720 és 1840 között.
A telkek mélységi irányú osztódása Budaörs fõutcáján (az épület befeketítésével jelölve). Zsákutca vagy magánút csak elvétve létesült. Tematikus és nem tematikus telkek Óbudán
A rendszerváltás utáni spontán magánosítások során sok telektulajdonos eladta mély telkének hátsó felét, ahol elvileg több építési telek is kialakítható. Ez egyetlen új telekrész esetében ú.n. nyeles telek formájában még megoldható. Ha azonban több hátsó telekrész is kialakítható, az új építési telkek közterülettel történõ megközelítését csak önálló helyrajzi számmal rendelkezõ magánút létesítésével lehet megoldani. Hasonló problémákat vet fel a nagyobb méretû tömbök belsõségén lévõ telkek építési telkekké alakítása is. Másféle telekrendezési kérdéseket vet fel a telepszerû lakásépítés. Az 1963-1998-ig érvényben lévõ építési szabályzat (az OÉSz) lehetõvé tette ú. n. tömbtelkek kialakítását. Szemben az egyedi telek kel, amin csak egy fõépület állhat, a tömbtelek olyan nagyobb méretû telek volt, ahol több fõépületet is el lehetett helyezni. Néhol egy egész lakótelepet tekintettek tömbt eleknek, aminek egyetlen helyrajzi száma volt. Ma ez megnehezíti a magánosítást: ha egy tömbtelken álló épület lakói társasházzá kívánnak átalakulni, tisztázni kell, hogy mekkora telek tartozik az épülethez. Ennek a problémának a megoldását szolgálta korábban az ú.n. úszótelek bevezetése: az úszótelek telek a (tömb)telken belül, és legalább 1 m-rel szélesebb terület,
mint amekkorát az épület elfoglal. Ez azt jelenti, hogy beépítettsége csaknem 100%, amit viszont lakóterületen az építési szabályzatok nem engedhetnek meg. A jelenlegi építési szabályzat (1997-tõl az OTÉK) mindkét telekformát eltörölte, egyidejûleg megszüntette a fõ- és melléképület fogalmát. Eszerint ma már csak egyféle, egységes építési telek létezik, amin egyidejûleg több építmény is elhelyezhetõ - ennek feltételeit azonban a Helyi Építési Szabályzatnak kell megszabnia (l. a 3.23. fejezetben). A meglévõ telkek kiigazítsa, egyesítése, felosztása, összevonás utáni rendezett újraosztása az OTÉK szerint ma ”telekrendezés” néven önálló jogintézmény (l. a 3.11.5. fejezetben). Történeti városrészekben gyakran fordul elõ, hogy ha a fejlesztõ a kisebb szomszédos telkeket felvásárolja és összevonja. Az új épület méreteinél fogva megtörheti az utcakép kialakult ritmusát. Az új épület beillesztése környezetébe építészeti kérdés. 1.31.5. Nagyméretû, nem tematikus telkek A települési szövet ismétlõdõ, elemi egységei, az (egykor egyedinek nevezett) lakótelkek mellett jóval nagyobb méretû, egyedi telkek is kialakulhatnak, amik azonban általában nem alkotnak ismétlõdõ rendszert. Emiatt az elõbbit a terület tematikus, az utóbbit pedig nem tematikus egységeinek is nevezhetnénk. Mint láttuk, a telepszerû lakásépítés (egykori) tömbtelkei is a nem tematikus telkek közé sorolhatók. Ide tartoznak a ma épülõ ú.n. tematikus parkok (valójában nem tematikus jellegû) telkei, köztük a lakóparkok is. A lakópark olyan újtípusú, de viszonylag kisebb méretû lakótelep, ahol a telekhatár nagyon is megfogható, fizikai realitás. Egyedi jellegû, vagyis nem tematikus jellegû telkek azonban régen is voltak, mint pl. a várak, a kolostorok, a majorságok, a hegyközségek területei stb... Ebbe a típusba sorolhatjuk az üzemi jellegû telkeket (termelõ ipartelepek, raktárüzemek, közüzemek stb...), a nagyobb intézmények telkeit (pl. kórházak, egyetemek, sportlétesítmények, laktanyák, bevásárló központok, kiállítási területek, sporttelepek stb..), vagy a közlekedési létesítmények telkeit (repülõterek, vasúti pályaudvarok stb...) is. Gyakran fordul elõ, hogy az ingatlanfejlesztõ több hagyományos méretû szomszédos telket vásárol meg, azokat összevonja, és arra épít: a tematikus telkek nem-tematikus telekké alakulnak át. A település szemszer-
21
kezetének tehát nem csak „atomi” szintû, hanem különbözõ méretû „molekuláris” egységei is vannak. A mai városfejlõdés egyik sajátossága, hogy ezeknek a nagykiterjedésû telkeknek az aránya növekszik: a város szemszerkezete mintegy „eldurvúl”. Végül a nem hagyományos méretû és alakú telkek közé kell sorolnunk a közterületeket is, amik önálló helyrajzi számmal rendelkezõ, önkormányzati tulajdonban álló földrészletek. 1.31.6. A telek, mint ingatlan Az ingatlan szó elsõsorban a telket és (ha van) a rajta álló építményt (is) jelenti. Az ingatlan tulajdonformái lehetnek magán, társas, vállalati, önkormányzati vagy állami. A tulajdont a törvényben meghatározott tulajdonjogok illetik, ugyanakkor használatával és beépítésével kapcsolatos kötelezettségek is terhelik (l. a 3.1. fejezetben). A piacgazdaságban az ingatlan áru, aminek piaci értéke a kereslet és a kínálat viszonyától is függ. A ingatlan értékét azonban még egy sor tényezõ is befolyásolja, köztük a legfontosabbak: - a település településszerkezetében elfoglalt hely, a város(rész)központ ill. a tömegközlekedés elérhetõsége, - a hely társadalmi státusa; - építési lehetõség ill. építési engedély megléte; - terepadottságok, lejtés, tájolás, kilátás. Az ingatlan fejlesztés egy meglévõ terület vagy épület piaci pozíciójának javítását jelenti. Az ingatlan befektetõ abban különbözik az ingatlan fejlesztõtõl, hogy nem eladásra, hanem bérbe adásra termel. Ezzel az ingatlan érték-
családi ház és villa megõrzõ és folyamatos jövedelem termelõ képességében érdekelt, vagyis a fejlesztés helyét, tárgyát és mértékét a településszerkezet hosszú távú fejlõdésének elõrebecslésére építi. A teleknek az ingatlanfejlesztõ számára legfontosabb paramétereit a Helyi Építési Szabályzat tartalmazza (lásd a 3.23. fejezetben); köztük a legfontosabbak a telek max. beépíthetõsége (B %), a szintterületi mutató (M) és az építménymagasság.
p A halmazos szerkezetû magyar városok belsõségeinek jellegzetes beépítési formái: oldalhatáron álló (B1), befelé hajlított (B2), kifelé hajlított (B3) és udvarházas jellegû (B4) beépítés
emeletes zártsorú bérház
p A mezõgazdasági eredetû magyar lakóház átalakulásának fejlõdéstörténete a beépítési formák függvényében az oldalhatáron álló „hosszúház”-tól a „hajlított ház”-on át a kisvárosi jellegû földszintes, zártsorú beépítésig, majd az emeletes bérházig.
1.32. A TELEK BEÉPÍTÉSE A telek és beépítése közti viszony a tradicionális települések szemszerkezetének egyik legfontosabb tényezõje. Az egyes országok, régiók és történelmi idõszakok telekhasználati rendje és beépítési kultúrája igen eltérõ lehet, és még egy városon belül is csak több típussal írható le. Mivel a legtöbb tematikus jellegû építési telek eredetileg mezõgazdasági célokat szolgált, a beépítési típusoknak fejlõdéstörténetük van, ami a földszintes falusitól az 1-2 szintes mezõvárosi állapoton át a többemeletes városi bérház irányába tart. 1.32.1. A mezõgazdasági eredetû telkek beépítési formái 1. Az oldalhatáron álló beépítés. A tradicionális falusi porták üzemközponti szerepet töltenek be: a beépítésnek a lakóházon kívül szerves részei a
22
qCsûrös falu Ausztriában
p falusias jellegû beépítés
uhalmazos város szabálytalan alakú telkekkel és oldalhatáron álló, részben hajlított házas beépítéssel uukisvárosi teleksor hézagos zárhajlított házas beépítéssel uuuzártsorú kisvárosi beépítés uuuucsaládiházas beépítés falusi eredetû beépítés átalakulásával q társasházas beépítésû terület
uközépkori eredetû városi szövet uuikerházas beépítés uuutársasházas beépítés uuuuemeletes bérvillák
gazdasági épületek. A magyar falvak beépítésének alapvetõ sajátossága az épületek oldalhatáron, legtöbbször zárt sorban történõ elhelyezése. A keskeny és mély parcellákra épülõ utcás falu telkei általában három részre oszlanak: az elsõ rész a lakóudvar köré szervezõdik, a második az állattartás és a terménytárolás céljait szolgálja, a harmadik maga a kert. A három részt kerítés, de keresztbe állított épület is elválaszthatja egymástól. Eredetileg telepes hagyomány a termék tárolására szolgáló csûr keresztbe állítása: innen a csûrös falu elnevezés. A szomszédos csûrök csaknem zárt sora védelmi célokat is szolgálhatott: a falu biztonságát csak az utca két végén kellett felügyelni. Az épületeknek a keskeny telek oldalhatárán történõ additív jellegû elhelyezése fontos ökológiai funkciót tölt be: ha a település fõutcája közel észak-déli irányú, akkor a rá merõleges telkek kelet-nyugati irányúak, vagyis az épületek déli homlokzatukkal néznek az udvar felé. Ez az elrendezés teszi lehetõvé a csak egyik olda-
lon megnyitható épületsor optimális tájolását, miközben a tornác - a nappálya dõlési szögének megfelelõen - a benapozásnak az évszakok szerint esedékes kondicionálását segíti elõ. 1. A soros beépítés. A soros beépítésû telkeken eredetileg elszegényedett kisnemesek vagy zsellérek házai helyezkedtek el zárt sorban az oldalhatár mentén. Gazdasági épületre nem volt szükség, hiszen lakóik földdel sem rendelkeztek, így nem volt mit betakarítani és tárolni. Egy telket eredetileg egyetlen nagycsalád tagjai ültek meg, de mára a lakók kicserélõdtek. Nem volt ritkaság a 12-16 szerény, sokszor 2 osztatú házakból álló soros telek sem. Az épületek elõtti apró kert ritkán van lekerítve, viszont a lakások megközelíthetõsége érdekében a telek átellenes hosszoldalán egy kes keny köz húzódik végig zsákutca jelleggel, ami adott esetben kiköthet a szomszéd utcára is. Ez az alapja az ú.n. zsellérköz jellegû beépítéseknek is. 2. A kétsoros beépítés alapvetõen eltér az elõbbi változattól. Lényege az, hogy a telken belül az eredeti „hosszúház”-zal szemben egy másik épület sor is létesül. Gazdagabb sváb falvak jellegzetessége, valójában generációs lakásforma. A második épületsor helyén többnyire a nyári konyha állt, amit késõbb a fiatalok számára lakássá alakítottak át. Az utcakép sajátossága az épületek látszólagos megkettõzõdése: a 2. épületsor a szomszéd telek 1. épületsorához tapad, köztük alig egy marad 20-30 cm-es rés.
1.32.2. A hajlított házas beépítés kialakulása 1. A hajlított ház kialakulása. Az oldalhatáron álló beépítés a 19. században olyan átalakulásokon ment át, ami lehetõvé tette a típus továbbfejlõdését.
23
Ezek közé tartozott az épület hosszoldalán, a csüngõ eresz meghosszabbításaként megjelenõ toldott tornác, majd az épület egységes tetõszerkezetébe befoglalt valódi tornác megjelenése. A kifutó tornác az épület és az utca kapcsolatát gazdagította. A Felvidéken vagy szlovák nemzetiségû településekben (pl. Békéscsaba) gyakori a homloktornác is. A hosszoldalon fekvõ tornác utca felõli szakaszának utólagos beépítése lehetõvé tette a lakóépületnek egy újabb helységgel történõ bõvítését. Ez elindította az oldalhatáron álló szárny „befordulását”, ami az utcával párhuzamos gerincû bõvítmény megjelenéséhez vezetett. A „hajlított ház” a mezõvárosi fejlõdés útját képviseli. 2. A hézagosan zártsorú, majd a kisvárosi jellegû zártsorú beépítésen a gazdálkodó életmódból az urbánus életmódba való lassú átmenet társadalmi folyamatai tükrözõdnek. A fejlõdésnek ez az ága általában az eredeti oromfal eltûnéséhez vezet: az utcai szárny tetõgerince párhuzamos az ut cavonallal. Ahol a zártsorú beépítés az utcai szárny fokozatos bezáródásával jött létre, ott a kapu mindig a telek déli sarkába szorul; kétsoros beépítés záródása esetén a kapu az utcai homlokzat közepén marad. A hajlított házas fejlõdés sajátos változatai jöttek létre az alföldi volt kertes települések belsõségében, ahol a kisméretû telkek sok helyen kikényszeríttettek egy jellegzetesen udvarházas jellegû beépítést. Ez utóbbinál gyakori a befelé, a telekvég mentén, valamint az U alakban történõ építés, ami a
zárt, falazott kerítésekkel együtt egy sajátos, a helyi klimatikus viszonyokhoz is alkalmazkodó, a mediterrán átriumra emlékeztetõ intelligens beépítési kultúrát képvisel. 1.32.3. A városi típusú családiházak kialakulása 1. A fejlõdés másik ágát a kispolgári családiház, majd a családi villák kialakulása képviseli. A kispolgári családi ház a hajlított ház önállósodása az oldalhatáron álló szárny elsorvadása mellett. Míg e típus nem veszti el végleg kapcsolatát a gazdálkodó életmóddal, addig a 19. század 2. felében épülõ városi villanegyedekben a típus végleg elszakad az oldalhatártól, és az oromfalat már csak építészeti játékként alkalmazza. 2. A bérvilla többemeletes szabadonálló, de általában intenzív beépítés volt, ami nagypolgári igényeket volt hivatva kielégíteni. A kispolgári családi házzal együtt ezekbõl alakult ki a mai egylakásos szabadon álló családi házas beépítés. 3. Az ikerházas beépítés nálunk az angol kertváros kultúra hatására utal, és gyakran jelenik meg telepszerû lakásépítési programokban (mint pl. a Wekerle telepen). 4. A sorház, a láncház és az átriumház ú.n. csoportos beépítési formák, vagyis csak telepszerû formában épülhetnek. A szabadon álló többlakásos, többemeletes ú.n. társasház valójában a 19. sz. 2. felében és fõleg a 2 két világháború közt épült régi bérvillák utóda. A sortársasház olyan társasház, ahol a lakásegységek nem egymás fölött, hanem egymás mellett helyezkednek el; a sorháztól az különbözteti meg, hogy a lakásegységekhez nem tartozik önálló telek. 1.32.4. A többszintes bérházas beépítési formák kialakulása 1. A hazai beépítési típusok fejlõdésére döntõ hatás gyakorolt a bérlakások iránt a 19. sz. 2. felében és a 2 két világháború közt a nagyobb városokban megnövekedett igény. Elõször a mezõvárosi fejlõdés során feleslegessé vált oldalszárnyakban helyezték el a bérlõket és a zselléreket. E szárnyak körbeépítésével egy ma már ritka beépítési forma jött létre: a
24
megnyitott keretes középmagas telepszerû beépítés
tttt többemeletes körülépített udvaros (zártudvaros) bérházas beépítés a századforduló körüli idõszakból ttt telepszerû, világító udvaros többemeletes bérházas beépítés a két világháború közti idõszakból tt intenzív csatlakozó udvaros beépítés a két világháború közti idõszakból t levegõs csatlakozó udvaros beépítés a két világháború közti idõszakból
sûrû bérházas többemeletes körülépített udvaros beépítés
telepszerû 5 szintes szabadonálló sávházakból álló beépítés
uintenzív sorházas beépítés a két világháború közti idõszakból uutelepszerû többemeletes megnyitott keretes beépítés a két világháború közti idõszakból uuu4 emeletes telepszerû, szabadonálló beépítés a 60-as évekbõl uuuuközépmagas (10 szintes) telepszerû beépítés a 70-es évekbõl
középmagas (10 szintes) beépítésû lakótelep
zártudvaros földszintes bérház. Az emeletes városi bérháznak is fejlõdéstörténete van, ami sajátos típusokat produkált. 2. A 19. század 2. felében terjedt el a kisvárosokban 1-2, nagyvárosokban 45 emeletes körülépített udvaros (vagy zártudvaros, „gangos”) bérház; ezzel a típussal épültek be Budapest belsõ kerületei. Az oldalhatárokon és a telekvégen álló szárnyak szélessége egytraktusos (kb. 5-6 m), az utcára nézõ szárnyé kéttraktusos (11-12 m) lehetett. Az utcai fronton fekvõ lakásoknak az utcára és az udvarra is nyílhattak ablakai: itt helyezkedtek el a jobb minõségû és nagyobb alapterületû polgári lakások. Ha ez utóbbi fõút ra nézõ reprezentatív homlokzattal épült, bérpalotának is hívták. Keskeny telkeknél csak az egyik oldalhatár épülhetett be, míg mélyebb telkeknél sokszor egy középsõ, keresztirányú szárny is létesült. 3. Ez rokona a berlini bérkaszárnyának, ahol az átmenõ telkeken több belsõ keresztszárnyat is létesítettek. Elõfordul, hogy a beruházó egy egész tömböt vesz meg, majd ennek telkeit összevonva egységes beépítést hoz lét re: ez a tömbház. A telekméretek és helyileg kis mértékben eltérõ szabályozások az alaptípuson belül számos beépítési változat létrejöttéhez vezettek. Ilyenek pl. az utca felé nyitott U alakú, „court d'honneur”-ös beépítés, magán jellegû belsõ utcás elrendezés, vagy (két párhuzamos utca között) átmentõ telek esetén több keresztirányú épületsáv (pl. a budapesti Gozsdu udvar esetében).
4. A csatlakozó udvaros beépítés. Ebben az idõszakban az építési szabályzatok csak az utcai front párkánymagasságát kötötték meg, a beépítés intenzitása ki volt szolgáltatva a telekspekulációnak. Ennek az áldatlan helyzetnek vetett véget az 1930-as évek szabályzata, amelyik megtiltotta belsõ szárnyak építését, és ezzel létrehozta csatlakozó udvaros beépítést. A telkek légtere a tömbbelsõben összeért, ami egy sokkal egészségesebb lakókörnyezetet biztosított. Az utcával párhuzamos és beépíthetõ terület sávnak vagy a mélységét határozták meg, vagy megadtak egy, rendszerint az épület udvari homlokzatsíkjának középpontjától értelmezhetõ szöget, amin kívül nem lehetett építeni. A területsáv (14-16 m) minél jobb kihasználásának igénye vezetett a hallos lakások megjelenéséhez: a lépcsõházat, a hallt és a vizes helységeket lehetett a középsõ, közvetlen megvilágítást nem igénylõ zónában elhelyezni. A csatlakozó udvaros emeletes bérlakás építési mód Budapesten az egyébként rendkívül intenzíven beépült Szent István parkban összefüggõ városrészt alkot; kedvezõbb, nagyobb telkekkel és udvarokkal épültek hasonló jellegû tömbök a XI. kerületben is (pl. a Bocskai út és a Körtér között). 1.32.5. A telepszerû lakásépítés beépítési formái A telepszerû beépítések változatait a lakásépítési igények szervezett kielégítésének lehetõsége hozta létre. A telepszerû építés lényege az, hogy egy nagy méretû telken, egyetlen építési akció keretében, egyetlen ütemben több lakóépület épül. Ami a beépítést illeti, nem állíthatunk fel egy olyan tipológiát, mint a hagyományos méretû és „tematikus” lakótelkek esetében. A telepszerûség egyik elõnye éppen abban rejlik, hogy a beépítés formálása szabad, azt az (egyedi) telkek rendszere nem determinálja. Ez a körülmény azonban azt jelenti, hogy egy nagyobb építési terület esetében valójában újra kell értelmezni és alkotni a települési szövet fogalmát. A telepszerû beépítés annyiban különbözik az egyedi telkes beépítéstõl, hogy – a jelentõsebb területi kiterjedés és az egyidejû megépítés miatt - szabadabb lehetõséget biztosít az elemek térbeli elhelyezésére és egymással való kapcsolatuk kialakítására.
25
A valóságban a telepszerû lakásépítés minden esetben a tér és a tömegek térbeli szervezésének feladatával találja magát szembe. A telepszerûség nem zárja ki telkes épületek alkalmazását sem; a 2. világháború utáni angol új városok pl. csaknem kizárólag kistelkes iker- és sorházakból épültek fel. A következõkben éppen azokat a törvényszerûségeket elemezzük, amik révén a telkekbõl ill. épületekbõl összetettebb térbeli alakzatok jöhetnek létre. Azt találjuk, hogy a tudatosan, tervszerûen létrehozott együttesek és telepek alkotó elemei is hasonló elvek alapján szervezõdnek. A tervezés elvben nem tesz mást, mint hogy ellesi a térszervezés spontán, „archaikus”, vagy történeti, „archetipikus” módszereit, és azokat tovább fejleszti. Ezért a továbbiakban már csak azért sem választjuk szét a nõtt és a tervezett alakzatok elemzését, mert minden „nõtt” vagy „spontán”-nak látszó alakzat valamilyen mértékben mindig tartalmaz tudatos elemeket – és megfordítva: a tervszerûség tudatában tetszelgõ új városrészekrõl is legtöbbször kiderül, hogy létrejöttükben számos spontán, „tervszerûtlen” mozzanat játszott közre. 1.33. AZ UTCÁK TIPOLÓGIÁJA Mint láttuk, a telekrendszer alapja a magán-és közterületek elkülönülése. Az utca, mint közterület-sáv egyik fontos feladata, hogy a telkeket ill. az épületeket egymástól függetlenül meg lehessen közelíteni, vagyis szerepe elsõsorban a forgalom lebonyolítása. Az utca azonban nem csak közlekedési csatorna, hanem térszervezési princípium, és egyidejûleg városépítészeti értelemben vett hosszúkás tér is. Ennek az egyszerû, de komplex képletnek a megjelölésére valójában nincs szavunk, ezért amikor a továbbiakban utcát mondunk, nem csak magára az utcára mint közterületre, hanem a kísérõ beépítés lineáris sávjára, mint környezeti és városépítészeti együttesre is gondolunk. Az utca, mint a település szövetszerkezetének eleme tehát számunkra egy közterületsávból, valamint a két oldalát kísérõ telek- ill. épületsávból áll. Az utca a fentieken túlmenõen a használat nyilvánosságában megnyilvánuló közösségi létnek, vagyis a társadalmi kommunikációnak a tere és egyidejûleg szimbóluma is. Végül az utca az a közeg, amin keresztül a környezetet érzékeljük, ahonnan a település belsõ városképei feltárulnak. Az alábbiakban a fenti értelemben vett utca tipológiájának elemeit olyan valós útszakaszoknak tekintjük, amiken belül a környezet karaktere és minõsége homogén. A település valójában felbontható különféle típusú és karakterû utcák sávjaira, ill. megfordítva: azokból a város felépíthetõ (l. a 2.14. pontban). Az utcák sokféleségét csak több szempont alapján tudjuk leírni.
p Az alföldi mezõvárosok halmazos szerkezetébõl adódó jellegzetes utcatípusai. q Egyutcás szalagtelkes falu (Öttevény, Gyõr-Sopron megye).
1.33.1. Az utcák keletkezésének körülményei Az utcák karakterét, környezeti minõségét és a települési szövetben elfoglalt helyét alapvetõen befolyásolják létrejöttének körülményei. Ebbõl a szempontból 4 alapesetet különböztetünk meg attól függõen, hogy az utca szerves növekedés (1), tervszerû telepítés (2), telepszerû építés (3), vagy a már meglévõ települési szövetbe történõ mesterséges beavatkozás (4) eredményeképpen jött-e létre. 1. Szerves fejlõdés eredményének tekinthetjük a nõtt falvak utcáit, amik mezõgazdasági parcellák lineáris sorolásával jöttek létre. Archetípusa az egyutcás falu. Az utca általában a növekedés modulja: az újabb utcák additív módon kapcsolódtak a régiekhez. Noha tervszerû alakzat, magán viseli az organikus fejlõdés nyomait. Ezeket a sajátosságokat akkor is megtartja, amikor megindul a mezõvárosi, majd városi átalakulás útján, és a beépítés intenzívebbé válik: számos városrész alaprajza õrzi ma is a mezõgazdasági eredet nyomait. Ebbe a csoportba soroljuk azt az esetet is, amikor az utca egykor halmazosan álló épületek utólagos körülkerítése során keletkezett. Jellegzetesen organikus képzõdmény, ami a rövid és tördelt utcaszakaszokban is kifejezésre jut. Ebbe a típusba tartozik az alföldi egykor kétbeltelkes települések utcáinak többsége, de a folyamat sok középkori eredetû városrész kialakulásánál is nyomon követhetõ. 2. A telepített városrészek utcáinak archetípusát a tervszerû, szabályos telektömbös rendszer (lásd a 2.13.1. pontban) teremtette meg - függetlenül attól, hogy a beépítés intenzitása idõvel miként változott. Az ilyen eredetû utcák telkenként, különbözõ idõben, a beépítés szabályozásának eredményeképpen épültek be.
26
pA Regent Street útbevágása Londonban. q Páris haussmanni átépítésének egy szelete: az új sugárút mentén a telkeket újra kellett osztani.
3. Az új városok és városrészek tervezett utcái egy lényeges szempontból különböznek az elõbbiektõl: megvalósításuk általában egyetlen építési idõszakra esik. Ennek következtében a tervezésnek nagyobb a szabadsága: íves, festõi és szabad vonalvezetésû utcákban is gondolkozhat, ahol az utca és a beépítés térbeli viszonya olyan is lehet, amit a telkenkénti építés nem tesz lehetõvé. Ez a telepszerû városépítés elõnye. 4. Az elõbbi típusoktól lényegében eltér az, amikor az utca meglévõ települési szövetbe történõ utólagos beavatkozás eredménye. Ez vonatkozhat meglévõ utcák kiszélesítésére és ezzel egyidejûleg karakterének és intenzitásának átalakítására, új utcák nyitására., valamint meglévõk minõségi átalakítására is. Az új utak bevágásának klasszikus elõképei a római hármas sugárút, a Regent Street Londonban, a 19. század 2. felének új, reprezentatív sugárutjai: így ide tartoznak a budapesti körutak, vagy az európai szinten megkomponált Andrássy út is. Az új utak létesítése során az érintett telkeket ki kellett sajátítani, és újra kellett osztani. A beépítés általában telkenként, de részletes szabályozás alapján történt. Ebbe csoportba soroljuk azokat az új vegyes használatú utcákat is, amik egy városrész vagy akárcsak egy útvonal rehabilitációjának eredményeképpen születnek újjá. 1.33.2. Utcák alaprajzi vonalvezetése A utcák alaprajzi sajátosságain a vízszintes, alaprajzi vonalvezetést értjük. Az utca mint területsáv határvonalai a rá csatlakozó építési telkek utca felõli határvonalával, az ú.n. szabályozási vonallal esnek egybe, és zártsorú beépítés esetén - amennyiben nincs elõkert - az épületsor külsõ térfalának alapvonalával azonosak. E határvonalak egy adott utcaszakaszon belül lehetnek állandóak, de változhatnak is. Mindezt figyelembe véve az utcák alaprajzi sajátosságait a következõ változók jellemezhetik:
pp A párizsi Rue de Rivoli, mint az egyik oldalán zárt, a másokon nyitott utca prototípusa q A lebombázott Rotterdam új gyalogos utcája elválasztott kiszolgáló és a parkoló utcával. u Ispahan (Irán) fõ kereskedelmi utcája 1587-bõl a tradicionális keleti bazárok változatos, tört vonalvezetését követi q Irvine skóciai új város Western Gailes negye (David Gosling, 1971) utcájának vonalvezetésû változatos, de rövid, egyenes szakaszokból áll.
1. Az utca vonalvezetésének geometriája. Ennek alapján beszélhetünk geometrikus jellegû egyenes, tört és íves vonalvezetésû utcákról. Az egye-
nes vonalú, tervezett utak nem csak a forgalom dinamikáját fejezik ki, hanem sok esetben vezetnek valahová: a cél egy tér, egy reprezentatív építmény, vagy/és egy tájképi adottság. A kertváros kultúra elõszeretettel alkalmazott pl. íves, rétegvonalakhoz igazodó festõi útvezetést, ami sokszor szabályos körívekbõl, vagy egyenes szakaszokból tevõdik össze. Az organikusan nõtt városok utcáinak vonalvezetése ezzel szemben általában szabálytalan, és számos töréspontot tartalmazhat. 2. Az alaprajzi vonalvezetés másik változója az utca szélessége. Nem csak arról van szó, hogy milyen széles az utca, hanem arról is, hogy szélességük állandó, vagy változó. A nõtt városok szabálytalan vonalvezetésû utcáinak általában a szélessége is változik, de az egyenes vonalú utcák szélei is tartalmazhatnak egyenetlenséget, sõt, kisebb-nagyobb teresedéseket is. Néhány mezõváros esetében pl. - az egykori álltartás nyomaként - a sugárirányú utak kifelé szélesednek. De az út keresztszelvényének változtatása koncepcionális tervezés eredménye is lehet: a budapesti Andrássy út pl. három, egymást követõ szakasza kifelé szélesedik. 3. Az alaprajz fontos sajátossága az utca hossza. Miután homogén tulajdonságokkal rendelkezõ utca-szakaszokról beszélünk, ezek tördelt vonalvezetés mellett általában rövidek. Az utcaszakasz hosszának és szélességi méreteinek viszonya befolyásolja az utcának, mint térnek az arányait. A 19. század 2. felében létesült egyenes, végtelenbe veszõ sugárutak a barokk kertépítészet urbanizált változatai.
27
1.33.3. A keresztszelvény és a légtérarány. Az út keresztszelvényén olyan metszetet értünk, amelyik egyrészt az úttagozatokat, másrészt a határoló térfalak magasságát is feltünteti. Ennek alapján beszélhetünk az utcák légtérarányáról. A légtérarányban jut kifejezésre a határoló térfalaknak egy adott útszakaszra jellemzõ térbeli viszonya. Ez utóbbi alapján van értelme pl. sikátorról, feszített arányú utcáról, széles, szétesõ karakterû, vagy nyílt utcákról beszélni. A híres firenzei Uffizi utca légtéraránya pl. 1:2, a leningrádi Rossi utcáé 1:1, az Andrássy út elsõ szakaszán is 1: 1, a Nagykörútnál ugyanez az érték 1: 0,8. Nyílt utcáról akkor beszélünk, ha az utcának legalább az egyik oldala nincsen beépítve. Ide tartoznak a folyópartot kísérõ utak, vagy a parkra nézõ utcák. A modern városépítészet „ áramló tér” koncepciójának megfelelõen az utca és beépítése radikálisan el is szakadhatnak egymástól. A zárt utcák sajátos válfaját képviselik a fedett utcák ill. a passzázsok . 1.33.4. Az út magassági vonalvezetése A magassági vonalvezetést az út hosszmetszetével tudjuk ábrázolni. Legegyszerûbb típusa a lejtõs utca. Az út lejtése ill. emelkedése fontos kompoziciós eszköz lehet: a Champs Elisée pl. a Diadalív felé emelkedik, ami elõsegíti a rálátást. A meredek lejtési viszonyok szélsõséges változata a lépcsõs utca. Az ókori Priene derékszögû hálós úthálózati rendszerén belül pl. a rétegvonalakra merõleges utak csaknem mind lépcsõsek voltak. A terepadottságokhoz való alkalmazkodás mindig funkcionális követelmény. Domboldalon ez a rétegvonalakkal párhuzamos vonalvezetésben, valamint a rétegvonalakra merõleges útszakaszok minimalizálásában jut kifejezésre. Ennek alapformája a „szerpentin” jellegû út.
p A Körút és az Andrássy út, valamint a bécsi Ring keresztszelvénye Joseph Stübben Der Städtebau c. 1881-ben megjelent munkájából. A fasor, mint másodlagos és transzparens térfal .
1.33.5. A térfalak és a beépítés jellege Ha az utca városépítészeti szempontból hosszúkás térnek tekinthetõ, akkor az utcának is vannak térfalai. Az út mindig „átmegy” valamilyen területen, aminek jellemzõ területhasználata, beépítése és építészeti karaktere meghatározza a térfalak jellegét is. Ezért az utcákat a városrész ill. a környezet jellege alapján is minõsíthetjük Ezen belül értelmezhetjük az utca térfalait a zártság és a nyitottság, valamint az egységesség és a változatosság kategóriái alapján is. 1. A zárt utcakép az intenzíven beépített városias környezet sajátossága. A térfal zártságát nem csak a zártsorú beépítés biztosíthatja. Lehet, hogy a beépítés falusias, de a falazott kerítés (pl. az alföldi mezõvárosok többsépColmar középkori város jellegzetesen változó geometriájú, festõi térfalaival mindenütt zárt térhatást kelt. t Telcs város (Csehország) fõutcájának térfalát azonos jellegû és azonos korból származó és homogén architektúrájú épületek tagolják: ez biztosítja a térfal egységét. q Madrid egyik középkori eredetû íves utcája; az íves utca zárt térhatású. .
gében) az utcaképnek is - jóllehet egy másfajta - zártságot kölcsönöz. Megjegyzendõ, hogy az íves utca mindig zártabb térhatást biztosít. 2. A nyitott utcaképnek a valóságban számtalan változata lehetséges a zártsorú beépítés föllazulásától kezdve a szabadonálló beépítésen át a beépítés teljes hiányáig. Nem szükségszerû, hogy az utcakép mindkét oldalon egyforma legyen. Folyóparton, domboldalon az utca egyik oldal beépítetlen maradhat, és ezzel megnyílhat a tájképi látvány felé. A nyitott utcakép jelenkori változataként lehet értelmezni a modern városépítészetben meghonosított áramló tér koncepcióját. A nyitott térfalak esetében értelmezhetõ a transzparencia jelensége: az épületek között vizuálisan a mögöttes települési és természeti táj tûnik át, ami mintegy mélységi dimenziót ad az utcaképnek. A transzparens térfal fontos eszköze a növényanyag, mindenek elõtt a fasor, ami gazdagíthatja az utcaképet. 3. Az utcakép egységessége és jellegének homogenitása, vagy éppen a
28
térfalak magassági és homlokzati változatossága az utcahálózat városépítészeti szempontból történõ szakaszolásának, egyben mindenfajta tipológiának egyik fontos alapja. Utcaképi szempontból különös jelentõs szerepe van az ú.n. humán zónának, vagyis az épületek utcával közvetlenül határos földszinti architektúrájának és tartalmának. A térfal és az utca közti merev elhatárolódás oldásának fontos eszköze az árkádosítás.
p Kecskemét városalaprajzának részlete: a terek mindig az utcák csatlakozási pontjainál jönnek létre. q Az alföldi kertes települések jellegzetes térformái
1.33.6. Funkcionális szerepek 1. Gyalogos közlekedés. Eredetileg az utcák alapfunkciója, amit a motorizáció fokozatosan a szegélykõvel elkülönített járdára szorított, szerencsésebb esetben köztük elválasztó zöldsávval vagy fasorral. 2. Vegyes használatú utak. Az utóbbi évtizedben alkalmazott megoldás intenzíven beépült városrészek rehabilitációjának részeként. Egyik formájában a gyalogos és a jármû forgalom ugyanazon a felületen bonyolódik le. 3. Sétányok. Olyan kizárólag gyalogos forgalom céljára kialakított utak, amik általában a közúthálózattól függetlenül épülnek ki. 4. Gyalogos bevásárló utcák. Azokat az utcákat soroljuk ide, amelyek valójában vegyes használatúak, csak a kiszolgáló és a gyalogos forgalom általában idõben szét van választva. 5. Közúti forgalmi szerep. Az utak - mint láttuk - a közúti forgalmi hálózatban betöltött szerepük alapján osztályozhatók; eszerint beszélhetünk fõforgalmi, forgalmi, gyûjtõ és lakóutcákról. A forgalmi hierarchiában elfoglalt hely általában a közterület sávján belül szegélykõvel elkülönített forgalmi sávok számával jellemezhetõ, miközben a járda szerepe megmarad. 6. Kizárólag forgalmi szerepet betöltõ utak (gyorsforgalmú út, parkoló utca, ingatlanok ill. épületek megközelítése, üzemi forgalom stb…). Az utcák fent részletezett tipológiai szempontjait a valóságban természetesen együttesen kell alkalmazni. Ha az 5 szempont minden változóját számításba vesszük, akkor kiderül az utcák szinte végtelen változatossága. Ez figyelmeztetés lehet arra, hogy új utcák tervezésénél egyik szempont tudatos érvényesítését sem szabad elhanyagolni. 1.34. A VÁROSI TÉR TIPOLÓGIÁJA
q Madrid: La Puerta del Sol. A tér - a budapesti Kálvin térhez hasonlóan - a különbözõ irányból összefutó utcák találkozási pontjánál jött létre.
A „tér” kifejezés többértelmû. A tér (Platz, square, place) szóhoz a magyarban csak azért tesszük hozzá a városi jelzõt, hogy megkülönböztessük a tér általános fogalmától (Raum, space, space). Láttuk, hogy valójában az utca is tér, a két kategória között pedig számos átmeneti formáció létezik. A két formáció közt azonban lényeges különbség is van. Míg az utca a mozgás, a haladás közege és ezért dinamikus jellegû téralakzat, a városi tér mindig megállásra, pihenésre késztet, a megérkezés érzetét kelti, alakjától függetlenül mindig van valamilyen centruma, és inkább statikus jellegû. Ennek ellenére a tér tipológiájának szempontjai nagyrészt azonosak az utcáéval. Szemben az utcákkal azonban térrõl csak a térfalak valamilyen mértékû zártsága, vagy azok jelzés-értékû megjelöltsége esetén beszélhetünk. Ez utóbbi szerepet a tér környezetétõl eltérõ burkolata, szintbeni elkülönítése, sarkainak megjelölése, vagy térfal-pótló növényzet is betöltheti 1.34.1. A tér kialakulásának körülményei. 1. A tér organikus fejlõdés eredményeképpen jön létre. Az ilyen terek általában vagy az utcahálózat szerves részei, vagy annak csomósodási pontjain alakulnak ki. Az elsõ csoportba tartozik az anger: a település fõutcájának kiszélesedése, ami piacnak, templomnak és/vagy más középületeknek ad helyet. Egyik legismertebb példája Kassa fõtere. Az utca nem csak egy szakaszával, hanem teljes keresztmetszetének kiszélesedésével is alkothat teret, mint pl. a prágai Vencel tér esetében. A második csoportba tartoznak az útcsatlakozások terei, az útelágazásoknál vagy útleágazások nál keletkezõ háromszög alakú terek , valamint a csillagterek, ahová 4nél több utca is betorkollik. A háromszög alakú tereknek mindig van egy exponált térfaluk, és elõfordul, hogy a téren szoborszerûen középület áll. A város szerkezetét sokszor egymást követõ útelágazások egész sorozat jellemzi, mint pl. Nagykanizsa vagy Gyula esetében. Budapest történeti városrészei is tele vannak hasonló térképzõdményekkel (pl. a budavári Hess András tér, a pesti Blaha Lujza tér, vagy a Horváth Mihály tér).
29
2. Az útkeresztezõdések terei. A téralakítás klasszikus szituációja. A fórum, mint a városi tér egyik archetipusának helye a castrum két fõtengelyének: a cardo és a decumanus metszéspontjában volt. A 19. század városátépítési akcióinak eredményeképpen Európa nagyvárosai tele vannak 5-6-7 sugárútút összefutásával létrehozott mesterséges csillagterekkel. A szerkezeti helyzet a közösségi funkciók aggregálódását segítette elõ. Ilyenek a híres párizsi Place de Etoile, ahol 12 sugárút fut össze, vagy Budapesten a Kálvin tér és a Móricz Zsigmond körtér. 3. A telepes városok tipikus térformája a tömbtér, ami derékszögû hálós útrendszerbõl adódóan egy vagy több tömb kihagyásával jön létre. Ennek megfelelõen általában szabályos alakú tér. Ennek a térformának köszönhetjük az európai városi terek archetípusát: a görög agorát. Tömbtér azonban nõtt városok esetében is keletkezhet: a középkori városok központi p Amalienborg (Koppenhága, 1749-tõl) az útkeresztezõdésben kialakított szabályos tér példája. t Madrid: Plaza Mayor. A tér mesterséges képzõdmény, a kivágás helyét egységes típusépületekkel „varrták el”. tt A londoni Trafalgar Square több utca összefutásánál kialakított tér, amin a szabálytalan-spontán jelleg és az axiális rendezésre való (Natioan Gallery) törekvési is mérvei keverednek. q Robert Krier rajza a tömbkihagyás révén keletkezõ tér sajátosságairól. qqRészlet Robert Krier: „A városi tér elmélete és gyakorlata” c. könyvébõl: tipológiai variációk.
tereinek egy része pl. kisméretû tömbök elbontásával jöttek létre. A tömbterek sok esetben szoborszerûen, szabadon álló középületnek adnak helyet. 4. A tér a települési szövetbe történõ utólagos és mesterséges bevágás eredményeképpen jön létre. A bevágás azt jelenti, hogy a tér nem szerves része a település szövet-szerkezetének. Nem véletlen, hogy a leglátványosabb ilyen típusú tereket sûrû, középkori vagy orientális jellegû várostestekbe bevágva római császároknak, középkori királyoknak, barokk fejedelmeknek és abszolutisztikus uralkodóknak köszönhetjük. A legszebb ilyen típusú terek a királyi alapítású terek Párizsban vagy Madridban. Ebbe a típusba tartoznak a 18. századi angol felsõ középosztály köríves térfallal kialakított crescent-jei Bath-ban vagy Londonban. 1.34.2. A terek alaprajzi sajátosságai. 1. A terek alakja elsõsorban létrejöttének körülményeitõl függ. Az ettõl függetlenített alaktan a terek tipológiájának leginkább kézenfekvõ alapja, ami azonban a kontextustól elvonatkoztatva öncélú „lepkegyûjteményhez” vezethet, amint ezt Robert Krier 1979-ben kiadott enciklopedikus jellegû tipológiája mutatja. Krier a 3 platoni alapformából (kör, négyzet, háromszög) indul ki. Ezekhez az alapformákhoz geometriai jellegû mûveleteket rendel, amelyek segítségével a terek nagyszámú változata állítható elõ. A szakirodalom inkább - szabályos (geometrikus) és szabálytalan terekrõl, - centrális és hosszanti terekrõl, valamint - egyszerû és összetett terekrõl beszél. 2. A terek zártságának egyik fontos ismérve a sarok kérdése. Tömbterek esetében a zártságot a teret határoló tömbök sarkai biztosítják. Zártabb térhatást ad, ha valamelyik oldalon a határoló térfal folytonos, vagyis a sarkokon nem útkeresztezõdésrõl, hanem útcsatlakozásról van szó. A legzártabb, már udvar-szerû hatást a sarkok zárt beépítése biztosítja. 3. Az utcákhoz hasonlóan beszélhetünk a térfalak megnyitásának mértékérõl. A párizsi Concorde térnek pl. csak az egyik oldalán van épített térfala: két térfalát a növényzet pótolja, egy pedig a Szajna felé nyitott marad. Városi terek esetében különös jelentõsége van annak, hogy mennyire sikerül bevonni a tér megjelenésébe a mögöttes városképi és tájképi elemeket. 4. Az összetett tér olyan téralakzat, ami két, vagy esetleg több tér közvetlen összekapcsolásával vagy áthatásával jön létre. Klasszikus példái a velen-
30
q Bath, Royal Circus. A tér és a bevezetõ utcák mesterséges bevágások.
udvar-szerû térhatás zárt sarkokkal
részleges térhatás, a tér a sarkokon „kifolyik”
szétfolyó térhatás, a térhatároló falak nem érzékelhetõk A térfalak szerepe a tér zártságának meghatározásában. q .Brüsszel fõterének egységes térfala.
cei Szent Már tér, ami egy téglány és egy trapéz alakú tér áthatása, vagy a firenzei Piazza della Signoria, ami egy L alakú tér. Az összetett tér térbõvítmények révén is létrejöhet: ezt a módszert alkalmazták pl. a római császárfórumok esetében. 1.34.3. A terek légtérarányai. Miként az utcánál, a terek esetében is beszélhetünk légtérarányról. A klaszszikus szerzõk, így Vitruvius, Alberti vagy Palladio szerint is a térfal „ideális” magassága a tér szélességének harmada és ötöde között van, ami az utca keresztmetszeténél ajánlott arány közel kétszerese. Az ennél tágasabb légtérarány esetén a tér szétesik, térfalainak zártsága kevésbé érvényesül. Nem véletlen, hogy a tágasabb tér hatásának intimitását másodlagos térfalakkal, fasorral vagy a terepszint megváltoztatásával érik el. 1.34.4. A terek alapsíkjának szintbeli változatossága. Az utcához hasonlóan itt is számításba kell vennünk a térsíkok függõleges irányú elmozdulásának lehetõséget, aminek eredményeképpen sík, lejtõs vagy többszintes tér keletkezhet, ahol maga a tér is több tér-rétegre bomlik. Ezek legszebb példáit a középkori eredetû dél-európai hegyi falvak képviselik. A prágai Vencel tér, vagy a pécsi Széchenyi tér kedvezõ térhatásához az alapsík hangsúlyos építészeti objektum vagy/és táji adottság irányában történõ emelkedése is hozzájárul. A terek szintbeli tagolása a mai városi tér alakításának is fontos eszköze; ide tartozik a süllyesztett tér kategóriája is. 1.34.5. A térfalak jellege Az utcához hasonlóan a térfalakat is minõsíthetjük azok építészeti jellege, valamint az egységesség és a heterogenitás alapján. 1. A térfal építészeti arculata annak a városrésznek a jellegétõl függ, ahol a tér van. Térfalat nem csak épületekkel, hanem kerítéssel, vagy növényzettel is ki lehet alakítani. Ennek alapján beszélhetünk többrétegû térfalrendszerrõl is, amin belül (pl. a fasor esetén) transzparens térfal-rétegek is megjelenhetnek. A mélységi irányban feltáruló térfal-rétegek közt fontos szerepük lehet a térfalak között, vagy fölött a háttérben megjelenõ tájképi elemeknek. A pécsi Széchenyi tér ebbõl a szempontból is szép példa, hiszen északi térfalába a Mecsek látképe is belejátszik. 2. A térfalak egységessége lehet a szabályozott fejlõdés, vagy a tervszerûség eredménye is. Ezen belül beszélhetünk a térfalak kompozicionális változatosságáról: a középkori terek egy része egy-egy épület kiemelésével dinamikus térhatást produkál - szemben pl. a reneszánsz-szal, amelyik a kiegyensúlyozott, statikus tereket kedvelte. Használatos a dominált tér kifejezés is, Camillo Sitte pedig attól függõen, hogy a domináns épület a térfal közepén vagy szélén áll, széles ill. mély térrõl beszél.
Brassó történeti városmagjának háromszög alakú, a tér közepére helyezett városházával dominált fõtere zárt térfalakkal, aminek szerves tartozéka a háttérben magasodó hegyek látványa. q A Preœeren tér Ljubljánában több utca összefutásánál, az egyik oldalon keskeny tömbvégeken épült házakkal, folyóval és hidakkal felszabdalva - és mégis egységes, sõt, zárt tér hatását kelti.
1.34.6. Funkcionális szerepek A terek funkcionális szerepkörei az utcáknál felsoroltakhoz hasonlóan a következõ típusokba sorolhatók: 1. Túlnyomóan burkolt gyalogos terek, amiken nem halad át közúti forgalom, és a parkolás sem szorítja ki a tér egyéb használatát. Megfelel az angol square kifejezésnek. A fásítás mértéke a környezõ beépítés jellegétõl függ; a középkori városok terei pl. általában burkoltak, de nem kíván fásítást pl. a szegedi Klauzál tér sem. Méreteitõl és a hagyományoktól függõen dísztér, felvonulási tér, piactér, pihenõ tér is lehet. Számos városban alkalmazzák a tér napszakonként történõ funkcióváltását. 2. Túlnyomóan fásított tér, valójában kisebb park. Nehéz meghatározni a nagyságrendi határt a valódi park és a fásított tér között. A budapesti Klauzál téren pl. még lehet érezni a térfalakat, de ebbõl a szempontból a Városliget már egyértelmûen parknak bizonyul. 3. Forgalmi terek. A tér klasszikus funkciója, ami a motorizáció elterjedésével mint forgalmi csomópont szétfeszítette a hagyományos terek kereteit. A forgalom azonban nem föltétlenül szorítja ki a gyalogos életet: a londoni Piccadily Circus vonzereje pl. talán éppen a különbözõ jármûvek és a gyalogosok intenzív keveredésben rejlik. 4. Parkoló terek. A motorizáció a klasszikus városi terek használhatóságát is fenyegeti, amit csak térszín alatti parkológarázs kiépítésével lehet megoldani.
31
Miként az utcák esetében, a terek értelmezése és tervezése is a különbözõ szempontok egyidejû mérlegelését kívánja. Az egyes dimenziók kombinációjával itt is egy csaknem végtelen változatosságú tipológia hozható létre. 1.35. A KONTEXTUS A települési szövet elemeit eddig elkülönítetten, mintegy önmagukban vizsgáltuk. A valóságban azonban ezek az elemek mindig együtt jelennek meg, a köztük lévõ térbeli viszonyoktól elválaszthatatlanul. Amikor a telket, az épületet, az udvart, a kertet, az utcát vagy a teret ebbe a szövetszerû térbeli összefüggésrendszerbe beágyazottan értelmezzük, azt mondjuk, hogy vizsgáljuk az adott elem kontextusát. A kifejezést a nyelvészettõl kölcsönözzük, ahol a kontextus szövegösszefüggést jelent, és arra utal, hogy egyetlen szót, mondatot vagy gondolatot sem ragadhatunk ki önkényesen szövegöszszefüggésébõl anélkül, hogy kockáztatnák eredeti értelmüket. A kontextusából kiragadott telek, épület, utca stb… is elveszti értelmét, és dologgá, tárgygyá válik. A mai városfejlõdésben ma megfigyelhetõ egy tendencia, ami az elemek önállósulása, atomizálódása felé tart, ami a történetileg kialakult városi szövet szétesésével fenyeget. Ha meg akarjuk õrizni települési kultúráinkat, meg kell ismerkednünk a kontextus természetrajzával. 1.351. Az épített tömegek és a köztes terek viszonya A beépítés ill. az építmények tömege a település szövetszerkezetének fontos alkotó eleme. Számunkra legalább ennyire fontos azonban az udvar, a kert, az utca és a városi tér, vagyis az a köztes tér, ami az épületek közt kimarad. Ennek olyan fontos szerepe van, mint a zenében a hangok közti szünetnek: nélkülük a hangok összeolvadnának, és megszûnne a zenei hatás. A köztes tér tehát az épített tömegek szükségszerû komplementere: egyik a másik nélkül elképzelhetetlen – miként azt a híres keleti szimbólum, a jang és a jin is szemlélteti. Ez utóbbi analógia arra is utal, hogy a két princípium aránya változó. A két szélsõ eset: a totális beépítés és a beépítés teljes hiánya között a valóságban számtalan átmenet létezik. A tömeg és a tér közti viszony azonban nem csak mennyiségi jellegû. Az 1920-as évek alaklélektani iskolái arra hívták fel a figyelmet, hogy a tömeg számunkra mindig alak ként jelenik meg. Az alak azáltal nyeri el jelentését, hogy az érzékelés során automatikusan megkülönböztetjük hátterétõl. A tömör és az üres, a fekete és a fehér viszonya mindig az alak és háttere közti viszonyban konkretizálódik. Ha a két részt felcseréljük, akkor az alak jelentése is megváltozik. A település térképén befeketített épületek a „fehér” ill. „üres” háttérben nyerik el formájukat és eloszlásukat. Ha a kép negatívját állítjuk elõ, vagyis a be nem épített területeket feketítjük be, akkor „elõhívtuk” a külsõ terek szövedékét, ami viszont a beépített tömegek fehér hátterébõl rajzolódik ki. 1.35.2. A köztes terek tagolódása és rendszere A tömegek és a beépítetlen területek viszonyát a telekhasználat, a beépítés rendje és az utcához való kapcsolódás alapján tovább kell differenciálni. A külsõ tér a település struktúráján belül jól kitapinthatóan tagolódik. A tagolódás alapja mindenek elõtt a település közterületeinek elkülönülése. A közterületeket az jellemzi, hogy általában külsõ terek, és használatuk elvben korlátlan. A közterületek - utcákból, - terekbõl, - parkokból és egyéb beépítetlen területekbõl állnak. A közterületek általában a települési önkormányzat tulajdonában vannak, de földrészletekként vannak nyilvá ntartva: e földrészletek a térképen éppúgy helyrajzi számmal vannak ellátva, mint az építési telkek. Az építési telkek - .függetlenül a tulajdonformától - a közterületekkel szemben mindig magánterületként jelennek meg. Az ilyen típusú telkek be nem épített területein belül - az udvarok és a kertek képvi selik a külsõ tereket, amik közösségi használata értelemszerûen vagy - korlátozott (mint pl. az intézmények esetében), vagy - a közhasználat elõl teljesen el van zárva (pl. lakóházak kertjei ill. ud-
32
p Az üres és a telt formák dialektikája: az alaklélektan szerint a formákat csak hátterükkel együtt tudjuk értelmezni. Az üres és a telt felcserélése megváltoztatja a forma jelentését. t Gianbattista Nolli Róma térképe (1748) nem csak az utcák és terek szövedékét, hanem a korlátozottan közhasználatú épületbelsõket és udvarokat is feltüntetni. Parma (1830) és Brazilia (1960) összehasonlító városszövet-elemzése egy 350x530 m-es területen jól érzékelteti a beépített és a szabad területek eloszlásának, egyben a kétféle kontextus alapvetõen eltérõ jellegét. qq New York Manhattan - a homogén tömbrendszer ellenére - a legkülönbözõbb kontextusok egymásmellettiségével jellemezhetõ
varai, vagy zárt üzemi területek). A település beépítetlen területei tehát egyrészt tematikusan, másrészt pedig a közösségi használat mértéke szerint is tagolódnak. 1.35.3. A közösségi tér A település beépített és beépítetlen szintfelületeinek ilyen merev szétválasztása azonban nem felel meg egészen a valóságnak. Ugyanis a beépített szintfelületek egy része is (általában az intézményi szolgáltatást nyújtó épületeken belül) idõben korlátozott közösségi területnek tekinthetõ. Valójában tehát a korlátlan és a korlátozott közhasználatú szintfelületek együttesen alkotják a település közösségi zónáját. Ennek térképi ábrázolását oldotta meg szellemesen Gianbattista Nolli 1748-ban készült híres Róma térképe, ahol csak a közhasználat elõl elzárt felületek kapnak tónust, miközben a fontosabb épületek belsõ terei – templomok, intézményi funkciót ellátó palotaudvarok – ugyanúgy fehéren jelennek meg, mint az utcák és a terek. A város valódi közösségi zónája mindig folytonos természetû, ami tehát - külsõ terek (utcák, terek, parkok) szövedékébõl, - közösségi használatú udvarokból és kertekbõl, • valamint ugyancsak közösségi használatú belsõ terekbõl áll. • Ha egy település térképére felhordjuk a közösségi zónákat, akkor azt is láthatjuk, hogy ez a hálózat mint összefüggõ rendszer a város központja felé besûrûsödik. A város központja tehát szövetszerkezeti szinten a közösségi terek összesûrûsödésével jellemezhetõ. Példák a kontextus változatosságára: p Négy falusi jellegû, de eltérõ kontextus: a különbség a telkek méretében és a beépítés jellegében rejlik. t Gianbattista Nolli Róma térképe a magán és közösségi használatú szintfelületek megkülönböztetésével q Párizs 19. század 2. felében történt átépítése áj kontextust teremtett. qq Amsterdam egyik lakótelepe egy egészen más típusú kontextust hozott létre.
1.35.4. A mezõ A külsõ terek nem csak tagolódnak, hanem az épített tömegekkel összefüggésben meghatározott rendszert hoznak létre, ahol egy adott városrészen belül a tematikusan ismétlõdõ utcák és terek, a telkek és a beépítés egymást kölcsönösen feltételezik. Ebben a szövedékben az alkotó elemeket nem lehet önmagukban értelmezni; minden elemnek - legyen az épület vagy tér - csak a kontextusban, vagyis az adott konkrét települési szövet összefüggésrendszerében van értelme. Egy ilyen térbeli rendszer - vagy éppen annak viszonylagos hiánya - mindig jellemzõ egy adott városrészre. Ezt a térbeli mintát nevezzük kontextusnak, vagy az alaklélektan szóhasználatával mezõnek. Az eltérõ mezõ tulajdonságok alapján tudunk egymástól elkülöníteni a városon belül különbözõ nagyságú, homogén struktúrájú területrészeket, övezeteket. És mivel ez a „szövet” adott esetben sokféle „anyagból” lehet „összevarrva”, a város egészére vonatkozóan találó lehet az amerikai „ patchwork metropolis” elnevezés, ami éppen erre a sokféle mintájú és kiterjedésû „szövetdarabokból” álló térbeli rendszer sajátosságára utal. Egy új épület elhelyezésénél mindig figyelembe kellene venni a kontextust, ami meghatározza a telek ismétlõdõ beépítési rendjét és a közterületekhez való kapcsolódást. Ennek kétségtelen elõnye, hogy nem kell a beépítést „ kitalálni”, hiszen annak tematikus rendje a történelmi fejlõdés által determinált. Hátránya lehet viszont, hogy alkalmazkodási kényszerrel jár. Ez nem jelenti azt, hogy adott esetben nem jelenhet meg egy egyedi jellegû és helyzetû elem. Az ilyen, a kontextusba nem illeszkedõ elemet nem-tematikus elemnek nevezzük. A nem tematikus elem általában egyszeri, ezért általában fontos építmény vagy tér: ilyenek voltak régen a templom, a városháza
33
vagy a piac, késõbb a legtöbb jelentõsebb középület. Az is megfigyelhetõ, hogy ezek az egyedi építmények sohasem esetlegesen, hanem a tematikus települési szövetbe szervesen beágyazódva helyezkedtek el. Ø Ø Ø Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a település szövetszerkezete önmagában homogén mezõk sokaságával írható le. Egy adott mezõ olyan kontextus, amin belül a telekméretek, a telkek hasznosítása és beépítési rendszere, az épületek és az utcák viszonya, a magán– és közösségi zónák átmeneti tereinek jellegzetes kapcsolódási pontjai ill. azok építészeti megoldása, az utcák rendszere és a terek ismétlõdõ helyzete állandó.
A települési szövetek sokfélesége. p Stralsund központjának középületei szervesen illeszkednek a városszövet kontextusába. pp Stralsund középkori városszövete a telekrendszer és a beépítés homogenitását mutatja. ppp Kiskunhalas halmazos városszövete a f ontosabb teresedésekkel. pppp Edinburgh Újvárosának alaprajza 1767-bõl. t London, Roehampton Court: a modern építészet városszöv ete a természet szeretne lenni. Guilford angol kisváros térképe p. A térképrõl jól lehet azonosítani a legkülönbözõbb városrészeket. A „patchwork metropolis”, vagy a „kollázs city” jó példája. A különbözõ történelmi korszakokból származó szövet-minták egymástól alapvetõen eltérõ kontextusokat hoztak létre, amik sokszor szervetlenül ütköznek egymással; ezt a jelenséget „collision city”-nek (karambol-városnak) is hívják.
34
