106. A mongol diák július augusztus. megjelenés

borito 6

6/22/07

3:15 PM

Page 1

A mongol diák

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belsô udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig Tel.: 266-3153 [email protected] www.krater.hu

A lap ára: 450 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Elmúlik a világ / És játékai is, / Még kívánsága is, Szél szórja szét a színes szavakat, / De sorsom lényegének, / De lelkem Istenének / Beszéde megmarad.” Reményik Sándor

KRÁTER AZ ÉLÔ IRODALOMÉRT

Reményik Sándorra emlékezik Kelemen Sándor, Flórián Tibor, Sz. Szappanos Gabriella, Zilahi Farmos Eszter • Kondor Ilona, Martonossy Péter, Harmati Gyula, Donkó László, BuSzabó Dezsô versei • Nászay Lôrinc, Szirmai Péter, Hegyi Béla, Lukáts János és Bene Zoltán novellái • Svetlana Makarovic´ és Dane Zajc versei, Michel Onfray, Oliver Friggieri, Pär Lagerkvist elbeszélései • Ébert Tibor gr. Esterházy Jánosról, Turcsány Péter a Wass családról • Madarász Imre, Erdei Éva, Feltizi-Veress András könyvismertetôi • Bemutatkozik Komáromi János képzômûvész POLÍSZ 106. – 2007. JÚLIUS–AUGUSZTUS

Van a feleségemnek egy tanítványa. Széles arcú, széles mosolyú. A szeme mandulavágású. Mongol. A feleségemnek eszébe sem jut, hogy bûntudatot ébresszen a fiúban. Pedig amit Batu és hadinépe tett, az genocídium volt a javából. Igaz, a szemtanú, Rogerius siralmait a pusztítás mértékérôl egyes történészek túlzónak ítélik, de tudjuk – megtanították – az áldozatok számának már a kisebbítése is egyenlô a népirtások tagadásával. Mióta az eszem tudom, azóta csöpögtetik, itatják, vödörrel öntik belém a bûntudatot. Elvárják, hogy mutassak lelkiismeret-furdalást, hogy idôrôl idôre ettôl vagy attól elhatárolódjam, és hogy napról napra mutassam fel a szívem: nincs-e benne elôítélet, kirekesztô szándék, gyilkos terv vagy indulat. S az ember egy darabig próbál megfelelni az elvárásoknak: furdalódik, elhatárolódik, tenyerén hordozza a szívét – ám egyszer csak elege lesz. Rájön, hiába minden, mert – demokrácia ide, vagy oda – ha nem megfelelô gondolatai vannak az ország jelenérôl-jövôjérôl, ha nem megfelelô helyeken publikál, ha négyévenként nem a megfelelô karikába ikszel, akkor hiába minden. Mondhat, tehet bármit, a gyanú árnyékából soha nem léphet ki a napfényre. Pedig nekem, mint individuumnak, miért is kellene bûntudatot éreznem? 1944-ben nem éltem, anyám csak tizennégy éves volt. Igaz, apám huszonöt, de 1943-tól hadifogságban. Akkor meg…? Persze, fölvetôdhetne a kollektív lelkiismeret kérdése, az, hogy magyarként a vészkorszakban történtek ódiumából hányad rész illet engem. Ám e fölvetés a jelenlegi konstellációban értelmetlen, mert pont azok várják el bûntudatom, akik számára a nemzet, mint közösség, csak virtuális valami. Ha pedig valaki tagadja, hogy például léteznek kollektív jogok a határon túli magyarság számára, akkor miért várja el ugyanô a határon inneni kollektív bûntudatot? Valamikor, az elsô szabad választások idején országos orgánum nem átallt közölni egy olyan csacskaságot, miszerint „ha az MDF gyôz, akkor megindulnak a vonatok Auschwitz felé”. Ez a képtelen vád a jobbal szemben különbözô formákban az önmagát baloldalnak hazudó komprádor burzsoázia komprádor értelmiségétôl azóta is meg-megújul. Pedig azzal a vádaskodók is tisztában lehetnek, hogy ez a vonat – az a vonat – már elment. Ténylegesen is, és jelképesen. Auschwitz helyén ma egy más nevû lengyel kisváros áll, az egykori KZ láger immár emlékhely. A régi formában nem fogadóképes. Ki állíthatja ép ésszel, és fôleg ki hiszi el, hogy a háború után hatvankét esztendôvel bárki akarna, és egyáltalán képes lenne ártani – amikor létezik egy erôs, öntudatos és büszke Izrael állam, maga mögött tudva az Egyesült Államok feltétlen támogatását – a magyar zsidóságnak? Hölgyeim és Uraim! Abba kéne hagyni végre a sanda célzásokat, a nyílt vádaskodást! Ámde erre várni naiv ábránd. Legutóbb a perc miniszterelnöke antiszemitázta le politikai ellenfeleit. Ezt ugyan elôdei is megtették, mikor hatalmukat veszélyben érezték, ám a jelenlegi helytartó aggódása a zsidóságra leselkedô növekvô veszélyek miatt már túllép minden ízléshatáron. Mert Gyurcsány Ferenc tettei és szavai ez esetben sincsenek összhangban. E megszólalásaival azt sugallja: pártállami múltamban semmi kivetnivaló nincs, mert nem vagyok antiszemita, vagyonomhoz tisztességgel jutottam – mi az hogy! – mert nem vagyok antiszemita, zsidótól zabrált villában lakom, de gáncs nem érhet, mert nem vagyok antiszemita, ügyeskedtem, hazudtam éjjel-nappal, az országot tönkretettem, de továbbra is kutya kötelességetek bízni bennem, mert én legalább nem vagyok antiszemita. Ez az üzenet két okból is aljas: egyrészt azt próbálja elhitetni, hogy aki nem hozzá hasonlatos, az antiszemita, másrészt a filoszemitizmust összekapcsolja a vállalhatatlan múlttal, az ügyeskedéssel, a zabrálással, a hazudozással, az ország kifosztásával és tönkretételével. Ezzel pedig éppen a magyar zsidóságnak árt a legtöbbet. Én persze hiába is szólok. E pár sorral legfeljebb annyit érhetek el, hogy én is bekerülhetek a Kirekesztôk új, bôvített kiadásába. Itt egyedül a magyar zsidóság tehet valamit. Ha egyre többen állnak fel közülük, és ôk mondják ki: elég volt! Minket ez a hazug országrontó ne akarjon megvédeni! És e szélhámos rokonai, barátai és üzletfelei se próbáljanak többé hasznot húzni a minket ért gyalázatból, gyászból és tragédiából! És változás ekkor lesz. Megindulhat végre a felekezeteken, a származáson, a kulturális különbségeken felülemelkedô, ôszinte párbeszéd. Barcsa Dániel

2007. július–augusztus

106. megjelenés

B2-B3_6

6/22/07

3:18 PM

Page 1

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

Sándor Richárd

Utazás A budai Várból nézve a benzinfelhôk függönye alatt füstölögve lüktet a város, ragacsos lélegzettel dobban a kibontott szárnyú élet, mindenhol ismeretlen ismerôsök szállnak az égen, mint kitárt szárnyú sirályok,

távoli hangok rezegtetik a láthatatlan szellemek füst színû fátylait, s lassan elévülök, mint a fuvallat, mely csak átröppent a város felett, halkan-csendben.

Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztô és Információs Kollégiuma TOVÁBBÁ MINDEN ELÔFIZETÔNK ÉS A SZERZÔK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin Telefon/fax/e-mail: 266-6288, [email protected] Segédszerkesztô Szakonyi Judit Mobil/e-mail: 06-30-619-9977, [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza), Barcsa Dániel (történelem), Lukáts János (esszé), Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képszerkesztô), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Payer Imre (vers) és Szappanos Gábor (mûfordítás) Fômunkatársak Bágyoni Szabó István, Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetô: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Alapító tipográfus Nagy András Nyomdai elôkészítés ESSE Kreatív Mûhely Tipográfiai tervezés, tördelés Ujfalussy Éva, Schütz Krisztina Arculat, képfeldolgozás Ujfalussy Béla Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.) valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. Felelôs vezetô Balogh Mihály

ISSN 0865-4182

B2-B3_6

6/22/07

3:19 PM

Page 2

K O M Á R O M I J Á N O S G R A F I K Á I

1. Élet 2. Krisztus 3. Várakozás

1.

2.

3.

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 1

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM

FAGGATÁSA

Sándor Richárd: Utazás (borítóvers) Sándor Richárd: 120 éve született az utolsó magyar király (megemlékezés) Martonossy Péter: Hittél Istenben (emlékvers) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ébert Tibor: Mária-völgy – gr. Esterházy János emlékére (próza) . . . . . . . . Harmati Gyula: Nyárutó (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Michel Onfray: A végzet asszonyának elmélete (esszé) (Török Gábor fordítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Megemlékezések: Kelemen Sándor: Reményik Sándor halálára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Flórián Tibor: Mi volt számomra Reményik Sándor? . . . . . . . . . . . . . . . . Sz. Szappanos Gabriella: Három találkozásom Reményik Sándorral . . . . Zilahi Farmos Eszter: A magyar költôk Jóbja. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zilahi Farmos Eszter: Három délután . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Reményik Sándor: Viszontlátásra (vers). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Rôczey J. János: A nem létezô fônököt tegyük hidegre (esszé) . . . . . . . . . WASS ALBERT EMLÉKEZETE XLII. rész Turcsány Péter: A Wass-család múltja (dokumentumok alapján) . . . . . .

. . . .

. . . .

3 4 4 7

......

8

. . . . . . .

. . . .

. . . . . . .

. . . .

. . . . . . .

. . . .

. . . . . . .

. . . .

. . . . . . .

. . . . . . .

14 15 18 21 23 23 24

. . . . . . 26

VILÁGBESZÉD Oliver Friggieri: Betsabeja (elbeszélés) (Boda Magdolna fordítása) . . . . . . . . . Dane Zajc: Gótikus ablakok (versek) (Lukács Zsolt fordításai). . . . . . . . . . . . . . . Svetlana Makarovic´: Kígyó (versek) (Lukács Zsolt fordításai) . . . . . . . . . . . . . Pär Lagerkvist: Johan, a megváltó (elbeszélés) (Pálosné Sárdy Katalin fordítása) .

MERÍTETT

. . . .

. . . .

. . . .

33 36 38 39

S Z AVA K

Nászay Lôrinc: Patmosz (elbeszélés) . . . . . . . Hegyi Béla: Vegetatív ôsz (rövid próza) . . . . . BuSzabó Dezsô: Nincs már fontosabb (versek) Lukáts János: A szalamandrák (elbeszélés). . . Kondor Ilona: Mégis (versek) . . . . . . . . . . . Bene Zoltán: Krónika (elbeszélés) . . . . . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

. . . . . .

45 52 54 55 58 59

Madarász Imre: A bûn – belülrôl – Három alvilági könyv (könyvkritikák) Feltizi-Veress András: A mese egy regényben. . . . . . . . . . . . . . . . – Nyirô József: Uz Bence kapcsán (tanulmány) . . . . . . . . . . . . . . . . Erdei Éva: A félnégyes barom (könyvkritika Birtalan Ferenc könyvérôl) . . . Bemutatjuk Komáromi János grafikusmûvészt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

85 86 89 92 94

TÁJOLÓ

A címlapon a Csíki-székely népmesék – mesemondó verseny két elsô helyezettje, Dervenkár Luca és Dôry Brigitta (A 10 – 12 éves, illetve a 13 – 14 éves korcsoportból.)

E számunkat Komáromi János grafikái illusztrálják.

1

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 2

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

A TURUL VÉDELMÉBEN

Sándor Richárd

A trianoni döntés után a területek új gazdái ellenszenvüket kiterjesztették történelmünk tárgyi emlékeire is. Veszélyes volt a szobor, a kegyhely, a felirat. A legveszélyesebbek és leggyûlöletesebbek a szabadságharcos és az ezredéves emlékmûvek lettek. Több százra tehetô a ledöntött, felrobbantott, összetört szobrok száma. Jól tudták, egy nemzet büszkeségét meg lehet törni, ha megfosztják jelképeitôl, múltjától, történelmétôl. Így esett áldozatul a barbár pusztításnak a millenniumra emelt hét emlékbôl a határainkon túlra került öt ezredéves emlékmû a dévényi, a Zobor-hegyi, a cenki, a munkácsi és a zimonyi is. Bûnük az volt, hogy jelképei voltak a magyarságnak, kiváltképpen a turul, ahogy Törökbecsén vagy Zilahon és még számos helyen. A zilahi turulszobrot a kor legkiválóbb szobrásza, Fadrusz János alkotta. A szobornak sorsa van, és az emlékezés ellenállást szülhet, a turulmadár kiterjesztett szárnya a múlt ôre lehet. Külön érdekesség, és egyben büszkékis lehetünk rá, hogy nálunk az ellenséges emlékeket soha nem érte bántódás. A negyvennyolcas szabadságharcban elesett osztrák és orosz katonák emlékeit a mai napig is ápolják. Az esztergomi katonatemetôben közös sírban nyugszanak az osztrák és magyar elesettek, vagy, egy másik szép példa: Tápióbicskén az elesett Riedesel ôrnagy sírját, akirôl Jókai Palwicz Ottó alakját mintázta, a csata napján a magyar emlékekkel együtt koszorúzzák meg. Nyilván történelmünknek is vannak szégyenfoltjai. A szovjet megszállást követô idôben sorra döntötték le a hatalom kiszolgálói által ideológiailag kifogásolható szobrokat. Görgey, Werbôczi, Andrássy, Tisza István szobra számtalan

társukkal esett áldozatul a diktatúra barbárságának. De ne feledjük, a könyvégetés és a szobordöntögetés a diktatúrák sajátossága. Most a XII. kerületi szobor körül zajlik a megosztó vita. Helyén maradhat-e a turulmadár, vagy érvényt szereznek a bontási határozatnak. Lehet, nincs minden rendjén az építési engedélyek körül. De szerintem könnyebb és elônyösebb feladat a határozatokat korrigálni, mint egy sokak örömére, ünnepi külsôségek között felállított hôsi emlékmûvet a helyérôl eltávolítani. A turulmadár érzelmi kérdés is. Lehet, hogy vannak, akikbôl keserû emlékek törnek fel, bár szerintem errôl sem a turul tehet, hanem olyan emberek, akik a jelképet felhasználva követtek el gonoszságokat embertársaikkal szemben. Nekem Benedek Elek mese- és mondavilága jut eszembe, Emese álma az ölébe leszálló madárról, és a kebleibôl elinduló forrásokról. Vagy a tiszaújlaki csata, ahol csôrében hozta a turul a kardot a szorult helyzetben lévô Rákóczinak. A most Ukrajnához tartozó Munkácson már-már a millenniumi idôkre emlékeztetô lelkesedéssel készülnek az ezredéves emlékmû nyári visszaállítására. Zrínyi Ilona vára ormán rövidesen újra áll a kiterjesztett szárnyú turul, nálunk, a fôváros hegyvidéki kerületében pedig a bontás veszélye fenyegeti. Kérem, gondoljuk meg! A szobor-döntögetést a könyvégetéssel együtt hagyjuk meg a diktatúráknak! csz A szerzô fôvárosi képviselô, az írás a május 31-i Közgyûlésen elmondott beszédének szerkesztett változata. 2

120 éve született az utolsó magyar király 120 évvel ezelôtt, 1887. augusztus 17-én látta meg a napvilágot az alsóausztriai Persenburg várában az utolsó magyar király, Boldog IV. Károly. Édesapja Ferenc József unokaöccse, Habsburg Ottó fôherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királylány. Édesanyja komoly vallásos neveltetésben részesítette fiát, Bécsben a bencés gimnáziumban tanítatta Károly herceget, így is távol akarva tartani apjától, aki kicsapongó életet élt, s aki 1906-ban gégerákban hunyt el. Mivel a császári ôfelség, Ferenc József elsôszülött fia, Rudolf koronaherceg 1889-ben öngyilkos lett, majd a következô trónörökös Ferenc Ferdinánd rangon alul nôsült, így le kellett mondania gyermekei trónigényérôl. Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-án merénylet áldozatává vált Szarajevóban, Ferenc József császár pedig 1916. november 21-én elhunyt, így az egyetlen örökösre, Károly fôhercegre szállt a trón, melyet 1916. november 21-én el is foglalhatott. 1916. december 30-án koronázták magyar királlyá IV. Károlyt Budapesten, a budavári Mátyás-templomban. A koronázást végzô fôpap, Csernoch János bíboros-hercegprímás volt. Vele koronázták feleségét, Zita királynét is, akivel 1911-ben fogad3

tak örök hûséget egymásnak. Uralkodása alatt IV. Károly mindvégig a békét hirdette és támogatta. Ausztriában 1918. november 11-én, Magyarországon 1918. november 13-án mondott le a kormányzásról, majd Svájcba költözött. A hatalmat Károlyi Mihályra hagyta. 1921. március 27. és április 5. között visszatért Magyarországra, és Horthy Miklós kormányzótól visszakövetelte a uralkodói rangját, ám Horthy elutasította IV. Károly igényét. Ezután Szombathelyre vonult vissza. Egyszer még megpróbált hatalomra kerülni, sikertelenül. Visszatért Svájcba. 1921. október 20-án ismét Magyarországra érkezett: Nyugat-Magyarországról Budapestre indult, ahol megütközött Horthy csapataival. IV. Károlyt elôször Tatára, majd Tihanyba vitték, ahol kiadták az angoloknak. Utóbbiak számûzték Madeira szigetére az utolsó magyar szent királyt. Madeira szigetén 1922. április 1-jén, spanyolnáthában hunyt el. (Idén volt halálának 85. évfordulója.) Fiát, Habsburg Ottót sajnos nem sikerült magyar királlyá koronáztatni. IV. Károlyt 2004. október 3-án emelte oltárra II. János Pál pápa, akit e dátumtól fogva nevezhetünk Boldog IV. Károlynak.

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 4

PoLíSz


Martonossy Péter

kott. „Ha az ember ilyen helyre megy, tisztának kell lennie a kocsinak, le is mostam ma, ragyognia kell, mint a léleknek” – mondta szlovákul. És elindultunk a várostól tizenöt kilométerre levô ôsi búcsújáró helyre, a Kis-Kárpátok völgyébe. „Ôseink is évezredeken keresztül a Szûzanya palástja alá menekültek, bármi baj, megpróbáltatás, fájdalom érte ôket. Errôl tanúskodik a sok zarándokhely. Kisebb és nagyobb zarándokhelyek. Mindegyik zarándokhely ugyanazt hirdeti. Itt megnyugszik a szív, a lélek új életerôt kap. Ezeken a helyeken valahogy közelebb érezzük magunkat Istenhez és a Szûzanyához. A Boldogasszony végigkísért bennünket egész történelmünk folyamán. Megszámlálhatatlanul kértük a Nagyasszony közbenjárását a zarándokhelyeken. Királyok és koldusok, nagyok és kicsik imádkoztak ezeken a helyeken önmagukért, övéikért, a népért, a nemzetért, Mária országáért” – írja Herdics György a Mária-völgyrôl szóló kiadványában. Igen: a zarándokhely „remény, múlt, jelen és jövô”. Mária-völgy, ahogy sok pozsonyi nevezte, Mariatal, szlovákul Marianka. A legenda szerint elsô szent királyunk idején remeték laktak a völgyben. Egyikük fából egy Szûz Mária-szobrot faragott. Ôelôtte imádkoztak. Aztán, amikor ismét feltámadt a pogányság az országban (Orseolo Péter és Aba Sámuel uralkodása alatt) elrejtették a szobrot egy fa odújába. Késôbb, a legenda szerint, a környéken élt egy szerencsétlen asszony, akinek a férje gonosztevô volt, rabló és gyilkos. Rettegett tôle az egész vidék. Az az asszony állítólag torzszülött gyermeket hozott a világra. Ebben Isten büntetését látta elvetemült férje miatt, de elkeseredésében buzgón imádkozott, és kérte Szûz Mária közbenjárását. És egyszer álmában megjelent neki a Szûzanya, aki azt tanácsolta, hogy menjen a közeli erdôbe, a völgybe, s ott egy

Hittél Istenben In memoriam Gyôrffy Attila

A gyásznép szemében könny s rettenet: Édesanyád fiút – Téged temet… Angyalkönnytôl harmatos az égbolt, ily bús temetés már nagyon rég volt…

Több mint kétezer költeményt írtál! Ritkán zokogtál, sohase sírtál. Féltetted ezt a kis csonka hazát, énekelted sok magyar bánatát.

Vajon tudnak rólad az emberek? Sejtik-e, kirôl kaptad nevedet? A hun királyt Attilának hívták, nagy költôtársad nevét így írják…

Szép gyöngyöket szórtál a disznóknak, bár mindig háttal álltál az ólnak… Volt 'ki lekurvázta országunkat, helyette mi szégyelltük magunkat!

Te mind a kettôhöz méltó voltál, mert senki lábához nem omoltál. Te is küzdöttél, amíg lehetett… Tudtad-e? – Téged Isten szeretett.

Neked is fájt: minket csak gyaláznak; S ha kell, ha nem – folyton megaláznak. Keserû düh áradt a szemedbôl… – Négy sort idézek egyik versedbôl:

Hittél Istenben, és imádtad ôt; Hívebben szeretted, mint bármely nôt. Versed ékszer, s abban ékkô Isten. Manapság az ember kikben higgyen?!

„Fölhagytam az írással itt, hol minden jussomból taszít, s rongy senkiknél bölcsség-kavics… – /… Mária-Angyal!, el ne veszíts! …/ ”

Szegénységedrôl nem tettél panaszt, de fájt, hogy rajtad röhög sok paraszt… Hazaárulóknak is nagyon fáj, hogy Te kívül-belül tiszta voltál.

A gyásznép szemében könny s rettenet: Édesanyád fiút – Téged temet… Angyalkönnytôl harmatos az égbolt, ily bús temetés már nagyon rég volt… Gyál, 2007. május 31.

Ébert Tibor

Mária-völgy Gróf Esterházy János emlékére

Nagyanyám minden évben elzarándokolt nénikémmel Mária-völgybe, a Pozsony melletti kegyhelyre. Egyszer engem is magukkal vittek. Lehettem hatéves. Emlékszem, milyen izgalmas kirandulásnak tûnt; felkeszültünk a „nagy” útra, vittünk magunkkal elemózsiát, meg csatos üveg-

ben limonádét, ahogy neveztük, házi kracherlit. Anton, a taxisofôr, aki mindig a Batánál posztolt (városi standján), a megbeszélt idôben pontosan megjelent simlederes sapkájában, sötétkék ruhában, elegánsan, csillogó Skoda kocsijával a Duna-parti ház elôtt, ahol nagyanyám la4

5

odvas fa tövénél a patakban mossa meg gyermekét. Csoda történt: a nyomorék gyermek egészséges gyermekké változott, meggyógyult. A legenda szerint a gyilkos apa meg a forrásban megpillantotta a Szûzanya-szobrot. Kivette onnan, és egy maga eszkábálta kis kápolnát épített ott a közelben valahol. Ez az elsô csoda a XIII. század elején, II. Endre uralkodása (1205–1235) idején történt. A csodának aztán híre ment, és özönleni kezdtek a zarándokok. Mások szerint egy pálos remete bukkant a régen elrejtett szoborra, indák, gyökerek, fák alatt a forrás tövében. Ô is kis kápolnát épített a forrásnál pálos társaival. Legendák sokasága szól a völgyrôl, a csodákról... Nagyanyám jól ismerte a helyet, az erdôt, a völgyet, a vadregényes környezetet, a szobrokat, az ösvényeket, a kápolnát, az oltárokat, a templomot, az elhelyezett hálaadó márványtáblácskákat. Mindent megmutatott nekem. Én pedig, mintha valami nagy varázslat ért volna (valóban az is volt), csak néztem, bámultam áhítatosan, és imádkoztam. Ôszinte gyermekfohászok fogantak bennem és röppentek fel halkan, félhangosan. Anton, a taxisofôr is imádkozott, virágcsokrot is hozott, letérdelt, és ha nem is ugyanazon a nyelven, de ugyanúgy kérte Szûz Mária közbenjárását valamiért, valakikért, mint mi. Nagy Lajos királyunk (1342–1382) nagy tisztelôje volt Máriának. Ô is ellátogatott e csodás gyógyulások helyére, a Mária-völgybe, és 1377-ben az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendnek, a pálosoknak adományozta a kegyhelyet, majd kolostort és templomot építtetett itt számukra. A kolostort valószínûleg 1471ben alapították. A pálosok, akik a királytól a falut is megkapták, 1786-ig éltek itt. II. József feloszlatta a szerzetesrendeket. Négyszáz évig élhettek, tevékenykedhettek a völgyben. A rend feloszlatásával a

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 6

PoLíSz templom számos értékes darabja eltûnt. Szent Mária faragott faszobra azonban a helyén maradt. Schwanzenberg Frigyes vette meg a kolostorépületet, és nyári kastéllyá alakította át. De a hely, Mária-völgy, amely a világi papság kezébe került, Magyarország egyik leglátogatottabb búcsújáró helye maradt. Egyhajós gótikus templomába I. Lipót (1657–1705) a török megszállás után hálából felajánlotta Magyarországot Szûz Máriának, és újjáépíttette a templomot. Mellette a Szent Anna-kápolnát 1691-ben szentelték fel. Esterházy Pál herceg, az ország nádora és Macholányi János bíró 1696-ban körülfalaztatta a forrást, és kápolnát emeltetett fölé, melyben hat kép látható, a forrás történetét megörökítve. A Szent Flóriánkápolnát 1700-ban emelték, a bejáratnál Szent Pál és Szent Antal szobra. 1721 és 1735 között hat Mária-kápolna épült a völgyben. Nagyságra nézve ez Európa egyik legnagyobb búcsújáró helye. Kiterjedésben mindenképpen az. A kolostor épületét Krisztián Ágoston bíboros-prímás 1714-ben teljesen rekonstruálta. Ô a pálos rend nagy mecénása volt, második alapítója Magyarországon. A templomot a XIX. században két tûzvész is elpusztította, 1812-ben és 1821-ben. 500 éves évfordulójára újraépítették. A rokokó stílusú fôoltárt átalakították. A felújításkor sok felirat, tárgy eltûnt. A XX. század elején a templomban új orgona épült, a hegyoldalon felépítették a lourdes-i barlangot. Fölötte a kereszt állomásai: a kálvária. 1936-ban meghalt nagyanyám, és a család tagjai közül már senki sem zarándokol el a Mária-völgybe. Anton is eltûnt a helyérôl. Zarándoklásaink szempontjából néhány év ûr támadt ebben az idôszakban. De a kegyhelyre Pozsonyból a kongregációk, szervezetek évente rendeznek zarándoklatot, gyertyafénynél vonulnak be visszafele jövet a városba, ezzel is manifesztálják a Szûzanya iránti


tiszteletüket. Mária-völgy Pozsony Lourdesjává válik. És hagyománnyá válik a mélységesen vallásos gróf Esterházy János vezetésével, a Magyar Párt Kiskárpátok-cserkészcsapata szervezte pozsonyi magyarok zarándoklata a Mária-völgybe. Több ezren mennek el gyalog, autóbuszokon, biciklin a völgybe, hogy imádkozzanak, Mária közbenjárását kérjék, kegyelmét az egyre vészjóslóbb háborús idôkben. És néhany év szünet után – pozsonyi magyar gimnazistaként, a KisKárpátok-cserkészcsapatának tagjaként – 1942-ben újból elzarándokoltam társaimmal, barátaimmal, tanáraimmal per pedes Apostolorum az ismert völgybe. Sokan voltunk, több ezren, katolikusok és nem katolikusok, protestánsok, keresztények és számos más vallású (zsidó) honfitársaink, szabadgondolkozásúak: magyarok. Zarándoklatunk nem csak zarándoklat volt. Valami csodálatos szolidaritás, hûség, ragaszkodás. Szimbóluma együvé tartozásunknak. Egy város magyarságának üzenete: létezünk... Aztán késô délután megindultunk visszafelé, egyre többen lettünk, csatlakoztak hozzánk azok, akik nem mehettek, nem mentek el a Mária-völgybe. Csatlakoztak hozzánk az úton, a város határán, ott várakoztak ránk a dombokon, a kertek alján, a Vörös híd környékén, a patrongyárnál. Énekeltünk, mert énekelhettünk. Mária-völgyi és nem Mária-völgyi énekeket. „Ha én mindazt elmondhatnám, amit rólad érezhetek, oh, Szûzanyám, minôt senki, zengnék olyan éneket. Énekem, mint a mezôben a tavasznak lágy szele, még a kopár kôsziklán is virágokat keltene. Ha én mindazt elmondhatnám, mi benned dicsô s jeles, oly éneket zengenék neked, melytôl minden szív repes. Énekemre megszeretne minden, minden tégedet, még a bércek és erdôk is visszhangoznák nevedet.” 6

Énekeltünk és vonultunk, egyre többen, egyre többen, nôttön-nôtt a tömeg. A lamacsi úton már hosszú, beláthatatlanvolt az emberáradat. Alkonyodott. A zarándoklat élén gróf Esterházy János haladt, elôtte hatalmas feszület, körülötte zászlók, Mária és a szentek zászlói. De már némán vonultunk. Mert mindnyájan némává váltunk. Azokká kellett lennünk. Az énekek elhallgattak, el kellett hallgatniuk. Így vonultunk méltóságteljesen a városba – lehettünk vagy húszezren –, szinte lépéseinket is hallottuk a Stefanik úton, a Szárazvámon át, s a Szentháromság templomnál jobbra fordultunk. A ha-

tóságok megtiltották, hogy magyarul énekelve vonuljunk be a városba, szülôvárosunkba. Impozáns volt ez a néma, gyertyalángos bevonulás. A fények egyre intenzívebben rátekeredtek arcunkra, vonásainkra, gondolatainkra, lépéseinkre, jelenvalóságunkra. Esterházy János arcára, homlokára. Soksok ablakban égett a gyertya, fényfüzérek. Kísérteties látvány. Sokan, némán imádkoztunk így sorsunkért, Mária országáért. On pro nobis. Vagyunk, nem veszhetünk el. A fények, a hit reményében. És megérkeztünk a Kapucinusok templomához, a végállomásra.

Harmati Gyula

Nyárutó

Szerelem-máglya NekEd

Tagadásom látszatja a bennem izzó gôgnek, tavalyi lány már nem biztat, tavalyi vágy már nem izgat, s az idei nyár is készülôben. Büszkeségem áthatja valami méla undor, igazi láng már nem lobban, igazi csók már nem csobban, s néha a szívem is meghazudtol. Lázadásom várhatja a napnak új zenitjét, árnyékos arc már nem ritka, ágyékos harc már nem tiszta, magasztos fényem mély ôszbe vitték. Hallgatásom utat nyit egy újabb ifjúságnak, eldalolt dal már nem öröm, nem dalolt dal még nem örök, s a csendek szívembe hazajárnak. 7

Meg kellett volna mégiscsak fogadnod, hallgatásodból épüljön hûség, s mert önmagad elôl elmenekültél, méltatlan lettél a szavakhoz. Rám ragyogsz akár egy eretnek, lángodtól hitedet hiába kéred, vallatásodtól csak magamat féltem, vágyadnak új oltárt kereshetsz. Emlékezz: ugyanúgy szeretlek, s mennyire kértelek: egy percig tûrj még, s én egyetlen percemnek ezernyi bûnét, most rád rakom – s örökre feledlek. 2005

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 8

PoLíSz


Töredék

meg maguknak: szexuális szabadságuk korlátlan gyakorlását, amely szerinte éppen úgy jár neki, mint ahogy a férfiak maguknak követelik. E nôalak Karl Krauszszal szólva „a vágy és nem a gyermekszülés asszonya”, minden kötelmet lerázva magáról nem vesz már tudomást a birtoklás érzésérôl, felszabadultan és ujjongva kéjeleg, mindenben a gépies és idomított, házasított nô, a feleség és családanya ellentéteként; ô a nemi élvezet lelkes híve és szószólója, nemi élmények mohó gyûjtögetôje, a szerelem alvajárója. Alban Berg Lulu személyében ábrázolja e nôalak sorsát: e teremtést tulajdon szépsége átkozza el, veti alá a kicsapongás szükségszerûségének, ezért engedelmeskedik tulajdon szabados természetének, vak és nemtörôdöm meteorként hányódva a hímnemû csillagok között. Ahol a természet (natúra) a többnejûségre, a többférjûségre, a különféleségre, a mozgásra, a szabad választásra, az átmenetiségre utal, ott a kultúra a monogámiát, a hûséget, a mozdulatlanságot, a változatlanságot, az egész életre szóló elkötelezettséget sugallja. A végzet asszonya az elôbbi, a természetes, túlságosan is természetes világ mellett dönt, mert ez biztosítja egyedül lehetséges szabadságát, engedelmességét a szükségszerûségnek. Minden helynek hátat fordít, ahol kikristályosodnak, megdermednek a dolgok, elhervad minden szépség, elsorvad minden életerô, minden könnyedség otromba nehézkességnek adja át helyét, testével-lelkével kívánja a nomád életet, a táborozást a csillagos ég alatt, nap mint nap új meg új helyen. Izolda ô, aki a hajnali szürkület gyöngyházfényû homályában választ új Trisztánt magának. A kicsapongó nô követeli magának a választás, az akarat jogát. A döntés hatalmát nem kéri a férfiaktól, hanem elveszi tôlük, majd rajtuk gyakorolja. A nôkkel ellentétben, akik kérik a választójogot, ô

Mert nem tudunk már könnyen viszszanézni, nem tudunk már tiszta szívvel élni, nem tudunk már szépen imádkozni, s nem tudunk az égig kiáltozni…

… mert elfelejtünk mindent újraélni, elfelejtünk emberül beszélni, elfelejtünk súgni titkokat, s elfelejtünk minden biztosat.

2002. augusztus

Michel Onfray

A végzet asszonyának elmélete (Egy angyal emlékére)

Bárki tûnôdik is a végzet asszonyának természetén, lelkiségén, mindenképpen az elkerülhetetlen tragédiával kerül szembe, amelyet a féktelen és radikális szabadság gyakorlata von maga után. Mert a valóság társadalmi és kollektív regiszterén szinte semmi sem tûnik kártékonyabbnak, mint ez a mágikus és csodálatos hatalom, amellyel szemben ellenérzéssel viseltetünk, különösen pedig akkor, ha a világtól ezért javakat, anyagi vagy egyéb elônyöket kapunk viszonzásul. A nomád lelkek, akik mindennemû társadalmi megállapodottságtól undorodnak, egyetlen tulajdona a szabadság. Az egyén és a társadalom közötti elviselhetetlen antinómiából óhatatlanul két dolog következik: a zárt, kasztjellegû és zsarnoki társadalomban a szabad, szabados és kicsapongó egyén mindig a dinamit erejével hat. Annál inkább, ha ez az egyén – nô. Mi határozza meg e végzet asszonyának nôiességét? Az örök asszonyi valamiféle feltételezett töredéke, amely csillagpor gyanánt járja útját a világegyetemben? Vagy a férfiak bizonyos fikciója, hogy annál erôsebben megalapozhassák a nôkön uralmuk logikáját? Netán egyfajta társadalmi elképzelés, amelynek érdekében áll,

hogy a nôt egész sor totemmel társítsa, amelyek áthatják, és szerkezetileg meghatározzák a különféle csoportokat, nemzeteket és civilizációkat? Egyként hajlok mindezen feltevésekre és véleményem szerint a kicsapongó (libertine) nô már Linnénél megjelent, és sorsa már akkor eleve megpecsételôdött. A kicsapongó öltözet, amennyire jól áll és elbûvölôen hat Don Juanon, pontosan annyira kölcsönöz szánalmas prostituált külsôt, ha nôre adják. Ez a típus minden társadalomban magához ragadja a lehetôséget, hogy elkerülje a feleség és családanya társadalmi alternatíváját. Mivel nem akar már harmadik lenni a családapa és a gyermek mellett, ez a szabados lény megáll a saját lábán, elutasítja a külsô, tetszôlegesen megvonható támogatást, nem keres, és nem talál semmiféle lét okot önmagán kívül. Egyébiránt minden nô a végzet asszonya lehetne, ha nem vállalná a házasság és az anyaság sorsát, kötelezettségét, ám ez az a két világ, amelyben a nônek ugyebár nem juthat kifinomult, egyéni szerep. Mert milyen egyénisége volna a családanyának vagy a hûséges hitvesnek? A kicsapongó nô megadja magának azt a jogot, amelyet általában és a hagyomány szerint csak a férfiak engednek 8

9

amazonok módjára ragadja magához. Minél kevesebb a joga a választásra, annál inkább követeli. A hatalom akarásának ez a gyakorlata persze állandó háborúhoz vezet a férfiakkal, és évezredek óta dühöng közöttük a harc a szolgaságért vagy a rabszolgaságért. De jobb harcolni a szabad nôkkel, mint békét kötni a szolgalelkûekkel. Inkább az ádáz csata Luluval, mint a langyos kiegyezés az idomított és családias asszonnyal. Lulu nemi vágya, libidója, egyre terjeszkedik, életereje fokozódik. Minden méltatlan a szemében, ami bármire is kényszerítené ôt. Vajon el tudnánk ôt képzelni hûséges hitvesként, akinek egyetlen gondja férjének jóléte? Vagy áldozatos családanyaként, akit csak a szoptatás és a pelenkázás érdekel? Az életösztön összpontosul a szeszélyeiben, ez bolyongásainak egyetlen törvénye a világban. A zsidó-keresztény törvények szerint ô erkölcstelen, viszont új, másokra is érvényes etikát iktat törvénybe: nem tiltja azt másnak, amire följogosítja önmagát. Abszolút hedonizmusa nem ismeri el, és nem tiltja a törvények érvényét sem jobban, sem kevésbé másra, mint önmagára nézve. A világ csupán alkalmi találkahely az állandóan mozgásban lévô akaratok számára. A férfi és nôi kicsapongó morál mindenekelôtt olyan interszubjektivitás akarása, amelynek nincs egyéb határa, mint az egyik fél szakítási szándéka vagy elutasítása. A polgári morál totemet fabrikált magának tartós használatra, olyan formákra redukálva a szerelmet, amelyek feltételezik az érzelem és a szükségszerûség, a szenvedély és a józan belátás, a ragaszkodás és a jó üzlet, az egyéni egyedi és a kollektív társadalmi, az egyed és a faj egymást kiegészítô összebékítését. Ezen erôvonalak metszéspontjában található az otthon, a család, a monogámia, a hûség, az anyaság, az apaság. Minden

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 10

PoLíSz egyetlen mozdulatlan fókuszpont felé tart, amely az örök visszatérésnek, a perpetuum mobilének felel meg: a boldog házaspárnak az a sorsa, hogy lassan hamvadjon el a társadalmi szertartások állandó ismétlôdésének hétköznapiasan langyos hôfokán, létrehozva a hatalmas közösségi építmények genealógiai sejtjeit. Lulu a maga naiv módján e totemre ront tûzzel-vassal. A végzet asszonya irgalmatlan harcot vív a csordaszellem kikristályosított formáival, a társadalmi hazugságokkal, a törzseket összetartó mítoszokkal. Wedekind a következôt írja a színháznak és Lulu alakjának szentelt lapjain kora erkölcstelenséget és obszcenitást bírálgató polgári morálja ellen: „Az emberiség a legközelebbi szabadságharcát a szerelem feudalizmusa ellen fogja megvívni.” A polgári erkölccsel az emberi morált állítja szembe. A mûvész a katolicizmussal kacérkodó kapitalista, ipari társadalom pozitív jogszemléletével szemben mindenkinek a vágyakra, az örömre és a kéjre való természetes jogát hangsúlyozza. Alban Berg a következô alcímet adhatta volna operájának: Az ô moráljuk és a miénk. Addig is, amíg az általános, szabados forradalom nem túl valószínû, feltételezett gyôzelmét várjuk, Lulu diadalát, amelyet személyiségét az egész társadalomra kiterjesztve ér el, arra vagyunk kárhoztatva, hogy fájdalmas, tragikus, sötét korban éljünk, amely – gondolkodjunk józanul – valószínûleg addig tart, amíg világ a világ. Még nem érkeztünk el a hedonizmus kellemes korszakába, bár egyre kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a múlt bukott, aszkétikus ideáljának, ekképp még mindkét világot el kell viselnünk, és még mindig szenvedünk egy máig tartó múlt görcsös szokásaitól. A régi beidegzôdések élôsködnek jelenlegi tetteinken, és a szokások megnehezítik a forradalmi etika diadalra


jutását. A kicsapongó férfi ezért figyelheti meg önmagán a megszokásból származó reakciókat és reflexeket, amelyektôl nehéz megszabadulnia. Mindezek skálája a féltékenységtôl a kizárólagos birtoklásig, vagy egyéb zûrzavaros érzésekig terjed, e skálán válaszol a megszokás miatt polgári módon, amikor pedig mûvészként akar gondolkodni és érezni. A retorika erejével támaszt alá egy konzervatív, sôt reakciós logikát, hogy legitimálja saját tévelygését, sôt eltévelyedését. Lulu tombol, dühöng és megaláz, mert cselekszik, gondolkodik, és szereplôként viselkedik egy hedonista univerzumban, amely a régi világot gyászolja. Partnerei viszont megmaradtak a régi értékeknél. Ô a korlátlan szabadságot iktatja törvénybe, a többiek viszont a konformizmust, a jó szándékú és együgyû monogámiát, a házastársi hûséget és a családi otthon biztonságát. „Mindenki magának akarja a több férjû nôt” – írja Karl Kraus. „E vágyat és semmi egyebet kell minden szerelmi tragédia elsôdleges forrásának tekintenünk. A férfi azt akarja, hogy ôt válasszák, ám nem adja meg a jogot a nônek a választásra.” Wedekindnél és Alban Bergnél szintén mindenki ennek a logikának engedelmeskedik: orvos és festômûvész, lakáj és gimnazista, professzor és újságíró, atléta és aggastyán, herceg és rendezô, de még a leszbikus grófnô is csak magának akarja Lulut, csak magának, mindenki más kirekesztésével. Ami pedig a kicsapongó nôt illeti, ô mindent és mindenkit akar, egyszerre vagy egymás után, neki igazán tökmindegy. Ô nem akar tudni semmit és a primitív módon megélt ártatlanságot élvezi. Ekképp Alban Berg operájában a tragédia akkor következik be, amikor egyik vagy másik szereplô felfedezi a másik természetét. Minden ilyen lelemény a negatívumot, a bûnt, az öngyilkosságot, a halált vonja maga után. Mihelyt valaki jól értesülten sok 10

mindent megtud Luluról, sorsa lehetô legrosszabbra fordul: dr. Goll, orvosprofesszor, az elsô férj agyvérzésben hal meg, amikor szobája ajtaját belökve meglepi a festôt felesége lábainál, amely viszonyban Lulu a Nelly névre hallgatott. A festôért, az új férjért, öngyilkosság formájában jön el a halál, amikor értesül feleségének – akit éppen Évának hívnak – múltbéli, beláthatatlan hódításairól. Mindezt Schön mondja el neki, aki táncosnôt csinált Luluból, és fenyegeti, zsarolja, hogy mindent tovább is ad róla. Ugyanez a Schön viszont rájön, hogy Lulunak a legtöbb esetben mindig van valakije férjén kívül, sôt, a férfi fiával, Alwával is viszonya van. Ez okból Schön Lulu szeme láttára öt golyót röpít saját testébe, ám e látványra az asszonynak szeme se rebben. A fiúval való viszonyában Lulu Mignon néven szerepel… Tehát lehetôleg a másikról nem kell tudni semmit, mert a tudás az eredendô bûn, ha ugyan van ilyen, meg kell elégednünk a másikra vonatkozó minimális információval, nem szabad arra törekednünk, hogy megismerjük múltját, amelyre nyilván a jövôje is hasonlítani fog, sôt a jelene se foglalkoztatasson minket igazán: ettôl kell ôrizkednünk, ezt kell magunknak megtiltani. A múltra és a jövôre vonatkozó féltékenység, akár képzelgés, akár valóság tartalmú, a birtoklás, a birtokon belüliség vágyáról árulkodik, a mindenhatóságot akarja. Ez pedig a régi kisajátító polgári világ modellje: ettôl kell megszabadulnunk. Maga Lulu, a szabadosság allegóriája, majdnem szintén úgy esik áldozatul az etikai romhalmaznak és hatalmi következményeinek, mint az ô áldozatai: összeesik, elájul a színházban, mert nem akar táncolni, szerelmének, Schönnek szeretôje jelenlétében. Mihelyt megtudja, hogy a másik lány jelen van, összeroskad, halottnak tetteti magát, igyekszik az öntudatlanságba, szimbolikusan a tudat másik oldalára menekülni. 11

Mi az, amit nem láthatunk be? Hogy nem egyedül vagyunk a világon. Mit lehetetlen megérteni? Hogy léteznek mások is, hogy mások is legalább olyan jók, mint mi vagyunk. Hogy kétes minden helyzet, de különösen a szerelmi kapcsolat, mert e téren soha nem biztos semmi. Nincs abszolút, radikális, végérvényes, örök monogámia és csak egy illúzió idejére tart az egész. Mitôl óvakodjunk? Attól a bizonyosságtól, hogy a libidó, a nemzô erô, a faj munkája, a gyönyör igényének egyenlôtlensége olyan mozgásokhoz vezet, amelyek hatására földrészek emelkednek föl, míg mások eltûnnek a mélyben. Ne higgyük el, hogy senki sem tehet semmit e különbözô rétegek e tektonikus elmozdulásával szemben. Gyilkos téveszme, hogy az új kérô többet adhat, mint az elôzô, vagy akár a következô, akik voltak vagy lesznek. Ennél sokkal többet ér a pillanat ártatlansága, a jövô elképzelhetetlenségével párosuló feledés hatalmas ereje. Elégedjünk meg a jelen pillanattal, és próbáljuk meg azt a legnagyobb intenzitással átélni. Ha elutasítjuk a természetes poligámiát, ha szükségszerûséget tulajdonítunk a civilizációs monogámiának, akkor vagy e kihívás szellemében élünk, vagy a halálösztönnek szolgáltatjuk ki másokat és magunkat is. A hazugságnak, a csalásnak, az illúziók dédelgetésének, sôt az öngyilkosság elkövetésének vagy a mások megsértése, megölése, legyilkolása vágyának – mert ugyan van-e egyéb megoldás? Wedekind, Kraus és Berg kora többé-kevésbé egyidejû Freud ezen ösztönökre vonatkozó munkáinak megjelenésével. A dekadens és szimbolista századvég, a halálösztön szenvedélye, a dekadencia, a bukás, a felbomlás Luluból sötét és gyilkos, bûnözô hajlamú hôsnôt csinál, aki elvágott torkokat és revolvergolyók ütötte sebekkel teli mellkasokat hagy maga után. Vágytól megittasult lesz-

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 12

PoLíSz bikus nôk, akik a kolerában találják meg az üdvösséget, hasfelmetszôk, sorozatgyilkosok, kerítô hercegek és márkik, gyilkos négerek és szadista idomárok, vérbajos újságírók és sikkasztó bankárok, csurom vér kések és vérszomjas tömeggyilkosok, gyászos utcák és meredek, sikamlós lejtôk jelzik az útját. Érosz és Thanatosz társítása elárulja az évszázad szenvedélyét a vérszagú sperma és morbid elôszeretetét a hullaszagú testek iránt. A vétek, a bûntudat, a fájdalom, a büntetés, a szenvedés, a bûn, a gyilkosság a kicsapongó nôbôl olyan lényt csinál, aki pusztulást hagy maga mögött. Miben áll ez a végzetszerûség? A latinok fátumában a végzet föltételezi, hogy nem lehet megmenekülni elôle, bármit is teszünk, mint ahogy szinte lehetetlen megszabadulni a férfiaknak azoktól a nôktôl, akiken az elsô pillantásra látszik, hogy katasztrofális hatásúak. Az életösztön, amelyet a civilizáció és a kultúra megnyirbál, majdhogynem tilalmaz, és társadalmi körülmények közé kényszerít, föloldódik a halálösztönben és különféle formáiban. A végzet asszonya e feloldódás kérlelhetetlen elômozdítója. Az erotika és a halál e társításában a polgárság a freudi értelmû szublimáció eszközeit keresi és találja meg. Inkább a hulladékot, nem a hódítást ünnepli a kicsapongó nôben. Nem annyira a haladást, mint inkább a hanyatlást csodálja személyében: a kicsapongó nô a negatívum emblémája lesz, az értékek átértékelésének alkalmául szolgál. Lulu nônemû Don Juanként korlátlanul, határtalanul éli meg az életösztönt. Hímnemû ikertestvéréhez hasonlóan nagy ostobaságnak tartja, hogy csak egyet lehet szeretni, mert ez az összes többi lehetôség rovására megy. Halálos bûnnek minôsül a szemében, hogy valaki eltiltja magától az egész világot, annak egyetlen apró része, szánal-


mas, nevetséges töredéke kedvéért. A kicsapongó szükségszerûségének csak egyetlen szabadság felel meg: a beleegyezés. Lulu a beleegyezés, tehát a szabadság asszonya. Ezzel rémíti halálra a morális bizonyosság, a gyakorlati erények és a világi igazságok képviselôit. Ez a szabadság támadja meg a civilizáció fétiseit, az életösztön ront rá a halálösztönre, a felfegyverzett cinizmus a csordaember ostobaságaira: mindez elég ahhoz, hogy a kicsapongó nôt végérvényesen a végzet asszonya közelében keressük? A kicsapongó nô, aki jól ismeri a levés ártatlanságát, az értékek átértékelését, az emberi és az emberfölötti között feszülô vágy kötelét, ezért szabadságát az engedelmesség szükségszerûségében találja meg, megízlelve a nagy egyedüllétet, a szolipszista sivatagokat, a túlvilág nélküli univerzum magányát, mit sem tudva a ressentimentrôl, megnyugszik saját ereje örök visszatérésében, miután meggyôzôdött a valóság tragikus és tékozló természetérôl. Ô „par excellence” nietzschei lény, mert a dionüzoszi metafizikát szemlélteti legapróbb részleteiben, csakúgy a másságban, mint az interszubjektivitásban. A végzet asszonya ô a radikális módosulás miatt, az elkerülhetetlen forradalom okán, amelyet végrehajt annak testében, akivel összehozza a sors, vagy akit kiválaszt és megérint. Akit választ, átalakítja, rákényszeríti az életösztön vállalását, egészen a halálösztön peremvidékéig, a szakadékig, amelyben elveszhet, lelkével, szabadságával, erejével, méltóságával, azonosságával, sôt egész létével együtt. Orvosprofesszor vagy gimnazista, festômûvész vagy újságíró, atléta vagy grófnô, aggastyán vagy herceg – Lulu mindegyiknek elcsavarta a fejét, megváltoztatta, átformálta ôket. Megkaparintotta testüket, lelküket, beléjük fecskendezte az életöröm erôszakosságát, amely idônként 12

visszájára fordulva a felbomlás hatalmas erejévé alakul, és felzabálja mindazokat, akik éppen tôle veszítették el eszüket. A kicsapongó nô elfogadja az életörömöt, de megáll azon a ponton, ahol megérzi a felbomlás szagát. A végzet asszonyát viszont éppen ez az illat vonzza, úgy ápolja a halálösztönt, akár valami mérges palántát, amelynek a növekedéshez és a fejlôdéshez az akasztottak spermájára, az öngyilkosok vérére, majd újabb áldozatok lelkére volna szüksége. A nônemû Don Juan cseppenként veszi el a kiválasztottak spermáját, egészen az utolsó vérig. Néha egészen a halálig elmegy a gyönyör útján, sôt ô maga is lehet az általa fölszabadított, félelmetes erôk áldozata. Egyébiránt elképzelhetet-

13

len, hogy a kicsapongó nô vagy a végzet asszonya anyaságot vagy párkapcsolatot vállalna, a házasság, a monogámia és a hûség annyira idegen tôle. Tragikus természetének rendeltetése és lényege föltételezi a rombolást, a megsemmisítést. A férfiak, akik tekintetével egyetlenegyszer is összeakadt a tekintete, mintha óriáskígyóval néztek volna farkasszemet, tudják jól, hogy kôvé váltak tôle, életük visszanyerésének reménye nélkül. Forrás Michel Onfray: L'archipel des cometes, Paris, Grasset, 2001 – Théorie de la femme fatale, 96–104. old. Török Gábor fordítása

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 14

PoLíSz


Reményik Sándorra emlékezünk

lomot, a templomot és az iskolát”; tanítja Reményik. És valóban az erdélyi magyarságot ez a kettô tartotta meg a kisebbségi élet nehéz éveiben. A kisebbségi ködben élô ember elôtt egyetlen út volt, ahol nem állíthatta meg az államhatalom. Ez az út felfelé vezet; túl az emberi lehetôségeken; túl a kicsinyes „nem lehet” életlátásokon. De Reményik módszert is ad arra vonatkozólag, hogy a templom és iskola árnyékában magáralelt ember, hogyan kell éljen. Ez a kisebbségi élet módszertana: „Ahogy lehet”. A kisebbségi embernek nem lehet ideje arra, hogy válogasson a lehetôségekben. Az idegen igában élô magyar nem engedheti meg magának a válogatás luxusát. Minden eshetôséget meg kell ragadni. Ha kell, ököllel, fogcsikorgató türelemmel, daccal, lobbanóval, vagy imára kulcsolt kézzel; de mindenhogyan ásni és vájni a betemetett kutakat, építeni az iskolákat és templomokat. És Reményik nemcsak prófétál, hanem maga is megjárja az utat. Így biztatja magát és költôtársait: „Aki költô, az legyen király, pap és próféta és semmi más”. Igen, a költô, mint a pap és próféta, elöl jár. A költô nemcsak utat mutat, hanem elôbb végigjárja azt, vállalva az úttörés minden kockázatát. Mindez, amit eddig elmondottam, a kisebbségi élet „belügye” volt. Így tanultam meg Reményiktôl, amikor magam is a

1890. augusztus 30-án született Reményik Sándor költô, a két világháború közötti erdélyi és a XX. századi magyar líra kiemelkedô alakja. E havi összeállításunkban rá emlékezünk korabeli méltatások alapján. Augusztus 27-én 11 órakor a Kráter Mûhely Egyesület REMÉNYIK SÁNDOR-EMLÉKHÁZAT avat fel Romániában, Radna-Borbereken, Regôs Sándor panziótulajdonos Radna-Borberek 31. számú faépületében. Meghívott vendégeink között vannak a Magyar Írószövetség, a Romániai Magyar Írószövetség és az Erdélyi Református Egyház, az Evangélikus Egyház és a Katolikus Egyház képviselôi. Emléktáblát avatnak Turcsány Péter, Szutor Áges és Bágyoni Szabó István. A rendezôk további megemlékezôket is várnak.

Kelemen Sándor

Reményik Sándor halálára – „Eredj, ha tudsz. Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.” – Amikor recsegve összeomlott a Monarchia, és Erdély fájdalmas sikoltással leszakadt az anyaország testérôl, a nép megindult a hegyekbôl le az Alföld felé. Jöttek az emberek a csonka ország felé, maguk mögött hagyva a hegyet, a folyót, a kisebbségivé szûkült életet. Akkor valaki belekiáltotta a menekülô vonatok zajába az Igét, mely azóta a sorsvállalás igéje lett: „Eredj, ha tudsz”. Akkor Végvárinak hívták Reményik Sándort. Akkor még megkapó erejû hazafias verseket írt, melyeket diákok másoltak le, s adtak kézrôl kézre, hogy erôt és bátorságot merítsenek belôle az emberek. Ezek a versek segítségkérô sikoltások voltak. Egy igazságtalanul megalázott nép döngetett bennük az európai humanitás; az emberi megértés rozsdás kapuján. De felelet nem jött rájuk. Európa bedugta a fülét és a trianoni hiénák megnyugodva ültek feketéjük mellett. Ôket nem érdekelte a bilincsbe vert népek jajkiáltása. Teltek az évek és a „segítség” nem érke-

zett meg. A kopjafát véglegesen felállították a trianoni sírra, s az erdélyi magyarság lassan tájékozódni kezdett a megszûkült életben. Végváriból, az irredenta versek költôjébôl Reményik lett. Nyíltan és félreérthetetlenül sorsot vállalt kisebbségivé degradált népével. A szív „kristálykamrájában” életre kelt versei attól kezdve a kisebbségi élet kitisztulásához vezetô útmutatások voltak. A régi irredenta költôbôl Erdélyország Kölcseyje lett; útjelzô csillag a kisebbségi ködben. Az élet salakjától megtisztított nemes mûvészettel töltötte meg olvasói lelkét. Minden sora, amit papírra vetett, a próféták jövôt látó lelkének megnyilatkozása volt. Élete és munkája azt példázza, hogy kisebbségben is lehet élni, ha az ember meglátja hivatását és lenyúl a mélybe. Reményik nemzetnevelôi hivatásának elsô érdeme az, hogy a költô messzebblátó szemével meglátta a kisebbségi ember hivatását, mely a keresztény magyarságban csúcsosodik ki. „Ne hagyjátok a temp14

Romániához szakadt Erdély útján jártam, s kerestem a kivezetô utat. Reményik azonban tovább is fogalmaz, és a határokon túlra is mutat. A költô „viadukt” lesz ember és ember között. A költô elôtt leomlanak a határok, és embertestvéreket keres, akik a kisebbségi élet nyomorúságainak idején odaállnak melléje, és vele tartanak. Így lesz aztán az, hogy a kisebbségi élet a világ minden elhagyott népét összefoglalja. De nemcsak kisebbségi sors ez, hanem magyar sors is. Mert a magyar érezte talán évezredes történelme alatt leginkább a testvértelenség démonának szörnyû lidércnyomását. Ezért pedig különösen idôszerû ma az elhalt Reményik, akinek költészete a testvértelenség idején az elhagyott magyarnak útmutatás, életparancs, program és bátorság. És amikor most Reményik kolozsvári friss sírjára gondolok ott a házsongárdi temetô fái alatt, az ôszi avarból kezembe veszek pár sárga levelet, s elengedem Kelet felé az ôszi szélben és a viaduktról írt versre gondolok: – „Magamnak gyötrelem, Másoknak út; A hídépítô Istennek dicsôség.” Nemzeti Figyelô, 1941. november 2. 44. szám

Flórián Tibor

Mi volt számomra Reményik Sándor? A sok szónok, kritikus és újságíró után nekem is kellene Reményik Sándorról beszélni, ôt ismertetni és méltatni. De sokkal könnyebb annak, aki csak a távolból, mûvein keresztül ismerte, és most hideg szemmel és talán hideg szívvel mondana ítéletet róla. Hozzám azonban kegyes volt a sors, mert 1929-ben megismertem ôt, és 15

néhány év óta a közelében éltem. Ez alatt a közelség alatt lélek-közelséget értek, mert barátjává éppen abban az idôszakban fogadott, amikor már Szamosújvárott éltem, s csak idônként utazhattam Kolozsvárra. Számomra tehát ô többet jelentett a Költônél, aki kézenfogva a nyilvánosság elé vezetett elsô kötetemhez írt elô-

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 16

PoLíSz szavával. A lélek különös rokonsága fûzött hozzá, az a mód, ahogyan hatott reám – amivel a lelkeket a leginkább meg lehet mérni – az élet és a szeretet. Így hát közvetlenül a halála után nem tudnék – de nem is akarok – pusztán csak adatokat felsorolni róla idôrendi sorrendben, sem jellemzést adni költészetérôl, hanem inkább azt mondom el vázlatosan, hogy mit jelentett ô számomra, és mit láttam benne Erdély, a Felvidék és az összmagyarság számára. A román megszállás alatti Kolozsvárott, diákkoromban, 1923–1924 körül kerültek kezembe elôször Végvári néven írt versei. És úgy tûnt föl nekem, mintha egy kemény katonának, „ôrálló vitéz”-nek szavait hallanám abban az Erdélyben, melyet felsôbb parancsra minden magyar katona magára hagyott. A védelem minden fegyvere már régen kihullott kezünkbôl, és a Királyhágón túlról nem hallatszottak hozzánk vezényszavak. Nyomorultak voltunk és letiportak, és ezrével menekültek a Csonka-Hazába azok, akiket az idegen hatalom önkénye és 25 botütése megfélemlített. És ezeknek a menekülôknek parancsolt megálljt a Költô. Ezeknek a fülébe kiáltotta: „Eredj, ha tudsz”. Titkos, cenzor-nem-látta utakon, kézrôl-kézre járt szózata: „Egy titkos társaság legyünk… Mi innen nem megyünk… Magyarok maradunk.” Mint késôbb egy kisebbségi írótársa mondotta: ô volt mindnyájunk között az a vitéz, aki a „kardját” láthatatlanul is magával hordozta mindig. És szavalta nekünk az otthonmaradás és ellenállás szózatát… Kemény férfit, katonát láttam benne, mikor elôször kerültek kezembe a Végvári-versek. Erdély is kezdett lassan magához térni, de Végvári akkor már régen hallgatott, és Reményik Sándorként a kolozsvári Donáth úti villájában élt.


Az otthonmaradottak, több mint másfél millió magyar készült az ellenállásra. És hogy ez az ellenállás kemény volt, és végül is részleges sikerhez vezetett, abban sok része volt a Költônek is, aki nemcsak fölébresztette alvó nemzetét, de megfogalmazta számára a tennivalókat, és ezeknek megvalósításában mindig mellette állott, és nem hagyta soha magára népét. Ott élt vele mindvégig a megpróbáltatások keserû éveiben. És mindig hitt az igazság gyôzelmében, ha csüggedések között föl is kiáltott Istenéhez: „Oh, Úristen, ki nemzetekkel játszol, /Világok sorsát tartó tenyered, /Mondd, elhullatja mostan a magyart?” Amikor 1929-ben a maga élô valóságában is találkoztam Vele, meglepett végtelen szelídsége, egyszerûsége és krisztusi alázatossága. Nem volt ô a kemény katona, hanem csak egy szenvedô ember, aki népe minden kínját magában hordozza, és oly mélységes fájdalmat láttam csodálatos kék szemében, hogy összeszorult a torkom, akárcsak Erdély sorsát láttam volna meg a maga rettentô valóságában. De nemcsak szelídsége és mérhetetlen szenvedése vitt hozzá közel, de az a tudat is, hogy ôsei Felvidékrôl, Dobsináról kerültek Erdélybe. Ebben az idôben már én is sûrûn kezdtem járni a Felvidékre – ahova nemcsak szülôvárosom, Selmecbánya kötött, de Gömörben élô szüleim is. – Ki értette volna meg nála jobban, hogy Erdély után a Felvidék jelenti számomra a legtöbbet, hiszen Gömörhöz és a Szepességhez – akárcsak engem – ôt is a származásnak, rokonságnak és szeretetnek számtalan szála fûzte. És ezeknek a hegyeknek és „Isten háta mögötti” városoknak lakói egy kicsit mindig magukénak is vallották ôt, jóllehet tudták, hogy Erdélyé elszakíthatatlanul. De ha Erdélyé volt is, 16

mint igazi kisebbségi költô, minden kisebbségi magyar sorsát, fájdalmát és örömét magában hordozta, és tanítása éppen úgy szólott a Felvidéknek, mint a Délvidéknek. És az elsô bécsi döntés után, mely a Felvidéknek egy darabját visszahozta, így üzen a házsongárdi sírnak, hol apja pihen: A szabadság e fejedelmi ôszben Egyszer végre vértelenül virít, S a szegény magyaroknak mindenfelé Az evangélium hirdettetik. Nemzeti költô volt, és a szó legnemesebb értelmében politikai költô. Akkor kezdett írni, mikor Trianon árnya sötétlett föl az ország fölött és akkor hallgatott el, mikor a jóvátétel egy része befejezôdött. De úgy tudott nemzeti költô lenni, hogy mégis „erdélyi” költô maradt. Ô volt a nagy Hazában a legerdélyibb magyar. Valahányszor távol voltam, és Erdélyre gondoltam, különös módon elôször mindig ô jutott eszembe. Úgy érzem, Erdély lelke benne élt a legtisztábban, és ez a lélek, Erdélynek ez a reményiki lelke most már az örökkévalóságig néma marad. Erdélynek arcát így látni, így megérteni és így értelmezni nem fogja tudni senki sem. Évekkel ezelôtt egy felvidéki városban tartottam értekezést arról, hogy mi a költô, és azt mondtam: A nemzet élô lelkiismerete, olyan valaki, aki a nemzet összességének minden vágyát, minden akaratát és alapvetô tulajdonságait magában hordja. Hû tükre nemzetének, de természetesen nemcsak a múltat, a történelmi arcot és a jelent mutatja, hanem a jövôt is. Azt a boldogabb vagy boldogtalanabb állapotot, melynek elérési lehetôsége egyaránt szunnyad a közösség minden tagjában. És ugyancsak akkor határoztam meg azt is, hogy milyennek kell lennie a költônek, hogy magasabb 17

rendû emberi és nemzeti hivatását teljesíthesse: mindenekelôtt tehetségesnek, de emberi és nemzeti szempontból ez még nem lenne elegendô, ha nem rendelkeznek a következô tulajdonságokkal: föltétlen ôszinteség, lelki tisztaság és lelki elôkészület, alázatosság, a belsô parancs szüntelen ösztönzése, hit, törhetetlen nemzetszeretet, emberszeretet, igazságszeretet és magasabb rendû hivatástudat. Reményik Sándor azon kevesek közé tartozott, akiben ezeket a tulajdonságokat hiány nélkül meg lehetett találni. Ezért tartottam ôt az igazi költô, a magyar költô, a keresztény költô példaképének, és amikor a fenti költôi tízparancsolatot megfogalmaztam, magam igazolására, reá gondoltam. Szándékosan mondtam, hogy keresz-tény költô és nem evangélikus költô – dacára annak, hogy evangélikus volt –, mert különös módon minden keresztény felekezet a magáénak tartotta, és ô is mindegyikhez egyformán szólott, mert minden magyarokhoz szólott abból az Erdélybôl, ahol a világon elôször mondották ki a vallásszabadságot – tehát egymás vallásának megbecsülését is. És az ô kereszténységével való találkozásom volt számomra az egyik legnagyobb és megerôsítô lelki élmény, mert akárcsak ôk, én sem tudtam ebben a kérdésben soha másképpen gondolkozni. Kit vádoljak idô elôtti némaságáért? 1940. augusztus 30-át, mikor a történelem és a költô születésnapja különös módon találkozott, ezzel is jelezve azt a csodálatos egységet, mely a költô és élete és a magyar történelem: Erdély sorsa között volt. Vádoljam Erdélynek kettészakított, vérzô testét, mellyel együtt az ô vére is hullott? A Feleki tetôt Kolozsvár fölött, melyrôl idegen szuronyok villogtak le rá az elsô magyar karácsony éjjelén?

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 18

PoLíSz


Milyen jól tudta, hogy ezek fogják szíven sebezni ôt! „Ez a drága, ôsi város, mint én, sötét hatalmakkal határos, S úgy nézek végzetemre, mint e szabad város Maga fölé a Feleki-tetôre, Maga fölé a fekete tetôre Fekete tetôn idegen szuronyra, Fekete tetôn ellenséges ôrre!” Még jóval halála elôtt ott akarta hagyni a felszabadított északi területet, és Enyedre szándékozott költözni a román megszállás alatt maradt magyarok közé. Úgy érezte, hogy ezeknek nagyobb szükségük van reá, s mivel nem tehette meg, és nem folytathatta náluk küldetését,

örökre elhallgatott, mintegy ezzel is jelezve, hogy az ô küldetése a kisebbségi megpróbáltatás idejére szólott. Így nôtt ô túl a költô megszokott fogalmán, és lett prófétájává kisebbségi nemzetének. Prófétává, ki, mihelyt elvezette népét az ígéret földjére, eltûnt a sok kimondhatatlan titokkal együtt, melyet még magában hordott. Szelleme azonban itt maradt közöttünk vigasztalóul és utat mutatva. Így akarta és így hitte ô is: „Elmúlik a világ És játékai is, Még kívánsága is, Szél szórja szét a színes szavakat, De sorsom lényegének, De lelkem Istenének Beszéde megmarad.”

Nemzeti Figyelô, 16. szám, 1942. április 19. 5. p.

Sz. Szappanos Gabriella

Három találkozásom Reményik Sándorral Sokszor találkoztam vele. Büszkén állíthatom, azok közé tartoztam, akiket Reményik Sándor szeretett. Nem lehetett olyan sietôs dolga, hogy pár perces beszélgetésre meg ne állott volna velem. Meghívott a Donáth úti lakásába, együtt játszottunk kedves vizslájával, Lorddal, és többször voltam Szentlélek utcai lakásában is. Barátságosan kávéztunk együtt a rózsaszínû abrosszal megterített asztalnál. Hogy ilyen közel kerültem Reményikhez, annak szomorú oka van. Neki a szemével volt baja, nekem – sajnos – a fülemmel. Mindkettônknek ideges alapon. Megtárgyaltuk bajainkat, én meghallgattam az ô panaszát, ô az enyémet. Jólesett mindkettônknek a panaszkodás. És annyira megszoktam a kedves, meleg, baráti vigasztalást, hogy ha pár hétig nem lát-

tam Reményiket, hiányzott. Hiányzott a vigasztaló szava, a meleg kézszorítása. Énbennem az örök optimizmust és derût semmi sem tudja elpusztítani. Az én derûmbôl rá is ragadt valamicske, jókat kacagtunk, és ha komor is volt a találkozásunknál, mindig derûsen köszönt el tôlem. Három találkozásunkat jegyeztem meg, errôl próbálok most beszámolni. Egy zászlószentelési ünnepélyen ismerkedtem meg Reményik Sándorral. Verseibôl, csodálatos gondolatvilágából már régóta ismertem, és néma bámulója voltam. Ô is hallott valamit rólam. Ez a zászlószentelési ünnepség az embert ismertette meg velem. Akik Erdélyben élték le a megszállás keserves éveit, emlékezhetnek arra, hogyan igyekeztünk minden magyar meg18

mozdulásból demonstrációszerû tüntetést rendezni. Egy-egy ilyen alkalom arra is jó volt, hogy jelt adhattunk egymásnak: itt vagyunk, magyarok vagyunk, és hála Istennek, még vagyunk elegen! Az egyik közeli erdélyi kisvárosban zajlott le a zászlószentelési ünnepély, a rendezôségnek esti mûsorába Reményik Sándort és Tamási Áront is sikerült beiktatnia. Szép, kora júniusi reggel nagy csapattal indultunk Kolozsvárról. Közöttünk volt Tamási Áron társaságával, mi egy nagy truppal, és végül beszállt a kocsiba Reményik Sándor is. Természetesen úgyis, mint kirándulók, úgyis, mint szegény kisebbségiek, hogyan is mehettünk máshol, mint harmadik osztályon! Vígan fogtuk föl a dolgot, a harmadik osztály fapadjai hozzátartoztak a mulatságunkhoz. De Reményik Sándor soha életében nem ült még harmadik osztályú kocsiban. A környezetet teljesen idegenül nézte. Nem ismerte a népet – csak szerette, meghalni tudott volna érte. Kedves, jóízû magyar parasztok utaztak velünk együtt a termes kocsiban. Reményik igyekezett velük szóbaállni, de sehogyan sem találta meg a hangot. Tamási Áron például két perc múlva úgy érezte magát közöttük, mintha otthon volna, Farkaslakán. Megérkeztünk a kisvárosba, és nemsokára vendéglátó házigazdánk úri házánál kényelembe tettük magunkat. Sós süteményekkel, sörrel kínáltak. A nagy ebédlôszobában végeláthatatlan asztalt terítettek – nemcsak mi, de a városka notabilitásai is hivatalosak voltak. Ebéd elôtt megszöktem a társaságtól, kimentem a kertbe, és az árnyas fasorban jártam fel-alá. Kijött a háziasszony is. Mentegetôztem a magam és társaságom nevében, hogy ennyien megrohantuk. – Nagyon jól tettétek, hogy többen jöttetek. Engem nem hoztok zavarba, sôt 19

boldog vagyok, mert nincs bosszantóbb, mint amikor az étel megmarad. Márpedig én sok embernek fôzettem. És elsorolta a menüt. Jó memóriával dicsekedhetem, mégis azt a véget érni nem akaró ételsort csak körülbelül tudom elmondani. Soha ekkora ebéden nem vettem részt. Ha jól emlékszem, a következô ételnemûket hallottam rémüldözve: májgombócleves – hassé – töltött karalábé – borjúnyelv citromos mártással – spárga vajban – bélszín garnírozva – töltött káposzta sertéskarajjal – rántott csirke uborkasalátával… Belesültem! Jöttek utána rétesek, torták, krémek. Elég az hozzá, tizenegy fogásos ebéd elôtt állottunk. Leültünk az asztalhoz. Én InczédyJoksman Ödön és Reményik Sándor között ültem. Megesszük a levest, és a kitûnô hassét. A szobalány másodszor is körbejár a tállal, Reményik Sándor már a villa után nyúl, amikor lefogom a kezét. – Reményik, az Istenért, nehogy másodszor merjen venni! Csodálkozva nézett rám. – Miért? Nagyon jó. És magyarázólag tette hozzá: – Általában kisevô vagyok, otthon az a legnagyobb öröm, ha jó étvággyal eszem. De én kérlelhetetlen voltam. – Én is nagyon boldog vagyok, ha jó étvágya van, mégsem engedhetem meg a második hassét. Mert vegye tudomásul, tizenegy fogásos ebéd elôtt áll. Reményik Sándor elsápadt. – Ez rettenetes! Hát hogy lehet kisebbségi sorsban ilyent csinálni! És ez nemcsak pénzpocsékolás, hanem tapintatlanság a vendégekkel szemben. Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Nagyon óvatosan fogok mindenbôl venni. És úgyis lett. Mindenki kidôlt, csak Inczédy-Joksman Ödön – akit szintén fi-

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 20

PoLíSz


gyelmeztettem –, Reményik Sándor és én bírtuk végigenni az ebédet, hála a háziasszony figyelmeztetô közlésének. Két nagyszerû embert köteleztem hálára: Reményik Sándort és InczédyJoksman Ödönt, akik éhesen keltek fel az asztaltól.

lem, amiért otthagyhatja valaki a legdrágább édesanyát, földre tiport, kisemmizett nemzetét? Reményik Sándornak izzóan fénylett a szeme. Egy szót sem tudtam szólni. Csöndesen igazat adtam neki.

Egy hûvös ôszi napon Reményiket dúlt arccal találtam a kolozsvári Unió utcában. – Mi a baj, Reményik? – fogom meg melegen a kezét. Reményik Sándornak kétségbeesett a hangja. – Rettenetes hírt hallottam. Ismét áruló akadt közöttünk. Egy úri családból való magyar lány férjhez megy egy román emberhez. Kétségbeejtô! Finom vonásai eltorzulnak a lelki kíntól, hangosan beszél, nem törôdik azzal, ki hallja meg, ki nem. Pedig ôt különösen figyelték a rendôrség emberei. – Hát nem tudják felfogni a magyar lányok az ilyen bûn horderejét? Itt nincs mentség, nincs kibúvó! Mindenki hazaáruló, aki ma egy román emberhez megy feleségül. Megkövezzük – és jogosan – a férfit, aki hûtlen lesz a fajtájához. Pedig a nôk ezerszerte fontosabbak, mint a férfiak. Én minden férfit megkönnyezek és eltemetek magamban, ha azt hallom, hogy magyarságát, mint divatjából kiment ruhát levetette. De egy ember csak egy ember! A fiából még lehet jó magyar. A vegyes házasság az igazi baj! A nô nemcsak önmagáért felelôs. A nô, aki románhoz köti az életét, a magyarság számára meghalt. Annak románok lesznek a gyermekei, az unokái, és Isten tudja, hány nemzedékért kell vállalnia a felelôsséget. És mindez egyetlen könnyelmû, haszontalan nô bûne, aki nem méltó arra, hogy magyarnak szülessék. Nem mentség, hogy szerelmes! Hozzon a nô is áldozatot. Hát lehet a világon olyan mély szere-

A nyáron találkoztam utoljára Reményik Sándorral. Tudtam, éreztem, hogy utoljára… Színházba igyekeztem. Búcsúelôadást hirdettek a Színkörben, abban a színházban, ahol annyiszor ültünk, nem is remélve azt, hogy eljön még az idô, amikor a díszes, büszke Hunyadi téri színházpalotát magyar lobogó ékesíti. A nap még nem nyugodott le, sugarai ott táncoltak az aszfalton. Derûs szível, vidáman siettem a színházba. Hiszen ez a búcsú nem volt fájdalmas. Otthagyjuk a Színkört egy jobbért, egy szebbért. És ezzel indítjuk el útját annak, hogy a Hunyadi téren huszonkét keserves esztendô után ismét felcsendüljön a magyar szó. Sietve mentem a Hegedûs Sándor utcán, amikor egyszerre megragadta a figyelmemet egy kép… Megragadta a figyelmemet… és összefacsarta a szívemet… Reményik Sándor jött szembe velem. De milyen állapotban! Két nô két oldalról támogatta. A költô alig vánszorgott. Törékeny alakja egészen légies lett, annyira földöntúli jelenség volt, csak a glória hiányzott a feje körül. Nagyon-nagyon rosszul volt már szegény. Elhaladt volna mellettem, észre sem vett. Egyáltalán nem nézett sem jobbra, sem balra. Hamar odamentem, megfogtam a kezét – remegett a hangom, amikor megszólítottam: – … Reményik… Csak ennyit bírtam kimondani. Éreztem, a könny fojtogatja a torkom. Reményik 20

Sándor csak rám nézett. De mennyi minden volt ebben a tekintetben! Szomorúság, mély bánat – egy halni készülô utolsó búcsúja. Akadozva, halkan csak ennyit mondott: – Gabi… magát szeretem… Örvendek, hogy még egyszer láthattam… Megszorította a kezemet. És továbbment. Én ott maradtam az utcán, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Fájó

szívvel, égô, égô könnyes szemmel utána tekintettem. És gyönyörû, halhatatlan verssorai jutottak eszembe: „És amerre megyek, Láthatatlan kezek Illesztik fejemre a koronát. Tövisbôl, tövisbôl a koronát…” A töviskorona ott égett a homlokán.

Székely Szó, 1942. március 8. II. évf. 55. sz. vas.

Zilahi Farnos Eszter

A magyar költôk Jóbja Emlékezés Reményik Sándorról

Reményik Sándor költészetébôl naponta kellene táplálkoznunk. Azok közé tartozom, akik – egyik verse szerint – sokszor szólnak olvasás közben így: „Ezt a versedet szeretem, Mert megtaláltam benne magamat, Hitemet és igazságomat.” Reményik Sándor költészete egy szenvedô lélek túlfeszült áramait sugározza szét. Hogy mi volt a szenvedés alap oka, legkifejezôbben költôtársának, Berde Máriának egyik Petôfi-emlékezése magyarázza meg. A legenda szerint a költô, mikor ezen a földön kifogyott a mesébôl, felmerészkedett az Úr elé, hogy közelrôl lásson új, isteni szépségeket. Az Úr azzal bocsátotta vissza a földre: íme láttad, mesélhetsz róla a földön, de örök szenvedés lesz osztályrészed, mert a földön csak az ellenkezôjét találod meg mindannak, amit itt láttál. Megnyugvást a természet mellett özvegy édesanyja közelsége szerzett neki. Sokszor azért adta elôször kezébe költeményeit (süket volt), mert tôle akarta hal21

lani az elsô kritikát, mely legtöbbször így hangzott: „Fiam, csak ne oly szomorút.” Édesanyja halála után állandóan lelkiismeret-furdalás gyötörte, ami legszebb költeményeiben kapott ôszinte visszhangot. Volt egy másik sír is, ahová nyugtalan lelkiismerettel zarándokolt. Ez Múzsájának a sírja volt. „Úgy épült belém, mint Strasbourg dómjába a gótika”- írja róla jelképesen, de akit – a saját gyenge szervezete miatt – mégsem mert házastársul magához láncolni. Amikor Piroska férjhez ment, versében ezt üzeni neki: „Szeretlek asszonyom... s áldom azt, ki e földön szeret, aki legyôzött engem… menj békességgel… Isten veled.” Vannak, akik betegesnek tartják Reményik szerelmi költészetét. Nem gondolnak arra, hogy az ô tiszta, harmatos levegôjû szerelmi költészete tulajdonképpen ihletes opponálás volt a Léda-dalok epigonjaival szemben, akik úgyszólván prostituálták a szerelmet verseikben. Nagybetûvel írták az „Asszonyt”, ám kisbetûvel az „istent” és a „hazát”. Reményik Sándort elôször hazafias költészete tette igazán népszerûvé. Az elcsatolt

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 22

PoLíSz részek magyarsága számára a Végváriversek magyar életparancsot jelentettek. A szenvedések vésôje végezte el az Úr kezében, hogy a „mindent felírunk, s egyszer megfizetünk érte” költôjének lelkében a bibliai igazság való formát öltött: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak igazabbá lenni.” Akadtak olyanok, akik posthumus kötete után úgy érezték, csalódtak benne. Nem értették meg, hogy miért tartotta magát a felszabadulás után is kisebbségi költônek. Milyen szomorúan írja: „Nincs helyem itt, /Ki hallgatja egy korszerûtlen és beteg költô végsô rímeit?” Mikor ezt a költeményét elôször olvastam, eszembe jutott elsô találkozásom vele a „szlovenszkói” Dobsinán, ahol akkoriban nagynénje hagyatékát rendezte. Kérdésemre, nem szándékozik-e Pestre költözni, azt felelte, hogy neki nem szabad elhagynia Erdélyt, mert a kisebbségi szenvedés számára Múzsát is jelent. Ezért vágyott a felszabadult Erdélybôl is a megszállás alatt maradt Erdélybe. Turóczy Zoltán evangélikus püspök találó jellemzése szerint: „Reményik Sándor nem gondolt arra, hogy korszerûtlensége milyen aktuális volt.” A Magunkba le olyasféle programot adott, mint az Eredj, ha tudsz vagy az Ahogy lehet versei. Reményik Sándor éppen korszerûtlensége miatt volt saját korának igaz szavú költôje. Aki vallásos verseit olvassa, azonnal észreveszi, hogy a költô hite élô hit volt. Istennel szembeszálló, viaskodó versei után született csak meg Kegyelem címû gyönyörû költeménye, mely a legtisztább protestáns teológiát tükrözi. Hite krisztocentrikusan is mély volt, s meggyôzôen példázzák a tanítást, hogy az élô hitnek van születése, halála, megújhodása, fogyása, növekedése, s ezért


minden napon meg kell harcolnunk a hitnek harcát. Most, hogy megemlékezünk Reményik Sándorról, s a keresztyén magyarság ezúton is hálát ad Istennek, amiért nekünk adta ôt, csupán az ô szellemében cselekszünk, hiszen Istennek ez az alázatos és hívô prófétája mintegy végrendeletül hagyta reánk:

legigazibb magyar életformák megteremtéséhez…” (Jancsó Elemér: Reményik Sándor élete és költészete, Kolozsvár, 1942.) Reményik Sándor költészetében egy új

hangú ôszinteség és puritánság vonzotta, nevelte és nemesítette olvasótáborát, ötvözte szavát mindenkor idôszerûvé a jelen és jövô magyarsága számára.

Zilahi Farnos Eszter

Reményik Sándor

Három délután

Viszontlátásra

„Óh, Barátaim, ha egy fénysugár Lelketekig hullt át a lelkemen: Nem az enyém ez a fény, csak bennem jár, Istennek köszönjétek – ne nekem.”

Emlékszem egy nyári délutánra – kertben fenn, a Rózsadomb tetején –, Erdély sorsáról beszélgettünk fájón Piroska, Sándor és én.

1990. augusztus 30-án volt Reményik Sándor születésének 100. évfordulója. Sokan elôször csak Végvári néven írt verseit ismerték, melyek tetemrehívóan és keserû daccal hirdették a megcsonkított haza igazát. Ezek a többnyire kézírással sokszorosított költemények juttatták el legelôször az Anyaországba az elszakított Erdély fájdalmas üzenetét. Azonban mégsem mondhatjuk, hogy a hazafias, irredenta verseivel feltûnt Végvári többet adott volna a magyarságnak, mint késôbb a csendes prófétává, alázatosan szenvedô testvérré mélyült Reményik Sándor. Féltô-szeretô lélekanalizálása új mezsgyét szántott a magyar lélekben. Nemcsak testvér és tanító volt, de ugyanakkor próféta és olyan költô, akinek verse „szó… melynek gyökere földi szenvedés, de koronája csillagokig ér.” Vallásos verseit „Nem a hinni akarásból születô 'hitetlen-hívés' ihleti, hanem a magányosan szenvedô lélek örök honvágya a vallomástevés békessége után” – írja róla Áprily Lajos. A Széchenyi-arcú magyarok sorsvállalása az övé, amely azt hirdeti, hogy csak a minôségi, a lelki magyarság nehéz, de egyedül helyes építômunkáján át juthatunk el a legmélyebb és 22

Reményik Sándor emlékezetére

Emlékszem egy téli délutánra – egy év múltán a Zeneakadémián – Sándort, a híres költôt ünnepelték És felhangzott egy dal az orgonán, a dal, amelynek szavát ô gondolta el – és bús zenéjét írtam hozzá én – a kotta lapján a Piroska rajza… a páholy mélyén Sándor… és csak én. „A drága testvér, mint szent távozott, ketten maradtunk…” – a költô szólt. Könnyünk hullott a páholy peremére Míg a közönség lelkesen tapsolt. Emlékszem egy borús délutánra – síró fellegek Kolozsvár fölött – komoran álltam a halhatatlan költô márványba vésett emléke elôtt. Azóta megtörtént a hihetetlen! Rettegésben élnek ezrek, milliók. Töviskoszorút hord egész Magyarország, diadalt ülnek a gyôztes zsarnokok. Ha találkozunk majd fenn az égi kertben – hol nincsen árnyék, csak örökös fény –, hazánkért bánatunk ott is végtelen, sorsára gondolunk fájón, könnyesen Piroska… Sándor… és én. 23

Viszontlátásra – mondom, és megyek Robognak vonatok és életek – Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra – holnap. Vagy ha nem holnap – hát holnapután. Vagy ha nem akkor – hát majd azután. És ha azután sem – talán egy év múlva. S ha még akkor sem – hát ezer év múlva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán – „Vidám viszontlátásra” mégis, mégis! Reformátusok Lapja, 1960. augusztus, 14. szám

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 24

PoLíSz


Rôczey J. János

Az együttmûködésnek vége a családban, a baráti körben. S ugyanakkor még jutalmat is vár! Jutalmat, a képzeletbeli fônöktôl: – miért ne, hiszen ô okosabb a másiknál! Tehát ôt nevezze ki a munkaközösség élére, ôneki adja az aranyérmet, ô kapja majd meg a naposabb irodaszobát. Igen. A munkahelyen! A létezô fônöktôl. Tudniillik, ha ott bebizonyította, hogy gátlástalanabb a másiknál, ha azonnal leleplezi a kolléga hibáit, akkor méltó a kitüntetésre, s alkalmas a vezetésre. Ha ott bebizonyítottad, hogy nem leszel szolidáris munkatársaiddal szemben, ha könyörtelen vagy, akkor kitûnô rabszolgahajcsár leszel, és kipréseled belôlük az utolsó csepp energiát. És olcsón, fizetésemelés nélkül. Világos, ilyen embert kell kinevezni a vállalat élére. A részvényesek pénzéhsége, zsugorisága nem ismer más gondolkodást. Ez az ô kurta, felületes, de érthetô gondolkodásuk, „filozófiájuk”. A mai szûk látókörû kapitalizmusban! De a családban? Családban, baráti körben, valódi munkatársakkal, ez teljesen ésszerûtlen. Ott mindenki rosszul jár, aki hisz az elavult munkahelyi kultúra révén beidegzôdött, tudatunkba beültetett fônök létezésében. S vakon követjük elôírásait. Igen, mert ezt tanuljuk meg munkahelyünkön. Mert ezt a beidegzôdést hozzuk onnan agyunkban, zsigereinkben haza, családunk, gyermekeink, szeretteink körébe. Családunk körébe, akikért elviseljük munkahelyünk viszályait, ütlegeit, megaláztatásait! Akikért elviseljük azokat a sérüléseket, sebeket, csapásokat, melyek munkahelyünkön érnek bennünket, s mely munkahelyet méltán illethetjük ma már katonai szakkifejezéssel „hadmûveleti területnek”. Belénk idegzôdött évszázadok, évezredek során, kis boldog epizódszerû korszakoktól eltekintve, hogy létezik egy hatalom, egy emberi hatalom fölöttünk, egy fônök, egy boss, egy igazgató, akit nem mi választottunk, hanem a király, a császár, a herceg.

A nem létezô fônököt tegyük hidegre! Világéletemben sokszor megfigyeltem. Sohasem értettem. Miért vetélkednek emberek, ha nincs közönség, nincsen bíró, s gyakorolni sem akarnak. De veszekednek, vitatkoznak, sértegetik egymást. Valamiféle gyôzelemre törekednek. S nem közös eredményre vagy új igazságra. Van talán fölöttük fônök, aki a nyertest kitûnteti? Aki a gyôztest megjutalmazza? Ezt a láthatatlan embert neveztem el a titokzatos, a nem létezô fônöknek. – Te miért nem segítesz? – kérdeztem néhai barátomat. – Mármint én? – Igen, miért nem mondod, hogy elimináljuk közösen, hogy töröljük képzeletünkbôl? – Én azért nem veszek részt ilyen szadista cselekedetben, nem létezô ember kivégzésében, mert sohasem hittem benne! Tudom, hogy nem létezik. S ha nem létezik, mit törôdöm vele? – Bizony él ô! A fantáziátokban él! A kedvét keresitek, az elismerésére vágyakoztok, s ezért bántok kegyetlenül embertársaitokkal. Sôt, barátokkal, családtagokkal. Ôk panaszkodtak nekem. – Panaszkodtak? – Bizony, hogy állandóan veszekedtek otthon egymással. Pedig rajtatok kívül senki sincs a szobában. S csak azért, hogy neki kedvében járjatok? Pedig nem is létezik. Egy fantom elôtt tetszelegtek. – Na, és ha hiszünk benne? És nemcsak mi, hanem, mint mondod, kultúránk, kultúrkörünk tagjainak, gyermekeinek túlnyomó többsége. Egyébként is abban hiszünk, amiben akarunk. – Káros hit. Ezért igyekszem bebizonyítani, hogy amit vártok tôle, azt sohasem teljesíti. Nem jutalmaz titeket, nem emel fizetéseket, beosztásokat, nem ad elismerô oklevelet, nem büszkélkedhetsz

kitüntetésével, aranyérméjével barátaid, családtagjaid elôtt. – Miért nem dicsekedhetnék? – kérdezte volt barátom. – Mert nem adta oda! Az aranyérmet! – Viszont azt kérte, hogy vesszél össze barátaiddal, tedd tönkre családodat. S te, nagy igyekezettel, meg is tetted. Mert hiszel benne. S mint mondod, jogod is van hozzá. Higgyél, de hitednek, lám, ez az ára. – Beszélj konkrétabban! Mit kér ô tôlem? – Két szót. Csak két kis szót, ha apáddal, fiaddal, leányoddal, feleségeddel, unokáddal, nagyapáddal, testvéreiddel, öcséddel, húgoddal, bátyáddal, nôvéreddel, de fôként, ha barátaiddal beszélsz. – Akármit mondanak, e két kis szó egyikével kell kezdened, ha kedvében akarsz járni. E két kis szó a „nem” és a „de”. Mindig ezzel válaszolj! – Ha-ha-ha! Kifelejtettél valakit a családból. – A „ha-ha-ha” is jó a „nem” vagy a „de” helyett. Nem felejtettem ki, csak kihagytam, mert megfigyeléseim szerint az édesanyák nem hisznek a titokzatos fônökben. Annyira szeretik gyermekeiket. Az édesanyák örülnek annak, ha a családtagok egyéni vonásai kibontakoznak. Mindezt, mint apa, egy kis lelkiismeretfurdalással mondom. Visszatérve a gonosz fônök követelményeihez: hát testvér, igazi barát az, aki nem örül a másik eredményeinek? Egyáltalán nem is keresi azt? Aki csak a hibát kutatja, emlegeti, az ellenség! Hiszen ezzel megakadályozza a gondolat kifejtését, kifejlôdését, elkedvetleníti a kezdeményezôt, elveszi kedvét az ügy megtárgyalásától, viszályt provokál. 24

25

Vagy az Isten? Nyilvánvalóan egy gonosz isten! Vagy a végzet lökött oda fölénk, szabadnak született emberek fölé! S ez a gonosz isten azt kéri tôlünk: gyûlöld embertársadat, jelentsd fel, leplezd le! Bizonyítsd be, nem fogsz összefogni vele énellenem. Akkor kinevezlek! Kinevezlek nagyfônöknek, s csak nekem fogsz engedelmeskedni! A munkahelyi fônök megoszt. Mert ez az érdeke. Legalábbis ô így gondolja. Gyûlöljétek egymást – sugalmazza –, akkor tudok dönteni afelôl, kit jutalmazzak, kit vesztegessek meg azzal, hogy kinevezem. De ez az ô érdeke, s nem a miénk. Különösen nem családban, embertársaink igazi közösségeiben. Akikkel szeretnénk békében, boldogságban élni. Elsôsorban családunk körében, akikért élünk, dolgozunk. Ha ott megöljük a nem létezô fônököt, sorsunk kegyetlen istenét, azaz nem hiszünk benne, akkor megérkezik a valóságos Isten, a szeretetet hirdetô, s megjutalmazza a „hitehagyottakat” földi boldogsággal. Minden józan „hitetlent ”, egész családjával egyetemben. S persze baráti körében is. S akkor reménykedhetünk, hogy elôbbutóbb a munkahelyekrôl is eltûnik a gonosz isten szelleme, lidércalakja. S eltûnik vele a demokratikus jogállam történelmi anakronizmusa, a kinevezett és kinevezô fônök figurája, akinek az a feladata az alája rendelt munkatársak körében, az úgynevezett „munkaközösségben”, hogy: „Oszd meg, és uralkodj!” Ezért villant fel emlékezetembôl – merész képzettársításként – Petôfi csodálatos meglátása: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Ha kultúránk fejlôdik, társadalmunk is igazságosabb lesz! St. Luc, 2002. augusztus 9.

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 26

PoLíSz


WA S S A L B E R T E M L É K E Z E T E X L I I . R É S Z

Basta pusztításai – betelepítések Moldvából

Turcsány Péter

A Wass-család múltja – valóság és legendák 2. Történelmi szolgálatok, a grófi cím elnyerése, nemzeti tragédiák túlélése

„A Tóvidék egykoron Czegében virágoztatta iskoláját a legrégibb idô óta. Czege iskolája egyike a legrégebbieknek. A reformációt megelôzôleg már fennállott. A Wass-család patronálta iskola már 1622-ben az épségben lévô kôtemplom mellett feküdt. Ma is itt van, csak nem mi birtokoljuk.”1 „A gróf Wass-család egyike a megye legtörzsökösebb fônemesi családjainak, melybôl a hét évszázadra terjedô hosszú koron át kitûnô államférfiak, hadvezérek, tudósok s a megyei életben szereplô kiváló férfiak születtek, akiknek neveivel, munkásságával Erdély története át és át van szôve. A család Miklós, György és Ádám testvérekben 1746-ban grófi rangra emeltetett; a két elôbbi ág megszakadt, az Ádám-ág pedig két fiától leszármazólag a ma virágzó két ágban él.”2 A Vass(Wass)-család nemcsak nemesi elôjogokkal bírt, hanem az évszázadok megtartó értékeinek kibontakoztatásában, a kultúra és az emberi ismeretek terjesztésében, papok ellátásában, a templom- és az iskolaalapítás terén is élen járt, mondhatni elsôül az egyformák között a magyar nemességben. Entz Géza kiváló mûvelôdéstörténész egy, még a II. világháború alatti írásában hangsúlyozta: „Ritka eset, hogy egy birtokadomány megszakítás nélkül ugyanazon család tulajdonában marad.”3 Wass Albert XVI–XVIII. századi ôsei a magyar történelem legkiválóbbjai között küzdenek. Az erdélyi nemesi, majd fônemesi család igen jelentôs és meghatározó személyiségeket adott a török, majd német elnyomást szenvedô magyar nemzetnek. 1.) Vass Balázs ágából vezetjük le II. Györgyöt, aki 1573–1594 között Kolozs megye fôispánja, Báthory István titkos tanácsosa, portai küldött, majd Szamosújvár kapitánya volt. 1594-ben lelte halálát, birtokait elvesztve, fejvesztés

elôl méreg által menekült. Nejétôl két fia maradt (I. Ferenc és VI. János). 2.) I. Vass Ferencz, ki már Czegérôl írta elônevét, ifjú korában Fráter György belsô híveként 4 annak megöletésekor, Alvinczen 1556-ban, a bíborost védve megsebesült. „Urának segítségére akart sietni. Hét döféssel szúrták át.”5 Sebesülésébôl fölépült, majd Báthori Zsigmond confilariussa s fôasztalnoka lett, s hazájának azután is, kivált Mihály vajda tirannisse ellen, annak tôrbe ejtésekor, örök emlékezetre méltó szolgálatokat tett. 1602-ben több ízben volt követ, a Szamosújvárt ostromló sereg ezredese, utóbb Bocskai István oldalán szerepelt. György fia és unokája VII. János királyi táblai ülnök ágán maradt fenn a mai Wass-család. 3.) VI. Vass János (kb. 1591–1635), Bethlen Gábor emlékezetes fejedelem és Catharina Brandenburgica idejében T. K. T. adsessora, a fejedelmi család közvetlen barátja és tanácsadója. Jezsuita volt, ki halála elôtt birtokrészét unokaöccse családjára származtatta vissza. 26

A többször elpusztult falvakat újjá kellett építeni, a Mezôség dombjait újra meg újra be kellett népesíteni. „1603 tavaszán Basta hadai végigdúlták a Mezôséget… A zsoldossereg földig égette Báld, Sármás, Pusztakamarás, Katona, Gyeke, Vasasszentgotthárd, Czege és Szentiván községeket, míg Melegföldvár, Buza, Feketelak és Kispulyon elrejtve erdôk és dombok között, megmenekedett a veszedelemtôl.” Az írói emlékezet ebbe a tragikus idôbe helyezi az oláh (román) betelepítés történelmi pillanatát: „Mivel idôközben a falu magyar jobbágyait Básta serege az utolsó szálig kiirtotta Czege, Vasas-Szentegyed, Vasas-Szentiván és Kispujon községek lakosaival együtt, Vass János 1604-ben engedélyt kapott a fejedelemtôl, hogy oláh jobbágyokat hozasson Moldovából a földek megmûvelésére.”6 Maguk a betelepítô III. Vass György és atyai nagybátyja VI. Vass János adják meg tettük magyarázatát egy 1632-es, levéltárban megôrzött iratban: „megmondván azt, hogy az régi eleink idejében is ezen Szentgotthárd oláh és magyar falu volt, most is pedig oláhval kellett megszállítanunk, minthogy a sok háborúságos idôkben az ember úgy elveszett volt, hogy sohult öt vagy hat házas embernél több meg nem maradt a jó földön, hogy azért a jó föld pusztába ne álljon, hanem ennél is inkább megszállják és megépítsék”7

4.) VII. Vass János (1636–1680) 1678-ban portai köldött, 1680-ban Belsô-Szolnok megye fôispánja. Nejétôl, Ebeni Évától született gyermekei által ô lett a családnak máig terjesztôje. 5.) IV. Vass György (1658–1705) kolozsvári kapitány, Apaffy kamarása, 1691-ben követ Leopold császárnál, 1697-tôl országos adófôtárnok, 1701ben országos követ Bécsben; Kolozs és Doboka megyei fôispán, kolozsvári kapitány, ki 1700-tól 1702-ig latin, majd 1704–1705-ig magyar följegyzéseiben tárgyalta az európai mozgalmakat, s utóbb II. Rákóczi Ferenc fejedelem idejét.8 Elôbb labanc, utóbb kuruc.9 Politikus alkat, író, templom- és kastélyépítô ember. „Császáriban a templomot tornyostól kôbôl Wass György és neje Sárospataki Erzsébet saját költségükön építtették fel újra 1695-ben, s bele két harangot szereztek. Ellátták a templomot szent edényekkel, aranyozott ezüst pohárral, czintányérral. Arannyal hímzett pohártakaró és abrosz Sárospataki Erzsébet nevével 1693-ban. Adtak egy Nagy-Váradon nyomtatott Bibliát s két díszes abroszt.”10 1699-ben 27

az emeletes czegei kastélyt, régebbi kori alépítmények felhasználásával ô építtette családjának és háza népének.11 6.) Említésre érdemes Tzegei Wass László (1696–1738), VI. György fia, aki folytatta apja naplóírói tevékenységét. Részt vett az amúgy látszattevékenységet folytató 1736. évi országgyûlésen, s ennek eseménytelenségérôl naplójában ôszintén ír: „Inkább csak discurzussal (beszélgetéssel) töltöttük el az órákat.” 7.) Tzegei I. Wass Dániel (1674–1741), IV. György testvére, ki 1698-ban országgyûlési képviselô, táblabíró, II. Rákózi Ferenc idejében Doboka vármegye fôispánja (1701–1712), 1722-tôl királyi regalista. „Bölts és Tanátsos Haza Fia, a' Törvényes Királlyi Táblának Igazság Szeretö Adressora, és az erdélyi Ref. Ekklé'siák hasznos Curatora volt.”12 – Fonák, de a korra jellemzô nemesi életút. A korszak bélyege rajta. Életpályája ugyanakkor a Habsburgok kompromisszumkészségét is mutatja, hogy a Szabadságharc leverése után elfogadható alkut kínált a magyarság vezetôi számára. A családi emlékezet13 e hosszú életû férfiú érdeméül tudja a grófi cím fiai-

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 28

PoLíSz nak való megadását. Ez annál is inkább feltehetô, mert a kitûntetô címet Pálffy János nádorsága alatt14 kapta meg a Wass-család, de III. Károly már korábban engedmé-


nyeket tett a magyarok valláshasználata terén, s ennek kijárásában – mint az erdélyi református egyházak fôgondnokának – jelentôs szerepe lehetett.

Kolozsvár fôterén a volt Kemény-ház XVIII. századi ajtókeretén Wass Dániel és felesége, Vay Kata egybeszerkesztett családi címere

Wa s s A l b e r t a g r ó f i ö r ö k s é g r ô l Wass Albert nem használta – vagy csak nagyon ritkán – a grófi címet, s azoknak, akik ezzel most, halála után visszaélnek, igencsak téves elképzeléseik lehetnek az író mentalitásáról. Maga így vall errôl. Az író dacos humorával a történteket némileg leegyszerûsítve közli egy Zalán Magdával 1991-ben készített rádióinterjúban: „Amikor az egyik ôsöm megkapta a grófi címet, akit azért küldtek fel Bécsbe annak idején Mária Terézia udvarába, hogy a protestánsoknak az elkobzott jogait szerezze vissza, s ô bekerült a királyné magyar gárdájába, és ott gárdatiszt lett, de visszaszerezte az egyházak birtokát. És a királyné adta neki a grófi rangot. Mikor azonban hazament, apja nem engedte be a házba. Azt mondta: hogy mertél te elfogadni egy rangot egy koszos Habsburgtól, akinek az ôse még barlangban élt, amikor a te ôseid már nemes urak voltak.”15

8.) Miklós, György és Ádám testvérek grófi rangra emelése az 1746. március 7-i szebeni országgyûlésen tétetett közzé. Más dokumentumok szerint „a grófi címet 1744. november 14-én kapta meg Wass Miklós mindkét nembeli gyermekeivel együtt, de testvérei is viselhették.”16 Tudnunk kell, hogy Mária Teréziát fôképpen a magyarok hûsége és katonai bravúrjai segítették trónja és birodalma megszilárdításában. Csak 1745-ben kezdte meg békekötéseit. A magyarok iránti háláját fejezte ki rangok és tisztsé-

gek osztogatásával, s ugyanakkor ezzel kívánta ôket lekötelezettjeivé tenni. Szentegyedi és Czegei gróf Wass Miklós (1701–1769) királyi tanácsosként és biztosként maga is bizonnyal nagy befolyással rendelkezett Pálfi János nádori és fôhadúri évei alatt. Czegei gróf Wass György (1704–1777), ôfelsége daliás testôrkapitánya ugyancsak háborúban és békében szolgálatára állt a császárnénak. Czegei gróf Wass Ádám (1720–1766) pedig Kraszna, majd Belsô Szolnok Vármegye kinevezett 28

fôispánjaként erôsítette tovább a családjukba vetett bizalmat. Utóbbi ikladi Toldalaghy Kata asszonnyal kötött házasságából vezetett tovább a két fiúgyermekük által két ágra szakadt ôsi család. 9.) Gróf III. Wass Dániel (1741– 1811) czegei földbirtokos különös mecénási szerepérôl lett emlékezetes. A családi lojalitás csodája, hogy a mindenhol összeférhetetlenségbe keveredô Sinkay Györgyöt 21 román teológust és historikust, a román nemzeti ébredés egyik elsô nagy alakját éppen e mezôségi kúria csöndes nyugalma és a magyar gróf baráti vendégszeretete segítette munkájában, hányattatásai közben többször is visszafogadva ôt. Sinkay György avagy Gheorghe Sincai (1754–1866) román nemesi származású fiatalemberként marosvásárhelyi és kolozsvári iskolából jutott ki Rómába, Bécsbe, majd utóbb a pesti egyetemi könyvtárba. II. József a román uniált iskolák felügyelôjévé tette, de feletteseivel való összeütközései miatt 1794-ben meg kellett válnia tisztétôl. Nagy hatású történeti mûve Az összes románok krónikája (Hronica Romaniol) volt, mely az

oláh nemzeti történetírás alapmunkája. Munkássága nyomán egy egész irodalom támadt, egy egész nemzeti kultúra nôtt fel, tele nagy politikai igényekkel, regényes aspirációkkal, legendákkal, késôbb hamisításokkal, politikai ferdítésekkel. A dákoromán elmélet másik alapítójának, Micu-Kleinnek Bécsben 1890-ben kiadott elsô latin nyelvû román nyelvtana (Elementa lingue Daco Romanae sive Valachhicae) is egyes kutatók szerint az ô inspirációit, illetve kutatásait használta fel. Szép és igencsak különös példája ez a felvilágosodás kori, nemzeti hovatartozástól független szellemi együttmûködésnek.18 A XX. századi író egyenes ági felmenôi között III. Wass Dániel kultúrabarát nagylelkûsége utólag is nagy jelentôséggel bír számunkra. A XIX. századi Wass-arcképcsarnok alakjait is a családi múlthoz méltó, az utódoknak büszkeségre okot adó személyiségek hozzák lelkünkhöz még közelebb: 1.) Gr. Wass Tamás (1781. Vasasszentgotthárd – 1831. Kolozsvár), az író ükapja, a Napóleon elleni 1809-es

Wass Miklós (1701–1769) és Wass Ádám (1720–1776) portréja 29

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 30

PoLíSz gyôri nemesi fölkelésben lovas kapitányként vett részt. Századok mélyébôl a családból hozott katonaszellem kapott új erôre e kiváló férfiúban, de sajnos a tragédiák is újraéledtek az ô és családja sorsában. Wass Albert így emlékezik vissza a '48-as magyar szabadságharc befejezô napjaira: „1849-ben az új telepesek leszármazottai felgyújtották Wass Tamás gróf szentgothárdi udvarházát, s bár ô maga és családja még idejében Kolozsvárra menekült, magyar cselédjeit megölték mind egy szálig, s javait fölprédálták. Gaztettüket négy évvel késôbben az osztrák császári bíróság három oláh „néptribun” felakasztásával megtorolta ugyan, de se Tamás gróf, sem fia, Albert, aki Bem szárnysegédje volt, s emiatt tizenhét esztendôt töltött Kufstein várában, nem költöztek vissza többé szentgothárdi birtokukra.”19 2.) Gr. Wass Imre császári és királyi kamarás, erdélyi fôkormányszéki titkár, Közép-Szolnok vármegyei fôispáni helytartó, országgyûlési hivatalnok, 1841-tôl pap. 1854-ben halt meg. Élete különös fordulatot tartalmazott. A felfelé ívelô karriert lelkészi hivatással váltotta fel. Történelmi önvizsgálatot jelez a hivatásváltás. Elszánt fordulatot az életstratégia terén. 3.) Gr. Wass Samu (1814. Kolozsvár – 1879. Budapest), gr. Wass Imre királyi kamarás és Jósika Rozália fia 1814. január 13-án született Kolozsvárott. 1832ben Felsô-Olaszországot utazta be, hazatérve táblabíró lett; 1834-ben megnôsülvén, itt telepedett le. 1839-ben Doboka megye székbírája, két év múlva fôbíró, 1848-ban az Unió kimondása után Budapesten követ, 1848–1849-ben Kossuthnak titkos ügyvivôje Konstantinápolyban, angol, francia követekkel gyakran érintkezett. Az oroszok cselszövése miatt Konstantinápolyt odahagyva, Kis-Ázsiába, majd Észak-Amerikába menekült, s az oda menekülteknek buzgó


tanácsadója s pártfogója, tolmácsuk lett. Több társával Szt-Franciskóban telepedett meg, aranybányamunkásként nyomorogva, hol a gróf 10 hónapon át a föld alatt, mint napszámos, gépész, lánczhordó volt. Harmadmagával ércztisztító gyárat állított föl, mely kezdetben jól jövedelmezett, de azután lehanyatlott. Innen írta 1857-ben Xantus, hogy a magyar névnek senki sem szerzett több becsületet, mint gr. Wass és társai. Elôbb New-Yorkban egy hajógyárban dolgozott. 1858-ban visszatért hazájába. 1861-ben elfoglalta helyét a Felsôházban, ekkor a M. Tud. Akadémia tagjává választotta. 1866-tól 1875-ig Deák-párti képviselô volt. Igen nagy nyelvismerettel rendelkezett; cikkei a magyar és a kaliforniai angol lapokban jelentek meg. Részt vett a magyar földhitelintézet, az újpesti hajógyár, elsô magyar gôzhajó-társulat megalakításában. 1879. márczius 20-án halt meg. F. m. Kilencz év egy számûzött életébôl (Pest, 1861); Szárazi és tengeri utazások nyugaton (Pest, 1862). – Irod. Deák Farkas: Emlékbeszéd (Ért. a term. tud. körébôl, X. 2. Bp., 1880).20 4.) Gr. Wass Ottília (1829–1917) költô, irodalmi mecénás. Mûvelt asszony volt, czegei birtokán írta költeményeit, amelyek a Hölgyfutárban, a Hölgyek Lapjában és más korabeli lapokban jelentek meg. Értékes zenei írásokat fordított (Chopin, 1873). Nem ment férjhez, számos erdélyi irodalmi kezdeményezés támogatója volt, kolozsvári nagy bérházát és vagyonát az Erdélyi Múzeum Egyesületre hagyta. Kemény Zsigmondhoz fûzte megértô barátság, beteljesületlen szerelem, nevüket együtt ôrzi máig a kolozsvári szalonok írott emlékezete.21 Az író dédapjáról, a templom és eklézsiaalapító dédanyáról, a bölcs fôrendi30

házi tagról, a fôispán nagyapáról és a kertálmodó nagyasszony nagymamáról lesz még módunk számot adni, mikor a Régi Erdélyt megalapozó értékrendrôl, életbölcsességrôl és emberi örökségrôl külön fejezetben fogok szólni. A családi felemelkedés és a birtokbeli gyarapodás, majd a történelmi Canossajárás korszakainak valódi vesztese a magyar nemzet maga, a magyar lélekszámú lakosság nagymérvû visszaszorulása a történelmi Transzszilvánia területén. Amint láttuk, maga Isten rázza egyre komorabban a Wass-család végzetének kockáit. Az író így emlékszik vissza a fájdalmas talpon maradás történelmi szakaszaira és ellentmondásos jellegére: „Egyik ôsöm az 1600-as évek derekán Moldovából hozatott munkaerôt a földek mûvelésére, miután a sok háborúság során a Mezôség magyar jobbágyai ki-

pusztultak. Papot is hozatott velük, templomot is építtetett nekik, s még a Szentírást is lefordíttatta számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esztendôvel késôbb ezeknek a moldvaiaknak a leszármazottai fölgyújtották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent helyre az idô multával a világ: a magyar templomot már nem építette föl senki.”22 „Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1230-ban adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erôsen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megmûvelhetô földet hagytak meg és 800 acre mocsaras és erdôs területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát.”23

Va l l á s c s e r é k a M e z ô s é g e n A régi templomok híveinek elapadásához az is hozzájárul, hogy a régi szertartásokhoz szokott és azokhoz ragaszkodó hívek nemritkán máshol kerestek kárpótlást, amint azt Szabó T. Attila a szentegyediekrôl megállapítja: „A szentegyedi magyarok egy része magasabb rendûnek tartotta a görög katolikus pap vallását, mert a reformátusoknak se püspökük, se papjuk, csak prédikátoruk van, s vizet sem tudnak szentelni.”24 A vallást cserélôk, a vallásváltók száma manapság is gyarapodik. Szombatisták, újhitûek könnyen hódítanak a hiszékeny nép körében mindmáig.

Mégis: erôt és hitet is az író vallomása, az író erdélyi hivatás- és erkölcstudata ad a lesújtó komorságban: „Nem véletlen, hogy a vallásszabadság elsônek az erdélyi lélekbôl fakad, mint egy tiszta-vizû forrás, az életet és igazságot szomjazó emberiség számára. Nem véletlen, hogy válságos idôkben a magyar szellemiség mentsvára volt Erdély, a magyar kultúra menedéke, ahol viharban is virágzott a lélek. Erdélyi ember, legyen az magyar, román 31

vagy szász, nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a látszattal, a hazafiasságot az elfogultsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Nem véletlen, hogy a román kultúrának is Erdély volt a termôföldje, még azokban az években, melyeket késôbb a politikából burjánzott propaganda az „elnyomás idejének” nevezett el. Mert Erdély számomra nemcsak a földrajzi egység. Ebben a szóban benne van minden, ami igaz, jó és tisztességes.”25

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 32

PoLíSz

VILÁGBESZÉD

Jegyzetek

Oliver Friggieri

1. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, II. kötet 2. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, II. kötet 3. Wass Albert életrajza, Wass Albert élete – Töretlen hittel ember és magyar, Kráter 2004; Entz Géza: A czegei Wass-kastély, 1942 4. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája II. 489. old. 5. Erdély szolgálatában, emlékírók könyve, szerkesztette Kovács Attila Zoltán, Kráter 2007., Forgách Ferenc emlékirata, 28. old. 6. Wass Albert: Voltam és más életrajzi írások – Astor, szerkesztette Turcsány Péter, Kráter 2004 7. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, VI. 348. old. 8. Naplója megjelent: K. Papp Miklós Tört. Lapok I. évf. Kolozsvár 1874, lásd még Magyar Hírlap 1897. nov. 19 és Magyar Történelmi Emlékek sorozat II. osztály. Írók Budapest 1890. 9. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, II. 489. old. 10. Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága II. 363. old. 11. Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága II. 483. old. 12. Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága II. 489. old. 13. Wass Albert: Voltam és más életrajzi írások – Astor, szerkesztette Turcsány Péter, Kráter 2004 14. 1741–1751 között 15. PoLíSz 96. szám 16. Nagy Iván: Magyarország családjai, 1857–1868; Hóman Bálint: Magyar történet I. 17. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája 18. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, II. 485–487. old. 19. Wass Albert: Voltam és más életrajzi írások – Astor, szerkesztette Turcsány Péter, Kráter 2004 20. Kádár Ferenc: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, 490. old. 21. Dr. Kántor Lajos: Czegei Gróf Wass Ottília az Erdélyi Múzeum Egyesület nagy jótevôje. Erdélyi Tudományos Füzetek, szerk. dr. György Lajos, az E. M. E kiadása, 1938/96. sz. (2129. leltárszámmal), Cluj Napoca 1938. – 22. l. (2129. leltárszámmal) 22. Wass Albert, a nemzetféltô, Kráter 2007; Wass Albert: Erdély, a megnevezhetetlen erô 23. Wass Albert: Rövid önéletrajz; Wass Albert Életrajza, Wass Albert élete – Töretlen hittel ember és magyar, Kráter 2004 24. Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek; Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága, 122. old. 25. Erdély, a megnevezhetetlen erô, Wass Albert, a nemzetféltô, Kráter 2007

(Málta)

32

Florianában, Málta fôvárosának, Vallettának egyik külvárosában született 1947-ben, mélyen vallásos családban. Tanított máltai nyelvet, irodalmat és filozófiát, jelenleg a Máltai Egyetem Málta Tanszékének tanszékvezetô egyetemi tanára. Tudományos szakterülete az olasz kultúra hatása a máltai irodalomra. Író, költô; mûvészetében a próza és a líra egyenrangú mûfaj. Nemcsak máltai nyelven (az arab magrebi nyelvjáráscsoportjához tartozó, sok olasz jövevényszót tartalmazó nyelv) publikál, hanem angolul és olaszul is, ezzel is bizonyítva, hogy bár elbeszéléseinek gyökere máltai, témái egyetemesek, és szereplôi bárhol élhetnének. Betsabeja címû írása a számos nyelven megjelent, Koranta és más történetek címû kötetébôl való, amely a kortárs máltai irodalom egyik legfontosabb dokumentuma.

Betsabeja – Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kis angyalok. Tudod, akik a házak körül és a tanyákon kószálnak esténként a gyerekeket figyelve, hogy alszanak-e már. És ha már mindegyik alszik, a boldog angyalkák megint fölszállnak a sûrû felhôk mögé a mennyországba, és vissza se néznek a földre, egészen a következô éjszakáig. – Ezt mondta Betsabeja a babájának, tekintetét a baba kerek arcára és pufók állacskájára szegezve. Ki tudja, hány másik babát árultak a játékboltban, talán sokkal szebbeket is? Néha, amikor Betsabeja az anyjával arra sétált, megállt, és hosszan bámulta ôket. Elôfordult, hogy az anyja továbbsétált, és észre sem vette, hogy a lánya még mindig a kirakat elôtt ácsorog. Voltak ott vörösesbarna hajú babák, vörös hajú babák és feketék. Mindegyiknek gyönyörû szeme volt, akadt köztük alvóbaba, a többiek pedig úgy néztek festett szemükkel, mintha azt várták volna, hogy történjen már valahol valami. Betsabeja 33

mindegyikkel csöndesen beszélt, nézegette és hasonlítgatta ôket egymáshoz, de az összes közül csak ez az egyetlenegy törôdött Betsabejával, csak ez értette a szavait, melyeket egész nap ismételgetett. A szavak valójában nem is a saját szavai voltak: a mamájától tanulta ôket. Az édesanyja mondogatta ôket esténként, amikor lefektette. Betsabeja egyik szó után mondta a másikat, mintha nem is beszélt, hanem kántált volna. Ugyanígy imádkozott, s anyja ezerszer intette. – Amikor imádkozol, ne hadarj, különítsd el egymástól a szavakat. Figyelj, így, szívem! – és az anyja példaként elmondott egy üdvözlégyet. Betsabeja figyelt, de azután is éppen úgy hadart, mint elôtte. A baba mindent értett és megértett, még a lélegzetvételét is. – Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kis angyalok. – Néha összezavarodott, kihagyott egy-egy szót, de mondta tovább, és a baba megértette a hiányzó szavakat is.

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 34

PoLíSz A baba hosszú haja mindig szépen volt fésülve, szemöldöke akár a félhold, szeme vidám, orra hirtelen ugrott elô, szorosan összezárt ajka méregvörösen tûnt elô a rózsaszínû arcocskából. Ingének gombjai túl nagyok voltak, de Betsabeja folyton gombolgatta, minden ok nélkül is. Két vaskos karja mezítelen volt, kövér kezének tenyere öt pufók ujjban végzôdött. Két nagyon rövid szoknyája volt, egy nyári és egy téli; a rövid szoknyák alól hosszú lábak nyúltak elô. Ilyen volt a baba, aki Betsabejával együtt nôtt fel. – Mama, miért nem beszél a babám? – kérdezte anyjától a kislány újra meg újra. – Megérti, amit mondok neki, és mindent megcsinál, amit akarok, de nem értem, hogy miért nem szól hozzám egy szót sem. Tudom, hogy nem haragszik, mert mindig mosolyog rám. Sosem veszekszünk, és látom, hogy örül, amikor elmondom a legszebb meséket, amiket te szoktál mesélni. Az anyja egy pillanatra abbahagyta a házimunkát, hogy olyan választ adjon, ami kedves is és egyszerû is, és amiért nem kell erôfeszítést tennie. De azt, hogy miért néma a baba, végül sosem mondta meg. Egyszer Betsabeja rossz volt, és kikapott. Hosszan és keservesen sírt, a szeme egészen bevörösödött. Senkihez sem szólt, csak sírt, aztán felállt, hogy anyja észrevegye. Duzzogott, aztán a babájának is ki akarta önteni a lelkét. Felment hozzá összetört szívvel, szeme olyan fátyolos volt, mint a párás ablaküveg sûrû esô idején, és elcsukló hangon mondta: – Nem fogom elmondani a mai napot, kedvesem, és azt sem fogom mondani, hogy milyen szép szemed van. Ma nem. Ma velem kell, hogy sírj! Ma éjjel a kis angyalok sem jönnek le és nem kószálnak a házak fölött és a tanyákon, úgyhogy ne várj rájuk! De a boldog angyalok mégiscsak lejöttek aznap, mintha mi sem történt volna,

VILÁGBESZÉD

és észre sem vették, hogy a kislány sokáig nem tudott elaludni. Talán még ôk is haragudtak. Amikor Betsabeja elkezdte az iskolát, anyja folyton arra figyelmeztette, hogy ez milyen komoly dolog, meg hogy itt az idô, hogy abbahagyja a babázást. Játszhatna inkább új barátaival, mondta, azok mindenfajta játékot ismernek, és még beszélni is tudnak. A baba sokáig elhagyatva hevert a sarokban, ahová Betsabeja lefekvés elôtt szokta tenni. A por már beleivódott a színeibe, és be is fedte, ruhája fakó lett, és szeme is elvesztette élénkségét. A régi szavak elfelejtôdtek; már sem a kislány, sem a baba nem emlékezett rájuk. Gyorsan változott a világ, és Betsabejában már egy kis iskolás lány szíve dobogott, aki azt kívánta, bárcsak megmaradhatott volna békés kis birodalmában szeretett szemû babájával. Nemegyszer, amíg édesanyja a házimunkával, a takarítással, a fôzéssel volt elfoglalva, vagy énekelgetve mosott, vagy csak a csend hullott a folyosó kövére, mint délutáni szieszta idején az iskolában, Betsabeja lábujjhegyen, mezítláb, kezében tartva kifûzött cipôjét, a sarok felé osont, ahol a játékai voltak. Óvatosan tapogatózott a közöttük, hogy ne csapjon zajt. Végre megtalálta a babáját. Az összes játéka közül csak a baba létezett számára. Ki tudja, mi történt volna, ha az anyja rajtakapja, ahogy a babájához beszél, mint régen, amikor még nem voltak szépséges könyvei, iskolatáskája és iskolai egyenruhája? Az iskolában rengeteg történetet hallott a babákról, de két egyformát sohasem. Tanítónôje egy vénkisasszony volt, aki egész életét gyerekekkel töltötte, és teljesen gyerekké vált maga is. Folyton tündérmeséket talált ki, tele kalandokkal, erdôben eltévedt kislányokkal, kegyetlen történeteket csúf öreg boszorkákról, akik gonoszul elvarázsoltak mindent és mindenkit. 34

Azon a napon a tanítónô egy kislányról mesélt, akinek eleven babája volt, olyan, amelyik tudott beszélni. Mert a babák olyan édesek, válaszolnak, ha szólsz hozzájuk, és megértenek mindent, amit csak mondasz. A gyerekek a tanítónôre szegezték a tekintetüket. Kedves hangja volt az egyetlen hang, ami az osztályteremben hallatszott; egy teljes órára elvitte a gyerekeket messze, a fantázia világába. Arca olyan volt, mint máskor, mintha lángolt volna az elképzelt látványtól, és úgy tûnt, valóban olvasni tud a gyerekek gondolataiban. Betsabejának eszébe jutott a babája. Azt képzelte, hogy összeölelkeznek, hogy magához szorítja, és a szokott édes szavakat mondogatja: „Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kis angyalok.” Hogy tud ez az asszony az ô babájáról? És honnan tudja, hogy milyen a babája? A tanítónô meglepetten vette észre, hogy a kislány sír. Azonnal abbahagyta a mesélést. A többiek csöndben maradtak, de fejüket mind Betsabeja felé fordították. Nem tetszett volna neki a történet, vagy haza akar menni? A tanítónô odasietett hozzá, gyengéden megsimogatta a fejét, és azt kérdezte: – Mi a baj, szívem? Miért sírsz? Betsabeja egy szót sem szólt. Száját összeszorította, és meleg könnyek gördültek le az arcán. A kérdés, amit magában tartott, túlságosan súlyos volt, és ha még a mamája sem tud választ adni rá, hogy tudna hát a tanítónô? – Miért sírsz? A történet... nem tetszett a történet? – kérdezte. Amikor kicsengettek, és az osztálytermekben harangzúgás visszhangzott, az ajtó szélesre tárult, de a kicsi lány nem a barátaival lépett ki, ahogy szokott, nem állt meg golyókkal játszani a közeli lyukaknál, a fákon túl. Barátai hiába vártak rá, hiába figyelték a kiözönlô gyerekek között, úgyhogy sorban hazaporoszkáltak. 35

Betsabeja egyenesen hazament, és szó nélkül a sarokba indult, a játékaihoz. Hûséges babája most is várta. Bal kézzel kihalászta a többi játék közül, egy színes zsebkendôvel óvatosan letörölte az arcát, megpuszilta, és gondolkodott a régi szavakon. Csendesen mondta ki ôket, egyszer, kétszer, és addig ismételte, amíg pontosan nem emlékezett rájuk. De nem volt már a régi lelkesedés a baba arcán, és ha ez így van, akkor a barátságuknak vége a könyvek miatt, az iskolatáska, az egyenruha és a többi gyerek miatt. – Mondd, hogy tudsz beszélni, ha akarsz. Miért nem szólsz soha hozzám? – faggatta a babát szomorúan. Ahhoz képest, hogy a baba milyen kicsi volt, szokatlanul szigorú volt a tekintete. Betsabeja megismételte a kérdést, de csak nem jött rá felelet. Újra meg újra elismételte, egyre parancsolóbb hangon. Megzavarodott és sírt, azt kérdezte a babától: – Nem akarsz hozzám beszélni? „Nem, én nem akarok hozzád beszélni” – képzelte a választ. Durván megmarkolta a babát, és a földhöz vágta. A baba meg se nyikkant. Akkor Betsabeja felkapta a földrôl, és verni kezdte. – Nem szeretlek többé! – mondta rekedten. A ruhácskája szélét két ujja közé csípve utálattal lógatta a babát, aztán a ruhát is lerántotta róla, körmeit a meztelen anyagba vájta, és mélyen fölhasította. Hideg volt aznap. Betsabeja várta, mikor kezd reszketni a baba. Aztán kezébe vette az ollót, és nekiállt nagy fürtökben levágni a baba haját, egyik fürtöt a másik után, végül a kopasz fejen csak néhány hajcsomó maradt. Kitörte a kezeit, a fejét és mindkét lábát, és a baba apró darabokban, de még így is gyönyörû szemekkel hevert a padlón, némán. Merev szemei úgy bámultak Betsabejára, mintha mondani akarnának valamit. Boda Magdolna fordítása

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 36

PoLíSz

VILÁGBESZÉD

Dane Zajc

Rátalál a magány

(Szlovénia)

Dane Zajc (1929–2005) költô és drámaíró. A II. világháborúban a fasiszták felgyújtották szülôházát, félholt apját tûzbe vetették, mindkét testvére, akik partizánok voltak, a háborúban esett el. A háború miatt az iskolai tanulmányait meg kellett szakítania. A gimnáziumból kizárták és politikai nézetei miatt 1951-ben börtönbüntetésre ítélték. 1958-ban magánúton fejezte be gimnáziumi tanulmányait, ám az egyetemre való beiratkozást megtiltották számára. Volt postás, könyvtáros. 1991–1995 között a Szlovén Írószövetség elnöke. Tagja volt a Szlovén Tudományos Akadémiának, számos díjban és elismerésben részesült, köztük a legjelentôsebb Presˇeren-díjat is elnyerte (1981). Nyolc verseskötete és hét drámája jelent meg

Gótikus ablakok 2. Estére majd rubinok ragyognak kebleden, Magdaléna. Két piros rubin a szürke lepel alatt. A katedrális homályában. Az eloltott gyertyák fehér füstjében. Hajítsd el a lepled.

rátalál a magány egy másik magányra és így szól a magány a másik magányhoz magányos házamba jer be magány és a másik magány betér a magányos házba és az elsô magány belép a másik magányhoz kettôs a magány egyik a másikban két magány magányba gabalyodva és így szól az egyik magány a másikhoz mindent nekem adtál amivel rendelkezhet egy magány most pedig elszakadok most csupa magánnyá válok várj egy kicsit szólt a másik magány várj mielôtt csupa magánnyá válsz és ráfekszik az elsô magány ráfekszik mintha még sohasem feküdt volna rá magához szorítja egy magányláng ölelésében kék lángú szorításban, mintha lángolna a magány nyomja görgeti maga alatt égeti most pedig menj mondja neki légy csak magán magány csak menj csak próbálj a maga alatt lévô hamuhoz szólván a hamunak mely nem válaszol és többé nem lélegzik már hisz' a hamu nem magányos a hamu kardélre hányt magány

Szerelem íve

Hajítsd el: a bûn száraz susogását illatában az imádságnak. Száraz csattanással hulljanak le fejedrôl a csillagok. Fényes sugárban folyjanak át szemedbôl nyitott számba. Tested rubinjai ölembe hulljanak. A szenvedély piros nyelvével hadd nyaldossa bokádat a Hold.

Törj ketté a kezeimben, törj ketté. Törj szét, szólít a föld. A szomjas föld vár, a kemény föld kicserepesedett ajkával rád vár.

Hajítsd el lepled, Magdaléna, holnap a nap szikrázó fényében állsz majd, ruhátlan. Alázattal. Nálam.

Törj ketté a kezeimben, törj szét, szerelem fehér íve. Itasd a száraz ajkakat, töltsd meg az üres karokat.

36

37

Itasd a szomjas testet. És utána hadd virágozzék ki a kô. Hadd virágozzék a föld kebelébôl, hadd ragadjon el téged virágja. Hadd igyon ki a talaj szomja. S hadd illatozzon a hatalmas éj sötétlô illata.

Lukács Zsolt fordításai

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 38

PoLíSz

VILÁGBESZÉD

Svetlana Makarovic´

Pär Lagerkvist

(Szlovénia)

(1891–1974, Svédország)

Svetlana Makarovic´ Mariborban született, 1939-ben. A szlovén közélet érdekes és ellentmondásos személyisége. Sokoldalú mûvész, irodalmár, színésznô, énekesnô és illusztrátor. Egy ideig színésznôként dolgozott, majd önálló, szabad mûvészként folytatta pályafutását. Visszavonultan él egy vidéki településen, a természet közelében, távol minden intézménytôl. Nyolc verseskötete jelent meg. A legnevesebb szlovén irodalmi elismerést, a Presˇeren-díjat minden magyarázat nélkül visszautasította. Verseinek témáját és motívumait a népi balladák világából meríti, amit a modern kor emberének egzisztenciális nehézségei szônek át.

Kígyó A kettô nem kétszer egy egymagában, nem kettô már. Kétszer kevesebb. E tömeg, mely gúnyosan nevet, e tömeg, mely megkövez, e tömeg kettesével és kettesben az ördög üstjének komaságában, a nôstény megduzzadt méhében, a hím gyûlöletének fészkében. Majd a földet s az eget nézed, lehet, hogy még sincs így, de kígyószemmel látod, mint kúszik és leselkedik, magát gyötri, tolakszik és rémiszt, nézd a kígyót, ragadd meg, pusztítsd el, öld meg – s megint settenkedik, földet harap, és morzsáért könyörög az asztal alatt, és imádkozik és hálálkodik e tömeg, e tömeg, mely azt kiáltozta: Feszítsd meg!

Zarándoklat Ah, merre mész, te Mária, Hétfájdalmú Szûzanya, vajon te is velünk zarándokolsz? Igen, zarándokként én is veletek tartok. Aki vérrel verejtékezett, mi pedig miatta hányszor sohase, akit bûntetlenül ítéltek el, minket pedig miatta hányszor sohase, elárultatott és meggyaláztatott, mi pedig miatta hányszor sohase, aki nehéz keresztet cipelt a hegyre fel, mi pedig vele hányszor sohase, epét ivott és a kereszten haldokolt, mi pedig vele hányszor sohase, ezért vérünk nem lesz soha szent. Csak csendesen, csendesen, te Mária, Hétfájdalmú Szûzanya, ha velünk tartasz e zarándoklatra. Lukács Zsolt fordításai

38

Johan, a megváltó Johan a nevem, de „Megváltó”-nak hívnak, mert meg akarom váltani a földi embereket. Én vagyok a kiválasztott, ezért hívnak így. Nem vagyok olyan, mint más, itt a városban senki sem olyan, mint én. A mellemben az Isten olyan tüzet gyújtott, mely soha nem alszik ki. Mindig érzem, hogy ég itt bent, éjjel és nappal. Érzem, hogy meg kell ôket váltanom, hogy fel fogom áldozni magam értük. A hitem által fogom megváltani ôket, amit prédikálok nekik. Igen, érzem, hogyan kell hinnem, hogy értük kell hinnem. Mindenkiért, aki kételkedik, mindenkiért, aki éhezik és szomjazik, és nem lakhat jól. Én majd felfrissítem ôket, félelmükben és szorultságukban engem fognak hívni – én majd mindent elfeledtetek velük, és szelíd, segítô kezet nyújtok nekik. Igen, nekem kell az embereket ezen a földön megváltanom. Tizennégy éves korom óta tudom, hogy kiválasztott vagyok. Azóta mindenki mástól különbözöm. Nem úgy öltözöm, mint más, már errôl fel lehet ismerni. A zekémen két sor ezüstgomb, a derekam zöld, a karom pedig piros szalaggal van átkötve. A nyakamban lévô zsinóron egy szivardoboz fedelét viselem egy szép, fiatal nô arcképével. Már nem emlékszem, hogy kit ábrázol. Így járok. A homlokomon láthatatlan zsinórral rögzített csillagot viselek, amit lemezbôl vágtam ki. Világít és csillog a napfényben, már messzirôl látható, úgy ragyog, hogy mindenkinek fel kell rá figyelnie. Amikor az utcára lépek, mindenki megfordul utánam. Elcsodálkoznak. – Nézzétek, a megváltó – mondják egymásnak. Hiszen tudják, hogy az vagyok. Tudják, hogy ôket jöttem megváltani. De még nem értenek engem. Nem hisz39

nek úgy, ahogy hinniük kellene. Nem úgy, ahogy én hiszek. Bennük nem ég olyan tûz, mint az én bensômben. Ezért aztán beszélnem kell hozzájuk, hinni kell tanítanom ôket, úgyhogy még sokáig itt kell maradnom. Különös érzés – látják a megváltójukat, hallják a hangját, közöttük jár-kel, és mégsem értik meg ôt. De egyszer majd felnyílik a szemük, és akkor olyannak fogják látni, amilyen. Ma piac van. Ott voltam a téren, és szokás szerint prédikáltam. A parasztok jöttek a kordéikkal. Mind körém gyûltek. Beszéltem mindarról, amit magamban hordok, a küldetésemrôl – szétkürtölöm az egész világnak -: azért jöttem, hogy megváltsam ôket, hogy általam békére leljenek. Figyelmesen hallgattak, azt hiszem, hogy a szavaimtól megvigasztalódtak. Nem értem, hogy miért nevetnek. Én, én soha nem nevetek. Mindent komolyan veszek. Ahogy végignéztem az emberek nagy tömegén, és arra gondoltam, hogy mindegyiküknek van lelke, amit meg kell váltani, hogy el ne kárhozzon, és amivel hinniük kellene, hogy ne essenek kétségbe, ünnepélyes és komoly hangulatba kerültem. Csodálatos volt, érezni ôket, ahogy így összegyûltek körülöttem. Egy ideig arra gondoltam, hogy olyan, mintha az emberek végtelen sokaságán néznék végig, azokon is, akik ma el sem jöttek meghallgatni –, hiszen ez egy kisebb piac, ahova nem jár olyan sok ember – valamennyi földi embert látni véltem, akik mind éheznek, és szomjúhozzák a békét, és nekem meg kellene váltanom ôket. Boldog pillanat volt, soha nem fogom elfelejteni. Az hiszem, ma megszállt a Szentlélek, és ôk megértettek engem.

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 40

PoLíSz Amikor befejeztem, valaki elôlépett közülük, és az egész gyülekezet nevében átnyújtott nekem egy káposztafejet. Hazavittem magammal, és jó, tápláló levest fôztem belôle vacsorára. Régen volt, hogy meleg ételt ettem. Isten áldja meg az adakozót. Milyen kár az emberekért. Mind boldogtalanok, kétségbeesettek, mind szenvednek. Johansson, a pék boldogtalan, mert az emberek már nem nála vásárolnak, mióta a közelben egy másik pékség is nyílt. Pedig nagyon jó a kenyere, és sokszor kaptam tôle kalácsot ajándékba. Minden, amit süt, jó. Ekström, a rendôr, akivel gyakran beszélgetek, boldogtalan, mert a felesége elhanyagolja a háztartást, és valószínûleg ôt is. Még a városi tanácsos is boldogtalan, mert elveszítette az egyetlen fiát. Csak én vagyok boldog. Hiszen bennem a hit tüze ég, amely soha ki nem alszik, amelynek égnie kell, míg el nem hamvadok magam is. Nem ismerem a nyugtalanságot, a félelmet, nem vagyok olyan, mint ôk. Nem is szabad olyannak lennem. Nem, nem szabad kétségbeesnem. Hinnem kell – ôérettük. A szociális otthonban kaptam szállást, hogy minden földi gondtól megszabaduljak, és teljesen megváltói hivatásomnak szentelhessem magam. Jól elvagyok itt, naponta kétszer kapunk enni. A többiek mind szegény emberek, annyira sajnálom ôket. Természetüktôl fogva jók és csöndesek, azt hiszem, még soha senki nem értett meg úgy, mint ôk. Megváltónak neveznek, mint mindenki más, és nagyon tisztelnek. Esténként prédikálok nekik. Áhítattal hallgatnak, minden szavam a szívükig jut. Hogy csillog a szemük, amikor beszélek! Csüngenek rajtam, a szavaimon, mint az egyetlen reménységen. Igen, ôk értik, hogy megváltani jöttem ôket. Vacsora után mindig magam köré gyûj-

VILÁGBESZÉD

töm az otthon lakóit, és teljes elragadtatással beszélek, a mennyei fény megvilágosodik bennem, a hitrôl beszélek, amely mindent képes legyôzni, amely boldog otthonná változtatja a világot, amit a Magasságos adott nekünk. Az igazgató megengedi, azt mondja, nem bánja. Elégedett velem. Aztán lepihenünk. Négyen vagyunk a szobában. Az ágyam felett lóg a csillag, fölöttem ragyog és tüzel egész éjszaka a sötétben. Szórja a fényét az arcom fölött, amíg alszom. Nem olyan vagyok, mint mások a földön. Ó, szörnyû félelem a lelkemben! Félelem és kétségbeesés tölt el mindnyájunkat! A csillag, a megváltás csillaga, az egyedüli, mely vezetni képes minket, eltûnt. Ma reggel, amikor felébredtem, a szög, amelyre akasztani szoktam, üres volt. Senki sem tudja, hova lehetett. Sötétség vesz körül, egyetlen fénysugarat keresek, de nem találok, nincs kiút a szörnyû sötétségbôl. Mindenki szomorú, levert, az egész város gyászba borult. Innen föntrôl, a szociális otthonból látjuk, hogy mint a por, terül a város fölé a sötétség, az ég szürke és felhôk borítják, sehol egy fénysugár. Hogyan kellene megszabadulnunk a bajtól? Hogyan lehetne kiutat találnunk a kétségbeesésbôl, ami fogva tart? Mind bennem bíznak. De hát mi vagyok én, ha nem ragyog fejem fölött a csillag, ha nem vezet az égi fény? Semmi sem vagyok, csak egy nyomorult, mint bárki más. Ki fog hát minket megváltani? Mégis megkerült, egész nap térden állva hálálkodtam, és Istent dicsôítettem. Az öreg Enoch vette el. Megtaláltuk a csillagot a matraca alatt. Most mind örülünk és bizakodunk. A hitem még ragyogóbb lett megméretésem után. Csak viccbôl csinálta, megbocsátottam neki. Néha olyan magány és üresség fog el. 40

Néha úgy tûnik, mintha az emberek nem értenék a nekik szóló üzenetemet. Kételkedem, hogy erôt vehetek-e a lelkükön. Hogy tudhatnám megváltani ôket? Mindig mosolyognak, ha beszélek hozzájuk. Ha csak meglátnak, felderül az ábrázatuk. De hisznek-e bennem igazán? Furcsállom, hogy nem értik, ki vagyok, nem érzik a tüzet, ami bennem ég, a menynyei elragadtatást, ahogy mindez lángol bennem és elemészt. Pedig én magam olyan tisztán érzem. Néha, amikor prédikálok, úgy tûnik, mintha egyedül lennék, pedig nagy tömegek állnak körülöttem, és hallgatnak. Olyan vagyok, mint a láng, mely egyre magasabbra csap, egyre fényesebben és élesebben ég, és a felhôkig ér. De senki sem melegszik mellette. Ó kétség, ami össze akar törni! Semmi sem nyomorít és aláz meg úgy, mint te! Ma kint voltam a virágoknál és a madaraknál, úgy örültek nekem. A pacsirták ujjongtak, kankalinok és ibolyák kandikáltak ki a fûbôl. A legnagyobb áhítattal imádkoztam egy ideig. Minden csendes volt körülöttem. A pacsirták a fejem fölött röpködtek, hogy halljanak. Micsoda béke szállja meg a lelket a természetben! Ott olyan jól megértenek engem. Ha az emberek virágok vagy fák volnának, ôk is értenének. Igen, akkor sokkal boldogabbak lennének. Bár a földhöz vannak kötve, mégsem tartoznak hozzá. Olyanok, mint a virág, amit az ember gyökerestül kitépett, a nap kiszárított, és a föld csak arra vár, hogy újra elporladjon. Itt semmi nem teszi ôket boldoggá, semmi más nem tudja megváltani ôket, csak az égi üzenet, amit én akarok elhozni nekik. Ott minden magától értetôdô, és a föld liliomoktól illatozik. Ott békére lelnek. Amikor este visszatértem a városba, az emberek összegyûltek a kocsmák elôtt, 41

és hívták a megváltójukat, azt akarták, hogy prédikáljak nekik. De mondtam nekik, hogy úton voltam, és Istennel beszéltem, hogy haza kell mennem, el kell gondolkodnom azon, amit mondott. Talán nem volt helyes. De idegennek éreztem magam, és szomorúan hazamentem. Ó szívem, milyen nehéz is élni! Milyen nehéz elviselni a rám kirótt feladatot! Ma délután, ahogy gondolataimba merülve róttam az utcákat, gyerekek közé kerültem, akik az iskolából jöttek. Körém gyûltek. – Látjátok, a megváltó – kiabálták –, nézzétek, a megváltó! – Mindenhonnan felém tülekedtek, meg kellett állnom. Akkor az egyik kinyújtotta a karját, és felkiáltott: – Feszítsétek keresztre! Feszítsétek keresztre! – Gondolom, valaki megtaníthatta ôket rá, mert egyszerre mindenki rákezdte. Mindannyian felnyújtották a kezüket, és körös-körül zengett gyermeki hangjuk: – Feszítsétek keresztre! Feszítsétek keresztre! Olyan volt, mintha tôr döfte volna át a szívemet. Úgy éreztem, megáll a szívverésem, a homlokom gyöngyözni kezdett a félelemtôl. Kiáltásaik és hangoskodásaik közepette utat vágtam magamnak, és otthagytam ôket. Az asztalos Lundgren udvarába mentem, és sírtam. Szeretem a gyermekeket. Senki nem szereti ôket nálam jobban. Ha tiszta szemükbe nézek, olyan örömöt érzek, amit a világon semmi más nem tud nyújtani. Azt akartam, hogy eljöjjenek hozzám. Az ölembe ültetném ôket, megsimogatnám a hajukat, kis, meleg arcukat az enyémhez érintenék… Sokszor megfigyeltem Johansson, a pék fiát, amikor este aludni ment. Ott láttam, hogy a gyerek megsimogatta apja arcát, és karját a nyaka köré fonta, és sokáig így ültek, nem törôdve semmi mással. Sokszor vágytam rá, hogy egy kis kéz engem is így átöleljen…

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 42

PoLíSz De hát az, akinek meg kell váltania az embereket, egyedül jár közöttük, mint egy idegen. Itt nincs otthona, barátai, nincs földi szenvedése. Kitaszított, mert benne ég az embereket felemésztô tûz. Ki ô, aki nem olyan, mint a többiek? Feszítsétek keresztre! Feszítsétek keresztre! Hinni, és újra csak hinni kell! Mindannyiukért! Ó, minden este olyan fáradt vagyok, mintha ezrek életét éltem volna. Leroskadok a fekvôhelyemre, és elalszom, mint egy állat. Csak a csillag ragyog halálosan fáradt fejem fölött, mert újra fel kell ébrednem, még több hittel a lelkemben. Miért én lettem a kiválasztott? Gyakran, amikor itt fenn, az otthonban az ablaknál ülök, és elnézek a város fölött, olyan különösnek találom, hogy pont nekem kell megváltanom az embereket. Hiszen olyan csekélység vagyok, sokaknak van nálam nagyobb hatalmuk és erejük a földön. A hivatásom teherként nyomaszt, túl gyenge vagyok elviselni, félô, hogy térdre esek. Ilyenkor a lelkemet olyan félelem tölti el… Ti megváltók, ugye ô nem eshet össze? Ugye nem szabad, hogy félelmet érezzen a lelkében? Ó, miért kell nekem, aki mindannyiuk közül a leggyengébb vagyok, hinnem érettük?! Ma délután, miközben átmentem a parkon, találkoztam a városi tanácsossal. Ahogy elment mellettem, barátságosan bólintott. – Jó napot, Johan – mondta. Majdnem megálltam… Nem „megváltónak” szólított! – Jó napot, Johan – csak ennyit mondott. Csak: Johan, semmi más. Gyerekkorom óta senki nem nevezett így. Most jut eszembe, édesanyám hívott így. Az ölébe vett, és a fejemet simogatta… Most olyan tisztán emlékszem, ahogy rá gondolok…

VILÁGBESZÉD

Jó napot, Johan… Olyan jó volt hozzám, este hazajött, meggyújtotta a lámpát, és elkészítette az ételt, és aztán fölmásztam az ölébe. A haja egészen világos szôke volt, a keze finom és fehér, mert nappal padlót súrolt… Most mindenre olyan jól emlékszem… ô az, akinek a képét a nyakamba akasztva hordom, az édesanyám. Jó napot, Johan… Milyen jót tett, hogy ezt mondta! Olyan vigasztaló és jó. Olyan volt, mintha hirtelen minden elcsöndesedett volna bennem, nincs több nyugtalanság, sem félelem. Csak Johan, semmi más. Bárcsak olyan lehetnék, mint a többiek! Bárcsak letehetném megváltói mivoltom jelképét, közülük valóként járkálhatnék, és olyan lehetnék, mint ôk. Nyugodtan, békében élhetnék itt, földi teendôimet végezvén, mint mások, napról napra, és esténként a világi tevékenységektôl fáradtan feküdnék le, elégedetten, ahogy nekik is elégedettnek kellene lenniük, és nem kimerülten a hittôl, csak a hittôl… Esetleg polírozó lehetnék Lundgrennél, a asztalosnál. Ha pedig az nagyon nehéz, akkor söpörhetném az udvart. És akkor olyan lennék, mint ôk. És akkor nem égne bennem ez a tûz! Nem emésztene tovább a félelem! Csak Johan, semmi más… Mindannyian jól tudnák, ki vagyok, naponta látnák, ahogy a dolgomat végzem… Johan, aki az udvart söpri… Ó, miért kell nekem megváltanom ôket, nekem, aki a legszegényebb, a leggyengébb vagyok közülük? Nekem, aki csöndben akarok itt élni, hálásan a földnek, hogy meghívott engem. Mint a vendég, aki a gazdagon terített asztalnál térdre ereszkedik, vagy mint a virág, amely alig látszik ki a földbôl. Ó, Istenem, Atyám, csak lenne már vége a szenvedéseimnek! 42

Nem, nem! Nem szabad kételkednem! Nem csalódhatnak bennem! Mi akarja megzavarni a lelkemet?! Mi akarja az embereket mind a sötétség mélyébe taszítani, mert csalódniuk kell bennem?! Valami szörnyûség történt velem! Mi az? Nem hiszek többé? De, de! Hiszek! Úgy hiszek, ahogy még soha! Meg fogom váltani ôket! Én, én fogom megváltani ôket! Egyre csak járkálok körbe az éjszakában, nem lelem a nyugalmam. A sikátorokban, kint az utakon, mélyen be az erdôbe és újra vissza. Fúj a szél, a felhôk vonulnak, hol vagyok… tüzel a fejem… olyan fáradt vagyok… Igen, hiszek! Hiszek! Meg fogom váltani ôket, fel kell magam áldozni értük! Nemsokára, nemsokára… Miért érzek mégis ilyen félelmet?! Az emberiség megváltója mégsem félhet és kételkedhet, mint én! Nem, nem… Megint kint vagyok az erdôben? Nem a fák susogását hallom? Miért kóválygok itt... Miért nem vagyok az emberekkel, akik egyre várnak rám… De hát nem értenek engem! És hogyan is érthetnének, mikor magam is csupa kétség és gyötrelem vagyok! Hogy hihetnének bennem, mikor békétlenül tévelygek a sötétben. Nem tudom ôket megváltani!… Nem én vagyok az, nem én! Igen, a megváltójuk csupa félelem és kétség, és ôk nem értik. Olyan, mint a madár, amely magasan a fejük fölött a semmibe kiált. Hallják fentrôl a kiáltást, de azt hiszik, nem nekik szól, mert olyan magasan száll. Amíg vérezve, holtan a földre nem zuhan, nem értik. Csak akkor lesznek képesek hinni. Feszítsétek keresztre! Feszítsétek keresztre! Igen, fel akarom áldozni, fel akarom áldozni magam! 43

A véremmel kell megváltanom ôket, szegény véremmel… Hamarosan, hamarosan meg fog történni… Aludjatok jól mind, ti kedves kis virágok a sötétben, ti rétek, ti erdôk, ti emberek a világon. Legyen békéd, kedves föld! Meg foglak váltani. Virrasztok fölötted éjszaka. Minden félelmed az enyém. Nem kell szenvedned, semmiért sem kell nyugtalankodnod. Hiszen az életemet adom érted. Milyen nyugodt az erdô… Régi avaron járok?… Semmi sem hallatszik a lépteim nyomán… Sok virág és levél rohad el ilyenkor ôsszel, és az ember olyan puhán jár a fák alatt, csöndben és puhán… szántóföld illata terjeng… A harang szól bent a városban?… Egy… kettô… Ó, olyan fáradt vagyok, olyan fáradt… haza akarok menni. Haza is kellene mennem, és pihennem, egy kicsit lefeküdni… Már biztos kíváncsiak rá, hol lehetek. Talán itt kijutok az útra, agyagos… tegnap valószínûleg esett… hogy fúj a szél… A harangot meg csak verik és verik! Csak úgy zeng tôle az ég… Mi ez? Sok harang szól!… Ijesztôen cseng a hangjuk… vihart harangoznak…? Úgy zúgnak, mintha az ítélet napját jeleznék!… Mi ez? Sietnem kell! Tûz van! Tûz van! A lángok magasra csapnak, az ég vérvörös! Ég a város! Ég és elpusztul a világ! Ó, Istenem, meg kell váltanom ôket! Nekem kell megváltanom ôket! Várnak rám – miért nem jön már, jön már végre? Igen, futok, rohanok! Jövök, hogy megváltsam ôket! Agyag ragadt a lábamra, de azért sietek! Ég és föld lángokban áll! Minden összedôl! Mint egy lángtenger! Meg

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 44

PoLíSz kell váltanom ôket, meg kell váltanom ôket! Szívem, nem fájhatsz… Jó szív, úgy fájsz, így nem tudok sietni, nem kapok levegôt… Pedig meg kell váltanom ôket! Hiszen tudod, hogy meg kell váltanom ôket! Lángtenger körös-körül! És tombol a vihar! A mennybolt lángolva borul a világra, és felgyújtja! Most, most mások is vannak mellettem. Ugyanabba az irányba igyekeznek, amerre én megyek. „Itt a világ vége!” kiáltok nekik. „Á – válaszolnak –, csak a szegényház ég.” Igen, igen, a szegényház! Mind a szegény emberek, akik éheznek és szomjaznak, mert képtelenek hinni, most megégnek! Most elpusztulnak! Csak én tudom megváltani ôket! Már nem fáj úgy a szívem, és nemsokára célhoz érünk, mindjárt, mindjárt… Felcsapnak a lángok, a füst betölti az utcát, már érzem a melegét… Végre célhoz értem. Az igazgató és sok ember gyûlt össze. – Megváltom ôket, megváltom ôket! – kiáltok. – Nincs semmi megváltani való! – szólnak, és elállják az utamat, nem értenek. A lángok közé vetem magam. A hôség megnémít… Nem, nem esek el. A megváltó nem eshet össze… Elôször megtántorodok… elôrefelé tapogatózom… a folyosón át… a szobába… Ez üres… talán fönn vannak… A lépcsôn majdnem megfojt a füst… Nem, nem, nem rogyok össze… Meg fogom váltani ôket… mind… mind…! Hol vannak? Süketen tapogatózok tovább… sûrû füst terjeng… lángok csapnak elô… körbetámolygok… Hol vannak? Az öreg, magatehetetlen Enoch… és Anton a béna lábaival… és az öreg,

M E R Í T E T T S Z AVA K

értelmi fogyatékos Christine… és Samuelsson… és Manfred a fogházból… Nem találom ôket… A földön csúszok elôrefelé… a lángok felém nyaldosnak… körös-körül morajlás… dübörgés… pusztulás. Hol vannak?… Sikerült kihordaniuk a bútorokat, az ágyakat, a székeket… Minden csupasz és üres… mintha senki sem lakna itt… Hol vannak?… Biztos nincsenek itt… csak én… csak én… Tûz van! Ég a ház! Leszakadnak a gerendák… mindenfelôl lángok csapnak föl… Ide-oda rohangálok!… Hol vannak?… hol vannak?… mind a szegény emberek… nem találom ôket… de hát nincsenek itt… Csak tûz és pusztulás… csak én… csak én… Ó, én szívem, égsz hát? Lehet, hogy csak te égsz? Érzem, ahogy elemészted a testemet, a mellemet, a tagjaimat, amíg csak te maradsz meg! Igen, emészd fel, emészd fel! Azt akarom, hogy csak te legyek, csak te, a szív, amely éhezik és szomjazik, csak te, tûz, ami elnyel engem!… Semmi más… semmi más… csak te… Nem… már nem tudok… többé… vége… Igen, igen, elsüllyedek… vége van… vége… Ó, Istenem, bocsáss meg, hogy nem találom az embereket, akiket meg kellett volna váltanom… nem találom ôket… Bocsáss meg egy szívnek, amely ég… a vágytól, hogy feláldoztassék… hogy meghalhasson… meghalhasson… Igen, érzem, megbocsátasz… megbocsátasz a szívnek, amely érted ég… szereted … igen. Szereted… hagyod, hogy eleméssze magát… eleméssze magát… megengeded, hogy megtalálja a békét… a békét. Feszítsétek keresztre! Feszítsétek keresztre! Pálosné Sárdy Katalin fordítása 44

Nászay Lôrinc

Patmosz Ott ment az úton, megelôzött néhány ôgyelgô parasztot, ôt meg egy szamár elôzte meg, a szamár patája ütemesen kopogott a köveken, a gazda hitvány kis fekete ember volt, bottal ütötte az állatot gyorsabb ügetésre, Johanannak összerándult a gyomra, amikor azt látta, hogy ember ver állatot. Nehéz szôr átalvetô húzta a vállát, sajt volt benne, egy óriási meg két kisebb, az óriási sajt kerek volt, hibátlan, a kisebbet az ôrparancsnok félbetörte, Johanan tudta, a félbetört sajtért ôt fogják megfenyíteni, de ki törôdik egy nyomorult darab sajttal. Meleg volt máris, reszketett az út fölött a lég, a por, az út mentén a bogáncsok, reszketett még a szamár fara is, amint távolodott és emelkedett az úton, Johanan ezen még el is mosolyodott, míg végül a szeme könnybe lábadt ettôl a kis mosolygástól. Reszketett a pacsirta is a kopár tetô fölött, el-eltûnt, ahogy a tengeri szél idébb-odább sodorta, Johanan valamiféle megnyugtató jelképet akart látni a madár eltûnésében és váratlan fölbukkanásában. Aztán elôtámadt egy sas, megállt a sziget fölött, ott idôzött mozdulatlanul ég és föld között, a pacsirta a sziklák védelmébe húzódott. Hátán, a szôrköpönyeg alatt patakokban megeredt a verejték a hûségtôl, az átalvetô súlyától, a kaptató meredekségétôl, talán az évek számától is, amelyek láthatatlanul ott ültek már Johanan vállán, de leginkább a félelemtôl indultak meg hátán azok a verejtékpatakok. Az ôrjárat bukkant elô az útkanyarban, egy tiszt lépkedett elöl, mögötte három légiós, pajzzsal és lándzsával a kezükben. Johanan nem félt a rómaiaktól, ha olyan a félelem, mint a rettegés az ütlegektôl, a fogak kiverésétôl, a nyelv fához szögezésétôl vagy a korbácsütéstôl. Múló dolgok ezek, tudta Johanan a saját tapasztalatán, elmúló és behegedô sebek, még meg is keményítik az elszenvedô bôrét. Johanan nem ilyen félelmet érzett, hanem undort és megvetést, de az undor fájdalmasabb és hosszabban tartó érzés abban, akiben keletkezik, mint abban, aki fölkelti a másikban. Amikor Johanan a római ôrséget látta, mindannyiszor a gyomrából és az agyából egyszerre támadt valami förtelmes, savanyú émelygés, köpni és ütni egyszerre akart volna, de tudta, nyála sem csordulna, ha köpni akar, és tudta, ökölbe is alig záródna az öreges, gyenge öt ujj, de meg hogy is nézne az ki, hogy ô a katonákhoz lépjen, és megüsse valamelyiket. Az undor ugyan megmaradt benne mindannyiszor, de visszahúzódott a gyomrába és az agyába, megcsöndesedett valamelyest, de a várakozás és a visszavonulás idején csak még töményebbé vált. Johanan ilyenkor nagyon nyomorultul érezte magát, mindent megtett, hogy az undorát valahogy eltávoztassa magától, hogy föl se ébredjen benne, de még inkább, hogy átváltoztassa,… igen, hogy átváltoztassa szeretetre, az ellenségei megértésére és elfogadására. Nézte a centúriót, szôke volt a haja, alighanem a birodalom északi vidékérôl vezényelték ide, kelta vagy germán lehetett, hûvös-nyirkos erdôkben nôtt nagyra, anyja talán máig ott reszket fiáért, akirôl aligha tudja, merre jár. A katonák markos feketék voltak, talán núbiaiak, talán szírek. – Nem vagy ellenségem, sajnállak téged, katona! És lassan már szeretlek! – ezt kellett volna mondani neki, a tenyerével megérinteni, a karjával átölelni a keltát, a núbiait, miért ne viszonozná ô is? Johanan sokszor megtette gondolatban, boldog volt, ha mosolyra derülô szemet látott a kézen fogott, a megölelt katonából magára tekinteni. 45

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 46

PoLíSz


Hogy örülne ô, akivel ma éjjel is álmodott, ilyenkor békés volt az álma és boldog a fölébredés. Johanan úgy érezte, ilyenkor valóban Vele volt a lelke, a tudata, az emlékezete. Ô tudta az ellenségeit szeretni, csak ô tudta. Valahogy egészen másként szerette az ellenségeket, mint ahogy Johanan akarta szeretni, meg mint ahogy azok szeretik mindannyian, akik akaratból és görcsös kívánásból szeretik az ellenséget, miközben csak a szájuk szeret akárkit is, a szívük legföljebb annak a bizonyos undornak a legyûrésére képes, ideig-óráig, pillanatokig. A centúrió meglátta Johanant, de arca se rezdült, csak amikor már ellépdelt mellette az embereivel, amikor már úgy gondolta, Johanan megkönnyebbült az elmaradt találkozás miatt, akkor mordult a legvadabb kinézetû zsoldosra, egy szemvillanással: – Szólítsd ide! – Hé, te! – riadt utána a római, Johanan megállt, eloszlatta magában a növekvô félelmet – mert azért félt –, és szembefordult az ôrcsapattal. A centúrió lassan lépett Johanan felé, fejjel volt nála magasabb, halkan sziszegett az arcába, mint minden találkozáskor. Dehogy akart mártírt csinálni belôle, csak megalázni, és rémületet kelteni benne: – Nem jutsz ki innen élve! – és térdével hatalmasan herén rúgta az öreg Johanant. Az ôrcsapat tovább poroszkált lefelé, Johanan görnyedt egy darabig, aztán fölnézett a mindent látó sasmadárra és tovább baktatott fölfelé a poros, a göröngyös úton. Igen, az éjjel ôvele álmodott, szép, jó álomban voltak együtt, sokan a régiek közül, akik ma már mind nincsenek, fiatalabban voltak, olyan korúak, akik nem gondolnak arra, hogy nekik koruk is lehet. És ott volt közöttük ô is, fakó köpönyegben, kezeit összefogta maga elôtt, idônként fölemelte két ujját, és feléjük nyújtotta, hogy szavainak nyomatékot és bizonyosságot adjon. És Johanan megôrizte ezt a mai álmot is, mint minden álmot, amelyet Vele álmodott. Az álom aztán hajnalra hirtelen eltûnt, helyét iszonyú füst és nyomasztó bûz váltotta föl, riasztó hangok állattól és embertôl, de leginkább életölô szörnyektôl, amelyektôl a háta borsózott, a szája reszketett, a nyakán pedig patakozott a jéghideg verejték, amikor reggel fölébredt. Vitte a szôr átalvetôt a súlyos sajtkorongokkal, tudta, hogy az olajszedôknek viszi a dombtetôre, tudta, hogy élelmet visz nekik a sajtban és pillanatnyi megpihenést, tudta, hogy a remény és az együvé tartozás falatkáit hordozza az átalvetôben. És kezével Johanan titokzatos, apró jelet rajzolt a légbe, a szôrzsákra és az izzadó sajtkorongokra, odahívta társul maga mellé a patmoszi országútra ôt, aki megerôsítette álmát, hogy erôsítse meg a napját is, és mindazokét, akiket részeltet a megpihenésbôl és a boldogság érzésébôl a darabokra tört sajton keresztül. Az út egy darabig a gerincen futott, lelátott a párás tengerre, egy apró bárka tûnôdött jó kôhajításnyira a parttól, petyhüdt vitorlával a szélcsendben. Azon túl, messze, ott volt a hazája, vagy amit már majdnem a hazájának nevezett. Ahol egykor kivirágzott szívében a remény, ahonnan ide számûzték. Az a néhány tucat efezoszi keresztény, csupa zsidó, csupa menekült, egy maroknyi ember, aki a szemével, ha mert inteni a másik menekültnek, aki a kézfogásába merte csak rejteni azt az aprócska jelet, amibôl a másik menekült is megtudta, hogy ha üldözik, nemcsak egyiküket üldözik, és ha elfogják, együtt fogják el ôket. Igen, közöttük, a menekültek között lelt hazára, az üldözöttek között lett szabad Johanan. Vezetôje volt az efezoszi keresztény közösségnek, de talán csak ôbenne volt erôsebb a szeretet, és az ô szava volt alkalmasabb, hogy utat találjon a többiek lelkébe. És ô, Johanan, volt a tanú, a lélek és a test tanúja, aki látta ôt, akinek a nevét sem mondták ki egymás között. Johanan a saját szájával szólt, de az ô szavait, az ô gondolatait mondta. Dehogy a maga hitével, holt

volt a Johanan hite az ô hitétôl. Szóval, amint eldadogta a hallott, de már soha újra nem hallható, a már felejtôdô, de soha el nem felejthetô szavakat, igen, akkor az efezosziak leborultak elôtte, és Johanan hiába mondta, hogy csakis ô elôtte boruljanak le, az efezoszi keresztény-zsidók Johanan elôtt egy kicsit mindig, mint az Úr elôtt borultak le, mert Johananban egy kicsit mindig magát az Urat látták és érezték. Az Úr szolgáját, képmását, a lélek és a szem segítôjét. Johanan beletörôdött ebbe a helyzetbe, ámbár félt, hogy ô maga is elhiszi egyszer, hogy ô a Megváltó hiteles képe és alakmása, és félt, hogy hívei rajongásukban ugyanazt fogják hinni róla, mert ugyanazt akarják hinni róla. És kô- meg sziklabarlangokban találkoztak titokban, a temetô mögött a homokbányában meg nappal hangos ponyvaárusok éjjel csöndes bazárjaiban. És féltek az üldözéstôl, a fölfedeztetéstôl, a megkövezéstôl, amely kijárt nekik. Kijárt nemcsak a rómaiaktól, akik a hatalom elleni lázadásért tettek rendet a rendetlenek között, de kijárt a maguk fajtájabeliektôl is, akik a hagyományok és a vallás ellenségeit látták bennük és sokkal könyörtelenebb ellenségeik voltak, mint a rendtevô rómaiak. A törvény kezére is a saját fajtájabeliek adták, azt akarták, kövezzék agyon Johanant, mint a tolvajt, a gonosz szolgát vagy a bûnös asszonyt szokták, hogy feszítsék meg, ahogy tették a fôlatrokkal, meg ahogy tették Vele is. Bár leginkább oroszlánokkal marcangoltatták volna széjjel, de ez akkor itt nem volt szokásban, maradt a számûzetés, a rómaiak nem akarták a kelleténél jobban fölkorbácsolni az indulatokat. Aki föladta a hatóságnak, bizonyosan hónapokig ott bujdokolt a többiek között, ott sóhajtozott és könnyezett a többiek között, ott fogadta be Johanan szavát és imáját, keze szorítását és karja ölelését a többiek között. Melyikük lehetett? Kinek a szíve, az elméje, a tenyere és a válla fogadta be mindannyiszor a szavakat és a mozdulatokat, és hazudta vissza Johanannak a saját szavait és mozdulatait hitelesként, igazként, együtt szenvedôként és együtt lelkesedôként. Johanan úgy érezte, mégis ôk, ezek az efezosziak az ô testvérei, életének és hitének hûséges társai. Akik most szétszéledtek, mint a pásztorát veszített nyáj, mint a kormányosát veszített halászbárka. Johanan megállt a dombgerincen. A sziget legmagasabb pontja volt ez, jobbról és balról, a távolból egyaránt odaszürkült a tenger, maga elôtt és a háta mögött csak a kietlen kôhalmok, a satnya terebintuserdôk, paratölgyek. A partokon néhány halászkunyhó, a kikötôt csak a rómaiak gályái használhatják, az idegen hajót, ha erre téved, ôk vizsgálják át a fenékdeszkáig. Fegyencsziget, számûzöttek földje Patmosz. Fölnézett Johanan, ahol az elôbb a sasmadár egyensúlyozott, most arasznyi felhôt látott, amely mintha egyre növekedett volna, a nap elé készült beúszni, talán megszûrni a gyilkos sugarakat – gondolta Johanan, és továbbindult az olajszedôk felé. Holt kövek, száradt facsonkok, törött-rágott csontmaradványok, iszonyú hosszú a halál ideje és iszonyú rövid az élet ideje – sóhajtott föl Johanan, és talán bizony úgy is érezte, csak az ember lehet olyan ostoba, hogy az élet röpkeségére fordítja figyelmét a halál végtelensége helyett. De maga is csak így tett. Az ôrszem egy fakalyibából lépett ki, dárdáját ezúttal is váratlanul ütötte Johanan hátának, Johanan mindig megrettent az ütéstôl, a váratlanságtól. – Megzabáltad a fél sajtot, büdös? – röffent rá a katona. – Ezt meg biztos leköpted! – forgatta a kerek sajtot a római. Társa kiszólt a kalyibából: – Nézd csak meg a karját, ez az az ember! – Az olajos? – kérdezte a katona. – Na, mutasd a kezed, te híres varázsló! Johanan elôretartotta a bal kezét, amelyen halvány és vékony volt a bôr, a könyöke

46

47

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 48

PoLíSz


táján ott kéklettek az elmúlhatatlan sebhelyek, a csuklója pedig vékonyabb maradt, mint másoké. – Hát elég rossz munkát végeztek! – röhögött a katona és elfordult. – Bízták volna rám, most nem lenne semmi gond. Meg csodatevô se lennél, ahogy a mestered sem! – megvetôen kiköpött és elfordult. Johanan balja gyengébb volt és sajgott egy évtizede, amióta a forró olajjal telt teknôbe lökték, hogy tagadja meg ôt. De még inkább, hogy tûnjön már el lázadó és lázító személye a meghódított világból. Aztán, hogy nem fôtt meg az olajban rendesen (ezek a hivatalnokok mindent rosszul csinálnak), a helytartó leparancsolta a mulatságot, a centúrió üvöltözött, Johanant meg számûzték. Ide, Patmoszra. Egy gondból kettôt csináltak! – a katonák összedugták a fejüket. – Ha már olyan nagy úr ez a számûzött próféta, hogy csak le-föl járkál a szigeten, szabadabban, mint egy római légiós, akkor leviszi, aminek lenn a helye! – és a katona a kalyibából kihajított egy fényesre koptatott követ Johanan felé, Johanan a gyenge karjával kapott a kô után, a lábára ejtette, de arca se rezdült, úgy tette az átalvetôjébe. – Meg ezt! – dobott egy másik követ a másik légiós, a kô Johanan vállát érte, a fájdalom az agyáig hasított, aztán a másik kô mellé hengergette ezt is. Kezét kinyújtotta Johanan, szemébe könnyek gyûltek, torkából nyöszörgés indult, úgy lépett a katonákhoz, azok meghökkentek a közeledôtôl. – Nem haragszom rátok! – mosolygott rájuk a könnyein át, csak ujja helyével érintette a légiós szôrös karját a csuklója fölött, miközben a szívében is igaznak érezte, amit mondott. – Hallod ezt, túlélte az olajban fôzést, most a megkövezést, erre elpimaszodik, azt hiszi, varázsló! – Vagy hogy ô a messiás, vagy minek hívják az istenüket! – a katona jókorát lökött Johananon, de a kényszerû földre hemperedés mintha jótékonyan kijózanította volna, föltápászkodott, szótlanul visszaindult az úton a súlyos két kôvel átalvetôjében. – Odalenn majd ezért gúnyolnak, hiszen fölöslegesen hurcolom ezt a két szikladarabot. De hát – fonta tovább a gondolatot Johanan – ki tudja, melyik teher fölösleges és melyik nem. Melyik teher tart egyenesben, hogy el ne zuhanjunk, és melyik tart lekötve a helyünkön? – Mindeközben óvatosan megtapogatta kôzúzott vállát, amely sajgott és emlékezett. – Azt mondtad, Uram: „Ne vedd bûnükül, Atyám, nem tudják, mit cselekszenek!” De, Uram, – magyarázta a mindenütt jelenvaló Úrnak a csak itt jelenvaló Johanan –, ha nem tudják, mit cselekszenek, nem is követnek el bûnt, csak teszik, amit az ösztönös állat is tenne. De ezek a katonák, meg a többiek, Uram, ezek tudják, mit cselekszenek. Nekik, igen, nekik kell megbocsátani, Uram. Ezt mondtad, de tudod-e, hogy mi, akik itt maradtunk nekik kiszolgáltatva napról napra, micsoda napi halált és szenvedést élünk át azzal a megbocsátással és szeretettel? Mert a tudatos bûnt könynyebb elkövetni, Uram, mint a tudatos megbocsátást, és a szándékolt szeretetet fölébreszteni magunkban. A nap elôtt különös formájú gomoly terpeszkedett. Mintha oroszlánfeje borzolódott volna a felhôkbôl, teste szekéren hevert, hátán szárnyak meredeztek. Ijedten látta Johanan, hogy második feje is nô az oroszlánnak, vagy mintha kígyó lapulna az oroszlánfelhô mögött, és onnan rémlene elô az a második fej. Aztán bikaszarvat öltött a nagy állat, s a szekér alatta egyre növekedett, kerekei mintha szembe rohantak volna Johanannal. Az égen, a földön, a légben, a napban – ki tudta már, honnan hová rohant az ôrült szekér a rémületes fenevaddal a hátán. Johanan leszegte a fejét, hogy ne lássa az iszonya-

tot, de… igen, egyszerre hallani vélte, tisztán hallotta az égi szekér robogását és sikamlását felhôn és tengeren, amint tör és zúz, robog és loccsan, és a szörny horkantását és riasztó böffenéseit, amelyek ijesztôbbek voltak, mint maga a közeledô látvány. Johanan ijedtében egy tüskebokor oldalához lapult, mintha bújni akart volna valami védelem mögé, de a hitvány bokor egyedül állt a dombtetôn, alig ért a válláig, és különben is tudta Johanan, nincs élô, aki elbújhatna az Úr haragja elôl. A szörnyeteg hatalmasra növekedett, kocsija végigvonszolódott kelettôl nyugatig a nap elôtt, a felhôóriás széleinél a nap dárdái villantak elô, és szórtak szét kísérteties fénynyalábokat a világ fölött. – Ugye, nem én ellenem küldöd, Uram, a szörnyeteg állatot, meg a szörnyeteg szekeret! – nyüszített a félelem Johananból. – Ugye, más is látja azt, ôt, Téged, hatalmadat és hatalmas haragodat! – dadogta és a rómaiakra gondolt, a kôdobálókra, az olajban fôzôkre, a hívek közé lopakodó beárulókra, a szájjal hívôkre, a fél szívvel hívôkre, a hitüket elhagyókra, meg a hitüket lámpaolajra cserélôkre. A robogás és a süvöltés már elviselhetetlenné nôtt, a felhô elveszítette oroszlánfejét, el szekértestét, csak feketén-szürkén örvénylô por- és füstgomolyag maradt, a szárnyak csattogása föl-fölrémlett még, meg a forró pára, amelyet Johanan a fenevad bûzös leheletének érzett, meg kellett kapaszkodnia a tüskebokorban, bár érezte, a bokor tüskéi a tenyerébe fúródnak, de a fájdalom most jó szernek bizonyult a félelemmel szemben. Johanan testét az ijedelem szorongatta, lába reszketett, gyomra össze-összerándult, hirtelen mozdulattal a testéhez kapott és nagy félelmében végigvizelte a tüskebokrot, a poros út mentét meg az évezredek óta némán porló kôszilánkokat. Röstelkedésénél csak a megkönnyebbülés érzése volt nagyobb. Az oroszlán – Johanan nem akart hinni a szemének – tétova bárányfelhôvé oszlott széjjel, a szekérnek nyoma veszett, a dübörgésbôl talán ha távolba veszô mennydörgés maradt, a felhôk alatt pedig ott körözött – akárcsak a hegyre jövetel verôfényes idején – a sasmadár. A nap már kiszemelt magának egy apró szigetet, hogy mögötte bukjon a tengerbe, a dombok között sátrat vert a sötétség, Johanan vállát súlyosan húzta lefelé a két kôgörgeteg, és jaj, nem volt béke a szívében. A völgy fügeültetvényei, az olajfák, a gyér szôlôsorok már mind elfakultak és megszürkültek, egy-egy kôfal fehérlett csak a sötétség alján. Johanan a földre eresztette a nehéz átalvetôt, a napi fáradtság ólomsúllyal húzta a föld felé, térdre esett, de kezével is érte a meghûvösödött földkoloncokat, olyan volt ott fenn, a patmoszi dombtetôn, akár egy pihenésre vágyó, megfáradt állat. Az ásító, mélységes völgyben, a magányos házak és az elszórt tanyák között, itt-ott ki-kigyúltak azok a vasvesszôkbôl hajlított tûztartók, amelyekben forgács izzott és parázs vöröslött, Johanan reszketô földi csillagoknak látta ezeket a fényfoltokat, amelyek – ha valaki ellépkedett elôttük – egy-egy pillanatra mintha lehunyták volna tûzszemüket. De most egyszerre több tûztartó lángja is fölvillant, az utcasorok, a házak homlokzata mintha ünnepi fényben szikrázott volna, elhomályosultak az ég csillagai és megsokszorozódott a földiek lángja, Johanan nem tudta levenni szemét a megvilágosodó völgyrôl. A tûztartók mintha gyönyörû rendbe helyezkedtek volna odalenn a mélyben, a messzeségben, de rendjük egészen idáig látszott, a dombtetô fönti világáig, a tántorgó, az eszmélkedô Johananig, a megkeseredettségében is alázatos szívû, elôzött prófétáig. Akárha egy nagy nyitott könyv volna odalenn az a lángnyelvekkel megvilágított világ, amelyet azonban ki tudna elolvasni! Ki látja betûit ilyen távolból, és ki tudja értelmét? Ki, ki lehet méltó arra – gondolta Johanan –, hogy egyáltalán fölnyissa a sötétségben a világosság könyvét? A könyvet, amelyben – semmi kétség – az Úr maga

48

49

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 50

PoLíSz


gyújt lángot és világosságot, és amelyhez ô ad látó szemet és értô értelmet. A könyv pecsétjének feltöréséhez és szavainak kimondásához. Johanan reszketett, szemével végigpásztázta a völgy betûit, az Úr távolba s mégis oly közelbe rejtett szavait. Forgatta fejét és száján csak kínnal szólaltak meg a széthulló szavak, aztán egyre bátrabban, egyre folyamatosabban és egyre hangosabban szóltak a szavak, s Johanan rémülten vette észre, hogy érteni kezdi az elmondottak, az elsóhajtottak, az elkiáltottak értelmét, miközben tudta, egy börtönszigeten, a világgá számûzöttek világában nem tanácsos elmondani, elkiabálni, de még elsóhajtani sem a sötétségbôl fölvillanó szavak értelmét. Nem, Johanan – szólt magának Johanan –, rohanj haza sziklakamrádba, és vesd papirusztekercsre a látottakat, tedd értelmessé értelmüket, tedd a látomást szavak és gondolatok sorává, még ha a magad emberi elméje szerint csak szerénnyé és gyarlóvá tudod is tenni. Igen, ezt mondta Johanan magának, és egy tapodtat se távozott a patmoszi dombtetôrôl, ölelte ismét a tüskebokrot, és folyt a vére mindeközben, de észre sem vette mindezt Johanan, csak mondogatta a szavakat, amiket hallott, nevezte néven, amiket látott, és fonta egymásba szavait, ahogyan gondolta. És tudta már Johanan, hogy a rémületes oroszlán, igen, az hozta a jelenéseket a felhôszekéren és a lánggomolyba burkolva, és az Úr most teríti elé a patmoszi szôlô- és fügeültetvények völgyében, hogy balga emberi agyával és emberi szemével ô is lássa és értse meg, ami megérthetô belôle az ô számára. És Johanan megijedt, megrémült, lába reszketni kezdett egyszerre, amint megsejtette, senki másnak nincsen módja rá, hogy belelásson az Úr rettenetes terveibe, a múlt és a jövô roppant mappáiba, csak ôneki, a szerencsétlen, öreg Johanannak, csak ôneki és csak ma este, ezen az éjszakán, az egyetlen éjszakára megnyílott szem és megoldott nyelv állapotában. És tudta Johanan – tudta örömmel, tudta rémülettel –, hogy nem ôneki kell tudnia, látnia, hallania és megértenie, ami ott lenn fölvillan, isteni rendbe áll, megvilágosodik, aztán reggelre eltûnik, szétomlik, és befordul a világ láthatatlan belsejébe. Mert ha csak ô látja, mit tudnak akkor róla az efezosziak, mit a pergamoniak meg a szmirnaiak, meg a szent városok lakói, meg a keresztények, akik pogány városokban laknak magányosan, mit fognak tudni a semmit sem ismerô pogány tévelygôk, hogyan és mitôl rendül meg a megátalkodottak megátalkodottsága, és hogyan fogannak meg az emberi szívekben az értelem, a jóság és a megértés apró gyökerei. Rohant volna már Johanan, a nehéz átalvetôt is a hátára hajította, legényes hetyke futással indult volna le a sötétben megbújó halászfalu felé, a késôi ôrjárat rosszalló szemét se bánva, a kijáró ráförmedést és akár egy pálcacsapást is hozzászámítva a napi járandósághoz. De ahogy elfordult volna a tüskebokortól, még egy futó pillantást vetett a völgy kivilágosodott világára, és a lába a földbe gyökerezett. A vasvesszôkbôl hajlított tûztartók gyönyörû rendben álltak, és rendben álltak a fügeültetvények, és sorba rendezôdtek az olajfák valamennyien, és odalenn, az álmát alvó völgyben kirajzolódott az Úr városa, fénybe borult, és a látó Johanan számára reménybe borult ez a reszketésében és ragyogásában megmutatkozó, megnyilatkozó város. A hossza akkora volt, mint a szélessége, befolyta az egész völgyet, a domboldalra is fölkapaszkodott, a város faragott, fehér-sárga kôfalain megvillantak a beleépített drágakövek, a falak találkozásánál és fordulóinál tornyok és bástyák büszkélkedtek, a tetôteraszok szôlôlugasokkal zöldelltek, és gránátalmafa kertekkel tarkálltak. Kékséges fürdôk reszkettek, és pálmák hívogattak a partjaikon pihenésre és heverésre, az utakra

a bokrok és a cserjék árnyékot vetettek. A karcsú templomtornyok és kecses kupolák messzire hintették fényüket és árnyékukat, a piacok nyüzsgése a dombhajlatig fölhallatszott. A város iskoláiból játszadozó gyerekek szaladtak elô, a bazár üzleteiben mesterek szorgoskodtak, a város fölött szökôkutakból áradt szét a hûsítô permet. Fénylett és reszketett a város ott lenn, Johanan hitetlenkedve nyújtotta ki a kezét, tudta – tudnia kellett –, nincs város odalenn a patmoszi sivatagos völgyfûben, se nappal, se éjjel. Se város, se szökôkút, se pálmaliget. De Johanan, a testében megalázott, a lelkében megéledett Johanan tudta, hogy van város és emberek boldogságát magában rejtô élet akárhol, ahol az Úr úgy akarja, és hogy ott lehet az élet városa mindannyiunk lelkében, ha akarjuk. És kinyújtotta a kezét, és tudta, ujjai soha megtapintani nem fogják a fényeket, a pálmákat, a tornyokat és a szökôkutakat, de tudta, csak egy falevélnyi vékony réteg hiányzik ahhoz, hogy ott legyen valóságban is a város zsongásában és permetében, hívôi és mesterei között. Tudta, Johanan tudta, vagy talán csak megsejtette, hogy a jövô városát látja és hallja maga elôtt, amelyet ember soha el nem érhet, meg nem láthat, belé nem költözhet, és benne nem élhet, nem halhat. De amelyik mégis megépül, mégis elkészül, és az igazaknak jutalmául mégis ott formálódik minden sivár és kietlen völgy alján. A szôke légiós az ôrtorony ablakánál állt, és mozdulatlan szemekkel révedt északi hazája felé, a másik, talán a núbiai fekete részegen hortyogott, keresztbe fekve a kapu elôtt. Johanan ellépkedett az ôrtorony elôtt, el a partra vont halászbárkák mellett, egy kutya álmában fölemelte a fejét, és megbámulta a kései járókelôt. A sziklabarlangot, vagy inkább kôdarabokkal megerôsített vályogviskót a hajdani révház végéhez ragasztották, amelyben a számûzöttek – az olajszedôk és a kapások – egy részét tartották. A leghitványabb szállás volt a Johanané, huzatos és köves, a homok pergett a sziklák közeibôl, a kôasztal billegett. Johanan kilátott belôle a tengerre, és föllátott a dombtetôre, nem kellett osztoznia senkivel a közepén kimélyült heverôn, s a kôasztalra is csak ô támaszkodott – a legnagyszerûbb szállás volt a Johanané a számûzöttek patmoszi fegyencszigetén. Kapkodva kereste elô a megtakarított cseppnyi olajat, és reszketô kézzel töltötte a csorba csôrû cserépmécsesbe. Aztán a hitvány köpenyt tapogatta végig, a nap folyamán, jaj, csak nem lopták el tôle a másnak semmit sem érô, de neki mindennél drágább papirusztekercseket. Megfakultak és kiszáradtak a tekercsek, meg-megrepedeztek, Johanan óvatosan bontotta széjjel és terítette ki a kôasztalra, amelyrôl eltakarította a fügecsutkát, amelyet ô hagyott ott reggel, meg a húscafatokat, amelyeket az egerek hagytak ott napközben. A pergamen össze-összeugrott meg föltekeredett, Johanan földre lökte az átalvetôt, kotorászott benne egy darabig, miközben szeme kigyulladt, akár két barna ékkô, kiemelte belôle a két otromba kôgörgeteget, amelyet az ellenségei löktek hozzá ma és mindennap, kiemelte, talán még meg is simogatta öregedô kezével, a pergamen két szélére helyezte óvatosan. Egy fatörzsre telepedett a kôasztal elé, elôkotorta a heverô alól, a köpeny alól és a vizeskorsó alól az óva rejtegetett festéket, amelyet ökörvérbôl meg fekete áfonyából kevert magának, a nyálával megszaporította, és úgy helyezkedett el a patmoszi sziklakamrában, mint aki az ég és a föld, a múlt és a jövô közé fúrja be magát. Itt volt az idô.

50

2007. május 15. 51

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 52

PoLíSz


Hegyi Béla

– Nem vagyok bûnös! – Háncs József? – Nem vagyok bûnös! – Akkor lássuk a tanúkat! – Tessék! Adják elô, mit láttak, hallottak. Vegyék le a sapkájukat! – A belépô két egyenruhába öltözött rendôr a vádlottak felé fordul, és határozottan a szemükbe vágja: – Igen, bíró úr, ôk azok! – Igen, bíró úr, nem fér hozzá kétség. – Te rohadt buzi! – Vellô öklével az egyik arcába sújt. – Bíró úr, kell még bizonyíték? – rikolt az ügyész. – Itt is folytatják! – Te féreg! Undorító, rohadt dög! Elárulod a társaidat? – Háncs ágyékon rúgja a másikat. Az összegörnyedve feljajdul. Az egyik most Háncsnak ugrik. Dulakodni kezdenek. A fegyôr választja szét ôket. Egy-két pofon neki is jut. – Mit jelentsen ez? – ugrik föl helyérôl a védô. – Mit jelentsen ez, bíró úr, kérem? – Ôk hozták marékszám a kavicsot, nyomták kezünkbe a köveket, üvegeket. Szedjük föl az utcát! Bontsuk le a keramitkockákat a házak faláról! Kaparjuk le a maltert! – mondja Vellô. – Velünk együtt dobáltak. Üvöltötték: Ávo! Ávo! Magyarok, fogjunk össze! Ma-gya-rok! Mentsük meg a zászlót! – toldja hozzá Háncs. – Bíró úr, bíró úr! Ez nonszensz! – kiáltja a védô. – A felbujtók rendôrök? Ugyanabban vétkesek… Elôre megrendezték? – A védô úrnak nincs joga így beszélni! Nem tudhatja, mi zajlott le az utcán – az ügyész tenyerével nagyot csap az asztalra. – Protestálok, bíró úr! – Aljas provokátorok! – a két fiú nekiszalad a tanúknak. – Lajos? Rudi? Adtátok a jófiút? A hazafit? Hazudtatok! Becsaptatok! – Bíró úr, új eljárást kezdeményezek – fújja ki magát a védô. – A titkosrendôrök által szervezett akció egészen más megvilágításba helyezi az eseményt. – Ettôl a tények még tények maradnak. Sajnálatos tények – mosolyodik el az ügyész, majd megkeményedik a hangja. – A köztársaság kormánya nevében kérem az ítélet azonnali kimondását. – Tiltakozom, bíró úr. Panaszt fogok tenni a Legfôbb Ügyészségen. – Akkor siessen, kolléga úr! – nevet az ügyész. – Most mi lesz velünk? – kérdi Vellô. – Minket beugrattak! Eszközök voltunk csak – eszmél rá Háncs. – Nem kellett magukat beugratni semmibe! Csak az alkalmat lesték, hogy romboljanak, és a rend törvényes ôreit megtámadhassák. – Ez a hang nagyon emlékeztet engem… – szól közbe a védô. – Amikor a Batthyánymécsesnél, aztán a Baross téren… Mikor is? '88-ban? És csúnyán elbántak velük… – Az a t i s z t az ellenzék volt… – Álságos „ellenzék” volt! Ma ez az elit ugyanazt csinálja... – Kérem az urakat, ne folytassanak a tárgyaláson politikai polémiát. – Akkor hát hallhatjuk végre a tisztelt bíróság ítéletét? – Várjunk! Várjunk! Köszönöm, a tanúk elmehetnek. Kérdezzük meg még a doktor urat is. Megvizsgálta a fiúk általános állapotát? – Dr. Posch a bírói emelvény elé áll. – Igen, megvizsgáltam. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a klimatikus tényezôket.

Vegetatív ôsz – Bûnösnek érzi magát? Vellô Árpád? – Nem, Bíró úr. – És maga, Háncs József? – Nem, Bíró úr. – Hogy' történt? – Minden a zászló miatt volt – így Vellô. – Hogyhogy? Milyen zászló? – A nemzetiszínû – feleli Háncs. – Milyen értelemben? – végignéz a farmernadrágos fiúkon. Arcukon kék-zöld foltok, elmaszatolt vérzések, homlokukon jókora púp. Sárgásbarna anorákjuk gyûrött, mocskos. Rátapostak, lehugyozták – mutatja a lábával Vellô. – No, a többit ne illusztrálja, fiatalember… – Tépték, szaggatták. Nem hagyhattuk… – teszi hozzá Háncs. – De nem csak mi. Biztattak bennünket a többiek is. A Rudi: Gyalázzák a lobogónkat! Zavarjuk el ôket! A Lajos kezünkbe adta a sörösüveget, sorba, jó néhányat: Hajítsátok oda! Mit vagytok beszarva?! – egészíti ki Vellô. – És ami a kezünk ügyébe akadt: tégla, fahasáb, palack, dobáltuk feléjük – sorolja Háncs. – A rendôrségi jelentés szerint komoly sebesülések történtek. Kórházi kezelésre volt szükség. – Igen, Bíró úr. A mentôkocsiban láttak el hirtelen, aztán kórházba szállítottak minket. Ott tartóztattak le másnap hajnalban… – Nem magukról van szó! A megtámadott rendôrökrôl… – a Bíró idegesen matat a papírjai között. – De hát ôk bukósisakban, védômaszkban voltak! Viperával, gumibottal fölszerelve! Lôtték a könnygáz-gránátokat! – Kérem, a rendôrségi följelentésben az áll, hogy „megtámadták ôket garázda módon, fej- és lábsérüléseket okozva, orr- és térdkalácstörést…” Ezt nem lehet büntetlenül megúszni, kérem… – Szabadság? Demokrácia? – az ügyész hangja ostorként csattant. – Nevetséges! Ezeknek? A randalírozó csôcseléknek? Íme, a következmény… A legsúlyosabb büntetést követelem: három évet! Lesz idejük a cellában gondolkodni… – A kirendelt védô úrnak mi a véleménye? – a bíró leveszi-fölveszi csontkeretes szemüvegét. – Kérem a tisztelt bíróságot, vegye figyelembe a vádlottak életkorát, hiszen a kettôjüké együtt sem teszi ki az ötven évet. Egyetemistákról van szó. Nem kétséges, hogy tettük ifjúkori botlásnak minôsül. Késôbb megbánják, és átértékelik. – Csodálom védô kollégám optimizmusát! Ez a fajta nehezen változik. Csak a törvény szigora képes ôket sakkban tartani. – Ezek után is tagadnak? Vellô Árpád? 52

53

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 54

PoLíSz


Ez az ôsz felborítja a vegetatív idegrendszert. Mint '87-88-ban is… Ez az évszakra egyáltalán nem jellemzô mediterrán meleg. Bizonyos fokú túlfûtöttség… – Micsoda halandzsa ez, bíró úr? – vág közbe az ügyész. – Kérem, hagyja beszélni a doktor urat. Dr. Posch nemzetközi szaktekintély, az Akadémia tagja, kandidátus. – És ilyenkor akaratunktól függetlenül olyasmik is bekövetkeznek, olyasmikre is képesek vagyunk, amikre egyébként, normális idôkben sosem. Nem tudjuk célirányosan szabályozni magunkat, megyünk a kisebb ellenállások irányába. Az agykontroll nem mérlegel kellôképpen. Emocionális dömping sodor el bennünket… – Blabla, uraim, blabla! – A libidónk is felkorbácsolódik. Az idôjárásnak ez a viselkedése kihat az egész mentalitásunkra. Ahogy népiesen mondják, „forr a vérünk”. A szimpatikus és a paraszimpatikus rendszer harmóniája megbomlik, és a szimpatikus túlsúlyra jut… – Hát ez nekem nem szimpatikus. Miket hablatyol ez itt össze! – morogja az ügyész. – A jobb oldali agyfélteke szerepe megnövekszik. A ganglionok nem minden alkalommal kapcsolódnak át. Az enthuziasztikus nyomás intenzíven fölerôsödik. Mindezt igazolják a legújabb amerikai kutatások. – Nem elhanyagolható okok. Nem elhanyagolható. Ezeket az érveket a bíróságnak meg kell fontolnia – csücsöríti száját a bíró, vakarja a fejét. – No, és ez vonatkozik a fölhevült rendôrökre is? Mert, ugye, kettôn áll a vásár. – Természetesen, bíró úr. – Elnapolom a tárgyalást! A gyanúsítottak ôrizetét megszüntetem. A továbbiakban szabadlábon kell majd védekezniük. – Mi ez? Mi ez? Komédia? – horkan föl az ügyész. – Nincs jogalapja! Nincs jogalapja! – berzenkedik a védô. – Ellenvéleménynek ez esetben helye nincs! Minden kifogást elutasítok! A tárgyalást berekesztem. – Azt hiszem, kolléga úr – fogja át az ügyész a védô vállát –, mi valamiért együtt fogunk föllebbezni… – s a terembôl kifelé menet még biccentenek a szedelôzködô bíró felé.

Nincs már fontosabb

BuSzabó Dezsô

Homoksivatag Anyám emlékére

tenger a szeme hullámai a ráncok hajszálból vannak idegei vitaminhiányból körömvirágai a Napnak nagy keletje van pillanatok alatt kiderül minden titokra fény derül

Érzéki felszabadulás anyámról hallgatok ebben a versben az örömtôl alig látok míg a Nap végzi a dolgát: kárpótlás nekem ez a nyár – érzéki felszabadulás 54

Berobbant

nincs már fontosabb mint hogy úgy szeresselek mint mikor megismertelek – azon az éjszakán

berobbant a nyár

szemedben láttam meg életemet csókjaidból éreztem meg hogy már én is felnôtt lettem

a kipattant szikrát lángra lobbantja a szél:

sokáig a száguldó idôvel versenyeztem türelmesen lelkesedtem a múló percekért s most gyalog lassú léptekkel indulnék el a jövô felé: hogy lassabban teljenek éveim most éreztem meg mit is jelentesz nekem

kígyóba tekeredett foltok égnek a nap bôrén

lángol a torkom lángol az arcom szívem virágos kerten gázol keresztül gyíkok menekülnek kövek alá

szavam égig emelem benne arcod szeretném megôrizni a jövônek hogy vigyázz még rám

Lukáts János

A szalamandrák Noé ideje óta nem volt akkora vízözön. Gôzölögtek a földek, és füstölögtek a hegyek. Az erdô nagy csöndességben állt és egyre zöldebb lett. Egyre tisztább. Mi, városiak, szólni alig mertünk, amikor hallottuk, milyen néma az erdô, és amikor láttuk, milyen tiszta a világ. A teremtés után lehetett ilyesféle, az elsô hétvégen. A hajdani kisvasút modernkori romjain lépegettünk. Ijesztôen keskeny tud lenni egy vasút elgörbült sínje, amely már régen nem sínpár, és mégis veszi magának a bátorságot (talán utoljára sín-életében), hogy átíveljen egy harsogóra áradt patak fölött. A völgyben nagy volt a némaság, egy-egy meggondolt esôcsepp megvárta, amíg óriásira duzzadt, s akkor a nyakunkba hullott. Száraz helyet nem találtunk, laposat is keveset. Oda vertük a sátrat. Aztán belebújtunk, hasra feküdtünk, és csak a fejünk nézett széjjel a kora estében. – Gátépítô leszek! – tájékoztatott Benedek legújabb, véglegesnek tekinthetô életpályájáról. A csalánon és a vadsóskán keresztül a patakhoz csörtetett, szikladarabokból gát, töltés, hídfô épült. De a víz azonnal elgörgette a köveket, maga akarta megszabni útját. – Vagy inkább folyóépítô leszek! – módosította elhatározását Benedek, látván a gátépítés reménytelenségét. – Van olyan? – kérdezte, de tudta magáról, akármi is lesz a válaszom, ô folyóépítô lesz. 55

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 56

PoLíSz


– Van! – erôsítettem meg a szándékában. Benedek másnapra tervezte az új életpálya kezdetét, ma a vízi kudarcot valamivel feledtetni akarta: – Menjünk föl erre a hegyre! – indítványozta, és elindult. Én utána: ki a sátorból, neki a meredeknek. – Ezt gerincnek hívják! – magyaráztam mászás közben, hogy addig se elôzzön meg túlságosan. Tudomásul vette, de azért csak megelôzött. A gerincen megvárt, ott félt egyedül. Akkor találkoztunk a szalamandrákkal. Ott fönn, a hegygerincen, ahová nem vezet út, a nedvesben, az árnyékban. A csendben, a nyugalomban, mint azon a bizonyos elsô hétvégen. A szalamandra kicsi volt, gyerek lehetett, aki elmászkált a többiektôl, vagy talán csak egy kis magányra vágyott. De ki gondolt a gerincen, ég és föld között, már közelebb az éghez, kétlábúak váratlan megjelenésére. A szalamandra mozdulatlanná dermedt. A félelemtôl, az ôsi törvénytôl? Benedek kinyújtotta feléje a kezét. – Ne bántsd! – halk volt a hangom, a fiú mégis megrezzent tôle: – Dehogy bántom! – és félt egy kicsit a szalamandrától. Csak a tévében látott ilyet, azt gondolta, szalamandra csak a Tûzföldön él, esetleg a Himalájában. Ez pedig itt állt elôtte. Azért feléje nyúlt: – Megsimogatom. – Csak óvatosan – suttogtam. – Érzékeny, gyenge állat. – Az érzékeny, gyenge állat állta a simogatást, de közben iparkodott a kövek közé furakodni. Emelgette apró lábait, amelyek kecsesek voltak, a teste tömzsibb, mint a gyíkoké. A feje nagy, akár a csecsemôknek. Fekete színû testén meghökkentôen villogtak a sárga foltok. Valójában elnyúló pontocskák voltak, amelyek a test vonalát követték. Mintha jelmezt viselt volna. Benedek csattogtatta a fényképezôgépét. A szalamandra eltûnt a kô alatt. Benedek szeme ragyogott: – Állatfotós leszek, mint azok a tévében! – olyan hittel mondta, mint soha még. Hármat se léptünk, újabb szalamandra jött. Nagy, öreg, talán az elcsatangolt apróságot kereste. Bátran emelte föl a fejét, mintha az emberelôtti kor tanúja nézett volna ránk. A száját is kitátotta egy kicsit. Rajta narancsszín volt a folt. Mozdulatlansága egy pillanatig, ha tartott, aztán kényelmesen beballagott egy fatörzs alá, a nedves levelek közé. És újabb szalamandrák… Mi csak lépdeltünk közöttük, ámulva, amint hevertek és jöttek-mentek a hegygerincen, a nyirkos levelek és a száradó kövek között. Mint akik otthon vannak. Benedek egy-egy lelkes félhangot, indulatszót vagy halk rikkantást hallatott. Volt olyan pillanat, amikor három szalamandrát láttunk egyszerre. Kô alatt, fa mögött, meg csak úgy, az út közepén. – Olyan képet, amelyiken kettô van… – kérlelte. – De ha nincs kettô egymás mellett! – tártam széjjel a kezemet. Benedek két ujja már emelte a fekete-sárga, apró, álarcos szörnyecskét. A világ bizonyosan legjámborabb szörnyetegét. Bátran emelte, miközben félt tôle. Odatette a másik mellé, a két szalamandra egy irányba iparkodott eltûnni, ez volt Benedek szerencséje, kattant a felvevô. – Most már hagyjuk ôket! – kockáztattam meg a visszavonulást. – Nem! – olyan hangon volt ez mondva, amivel nem lehetett vitatkozni. Benedek tizenöt szalamandrát cserkészett be, negyvennél több felvételt csinált, arcán a sosem remélt váratlanság öröme. Másnap korán keltünk, meg kellett mászni három csúcsot, útközben volt leszedni való szeder, megfaragni való vándorbot, oroszlánforma szikla – kellett tehát az idô meg az erô. Késô délután volt, mire fáradtan visszatértünk a táborhelyre. Én a tûzrakó hely kövei mellé guggoltam, hogy mielôbb sülhessen a szalonna, és megfôhessen az esti leves. Jó az ilyenkor.

– Én fölmegyek egy kicsit! – nem mondta, hová megy. Oda, a szalamandrákhoz. – Vigyázz! – szóltam utána, majd pontosítottam: – Vigyázz rájuk! Vacsorára jött vissza, egy kicsit gondterhelten: – Csak kilencet láttam. Már ismerte ôket személyesen. És megint lefotózta valamennyit. Már alváshoz készültünk, amikor megkérdezte: – Mit kell annak tanulni, aki ilyen kígyókkal akar foglalkozni? – A szalamandra nem kígyó! – mondtam. És beszélgettünk kétéltûekrôl, élôhelyekrôl, csökkenô és mentenivaló állatpopulációról. Benedek fölkönyökölt a sötét sátorban, úgy beszélt, úgy hallgatott. Másnap már reggeli elôtt fölszaladt a gerincre. Komoran jött vissza: – Most csak hármat láttam. Mit gondolsz, félnek tôlem? – én viccel akartam elütni a kérdést, de ránéztem Benedekre. Meg rágondoltam a szalamandrákra. – Csak szokatlan vagy nekik – aztán hozzátettem: – De nekik minden ember szokatlan. Minden ember idegen. Ne háborgasd ôket… – Én nem háborgatom ôket. – védekezett. – Én csak… – elhallgatott. Barátokat remélt fönn a tetôn, és menekülôket talált. Aznap a hegység legmagasabb csúcsát másztuk meg. Vízmosásban csörtettünk fölfelé, kidôlt rönkökön másztunk keresztül, meredeken araszoltunk elôre, és végül a tetôn voltunk. A szívünk a torkunkban dobogott, az izzadság a hátunkra fagyott a hideg szélben. Ezért jöttünk, a vízmosásért, a meredekért, a hegycsúcsért. Egymás tenyerébe csaptunk. Utolsó reggel Benedeket odalenn hagytam, vigyázzon a tûzre. Ez volt az egyetlen, amivel a völgyben lehetett tartani. Magam lépkedtem föl a hegygerincre, a szalamandrák közé. Leültem egy kidôlt fatörzsre, és vártam. Az öreg jött elô, hátán a narancsszín folttal. Megállt egy lépésre tôlem. A többiek talán rejtekbôl figyelték. Elvégre ô volt a fônök, az öreg, a bölcs… – Most már elmegyünk, nem jövünk többet! – szóltam halk hangon. Mintha bólogatott volna azzal a fölemelt fejével. – Nem akart bántani – és intettem, hogy ott, lenn, Benedek az, aki nem akarta bántani ôket. – Nem, persze – sóhajtott az öreg szalamandra –, minket senki sem akar bántani. Csak, tudod – talán közelebb lépett egy hajszálnyival –, csak, tudod, ez itt a mi hazánk. Itt rajtunk kívül nem él más állat. Néhány csiga, meg a pillangók. Ha idegen jön, az nekünk rettegés. Nem bánt egy sem, csak fényképezni akar, és a szemünkbe villant, csak meg akar simogatni, és letöri a lábunkat, csak egymás mellé taszigál, és megroppantja a gerincünket. – Sajnálom, ha bajt okoztunk… – gondoltam, jobb, ha elhallgatok. De az öreg, narancsfoltos szalamandrának még volt szava hozzám. A többi – láttam – kiült a kôbarlangocskák szájához, onnan hallgatta az okos szót. – Ha megdermedünk a félelemtôl, utána nem kel életre mindegyik szalamandra. Némelyik ott marad holtan. Ti, emberek, nem tudjátok, mi a félelem. Sok mindent tudtok, de sok mindent nem. A hegygerinc életérôl például semmit sm tudtok… – megköszörülte aprócska torkát és indulni készült. Aztán mégis maradt. Fölágaskodott, szinte lábujjhegyre állt. Mellén is megvillant a narancsszínû folt. – Megkérlek… – és nagyon komoly volt a szava –, megkérlek, ne áruld el odalenn, hogy mi itt élünk. Mi csak addig élhetünk, amíg a völgylakók nem tudják meg, hogy szalamandrák élnek a gerincen. Egymás közt, békében és nyugalomban. Emberek nélkül, a napfény és a harmat ölelésében. Ne mondd meg odalenn, hogy találkoztál velünk! – szinte könyörgött. – Ne mondd meg a hegy nevét, ahol jártál, és a hegy-

56

57

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 58

PoLíSz


gerinc nevét se, amelyre föllépkedtél. Te meg az apró óriás. Ne tudja meg soha senki… – visszaereszkedett a földre, és eltántorgott a kövek közé. Bénultan ültem még egy negyedórát, örültem a szép napoknak, féltettem a szalamandrákat, és bántott a dolog egy kicsit. – Van ennek a gerincnek neve? – érdeklôdött Benedek, már hazafelé ballagtunkban. – Nincs, ennek nincs… – feleltem sietôsen. – Ez olyan nem emberlakta hely, láthattad magad is…

Folytatás

Kondor Ilona

Mégis Ismerôs ez a táj, a házak, emberek. A sok régi emlék, mi úgy siet felém, mint gyors nyári fergeteg, az elôttem pergô feledett filmtekercs magával sodor. Hát mégis visszatért kicsi idôre még a forráshoz a sors.

Hova? (Egyetlen gyertya fényében elfér az egész emberiség.) Hova libbensz, kicsi láng? Fényeddel szél vitáz, de a pillanat embersége rávetül a mindenségre. Beléd fúl az érzelmek sokasága. Nem tudni, hány árva sír szemedben, ítélve némaságra.

Zápor Felhôs eget kémlel szemed, fény vakít, ég morajlik, vihar tombol. Te, mint kóbor, kivert kutya kint maradsz a zivatarban. Szakad rád sûrû zápor, és szivárványt szôsz az ég zuhatagából.

A földön csend szorítja markába a lelkeket. Szólnának ôk, de nem lehet.

Egy-egy kis pillanat röpke ugyan, kristálytisztán hallik, ami van.

Mégis sejtjeinkben élnek. Szótlan szavainkban, felszakadó sóhajainkban ôk beszélnek.

A leírhatatlan leírható lényeg, A megfoghatatlan megfogható ítélet.

A mozdulatban, a dalban, a mindenségben, a földöntúli hangban.

Kereszt árnya homlokodon, nyakadban lánc, kezedben ékes bizonyíték a folytatás.

Bene Zoltán

Krónika „… rávetik magukat palotáikra, és vasalt borítású ajtóikat betörve, kapzsi prédának odavetik a németek kincseit.” Thuróczy János 1.

Költészet napjára… Költészet napjára szól a szó, zenében írás fészkel. Mint a madár, ha ép szárnyait lengeti, dalolva repül, számvetéssel. Ha jön a szürke szél, árván latolgat. Mentheti, ami menthetô, és továbbrepül, akár a holnap.

58

György gondosan körbetekerte aszott, varas lábszárán a hosszú, elmocskolódott rongyokat, utána pipaszár lábaira viszonylag tisztának és nem is túl réginek tetszô harisnyát húzott, amely voltaképpen a nadrágja volt, majd ormótlan, itt-ott lyukas, hegyes orrú cipôbe lépett, azt követôen felöltötte piszkos ingének tetejébe még piszkosabb zekéjét, végezetül fejébe foltozott, zsíros szegélyû kalapot nyomott. Felcsatolta az övét, amelyen egy disznóbôr tarsoly és egy kos herezacskójából készített, feltûnôen lapos erszény fityegett. Ilyenformán elkészülvén az indulásra, megszívta az orrát, elmélázva vakargatta a fejét a kalap alatt, s közben nyelvével sebes ínyét piszkálgatta, ahonnan elôzô nap esett ki hónapok óta sajgó-zsibongó foga. Ínyébôl még mindig szivárgott a vér, jól érezte vashoz hasonlatos ízét, csaknem olyat, mintha megnyalta volna éles kése pengéjét. Örült, hogy nem szenved tovább az ostoba fogfájás miatt, s a szegénységnek különben is hozzá kell szoknia a fogatlansághoz, az ô szájában pedig, mindent összevetve még mindig maradt vagy húsz erôs, egészséges fog, pedig már elmúlt harmincéves – éppen két esztendeje, hogy elmúlt, még élt az öreg Zsigmond király. Elhessegette a gondolatot, ilyen idôsen már nem jó számon tartani az éveket, nem tanácsos feljegyezni az idôt. Jóllehet a király is majdnem hetven esztendôt megért, ötlött eszébe. Viszont ô király volt, tehát nem odúban lakott, hanem tágas termekben, nem akkor evett, ha jutott neki, hanem akkor, amikor kedve szottyant rá, összehasonlíthatatlanul kevesebb féreggel kellett megosztania ágyát, mint alattvalói túlnyomó többségének 59

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 60

PoLíSz


a vackát, s télvíz idején nem fenyegette a megfagyás réme – hogy csak néhány okot soroljak, gondolta György, amiért több esélye lehetett a hosszú életre, mint bármely budai vagy más országrészbéli szegénynek. Kiköpött, mert a vér felgyülemlett a szájában, utána undorral eltaposta a döngölt padlón a köpetet. Akkor kopogtattak. Az kopogtatott, aki kopogtatni szokott a napnak eme kisded állapotában, nem erôsen, de határozottan döngetve az alacsony faajtót. – Gyere, György, már várnak a cimborák – mondta, nem hangosan, de a vastag fán keresztül is jól érthetôen a korai kopogtatásban jártas ember. – Megyek – felelte György, szívott még egyet az orrán, hûséges kését a zekéje belsejében erre a célra kiképzett zsebbe rejtette, s kilépett az ajtón. Üdvözölte azt, aki kopogtatott, s elindult nyomában a sikátor torkának irányában. Átlépett egy összegömbölyödött alakot, alvót-e vagy holtat, nem törôdött vele, feje kicsit zsongott, orrát facsarta a szúrós reggeli szag, az utcára loccsantott éjjeliedények szaga. Egyik-másik ablaktábla résnyire nyitva állt, sejteni engedte a keretre feszített marhahólyagot, a legtöbb azonban zárva volt, elutasítóan, oltalmazóan, védekezôen zárva. Sötét volt még, a nap is épphogy csak felkelt (ha felkelt egyáltalán), meg a két korai útonjáró feje fölött lebegô faerkélyek erdeje is árnyékba borította ôket, ilyenkor hajnalban még inkább, mint késôbb, mikor a nap már magasan járt az égboltozaton. Hûvös volt, holott hetek óta virágzott a tavasz, bagzottak a macskák és a kutyák. György megborzongott. – Visszamegyek a köpenyemért – szólt. – Hagyd a csudába, melegszik a nap! Meg el is késünk, ha még visszafordulsz, az pedig nem jó neked, hidd el – felelte a pirkadatkor kopogtatás és az otthonról elszólítás mestere, azzal megállt, megnyitotta nadrágjának elejét, és bô sugárban levizelt egy utcán alvót. György vele tartott. Az alvó meg sem rezdült, moccanatlan tûrte a csúfságot, ami vele megesett, pedig élt még, nem lehetett vitás, olyan hangosan szuszogott. – Ezek az este még nem döglöttek itt – mondta György, miközben harisnyaszerû nadrágjába visszacsomagolta férfitestét. – Mindennap bejönnek. Koldusok – világosította fel a társa s egyben vezetôje, akinek nemrég ajtót nyitott, s hívó szavára elhagyta üregét. – Mintha nem tudnád – tette hozzá. Indultak tovább, lépteik kongó visszhangot vertek a meztelen, lehunyt szemû házak közé szorított szûk utcakígyó bendôjében. A falakon nedvesség csorgott alá, egy-egy erkély feketére pácolt faszerkezete meg-megreccsent, mintha öngyilkos elhatározással a nyakukba akarna omlani, majd kisvártatva úgy döntene, mégsem teszi, megkönyörül saját magán és az alatta elhaladókon egyaránt. Hamarosan kis térre értek, abba futott bele a sikátor. Láthatták, hogy világosodik. Virradt. A téren, az ébredezô napsugárzásban két barát lépdelt, lehajtott, tonzúrás fejjel, folyamatosan mormolva, egyfolytában ôrölve a latin szavakat, mint malom a búzát. György láttukra újra köpött egyet, ám társa rosszallón emelte rá a tekintetét, hát másra nem vetemedett. Elsurrantak a szerzetesek mellett, be egy másik szûk kis mellékutca homályába – csicsergô, ciripelô, cincorgó patkányok rebbentek szét a zajra, amit okoztak. Ôk ketten ügyet sem vetettek rájuk, meg sem szaporázták lépteiket, hisz' megszokták már a rágcsálók jelenlétét, életük részének tekintették ôket, mint a bolhát, mely ruháik redôiben bújt meg vagy a tetvet, mely hajukban fészkelt, s hozta világra nagyszámú utódait. Az Irgalmasság Anyja-kápolnához igyekeztek, mint nemsokára kiviláglott, a Taschental szélére. Ott várt rájuk Erhard, a bíró, a nagyszombati Farkas László félszemû szolgája,

valami tíz-tizenkét Györgyhöz hasonlatos éhenkórász csavargóval, városi söpredékkel az oldalán. A kopogtató itt elvált Györgytôl, ahogyan a többi kopogtatók is magukra hagyták azt, akit idekísértek, s elszeleltek, hogy bezsebeljék a megbízási díj fennmaradt hányadát. – A bíró úrnak van rátok szüksége – kezdte Erhard, mikor látta, hogy mind együtt vannak, akiket várt. Törve beszélt magyarul, nem hibásan, de idegenesen, furcsán. – Máskor is lehetne – vágott közbe valaki, egy nagyhajú fiatalember, György régi jó ismerôse. – Mondjuk olyankor, amikor pénzt herdál. – Kaptok pénzt, ne féljetek! – ezt felelte Erhard. – Egy kis mulatságtok lesz, s pénzetek is, rénusi aranyak, régi súlyúak, csengô-bongók! – Mit kellene tennünk értük? – vette át a szót György, aki komoly tekintéllyel bírt ebben a társaságban. – Okos beszéd, okos beszéd! Szép, okos beszéd – vigyorgott a bíró szolgája, majd így folytatta. – Az a György deák elinalt innen, ugye, hála az Úrnak. Az a barom, aki három éve rá kívánta tenni a mocskos mancsát a Krisztus Teste Céh, mi több: az egész németség vagyonára! Sôt, tovább merészkedett az a bitang, s Istentôl olyanynyira, oly igen nagy távolságra elrugaszkodott, hogy a Nagyboldogasszony-templomot a Mária Magdolna-templom kápolnájává akarta süllyeszteni! Azaz zülleszteni. De ô már nincs itt, tudjátok. Ti aztán jól tudjátok, hogy a saját nyughatatlan fajtája ûzte el. Emlékeztek még a tavalyi zavargásokra, ugye? Ti is ott halásztatok a zavarosban, s amit fogtatok, azt mind nekünk köszönhetitek! – Tudjuk – szakította félbe szavait ezúttal György. – A Krisztus Teste Céhet ugyan nem sajnáltuk volna, se a jó németséget, ember! De György deák hívei se jobbak nálatok, az az igazság, azért tettük, amit tettünk. Magyar vagy német, ha kalmár, nekünk egykutya. Hisz' a te gazdád se németnek született, azért is tettétek meg bírónak! Ez a sok hülye magyar meg örült, vigadozott, ünnepet ült, s nem nézte az asszonykát, a némethoni Kammerer-lányt! Hülyék mind, én mondom neked, ember! – De jól tájékozott vagy semmi csatornatöltelék létedre – jegyezte meg epésen Erhard. – Nana! Ha megütsz, másokhoz fordulok. Látod, látod. – Mondjad már, mi a csudát kell tennünk! Ne köntörfalazz! – Ismeritek-e János mestert? – Az ötvöst ismerjük, ha azt kérded – felelte a nagyhajú ifjonc. Olykor vásárol tôlünk ezt-azt. – Róla van szó – hagyta rá a német, majd fontoskodva folytatta. Ô most György deák utódja, ô irányítja a magyarokat ellenünk. Galád és fondorlatos módszerekkel ki akarnak túrni bennünket ôsi jogainkból! – Ezt tudja a csecsszopó is itt, Budán, ember – mondta szelíden György. – Mi kell, azt bökd ki végre! – Nem bánnánk, ha eltûnne ez a János mester. Az ötvös, a bajkeverôk feje. – Ki nem bánná, ember? Ne beszélj talányosan, mert megjárod! – A Krisztus Teste Céh örülne neki – válaszolt a bíró embere sunyin, laposan oldalvást pislogva. – Szóval a németek – szögezte le a nagyhajú. – Ne keverd, komám – igazította helyre György. – A Krisztus Teste Céh nem egyenlô a németekkel. Például ennek a druszája, a Kremer Erhard biztos nem röhögné magát halálra, ha az ötvös eltûnne. A bíró viszont, aki magyar, legalábbis annak látszik,

60

61

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 62

PoLíSz


igen elégedett volna velünk, ha megtennénk ezt a kis szívességet, azért küldte ide ezt a kedvenc kutyusát. Igaz, rajta kívül a többi majd' mind német a Céhben, de azért ne keverjünk, ne kavarjunk! Maradjunk a Krisztus Teste Céhnél, hagyjuk a németséget! Mennyire örülnének a céhes urak? – Így, ahogy itt vagytok, megkapnátok egy ház árát – közölte Erhard. – De csak akkor, ha az országgyûlés idejekor már nem lábatlankodik itt János mester. – Egy ház árát – ismételte György. – Lássuk csak, vajon milyen házra gondolhat a tisztelt bíró urad? Nyilván nem a Garaiak palotájára. De talán a Kanizsai-portára igen, nemde? – Megvesztél? – ijedezett a szolga. – Az megér vagy ezerötszáz aranyforintot! – Ahogy mondod, ember, ahogy mondod! Isten segedelmével megér az még egy kicsit többet is! – Nem – zárta le a beszélgetést Erhard. – Nem, annyit nem kaptok. Nekem az uram két-háromszáz aranyról beszélt. Annyiért is szép házak vannak. – Mi viszont sokan vagyunk egy házra – csattant fel egy medve-termetû, félfülû férfi, de György leintette, s helyette, mindannyiok szószólójaként ô beszélt. – Legyen hatszáz, és az ötvös szôrén-szálán elvész! Erhard ráncolta a homlokát. – Meg kell vitatni, meg kell vitatni – hajtogatta. Délben valaki felkeres téged, és köszvényes ujjával Györgyre mutatott. – És már hozza is a pénzt – mosolygott György. – Vagy mégsem? – A felét, talán – egyezett bele kényszeredetten a szolga, s hátán bôséges hozamú, széles patakokban csorgott a verejték. – Úgy az ötvös is csak félig tûnik majd el – mosolygott tovább zavartalanul György. – Esetleg oly módon, hogy valakinek a fülébe jut, ki akarta annyira eltakarítani, ki óhajtotta, ki áhította szegény szerencsétlen vesztét oly erôsen! – Ott lesz a pénz – nyögte Erhard, s amint kimondta, már ott sem volt a sokféle latrok között, még poros nyomára sem akadtak volna rá hirtelen, ha eszükbe jut kutatni utána. György diadalmasan dörzsölte a markát, s hosszú ívben az eltávozott bírói szolga után köpött. Rossz ízt érzett a szájában, nemcsak a vért, egyebet is, a pénz azonban életet öntött fáradt tagjaiba, s elhasznált lelkébe, mint egykor, ismét tetterô költözött. Váltott még néhány szót a társaival – ismerte valamennyit, régi, kipróbált, kiváló, megbízható emberek voltak, ha a polgárok útonállóknak és éjjelbátraknak tartották is ôket városszerte –, meghagyta nekik, mit cselekedjenek, aztán hazabaktatott. Ahogy átvágott a tereken, foltos kalapját melegen sütötte a nap, a sikátorokban patkányok menekültek elôle sikítva. Ô azonban mindvégig fütyörészett.

– Vigyáznunk kell az országgyûlés idején – kezdte tudálékosan mondanivalóját Kopácsi Dénes, miután kényelembe helyezte magát és nagyot kortyolt az elébe tett, színültig töltött boros kupából. A király is német. Németebb, mint Zsigmond urunk volt, hogy a fene egye meg! Az urak mindig ilyeneket ültetnek ránk. Nekik könnyû. – Könnyû nekik – visszhangozta Bíró György, aki Felhévíz legtestesebb férfiújának hírében állott, s ennek megfelelô tiszteletnek örvendett. – Igaz – csatlakozott János mester is, majd ekképpen folytatta. – S egyebek miatt sem árt résen lennünk. Gondoljanak György deákra! A maga idején jól képviselt minket, eladdig, míg ama Prágai Vencel meg nem rontotta. A Krisztus Teste Céh csak jót tett velünk, hogy elûzette a múlt évben közülünk. Mert ôk tüzelték ellene a csôcseléket, az nyilvánvaló. Tisztában vannak ezzel kendtek is, urak! – Ôk, ôk – bólogatott Kopácsi Dénes. – Ki más? S vajon azt érti-e, drága barátom, azt a bizonyos szóban forgó kóborló atyát érti-e az alatt, hogy egyebek miatt is figyelnünk kell, s nem csak a német király németekhez hajlása végett; vagy netán valami más veszedelemre gondol? – Nem gondolok én semmi egyéb veszélyre – jelentette ki az ötvös. – Én bizony csakis arra a csehföldi eretnekre gondolok. Prágai Vencel, annak a bizonyos Prágai Jeromosnak a tanítványa, aki szintén prédikált itt egykor, évtizedekkel ezelôtt, s aki magának Husznak volt közvetlen munkatársa, szóval ez a Vencel mestere nyomdokain járva megfertôzte a budai szegénységet. Sok köztük a kelyhes, cefetül sok! Állítólag akad olyan is a külvárosokban, nem is egy, aki Zizka katonája volt, s megjárta Tábort. – No – vonta fel bozontos szemöldökét Bíró György, és sanda pillantást vetett keszeg képû komájára, aki éppen szóra nyitotta száját. – Én magam is ezt hallottam. Állítólag azok közt is voltak táboriták, akik tavaly György deákot ûzték, zaklatták, szép házát kifosztották. Az egyik talán a galgóci várban szolgált évekkel ezelôtt. – Ezt nem tudom – töltötte újra csordultig a poharakat János mester. – De ügyelnünk kell, nehogy híre szaladjon az ország nagyjai közt, hogy Buda kelyhes város. Nem az, tudom, de annak se kell terjednie, hogy bármily mértékben felütötte a fejét nálunk ez a kórság! Éppen ezért szeretném, ha választanánk néhány megbízható embert magunk közül, s egyezséget kötnénk a Krisztus Teste Céhvel. Az országgyûlés idejére. A magunk dolgát magunk közt intézzük el, ha eljön az ideje, beleértve a tanács összetételét, a tanácsbéli arányokat, a bíróválasztást, a templomok plébánosainak kérdését, miegyebet. Ebbe ne vonjuk bele az urakat, semmi jó nem származna abból, soha nem is származott. De rejtsük el elôlük a kelyheseket is! Lefogathatnánk ezt a Vencelt elsôként. – Ha még itt van – vetette közbe Bíró uram. – Ha még itt van – hagyta rá János mester. – S itt van-e? – kérdezte Kopácsi Dénes. – Nem tudhatom, de délre kiderítem – válaszolt ôszintén az ötvös a céh és a magyar kerekedôk véd- és dacszövetségének elsô embere. Kendtek meg gondolkozzanak azon, amit mondtam. Sok idônk nincs. – Kevés az idônk – helyesbített Kopácsi Dénes, és sovány aszkéta ábrázata megnyúlt, mint a kanálról lecsorgó méz. Gondolkodni fogunk. – Méghozzá sebesen – egészítette ki Bíró György. Az Isten segedelmével túljutunk ezen az országos gyûlésen, s aztán elrendezzük a tanács dolgát is okosan. – Bizakodjunk!

2. Felhévízrôl Kopácsi Dénes a szokottnál jóval korábban jött be azon a májusi napon a belvárosba, hogy zavartalanul találkozhasson János mesterrel, az ötvösök céhének elsô emberével, a gazdagabb budai magyar polgárok egyenjogúsítási törekvéseinek irányítójával. Éppen szelíden hasadt a hajnal, amikor elindult; be akart még térni a komájához, Bíró Györgyhöz is, hogy magával csalja, s ebbéli igyekezete nem vallott kudarcot; így aztán kettesben érkeztek meg az ötvös kapuja elé, mégpedig abban a pillanatban, amikor a tavasz gazdag díszeibe, mintegy ünneplôbe öltöztetett egyszerû hétköznap a kora reggeli órákat kezdte jóízûen habzsolni-falni. János mester örömmel fogadta a komákat, késedelem nélkül tágas házának szép boltozatú termeibe vezette, és szívélyesen hellyel, valamint tüzes borral kínálta ôket. 62

v

63

v

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 64

PoLíSz


3. György végigheveredett a szalmával tömött zsákon, amit derékaljul használt, szájába dugott egy szalmaszálat, s bámulta, ahogyan szobája egyik sarkát szorgos munkával beszövi egy pók. Druszájára gondolt, a deákra, arra, ahogy az elôzô évben sipítozott, könyörgött, kegyelemért esedezett – nagyúr létére, tizedbérlô létére, harmincadispán létére, a király hajdani kegyeltje létére! Futni hagyta, de csupán Vencel atya miatt, nem másért. Hanem az atya már messze jár, és János mestert, ha itt volna, sem biztos, hogy megoltalmazná. János mester nem jobb egy fikarcnyival se, mint a németek, a hájas, ájtatos posztókereskedôk vezette idegenszavúak, a meghamisított, elferdített hitükben megátalkodottak. Valaha, hallotta, többen lakták ezt a várost, mint ahány magyar élt itt, de mára az arányok megfordultak. Csakhogy a magyarok oroszlánrésze a szegénységet duzzasztja, a tehetôsek meg, nem vitás, ugyanazok, mint a németek, közéjük is akarnak furakodni mind beljebb, mind mélyebbre, mind erôsebben, s még jobban, még inkább ugyanolyanokká szeretnének válni, mint azok. A szegénységgel egyik sem törôdik, csak a cseh hitû papok, bujkálva, ezer veszélyt vállalva. György jól tudta, mit ér az urak szava, ezért kérte a vérdíjat elôre. Hallotta Venceltôl, miként égették meg Huszt a cseh papok és nemesek, pedig levele volt Zsigmondtól! Kiköpött, keserût, véreset. – Még mindig szivárog – állapította meg –, még mindig vérzik a fogam helye. Annyi baj legyen – tette hozzá egykedvûen. Várta, hogy kopogtasson valaki. Nem az, aki pitymallat elôtt zörgetett, hanem egy másik, a délben esedékes kopogtatások ismerôje, az örömhír hozója. Mert öröm az, ami érkezik hozzá, nagy öröm: a ribillió. Mert nem pusztán a pénzrôl, de annál sokkalta többrôl van itt most szó – esélyrôl, leckéztetésrôl, erôfitogtatásról. A kehely testvéreinek erejérôl, amit, hiába hiszik az ellenkezôjét, soha nem tiportak sárba, soha nem szelídítettek meg, nem tettek szolgává! Végigtekintett magán: koszos, mocskos, szakadozott gúnyáján, élôsködôk kínozta, szíjas, szikár, nélkülözésekben és csatározásokban edzôdött és törôdött testén, de nem sajnálta magát. Ô többet kap, mint azok, akiknek bôre nem szárad rá inaikra, húsuk nem szottyad a csontjaikra. Ô megkapja Krisztus vérét is a borból, nem csupán a testét a kenyér által! S ha akarna, megszabadulhatna bûneitôl teljesen, s élhetne olyan angyali tisztaságban, amilyet ôk, a gazdagok, a földi hatalomra és boldogulásra kiválasztottak, a saját, igaznak vélt önámításukban rendíthetetlenek elképzelni sem tudnak; s ha akarna, szerezhetne Írást is – magyarul, azon a nyelven, amit tökéletesen ért, s mivel jól tud olvasni, a magáévá is tehetné a szent szavakat. Biztos forrásból hallotta, hogy Tamás és Bálint atyák Bibliája fellelhetô Budán. Ôk, vele szemben, kiszolgáltatják magukat papjaiknak, elhiszik, el kell hinniük, amit azok, meg a klerikusok állítanak, hiszen, még amelyik beszél is közülük latinul, Bibliához az sem juthat egykönnyen, de inkább sehogy. Sokat megtehetne ô, láthatja bárki, akinek van szeme a látásra, sokat! Azonban beéri a lázongással, az erô felvillantásával. Ezzel a lehetôséggel, mely nyílott a Teremtô kegyelmébôl elôtte, elôttük. Láthatja majd a király is, micsoda erô lakozik sovány karjaikban, mert lelkük hite, hitük lelke költözik a húsba, s az nem lesz hús többé, de sokkalta több lesz annál! Láthatja majd a király, meg fogja látni. Kaparászás hallatszott az ajtó felôl. György feltápászkodott, lerázta magáról a gondolatok súlyos mázsáit, s kiszólt: – Ki az? – Erhard küldött – felelte valaki az utcáról. György az ajtóhoz lépett, kitárta azt, de semmi mást nem látott, mint egy távolodó, széles hátat, s a küszöbön egy erszényt, 64

egyszerû posztóerszényt, jó kövéret. Lehajolt, felvette, visszalépett szûkös, nedves lakásába. Leült egyetlen székére parányi asztalához, s kiborította az erszény tartalmát. Hatszáz aranyat számolt össze, hatszáz jó aranyforintot, régi súlyút. Elégedett lehetett. Ez majd enyhet hoz – vélte, s ki is mondta. – Ez majd enyhet hoz nekünk, hála érte néked, Uram! Visszasöpörte a pénzt az erszénybe, s az erszényt disznóbôr tarsolyába rejtette. Akkor újra kopogtattak. Nem úgy hangzott ez, ahogyan a hajnali kopogtatás, de nem is úgy, mint az iménti kaparászás. Ez egy nyílt, egyszerû, bebocsátást kérô kopogtatás volt. György egyik kezével megtapogatta tarsolyát, másikkal a kését a titkos zsebben, úgy ment ajtót nyitni. Az ajtónyílásban egy alacsony, sovány szerzetes állt, a ferencesek csuhájában, tonzúrás fejét leszegve. – Jakab atya – mondta György csodálkozva, s oldalra lépett, hogy vendége bejöhessen. – Dicsértessék – motyogta még, meglehetôsen zavarodottan. A pap a székhez ment, leült, s ültében mondta a mindörökké, áment, felemelve arcát, ezáltal szép ívû, olasz profilját mutatva vendéglátójának. – Miért jött, atyám? – kérdezte György. – Két testvérem ma reggel elhagyta rendházunkat – kezdte a barát. – Úgy vélem, te kitudod, hova mentek, s visszatéríted ôket hozzánk. Ismersz engem, György, ismered a gondolataimat, a nézeteimet. Tudod, hogy védelmembe vettem a cseh Vencelt. Tudod azt is, hogy úgy vélem, sok igazsága vagyon neki és hittársainak. De azt nem hagyom, hogy az eretnekség útjára lépjenek a testvéreim! Találd meg ôket, s amint megtaláltad, hozd vissza nekem épségben mindkettôt! – Nem tehetem, atyám – komorult el György. – Tartozol nekem, György! Tartozol – csattant fel Jakab testvér. – Ha akkor nem segítek, te is, Vencel is kerékben végzitek vagy karóban, esetleg máglyán, miként ama Husz János! – Ez igaz, atyám – hajtotta le a fejét György. – Ez bizony nagyon is igaz. – Most leróhatod a tartozást, fiam – csendesedett el a barát. – Nem akarsz tán az adósom maradni? – Meglátom, mit tehetek, atyám – egyezett bele György. – Helyes, fiam, helyes! És ha visszahozod ôket, beszélgethetnénk. Vagy úgy áll a dolog, hogy megrögzött, hajthatatlan elképzeléseid szerint engem is ellenségnek tartasz? Tévelygônek? Gyilkosnak? – Ellenségnek semmiképpen, atyám – válaszolt György. – Gyilkosnak sem, semmi esetre. – Tehát tévelygônek – mosolyodott el Jakab testvér. – Nos, én téged ellenségnek is vélhetlek, meg gyilkosnak is, s egyik esetben sem rugaszkodom el túlságosan a valóságtól, attól tartok. Vagy tévednék? – Nem tudom, atyám – ismerte be György, lesunyt fejjel. – Igazán nem tudom. Atyám teljességgel más, mint a többi pap. – Csupán türelmes vagyok – hárította el a dicséretet a szerzetes. – Semmi egyéb, csak türelmes. A türelem szép erény, s én rendelkezem vele. Lehet, hogy ez az egyetlen erényem, és nem tagadom, hogy egyébként nem bôvelkedek a jó és nemes tulajdonságokban. De ezzel az eggyel bírok, Isten látja lelkem, s éppen ez távolról sem utolsó az erények sorában! Nem hiszem, hogy az inkvizíció célravezetô eszköz, nem hiszek a máglya füstjében, a tortúrában, az öldöklésben, a háborúban. Abban hiszek, amit a császár, a mi megboldogult Zsigmond király urunk tett, mikor kiegyezett a prá65

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 66

PoLíSz


gai kelyhesekkel, s rávette erre a Szentatyát is. Most ôk is elismerik a pápa fennhatóságát, a lázadó táboriták pedig öt éve nincsenek. Vagy vannak, György? – Nincsenek – ismerte be a kérdezett. – Ha vannak, nem elegen. Erejük legalábbis bizonnyal nincs. Vagy nem elég, mindenesetre. De ha a császár és a pápa Prágában és a csehek egyéb városaiban eltûri, hogy Husz tanai szerint éljenek a hívek, s nem háborgatja, nem fenyegeti, nem gyilkolja halomra ôket, akkor máshol miért tiltja nekik hitük gyakorlását, miért tartja ôket rettegésben, miért fosztja meg ôket a szabadságuktól, az életüktôl? Miért, atyám? Miért mér a császár és a pápa két mértékkel, mint a csaló kereskedô? – A mérték egy, gyermekem, nekem elhiheted. Hanem, ha fekély keletkezik a testeden, fiam, ki kell vágni azt tûzben forgatott késsel. S ha ki nem vághatod valami oknál fogva, hát körbe kell égetni, hogy ne terjedjék tovább – magyarázta a pap, szemét a mellére ejtett fejû, s a padlót és a cipôjét vizsgáló Györgyön nyugtatva közben. – Tehát két testvéremet szeretném viszontlátni, fiam. Leróvod a tartozásod, igaz? – Megpróbálom, atyám, megpróbálom. – György felemelte a fejét, és vendége szemébe nézett, elôször aznapi beszélgetésük során. – De csak miattad, atyám! Csak és kizárólag miattad! – Ez nekem elég, fiam – mosolyodott el újra a barát, miközben felállt a székrôl, kezeit csuhája ujjába dugta, s megtette a három lépést a kijáratig, mely néhány perccel korábban még bejárat volt. György kinyitotta elôtte az ajtót, majd bezárta a háta mögött. El sem köszöntek egymástól, nem érezték szükségét. György visszaheveredett a szalmazsákjára, kezét összekulcsolta a feje alatt, hogy a mennyezetet bámulhassa nyugodtan. Most, hogy a szerzetes magára hagyta, újra magabiztosnak érezte magát, visszatért belé a tettvágy, az eltökéltség, amely az atya jelenlétében elpárolgott a lelkébôl, s valahol a mennyezet alatt lebegett, arra várva, hogy a pap távoztával ismét visszacsapódjon régi helyére. – Majd elválik minden, atyám – sziszegte a fogai közt György. – Majd meglátod, mennyire vagyunk erôtlenek! Gyôzelemre nincs esélyünk, nem volt az erdélyieknek és a tiszántúliaknak sem két évvel ezelôtt, de mutattak ôk is valamit, cselekedtek! Ráijesztettek azokra, akikre rá kell ijeszteni. Hát mutatunk mi is. Erôt, elszántságot. Ott marunk majd beléjük, ahol a legjobban fáj: a vasalt pénzes ládáik tájékán, úgy ám, Isten engem úgy segéljen, úgy ám!

Több élô gyermeke nem volt a házaspárnak, csak hat halott a temetôben, szép ívû sírhantok alatt, békében, háborítatlanul. János mester elégedett volt a családjával, bár nem bánta volna, ha neje ônagysága torokgyulladást kap, és elhallgat egy idôre, habár nem lehetetlen, hogy akkor meg az hiányzott volna neki, hogy éles hangját hallja; s éppen úgy áhítozott volna ez után, ahogyan most a csendes, meghitt nyugalom után vágyakozik gyakorta. De tagadhatatlanul kevesebb gondja-baja volt saját háza táján, mint a városban, ahol a német polgárok diktáltak, s ezt nem tûrhették a módosabb magyar kalmárok és mesteremberek, így János mester sem, akiben pártjuk vezetôjét tisztelték társai. Az utóbbi idôben szinte teljesen a politika foglalta le minden idejét, és ennek a gondjai összehasonlíthatatlanul nagyobbak és bonyolultabbak voltak a családi súrlódásoknál. Így aztán János mester nem beszélt nagyon mellé, ha otthonával kapcsolatosan a béke szigetét emlegette. Amikor azon a végzetes májusi napon, egészen pontosan tizenhatodikán, azt követôen, hogy a felhévízi Kopácsi Dénes és Bíró György magára hagyta, üzletébe vonult, olyan fáradtság tört rá, amilyet régen nem érzett. Egyik emberét elküldte Lászlóhoz, a mészároshoz azzal az üzenettel, hogy derítse ki, Prágai Vencel vajon Budán tartózkodik-e még? Miután a legény elment, képtelen volt másba, bármibe belekezdeni, bármihez nekifogni. Csak ült a helyiség legsötétebb zugában, egy szépen faragott karosszékben, és hallgatta, ahogyan egy szú perceg a feje fölötti gerendában, jelezvén, hogy az idô továbbra is telik, egy szemvillanásra sem állt meg, holott az ötvösnek olyasféle érzései támadtak, miszerint valami módon egyszer csak váratlanul kizuhant az idô mérhetô tartományából, bele egyenesen az idôtlenség kellôs közepébe. Nem az „idôtlenség” szót használta, persze, de nem is az „örökkévalóságot”, mert azt szentségtörésnek érezte volna. Tulajdonképpen nem használt semmilyen szót, amivel megjelölte volna azt, amire gondolt, azt az idôn kívüliséget, amit érzett. Régóta tudta, hogy a szavak csak félreértéseket szülnek, igaz, majdnem minden egyébrôl is hasonlóképpen vélekedett. Az azonban cáfolhatatlan, hogy késôbb sem tudta felidézni magában, miként telt reggeltôl délig az a nap, s telt-e egyáltalán, vagy a reggel után közvetlenül a dél következett. Számára mindenesetre ilyesféleképpen történt, annyi bizonyos – s még az, hogy percegett egy szú egy gerendában. Délben nagy hajú, koszos ruhát viselô fiatalember kéredzkedett be az üzletbe, az alkalmazottak számára fenntartott bejáraton. A férfit jól ismerte János mester, alárendelt kenyérpusztítói nemkülönben, ezért senki nem gördített akadályt az útjába, mehetett egyenesen az ötvös karosszékéhez. – Adjon Isten, János mester – köszöntötte a fiatalember az ötvöst, visszazökkentve ezzel az idôt május tizenhatodikába, annak is a derekára. János mester felocsúdott, mormogott valamit. – Mit akarsz, Péter? – Lenne megint egy kevés árum – felelt amaz. Azazhogy nem is olyan kevés. Nem sok, azt nem mondanám, de meglehetôs. És igen szép, igen hasznos! Változatos, finom munkára valló. Érdekli-e? – Éppen érdekelhet – dörmögte az ötvös. – Hozd be este! – De egyedül legyen ám – pimaszkodott a fiatalember. – Nem kell, hogy minden szutykos mancsú embere tudja, mi járatban vagyok! – Ne pofátlankodj, Péter – emelte fel a hangját János mester. – Mikor csalódtál bennem? – Azt inkább nem mondom meg – szemtelenkedett tovább Péter. – No, meg ne sértôdjék! Csak úgy szóltam, megszokásból. Mert kellenek nekem a kezeim, az életem-

4. Júlia asszony, János mester életének párja telt, durcás soproni polgárlány volt, mikor hozzáment az ötvöshöz, és kövér, házsártos budai feleség lett belôle az évek folyamán, amit a céhmester mellett töltött, többnyire állandó, különféle és szerteágazó pörlekedésekben. Egyedül a lányához tudott kedvesen szólni, ahhoz a tizenöt esztendôs korára már halálosan és látszólag visszafordíthatatlanul elkényeztetett fruskához, aki a királyné nevét viselte, vagyis Erzsébetnek hívták, de sokkal szemrevalóbb teremtés volt Zsigmond császár gyermekénél, azaz Albert király hitvesénél. Ezt pedig tudta róla az anyja, s ô maga is tisztában volt eme ténnyel. Ezenkívül pedig más nemigen érdekelte sem egyiket, sem másikat, vagy ha érdekelte is, csak ennek árnyékában érdekelte. Így teltek napjaik. Erzsébet bátyja, Máté a két nôvel szemben apjuk oldalára állt, mást nem is tehetett. Tizenhét éves volt, sokat segített János mesternek, s arra készült, hogy maga is mûvésze lesz az ötvösségnek, miként az apja, s ha eljön az ideje, folytatja mindazt, amit folytatnia kell. 66

67

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 68

PoLíSz


rôl nem is beszélve, meg kendnek se jó, ha sokan tudják, miket üzletel velem. Láthatja, most is hátulról jöttem, óvatos vagyok én, óvatos! Megbízhatik bennem, tudja azt kend! – Sokat jár a szád, Péter, s gyakran nélkülöz minden rendet a beszéded! Este csendesen legyél, azt mondom. Különben hozd azt, amit hozni akarsz, megegyezünk sebesen, aztán nem látlak egy darabig. Rendben? – Ha Isten is úgy akarja, rajtam nem múlik. Isten áldja – köszönt el a látogató, s amilyen hangtalanul érkezett, úgy is illant el. – Gazember – jelentette ki János mester. – Mennyi van belôlük! Felemelkedett a székébôl, azzal a szilárd elhatározással, hogy a dolga után néz. Közben Kopácsi Dénes járt a fejében. Mondhatta volna neki, hogy mikorra intézkedjen. Így, hogy nem mondta, egy folyamatos várakozás az élete, amíg nem történik valami. – János mester – hallotta a háta mögül. Mikor megfordult, azt az emberét látta, akit a mészároshoz szalajtott. – Mi van? – László uram azt üzeni, nincs már itt a cseh pap – hadarta a legény. – Biztos ez? – Azt mondja, mint a halál! – No – foglalta össze egy szóban János mester a hallottakat. – Eredj a dolgodra! – Legalább az a bajkeverô, eretnek pap nincs itt – gondolta. – Ez is valami, ez is valami.

– Azért, Miklós – válaszolt György –, mert Jakab atya kéri. Ô nem akarja a fejünket, Vencel atyát is megóvta, míg itt volt. Tartozunk neki ennyivel. – Drága ár – szögezte le Péter. – Két tanult ember mindig elkél nálunk, ha hajlandók elfogadni az igazunkat. – Ez igaz. – helyeselt György. – De ne feledd, mennyit érhet Jakab atya pártfogása! Mi, akiket ôk kelyheseknek neveznek, mi, akiket ôk eretneknek tartanak, akiket ôk lázadónak hívnak, mi, akik magunkat igazaknak nevezzük, mind befolyástalan éhenkórászok vagyunk. Jó a támogatás, Péter, sose feledd el! Inkább mondd el, mit intéztél! – Az ötvös vár az este. Maga fog beengedni. – Jó. Akkor leütöd, kihozod a hátadon, Miklós és még ketten kinn várnak egy ládával, beleteszitek, leviszitek a vízhez. Én ott várlak benneteket csónakkal, átmegyünk Jenôre. Tudok ott egy házat, amibe a többiek még a délután beveszik magukat. Remek hely. – Miért nem fojtjuk rögtön a Dunába? – Jobb, ha kikérdezzük, hasznát vehetjük. Meg a németek is, lehet, hogy kérdeznének valamit. Hadd higgyék, hogy jó szövetségesek vagyunk. – Közben nem vagyunk azok? – érdeklôdött ártatlanul Péter. – Egyelôre azok vagyunk. Gáspár el is megy a bíró házához, beszél Erharddal, elmondja, hová viszzük János mestert. Ha akarnak tôle valamit, ott keressék. – De végül kitekerjük a nyakát, ugye? – Kitekerjük a nyakát, abban nem lesz hiba, Miklós. Most mindenki menjen a dolgára! Akik Jenôre mennek, még maradjanak, elmagyarázom, melyik az a ház!

5. 6. Péter, a nagy hajú fiatalember az Egyszarvúhoz címzett italmérésben várta a társait, egy félreesô asztalnál, egy kupa bor mellett. Izgatott volt. Túl régen ismerte ahhoz Györgyöt, hogy ne vegye észre rajta: valami készül itt, azon túl is, hogy elteszik láb alól az ötvöst. Remélte, hogy amint elérkezik az ideje, György beavatja a tervébe, legalább ôt és még egyet-kettôt közülük, azokat, akiknek nem csak a préda a lényeg, akiknek nem csak azon jár az eszük, mennyi pénzre tehetnek szert egy-egy vállalkozással, hanem a lelkükkel is törôdnek, s a küldetéssel, mely mindenkié, aki nem fogadja el, nem akarja elfogadni, nem tudja elfogadni a római egyház fôségét és sátáni hatalmát. – Igen, – állapította meg magában – ô ilyen, és nincs egyedül. Sokakat csak a szavak szédítenek meg, hogy elsôkbôl lesznek az utolsók, és utolsókból az elsôk, és hogy állítólag maga Husz mondta, miszerint a legkisebb paraszt elébe kerül a császárnak és a királynak. De ezek csak szavak. Igaz és szent szavak, de mégiscsak szavak, mit sem érnek, ha nem cselekszünk. Ô pedig cselekedni akar, s érezte, most fog is. Nem akarta sürgetni, egy pillanatig sem Györgyöt, de mihamarabb szerette volna tudni, mire készül. Vele fog tartani, ezt már most tudta, ezzel a furcsa emberrel fog tartani, ha kell, ha nem, vele, tûzön-vízen keresztül. Egy az utuk. György érkezett meg elôször, majd kisvártatva sorban a többiek. Tizenketten voltak összesen, tizenkét kipróbált csavargó. – Nálam járt Jakab atya, a talján – mesélte csendes szóval György, mikor mindannyian az asztal körül ültek, kupákkal az orruk elôtt. – Elkódorgott két szerzetese, alighanem kelyhesekkel álltak össze. Szeretné, ha felkutatnánk ôket és visszavinnénk neki. – Miért tennénk? – kérdezte a medve termetô. 68

János mester ingerülten járkált fel s alá az üzlethelyiségében. Idegesítette, hogy Kopácsi Dénes egész álló nap nem jelentkezett, pedig az idô fogytán, a dolog tenger, s három nap múlva itt az országgyûlés! Megint nem tudnak egymás közt sem megegyezni, mint rendesen. A németek bezzeg milyen egységesek mindig! Az egész Krisztus Teste Céh mintha egy sokfejû szörnyeteg lenne, egy akarat sokszorozódik meg, egy akarat lakik minden fejben! – Kremer Erhard köztünk az egyetlen német, s az egyetlen, aki fegyelmezett – sóhajtott fel az ötvös. Könnyû lépteket hallott. – Te vagy az, Péter? – Nem, apám, én vagyok – hallotta a választ, s Erzsébet, a lánya már ott is állt mellette. – Anyám akarja tudni, meddig várjon rád a vacsorával. Folyton ezt csinálod! – Mindjárt, mindjárt, mindjárt ott leszek – türelmetlenkedett János mester, de már nyílt is újra az ajtó, és a nagyhajú Péter lépett be rajta. – Kértelek, hogy legyél egyedül – méltatlankodott köszönés helyett. – Ô csak a lányom, s már megy is – mentegetôzött János mester. – Nem, most már inkább ne menjen! Maradjon csak – mondta Péter, s közben Erzsébet közelébe araszolt, egészen közel hozzá. – Jobb, ha marad – folytatta, s egy villámgyors mozdulattal elôrántotta valahonnét a kését, aminek pengéje rögvest a lány nyakára ugrott, még mielôtt annak ideje lett volna megijedni, megmukkanni, megnyikkanni. – Így – jelentette ki a nagyhajú. – Nem így akartam, de így is jó. Induljon kifelé, János mester, vagy elvágom ezt a gyönge kis torkocskát! El én, ne higgye kend, hogy 69

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 70

PoLíSz


nem teszem meg! El fogom metélni, úgyhogy, amennyiben kiáltozni óhajt, álljon elôbb arrébb, ne fröcskölje össze a kispriccelô, meleg vér! – Nem szólok, csöndben vagyok! Mit akarsz? – Csak sorjában, János mester, mindent a maga idejében! Most egyelôre induljon kifelé, csendesen, lassan, itt, elôttem, hogy lássam. Ne kiáltson, mert a lánya torka túlságosan karcsú, egyetlen nyisszantással átvágom, és úgy fog csüngeni a feje, mint alma a fáról! Úgy, szépen, az ajtóval nem babrálunk. Látja, ott áll az a három alak az utcán, kicsit följebb, oda megyünk! Nem sietünk, de nem ám! – Mit akartok? – kérdezte kétségbeesetten az ötvös. – Mi a fenét akartok? – Csendben, csendben, János mester, csak csendben – nyugtatta Péter. Elérkeztek a három várakozóhoz, akik egy jókora láda mellett ácsorogtak. – Hát ez? A lányt nem kellett volna elhoznod – szólt Miklós. – Így alakult – védekezett Péter –, ezen már változtatni nem lehet! János mester, mászszék bele abba a ládába, de ízibe! És maradjon is benne nyugton, mert ez a kés itt van az egyik kezemben, a másikkal meg a lánya kezét fogom, s ha kend valami bajt csinál, hát magamhoz rántom, és felhasítom a hasát ennek a virágszálnak, Isten engem úgy segéljen! János mester szó nélkül teljesítette a nagy hajú parancsát, Miklós és két társa pedig felkapták a ládát, s elindultak a folyó felé. Péter a nyomukban, a lányt húzta maga után. – Meg ne szólalj – sziszegte. – Ki ne nyisd a szád, ha kedves az életed! Erzsébetnek esze ágában sem volt kinyitni a száját, fôként pedig sikoltani. Ha egyáltalán eszébe jutott volna, hogy megtehetné, akkor sem tudta volna megtenni, mert a torkára forrott minden szó, minden hang. Némán, értetlenül botladozott Péter után, aki vasmarokkal szorította a csuklóját, hogy fájt, és húzta, cibálta maga után, sebesen. A Dunánál egy sajka várta ôket, a sajkában György ült. Kérdôn nézett Péterre, mikor meglátta a lányt, de hiábavaló beszéd helyett inkább segített beemelni a János mestert rejtô ládát, majd, miután mindenki beszállt, elrúgta a csónakot a parttól, gyakorlott mozdulatokkal evezni kezdett. A Duna széles hátán úsztak, elôször felfelé, árral szemben, egészen a Taschental fölött lévô malmokig, ott a folyó közepének fordultak, neki a túlpartnak, Jenôre. Senki sem szólt, mindenki elfoglalta magát. Öten húzták az evezôt, Erzsébet a sajka orrában kuporgott, apja pedig a láda mélyén hasalt, a csónak közepén. A folyó vizében visszatükrözôdtek a csillagok, megkettôzôdött a Hold. György és társai erôsen, nagy összpontosítással figyelték a vizet, nehogy uszadékfa kerüljön az útjukba, s felboruljanak. Erzsébet is figyelte a sodrást, hogy félelmét leplezze, s mert nem tudott mást tenni; aztán egyszerre érezte, hogy combjai belsô oldalán forró patak szalad végig, s tudta azonnal, hogy bepisilt. Elsírta magát. – Nem kell sírni – szólt neki György, aki a legközelebb ült hozzá –, nem esik bántódásod, ne félj. Erzsébetnek jólesett a szelíd hang, s talán nem is félt már annyira, feloldotta félelmét a víztükör fodrozódása, a csillagok békéje, vagy ki tudja, mi; félelem helyett inkább a szégyen markolászta kíméletlenül, a szégyen, amiért bepisilt, mint valami karonülô gyermek. – Biztosan ki fog derülni – suttogta maga elé, bele a dunai szélbe. Baj nélkül átértek a túloldalra. – Ez itt Jenô – mondta György. – Északra Besenyôszentlászló, délre Pest fekszik, de mind a kettô jó messzire ide. Itt, látjátok, fal sincs, semmi sincs. Gyertek!

Házak bontakoztak ki a sötétségbôl, szétszórtan, magányosan álltak. György az egyikhez vezette a társaságot, ahhoz, amely még a többinél is magányosabban emelkedett, nem messze a Dunától, egy kicsiny domb tetején. Társaik már ott vártak rájuk. János mestert a zárt kapu mögött engedték ki a ládából. Az ötvös apróra húzta össze magát, hunyorgott a fáklyák fényében a láda éjfeketesége után. Elesettnek tûnt, végtelenül szerencsétlennek és ijedtnek látszott. – Mit akartok tôlem? Nem tettem semmi rosszat nektek – panaszkodott. – Mi semmit sem akarunk tôled, János mester – szólt György. – Nem mi akarunk tôled valamit, hanem a bíró, s a mögötte álló Krisztus Teste Céh. János mester nem lepôdött meg, s nem tört össze erre a kijelentésre. Ellenkezôleg, termetét kiegyenesítette, s arccal fordult elrablói felé, hirtelen átváltozott, talán, mert már tudta, mivel, kivel kell szembenéznie, s ettôl visszanyerte erejét, bátorságát, méltóságát. – Úgy – mondta nyugodtan, kiegyensúlyozottan. Már akkor tudta, hogy meg kell halnia. Ha ezek elsô szóra elárulják, mi a helyzet, úgy nyilvánvalóan meg fogják ölni. – És mit akar tôlem a bíró és a Krisztus Teste Céh? – Semmit. Azt, hogy ne légy! – És ti megteszitek nekik azt a szívességet, hogy eltesztek láb alól. De miért nem tettétek már meg? És miért nem engeditek el a lányom? – Ha a lányod futni hagyjuk, mindenkinek elmeséli, amit látott, s ez nem jó senkinek – magyarázta György. – Téged pedig azért hagyunk kicsiny ideig még életben, mert kérdéseink vannak hozzád. De nem most. Majd holnap, esetleg holnapután, még nem tudjuk, mikor. – Nem tudjuk, mi aztán nem – ingatták a fejüket a többiek. – De a lányomat csak nem ölitek meg? – Mi mást tehetnénk? Meg kell, hogy öljük majd ôt is – mondta Miklós, akinek termete egy medvéével vetekedett. János mester erre nem tudott mit felelni. Bármit felel, hiábavalóság. – Most egy szobába zárunk, a lánnyal együtt – közölte György. – A lány reggel kap enni, talán te is. Vezesd el ôket! Miután az ötvöst és Erzsébetet elvezették, György Gáspárhoz fordult. – Mit intéztél a bíró házánál? – Átjön holnap valaki. Nekik is lennének kérdéseik, s veled is beszélni akarnak. – Jó – bólogatott elgondolkodva György, s – mivel társai hallgatólagosan a vezetôjüknek fogadták el, továbbra is – kiadta utasításait. – Tehát itt maradunk mindannyian, s mintha mi lennénk az urak, s ôk a szegénység, ôk járulnak hozzánk, nem mi ôhozzájuk, ôk kéredzkednek színünk elé, nem mi keressük az ô kegyeiket! Mivel a kialkudott hatszáz aranyforintot megkaptuk, van a kamrában kolbász, szalonna, bor, kenyér, még azelôtt hoztam ide, hogy az Egyszarvúnál találkoztunk. Egyetek, igyatok, de meg ne részegedjék egyik se! Most még ne! Holnap fontos dolgaink lesznek, s ha ti is úgy látjátok jónak, holnap osztozkodunk! – Tarts velünk te is – lépett György elé Péter. – Tarts velünk, bizonyosan éhes vagy. De az csak legyintett, gyengéden eltolta az útjából Pétert, s az egyik szobába ment, hogy lefeküdjön aludni. Halálosan fáradt volt. A nagy hajú még utána szólt. – Kié ez a ház? – Azt nem tudom. De itt bujkált Vencel atya is, tôle kaptam a kulcsokat, mikor elment. Biztonságos hely, jó hely! Azért vigyázzatok!

70

71

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 72

PoLíSz


7. János mester letolt nadrággal, nyögdécselve kuporgott börtönszobája sarkában, arca vörösen lángolt, miként a naplemente egy fél nappal korábban, egy békésebb, biztonságosabb világban. A másik sarokban, a fal felé fordulva Erzsébet állt, szintén vörösen izzó orcákkal. Az ötvös éppen szükségét végezte, s közben alig elviselhetô szégyen mardosta, amiért ezt a lánya jelenlétében kell tennie. Legszívesebben üvöltött volna a megaláztatástól, de nem akarta azzal is hergelni elrablóit, akik hamarosan, talán már néhány óra múlva, hóhéraivá lesznek. Minden igyekezetével próbálta megmenteni a lányát, aki, lám, engedelmesen, de nagy-nagy zavarban fordított neki hátat, szorosan a nedves falhoz simult, s próbálta még a füleit is lezárni, hogy tôle telhetôen megkönnyítse atyja nehéz helyzetét. Ezért a lányért, az ô életéért határozta el János mester, mialatt beleit ürítette iszonyatos lelki kínok közepette, hogy amennyire lehetséges, együttmûködik a gazemberekkel, akik ezt tették vele, akik ilyen méltatlanul bánnak vele, ahelyett, hogy kíméletesen és gyorsan meggyilkolnák. Alig végzett a dolgával, éppen nadrágjának zsinórjait kötötte össze, mikor nyílott az ajtó, s a szobába lépett a medvéhez hasonlatos Miklós, végignézett a két foglyon, elmosolyodott, majd így szólt. – A lány velem jön, kend itt marad. Erzsébet félénken, lassan, mindvégig apjára sandítva kiaraszolt a fogdaszobából; az ajtó nagyot döndülve csapódott be a nyomában, s a börtönhelyiségben teljesen egyedül maradt az elárvult, lealacsonyított János mester – illetve mégsem teljesen egyedül, sokkal inkább kettesben megalázottságával, szégyenével, s az ennek ékes bizonyítékául, mintegy megtestesüléséül szolgáló kupaccal: emésztôrendszerének szörnyûséges végtermékével. Ott álldogált, nem messze ettôl a borzalmas, bûzlô halomtól, ajkai hangtalanul, sebesen mozogtak; percekig, majd órák végeláthatatlan hosszán keresztül állt mozdulatlanul. Aztán nem bírta tovább, gyomra nagyot morrant, s egy sugárban kiadta magából teljes tartalmát. János mester utána még hosszan, kínkeservesen öklendezett, a torka sajgott az erôlködéstôl, állán csorgott a hányadékleve, orra csöpögött, a szájában förtelmes ízt érzett. Végül eleredtek a könnyei is, végigszántották az arcát, s ha megkönnyebbülést nem is, de egy kis megnyugvást hoztak. Az ötvös lerogyott börtönének abba a sarkába, ahol a lány álldogált nemrég. Érezni vélte Erzsébet testének, lelkének melegét, drága illatszerének illatát nem tudta elnyomni az éktelen, terjengô bûz. János mester mélyet sóhajtott, homlokát a térdére hajtotta. – Felkészültem – közölte fennhangon a falakkal, melyek elzárták ôt a külvilágtól, az élettôl. – A halálra, a további, mérhetetlen szenvedésekre, a magányra. Felkészültem, Krisztusom, Salvator és Isten Báránya, készen állok. Tégy velem belátásod szerint! Utolsó szavainak visszhangja még alig halt el, mikor kivágódott cellája ajtaja, s Péter kíséretében György és egy hosszú köpenybe burkolózott alak lépett be rajta. – János mester – szólította meg a köpenyes, németül. – Valld meg igaz lelkedre, mire készültök ellenünk az országgyûlés idején? – Igaz lelkemre? Furcsa ezt a te szádból hallani, Friedrich – felelte az ötvös magyarul. – De ha kívánod, elmondom. Ki akartam egyezni veletek a kelyhesek ügyében, nehogy kitudódjék a dolog. Mármint az, hogy az aljanép körében népszerû a cseh hit. Jobb, ha ezt csak mi tudjuk, az ország nagyjainak nem kellene az orrára kötni. Mást nem terveztem, Friedrich, követeléseinket ismeritek, de a király nem a mi pártunkon áll, hát minek fordítottam volna ostoba beadványokkal még inkább magunk ellen? Elszámítottátok magatokat. Hiába halok meg. 72

– Nem hiszek neked – csóválta a fejét a német. – Miért is hinnék? Elmondom céhtársaimnak, hogy félre akartál vezetni. Ennyi elég nekünk, csalárdságod és alattomosságod bizonyítást nyert. Isten irgalmazzon neked! Mindössze ennyi volt az egész. János mester nem is értette. A hosszú köpenybe burkolt Friedrich távozott, s az ötvös visszazuhant az egyedüllétbe, a bezártság társtalanságába, a levegôtlenségbe, saját mocskának bomló büdösségébe. Végtelenül kimerült volt, a feje lüktetve fájt. Megpróbált aludni, de amint lehunyta a szemét, rémképek tolakodtak a szemhéjai mögé, hogy nyüszített kínjában. De nem átkozódott, nem emelte fel többé a hangját. – Nem fogok magamban beszélni – gondolta –, nem fogok megbolondulni. Akkor se, ha hetekig, hónapokig tartanak itt így. Vagy mit is! Az igazság az, hogy, ha a naptár szerint nem is, de valóságosan már hetek, hónapok óta tartanak itt így! 8. György szánakozva nézte az összegömbölyödve hortyogó férfit. A szoba sarkában, a padlóra szórt szalmán feküdt, a szemhéjai idegesen rángtak alvás közben, szájából vastagon csorgott a nyál. György nem tudott haragudni rá, igazán azonban sajnálni sem tudta. – Menjetek ki, Péter – szólt a mellette állóknak. – Menjetek ki és csukjátok be az ajtót. Amikor magára maradt, odalépett a padlón heverô testhez, és cipôje orrával megbökdöste. János mester nyomban felébredt, azonnal magához tért, felugrott, s mint a sarokba szorított kutya, a falhoz lapult. – Nem kérdezi, miért zaklatom? Egy szava sincs – mondta György. – Elfogytak a szavaim – válaszolt az ötvös. – Tudja, én is átéltem már ezt – ereszkedett a sarkaira György, s szelíden hintázva folytatta. – Galgóc várában szolgáltam, a Sajó mellett. Tudja, kelyhes vár, talán az utolsó ebben az országban. Egyszer az alagúton át kicsaptam egy tucat legénnyel Miskolcra, de kis híján ott hagytam a fogam, fogságba estem. Két hónapig senyvedtem a miskolci várbörtönben, s idôrôl idôre felkeresett az inkvizítor atya. Elkísérte egy markos szolga is, aki ördöngös ügyességgel kezelt bizonyos szerszámokat. Valóságos mûvésze volt a kínzásoknak. Nem hagyott olyan durva nyomokat, mint a legtöbb hóhér, nem tört csontot, nem égetett jeleket a bôrbe. Viszont nagyon szeretett apró tûkkel a férfiak legféltettebb kincse környékén matatni. Ha elmesélném, el sem hinné, mekkora élvezetet lelt ebben! A kincs tulajdonosa már kevésbé élvezte a dolgot, többnyire üvöltött, ahogy a torkán kifért. Így teltek a napjaim a miskolci pincében. – De most itt vagy – jegyezte meg János mester halkan. – Ez igaz – ismerte be György. – Itt vagyok, élek. Ne kérdezze, hogyan, mert magam sem tudom. Valahogy kitették a szûrömet, valaki közbenjárt az érdekemben. A nagyurak közt is akad egy-két kelyhes, tudja. – Mi közöm nekem ehhez? – János mester riadtan pislogott. Pedig nem félt, egyáltalán nem. Csak émelygett, s a feje zúgott, mint a vízesés. – Semmi, János mester. Semmi, igazán. Csak úgy elmeséltem. Hogy ne gondoljon vadállatnak bennünket. Még ha azok is vagyunk olykor. Tudja-e, hányadik napja van itt? – Talán az ötödik, ha jól számolom. – Rosszul számol, ez még csak a negyedik nap. Ma kezdetét vette az országgyûlés. A felesége panaszt tett a bírónál, hogy eltûnt a férje meg a lánya, és a füle botját se mozdítja a nemzetes város. A királlyal fenyegetôzik, csakhogy a király rá se hederít 73

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 74

PoLíSz


holmi nagypofájú magyar asszonyokra, akiknek szépsége, ha volt is valaha, régen elvirágzott. Ez belátható. – Valóban az – mondta az ötvös. – De nekem ehhez sincs közöm. – Túl sok nincs, annyi szent – bólintott György. – De azért elmondom, miért hal meg. – Nem kell – ellenkezett János mester. – Tudom azt jól. – Tudja? Nem hinném. Kend azt gondolja, a németek béreltek fel, s ezért ölöm meg. – S talán nem így van? – Részben, János mester, részben. Az igazságról sosem szabad azt állítani, hogy birtokában vagyunk, fôként nem akkor, ha csak a tények egy része vált világossá elôttünk. Így áll a helyzet a vallással is. Kendtek hiszik az Istent, s imádják a papok szava szerint. Elhiszik, hogy a bor csak a felszentelt számára válik vérré, s az egyszerû hívô szájában az marad, ami volt: közönséges bor. Elhiszik, hogy megfelelô összegû búcsúcédula vásárlásával megválthatják egyik-másik bûnüket. Csakhogy Krisztus nem tett különbséget ember és ember között, vagy ha tett, inkább a szegény javára tette, mint a gazdagéra, s egy szóval sem mondta, hogy a többségnek be kell érnie a testével, a kenyérrel, s nem részesülhet a vérébôl, a borból! És Isten nem kalmár, János mester, hogy pénzzel megvásárolható volna a bocsánata. De kendtek elhiszik, hogy az, és kendtek elhiszik, hogy a bor csak a papot illeti. Nem ismerik ugyan az Írást, sosem olvasták, nem ismerik a tényeket, mégis elhiszik! A forrásból nem ittak, csak a patakból, s mivel abba útközben egy sereg belehugyozott, azt gondolják, már hugyosan fakadt a víz a sziklából! György legyintett, hallgatott egy hosszút, majd folytatta. – Most, ebben a mi kisded ügyünkben sem ismeri a tényeknek csak egy részét. De hadd világosítsam fel, János mester! A németek valóban fizettek nekem és embereimnek hatszáz jó aranyforint vérdíjat kendért, de amit teszünk, nem ezért tesszük. Megöljük magát, de nem a németek pénzéért és akaratából. Miért hát? Ezt is elárulom. Kend voltaképpen vértanú lesz. Megöljük, és testét a Dunába dobjuk, így hiszik a németek. De mi nem vetjük a tetemét a folyóba, hanem lehorgonyozzuk egy alkalmas helyen, s néhány nap múlva úgy intézzük, hogy ott vesse ki a víz, ahol sokan észreveszik. Mit gondol, mi fog történni? – Magyarok veszik észre – dünnyögte az ötvös. – De még mennyire! – Akkor vér fog folyni – vonta le a következtetést János mester. – Így, így – helyeselt lelkesen György. – S az mire jó? – Mire? Hogy lássa a király, milyen erô lakozik a szegénységben, a kehelyben! Mert jókor és jó helyen leszünk, s tudni fogják, akiket illet, hogy élünk, létezünk! – S mit értek el vele? Karóban végzitek, s még az is lehet, hogy az én barátaim malmára hajtjátok a vizet, ha ráijesztetek a németekre – fakadt ki János mester. – Fennáll a veszélye. De ez nem lényeges, ez mellékes körülmény. Ami számít, az az, hogy napfényben füröszthetjük az arcunkat, nem kell bujkálnunk egy rövid ideig, s megtapasztalják erônket, számolnak vele, s a jövôben talán elérhetnek valamit az utánunk következôk! – Ez gyermeteg elképzelés – mondta az ötvös. – Gyermeteg és eszement. Sokan fognak meghalni. – Sokan – ismerte be György. – A véleményére pedig nem vagyok kíváncsi. Holnap reggel megölöm. Elôtte meg fogják korbácsolni, hogy a nép lássa a kínzások nyomát, s még bôszebb legyen. Mi az utolsó kívánsága? 74

– A lányom – nyögte az ötvös. – Nem bántom – ígérte György. – Ismeri Jakab atyát, a ferencest, ugye? János mester bólintott. – Ha itt lesz az ideje, az ô gondjaira bízom a lányt. – Köszönöm! 9. Az országgyûlés javában tartott Budán, a város tele volt randalírozó nemesurakkal, királyi vitézekkel, örömlányokkal és szemforgató bécsi németekkel. Hajnaltájt azonban a szokottnál is mélyebb csönd honolt az utcák felett, a város elnéptelenedett, kihalt, holt településnek tetszett. Csakhogy mégsem volt az, s ennek ékes bizonyítéka, hogy az egyik hajnalon a királyi palota alatt emelkedô Ferenc-rendi Szent János-kolostor kapuját egy csuklyás férfi döngette meg határozottan, felriasztva a kolostor udvarán álló fák ágain pihenô, álomittas galambokat. Az ajtónálló laikus testvér csak hosszas gyôzködés után engedte be a látogatót, s szaladt Jakab testvérért, mert az idegen ôt kereste. Hatalmas termetû komondor kutyája közben véres szemeivel lankadatlanul nyomon követte az érkezô minden rezzenését, ugrásra készen. Jakab testvér jött is tüstént, csuhája lobogott a folyó felôl fújdogáló, kissé éles szélben. Mikor a látogatóhoz ért, elparancsolta elôle a kutyát, karon ragadta, és a kolostorkert falának egy félreesô szakaszában kialakított fülkébe vezette. – Jó hírt hoztál, remélem – mondta, mikor végre megálltak. – Jó hírt, atyám – felelte a látogató. – Megvannak a testvérei. – És miért nem hoztad el ôket? – Most nem tehetem, atyám. De néhány nap múlva el fognak jönni, s magukkal hoznak még valakit. Egy lányt. – Az én kolostoromba ugyan nem! Mit képzelsz! – Nem is úgy gondoltam, hogy ide. Atyám majd elrendezi annak az árvának a sorsát. Legjobb lesz, ha elküldi Budáról. Szegedre, mondjuk, vagy Egerbe. – Ne kérdezzem, miért, igaz? – Jobb, ha nem kérdezi. Mindannyiunknak jobb. – Miféle lány az? – Majd meglátja, atyám. Olyan, amilyenbôl tizenkettô éppenséggel pontosan egy tucat! – Jó, nem kérdezek semmit. Ha így kívánod, nem firtatom az ügyeidet. Azért azt elárulhatnád még, fiam, hogy most hol vannak a testvéreim, Szent Ferenc szolgái? Szent Ferenc szolgái még, ugye? – Úgy vélem, még azok. S ne aggódjon, rajtuk tartom a szemem, atyám. Épségben leszállítom ôket, ha eljön az ideje. Isten áldja, atyám – köszönt el a látogató, azzal sarkon fordult, és hosszú lépteivel egy pillantás múlva már a kapuban volt. A laikus testvér boldogan engedte útjára. Nem szívelhette, ha gyanús alakok mászkálnak a kolostorban, melynek biztonságáért ô felelt. 10. Abban az esztendôben, amelyet Albert király uralkodásának második éveként jegyeztek fel a krónikások, május huszonharmadik napján, egy szép, nyárias reggelen a vén Duna vize egy holttestet vetett partra a budai oldalon. A tetem megtalálói nyom75

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 76

PoLíSz


ban felismerték a halottban János mestert, az ötvöst, a város magyar lakói közül az egyik legtekintélyesebb polgárt, s azonmód látták azt is, hogy nem baleset, de bizony gyilkosság áldozata lett. A megtalálók kiterítették a holttestet a parti lapos kövekre, s máris futótûzként terjedt a híre a gazságnak, amely történt, s ím, napvilágra került. Az ötvös özvegye Kopácsi Dénes karján és támogatásával érkezett a partra hamarosan, s mikor megpillantotta az áldozatot, hangosan felzokogott. – Ki tehette? – kérdezte Kopácsi Dénes azt a halászt, aki elôször akadt rá a testre, s még mindig ott téblábolt körülötte, mintha felelôsséggel tartozna érte, vagy ki tudja, miért. – Én azt nem tudhatom – vonta meg a vállát a kérdezett, s azon kezdte törni a fejét, vajon nem volna-e jobb eloldalognia onnan, amíg baj nem lesz. – Az urak szívesen ruházzák a felelôsséget a szegény alávetettekre, s az sem lehetetlen, hogy éppen rákenik a halálesetet teljes egészében, kivédhetetlenül. – Miután ezt meghányta-vetette magában a halász, jobbnak látta elsomfordálni. – Ki más, mint a németek?! – kurjantotta akkor a tömegbôl egy nagyhajú fiatalember, s alpári átkozódásban tört ki. Kopácsi Dénes komoran hallgatta a suhanc káromlásait, amelyek címzettje a Krisztus Teste Céh volt elsôsorban, de nem szólt egy árva szót sem. A hangoskodáshoz azonban egyre többen csatlakoztak, miközben sokan, s egyre többen gyûltek a partra, a néhai ötvös teteme köré, és a sokadalom valami ôsi, ösztönös törvénynek engedelmeskedve egyik pillanatról a másikra átváltozott tömeggé, s tömegként bosszúért lihegett. Hogy a nagy hajú mondta-e ki, vagy valaki más, utólag sosem derült ki, de valaki kiadta a jelszót: – Halál a németekre! Halál a németekre! Dorongok, kések, kardok, fustélyok, lándzsák, mángorlók, árak s megannyi vágó- és döfôszerszám került elô hirtelenjében a kiáltozás nyomán, csak a Magasságos a megmondhatója, honnan; s a tömeg egyszerre megszûnt egyszerû tömeg lenni, átváltozott vérszomjas, felfegyverzett csürhévé, ezerfejû fenevaddá, tûzokádó sárkánnyá, a pokol hadseregévé. Az események elszabadultak, s többé nem akadt ember, aki megállíthatta volna.

– Hagyd ezt, rossz beszéd ez, nagyon rossz beszéd – mondta Erzsébet. – Áldozatnak tünteted fel magad, az igazság bajnokának, s közben feláldozol ártatlan életeket, miközben magad sem tudod, mit akarsz, csak valami homályos cél lebeg a szemed elôtt, mint ôszidôben a köd a Duna fölött! – Nem tudom, talán neked van igazad, leány. Mindenesetre egy biztos: már nincs visszaút! György, miközben beszélt, szorosan odakötözte Erzsébet jobb kezét egy falból elômeredezô kampóhoz, bal kezét pedig az asztal lábához. – Ne félj – mondta –, ebbe a házba nem törnek be, itt biztonságban vagy a zavargások idején. Nem fog bejönni senki, hogy zaklasson, de te se mehetsz el, ezt meg kell értened. – Én mindent megértek – szájalt a lány –, de siess, mert büdös a leheleted és a testszagod is facsarja az orromat! – No, te sem vagy már olyan illatos, mint egy hete voltál – feleselt György. – Most magadra hagylak, de ne kiáltozz, mert legfeljebb annyit érsz el vele, hogy mégis bejön ide valaki, és megerôszakol, netán többen is betérnek, hogy kedvüket töltsék veled, és te majd itt fetrenghetsz saját véredben és szégyenedben! Nem tömöm be a szád, de gondolj arra, amit az elôbb mondtam! Isten áldjon! Ha nem jövök vissza, meghaltam. – Nem is tudod, mekkora örömöt szereznél nekem! György kilépett az utcára, de még néhány lépésen keresztül a hátában érezte a lány izzó gyûlöletét: mint felhevített tôr hatolt sisteregve a gerince mellett az eleven húsába – kis híján feljajdult, meg is torpant egy pillanatra. Utána megrázta magát, mint az ázott kutya, és futva indult a németek negyede felé. Jól számított, útközben találkozott a tömeggel. Hozzájuk csapódott. Azon a napon a budai magyarok szörnyû pusztítást vittek véghez. Feltörték a németek boltjait, kifosztották raktáraikat, egyiket-másikat meg is lincselték. De mivel ott voltak soraikban György és emberei, a gyûlölködés tüzeinek szítói, a fülbesúgás apostolai, a tömeg hús-vér lelkei, hát nem elégedtek meg ennyivel, hanem irtóztató dühükben a gazdag magyar kereskedôk ellen fordultak, s ugyanazt tették velük, amit korábban a németekkel. Estére kiderült, hogy János mester néhány nappal korábban, Györggyel folytatott utolsó beszélgetésének idején igen jól mérte fel a helyzetet, tökéletesen látta a következményeket: a magyar és a német kereskedôk és céhmesterek az adott helyzetben kibékültek, kiegyeztek egymással a közös ellenség, a törô-zúzó csôcselék ellen (ahogyan fogalmaztak, ha a lázadás résztvevôit emlegették). A király szentesítette megállapodásukat, és másnap délre katonái helyreállították a rendet. De az este, nem is beszélve a következô nap delelôjét, még messze volt, amikor György csatlakozott társaihoz. A felkorbácsolt indulatok könnyedén elszabadultak, áttörtek minden gátat, fékezhetetlenül zúdultak elôbb a németek, majd, veszítve lendületükbôl, de még mindig a rombolás és a zsákmány hevében égve, a magyarok boltjaira. Az olaszok üzleteit elkerülték – onnan György emberei hajtották el azt a néhány vállalkozó szellemû egyént, aki arra próbált szerencsét. (György Jakab atya miatt nem akart ujjat húzni az olaszokkal, ezért védelmezte meg ôket.) A tömeg betörte a polgárok vasalt kapuit, feldúlta rendezett udvarukat, s ami a keze ügyébe került, azt elrabolta. Ha ellenállásba ütköztek, nem kegyelmeztek annak, aki ellenük szegült. Így végezte Erhard is, a bíró szolgája, Miklós, aki a medve termete mellett a medve erejét is bírta, egyetlen ökölcsapással zúzta szét a koponyáját. Tomboltak, vigadtak az emberek, s közben nem voltak emberek már, az orrcimpáik resz-

11. György azon a reggelen, amikor megtalálták János mester hulláját, elégedett volt, s talán egy kicsit izgatott is. Elôkotorta kardját a padló rejtekébôl, ahová akkor rejtette, mikor Budára érkezett ûzött vadként; gondosan letisztogatta róla a vastagon rákent, tartósítószer gyanánt, rozsda ellen alkalmazott disznózsírt, megtörölgette egy darab ronggyal, megkente egy kevés olajjal, és büszkén felcsatolta az oldalára. Erzsébetre nézett, aki ott ült az asztalánál, egyetlen székén. Megváltozott az eltelt nyolc nap alatt. Arca beesett lett, sápadt, bôre elvesztette ruganyosságát. Megrendülésnek viszont nyoma sem látszott rajta, csak halálos kimerültségnek és valamiféle gyûlöletnek, utálkozásnak, undornak. – Ma megtalálják az apád testét – mondta György. – Te pedig néhány nap múlva karóban leszel – vágott vissza nyugodt hangon a lány. – Élvezni fogom! – Ugyan – nevetett György. – Lehet, hogy kerékbe törnek, vagy máglyára küldenek! – Ünnep napja lesz számomra – közölte Erzsébet, kivillantva a foga fehérjét, mint egy acsarkodó eb. – Ne hidd, hogy szívesen tettem, amit tettem – mentegetôzött György. – Te ezt nem értheted, te burokban nevelkedtél. 76

77

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 78

PoLíSz


kettek, a pupillájuk kitágult, a szájuk habzott. Egyik kezük görcsösen szorította a fegyvert, másik kezük a prédát kutatta. Ha csinosabb fehérszemélyre akadtak, gondolkodás nélkül döntötték le lábáról, hogy egymás után, türelmetlenül és ügyetlenül megerôszakolják. Savanyú szag jelezte útjukat, törmelék termett és vér fakadt a nyomukban. György egyre növekvô undorral figyelte ezt a csürhét, a torzult arcokat, amelyek elvesztették emberi vonásaikat. A szájában lévô sebbôl, napokkal korábban kihullott foga helyérôl újra folyni kezdett a vér, felgyülemlett a szájában, elkeveredett a keserû epével, hogy köpnie kellett tôle, köpködnie folyton, ha nem akart megfulladni csúful. – Ez hát az én mûvem – gondolta –, ezt akartam. Érdemes bármit is akarni? Érdemes ezeknek, ezekért? – Újra köpött, s közben észrevette, hogy négy-öt jól felfegyverzett városi poroszló rohan egyenesen felé. Kurjantott egyet a társainak, s ugyanazzal a lendülettel felfogta az elsô, fejére irányuló csapást. A következô mozdulattal – beidegzôdött, réges-régi mozdulat volt, amely ott lapult az izmaiban idôtlen idôk óta, s bármennyire is azt hitte, már elfelejtette, a vér szaga és az életveszély elôcsalta ismét – lecsapta a felé sújtó kardot markoló jobbot, majd a következô csapással második támadója fejét hasította ketté. A többi poroszlót az érkezô Péter néhány társával elnyomta György mellôl. György fellélegezhetett. Tekintete kardjára tévedt, a vércsatornában csordogált a vér. Ismét ölt, ismét vért ontott, csatában, de egyenlôtlen küzdelemben. Szégyellte magát, erôsen szégyellte. – Húzzuk arrébb ezt a dögöt – hallotta a bal oldaláról, s mikor odatekintett, Miklóst látta, amint éppen lehajol az elesett városi katonáért, felemeli és elhajítja az útból, mint a pelyhet. György nem mozdult, csak figyelte Miklós lomhának tûnô, valójában villámgyors mozgását. Úgy érezte, kiesik a térbôl, ami körülveszi, s talán az idôbôl is, s szinte az utolsó pillanatban tudta csak megakadályozni ezt. Megrázta a fejét, hogy a vér visszatérjen belé, kardjáról gyors, gyakorlott mozdulattal letörölte a mocskot, s újra ott állt a zûrzavar közepén, és rosszul érezte magát. – Vigyázzátok az olaszokat, és próbáljatok véget vetni ennek – kiáltotta oda Miklósnak és a visszatérô, csurom vér Péternek. – Ha így folytatódik, a külvárosokban minden második asszony özvegy lesz, s minden gyerek hallgatja valamelyik rokonának halálsikolyát, ahogy kerékbe törik a tagjait! Én elmegyek a lányért, meg a barátokért! Jobb, ha már most túladunk rajtuk. Kicsúsztak a kezünkbôl a dolgok! – Dehogy csúsztak, György – nyugtatta Péter. – Éppen olyan ez, amilyennek akartuk. Véres vigalom! Felmutatjuk az erônket, hát nem látod? És iszkolnak elôlünk, mint a patkányok! De menj csak, mi elrendezünk mindent! György sarkon fordult, és rohanni kezdett haza. A második sarkon azonban megtorpant: egy házfalnak támaszkodva, kezében feszülettel Jakab atya állt ott magába roskadva. – Atyám! – lépett hozzá. – Nem biztonságos az utcán, majd én visszakísérem a kolostorba, utána viszem elkóborolt testvéreit és a lányt, akirôl beszéltem. – György – emelte rá tekintetét a szerzetes. – Te vagy, a kezedben véres kard. Elvetemült ember vagy! Ez a te mûved! A ti mûvetek! Tehát mégiscsak van ereje a táboritáknak! Asszonyokat bemocskolni, és fegyverteleneket gyilkolni! – Ezek nem táboriták, atyám – horgasztotta le a fejét szomorúan György. – De te az vagy, meg a cimboráid azok – üvöltött az atya. – Nem láttam keresztül a sötét lelkeden, te Sátán fattya, s ezért én is felelôs vagyok mindezért! – Nem, atyám. A bíró megölette János mestert, de a dögöt kivetette a víz, mert ô sem bírta magában tartani, ô sem bírta magába fogadni. Ezek észrevették, látták rajta a kínzások nyomát és a halálos sebet a mellén. Bosszút állnak. Nem táboriták ôk,

atyám. Ôk a budai szegénység. Vagy inkább csürhének és csôcseléknek nevezném ôket, ahogyan az urak nevezik. – Nem, György. Nem ez a csôcselék és ez a csürhe a bûnös, és ezt nálad jobban senki sem tudja. Nem kell, hogy elkísérj, de takarodj a szemem elôl és hozd a testvéreimet, egyik lábad itt, a másik ott, szaporán! György nem ellenkezett a baráttal, hanem szó nélkül elrohant.

78

12. A kapus testvér, ugyanaz a laikus barát, aki néhány nappal korábban olyan nehezen bocsátotta be a csuklyás férfit, azon a vérgôzös napon azonnal megnyitotta a kolostor kapuját a négy látogató elôtt, s amint a kolostor területére léptek, már rohant is az egy órával korábban visszatérô Jakab testvérért. Az érkezôk közül kettô a két szökött szerzetes volt, a másik kettô pedig Erzsébet és György. Kisvártatva néhány szerzetes jött eléjük Jakab atya helyett, s elvezették a két szökevényt. Györgyhöz és Erzsébethez egy szót sem szóltak. A kapus sem szolgált semmilyen felvilágosítással számukra, csak ahhoz a félreesô falfülkéhez vezette ôket, ahol a napokban György, fejére húzott csuklyával egyszer már tárgyalt Jakab atyával. Hosszú, néma várakozás után aztán megérkezett Jakab testvér. Györgyre rá se hederített, viszont alaposan végigmérte a lányt, s amint felismerte, elsápadt, kis híján térdre rogyott. – János mester leánya – hebegte. – Ó, te átkozott! Mindent értek. Te gyilkoltad meg az apját, s úgy állítottad be, mintha a németek lettek volna! A zsákmányért, a bosszúért? Vagy miért? – Téved, atyám – felelt színtelen, fakó hangon György. – Valóban a németek a gyilkosok. A szándék kétségtelenül az övék, jóllehet a kéz, az eszköz az én vagyok, én voltam. Ezt a lány is tanúsíthatja, atyám. – Erzsébet – fordult kérdôn a barát a lány felé. – Való igaz, hogy a németek bérelték fel ezt az ördögöt – szólt Erzsébet. – De azt ô rendezte meg, hogy atyám testét kivesse magából a víz. – Ez most nem fontos, illetve atyámnak nem az. Sokkal lényegesebb, hogy elhoztam a két barátot – vette át a szót ismét György. – Itt vannak, semmi bajuk, egy hajuk szála meg nem görbült, a lelkük meg atyámra tartozik. Mondhatom, nem túl állhatatos emberek, cseppet sem volt nehéz rávennem ôket a visszatérésre, ebben a zûrzavarban. Ôk is azt gondolják, mint atyám, azaz, hogy a kelyhesek valójában gyilkosok. Pedig mi csak meg akarjuk mutatni az erônket, amivel számolni kell! – Miben bízol, György? Miben? – Nekünk is kijár a cseh szabadság, atyám. De nem csupán az. Kijár a szegénységnek az emberi méltóság és az emberi élet! – Vannak szegények és vannak gazdagok, fiam. Ez a világ rendje. – Legyen. De akkor legalább a bor váljék vérré mindenki számára, legalább az Írás szavait hallhassa mindenki azon a nyelven, amelyet az anyjától tanult, ha úgy akarja! – Egyszer még ez is lehetséges lehet – mondta Jakab testvér. – Én nem örülnék neki, és nem szeretnék abban a világban élni, ahol kívánságod beteljesül. És nem vagyok híve a máglyának, tudhatod, de téged nem foglak sajnálni! Mivel vagy különb bármelyik inkvizítornál? Mivel? – Semmivel, atyám, én semmivel. De én csak egy bûnös lélek vagyok, tökéletlen, 79

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 80

PoLíSz


megtévelyedett. Engem elhagyott az Isten. Talán már Miskolcon elpártolt mellôlem, mikor a vár pincéjében üvöltöttem a fájdalomtól, vagy akkor, amikor a vértanúságot a szabadságra cseréltem, vélhetôen egy befolyásos nagyúr kegyének köszönhetôen, esetleg itt, Budán fordult el tôlem az Úr, pogány életvitelem, súlyos bûneim miatt. Hittem, hogy a lelkem tiszta maradhat, tiszta pusztán a vágy által, melyet a tisztaság után táplálok, még akkor is, ha a kezem bemocskolódik közben. Hittem, hogy az eszközök mit sem számítanak, ha a célom Istennek tetszô. Tévedtem, belátom. Amikor láttam a magából kivetkezett emberek hadát, a gyûlölettôl homályos tekinteteket, beláttam, hogy tévedtem. De higgye el, nem így akartam. Most megyek. A lányra, hiszem, gondot visel. – A lányra igen. Te azonban takarodj innen! És nem szeretnélek látni többé, hacsak nem karóban vagy máglyán!

– Én pedig a kend javaslatát, Kopácsi uram, a kínzást és a foghúzást illetôen – válaszolta Farkas László. A két javaslatot egyöntetûen elfogadták, s megparancsolták a városi hóhérnak, hogy segédeivel és szerszámaival vonuljon a börtönbe. Maguk közül Friedrichet jelölték ki, hogy kihallgassa a foglyot, s a bíró új belsô szolgáját, Erhard utódját a jegyzôkönyv vezetésére. A díszes társaság késedelem nélkül levonult a börtönbe. A hóhér segédei elôcibálták Györgyöt mocskos és hideg cellájából, letépték róla a ruhát, s a meztelen embert a karjainál fogva a mennyezetbe ágyazott kampóhoz erôsített csigáról lógó kötélre kötötték. Még senki nem szólt hozzá, még egyetlen kérdés el nem hangzott, máris felrántották a magasba, hogy vállai nagyot roppanva kiugrottak a helyükbôl, ízületei hangosan csikorogtak, fülsértôbben, mint maga a rozsdás csiga, a teste megnyúlt, tüdeje összeszorult. – Miért gyilkoltad meg János mestert? Felelj! – szólította meg Friedrich. – Éppen neked mondjam? Tudod te azt jól magad is – felelt György halkan, levegô után kapkodva. – Gyújtsatok tüzet a talpa alatt – utasította a hóhért és segédeit a német, majd a jegyzôkönyv vezetôjének diktált. – Te pedig írd, hogy a vádlott, kérdésre, tortúra alatt azt vallotta, hogy nyereségvágyból ölte meg János mestert – s mikor ezt elmondta, ismét Györgyhöz fordult. – A lánnyal, az ötvös gyenge, szûz leányával mit tettél? – A lánynak kutya baja – suttogta a megkínzott. – S úgy hiszem, ezt is tudod jól. – Írjad – diktálta Friedrich –, hogy a lányt bûntársaival egyetemben megbecstelenítette, utána eladta a zsidóknak. Jegyezd fel, hogy ezt is tortúrával csikartuk ki belôle. – Honnan volt kardod? – Ezt is tudod – rebegte György. – Írjad, hogy Galgócban szolgált, Husz követôi közé tartozott, de lopott tôlük, és megtagadta kelyhes hitét, ezért került el onnan – sorolta Friedrich. – Légy átkozott – hörögte a csigán függô. – Dögölj meg rútul, a szemedet hollók vájják ki, te nyomorult féreg! Hát még hitemben is megcsúfolsz, te sátán! Friedrich elvigyorodott. – Túl sokat beszélsz, így nem bírod sokáig. Jó meleg a talpad, ugye? És most mondj neveket. György nem válaszolt. – Mondj neveket! Hallgatlak – beszélt a német a csigán függôhöz, majd a hóhérra és embereire parancsolt. – Ti meg ne álljatok ott, bambán és tehetetlenül, mint a Bálám szamara, böködjétek meg egy kicsit azokkal a vasakkal! A hóhér és segítôi a felszólításnak engedelmeskedve megböködték György testét éles-hegyes, fogazott szerszámaikkal. György néhány perc múlva elájult. Akkor a hóhér leengedte a padlóra, fellocsolta vízzel, hogy magához térjen, majd újra felvonta a magasba. A megkínzott vállak nagyot reccsentek megint, az ízületek baljós hangon sírtak, a csiga vészjóslóan nyikorgott. György újra elájult. Ismét leengedték, s hagyták egy kicsit heverni, mielôtt fellocsolták volna. – Szedjétek le – utasította a kínzókat Friedrich. – Vonjátok padra! A hóhérlegények úgy cselekedtek, amint meghagyták nekik. Györgyöt szorosan, kíméletlenül a deresre kötözték. – Most magára hagyjuk egy darabig – jelentette ki Friedrich, a vallató. – Holnap visszatérünk!

13. A nagyszombati Farkas László, Buda város bírája komor ábrázattal ült a tanács asztalánál, bírói székében. – Legyen hát – mondta. – Ezentúl ötven német és ötven magyar hozza majd a döntéseket, s visszatérünk a régi gyakorlatra, miszerint egyik évben magyar, a másik évben német bírót választunk. A Krisztus Teste Céh szavát adta erre, s a szavát megtartja. Írásba foglaljuk, amiben megállapodtunk, s birtokunkban lévô szóbeli áldás után írásbeli jóváhagyást is kérünk az uralkodótól. Ezt hát megbeszéltük, ebben megegyeztünk, lezárhatjuk a témát. Térjünk át a felelôsségre, a bûnösök meglakoltatására. A zavargásokban huszonnégyen meghaltak, egész vagyonok estek áldozatul az aljanép dühének. De az egész bagázst mégsem büntethetjük. Kik a felelôsek a történtekért? – Talán János mester gyilkosain kezdhetnénk a sort – szólalt fel Kopácsi Dénes, s a mellette ülô Bíró György buzgón bólogatott. – Kiderítettük, kik tették – jelentette be a bíró. – A vezetôjük egy bizonyos György, aki valaha Galgóc várában, abban a kelyhes fészekben szolgált. Nyereségvágyból ölte meg jeles polgártársunkat, a lányát pedig eladta, ha jól tudom, jó pénzért. Mindenesetre a lány eltûnt. – Lehet a Duna mélyén is – vélte Bíró György. – Lehet, hogy ott van, lehet, hogy máshol – tódította Friedrich, a Krisztus Teste Céh tekintélyes tagja. – Már nem találhatjuk meg, annyi bizonyos. – Én azt hallottam, a ferencesek szekerén elhagyta egy lány Budát – vetette közbe valaki. – Nem lehetett-e Erzsébet, János mester leánya? – Sokfélét beszélnek – jegyezte meg a bíró. – Sok badarságot mesélnek a népek, nem kell velük foglalkozni. Inkább azt döntsük el, mi legyen ezzel a Györggyel. Kelyhes az istenadta, de talán jobb, ha magunk intézzük el, s nem kérjük rá az inkvizíciót. – Hát elfogták? – El. A zavargások második napján, délelôtt. Nem tanúsított ellenállást, holott elôzô nap megcsonkított egy poroszlót, egy másikat pedig megölt. – Javaslom, hogy vessék alá tortúrának – mondta Kopácsi Dénes. – Csikarják ki belôle a tettestársai nevét! Amúgy a boldogult János mester szerint sem jó nekünk, ha híre megy, hogy Budán kelyhesek vannak, s én egyetértek vele. Ez által az ember által viszont kihúzhatjuk a kelyhes kígyó méregfogát! Ezért támogatom a bíró úr javaslatát. 80

81

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 82

PoLíSz


György egyedül maradt a kínzókamra sötétjében. Ahogy kínzóinak lépései távolodtak a nehéz, vasalt ajtó mögött, az alacsony folyosón, félig öntudatlan állapotában erôsödô neszezést hallott a falak mellôl. – Patkányok, – gondolta – patkányok jönnek hozzám, hogy büntessenek. Aztán újra elájult. Reggelre, mire Friedrich és a többi visszatért, a patkányok kikezdték a sebeit. A hóhér segédei felrángatták a deresrôl, hogy újfent a levegôbe rántsák a csiga segítségével; a lábai kalimpáltak, a tüdejébôl nagy szusszanással kiszorult a levegô, a csontjai ropogása legördült a válláról, nekiverôdött a fal köveinek, s kongó, gyászos visszhangja betöltötte a teret. – Neveket – szólította meg Friedrich a levegôben rángatózó, elgyötört testet. – Neveket akarok. Hallgatlak. És az összetört, elcsigázott, halálosan kimerült test, aki valami kiismerhetetlen megfelelés folytán még mindig azonos volt Györggyel, sorolni kezdte a neveket. Péter, Miklós, Gáspár, s mind a többiek nevét. – Remélem, már mind messze jártok – tette hozzá gondolatban. – Azt a Pétert kihúzhatod – vetette oda foghegyrôl Friedrich a jegyzôkönyv vezetôjének – azt még a zavargások elültével felkoncolták a poroszlók. A többit írjad, elküldjük a királynak. Végeztünk is. Azért hagyjátok még himbálózni egy kicsit ezt a tetvet, aztán dobjátok be valamelyik lyukba. Enni nem kap, vizet adhattok neki. Nehogy megdögöljön a kivégzése elôtt!

Miklós csak hallgatott, súlyosan, sötéten, mélyen. Csupán irdatlan mellének emelkedése és süllyedése árulkodott arról, hogy még él, s a szuszogás, mely kapuvá tágult orrlyukain keresztül tört elô. Jakab testvér lépett hozzájuk, kezében kereszt. Megszólította ôket szelíd, mégis síron túli hangon. – Megbántátok-e bûneiteket? – Nem bántam meg semmit – horkant fel Miklós, kiemelkedve mozdulatlan apátiájából, és szép, hosszú ívben az atya lába elé köpött. – Úgy a pokol ördögei már készítik lelkednek a díszhelyet – válaszolt a szerzetes. – Nincs mit megbánnom – jelentette ki magabiztosan Gáspár is. – De azért kérlek, atyám, az irgalmasság nevében mondj el értem egy imát! – Annyit éppen megtehetek – egyezett bele Jakab testvér –, s annyit meg is teszek. Hát te, György? Te, a megátalkodottak vezére, a gyilkosok mintaképe, te mit mondasz? – Megbántam sok mindent, atyám – lehelte György. – De nem kívánok neked bûnbánatot tartani. Bár közönséges bûnözôként ítélnek el bennünket, s valóban számos bûn terheli a lelkünk, azért egy kicsit hitünk vértanúi is vagyunk, atyám. Ezt vedd figyelembe, mikor imádkozol érettünk. – Nem lehet valaki kicsit mártír, fiam – mondta az atya szomorúan. – Vagy mártír valaki, vagy nem az. Ti nem vagytok azok. Gyilkosok és bajkeverôk vagyok, zavarosban halászók, éjjel-bátrak, útonállók és rablók! – Akkor ne imádkozz érettünk – mordult fel Miklós. – Nincs szükségünk az imáidra! – Bocsáss meg nekünk, atyám – kérte György. – Amit vétettünk, nem gonosz szándékkal vétettük. – Megbánod hát, amit tettél? – Bánom, atyám, de ha megtehetném, újra így cselekednék, mert nincs, nem volt, nem lehet más lehetôségem. Az én utam ez volt, atyám, ez, mely, mint látható, a kerékbetöréshez vezetett. S most a végére értem az utamnak, ide a kivégzések terére, a kárhozat határára. Egyet azonban mondj meg még nekem, a halálba menônek, atyám. A lány, János mester lánya, Erzsébet, ugye biztonságba került? – Nem tudom – ismerte be a pap. – A szekérnek, amelyen Szegedre utazott, Kecskemét mellett nyoma veszett, azóta nem hallottam hírt sem felôle, sem útitársai, néhány szigeti apáca felôl. Hozzád hasonló galád zsiványok támadhatták meg ôket. Most már az ô élete is a lelkeden szárad. – Isten tudja, hogy ezt nem akartam – motyogta György, fejét a kerékre hajtva. – Utoljára teszem fel a kérdést, mindannyiótoknak – szavalta fennhangon Jakab testvér. – Tanúsítotok bûnbánatot, vagy továbbra is hátat fordítotok az Úrnak, és kitartotok bûnös megátalkodottságotokban? Tanúsítsatok bûnbánatot, hogy részetek lehessen a kegyelemben! Miklós vadul a fejét rázta, Gáspár nem felelt, nem is moccant, csak a szemét hunyta le fáradtan, megadóan. – Az utamat jártam, atyám, most is azon taposok – beszélt György erôtlen hangon, tompán, mintha már a sír mélyébôl szólna. A barát ekkor ellépett tôlük, a bíróra nézett, és csalódottan megrázta a fejét. A bíró, Farkas László csak erre várt, intett a hóhérnak, s a vasalt bunkók lecsaptak a csontokra. A bunkók puffanásán, a csontok ropogásán és a kerékbe törtek jajgatásán kívül egyetlen hang sem hallatszott. A tér fölött varjak és hollók köröztek, zsákmányra éhesen, türelmetlenül.

14. Nagy számban sereglett össze a nép Budán, a kivégzések terén, június elején, Albert király uralkodásának második esztendejében. Három kerék feküdt a téren, mellette iszamós, ôsöreg tönk állott. A nép, a szokásoktól eltérôen mélységesen hallgatott, s akkor sem kezdett hangoskodni, szitkozódni, mint egyéb ítélet-végrehajtások esetében szoktak volt, amikor elôvezették az elítélteket. Nyolc elítélt lépkedett a városi poroszlók gyûrûjében, egyet pedig kordén húztak, ily módon kilenc emberen hajtottak végre azon a reggelen ítéletet. Hármat közülük kerékbe fognak törni, a többiek jobb kezük vesztésére ítéltettek, tudta mindenki, tudta egész Buda. A hármat fôkolomposnak tartották a májusi zavargásban, a többi hat viszont csak egyszerû részese volt annak, s a tanács kegyelmébôl ôk hatan nem lázadásért, csak tolvajlásért bûnhôdtek. A hóhér, kopasz, sebek borította fejjel komoran állt a kerekek és a tönk között, mögötte egyik segítôje mesterségének jelképét, a város pallosát tartotta, a másik segédje kezében vasalt végû furkósbotok voltak. Néma csönd uralkodott a város felett, mikor a dobos megütötte dobját, s a bíró szolgája kihirdette az elôvezetettek bûneit és az azokért kiszabott büntetéseket. Egy szó sem hallatszott, ahogyan kiválasztottak kettôt a felsorakozott bûnösök közül, s a kerékhez vezették ôket, ráfektették mindkettôt egyegy gyilkos készségre, majd a kordéról is leemelték az ott fetrengôt, hogy a harmadik kerékhez kötözzék. Miklós, Gáspár és György voltak azok hárman, akik egy-egy keréken feküdtek, kezük-lábuk a küllôkhöz erôsítve erôs zsinegekkel. – Bocsássatok meg – suttogta a kordéról leemelt. – Azt hittem, elmenekültetek már. – Most vagy máskor, olyan lényegtelen – sóhajtott Gáspár. – Elôbb-utóbb mindenképp így végeztük volna. Isten akarata, nyugodjunk bele. 82

83

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 84

PoLíSz

TÁJOLÓ

Madarász Imre

15. Nem messze onnan, ahol az elítéltek haláltusája kezdetét vette, a belváros egyik gazdag, jól épített erôdítmény-házában, eldugott, sötét szobában egy lány ült a bezárt ablaktáblák mögött. Arcát diadalmas mosoly szelte ketté. – Hollók vájják ki majd a szemeteket – mormolta maga elé. – Gyilkosok, tolvajok, haramiák! És én, ha kedvem tartja, megnézhetem majd rothadó testeteket a keréken, ha majd felemelik mindenki okulására. S kacaghatok rajtatok, ha olyan hangulatban leszek! Hollók lakmároznak majd belôletek! Atyám gyilkosai, lelkem gyilkosai, életem gyilkosai! Hollók martalékává lettetek! Néhány perc múlva fordult a kulcs a zárban, kinyílt, majd újra bezárult az ajtó. Friedrich állt a szobában, sugárzott arcáról az elégedettség. A lány mellé lépett, fejére tette súlyos kezét, s halkan így beszélt hozzá. – Hallod ôket, Erzsébet? Hallod, ahogy vinnyognak? Megdöglenek, mint a levágásra nevelt disznók. Bosszúból az apádért, akit megkorbácsoltak és megöltek, bosszúból az anyádért és a bátyádért, akiket az általuk vezetett csôcselék mészárolt le. Ugye, boldog vagy? – Boldog vagyok, uram – ismerte be a lány. – Akkor gyere – szólította fel Friedrich – élvezd még jobban, még tökéletesebben a bosszúd! Megfogta a lány kezét, hogy kézen fogva a szoba ablakokkal szembeni falára tolt nyoszolyához vezesse. Ott megállt, szembefordította magával Erzsébetet, végigsimított az arcán, a haját kisimította a szemébôl. Megoldotta köntösét, s hosszan gyönyörködött a meztelen leánytest feltáruló látványában. Mikor kigyönyörködte magát, maga is vetkôzni kezdett, a lányt lenyomta az ágyra, és súlyos testével reá mászott. Férfiassága hamar megtalálta az utat, amelyet keresett, s Friedrich kereskedô kéjesen felnyögött, ám a következô pillanatban kéjes nyögése hörgéssé változott, a halál hörgésévé. Szemei felakadtak, s mintha máris üvegesen meredtek volna az idegenné változott világba. Erzsébet lerúgta magáról a halottat, kihúzta az oldalából a tôrt, gondosan beletörölte az ágytakaróba, aztán visszadugta a hüvelyébe, mely az imént még a kereskedô oldalán fityegett. Ô maga is felöltözött, nem finom szövésû otthoni köpenyét öltötte fel, hanem elkoszolódott utcai ruhájába bújt, kinyitotta az ajtót, és keresztül az üres házon kisétált az utcára. Június volt. Erzsébet tarkóját melegen sütötte a nap, feje fölött három kövér holló és három sirály körözött nyugodtan, türelmesen. Téveteg léptekkel rótta az utcákat, s hamarosan elért a sikátorok világába, az erkélyek erdeje árnyékba borította. A kövön, a házfalak tövében koldusok hevertek. Most nem tették közszemlére fekélyeiket, csonkjaikat, itt úgysem lett volna értelme, elég a templomok elôtt mutogatni nyomorúságukat. A lány rájuk sem hederített, s ha utána szólt valaki, nem felelt, csak ment tovább, vissza se nézett. A szûk utcákban különben sem lézengett egy-két embernél több – aki tehette, a kivégzésre ment. Erzsébet végül elért egy alacsony ajtó elé, betaszította, belépett a dohos szobába, abba az egyetlenbe, ami voltaképpen a lakást alkotta. Leült az egyetlen székre az egyetlen asztal mellé. Mellette, a falból elômeredezô kampón kötél maradványa csüngött. A lány az asztalra borult. Néhány háztömbbel arrébb a kerékbetörteket magas oszlopok tetejére kötözték fel éppen, hogy mindenki jól láthassa ôket, s mindenki okuljon sorsukból. Erzsébet akkorra aludt. 84

A bûn – belülrôl Három alvilági könyv Három különös életrajz: nem nagy emberek jeles tetteinek krónikái, hanem bûnözôk pályaképei. Egy „sikeres” tömeggyilkos vonatrobbantó (a leghírhedtebb magyar terrorista) biopatográfiája, egy sikertelen politikai merénylô (az igazi „Sakál”) önéletírása és egy volt maffiózó (szintén klasszikus film nyersanyagául szolgáló) visszaemlékezései: híradások az erkölcsi, jogi, társadalmi és lélektani értelemben vett alvilágból. Az 1931-es biatorbágyi merénylet témája reneszánszát éli. Talán a Horthy-korszakkal való alaposabb, tárgyilagosabb, tudományosabb szembenézés, talán a globális terrorfenyegetettség pszichózisa az oka, hogy a vonatrobbantó Matuska Szilveszter valósággal „divatba jött”. Pár éve Vargyai Gyula jogászprofesszor publikált könyvet A biatorbágyi merénylet címmel, legutóbb Bozsik Péter adta közre Az attentátor címmel a Kalligram Kiadónál Matuska Szilveszter regényét, ahogy alcíme mondja. Mármint az elsô alcíme, mert a második, az alatta olvasható rögtön relativizálja e meghatározást, imígyen: „- képtelen krónika -”. Ez az ellentmondásosság, ez a bizonytalanság a fôszövegben nemhogy feloldódna, inkább növekszik. Ha a szerzôi szándék csakugyan az volt, ami a bevezetôben megfogalmazódik – „Én ennek a homálynak a mélyére próbáltam hatolni, igaz, az irodalom eszközeivel” – a mûvet aligha ítélhetjük egyértelmûen sikeresnek. Szabálytalan történelmi-életrajzi regényt kapunk egy, az ideggyógyász szakértô által „okosbolond”-nak, Kosztolányi Dezsô szerint „féleszû”-nek, Márai Sándor szerint pedig egyszerre „szimuláns”-nak és „komoly, százszázalékos bolond”-nak minôsített bûnözôrôl, olyan biopatográfiai történetet, életkrónikát, személyiségelemzést és kórképet, amely a dokumentálható tények, a szálldogáló mendemondák és az írói fantázia segítségével próbál feltárni egy titkot, megoldani egy talányt. Csakhogy valóság és fikció, nézôpontok, tudatállapotok és idô85

síkok váltogatása, kevéske történelemmel, annál több szexszel nemcsak az olvasmányosságnak és az esztétikai összhatásnak árt, de a követhetôségnek, az érthetôségnek is. Erôs kétségeket ébreszt arról, volt-e Matuska bûntettének bárminemû, az ôrültségen túlmutató „értelme” vagy háttere akkor, és – fôleg – van-e akár minimálisan idôszerû tanulsága ma. Valamikor, a klaszszikus korokban az alkotó arról írt könyvet, amirôl világos elgondolása, tiszta képe volt. Mostanság a jelek szerint más dívik: a tollforgató vagy számítógép-billentyûzô úgy kezd bele a munkájába, hogy csak reméli, a végére megérti, mirôl és kirôl ír(t). „Vagy ha nem, hát… kis nyúl!” Annál roszszabb az olvasónak. Azt mondják, legalább egy könyv megírásának lehetôsége szinte mindenkiben ott rejtôzik: a saját élettörténetéé. Annyi biztos, az utóbbi idôkben a legkülönfélébb és legelképesztôbb botcsinálta, alkalom szülte emlékezô vallomásírók tûntek fel a könyvpiacon: médiakreatúra-percemberkéktôl egykori titkosügynökökön át köztörvényes bûnözôkig. De még ilyen elôzmények után is megdöbbenti az olvasót, hogy a tekintélyes nevû, nagy múltú Kossuth Kiadónál láthatott napvilágot olyan könyv, mint a Meg kell ölni De Gaulle-t, Marton Lajos tollából, aki büszkén vallja és vállalja ma is, hogy többedmagával kis híján meggyilkolta a huszadik század egyik legkiemelkedôbb európai politikusát. Vállalkozása indokainak részletezésével a szerzô nemigen bíbelôdik, beéri azzal, hogy ô mindig is antikommunista volt –, ennek jegyében lett a Rákosikorban, 1956-os emigrációja elôtt, hivatásos katonaként, az amerikaiak informátora – a francia elnököt pedig a kommunistákkal lepaktált árulónak tartotta (és tartja mindmáig), mivel feladta Franciaország algériai gyarmatát, ezért vált szabadságharcos menekültbôl az OAS merénylôjévé. Innentôl kezdve a történet olyan, mintha A Sakál napja címû regény és a belôle készült,

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 86

PoLíSz klasszikus értékû film cím- és fôszereplôjének elbeszélését olvasnánk, ámbár idônként valami furcsa, hamisan zengô pátosszal. Pestiesen szólva, nem semmi, hogy egy politikai gyilkosságra összeesküdött puccsista ismételten „zsarnok”-nak nevezi az Ellenállás hôsét, az európai egység egyik atyját, a második világháború utáni francia államférfiak legnagyobbikát. És az sem, ahogy a messzirôl jött és régi (1962-es) eseményekrôl mesélô ember nagyotmondásaival állít emléket magának egy terrorista ebben a mai, terrorizmussal és terrorhisztériával teli világban. Könyvkiadásunknak sikerült újabb mélyrepülési rekordot felállítania. Gratulálunk. A nagy irodalmi alkotásokból készült filmek – néhány, a szabályt erôsítô, (kon)zseniális kivételt leszámítva – csalódást okoznak. De mi a helyzet azokkal a középszerû könyvekkel, amelyeknek egyedüli jelentôsége abban áll, hogy „nyersanyagul” szolgáltak remekmívû filmekhez? Erôs a gyanúm, hogy Nicholas Pileggi Nagymenôk címû, a Cartaphilus Kiadónál megjelent regényét szinte csak azok olvassák el, akik már látták Martin Scorsese belôle készített filmremekét. (Megjegyzendô, hogy a két mû címe csak magyar fordításban azonos, vélhetôleg nem függetlenül a reklám szempontjától: a regényé ugyanis eredetiben „Wiseguy”, míg a filmé „Goodfellas”.) Aki a megrázó moziélmény után kezébe veszi az „alapmûvet”, legalább akkora különbséget talál

TÁJOLÓ

köztük, mint az, aki klasszikus festményeket vagy szobrokat és vázlatrajzaikat veti egybe. Különösen tanulságos e távolság azoknál a részleteknél, illetve mondatoknál, amelyek úgyszólván – vagy ténylegesen – „szó szerinti” egyezést mutatnak. Csakugyan megragadhatatlan volna a mûvészet csodája? Amúgy Pileggi krónikája nem érdektelen munka. Két fô- és több mellékszereplôi narrátort beszéltetve, belülrôl mutatja be az olasz-amerikai maffia életét és mûködését, struktúráját és fiziológiáját. A sajátos fejlôdési regény technikája – mely egy torz fejlôdést: bûnözô karriert ábrázol – lehetôvé teszi, hogy a visszaemlékezô fôhôs, Henry Hill pályafutását végigkísérve elénk tárja az alvilág piramisát, a szervezett bûnözés hûbéri láncát az alsó szintektôl majdnem a csúcsokig, és legkülönfélébb régióit az autólopástól a kábítószer-kereskedelmen át a gyilkosságig. Akik még nem tudták, most megtanulhatják, hogy a maffiózók vagy az igazságszolgáltatás börtönében, vagy bûntársaik fegyvere által végzik. Ámbár talán mégsem mindegyikük: Hill a hatóságokkal együttmûködô „bûnbánóként” („pentito”ként, ahogy az olaszok mondanák), egy tanúvédelmi program résztvevôjeként menekül meg mind a börtönévek sokaságától, mind az „elárultak” vérbosszújától. Paradox módon épp akkor veszti el nevét s amit az jelöl: önazonosságát, amikor erkölcsi halálából feltámadva visszatérhetne az emberi társadalomba.

Feltizi-Veress András

A mese egy regényben (Nyirô József: Uz Bence kapcsán) A folklór tradíciója mindig is nagy teret hódított magának az irodalomban, s ennek kitûnô példája a XX. századi erdélyi próza, ahol a népi hagyomány és hangulat igen gyakran kapcsolódott szorosan össze a szerzôvel és mûveivel. Nyirô József Uz Bencéje egy még kevéssé feldolgozott, a kánon peremére szorult kiváló, értékekben gazdag regény (vagy novellaciklus), amely talán a legjellemzôbben reprezentálja a mesei világ

hagyományainak, elemeinek, fordulatainak megjelenését. Központi szereplôje egy „halhatatlan” ember, csodás képességekkel. Otthona egy gyönyörû, fenséges, de ugyanakkor akadályokkal teli helyszín. Az események sorozata a mû befejeztével nem zárul le, s az idô eltolódik az örökkévalóság felé. A szöveg olvasása során önkéntelenül megfogalmazódnak bennünk a kérdések: valóban mesérôl van itt szó? S ha igen, hol húzódik 86

a határ a mesei és a nem mesei világ és érzület között? Azaz, ami mesébe illô, az már maga is mese? Egyáltalán: mi is igazán jellemzô egy mesére? Ezekre a banálisnak látszó kérdésekre sok mesekutató próbálta megtalálni a választ, kisebb-nagyobb sikerrel. Mielôtt a legjelentôsebb eredményeiket ismertetném, fontosnak tartok egy kisebb kitérôt tenni arra a jelentékeny fordulatra, irányzatra, amely a XIX–XX. századtól erôsen rányomta a bélyegét a meseirodalom különbözô területeire. A REALIZMUS BEÁRAMLÁSA A MESÉBE A realizmus beszivárgása a mesébe rendkívül sokoldalú és jelentôs. Az addig egynemûbb mûfaj több területén megfigyelhetô a differencializálódás, a változás. A szereplôk, a szerepkörök például sokkal kevésbé válnak sematikussá. Nem annyira a történés, a kötelezô mesei menet sodorja ôket, nem szerepeket játszanak, hanem önálló akarattal, saját célokkal rendelkeznek. Ezzel egyidejûleg természetszerûen a passzívabb, statikusabb szereplôk, álhôsök is megjelennek, de a mesehôs aktivitása, cselekvésközpontúsága, értéktovábbítási szándéka, közösségre való hatni akarása továbbra is erôteljesebben érvényesül. A mese idillikus társadalomábrázolása terén felbomlani látszik az addig mûködô hierarchia, a patriarchális viszony. Az úr (mesékben: király vagy más rangos személy) tekintélye degradálódik, a szolga determináltsága, kiszolgáltatottsága megszûnik, és helyén egy sokkal inkább független, bár sodródó, anyagi problémákkal küszködô ember áll. Sokan nem érzik jól magukat ezekben az „új” viszonyokban, hiszen életük rendszertelen, kereseti lehetôségük bizonytalan. Az addig zárt környezet kinyílik. A fenti és lenti, valóságos és fiktív terek mellett megjelennek más dimenziók is: értelmezhetetlenebb, kevésbé egyértelmû szimbolikával rendelkezô helyszínek, vágy-világok. Az idôszemlélet sem mindig kronologikus, lineáris, ahogy addig megszokhattuk. A megszokott elôre, illetve visszautalásokkal szemben nagyobb szerepet kapnak az idôbeli ugrások, váltások. Az álomszerû, lehetségesnek tûnô idôt felváltja egy kidolgozottabb jövôkép. 87

Ezekbôl következik, hogy a mese menetei (menetnek hívunk egy olyan történést, ami a károkozástól a megoldásig jut el), valamint a mese szerkesztésmódja is átalakulhat egy többmenetes, többproblémás, többmegoldásos történéssé. A korábban konvencionálisnak mondható kötelezô menet elhalványul s alternativizálódik. Viszont a mese értékrendje az a terület, ahol a realizmus kevéssé áthatóan tud mûködni. A mesehôs értéke valamilyen formában mindig átöröklôdik, hagyományozódik a közösség vagy a közösség néhány tagja számára. Ez az ôsi szándék nem változik meg, nem sérül. A külvilág lehet akármilyen, de a mesehôs világnézete, gondolkodása, ha változik is a történet folyamán, valahol mindig megállapodik, megnyugszik. A MESE FOGALMA. MI A MESE? A mese nemcsak mûfaj, hanem annál jóval tágabb fogalom. Kétszáz évvel ezelôtt a szó jelentése „találós kérdés” volt. A „mese” szón valami kitalált, nem valóságos, rejtvényszerû jelenséget értettek. A következôkben néhány kiemelkedô kutató gondolataira utalok. Propp, (Vlagyimir J.) A mese morfológiája (Bp., 1975) szerint a mese állandó, tartós elemei a szereplôk funkciói, függetlenül attól, hogy ki és hogyan tölti be ôket. A funkciók a mese alapvetô alkotórészei, ezek képezik a varázsmese szüzséjének alapelemeit. A varázsmesékben a funkciók száma korlátozott, a szüzsé viszont változhat. A funkciók sorrendje mindig azonos, és szerkezetileg valamennyi varázsmese egytípusú. Propp tehát ekképpen definiálja a mesét: „Morfológiailag mesének tekinthetô minden olyan fejlemény, amely a károkozástól vagy a hiánytól, különféle közbeesô funkciókon keresztül a házassághoz, vagy más megoldás értékû funkcióhoz vezet.” (Uo. 132.) A varázsmesék történeti gyökerei (Bp., 2005) címû munkájában azt írja, hogy a mese mint mûfaj akkor születik meg, amikor a szüzsé és az elbeszélés aktusa elszakad a rituálétól. A különbözô törzsek serdülô tagjainak beavatási szertartása és a halálhoz kötôdô ôsi képzetek alakulnak át a mesék szerkezetévé, motívumaivá. Ez a felfogás a pszichoanalitikus elmélethez hasonlít. A mesét megte-

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 88

PoLíSz remtô lelki folyamatok mindenhol egyformák. Jolles szerint a mesevilág nem más, mint vágy-világ. Olyan világot tár fel, amelynek a létezô világ helyén kellene lennie. Boldizsár Ildikó Varázslás és fogyókúra: mesék, mesemondók, motívumok (Debrecen, 2003) a mesét az emberi világ korrekciójaként fogja fel. A mese a valóságtól radikálisan elválasztott forma, világnézet. Az emberi lélek korlátlan érvényesülésének lehetôsége, amely az emberi lét minden lényeges elemét tükrözi, ugyanakkor állandó elemekkel dolgozó, determinált szerkezeti vázra épülô epikus mûfaj. A jó mese élni segít. Honti János A mese világa (Bp., 1937) címû könyvében a mesevilágot nem létezô ellentétek világának nevezi. Véleménye szerint a mesében nincsenek határok. Ellentétek, váratlan kapcsolatok jönnek létre egyes jelenségek között. Hasonló az álomhoz, csak a valóságot nem lefokozza (mint az álom), hanem cselekvô szellemmel éli át, megformázza azt. A mesében persze jelen van valamennyire a valóság, de a mese hôse nem halhat meg, nem érhet rossz véget. A mesében bizonyos megszerkesztett rend uralkodik, egy kötelezô menet: az elnyomott valakibôl fényes, sikeres mesehôs lesz. Így a mese nem más, mint életrajz: a mesehôs életrajza. Emellett a mese a föloldódás világa is. Nincs megoldatlan probléma, kérdés, mert tudjuk, hogy a megoldás nem fog elmaradni. Honti is kitér a mese lehetséges gyökereire. A mese értékmegôrzô szerepe a kialakulási okok tárgyalásánál nagyon is fontos lehet: gondoljunk itt az adott közösségre, kultúrára és annak hagyományaira, vallására. Mozgató ereje az a tradíció, amit az adott közösségre ráhagytak, átadtak. Ez az értékekben gazdag tradíció átöröklôdéssel fennmaradást biztosít. A mesetípusokat többféle módon próbálták már meg rendszerezni, tipizálni. A Magyar Néprajzi Lexikon >népmese< szócikkében a következô kategóriák különíthetôk el: állatmese, formulamese, novellamese, ördögmese, rátótiáda (falucsúfoló), reális mese, illetve tréfás mese, valódi mese (mitikus mese), legendamese, bolondmese (hazugságmese). A típuskutató és katalógusíró iskolák képviselôinek egyik elképzelése szerint a fôbb mesetípusok az állatmese, varázsmese, novella-

TÁJOLÓ

mese, valamint a legendamese tartományaiban fogalmazhatók meg. Honti a novellamesét külön tárgyalja. A mese epikus elemekbôl jön létre, mert a mondanivalóját történés formájában fejezi ki. A való világ és a mese világa között ellentét húzódik, de a mese feladata nem más, mint ennek az ellentétnek, szakadéknak a korrigálása, a két világ kiegyenlítôdése. A mese utóhatása pedig – ebbôl következôen – a megnyugvás kell, hogy legyen, mivel a vége „happy end”. A mesei epikusság ezenkívül – a már ugyancsak említett – életrajzi voltában is megjelenik. Igazi elbeszélôformája a jelen idô, E/1. lenne, de a megszokott 3. személy terjedt el mégis, ami egy bizonyos megalkuvás a hallgatósággal. A mese és a legenda „mûfajai” között szintén rengeteg a hasonlóság, de ugyanakkor bizonyos dolgokban különböznek. Honti részletesen ír errôl említett könyvében. Megbékítô megoldást kapnak az erkölcsi világrend problémái: aki jó, jutalomhoz jut, aki rossz, büntetéshez. A segítség mindkettôben kívülrôl jön, de a mesékben a segítôtárs(ak)tól, a legendában viszont Istentôl. A normarendszer is más: a mesénél a hôs egója áll a középpontban. Vallásossága rejtettebb, nem olyan direkt módon nyilvánul meg, inkább az adott közösség vallásossága szivárog át belôle. A hôs igazsága, saját ereje számít. A szerint jó vagy rossz valami, hogy a hôs mikor és miért csinálta. A mese csodái a pillanat csodái, a pillanat szükségszerûsége: ámít, hangulatot kelt. A legenda csodái ezzel szemben az isteni világrendet példázzák, oktatni akarnak, és van egy úgynevezett erôs didaktikus szándékuk. Persze létezik a két „mûfaj” szintézisére is példa. Ilyen az Uz Bence, ahol mindkét felfogásmód érzékelhetô. Panteizmusát keresztény hangulat járja át. Bence a saját érdekébôl, saját erejével cselekszik, ugyanakkor jelentôsebb cselekedetei mögött ott van a vallásos, keresztény etika, ez az örök érvényû szellemiség. Az emberélet nem sokat ér ebben a havasi, elkeményedett világban, inkább az emberek megélhetése, életben maradása a fontos, amit az állatok és a termények biztosítanak. Közben megmaradnak a keresztény, egyetemes értékek; bármilyen szent dolog meggyalázása, a lopás, a gyilkosság: súlyos bûn. 88

AZ UZ BENCE MESEI VILÁGA „A tüdôcsôhurutom miatt havasi levegôt rendelt a doktor. Ekkor ismerkedtem meg Uz Bencével, aki akkor még utász volt. Hozzáköltöztem a havasra, az erdei szállások népe közé.” Nyirô József 1932-tôl jelentette meg Uz Bencérôl szóló történeteit a Keleti Újságban. Késôbb ezeket az önmagukban is helyt álló novellákat egységesítette, regényesítette. Összekötô szövegeket írt a történetek közé. Két kiadása jelent meg az Uz Bencének. A székelyudvarhelyi, amely csak tizennyolc fejezetet tartalmaz, valamint az 1936-os Révai-féle, újabb történetekkel dúsított kiadás, amely huszonkilenc fejezetbôl áll. Ez utóbbit (és a debreceni Csokonai Kiadó ezen alapuló 1990-es, illetve a budapesti Kairosz Kiadó 2004-es újrakiadását) tekintem forrásnak.

1 . A t é r, a k ö r n y e z e t , a z i d ô „Olyan életet éltünk a gyönyörû erdôk közt, mint az angyalok.” A mesék általában zárt térben játszódnak. Van egy csodálatos világ, ahol legalább annyira szerepet játszik a képzelet, mint a valóság. Csak gondoljunk az alvilágra, vagy az égben lévô mesei terekre: a kacsalábon forgó kastélyra vagy az Óperencián is túlra. A mesehôs sok történetben realisztikus környezetbôl lép át a mese birodalmába. A mesékben általában van egy pont, ahol a valóságos világot felváltja a képzelet, a fikció világa, amely kilép a hagyományos tér-idô szemléletbôl. Ha az Uz Bence világát meg akarjuk érteni, tudnunk kell valamit, ami a székely közegre különösen jellemzô. Az erdélyi lélek a lehetô legszorosabb kapcsolatban áll környezetével, a természettel. Maga a „transzszilván” kifejezésmód is erre utal. Jelentése: erdôn túli. Az erdélyi táj kihat az emberek gondolkodására, érzéseire. Nem véletlenül mondhatják, hogy az erdélyi ember vallási filozófiája a panteizmus. Ez a felfogás a világot (a megteremtett természetet, az anyagot) magával Istennel azonosítja. Ô alkotta, így nyilvánvalóan ô él benne. Az Uz Bencében is a természet istenként él: alkot, majd elvesz. Áld, majd büntet. Például amikor Bence „természetromboló énje” pénzt akar nyerni az erdôbôl. Megegyezik az örménnyel, hogy ha megveszi a hivatalban szeptemberig az összes széldöntött fát, ô majd elintézi, hogy egyikük se járjon rosszul. Itt Bence tudása, találékonysága (amellyel elké89

szíti különös, ördögi szerszámát) rossz célt szolgál. Ugyan kidönt néhány fát vele – olyan módon, mintha a vihar okozta volna –, de a természet megbosszulja tettét. Hatalmas vihar kerekedik, és nemcsak majdnem életét veszti benne Bence, hanem az összes félretett pénze is porrá ég, amit egy fa odvában tárolt. A villámok, az óriási vihar nem más, mint az élô és érzô természet bosszúja. Csodálatos benne élni, de vigyázni, ápolni is kell ugyanakkor. A regény két fô színtéren játszódik. Az egyik a havas, ami kicsit olyan, mintha a múlt támadna föl újra benne. Az ôsi, vad, de erkölcsileg tiszta, természetközeli, havasi népség a hegyek, erdôk szülötte. Ôk a jót és az emberséget szimbolizálják. Helyzetük, természetük az édeni, bûneset elôtti állapotra emlékeztet. Itt lakik Uz Bence is, aki „kakukktojás” a havas lakói között. Ezzel ellentétben (s néhány kivételtôl eltekintve) a falu minden rossz megtestesítôje. Itt él például Égeni úr, a gyilkos asztalos, a ravasz Bojzás Küs Dani, valamint a falu az otthona a kegyetlen, önzô, gunyoros, barátságtalan, kárörvendô tömegnek is, amely nem segíti ki semmivel Bencét, amikor a haldokló Julisnak gyûjt. „Lenézett a sötétben alvó néma falu felé. – Sötét gazemberek! – suttogta a falunak, és megfordult és megindult az aszszonnyal a karján az áldott havasok felé, melyek tisztán ragyogtak szembe vele.”

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 90

PoLíSz Ez a két fô színtér játszik szerepet a regényben – meséhez hasonló zárt teret alkotva. Bence, mint egy mesehôs indul el a havasból, többször megjárja a falvat, majd a regény végén, Újévkor újra visszatér otthonába, immár emlékként, egy elfeledett árnyként. A mesék típusainál említett novellizálás, realizálás itt is egyeduralkodó. A terek, a helyszín ugyan mind valóságos, de ugyanakkor a havasnak van egy bizonyos transzcendens, csodálatos varázsa, mesei-panteisztikus valósága. S mint a mesék általában, az Uz Bence is mentes – néhány jelentéktelen kivételtôl eltekintve – a párhuzamos eseményektôl, illetve az idôbeli kilengésektôl. Kronologikus sorrendben követik egymást

TÁJOLÓ

az események, hacsak a történeteken belül elhangzó történeteket nem tekintjük kivételnek (például a barát kalandját vagy Bence anekdotáit). Párhuzam figyelhetô meg az évszakok váltakozása és a cselekmény, a történet hangulatisága között. Tavasszal minden kivirul, a szerelem uralkodik, nyáron még tart a remény, de ôsszel már beköszönt az elmúlás, a tél szomorú, halálváró hangulatával beteljesülve. Az új év idôbeli fordulást, változást idéz elô. Bence feledésbe merül, már csak emlékként él. A regény utolsó szavaival mintha kilépne az általunk megfogalmazott idôtér viszonyból és átlépne egy másik világba, az örökkévalóságba.

2. Szereplôk, szerepkörök „Uz Bence megfordult, két füstös öklét fenyegetôleg felrázta az égre, majd meggörnyedt és sírt, mint a zápoesô… Ilyen volt Uz Bence.” Uz Bence mesehôs, de csak annyira, amenynyire a valóság engedi, hogy az legyen. Cselekedni akar, de nem tud. A világ, amelyben él, nem hagyja megváltoztatni magát a hôs által. Bence sokoldalú. Ô a legjobb vadász, halász (mindig pontosan tudja, melyik állat merre van éppen). Rókákat, medvét, ôzeket szelídít, szemével megigézi a kutyákat. A legjobb asztalos (Krisztus koporsóját vele készíttetik el), és csodás testi erôvel bír (legyôzi a világbajnok birkózót). Tudása, ereje mind a valóság határain belül mozog, de a furcsa (sôt lehetetlen) inkább az, hogy egy személyben testesül meg mindez. Joggal hihetnénk azt, hogy Bence egy mindentudó hôstípus, aki mindig kontrollálja cselekedeteit, s mindig tudja, mit tesz. Ám hibákat is követ el, sokszor nem ura a helyzetnek, tehetetlen, s végsô soron nem tudja elérni céljait. Akaratos, bátor, érzései bonyolultak: folyton a jó és a rossz harcol benne. Eszméi a jó célt követik, de a világ, a valóság – önzô gondolataival – mindegyre kordában tartja, nem engedi igazán gyôzni: „igazi” mesehôssé válni. Az eszköz gyôzne a célon – s ez a cél gyakran nem más, mint az életben maradás a pénz által –, már megtörténik a kísértés, de Bence akarva-akaratlanul, mégis ellenáll neki. Belsô konfliktusain mindenkor a nemesebb érzések gyôzedelmeskednek. Lelke gyermeki tisztaságát még ô maga sem tudja be-

szennyezni. Ott kering ereiben a szeretet istenemberi kivetülése, amit semmilyen érzés nem tud számûzni, felülírni. Ugyanakkor szélsôséges egyéniség. Önzô, de segítôkész; rosszat tesz, de mivel ezt tudja, lelkiismeret-furdalása van. Felettébb büszke, viszont alázatos is. Hazudik, majd igazat mond. Bence a havasi nép közegében kakukktojás. Elfogadják, szeretik, becsülik jóindulatáért, s kiváló képességeiért, de tudják: kilóg a közösségbôl, nem tartozhat soha közéjük, mivel túlságosan önfejû. Úgy tûnik, mintha csak a maga igazát követné, a saját törvényei szerint élne. De ez csak a látszat. Valójában saját céljai felett áll a közösség és méginkább az emberség eszméje, de ezzel együtt Bence nem tipikus, fekete-fehér mesehôs, hanem összetett, idealista, ugyanakkor a valóság földjén járó jellem. Ez a közösségi szellemû, individuális, önálló akaratú hôstípus nagyon is jellemzô a modern mesékre. Ha a proppi szerepkörök szerint vizsgálódunk tovább, akkor Bence hôs és álhôs is egyben. Hôs, mert majdnem mindig ô áll a történetek középpontjában. Legtöbbször ô indul útnak, ô kerül konfliktusba; de egyben álhôs is, mert útnak indul ugyan, viszont nem éri el végsô célját. Útnak indítja egy bizonyos belsô vagy külsô motiváció. Ez lehet akár asszony, pénz vagy valami belsô kényszer, cél. A hiány az útnak indító 90

erô, de Bencét mégsem mindig az önérdek hajtja. Áldozatkész és segíteni akar a körülötte élô embereken. Adományozóként fogható föl az az istenadta természet és állatvilág, amely felfegyverzi Bencét. Segítségével eltévednek a fináncok, pórul jár az adóbehajtó. A segítôtárs maga Kántor úr, a medve, aki persze legalább annyit árt, mint segít. A narrátor ezt a furcsa segítôtársat gyakran emberi velejárókkal ruházza fel (mint például a „vallásos, hitbéli érzületbôl fakadó” imádkozása). A keresett személy leginkább Bence elsô szeretôje, Emre Julis; majd Pottyandi Régina. Mindkét leány telt, szinte kövér, nagytestû, szívós, de Bence még dicsekszik is ezzel. Ôk lehetnének Bence személyes boldogságának az eszközei, de mindkét esetben pórul jár hôsünk: Julist máshoz adják hozzá, majd szerepcsere következik. Julis szerepét felváltja Régina, akiért szintén megharcol Bence, noha sikertelenül. Az ellenfél (károkozó) szerepköre pedig mintha teljesen elvesztené lényegiségét. Nem a szokásos módon, személyekben megtestesülve jelenik meg. Hôsünk konfliktusai egy másik szereplôvel szemben legtöbbször elveszítik igazi élüket, mivel Bence nem legyôzni akarja az adott „károkozót”, csak megtréfálni, megleckéztetni; rosszat sem akarva nekik. Talán az egyetlen ember, akivel nyíltan és komolyan szembefordul: Bojzás Küs Dani, aki, ha nem is tudatosan, de nagy kárt okoz Bencének. Feleségül veszi Réginát, akit elôzôleg Bencének ígértek oda. Hosszas „harc” következik ezután a lányért, de végül Dani kerül ki gyôztesen belôle. Tehát a közösség oldaláról nézve Bence igazi ellenfele az emberi gonoszság, ami a mese hôsének a kollektív tudatából ered, viszont az individuum oldaláról nézve (Bojzás Küs Danival folytatott konfliktusán kívül) saját énje, saját sorsa, determináltsága az, amit nem képes legyôzni.

Ebben látható a modern mese egyik fordulópontja a klasszikushoz képest. „A Régináék ablaka alatt egy kissé tétovázott, megállott, felnézett a sötét ablakokra. Attól féltem, hogy bújában felgyújtja a házat, vagy puszta kézzel összeontja, de nem történt semmi.” Maga Nyirô egy különös szereplôt választott történetei narrátorául. Az úrfit. Ô kommentálja az eseményeket, mintha egy helyi tudósító lenne. Ott van majdnem mindig a helyszínen, s ha éppen még sincs jelen, akkor is értesül a történtekrôl valahogy: Bencétôl vagy a faluból. Úrfi jólelkû és rokonszenves. Kicsit ügyetlen, de segítôkész. Bence sokszor úgy mutatja be idegeneknek, mint öccsét; és valóban, legalább annyira lehetne Bence kistestvére, mint hûséges barátja. Tavasztól a tél beálltáig együtt élnek fenn a havason egy kis házikóban. Télen, mikor úrfi leköltözik a faluba, Bence magányos, komor lesz, s jobban nyomasztja a társnélküliség, mint amikor agglegényként ketten osztoznak meg a „kalyibán”. A kisebb összetûzések, erôfitogtatások ellenére is kellenek egymásnak. Együtt örülnek, együtt szomorkodnak, egyszóval együtt éreznek. Bence nagyritkán kér csak tôle segítséget, s talán épp ezért nem is múlik rajta semmi, nem befolyásolja szervesen a cselekményt, nem lép elô a függöny mögül, hogy ô is komoly szerephez jusson. Úrfi szerepe olyan, mintha mi, olvasók támadnánk föl a könyvben, jelentéktelen, de barátságos szerepet vállalva. Ebbôl a szempontból kétféle megközelítés lehetséges: Az egyik az egész regényt mint többmenetes mesét vizsgálja, a másik külön-külön foglalkozik a huszonkilenc novellával, és így próbál következtetésekre jutni. Mindkét álláspont elfogadható, mivel az Uz Bence egymástól elkülönülô, ugyanakkor mégis összefüggô történetek láncolatának tekinthetô mû, novellaciklus.

3. Funkciók egy történetben Egy regénybeli (pl. a XII.) fejezet funkcióelemzése során föltûnhet, hogy a proppi funkciók egy része felbukkan a történetben, sok viszont hiányzik belôlük. A történet a proppi definíció szerint tehát nem mese, mivel a károkozást nem megoldás, illetve házasság követi. Vannak olyan mesék, amelyekben erôsen meg91

figyelhetôk a realisztikus elemek. A novellameséknél és a legendáknál az elbeszélôstílus epikussá válik, s ez kihat a mese egész struktúrájára – tehát a mese funkcióira is. Érdemes megvizsgálni, hogy mi lenne akkor, ha egy mesében minden funkció a helyére kerülne, kivéve a hôs feladatmegoldó és házasságára

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 92

PoLíSz vonatkozó funkcióit. Elmaradna a mese megnyugtató hatása, a hôs korrekciója, de ettôl még nem vész el a mese lényegisége. Az Uz Bence így inkább ún. „antimese”. A mesék és „antimesék” kapcsolata leginkább talán egy testvérpárhoz hasonlítható. A testvérek egyazon ôstôl származnak, ereikben ugyanaz a vér folyik, de mégsem lehet róluk, mint egybetartozó egészrôl beszélni. Más nevük van, más a személyiségük, mások a tulajdonságaik, másképpen cselekszenek, és – nem utolsó sorban – máshogy reagálnak a velük történtekre. Így mûködnek a mesék efféle testvérpárjai is. Az ôs, akitôl származnak, maga a mese, de tágabb értelemben. Az a mesei felfogás, mesei világ, amely sok mindent eltûr, elvisel, olyan, mint egy mûnem, amelybe mûfajok tartoznak. Legfôbb jellemzôi talán a hangulatiság, a sajátos szerkesztésmód, jellemzô szerepkörökkel és funkciókkal, a nyitottság, rugalmasság, változatosság, az értékmegôrzô szerep és a fikció, amely rengetegféleképpen megjelenhet. Ez alá tartozik a két fiú, akiket a külvilágra gyakorolt hatásuk szerint klasszikus értelemben vett mesehôsnek, illetve antimesehôsnek lehetne nevezni. A klasszikus (varázs)mese egyezik a proppi funkciókkal megjelölt mesével: az egyensúly

TÁJOLÓ

helyreáll a mesében. A károkozó veszít, a hôs elnyeri jutalmát. A hiány megszûnik, a megoldás létrejön. Az antimese viszont nem oldja meg a feladatot, így nem oldja fel a feszültséget sem. Hôse szemben száll a károkozóval, de nem gyôzi le. A hiány fennmarad és tovább él. Bence elindul az úton, harcol, de e küzdelem nem fejezôdik be, sôt már-már kilátástalanná válik. A hiány, a boldogtalanság sajátmagában és a világban nem szûnik meg, pedig ô mindent megtesz érte. Uz Bence egy „antimese” antihôse. Egy zászló a múltból, egy emlékkép, aki a küzdelmekben elfáradva áll most is a havasi kunyhó elôtt, és mutatja az utat azoknak, akik föltévednek: – Erre! Erre kell menni! „Szomorúan, egyedül állottam sokáig, aztán nyugodtan hazamentem, mert Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdô, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor a pásztorútra indul, és lába megkavarja az ég csillagait.”

Erdei Éva

Birtalan Ferenc: A félnégyes barom Kedves Feri! Köszönöm, hogy megtiszteltél az új köteteddel. Köszönöm, hogy közelebb hoztad hozzám a Félnégyest… Jó cím (A félnégyes barom), kemény, de helyénvaló. A fájó elidegenedés élményének ritka példáját adja ez a közvetlen hangú epikus jellegû mû. Ugyan honnan tudná a kívülálló, felületes szemlélô, hogy kik vagyunk, hogy ki az a pontban fél négykor felbukkanó alak?! Akár azt is gondolhatja, hogy barom. Gondolhat bármit. Tóth Menyhért, a „fehér izzás” festôje mondta: „Az embereket elszakíthatatlan szálak kötik össze. Ha távolodunk egymástól, nyakunkra szorul a szál. Ha közeledünk, laza lesz, és kitágul a tüdô.” A nyakunkra szorított szállal élünk, pedig mindnyájan arra vágyunk, hogy kitáguljon a tüdô.

Kedves tôled, hogy postára adtad a könyvet, és a pakk érkezésének örömét is megszerezted. Ezúttal nem szemezgettem, ahogy szoktam a verseskötetekben, hanem egy szuszra elolvastam ezt az összefüggô, szépen felépített elégia ciklust, amelynek központi gondolata ahhoz a bizonyos elkerülhetetlen „nagy utazáshoz” kapcsolódik, amivel elôbb-utóbb mindnyájan szembesülünk. Szépen, egyszerûen fogalmazol. A készülôdés, a búcsú, a maradóknak szóló üzenetek a Post Scriptum elôtt komolyak, de nem önsajnálók. Vajon meddig lehet ôt itt tartani a versben? Mondhatnám neked, hogy ráér még ez a téma, ha nem tudnám, hogy nem teljesen korkérdésrôl van szó. A kérdés az, amit Te tettél fel: „felértük-e kicsinységünk, értettük-e a világ minden/ atomja itt hal ízeinkben” „Varázsolok” így kezded a kötetet, megadva 92

a „ciklus” alaphangját, az alaphangulatot: „idehozok egy júliust/ egy vízpartit egy fényeset/ régit mikor még béke volt/ ide hol jégben ébredek// idecsalok egy volt tavaszt/ orgonaôrült májusost/ az ég szeplôtlen tiszta kék/ nem látszik akkor még a most.” A most, amikor „Ítéletidô” van, „…didergünk tûzreményben./ Két lator, keresztes ég,/ és Jézus nincs középen.” Majd máshol: „üres az ég a harang tátog/ üvölteném: ezt akartátok” „A körön kívül” gyönyörû! Hangod komótos, dísztelen, veretesen koppannak a szavak, a strófákat nem rafinált költôi csavarok éltetik, hanem a minden élô által végigjárt, mondhatni triviális, de mégis örök és fontos gondolatok, amelyeket most és ebben a formában csakis Te mondhattad ki. Az „épül a halálom” számomra döbbenetes ellentétpár. Az ilyenekért írunk és olvasunk! Szelíden, alig észrevehetôen megbújik benne a „Tavasz, neked van igazad!/ Ne viszsza, ne rám nézz:/ Fiamat szeresd! Lányomat!” – tartalom. Tisztelem, ahogy magán-golgotádat járod. Nem csábít a napi politika olcsó frázisaival elérhetô, elôre gyártott, megcsócsált, könnyû sikere. Végig érzem, és szeretem, ahogy kordázod úri mód magad. „Több remény kellene” – írod a „Veronika” versedben, de azt is, hogy „láttam amikor viszszanéztem/ magához szorította a kendôt”. Mert minden ellenére tudod, és azzal kezded a kötetet is, hogy „A világ elég szép. Szép, és nézni kell a jelenségeit… fordulnék másfelé de hiába/ nézni kell…” Rokonszenves, kemény, rendíthetetlen hitedet hallom, amikor azt mondod, hogy a legkisebb fiú „Bizony, tévedett,” „hogy nem – romlani jobban nem lehet”. Tömény lírai tartalom ez a vers. Érdemes végigpásztázni a többlet jelentésû sorokat, síkokat, megfejteni az utalásokat és megérteni a mondanivalót, ami – nekünk, csakis nekünk magyaroknak szól, nem értheti sem olasz, sem francia, hogyan halljuk benne mi Aranyt, Vörösmartyt, és folytathatjuk magunkban, hogy „a nép, az istenadta nép…”. Gyönyörû a „Mártély,” a táj, amelyben ott vagy magad „s talán az Isten” véghangsúlyosan. A „Félek kinyitni” esendô emberi hangulatát szeretem, a „lehet még engedsz pár tavaszt”, a mégis, mégis élni, megfejteni a titkok örök emberi vágyakozását. 93

Vers a versben a „ Jézus” hetedik szakasza, egy mai ember nagyszerû, önálló hitvallása, az egész pedig egy forródrót, egy egyéni antenna Istenhez. A „Szív-koszorú” elôtt van a legszebb fotó. Öt szerkezeti egységben foglalt vívódás, kételyek a jeges légben, „vajon lejött-e Isten?”„Miközben szívem megbúvik fél vacog /és készülôdik már a rög/ feljutni koronáriáig” …s „ha nem leszek kinek hiányzom” után nyomban, csöppnyi teret sem adva az önsajnálatnak „túrót eszik a cigány tadam”. A második szerkezeti egységben, szobabelsôd intim szférájába tolakodnak be a külvilág hangjai, és „csöndre szögezve hallgatok”, majd a „hallgatok feszítve csöndre” frappáns nyelvi variációkat látjuk, elegáns alkalmazásait a költôi eszközöknek. Aztán a harmadik egység egy nagy felkiáltás. „Még élek!” „papírt köpô elektrokardiogáf” mutatja, ez még a jelen. És eljut a lét-nem lét határához a gondolat az utolsó elôtti egységben, majd végül kérdésekkel zárod. A kérdés: remélni, vagy feladni? Talán nem volt értelme semminek sem? A választ igazán a „A körön kívül” címû versed adja meg „mindenképpen a körön kívül/ kopottan korszerûtlenül/ mint februárvégen burukkoló gerle/ ha kell ha nem újulást jelezve/ nem figyelve hóra fagyra/ lenni a március rabja/…a körön kívül mindenképpen/ feladva mindent, csak a reményt nem/ akárha követ görgetve hegyre/ lerogyva felállva visszaesve/ tudva nincs kudarc nincsen érdem/ nem lesz ki helyettünk újra éljen.” A P. S. rövidsége ellenére összegez, lezár, a könyv fontos mozzanatai villannak fel benne. A kitûnô szerkesztés remek gondolati ívet ad a versciklusnak. Gratulálok! Jól éreztem magam ezzel a könyvvel. Jó kézbe venni a külleme miatt is. Szép a matt kemény borító, kultúráltak, szépek a fotók. És egyszer csak azon kapom magam, hogy már olvasom megint, hogy idézni szeretném egyik-másik sorát, hogy látok benne valami újat megint, és elolvasom megint, megint… Köszönöm ismét, hogy megtiszteltél vele, barátsággal: Erdei Éva (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2007)

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 94

PoLíSz

TÁJOLÓ

Képzômûvészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Komáromi János autodidakta mûvészt A második világháború befejezése elôtt születtem Budapesten, 1943. augusztus 4-én. Az utána következô békének nevezett háborúban, minden elképzelést meghaladó szép és igazán békés gyermekkorom volt. Minthogy tizenegyen lettünk testvérek, így a társas kapcsolat világot feltáró nehéz feladatát már a „szûk” családi körben megkezdhettem. Megtanulhattam idôben, hogy csak a szükséges dolgok érdekeljenek, hiszen a megélhetés nehézségeivel küszködô szüleim pénzébôl csak a legalapvetôbb dolgokra futotta. Ilyen legszükségesebb kellék lett már iskoláim megkezdése elôtt a rajzolás és a festés néhány eszköze. Majd késôbb az általános iskola alsó tagozatában már gyermekrajz-világkiállításokon is szerepelhettem, és egyre több külsô segítség érkezett az ilyen irányú hajlandóságom eszközi ellátásához. A gimnázium befejezése után természetes volt számomra, hogy a Képzômûvészeti Fôiskolára jelentkezzem. Minthogy iskolai tanulmányaim alatt mindvégig hitoktatásban részesültem, és serdülô kamaszként a mûködô, illegálisnak minôsülô katolikus kisközösségek tagja is voltam – s mint ilyen, az akkor propagált ifjúsági mozgalmakból kimaradtam –, elôéletemre hivatkozva felvételt nem nyerhettem. A tanári diplomát is biztosító fôiskola antagonisztikusnak látta felvételemet. Minthogy a mûvészeti tevékenység nem pusztán iskola kérdése, ezért nem véltetlen, hogy a képzômûvészet területén tevékenykedôk közül igen sokan segítettek. Az egyre komolyabban vett képzômûvészeti foglalatosság vezetett el a teológiára, amit el is végeztem a Pázmány Péter Római

Katolikus Hittudományi Akadémián. Teológiai végzettségem és elhivatott képzômûvészeti tevékenységem mellett 25 évig a hajnali hírlapkihordás volt a kenyérkeresô munkám. Életem eddigi legfontosabb lépésének tekintem házasságkötésemet, és Isten ajándékaként fogadtam hat gyermekünket. Jelenleg a képzômûvészeti tevékenység mellett a Ferences Világi Rend örökfogadalmas tagjaként feleségemmel együtt a katekéták gyönyörû hivatását mûvelem. Képzômûvészeti alkotásaim mindegyike – legyen az festmény vagy grafika – egy-egy konkrét élethelyzetben felmerülô, saját nehézségeimre adott válasz. Ezért munkáimban soha nem pusztán formai kísérletek vagy esztétikailag meghökkentô újdonságok keresésével voltam elfoglalva. Minden alkotásomban az általam kifejezônek ítélt eszköz felhasználásával az élet szolgálatába próbáltam szegôdni. Ezt a törekvésemet akkor is követtem, mikor egész addigi életemet meghaladó, gyönyörû élmények öleltek magukhoz. Bizony, azt kell mondanom, hogy képeimnek nagyobb része ennek az alig megnevezhetô boldogságnak az eredménye. Úgy érzem, hogy alkotásaimban egy-egy üzenet ölt testet, ami – megfelelô alázattal nézve – életformáló energiákat kölcsönöz. Magam is gyakran a már befejezett munkákhoz folyamodom, hogy a továbblépéshez szükséges erôt megkapjam. Ilyenkor tapasztalom, hogy az alázat nélküli, pusztán szakmai nézôpont milyen mértékben kiüresítené nemcsak a nézett képet, de a szívemet is. Komáromi János 94

Csíki-székely népmesék – mesemondó verseny Barcsa Dániel gyûjtésében megtalálható csíki-székely népmesékbôl rendezett mesemondóversenyt a Kráter Mûhely Egyesület 2007. május 25-én a Polgárok Házában. A versenyre felsô tagozatos általános iskolások jelentkezhettek, és mérték össze tehetségüket. Az ország különbözô településeirôl és iskolájából összesen 52 gyermek jelentkezett, remek mesemondó képességgel. A gyerekek életkorára való tekintettel két zsûrit alakítottunk Barcsa Dániel népmesegyûjtô és Lukáts János író elnökletével. A 10–12 évesek közül 1. helyezést ért el Dervenkár Luca (Piarista Általános Iskola, Nagykanizsa), Az ákó legény címû mesével, 2. helyezett Dalos Áron (Áldás Utcai Általános Iskola, Budapest) lett, az Ihók és Mihók mese elmondásával, míg a 3. helyezést Varga Denise (Általános Iskola, Nagykanizsa) érte el, a Rák vagy mász címû mese elôadásával. A 13–14 évesek 1. helyezettje Dôry Brigitta (Bem József Általános Iskola, Miskolc), A szerencsés farkas mese elôadója, a 2. helyezett Czakó Ádám (Belvárosi Általános Iskola, Szolnok), a Rák vagy mász címû népmesével, a 3. helyezést Kiss Péter (Hétvezér Általános Iskola, Székesfehérvár), az Ihók és Mihók népmese elôadásával érte el. A helyezést elért gyerekek 15 000 Ft-os, 10 000 Ft-os, illetve 5000 Ft-os könyvcsomagot vehettek át az eredményhirdetéskor. Barcsa Dániel az élô szó varázsát hangsúlyozta az értékeléskor, hiszen tíz ember tízféleképpen mondja ugyanazt a mesét. „Nagyon szép elôadásokat hallottunk, nehéz volt a választás, mert a 13–14 éves korosztályban nagyon sok igazán tehetséges gyereket találtunk” – mondta. „Nagy öröm volt részt venni ezen a délutánon, ugyanakkor nem volt könnyû az értékelés, hiszen a teljesítményt kell összehasonlítani. Van, aki a szemét, az arcát, a kezét is használja, más csak a hangjával játszik” – mondta Lukáts János, a díjak átadásakor. 95

Polisz 106.belívek

6/22/07

3:11 PM

Page 96

PoLíSz

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtôi közül a júsi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Berki Júlia, Budakeszi Szászik Norward László, Budapest Tóth Noémi, Nádasd A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

Ismét együtt a magyar és a világirodalom! Az Az Az Az

év év év év

novellái 2007 (szerk.: Bíró Gergely) versei 2007 (szerk.: Szentmártoni János) esszéi 2007 (szerk.: Ekler Andrea és Rosonczy Ildikó) mûfordításai 2007 (szerk.: Turczi István)

Az antológiák egységes ára: 2730 Ft (A/5, keménytáblás, védôborítós) A Magyar Napló Kiadó ismét jelentkezik a már évek óta népszerû antológiákkal, amelyek – mintegy negyven magyarországi és határon túli magyar kulturális és irodalmi folyóirat áttekintése után – az elmúlt év legjobbnak ítélt mûveibôl nyújtanak színvonalas, sokoldalú válogatást.

ELÔFIZETÔI AKCIÓ! A PoLíSz szerkesztôségi felhívása 2007-re Azon elôfizetônknek, aki két új, egyéves elôfizetést szerez a folyóirat számára, a Kiadó visszatéríti az elôfizetôi díját! (Kérjük, hogy az új elôfizetôk jelezzék a csekken vagy a megrendelôn, kitôl hallottak a PoLíSzról.) Bôvebb információ, csekkigénylés: 061/266-62-88, mobil: 30/488-0902, e-mail: [email protected]

96

106. A mongol diák július augusztus. megjelenés

Recommend Documents