1

Debrecen

Radnóti Miklós kései lírájának lehetséges kánonbeli helye a német nyelvű holokauszt-irodalom tükrében Kertész Imre Nobel-díjának hatására a magyar irodalomtudományban számos újragondolást célként kitűző polémia indult meg. Művei, mint például a Sorstalanság, a Kaddis, a meg nem született gyermekért képesek a holokausztot egy új perspektívából bemutatni. Radnóti Miklós esetében azóta is ennek a vitának a felerősödéséről beszélhetünk. Újabb és újabb tanulmányok születnek, amelyek a kultuszképzés ellenében hatnak. Dolgozatom célja az, hogy ezt az irányvonalat követve Radnóti Miklós költészetét a német nyelvű háború utáni líra tükrében szélesebb kontextusba helyezzem. Radnóti kései költészetét, illetve ennek részeként a Bori noteszt, egy feltételezett német olvasóhoz holokauszt-líraként lehet leginkább közel hozni. A holokauszt után azonban kérdésessé vált, hogy van-e líra? Adorno sokat hangoztatott mondata szerint Auschwitz után verset írni barbárság. 1 A félreértések miatt azonban 1966-ban relativizálta a kijelentését, és azt mondta, hogy a szenvedésnek épp annyi joga van kifejezésre jutni, mint a kínhalálra ítélteknek üvölteni, ezért helytelen azt mondani, hogy Auschwitz után többé már nem lehet verset írni. 2 Felmerül a kérdés azonban, hogy létezik-e egyáltalán holokauszt-líra? Michael Krämer 3

1

ADORNO, Theodor, „Kulturkritik und Gesellschaft”, idézi: PLATEN, Edgar (Hrsg.), Erinnerte und erfundene Erfahrung, (Zur Darstellung von Zeitgeschichte in deutschsprachiger Gegenwartsliteratur), München, Indicum Verlag, 2000, 10. 2 ADORNO, Theodor, Negative Dialektik. idézi: PLATEN, i. m., 11. 3 KRÄMER, Michael, „Wir wissen ja nicht, was gilt”, Zum poetologischen Verfahren bei Nelly Sachs und Paul Celan – Versuch einer Annäherung = KESSLER Michael-

47

boncasztal

Szkholion 2007/1

Pócsik Anett

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… minden olyan irodalmat holokauszt-irodalomnak tekint, aminek a témája, tárgya a zsidók szenvedése és meggyilkolása koncentrációs táborokban. Ilyen értelemben minden olyan lírai alkotást, ami a holokausztra reflektál, ami a holokausztot a kulturális emlékezet részévé teszi, és az a fő célja, hogy kifejezze a kifejezhetetlent, holokauszt-lírának tekinthetünk. Azonban az is igaz, hogy a holokauszt-irodalmat, illetve holokauszt-lírát csak egy utólagos nézőpontból lehet megalkotni. Sok esetben a költők lírájának csak egy részét tekinthetjük ide tartozónak, és minden költő más eszközöket, sajátos kifejezésmódot használ a holokauszt-trauma közlésére. Az ilyen értelemben felfogott német holokauszt-líra két kiemelkedő képviselője Paul Celan és Nelly Sachs. Költészetükben közös, hogy mindketten túlélőként írtak a holokausztról, költeményeiket retrospektív nézőpontból írták, és a második világháborút követő korszakban alkottak. Ezzel szemben Radnóti 1944-ben meghalt, versei a holokauszt alatt keletkeztek, és nem utána. Látni fogjuk, hogy nem ugyanahhoz a történeti paradigmához tartozik, mint Celan és Sachs. Radnóti általam vizsgált kései költészetére inkább a klasszicizálás volt jellemző. Ez a nézőpontbeli különbség alapvetően befolyásolja a három költő nyelvhez, költészethez, Istenhez való viszonyát. A következőkben Celan és Sachs költészetét fogom megvizsgálni. Ennek során nem a teljességre törekszem, csupán arra, hogy egy-két vers segítségével rámutassak lírájuk néhány lényeges pontjára, melyek alapján kirajzolódik az az elvárási horizont, amellyel Radnóti kései líráját szembesíteni lehet. Celan és Sachs költészetükben a holokauszt-trauma feldolgozására törekedtek. Bacsó Béla fogalmazza meg, hogy „Celan volt az, aki a költészet újragondolásával keresett választ Auschwitzra”. 4 Költeményei középpontjába a nyelvet állította. Nyelvhez való viszonyáról maga Celan is beszél, Meridian című esszéjében fontos támpontot nyújt költői teóriájának megismeréséhez. E viszonyt egyfajta kettősség jellemzi: egyrészt szkeptikus a nyelvvel szemben, hiszen a holokauszt alatt a szavak jelentése átértékelődött, másrészt a nyelv az egyetlen, amelyből még kiolvasható, ami történt. Olyan szavakat keres, amelyek képesek a korlátozó nyelvi rácson keresztültörni, képesek ellenállni a felejtésnek. Ezért elmetszi a szó szokásos vonatkozásait, új távlatot teremt, beleírja a nyelvbe az idegenség tapasztalatát. Celant a hermetizmus irányzatának képviselői közé sorolják. Verseire gyakran mondják azt, hogy homályosak, nehezen WERTHEIMER, Jürgen (hrsg.), Nelly Sachs – Neue Interpretationen, Tübingen, Stauffenburg Verlag, 1994, 35. 4 BACSÓ Béla, A szó árnyéka. Paul Celan költészetéről, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1996, 71.

48

boncasztal érthetőek, mert rendkívüli mértékben önreflexív nyelven születtek, ellenállnak a líra hagyományos olvasási módjának, eltávolítanak a referenciális olvasattól. Az életrajzi utalások, nevek, helyek, citátumok mankóként segítik az olvasást, de a végső értelem megkonstruálásához a vers önmagából feltáruló értelmét is figyelembe kell venni. A későbbiekben látni fogjuk, hogy Radnóti esetében is felmerül a dátumok, helyszínek, az én-deixis értelmezésének problémája. Celan nyelvhez való kettős viszonya és egy új nyelv kialakításának vágya fejeződik ki Nyelvrács (Sprachgitter) című versében. A költemény első sorában a szem metonímiaként áll az ember helyett, aki a rácsokon keresztül néz ki a börtönéből: „Szemgyűrű a rudak között.” 5 Túllépve a képi szinten, a vers a nyelv és ember, nyelv és világ viszonyáról szól. A rács tulajdonképpen materializálja a nyelvet. A nyelvrács így „egy önmagára vonatkozó, rácsként megalkotott nyelvet jelent, ahol a struktúrák az idegenséget, a nyelv embertelen karakterét jelentik.” 6 A nyelvi korlátok közé szorított én képtelen önmagát kifejezni. A költemény egy megszólítás, aposztrophé, ahol a megszólaló én konstruál egy megszólított te-t. Az identitást kereső én az így konstruált te arcaiban keresi önmagát, de rádöbben, hogy idegenek egymás számára, nem tud a másikkal kapcsolatba lépni a nyelv elválasztó hatalma miatt: „Volnék mint te. Volnál mint én. / Nem álltunk-e ugyanegy passzátban? / Idegenek.” A szavak új relációba helyezésével, az újfajta írásmóddal rámutat arra, hogy a nyelv utak labirintusa, nem tudjuk magunkat nyelv által definiálni. Ez pedig az én elhallgatásához vezet: „Kőlapok. Rajtuk, / egymást szorítva, mind a két / szívtócsa nevetés: / két / teliszáj csend.” Ez a hallgatás azonban termékeny hallgatás, amely az elveszett szó, az új nyelv keresését jelzi. Ezt a keresést, állandó útonlétet, az ezzel járó identitásvesztést és otthontalanságot mutatja be a keresztény és zsidó vallási kultúra elemeit felhasználva Tenebrae című versében is, mely a nyelv problémáját vallási keretbe helyezi. A vers címe egy keresztény szertartásra utal, az úgynevezett gyászzsolozsmára, amely alatt a gyertyákat egymás után eloltják, ami a Jézus keresztre feszítése után bekövetkező elsötétedést szimbolizálja. A német szöveg és a magyar fordítás is a Herr, illetve Úr megnevezéseket használja a Gott, illetve Isten helyett, ami egyértelműen zsidó hagyomány. 7 A versben egy embercsoport meneteléséről olvashatunk. Egy 5

CELAN, Paul, Sprachgitter, ford. MARNO János = MARKÓJA Csilla (szerk.), Paul Celan versei, Budapest, Enigma, 1996, 87. (A továbbiakban megadott idézetek is Marno János fordításai, és az itt megadott kötetből származnak.) 6 KISS Noémi, Határhelyzetek – Paul Celan költészete és magyar recepciója, Budapest, Anonymus Kiadó, 2003, 114. 7 KISS, i. m., 182.

49

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… vályúhoz érnek, amelyben vér van, és isznak belőle. A menetelés a pusztában vándorlás bibliai történetét idézi fel. A keresztény és zsidó motívumokat azonban Celan átalakította. Új jelentéstartalmat nyernek azáltal, hogy a költemény a zsoltárformát inverz módon dolgozza fel. Itt az ember imára szólítja fel Istent, s nem ő imádkozik hozzá: „Imádkozz, Uram, / imádkozz hozzánk.” Ezzel az ember önmagát helyezte Isten helyére. Így teljesen más értelmet nyernek a következő sorok: „Vér volt az, az volt, / amit ontottál, Uram. / Csillogott. / Szemünkbe dobálta képedet, Uram, (…) / Mi meg ittunk, Uram. / A vért és a képet, a vérben, Uram.” A sorokat értelmezhetjük úgy, mint a cím által felidézett passiótörténetet. Jézus a kereszten értünk ontotta vérét, Krisztus képe tükröződött a vérben, ezt itták meg a menetelők. A vér a kiengesztelés és a halál szimbóluma, a vérivás szakrális aktusa pedig közelebb visz a célhoz. 8 A menetelők mégsem tudnak céljukhoz közelebb jutni. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a költemény a zsoltárformát inverz módon idézi meg, akkor nem Istennek, hanem a magát mindenhatónak képzelő embernek mutatták be a véráldozatot. A vér már nem Jézus képét tükrözi vissza, hanem az itatóba néző emberét. Azzal, hogy az ember Istenné vált, megkérdőjeleződött Isten léte, a gyilkolás pedig kultuszcselekvéssé lett, és elkendőződött embertelensége. Az ima nyelve pedig kiüresedett nyelv csupán, nem képes leleplezni és kifejezni a borzalmakat. A nyelv problémája, az elmondhatatlan kifejezésére alkalmas szó keresése, a hallgatás Celan kései költészetében még erőteljesebben jelentkezik. Atemwende és Fadensonnen című köteteiben a versek lerövidülnek, egyre tömörebbek lesznek. Fonálnapok (Fadensonnen) című versében az következőképpen ír: „adódik / dalolnivaló még az / emberen túl.” A vers szerint a dalok az emberen túli, az ember nélküli kozmoszban létezhetnek, ha vannak egyáltalán. A dal az isteni üzenet hordozójaként, isteni nyelvként jelenik meg. Ezt az isteni nyelvet kell megtalálnia az embernek ahhoz, hogy képes legyen újra megtalálni identitását, képes legyen a valóság megismerésére és a kimondhatatlan kimondására. Celan versei nem reprezentálni akarják azt, amit valóságnak vélünk, hanem maguk akarnak valósággá válni. Paul Celan verseinek elemzése alapján már kezd kibontakozni a horizont, amellyel Radnóti költészetét szembesíteni lehet. Nelly Sachs azonban teljesen más választ adott a holokausztra, mint Celan. A feltételezett német olvasó elvárási horizontját tehát úgy rekonstruálhatjuk, ha 8

SCHEIN, Gábor, Zähle die Mandeln = LICHTMANN Tamás, LANG, Peter (Hrsg.), Nicht (aus, in, über, von) Österreich, zur österreichischen Literatur zu Celan, Bachmann, Bernhard und anderen, Frankfurt am Main, Europäischer Verlag der Wissenschaft, 1995, 72.

50

boncasztal Sachs líráját is megvizsgáljuk azon szempontok alapján, melyeket Celan költészetének tárgyalása során alkalmaztunk. Nelly Sachshoz a szakirodalom általában háromféle szempontból közelít: zsidó költőnő, a holokauszt költője, a kibékülés, sőt a megbocsátás hirdetője. 9 Verseiből nem csendül ki bosszúvágy, és nagyon bizonytalanul ott van bennük a boldogabb jövő, a megváltás reménye. Ezért a recepciótörténet a német–zsidó kibékülés kultikus figurájává emelte. Nelly Sachshoz hasonlóan Radnóti körül is egy kultusz alakult ki, ami alapján a költőt a magyar holokauszt arcának tekintik. Az újabb szakirodalmak azonban Sachs esetében a kultusznak ellentmondó verseket is emlegetnek, mint például A kürtők (O die Schornsteine), Izzó rejtvények (Glühende Rätsel). Ezekből már nem olvasható ki a megbocsátás gesztusa. Sachs számára a költészet, Radnótihoz hasonlóan, a túlélést jelentette, segített abban, hogy túlélje és feldolgozza a holokauszt-traumát. Költészetének középpontjába a szenvedés megjelenítését állította. Celanhoz hasonlóan nagy hatással volt rá a zsidó és keresztény hagyomány. Költészetére a biblikus, liturgikus nyelvhasználat jellemző. A zsidó misztika szerint Isten a szavak ereje által teremtette a világot. De a holokauszt következtében megszakadt a kapcsolat Isten és teremtett világ, Isten és ember között. Nelly Sachs ezt kommunikációs problémaként fogja fel, és a költői szó segítségével akarja ezt a megszakított kapcsolatot helyreállítani. 10 Verseiben a zsidó nép szenvedéseit Jób szenvedéseivel állítja párhuzamba. Jób ugyanis ártatlanul szenved. Istennek tetsző életet él, mégis csapások sújtják. Sternverdunkelung (Csillagkioltás) című kötetében olvasható Jób című versében egy olyan Jób képe bontakozik ki előttünk, aki radikálisan eltér a Bibliában szereplőtől. Celanhoz hasonlóan átértelmezte, új jelentéssel töltötte fel a keresztény és zsidó motívumokat. Nelly Sachs versében a történetet egyetlen aspektusra redukálta. Csak a magányos, meggyötört Jób képe rajzolódik ki a sorokból: „Ó TE kínok szélrózsája! / őskori viharok / sodortak mindig irányaiba az ítéletidőnek, / még délpontod neve is magány. / (…) Hangod elnémult / a túl sok miért-től.” 11 A szélrózsa és az őskori viharok képe univerzalizálja a szenvedés terét és idejét. Sachs Jóbja számára a magány nemcsak a társak, barátok hiányát jelenti, hanem az Istentől való elhagyatottságot is. A versben szereplő Jób 9

PAZI, Margarita, Jüdische Aspekte und Elemente im Werk von Nelly Sachs und ihre Wirkung = KESSLER, i. m., 153. 10 BRAUN, Michael, Phasen, Probleme und Perspektiven der Nelly Sachs Rezeption = KESSLER, i. m., 377. 11 SACHS, Nelly, Jób, ford. VAS István = NELLY Sachs, Izzó rejtvények, Bp., Európa Könyvkiadó, 1968, 57. (A további idézetek is Vas István fordításai, és az itt megadott kötetből származnak.)

51

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… ugyanis nem perlekedik Istennel, nem lázad, teljes hallgatásba burkolózik. Nem képes kommunikálni Istennel, hiszen nem hisz létezésében, vak arra, hogy meglássa az Istent. Sachs a zsidó néppel azonosította Jóbot. Elhallgatásának oka lehet az, hogy egy olyan nagymértékű szenvedés, mint amit a holokauszt alatt átéltek, kizár minden vitalehetőséget. A holokauszt után Isten léte megkérdőjeleződött. Ha pedig Isten nem létezik, akkor nincs senki, akivel vitatkozni lehetne, akitől magyarázatot kaphatnánk a történtekre. Ha mégis létezik Isten, a kommunikáció akkor sem lehetséges, hiszen a megválaszolatlan miértek miatt az ember elnémult. Celan Tenebrae című versében is arról van szó, hogy a vándorok nem hisznek az Úr létezésében, imádságuk csak puszta formalitás, igazi kommunikációra képtelenek. A kommunikáció lehetetlensége a versben még inkább felerősödik a féreg és a hal motívumok használatával, melyek Sachs költészetében a némaság és a halál szimbólumai. 12 A költemény utolsó soraiban azonban felcsillan a szenvedés legyőzésének reménye: „de egyszer majd véred csillagképe / elsápaszt minden fölkelő napot.” A felkelő nap az eddigiekkel ellentétes kép, a remény kifejezője. A beteljesülés helye és ideje azonban nincs meghatározva, sőt el is van bizonytalanítva, hiszen a felkelő napot elhomályosítja vérének csillagképe. A bibliai történet végén ezt olvashatjuk: „Az Úr jobban megáldá Jóbot azután, mint azelőtt.” (Jób 42,12) A versben a bibliai történettel ellentétben nincs szó semmilyen transzcendens beteljesedésről. A kozmikus képek nem szükségszerűen metafizikaiak. Jób szenvedése továbbra is jelen idejű marad, az ok pedig éppoly rejtélyes, mint a Bibliában. Nelly Sachs verse lehetővé teszi a képek metafizikai értelmezését, de a költőnő soha nem beszél egy biztosan létező transzcendens erőről, csak egy olyanról, amelyet a panasz, a szenvedés, a sírás, a kiáltás hozott létre. Sachsnál tehát Celanhoz hasonlóan megkérdőjeleződött Isten léte, illetve az, hogy képes-e a nyelv a valóság kifejezésére. Kései korszakára versei Celanhoz hasonlóan egyre rövidebbek lesznek. Világnézete egyre komorabbá válik, a megváltás még a távoli jövőben sem lehetséges. A megteremtett Isten helyébe a halál lép, csak ez marad és az örök hallgatás. Ez tükröződik Ki kiált? (Wer ruft?) című versében is. A költemény egy belső monológ, a lírai én teljes magányát, izoláltságát evokálja: „Wer ruft? / Die eigene Stimme! / Wer antwortet?/ Tod!” 13 A halállal fenyegető közelségbe kerül minden emberi kapcsolat megszakadása. A kakasku12

KUSCHEL, Karl-Josef, Die Gedichte der Nelly Sachs als theologische Herausforderungen = KESSLER, i. m., 208. 13 SACHS, Nelly, Wer ruft? = SACHS, Nelly, Fahrt ins Staublose, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1992. „KI KIÁLT? / A saját hang! / Ki válaszol? / A halál!”, (saját ford.)

52

boncasztal korékolás bibliai motívumának hatására a vers olvasható Jézus szenvedéstörténeteként. Jézusnak is magányosan kellett elviselnie a szenvedéseket, a tanítványok elaludtak, magára hagyták őt a Getsemáne-kertben. A kakaskukorékolás pedig azt az időszakot jelöli, amikor az árulás napfényre kerül, láthatóvá válnak következményei. A versbeli kakas azonban nem kukorékol: „Warum kräht kein Hahn? / Er wartet bis der Rosmarinkuss / auf dem Wasser schwimmt!” 14 A rozmaring a szerelmesek virága, és véd a pestis ellen. A rozmaring gyógyító erejét beárnyékolja a csók, ami a bibliai motívumokhoz kapcsolódva Júdás csókját idézi fel bennünk. Júdás csókjával nemcsak Jézus személyét fedte fel, hanem leleplezte saját magát is, hiszen mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ki az áruló. Erre a gyógyulást ígérő, de árulást és halált is hozó rozmaringcsókra vár a versben a kakas. Talán a kakas hallgatása vonatkoztatható arra, hogy a holokauszttal az emberiség a humanitást árulta el, az árulók kiléte és azok tettei azonban még nem kerültek napvilágra, így a kakas sem jelezheti kukorékolásával a helyzet megváltozását. A következő sorok az időtlenség győzelmét hirdetik: „Der Augenblick der Verlassenheit / aus dem die Zeit fortfiel / getötet von Ewigkeit.” 15 Az örökkévalóság azonban itt negatív értelemben szerepel, mert kizár minden változást, így a gyilkolás megállíthatatlan folytatását jelentené. 16 A nyelv nem képes választ adni a kérdésekre, ezért a végén a költemény a halált és az alvást jelöli meg lehetőségként. Mindkettőhöz a hallgatás attribútuma kapcsolódik. A következőkben felvázolom azt a horizontot, ami Paul Celan és Nelly Sachs költészetének tanulmányozása alapján kirajzolódott előttünk. Mindkét költőnél megegyezik az alapélmény és a téma: a holokauszttrauma. Mindkét költő retrospektív nézőpontból írta verseit, és a második világháború után alkottak. Habár különböző stílusirányzatokat képviseltek, mást állítottak költészetük középpontjába, más jellemzi a nyelvhasználatukat, költészetük mégis lényeges hasonlóságokat mutat. Mindkét költőnél problémaként definiálódott a nyelv. Ezzel összefüggésben Celan verseiben az én és a te idegenként állnak egymással szemben, Sachs magányos szenvedőket ábrázol. Mindketten a zsidó és keresztény motívumokból építkeztek, átalakították azokat, költeményeikben megkérdőjeleződött Isten léte. Világnézetük egyre inkább elkomorul, verseik ezzel pár14

„Miért nem kukorékol a kakas? / Vár, míg a rozmaringcsók / a vízen úszik!” (saját ford.) 15 „Az elhagyatottság pillanata / amiből kiesett az idő / az örökkévalóság által megölve!” (saját ford.) 16 OHLER, Barbara, „Wer ruft?” – Ein Gedicht aus dem Spätwerk von Nelly Sachs = KESSLER, i. m., 113.

53

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… huzamosan egyre rövidebbé, tömörebbé válnak, míg végül a hallgatást, a halált jelölik meg egyetlen lehetőségként. A továbbiakban Radnóti kései líráját, azon belül is a Bori noteszben szereplő Hetedik eclogát, Nyolcadik eclogát és a Razglednicákat fogom elemezni, illetve összevetni a fent vázolt szempontokkal. Ez pedig lehetővé teszi, hogy dolgozatom végén kijelöljek Radnóti kései költészetének egy lehetséges helyet a német kánonban. Radnóti munkatáborban írott verseinek gyűjteménye a Bori notesz. Zsenialitása éppen akkor bontakozott ki, amikor a többiek elhallgattak. Bár nem lehetett abban biztos, hogy költeményeit valaha is ki fogják adni, mégis írt. Számára az írás, a művészet megtartó erő volt – hasonlóan Nelly Sachshoz. A külső világ eseményeire azonban nem a modern irányzatokra jellemző szabad versekkel reagált, hanem a humanista értékek és műfajok őrzésével. Költészetében az Újhold kötettől megfigyelhető klasszicizálódást Németh G. Béla azzal magyarázza, hogy a bizonytalanságba vetve egy biztos pontot keresett, amibe kapaszkodhatott. 17 Ezt a művészetben és az otthoni szép emlékekben, a szerelemben találta meg. Felelevenítette a humanista hagyományokat, a régi műfajokat (ekloga, episztola), a nyelv és a forma felmagasztosítására törekedett, és ezek segítségével megpróbálta visszacsempészni a költészetbe az idillt, a harmóniát, a humanitást, a rendet. Míg Celan és Sachs a múlt visszahozhatatlanságát hirdették, addig Radnóti a művészetben próbálta meg újraalkotni a múltat. Kései lírájának mértékadó versei kialakítottak egy olyan kánont, ami alapján Radnóti Miklós „a magyarországi holokauszt arcává lett”. 18 Láthattuk, hogy ugyanilyen kultuszképzés történt Nelly Sachs esetében is, akit a német–zsidó kiegyezés kultikus figurájává emelt a recepciótörténet. Radnóti életrajza és halála elválaszthatatlanul beleíródott az életművébe. Az életrajz felőli olvasást és a kultusz kialakulását maguk a versek (gondolok itt a Bori notesz verseire) is segítik. A vers paratextusai alapján az olvasó felállít magában egy elvárásrendszert. A dátumok, a helyszínek életrajzi olvasatot sugallnak. A későbbiekben látni fogjuk, hogy például a Hetedik eclogában ezt tovább erősíti az én-deixis kiemelt fontossága: pontosan le van írva a helyszín, és életképszerűen meg van jelenítve az alkotás és annak körülményei is. Az életrajz felőli olvasatok azonban egy Radnóti-kultusz kialakulásához vezettek. „A kultuszról szoktuk gondolni, hogy idegen az irodalomtól, hiszen nem teszi lehetővé az értelmezést, a hagyományt statikussá változtatja. Ezen kívül mindig egy életrajzi szub17

NÉMETH G. Béla, A költészet menedéke. Radnóti Miklós: Erőltetett menet, Új írás, 1982/4., 60–66. 18 VÁRI György, „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”, Kultusz, figuráció és kulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós költészetében, Jelenkor, 2002, 319.

54

boncasztal jektumra koncentrál, és nem a műre, hiszen az elemzést és a kritikát nem teszi lehetővé, csak a szövegek csodálatát. Egy személyiséget, egy arcot épít fel, teremt meg, amely egyre inkább függetlenedik a szövegektől, rögzíti, vagy éppen megtiltja értelmezésüket”. 19 Már Celan esetében is felmerült a probléma, hogyan is értelmezhetjük a dátumokat, helyeket, citátumokat. Ott azt a választ adta a szakirodalom, hogy ezeket az üres helyeket mankóként kell használni. A művek értelmezésekor az életrajzi adatokat és a szövegből kiinduló olvasást egyszerre kell alkalmazni. Erre hívja fel a figyelmünket Radnóti esetében is Szegedy-Maszák Mihály, amikor arról beszél, hogy „az életrajzi megközelítés mégsem lehet elégséges az egyes költemények sajátos beszédmódjának azonosításához, hiszen a lírai én mindig valamely szövegnek a része”. 20 A halálsejtelem kezdetektől Radnóti költészetének középpontjában áll. Ezt ellensúlyozva jelenik meg a menedéket és oltalmat nyújtó szerelem és a kedves képéhez kapcsolódó idill. A halálsejtelem és az életremény vitája kései költészetében, főleg a Bori notesz verseiben kiéleződik, és ezzel együtt megváltozik a szerelem és idill szerepe is. Jól mutatja ezt a változást a Hetedik ecloga. A mű címe egyben műfaji meghatározás is: ekloga. A költemény lényegét akkor értjük meg igazán, ha megvizsgáljuk az aposztrophé szerepét. Ez egyben rávilágít az én-te viszonyra is Radnóti költészetében, valamint segít megérteni a szerelem és az idill szerepének megváltozását, a költői nyelvhez való viszonyát is. A vers egy aposztrophéval kezdődik: „Látod-e.” Azáltal, hogy felteszi az egyes szám második személyű kérdést, létrehozza és beleírja a versbe a te-t, vagyis esetünkben a kedvest, a múzsát. A költői szó hatalmával hangot ad egy nem jelenlévő személynek. A megszólítás által azonban nemcsak egy te íródik bele a versbe, hanem egy én is. Vagyis az én beszédhelyzete implikál egy te-t, és ezáltal jön létre az én stabilitása. A kérdés feltevésének módja feltételezi, hogy a kedves látja, amiről a lírai én beszél. Az olvasó azonban nem veszi tudomásul a „csalást”, hanem elfogadva a mű által felépített játékszabályokat, valóságosnak fogja fel a költő és hitvese közötti párbeszédet, ezáltal válik a vers retorikussá. Éppen ebben rejlik a költészet hatalma és az aposztrophé lényege: képes megtörténtté tenni valamit, elhitetni a hihetetlent. Az aposztrophé „invokálhat tárgyakat, embereket, formákkal és erőkkel rendelkező időtlen teret, amelynek múltjuk és jövőjük van, de amelyek potenciális jelenként vannak megszólítva. (…) [A] jelenlét és a távollét játékát immár nem az idő, hanem a 19

Uo., 316. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Radnóti Miklós és a holocaust irodalma, Literatura, 1996/2., 216.

20

55

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… költői hatalom irányítja.” 21 Az aposztrophé így képes létrehozni az illuzórikus jelen időt és ezzel együtt egy retorikus beszédmódot. A költészet a világ átalakításának lehetséges eszközeként tűnik fel. A megszólítás és a jelen idő használata a kedves tényleges jelenlétét sugallják. A tárgyi világ képei (barakk, szögesdrót) úgy jelennek meg, mintha a kedves tényleg láthatná azokat, és a lírai én tényleg feltehetné neki a kérdéseit. A kérdések azonban megválaszolatlanok maradnak. Így az aposztrofált te inkább ürügye a jelen idejű beszédnek, mint címzettje. 22 Az aposztrophé által a versbe beemelt másik személyben talál hallgatóra a versben szereplő lírai én, és a vele folytatott dialógus ad arra lehetőséget, hogy elmondja helyzetét, kifejezze önmagát. A vers első két strófájában olyan, mintha a kedves jelenléte, az imagináció, a valóság felé kerekedhetne. A kedves többszöri megszólítása, a barakkhoz kapcsolt jelző, az est megszemélyesítése és a hozzá kapcsolt cselekvés szinte látomásszerűvé teszi a tárgyi világot: „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este. / Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet.” 23 Kitágul a tér, a tekintet a távoli, drótokon kívüli világot szemléli. Az ész azonban képtelen a tekintettel együtt vándorolni, továbbra is emlékeztet arra, hol van: „és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.” Az ésszel szemben jelenik meg a képzelet és az álom, a „szép szabadító” képe, amely lehetővé teszi a hazatérést. Az első strófa álomszerű lebegését fokozza tovább a következő strófában megjelenő képpel: „Rongyosan és kopaszon repülnek a foglyok, / Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.” Kedvesének mutatja, ahogy a többiek az álom szárnyán hazarepülnek, ő azonban ébren van. A kedves személyéhez itt már nem az idillikus képek megidézése kapcsolódik, inkább olyan, mintha azért idézte volna meg, hogy feltehesse neki az őt foglalkoztató kétségbeesett kérdéseket: „Ó, megvan-e még az az otthon? / Bomba sem érte talán? S VAN, mint amikor bevonultunk? / És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? / Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” A valóság egyre inkább előtérbe kerül. A harmadik versszakban nagyon hangsúlyos az én-deixis, a lírai én pontos leírást ad életkörülményeiről: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, / vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; / zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a LAGER / őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.” Ebből a strófából már hiányzik a 21

CULLER, Jonathan, Aposztrophé, Helikon, 2000/3., 383–384. SCHLAFFER, Heinz, Die Aneignung von Gedichten, Poetica, 1995, 43. 23 RADNÓTI Miklós, Hetedik ecloga = Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai, szerk. RÉZ Pál, Bp., Osiris Kiadó, 2003. (A Radnóti-verseket az itt említett kötetből idézem a továbbiakban is.) 22

56

boncasztal képzelet világa, csak a valóság síkja maradt meg. Ezt a LAGER szó tipográfiai kiemelésével még inkább hangsúlyossá teszi, a szöveg materiális szintjén is jelöli. Nagyon hangsúlyosan jelenik meg mindaz, ami a lágerélethez tartozik, a kifosztottság, a bizonytalanság érzése. Ugyanazt a magatartásformát jelöli itt ki, mint amit a Negyedik eclogában így fogalmazott meg: „Az égre írj, ha minden összetört.” A mindig, minden körülmények között való írás kötelességéről beszél. Azt is kifejezi, hogy a költészet az egyetlen dolog, ami megmaradt még neki. A következő strófa tovább folytatja az előző életképszerű leírását. A versszakot indító szillapszis egyszerre képes felidézni a külső és belső gyötrelmeket: „Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben.” Bár a foglyok a nemzetiségüket tekintve nagyon sokfélék, „mégis EGY életet” élnek, azonos a sorsuk, és egy emberként vágynak a múlt elveszett idilljére. Ezek azonban csak vágy formájában léteznek, a képzelet világába tartoznak. Újra előtérbe kerül az álom és ébrenlét ellentéte. Már nem kalandozik el képzeletben a hazai tájak felé, hanem az őt körülvevő valóságot írja le, az alvó tábort, a fegyveres őröket, a szögesdrótot. Az álom, a szabadulás lehetősége elkerüli a versben megfogalmazódó én-t: „Csak én ülök ébren, / féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Az eddig reményt és erőt adó szerelem is hiányként definiálódik. A vers végén megkérdőjeleződik a költői szó, az imagináció teremtő, valóságot megváltoztató hatalma. Radnóti verse jelentős mértékben eltér a két német költő lírájának vizsgálata során felállított elvárási horizonttól. Ahogyan azt már említettem, Radnóti más nézőpontból írta verseit, mint Paul Celan és Nelly Sachs, más történeti paradigmához tartozott. Míg Celan és Sachs túlélőként a nyelvet, illetve a szenvedés megjelenítését, addig Radnóti a halálsejtelmet, a halál és a szerelem kettősségét állította költészete középpontjába. Más jellemző nyelvükre, nyelvfelfogásukra is: Celan nyelvére a hermetizmus, Sachsra a biblikus, liturgikus nyelvhasználat, Radnótira a biblikus nyelvhasználat mellett a klasszicista hagyományok újraírása, a humanizmus őrzése a nyelvben. A két német költőben közös, hogy náluk a nyelv – nem függetlenül a retrospektív nézőponttól – problémaként definiálódott, megkérdőjeleződött, hogy képes-e a nyelv a valóság kifejezésére. Radnótinál a nyelv valóságkifejező szerepe ilyen formában nem vált kérdésessé. Versében a költői szónak létesítő ereje van, jelenvalóvá teszi az elképzeltet, valósággá a fikciót. A költészet segítségével a múltat, a harmóniát varázsolta vissza a valóságba. Celan és Sachs viszont azt hirdeti, hogy a múlt visszahozhatatlan. Radnóti elemzett versében az én sta-

57

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… bilitása egy te által jön létre, aposztrophé által beemeli költeményébe a kedvesét és a hozzá kapcsolódó idillt. Ezzel szemben Celan verseiben az én és te a nyelv korlátozó hatalma miatt idegenként állnak egymással szemben; Sachs pedig magányosan szenvedőket ábrázol. Ahhoz azonban, hogy teljes képet kapjunk arról, mennyiben változtatja meg egy feltételezett német olvasó elvárási horizontját Radnóti költészete, meg kell még vizsgálnunk Radnóti keresztény és zsidó hagyományokhoz, illetve Istenhez való viszonyát is. Radnótira Celannal és Sachsszal ellentétben nem jellemző a zsidó valláshoz kapcsolódó motívumok használata. „Radnótihoz nem állt közel a judaizmus hagyománya. A klasszikus ókor, valamint a kereszténység örökségéhez fordult ösztönzésért”. 24 A Bori notesz versei közül a Nyolcadik eclogában figyelhető meg a keresztény örökség és az antik hagyomány összefonódása. A versben a kulturális emlékezet különböző szintjei épülnek egybe, a végeredményt még sem látjuk disszonánsnak. Egymásba építi Náhum próféta könyvét és Vergilius IV. eclogáját. Az intertextualitással az eredeti szövegből új önértelmezést hoz létre az újklasszicizmusban, mely az önértelmezés világmagyarázatot ad. A versben a költő és Náhum próféta beszélgetnek. Náhum Isten és közösség között közvetítő volt, aki Ninive újbóli bűnbeesése után annak pusztulását jövendölte, ami be is következett. Ezzel Radnóti felidéz egy régmúltban lejátszódó történetet. Szándékosan el akarja tüntetni, hogy a jelenről beszél, ezt segíti elő az archaizáló nyelvhasználat és a bibliai parafrázisok, mégis közvetett utalásokkal jelzi, hogy szavaikat a jelenre vonatkoztathatjuk. Náhum próféta például úgy nyilatkozik a bűnről, hogy „szaporább, mint annak előtte.” Az időmegjelölés az adott kontextustól függ. Ez alapján valószínűsíthető, hogy az „annak előtte” a ninivei időkre vonatkoztatható, a beszélgetés jelene pedig ehhez képest egy későbbi időpontra tehető. A költő pedig a régi világ bűneit felsorolva szinte észrevétlenül átcsúszik a jelen borzalmainak leírásába: „fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója / megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben. / Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul, / s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték / s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva / szertehevernek a holtak a város térein, ismét / úgy lőn minden, ahogy te megírtad.” Sokat sejtető a ház és a kemence metaforikus azonosítása, az implicit tartalmat felerősíti az ezt követő megállapítás: „a lakója megsűl benne.” Mindez a füstben felszálló gyártelepek képével együtt a krematóriumokat juttatja eszünkbe. A következő megszemélyesítés, az égő néppel rohanó utca, valamint a búg hangutánzó szó a bombázásokat jeleníti meg az olvasó szeme előtt. A búgó hang a bombázó repülőgépek 24

SZEGEDY-MASZÁK, i. m., 222.

58

boncasztal közeledtét jelezte. A bomba szó explicite is megjelenik a következő sorban, ezzel egyértelműen is utal arra, hogy a próféta hangja nemcsak a múltban elkövetett bűnökre vonatkozik, hanem minden elkövetett bűnre, így a jelen bűneire is. A költő és a próféta sorsa közös. „[H]ogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még.” Ennek ellenére nem szabad tétlenül szemlélni az eseményeket, össze kell gyűjteni a népet, bízni kell az Úrban. A versben szereplő próféta jóslatában bibliai képet fest, hitét a krisztusi jövendölésbe veti: „eljön az ország, amit ígért ama tanítvány.” A keresztény hagyomány szerint ennek a tanítványnak, rabbinak a születését jósolta meg Vergilius IV. eclogájában, ahol a megszületendő gyermek a kibékülés szimbóluma. Nincs része a világ megújulásában, világrajöttével csupán bejelenti azt. A megújulás ígéretét hangsúlyozza Náhum próféta is. Vergilius azonban – Náhum prófétával szemben – a világ megújulását nem egy katasztrófa után képzeli el. A háborús borzalmak, az elnyomás, amit Radnóti jelenít meg eklogájában, a katasztrófát festik le. Itt még nem következett be a megújulás, a rabbi ígéretének beteljesülésére még várni kell. A költő és a próféta azonban töretlenül hisznek abban, hogy az ígéret be fog teljesülni. Vári György szerint ennek a hitnek az lehet az alapja, hogy Radnóti „nem az Ígérethez volt hű, hanem magához az Ígérőhöz. Ezért nem kért számon semmit Istentől. (…) [A]zt vallotta: a Költőnek nem szabad megszöknie végzete elől”. 25 A költő feladata tehát az, hogy mindig, minden körülmények között hirdesse az igazságot, írjon: „Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, / már születőben az ország.” Összecseng ez a sor a Hetedik ecloga és a Negyedik ecloga soraiban meghatározott költői magatartással. A bibliai történetet Radnóti az implicit utalások által saját jelenére vonatkoztatta, rekontextualizálta. Így egy új önmeghatározást és világszemléletet hozott létre. Mítoszt teremtett, melyben a felsőbb hatalom megbünteti a bűnösöket. Radnóti, Celanhoz és Sachshoz hasonlóan felhasználta a keresztény motívumokat, és át is alakította azokat. A két német költő verseiben azonban Isten létének megkérdőjeleződése tükröződik vissza. Gondoljunk itt Celan Tenebrae című versére, amelyben inverz módon dolgozta fel a zsoltárformát, így az ember került Isten helyére. De gondolhatunk Sachs elemzett verseire is, amelyek ugyan megengednek egy metafizikai értelmezést, de soha nem beszélnek egy biztosan létező transzcendens erőről. Habár Radnótinál sem jelenik meg egy óvó istenség képe, de az ő költészetében Isten léte nem kérdőjeleződött meg, feladatként a kitartást és az igazság hirdetését jelöli ki. Az eddig felsorolt különbségeken túl egy nagyon lényeges közös vonásra is bukkanhatunk költészetükben az azonos alapélményen és té25

VÁRI, i. m., 319.

59

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… mán túl, ami a világnézetük változásában ragadható meg. Ahogy arra már utaltam, Celan és Sachs kései versei egyre inkább lerövidülnek, tömörebbé válnak. Celan a Fonálnapok című versében a valóság közlésére alkalmas nyelvet egy emberen túli kozmoszban jelöli meg. A versei állandó útonlétet jelentenek egy ilyen vers felé, de sejtetik, hogy soha nem érkezhet el céljához, ezért elhallgat. Sachs kései lírájában az én egyedül marad. Wer ruft? című versében a halált, vagy a vele azonos alvást jelöli meg egyedüli lehetőségként. Radnóti utolsó verseiből, a Razglednicákból fokozatosan eltűnik az idill, ami együtt jár az én felszámolásával, a beszélő eltűnésével. Ezek a versek az életből a halálba vezető utat jelenítik meg, a szöveg szintjén jelzik az elnémulást. A razglednica képeslapot jelent. A címválasztás groteszk és felhívó jellegű egyben. A cím alapján felállított elvárásainkat lerombolják a versek, ezáltal a leírt tartalom még hangsúlyosabbá válik. A négy razglednica közül az elsőben még tisztán megtalálható a valóság és az idill kettőssége. Ez a vers formailag tökéletes, arányos szerkesztésű: az első négy sor a kaotikus külvilágot mutatja be, a következő négy sor a benne élő idillt, a belső világot jeleníti meg. A külvilág megjelenítésére szürrealista képeket használ: „az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.” A metatézisek segítségével érzékelteti, hogy mennyire kifordult magából a világ. Minden kiszámíthatatlan, összefüggéstelen. Az ágyúszótól megijedve „torlódik ember, állat, szekér és gondolat.” A Hetedik eclogából már ismert szillapszis a konkrét és az absztrakt sík összekapcsolásával a rend felbomlását jelzi a külvilágban és a gondolati világban egyaránt. A külvilággal szemben az egyetlen biztos pontot a felesége jelenti számára: „Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban.” Kedvesét pusztulást csodáló angyalhoz, temetkező bogárhoz hasonlítja. Az angyal az ég küldötte, aki a pusztulás közepette sem veszti el fényét, erejét, képviseli a jót, az értékeket. A temetkező bogár is a túlélés, kitartás szimbóluma, hiszen csak addig bújik a korhadt fa odvába, amíg elmúlik a vész, a hideg. Az angyalhoz és bogárhoz hasonlított kedves képében még ott él a remény. Még képes megfogalmazni az idillt. A második razglednicában már kezd eltűnni a versből a beszélő. Csak tárgyilagos szemlélőként van jelen, de sem a riadalom, sem az idill nem hozzá tartozik. Eddig az idill mindig a kedveséhez kötődött, az ő megjelenítésével tudta önmaga stabilitását megőrizni. Az itt megjelenő idillt már inkább anti-idillként olvashatjuk, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az első négy sort. Ez az anti-idill már nem a kedveséhez kötődik, hanem a háború által még megkímélt külvilághoz: „Itt még vizet fodroz a tóra lépő / apró pásztorleány / s felhőt iszik a vízre ráhajolva / a fodros birkanyáj.” Már nem az a fontos, hogy az én hol van, mit csinál, inkább az őt körülvevő világ kerül előtér-

60

boncasztal be. A személyes vonatkozás eltűnése az én pusztulásának előjele. A személytelenség a harmadik razglednicában tovább fokozódik. Az idill végleg eltűnik a versből. Ezzel együtt felerősödik a pusztulás képzete. A vers mindössze négy sorból áll, ereje, drámaisága azonban éppen rövidségében, a valóság díszítés és szépítés nélküli naturalista bemutatásában rejlik. Párhuzamos szerkesztéssel egymás mellé állítja az állatokat és az embereket, és kiemeli, hogy a pusztulás mindkettőt egyformán sújtja: „Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek véreset vizelnek.” Ezután a menetelő embereket a század katonai szakkifejezéssel helyettesíti: „a század bűzös, vad csomókban áll.” Ez a metonimikus helyettesítés már eleve személytelenséget eredményez. Ezt fokozza tovább a csomó képzetével. Jelzi a személyiség, ember eltűnését. A bűzös, vad jelzők a vadállatokat juttatják eszünkbe, ezzel is tovább fokozva a dehumanizációt, az ember eltűnését. A következő sorban pedig konkrétan ki is jelenti, hogy a halál a közvetlen közelükben van: „Fölöttünk fú a förtelmes halál.” A költő azonosította magát a csomóval, ezt jelzi a fölöttünk többes szám első személyű személyragja. Eltűnik a személyisége, beleolvad a foglyok tömegébe. Eltűnik minden, ami személyes, felszámolja a versben az én-t, kollektív sorsként a halált jelöli meg. A halálfélelem helyébe a haláltudat lép. A negyedik razglednica a förtelmes halál leírásával folytatja az előzőt. Nem jellemző a lírára, hogy történetet beszélne el, az utolsó razglednica mégis ezt teszi. A lírai én azt meséli el, hogyan dőlt ki a mellette lévő ember a sorból, és ezzel mintegy a saját sorsát is megjósolja: „Tarkólövés. Igy végzed hát te is,– / súgtam magamnak,– csak feküdj nyugodtan.” Az önmegszólításnak fontos szerepe van itt. Hatására kétféle én jelenik meg a versben: a megszólított én, ami grammatikailag is manifesztálódik, és a megszólító én, ami csak implicite van jelen, a megszólítás performatív aktusának előfeltételeként. A megszólító én a megszólítotthoz, mint te-hez beszél, azzal szemben egy mindent tudó én-ként jelenik meg, egy biztos tudást akar vele közölni. 26 Az önmegszólítással tehát a biztos halált nyomatékosítja. A halál azonban már nem riasztó a lírai én számára, inkább az egyetlen kiútként, a szenvedések végeként jelenik meg előtte. Bíztatja magát, hogy feküdjön nyugodtan: „Halált virágzik most a türelem.” Átalakította az ismert közmondást. Azzal, hogy a rózsa helyére a halál került, pozitív tartalommal telítődött. A tarkólövés helyett azonban a továbbmenést konstatáló német mondat hangzik el felette: „Der springt noch auf.” Radnóti a német vendégszöveggel képes érzékeltetni az idegenséget. Idegen emberek döntöttek sorsa felől. A versben megjelenített szituáció ezzel a sorral fejeződik be: „Sárral kevert vér száradt fülemen.” A vér lehet a megölt társáé, de lehet a sajátja is. A 26

SCHLAFFER, i. m., 45.

61

Pócsik Anett: Radnóti Miklós kései lírájának… fülére száradt vérrel mozdulatlanul fekve ő maga is úgy néz ki, mintha halott lenne. Az első három razglednicában a versben szereplő beszélő kezdett eltűnni, ezzel előre jelezve az én pusztulását. A negyedik razglednicában jelen van a beszélő, egyes szám első személyben fogalmaz, de társa halálának leírásával a saját halálát írja le. Az eddig szövegszinten előre jelzett pusztulás itt teljesedik be. Ezzel mintegy megírta saját halálát. Radnóti világnézete Celanéhoz és Sachséhoz hasonlóan egyre inkább elkomorul, versei, hasonlóan a német költőkéhez, egyre rövidebbé, tömörebbé válnak, míg végül a hallgatást, a halált jelölik meg egyetlen lehetőségként. Dolgozatom fő célja az volt, hogy Radnóti Miklós költészetét a német nyelvű holokauszt-irodalom tükrében szélesebb kontextusba helyezzem. A német nyelvű lírából Paul Celan és Nelly Sachs verseit szokták leggyakrabban kiemelni a holokauszt kapcsán. A német nyelvű olvasók tehát valószínűleg az ő költeményeiket olvasva alakítják ki a holokauszt-lírával szembeni elvárásaikat. Radnóti kései lírája ezt az elvárási horizontot szükségszerűen megváltoztatja. Az alapélmény, a téma ugyanaz marad, a világnézet elkomorulása, a kései versek rövidebbé válása, az elhallgatás is jellemző a lírájára, sőt közös forrásként megemlíthető a keresztény örökség. De Radnóti a holokauszt élő tanújaként, az élmények közegéből ír, nem utólagos perspektívából. Költeményeiben így maga a túlélés reménye és a halálfélelem, haláltudat tematizálódik, nem a túlélőkre jellemző gyászmunka. Költészete egy korábbi korszakra jellemző felfogást tükröz, így szükségszerűen megváltoztatja egy feltételezett német olvasó elvárásrendszerét. Az azonban, hogy Radnóti költészete a holokausztot egy másfajta horizontból mutatja meg, nem jelenti azt, hogy lírája kevésbé lenne értékes, mint Celan vagy Sachs lírája. A holokausztra való emlékezés akkor tölti be szerepét, ha nem rögzül valamilyen formában, hanem mindig új szempontok felől, újfajta módon történik meg. A magyar prózairodalomban Kertész Imre Sorstalanság című regénye éppen azért foglal el különleges helyet, mert azzal, hogy a főszereplő mindenféle előzetes tudás nélkül fokozatosan szembesül az eseményekkel, az emlékezés új típusát teremtette meg. Radnóti Miklós költészete a német lírában és a világirodalomban ugyanilyen szerepet tölthetne be.

62