104. MÁ JU SI SZÁ MUNK MEG LE PE TÉ SEI: Kálváriás örömteremtõk. Kedves Olvasó! Fõmunkatársi jegyzet

Fõmunkatársi jegyzet

Kálváriás örömteremtõk Örülök, hogy örülsz! – szorította meg kezemet költõtársam friss verskötete bemutatója után, aztán rohant (mert feltöltõdik ám ilyenkor az emberfia), hogy dedikáljon, másoknak is kezet szorítson, riportereknek válaszoljon. Arra idõm sem volt, hogy elmagyarázzam: minden új könyv örömteremtõ alkalom, a jó könyv különösen az. Igen, ha az írás misztériumához kapcsolódó érzések tömkelegébõl válogatnunk kellene, a mai napon ezt tartanám a legmeghatározóbbnak. Az örömkeltés képességét. Ami minõség (entitás) és így egész a maga nemében, miközben megannyi szállal (mondhatni: idegszálunkkal) kapcsolódik etikumhoz és esztétikumhoz egyaránt. Nos, az igen képlékeny íróbarátságok és szellemi együvé tartozások egyik legfontosabb elõfeltételét is ebben látom. És nem az újabban egyre inkább tapasztalható, már-már pszichopatákra valló kinyírásokban, lenyakazásokban – bár, el kell ismernünk, ez is lehet „nyájképzõ“ indok. Túl vagyunk egy újabb könyvfesztiválon, könyvolimpián, könyvvilágbajnokságon. Vannak, akik látványos számsorok mögé rejtik a vitathatatlan sikert (mert öröm és siker, ugye, ha a kéziratból könyv lesz!), vannak, akik széttárják karjukat (vajon ez mi?). Az elõbbiek inkább a döntési helyzetben lévõ hivatalnokok, az utóbbiak maguk a szerzõk; a kamu-szerzõdést aláírók, a kamu-honoráriumot „bezsebelõk“. Tudom, ez már nem az öröm kategóriája, de ki kell mondani: kimutatások ide, kimutatások oda, a magyar KÖNYV egésze, szellemi teljesítményünk egyik legnagyobbja csúszott ki jó néhány éve azok figyelmébõl, akik, bizony, mai társadalmi helyüket és rangjukat zömmel magának az ÍRÁSnak és az ÍRÓnak – a mára kényszer-kiadóvá, kényszer-terjesztõvé is vedlett rendszerváltónak – köszönhetik. El tudom képzelni, hogy nem minden „csapat“ ennyire kifosztott… már ami az örömkeltéshez (mint élethez) és környékéhez szükséges forintokat illeti. De azt nem – és ez „ürömmel“ tölt el! –, hogy az én „együttesem“ mindig a vesztes kapu elõtt ácsorog, széttárva karjait. Rendben, higgyük magunkat örömszerzõknek. De ennyire?

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Könnyû az országos vihar csapdájába esni, hiszen iszonyúan sárosak a dûlôk, s talán lehetetlen kijutni belõlük.” Tarnai László versrészlete

MÁJUSI

SZÁMUNK MEGLEPETÉSEI:

Debreczeni Tibor naplója a Kuckó rendez vényeirôl • Handó Péter, Madarász Imre és Miklóssy Endre esszéi • BuSzabó Dezsõ, Erdei Szabó István, Móricz Mátyás, Oláh András és Simek Valéria versei • Bene Zoltán, Ébert Tibor, Nyiri Péter, La Clézio és B. Clavel novellái • Szász Tas István Vita Sándorra emlékezik • Bágyoni Szabó István dr. Láng Gusztávval beszélget az Erdélyi Helikon mai üzeneteirõl • Wass Albert 1964-es toborzó beszéde és halotti jelen té se • Bar csa Dániel elbeszélése • Kovács György és Lukáts János kritikai írása

Bágyoni Szabó István

Bevallási határidõ: 2007 május 20. Adószámunk: 19667348-2-43

A lap ára: 450 Ft

Kodály Zoltán (1882–1967)

Kérjük, hogy támogassa 1%-ával a Kráter Mûhely Egyesület munkáját!

P O L Í S Z 104. – 2007. M ÁJUS

Kedves Olvasó!

2007. május

104. megjelenés

PoLíSz

PoLíSz

A PoLíSz a Szellem városa A

Nervetti Károly és Nervetti Károlyné Fekete Lídia fényképei

MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

Török Gábor

Reggeli montázs Turcsány P-vel Az Eszék utcától Pomázig és vissza, köszönöm kedves rádióhallgató úr, örültem, hogy Veled kezdôdik a nap, ez is elôfordul Rendôrállamunk égisze alatt. Kedves szerzôtárs, sóhajtva köszöntlek. Turcsány Péter: Az én hazám címû reggeli adásában elhangzott felolvasása alkalmából. Az írás olvasható a költô-fôszerkesztô 56 után Isten- és tücsök- hangra címû, legújabb megjelent verseskötete borítóján.

Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztõ és Információs Kollégiuma, a BÁV és a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma

Nervetti Károlyné Fekete Lídia: Reggeli fényben

Nervetti Károly: Lépcsõ

TOVÁBBÁ MINDEN ELÕFIZETÕNK ÉS A SZERZÕK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a KRÁTER MÛHELY EGYESÜLET közhasznú szervezet FELELÕS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FÕSZERKESZTÕ TURCSÁNY PÉTER FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES KAISER LÁSZLÓ SZERKESZTÕSÉGI TITKÁR SZEPESSY KATALIN TELEFON/FAX/E-MAIL: 266-6288, [email protected] SEGÉDSZERKESZTÕ SZAKONYI JUDIT MOBIL/E-MAIL: 06-30-619-9977, [email protected] SZERKESZTÕK BAY ÁGOTA (próza), BARCSA DÁNIEL (történelem), LUKÁTS JÁNOS (esszé), MADARÁSZ IMRE (irodalomtörténet), NÉRÁTH MÓNIKA (képszerkesztõ), SZENTANDRÁSI ERZSÉBET (olvasószerkesztõ), PAYER IMRE (vers) és SZAPPANOS GÁBOR (mûfordítás) FÕMUNKATÁRSAK BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN, FERENCZI LÁSZLÓ, TÓTH ÉVA ÉS V. TÓTH LÁSZLÓ Szerkesztõségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetõ: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztõségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu ALAPÍTÓ TIPOGRÁFUS NAGY ANDRÁS TIPOGRÁFIA SZENDY JULIANNA Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris könyvesboltokban, valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. FELELÕS VEZETÕ BALOGH MIHÁLY

ISSN 0865-4182

Nervetti Károlyné Fekete Lídia: Fényesre koptatva

Polisz 104 Bel KL+E 070422-7.qxd

4/22/2007

12:15

Page 1

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Török Gábor: Reggeli montázs Turcsány P-vel (borítóvers) Móritz Mátyás: Nagy Gáspár tenyerébe (versek) .......................................................................................... 2 Szász Tas István: Vád és tények – Vita Sándor emlékezete (jegyzet) ....................................................... 5 Bágyoni Szabó István beszélgetése dr. Láng Gusztáv irodalomtörténésszel ....................................... 7 BuSzabó Dezsô: Nem látja senki (versek) ....................................................................................................... 14 Handó Péter: Helyünk a diskurzusban (esszé) .............................................................................................. 15 Turcsány Péter: Dialógusok között (vers) ......................................................................................................... 19 Miklóssy Endre: A cigányok integrációja... (szociológiai tanulmány) ........................................................... 20 Donkó László: Elment a költõ (versek) ............................................................................................................. 23 Ébert Tibor: Az idegenvezetô (rendhagyó útirajz) .......................................................................................... 24 WASS ALBERT EMLÉKEZETE XL. RÉSZ Wass Albert 1964-es toborzó beszéde (dokumentum) .........................................................................28 Wass Albert halálának dokumentumai ................................................................................................ 33

VILÁGBESZÉD J. M. G. Le Clézio: Utazás a fák országában (elbeszélés) (Hajóssy János fordítása) ..................................... 36 Bernard Clavel: Szent Émilion legendája (elbeszélés) (Fendrich Veronika fordítása) ...................................... 39

MERÍTETT SZAVAK Nyiri Péter: Virághullás Penyigén (elbeszélés) ............................................................................................... Oláh András: Nehéz (versek) .............................................................................................................................. Erdei-Szabó István: Mozdulatlan (versek) ......................................................................................................... Tarnai László: Minden más (versek) ................................................................................................................... Fehér Bence: A világ tervérôl (vers) ................................................................................................................ Debreceni Tibor: Levelek a Kuckóból (visszaemlékezések) (Összeállította: Lukáts János) ............................. Adamik Tamás: Tavaszi versek ......................................................................................................................... Nagyatádi H. Tamás: Pereg (elbeszélés) ............................................................................................................. Simek Valéria: A tûz lángja virrasztott (versek) .............................................................................................. Bene Zoltán: Vége (elbeszélés) .......................................................................................................................... Pozsgay Anita: Magamba zárva (vers) ..............................................................................................................

42 44 45 45 48 48 63 64 73 74 77

ÉLÕ TÖRTÉNELEM Barcsa Dániel: A táltos (elbeszélés) .................................................................................................................... 78

TÁJOLÓ Elmer István: A rend egyszerûsége (kritika) ................................................................................................... Madarász Imre: Könyves idôutazások Itáliába (könyvkritikák) .................................................................... Kovács György: Határhártyák (könyvkiritka) ..................................................................................................... Képzõmûvészek a PoLíSz-ban. Bemutatkozik a Nervetti fotómûvész házaspár............................ Nervetti Károly: Bevezetõ a PoLíSz-ban bemutatott képekhez ............................................................... Lukáts János: Egy élhetetlen (de nem halhatatlan) család (kritikai írás) ..................................................

E számunk illusztrációit Nervetti Károly és Nervetti Károlyné Fekete Lídia fotóiból válogattuk. 1

86 87 89 90 91 92


4/22/2007

12:15

Page 2

PoLíSz

Móritz Mátyás

Nagy Gáspár tenyerébe Nem voltál ugyan naiv, de hittél csaknem mindenben és mindenkinek.

Maradhattál volna még szemtanú, de feddhetetlenként el kell temetni: nézni, hogy lesz belôled porhamu. Vacogva, csaknem belegebedni. Az óra, mint a bot ütése: ver, és mozdulatlanul vibrál a lég. Életünk óriás késekkel perel, és lassan lecsap ránk a böjti szél. Kik elmennek, talán visszatérnek – gondoljuk magunkban, sírod fölött. Valahol kékebbre fested a kéket, vagy csendben ülsz, egy indián kövön. Végigtekintve ezen a világon, elôször vagy talán utoljára, talán azt mormolva: „visszavágyom”. És a fônszél, belekap a lángba. Mikor a gyávaságot számon kérték, mikor az iskolák sunyítottak és hallgattak, mikor a hitet naponta cserélték, mikor némán féltették a hatalmat: Te magadtól féltél, soha senki mástól. A súlyos szó utáni érzéstôl, a magadba való szörnyû némaságtól, gyöngeségtôl és szófecsérléstôl. Lesz egyszer egy nyárvég, lesz az ég fess kék, és közénk egyszer úgy térsz majd vissza, hogy repülôznek újra a fecskék, és az ég legtisztábban lesz tiszta. Most verset öntünk – mintha harangot, és próbálunk lánggá merevedni, mert mi más jelenthetne még rangot: mint a tûzben is gyújtósnak lenni.

2


4/22/2007

12:15

Page 3

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

A bujdosó Vannak, akik ismernek, de Te még nem – nehéz lenne benned látnom az idolt, egyszer sem voltál, egyetlen reményem, ha adtál is valamit: egyszeri volt. Bújsz elôlem, mint patak a fák között nincs könnyed, ha belém mar a csonthideg, kényes embernek hiába öltözök – meztelen vágok neki a semminek. Hagysz az elcsöppenô vértôl ragyogni, vakmerô reménnyel téged szeretni, ájulásig körülötted forogni, földdel és az egekkel keveredni. Nem áldasz két kézzel, se takaróval, nem hallgatsz meg – más, aki hozzám beszél, küzdök csak rossz álommal és (forró) karóval – kerülgetsz, mint az üres, fekete szél. Vannak, akik ismernek, de Te még nem. Úgy látszik, minden tévedésem kevés lehet, késôn tudom meg: téged végleg szeretni akarnom: kísérletezés. Hagyod sorsom szárnyait kavarogni, hagysz millió csillag közt magányosnak, hagysz beváltatlan álmokra hallgatni, hagyod, hogy a záporok ronggyá mosnak. Bújsz elôlem, rejtôzöl, mint az öröm, amit szívesen követelnék – ha van legszentebb szolgám – helyetted: a közöny, és Te csak hagyod, hogy kínozzam magam. Nem is kell annak szenvedését kérni, ki fürdött sorsa hevében-havában hagyjad szívem, szívedhez hiún mérni a torkomig ömlô (csont)hideg magányban.

3


4/22/2007

12:15

Page 4

PoLíSz

Uram, tekints le ránk! Kiknek a föld is hideg, mint az ólom, kiknek keze remeg a takarókon, akár az ûzött állatok, nyers szíve, tekints ránk, kikre nem tekint senki se. Kiknek izmait megköti a pokol, kiknek védôszentje csak az alkohol, úgy járunk fel-le, mint rács között a rab, ne legyél a szélnél is haragosabb. Uram, tekints le ránk! – nem muszáj ütnöd, sokasodnak rajtunk a sötét üszkök, szivárványunk, ha volt – elmarta a lúg, a fejünk keményebb, arcunk szigorúbb. Nézz le ránk, mintha lenne hozzánk közöd, mintha szív dobogna bordáid között, tekints le ránk, kiknek drága minden perc, és meglepetés, ha bármit adni mersz. Fogadj el minket, amíg elfogadhatsz, nem is olyan fontos az, amit adhatsz, ha apánk nem lehetsz, legyél gyermekünk, lehetsz a vég is, csak békélj meg velünk. Téged közülünk valóként csodálunk, sejtjeinkben nem csörgedez családunk, mutasd meg, hogy szívedben az ég tüzel, mert mit ér, ha hiszünk, és nem létezelõ... Nézz le ránk, mint akiben van imádat, csak egy napra tedd félre glóriádat, hagy érezzük, ahogy a bilincs pattan, s bocsásd meg, mi megbocsáthatatlan. Nézz le ránk, és tudd meg, hogy élünk itt lenn, hogy szûkülünk iszonyú sebeinkben. Nézz le ránk! – ez az utolsó pillanat, meglátnunk felhôbe vágott arcodat Uram, tekints le ránk! – csak benned bízom, amíg még megtart minket a rongy izom, amíg rejtôzhetünk a hallgatásba, botladozhatunk a kopott varázsba. Emberséged ne legyen rossz filiszter, hájasodó szíved, ne csendesítsd el. Ezt kéri pár roskadt, pogány figura, és zokogja: Hozsánna, Egek Ura!...

4


4/22/2007

12:15

Page 5


Szász Tas István

azokat is meggyalázza, akik ôt éppen a vádakkal ellenkezô felfogása miatt szerették, tisztelték, és segítôkészségének haszonélvezôi voltak. A Hitelt és az annak több munkatársát is foglalkoztató Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, melyek Vita Sándor tevékenységének éveken át otthont adtak, egyaránt megpróbálták megvádolni rendiséggel, fasizmussal, reakcióssággal, amerikai kapcsolatokkal – mi több, kémkedéssel. A Vita Sándor bemocskolására tett kísérlet csupán felsorakozik ebbe a sorba. A lemoshatatlan sárfröcskölés módszertanának szakemberei semmiféle eszköztôl nem riadtak vissza. Az sem zavarta ôket, ha adott pillanatban felbukkanó adott cél érdekében ellenkezôjét kellett állítaniuk annak, amit elôtte mondtak, vagy ha éppen olyanokat kellett tönkretenniük, akik nem sokkal elôtte – kockázatot is vállalva – segítették ôket. Nem célom néhány oldalon köteteket igénylô magyarázkodásba kezdeni. Megtették ezt már nálam ismertebb és sokkal avatottabb szerzôk. Példának okáért Orwell is. A kommunista számára a cél minden eszközt szentesít, s az sem érdekes neki, ha az a cél nem szent, sôt, ha az saját érdekeivel ellentétes. Megmagyarázza magának, megideologizálja legjobb meggyôzôdése ellenére, sôt saját érdekeit is mellôzve, ha kell, életét is semmibe véve (Rajk). Vita Sándor védelmére – saját véleményemet megerôsítendô – most csupán néhány idézetet fogok felsorolni, melyekbôl világossá válik, hogy aki a felsorolt eseményeknek tevôleges részese volt, nem lehetett antiszemita, sôt úgy általában idegengyûlölô sem. Elôször egy, éppen Vita Sándornak írott levelet idézek, melyet Albrecht Dezsô szerkesztôtársától kapott a párizsi emigrációból. Albrecht így ír: „Valahogyan úgy adódott, hogy mind a négyen – te legin-

Vád és tények Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete A Kolozsvári Hitel folyóirat kezdeti hat füzetét követô – oktáv formátumú –, „nagy” Hitel néven is emlegetett elsô száma 50 éve jelent meg. Ebbôl az alkalomból is idôszerû emlékét idézni, mert hányatott sorsa, melyet a kommunista párt uszályában lévôk már akkor is a mai módszerekkel (csúsztatás, besározás, kettôs mérce, félremagyarázás – sôt hazugság stb.) „idéztek elô”, majdnem teljes elhallgatásával tetôzött. Így aztán inkább csak alkalmanként és indirekt lehetett hallani róla. Ilyen alkalmak voltak a Vásárhelyi Találkozó emlegetésének pillanatai is. E találkozónak most van éppen a hetvenedik évfordulója. Mégis más dolgok – nem az évfordulók – késztettek arra, hogy ismételt sétát tegyek a Hitel munkatársai között. A fent említett „harci” módszerek ugyanis újfent egy ártatlant érintettek. Egy olyan embert próbálnak besározni, aki az ôt jól ismerôk számára egész életében valóságos szentnek számított. Mint hallom, az antiszemitizmus vádjával próbálnák ôt utolérni a másvilágon, ahonnan, remélik, már nem tud védekezni. Vita Sándorról, a Hitel szerkesztôi négyesfogatának jelesérôl van szó. Arról az emberrôl, akinek inkább emléket kellene állítani embersége, mindenkire kiterjedô segítôkészsége, csendes, szerény bátorsága, nyugodt bölcsessége miatt. Sajnos nem valószínû, hogy még élnek azok a tanúk, akik a maguk példájával tudnák mindezt igazolni. Ha nem is élnek, annyi bizonyos, hogy Vita Sándor befeketítése 5


4/22/2007

12:15

Page 6

PoLíSz

kább – az erdélyi szabadelvûség hagyományait képviseltük, s érdeklôdésünk valamivel szélesebb volt, mint a többieké.”1 Hogy a vádaskodások régebbi vonulatát is felemlegessem, Albrecht Dezsôt vádolták már rendiséggel, nevezték neofeudális-kultúrmerénylônek, sôt fasisztának is. Miközben ezt tették, kitûnôen együttmûködtek vele közös ügyekben, elismerô sorokkal is illették, hogy utóbb, amikor úgy kellett, ismét sárba rántsák. De térjünk vissza Vita Sándorhoz. Vallasek Júlia sajtótörténész ezeket írja: „A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása elôtt egy szûkebb körû Hitelösszejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezsô, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzôi a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szervezôdési formáinak, hagyományának megôrzését követelik.”2 Az idézett esemény szüleim házában, a Hitel otthonában zajlott le, és a memorandumba, éppen Vita Sándor javaslatára is, olyan kérések kerültek be, mint pl. a román nyelv oktatása az erdélyi magyar iskolákban, románul is tudó hivatalnokok kinevezése a románok lakta vidékekre, vagy a MáV alkalmazottai számára a román nyelv ismeretének elôírása stb., stb., melyek nem egy xenofób személyiség jegyeit testesítik meg. Szüleim a tárgyalás résztvevôi voltak, és nemegyszer mondták el nekem annak történetét. A „magyar négy év” végén is találunk éppen a baloldal által közölt adatokat Vita Sándor (és társai) magatartásáról. Szolgálatban címû visszaemlékezésében Balogh Edgár, a Hitel t számtalanszor táma-

dó személyiség ezeket jegyezte le: „A Teleki-csoport (gróf Teleki Béla a nagytekintélyû Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – vagyis az EMGE – és az Erdélyi Párt elnöke volt a magyar idôkben. A szerzô megjegyzése.) azonban elhatározta, hogy nem hagyja el Erdélyt, bármi történjék, és ez a szándék hozta össze a baloldallal, nem utolsósorban természetesen azzal a gondolattal élve, hogy a magyar elsôbbségi pozíció ezzel a taktikával talán még megmenthetô. Öten ültek le tárgyalni: a gróf, Mikó Imre, aki összekötô szerepet vállalt Demeter Béla mellett, s aki már múltjával kiérdemelte bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetôje, Teleki bizalmasa, apám (aki az EMGE ügyvezetô alelnöke, a Hitel házigazdája és mecénása volt. A szerzô megjegyzése.) és Vita Sándor országgyûlési képviselô, a Hitel mérsékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember (a Hitel egyik fôszerkesztôje az Országgyûlésbe való behívásáig. A szerzô megjegyzése). Az öttel szemben Demeter János és Kovács Katona Jenô mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt, ebben a szûk körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenô válasza, s az ôszinte szó nem maradt visszhangtalan.”3 A német megszállást közvetlenül megelôzô pillanatokban zajlott megbeszélések nyomán, az ötök közbenjárására kommunista, zsidó és román foglyok szabadultak ki, mielôtt a Gestapo elhurcolhatta volna ôket. Ma is birtokomban van Balogh Edgár Egyenes beszéd címû könyvének apámtól örökölt példánya. A dedikáció így szól: „Szász Istvánnak az ellenállási mozgalom emlékére szeretettel: Balogh Edgár”. Íme tehát még egy adalék az antiszemita Vita Sándor múltjához. És ezzel még nem mondtam el mindent. Bokor Péter Végjáték a Duna mentén címû – a témában úttörô – munkájában 6


4/22/2007

12:15

Page 7


ezeket idézi Vita Sándor emlékirataiból: „– Felvetôdött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy elôtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetôk. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Fôtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá.”4 Olvassuk el csupán néhány aláíró nevét, – Vita Sándor mellett – közvetlen környezetébôl, Hitelbéli, EMGE és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenô, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének ôt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak.5 Eddig hát az idézetek, melyeknek éppen birtokában vagyok, mivel a Hitel történetét kutatva kijegyzeteltem ôket. Ha magának a Vita Sándor-jelenségnek néznénk utána, ennél jóval több bizonyíték kerülne elô. Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tôlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlôdésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyûlölô gondolatokat nem hallottam. Ellenkezôleg, áthatotta ôket a „magunk revíziójának” szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik

legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. Jegyzetek 1. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár 1935 –1944. I. kötet. 1991. 31. oldal 2. Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék. Kolozsvár. 2003. Hinni és hihetni egymásban (Hitel) 3. Balogh Edgár: Szolgálatban. Bukarest. 1978. 337–338. oldal. 4. Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Budapest. 1982. 237. oldal. 5. Vita Sándor és Teleki Béla Lipcsey Ildikóhoz írott levelei: Erdélyi Magyarság, 56 sz. 47–48. oldal.

Bágyoni Szabó István

A helytállás esztétikája – egy élet gyakorlatában Dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt, egyetemi tanárt kérdezi egykori tanítványa (ELÔBESZÉD HELYETT) „A történelem sorshelyzeteket hoz létre, s ezekben a tudatosság különbözô szintjén magatartásformákat alakít ki az ember. A tehetség, a tudás és a meggyôzôdéssé kristályosodott erkölcsi normák egyénenként ugyan váltakozó erôtérben szabják meg az életpályák irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de – ha tetszik, ha nem – a megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetôségeit.” – Kós Károly avatott faggatójának, Benkô Samu mûvelôdéstörténésznek a sorai jutottak eszembe, amikor egy erdélyi könyv budapesti bemutatóján rábólintot7


4/22/2007

12:15

Page 8

PoLíSz

is ott állt (ameddig állhatott) a katedra, a szó polgári széke. Igen, „a sorshelyzetek”. És új „cselekvési lehetôségek”. Amikor a villámpostánkérdezésrôl Láng Tanár úr nagyvonalúan lemondott, s helyette a Szombathely közeli Táplánszentkeresztrôl inkább felvonatozott Budapestre, „már a közös duma kedvéért is”, arra gondoltam: Istenem, amíg a mi tudós barátunk élményszámba menô emlékezéseit hallgatjuk – Szatmárról, Kolozsvárról, a Bolyai egyetemrôl, Dsida költészetérôl, a transzszilvanizmusról és a „kivándorló irodalomról”, a szülôföld tovább hordozható szellemi áldásairól –, talán közös városunkban valakik azoknak adnak igazat, akik tiltakozó levelekkel próbálták meggyôzni igazunkról az Európai Bizottság biztosát, Olli Rehn urat. Mert hátha az igazság, az ôszinte és tiszta szó hangoztatása révén megszépülhet a világ – mint apostolok homloka mögött, ugye? Hátha ClujNapocán valakik igyekezete nem szûnne meg, hogy a „pesti 1956” miatt eltaposott Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem természetes jogaiba állhasson vissza. Ezekben az órákban hátha valakik – egykori Láng-tanítványok – épp annak az autonómia-álomnak a beteljesülését harcolják ki, amely egykoron nem csupán klaszszikusaink verssorai mögött, hanem élô katedrák közelében, baráti körök óvatos beszélgetésein is megfogalmazódott. Szamosújvár és Nagyenyed börtönfalai, a Duna-delta koncentrációs táborai a néma tanúk rá.

tam kollégáim megtisztelô felkérésére: készítenék-e interjút lapjuk számára Láng Gusztáv barátommal, az irodalomtudományok doktorával, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Fôiskola köztiszteletben álló tanárával. Tavaly töltötte hetvenedik életévét, olyan profán titulusok is nagyszerûen illenek rá, mint amilyen a kitûnô sakkmester, megrögzött pisztrángozó, megalkuvást nem tûrô vitapartner – például kutya és vörösbor témában! Ez csak természetes, tettem hozzá, hiszen Láng Gusztáv „örök idôktôl énnekem is tanárom”, 1959-tôl az épp egyesített Babes–Bolyai ‘ bölcsészkarán szemináriumvezetônk volt poétikából. Az ô stílusgyakorlatain „indultunk el” a vers igazi megértése irányába – s tán nem is elsôsorban egy-egy Dsidaszókép, hanem egy-egy frissiben megjelent Szilágyi Domokos- vagy Lászlóffy Aladár-vers boncolgatása ürügyén! Ez csak természetes! Hiszen hasonló esztétikai szellemi bagázsi és etikai üzenetben megnyilvánuló magatartás – mint entitás –, ami ritka kincs volt tájainkon azokban a „sorshelyzetnek” nevezhetô idôkben: idôt álló érték manapság is, nemzedékek sorában tovább élô érték. Az egyetemi évek után is élô maradt a kapcsolatunk. Láng tanár úr a tordai Jósika Kör gyakori vendége volt, egymaga is, de erdélyi irodalomtörténetük megjelenése óta „Kántor–Láng” párosként is. Utunkos koromban a szaktárgyvetélkedôk – irodalmi olimpiák – új lehetôségeket és új színt teremtettek az együtt-gondolkodáshoz. Ezek szerint a megígért interjút, a „kérdezz-felelek”-et akár „megtörténtté” is nyilváníthatjuk, visszamenôlegesen is, hiszen az Utunk egyetemisták és középiskolások közt híressé lett rovatát, a Kiskatedrá t, mondhatni, ketten hoztuk tetô alá. Volt ám úgy egyszer-kétszer, hogy a Professzor úr megfogalmazta témára magam fabrikáltam a kérdéseket! Kegyes csalásunk magyarázata egyszerû: a „katedraközelség”, hiszen mögöttünk is, elôttünk

(AZ EGYETEMTÔL EGYETEMIG) Láng Gusztáv életében és irodalomtudósi tevékenységében induló és megérkezési pont egyaránt az egyetem. Az univerzitás, amely bár az egyetemesség gondolatát sugallja, mégsem zárja ki a sajátost, a helyi értékrendeket. A földhöz ragadt kisszerûséget viszont igen. Beszélgetésünk indításaként arra kértem, vázolja azokat az éveket, 8


4/22/2007

12:15

Page 9


élethelyzeteket, amelyek úgyszólván elôkészítették sokágú tanári tevékenységét, nem utolsósorban azt az irodalomtörténészi munkásságot, amely politikától fertôzött irodalmi kánonok egész sorát volt képes felborítani már a ’70-es évek közepén, és új értékrendszert megalkotni Erdélyben. – Igen, a kolozsvári egyetem… Mint annyi társam, jómagam is a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának rendkívül mûvelt, az újra és a szabad gondolkodásra igen-igen fogékony légkörének köszönhetem azokat az éveket, amelyeket teljes egészében az erdélyi irodalom (és általa az erdélyi magyarság) talpra állításának a szolgálatára tudtam szentelni. De ha e sommás ítélet részletei mögé szándékozunk nézni, sokkal korábbról kell kezdenem. Például a szülôi háztól, a családunk polcain elfekvô könyvektôl. Ötéves koromtól egyfolytában olvasok. Tanáraim ezt észre is vették, s rám bízták Madáchot, Mikszáth novelláit, amirôl én aztán az órákon (komoly felelôsség volt ám!) referáltam. A szöveg tehát, amely egész életemet meghatározza, már ekkor „közel került” hozzám! Ez az „olvasás-düh” késôbb a jelenkori irodalom teljes megismerésével párosult. Az olvasásélmények beéréséhez persze társakra is szükség van, amit nekem a Bolyai egyetem adott meg. Már az elsô órákon megismertem Páskándi Gézát, most is elôttem van hórihorgas alakja, de ott volt egy kis zömök pofa is, Bálint Tibornak hívták, s bár kész írókként mutatkoztak be, én, a szatmári suhanc (pedig Géza a szatmárnémeti újságnál dolgozott, utána lett a fôvárosi Ifjúmunkás szerkesztôje, ahonnan 1953-ban került a Bolyaira) az égvilágon semmit sem tudtam róluk. Lehet, hogy tájékozatlanságom Páskándinak bántotta a hiúságát, de ugyanakkor tetszett neki, hogy én szatmári srác vagyok, földije, tehát a szárnyai alá vehet…

És vett is. Géza három évvel idôsebb volt nálam. A baráti együttlét aztán arra kiváló volt, hogy fölnyissa a csipámat: mit nem olvastam, mit kell bepótolnom. Rengeteget tanultam tôle. Vele olvastam József Attilát, és nem a proletár költô írásait – ’53-ban ez nagy szó volt! –, hanem a Levegôt! meg a Kései siratót. Õ olvastatott Illyés Gyulát, a ’30-as évekbeli verseit, Németh Lászlót. Gézának egy öltönye és két inge, de kb. kétezer könyve volt. Egyebek közt például A minôség forradalma, de ô olvastatta el Németh egyik Sztálin-féle irományról (La question du leninism) szóló recenzióját is, amiért szegény Németh László évekig vezekelt. Egyszóval, komoly dolgokra vezetett rá az én barátom. Legfôképp arra, hogy bizony mindig el kell menni az eredeti szövegig. – Hogy kerültél a lapok, a közlési lehetôségek közelébe? – Páskándi és Bálint Tibi aztán szélesítette a „literátori kört”, nekik köszönhetem például, hogy megismertem az akkor IV. éves Kányádi Sándort, majd Szabó Gyulát, aki már bejárta volt a Csángóföldet gyûjtôútján. El kell mondanom, jó társaságba keveredtem, aminek más következménye is lett. A fôleg más lustaságát nem tûrô Páskándi kezdettôl „kiosztotta” a feladatomat, meghatározta a szerepemet, a kritikusit. Mert, ugye, egy magára valamit adó nemzedéknek van kritikusa, kritikus nélkül a csapat fityfirittyet sem ér! Hogy miként érdemeltem mindezt ki? Gondolom, azért, mert határozott és ôszinte véleményeket mondtam írásaikról, tudtam absztrahálni (akkor már jól sakkoztam!) és a többi, és a többi. Páskándi tehát „betájolt”. Géza vitt fel az Utunkhoz – akkor Hornyák Jóska volt a recenziószerkesztô –, és nagyképûen beajánlott neki, mint jövendô irodalomkritikust. Beajánlott? Enyhe kifejezés! Letolta a mit sem sejtô, egyébként rendkívül szelíd és emberséges Hornyákot, hogy „itt ez a zseni, és ti nem foglalkoztok vele”. Persze, én is 9


4/22/2007

12:15

Page 10

PoLíSz

tom / Hát elfogatta...” Évekkel késôbb neked is meggyûlik a bajod a Párttal, annak öklével, a cenzúrával. Majdnem „elfogatott” téged is... – Így volt... Az egyetemisták irodalmi köre és egy Dsida-kötet, illetve doktori diszszertációm miatt. De errôl késôbb, mert hiszen más dolgok is történtek idôközben. Ötödéves hallgatóként, 1957. december 1-jétôl a kolozsvári könyvkiadónál (Kacsó Sándor igazgatása alatt) lettem szerkesztô, s erre – mint ama bizonyos medvebôrre – október 8-án megnôsültem. Akkor már, külsô referensként egy félnormányi pénzt haza tudtam vinni. Úgy voltam vele, mint Nagy Péter, a cárevics, aki – mikor a hajóépítés mesterségét fiatalon ki akarta tanulni – magával vitte Hollandiába a feleségét is, aztán megkapva heti bérét, amibôl egy nagy hollandi sajtra tellett, boldogan nyugtatgatta aszszonykáját: látod, ha nem volnék cárevics, akkor is el tudnálak tartani. Ez a családszemlélet nagyon illett az én egész neveltetésemhez, minálunk ugyanis nem az a férfi, aki teherbe tud ejteni egy nôt, vagy deflorálni tudja; a férfi ott kezdôdik, hogy egzisztenciát teremt a családjának. Nos, én tudtam, hogy ez meglesz, és így megnôsültem. – A bölcsészkar kezdô évfolyamai, így mi is, egyet s mást már tudtunk rólatok, a vásárhelyi kolléganôk jóvoltából különösen. Az angolszakos Zsozsó versszeretetérôl magam is hallottam, arról viszont nem, hogy a pecázás szenvedélyeddé válása, bizony „asszonyi praktika” eredménye... – … és a Helikon-tiszteletéé! A feleségem Marosvásárhelyen nôtt fel, székely származék, angol nyelvre dr. Bernády György városának közismert Auguszta nénijétôl, az akkoriban napszámos báró Kemény János feleségétôl tanult. Kétszer is elkísértem a bárót a marosdédai vasúti hídhoz, kedvenc horgászó helyére, pisztrángot fogni. Pisztráng ugyan nemigen

meg voltam szeppenve. Aztán Gagyi László egyik frissen megjelent kötetét sózták rám recenzeálás végett. Így indultam el a kritikusok rögös pályáján. – Ha jól tudom, az Utunk késôbbi rovatvezetôje, az irodalomkritikus Marosi Péter is saját „felfedezettjének” tartott. – Többen bábáskodtak körülöttem, de az igazi Páskándi volt. (Köztudott, hogy Géza bukaresti lapszerkesztôként, s ez kitûnô érzékére vall, Kányádit is felfedezte – néhány, faliújságon ékeskedô versike alapján, Udvarhelyen.) Visszatérve Marosihoz: Péter akkor még a Kolozsvári Magyar Színháznál volt fôember, de késôbb az állami könyvkiadónál lett szerkesztô, ahol engem harmadéves koromtól verseskötetek külsô lektoraként foglalkoztattak – mondanom sem kell, szintén Páskándi Géza ajánlására. Elsô lektori véleményem Bartalis János egyik kötetérôl szólt, s amikor Marosi elolvasta, azt mondta, hogy bármikor közölhetô lenne kritikaként is. Számomra azonban Géza „keresztapasága” a lényeges, ô indított el a pályán, ô gondoskodott arról, hogy azt a szellemiséget képviseljem, amit nemzedékünk József Attila igazmondó költészetébôl, annak esztétikai összegzésébôl hámozott ki, és alkalmazott írói gyakorlatában is. Magától értetôdôen, elsô komoly kritikám Páskándi Piros ‘madár (1956) címû verskötetérôl szólt, melyet aztán a cenzúra, Géza letartóztatása után, bezúzatott. „Cikkemet” azután sokkal-sokkal késôbb írtam meg, egy Páskándi Géza költôi indulásáról szóló elôadás formájában, a Nagykárolyban rendezett „partiumi napokon”. – Mi 1959 nyarán, már a Ceausescuék–Iliescuék által összebarkácsolt egyetemre, a Babes–Bolyaira felvételiztünk. Te már friss segédtanár voltál, Géza pedig – szamosújvári rabként – már „népköltészet”. Emlékszem, a gólya-jelöltek közt Páskándi egy-két, a Piros madárból kiszivárgott verssora már elterjedt. Az egyik állítólagos idézet így szólt: „Fogadd el, Pár10


4/22/2007

12:15

Page 11


volt, legfeljebb domolykó, de megismerkedésem Kemény Jánossal feljogosított, hogy késôbb – vízparton rendes horgász csak a hallal törôdik – kifaggassam a „helikoni titkokról”, ami majdani munkámhoz sok ötletet adott. – Születtek is ezekbôl a „helikoni titkokból” írások... – Ha arra gondolsz, hogy jórészt a mi nemzedékünk kezdte el a Helikonnak és körének a rehabilitálását, akkor igen. A „Dsida-kérdéssel” kezdôdött; Páskándi is, Panek Zoltán is írt ez ügyben vitacikket az Utunkban. Aztán következett a „Nézzünk hát szembe” rovat. Itt sok gügyeség is napvilágot látott – ezt persze inkább csak a „mai szem” veszi észre –, de maga az igény tisztességes volt: igenis olvassuk, kerüljünk annak a szövegnek a közelébe, melyet gyakran „kiátkozunk” – a felszínes marxi irodalomkritika nyomására. Másik „helikonos” emlékem Kós Károlyhoz kötôdik. Valamennyi kerek évfordulóján én köszöntöttem az idôs Mestert az Utunk hasábjain, Marosi Péter minduntalan rám bízta e kedves feladatot. Ez volt a kiindulópontja annak, hogy 1973 decemberében, az Utunk Kós Károly-számában megírtam Jegyzetek a transzszilvanizmusról címû, tanulmány méretû cikkemet – amelyben voltaképpen azokat a kérdéseket vetem fel, melyekre a mai napig próbálok válaszolni. – Mikor kerültél vissza a Bolyaira? – Említettem, hogy ötödévesként a kolozsvári kiadó szerkesztôje voltam, verskötetek szerkesztôjeként. Volt azonban egy nagyon kellemetlen oldala ennek, ugyanis a verskötetek „véleményezését” is magamnak kellett megírnom. A cenzor elolvasta, és persze, hogy vacakolt, de ô a szerzôvel nem állt szóba, énrám hárult ez a kínos feladat... Az utolsó általam „szerkesztett” könyv Kiss Jenô ‘kötete volt – jó korszaka volt ez Jenô bácsinak, gyönyörû elégiákat írt –, de pesszimista hangütése miatt lehetetlen volt átverni a cenzoron...

Ekkor untam meg a hercehurcát, láttam, hogy én ezt tovább nem vagyok képes csinálni. Kapóra jött, hogy Szabó György, a kitûnô klasszika-filológus, az irodalomtanszék akkori vezetôje áthívott az egyetemre, s kb. 200 lejjel kisebb fizetéssel a Bolyaira kerültem. Pontosabban, mire oda kerültem volna, már Babes–Bolyai lett, és következtek azok a konfliktusok és kellemetlenségek, melyek ebbôl az „egyesített” egyetemi státusból adódtak. A lényeg az, hogy 1959 tavaszán kezdôdött az én egyetemi pályafutásom... – Megúsztad a februári „egyesítés” borzalmait. De a doktorrá avatásod gáncsoskodásait nem. – Nem úsztam meg, mert állásváltoztatásom bennem is, adminisztratív szempontból is eldôlt már addigra, s természetesen érdekelt, mi történik a tanszékkel. Ezért az „egyesítést” lebonyolító tanári gyûléseken részt vettem, s láttam, mi történik és hogyan. Ott és azzal kezdôdtek a bajaim, hogy nem voltam párttag. És ez nem csupán formális kifogás volt, az elôléptetéseknél, a különbözô fokozati kötelezvények teljesítésekor bizony kegyetlenül „beszámították”. Dsidáról írott doktori disszertációm megvédésére 1972-ben került sor. ’68ban azonban történt valami, ami az én megbélyegzésemmel ért véget. A ti évfolyamotok már végzett, tôled a Gaál Gábor Kör irányítását, ugye, Molnos Lajos vette át, aki szemináriumi dolgozatot írt Dsidáról. A G. G. miatt több diákomnál, így Molnosnál is házkutatást rendeztek, és megtalálták nála Dsida tiltottnak minôsített verskötetét, az Angyalok citerájánt. Tudni kell, hogy a „rendkívül titkos” könyveket hét lakat alatt ôrizték, s az egyetemi könyvtár állományából diák nem kaphatta meg. Hát én a sajátomat adtam kölcsönbe. Ennek érdekes következménye lett: elmentem az írószövetséggel foglalkozó szekus századoshoz, egy Oprea nevûhöz, és elmagyaráztam neki, miszerint Dsida11


4/22/2007

12:15

Page 12

PoLíSz

kötetem „fogságban van” – tanítványom meg szabadlábon. Nem vádolták semmivel, kérem hát vissza a tulajdonomat. Megnyugtatott, hogy utánanéz. Két nap múlva azonban, amikor besétáltam a Traian utcai szekuritátéra, az én Opreám egyszerûen letagadta magát – ott sincs, dolga van, fizetett ki a portás... úgy tûnt, mintha a szerencsétlen szekus tiszt elôlem bújkálna, én meg ôt üldözném. Nyúl a rókát. Mondanom sem kell, az Angyalok citeráján mind a mai napig hiányzik Dsidagyûjteményembôl. A Gaál Gábor Irodalmi Kört 1968-tól „áthelyezték” az egyetemre (addig a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának az égisze alatt mûködött). Némi huzavona után én lettem a tanár-elnöke. – Arról már mi is hallottunk, hogy a Gaál Gábor Kör tagságát egyre idegesebben vegzálta a hatalom – Ágoston Vilit többször ki is rúgták, de sokuk (Spielmann Mihály és Tamás Gáspár Miklós) irodalomköri felolvasásait sem nézték jó szemmel. Különösképpen zavarta ôket a Budapestrôl érkezô fiatal írók-költôk jelenléte. Emlékszem, a Kortárs mostani fômunkatársa, Kovács István költô – lengyel–magyar szakos volt – kopjafákról szóló versei igen megkavarták a kedélyeket. Jelen voltam azon az esten. Mi történt doktori disszertációd körül? – Ezek az ügyek rendre elcsendesedtek, a diákokat ért macerák úgyszintén, ôk végeztek és kirajzottak, bosszút állni viszont rajtam, a „felelôs tanáron” lehetett, aki kéznél voltam. Ebbôl a hangulatból elsô angliai utam menekített ki ideig-óráig, 1970-ben. Fel is tudtam töltôdni, úgyanynyira, hogy a visszatértem utáni eufóriás hangulatomban rövid három hónap alatt befejeztem és benyújtottam doktori diszszertációmat. A védésre aztán az államvédelmisek akcióba léptek: a román opponenst, G. S. professzort megzsarolták, aki nemleges referátumot írt Dsida-disszertációmról

(mindenki más mellettem volt), minek következtében elfogadhatatlannak kellett nyilvánítaniuk. Szerencsémre, az irányítóm, Csehi Gyula professzor nem nyugodott ebbe bele, és kiderítette, hogy a doktorátusi törvényben van egy kitétel, mely szerint két új tag kooptálásával újra lehet kezdeményezni a védést – amikor már a szótöbbség is elég. Két bukaresti volt a kooptált opponens, Jánosi János, a fôvárosi egyetem esztétika tanszékének vezetô professzora és Nicolae Balotâ, az európai abszurd dráma kiváló ismerôje, aki mellesleg pár évvel annak elôtte szabadult a börtönbôl. G. S. úr ama opponensi véleménye, miszerint értekezésem nacionalista szellemû, nem talált támogatóra e két úriembernél. A doktori fokozatot így nyertem aztán el – több becsületes román kolléga megelégedésére is. Emlékszem (megjelent már akkor a Kántor–Láng), Balota külön hangsúlyozta: nem hallgathatja el, hogy mennyire tiszteli azt a – román irodalmi körökben is példátlan – erkölcsi bátorságot, amellyel mi egy élô irodalmat szigorú kritika alá mertünk venni, és értékrendjét átalakítani. Most is elôttem a kép: amíg G. S. úr a maga háromoldalnyi véleményét felolvasta – szemben Balota és Jánosi 12-13 oldalas bírálatával –, a jelen lévô román kollégák homlokukat tenyerükbe rejtve hallgattak... Szégyellték magukat. – Minden árulásnak ára van. Mivel fizették ki G. S. professzor urat? – Budapestre került, lektor lett az ELTE román tanszékén. Szótöbbséggel lettem tehát doktor. De „gyôztesekként” kerültünk ki e vérre menô buliból, ami a kis családi „fogadáson” meg is fogalmazódott: Márton Gyula, jó emlékezetû tanárom és kollégám, a néhányadik pohár bor után ütögetni kezdte az asztalt, mondván, hogy „Megvertük a szekuritátét!” – Az összmagyar irodalomtörténet-írás korszakalkotónak tartja Kántor Lajossal közösen megírt, és két kiadásban is megv

v

12


4/22/2007

12:15

Page 13


jelent Romániai magyar irodalom 1945 (1944)–1970 címû munkátokat. Ennek alapján írtátok aztán meg a magyar „akadémiai irodalomtörténet” erdélyi fejezetét – ami állítólag a budapesti lektorok közt némi „pánikot” keltett. Vajon miért? – Az anyaországi lektorokat az hökkenthette meg, hogy az itteni ismeretekhez képest az erdélyi részben több tekintetben más értékrenddel és más értékszempontokkal találkoztak. Akármennyire mûködött is mindkét országban a cenzúra, azért a sorok között sokszor mégiscsak kiderül, hogy ez egy kisebbségi irodalom, és hogy itt a kisebbségi identitás problémái sejlenek fel; ha másból nem, hát abból, hogy mit idézünk egyik, másik, harmadik szerzôtôl, hogy mire hivatkozunk. – Az anyaországban jobban érvényesíthette hatalmát az elvtársi érzékenységekre naponta figyelô politika, mint Erdélyben? – Sajnos sokáig az Erdélyben megjelent jelentôs mûvek is szinte teljes egészében magyarországi dilettáns recenzenseknek és plagizátoroknak voltak kitéve. Emlékszem, a Páskándi Holdbumerángjáról írott cikkem rövidített változatát – persze más aláírással – valamelyik magyarországi vidéki folyóiratban olvastam „vissza”; a marosvásárhelyi Igaz Szóból egyszerûen kimásolták a cikket, amit a mit sem gyanító szerkesztô még örömmel is fogadott. Szombathelyi tanárként nyugton állíthatom, hogy az utóbbi két évtizedben a helyzet megváltozott, az erdélyi kultúra – különösképpen az irodalom – képzett és értô kritikusok figyelmét, odafigyelését élvezi. Ma már hosszú azon irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak a sora – Cs. Nagy Ibolyától Bertha Zoltánig vagy Szakolczay Lajosig, Elek Tibortól Csûrös Miklósig vagy Filep Tamás Gusztávig menôen –, akik teljes esztétikai fegyverzetben közelítik meg a határon kívül élô magyar írók-költôk munkáit, de (és ez örvendetes jelenség) az áttelepültek munkássá-

gát is. És most nem azokról beszéltem, akik követték, olvasták az erdélyi irodalmat – mint Pomogáts Béla vagy Ilia Mihály –, hanem az utóbbi évek „felhozataláról” szóltam. – Végezetül, hadd kérdezzek rá „kiskatedrás” múltadra – és annak magyarországi érvényesítésére, folytatására, ugyanis a közelmúltban a Kolozsvárott napvilágot látott esszégyûjteményed Szombathelyen is megjelent. Egyed Emese írja a Korunkban, hogy a Kiskatedra „a kilencvenes évek derekán az egyik legfontosabb középiskolai és egyetemi elôkészítôi segédanyagnak számított Erdélyben”. – Korábban is. A Kiskatedra-sorozat otthoni ténykedésem utolsó periódusának a termése. Kisesszék, kistanulmányok voltak irodalmunk, anyanyelvû kultúránk körébôl, amelyek zömmel középiskolában oktató tanárok és azok diákjainak a kérdéseire álltak össze, és az Utunk hasábjain láttak napvilágot (tudnod kell, hiszen te voltál az ötletgazda), részben Marosi Péter irodalomkritikai rovatában, részben pedig a népszerû 6-os oldalon, amit Király Laci szerkesztett. Az utolsó Kiskatedra-írások 1983-ban jelentek meg, aztán a rendkívül pozitív fogadtatástól felbuzdulva, egykori tanítványaim noszogatásainak is eleget téve, rá tíz évre könyvvé szerkesztettem, amelyet elôször a szombathelyi Pedagógiai Intézet adott ki, Erdélyben pedig egy évvel késôbb, 1993-ban, a kolozsvári Komp-Press kiadásában is megjelent. Mai módszertani szakszóval élve: interaktív irodalomoktatási órát sikerült varázsolnunk a lap olvasói számára, és olyan témákba-kérdésekbe piszkáltunk bele, amelyekre akkori tankönyvekben az erdélyi diák vagy tanárember nem találta meg a választ... – Nemrég, a Székelyföld különdíjának az átvételekor a költô-szerkesztô Lövétei Lázár László – mondanom se kell, szintén Láng-tanítvány – laudációjában, a rólad szóló nagyon fontos 30 sorban, horgász13


4/22/2007

12:15

Page 14

PoLíSz

bravúrjaid és transzszilvanizmust feszegetô tanulmányaid mellett két dolgot vél említésre méltónak: XI. osztályos irodalomtörténeti tankönyvedet és a Kiskatedrát, amely „pedig a kolozsvári bölcsészkaron egyenesen kötelezô olvasmány volt. Szerencsére! – Hát... igen, nem is volt azóta az Utunknak annyi elôfizetôje, mint a Kiskatedra idején! Mondtam is Sütô Andrisnak egy kommandói pisztrángos vacsorán, ahol egyebek közt azon nevetgéltünk, hogy „ki is a nagy író?”, mennyire ismerik az olvasók nagy íróinkat! Megszólaltam egy idô után én is, mondván: „A legolvasottabb író én vagyok, a III. gimnazista tankönyvemet ugyanis több tízezren olvassák, sôt, legalább kétharmadát a tankönyvnek könyv nélkül kell megtanulni!” A Kiskatedra szombathelyi kiadása is sikerkönyv lett, egyedül az aszódi gimnázium 170 példányt rendelt belôle. Egyébként utánnyomásra is sor került. A kiseszszék egyikére-másikára ma is büszke vagyok: arra például, amelyikben kimutatom a Cigarettafüst az élet sanzonnak az eredetét, végigkísérve a motívumot Reviczkytôl Faludyig (A pipárul), és Faludyn keresztül Baudelaire-ig (a Tóth Árpád által fordított Pipa versig). Az irodalmat népszerûsítô, s az irodalomtudományt popularizáló tevékenységem nem szûnt meg áttelepedésemmel. Ott vagyok a legkülönbözôbb elôadásokon, ha felkérnek rá – Pápától Csíkszeredáig, Szegedtôl Ungvárig. Egyetemtôl egyetemig. (VÉGSZÓ HELYETT) Láng Gusztáv irodalomtörténészi munkásságát, az összmagyar írást egyedi szempontok szerint megközelítô és elemzô esztétát a Magyar írószövetség 2002-ben József Attila-díjjal jutalmazta. A születése 70. fordulóját köszöntôknek úgy tûnik, hogy legalább ekkora elismerést jelent számára az az odafigyelés, amely fél Erdélynyi tanítványai, olvasói, szakmai követôi részérôl felé ára-

mol. A trianoni határok mindkét oldaláról. Lehet ez annak is a jele, hogy az elmúlt ötven év magyar írói-költôi termésébôl talán ôneki sikerült leginkább kimutatni azt a hosszú távú szellemi fogódzót, amely erkölccsé, etikai tartássá, nemzeti entitássá válhat jövendônk Európába visszatalált nemzedékei számára. A PoLíSz szerkesztõi ezúton köszöntik tisztelettel a nyolcadik évtizedébe lépett kitûnõ munkatársukat, dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt, esztétát, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Fõiskola nyugalmazott professzorát.

BuSzabó Dezsô

Üres hassal üres hassal, kitömött busszal járok, Beszélek akkor is, ha csukva a szám. Testemet nap süti, égeti Ráz a hideg, úgy pereg le rólam a múlt, mint esô az ereszen.

Nem látja senki Körön kívül a kisiskolás mutatóujjal radíroz, Régi labdával dobálózik. Utazik Pesttôl Budáig, Budától Pestig, bújja a könyvet, kiesik a szeme, fáradt, levert, nem látja senki.

Ismét Ismét kiújultak a sebek, a táj újra ég: a várakozás sötét éjszakája ismétlôdik. 14


4/22/2007

12:15

Page 15


A szegénység

Handó Péter

Helyünk a diskurzusban

A szegénység besompolygott a szalmatetôs házba – csak mezítláb lehet bemenni se konyha se kamra sehová vezet a semmi.

Tévedés azt gondolnunk, a világba pusztán bele vagyunk vetve. Feltehetôleg helyesebb úgy fogalmaznunk: bele vagyunk helyezôdve. A társadalomban, ebben az ember teremtette univerzumban elfoglalt pozíció a – születésünk jogán megörökölt – hagyományba illeszkedésünk sikerességének függvénye. Ezen az individuum felébredésének modernitásra alapozott eszméje is legfôképp elméleti szinten változtatott. A számunkra adott – nem csupán anyagi természetû – tér olyan erôvonalakat kínál fel, amelyek elfogadtatásához komplex intézményhálózat áll rendelkezésünkre, mivel áthágásuk nem csak a renitens, hanem szûkebb vagy tágabb közösségének életképességét is veszélyezteti, veszélybe sodorhatja. Minden csoport sikeressége bizonyos mértékû, többé-kevésbé pontosan meghatározott szabályozottságot követel. Az ehhez való „szüntelen alkalmazkodás... cselekedetek egymásra épülô sorozatában valósul meg, s ezeket nem egyszerûen maga az egyén építi föl, hanem egész neveltetése, a társadalom, amelynek részét képezi, a hely, amelyet abban elfoglal”. (Mauss 2004: 432) Nélkülözhetetlen tehát a kapott és – újabban egyre inkább az oktatáson keresztül – szerzett pozíció rituális megerôsítése. Ennek egyik kiemelkedôen fontos módja a diskurzus. Ugyanis a diskurzus nem pusztán emberek közötti párbeszéd, hanem az emberek közötti alá-, fölérendeltségi viszonynak, a hatalmi struktúrának a megjelenítése és legalizálása (illetve olykor az újraszerkesztése, átrajzolása) is. Bár a szavak nyomatékot adnak a dolgainknak, önmagukban nem jelölik ki sem helyünk, sem funkciónk, sem értelmünk a világban. Mélységet és magasságot köl-

Elhoztam Elhoztam a tiszta havat testemen, Uram, takarj be meleg-boldogsággal!

Híd Ez a híd az a híd, amely összeköti belsô világomat a külsô világgal, egy másik világgal, a csillagvilággal.

Reggeltõl estig Anyasírás az esô, az éhség mozgatórugó, lábamban fekély-tûz, hamutartó az ég. Lukas zoknim vízcsô, a test tele ütôérrel, fonott kalács a kezem, hatvankettôt dobbant a szívem. Levegôékek feszülnek ujjaim között, erôk hatolnak át csontomon, homlokom összehúzódva. A meggyújtott gyertya koromfekete szalagokat lobogtat szemem elôtt – mintha Isten nem is lenne. A fekete dobozt ki nyitja kiõ – milyen nehéz imádkozni reggeltôl estig.

15


4/22/2007

12:15

Page 16

PoLíSz

csönöznek létünknek, ámde a mindenkori társadalmi értékük a fennálló hierarchiába simulásunk függvénye. Hogy ez az értékesülés, az értékkel való felruházódás megtörténhessen, olyan színjátékot kell idôrôl idôre rendeznünk, amely egyértelmûsíti létünk relációit. Miképpen arra többek közt Michael Foucault is felhívta a figyelmet, egy adott diskurzusnak nem mindenki lehet részese, hiszen „minden társadalomban ellenôrzik, kiválogatják, megnevezik a diskurzus termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig bizonyos számú eljárás szerint, amelyeknek az a szerepük, hogy csökkentsék a diskurzus veszélyeit, uralmukba kerítsék véletlenszerû megjelenését, kiküszöböljék súlyos, fenyegetô anyagiságát”. (Foucault 1992: 869) Ezt a játékot is kötött számú lappal játsszák. Következésképp, ha a diskurzusból való részesedés mértéke szerint kategorizálni akarunk, akkor egyrészt olyan személyekkel számolhatunk, akik a diskurzus közvetlen gyakorlói, vagyis szereplôi az „elôadásnak” (ez minden esetben egy szûk mag); másrészt olyanokkal, akik részt vehetnek a diskurzuson, de beleszólási joggal nem rendelkeznek, illetve bekiabálhatnak a partvonalról, csak szavuknak súlya nincs; harmadrészt olyanokkal (s ezek képezik a többséget), akik a diskurzus következményébôl részesülnek, ám a diskurzushoz való hozzáférésük lehetôsége is kizárt, a játéktér közelébe sem mehetnek. Azt mondhatjuk, hogy a világban egyidejûleg számtalan diskurzus folyik, így mindegyikbe – még ha hatalmi helyzetünk ezt számunkra biztosítaná is – nem kapcsolódhatunk be. Mindig akad tehát olyan párbeszéd, amelybôl valaki valamilyen tôle függô – mert választási joga van – vagy független oknál fogva kirekesztôdik. Egy összetett társadalomban a különbözô diskurzusok között fel lehet állítani egyfajta rangsort, de egy másik nézôpontból egy másfajta rangsort lehet felál-

lítani. Minden diskurzus az ember helyét a társadalom konkrét szegmensén belül mutatja meg és jelöli ki. Minden egyén számára vannak érdektelen és tilalom alá esô szegmensek, amelyek mindenkori pozíciójával mutatnak összefüggést, és vannak határterületek, amelyek az egyén érdeklôdésére tarthatnak számot, mégsem biztosítják a jogát a véleménynyilvánításra. Egy politikus egy társadalomtudományi diszciplína partvonaláról bekiabálhat, valamint egy társadalomtudós a politikai párbeszéd kapcsán kifejtheti véleményét, ám mérvadó hangot nem üthet meg. „A suszter maradjon a kaptafánál” – mondják, gondolják, betartják és betartatják. Szókratész logikája által kivívta a maga elismertségét (s ezzel kivívta a magának a szókratészi halállal halás jogát is), Krisztus emberi (isteniõ) nagyságával a benne való hitet (s ezzel egyetemben a krisztusi halált), így elsôségük csupán elpusztítható volt, s nem felülmúlható. Ezért nem igényeltek színjátékot és szimbolikus megerôsítést. (Vagy igényeltekõ Vagy nem is ôk igényelték, hanem az utókorõ S ez által válik Platón életmûve és az újszövetség kiemelkedôen fontossá az emberiség szempontjábólõ Hiszen mindkét esetben olyan felmutatásról beszélhetünk, amely az emberileg elérhetô határát jelzi, s ezzel a „gesztussal” érzékelhetôvé teszi helyünk.) Napjaink közélete azonban tele van számtalan olyan szimbolikus szerepjátékkal, tudatosan végrehajtott vagy tudattalan gesztussorral, ami a betöltött pozíció adott diskurzuson belüli megerôsítését szolgálja. Legalizál, de nem az érdemek szerint. A párbeszéd legritkább esetben az egyenrangúak beszéde. Mint azt KarlHeinz Kohl kifejti: habár „a dialógus az igazság közös keresése volna, amely feltételezi a résztvevôk közötti egyenlôséget...” (Kohl 2004: 140) „annak, aki egy „dialógust” kezdeményez, minden esetben az a célja, hogy a másikat meg16


4/22/2007

12:15

Page 17


gyôzze saját érvei értékérôl.” (Kohl 2004: 140) Vagyis fennáll valamiféle diszkrepancia a diskurzusban részt vevôk között. Ennek jelzésére mind a verbalitás szintjén, mind a vizualitás mezején sor kerül. Már maga a párbeszéd-kezdeményezési jog az elsôket illeti meg. Diskurzusra olyanokat hív meg az ember, akik a hierarchiában alatta állnak, vagy esetleg vele egyenrangúak. Az ember a fölötte álló véleményére vagy bólogat, vagy apellál, tudva azt, hogy a „gyengébb” pozíciójából képzett szó súlytalan, illetve kevés az esélye annak, hogy súlyra találjon. A „hatalmasabb” meghívásában van valami sértô a hatalmasabbra vonatkoztatottan, mivel lealacsonyító gesztus; éppen ezért, ha ennek aktualitása lenne, a följebbvaló bejelentkezik, hogy a meghívásba kódolható „sértés” elejét vegye, s fönntartsa önmaga számára az alaphang megadásának a jogát. Ugyanis a párbeszédre hívásnál a meghívót illeti meg az elsô szó, azaz a dialógus nyomvonalának kijelölése, a mozgástér behatárolása. Õ az, aki közöl, aki az integrálódás kereteit megszabja. Ebbôl következôen már a hívás gesztusában benne foglaltatik az is: „ha elfogadod véleményemet, magamhoz közelállónak tekintelek”, gondold azt vagy ahhoz közelit, amit én gondolok, különben nem lesz köztünk párbeszéd, csak vita. Vitában viszont csupán egyenrangúak vehetnek részt. Ez azonban már nem párbeszédre (hanem tetemreõ) hívás. Hasonlóképp a verbalitás mezsgyéjén mozog az adott párbeszédben a felek által megüthetô hangnem. Erôsen jelzésértékû, hogy ki engedheti meg magának (legalábbis magyar nyelvterületen) a másik tegezését (csendôrpertu), kinek van joga szólni, a másik szavába vágni, a másik szavát helyreigazítani, kié az elsô, kié az utolsó szó. Árulkodó a diskurzusban részt vevô felek beszédének a hosszúsága. A tekintély megenged egy terjengôsebb okfejtést, míg a „rangsor” lejjebb állója szá-

mára a tömör, lényegre törô fogalmazás szinte kötelezô. Az ember „közösségen” belüli pillanatnyi értéke beszéde hosszúságával analóg. A tréfával való élés sem mindenki szájából elviselhetô. A „gyengébb entitás” a „jó poénon” való mosolygás, kacaj jogával felruházott, de, ha nem biztatják rá, a viccmesélés nem lesz az ô asztala. A másik „kárára” elkövetett tréfa vaskosságának mértéke szinkronban áll a presztízsbeli különbséggel. Minél inkább megengedett a diskurzusban a másikkal szembeni poén-kodás, annál biztosabb a fölöttesség érzésének jelenléte a poénkodóban. Éppígy kifejezi a „rangsorbeli” különbségeket a hang erôssége, lejtése vagy emelkedése. A „kisebb” emberkének – még ha a hangorgánuma erôteljesebb is – illik halkabban megszólalni, ereszkedô hanglejtéssel élni. Akit a legkülönbnek vélnek, s aki a legkülönbnek véli magát, az megemelheti, megemeli hangját, nyomatékot adhat mondandójának. A nyomatékadás tehát nem mindenki tulajdona. A hierarchia megjelenítésére szolgáló vizuális jelzések már a párbeszédre érkezôk viseletében is megmutatkoznak. Mindenki igyekszik a helyzetének megfelelô öltözetbe bújni, mindazon jelzéseket magára aggatni (jelvények, kitüntetések, paszományok stb.), amelyek a diskurzusban való részvételének jogosságát igazolják, szerepét egyértelmûsítik. Ugyanakkor a viselet a tiszteletadás mértékének jelzésére is szolgál. Kis presztízsbeli eltérés esetén a rangjelzések teljes arzenálját fel kell vonultatni a dolgok egyértelmûsítéséhez, így mély különbségek nem nyilvánulhatnak meg. A másiktól való éles viseleteltérés a hierarchián belüli nagy távolságot jeleníti meg. (Az uralkodó pizsamában is uralkodó marad.) Lényeges elem az érkezési sorrend. Az elsôk késhetnek, az utolsók nem. Az egyik esetben inkább valamiféle erény jelzésére 17


4/22/2007

12:15

Page 18

PoLíSz

szolgál, míg a másikban bizonyos mértékû megszégyenüléssel jár, mivel az illetô pontatlanságára hívja fel a figyelmet. Már a diskurzus megkezdése elôtt kiemelkedôen fontos tényezô, hogy ki nyújthatja kézfogásra elsôként kezét, s kinek nyújtja elsôként, s kiknek milyen sorrendben. Mivel azonban egy kézfogást vissza is lehet utasítani, a diskurzus lehetséges kimenetelét már elôre jelzi, egy civilizációs gesztus ilyetén megoldása. Ugyanis nem mindenki számára megengedett a kézfogás visszautasítása. Nyugodt szívvel csak az teheti meg, aki magát egyenrangú vagy a másik fölött álló ellenfélnek tekinti, s ezt a publikum egy része is hasonlóképp ítéli meg, különben egyedül marad, kizáródik a diskurzusból. A test tartása szintén „hét nyelven beszél”. A gerinc feszessége, a vállak vízszinteshez közelítô tónusa, a térdek rogyasztottsága, a fej dôlésszöge – mind olyan kifejezôeszközök, amelyek jelzik az ember vélt vagy valóságos helyét. S ez egy többszereplôs dialógusban az éppen megnyilvánuló felek közötti viszony szerint változhat. A szemkontaktus hasonlóképp hozzájárul a szereplô és a szerep pontosításához. Farkasszemet nem akárkik nézhetnek, hiszen a tekintet elôtt meztelenné válik az ember. A hatalom lemezteleníthet, de a hatalmat nem mezteleníthetjük le. Aki lejjebb áll, az lesüti szemét, kerüli a másik tekintetét, mert a meztelenség a tekintetek találkozásában realizálódik. Itt lebben fel a fátyol, mállik le a felkent máz. Csak a rivális tekintetek találkozhatnak, állhatják ki a másik fürkészését. Kiemelkedôen fontos a diskurzus során a karok játéka, a gesztikuláció, amelynek megengedhetô mértéke függ a hierarchiában betöltött státustól. Csupán mérsékelt fizikális megerôsítésekkel élhet egy „másodhegedûs”, míg az „elsô ember” számára a legszélesebb mozdulatok is megengedhetôk, megengedettek. Ugyanakkor a mozdulatok dinamikai irá-

nya jelzi azt is, hogy a többi résztvevôtôl kapni kíván-e az illetô, vagy valamit adni a számukra. Például a beszélô teste felé, kitárt tenyérrel tett erôteljes mozdulatok egyfajta elvárást nyomatékosítanak. Ha ugyanez fordított dinamikájú, akkor azt az adás gesztusaként értelmezhetjük. Az elôre s kissé felfelé kinyújtott, mutató kéz a tudatalattit utasítja, s diktatórikus felsôbbség jelzésére szolgál (ilyenkor nincs, nem lehet apelláta a másik vagy mások részérôl). A test vonalában tartott, merev karról hátrafeszített, földre nézô tenyér a „csiba, te!” szavak helyettesítôjeként funkcionál. Tehát a beszéd gesztusokkal való kiegészítésével mondandónk nyomatékosíthatjuk (vagy disszonanciát teremthetünk, ha a gesztus és a nyelv között aszinkronitást teremtünk). Diskurzuson belüli státusunk jelzésének talán legfontosabb eszköze a mimika. Gyakori szófordulat az „arcunkra van írva”, ami leginkább az arc kontrollálatlan kifejezéseire hívja fel a figyelmet, azon affektusok jelenlétére, amelyek „alapvetô kifejezései az ingerek meglehetôsen bonyolult struktúráira adott nem tanult, hanem „természetes” érzésreakciók”-nak. (Heller 1996: 13) De nemcsak kontrollálatlan megnyilvánulásokra képes az arcunk, hanem nagyon is tudatos eszköze lehet helyzetünk világossá tételének. Egy szemhunyorítás, egy elmélyülô homlokránc, egy szájszegletben huncutul megbúvó mosoly a szituáción belüli viszonyunkról árulkodik, s ezáltal tudatosan is üzenhetünk vele. Kifejezhetjük felsôbbségünk és alázatunk, megvetésünk és csodálatunk. Mimikánk olyan segédeszköz, amely rögzítheti helyünk vagy biztosíthatja karrierünk, de meg is foszthat mindezektôl. Amennyiben urai vagyunk az arcunkra írtnak, annyiban sáfárkodhatunk vele. Minden diskurzust felfoghatunk tehát olyan színjátékként, amely pozíciónk megerôsítését, esetleges elômenetelét szolgálja, s amely verbális és vizuális ele18


4/22/2007

12:15

Page 19


mek összjátékában nyeri el, legalizálja presztízsét. Mivel azonban egy összetett társadalomban a presztízs kérdése igen ingatag talajon áll, létre kellett hozni azokat a fórumokat, ahol az egyes szegmensek között és az egyes szegmenseken belüli hierarchikus viszonyokat meg lehet mutatni, el lehet játszani, elô lehet adni, s ezáltal a hangtalan tömegekben tudatosítani lehet. A XX. század kitalálta mindezen fórumokat: mozi, televízió, informatikai világháló. Ettôl tehát olyan, mintha részt vennénk a dolgok menetében. De csak olyan.

A világ színpadán az aktuális darabot többnyire nélkülünk játsszák.

2005. április 16. Felhasznált irodalom 1. Foucault, Michel (1992): A diskurzus rendje. In.: Holmi, 868–889. p. 2. Heller Ágnes (1996): A szégyen hatalma. Budapest: Osiris–Gondolat, 7–92. p. 3. Kohl, Karl-Heinz (2004): A dialogikus antropológia – egy illúzió In.: Az idegen (szerk. Biczó Gábor). Debrecen: Csokonai, 138–150. p. 4. Mauss, Marcel (2004): Szociológia és antropológia. Budapest: Osiris, 49–536. p.

Turcsány Péter

Dialógusok között Szívem felôl arany verôfény derít – tavaszok alkonya, s keletrôl az ég hideg szelei reggelente hajtják új meg új fordulatra lelkem malmait.

Padlásszobámban hallgatom, mit mormolnak messzirôl Hölderlin folyói, s azt – saját szerveim mélyén mint készül önhalálom.

Ó, az egység virágait nyújtja át néked, Isten – halandó életem, s Te – borzongató kételyekkel vársz minket mégis utolsó óránk elôtt.

19


4/22/2007

12:15

Page 20

PoLíSz

Miklóssy Endre

van berendezve, még sincs bezárkózás. Exportálni is tudják a termékeket, és leszakadva sincsenek a világtól – pedálos biciklivel állítják elô például azt az áramot, ami a legkorszerûbb számítógépek mûködtetéséhez kell. Tudjuk, a cigányok valamikor régen Indiából vándoroltak szét a világ minden tájára, így mihozzánk is. Ahhoz, hogy problémáik megoldódjanak, vissza semmiképpen sem mehetnek, de talán India eljöhet ide. Így gondolta néhány éve egy kiváló magyar fejlesztési szakértô, és hozzákezdett az ott látott modell magyarországi alkalmazásához. Talált mindenekelôtt egy alkalmasnak látszó mintafalut, melynek lakossága többségében cigány, s akik nagy érdeklôdést is mutattak a dolog iránt, hiszen már sok éve nincsen sem munkájuk, sem lehetôségük az elvándorlásra (amit bizonnyal nem is szívesen tennének meg). De ehhez a fejlesztéshez közhatalmi támogatás is kell, helyi és országos, és itt kezdôdtek a bonyodalmak. Minálunk ez nem olyan egyszerû, mint Indiában. A 2002-es önkormányzati választás idején megpróbáltak egy fiatal, dinamikus, helybéli cigánynôt polgármesterré választatni, mert az ô együttmûködésével a mintaprogramot el lehetett volna kezdeni. Ám elindult ellenük egy felháborító kampány, s azt híresztelték, hogy az ô gyôzelmük esetén a cigányokat gázkamrába küldenék. Ebben az országban következmények nélkül lehet ilyen rágalmakat terjeszteni, a szegény korlátolt falusiak meg valóban megrémültek ettôl, újra is választották az addigi polgármestert, aki folytatta azt a semmit, amit az elôzô tíz évben végzett. Még többet is tett, mert a brüszszeli támogatással valahogy mégiscsak indulóban lévô közmunkaprogramot is félbeszakította – a támogatás pedig a szerzôdés megszegése miatt elveszett. A meg nem valósult mintaprogram egyébként azóta is nagyon érdekli az indi-

A cigányok integrációja és a társadalompolitika1 Kedves Barátaim! Üldögéltem egyszer néhány éve egy szép kora nyári délelôtt egy parkban, amikor hozzám penderült egy csaknem meztelen kis cigánylány. Nem kell rosszra gondolni, olyan hároméves füligszáj kis tündérke volt, aki barátkozni szeretett volna a „bácsival”. Rögvest elôkerült a bátyuskája is, aki vigyázott rá, egy komolyabb, tízéves forma legényke. Sosem láttam még itt ôket, kérdezgetni kezdtem, honnét keveredtek ide. Valami kis abaúji falut mondott a fiú, ahonnan nemrég költöztek Budapestre. És hol jobb élni, itt-e vagy ott? – kérdeztem tôle. Hát sokkal jobb volt falun – mondta sóvárogva. – Akkor meg miért jöttetek ide? – Azért, mert az apukám csak itt kapott munkát – válaszolta a gyerek. Miért nem élhetnek ott az emberek, ahol jól érzik magukat, miért kell sokkal rosszabb helyekre, barátságtalanabb körülmények közé költözniükõ Valami itt nincsen rendben. Tudjuk, hogy ez nem csupán magyar probléma, hanem az egész mai világrendszeré. Indiában például sokkal iszonyatosabb a helyzet, mert az óriásvárosokban tízmilliószámra nyomorognak a bevándorolt emberek. De India már jó ideje megpróbál tenni is ez ellen. Egy csodálatos embernek, Swaminathannak köszönhetôen kidolgoztak egy olyan rendszert, amely lehetôvé teszi a sok százmillió falusinak, hogy élhessen tovább a szülôföldjén, ne kelljen elvándorolnia. Így aztán, ha az ember az utolsó autósztrádát vagy vasútállomást is elhagyja, 50 kilométerrel távolabb kezdôdik a földi paradicsom, ahol az élet az önellátásra 20


4/22/2007

12:15

Page 21


ai kormányt, nagykövetein keresztül figyelemmel is kísérné, ha volna mit. Kár, hogy ez az érdeklôdés nem ragadt át a magyarországi kormányra. Nálunk az a nézet, hogy a cigánypolitikát nem lehet elválasztani az általános közpolitikától, még elôrevivô megoldásoknál sem, mondván, hogy a cigányok is a hazai társadalom részei. Ahhoz, hogy az emberek a lakóhelyükön is találhassanak megélhetést, olyan módszeres gazdaságpolitika kellene, mint amilyent az Európai Unióban már ki is dolgoztak és támogatnak: ezt mondják vidékfejlesztésnek. Sajnos a csatlakozási tárgyalásokon a magyarországi vezetés a legrosszabb feltételeket harcolta ki a vidékfejlesztés támogatására, és most is csak az EU által elôírt kötelezô minimumot fogja erre szánni. Még az elôzô kormány idejében történt, amikor még nem voltunk tagok, de már ki volt tûzve a csatlakozás idôpontja, hogy az EU adott egy aránylag csekély támogatást a LEADER programból, amelynek a segítségével helyi fejlesztési modelleket lehetett kidolgozni és megvalósítani. Ezek fôleg a helyi gazdasági együttmûködés támogatását szolgálták, hogy munkaalkalmakat segítsenek teremteni, és ezzel lehetôvé tenni a helybéli megélhetést. Két cigány közösség is részt vett benne, a Zala megyei Sormás és a Nógrád megyei Endrefalva szervezôközponttal. Nem volt ez nagy pénz, 14 község 47 projektje részesedett belôle, összesen körülbelül 50 millió Ft támogatási értékben, viszont a tanulságait jól lehetett volna alkalmazni a csatlakozásunk után, amikor már megnyílnak elôttünk a nagy támogatási alapok is. De ilyesmi nem történt, a program befejezôdött, tanulságai meg nincsenek. Nem is lehetnek akkor, ha a kormányzatot az egész vidékfejlesztés nem érdekli, az ott lakók megélhetése sem. Tudomásul kell venni azt, hogy a „cigánypolitika” egyáltalán nem választható el az általános politikától. Ezért a 2002

után bekövetkezett változások, amelyek a cigányság számára annyira rosszak voltak, összefüggenek a nagypolitikai célok változásával. Nincsen többé szó vidéki munkahelyek telepítésérôl, hanem ehelyett a támogatásokat a jó ég tudja, miféle gyárak kapják, amelyek a falusi cigányok munkalehetôségeit aligha fogják javítani. Igaz, hogy más falusiakét sem. A távlati célkitûzés a falvak felszámolása, és ennek érdekében le kell rontani a falusi közellátást, például meg kell szüntetni a postát, az iskolát, a közlekedést. Az Országos Cigány Önkormányzat több éven át kapott olyan átengedett alapot, amellyel támogatni tudta a helyi cigányság fejlesztési pályázatait, évi több milliárd forintnyi fejlesztést lehetett így megvalósítani. Ennek is véget vetettek, mert hát ez is ellentétes a falvak elsorvasztásának koncepciójával. Volt egy indulás elôtti program, amelynek az volt a célja, hogy a még meglévô 600 cigánytelepet felszámolja, és az ott élôknek jobb lakhatási lehetôséget biztosítson. Persze itt nagyon szegény emberekrôl van szó, ezért ezt csak szociális lakásjuttatás formájában lehetett volna megoldani. De az új kormány a szociális lakásjuttatásokat befagyasztotta, így aztán nem került sor a telepfelszámolásokra sem, amit már 2002-ben el lehetett volna kezdeni, és a munka felén már túl is volnánk. Ezzel is talán az lehet a fô baj, hogy szintén a falvakat fejlesztené, merthogy ott van a legtöbb ilyen cigánytelep. Az, hogy e helyett és e pénzbôl autósztrádák épülnek, nem tudom, mennyire vigasztalja a vidéki cigányokat. Volt egy sikeres program, amelyben a falusiak önfoglalkoztatását támogatták. Helyi kis termelôi közösségek vehettek részt benne, akiknek volt valami csekély földjük, és ennek a megmûvelésére évente támogatást kaphattak. Nagyon sikeres program volt ez, hiszen nem „halat” adott 21


4/22/2007

12:15

Page 22

PoLíSz

az éhezôknek, hanem „halászni” tanította meg ôket. A résztvevôknek körülbelül a harmada volt falusi cigány, de nagyon nagy volt az érdeklôdés, és aránylag csekély ráfordítással a sokszorosára lehetett volna növelni a résztvevôk számát. De mit várjunk akkor, ha a kormányprogram a 10 ezer hektáros gazdaságok kialakítását támogatja, a kisgazdaságokat pedig megszüntetné, mert „életképtelenek”? Hát, akit fojtogatnak, az valóban életképtelen is marad. Így járt ez a program, ami visszaesett a töredékére, de várható, hogy teljesen meg is szüntetik majd. Volt egy tervezet arról, miképpen lehetne megfelelô képzettségû cigány családokat telepíteni olyan falvakba, ahol többségükben cigányok élnek, és a föld eléggé kedvezôtlen nagyüzemi szántóföldi mûvelésre, viszont különféle, éppen a cigányok által kedvelt kultúrákra, mint állattartás vagy gyógynövény-termesztés, megfelelô. Ezt a tervezetet is félretették, de hát ez is ellentétes az óriásgazdaságok gondolatával. Volt elképzelés arra is, hogyan lehetne megoldani a nagyszámú munkanélküli muzsikus cigány foglalkoztatását a vendéglátóhelyeken, de már ezt sem lehetett kidolgozni. Kit érdekel a falusi-kisvárosi vendéglátásõ óriási bevásárlóközpontok kellenek, azokat kell inkább támogatni! Az egészségügy támogatásainak csökkentésérôl, a kórházak privatizációjáról sok szó esett az elmúlt években, de döntô áttörés csak a választások utánra várható. Nem nehéz rájönni, hogy ha ezek megvalósulnak, akkor annak is a cigányok lesznek a legnagyobb vesztesei. Persze a cigányoknak azért sokféle olyan bajuk van, ami, ha meg is egyezik a társadalom egészének problémakörével, annál súlyosabb. Ezért látszott szükségesnek egy olyan dokumentum kidolgozása, amely a cigányság gondjainak hoszszú távú megoldását foglalja össze, és pontosan számon is kérhetô a mindenkori

kormányoktól, hogy mennyit tett ennek érdekében. Ebbôl a célból készült egy országgyûlési határozatter vezet, amit egyeztettek a minisztériumokkal is, a helyi cigányság szervezeteivel is, és 2002 tavaszára készen is volt. Csakhogy az új parlament ezt is kidobta az ablakon. Ugyanez érvényes a közigazgatásra is. Annak elôtte köztisztviselôk intézték a cigánypolitikát, amiben az volt a jó, hogy védte ôket a tisztviselôi törvény, és ok nélkül nem kerülhettek ki az állásukból. Ez pedig fontos szempont olyan kritikus területen, mint a cigánypolitika, ahol sokféle részérdekkel szemben bizony gyakran kell vitatkozni, sôt veszekedni is. Most viszont a cigánypolitika már „roma származásúakra” van rábízva, amiben részint az a rossz, hogy a közigazgatás éppúgy szakmai hozzáértést igényel, mint az orvostudomány. Ki mondana olyat, hogy a cigányokat cigányoknak kell operálniõ Persze lehetnek orvosok, de meg kell szerezni a szakértelmet is hozzá. Részint pedig az a baj, hogy ôk csak politikai munkatársak, és ezért bármikor indoklás nélkül fel lehet nekik mondani. Ilyenkor persze az ember óvatos, és nem teszi szóvá, ha lát valami problémát. Ezért eshetett olyan könnyen áldozatul a cigánypolitika a kormányváltásnak, mert nem tehették szóvá, amit lehetett volna. Van aztán még egy szomorú dolog itten. Amikor 1990 márciusában Marosvásárhelyen elszabadulni látszott a pokol, mert pogrom volt kialakulóban, a hadsereg pedig lezárta a várost, nem engedte be a magyarokat, a cigányok, akik bemehettek, mindjárt a magyarok védelmére keltek, hiszen nem volt nehéz rájönniük, hogy utána ôk következnének. Amikor baj van, akkor félre kell tenni a nézeteltéréseket, ez a tanulság, amit, sajnos, itt mintha elfelejtettek volna a cigányok. Én nem tudom, miféle alapja van a szervezetek és vezetôik közötti rossz viszonynak. De bármi is, amikor az egyik országos 22


4/22/2007

12:15

Page 23


szervezetet kidobják a székházából, akkor minden cigány szervezetnek azt kellett volna éreznie, hogy itt ôket bántják, és azonnal a védelmükre kellett volna kelniük. Sajnos ez nem történt meg. Kedves barátaim, az egymás iránti szolidaritás nélkül pedig nem fognak soha egyrôl a kettôre jutni. Eszembe jutott még a bibliai Ézsau története is, aki egy tál lencséért eladta elsôszülöttségi jogát, vagyis a jövôjét. A választás is ilyen komoly dolog. Nem szabad a szavazatot odaadni egy üveg sörért, vagy egy tányér gulyáslevesért. Mert aki ezt teszi, az magára vessen, ha a sorsa rosszabbra fordul. Még inkább azt mondom, semmiképpen se szavazzanak arra, aki ilyen eszközökkel dolgozik. Mert látatlanban is meg lehet mondani azt, hogy biztosan nem akar jót. Ahhoz, hogy hazánk demokráciája tényleg mûködjék is, felelôsen gondolkodó emberek sokasága kell. A mi jövônk pedig, cigányoké és nem cigányoké egyaránt attól függ, hogy tudunk-e olyan mûködôképes demokráciát teremteni, ahol a mi érdekeink érvényesülnek, és ahol a döntéshozók felelôsséggel is tartoznak nekünk, választóiknak.

Vallom: soha sem is láttam, Kit lát ember e világban? Szomszédja, sej, lakik messze, Sors nehogy összeeressze! Vitték hát – fekete verda Vitte el, a napja szerda Volt: elõttünk járt, nem láttam E magányos vak világban. Rítt a pap is, s milyen furcsa, Végig a Rákóczi utca…

Négy kerítés drótja között Tétova gyep: nõjön Vagy torssal kiszakadjon? Jó lenne kertünk heLyett nõni Tiszaparton! Tücsök átalkodik: Õ vízbe sosem pattan, Nótáját elciteRázza ezer alakban… Négy kerítés drótja között Nem érzi szabadnak Magát, s túl a fácánok

Jegyzet 1.A Cigány Tudományos és Mûvészeti Társaság 2005. december 15-i rendezvényén tartott elôadás szerkesztett szövege.

Hiába szavalnak, Szabdald a drótot, rést vágj Tücsköknek s magadnak.

Donkó László

Kollaboráltam a halállal

Elment a költõ Nagy Gáspár halálára

Halott anyám emlékére

Elment a költõ, a pesti, Elment egyet szekerezni, Délcegen nem ült rá, vitték, Boromból egyet ivott még.

Kollaboráltam a halállal: Mit kér, ha itt hagy még kicsit nékem? Ágyadnál – üres fazon – álltam, S hûs tenyered bõrét kicsipkéztem.

23


4/22/2007

12:15

Page 24

PoLíSz

Érezzek, itt vagyok, s még élek, Szádban nem volt egyetlen virág sem, Sírtam volna egy pipitérnek: – Lélegzeted sípolt, s a sivár csend...

kat. Így hát tevékenységem szabályos, törvényes. Hát hol is kezdjemõ Talán a dómnál, a Szent Márton székesegyháznál. Kényes ügy, de valahol csak el kell kezdeni. Amúgy is rengeteg a kényes téma… De errôl eszembe jut a latin mondás: „Si tacuisses, philosophus mansisses.” Így igaz, bölcs dolog hallgatni, nem beszélni. Nos, Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégeink, városnézôk, turisták, osztrák, német, olasz, angol, francia, japán, kínai barátaink! Ez egy dóm. A szó a latin domus deibôl származik, a rövidítése D.O.M. Deo optimo maximo: a legjobb és leghatalmasabb Istennek. Mint látják, tornyának tetején aranyozott korona ragyog, szerteszét árasztja csillogását a négy világtáj felé, hogy hirdesse dicsôségesen, büszkén: itt királyokat koronáztak… hm… királyokat… hm… igen, szlovák királyokat… hm… (Nem mondhatom el, hogy a dóm történetében a legjelentôsebb tény: a magyar királyok temploma, valóságos regestája: tizenegy királyt és nyolc királynét koronáztak itt. Az elsôt 1563-ban, I. Ferdinándot, az utolsót 1830-ban, V. Ferdinándot. Mind Habsburg. A szlovákok királyai is voltak, de magyar királyok, mert Szlovákia, mint politikai és földrajzi fogalom nem létezett.) A templomot 1222-ben kezdték el építeni, de csak a XIV. században készült el a mai, háromajtós istenháza. (Nem mondhatom el: Corvin Mátyás, Mátyás király uralkodása alatt 1461–1480 között alakították át az eredeti kis szentélyt nagyobbá.) A szentély ívein családok, városok, országok címerei. (Nem mondhatom el: Mátyásé, feleségéé, Zrínyié, Dóczyé, Pozsony városáé, Hunyad grófjáé, Luxemburgé, Országh, Bánffy, Czobor nemzetségéé…) Sírok, sírkövek. Neves püspökeink, kanonokaink, papjaink… (Nem mondatom el, hogy a szentély alatti járatokban XIII. századi csontok, Fejérkövy herceg nyughelye,

Boldogok a lelki szegények, szebb gondolat nem jutott eszembe: – Becsúsztattam kezem s az emléked Az üres lyukas zakózsebembe... S a jól kigyúrt halott-mosdató becsomagolt Egy holt-tengeri nájlontekercsbe. Tûntén az éjnek.

A názáretinek Tûntén az éjnek, jöttén a napnak, Jól záródó zsaluk szûk résein Betûnõ árnyban, keserû e rím, Ízlelgetem: bele miként harapjak? Tetõkön gurul óriás narancsként, Mint a harmatot csurgatja a Lét, Müezzin-rigó nyárfa-minarét Tornyából imát mormol szavanként… Nyit már a víg bolhapiac a téren, Hol szomszéd néne kofául fecseg, Felhõ épül fölé, eresztéke recseg, Jóféle nyári záporral beérem. Tüntén az éjnek másságos istenek Ébresztgetik víg agnosztikus-énem.

Ébert Tibor

Az idegenvezetõ Elhatároztam, hogy elszegôdöm idegenvezetônek Pozsonyba. Bocsánat: Bratislavába. Idegenvezetô leszek, mindenben betartva az elvárásokat, elôíráso-

24


4/22/2007

12:15

Page 25


a templom kriptájában Lossy-Liptay, Szelepcsényi-Széchenyi, Keresztély-Ágost, Ujlaki Ferenc, Pálffy János, Draskovics János nádor, Illésházy István, Erdôdy Anna földi maradványai; az északi falban Pálffy Miklós gróf, a gyôri episcopus Pethe de Hetes vörösmárvány emlékmûve, a szürke márványrelief a nagy magyar kardinálisé, hittudósé, szónoké, a magyar nyelv mesteréé, Pázmány Péteré – alant sírhelyük.) A székesegyház gyönyörû gótikáját itt élô, tevékenykedô mesteremberek faragták. (Nem mondhatom el: németek és magyarok…) A jobb oldalon neves barokk szobrászmûvészünk, Donner Rafael remekmûve. Szent Márton százmázsás lovas szobra. (Nem mondhatom el: Szent Márton lovag magyar huszáregyenruhában karddal levág egy darabot mentéjébôl, és a felét átadja egy koldusnak.) Szemközt Alamizsnás Szent János kápolnája, szobrai, díszítései, kapuja mindmind hirdetik a mi zseniális szobrászmûvészünk alkotásait. (Hallgatok. A dóm: titkok, csodák, mûvészek, királyok, királynék, fejedelmek, egy ország emlékeinek ôrzôje… Salvum fac popolum, tuum, Domine, et benedic hereditate tuae… Liszt Ferenc saját maga vezényelte itt 1867ben Koronázási miséjét.) A Ventúr utca városunk egyik legelôkelôbb utcája. Nevét egy Bonaventura nevû bevándorló olaszról, Enturinas de Saltóról kapta. A 7-es számú házban, a régi pénzverde épületében alapították a Dunai Egyetemet, az elsô Szlovák Egyetemet, ahol Európa leghíresebb tudósai tartottak elôadásokat. (Nem mondhatom el. Igen, itt alapította Mátyás király az Academia Istropolitanát, és itt tanított Regiomontanus, a híres csillagász, Marzeo Galeotti és Vitéz János. És ebben az utcában állt, a Ventúr utca 3-ban Pozsony egyik legszebb háza, amely a Rákóczi-család tulajdona volt. Hesseni Amália, II. Rákóczi Ferenc felesége megszállt ebben a palotában, amikor Bécsbôl küldték

ide, hogy férjét eltérítse a Habsburgok elleni tervétôl. És a Ventúr utcában, a Prépost utcánál lévô háromemeletes bérházban, a 15-ös számúban, úgynevezett királyi kúriában lakott 1441–1442-ben Erzsébet királyné, Albert király özvegye; 1477–1478-ban Mátyás király és felesége, Beatrix; a mohácsi csata után Mária királyné, II. Lajos özvegye. És ebben a palotában született 1734. január 23-án Kempelen Farkas, a nagy varázsló. És ugyanitt késôbb a hozzáépített Esterházy Mihály nyári pavilonjában mutatkozott be 1820ban a kilencéves Liszt Ferenc. Innen indult el világot hódító útjára.) A Klarisszák templomát és klastromát VIII. Bonifác pápa engedélyével építették 1290–1301 között. A több részbôl álló épületegyüttest a XIV. században gótikus stílusban átépítették, most is ezt a képét mutatja. Különleges, szinte egyedülálló a szerkezeti megoldása, a hajó nyugati végén lévô harmincnégy méter magas toronynak gazdagon faragott gótikus szörnyeivel Anonymus építômestere ötszögre szerkesztette oldalait a sarokpillérekre. Ez a megoldás építészeti bravúr. 1590-ben tûzvész károsítja. 1637-ben újjáépítik. (Nem mondhatom el: a mohácsi vész után a törökök elôl menekült budai klarisszák költöznek ide. 1619-ben a Nyulakszigetérôl elûzött dominikánus apácák is a klastromban találnak otthont, magukkal hozva IV. Béla lányának, Szent Margitnak ereklyéit. A templomban van eltemetve állítólag Ráskai Lea.) Érdekessége: a szomszédos egykori katolikus fôgimnázium vasárnapi diákmiséin az intézet olyan tehetséges tanulói orgonáltak, mint Ernest Dohnányi, Alexander Albrecht és Bela Vojtech Bartók, a szlovák népzene nagy érzôje és értôje, aki a Matica Slovenskának is dolgozott, gyûjtögette a szlovák népdalok melódiáit és tette világhírûvé. (Nem mondhatom el, hogy a diákmiséken orgonált Dohnányi Ernô, Albrecht Sándor, és Bartók Béla, állítólag komponáltak kö25


4/22/2007

12:15

Page 26

PoLíSz

zösen egy Missa Posoniensist, egy miserészletet, amely eltûnt.) A Mihály-kapu utcában láthatják a régi Országgyûlések impozáns épületét, melyet 1753-ban Karl Romisch Mária Terézia fôépítésze tervezett. Ebben a palotában tartották 1802 és 1848 között az országgyûléseket. 1847. november 7-én itt szólalt fel a jeles szlovák hazafi, politikus és irodalmár, Ludovit ätur mint ZvolenZólyom város követe. (Nem mondhatom el, hogy itt szónokolt Kossuth Lajos, hogy itt határozták el gróf Széchenyi István indítványára 1825. november 3-án a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, amelyre gróf Károlyi György, Vay ábrahám és gróf Andrássy György jelentôs öszszegeket ajánlott fel. A magyar tudomány születése, feltámadása ez a nap. Ebben a teremben mondották ki az 1843–1844. évi Országgyûlésen, hogy a magyar nyelv a törvényhozás, a közigazgatás és a tanítás, az iskolai oktatás hivatalos nyelve. S itt jegyezte Petôfi Sándor a gyûlés eseményeit, melynek résztvevôi Jókai Mór és Podmaniczky Frigyes. És ugyanitt, századok után elôször, 1847. november 7-én szólott a király, V. Ferdinánd magyarul a rendekhez. Az eseményt az épület falába helyezett vörösmárvány tábla örökítette meg – melyet eltávolítottak.) A Hosszú utca a régi város leghoszszabb utcája. Közlekedési fôútvonal, a Lôrincz-kaputól a Vödric-kapuig terjedt, összekötötte a város nyugati részét a keleti elôvárosokkal. Számos gyönyörû barokk palota ékesíti. (Nem mondhatom el, hogy a Balassa-, a Pálffy-, az Endrôdypalota. Hogy egyik házában lakott Reviczky Gyula, errefelé sétált Juhász Gyula, amikor lerándult Szakolcáról.) Bástya utca. Középkori boltíveivel beletorkollik a Mihály utcába. Itt állt egy fürdôház. Az ortodox hitközség rituális fürdôje. A csöndes kis Bástya utcát egy idôben Hóhér utcának hívták, mert itt volt a hóhér lakhelye. (Nem mondhatom el, hogy

a szlovák fasizmus idején a zsidóság egykori fürdôjét összekapcsolták a hóhér fogalmával, vagyis minden zsidó hóhér. Itt jegyzem meg, a Zsidó utca sarkán lévô szaracén, mór stílusban épült gyönyörû kéttornyú zsinagógát a szlovák és német fasiszták felgyújtották, égô palackokat dobtak bele, majd jóval a II. világháború befejezése után lebontották, kellett a hely az új autóútnak.) Hummel utca az Orsolya utca felsô részébe visz. A középkorban ezt az utcát Zsidó utcának hívták, és ezen a helyen állt a gettó. Mai nevét 1878-ban kapta kiváló zeneszerzônk és zongoramûvészünk, Johann Nepomuk Hummel, mondhatnám, Ján Nepomuk Hummel tiszteletére, aki a 8-as számú ház kis kerti házikójában látta meg a napvilágot. Apja színházi zenész, karmester, Ján Hummel Mozart-tanítvány lett, korának egyik legkiválóbb zeneszerzôje és zongoravirtuóza. Emlékszobrát láthatjuk. (Nem mondhatom el, hogy Könyöki József reáliskolai tanár javaslatára Hummel emlékszobrának a felállítását, a költségek beszerzését Batka János városi levéltáros vállalta magára. Az emlékalap javára ingyen játszott Liszt Ferenc, gróf Zichy Géza, Bülow János és sok-sok magyar, német mûvész. A pozsonyi Hummel-mellszobrot 1887. október 17-én leplezték le. A mûvészt Tilgner Viktor mintázta, és elôállítása 8000 forintba került. A színházzal szemben, a Kossuth Lajos tér elején állították fel. Aztán elszállították máshova, szerényebb helyre.) Megérkeztünk a Fô térre. Az államfordulat után a Csehszlovák Köztársaság elsô elnökérôl, Masaryk térnek nevezték. (Nem mondhatom el, hogy a szlovák fasiszta állam alatt Tisóék a Führernek kedveskedve Hitler térnek nevezték.) A régi Bratislava. Itt összpontosult a város kereskedelmi élete hajdanán. Itt álltak a mészárosok, a postások, a kályhások, a köszörûsök, a kötélverôk, a pékek bódéi. Nevezetes épülete a régi Városháza, melyet a 26


4/22/2007

12:15

Page 27


toronnyal Jakab városbíró építtetett 1288ban. Gótikus ülôkéi a kapualjban felidézik a középkor atmoszféráját. A szemközti ház sarkán a pellengér kôvájata. A tér közepén a Roland-kút figurája, állítólag Miksa császárt ábrázolja. A Nyerges utca sarkán álló házban a híres Mayer cukrászda. (Nem mondhatom el, hogy az 1825–1828-as Országgyûlés idején itt lakott Széchenyi István, a legnagyobb magyar, mint ahogy azt sem, hogy a Városháza Raitstubenjában vendégelték meg Hunyadi Jánost, Czillei Ulrikot, valamint, hogy az itt épült házak egyikében, az Eylanslenrokban szállásolták el 1434. szeptember 9-én Zsigmond magyar királyt és német-római császárt. Nem mondhatom el, mennyi emléket hordoz Pozsony város elsô háza – Rómer Fóris, Rakovszky István, Justi Henrik polgármester, Könyöki József tanár és múzeumôr buzgólkodása következtében. Gyûjtemények, korszakok emlékei az Árpád–Anjou vegyesházi királyok korszakából...) A Ferenciek tere szinte teljesen megôrizte középkori jellegét. A ferenciek templomának hatszögletû tornya építészeti remekmû. (Nem mondhatom el, a mohácsi tragédia után, 1526. december 17-én itt, ebben a templomban kiáltották ki I. Habsburg Ferdinándot magyar királynak.) A Nyerges utca. Nevét a nyergesmestereknek köszönheti, akiknek a XIV–XV. században itt voltak házaik és mûhelyeik. (Nem mondhatom el, hogy itt ülésezett a bíróság, az iudicium delegatum, mely felségsértési perekben meghozta ítéletét. Így II. Rákóczi György fejedelem futárát, Bonis Ferencet is itt ítélték fejvesztésre a Wesselényi–Zrínyi–Nádasdy-féle összeesküvésben való részvétele miatt.) A Prímás térnek is gazdag a históriája. (De nem mondhatom el azt, hogy 1879–1919 közt Batthyányi József hercegprímásról, a gyönyörû prímási palota építtetôjérôl nevezték el Batthyány térnek.) A palotájának a tükörtermében írta

alá 1805. október 26-án a pozsonyi békét I. Ferenc és Napóleon. (Elhallgatom, hogy ugyanabban a teremben szentesítette V. Ferdinánd király az 1848-as áprilisi törvényeket, és itt zárta be az utolsó magyar Országgyûlést. Nem mondhatom el, hogy itt volt Görgey fôhadiszállása, és Haynau, táborszernagy, a „hiéna” itt írta alá számtalan ítéletét.) A Szlovák Nemzeti Színháznál járunk. A szlovák kultúra, zene, irodalom, táncmûvészet tusculanuma. Szentélye. Operákat, színdarabokat, balettokat adnak itt elô. Színpadán fellépett Saljapin, Anton Dermota, Maria Némethová, városunk világhírû szülöttje és még sokan mások. Petar Rajcsev, Duöan Dordeviè, hogy ne feledkezzünk meg Leo älezakról. Vendégszerepelt ebben az épületben rendszeresen a bécsi Burgtheater, a bécsi filharmonikusok… (Nem mondhatom el, a Slovenské Národné Divadlo, az egykori Városi Színház 1884–1886-ban épült Fellner Nándor és Helmer Henrik budapesti építészek tervei szerint. A Monarchia, Magyarország egyik legszebb neoreneszánsz teátruma. Jókai Mór prológusával, Erkel Ferenc vezényletével avatták fel 1886. szeptember 22-én – részt vett rajta nagyapám. Szerepelt itt Speidelné Blaha Lujza, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, no meg Déryné… A nézôtér plafonját a Bánk bánból, a Hunyadi Lászlóból és a Csongor és Tündébôl vett jelenetek meg egy regélô táltost ábrázoló óriási festmény díszítette. Lekaparták, eltüntették. A színházi loggia fölött levô ablaknyílásokból eltávolították Goethe, Vörösmarty, Liszt, Schiller és Shakespeare mellszobrát.) A Színház tér folytatása a Sétatér. (De nem mondhatom el, hogy Kossuth Lajos a Zöldfa Szálló – mai Carlton – erkélyérôl beszélt a néphez 1848-ban. Kossuth Lajos térnek nevezték. Lett belôle a szlovák költô, Hviesdoslav Országh Pál tere. Szobra ott, a színházzal szemközt, ahol egykor Petôfi Sándor monumentális szoborkom27


4/22/2007

12:15

Page 28

PoLíSz

WASS ALBERT EMLÉKEZETE XL. RÉSZ

pozíciója állt, és ahonnan lebontották; sokáig ismeretlen helyen ládákban rejtôzött.) És ezzel véget ért rövid városnézô sétánk. Sok mindent elmondtam… Talán a kevésben is minden. Sok mindent nem mondhattam el Búvár Kundról, Bethlen Gáborról, Szapolyai Jánosról, Bél Mátyásról, a magyar rendek vitam et sanguinemjáról… az 1207-ben a pozsonyi várban született Erzsébetrôl – Szent Erzsébetrôl –, II. Endre leányáról, III. Endrérôl, a tulajdonképpeni városalapítóról… sok-sok hazánkfiáról… Rengeteg mindent nem mondhattam ki – kimondatlanul is hordozva a kimondhatatlant –, utcák, terek, sikátorok, házak, kövek, dombok, kaptatók, temetôk, sírkövek titkát… egy város glóriáját, múltját, a jelen létezését múltja nélkül, a jövônek csak jelene van, elvesztette azonosságát… elsüllyed, elsüllyedt az idô idôtlenségében: egy magyar koronázó város. Metamorfózisomban az, hogy visszatérek saját magamhoz – az egykori ôslakos, bölcsôivel, temetôivel, a hûséges, az elüldözött, az elbolyongó – emlékeimnek bizonyosságával, a valóság nehezékeivel megkérdezem: Mi ez? Történelemhamisítás? A történelem, a valóság, a tények megcsúfolása? Vajon kinek a történelme ez a város? És milyen történelme? – amelyet megzsaroltak, elkábítottak… mely zsugorodik, tûnik, eltûnik, felszívódva, magából kioldódik beleolvadva… És tudom: ordítani, üvölteni kellene, ordítanom, üvöltenem, ordítva, üvöltözve kimondani az igazságot!

Wass Albert 1964-es toborzó beszéde Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves magyar Testvéreim! Elôször is hadd mondjak köszönetet a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének, a magyar egyetemi ifjúságnak, mindazoknak, akik közremûködtek, alkalmat nyitottak nekem, hogy itt lehessek és beszélhessek Önökkel. Akik azonban azt gondolják, hogy én azért jöttem el ide, hogy elszórakoztassam Önöket, hogy Tánczos Mózsi1 kalandjaival elmulattassam, vagy nosztalgiás emlékeket ébresszek a szívükben, azok nagyon tévednek. Ezért a mi kis magánügyünkért, hogy nosztalgiánk van, ezért én nem mozdítottam volna meg a kisujjamat se. Ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolgok vannak, amikrôl beszélni akarok. Hadd kezdjem el ott, hogy amikor mint kisebbségi sorsban élô erdélyi magyar felnôttem az erdélyi elnyomásban, keserûség szívódott be mélyen a szívem gyökerébe azok ellen, akik Magyarországot felosztották. Vádoltam Amerikát, Angliát, Franciaországot. Mikor a II. világháború után Magyarországot odalökték az orosznak, mint kutyának a csontot, akkor ez a keserûség még mélyebb lett. S vádoltam szóban is és írásban is azt az amerikai kormányt, amely az amerikai magyarok szavazatával került uralomra. Aztán átjöttem erre a földre, tizenkét évvel ezelôtt itt voltam, elmondtam ezt, beszélgettünk a magyar emigráció feladatairól, lent New Yorkban elmondtam bizonyos terveket, mit kellene tenni, vezetô politikusaink barátságosan a vállamra vertek, s azt mondták, te író vagy, eridj be az erdôbe és írj, a többit majd mi eligazítjuk. Megfogadtam a tanácsot, bementem az

2006 júliusában

28


4/22/2007

12:15

Page 29


erdôbe, és írtam, tizenhárom esztendôn keresztül vártam, hogy majd valamit eligazítanak. Tizenhárom esztendô alatt semmi nem történt. Mert mint ahogy megmondtam már nagyon sokszor, maga a tény, hogy megmaradunk magyarnak, a gyermekeinket megtartjuk magyarnak Amerika földjén, még semmiféle nagy hôsi cselekedet népünkkel és nemzetünkkel szemben. Idézni szoktam azoknak a papi embereknek, akik büszkén elôállanak, s azt mondják, hogy íme, ilyen szép templomot építettünk, vasárnapi iskolánk van, a gyermekek tanulják a magyar szót, megtartjuk, megôriztük a tálentumot. Nekik a fejükre szoktam olvasni Krisztus Urunknak a tálentumokról szóló példabeszédét, amelyben hitvány és rest szolgának nevezte azt, míg a maga tálentumát csak megôrizte, elásta, hogy el ne vesszen megint.

délyt felszabadítják-e, vagy Magyarországról kimegy-e az orosz, vagy nem. Nem is érdekelheti, mint ahogy minket nem érdekelt annak idején, hogy Dél-Afrikában mi történik. Õket csak egy érdekli, a szavazó polgárok véleménye, azoké a szavazó polgároké, akik ôt hivatalba tették, s akikben ô bízik, hogy két-háromnégy év múlva újra rászavaz. Ha valamilyen politikai kérdés kerül felszínre, Washington, az a szenátor vagy az a képviselô kap harminc levelet szavazóitól, s a harminc levél mind ugyanazt az egy dolgot kéri tôle, akkor megcsinálja, arra szavaz. Na most! Talán sokan itt nem tudják közöttünk, hogy ezelôtt nyolcvan esztendôvel egy maroknyi kis emigráció ide került ebbe az országba. Cseh emigráns nem épített cseh iskolát, nem ôrizte meg a cseh anyanyelvet, gyermekeit nem taníttatta csehül, de kezébe vette az Egyesült államok összes egyetemét, és közvetlenül az elsô világháború elôtt 864 cseh egyetemi tanár tanított politikatudományt ebben az országban. És hogy a nagy amerikai Wilson, aki valószínûleg egy jóindulatú amerikai volt, mint a többi sok millió, elfogadta a szavát annak az egy embernek, aki véletlenül a sógora volt, akit Masaryknak hívtak. És, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezzel nem végzôdik a mese! A mese megy tovább, a mese ma is megy tovább. Például van itt egy Amerikában ismert, egyetemi körökben nagyon ismert tudományos társaság, az American Philosophical Society3, amelyik arról nevezetes, hogy minden amerikai egyetemi hallgató, aki doktorátusra készül, annak egy úgynevezett article-t4 kell megjelentetni, és véletlenül valamilyen Európára vonatkozó, Közép-Európára fôként, vagy Kelet-Európára vonatkozó témakört választ, mindegy, hogy mi az, irodalom, mûvészet, történelem, mindegy, földrajz, nem számít, annak itt kell megjelenni. Ez a Philosophical Society folyóirat.

Kedves magyar Testvéreim! Az igazság az, hogy a magyar jövendô szempontjából egészen mindegy, hogy mi megôrizzük-e itt a magyarságunkat vagy nem. State department2 fiókjaiban harmincnyolc tervezet van készen, s arra vár, hogy forduljon valami a világpolitikában, s Közép- és Kelet–Európát újjá lehessen rendezni. Abban a harmincnyolc tervben, terv között csak kettô van, amit mi, magyarok valamiképpen elfogadunk. Mint nyolc éve egyetemi tanár, benne élek abban a maszlagos, tébolyult világban, ahol a világpolitikát készítik. Mert higgyék el nekem, hogy a jövendôt nem Washingtonban készítik, soha nem is készítették! A jövendôt az iskolatermekben készítik, az egyetemeken készítik. Európai politikusaink, akik idevetôdtek, nem tudják megérteni, hogy itt a politikai élet másképpen mozog, hogy azt a szenátort vagy azt a képviselôt egyáltalában nem érdekli, hogy valamilyen zulu kaffer törzsnek most szabadságot adnak-e, vagy Er29


4/22/2007

12:15

Page 30

PoLíSz

Ahhoz, hogy a doktorátust megszerezze, vagy ahhoz, hogy ha ô már megszerezte ezt, de instruktorból segédtanárrá 5 lép elô, ahhoz neki ott valami meg kell jelenjen. Na most, ha ô politikai tudományon van, akkor ez az egyetlen hely. Most mi történikõ ô megírja a maga dolgozatát, kutat, utánanéz, tegyük fel, Magyarországon, utánanéz mindennek, becsületes, jó szándékkal, jó indulattal elkészít egy ilyet, beküldi. A folyóiratnak van egy úgynevezett board-ja6, nyolc úriemberbôl áll, azok átnézik és kijavítják. Odaírják, hogy ez és ez az állítás téves. Magyarországon sohasem volt kultúra, Magyarország soha semmit az emberiségért nem tett, a magyar nemzet sohasem volt vezetô a Kárpát-medencében. Ez hamis. Na most, ez a szerencsétlen fiatalember mit csináljon, ô nem tudja, ô forrásmunkákból olvasta, nem tudja biztosan, vagy a magas tanárember azt írja, hogy ez az igaz, hát ez az igaz, mit törôdik vele, az elôléptetése múlik rajta. Kijavítja, visszaküldi, kinyomják, bekerül az egyetemi könyvtárakba, az utána jövô diákok, amikor referendum után néznek, azt találják meg, lemásolják, és megtanulják. De azt senki nem tudja, hogy az a nyolc úriember, az a nyolc egyetemi tanár az mind cseh. A többiek, akik együttmûködnek, akik pénzelik az egészet, azok nem. De az a nyolc, akinek a szava dönt. A legújabb számában például, az áprilisi számban, az a legújabb, amit a kezembe raktak, egy dr. Arthur Low, professor political science7, azt írja, ír egy cikket arról, amelyben bebizonyítja, hogy 1956ban, az ’56-os magyar felkelés, a szabadságharc nem volt magyar érdem, nem a magyarok kezdték, nem a magyarok sugallták, a magyarok semmit sem csináltak, a magyarok mind kommunisták, Magyarországon béke van. Na most ezt egy amerikai, jó szándékú amerikai egyetemi diák elolvassa, természetesen elhiszi. Azt nem tudja, hogy dr. Low nem az író neve,

azt ô csak fölvette, a neve Lôvy Artúr, és Prágából került ide. Ha jelenleg, valami csudálatos csuda folytán a szovjet birodalom összeomlik, és arra kerülne sor, hogy kinyissák azt a bizonyos fiókot a State Department-ben8, melyben az a harmincnyolc tervezet készült, hogy mit csináljanak, hogyan biztosítsák örökre és örökre Közép-Európa békéjét. Akkor én megmondom, hogy mi történik. Magyarország teljes szétosztása, a magyar nép kitelepítése ázsiába, ahová való a dr. Lôvy. Na most. Mi itt vagyunk, ennyi és ennyi magyar ebben az országban. Rólunk mindenki tud, minket mindenki ismer, mert tehetségesek vagyunk, mert mindenütt ott vagyunk, de rólunk azt tudják, hogy mi egyebet sem tettünk, csak elnyomtunk más nemzeteket. Én tudom, hogy ez nem igaz, de nem találok egyetlen könyvet az egyetemi könyvtárban vagy a középiskola könyvtárában angolul, amit kinyithatok és megmutathatom, hogy itt van, ez az igazság. Kedves magyar Testvéreim! Mikor annak idején New Yorkban magyar politikusaink és vezetôink megveregették a vállamat, és azt mondták, hogy menjek Floridába, szót fogadtam. Vártam, hogy majd talán valami bizottmány, bizottság, nemzeti ilyen vagy olyan, tenni fog valamit. Semmi se történt. Tizenhárom esztendô múlva megmérgelôdtem, és elindultam magam, mint annak idején Kuncz Aladár Erdélyben, hogy csináljak valamit. Mert mi itt a helyzetõ Mi, magyarok egy valamit meg kell értsünk, akár tetszik nekünk, akár nem, hogy a magyar jövendô, a magyar nemzet jövendôje szempontjából teljesen semleges, hogy mi itt ilyen vagy amolyan egyesületekben nagy szerepeket játszunk, vagy nem. Hogy nekünk háromszáz nem tudom hány magyar nyelvû újságunk van. Még az is mindegy, hogy majdnem egymillió magyar van állítólag az amerikai kontinensen. Mert legyünk 30


4/22/2007

12:15

Page 31


ôszinték önmagunkhoz, Hölgyeim és Uraim, nagyon kevesen tudjuk, de nem is az a lényeg, hogy hazamenjünk, nekünk nem az a hivatásunk. Az igazság az, hogy ha ezt az emigrációt az oroszok nem kergették volna tengeren túlra, mi kellett volna mesterségesen létrehozzuk. Mert szükség volt arra, hogy iskolázott, tanult magyarok Amerika földjére jöjjenek, és megtegyék ugyanazt, amit a csehek és a románok olyan nagyszerûen meg tudtak tenni, s mennyivel könnyebb nekünk, mert azoknak hazudni kellett, történelmet hamisítani olyan ügyesen és ravaszul, hogy ne lehessen megfogni ôket. Nekünk semmit sem kell tenni, csak az igazságot mondani. De még erre is restek vagyunk, hogy ezt megtegyük. Minden magyar, aki Amerika földjén él, a magyar nép nagykövete, egy küldetést teljesít, életének ez az értelme és semmi egyéb. Nem az, hogy pénzt gyûjtsön, nem az, hogy ilyen vagy olyan magas hivatalba kerüljön, még csak nem is az, hogy ennek az országnak a kerekét elôbbre vigye. Azt megteszik mások. Az idesodort magyaroknak az a kötelessége, hogy hidat építsenek Magyarország és Amerika között, hogy a jóindulatú és jó szándékú amerikai néppel megismertessék a magyar igazságot. Nincs más megoldás, nincs más kötelesség, s ez mindennél fontosabb. S amit bizottságaink, bizottmányaink nem tudtak megtenni, vagy nem akartak megtenni, azt, Hölgyeim és Uraim, megpróbáltam én. Megalapítottam az Amerikai Magyar Szépmûves Céhet, ez annak idején az Erdélyi Szépmûves Céh tökéletes mintája. Mikor Kanadában zászlót bontottam, elhûlt bennem a vér a lelkesedéstôl, amivel a magyarok ezt fogadták. Nem a vezetô magyarok, értsék meg, a dolgozók, az egyszerû emberek! Egy városban például a papon kívül tanult ember nem volt a jelen levô háromszáz között. Magyar parasztemberek, munkásemberek, gyári

munkások, alja nép, erdélyi csendôr, ezek állottak fel oda mellém. Van valami, amit én másképpen csinálok, mint minden eddigi magyar. Legelôször is hadd mondjam azt el, hogy annak idején Diogenész, a bolond görög elindult azzal a bizonyos lámpással, fényes nappal Athén utcáin embert keresni. Ugyanúgy én, a bolond magyar elindultam egy másik lámpással Amerika földjén magyart keresni. Nekem nem kell egymillió magyar, nekem ezer magyar kell. Azt akarom látni, hogy van-e az amerikai kontinensen ezer magyar, vagy nincs. Mert ha nincs, akkor menjünk haza, fogjuk be a szájunkat és kössük fel magunkat az elsô szegre. Semmi értelme annak, hogy itt éljünk ezen a földön. Az én tervem szerint ezer magyarra van szükségem. Az Amerikai Magyar Szépmûves Céh tagjaira, minden tag tíz dollár évi tagdíjat fizet, egy jókora üveg pálinka árát. Ennyit talán csak megér a magyarság mindannyiunknak. Ezért a tíz dollárért mi adunk a kezébe két könyvet minden évben, egyet magyarul, egyet angolul. Legtöbbször a könyv ugyanaz lesz. A magyar kiadás csak ezer példányban jelenik meg, annyi példányban, amennyi tagunk van, számozott és névre szóló példányok, bolti forgalomba nem engedjük. Az angol nyelvû példány, az megjelenik annyi példányban, amennyire a pénzbôl telik. De csak olyan könyveket adunk ki, amelyikbôl Amerika népe megismerheti az igazi magyar munkát, az igazi és kendôzetlen magyar jelent, és a magyar nép jussát egy boldog és békés jövendôért. Valamit ne felejtsünk el! A magyar példányt, azt mindenki névre kapja, a neve benne lesz. Kap ugyanakkor egy angol példányt azzal a kéréssel, hogy az angol példányt ajándékozza oda egy angolul beszélô barátjának. Még egy különbség. Mi nem fogadunk el alapító és pártoló tagokat, csak tagokat. Akit megszáll a nagylelkûség, húsz, harminc, negyven 31


4/22/2007

12:15

Page 32

PoLíSz

vagy ötven dollárt akar adni, elfogadjuk, de ezért öt tagságot kap, és vagy ô maga ajándékozza szét a többi könyvet amerikai könyvtáraknak, vagy mi megtesszük helyette. A fennmaradó angol példányokat pedig eljuttatjuk minden amerikai egyetemi könyvtárba és lehetôleg annyi közkönyvtárba, amennyibe lehetséges. S ha netalán megtörténne az a nagy csoda, hogy ezer tagnál többünk van, meg tudjuk engedni magunknak azt a luxust, hogy minden évben kihozzunk még egy harmadik könyvet – csak angolul –, amely referenciaképpen lenne elkönyvelve; a magyar kisebbségi helyzet, a kisebbségek helyzete Magyarországon, magyar történelem, a Duna-medence problémája mind tudományos alapon, tudományos adatokkal alátámasztva, hogy azokat az amerikai egyetemek és középiskolák használhassák tudományos szempontból. Azok, akik kívánnak belépni az Amerikai Magyar Szépmûves Céhbe, azok annál az asztalnál az elôadás után találnak majd két hölgyet, akik átveszik a tagsági díjat, elismervényt adnak róla és egy számot, azonkívül egy kis kártyát azzal a kéréssel, hogy a tag írja rá a nevét, lehetôleg olvashatóan, mert én író vagyok és nem patikus, és a Kanadai Magyarság azonkívül közölni fogja a tagok névsorát városonként, hogy így nyilvánosság elôtt is nyugtázzuk a befutott összegeket. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ahogy mondtam, én nem azért jöttem ide, hogy szórakoztassam Önöket, hanem azért, hogy keserû igazságokat vagdossak a fejükhöz. Kedves magyar Testvéreim, az idô telik. Öregszünk, én öregszem, mindnyájan öregszünk, maholnap meghalunk, s beásnak az idegen földbe. Hogy érdemes volt-e egyáltalán élnünk ezen a Glóbuson, az azon múlik majd, hogy hagytunk-e valamilyen maradandó nyomot magunk után. Nem betétkönyvekben, nem takarékpénztárokban, még csak nem is könyvekben, hanem olyan

hatásokon, melyek tovább élnek, és melyek befolyásolják Magyarország jövendôjét. Ha ezt meg tudjuk tenni, hogy az amerikai közvéleményt, az egyszerû, jó szándékú amerikai választópolgár véleményét, amit hamis írásokkal beleneveltek, meg tudjuk változtatni, meg tudjuk ismertetni velük az igazságot, ezzel megmentjük a magyar nép jövendôjét. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor érdemes volt élnünk, érdemes volt szenvednünk, minden érdemes volt. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor hiábavaló volt az egész, akkor jobb lett volna nekünk ott halni meg a Kárpátokon a lövészárokban. Ez az, amit mondani akartam. Köszönöm, hogy meghallgattak, áldja meg Önöket a jó Isten! (1964) Jegyzetek 1. Utalás a Tizenhárom almafa és az Elvásik az veres csillag címû regények fõhõsére. 2. State Department: Külügyminisztérium 3. American Philosophical Society: Amerikai Filozófiai Társaság. Benjamin Franklin alapította 1745-ben, célja a fiatal kutatók támogatása, ösztöndíjak kiírása. 2005-ös adat szerint majdnem 1000 tagja van világszerte. 4. article: cikk, tanulmány 5. tanszéki munkatársból tanársegéddé válik 6. bizottság, tanács 7. politikatudományok, politológia professzora 8. Külügyminisztériumban

32


4/22/2007

12:15

Page 33


Wass Albert halálának dokumentumai

Megbízott megtekintette a helyszínt: az áldozat fején lôtt sebbel feküdt az ágyon. Lábánál egy ezüst-kék Barrell típusú fegyver feküdt, valószínûleg egy 44-es. Helyszín átadva a helyszínelôknek. Mary informálta megbízottat arról is, hogy elôzô nap a családdal nagy vita kerekedett, az áldozat öngyilkossággal fenyegetôzött. Áldozat/Tanúk Hivatkozás: halotti vizsgálat. Wass de Czege, Albert. Tel.: 352-759-2255, Cedar Crest 54729, Astor Park, FL, 32007.

Kiegészítô jegyzôkönyv Ügyiratszám: 98-02-4886 Áldozat: Wass de Czege Közreadja: Chris Daniels seriff Lake megye, West Ruby utca 360 Tavares, FL 32778

Halotti jegyzôkönyv

Jegyzôkönyv Ügyirat: 98/02/4886; áldozat: Wass de Czege. Gyilkosságra utaló megjegyzés: nincs. Megjegyzés: Öngyilkosság. Dátum: 1998. 02. 29. Bûnügyi jegyzôkönyv Ügyiratszám. 98/02/4886. Jelentés idôpontja: kedd, 1998. febr. 17., 3:20. Tanú: Mary Wass de Czege, feleség, tel: 352759-2255. Másolatot kap: Geza Wass de Czege, postázva: 1998. március 3. Beszámoló (kézírással) Helyszín: Cedar Crest 54729, Astor Park, FL

Idôpont: 1998. 02. 17., kedd; Cedar Crest 54729, Astor Park, FL, 32007. Eset típusa: befejezetlen Eset száma: 98/02/4886 Bejelentô:Mary Wass de Czege tanúsítja: 1. hallotta a lövést; 2. az áldozatot maga találta meg a hálószobában; 3. az áldozat korábban fenyegetôzött öngyilkossággal. Áldozat: Wass de Czege Albert. Helyszín: hálószoba a ház délkeleti sarkában. Autopszia: igen. Nyomozó: Lynn Wagner. Hívás ideje: 03:57. Kiérkezés ideje: 04:38.

Febr. 17-én Branton körzeti megbízott a fenti címre érkezett öngyilkosság ügyében. A helyszínre érkezés után felvette a kapcsolatot az áldozat feleségével, Maryvel, aki elôadta: együtt tévéztek, amikor az áldozat felkelt, és a hálószobába távozott. Lövést halott, és amikor bement, ott találta az áldozatot az ágyon fekve, lôtt sebbel a fején. Azonnal hívta a rendôrséget. Mary elmondta: az áldozat korábban is fenyegetôzött öngyilkossággal, öregnek tartotta magát, nem akart tovább élni, ráadásul anyagi gondjai voltak.

Beszámoló (kézírással) (Elôadja: Lynn Wagner nyomozó. Kiérkezés: 04:38. Jelen vannak: Mock ôrmester, Branton körzeti megbízott, az áldozat felesége és lelkipásztora. Megjegyzés: Lynn Wagner 15 éve ismeri az áldozatot) A százéves, kétszintes ház bejáratával szemben vezet fel a lépcsô az emeletre. Jobbra található a nappali, ahol a feleség tartózkodott. Balra fordulva a földszinti

33


4/22/2007

12:15

Page 34

PoLíSz

hálószobába lehet jutni (a ház északkeleti sarka). Bent az ágyon hanyatt feküdt az áldozat, lába a földet érte (észak irányban). Lábánál kézifegyver feküdt, az üres pisztolytáska az éjjeliszekrényen volt. A koponya a szemöldök felett erôsen sérült. úgy tûnik, az áldozat a szájába helyezte a fegyvert, miközben a lába a földön volt, elôrehajolt, majd meghúzta a ravaszt. A lövés hátravetette az áldozatot. Ruházata: pizsama. (Megjegyzés: Az áldozat magyar gróf volt, hazájában nôtt fel. Sportot, természetet kedvelô ember volt, egész életében vadászott. Fegyverek közt élt, ismerte azokat.) Wagner nyomozó kihallgatta az áldozat feleségét, Maryt: a hölgy elôadta, álmatlan éjszakáikon kávéztak és tévéztek a nappaliban. Az áldozat egészségi állapota megromlott az utóbbi idôben egy hónapokkal ezelôtti komoly autóbaleset következtében. Ez a 40-es fôúton történt a postahivatalnál. Sokszor beszélt céltalanságról, ürességrôl, kiégésrôl; megtakarításaik elfogytak, pénzügyi problémáik voltak. Elôzô nap Mary elhívta az áldozat fiát DélFloridából, aki abban a hitben távozott, hogy a gondok megoldódtak. Rövidebb beszélgetést követôen az áldozat felállt, és a hálószobába sietett. A feleség azt hitte, lepihenni megy. Egy perccel ezután Mary lövést hallott. Tudta, mi a helyes ilyenkor, és azonnal hívta a 911-et, majd az egyik szomszédot. Semmilyen jel nem utal idegenkezûségre. Az ügy lezárva.

Bejelentés ideje: 03:45 Kiérkezés: 05:20 Vizsgálat vége: 07:10 Szinopszis: 1998. február 17-én 3:45kor Farley Caudill értesítést kapott a Lake megyei serifftôl: készítsen jegyzôkönyvet egy fôbelövéses esetrôl. Kb. 05:20-kor Caudill a címre érkezett. Leírás: fehér, kétszintes faszerkezetû ház. A seriffirodától már ott tartózkodott két fô. A bejárati lámpa égett, a házban is világos volt. Kb. 05:27-kor Caudill találkozott Brantley-vel, aki a köv. információkat adta át: 1. Az áldozat és felesége kb. éjjeli 3-kor felébredt, és kiment tévézni a nappaliba. 2. 03:20 körül az áldozat szó nélkül átment a hálószobába (ház északkeleti sarka), ezt követôen fejbe lôtte magát egy 44-es revolverrel. 3. áldozat rossz egészségi állapotban volt. Ok: egy évvel korábban elszenvedett autóbaleset. Kb. 05:30-kor Caudillt körbekísérték a helyszínen. Caudill belépett a fôajtón, majd balra fordult (keletnek), a hálószoba felé. Az ajtó ki volt támasztva (az északnyugati falnak). A szobában két duplaágy áll egymás mellé tolva, fejjel a nyugati falnak. Az áldozat az ágy északi oldalán feküdt hanyatt, fejjel déli irányban. Lába a földet érte, bal oldalon feküdt a 44-es Smith and Wesson 292-es revolver (gy. száma: N336752). Az áldozat világos pizsamát viselt, amit elöntött a vér. Fején komoly sérülés látszott, agya szétfröcscsent, a koponya elülsô része nyitva. A vér beterítette a hálószobát. Semmilyen jel nem utal közvetett célpontra. Kb. 05:50-kor Caudill képeket készített a helyszínrôl. Eszköz: Pentax K1000 35mm-es kamera, Vivitar vaku, 100 dines film. 06:10-kor Caudill videofelvételt készített egy RCA VHS kamerával, benne Polaroid T-120 kazettával. 06:40-kor Caudill Hicks segítségével

Vizsgálati jegyzôkönyv Közreadja: Farley Caudill helyszínelô Eset: Albert Wass de Czege Eset típusa: Halotti vizsgálat 34


4/22/2007

12:15

Page 35


Kórbonctani jegyzôkönyv

helyszínrajzot készített. Ennek alapján rekonstruálható az esemény. 06:50-kor Caudill begyûjtötte a fegyvert. 06:55-kor a Beyers Temetkezési Váll. (South Central Av. 279, Umatilla, FL.) két munkatársa, Rick Vincent és Doug Hasley megérkezett, hogy elszállítsa az áldozatot a leesburgi kórbonctani intézetbe. 07:05-kor az áldozatot zsákba tették, pecsét száma: 002705 07:10-kor Caudill kiüríttette a helyszínt, majd elkísérte a temetkezési vállalat embereit Leesburgba. 08:01-kor Caudill megérkezett Leesburgba, a kórbonctani intézetbe. A holttestet beszállították, majd Caudill távozott. Kb. 10:00-kor Caudill visszatért az intézetbe, hogy részt vegyen az autopszián. (átvételi nyugták a fegyverrôl, a felvételrôl és a kellékekrôl, számuk: 35230-31-37)

(záróvélemény) Közreadja: dr. Susan M. Rendon, M. D. Idôpont: 1998. 04. 27 Eset: MA-111-98 Következtetés: Ez a nyolcvanéves1 idôs ember közeli lövés áldozata, ami a fejre irányult. Öngyilkosság. Halál oka: Erôs vérveszteség. Fejlövés. Mód: Öngyilkosság. (Klinikai vizsgálat eredménye csatolva, elvégezte: Michael I. Schaffer PhD.) Megjegyzés 1. Ez nyilvánvalóan elírás (Wass Albert kilencvenéves korában hunyt el. – A ford.)

35


4/22/2007

12:15

Page 36

PoLíSz

J. M. G. Le Clézio

nem mozdulatlanok. Olyanok, mintha aludnának és álmodnának, hosszú, évszázadokig tartó álmot, s mintha nem gondolnának semmire. A fiúcska azonban tudta jól, hogy a fák nem alszanak, csak egy kicsit ijedôsek és bátortalanok. Ha látják közeledni az embert, még erôsebben kapaszkodnak gyökereikkel a földbe. Egy kicsit olyanok, mint a kagylók a tengerparton, azok is, ha meghallják az ember lépteit, gyorsan rátapadnak az öreg sziklák oldalára. Meg kell szelídíteni a fákat. A kisfiú nem sietett az indulással, azt játszotta, hogy megszelídíti a fákat. Csöndesen elsétált az erdô közepéig, vigyázva, hogy ne csapjon nagy zajt, majd leült a tisztáson, és várt. Olykor halkan fütyörészett, mert a fák szeretik a muzsikát, legalábbis azt, amelyiket fütyörészik. Soha nem félnek a madaraktól, sem a tücsköktôl, nagyon szeretik kedves hangjukat. A kisfiú jókedvûen fütyörészett közöttük, s egyszer csak látta, hogy a gyökerek lassan, fokozatosan engednek a szorításból. Az ágak is egy kicsit széjjelebb nyíltak, mint egy hatalmas ernyô, és a gyökerek rugalmassá váltak, majd lassan, nagyon lassan elindultak, csúsztak elôre. Milyen különös, hogy a gyökerek teljesen fehérek, a nap és a fény nem feketítette meg ôket úgy, mint a törzset és az ágakat. Amikor a fák egy kicsit lazítanak, furcsa zajt lehet hallani, olyat, mint az ásítás vagy a sóhajtás. Ezt hallani mindenfelôl. Különösen a tölgyek sóhajtoznak erôsen, mélyeket, sok levegôvel. A nyárfák halkabbak, aprókat sóhajtoznak, éles, szaggatott hangon, akárcsak a fenyôk. Ilyenkor a fák lábainál a páfrányok is mozognak, leveleik remegnek, hullámzanak, de nem a széltôl. Az emberek, akik nem tudják megszelídíteni a fákat, azt mondják, hogy az erdô csendes. Azonban ha te fütyülsz, és ha szépen fütyülsz, mint egy madár, már kezded hallani a fák neszezését. Elôször csak ásítozást, szipogást, de késôbb más zajo-

(Franciaország)

Utazás a fák országában Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon unatkozott. Utazni szeretett volna, felszállni a magas égbe, vagy lemerülni a tenger mélyére, talán átmenni a horizont másik oldalára. Ahhoz viszont, hogy utazhassunk, közlekedési eszközre van szükségünk. Ennek a kisfiúnak azonban nem volt sem csónakja, sem autója, sôt, még vonatra sem szállhatott, szóval nem tudott nekivágni az útnak. Maradnia kellett tehát ott, ahol volt, s ezt már nagyon unta szegény. Egy nap azt mondta magában: – Bárcsak szárnyakat vagy uszonyokat tudnék növeszteni! – Régóta foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy elmenne a fák országába. Ez nem amolyan hirtelen támadt ötlet volt a részérôl. Annak idején, mikor egyszer az erdei ösvényen sétálgatott, sok különös, furcsa dolgot tapasztalt: mintha a fák beszéltek volna hozzá, sôt, mintha elmozdultak volna a helyükrôl. Mintha az egyik nap itt álltak volna, máskor meg ott… Az volt az érzése, hogy a fák olykor talán sétálnak… Amikor nézzük ôket, mozdulatlanul állnak, gyökereikkel erôsen kapaszkodnak a földbe, csupán millió és millió levelük rezeg, forog a szélben. De ez csak a látszat, csak mi hisszük, hogy mindig ugyanazon a helyen maradnak, évrôl évre. Nyugodtnak és csendesnek látjuk ôket, erôs gyökereiket mélyen belefúrják a fekete földbe. Ha csak úgy nézzük ôket, minden különösebb figyelem nélkül, azt hihetjük, hogy nem akarnak semmit, s hogy nem tudnak számunkra semmit sem mondani. Ám a kisfiú tudta, hogy ez nem így van. A fák 36


4/22/2007

12:15

Page 37

VILÁGBESZÉD

kat is észlelsz. Egy-egy mély dobbanást, olyant, mint egy szívverés, valahonnan a föld mélyébôl, majd reccsenést, nyújtózkodó ágak ropogását, rezgô falevelek zizegését, fatörzsek ráncainak kisimulását. Mindenféle füttyszerû zajokat, mert a fák válaszolnak neked. Ha nem figyelsz eléggé, azt hiheted, hogy a madaraktól erednek ezek a hangok. Mondhatni, nagyon hasonló is, de ez a hang nem a madaraktól, hanem a fáktól jön. A kisfiú megtanulta felismerni a fák hangjait. A nagyon vastag törzsû fák hangja mély és folyamatosan rezeg a földben, mindig ugyanazt dörmögik. A vékony törzsûek fuvolaszerû hangon dalolnak és fütyörésznek, szakadatlanul, még ha elfáradnak is egy kicsit, csak beszélnek tovább, vékonyka, éles hangjukon. Az emberek nem ismerik a fák nyelvét, azt gondolják, hogy az ágak tele vannak verebekkel és kerti sármányokkal, de a kisfiú nagyon jól tudta, hogy a hang a rezgô nyárfától, az akácoktól és az összes többi vékony törzsû fától ered. Ez nagyon jó szórakozás: fütyörészve megszelídíteni a fákat. Fokozatosan szólalnak meg, és olyankor mindannyian egyszerre beszélnek: sípoló recsegés és ásítozás ez, amelyet nagyon tisztán lehet hallani. Jó tudni, hogy amikor mi a fák országában vagyunk – azért, hogy megszelídítsük ôket –, a fák látnak bennünket. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz! Aligha van fecsegôbb, beszédesebb természetû valami, mint a fák, amikor megszelídülnek. Mindenhol van szemük, minden egyes levelükön van egy szem. De ezt senki nem tudja. A fák általában félénkek, és olyankor, ha ember jár a környéken, csukva tartják. A kisfiú, aki el akart utazni a fák országába, megtanulta fokozatosan kinyitni a szemüket. Olyan csendesen fütyörészett, ahogyan csak bírt. Nem úgy, mint a szél, hanem úgy, ahogyan a fák: egy vagy két szólamban, halkan. Ekkor

mindegyik, még a legapróbb levelûek is kinyitották a szemüket, lassan, egymás után, ahogy a csigák nyújtogatják a szarvaikat. A lombok sokféle színben pompáznak: feketék és sárgák, rózsaszínûek, sötétkékek és kékesszürkék. Mindannyian a kisfiút nézték, aki ott ült a tisztás közepén, és nagyon nyugodt volt a tekintetük. Nyilvánvaló, hogy a fák különbözôek. A tölgy (az, amelyiket Hudhudhudnak hívtak) egy nagyon komoly fa, olyan mélyreható a tekintete, hogy egy kicsit megborzong tôle, akire ránéz. Mindig nagy dolgokon elmélkedik: a csillagok végeláthatatlan rengetegét fürkészi az éjszakában. Ismeri a konstellációikat, követi a hold változásait. Aztán itt van a nyírfa, nagyon komplikált nevet visel, úgy hívják: Phuiii Wooo Woooit Tihuit. ô azonban csak a szórakozásra gondol. Nagyon szereti a napfényt, és azzal mulatozik, hogy más fák szemébe tükrözi a sugarakat. Nem, ô nem komoly fa. Aztán itt van a tiszteletre méltó juhar, akit Whootnak neveznek. Nagyon öreg, a törzse kétfelé hasadt, mindjárt a gyökerétôl. Többször belécsapott a villám, és ezt gyakran elmesélte másoknak, hogy hogyan is történt. De még rengeteg fa van, amelyeknek a kisfiú még nem ismerte a nevét: cédrusok, kôrisek, paratölgyek, babérfák, platánok, nyárfák, füzek, borscserjék, mogyoróbokrok. Ezek mind itt vannak az erdôben, állnak, szemben egymással, szorosan, és szakadatlanul beszélgetnek. De vannak karcsú feketefenyôk is, sokan. ôk nem értekeznek fontos dolgokról, egy kicsit hallgatagok is, mint a tiszafák, mert figyelnek, ôrzik az erdôt. Amint észreveszik, hogy valaki közeleg, remegtetni kezdik a leveleiket, és ezzel olyan hangot adnak, mintha mindjárt esni kezdene az esô. A fák végeláthatatlan sokasága állandóan beszél, míg a fenyôk ôrködnek, aztán hirtelen, ha megérkezik a jelzés, úgy tesznek, mintha meghaltak volna. Minthogy azonban a kisfiú megszelídítette ôket, most már nyugodtan sétálha37


4/22/2007

12:15

Page 38

PoLíSz

tott közöttük, a fák zöld szemei nyitva voltak, nézték ôt, ô pedig hallgatta a beszélgetéseiket. Ilyenek a fák, mindig fecsegnek. Alszanak egy keveset, majd fölébrednek, és újra kezdik a csevegést. Az ember számára ezek amolyan se füle, se farka történetek, mert nem ért belôlük semmit. Ezek a históriák az esôrôl, a napsütésrôl, a zivatarokról vagy éppen a legújabb hírekrôl szólnak, amelyek az erdô másik végébôl jönnek. A nyírfák és a rezgônyárfák megállás nélkül beszéltek, egész idô alatt vékony, éles hangjukon, amely egy kicsit fárasztó a fülnek. És közben mozgatták rengeteg sok levelüket. A nyárfák különösen fecsegô természetûek. Azok, akik a legkevésbé beszédesek, minden bizonnyal a tölgyek és az öreg juhar. Nekik furcsa, kongó, mély hangjuk van, és nagyon régi, kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyôk és a tiszafák szomorúak, a füzek olykor még sírnak is. A mogyoróbokrok és a gesztenyefák kemények, rossz a természetük, képesek egyik pillanatról a másikra dühödten nagy zajt csapni. A kisfiú szívesen beszélgetett az öreg tölggyel. Fütyült neki: – Hogy hívnak téged? – Tuoootu – mondta a tölgy. – Te vagy az erdô királya? – kérdezte a kisfiú. – Nem, nem én vagyok az erdô királya, ô nagyon messze lakik innen, a hegy másik oldalán. De ô is tölgy, mint én. – Hogy hívják? Az öreg tölgy gondolkodott egy pillanatig, s miközben gondolkodott, recsegtek, ropogtak az ágai. – Mi úgy mondjuk: Wootooyoo, akarom mondani: Felség! A mi nyelvünkön ez azt jelenti. – Már biztosan nagyon öreg lehet – mondta a kisfiú. – Bizony öreg! Már akkor idôs volt, amikor én születtem, már akkor háromszázéves volt.

A kisfiú nagy tisztelettel nézett a tölgyre. – Sokat láthatott életében... – Igen, mi nagyon sok dologról tudunk, és sokat láttunk. – Lehet, hogy egy nap majd te leszel az erdô királya – mondta a kisfiú. Az öreg tölgy kiegyenesedett egy kicsit, ez hízelgô volt rá nézve. – Ki tudja? Ha nem sújt belém a villám, talán igen. – És a nyárfák? Õk nem lehetnek királyok? A tölgy kissé gúnyosan füttyögött: – Õk? Ezek nem gondolkodnak, csak fecsegnek, mint a madarak. Mindannyian gyufásdobozban végzik. A kisfiú egy picit elszomorodott, mert ô szereti a nyárfákat is. Majd búcsút intett a tölgynek, és folytatta az útját az erdôben. Csendesen fütyörészve ballagott elôre, hogy a fák tudják: ô közeledik. Hamarosan megérkezett egy tisztásra, ahol sok nagyon fiatal fa volt: világoszöld fenyôk és eukaliptuszok. Szívélyesen üdvözölték, és vidáman fütyültek neki. – Hihuit (így nevezték, s ezzel azt akarták mondani: kisember), eljössz ma este táncolni? A kisfiú azt válaszolta, hogy megpróbál elmenni, majd kilopódzik a házból, miután már mindenki elaludt. Eljött az este, s ô visszaindult az erdôbe. Egyáltalán nem félt, mert tudta, hogy a fák a barátai. Az ég sötétkék volt, a telihold nagyon fényesen világított. Amint a tisztásra ért, meghallotta a zenét. Az öszszes fa ugyanazt a refrént fütyülte. Az erdô közepén csak fiatal fák voltak, az öreg tölgy és a tiszteletr eméltó juhar kívül maradt, a tisztás szélén ôrködött. Olykor, ha vadorzók jönnek az erdôbe, a juhar kiált, mint egy kuvik, hogy figyelmeztesse a többieket. Miután elmúlt a veszély, a fiatal fák körbeálltak a tisztáson, és táncoltak, énekeltek. úgy mozogtak, mint az emberek, 38


4/22/2007

12:15

Page 39

VILÁGBESZÉD

csak sokkal lassabban. Billegve, hajladozva csúszkáltak elôre a gyökereikkel, és kiabáltak: – Tiuutoo tiuu tiuutoo! Aztán lassan fordultak maguk körül, és összecsapdosták az ágaikat a szemben lévô szomszédjukkal, majd az ellenkezô irányba kanyarodtak. Kapkodás és sietség nélkül, lágyan hajladozva táncoltak. Ez nagyon különös látvány. A kisfiú egy darabig nézte a táncoló fákat, majd ô is belépett a körbe. Lassan forgott önmaga körül: elôször erre, aztán arra, keresztbe fonta a karját, és táncolt egy egészen fiatal cédrussal, amely alig volt nagyobb, mint ô. Minden fordulónál kitárta a karját, amely beleütközött a cédrus ágaiba. Ezen aztán mindketten jót nevettek. Sokáig tartott a mulatság, a fák daloltak és zümmögtek is hozzá: tuut-tut-tuuut… – hol nagyon élesen, hol meg mélyen, súlyosan. A szabályos ütemben összeverôdô gallyak különös zenét csináltak. Az öreg fák erôsen összecsapdosták ágaikat, ennek robbanásszerû hangja messzire elhallatszott. Mindannyian nagyon boldogok voltak, elfelejtették, hogy itt kell maradniuk, ezen a helyen, lehet, hogy évszázadokon át. Lassan fordultak a gyökereiken, gomolygott a por, valahányszor csak öszszecsapták az ágaikat, hulló falevelek és porfelhô szállt a levegôben. A hold meg a saját útját járta az égen, miközben a fák ott lenn táncoltak. Majd mikor az ezüstszínû korong eltûnt az erdô másik oldalán, a fák is abbahagyták a táncot. Elfáradtak. A kisfiú is nagyon elfáradt, de boldog volt. Mindenki elindult a saját helyére. Egy kicsit lehajtották az ágaikat. Ekkor a tölgyek jó hangosat fütytyentettek az erdô másik szélérôl: – Itt az alvás ideje! – Mindannyian, egyik a másik után, lecsukták a szemüket a levelek, és elaludtak. A kisfiú is elálmosodott. Elnyúlt a mohaszônyegen a tisztás közepén, és ô is lehunyta a szemét. A fák lágy meleget sugároztak maguk körül, ahogy felhevültek a

tánctól. A kisfiú sokáig aludt, már pirkadt kelet felé, az öreg tölgy egész éjszaka vigyázta az álmát.

Hajóssy János fordítása

Bernard Clavel (Franciaország)

Szent Émilion legendája A nyár dereka keményen nekifeszült a domb lejtôinek. Rossz, rögös ösvény kúszott felfelé a szôlôföldek között, de azokat láthatóan nem zavarta a hôség. Az ösvényen egy darócruhás, magas, szikár ember lépdelt fájdalmasan ócska sarujában. Homlokáról patakokban folyt a veríték, s a csontos arcát belepô porba kacskaringós árkokat vájt, míg fenn nem akadt torzonborz, szürke szakállán. Öltözetén, szokatlan módon, néhány üres kagyló függött. Bal vállán lapos tarisznya, kötélbôl készült övén ivótök. Bütykös, eres keze hoszszú botot markolt, hogy legyen mire támaszkodnia. Emberünk fölfelé kezdett kapaszkodni, ám kisvártatva észrevette, hogy egy ismeretlen tart feléje. Vállán kapát vitt, kezében patyolattiszta fehér kendôvel letakart kosár. Emberünk megállt, majd botjára görnyedt, s látszott rajta, hogy támasza nélkül menten összeroskadna. A parasztember köszöntötte, s megkérdezte: – Honnan jössz? – Bretagne-ból. – Messze van az? – Tíznapi járóföldre. – A kutyafáját! Nem csoda hát, hogy vérzik a lábad! A vándor lenézett vér- és porlepte lábára: 39


4/22/2007

12:15

Page 40

PoLíSz

– Nincs itt valahol egy forrás, ahol felfrissíthetném magam? – Forrás? Dehogy nincs, és jó hideg is! Itt van a közelben, odavezetlek. A domboldalon balra fordultak, és hamarosan egy sziklához érkeztek, ahonnan víz csordogált egy kôbe vájódott medencébe. Mivel a vándor lehajolt, a parasztember megkérdezte: – Te meg mit csinálsz? – Teringettét! Mi mást csinálnék, inni akarok! A másikból kitört a kacagás: – Vizet inni? Bolond vagy?! Meglásd, beteg leszel! – Miért? Ezt a vizet nagyon is tisztának nézem. – Így is mondhatjuk. Tiszta, hûs, minden olyan jellemzôje megvan, ami elvárható egy forrástól. Csakhogy ez még nem ok arra, hogy igyunk is belôle! Vesd le sarudat, és mártsd bele a lábad ebbe a medencébe! Adok én majd neked olyan italt, amitôl visszanyered az erôdet! A vándor – csak mert túl fáradt volt a vitatkozáshoz – engedelmeskedett. Kényelmesen elhelyezkedett, lábát belelógatta a vízbe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott: – Máris jobban érzem magam! De ettôl még nem lettem kevésbé szomjas. Ég a torkom, mintha órák hosszat szénát rágtam volna. A parasztember felemelte a kosarát fedô kendôt; a kosárból cipót, darab szalonnát, végül egy üveget vett elô. Fogta az üveget, kinyitotta, és odanyújtotta a vándornak. – Igyál, aztán mesélj! A férfi nagyokat kortyolt. Ahogy ivott, úgy változott az ôt figyelô paraszt ábrázata. A paraszt keze annyira remegett, hogy amikor a másik visszaadta az üveget, épp hogy meg tudta fogni. – Mi van veled? – kérdezte a vándor. Azt mondhatnók, nem vagy valami jó színben.

– Nahát… ez aztán… hitemre… én… – Beszélj már, mi ütött beléd? – Semmi, de... de… – és még mindig remegô kezével a férfi fejére mutatott. – Ja, a glóriám! Meglepôdtél? Miért, sosem láttál még szentet? Erre a másik az üveg mellé rogyott, és érzelmektôl elfúló hangon magyarázta: – Hisz’ mikor megláttalak, semmi sem volt még a fejed fölött! A szent néhány pillanatig gondolkodott, aztán szakállán végigsimítva így szólt: – Mindazonáltal ez igencsak lehetséges. Két éve ugyanígy megjártam, kis híján belehaltam a fáradtságba. A glóriám kialudt, az orvosok pedig három napon át küzdöttek, orvossággal tömtek, míg végre sikerült valami kis fényt adni neki. Mielôtt újból megszólalt volna, a medence fölé hajolva a tükörképére pillantott: – Az igazat megvallva, azt hiszem, még sosem ragyogott ennyire. Italodnak különös hatalma van! Mi ez hát, mondd! – A borom. – Ó, hát vincellér vagy? – Igen, szent zarándok, vincellér vagyok, mint mindenki ezen a dombon. A szent az üveg után nyúlt, tekintete sugárzott a jókedvtôl, miközben ezt mondta: – Adj még egy kicsit! Hadd kóstoljam így, hogy már a szomjam alábbhagyott. Szájában tartotta a bort, ízlelgette, majd kevéske levegôt vett, és lassan lenyelte; aztán már-már ünnepélyes hangon kijelentette: – No, vincellér, bevallom, sohasem ittam még ehhez foghatót! Sem otthon, sem Compostelában, ahol pedig már kétszer is jártam. – Mi dolgod olyan messze? – Hálát adok az Úrnak. – Azt hiszed, muszáj akkora utat megtenni ezért? Hát a bor, amit ezek a földek adnak, nem érdemli meg a hálaadástõ

40


4/22/2007

12:15

Page 41

VILÁGBESZÉD

– Nahát, gazda, úgy beszélsz, akár az égi küldöttek. – Az is vagyok. Azért jöttem erre a földre, hogy örömet adjak az embereknek. Te magad is megállapítottad: olyan nektárt sajtolunk, mely táplálja a vért, és örömet csöpögtet az ember szívébe. – És mi a neve a borodnak? Na, erre a vincellér a fejéhez kapott, homlokán öszszeszaladtak a ráncok, mondhatnánk, nagy zavarban volt. Kortynyi bor után, csak hogy bátorságot merítsen, bevallotta: – Hát igen, épp ez az, nem sikerült még illô nevet találnunk hozzá. – Nevezzétek el a faluról! – Az ám, de a falunak sincs még neve, hisz mindössze hat házból áll. – Teringettét, ennek a fele se tréfa! A gazda észre sem vette, hogy nagy felindulásában épp a szent mellé ült le; lábát ô is belemártotta a forrás vizébe. S ha igaz, hogy a bornak nagy hatalma van, úgy a víznek is a maga módján, hiszen a vincellér esze és lába egyszerre frissült fel tôle; eszébe is jutott valami: – Bezzeg ha lenne a falunak védôszentje, most segíthetne rajtunk! – mondta ravaszul. – Ez már igaz. A szent embert szeme sarkából lesve a vincellér kibökte: – És te? Mit szólnál, ha te lennél a védôszentünk? – Én? De nekem Compostelába visz az utam! A gazda újból az üvegért nyúlt, felemelte, a fény felé tartotta, s ezt mormolta: – Olyan rossz állapotban, amilyenben még nemrég voltál… A szent figyelte a boron keresztülhatoló napsugarat. Glóriája egészen vöröses és még tündöklôbb lett. Kissé bizonytalan hangon ezt kérdezte: – De mi van, ha te mégis az ördög küldöttje vagy, aki a pokol ösvényére akar taszítani? – Én? Nem gondolhatod komolyan!

Gyerünk, igyunk még egy kortyocskát, és majd belátod, hogy ez csak az égieknek tetszô nedû lehet. A szent ember végül beadta a derekát. Ivott egy kortyot, majd megint egy másikat, míg csak ki nem ürült a flaska. – Igazad van – mondta –, az ördög sose tudna ilyet csinálni. Erre csakis a jó Isten képes!… Vájok magamnak egy barlangot a közelben, hogy onnan ôrködhessem házaitokon s földjeiteken. – Mi is a neved? – kérdezte a vincellér. – Szent Émilion. – Hm, igazán jól cseng! Ez lesz a neve a falunak és a bornak is. úgy érzem, sokszor fogják még ezt emlegetni! Szent Émilion meghatódott. Így esett, hogy hordók és palackok kíséretében útra kelt a neve. Míg ô maga megöregedvén, fájdalmát bort iddogálva enyhítette, glóriája Santiago de Compostelánál sokkal messzebbre ragyogott. Mikor meghalt, már sok más szent életû ember sajnálta, hogy annak idején nem ô telepedett meg ezen a dombon. De a vincellér, aki hajdan rátalált, tudta, hogy mennyivel rosszabbul jártak volna, ha akkor nem ôt, hanem mondjuk Szent Themisztoklészt, Szent Wilibrordot vagy akár Szent Nepomukit látja megérkezni, még akkor is, ha ôk netán konyítottak is volna valamicskét a boriváshoz.

Fordította Fendrich Veronika

41


4/22/2007

12:15

Page 42

PoLíSz

Nyiri Péter

ôszintén: „Éppen téged vártalak, Mariska. Csak… csak adni akartam valamit.” Azzal a hátam mögül elôkaptam a szál pünkösdi rózsát, amit még Piroska néném kertjibül törtem, oszt mielôtt Mariska még szólani tudott vóna, mán a kezibe is nyomtam. Û meg csak elmosolyodott, oszt megszagolta. „Miért kaptam?” – kérdezte. Jól a fejembe nyomtam a kalapot, mer’ éreztem, hogy elveresedek. „Hát, … hát tudod te aztat jól!” – böktem ki végre. Ebbe meg oszt Mariska veresedett bele. Tudta û jól, miér’ kapta. Egy ideig hallgattuk a csendet, majd elköszöntünk tisztelettel. „Hát, szer vusz Mihály! És köszönöm..” „Szer vusz, Mariska!” A kisjány szaladt tovább, én meg indútam amarra, a falu felé. De nem vótam rest, hátranéztem, így oszt ippen láttam, hogy Mariska a hajába tûzi az én rózsámat. Megmozdult erre a szívem, s olyanokat ugrottam a levegôbe, mint a baknyúl. Még a bokámat is összecsaptam közbe. Mire Mariska a tóparti tisztásra ért, a többiek már ott voltak. Hat kislány, majdhogynem egyforma ruhában. Félkörben ültek egy kidöntött fa törzsén, és énekeltek. Mariska melléjük telepedett, s ô is nekieresztette a hangját. Zengett a tisztás az énekszótól, így történhetett, hogy a legnagyobb fa mögött egy alak leskelôdött megbújva. Bolond Gyurka volt az, kicsit hibás fiú, ahogy a faluban mondták. Csak az anyja élt már, az is ágyhoz kötött beteg, ki sem mozdult a házból. Apja meg talán nem is volt soha, legfeljebb ideig-óráig, meglehet, hogy innen eredt hibája. Egyszerre azonban megszakadt a nagy danolás, mert egy vörös hajú, szeplôs lányka robogott a tisztás közepére, s rikkantotta. „A nagy halászcsónak itt van a közelben! Menjünk csónakázni! Elférünk benne mind!” A lányok nagy örömben törtek ki, tetszett nekik a játék, s már indultak is sietve a csónakhoz. Mariska rájuk kiáltott. „Várjatok! Ki fog evezni?” Nagy csend lett hirtelen, s még nagyobb tana-

Virághullás Penyigén Kedves Barátom! Amit kértél tôlem, most elküldöm. De ne lepôdj meg, ha felismered, mindezt nem én ötlöttem ki: mások szavait fogod olvasni. Sokáig és sokat kutakodtam, s végül arra jutottam, hogy én ezt nem tudnám elmondani. Ezért bíztam másokra magam. Két emberre a faluból, két különbözô, mégis egyazon világ képviselôjére. Egy parasztra, a természetesség minden sajátságával és egy orvosra, a maga távolságtartó rálátásával és mûveltségével. Mindketten szemtanúk a maguk módján. És mindketten ugyanoda jutottak el: túl az átélt és most újra megénekelt tragédián valami nagy, rég elvesztett igazságról szóltak egymástól függetlenül, olyanról, melyet az elmúlt fél évben én magam is kerestem; s azt hiszem, most, Trianon gyilkos-gyászos gyalázatában mindannyiunknak nagy szüksége lehet rá. ôk azonban tisztábban tudták elmondani, ehhez az ô lelkük kellett. Meséljék hát el ôk ketten, mi történt akkor Penyigén! Forró, már-már perzselô májusi nap volt, bár egy-egy szellô néha végigsimított a fákon. Mintha a Szentlélek kiáradása a parázsló nap erejébe rejtette volna magát. Mariska a földúton szaladt. Szôke haja lobogott siettében. Valamivel távolabb, a víz partján, a lombok között apró madarak szólongatták egymást. Oda igyekezett. A nap éppen a szemébe mosolygott, így kissé hunyorognia kellett, miközben táncolva, könnyedén lejtett elôre. Régi dalt dúdolt. új, halványkék ruhácska feszült rajta, ünneplô topánja ragyogott a fényben. Hirtelen megtorpant. Az egyik bokor mögül kalapos fiúcska lépett ki. Ahogy elé léptem, nagyon elbámult. De azér’ megkérdezte: „Hát te hogy kerülsz ide, Szabó Mihály?” Megmondtam 42


4/22/2007

12:15

Page 43

MERÍTETT SZAVAK

kodás. Bolond Gyurka ekkor jónak látta elôjönni. „Én el-elviszlek be-benneteket” – dadogta nehézkes-rekedt hangján. A kislánysereg elôbb illedelmesen felsikkantott a fiú láttán, de aztán sokat sejtetôen néztek egymásra, majd mintha összebeszéltek volna, megragadták Gyurkát két karjánál, s vonszolták az evezôkhöz. „Húzd meg, Gyurka, hadd menjen!” – biztatták, miután mindannyian befészkelôdtek a csónakba. Gyurka összeszedte erejét – nagy, mamlasz fiú volt –, s az alkalmi sétahajó nekifeszült a tónak. Vidáman hasította orrával a vizet, a lányok meg énekeltek, mint mindig. Egyszer csak valamelyikük felkiáltott. „Nézzétek, Mariska hajában virág van!” s azonmód le is kapta a leleplezett kisjány fejérül az én rózsámat. „Mariska, Mariska, virágos Mariska, mondd meg, ki volt a virágos fiúcska!” – incselkedtek vele, s közbe ide-oda dobták a virágot. Addig-addig játszódtak vele, mígnem egyikük rosszul nyúlt érte, oszt a rózsa a vízbe pottyant. „Adjátok vissza!” – mondotta Mariska sírásra görbülô szájjal. „Mmmajd én kiszedem” – kapott az alkalmon Bolond Gyurka. Felállt a csónakban, s kinyúlt érte. E vót a baj! Elvesztette az egyensúlyát, oszt a vízbe zuhant. Esés közbe a hajó szélibe kapaszkodott. A csónak megbillent. A jányok sikoltottak. Felugráltak. A csónak felfordút. Egyikük se tudott úszni. Még Bolond Gyurka se. Pedig mind a víz mellett nôttek fel! Vót, aki a csónak alatt maradt. Egy-egy kéz, egy-egy fej még fel-felbukkant, majd újra alámerût. Öt ujjacska nyút ki a vízbôl. A virágba kapaszkodott. Lehúzta. Tán Mariska vót az. Magával akarta vinni, oda is, ahun már nem szagúhatja többé? Vagy aztat hitte, belékapaszkodva a felszínen maradhat. Senki se tudja mán meg. Mind elvesztek. Kilenc kisjány. A Szenkébe. Amint megtudtam a hírt, siettem át azonnal Gyarmatról a faluba. Egész úton szótlanul ültem a kocsin. Nem volt ritka,

hogy a folyó áldozatot követelt azért, amit ô az embernek – halat, vadat, miegyebet – adott. Most viszont többet akart mutatni: temetô akart lenni, iszappal bélelt tágas koporsó, melyben akár kilenc kislány is jól megfér! Csendben figyeltem az élettelen testeket, s nem tudtam megállítani a könnycseppet a szemem sarkában. A vízre néztem, majd vissza a lányokra. Tanult, sokat olvasott ember vagyok. Mégis úgy éreztem, mintha csak akkor értettem volna meg az életet, a természet szigorát, a szeretetet. Mindazt, amit könyvekbôl megtanulni nem lehet. Átélés. Az a valódi tudás. Istenre gondoltam és a családomra: feleségemre, gyermekeimre, s arra, hogy nem engedem ôket többé víz közelébe. „A falu virágai voltak ôk kilencen, ez a kilenc kislány. Most csokorba szedte ôket, s elvette tôlünk az Úristen” – ennyit tudtam csak mondani meg-megbicsakló hangon. A kis Szabó Mihály is ott állt az orvos mellett, a látványtól megbabonázva. Magában állt a gyermek a felnôttek között. Nem furcsállottuk. Akkor talán észre sem vettük, de maga is felnôtt lett az alatt a csónakút alatt. Sírt keservesen. Siratta a maga virágát. Hogy miért történt, máéig se tudja senkise. De nem is igen kutattuk. A falusi ember fél az ilyesmitül, mer babonás. De annyi biztos, nekem ez a kilenc sír, különösen az az egy, olyan erô vót, ami nem engedte soha, hogy a falubúl elmenjek. Más községbül hoztam magamnak feleséget, szép jány vót, jó asszony is lett belôle. Itt maradtunk, oszt nem is megyünk mán el innen. Ez az otthonunk, erre a fôdre tett le minket a jó Isten. S amit az Isten ád, annak mind oka van. Tán ez a tragédia is azér vót, hogy legyen, ami ideköt bennünk. Hogy mindég tudjuk, hun van a mi hazánk. Hát én ehhez tartom magamat. Bizony, nem mindennapi haláleset volt. Magam is számtalanszor elgondolkoztam rajta. Én ugyan hivatalból a tudo43


4/22/2007

12:15

Page 44

PoLíSz

Oláh András

mány embere vagyok, de falun nôttem fel. Hiszek az isteni gondviselésben és abban a törvényben, miszerint az embernek le kell aratnia mindazt, amit elvetett. Tettei következményeiért csakis ô felel, s amit mi sorscsapásnak vélünk, az valójában egy elvetett mag termése létünk korábbi, letûnt korszakából. Csakhogy ez mégsem ilyen egyszerû. Mert míg egyetlen embernél még lehetnek ilyen-olyan sejtéseink végzetének miértjérôl, addig kilenc ember ugyanolyan és ugyanakkori halálával már nem nagyon tudunk mit kezdeni. Azt kell hinnünk, hogy a sors itt furcsa és kegyetlen játékot ûzött velünk. üzenni akart. Talán az egész falunak. Hogy valami nem jól van. Mert ahol ilyen történhet, ott valami hiányzik. És változni kell. Hogy miképp, azt mindenkinek magában kell felismernie. És a sors eme különös szavai, úgy látszik, meghallgattattak a szívekben. Mert a falu jobb lett s összetartóbb. És erôsebb. És ha valaki azt kérdezné, miben rejlik ereje, azt mondanám: a szeretetben. Hogy megtanulták becsülni az életet, még jobban tisztelni a természetet és egymást. S nem utolsó sorban az otthonukat. Ez az egész, ez a majdhogynem hihetetlen tragédia mintha csak meggyötört nemzetünk sorsát példázná. Kizárólag az összefogásban van erô, az egymásba kapaszkodásban. Ehhez azonban azon a földön kell megvetnünk lábunkat, mely porhüvelyünket önmagából adta kölcsön erre a sanyarú életre. Hiszem, hogy még valamit üzent nekünk a jó Isten. A parton kell maradnunk. Kerülnünk az ingoványt, az idegen földet, hol csak elpusztulunk, éppen, mert idegen. Igen, a parton maradni. S várni, de közben tenni érte, hogy újra öszszeálljon egy nagy szárazföld, egy már feledésbe merülni látszó, mert magát elhagyni képes, régvolt nagy közösség. Az Isten áldásával.

Nehéz A falnak támaszkodsz, méregeted a távolságot, s nem érted, hogy ez a pár méter miként válhatott áthatolhatatlan messzeséggé... Másfelé nézek a betört ablakok takarásában, tegnapok kacér homályos inge villan, szemem sarkából látom, hogy nyeled vissza könnyeid – óvatosan mozdulsz, (ó szajha pillanat: bennem a megkönnyebbülés sóhaja szakad) de a kilincsre dermed kezed, mert nehéz itt hagyni egy idegennél az álmokat...

Vérünktõl A legjobbak halva születtek – vagy idô elôtt Zsarol minket az Isten – állít próbák elé – Pusztító nyarak jönnek, csalunk és csalatunk, hogy lehessünk durván ácsolt keresztfák, s hogy vérünktôl legyen nyirkos a homok a Golgotán.

Kegyelem Kegyelmet kért egy megtépázott szerelem – hát futni hagytam

Penyige, 1920. december 5.

44


4/22/2007

12:15

Page 45

MERÍTETT SZAVAK

Csak játék

Így marad minden mozdulatlan, a kép a keretben, mintha éppen történne valami.

A kivételekre nem készült törvény, részeg álmodat elnyelte az örvény. Gyûrött-nyûtt tested a sínekre vágyik, Isten teveled fej vagy írást játszik

2005. március 29.

Apám lelke Tilosban

Apám immár tíz éve a földben, testén osztoznak a férgek. ám lelke nem vész el kézen-közön. Öltözik fehér selyembe: fénybe.

A szívemre léptél ma átharapott alma csurranó nedve vagyunk,

Bucsa, 2006. január 29.

titkolózunk: jelszavak védenek, de ajtóink nem nyílnak sehova

Tarnai László

– élve zuhanunk a halott holnapokba

Minden más Minden más. A holnapba másnap költözött, mintha újra támolyogna a mai nap Nem találja a helyét, akár a póznán bóbiskoló hajnalmadár. Gomolygó ébresztené, de felhôtlen az ég, s a decemberi rügyfakadás után hiába lombosodik, mégsem bújik a sátorba, mert az év végén szokásuk szerint az ágak csupaszra vetkôznek.

Erdei-Szabó István

Mozdulatlan Így marad minden mozdulatlan, a kép a keretben elôhívhatatlan, egy arc módosulásai a ráncok árkaiban, így marad minden mozdulatlan. A lezárt konzerv-évek a hôpalackban, a csönd árkos hónapjai a szûkös pólusokban, így marad minden mozdulatlan. A rendíthetetlen fényévek elégnek a képkeretben, ahogy elmozdul a tengely, Isten szomorú szemmel nézi, átgázolnak az éteri lelkeken a romlatlan álmokon a gépek, a jövôt nem lehet többé megidézni.

A nap tüzétôl fagyoskodnak a radiátorok, a nyitott ablak sorsa a csörömpölés. A szélnek nincs hószaga. A futó záport békésen tûri a folyón ringatózó sirályhad, akár a gyepen összebújva szundikáló birkanyáj.

45


4/22/2007

12:15

Page 46

PoLíSz

A tócsa nem kerüli ki a sáros kalocsnit. A vihar mederré gyorsul, mintha a Bükk patakjai hajszolnák a karácsonyi sütôbe a pisztrángokat, de a hazai édesvízi halak talán számkivetettek lettek. A föld túlsó felérôl hoztak ide villámgyorsakat, s a tepsiben tengeri sóval pirulnak akkor is, ha a tányér a szilvásváradiakat várja.

a söröskorsókat, pedig a piros-fehér kockás terítôkre szoktak színültig. Most néhány kortyot valahol púposítanak habbal, amit a krigli a csapos homlokára fúj. Minden más. A holnapba másnap költözött, s nem találja a helyét a mai nap.

Az örömünnep nyitó attrakciója a szentestei terített asztal, amelynek abroszára kilötyögött a déli halászlé. Vacsora közben kinézve a parasztváros esôverte arcára olyan kedvetlenítô, mint a fekete tollal díszített, himlôhelyes boszorkánylány.

Anakreón Sziporkázó kedélyû nehézfejûek ma megint arra buzdítottak, hogy bátran lépkedjek elôre, s kisvártatva megérkezem Kánaánba, ahol kedvemre tej-méz folyik. Nem tudom, hogy az ígéret földje felé fölösleges gyaloglásra hány magyar bakancs hajlandó, de sarum azt az utat választotta, amelyik visszafelé vezet, az idôszámításunk elôtti ötszázvalahanyadik évbe.

Minden más. A holnapba másnap költözött, tündérnek látom a hívatlan vendéget. Tessékelem a löszbe fúrt pincébe, ahol poharunk üres marad, mert nincs csapra vert hordó. Minden más. A holnapba másnap költözött, mintha újra támolyogna a mai nap. Nem találja a helyét, akár kôhegedûjével kezében a Hungária elôtt ácsorgó Dankó Pista. Az étterem asztallábait útnak indították, a kerthelyiség kényelmes székeinek se híre, se hamva. Az omladozó Hági rozsdás lakatja nem engedi az öreg tölgyek köré

Az Égei-tenger partján Számosz egyik kocsmájában képzeletben találkoztam Anakreónnal. Az ógörög költô, miután leült, a pult mögül bájos tünemény libbent, s pogácsát, kancsó bort tett elénk. A farát csodálatosan riszálta, ami által elénk tárult patyolat combja. Koccintottunk a gyönyörû látványra, aztán Erósz aranyparókáját 46


4/22/2007

12:15

Page 47

MERÍTETT SZAVAK

a szirmoknak hiányzik a napsugár, pedig vázámat az ablakpárkányra rakom, mégis fejet hajtanak, mintha gyászolnának. Erre nincs okuk, hiszen szobámban békén hagyom a pókot is, nehogy elvigye a nem létezô szerencsémet.

a mellettünk kacérkodó lány fejére tettük, a hálájaként kigombolta a blúzát. Tenyerünk találkozott a bimbókkal, amitôl szívünk gyorsabban dobogott. újabb kancsó került az asztalunkra, amiért Anakreón megsimogatta a tünemény kemény kerek fenekét. Megint bebizonyosodott, hogy eszünk járása fölösleges, mert a lélek ad csendes életet, barátságot, szépséget, rügyfakadást. Vidámságunkat pedig serkenti, amikor nyílnak a rózsák, s a galambok a fák ágain hintáznak.

Az útelágazások keresztjeinél mindig megállok, s hallgatom Krisztus lélekhez, tudathoz szóló igéjét, amely örök érvényû, akár megszívlelni való tanácsa, hogy veszélyes a jobbra-balra kanyarodás. Könnyû az országos vihar csapdájába esni, hiszen iszonyúan sárosak a dûlôk, s talán lehetetlen kijutni belôlük. Biztonságérzetet ad a járható út, amely hazavezet a nyugalomba.

Járható út Sötétedéskor értem az elágazáshoz, mégis láttam a keresztet, amelyrôl Krisztus talán óva intett, hogy ne kanyarodjak semerre, mert iszonyúan sárosak a dûlôk, ezért nappal vagy éjszaka jobban teszem, ha a járható úton megyek tovább. Fényesre pucolt bakancsom szót fogadott, s jól haladt a járóföldön, aztán az ébredô erdôben egy fatörzs megállította. Néztem a rengeteg vadrózsát, hogy mindegyik friss, akár az ózondús levegô. Az otthoni virágok hamar hervadnak, mert hiába kapnak gyakran éltetô vizet, 47


4/22/2007

12:15

Page 48

PoLíSz

van „kihelyezett Kuckó” is, mégpedig Tiszakürtön, ahol a kuckósok Kertszínpadot szerveztek, Nyárköszöntõt és Körbeülõ estet rendeznek (egyáltalán: mindig találnak alkalmat, hogy együtt legyenek, és jól érezzék magukat). Debreczeni Tibor (baráti használatra: Dété) pedig mindenrõl tájékoztat leveleiben: eseményekrõl, meghívottakról, hangulatról, külföldi utazásokról (mert az is van!), de még új nóták szövegérõl is! – Az alábbiakban e levelekbõl teszünk közzé bõvebb válogatást.

Fehér Bence

A világ tervérõl Édesapám halálára

Nëm embër volt már, hanëm rongybaba. Hanyagul elköszöntem tôle estve. S arccal saját okádékába esve, Nëm embër volt már, hanëm rongybaba. Elôször mindônknek van ëgy apa. Ráztam, s még nëm voltam kétségbe esve, Hívtam, téptem hideg kezét, emelve Fejét. Nëm ismert, zihált még, s maga

Arkhimédész és Katalin a Jégverem utcában

Hol volt már, nem tudom, de nem velem. Még ott van, s ember rá már nëm talál. Még nyála foly, de már halott. Apa.

Megnyerô emberpár. Szidiropulosz Arkhimédész és Kolczonay Katalin. A férfi korai gyermekkorában Magyarországra került görög, az asszony régi értelmiségi családból származó magyar. Együtt élnek csaknem negyven éve. Az asszony számára sohasem kérdéses, ki ô, és mi a dolga, Arkhimédész számára sokáig kérdéses volt, hogy ki ô, és mi a dolga. Mára már nem. Több testvére visszatelepült Göröghonba, ô maradt. A testvérek görögök, ô magyar. Magyar történész, Trianon-kutató. Kati ekként vallott: ô kegyelem által hívô. Arkhimédész ekként vallott: ô kegyelem által magyar.

Nincs a világ tervében értelëm, És készületlen ér el a halál. Lëszünk gyermëk, férj, apa s rongybaba.

Debreczeni Tibor

Levelek a Kuckóból A különös cím mögött kiváló kezdeményezés húzódik meg. Vagy már nem is kezdeményezés. Hiszen a Játszó Ember Alapítvány (latinul értõknek: Homo Ludens) 2000 óta mûködik. Létre álmodója és fáradhatatlan mûködtetõje Debreczeni Tibor, aki amatõr színjátszókból, hajdani tanítványokból, barátokból szervezett igényes és érdeklõdõ társaságot. A közhasznú társaság lehetõségeit pályázati forrásokból is támogatják. Meghívnak mindenkit, akinek van mondanivalója, elmesélni és „meggondolkodtatni” valója a maga és mások számára: mûvészeket, alkotó fõket. Akinek szellemi kisugárzása van, humora, temperamentuma, szép énekhangja – aki kellemessé teheti egy „kuckó” életét. Mert a „kuckó” szent dolog, „A Kuckó” pedig Debreczeniék lakása Buda belvárosában, a Váralján. És

Körbeülôs est Hogy másztam ki a gödörbôl? címmel hirdettünk körbeülôs estet. Ezt a körbeülôs formát szeretni szoktuk, az is, aki megszólal, az is, aki hallgat. Emlékeztem a tavalyi boldogság témát körbejáró találkozónkra; ki mikor volt boldog. Reméltem, most is kinyitjuk bugyrainkat, amikor katarzis élményeinkrôl szólhatunk. Részletek Trencsényi Laci beszámolójából. „Hogy is volt? A – nevezzük így az egyre fiatalabbá és szebbé érlelôdô középkorú asszonyt – a fiatalok jövôképhiányával 48


4/22/2007

12:15

Page 49

MERÍTETT SZAVAK

kapcsolatos tapasztalatáról szólt, s fiatal felnôtt lányáról, aki súlyos betegséggel küzd, olyan betegséggel, amely összefügg – mondja vizionálva – a jövôje ellen forduló XXI. századi psziché tragikus védekezésével. B folytatta, egyetértett A-val, s fiának ördögmalom-életmódjában a folyamatos jelenben élés veszélyét fogalmazza meg. Ha szól a maroktelefon, ebéd közben is ugrania kell. A fônök apróságokért is zaklatja. C, a festô szól 90 éves édesanyjáról, akit kitüntetési ünnepségre hívnak, s aki nem érti, miért is, hiszen nem tett mást, mint játszott a rádiózenekarban, s a haláltáborból szabadulván, tette a dolgát. P vidéki emberként költözött az Alföldre, s most azt a misztériumot meséli el roppant képszerûen, amit a tanyai hajnal jelent futó nyulakkal, fehérkötényû ôzekkel s azzal az élménynyel, ahogy a föld szüli a napot. B veszi vissza a szót. Ugyan mért nem tudja megszeretni, élete alkonyán sem, nemzô apjátõ Mert anynyi méltatlan verést kapottõ E, a feljegyzés készítôje a történelmet okolja; a fiatalok múltképhiányban szenvednek, az apáknak okkal-joggal 150 éve van elhallgatnivalójuk, s a kontinuitás megszakadása a nemzedékek kapcsolatában harmadíziglen teremt neurózist. K mesél ezután arról, hogy gyermekkora három faluját, rokona, felmenôi szülôhelyét három országnyi távolságra sorolta be a történelem. Ezért számára Trianon feldolgozhatatlan élmény. V életének azt a drámáját említi, amikor feleségként és anyaként olyan súlyos beteg lett, hogy a mosdóba is ölbe kellett vinni, s mint állta ki a szenvedés próbáját, s nagy akaraterôvel miként épült fel betegségébôl. M építész, szavainak architektúrája és tere van. Könynyeivel küszködve gyerekkori emléket idéz: a rabiátus nagyapa a falusi házban – kint már gyülekeznek a temetésre váró gyászolók – lefûrészeli a halott nagybácsi lábát, mert nem fér a koporsóba. S a nyolcéves fiúcska véletlenül tanúja a borzasztó jelenetnek. Akkor szólal meg M felesége:

G, s mondja el pokoli történetét. A frontról hazaérkezô apa ágyat cserél az ôvele (Gvel) terhes édesanyával, hogy hallgathassa éjjel a rádiót. A házba csapódó gránát éppen odazuhan. Az apa meghal, ôk megmaradnak.” Szó esik még katarziselméletrôl, a szenvedésben való megtisztulásról, vallomásokról, amelyek nem ennyire drámaiak, s Trencsényi Laci szép képérôl: a kútba ereszkedéshez hasonlítja ezt a vallomásos estét, amikor egymás kezét fogva s egymást tartva ereszkedtünk le a mélybe, hogy elérjük a borzongatóan hideg vizet, a tudatunk mélyén megbúvó s eddig elô nem bukó élményt.

Eperjes Károly meg a Kakucsi asszonykórus Tiszakürtön Békességet és vidámságot hoztak magukkal a kakucsi asszonyok. Azt találtuk ki, hogy ôk legyenek Eperjes Károly irodalmi estjének zenei közremûködôi. Kakucson már hallgattuk ôket, nem is kellett meglepôdnünk, mily szépen szól a daluk, ha az udvaron nótázunk, meg ha a kórusban dicsérik a Teremtôt. Remekül választott számaikkal szívmelengetôn egészítették ki a mûvész Az igazat mondd, ne csak a valódit címû, gondosan felépített mûsorát. Megköszöntem Eperjes Károly ingyenes fellépését, több mint udvarias levelet írtam neki. Álljon itt belôle egy részlet: „Tudod, a kakucsi asszonyok hogy meg voltak hatva; vitted nekik – velünk együtt – a székeket a mûvelôdési ház színpadára. Utána is emlegették, életre szóló élményt kaptak, nemcsak amiatt, hogy együtt léphettek fel veled, hanem, hogy olyan emberi, szeretetteli voltál. Jó, hogy a nézôtéren, a színpad elôtt vallottál; így volt hiteles és közvetlen, s jó, hogy a színpadon, az éneklô asszonyok49


4/22/2007

12:15

Page 50

PoLíSz

Ágh István, a költô

kal együtt köszönted meg a közönség hálás, szûnni nem akaró tapsát. Vers és elemzés, remek kombináció, persze úgy, ahogy te csinálod; süt és világít a kompozícióból a személyesség, a hitelesség. És emiatt nem lehet nem odafigyelni az elôadóra, aki szuggesztív személyiség is, a legszuggesztívebb színésze Magyarországnak. Volt, aki azt mondotta: a filozófiájával nem értek egyet, de a hitelessége lenyûgöz.”

Ágh Istvánnal, személyével hamarabb találkoztam, mint verseivel. A Népmûvelési Intézet könyvtárában dolgozott, 1966ot írtunk, amikor én is ehhez a „céghez” kerültem. Összebarátkoztunk. Aztán ô más helyre ment, olykor-olykor összefutottunk, de semmi több. Olvastam ôt. Prózáját inkább. Verseit jobbára a Szép versek antológiákban. Aztán tavaly véletlenül Iszkázon – bátyjának, Nagy Lászlónak az emlékkiállítására tértünk be –, a szülôház portáján találkoztunk. Versmondó gyerekek karéjában ült. Minden emlék, vele kapcsolatos, a képernyômre kúszott, s ezek oly kedvesek voltak, hogy meg is hívtam rögvest a Kuckóba. Meglepôen sokan jöttek el. Nem azért, hogy ellenôrizzék magukat, jól ismerik-e a költô költészetét, sokkal inkább azért, hogy megtapasztalják, miféle ember is az, akinek jól csengôn ismert a neve, akinek botrányoktól mentes a neve. Minek örültünk ezen az estén? A felismerésnek, hogy a költô beszédszövege úgy folyt, hullámzott, olyan árnyalt pontossággal, szélességgel és folyamatossággal, mint a kimunkált, egymásba kapaszkodó, mellérendelô mondatok a versben, így teremtve bennünk megnyugvást, hogy nem vagyunk becsapva; nincs skizofrénia, a költô és mûve között tökéletes az egység. Ágh Istvánnak nem volt egy sanda mondata sem, bárkirôl, bármirôl is lett légyen szó. A szeretet és tisztelet hangján szólt szüleirôl, bátyjáról, Nagy Lászlóról, a kortársakról. Nem támadt s nem vádolt senkit. Most értettük meg, miért nem fortyog, miért nem szikrázik, miért nem lávázik versben a költô, miért nem keserû, miért bölcs, miért, hogy derûre fogékony. Hat órától tizenegyig mosolygósan voltunk együtt. Ágh István bölcs lett. Bár lehet, hogy eddig is az volt.

Mulatós nyárköszöntô Este kezdôdött, vasárnap négyig tartott a mulatság; bor is volt, muzsika is volt, nóták, egyik a másik után. Bugyogott a népdal. Mennyi jó torkú ember, mennyi vidám, játékos ember, mennyi táncos lábú ember. Én meg azt a megfigyelést tettem, hogy ha elereszti az ember magát, mondjuk alkohol hatására, a régmúlt – a gyerekkor, a kamaszkor – szokásai, gesztusai, viselkedési mintái buknak belôle elô. Éjfél után hol volt már a lágy pentaton! A szöveg vitte a dallamot, s ha magasnak tetszett a hangnem, ment a nóta alatta, mellette, beszédesen, üvöltve. Ahogy hajnalodott, lett pajzánabb egyre az ének. Mányi Pista diktált. Fôként ez járta: „Komám asszony, jöjjön velem Demecserbe. A cicijét tegye be a tenyerembe. A pendelye széle a gatyámat érje, Érje, érje egész éjjel.” Oly igen tetszett énnékem az erotika ilyen finom megfogalmazása, hogy másnap délelôtt, amikor már a polgármester pincéjében énekelgettünk, elôálltam a dal második szakaszával. Sikere volt. Csak aztán árultam el – „aután”, mondották volna Szabolcsban, gyermekségem helyén –, hogy én költöttem. Álljon itten. „Komámuram, jöjjön velem Demecserbe. Megláthatja, mi sötétlik a pendelybe. Hogyha oda teheti, soha el nem felejti, Soha, soha életében.” 50


4/22/2007

12:15

Page 51

MERÍTETT SZAVAK

Az alkotó megaláztatása

volt, aki leegyszerûsítette a példátlan aktust: Mányi goj. Ezért alázzák meg. Hónapokkal késôbb, amikor interjút készítettem az építésszel, mi is lehetett a Mazsihisz, a Holocaust Alapítvány vezetôinek s más illetékeseknek indulatot generáló problémája, hogy ilyen goromba gesztusra ragadtatták magukat, kiderült: nemigen értettek egyet Mányi koncepciójával – a különféle cikkekbôl is ez látszott –, mintha azt szerették volna, legyen a Holocaust Emlékmúzeum a magyarság bûntudatának kôbe zárt dokumentuma. Mányi pedig a megtisztulás helyének tervezte, katarzist szülô épületegyüttesnek. S ezt (majdnem) meg is valósította. A föld alá süllyesztett termekben élhetjük át a pokolbeli élményeket, hogy onnan kikerülvén, egy hosszú rámpán át jussunk a világosságra, a felújított zsinagóga derûs színvilágú, harmonikus terébe, ahol párbeszédet folytathatunk magunkkal, Istennel, a lelkiismeretünkkel. Ám ez utóbbi törekvés a jelen körülményei között nem valósul meg. A rendezôk lezárták a zsinagógába nyíló ajtót. Vissza kell fordulni, a templom csak az udvaron át érhetô el. Mányi mondta: „A holocaust nem egyedül való, a történelem során sok ilyen dráma történt, népek üldözése, népek irtása. Én e tragédiasorozatnak szimbolikus megjelenítésére gondoltam, amikor ezt az emlékhelyet terveztem. Nem óhajtottam, hogy ezen vallási jegyek megjelenjenek. Fôképpen nem kizárólagosan egy vallásnak a jegyei.” (Idézet a Kútbanézôk 10. számában megjelent interjúból.) Végigmentem a Mányi alkotta stációkon. És megrendültem. Reménykedem, hogy egyszer kinyílik a lezárt ajtó

Mányi Istvánnal, a tervezô mérnökkel és kivitelezôvel tekintettük meg a Páva utcai Holocaust emlékhelyet. Tetszett nagyon, s meg is rendültünk. Jómagam még terjedelmes interjút is készítettem a mûvésszel (megjelent a Kútbanézôk folyóirat 10. számában). A televíziót nézve követtük az épület ünnepi átadásának eseményeit, remélve, hogy Pistát is látjuk. Mányi István amúgy fegyelmezett ember, kompromisszumra is kész, tehát bölcs is. Semmit nem mutatott, vagy csak keveset abból, hogy meg van bántva, hogy megalázottnak érzi magát, hogy szenved a méltánytalanságtól. Mintha negligálnák azok a zsidó szervezetek, amelyek elôzetesen támogatták munkáját, a budapesti Holocaust Emlékmúzeum megteremtésének nem rövid folyamatában. Az épület átadásának ceremóniáját közvetítette a televízió is. ültünk hát a képernyô elôtt, vártuk, mikor szólítják az ünneplendôk sorába a tervezô mûvészt. A hatalom, az egyház, az érdekvédô közösségek képviselôi már mind a helyszínen voltak. ültek, álltak, a kamera meg rajtuk, vártuk, majd csak szólítják Mányi Istvánt is, a tervezôt, az építôt. Ne üljön már ott hátul, a vendégek közt, az utolsó sorban, foglalja el helyét az illetékesek között, hogy dicsérjék fennszóval, amiért létrehozta ezt az egyedülálló alkotást, az emlékezésnek és az engesztelôdésnek új köztéri épületét. Vártuk a képernyôk elôtt mi, barátok, ismerôsök. De semmi, Mányi Istvánnak a neve sem hangzott el. Mekkora bunkóság, tört ki belôlünk a felháborodás. Véletlen volna, a protokollfônök megfeledkezett az illemrôl. Már korábban is támadták a liberális sajtóban a mûvészt és épületét, mielôtt még átadták volna a Holocaust Emlékmúzeumot. El kellett vetnünk a véletlen teóriáját, maradt a másik feltételezés: a pályázaton nem nyert építészek bosszúja az egész, sôt

Felhôkakukkváraink Krisztus elôtt 412-ben mutatták be elôször a Madarakat, az athéni demokráciából kiábrándult görög klasszikusnak, Arisztophanésznek a komédiáját, s ez úgy 51


4/22/2007

12:15

Page 52

PoLíSz

szólt Krisztus után 2005-ben a Budaörsi Játékszínben, hogy akár hihettük is: ez az Arisztophanész nemcsak zseniális író, de jövôbelátó is, a mi világunkról vette a mintát. Vajh, Arany János is ezt képzelte, amikor elhatározta; lefordítja magyar nyelvre ezt a fanyarul nevettetô színpadi mûvetõ Mi érvényes üzenetet hallott ki belôle, ami a kiegyezés Magyarországán is aktuálisnak tetszhetettõ Két üzleti érzékkel „megáldott”, vagy mondjuk így: kreatív képességekkel rendelkezô, karizmatikus személyiség – athéni szerencselovagok –, a Madarak vezetôi elôtt felvázolják a föld s az Olümposz között létrehozandó új birodalom tervét, Felhôkakkvárét, ahol a madarak vennék át az istenek szerepét, nekik áldoznának az emberek – s a madárvezérek üzletet látnak az elképzelésben. Már sejteni lehet, hogy közösen, elegáns szómágiával, ígérgetésekkel bizony bepalizzák a jámbor, manipulálható madár-népet; elkezdôdik a gyarmatosítás. Hatalmuk ugyan nem valódi, de annak látszik, képesek gazdasági kapcsolatot, sôt családit is létrehozni – miután korrumpáltak egy-két istent – magával Zeusszal. Talán még marxistakoromban sem gondoltam, hogy az emberiség valamit is fejlôdött volna hosszú történelme során. Tökéletlenek maradtunk, miként méltóztattunk annak lenni egykoron, amikor ôsünk kikullogott az édenbôl, s elkövette a testvérgyilkosságot, vagy amikor – éhes lévén – agyonbunkózta társát. A tökéletlen ember tökéletes(ebb) világot hogyan tudott volna alkotniõ Mindezt az eszem fogalmazta. De hinni, hittem, hogy megyen elôre fajzatunk, idônként igencsak! Miként Vörösmarty, miként Arany János hitte.

házi világba. Pál István meghalt. Ács Jánosõ Fodor Tamásról hallani. Kerényi Miklós a csúcson. Merô Béla ritkán hallat magáról. Vincze János Pécsett. Bucz Hunor a Térszínház élén. S itt van, önmagát építve, nyomulva elôre, a hajdani tatabányai Bányász Színpad rendezôje, Éless Béla. Béla a Kuckónkban szeretetre méltó volt és laza. Alig kellett kérdezni. Vallott és sztorizott, és remekbe sikerült portrékat rajzolt. S egy hátborzongató történetet mesélt, 1956-hoz kapcsolódót. Középiskolás volt Sátoraljaújhelyen. Önkéntes nemzetôr. November 4-én a szovjetek leverik a forradalmat. Jön érte az apja, s viszi haza, Füzérradványra. A nemzetôrtársak felvonulnak a hegyekbe. Harcolni. Õ is indult volna velük. Ám az apa másként döntött. A fiúkat késôbb elfogják. Közülük egyeseket a kihallgatások során agyonvernek. A vezetôt – megvárják, míg betölti a 18. életévét – felakasztják. – Nekem az apám kétszer adott életet – ezzel a mondattal fejezte be a múltidézést Béla. – Mennyire sajnálom – szólaltam meg –, hogy nem akkor faggattalak, amikor kollégák voltunk. Valamit mindig elmulasztunk, írta volt jó Váci Mihály. S milyen igaz! Még tán barátok is lehettünk volna!

Gyógyító asszony a Kuckóban Gyönyörû szenvedély munkál Schäffer Erzsébetben. A jót keresi-kutatja az emberekben. Beszél velük, beszélteti ôket, s ha megtalálta a bennük rejlô értéket, formát talál hozzá, mûfaji keretet, úgy mutatja fel, hogy látva lássuk. Úgy hozta az élet, hogy több könyvét is olvashattam mostanában; karcolatokat, apróbb elbeszéléseket, portrékat, riportokat. S miközben mondogattam magamnak, milyen szépen vannak megírva, takarékosan, gonddal, a választott forma kö-

Éless Béla a vendégünk A hetvenes évek elsô felének nagy amatôr rendezô generációjából. Számba veszem, kik is vannak még köztünk olyanok, akik befutottak a professzionista szín52


4/22/2007

12:15

Page 53

MERÍTETT SZAVAK

vetelményének megfelelôen és magas színvonalon, egyre erôsebb lettem abban a meggyôzôdésemben, hogy az író, a Nôk Lapja fômunkatársa, valójában orvos-pedagógus, pszichiáter, aki agyonmanipulált, értékvesztett, helyét nem találó népének – ez így túlzás, félreérthetô és fellengôs –, szóval olvasóinak, akik az írástól valamiféle eligazítást szeretnek várni, igen, azoknak a lelki pásztora. Schäffer Erzsébet történeteket mesél, melyek vigasztalók, helyzetekre villant rá, melyekben emberségünk nem marad alul, életsorsokat mutat fel, küzdelmeseket, amelyekben nem tiportatik meg a tisztesség. Szebbik magunkat látjuk az írásaiban. Ezzel vigasztal. Ezért is szeretik az olvasók. Ezért is szeretik a hallgatók. Mint mi, a Kuckóban. Schäffer Erzsébet – úgy tetszett énnékem – boldog ember.

re, anélkül, hogy sérült volna, sôt, hogy ne gazdagodott volna; az a sorsában a mese. Ezért figyeltünk rá. Meséjével kábított. Jó volt vele lenni. Fel sem tettünk efféle kérdéseket, hogy mi a boldogság, mi az élet értelme, mi a mûvészet szerepe, miként vélekedik a családról, van-e helye az életében Istennek?

Szôke Anna a Villanyfényben Anna vajdasági magyar. Vajdasági magyar óvónô. A vajdasági magyar óvónôk mentora, szakmai irányítója. A Bácskában él, Kishegyesen. Két nagy fiát a háborúzó Szerbiából menekítette át Magyarországra. Anna mindent megtett s mindent megtesz, hogy ébren tartsa a magyarságtudatot pedagógus kollégáiban, evégett továbbképzéseket szervez, fesztiválokat talál ki, tankönyveket ír, tapasztalatcseréket kezdeményez. Hallgatja az ember Annát a Kuckóban, hallgatja pontos mondatait, s érteni véli, mi mindent is csinál ez az ötven körüli, arányosan telt hölgy Szerbiában, mit, miért csinál ez az energikus, csupa kellem hölgy a Vajdaságban, hallgatja ôt, s hálát ad a Teremtônek – akiben Anna is hisz –, hogy mindig kijelöl valakit, egy-egy alkalmas személyt, sorsfordító feladatok elvégzésére. Hallgatja az ember Szôke Annát, vendégünket, s megtudja tôle, mint fogadta a hívást érett hölgyként immár, hogy végezze el Debrecenben a néprajz szakot. Hogy szülôvidékén is legyen szakember, aki gyûjti a népszokásokat, a tárgyi népmûvészet emlékeit, hadd tudják meg a fogyó magyarok, miféle értéket hoztak létre eleik, hátha ez is segít a kisebbségben és a szórványban élôknek a megmaradásban. Hallgatja az ember Annát, s erôt merít belôle, miként lehet újat kezdeni az élet második felében, miként lehet

Illényi Katica, a sokoldalú mûvész, a kihelyezett Kuckóban Kábított a mûvész. Ültem, bámultam, osztatlan figyelemmel csak rá hallgattam, élveztem, ahogy mesél, hogy párnás szaván át nem üt a zaj, hogy nincs szó gondról, bajról, nyomorúságról. Elfelejthetem, hol élek, miféle vonzások és taszítások közepette, hogy nincsenek irányzatok, nincs bal és jobb oldal, történelem sincs, nincs népi és urbánus, folklór és városi, nincs méricskélés, melyik a jobb, melyik az igazi. Illényi Katica mesélt, könnyedén, természetesen, elegánsan, történeteit csattanósra hegyezte, humorra hangolta, s mi örültünk, hogy egy a mesélô a mesehôssel. Csak azon izgultunk, hogy jó legyen a vége. S nem kellett csalódnunk. Ahogy ez a Katica megalkotta önmagát, ahogy átlépdelt az akadályokon, ahogy áthegedülte, átszteppelte, átbalettozta, áténekelte, átdzsesszelte, átklézmerezte, átoperettezte önmagát mindig egy újabb színtér53


4/22/2007

12:15

Page 54

PoLíSz

küzdeni, s ha sikerült célt, új célt tûznünk magunk elé. Hallgatja az ember Szôke Annát, s megerôsödik abban a sejtésében, hogy az ember, a magyar ember a kisebbségben is gyarló, akkor is karmol, amikor simogatni kellene, s szorongatott helyzetben sem borul egymás nyakába, hogy a hatalom és a pénz vonzásában a keresztény erkölcs értéke csökken, hogy a szórványmagyarság eltünedezôben van, s kevés a szolgálattevô lelkész. Anna volt az elsô, aki élmények alapján szólt a Kuckóban, mi is van odaát.

népszerûsítik Fehér Bélát, meddig lesz még úr a betyárság, mikor fogunk már öszszefogni? Jó volt együtt lenni a dolgozó nép okos gyülekezetében. Ezen az estén Kismaroson, a kihelyezett Kuckóban. És senki nem fizetett senkinek. Mindenki csak adott.

Buda Ferenc Kossuth-díjas a Nyárköszöntôn a Kertszínpadon, Tiszakürtön Milyen szerencse, hogy nem vagyok irodalomtörténész, nem kellett bíbelôdnöm, hogy keresgéljem a helyét, hol is találom az irodalom forgatagában. Elég volt az érzelmeimre hagyatkozni: szeretem Buda Ferit, a költészetét is, meg külön a személyét is. Eldöntöttük annak idején, hogy mindenekelôtt a Tisza menti kishaza értékeit igyekszünk felmutatni meg az ismeretségi körünkhöz tartozó jeles személyiségeket; nos, Buda Ferenc mindkét általunk kijelölt kritériumnak megfelelt. Becsüljük régrôl, jómagam nemegyszer találkoztam vele versmondó versenyek zsûrijében, meg aztán debreceni ez a férfiú, nekem már illett volna onnan ismerni, diákkorából, süldô költô korából. Most meg itt lakik a szomszédban, Tiszakécskén. Csak át kell kelni a folyón. Ha jól emlékszem, 1959-ben debreceni költôket, az Alföld folyóirat köréhez tartozókat mutattunk be egy irodalmi esten. S közöttük nem szerepelt Buda Ferenc. Szerepelhetett volna, ha éppen nem börtönlakó, történetesen ötvenhatos versei miatt. Errôl elfelejtettek minket tájékoztatni.

Dolák-Saly Róbert meg Fehér Béla a kihelyezett Kuckóban, Kismaroson Ismét Mányiék, ismét Kismaros, ismét kellemesség, ismét jó idô, ismét panoráma. Ám mi most Dolák-Saly Róbertre és Fehér Bélára figyelünk, a szellemes prológusra, a csipkelôdô adok-kapok játékra, s már nem a tájra, a kilátásra, csak a groteszk humor bajnokaira, arra a két férfiúra, akik szellemi életünk meghatározó egyéniségei. Fehér Béla kedvességének és szíves közremûködésének köszönhetôen üdvözölhettük körünkben Dolák-Saly Róbertet, a L’art pour l’art Színpad nevezetes mûvészét, zeneszerzôt és szövegírót, a Madáretetô címû könyv népszerû szerzôjét. Fehér Béla kérdezett, olykor replikázott, Róbert válaszolt, s jó dramaturgiai érzékkel hol beszélt, hol figurázott, hol gitározott és énekelt. S mindig arról, ami fontos volt nékünk, illetve ami nekünk volt fontos. Mi pedig, miközben „gondolkoztatva voltunk”, pompásan szórakoztunk. Ezek után már csak terjengethettük a kezünket, mért nem látjuk Dolák-Saly Róbertet együttesével meg azonkívül is a képernyôn, mért tartható egyesek hitbizományában a tévés humor, mért nem

Ferikém, ezzel a meghívással lelkiismeretemet is nyugtatgatom. Tudnom illett volna, mi volt akkor veled. Ott ült Buda Feri a Kertszínpad reflektorfényében, szemben véle a százfônyi közönség, a színpadon a háromtagú 54


4/22/2007

12:15

Page 55

MERÍTETT SZAVAK

Naplegenda együttes, a nézôk között Galánfi András és Torma Mária, akik idônként Buda-verseket szólaltattak meg. És ott ült, mondom, a költô, s az ô sugárzása töltötte be a teret. Nemcsak az, amit a verseken át szórt szét, hanem ami a személyébôl is áradt. Megnyugtató volt a jelenléte, mintha a közösség bölcs vezetôje szólna, a metszett szemû, szakállas Öreg, akire érdemes figyelni. A költemények üzenetét – a költô remekül mondja verseit – ezen az estén maga Buda Ferenc hitelesítette azzal, amit elmondott az életérôl, meg ahogy szólt. Filmezni kellett volna a közönséget, a falusiakat s a távolról jövô értelmiségieket, a szemeket, meg a biccentéseket, meg az elôre dôlt testtartást; ezen az esten mindenben egyetértett a hallgató költôjével.

AMITÔL MEGSZOMORODTAM – Jártunkban-keltünkben, történetesen Lôcsén, templomok, mûemlék épületek elôtt már többnyelvû felirattal is találkoztunk. De magyar nyelvûvel eggyel sem. (Ez nem lehetne diplomáciai tárgyalások témája?) – Kevesbedik a magyarok száma. Itt is. Jártunk két Rozsnyó közeli faluban, Szilicén és Borzován. Gyönyörû mûemlék templomok. Református templomok. S már alig vannak hívek. Akik még volnának, azok is ritkán térnek be az úr házába. LENGYELEK 1. – Derûsebbek, kiegyensúlyozottabbak a lengyelek – állapították meg útitársaim Krakkóban –, ugyan miért? Ilyeneket mondtunk: – Nekik nem fújták negyven éven át, hogy utolsó csatlósok. – Õket nem sújtotta a párizsi békeszerzôdés. – Jobban állnak anyagilag. – A hit nagy erô. A katolicizmus tartást ad. – Volt pápájuk.

Galánfi András Sinka-estje A szilvafák, meg a körtefák, meg a csillagos ég, ôk voltak Sinka István költeményeihez a keret, a díszlet, amikor Galánfi András sorra szólaltatta meg az elfelejtésre ítélt nagy költô, a „fekete bojtár” mûveit itt, a tiszakürti Kertszínpadon. Leült a mûvész egy fonott székre, maga elé tett egy kisasztalt, rá a Sinkaszövegeket, hogy beléjük nézzen, ha úgy találja helyesnek, aztán csak mondta Sinkát, mondta, mintha magát mondaná, szomorkásan, balladásan, mintha nem is egy régibb világról, hanem a magáéról, a mienkrôl szólna, nem is Biharról, hanem a Tiszazugról, tiszta érzésekrôl, arche élményekrôl.

LENGYELEK 2. Õrzök egy krakkói képet. Templom a téren. Napfényes a reggel. 8-at mutat az óra. A templom tele, az elôtérben, majdhogynem az utcán fiatal anyuka gyerekkel. A gyerek babakocsiban fekszik, anyuka a babakocsi elôtt térdel. Imádkozik, közben meg-megigazítja a baba takaróját. (Túl öntudatos vallás a miénk. Mármint a kálvinistáké. Erre valamikor büszke voltam. Ma már becsülöm, aki alázatos szívû, aki képes térdelni, történetesen az Isten elôtt.)

Úti szösszenetek A Felvidéken át irány Krakkó. Buszt béreltünk, s úgy utaztunk. Nem úti beszámoló, ami következik. Szösszenetek csupán.

BOLDOGSÁG Nem tudom megmondani, mért töltötte el a szívemet – ez érzelmesen hangzik – a boldogság, ahogy megláttam a 55


4/22/2007

12:15

Page 56

PoLíSz

krakkói fôteret. Hogy öregkoromra ezt is megértemõ! Hogy itt vagyokõ! Az arányos tágasság, a megnyugtató harmónia bódítottõ Vagy az, hogy békésen üldögéltek, söröztek, jártak-keltek az emberek, muzsikáltak és brékeltek, bohóc-pantomimmel múlatták magukatõ Hogy szépek voltak a fények és az árnyékokõ Vagy mindez együttõ Régen éreztem hasonlót. Kosztolányi Boldogság címû novellája jutott eszembe. Az ô fôhôse, Esti Kornél élhetett át valami hasonló, megmagyarázhatatlan örömös élményt a téli hangulatú, ausztriai kisvárosban, mint én itt, a krakkói fôtéren.

önálló református egyházközséget szorgalmaz, támogatja a falusi turizmust, fontosnak tartja, hogy minél több mûvész, jeles értelmiségi telepedjen meg, ha csak a nyári idôszakra is, az ô kedvelt Inokáján. Pályázatokat nyer el, és fejleszt, fejleszt. A felesége, Haraszti Magdolna, akinek az édesanyja villamoskalauz volt Csepelen, bár korábban bárónô, épp Tiszainokán, asszonykórust szervez, néptánccsoportot hoz létre, lelki segélyt nyújt a rászorulóknak, neveli a gyerekeit, s ha kell, az unokáit, arra a kérdésre, hogy nem szorongott-e visszatérni oda, ahonnan elüldözték családostól, azt válaszolta, szerették a szüleit s gyerekként ôt is.

Pfeffer Ferenc és Haraszti Magdolna a Nyárbúcsúztató Villanyfényben

Jogfilozófus a Kuckóban Varga Csabával, a tudós professzorral, a jogtudomány kutatójával és feleségével, a zongoratanárral a véletlen hozott össze. Nádtetôs fészkük van nekik is Inokán, a Tisza parti faluban. Itt és Pesten – ha az alkalom úgy hozta – egy-két órát eltöltöttünk beszélgetéssel. Most egy egész estét, a Kuckóban. A feleségét, Liptai ágnest is meghívtuk, szerettük volna, ha elmondja, mint sikerült megélniük azt a nem csekély idôt, gyerekekkel, unokákkal, rendszerváltozással, melyet együtt töltöttek el. De ágnes az utolsó percben lemondta a részvételt. Csabának nagyon fontos mindaz, amit csinál – mondotta a telefonba –, jobb, ha nélkülem beszél. S így lett. Nem rögzítettük a beszélgetést. Azt a jófajta feszültséget, amely betöltötte a szobát, megörökíteni úgy sem lett volna módunkban, a feszültség nemcsak a professzor szövegébôl, de a személyiségébôl is áradt. Ami a beszélgetés során megfogott, ide kívánkozik. A pécsi nagypolgár gyerek, a gyáros fia, érettségi után bányába megy, mivel más-

Maradinak tarthatom magam, mivel az értelmiség szerepérôl úgy vélekedem, mint a régiek, mint Németh László meg a tanító ôseim meg Gárdonyi Géza meg Kölcsey Ferenc, hogy tudniillik az értelmiségi ember lámpás meg fényforrás, olyan, aki másnak is világít, aki cselekszik az övéiért, a kisebb-nagyobb közösségekért, aki népben-nemzetben gondolkodik, aki képes túllépni önmagán… Ezért hívtam meg Pfeffer Ferencet és feleségét, Haraszti Magdolnát a Nyárbúcsúztató Villanyfényben programjára – a szomszéd község, Tiszainoka polgármesterérôl s népmûvelô lelkû asszonyáról van szó –, hogy valljanak önmagukról; olyanok-e, mint amilyennek én láttam ôket. Aki vállalta a beszélgetés irányítását, ugyancsak kedvem szerinti értelmiségi, az arborétum vezetôje, Tálas László. Pfeffer Ferenc országos hírû földmérô. Feleségével és öt gyerekével leköltözik ebbe a pár száz lelkes községbe, hitvese szülôvidékére. Megválasztják polgármesternek, révet létesít a Tiszán, szabad járást Tiszakécskére. Öregek otthonát hoz létre, 56


4/22/2007

12:15

Page 57

MERÍTETT SZAVAK

hova nem mehet. Csillés. S most, hogy emlékezik, azt mondja, nagyon sajnálja, hogy az ô gyerekei nem jutottak az övéhez hasonló emberpróbáló, közösségi élményekhez, felemelôkhöz és iszonyúakhoz. A bányászok ajánlásával kerül a jogi egyetemre. Varga Csaba ül a villanyfényben, elôrehajlik a fotelban, érzi a kuckósok rokonszenvét, s egyre mélyebbrôl meríti, amit kiterít. Hogy jutott elôbbre a rendszerváltozás elôtti korszakbanõ Mert elôbbre jutott. Vezetô pozíciókban lévô zsidó származású szakemberek segítették – emlékezik –, hogy kutathasson, külföldi egyetemekre jusson, publikálhasson. Az itt szerzett kapcsolatai teremtettek lehetôséget, hogy nemzetközi konferenciákon is bemutatkozzon, vendégprofesszori állást vállaljon. Otthonra lelt a nagyvilágban, a hozzá hasonló érdeklôdésû szakemberek körében. Azáltal vált maga is fontossá, hogy a szocialista féltekére született, innen érkezett, és a szocialista jogtudomány állásáról tudósított. Ezért tartották becsben ôt és társait, a vasfüggöny mögül érkezô tudósokat a nemzetközi fórumokon. Varga Csaba azt mondja: Most, hogy egy táborba kerültünk, a magyar jog s ezáltal mi is, akik ezt mûveljük, érdektelenné váltunk, újat mondani nem tudunk, azt próbáljuk most befogni, amit ôk ott Nyugaton már elértek. Varga Csaba, a Pázmány Péter Tudományegyetem tanszékvezetô professzora kissé rezignált. Nincs nagy véleménnyel arról, ami a jog területén hazánkban történik. Örül, hogy tanítja a jogot, s nem gyakorolja. A tekervényeimen két megállapítás még fennakadt. Annak idején tanított a Bibó kollégiumban, hallgatói között tudhatta a mára meghatározó erôt képviselô fiatal, fôként fideszes politikusokat is. Tehetségeseknek nevezi ôket, egyszersmind olyanoknak, akik nem rendelkeznek elegendô érzékenységgel, beleélô képességgel a közösségek és

egyének gondja-bajának megélésére, s talán azért nem – fejtegeti –, mivel hiányzik mögülük az a társadalmi és családi háttér, amely segíthette volna ôket az efféle készségek kialakításában. A másik az alkotmánybírósággal kapcsolatos. A meg nem fellebbezhetô döntéseket hozó testület – így Varga Csaba – antidemokratikus képzôdmény, isteni funkcióval felruházva. Nem is található másutt, mint diktatúrákból kiszakadt társadalmakban. Egyszer majd megszûnik. – Miben reménykedhetünk? – kérdeztük. – Az idôben – válaszolta. Két generáció elmúltával már jobb lesz.

Serfôzô Simont hallgatjuk, a költôt Torma Mária közvetített, ô is kérdezett. Simon meg elmondotta, amit el akart. S úgy szólt, hogy kedvünk legyen faggatózni. Miért van az, hogy faluról származó parasztgyerek, vidéki kisember leszármazottja, mûvész talentumú, ha értelmiségivé válik, sem felejti, honnan jött? Ahogy azt sem, hogy magyar, s a nemzethez tartozik. Miért, hogy nem válik kétnyelvûvé meg kozmopolitává? Hallgatom Serfôzô Simont, s eszembe jut Ágh István, Kalász László, Ratkó József, Buda Ferenc, Bella István meg aztán Csoóri Sándor, Nagy László, Illyés Gyula; miért, hogy mindeniknél visszatér a „Nem feledhetsz, nem menekülhetsz, bárhová kerülj!” motívum. Serfôzô, a zagyvarékasi tanyasi gyerek, lehetett volna a szocialista rendszer dédelgetett kedvence, lehetett volna aranykoszorús költô, de ô borzoló mûveket írt, nemzetben gondolkodókat, tényfeltárókat. A pártba sem lépett be. Ma is kívül lehet mindegyiken. Csak Zagyvarékason van belül. A szülôhaza vonzásában. Jó volt vele találkozni. 57


4/22/2007

12:15

Page 58

PoLíSz

Rencz Antal monológja

amennyit megmutatott magából, jó pedagógus és tankönyvszerzô, egykor diákszínpad-vezetô is. László, barátom, egykori mozgalmár és tudós, kiváló közösségi ember, empatikus személyiség, szakembere a mûvészetpedagógiának, cikkek, tanulmányok szerzôje, szinte minden érdekli, ami a mûvészetekkel kapcsolatos. Nos, ez a három testvér Petrolai Margit írónônek s Trencsényi-Waldapfel Imrének, a hajdani neves egyetemi tanárnak, az ókori mitológia legjobb magyar tudósának a gyermekei, persze, hogy kíváncsi volt rájuk a társaságunk, miféle emlékeket ôriznek a családról, a korról, melyben éltek, a helyzetekrôl, melyeket megéltek. Ritkán adatik meg, hogy az emberfia együtt töltsön egy estét három olyan személyiséggel, akik ismert emberek nászából születtek, akik maguk is jeles alkotók, akiket nem cincálnak pletykalapok, akik tartózkodók, de akiket a nevük már önmagában fényesít. Tanulságos volt a találkozás. Rájöhettünk – a beszélgetést nem komponáltuk meg elôre –, a gyerek mindenütt gyerek, bármilyen családban is cseperedik, egy fontos számára, hogy foglalkozzanak vele és szeressék. Ha ez megadatik, jól érzi magát, ha hiányt szenved, rosszul. Rájöhettünk arra is, hogy a kamasz mindig kamasz, bármilyen családban nô is fel, bizony lázad, nem tûri az apai önkényt, ütközik, ha korlátozzák. (Imre 1956 megítélésében került szembe az apjával, el is költözött otthonról.) Megidéztek helyzeteket, kedveseket és jellemzôket, ám mindhárman másként emlékeztek, életkoruknak és a helyzetbeli szerepnek megfelelôen. Ezen aztán jót mulattunk, ilyen lehet a történetírás is. Maguk is meglepôdtek; hárman háromféleképpen élték meg ugyanazt. (Egy közbevetés, ami – sajnos – többször is elmondható.) Sajnáltuk, hogy nem volt jelen a két felnôtt gyerek, láthatták volna az apjuk sikerét. De ezek a gyerekek mintha nem sze-

Hívtuk és jött. úgy tûnt, örömmel. Nem láttam húsz éve. Jól megy a sora – gondoltam –, ha bajban volna, jelentkezne. Annak idején együtt írtuk meg a Pódiumi színjátéktípusok dramaturgiája címû kötetet. Hírek azért jöttek felôle, mondták, hogy a Nevesincs Színházat igazgatja, gyerekeknek s fiataloknak játszik. De meghívót sohasem küldött. Most aztán itt van. Kopaszabb, mint régen, de más változás nem látszik rajta. Az volt az érzésem, bármit is kérdezek, Tóni arról beszél, ami mostanában érdekli, ami kimondásra vár, történetesen, hogy a rendszerváltás utáni kultúrpolitikai irányítás nem támogatja a nemzeti értékeket, prioritást nem ad a magyar mûvészetnek, a klasszikus mûvek pedagógiai hasznosságát mintha fel sem fogná, s rosszindulat sem kell ahhoz, hogy feltételezzük az ellenérdekeltséget. Rencz Antal keserû, színháza alig kap támogatást. Hányan vagyunk ebben az országban, akik a rendszerváltozástól többet reméltek, nemzeti értékeink nagyobb megbecsülését, s érdekeink nagyobb védelmét. Csak hallgattuk Rencz Antal monológját, amely hovatovább jeremiádnak tetszett. Hallgattuk figyelmesen és többnyire némán.

Trencsényiék a Kuckóban Módfelett tanulságos és módfelett felvillanyozó volt a beszélgetés a három Trencsényi testvérrel. Mintha hárman együtt nem családi környezetben, rájuk figyelô közegben elôször ültek volna egymás mellett. Imrével, az idôsebb fiúval munkatársi kapcsolatban dolgoztam a nyolcvanas években, visszahúzódó, ám pontos megfigyelô volt, nem színpadi ember, akár tudós is lehetett volna, jól írt és jól fotózott. Borbála, hozzá rokonszenv kapcsolt, több értéket találtam benne, mint 58


4/22/2007

12:15

Page 59

MERÍTETT SZAVAK

retnék a szülôk társaságát, mintha nem örülnének a szülôk sikerének, mintha semmi közük nem volna a szülôk életéhez. De hát az én lányom sem jár a Kuckóba, s a Mányi Pistáék gyerekei sem jöttek el Kismarosra, a másik kihelyezett találkozóra, hiába harangoztuk be ôket. Mindenesetre mi örültünk egymásnak így is, de a fiatalok – nem tudjuk, hisszük – megsokszorozták volna ezt az örömet.

drukkerek, mint mi Lakitelken, a mûvelôdési házban, 2006 júniusában.

Délvidéken járunk, június 26–30. Jóval elôbb Réges-rég határoztunk úgy, a tavalyi lengyel út után, hogy az idén nem hagyjuk el a hajdani Magyarország határát, indulunk ismerkedni odaáti emberekkel, tájakkal, mûemlékekkel, múltunkkal, jelenünkkel, s nem túlzok, ha azt mondom, jövônkkel, s hogy 2006-ban a szerbiai magyarok földjére látogatunk. Kevesen jártak erre a mieink közül, háború is volt, annyi mindent hallhattunk, miféle beszorítottságban élnek ott a mieink, s mint terjeszkednek a szerbek, meg hát látni kellene ott egy-két helyet, emlékhelyet is, Szabadkát például, Kosztolányi városát. A Tisza is ott lenn, a történelmi Magyarország területén ömlik a Dunába, röviden, meggyôztük magunkat: a Délvidékre megyünk. S volt még valami, ami vonzóvá tette a programot, ott él a Vajdaságban ismerôsünk, akit korábban meghívtunk a Kuckóba, aki kalauzunk is lehet: Szôke Anna, s ha ô vállalja a kíséretünket, olyan helyekre is eljuthatunk, ahová egyébként alig. Anna kishegyesi, lehet tehát a szállásunk Kishegyesen, a Kátai tanyán, s innen autózhatnánk, mindennap másfelé. Szôke Anna vállalta az út szervezését, hogy leköti a szállást-étkezést, hogy elkísér bennünket az útra, s kapcsolatai révén még szakmai eligazítót is biztosít óbecsén és Versecen. Június 26-án Tizennégyen köszöntjük egymást reggel 6 órakor a busznál. Mi utoljára érkezünk, hátul találunk helyet. A tizenkilenc személyes, légkondicionált kisbuszban kényelmesen utazunk. Meglepôdöm, hogy elmarad a máskor honos pálinkás jó reggelt köszöntés. Igaz, az elôtte való napokban Tiszakürtön ki-ki megihatta lebegtetô italát.

Himnusz minden idôben Monzák Péter évekkel ezelôtt kitalálta a Tisza menti gyermekszínjátszó fesztivált, határon túli magyar együttesek számára. Legyen hol találkozniuk Kárpátalja, Délvidék, Felvidék, Erdély tehetséges gyermekeinek, meg az ôket rendezô, velük foglalkozó pedagógusoknak. Nem is tudom, hányadikat szervezte az idén, ahogy azt sem tudom, jómagam hányadszor ültem a nézôtéren szakvezetôi minôségben, itt, Lakitelken és Tiszasason. Az ötlet bevált, itt mindig számítani lehet testvéri összeborulásokra, hiszen nincs sorrend és díjazás, csak beszélgetés van, elemzés legfeljebb; hogyan lehet egy alkotás még jobb. Összeborulni csak a muzsaji meg az óbecsei meg a sepsiszentgyörgyi meg a dunaszerdahelyi színjátszók tudhattak egymással, meg a vendéglátók velük. Szóval itt voltunk együtt, határon túliak, mivel jószerivel már magamat is odaszámítom, határon túlra, peremen kívülre. Itt éltem meg most a valahova tartozás, a magyarsághoz tartozás élményét oly intenzíven, hogy nem emlékszem hasonlóra, sem távoli, sem közelebbi idôben, itt, amikor a találkozó záró szertartásaként megfogtuk egymás kezét, láncsort képezve a teremben, az összetartozás láncát, miközben a Himnuszt énekeltük. Némely nyugat-európai nemzetek futballistái énekelték himnuszukat oly értôen, érzelemmel és szenvedéllyel, miként azt láthatták a képernyô elôtt üldögélô 59


4/22/2007

12:15

Page 60

PoLíSz

A határon – mintha Nyugatra mennénk – gyorsan, gördülékenyen haladunk, aztán fut a kocsi még egy keveset, s máris Palicson vagyunk. Akiknek erre van affinitásuk, tûnôdhetnek, micsoda ôrült nagyhatalmi ötlet találhatott ki ilyet, meghúzni a határt ott, ahol sem természetes elválasztó képzôdmény, sem más nemzetség nincs (különösen 1920-ban nem volt). Palics, Szabadka oly közel esik a magyar határhoz, mint Félix-fürdô meg Nagyvárad. Megállapítom, csak úgy magamnak, hogy ezt az állapotot, Trianont, megszokni már sohasem fogom. Képtelen vagyok rá. Valójában nem is szeretek ide túlra járni, megvisel. Ugyanakkor meg mégis megyek. Palicson a csapat megfelezôdik, fürdôzôkre és nem fürdôzôkre. Kitûzünk egy idôpontot: találkozás három órakor a busznál. Négy évvel ezelôtt, amikor szabadkai versmondó barátok hívtak vendégszereplésre, elegánsan Palicson szállattak, az önkormányzat pazar üdülôjében. A tóban fürödni még nem lehetett. A hajdan híres gyógyfürdô vizét fertôzöttnek mondták. Most viszont kinyitott a strand. Forintért is bemehetünk. A hévízire emlékeztetô faszerkezetû fürdôépítményen meglátszik, hogy rég renoválták. Megmártózunk a valóban nem túl bizalomgerjesztô, de mégiscsak egészséges összetételû vízben, aztán kiülünk a teraszra sörözni és beszélgetni. A monarchiát idézgetjük, Palics aranykorát, a Trianon elôtti idôket. Máris Szabadkán vagyunk. Adunk magunknak másfél óra szabad idôt. Nézelôdésre, erre-arra. Szabadka szeretni való. Emberléptékû, átlátható. A belvárosi utcák, a gyönyörû, elsô világháború elôtt épült városháza, a gimnázium épülete, a régi házak együttese, a harmonikus terek, mindez együtt azt a képzetet kelti, azt a hamis képzetet, hogy a határt át sem léptem, hogy otthon vagyok, hogy Trianon nem is létezett.

Haladunk Kishegyes felé. Ildikó telefonja mûködik, Anna megtudja, hogy jövünk. Nagyon elegánsan fogad minket. Kátai Géza – róla még külön szólok –, mióta nem találkoztunk, két falusi házat is átalakított panzióvá. Itt helyez el minket. Aztán felmegyünk a mintegy két kilométerre lévô gyermektáborba. Ezt nevezik Gézáék tanyának, szellemesen kialakított épületegyüttes, ahol minden megtalálható, ami gyermektáborozás és szakmai továbbképzés lebonyolításához nélkülözhetetlen. Konyha és étterem, kis és nagy hálószobák, játszótér és istálló, benne állatok: ló, szamár, tehén, bárány, baromfi. A miliô tehát tökéletes, nem csoda, hogy híres lett a Kátai-tanya, szerb iskolás gyerekeket is táboroztatnak itt. Itt étkezünk reggel és este. A hangulat familiáris, otthon érezzük magunkat. Nagyon nagy a meleg, szinte kánikulai. Ám a panzió udvarán tavacska található, nádszélû tó, vízre hajló füzekkel s zuhanyozóval. Fürdünk. A modern épületrészben, ahol alszunk, vagy próbálunk aludni, hallgatjuk egymás horkolását, valamint a békák brekegését. Június 27-én Derûsen kelünk. Pálinkával köszöntjük egymást. A reggeli bôséges, testünk kész az útra. A lélek már régebben. Robogunk újvidék felé. Anna közben magyaráz. Újvidék elôtt letérhetnénk Pirosra. Református magyar község. Az 1930-as évek közepéig itt volt lelkész Háda Sándor, apám nagybátyja, nagymama testvére. Öt Háda testvér közül három, köztük nagyanyám is, Debreczeni Sándorné marad a szülôföldön, Beregszászon és környékén, hogy Trianon belôlük csehszlovák állampolgárt kreáljon, egy Pesten, s az ötödik, a lelkész, mûködési helyével együtt, Szerbiában. Most megnézhetném a sírját. Talán majd visszafelé jövet. 60


4/22/2007

12:15

Page 61

MERÍTETT SZAVAK

Újvidéken szépen, komótosan áthaladunk. Mintha Szabadkán lennénk. Az egyik város hasonló a másikhoz, csak ez nagyobb. Elôttünk a Dunával karéjozott Pétervárad magaslik, oda igyekszünk. Pompásan érezzük magunkat, a történelmi kiállítás remek, a látkép, amely elénk tárul – a város alattunk, a Duna alattunk – csodálatos. Mintha a többség megszavazta volna, ha már idáig eljutottunk, menjünk el a Tisza torkolatáig, a Titellel szemben lévô oldalon, ahol a Tisza ölelkezik a Dunával. Itt még Anna sem járt. Tíz kilométeren át csak dûlôúton haladhatunk, kényes buszunk elégedetlenkedik. Forduljunk vissza, már ez is megfordult a fejünkben, amikor egy ötvenes férfi, magyaros kinézetû, akit megszólítunk – ott ácsorgott az egyik szôlôparcella végében – kisegít. Felszáll hozzánk és kalauzol. Barátságos ember, szívesen beszél, de Anna nehezen érti, törve beszéli a szerb nyelvet, ô ugyanis szlovák. ôsei akkor kerültek Szlankamenre – oda készülünk mi is, ott ömlik a Tisza a Dunába –, amikor a magyarok Békés megyébôl Kishegyesre, és Kunhegyesrôl Bácsfeketehegyre, a török kiûzése után, miután elnéptelenedett a Bácska és a Bánát. Most tudom meg, hogy a nevezetes csemegeszôlô, a Debrecen környéki szôlôkben népszerû szlanka, innen származik. Szóval itt vagyunk az Al-Dunánál – szép település, üdülôhely is, gyógyvízérôl nevezetes –, szemben velünk a Tisza, szôke vize itt keveredik a nagy folyóéval. Motorcsónakkal – két menetben – eljutunk a torkolathoz. Rendkívüli élmény. Meg sem próbálom leírni. Aztán halászlét eszünk, finomat, aztán sört iszunk, idevalósit, aztán Tiborral úszunk egyet a Dunában. Tudom, hogy mindez, ami itt történik velem, megismételhetetlen. Június 28-án Kátai Géza fellelkesít: látogassunk el Topolyára, kiváló a tófürdôje. Most hozták

rendbe az amerikaiak, finom a vize, hatalmasakat lehet benne úszni, vízibicikli, sörözô, étterem, minden van, fû és zuhany és vetkôzôfülke. Aki nem akar fürödni, délelôtt Topolya, közel Kishegyeshez. Itt megtekintjük a délvidék leghatalmasabb templomát, meg a helytörténeti múzeumot. S egy órára úgyis vissza kell érni, tálalnak az ebédhez. Minden úgy igaz, ahogy Géza mondta. Jó és kellemes a fürdô. S ráadásul angol nyelvû szöveget is olvashatunk, minden, amit látunk, a nagylelkû amerikai népet dicséri. Ez az ô ajándékuk. Morfondírozok. Elôbb pusztítunk, utána ünnepeltetjük magunkat? De ismerôs sorrend! A bombázásról nem történik említés. Délután Óbecse. Kedves kisváros. Itt született Than Mór, a múlt század neves festôje, meg testvére, a híres természettudós. Megnézzük a templomot, a benne lévô Than-festménnyel. Jó hangulata van a kávéháznak is, polgári ízlést tükröz. Kint forróság, benn kellemes hûvösség, hideg sör, udvarias kiszolgálás. Ide még visszajövünk, mondja egyikünk. Elzarándokolunk az aracsi romos pusztatemplomhoz, amelyet mostanában kezdenek kultikus hellyé avatni az itt élô értelmiségiek. Õk, hála Istennek, tudják, kezdik tudni, mi az értelmiség feladata olyan történelmi szituációban, amikor számottevô módon asszimilálódik az ôslakosság a szerbségbe, amikor jelentôs a magyarság elvándorlása, amikor a szülôföldön, a régi magyar bánsági és bánáti településeken szerbek és szerb cigányok egyre többen vásárolnak házat, amikor átalakulóban van a demográfiai térkép. Immáron tudatosítják, hogy az aracsi templom a magyar középkor legrégibb román kori emléke, méltó a hely ahhoz, hogy a búzatáblák, kukoricaföldek közepén lévô, romjában is elementáris erejû és harmonikus szépségû mûemlék a magyarság találkozóhelyévé váljon, lelki megújulásának szakrális centrumává. 61


4/22/2007

12:15

Page 62

PoLíSz

Poros, földes, traktor járta úton jutunk el a templomhoz. Kallódnak kincseink, történelmi múltunk emlékei. Ez talán most megmenekül. Hallom, immáron Magyarországon is született egy aracsi alapítvány, s ôk is szorgalmazzák, hogy restaurálják a mûemléket, váljék belôle emlékhely, a kisebbségben élô magyarok zarándokhelye. Estére Bácsfeketehegyen kell lennünk. A mûvelôdési házban a versmondó és színjátszó kör vezetôi és tagjai látnak vendégül – a polgármester is jelen van –, szeretettel fogadnak, itallal, étellel kínálnak, és programot adnak. Õk is régi ismerôsök. Egy részükkel nemrég találkoztunk a lakitelki gyermekszínjátszó fesztiválon. De lakóhelyükön most vagyunk elôször. Külön öröm nékem, hogy megölelhetem egy tanítványomat, idevaló kôrösi fôiskolásomat. Verseket mondunk egymásnak, énekelünk, beszámolunk, mint is élünk, futhatunk-e még egymás felé, s közben van idôm tûnôdni; mit is jelent, ha egy népnek jó vezetôi vannak, ha a közösségért munkálkodik, ha tehetséges az élenjáró. Június 29-én Versec felé robogunk. Anna mesél. Itt lenn, a történelmi határ szélén is vannak magyar települések, szórványban élô magyarok, teljes nyelvi elszigeteltségben. Versectôl délre. Anna néprajzos, ahogy mondja: etnográfus. Túl az ötven éven határozza el a kishegyesi óvónô, hogy beiratkozik a debreceni egyetem néprajz szakára, levelezô hallgatónak. Már korábban is gyûjtött, s tankönyveket is írt, de most rendszeres tanulásba fogott. S hiánypótló kutatást folytat. Versecen is otthonos. Mielôtt beérnénk Versecre, egy magában álló, kiszolgálóépület nélküli neogótikus kastélyhoz sétálunk. Anna reménykedik, hogy a kilencven éven felüli hercegasszonyt – Habsburg-rokonság – otthon találjuk. De nem. A hatalmas kastélyban csak egy kutya ugat. Életnek más nyoma nincs. Mintha sivatag közepén lennénk.

Versec. Ki gondolta volna, hogy ebben a német városban, Herczeg Ferenc szülôvárosában még mindig él annyi magyar, hogy a hatalmas katedrálist a vasárnapi istentiszteleteken képesek megtölteni. A kántor úr mutatja be a templomot, ô tájékoztat a településrôl, válaszol kérdéseinkre, majd felvezet a karzatra, játszik az orgonán Bachot, aztán zúgnak a regiszterek, s felzendül a Himnusz, majd a Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk s az Ah, hol vagy magyarok tündöklô csillaga. Beleremegek az élménybe. Aztán keressük a németbôl lett magyar író, az itt gyerekeskedô Herczeg Ferenc emlékiratának nyomán a régi, múlt századi várost. S meg is találjuk, épületeiben leginkább. Aztán régi dicsôségünk egy nem ismert emlékéhez is eljutunk, Versec mögött, hegy tetején áll Zsigmond vára. Romokban persze. Megtúráztatjuk magunkat, felgyalogolunk. Fentrôl nézvést káprázatosnak tetszik ez a legdélibb Délvidék, s fentrôl a régi Magyarország is, a Zsigmond korabeli. Hazafelé megállunk Nagybecs-kereken. Sohasem gondoltam volna gyermekkoromban, amikor a népszerû táncdalt énekeltük: „Nagybecs-kereken kimondom kereken, hogy én magát nagyon szeretem”, hogy ide egyszer, úgy a vége felé a földi létnek, egyszer még eljutok. Hát eljutottam. Este, otthon, vacsora után néhányan férfiak kocsmázni indulunk. Megtapasztalni, milyen a kishegyesi magyarok életérzése. Mire a kocsmához érünk, szélvihar kerekedik. S utána sötétség. Azt mondják, áramszünet. Gyertyával világít a kocsmáros. Rajtunk kívül egy lélek se. Se bent, se kint. Június 30-án Indulunk haza. Pakolunk, reggelizünk, alaposan megnézzük a tanyát, beírunk a vendégkönyvbe, megnézzük a régi és friss fotókat, s megfogalmazzuk magunk62


4/22/2007

12:15

Page 63

MERÍTETT SZAVAK

A füttyös ajkú kósza szél, ha néha szememre csókol, ajkad bársonyát érzem, sötétfenyô hajadnak mézgaillatát, s bimbót bontok, mint a fák.

nak; milyen jó, hogy léteznek közöttünk, a kisebbségben élô magyarok között is talpraesett vállalkozók, s ami fontos, jó ízlésû emberek, mint amilyen Kátai Géza. Kitûnô munkatársakkal, mûvészekkel terveztetett, itt minden a tájba illô, itt minden a hagyományból növekedô. Megmutatja magánmúzeumát, a pékmúzeumot. Géza ugyanis pék, mint volt az édesapja. A szülôházat, a hajdani pékséget el nem adja, a táborozó gyerekekkel megismerteti a régi mesterség egyes folyamatait. A gyerekek is dagasztanak, formáznak, sütnek. A múzeumban ott a régi berendezés, a lakásé és a pékségé, ahol tanulta az életet. Aztán fotók a falon, az ôsökkel. Kátai Géza hálás a felnevelôknek. Vajh, ragad-e a példa? Lánya és fia vele dolgozik. Mint vélekednek az apjukról, nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy Kátai Gézának a faluban máris sok az irigye. Szabadkán még eltöltünk három órát. Kellemes három órát. Ki-ki elmeséli, a buszban már, a határ felé menet, merre járt, mit látott, mit vásárolt. Aztán már robogunk Pestig. Hûvösre fordult idôben. Késôbb Elküldtem köszönôleveleimet Kishegyesre, Bácsfeketehegyre és óbecsére.

Szôlôskertben Napfény, szôlô és szerelem, e három kell nekem. Napfényben pompázik a rét. Napfényben szép vidék, falu, zord hegység s nagy folyó, minden oly biztató. Szôlôben sorjázik a rend, az ember is teremt, mikor letérdelve lemetsz óvesszôt, s eltemet gizgazt, aztán aggódva vár. Jön-e szôlôvirág? Jön virág és belôle fürt, mit kiprésel s leszûr hasas hordóba, s ha leforr, elkezdôdik a tor.

(Debrczeni Tibor leveleibôl és útinaplójából az összeállítást készítette: Lukáts János)

Szerelemben egy test leszünk, és elmegy az eszünk, úszunk örömben idôtlenül, mögöttünk gond nem ül,

Adamik Tamás

mert adunk számlálatlanul. Örök tavasz virul

Tavaszi versek Köszöntés

bennünk, mikor ölemben ülsz, s csókomba szenderülsz.

A szép tavaszt köszöntöm benned, Éva, a rügy- s virágcsodák varázslatát, a jégtörô sugárban benne ég a szemed sugára: ébreszt s enyhet ád.

63


4/22/2007

12:15

Page 64

PoLíSz

Nagyatádi H. Tamás

sem érezte magáénak. Makacsul ismételgette utolsó gondolatát, egyetlen gondolatát – repülök, repülök, ez a repülés, és mihelyt elfogy a testem, mint egy gondolat, betöltöm a világot. A futás repülés, a tánc eksztázis. – Ezt már csak inkább gondolta, mint mondta. Üldözôinek nyomát semlátta, amikor vette a bátorságot végre, és visszanézett. Lekötözve ébredt. Büdös ágynemûben, csatakosan. Félhomály volt a helyiségben, és habár nem látott senkit, a matrac enyhe lejtésébôl azt érezte, fekszik mellette, vagy az ágya szélén ül valaki. A tiltott szer hatása múlóban volt. Még szemét erôltetve pislogott, amikor meghallotta az ismert hangokat: szortyogás, susogás, súrlódás. Szél, rozoga ablakkeret, függöny, nehéz, sötét anyagú függöny. És igen, egy alak körvonala. Ágya szélén ült, háttal neki. Embernél nagyobbnak tûnt a hát, a váll és a fej. Mintha csak egy elnagyolt, kartonból kivágott minta árnyéka lenne. És feje felett nehéz árnyként verôdött, csapódott a két függönyszárny. Aztán mintha robbant volna, kettényílva kivágódtak az ablakok, és az alak semmivé foszlott. A valóság széles csíkokban zubogott, biztos nem mozivászonra, hanem mintha egy rücskös, repedezett, ferde falfelületre vetült volna. A fénynek háttal ennyi látható a világból. Vesztes Géza kapkodva, ereje végén, egyre lassulva futott. Foszló ruhája közül roncsolt bôre varasodó sebei bukkantak elô. Ezt, ha mégis film, nem ember rendezte. A hatásvadászat ilyen kicsiszolt példájára ember valószínûleg képtelen. Sötétedett, és a szürkület miatt nem lehetett megállapítani, hogy az emlékezet fekete-fehér-e, vagy körben, a belváros felé vezetô út mentén valóban csupa leégett lombú fát látni. Szürke felhô mögé csúszott a nap lassú, kiégett foltja. A láthatár felôl nyüzsgés zaja hallatszott, és mintha emberek gyülekeztek volna. Belenövünk a csillagképekbe, mint az égi ember haja...

Pereg Mintha a fürdôkádban aludtam volna el – így kezdett volna az elôzô napok történéseinek mesélésébe Vesztes Géza, ha maradt volna kinek mesélni. Mintha a fürdôkádban aludt volna el... A hideg vízben jégdarabok ütôdtek a festett, karcos lemeznek. Szôrös mellkasára koszos szappanhab száradt, lila szája szélérôl olykor nyála csordult a vízbe. Egy marék homok ülepedett a kád aljára, a földön pedig egy öszszegyûrt képes újság hevert. A repedezett csempékre vízkô ült ki, a vizek gyakori folyása nyomát rozsdafoltok jelezték. A gyér fénynél alig kivehetôen látszott, ahogy legyek szórt csapatai pihennek a plafonon. Az ablakon pillék koppantak. Kintrôl idônként neszezést vélt hallani, mintha valaki egy angyalt köszöntô dalt énekelt volna magas és hamis fejhangon. A földeken túlérett árpa penészedô magjai peregtek. Mindegy utóbb, hogy általában mi történt az emberrel. Van, hogy a szerencsét nehezebben éli meg, mint a balsorsot, és közben pedig mintha nem is tudna magáról – elmélkedett magában beszélve Géza, cigarettáját sodorgatva egy virágzó japán akác alatti padon. – A pokol minden története csak múlt idôben érvényes. Szaladt. Érezte, hogy ereje lassan elfogy. Már elmúlt izmaiban a szúrás, már felemésztette tüdeje minden darabkáját a tûz. Agya már nem hányta a képeket, hiába hunyta le újra és újra kiszáradt, feldagadt szemhéját. A szél már kiszárította utolsó csepp izzadtságát is. Vörösen égô bôrét tenyérnyi darabokban érezte leválni húsáról, csontjáról. Fekete-fehér, hideg pernye volt mindaz, amit magából fontosnak érzett, és amirôl egyre biztosabban tudta, nem ér semmit. Cipôje levált talpát elhagyta valamerre, lábát már egy kicsit 64


4/22/2007

12:15

Page 65

MERÍTETT SZAVAK

Barna hajtincsek csusszantak végig a selymes leplen, és hulltak alá. A fotel alatt körben összefüggô felületet alkottak, közöttük feltûnt egy-egy másféle tincs is, régebbrôl, még elôbb nyírt fejekrôl. A régi, fehérre mázolt fabútorokon repedések futottak, néhol kilátszott az elôzô, almazöld festék, némely sarkon pedig szálkásan, az öreg szekrénykék anyaga köszönt elô. Az asztalon különbözô flaskákban mindenféle szerek sorakoztak, a tükör alatt kikopott fényû portrék rendje figyelte. Ódivatú frizurák alól rég letûnt arcok mosolyogtak a soros vendégre. A kedves vendégre, akinek arcára fáradtsága ült ki, leplezetlenül. Aki azelôtt Vesztes Gézának tudta magát, és határozott tervei voltak. Gyenge mosolyra húzódott ajakvonala az anyjáé volt, az öregapjáé, és annak az anyjáé, és még ki tudja ki mindenkié. Jobbára a fodrász beszélt, bármirôl, csak megmaradjon a beszélgetés lehetôsége. Néha ivott egy-egy kortyot és beszélt, ki tudja, mirôl... Adomázott, karattyolt, és megint ivott egy kortyot. Mennyi minden történt körben, amíg mosolya végig öröklôdött családjukban, emberöltôkön át, századokon át. Ázsiai mosoly, varázslatos, atlantiszi mosoly, angyali. Ahogy emberesedett, ez az egyetlen vonása maradt meg egyedüliként, amellyel maradéktalanul elégedett volt még most is. A becsülettel viselt ráncok idôvel nemes vonásokká válnak. A becsülettel végiggondolt válaszok idôvel önálló életre kelnek a fejekben, és akkor egyszer csak minden jószándék ellenére ott állunk a szakadék peremén. Nem segít sem szer, sem orvos. Sem a fodrász. Magára marad az ember, sokadmaga börtönében, mint én most, Vesztes Géza, harminchat éves nehézgépkezelô, poklot járt élôhalott. Habár a kövek is átlátszóvá válnak a tisztánlátó elôtt, mégsem hiszi senki, hogy akárcsak utólag is azt mondhatná akárki, egyszerû volt eljutni odáig. Persze, ha ott ül az ember egy-

szer, muszáj valamiféle beszélgetésbe bonyolódnia. Biztos hamar vége lesz. Igen. Egy nagyon divatos frizurát kérnék. Az élôk közé vágyom, mennem kell újra. Ismerôs érzés, és tudom magamról. A pokol semmivé válik, mihelyt kilépve kapuin érezzük, hogy semmivé váltunk. Nincs név. Nincs idô. Emlékszem, talán húsz éve lehetett, egy esetlen tangóra. Emlékszem én is egy tangóra. Rég volt, pedig mintha tegnap lett volna. Aztán mindent a beszéd rontott el. Igaz. Esetlen, iskolás mozdulatok. Megbocsáthatók. De a beszéd... Harmonika, dob, zongora, hegedû, bôgô. Simuló combok, forró levegô. A vállak, a derék, a mellek. És a suttogás, mint egy erdôben. Körben égnek ágáló fák. Hangsúly. Cezúra. Kis, éles elôkék a tompa, mosódott mélybôl. Ehhez hasonlóak csak a zsenik örökké befejezetlenül hagyott versei lehetnek. Igen. A világ lüktetése. Szívek. Fiatal szívek, túl fiatalok. És zaj, temérdek zaj. Füst, mintha hullaszagot érezne a táncos. Igen. Lovakat égetnek így, szép fehér lovakat. Az erdôk égnek így. Jobb volna olyankor kirohanni minden világból. Igen. Láttam egy furcsa filmet. Lázálomnak tûnt, minden kockájára és hangjára emlékszem. Leégnek a lombok, leperzselôdik rólunk a bôr. És csak futunk. Igen. Aztán magunkhoz térünk, mintha valami siralomházban, ködképek között... Rövidre nyírják az ember haját, és lenn a padlón, mintha vér fröccsenne a tincsek között. Igen. A fodrász kopott seprûjével seperte le a terítô anyagának hibáin megakadt, feltorlódott hajszálakat. A vendég, mielôtt a 65


4/22/2007

12:15

Page 66

PoLíSz

földre nézett volna, hogy megbizonyosodjon, látszanak már odalent a vércseppek, szórakozott pillantással mérte végig újra a portrékat. Talán talál közöttük ismerôst, távoli rokont, esetleg másik Vesztest. Aztán kis tárcájából apróra hajtogatott pénzeket vett elô,és szótlanul nyújtotta a mesterember felé. Köszönöm szépen, jó egészséget kívánok. Viszlát! Viszlát, Uram! Nézzen be sûrûbben. Ritka mostanában, hogy vendéggel ilyen jól el tudjak beszélgetni. Igen, igyekszem. Viszlát! Vesztes Géza fejébôl csorgott a vér, gallérján, vállán, kabátja ujján végig. Még épp láthatta, hogy amint becsukta maga mögött az ajtót, az idôs mester fekete füstoszloppá változva még int felé. Ez már a tisztítótûzbe vezetô út. Mozdulatára rásegített a huzat, az ajtó üvege zörrenve indult meg, és ezernyi darabba törve borította be a mûhely bejárata elôtti teret. Szemébôl kitörölte a lassan csörgedezô vért, majd kezérôl, mintha csak vizet rázna, a járdára verte, és régi tangók ütemére fütyörészve röppent el. Egyik-másik hajnali járókelô kalapot emelt neki néhány táncosabb lépés között, és volt, aki pördült is egyet tengelye körül, a legnagyobb óvatossággal. Valahogy könnyen elképzelhetôvé vált, hogy eltûnnek mögüle a házak. Ez a Vesztes Márton idôsebb fia... De volt, aki csak a fejét csóválta az ott maradt törött üveg láttán. Fiam, a madarak mind ilyenek. Apu? Süketen dalolnak, de a fény iránti lelkesedésük határtalan. Papa? Csinálj nyugodtan úgy, mintha víz alatt lennénk. Egy feketerigó nézett rá, esetlen mozdulattal félrebillentett fejét forgatva. A leveleken égésnyomok látszódtak, a vékony ágakra döglött hernyók száradtak. A nap ôrült forrósággal vakított, közönyösebben,

mint eddig akármikor. Viszont már régebb óta, évszázadok óta ként párállt a város mérgezett földje, melynek kitermelésére most akadt egy lelkes vállalkozó. Azt mondta, lenne rá kereslet. Citromsárga kénvirágot az igazi férfiak gomblyukába. Egyébként változatlanul mindenki siet. Mindenkinek van dolga – már aki van még. A reggeli szélben csak néhány füstoszlop sétál, magát óvatosan tartva, a belváros kirakatai elôtt. Egyik a papírbolt elôtt áll, és magában beszél. Kell venni egy új pakli kártyát. A régivel mindig kikapok, mert elfelejtem a lapok hátoldalának hibáit. Emiatt elveszítem lassan mindenem. Semmitmondó arcok, tökéletesen mindegy nevek. Mintha elszunyókált volna, és mintha csak szalagról menne morfondírozása. Ekkor hallották meg elôször a lombokban bóbiskoló madarak, de már a sokadik robajt. Akkor végre, amikor egyikük a mozdulatlanságból hirtelen megrogygyant, és egy lehetetlen mozdulattal hátravetôdve hullt és terült el élettelenül az aszfalton. Fekete folt a családfán. Mióta a madarak is emberbôl vannak, sokszor megesik, hogy a közelgô veszélyt rosszul mérik fel, vagy észre sem veszik. Egyszerûen elkerüli a valahai, sosem nyugvó figyelmüket. Az élet a múlté, a halált eltagadtuk. A fasor hûvösében, ahol Vesztes Géza még eredeti emberkorában nemegyszer üldögélt, Beatrice közeledett, ringó léptekkel. Hoszszú, világoskék ruhája tisztább volt a hegyi patakok vizénél. Termete az anyag tökéletes megjelenése volt, mely madárszemmel is szebbnek tûnt, mint az elmúlt ötszáz évben akármikor. Utánanéztek galambok, rigók, verebek, megénekelve hamar a jelenésszerû hajnali szépséget. Géza, minden bátorságát összeszedve siklórepülésbe bukott, hogy a vállán landoljon. Egy purgatóriumi séta, esetleg, a hegy oldalában, a magaslati levegôn jót tenne vele. Nem tudhatja senki, de talán még emberré is visszaváltozna közben. Bárcsak volna értelme. 66


4/22/2007

12:15

Page 67

MERÍTETT SZAVAK

Itt voltam egész idô alatt, és láttam mindent. A nem idevaló varázslatok nem változtattak semmit a lényegen. Semmi sem ér annyit, mint a víz. Felfuvalkodott szelek rohangálnak az utcákon mióta csak áll a város. Elôtte a pusztán tették ezt ugyanígy, egyetlen végtelen rohanásban. Felhúzták sorban a falakat, elnevezték az utcákat és fákat ültettek. Messzirôl hozott fákat, erôs gyökerû, szívós és idegen fákat. De a szélhez alkalmazkodni voltak kénytelenek. Megdôltek, és úgy maradtak, az egyenesebbjét pedig kiszárította a szél. Most emberbôl lett madarak szaladgálnak a ferde, haldokló törzseken. Vesztes Géza emlékszik mindenre, csak arra az egyre nem, hogy miképp vált madárrá. Eleinte mindenki idegen, és ki tudja, talán a szerencsésebbek azok maradnak késôbb is. Valami háború zajlott éppen. Táncosok surrogó nesze hallatszott ki a város fénylô báltermeibôl. A kinnrekedtek közül, akik semmivé foszlásukra készülve minduntalan eltévesztették a dallamokat, bárki maga elé képzelhette a szenvedélytôl átszellemült arcokat. Tangó szólt és bombák hulltak, az értelem halványabb szikráit sem lehetett felfedezni a robbanások szenzációs világában. Fekete, fényes pantalló volt Gézán, amikor valami arra kényszerítette volna, hogy elinduljon. De ô nem indult, hanem ivott. Szédült és ivott, mint régi várakozások idején, még a nagy futás elôtt. Táncolt és ivott. Nevetett, mint aki a végét érzi. És akkor az elsötétítés ellenére egyszerre megnyílt a föld, mintha az agyában robbant volna egy bomba. Zuhant, zuhant, a város fekete és vörös repkedô, szállongó darabjai között. Vérzett minden, és a vágyak éles agyarakat növesztve kaptak minden után, amely még egy kicsit is emberinek tûnt számukra. Akkor lehetett, hogy a túlélôk legtöbbje madárrá változva, mintha még élve, kiröppenhetett a tûz tavából. Közben mi

történt, arra egészen egyikük sem emlékezett. Sem a régi városra, sem régi arcokra. A fodrász valamikor akkor termett közöttük barátságra uszító röplapjaival, amikor már tényleg hosszúra nôtt Géza haja. A megoldhatatlan rejtélyek között biztos pontnak tetszett csattogó ollójával. A ferdén nôtt fák között keresztbe fújó szél hozott ismerôs dallamfoszlányokat, melyeket hallva végül úgy döntött, többé nem ellenkezik. Aki sokáig nem beszél senkivel, az biztosan szembe találja magát maga táplálta, nevelte, egyre inkább emberformát öltô, követelôzô démonaival. Szétcsúszott mozdulatlanságában lehorgasztott feje, összeesett vállai, görbedt háta dermedt madár gubbasztását kihangsúlyozva tartotta egyben. És már magában sem beszélt, nem gondolkozott, amikor valaki szusszanva ült mellé a kikopott fára. Peregtek a képek, valaki pergette, ûzte még a körbejáró perceket és órákat, azonban már minden meggyôzôdés nélkül. Vége szakad az emléklétbe nem forduló idônek. – Régóta ülsz itt, Géza? – kérdezte tôle tompa, selymes hangon. – Régóta... és várok. Várom, hogy valaki kérdezzen, amire válaszul elmondhatom, hogy mintha a fürdôkádban aludtam volna el. – Kevesen maradtunk, akik még igazi szót válthatunk egymással. – Igen. A purgatóriumba készülök. Fejemben a képek és a zenék mássá alakulnak, mint aminek azelôtt látszottak és hallatszottak. – A szó széttörött. – Igen. Darabjait szelek fújták el, darabjait esôk mosták el. – Láttam. Régóta körözök a komor felhôk alatt. Figyelem az árnyakat, köztük téged. És engem is figyelnek. Néha megérzem a szúró pillantásokat. – Érzed még angyal voltod? – Egyre kevésbé, ahogy fogy belôlem a 67


4/22/2007

12:15

Page 68

PoLíSz

vágyakozás. És egyre jobban, ahogy nô bennem a világ. – Igen, ez a halál, mintha csak az álcája volna valaminek. De nem tudom, minek. – Meg van írva... Beatrice fényes magokat szórt a körötte várakozó, mozdulatait lesô madaraknak. Válláról erre mindent feledve, egyetlen hussanással termett a földön Vesztes Géza. Az összesereglô madarak hangoskodva összeverekedtek, a félénkebbek elhúzódtak, az embervoltukból kivetkôzni képtelenek pedig több-kevesebb sikerrel harcoltak a magokért. Beatrice mosolygott, és elnézett a városból most kristályos élességgel látható hegy felé. – Esô lesz. – Igen – válaszolta az angyal, és odatelepedett a gömbölyû, fehér vállra, ahol Géza ült még nemrég. Az angyal frissen vágott, divatos frizurája tincsei közül elôvillantak fejének még frissebb sebei. Madárarca egyszerre tûnt kortalanul fiatalnak és idôtlenül öregnek. Egyre nyúlt a távolodók közös árnyéka, egyik-másik madár utánuk nézett, és amint meglátták a hatalmas szárnyakat, kiverekedett kényelmüket, valami titokzatos lehetôségtôl féltve arra gondoltak, hogy talán ôk is indulhatnának. Közöttük Vesztes Géza, aki magát megrázva indult a fák között az ellenkezô irányba, hazafelé, a kiégett pusztaság pergô képeivel múló hétköznapjai közé.

kott, hogy az utóbbi idôben már meg sem látta ôket. Felmérte futó szempillantással, hogy az ismerôs gödrök és rücskök hiánytalanul megvannak, és ez megnyugtatta. Tetszett neki, ahogy a nap hajnali sugarai kápráztatón perdülnek onnan szemébe. Mintha azelôtt ez nem így lett volna... És meg volt elégedve az eljárással, ahogy óvatosan elzárták, amíg – álmában hallani vélte – mindenféle ricsajos munkások dolgoztak udvara határában. Utólag már a kapott nyugtatók és altatók miatt érzett felháborodása is elmúlt, persze, gondolta, lehetett volna máshogy. Felállt, és ahogy vérét érezte visszaáramolni lábaiba, mintha felhôn járna, billegve és óvatosan, az elborulástól félve járta körbe kicsiny birodalmát, amelyet most egyáltalán nem érzett szûknek. A nézelôdôk sem voltak ezúttal terhére, akik közül egyikmásik mintha furcsa álmából maradt volna vele, azok közül, akik értelmezésüket sürgetô, rejtélyes mondatokat soroltak rá. Maguk idegenségének érzete jellemzô mindazokra, akik ráébrednek valamire, ami felett, mint homályos és érdektelen részlet felett elsiklottak mindaddig, amíg az hirtelen élesen kirajzolódva fontossá nem vált számukra lényük maguk szerinti megragadásában. Ez a felfedezés természete. A széles járdán vonulókon túl, egy vaskerítéssel zárt belsôudvarra látott. Tekintetének óránkénti, szokásos útja ez volt: a kifutó betonja, a rács, az utca, a kert, és azon túl, a házak és a lombok között elôbukkanó ég foltjai. Az ég foltjai mindig érdekesebbek, mint a teljesen feltárulkozó ég maga, de ez mindennel így van. Valakik kijöttek ekkor az omladozó, régi raktár benyomását keltô épületbôl, régi ismerôsök, a tudományok barátai. Álmon túlról, vagy innenõ Járásukkal mintegy kinyilatkoztatták fontos és nélkülözhetetlen voltukat. Furcsa, homokszínû ruhát viseltek, arcuk elôtt fátyol lebegett. Oldaltáskájában kutatott az egyik, miközben a másik

2006.08.21. Gloria in excelsis deo, et in terra pax hominibus bona voluntatis. Felemlékezhetetlen sok visszaájulás után az oroszlán magát végre kialudva nézett végig a frissen festett rácsokon. Fekete, fényes lakk fedte a rozsdamarta régi vasakat, melyekhez annyira hozzászo68


4/22/2007

12:15

Page 69

MERÍTETT SZAVAK

beszédére bólogatott. A beszélô férfi finom csipeszt vett elô inge zsebébôl, hogy óvatosan lecsippentse a fáról lelógó kiszáradt tokot. Szeméhez emelve tanulmányozta a formát, valamit magyarázott, talán a színekrôl és a megfigyelhetô halvány mintázatokról. Az égen, alacsonyan zúgva repülôgép húzta körbe egy új hely hirdetését. Hullhat bomba, múlhat álom, táncoljon a zárt osztályon. Ez a faj itt és ebben az idôben – hihetetlen. A távolodó repülô hangját elnyelte az egyre forgalmasabb utca zsivaja. <Menyhért mondja:> Ilyenkor a megrázkódtatás és a félelem természetes és érthetô, melyek sok esetben a kielégülés érzetét keltik. Más vagyok, mint a mellettem és körülöttem levôk. Aztán, ha megtanulnak felfedezésükkel együtt élni, rájönnek, hogy akiktôl különböznek, azok is különböznek az összes többitôl, így a különbség lényegességének hite elhalványul. Ez a tudás természete. Oroszlán, természete az oroszláné. Aranyból van, természete a napé. Kielégíthetetlen éhségbôl van, vakítja a forró homok. Beteljesíthetetlen álmodozásból van, a jéghideg éjszakák sûrû vize formázza. Felébredése ebben a városban, a rácsok között, végtelenül lealacsonyító. Örök szürkületre kárhoztatott apró fények: a rácsok között, az utcán, a szemközti házakban a felfoghatatlan törekvéseikbôl összeálló emberek. És a szétesés és a zuhanás, a nyugtatók és az altatók. Ez a faj itt és ebben az idôben – hihetetlen. Az elé vetett nyers húson legyek csúszkálnak, egy hírlap darabja siklik a szélben. Egy mindenséget ôriz és égeti az irigység terhe, amitôl néha felvonít. Mintha csak felelôtlen gyerekek volnánk mindannyian, akik körülötte járunk. Nincs fontossági sorrend, nô a rendetlenség. Felállt, a rácsok közé támasztotta mancsát, mintha szétfeszíteni akarná, és elbôdült. Bezzeg ha kôbôl volna faragva, máshogy tekintenének rá a sietô emberek.

Egy másik vonás jelenik meg gondolkozásában – abban vagyunk egyformák, hogy mind másfélék vagyunk. Mindig másfélék, de mindig közönségesek. Aztán ez is feledésbe merül, ahogy felismeri, hogy a világ az mi vagyunk. És sorban felismeri a hangokat. Kívül-belül a tízezer lényét, akik vele azonosak, és akik tôle különbözôk, akik vele mindenben egyek. Csak lehetne feledni a felfedezett tudást. Mindenre emlékszem, ami csak történt körülöttem és velem, mindenre, amit elmondott nekem a rengeteg alattvaló, akikkel csak találkoztam, amíg számtalanszor bejártam a végtelen utakat, a Keletitengertôl a Nyugati-tengerig, sivatagokon, ôserdôkön átvágva, folyókon, hegygerinceken átkelve. Csak éppen az idôre és az életekre nem emlékszem. Vesztésre állok, és már aligha fordíthatok. Miféle varázslat és átok ez rajtamõ Érzem a kesernyés, száradó füvek illatát, de mintha emberszaguk volna. Érzem testem fáradtságát, ahogy a szomjas, forró szél kikezd velem, mely mintha emberi kéz volna, nehéz, gyilkos szerszámmal. Érzem talpam alatt a hó rostogását, és nem tudom, miért jártam a hágókon. Érzem a kitartó üldözôk erejét, mintha idegeimbe költöztek volna, akik mindig csak annyira frissek és annyira fáradtak, mint én. A lényeg a harc. Nincs megalkuvás. Tiszteli az ellenfelet, de elpusztítja, mihelyt azt látja, hogy hibái, gyarlósága legyôzhetôvé teszik. Rongyai alatt hordott színarany vértje kiáll minden harcot. Izmai kiállnak minden harcot. Hajlékony és fürge, amíg halálra nem szánja a sors. Akkor pedig úgy lép át a halál küszöbén, mintha tiszteletére emelt diadalkapu alatt menne egy még nagyobb dicsôségbe. Akkor egy nô jött ki, ugyanonnan, kutyával. Az oroszlán már többször látta, de végigmérte, ahogy végigméri már hónapok óta újra és újra. Az utóbbi, hûsre for69


4/22/2007

12:15

Page 70

PoLíSz

dult hetekben homokszínû ruhában jár, kardigánt, hosszú szoknyát, valamint kalapot hord. Kutyáját pedig sokszor az ölébe vette. Az oroszlán tudta, hogy valamiképp mindkét férfihoz köze van, ami felháborodással töltötte el, de nem kellett nagyon megerôltetnie magát, hogy belássa, ez számára érdektelen. Ez a nô csak ember. Csak azért foglalkoztatta mégis a dolog, mert olykor, ha köztéri ketrece elôtt ment el vagy állt meg elôtte, olyasmit látott a szemében, szikrákat, apró fényeket, amit az élet tagadhatatlan jeleként tudott egyedül értelmezni. Nincs álmodozás, nincs szenvedély, csak a zavarodottság érzése feletti szégyen. Ritka jel, csak a kiváltságosoké, azoké, akiknek pedig távol illene tartatniuk magukat a lárváktól. Közös volt a nôben és az oroszlánban a hullás tényérôl tudomást venni nem akarók hiúsága, és közös volt bennük, hogy hiúságuk szertefoszlóban volt. <Menyhért mondja:> A lényeg a megbékélés. Nem szabad sosem elfelejteni, hogy helyes használatával mindent fénylô arannyá változtatható, amelyben van csak egy szikrányi arany is. De ne hirdess senkit vesztesnek, sem gyôztesnek, amíg meg nem gyôzôdsz elôtte saját rended törhetetlenségérôl. Az arany próbáját kötelessége kinek-kinek magán kezdeni. Ekkor felülemelkedik a harcokon, mert kiismeri az összes csatatér minden sarkát és az összes ellenfél minden szokását. Ha ez nem megy, marad a gyengék tudományoskodása. Néha ez a nô oda szokott ülni az oroszlán ketrece elôtti padra, beszélve hozzá. Az oroszlán nézi, ahogy ô néz rá, hallgatja, gyönyörködik abban, ahogy mozog a szája, körülötte az izmok, és olykor úgy érzi, hozzá beszél, egy titkos nyelven. Volna mit mondjon, de nem mond semmit. Nem mondja el, hogy milyen nem emlékezni az ôt fogva tartó rácsokra. Milyen érzés megélni az éjjelt, amikor a város vadasparkká változik, és ô, az orosz-

lán a maga érthetetlen tisztaságával és méltóságával, az éj vadja, szinte várja a reggelt. Hol a dicsôségõ Felemeli mancsát, nyalogatja, szôrét igazgatja, és beleszagol a süteményes levegôbe. Az emberek ilyenkor csak felállnak és elmennek, mintha a vörös vonalakhoz, amelyek behálózzák a várost, nem lenne semmi közük. Lassan itt az újabb tél. Amiben törékenység és merevség van, azt össze kell törni, de amiben hajlékonyság is van, lényege szerint, az erôsebb lesz, ha földig hajlítják, mert aztán csak felegyenesedik. Mindenki tudni fogja, hogyan ôrizze meg tünékeny gyengeségét. Ez a gyôzhetetlenné lettek egyetlen titka, de ezerféleképp magyarázható. A legnagyobb titok mindenek elengedésérôl szól. Kard elengedése, szó elengedése. Távozzanak agyamból a képek, a hangok és törjenek szét, váljanak porrá az öszszefüggések. Kinyitja szemét az oroszlán, és az édenben találja magát. Kinyitja szemét, és halálra szántak karavánjának délibábját látja, kimerült emberek végtelen sokaságát. Ugyanakkor érzi, a kutyás nô szeretne nôstény oroszlánná válni. Mennyivel másképp menekülnének sorsuk elôl az emberek, mint az apró vadak! Szeretné oldalát a ketrec vasához dörgölni, és felbôdülni, mint akinek a szabadság hiányzik. Karcsú nád enged a szélnek, és a fodrozódó vízre hajol. Minden olyan távoli, mintha egy színházban élne, ahol a színpadon csetlô-botló figurák csak arra vigyáznának, nehogy valami megrendítô és megindító legyen a játékukban. Vonulás egyik világból a másikba. Nem szabad az együttérzésre játszani, ahol új tabuk vannak születôben. Mintha eddig sosem látott pillangók ezrei lepnék el a vasárnapi ebéd illata alatt pihegô várost. Nehéz kiszolgálni a maradókat. Ha nem megy, inkább hozzon valaki virágot, ôszi rózsát vagy margarétát lehetôleg, és egzotikus pillangók szálldossanak. Elvékonyodnak a 70


4/22/2007

12:15

Page 71

MERÍTETT SZAVAK

rácsok, pillangószárnyak suhogásától repednek, törnek szét a temetôkert emlékmûvei. Kegyelemért imádkozni, könyörögni az úrhoz, kérni a szenteket és az angyalokat, hogy tartsanak meg minket valamiképp egészségben és jósorsban a földön – egyáltalán nem egyszerû. Felnézni a fekete égre, és elhitetni magunkkal, hogy lakik ott valaki – egyáltalán nem egyszerû. Hát még megtalálni. A férfiak visszamennek a házba, majd kisvártatva megjelennek az utcán. Izgatottak, majdnem ordítva beszélgetnek a lepkék várható rajzásáról. Autóba szállnak, és elhajtanak. A feltámadó szél néhányszor nekicsapja tokjának a nyitva hagyott ajtót. Ebbôl még baj származhat. Az oroszlán azt szeretné, ha lônének egy újabb adag altatót neki, de a munka kész. Újra oldalára dôl, de a ketreccel szemközti padot figyelmében tartja. Odaképzeli a nôt, a férfiakat és magát, ahogy valami fontos dologról vitatkoznak. Azt mondják a bölcsek, vitatkozni legfeljebb négyen tudnak egyszerre. Ki az állat, ki a démon, ki az ember és ki az angyalõ Amíg látja maga körül a vasakat, tudja, nem hazugság gyereknek mondani magát. Hihetô, hiszen van valami közte és az elmúlás között, valami, ami a szabadulás reményét tartja életben. <Menyhért mondja:> De van még nehezebb dolga is, mint szíve sötétjének feltárása. Mit jelent megérteni azt, hogy a csillagok állása nem változik? Csak fordul minden, és kifordul belôle a tudatosság. Kifordul alóla az otthonos világ látomása. Sötétség telepszik lelkére, és nem lehet biztos semmiben. Vakító fény öleli, tüzében elégethetôk a szavak, a tettek és a gondolatok. Levetkôzteti, elégeti, és még csak meg sem tudja különböztetni a rácsöpögô fekete vizet az élet vizétôl. Estére teherautó farol a padhoz, nagydarab emberek kecmeregnek elô, hogy le-

pakolják a rakományt. Ma ez már a sokadik forduló. Aztán nehéz gépeikkel nekiállnak a beton feltörésének. Kézrôl kézre adják, mintha fontos volna, hogy tovább ne törjenek, és felkupacolják a törmeléket. Odagyûjtik a padokat is. Szétszedik a téren álló pavilonokat. Ledöntik a villanyoszlopokat. Mindenkin keskeny cetli lóg, afféle kórlap, melyrôl az ápolók felismerik betegeiket. Míg tüzek gyúlnak, a tér túlsó vége felôl katonák menetelése hallatszik. Akkor a galambok, ha nehezen is, de felfogják, mirôl van szó, természetvédelmi területté nyilvánította a várost egy messzi és hülye miniszter. Rezervátummá, ahol minden kapható lesz ezután. A két férfi, a nô és a kóbor kutyák egy korhû történelmi fesztivál élôképei. Az oroszlán pedig csak néz értetlenül, mi folyik a téren, és a munkásokra gondol, akik annyira otthonossá varázsolták celláját, hogy jó ideje eszébe sem jutnak már a sosem látott Afrika képei. Alig akarja elhinni, hogy ôt készül mindenki boldogabbá tenni. Az igazi imát az sajátította el egyszer és mindenkorra, aki képes elereszteni bármit, ha eljött az ideje, és észre is veszi az eleresztés illô idejét. Ahogy a csillagos ég fordul, úgy egyenesedik vagy görbül dereka, tisztul vagy zavarosodik nézése. Ahogy errejártában a neki szerzett végtelen dallamot dúdolja, úgy tûnik egyre kevésbé hihetetlennek, hogy szívverése, légzése végül, és örök idôkre megingathatatlanul egyenletessé válik. Egyenletesebb lesz mûködése, mint a gyorsuló és lassuló idô, ahogy kikopnak anyaggá sûrûsödô szellemtestébôl a salakszemek. Két oroszlán ül nyugalomban az éjszakai ég alatt, a város feldúlt közepén. Nincs közvilágítás, csak szemük villan olykor. A munkások hazamentek apró lyukaikba, ahol gyertyafénynél imádkoznak a vacsora felett. A katonák zöme öngyilkos lett. Nem tudni, ki a gyáva, és ki az, akit csak annak mondanak. Hatalmas éjszakai lepkék lepik el a tereket, rajtuk gázolva két 71


4/22/2007

12:15

Page 72

PoLíSz

ember közeledik az oroszlánok felé, halkan beszélgetnek. A nôt vissza kell kérni, az oroszlán úgyis drogfüggô. A lepkéket meg kell fogni. A sebeket orvosolni kell, de az sem baj, ha csak konzerváljuk. A test mégis így szép, hegekkel, a vágások emlékezetével, hogy így folyt el minden akarat. Az elfolyó vérbôl éledô kígyók hagynak ilyen nyirkos nyomokat maguk után. Ha pedig a romok helyére mégis templomot emelnek, táblaképet kell festetni az oltár mögé. Rajta két oroszlán legyen, szentek gyûrûjében, ahogy mindannyian az égbe készülnek. Mosolygós családra, gyerekekre gondol, mintha a sajátjai volnának. És valóban, a sajátjai. Amikor a közelükben, ôket nézve, csodálva eléri, hogy ne legyen semmi sem fontos, akkor azt gondolja, hogy íme, ez a bölcsesség teteje, velük lenni örökké, és játszadozásban nevelni fel ôket. Egy élethosszig tartó zarándokúton kivezetni ôket a hiábavalóságok birodalmából, és bárcsak hagynák magukat. Ha elvonulnak a felhôk, jó lesz látni, amint aranyba öltözik az ég. Nem történt semmi különös, csak képtelenek voltak felkészülni a háborúra. Elôször is sokkal több pénz kellett volna, és jobb elképzelések. A város többször gazdát cserélt, romjai között egyre vonultak az éhes és fázó árnyak, élôholtak csapatai. A büszke katonák feszes menetelése néhány év alatt hitvány rablócsapatok osonkodásává lesz, és már nem emlékezhet senki a lepkék háború elôtti rajzására, amelybôl pedig megjósolható lett volna mindez. A hangoskodó emberek, ha arra vezet az útjuk, pisszegve mennek el a békét idézô bontási törmelékek halmából lassan szemétdombbá váló magaslat tetején ülô kôoroszlánok alatt. Furcsa mendemondák kelnek szárnyra róluk, arról, hogy emberek voltak, akik szabadnak akarták tudni magukat. És arról, hogy villanó bomba fények között tesznek egyegy rövid sétát a kihalt városban.

<Menyhért mondja:> Ilyenek az égen a nyári felhôk és a csillagos ég. Hajnalban a madárdal, a délutáni esô. Ázni, átázni, elázni. Sírni. Ó, drága szeretôk, nézzétek az ajándékokat, amelyeket hosszú útja során gyûjtött össze. Sírni, hiszen mégsem láthat semmit, mert odalett minden. Elfelejteni mindent, amit valaha tanult és tud. Elázik és kioldódik belôle minden. Ha eláll az esô, jó lesz megérezni a száradó bôr tömjénillatát. Fekete, fényes lakk fedte az üvegfalú irodaház örök árnyékában álló ketrec rozsdamarta régi vasait. Az ismerôs gödrök és rücskök hiánytalanul megvoltak, és ez megnyugtatta. A földre festett vörös vonalak szabálytalan terekre osztották fel a várost, amelyet sosem járt még körbe. Elképzelte közöttük az összehordott kupacokat, melyek némelyikére mintha emlékezett volna. Hadifoglyok üldögéltek rajtuk párosával, fogadott kutyáikkal, és messzi vidékek meleg évszakairól álmodoztak. Az ismeretlen világok valamelyikébe mindenkinek van egy belépôje. Valahonnan pedig naponta eljött hozzá az a szépséges, bolond nô, hogy varázsigéit körbepróbálva, mormolva igézze. Szabadnak születtél, szabadnak születtél... És ha szem elôl téveszti a semmivé olvadó rácsokat, elindul arra, amerrôl a mirha illatát érzi szállni. Ott a hegyen megtalálja azt a szépséges palotát a királyok összes szobájával, ahová be fogják engedni ôt is, és ez biztos. Vissza kell térni Egyiptomból.

2006. szeptember 30.

72


4/22/2007

12:15

Page 73

MERÍTETT SZAVAK

Simek Valéria

verdesett, mint egy nyugtalan szív. A szellô is itt bujkált a fák között, mint a szerelmes gondolat. S ha a falu már álmos volt és fáradt, az utca hátán alig mozgott egy-egy elkésett ember. Olyan csöndesség volt, hogy egymás gondolatait is hallottuk, s langyos virágszaggal öntött nyakon a tavaszi este. Itt takargatják a nagy lombú fák a sírhantok fölött pihenô csöndet. A rózsát méhek dongják körül álmosító, zsongó muzsikálással. Az ôszi tûzhelyek mellett melegedôk a bibliák elfakult oldalait már odafönt lapozgatják. Itt várakoztak a barátok biztos bizonytalansággal, amikor fülledt nyár aszalta a völgyet. álom és ébrenlét mezsgyéjén lebegve emlékezem. Ez a kora tavaszi pirkadat belefészkelte magát szemembe.

A tûz lángja virrasztott Lelked mélyén magányos gyermekhangja súgott vékony, kétségbeesett hangon. Szíved átjáró volt a föld és az ég között. Ezen a szûk völgyön ment keresztül az út. A hajnali derengések reszketô fénye életed filmjét pergette. A tudás állandó készenlétben lapult az agyadban, s bármikor elôfüttyentetted, akár a házôrzô kutyádat. S dagasztó boldogság volt az a hajtóerô, mely a családi élet jármába parancsolt. Nem olvasta senki, miként zajlottak napjaid ezen a földön, mivel töltötted életed delelôjét, ôszét. S ha a tûz lángja virrasztott csak fölötted, a sötétség mögött megszûrted a csöndet. Ha egy nappal újra közelebb jött az ôsz, deret hoztak az éjszakák, és apró rôt levélkék hullottak körülötted, és szellô jött, mintha aranyat sírtak volna a fák.

Zsendülõ búzavetések Az utak hozzád szelídültek, a zsendülô búzavetések selyme simogatta szoknyád szélét, s tekintetedben a távolság csendje puhán fészkelôdött. A csend távolsága mérte útjaid hosszát és mélységét. A csillagsugárnál is végigbotorkált mezôkön aratók dala szállt a nyárban… S a földre hintett szalmán a naptól feketére csókolt kezüket a csillagég simogatta kicsiny párnájukon.

Olyan csöndesség volt Itt várakozott az ifjúság és öröm a közelgô tavaszra. A holdfényben lehajoltak a hegyek, és erdôszagot csókoltak az út porára. Sûrû esôcseppek csipkedték az arcomat a kukorica halványzöld pántlikái között. A fellángoló villámok mintha férfierôvel birkóztak volna. Friss vizû források kuncogtak a réten, s a patak a fák között

Rõzsefény A cserjésben ágakat tördelsz, összekötöd vaskos rôzsecsomóját, válladra veted, és némán lépegetsz hazafelé. Amikor hazatérsz, már 73


4/22/2007

12:15

Page 74

PoLíSz

az árnyak átnyúlnak házadon. Térdeden pattan az ág, s a gyufától táncoló lángpapíron morgolódik az elmúlás. Az elsô csillag szemérmesen elôbújik az alkony mögül. Házad fala belevilágít az éjszakába, és udvarodban megpihen az este.

Aki ma még érted imádkozik, ha te nem is tudsz róla. Aki ma még aggódik, félt, szeret, és haragjában érted megfeszül… Aki ma még itt van, de a pillanat mindent, mindent tolvajként elvihet.

Vívódva

Cserepek

Magam keresztje vagyok, napjaim a rozsdás vasszegek, kifeszítenek. Fellobbannak a messzeségek, hullani kezdenek, és alkonyatba dôl a délután. Az éjszaka józanító szele végigdidereg az alvó házon. Magam keresztje vagyok, az éjszakáim a rozsdás vasszegeket kalapálják, kifeszítenek.

(Anyámnak) Kendôd árnyékában arcod keresem, az eltûntet, a visszahozhatatlant. A ház árnyékát, mely valaha arcomra borult, elveszett egykori otthonomat, és nem találok semmit. Életem cserepei szétszóródtak, messze rejtôznek az idôben. A megszégyenülés keserû kelyhe... A karácsonyok csillagporos hangulata... Már nem újulsz meg a tavasszal, a természettel, csukott ajtódra az elmúlás érvényessége tett lakatot.

Bene Zoltán

Vége Nem hiszem, hogy Tatár Endre igazán jól átgondolta üzleti vállalkozását, mielõtt belevágott volna. Régi kelet-európai beidegzõdések szerint cselekedett, mit sem törõdött (mert nem akart törõdni) a megváltozott körülményekkel, az új viszonyokkal, melyek új stratégiákat követelnek. A Balaton északi partján fekvõ egyik település szabad strandjának bejárata mellett nyitotta meg lángossütõjét, miután egy vagyont fizetett azért, hogy havonta újra meg újra rengeteg pénzt fizethessen bérleti díj gyanánt a bódétulajdonosnak. Minden reggel nyolckor nyitott, este kilenckor zárt. Eleinte három fiatal lányt alkalmazott, szinte minden héten másik hármat, mert egyik sem bírta egy hétnél tovább elviselni a hõséget és az ola-

Aki ma még Az út ma még valakihez elvezet. Az ajtó, mely ma még kinyílik elôtted. Aki ma még befogad, és hellyel kínál. Aki abban a házban gyertyaként világít, és örül érkezésednek. Aki ma még ételt, italt tesz eléd, megteríti a csend asztalát. Ellát szóval, útravalóval. Aki ma még ôrállóként teszi a dolgát ebben a felvirágoztatott elmúlásban.

74


4/22/2007

12:15

Page 75

MERÍTETT SZAVAK

jbûzt. Õ maga is dolgozott, izzadt, mint egy igásló, és nem csak a ruháját, de a bõrét is átitatta a jellegzetes szag, amely messzirõl árulkodott lángossütõi mivoltáról, ez azonban a legkevésbé sem zavarta, így legalább nem kellett emberek közé vegyülnie, helyesebben szólva inkább maguk az emberek intézték úgy, hogy elkerüljék az égett olaj- és savanyú izzadtságszagú férfi társaságát. A nyár második felében már négy alkalmazottja volt, pedig a bérleti díj is emelkedett, ám az emberek elképesztõ mennyiségû lángost faltak fel, és Tatár Endre, fittyet hányva a nagyszájú fenyegetõzéseknek, mindig a konkurencia alá ígért. Ennek következtében az egyik este, már sötétedõben, szállása felé igyekeztében az utca széli bokrok közül elékanyarodott három kopaszra nyírt fiatalember, hogy számon kérjék rajta ezt, a piac törvényeinek ugyan megfelelõ, de a lángossütõ társadalom szokásrendjével ellenkezõ gyakorlatát, ám Tatár Endre nem ijedt meg, szó nélkül elõhúzta jugoszláv katonai pisztolyát, és halálos nyugalommal folytatta útját hazafelé. A három kopaszra nyírt fiatalember sem szólt többet, némán utat nyitottak neki, és hosszan, mozdulatlanul bámultak utána. Két nap múltán a bódé tulajdonosa lecserélte a zárat az építményen, s mikor Tatár Endre hét órakor megérkezett, hogy nekilásson az elsõ adag tészta bekeverésének, közölte vele, hogy fel is út, le is út. Miközben beszélt, háta mögött ott álldogált a három kopaszra nyírt fiatalember, s egyikük, mintegy véletlenül, felhúzta a pólóját, úgyhogy elõvillant a nadrágjába dugott csupasz revolver agya. Tatár Endre egy szóval sem ellenkezett, megvárta az alkalmazottait, kifizette õket, vett egy lángost a konkurenciánál, megreggelizett, fürdött egyet a tó langyos, kissé nyálkás vizében, aztán a szállására ment, kifizette a hátralékát, összepakolt, azzal visszautazott a Tisza partjára, ahol lakása volt, a

lakásban fürdõszoba, abban fürdõkád, amelyben napok hosszú, kemény munkájával kiáztathatja bõrébõl a bántó, kellemetlen szagokat. Lassan õszbe fordult az idõ, mire Tatár Endre úgy érezte, a kádban ücsörgés meghozta a kellõ eredményt: ismét emberek közé mehet. Mégsem ment sehová, csak telefonált, aminek nyomán az egyik este két rövid hajú, kurta nyakú, erõs testalkatú férfi kopogtatott az ajtaján. Régi ismerõsként köszöntötték egymást, Tatár Endre bevezette õket a nappalijába, whiskyt töltött nekik, egyiket a másik után. – Nyilván nem csak inni hívtál – szólalt meg az egyik kurtanyakú szerbül, negyedszer koppantva a poharat üresen az asztalra. – Legutóbb valami olyasmit mondtál, nem akarsz velünk találkozni többet. – Mindegy, mit mondtam – felelte Tatár Endre, szintén szerb nyelven. – Most mást mondok. Belevágtam egy kis üzletbe a Balatonnál, ráment a maradék pénzem, de megérte, jól ment a bolt, illetve, jól mehetett volna. De a helyi erõs fiúk elüldöztek, mert olcsóbban dolgoztam, mint a többi. – Minek? A múltkor azt is mondtad, te már ezután könnyedén alkalmazkodsz bármihez, bárkihez, mivelhogy azok után, ami odaát történt, itt minden gyerekjáték. Be voltál ugyan rúgva emberesen, de úgy tûnt, komolyan gondolod. – Tévedtem. – És most mit akarsz? – Szívességet. – Mire föl? – Mire föl kérjem? – Attól függ, mekkora az a szívesség. – Sejted te azt, Goran. Nem akarom, hogy ezek a szarháziak azt higgyék, ügyesen-okosan elintéztek mindent, nem akarom, hogy azt gondolják, értenek valamit ahhoz az egész szutyokhoz, mocsokhoz, amit létrehoztak, 75


4/22/2007

12:15

Page 76

PoLíSz

amibõl meggazdagodtak! Nem akarom, hogy úgy érezzék, igazi erõs fiúk, nem csak szánalmas, nyálas állatok! Ne higygyék azt, biztonságban vannak, hogy legyõzhetetlenek! Ti is ezt hittétek odaát, és mi lett belõle? Én is hittem, persze, egy idõben hittem, de õk ne higgyék ezután egyetlen percig se! Annyi joguk sincs hozzá, mint nektek vagy nekem volt! Tanulják meg, mi a pálya, a kurva életbe bele! És ráadásként azt sem bánnám, ha azzal egészen pontosan tisztában lennének, ki ébreszti rá õket a tévedésükre, ki tanítja meg õket az igazi játékszabályokra. – Rendben. Nem nagy ügy. A neveket, címeket írd fel, Ivica majd elteszi. – És én mit csináljak cserébe? – Egy szállítmány emberenként. Teljes körû ügyintézéssel és ingyen, részesedés nélkül. – Baszd meg! – Ennyit értek a nyelveden, Magyar, elfelejtetted? – Semmit nem felejtettem el. De akkor is baszd meg! Én nem értek ehhez, tudod jól, Goran. Hülye vagyok az ilyesmihez. – Ha nem, hát nem. Mi teszünk a kedvedre neked, nem te nekünk. Már azzal is csak a végtelen barátságunkat bizonyítottuk, hogy ide jöttünk, isszuk a whiskydet, itt ülünk veled szemben, és meghallgatunk. És akkor még meg sem említettem, hogy csak a mi jóindulatunkon, bajtársiasságunkon és nagylelkûségünkön múlt az is, hogy te egyáltalán itt ülhetsz! – Oké, Goran. Igazad van. Mikor? – Hány ember? – Kettõt tudok biztosan, név, cím. Hármat kellene megnevelni, jó útra téríteni nyomós ér vek segítségével, ezeknek a nevét, címét az elsõ kettõ majd elárulja. És van valaki a háttérben is, akirõl semmit se tudok, csak annyit, hogy bizonyosan õ a legfontosabb, legtökösebb az egész társaságban.

– Tehát három plusz három, meg egy kis nyomozgatás. Jó. Ez öt szállítmány, hogy lásd, kivel van dolgod. Három elõtte, kettõ utána. Értem? – Úgy lesz. – Írj le mindent, amit tudnunk kell, most – mondta Goran, s mikor Tatár Endre a papírt átnyújtotta Ivicának, még hozzátette: – Fel fogunk hívni. Ittak még egyet, megrázták Tatár Endre kezét, és elmentek. Elfoglalt üzletemberek voltak, nem szerettek sokáig egy helyben, tétlenül üldögélni, fölöslegesen fecserészni. Tatár Endre kikísérte õket, bezárta az ajtót mögöttük, sóhajtott egyet, és telefonálni kezdett. Egész délután telefonált, s másnap reggeltõl estig, egyfolytában. Este egymás után férfiak egész sora kereste fel, mindahányan ittak egy kis whiskyt, váltottak néhány szót a házigazdával, s már tovább is álltak. Így virradt egyik nap éjjele a másik hajnalára, folyamatosan, szakadatlanul, csendesen. Két héten belül a három szállítmányra meg voltak a vevõk. Újabb hét elteltével az üzletet lebonyolították. Három nap múlva Ivica telefonált, hogy a Balatonnál minden elsimult, intézze a Magyar is a tartozását, ahogy kell. Tatár Endre nem felelt, csak letette a kagylót, és kihúzta a falból a vezetéket. Lefeküdt az ágyra, és várt. Ugyanúgy feküdt, mint két évvel korábban, Boszniában. Akkor is a halált várta, most is. Akkor nem volt arca a halálnak – nem látta elõre, hogy elszánt tekintetû bosnyák katona, elkeseredett, gyûlölködõ horvát felkelõ, vagy hideg, kifejezéstelen, szakállas arcú arab harcos képében jelenik majd meg, vagy csak egyszerû fagyhalál formájában, de, miként most, egészen határozottan tudta, hogy eljön. Akkor mégsem jött el. Helyette Goran talált rá, a hátán cipelte a biztonságba. Bekötözték átlõtt combját, gránát tépte a mellét, Belgrádba került, kórházba. Mire felépült, 76


4/22/2007

12:15

Page 77

MERÍTETT SZAVAK

Pozsgay Anita

egykori társai visszavonultak a hegyekbõl, és mint sorsüldözött menekültek, áttelepültek Magyarországra. Tatár Endre követte õket. De csak a Tisza-parti városig, ott megköszönt nekik mindent – az életét nem annyira, inkább valami mást, maga sem tudta, mit. Talán csak megszokásból tette, mindenesetre köszönetet mondott és elbúcsúzott. Hagyták. Jó harcos volt egykor, bosszúvágyó, kemény, rettenthetetlen – de egy csöppet sem alkalmas arra, ami ezután jön. Tatár Endre feküdt a hátán, és várta a halált. A halálnak ezúttal könnyen felismerhetõ, régóta ismert arca volt: kurta bikanyakon ülõ, elhasznált, üres, borostás. Ugyanaz az arc, amely a legutóbbi halálközeli várakozásnak is véget vetett, ott, Boszniában, amikor a saját vérétõl sárrá dagadt földön hevert. Nem értette, mi volt az a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, ott, a hegyek között, mikor Goran rátalált. Sokkal inkább értette azt a megkönnyebbülést, ami akkor fog elérkezni hozzá, mikor Goran hamarosan rátalál. Az életösztön legutolsó fellángolásának megkönnyebbülése és a halál megkönnyebbülése közül a második állt közelebb hozzá. Azzal tudott mit kezdeni, a másik elõtt értetlenül, szégyenkezve állt – voltaképpen attól a hajnali órától fogva, mikor a lángoló faluból rohant kifelé, puskaropogásban, füstben, robbanások zajában, húzta maga után az asszonyt és a gyereket, és csak a biztonságos erdõbe érve vette észre, hogy azért halad olyan észveszejtõen lassan, mert két holttestet vonszol. Elásta õket, és ha nem horgad fel benne a bosszúvágy, lefekszik melléjük, és megvárja, míg õt is megölik… … mellettük feküdt, és várta, míg õt is megölik.

Magamba zárva Magamba zuhanva nézek, mint a szél, futnak az évek. S még mindig nem találtam rád... Pedig mióta kereslek, kutatlak, várlak, szeretlek. Mégsem lelem sehol nyomod... Mindig téged akartalak, utam állják súlyos falak. Tán az égig emeltelekõ Nem is vagy jelen e földön? – Lelkem szabdalom, felôrlöm. Elszakított minket a sors... Vagy tán oly evilági vagy, hogy bennem még nyomot sem hagy szemed unott villanása... Ha semmitmond egy név, vagy arc – Hisszük: fölösleges a harc: és csak átnézünk egymáson. állj meg! Kérdezd: ki is vagyok?! Hiszen utánad kutatok, Isten tudja csak, mióta... Várj még, maradj; mesélj nekem! Mondd, hol késett a szerelemõ Mondd, hogy jóra vágytam eddig! Eddig még nem tékozoltam, eddig sosem cirkuszoltam... Majd egy kávénál kiderül, jól tettem-e: s megérdemelsz, és megérdemellek? Felelsz? Én nem tudom még a választ... Magamba zárva, zuhanva lesek a kinti világra, míg Benned rejlik a Megoldás... 77


4/22/2007

12:15

Page 78

PoLíSz

Barcsa Dániel

gyógyul-e édesanyám, a gyerekem, megjô-e a testvéremõ Akad, aki azt szeretné, én segéljem meg, s gyógyítsam ki a bajából. S olyanok es vannak, egyre többen, akik csak kíváncsiságból jônek, me’t hallottak rólam, s megnéznek maguknak, úgy, mint egy látnivalót, mint holmi majmucát a bukuresti állatkertbe’. Az én kapum nyitva áll mindenki elôtt, akinek a szíve tiszta, s jóakaratú ember. De van, akit mán a küszöbön megtérítek: „Édes fiam, ne, maga, menjen ki a kapumon!” „Márton bácsi, hát mié’t?” „Azér’, me’t maga nem igaz szándékkal jött ide hezzám. Azé’t, me’t maga nem hisz abba’, amit én elmondok magának. S fôleg, me’t maga nem hisz az Istenbe’. Menjen csak hamar kifele a kapumon!” Olyan ez, mint a szeredai kórházba’ a röntgenkészülék. Azt hiszed, ne, melyen szép, kövér ember, maj’ kicsattan az egészségtôl. S közbe, ott benn már marja az a rettenetes kór, amin csak azok a sugarak világíthatnak által. Magik elé áll az az ember. Kívülrôl más nem lát semmit, olyan ne, mint a többi. De én csak reanézek, s egy szempillantat alatt látom, mi van benne. Keresztüllátok a húsán, a csontján, a zsigerein, s tudom, mi van a szívébe’! Még a születésem elôtt élt a faluba’ egy mondó asszon’. Ahajt lakott ne, a patak túlsó felin, szembe’ velünk, ahol a szüleim háza vót. Ez az asszon’ mindent megmondott elôre, szerencsétlenséget, betegséget, halálesetet. S mondott ô a világ soráról es, tiszta igazakot mondott: melyen tüzes gépek lesznek, melyen vasekék, vasberenák. Meg lesznek olyan gépek es, melyek a levegôbe’ fognak járni, s pusztulást, rettenetet hoznak a népekre. De megmondta elôre ezt a mostani, román világot es. Hogy elveszik az emberektôl a fôdjiket, s béterelik ôköt a kollektívbe.

A táltos Kopacz Márton 1977. október havában, nem sokkal a halála elôtt mesélte el, hogy miképpen lett belôle mondó. A Mondó afféle táltos. Olyan ember, aki az idô magaslatán ülve elôre meg képes mondani a hozzá forduló jövôjét, de ugyanakkor egyetlen ránézésre látja és ismeri az emberek jelenét és múltját is. Márton bá’ azonban sokkal több volt „egyszerû” mondónál, mert testi-lelki tanácsadóként, jeles gyógyítóként is ismert volt környezetében. Jómagam kicsit tartottam ettôl a találkozástól, mert hallottam arról, hogy nem hajlandó akárkivel szóba állni. Ám szerencsém volt, Márton bácsi elfogadott. Mikor bemutatkoztam, hosszasan rám nézett, valósággal belefúrva a tekintetét az enyémbe. Mondhatnám, farkasszemet néztünk, de hiányzott hozzá a kölcsönösség. Megtapasztaltam, amivel addig csak olvasmányaimban találkoztam, hogy milyen is a vesébe látó tekintet. A magnetofon bekapcsolása ellen nem emelt kifogást, így mindenrôl, ami ezen a délutánon elhangzott, felvétel készülhetett. Az itt leírtak nem teljesen szöveghûek: a magnószalagról lejegyzettekbôl, ha kellett, kihagytam, tömörítettem – hiszen négyórás felvétel készült akkor –, s az elhangzottakat alaposan átszerkesztettem. Reményeim szerint viszont ezáltal jutottam el ahhoz, amit epikai hûségnek nevezünk. – Van, hogy elmúlik egy hét, kettô es, hogy senki nem tapodja a küszöbömöt. De osztán jô nap, hogy öten, haton es békopognak hezzám. Ki ezé’t jô, ki azé’t. Van, ki tanácsot kér, valami kár érte, s tudni akarja, ki vót, ki okozta. Van, aki a sorsát kérdi, a magáét, vaj valamék szerettinek a sorsát. Meg78


4/22/2007

12:15

Page 79

ÉLÕ TÖRTÉNELEM

Gyakorta maga köri gyû’tötte a gyerekeket, s ôket es tanította. Mondta nekik: „Jaj, gyermekeim, ha sokáig éltek, de sok rossz világot éltek!” Édesanyám mesélte, hogy egyszer ô es látta, s hallotta, amint ez az öregasszon’ letépett egy margarétaszálot, s a gyerekeknek megmutatta: „Lássátok-e?” – mondta „A margaréta szirmai az én leánka koromba’ még két sorba’ nôttek. S most nézzetek reá! Teljes mán csak ez az egy sor van, az alsóban ez az egy-két szirom. Jól jegyezzétek meg: mire az alsó szirom sora teljességgel eltûnik, eltûnik teljességgel a jó erkölcs es ebbôl a világból!” Édesanyám jólétibe’ ez az asszon’ mán erôst le vót öregedve. Elig tudott járni, vasárnaponkint csak erôs kínlódással, nagy ügygyel-bajjal jutott el a templomba. Halála elôtt kevessel, jövet a templomból, esszetalálkoztak édesanyámmal, aki eppe’ vélem vót áldott állapotába’. Megállottak, hogy vá’tsanak egy szót. Akkor a szüle édesanyám szeme közi nézett, s azt mondta neki: „Hallod-e! Én hamarost elmenyek ebbôl a világból, de helyettem fog jôni más! Én a patak innensô felin meghalok, de abba’ helyt a patak túlsó felin fog születni egy gyermek, aki ugyanolyan lesz, mint én. Hogy ezt elôre megmondtam neked, el ne feledd!” Akkor édesanyám erôst megejedett, me’t tudta, hogy az a gyermek csakis én lehetek. S fé’tett, me’t tudta, mondónak lenni keserves keresztvitel. 1905-be’, kisgyermekkoromba’, három esztendôre rea, amikor én megszülettem, teljességgel elégtem. Akkorjában az emberek essze-esszejöttek a fonóba. Többen jártak hezzánk es, ahogy másokhoz es, minden hováhová, hol csak szer vót. Éjfelére, tizenkét órára, ahogy szokás, édesanyám ételt akart eléadni a fonóba gyûlteknek. Akkor ô fôzött egy nagy, húszlitres fazakkal fu-

szulykát, szabad tûznél, a régi tüzelô csempe alatt. Édesanyám ott hagyott a konyhába, hogy a vendégekkel foglalkozzon, s az alatt én a fazakhoz bémásztam, s azt magamra húztam. Magamra, azt a húsz liter fôzô étel fuszulykát. Én abba’ a hamuba’ aztán úgy felrotyogtam, hogy a húsom mind lehullott rólam. Lepotyogott a húsom teljesen, mire kivettek a tûzbôl. Akkor én semmi életet nem mutattam, ezér’ ingemet nem es tehettek máshova, mint a koporsóba. Elrovatoltak. Másnap, délután háromkor jött a halálbíró, akinek a tiszte vót megnézni minden halottat, és adni cédolát, hogy a pap eltemetheti-e. Akkor az a halálbíró ember odaállott a nyitott koporsómhoz, de cédolát nem adott. Azt mondta: „Ne, pára jô a gyerek szájából! Él. Onnat ki kell venni!” Februári hónapba’ vót a történet. A hidegházba’ erôst fagyott, de másnap három óráig még se tudtam azon a helyen megfagyni. Akkor aztán kivettek a koporsóból, és amekkora a testem vót, pontoson akkora tekenôbe tettek belé. Aztán – nem es tudom kinek a tanácsára – meleg forrásokból zôd békanyálat szedtek ki, s avval a testemet teljességgel béborították. Ebbe a pókába azután – február, március, április, május – négy hónapon keresztül feküdtem. Addig így melegettek, s kicsike kávéskalánokkal mindenféle burjánokból fôtt teákot adtak bé a szájomba. Amikor megjôtem, akkor, hogy én abba’ a nagy betegségbe’ nem hótam el, édesanyám a saját kôtségin csiná’tatott a Szûzanyához, a Szûzanya szándékára, egy nagy, háromágú zászlót. Kéket. Amikor a zászló elkészült, édesanyám megszenteltette. Elérkezett Pünkösd, a somlyói búcsú ideje. Akkor a pap s a népek – akkorjában egy Varga nevû pap vót az egyházunknál – magindú’tak gyalog a Szûzanyához, Csík79


4/22/2007

12:15

Page 80

PoLíSz

somlyóra, énekelve, zászlókkal, keresztekkel, mán ahogy ez Csíkban máig es szokás. Édesanyám azon a hosszú úton egyesegyedül vitt, ô hordozott végig a Jézus hágaján, oda nem adott vóna senkinek. Mikor béértünk a templomba a csudatévô Szûz elejibe, akkor édesanyám felemelt hezza, s felajánlott neki. Akkor ingemet ott nagy fényesség tô’tött el, s láttam, amint Mária elkacagja magát, s azt es, hogy a kicsi Jézus lehajol hezzám: megérintve a homlokom, a két szemem s a számot. A pap azt mondta, hogy ez látomás vót, de én tudom, s fenn a jó Isten es tudja, hogy ez nem látomásként esett, hanem ez vót csakis a tiszta igazság. Azután szépen megkezdtem gyógyulni, még bôvebben s bôvebben, olyannyira, hogy annak az esztendônek a végin mán csak a veres bôr mutatta, hogy melyen nagy veszedelembôl menekedtem meg. Amikor megértem a hét-nyóc esztendôs koromot, akkor beszélni kezdtem, hogy keresztapó ilyen, keresztanyó olyan, vaj hogy Emre bá’ vigyázzék, me’t még megverik magát, ha oda s odamenyen, maradjék honn! Kezdtem elôre mindet megmondani, ami eljô. Elsôbbszer nemigen hittek nekem, de osztán, amikor a szavam sorra bévalósult, akkor má’ egyre többen ügyeltek arra, hogy mit es mond ez a gyerek. S én mondtam mindet elôre: hogy háború lesz, meg ilyen-olyan átvonulás, a marhákot a katonák elôl hajtsuk ki az erdôre, s kinek mije van, azt rejtse el! De mondtam olyanokat es: Ne sírjon maga, me’t akit szeret, nem vész oda, a háborúból, fogságból jô haza a fia, jô haza az ura. Mikor a nagy világégésnek vége lett, s másodjára es a románok kezire estünk, munkára mentem. Maj’ mindenemet elvették, dógoznom kellett másnak. Ott es, a munkahelyemen es szóltam: vigyázz, me’t megüt a kô, bújj el! Nem fogadta a szómot. A kô megütte, s meghalt. Kezdtek hinni nekem ott es.

Hogy ezeket honnat tudtamõ Hát tudtam! Végig megadta az úristen sugárlattal. Én nem tudom kimagyarázni, melyen alakból, miképpen s hogyan, de az úristen sugárlatból adta úgy, hogy ha valakire rea néztem, má’ minnyá mondtam a sorsáról. A Szûzanya pediglen ezen mutatkozott bé nekem. S a kicsi Jézus. Ezt tudom. Na! Nekem mindegy ám, hogy nappal van, vaj éjszaka. Sokszor álmomba’ es látom, ami eljô, megálmodom elôre. S napvilágnál pediglen sugárlatot ad az Isten a Szûzanyának s a kicsi Jézusnak a közbejárására’. Gyakorta jônek hezzám azé’t es, hogy ez s ez a baj, s hogy szabadítsam meg ôköt. Még kicsike gyermek vótam, amikor egy regvel azt mondtam édesapámnak: „Ez a tehen beteg!” „Ne beszélj zôdeket! Nincs annak semmi baja!” Jól van. Délutánra mán az a tehen fel se tudott állani. Jött hezzánk mindenki jó tanáccsal, ki ezt mondta, ki azt. Akkor én megindú’tam ki a faluból, a vasúton túlra. S ott a mezôn széjjelnéztem. S kaptam sugárlatot. Vót ahajt valami burján. Lehajoltam, egyet szakasztottam belôle, s a két markom között, így, ne, elmorzsoltam. Jó bûzû burján vót, erôs szagú, de jó bûzû. Lekaptam az ingemet, s teleszedtem véle. A tehen ette. Lábra kapott. Akkor ennek híre ment, s egyre többen s többen jöttek, hogy segítsek. De én mán akkor es azt mondtam, s ma es mondom, hogy nem én segítek, hanem csakis a jó Isten. Mindegy ember-e, állate, ha szenved, hát én közbejárok érette a jó Istennél. Vót egy gyerek. Napjában nem es eccer, elévette valami nyavalya, rángott, levette magát a fôdre, habzott a szája. Vót, hogy ilyenkor a nyelvit es elharapta, keves híján meg es fulladt. úgy mondták, epilepsziás. Elhordozták Barassóba, 80


4/22/2007

12:15

Page 81

ÉLÕ TÖRTÉNELEM

„Feri, jobb, ha hónap honn maradsz, me’t bajod eshet. Ne menj dógozni.” „Má’ mé’t ne mennék?” „Tudd meg, veszélyben az életed!” „Honnat tudja ezt, Márton bácsi?” „Tudom, na. Érzem… Maradj honn!” „Hallja-e! Én má’ hallottam, hogy maga elyeneket mond mindenkinek, de én abba’ nem hiszek. Má’ ne haragudjon, de én az elyen babonaságot fel se veszem. Máma má’ más üdô járja. Máma materializmus van, meg felvilágosultság!” „Evvel én nem es vitatkozom. Hiszel, nem hiszel, nekem annyi! De azé’t tégy egy próbát. Légy beteg, vaj mit tudom én… Talá’dd ki! Ha jót akarsz, maradj honn!” Másnap osztán hallom, a bánya, ahol ô dógozott, bésúvadt, s négy bányász, négy fiatal élet odalett. S köztük vót pont ô es, ennek a katonatársomnak a fia, a Feri. Nem fogadta a szavamot. Eltemettük. Ott vótam a temetésin. Jövök onnat haza, hát a házom elôtt megáll egy lukszos autó. Béjô két rendôr. Civilbe’. Az egyik magyar, de a másik es beszél magyarul. Elsôbbszer barátságoson lekezeltek, elfogadták, amivel kínáltam ôköt, beszéltek errôl, kérdezgettek arról. Mintha régi, kedves üsmerôsök lennénk. Ám én tudtam, hogy ezek nem azé’t jöttek! De ha ôk nem kezdenek, hát én se. Hanem amikor szürkünyödni kezdett, akkor csak nekik szegeztem: „Szûvesen látom magikat, ehelyt el es hálhatnának. De csak jobb lenne magiknak es, ha megmondanák áperté, hogy meé’tt es jöttek!” Akkor az egyik, a magyar, így szó’t: „No, megmondom én, Márton bá’, hogy meé’t es vagyunk itt. Sorolja csak el nekünk, hogy mit tud maga arról a bányasuvadásról!” „Én annyit, amennyit az Elôre megírt.” Ciccegni kezdett: „Mü úgy gondoljuk, hogy sokkal töb-

Bukurestbe, nagyon sok helyré, de az orvosok sehol se kapták meg a gyógyszerit. A szülôknek azt mondtam, hogy hagyják nálam a gyereket egy hét s három napig. A többit meg maj’ meglátjuk. Eltôt az üdô, s mikor jöttek a gyerekért, hát az má’ sokkal nyugudtabb vót, eszméleténél vót. Mondtam az apjáéknak, hogy a gyerek teljességgel még nem gyógyult meg, a baj viszszajöhet. De mán elég, ha hónaponkint csak eccer hozzák el hezzám, hogy lássam, s foglalkozzak vele. úgy es lett. Három esztendô által jött a gyerek mindig. S Isten segedelmével meggyógyult. Nem sokra, hogy elsôbbszer engedtem haza ezt a gyereket, jô hezzám egy nadrágos ember. Bemutatkozik. Ez s ez vagyok, Marosvásárhelyt orvosprofesszor. Román ember vót, de jól beszélt magyarul. Azt mondja: „Hát, maga mondja meg, mivel gyógyította meg azt a gyereket.” „Én, uram, semmivel, me’t nem én gyógyítottam, hanem csak es a jó Isten! A Szûz Mária közbejárására, a kicsi Jézus segedelmével.” „Maga ne bolondozzék velem, mondja meg, mit csiná’t avval a gyerekkel!” „Imádkoztam véle” – mondtam. „De csak adott neki valamit!” „Reggelire szalonnát, túrót, kicsike sajtot. Délre fuszulykát, pityókát, puliszkát, mikor mit. Estére es kerû’t valami. Amit mü ettünk, azt kapta ô es.” „Csakõ” „Csak. Meg teát.” Azt azé’t nem mondtam meg, hogy a teát melyen bogárból fôztem. Ebbôl nekem akkor még bajom nem lett. Hanem kicsivel eztán, utaztam haza Szeredából vonattal. Esszefutottam egy üsmerôssel. A katonatársomnak a fia, na, az vót. Amikor az a gyerek szállt vóna le, mondom neki: 81


4/22/2007

12:15

Page 82

PoLíSz

bet tud annál. S tudja azt es biztoson, hogy ez nem baleset vót, hanem elôre eltervezett szabotázs. Erre tanúk vadnak.” „Maga” – így a másik – „Maga elôre szó’t valakinek, hogy ne menjen a bányába, me’t ott baj lesz. Ez az ember a maga szavát semmibe vette, s ô meg es hót. De még mûszak elôtt szó’t ô valami havereknek. S ôk haza mentek. Két ember nem ment mûszakba! S lám, ôk ma es élnek. A hajuk szála se görbû’t. Na, mondja csak, honnat hallott arról, hogy a bányába’ robbanás lesz?” „Én arról, hogy a bányába akkor mi lesz, s mi nem, arról én elôre szikrát se hallottam. Én csak azt tudtam, hogy ha ez az említett személy bémenyen dógozni, akkor baja esik. Ezt vállalom.” „S azt maga honnét?” „Sugárlatból adta nekem a jó Isten.” Erre a magyar elkezdett cifrán kárinkodni. Kiábált. Hogy minek nézem ôköt! De elviszen, s bécsukat, hogy beléfeketedek. A másik, a román csitította. Mondta, legyen eszem. Én má’ máson a tagadással nem segítek, de magamon, ha elmondok mindent, még igen. Ekkor elmentek, de ígírték, hogy viszszajônek. A román utasított, hogy addig gondó’jam végig, az utóbbi napokban kivel érintkeztem, kikkel beszélgettem és fôleg, hogy mit. S ezeket írjam es le. Pár nap múltán visszatértek. S ingemet akkor elvittek. Az asszon sírt, de én vígasztaltam: „Ne sírj Erzsike” mondtam „Ne sírj, me’t visszajövök, ha nem es hamar. De tudd meg, s mondd el mindenkinek, hogy nem csiná’tam semmit, nem ártottam senkinek!” Három hétig hallgattak ki. Sokszor vertek. Szembesítettek olyanokkal, akiket életembe’ nem es láttam. De ôk mán olyan állapotba’ vótak, hogy bévallottak mindent. Ha avval vádolják ôköt, hogy ezer s ezer éve ôk feszítették meg Krisztus urunkot, hát azt es elvállalják.

A tárgyaláson én vótam a nyócadrendû vádlott. Egy évet uram, egy évet s két hónapot kaptam a semmi’ét. Me’t hogy, úgy mondták, tudtam a készülô szabotázsról, de azt mégse’ jelentettem a hatóságoknak. Mikor szabadú’tam, folytattam az életemet ott, ahol félbehadtam. Mondtam az emberek sorsát, gyógyítottam. Egy nap osztán jô hezzám egy csángó asszon. Unguráj Júlia vót, gyimesi csángó, a férje után Fehér Jánosné. Középlokon laktak. ô oda-kerû’t, mint fiatal asszon, oda költözött az apósáékhoz. Vót a szülôknek, a férje szüleinek nagy élete, házik, kert, marhák. S kinn az erdôn egy nagy területik. Hát, tehetôsök vótak, na. Elsôbbszer ez az asszon’ azé’t jött el hezzám, hogy könyvet nyittasson. Me’t hallotta, ha nem es gyakran, de én es nyittatok könyvet, mint a kalugyerek Móduvába. Olyankor eléveszem az imakönyvemet, hogy onnat kapjak útmutatást. Hát a könyvnyitás az úgy menyen, hogy aki eljô hezzám, annak csukva elétartom az imakönyvemet, így, ne! S akkor mondom neki: nyissa ki! A könyvet osztán a magam felire fordítom, s megnézem, hogy milyen részre nyílt. És akkor felolvasok belôle, s osztán annak a módján tovább beszélek. Má’ nem olvasok, hanem ami kivilágosul onnat, hát azt mondom. Ezt pediglen nem eccer kell, hanem háromszor. Háromszor egymás után kell könyvet nyitni, és akkor háromszoriból mondok én es. No, szóval, ennek az asszonnak az vót a baja, hogy az anyósának pénzit – huszonvalahányezer lejt – valaki elvitte. Nem tudta, ki vót, s hogyan, de egyszer má’ nem kapták sehol. S az anyósa – ugyanbiza kire es gyanakodjonõ – hát kimondva-kimondatlanul a menyit vádolta. Akkor én az asszonnak elébe tartottam az imakönyvemet, s ô háromszor nyi82


4/22/2007

12:15

Page 83

ÉLÕ TÖRTÉNELEM

totta. Én meg háromszor olvastam, s háromszor magyaráztam a könyvbôl. S a végin azt mondtam neki: „Maga jó nyugudtan menjen csak haza! A tolvaj megvan, s az nem maga. De nem es rokon. Hanem az elsô, aki Középlokon szembe jô magával, s kérdi, járt-e mán Domokoson nálam, s tudja-e, hogy ki a tolvaj, no az lesz, aki elvitte.” S ez bé es valósult. Me’t amint leszállt a vonatról, hát ott vigyázkodott a szomszédasszonya. S az rögvest kérdezte, tudja-e mán, hogy a pénzt ki vitte el. „Hallod-e!” mondta neki „Nincs harag. Én meg se átkozlak, ne haljál meg, még beteg se légy, csak hojzad vissza a pénzt, amit elvettél vót abból a borkánból! Te tudod, melyikbôl!” S úgy es lett. A pénzt mán aznap vissza es kapta! No, ez az Unguráj Júlia másodjára azé’t keresett, me’t a leánya – szép, ügyes leán vót, kérôje es akadt, nem es egy – no, ez a leán elbetegedett. Jobban szólva, kezdett olyan roszszul viselkedni. Má’ nem úgy, hogy tombolt vóna, hogy olyan kitörô állapotba’ lett vóna! Hanem, ha aszonták neki, ne, Erzsi keljél fel, hát akkor Erzsi felkôt, ha nem mondták, hát nem kôt fel. Ha mondták, mosdódjon meg, megmosakodott. Ha mondták, ôtözzél, hát megtette. De annál tovább nem tudott menni. Mindent csak így, mondásra tett, magától semmit se tudott csinálni. Hogy ha kérdezték, normálison beszélt, de hogy ha nem kérdezték, akkor hallgatott. Ettôl fogva ez a leán magától tenni, dógozni semmit nem tudott. Ha aszonták, hogy ne, Erzsi, ezt s ezt csiná’d meg, akkó’ megcsinálta, ha nem kapott utasítást, nem csiná’t semmit. Reggel, ahogy a nap felkôt, ô szembe fordult a nappal, és a tekintetével egész napnyugudtáig kísírte a napnak a járását. Egy szó, mint száz, ennek a leánnak semmi, de semmi hasznát nem lehetett venni, lassan a kérôk es elmaradoztak.

Nagy bánat ez a szülôknek. Az apja el es lazsnakolta, nem es eccer, de nem használt. Lepergett róla. Olyan közönyösen fogadta, le se rázta, mint a kutya az esôt. Akkor azt mondták, hogy ez valami csinálmány. Hogy valaki szemmel verte, vagy megátkozta azt a leánt. Ezé’t elvitték ôt különbözô kuruzslókhoz. Reaolvastak, vizet vetettek, kenték evvel-avval. Nem segített. Akkor hitték, hogy beteg. Búskomor. úgy mondták, depressziós. Vitték ôt mindenüvé az országba, orvostól orvosig, tán csak Bukurestbe nem, de tiszta heába! Ugyanolyan maradt, mint annak elôtte. Akkor eszibe jutottam az édesanyjának. Hát hogy egyszer má’ segítettem rajta. Eljött, s kért, hogy segéljem a leányát a gyógyuláshoz. Elvállaltam. Ez úgy 1957-be’, vaj ’58ba’ vót. Tavasszal kezdtem, s folytattam egész nyáron által, de még az ôsz elejin es. Hosszú idôn keresztül rendszeresen jártam ahhoz a leánhoz, s foglalkoztam véle. De végül es sikerû’t, Isten segedelmével sikerû’t kigyógyítanom abból a nagy bajból. Azóta férjhez es ment, gyerekei vadnak, s él, mint más. Pénzt s egyebet a gyógyításé’t nem fogadtam el tôlik, ahogy mástól se szoktam. Ezt azé’t mondom, me’t hogy evvel es meggyanúsítottak, mán hogy én a hiszékeny emberektôl pénzt csaltam ki. Egyedül csak az útikô’tséget, azt kértem el, me’t hogy a leánhoz Gyimesbe vonattal kellett följárnom. Az az esztendô eltôt, de a másik évben bévádoltak a törvény elôtt avval, hogy én kuruzslással foglalkozom. A törvényen el kellett ismerjem, hogy csakugyan foglalkoztam evvel a dologgal, gyógyítottam. Mer’ hiszen én se titkó’tam soha senki elôtt, hogy hova s mé’tt menyek Gyimesbe, s olyan embereket hoztak tanúnak, akik eppe’ akkor ott vótak a helyszínen, amikor ezt a leánt gyógyítottam. 83


4/22/2007

12:15

Page 84

PoLíSz

megáll. Mondom, nem kérek hálát, köszönetet se, me’t nem vagyok rea érdemes. De azé’t büntetés, kétévi elzárás mégse járna nekem! Különösen az fáj, hogy azér’ ítílt el, mer’ hogy én a gyógyításé’t pénzt fogadok el. Aki üsmer, tudja, hogy ez nem igaz, ez szemenszedett hazugság! Bíró úr! Én ezá’tal az olvasó által s a hitem segedelmével ki fogok szabadulni a tömlecbôl, de ön rövid idôn belôl, az út szélin, állat módjára fog meghalni.” Erre ugye a terembe’ nagy megbotránkozás vót, meg ejedelem es, hogy hogyan es mertem így, kereken kimondani a szót. De vótak, sokan vótak, akik kacagtak. Maga a törvénbíró – Barabásnak hítták, Barabás, má’ nem tudnám megmondani a másik nevit –, no, ez a Barabás es kacagott, hogy miképpen mondhat ilyen szemtelenséget ez az ember! Telt, múlt az üdô, s az én büntetésem napról napra fogyatkozott. A két esztendô Isten segedelmével úgy elszállott, oly gondtalan, mint a madár. De mire én esment megláttam Isten szabad egét, ez a Barabás má’ nem vót az élôk sorába’. Bévalósú’t! A rajtam való ítílete után nem tôt el egy esztendô se, s ezt a bírót mán el es kellett temetni! Ez a dolog úgy esett, hogy ezt a törvénbírót ki kellet vóna vinni egy baleseti színhelyre, hogy a jegyzôkönyvet fel tudják venni. Hanem a bíróság lukszos kocsiját eppe’ javították, de a törvényszéknek vót egy csónakos motorkerékpárja es, úgyhogy ezt a Barabást ebbe û’tették be. Ahogy mentek, eleredt az esô. A soffer, azaz a motorvezetô sietett, hogy minél elôbb odaérjenek. Az út csúszott, s egy kanyarnál az a motor neki lett víve egy oszlopnak. Ahajt a csónak leszakadt, s bécsúszott egy szakadékba. Vót ott egy ciheres. Oda esett bé a csónak, benne a sérû’t bíróval. Nem es látszottak semmit! Az ágak, a lapik, s mindenféle burjánok teljességgel eltakarták.

Mikor ingemet letartóztattak, akkor elvették tôlem az imakönyvemet s az olvasómot. A tárgyaláson arra kértem a bírót, hogy ezeket visszakaphassam, s ha menni kell, hát azokat vihessem magammal a tömlecbe es. A bíró erre azt mondta: maj’ meglássa. Utána többszer es kértem, de a válasszal nem sietett. Utó’jára má’ csak arra kértem, hogy legalább az olvasómot hagyják meg. Akkor nékem egy olyan olvasóm vót, amelyiket egyetlen fából faragtak kézimunkával, amit még az édesanyámtól kaptam vót. Azt mondtam, mindenemet elvehetik, de ez egyet nem. Addig-addig könyörögtem, míg a bíró úgy döntött, hogy meghagyja nekem azt a jogot, hogy az olvasó vélem lehet a börtönbe es. De az imakönyvet, azt elvette tôlem. Arra azt mondta, ne legyen szükségem rea! Ha mán nincs jobb dógom, mint imádkozni, akkor imádkozzak csak magamba’. Õ biza nem hiszi, hogy egy elyen szentes ember, mint én, egy imát se bír fejbôl elmondani. Amikor a törvénbíró kimondta a szót, tôlem, mint elítélt embertôl megkérdezte, mint szokás, hogy van-e a valami megjegyzésem az ítílettel kapcsolatba’. Nagyon el vótam keseredve. Nem a két év tömlec miatt, amit rám mért, nem es az imakönyvem elvétele miatt, hanem azé’t, mert igaztalanul vádoltak avval, hogy én az emberektôl csalással pénzt vettem el. „Hallja-e, bíró úr!” mondtam „Maga ezt az ítéletet reám szabta, habár maga es tudja, hogy ártatlan vagyok. Mer’ hogy én az emberiségnek rosszat soha nem akartam, és nem es tettem. Én olyan dógokba’ gyógyítottam, amit a magik tudományuk, az egyetemi tudományuk, még a mái nap se tud dógozni. Nem kell hálásnak lenni. Nekem nem. Hálával csakis a jó Istennek tartozunk, hogy ôáltala, az ô szent kegyelme által méges csak segíteni tudok ott, ahol másnak a tudománya 84


4/22/2007

12:15

Page 85

ÉLÕ TÖRTÉNELEM

Persze az úton járók mikor látták, hogy baj van, megálltak segíteni. Az eszméletlen motorvezetôt kórházba vitték, még ma es él. A motorját meg rearakták egy baszkulántra, s vitték. Arra nem es gondó’t senki, hogy van ott egy csónak es, benne egy sérû’t emberrel. Hanem osztán csak kezdték keresni ezt a Barabást es, hogy ugyan biza merre lehet. Keresték, de csak másnap találták meg! Ott vérzett el a gaz között! Csakugyan, állat módjára, minden segítség, orvosi segítség, pap né’kûl, magányoson szenvedett ki ebbôl a világból. Pontoson úgy, ahogy sok ember füle hallatára ennek a törvénbírónak a szemibe megmondtam. Tavalyelôtt s tavaly a feleségem nagyon beteges vót. Hosszú idôn keresztül még a lábára állani es elig bírt. Azon búslakodott, hogy meg fog halni. „Mi leszen veled, ha én meghalok? Jaj, a férfi ember asszon né’kül olyan semmi!” „Ne búsú’j Erzsi fiam!” mondtam „Bizzál Istenbe’, me’t te nem most halsz meg. Meg fogod látni, elébb foglak én itt hagyni. Itt fogom hagyni a családot, itt az embereket! Amit nagyon sajnálok, de ha a jó Isten úgy akarja, s szüksége lesz rám, akkor bé fog szólítani. S akkor én könnyûd szívvel menyek.” A minap bé kellett mennem a néptanácshoz. Vót ott egy új ügyintézô, egy fiatal asszon’. Nézi a papírjaimot, s látom, elborzad. úgy nézett rám, mint valami gonosztevôre. Nagy hegyi tolvajra, vaj mire.

Szótár abba’ helyt ................... ahajt.... ......................... áperté........................... Barassó ......................... baszkulánt (basculant – román) ..... borkán .......................... burján .......................... ciheres .......................... Elõre ............................. Emre ............................. élet ............................... esment ......................... fuszulyka ...................... hezzá............................ lapi ............................... majmuca ...................... kollektív......................... Középlok ...................... megjõ............................ mondó.......................... sugárlat ........................ súvad ............................ Szereda ........................ tehen ............................ tiszta heába .................

Mária Terézia es büntette a székelyeket. Bûnük vót-e? A botnak es van két vége, az igazságnak es. Ami miatt reám rótták azokot a nehéz éveket, azé’t én jó nyugudtan állok majd az Isten szent színe elé. Ha kérdi, melyen szándékkal jártam ebbe’ a világba’, megmutatom a szûvemet. Ha kérdi, mit cselekedtem, azt felelem: csak a te szent Fiadnak az útját követtem!” 85

azon nyomban ott, arrafelé kertelés nélkül Brassó (Brasov) billenõ platós teherautó savanyúságosüveg gaz, növény bokros, gazos terület romániai magyar nyelvu újság Imre házhely, gazdaság ismét, megint bab hozzá levél majom termelõszövetkezet Gyimesközéplok (Lunca de Jos) meggyógyul jövendomondó, táltos sugallat omlik Csíkszereda (Miercurea Ciuc) tehén fölöslegesen, hiába


4/22/2007

12:15

Page 86

PoLíSz

Elmer István

A rend egyszerûsége TURCSÁNY PÉTER: 56 UTÁN - ISTEN- ÉS TÜCSÖK- HANGRA CÍMÛ VERSESKÖTETÉRÕL A 2003 és 2006 között íródott költemények Turcsány Péter költõi pályáján elmélyítik és szélesre tárják azt a szellemi-világnézeti horizontot, amely a korábbi mûvekben is jelen volt. Az alcím (amely ezáltal fõcím-hangsúllyal bír) a nagybetûs Isten említésével a transzcendentálisra nyit kaput, a tücsök pedig a természetet jelképezi, s ezek nem különválva jelennek meg, a világ kettõs természetének divatos, ám téves szemléletét követve, hanem az Egész-ben kapnak hangsúlyt. A kimondhatatlan lángja címû vers – nem véletlenül a kötet nyitó mûve – magas költõi szinten összegezi a filozófiai-bölcseleti mondanivalót, amely végigkövethetõ a könyvben. Mindez – talán éppen ezért – tiszta költõi nyelvvel társul, a szavaknak hitelük van, s a költõi-nyelvi bravúrt az õszinteség adja meg. Turcsány Péter költõi világnézete az említett versben hármas építkezésû. Amikor az „elmondhatatlanság görcsé“-rõl beszél, valójában az Én érzelmi kínját vetíti elénk. A „töredékesség kegyelme“ már az Én értelmi válasza az ember reményére. Végül az „Isten rendeli minden napunk“ az Én meggyõzõdését, annak vállalását jelenti. Ezt a fokozást láttató költõi sorral zárja le: „a töménység lángja égeti szeszként torkom“. A hármas lépcsõ a minden emberre jellemzõ törekvés költõi kifejezése. Hiszen a béke-biztonság-bizonyosság legmélyebben emberi vágyának és reményének költõi megszólaltatása. Turcsány Péter emberképe ennek következtében nem az alávetett, kiszolgáltatott, sorsában elveszett lényé, hanem (minden küzdelmével és kínjával együtt) az egyenrangú személyiségé. A Téli tízsorosok címû versében így ír: Mit is tanulhatunk még? Isten szemével látni a vonuló nap ívét, a csúcsokat, völgyeket érintve, melegítve, s alant ragyogni arcok fölhevült csillagait, miket újjá Õ alakít, s nélkülünk ki lesné meg titkait földnek, égnek! –, hanem társak a teremtésben. Ezek után természetes, hogy az élet mozzanatait ebben az értelmezésben és összefüggésben szemléli, s kiérlelt szépséggel emelkednek az egyes mûvek az imádság, a fohász, a zsoltár nyelvi szintjére. Ennek példájául álljon itt egyik szerelmes versébõl (Vers 15 év után) a befejezõ két sor: Ágnesem, megtartó ágam, tarts meg! Agnus Dei, segíts minket és hallgass meg! A szülõföldhöz, a hazához való viszony is az említett bölcseleti fokozás és meggyõzõdés szerint szólal meg:

86


4/22/2007

12:15

Page 87

TÁJOLÓ

Transzcendens ütemek Lépnek a földön - - Távolból érkezve, mégis az anyaföldön - - Turcsány Péter világnézeti meggyõzõdésére – mint biztos zsámolyra – támaszkodva bátran használja a legegyszerûbb szavakat, kifejezéseket, szókapcsolatokat, s ebben József Attilához és Pilinszky Jánoshoz hasonlítható. A Rend egyszerûsége tisztává fényezi az 56 után kötet darabjait. Érett, letisztult, magas költészettel találkozunk Turcsány Péter legújabb könyvében.

Madarász Imre

Könyves idõutazások Itáliába A magyar italianisztika és „olaszos” könyvkiadásunk egén sötét felhôk gyülekeznek. A Bologna nevét bitorló, egyetemeinkre kutyafuttában ráerôltetett reform-deformnak „köszönhetôen” az önálló olasz szakok kényszerûen betagozódtak („gleichschaltolódtak”) a romanisztikába, hovatovább fehér holló lesz az önálló, tanszékcsoportba, intézetbe nem integrált olasz tanszék, mint a Debreceni Egyetemé, a fôiskolai olasz tanszékek végzete a megszûnés, az egyetemi „nagy testvéreikbe” való hasonló beolvadás lett Budapesten és Szegeden is: summa summarum, fogyatkoznak az italianisztikai mûhelyek. Egyidejûleg a „dübörgô” gazdaság megszorításai sújtják és fojtogatják a honi könyvkiadást: csökkentik mind a támogatásokat, mind a vásárlóerôt. Ilyen körülmények közepette nehéz lenne megmondani, még nehezebb derûlátóan megjövendölni, meddig folytatódhat a magyar italianisztikának az a kilencvenes évek elején elkezdôdött megújhodása, melyet e sorok írója már, illetve még 1996-ban megjelent tanulmányában „reneszánsznak” nevezett. A kétféle értelemben is bô másfél évtized lendülete most még viszi tovább, lendíti elôre italianistáinkat és kiadóikat, ám abban csak reménykedhetünk, hogy ez a lendület elég lesz a „sivatagi átkeléshez”, a szûk esztendôk túléléséhez. Egyelôre mindenesetre sorra látnak napvilágot a „reneszánsz” legmaradandóbb eredményei: olasz irodalmi és kulturális témájú magyar könyvek. Az alábbiakban közülük háromról lesz szó, melyek különbözô jelleggel és színvonalon bár, de italianisztikánk elevenségét bizonyítják. A magyar dantisztikának az ezredfordulón megindult felvirágzása – melyrôl Kaposi Márton számol be alapos és egyre bôvülô tanulmányokban – újabb kiemelkedô, bizonyos szempontból egyedülálló könyvtermést gyümölcsözött. Fényképes-reprodukciós kiadásban látott napvilágot a budapesti Dante-kódex, vagyis az Isteni színjáték eredeti szövegét tartalmazó, az Egyetemi Könyvtár birtokában lévô, tizennegyedik századi velencei eredetû, kézírásos, gyönyörû miniatúrákkal ékesített „Codex Italicus 1.” A kódexreprodukcióval közös tokban hajszálpontosan azonos vastagságú kísérôkötet is megjelent „Studi e ricerche”, azaz tanulmányok és kutatások címmel, Gian Paolo Marchi veronai professzor és Pál József, a Szegedi Tudományegyetem olasz tanszékének vezetôje szerkesztésében. A tanulmánykötetben – egyebek között – Pál József tekinti át Dante és Magyarország kapcsolatait a huszadik század elejéig, a babitsi Színjáték-fordítás megjelenéséig, Prokopp Mária és Giorgio Fossaluzza pedig magának a kódexnek a történetét tárják fel. Ez a kódextörténet valóságos kalandregény, ennek a mûfajnak minden kellékével: van benne jócskán bûn, rejtély, váratlan fordulat. A Dante-kódex talán hadizsákmányként érkezett hazánkba, innen a törökök a hódoltság idején rabolták el, hogy aztán, évszázadok múlva, 1877-ben viszszaadják nekünk. Azóta legbecsesebb könyvkincseink egyike, egyszersmind a magyar–olasz kapcsolatok jelképes „ereklyéje”. Publikálása – a fotózott kéziratos eredeti mellett betûhív nyomtatott átírásban is – mindenekelôtt és mindenekfölött szimbolikus-reprezentatív értékû. Tartalma, terjesztése, ára folytán csak a szakértôk legszûkebb köréhez juthat el, ámde így is az ezrednyitány olasz–magyar kapcsolattörténeti és dantológiai momentuma lesz. Annál sajnálatosabb, hogy bibliográfiáját oly szûken témaspecifikusra szabták (még a magyar kötetszerkesztô értekezése is 87


4/22/2007

12:15

Page 88

PoLíSz

kimaradt belôle): itt lett volna a lehetôség, hogy a magyarországi Dante-irodalomnak legalább a csúcsteljesítményeit adatszerûen megismerhesse a nemzetközi szakközönség (az olasz nyelvû dolgozatokat magyar és angol összefoglalók egészítik ki). Annyi bizonyos, hogy a szegedi és a veronai egyetem együttmûködésében – a nagylelkû támogatóknak és az olasz nyomdászoknak köszönhetôen is – olyan könyvészeti remeklés született, amelyet gutenbergi-mûvészi tekintetben belátható idôn belül aligha fognak felülmúlni. Új kiadásban (az Európánál) és új fordításban jelent meg a reneszánsz kor egyik irodalomtörténeti és mûvészettörténeti szempontból egyaránt klasszikus alapmûve, Benvenuto Cellini önéletrajza, az Életem, amely a magyar olvasóknak is viszonylag régi ismerôse. Füsi József után most Magyarósi Gizella ültette át nyelvünkre a tizenhatodik századi jeles képzômûvész emlékezéseit. Hogy a remekmûnek immár két méltó magyarítása is napvilágot látott, felkínálva a választás lehetôségét, annak csak örülni lehet. Az viszont már kétszeresen érthetetlen, hogy az elôzô könyvváltozatból a jelenlegi megtartotta az egyik kísérô tanulmányt, a képzômûvészetit, elhagyta ellenben a másikat, az irodalmit. Ebben nemcsak az a problematikus, hogy amiként „új mûsorhoz új férfi kell”, úgy az új mûfordításhoz sem ártott volna új tanulmány, hanem az is, hogy ily módon megbomlik szépmûvészet és szépirodalom ama harmóniája, mely a mûvész-önéletrajz egyik fô erénye. Cellini – kortársával és kétszeres értelemben vett pályatársával, Vasarival szólva – „kiváló szobrász” volt és minden idôk egyik legnagyobb ötvösmûvésze (Sótartója nemrég sokszor szerepelt a médiában, korunkra jellemzô módon egy bûneset kapcsán), ugyanakkor önéletíróként mûfajteremtônek bizonyult. Az „irodalmiatlan” stílusát, „hevenyészett” nyelvét oly gyakran bíráló akadémikus irodalomkritika legszigorúbb ítészei sem vitathatták el elbeszélô mûvészete zsenialitását, fordulatosságát, színességét. Lenyûgözô önarcképet fest, háttérben kora körképével: reneszánsz ember reneszánsz közegben. Egy személyiség, akiben az alkotómunka alázata a mûvészember gôgjével úgy keveredett, akár a „teremtô géniusz” a többszörös vérbûntôl sem visszariadó erkölcstelenséggel. Egy kor, amely többre becsülte a halhatatlan mûalkotásokat, mint a halandó ember életét. Cellini önmagának és századának egyaránt megmutatja fényes és sötét oldalát, nálánál reneszánszabb ember, az övénél reneszánszabb könyv kevés született. Király Kinga Júlia kis könyvének címe, A rothadás esztétikája körülbelül olyan messze esik alcímétôl – A baljós és bûbájos Carlo Gozzi –, mint az utóbbi jelentése a kötetecske tartalmától. Már amennyiben van akár minimálisan egységes és valamennyire is értelmezhetô tartalma. A marosvásárhelyi Mentor Kiadónak ebben az igencsak vegyes kiadványában, amelyrôl nehéz eldönteni, tanulmánykötet-e, közbeékelt drámafordítással, avagy egy Gozzi-darab – A három narancs szerelmese – értelmezési kísérlete a fordítás és kísérô tanulmányok révén, sok mindenrôl esik szó – „az akarás anakronizmusá”-tól „a bahtyini testfelfogás”-on át „az otthontalanság látásá”-ig, de hogy ki volt Carlo Gozzi, és mi tette a tizennyolcadik századi olasz dráma egyik mesterévé, az bizonyosan nem derül ki belôle. A szerzô idézget innen-onnan – Heideggertôl Foucault-ig –, ám a jelek szerint a Gozzi-szakirodalmat nem ismeri, nem olvasta, nem hasznosította úgynevezett „tudományos kutatásai”-ban. Pedig ilyen irodalom ma már – Nyerges Lászlónak köszönhetôen – magyar nyelven is hozzáférhetô, olaszul pedig bôséggel áll a kutató rendelkezésére. No persze nem olyan kutatóéra, aki az elôszóban a mûfordítása magyar elôzményeinek felkutatását is „lehetetlennek” minôsíti. A tudományosságot nem kevésbé nehéz föllelni e munkában: mondatainak jelentôs része érthetetlen („Egy olyan városba, amely kialakulásától fogva a testközeliséget mint elkerülhetetlent, és ennek függvényeként a dinamikát hirdeti, csak olyan mûalkotás gyökerezhet, amely meg sem próbálja a kinyilatkoztatott evidenciát káromolni.”), más részük tarthatatlan, képtelen kijelentéseket foglal magában („az itáliai tradíciók soha nem mélyültek el az emberi reflexiók ábrázolásában”, „Goldoni hôsei… hontagadók” stb.), nem beszélve az olyan nyilvánvaló baklövésekrôl, mint egy (vegyes) esztétikai minôségnek, a tragikomikumnak átkeresztelése vagy átlényegítése „mûnem”-mé. A Gozzi-korabeli olasz irodalom kutatójának örülnie kellene, hogy e könyv megjelent. A mû színvonala azonban ezt sajnos nem teszi lehetôvé.

88


4/22/2007

12:15

Page 89

TÁJOLÓ

Kovács György

Határhártyák (Székely András Bertalan Határhártyák címû kötetérôl) Tavaly jelent meg Székely András Bertalan – aki a Szent László Akadémia Kárpát-medencei Régió Tanszékének vezetôje – Határhártyák (Interetnikus folyamatábrák és pillanatképek a Kárpátmedencébôl) címû kötete. A Határhártyák a szerzô itthon, valamint a határainkon túl megjelent cikkeinek gyûjteménye, bár akad e kötetben olyan írás is, amelyik itt látott elôször napvilágot. Eddig azt hittem, ismerem Székely András Bertalant, hisz’ nemegyszer találkoztam vele, hallgattam elôadását, olvastam cikkeit, s nem utolsó sorban szerencsém volt ôt szerkesztômként is tisztelni. Most mégis – így, lehetôséget kapva arra, hogy munkásságát egyben át tudom tekinteni – meglep az elém táruló gazdagság. A Határhártyák írásai ugyanis igen sokszínûek. E megszólalásokat jellemzi a nagy mûfaj- és témagazdagság. Ez a sokszínûség nemcsak a gyûjteményes kötet mûfajából ered – hiszen e lapok a szerzô negyed évszázados munkásságát ôrzik –, hanem nem kis mértékben Székely András Bertalan reneszánsz embereszményt közelítô érdeklôdésének is. Eme írások tematikája bejárja a történelem, az irodalom, a szociológia, a mûvészettörténet, a társadalomlélektan és a demográfia tájait Székely András Bertalan e könyvét Teleki Pál emlékének ajánlja. Rajta kívül egy másik név is szemünkbe ötlik a bevezetôben, a kötet különös, gazdag asszociációkat keltô címének megmagyarázása során: Németh Lászlóé. (A Határhártyák cím Németh László egyik mélyen szép gondolatsorára utal.) Székely András Bertalan a hungarológia összetett tudományában az ô példájukat követi, e két kiemelkedô személyiség méltó utóda, és folytatója. A hungarológia a „mértékadó” – azaz inkább a közbeszédet és közgondolkodást megszabó – értelmiség számára több mint gyanús, összefüggésbe hozza a fajelmélettel. Székely András Bertalan bizonyságot ad mindenkinek arról, hogy a hungarológiának a legkevésbé sincs köze bármiféle fajelmélethez, sokkal inkább van viszont a magyar nacionalizmus korszaka elôtti, a Kárpát-medencéhez és annak régióihoz kapcsolódó hungarus-tudathoz. Ebbôl következôen e tanulmányok tárgya a Kárpát-medence – de tágabban az egész közép-kelet európai térség – nyelvi-etnikai kisebbségi népközösségei. Ez a kötet az ô múltjukat, jelenüket és jövôjüket fürkészi. Székely András Bertalan tudatosítja, hogy minden kisebbség önmagában, puszta létében hordoz etikai értékeket. E közösségek gondjai igen hasonlóak. Az itt élô nemzetek és nemzetiségek egymásra utaltsága – ez már közhelynek számít – nyilvánvaló, ám mégis e régió politikai mindennapjaiban ennek kevés jelét látjuk. Székely András Bertalan keresi az együttgondolkodás, az együttmûködés, az együttes cselekvés, a harmonikus együttélés pozitív példáit. Mert a pozitív példák még a szkeptikus szemlélô számára is felmutathatók. Ugyanakkor a szerzô az interetnikus kapcsolatokat bemutatva távol tartja magát a hatvanas-hetvenes éveket jellemzô, s a mai napig ismét teret kapó leegyszerûsítô idealizálástól, nem kerüli meg a szembenállás, a konfliktusok és az esélyegyenlôtlenségek bemutatását sem. Székely András Bertalan tudja és tudatja: a nemzetiségi kérdés nem egy egyismeretlenes egyenlet, amelynek megoldása egyszeri és egyszerû. A Kárpát-medencei nyelvi-etnikai közösségek naponta új kihívásokkal néznek szembe. Székely András Bertalan úgy látja, hogy térségünk többségi társadalmai nemcsak a saját kisebbségeikre veszélyesek, az értetlenség, a vakság, az ellenségesség vagy csak egyszerûen közöny folytán, de – önvédelmi reflexek híján – önmagukra is. Hiszen az „államalkotókat” is fenyegeti a kultúraszürkítô globalizáció. Székely András Bertalan szerint korunk legfontosabb parancsa – az egyén és a közösség számára egyaránt – az önazonosság megôrzése. Székely András Bertalan nemcsak a határon túli magyar kisebbségek gondjait ismeri jól, hanem a hazai, nem magyar nemzetiségek problémáit is. Bár létkörülményeik nem teljesen azonosak, valamint múltjuk, jelenük és kilátásaik is különbözôk, ám sorsukat a szerzô mégis sajátos egységben látja. Vallja, a térség kisebbségének sorsa összefügg, jövôjük egymástól elválaszthatatlan. Távol áll tôle az egy nemzet iránti elfogultság. Szerzônket a leben und leben lassen elve vezérli, ezáltal a Magyarországon ritka, igazi liberálisok közé tartozik. 89


4/22/2007

12:15

Page 90

PoLíSz

Jómagam is, aki elsôsorban Erdély múltja iránt érdeklôdöm, megtalálom e kötetben a számomra fontos cikkeket. Példaértékû az, ahogy Székely András Bertalan a Köpeczi Béla által szerkesztett Erdély történetének romániai visszhangjáról ír. Háboroghatna, kelthetne indulatokat, de a szerzôtôl távol állnak a hatásvadász megoldások: objektivitását megôrizve, hûvös tárgyilagossággal ír. Ezzel azonban – Brecht epikus színházához hasonlóan – nagyobb érzelmi hatást ér el, mint ha ô is a nemzeti érzésekre rájátszó lancranjanizmus húrjait pengetné. Megállapítható, hogy szerzônk sikerrel törekszik a társadalomtudományoktól elvárható – de maradéktalanul meg nem valósítható – sine ira et studio elvének megvalósítására. Székely András Bertalan igazi esszéírói alkat. E lapokat forgatva öröm fogja el az olvasót, látva, hogy korunkban is akadnak még, akik ôrzik, fenntartják és visszaadják a magyar esszé egykori rangját. És ez, amikor már mindent, ami meghaladja a két oldalnál nagyobb terjedelmet – beleértve még gimnazisták szárnypróbálkozásait is – esszének neveznek, különösen értékessé teszi ezt a tanulmánykötetet. Ez a könyv bátran ajánlható mindenkinek, akit foglalkoztat térségünk sorsa, legyen akár szakember, legyen akár puszta érdeklôdô, vagy csak olyan diák, ki most keres magának élethivatást. Székely András Bertalan összehasonlító, elemzô alkat. És ugyanakkor szintézisteremtô. Reménykedhetünk, hogy a számos résztanulmány után immár megszületik a nagy szintézis is.

Képzõmûvészek a PoLíSz-ban Bemutatkozik a Nervetti fotómûvész házaspár! NERVETTI KÁROLY Szentesi gyerek voltam, majd keszthelyi gimnazistaként tizenhat évesen vettem elõször a kezembe fényképezõgépet. A családban hagyománya volt a természet ismeretének és szeretetének. Én ezt követve a táj és természet szépségeinek megörökítésére láttam ebben eszközt. Szerettem az utazást is. Így adott volt a téma, az inspiráció. Többnyire a magam kárán tanultam meg az akkoriban még nem is olyan egyszerû fotós fogásokat. Ennek köszönhetõen 1956-ban az iskolai fotópályázaton díjat is nyertem. Az elsõ nyári keresetembõl fényképezõgépet vettem. 1957-tõl már a székesfehérvári Vadásztölténygyár – késõbbi nevén Videoton – fotósai körében találtam meg hosszú évekre azt a közösséget, amely folyamatos biztatást és a fejlõdéshez szükséges kontrollt adta. Ez a mai napig is fennáll, mint Fõnix Fotómûvészeti Kör létezik. A családban könnyû volt a fotó rangját biztosítani, mert feleségem – Fekete Lídia – is velem tart. Kezdetben csak nézte, hogy mire költöm a család pénzét, majd egyre több pályázaton és kiállításon jelent meg õ is – sikerrel. Újabban kislányunk is gépet vett a kezébe, és most éppen a gimnáziumban önálló kiállítása nyílt. A család negyedik tagját inkább a technikai kérdések érdeklik. Õ a gépészmérnöki tanulmányaihoz kapcsolja a fotót. Villamosmérnökként, mûszaki vezetõként a Videotonban, majd munkavédelmi vezetõként a Philips Kft.-ben dolgoztam nyugdíjazásomig. 1996 óta munkabiztonsági szakértõként családi vállalkozásunkban dolgozom. Nervetti Károly számos díj és kitûntetés – többek között a „MAFOSZ aranydiplomás fotómûvésze“ E-MAFOSZ/G (2001) – tulajdonosa, kiállításai elsõsorban Fejér megyében és Budapesten láthatók. NERVETTI KÁROLYNÉ FEKETE LÍDIA 1955. március 21-én születtem Hajdúböszörményben, és ott érettségiztem a Bocskai István Gimnázium elsõ rajztagozatos osztályában. Majd építész- és munkavédelmi üzemmérnöki diplomát szereztem. A fotózással férjem „fertõzött” meg, s kerültem Székesfehérvárra, ahol a Videoton, majd névváltozást követõen a Fõnix Fotómûvészeti Körnek lettem a tagja. 90


4/22/2007

12:15

Page 91

TÁJOLÓ

Férjemmel együtt végzett munka-, tûz- és környezetvédelmi munkánk és két gyermekünk mellett, mint amatõr fotográfus számos hazai és nemzetközi pályázaton és kiállításon szerepeltem már színes fotóimmal és diáimmal. Hitvallásomat Márai Sándor sorai fejezik ki legszebben: „Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezõben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerût.” Nervetti Károlyné Fekete Lídia szintén számos díjat nyert pályafutása során, többek között a FIAP (Nemzetközi Fotómûvészeti Szövetség) HONOR MENTION Kék Szalag Díját 2000-ben. Mûveivel folyamatosan szerepel egyéni és csoportos kiállításokon, ezek közül kiemelkedik az Országos Fotómûvészeti Kiállítás – Fotószalon 2001 rendezvényen való részvétel, melynek során képeit a budapesti Mûcsarnokban láthatta a nagyközönség.

Nervetti Károly

Bevezetõ a PoLíSz-ban bemutatott képekhez Kedvenc fotós témáim a szép és érdekes tájak, a természet apróbb és nagyobb csodái. A természetfotózás külön világ. Én legfeljebb a belépõt váltottam meg ehhez. Ha azt látom, hogy az másoknak sokkal jobban sikerült, akkor inkább megmaradok a látvány olyan megfogalmazásánál, amivel az engem megragadó hangulatát próbálom visszaadni. Gyakran választom témául az érdekes emberi pillanatokat. Sokra tartom, hogy egy marokkói egyhetes turistaúton is sikerült embereket fotóznom, olyan környezetben, ahol a fényképezõgépet nem igen szeretik. Ellentét ezzel szemben Olaszország, ahol az érzelmek látványos megnyilvánulása a fotósnak paradicsomi hely. Évente visszatérünk oda, gyarapítva a fotóalbumot és talán egy következõ kiállítás anyagát. Sok év alatt mindenféle technikát kipróbáltam. Szerettem a sötétkamrát, amit pár éve a számítógépre cseréltem. Azt tartom, hogy az expozícióval még nincs kész a kép. Hozzá kell adni azt, amit ez a technika mint kifejezõeszköz képes nyújtani. Nem mindenáron való módosítgatást jelent ez. Néha a hitelesség nem is enged meg beavatkozást. Más esetben viszont lehet egy kép azáltal több, hogy a mondanivalót kiemeljük. Netán sikerül egy kicsit a dolog hangulatához is közelebb kerülni ezáltal, akkor megérte. Az öncélú látvány mit sem ér, ha ez nincs. A semmirõl nem lehet – vagy legalábbis nem érdemes fotót készíteni. Ma megoszlik a fotósok vélekedése a módszerekrõl. Van, aki mereven kizárja még a számítógép szagát is. Más viszont szabad folyást enged az eszközöknek. Én az utóbbiakkal értek egyet. Ne az döntsön, hogy a vegyszeres tálban érett-e az alkotás, vagy a billentyûzeten. Utóbbiról úgyis kiderül, hogy volt-e ott „operátor“ is, vagy csak így sikerült. Szentesítsen a nézõ. Vagy tetszik neki, vagy sem. A most válogatott anyag nehéz választás elé állított. Szerettem volna megmutatni a nekem kedves képeket. Meglepve láttam, hogy a színek szerepe milyen fontos volt az utóbbi idõben készült képeimen, és ha ez elvész, akkor oda az egész. Én, aki sok éven át csak fekete-fehér filmre fotóztam, a látásmódot is ehhez alakítottam magamban. A színek elhagyása tömörít, hangsúlyoz a mondandóra, amíg ezt az eszközt valaki tudatosan jól használja. Van egy másik lehetõség is. Néhány elemi erejû színfolttal kiemelni a szürkeségbõl a lényeget. A felvételnél vagy a digitális technikával ezt gyakran, mint szerkesztési eszközt alkalmazom. Legyen minden visszafogott, csak az a kis folt, ami a lényeg, az legyen harsány. Kiabáljon, hogy azért a kis foltért van az egész. Aztán a fotózásnak van egy másik oldala is. Nem elég azt a szobában mûvelni, el is kell menni a témához – már amennyire a családi kassza engedi. Az utazási élmény szerves része lehet a jó fotónak. Persze nem úgy gondolom, hogy egy rossz kép azáltal válik bemutathatóvá, hogy mellékelem az izzadtságot, amivel készült, de ha mindkettõ emlékezetes, akkor dupla a siker. Évek alatt sok olyan emlék halmozódott fel, melynek kimenetele egy sikeres fotó volt. A véletlen úgy hozta, hogy 2001-ben a családdal az Etna oldalában voltunk a legnagyobb kitörés napján. De lehet élmény a szénégetõrõl készült fotó is, ami két év több eredménytelen próbálkozása után érett be, és aratott több országos sikert.

91


4/22/2007

12:15

Page 92

PoLíSz

Lukáts János

Egy élhetetlen (de nem halhatatlan) család (Kritikai írás Bálint Tibor Zokogó majom címõ regényérõl) 1969-ben jelent meg a Zokogó majom, Bálint Tibor (1932–2002) életmûvének bizonyosan a legkiemelkedõbb alkotása. A regényt a hazai és a határon túli – elsõsorban erdélyi – sajtó egyöntetõ elismeréssel fogadta, a könyv több kiadást ért meg, népszerõsége máig tartó. A Magyar Nagylexikon (3. kötet, megjelent 1994-ben) a következõ szavakkal méltatja: „… a kolozsvári lumpenvilág szociológiai pontosságú, bensõséges iróniával megjelenített rajza”. A regény bizonyosan többrétõ és értékesebb ennél a minõsítésnél, esztétikai kvalitásai elvitathatatlanok, jellem- és atmoszférateremtõ ereje emlékezetes mûvé avatja. A regény történelemábrázolása fölött azonban aligha térhetünk napirendre: a Bécsi Döntéssel Magyarországhoz visszakerült Erdély (Kolozsvár) éveit olyan mértékig ellenszenvesnek és visszataszítónak ábrázolja, hogy erre nehéz magyarázatot találni. A regény megírásának idején valóban figyelembe kellett venni bizonyos politikai-ideológiai normákat és elõírásokat, gátakat és tilalmakat. A Zokogó majom a korszak kétségkívül legjelentõsebb erdélyi regénye, az 1940-es évek ábrázolásával azonban olvasóinak olyan történelemszemléletet sugall, amelyet napjainkban már semmiképp nem tarthatunk hitelesnek. Ha igazat adunk Wass Albertnek, és elismerõ szóval illetjük a Jönnek! címõ történelmi emlékiratot, ha elfogadjuk és nagyra becsüljük Tamási Áron Magyari rózsafa címû írását a magyar bevonulásról, akkor ki kell mondanunk, hogy Bálint Tibor regénye az említett mûvek szellemétõl gyökeresen különbözik. Az író persze nem bújhat ki kora korlátjai közül, országa belbiztonsági szerveivel sem tanácsos szembefordulnia, mõve hitele érdekében azonban meg kell találnia a valóság és a lehetõség között a kényes egyensúlyt. Bálint Tibor a Zokogó majomban nem találta meg ezt az egyensúlyt, a „magyar világról” csak ellenszenves és becsmérlõ mondandója van, a mõ egészének hitelét ez a körülmény nagymértékben gyengíti. A tanulmány szerzõje a könyv többszöri újraolvasása nyomán alakította ki véleményét. Nem az elfogadtatás szándékával, de a végiggondolás reményével!] Minden regényen csak azt lehet számon kérni, amit leír. Legföljebb azt, amit le akar írni. Mást nem. A többit csak sajnálni lehet, ami kimaradt belõle, vagy elfelejteni, ami fölösleg benne. A regény legkorábbi politika- és családtörténeti utalása a nagy európai spanyolnátha-járvány, amelynek nagyságáról és európaiságáról ugyan nem értesülünk, de annyit megtudunk, hogy a könyvben szereplõ családok egyikének az õsanyja ekkor, 1918 õszén-telén adta utolsó áldását gyermekeire. A 650 oldalas regényfolyam pedig 1953. március 5-én záródik, Sztálin generalisszimusz betegségének hivatalos bejelentése napján. E két esemény között harmincöt év, valamint sok más élet- és haláleset soroltatik fel, fontos és jelentéktelen – amennyi egy népes család kétnemzedéknyi idejébe belefér. Nem is egyetlen család ez – a fogalom vérségi-rokonsági értelmében –, hanem mindazoknak a számbavétele és sorsuk figyelemmel kísérése, akik a család mindenkori holdudvarához tartoznak. A „zokogó majom” elnevezés ki- (vagy meg-õ) találásával indul a regény, az isteni szikra hamarosan testet ölt és öntudatos formában, Zokogó Majom-ként kezdi használni a nevét. A Zokogó Majom természetesen kocsma Kolozsvár külterületén, nem jobb és nem rosszabb kocsmatársainál, érzelmes nevét azonban kisugározza (vagy könnyeit rácsorgatjaõ) mindazokra, akik a környezetébe kerülnek. A Vincze család valóban élhetetlen, miként a könyv alcíme is megállapítja, felerészben saját maga okán, felerészben a körülményekén. Vincze Béla, az ifjú ember és ifjú férj – pék, tanult mester, aki – mégis – többnyire segéd, alkalmi sütödei munkás. De még ennél is többször „álmok álmodója”, képtelen ötletek kiagyalója, csúfos kudarcok elszenvedõje, s mindezzel a család anyagi helyzetének és lelki békéjének folyamatos tönkretevõje. És természetesen nagy barátja a pálinkának, amelyet (ritka) sikereiben és (fölös mértékõ) bukásai idején egyaránt bõségesen pusztít. A felesége, Erzsi, módos parasztlány volna (vagy talán inkább ezt sírja vissza egész életében), aki mégis városi iparoshoz ment férjhez, a szemrehányást szüntelenül hallja apjától, de maga sem 92


4/22/2007

12:15

Page 93

TÁJOLÓ

gondolja másként. Sorban szüli gyermekeit, föl is neveli õket tisztességgel, a körülmények adta lehetõségekhez mérten. Bálint Tibor gyaníthatóan a saját családja történetét regényesíti, az Édesanya iránti tisztelet azonban (ami egyébként igen dicséretes jellemvonás) oly mértékben érvényesül a könyvben, hogy Erzsi alakja – nyilván az író szándéka ellenére – a kelleténél jóval szürkébbre és egysíkúbbra sikerült. Az író a gyerekekkel sem nagyon tud mit kezdeni, Kálmánka (aki az õ személyes vonásait hordozza, és az õ sorsát teljesíti ki) idõvel csak megnõ és átveszi a regényben a fõszerepet, regénybeli testvérei ellenben mindvégig tulajdonságok nélküli emberek maradnak. A családban bizonyosan inkább afféle „fekete báránynak” számított, a regényben a legeredetibb figura szerepét nem nehéz kivívnia, sõt személyét megkedveltetni – Vincze Böskének, a Béla húgának, a gyerekek nagynénjének. Cselekedetei alapján nem õ a fõhõs (le ne írjuk már, hogy: heroina!), mégis ez „a Böske” az egyetlen szereplõ, aki hangulatot, egyéniséget (írjuk le nyugodtan: aurát!) sugároz maga körül. Cselekedetek helyett sodródás jellemzi inkább, amit õ maga is fájlal, mégsem sokat tesz ellene: szeszélyes ki-kiruccanások erdélyi fürdõhelyekre, önfeledt menekülés-séták a házsongárdi temetõbe, váratlan eltõnések és betoppanások – ezek inkább egy komolyan alig vehetõ szubrett „allõrjei”, nem pedig egy primadonnáéi. Böske szerethetõ és kinevethetõ, érzelmes lény, vágyai még kül-kolozsvári és szovátai viszonylatban is teljesíthetõek: konflissal (akár kétszer is) körülkocsizni a Mátyás király szobrot, aztán diadalmat színlelve bevonulni a régi díszeit és vakolatát vesztett Erzsébet fürdõbe. (Kár, hogy Böske a sógornõjével azonos nevet visel, hogy ennek a némiképp fonák névalaknak a hordására kényszerül – ez is annak a családbarát, ám „regény-ellenes” kegyeletnek a következménye!) Csakhogy van ám Böske környezetében egy lehetetlen nevû és fura küllemû figura: Hektor, a kancsal pincér. Hektor is nagy tervek álmodója, amibõl többnyire kabinban lakás, esetleg denevérvadászat lesz, Böskét hol virágáruslánnyá degradálja, hol teleragasztja testét tetõtõltalpig ezerlejesekkel. Hektor kisszerõ, aljas és féltékeny (ez utóbbi némiképp jogos!), nem igazán kártékony, de nem is igazán szerethetõ, bár tõle származik a „zokogó majom” nevezet, amelyet ugyan õ kocsmárosi csúfnévnek talál ki, nem pedig szép kocsmai névnek. A családnak további és távolabbi tagjai és póttagjai is vannak, akik azonban személyükben többnyire feledhetõek, társadalmi helyzetüket tekintve pedig nem nyújtanak többletet. Vinczééket hol az önérzet, hol az izgágaság (nem áll távol a kettõ egymástól) egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorja, városi lakásukat is feladják, a Szamos part egy kültelki részére, a Kövespadra kényszerülnek, „cigány módon” élõ magyarok, lecsúszott zsidók és valódi cigányok közé. A városnak és a társadalomnak egyaránt végvidéke ez, nincs bûn, amit ezek a peremre szorultak el ne követnének, fõként azonban a lelki-szellemi lezüllés mutat riasztóan gazdag példatárat. A nyelvhasználat, a viselkedési „kultúra”, a telep lakóinak egymással való bánásmódja olyan színvonalra süllyedt, ami már aligha múlható alul. Gyökere vesztett egzisztencia valamennyi, Vinczéék (s talán még némelyek) különbnek tartják magukat a többinél, de sorsukon aligha képesek javítani. Mégsem érezzük külváros- vagy alvilág-romantikának a kövespadiak világát, nem Kolozsvárra transzportált Kakuk Marci és hada – a nagyváros külvárosa nem azonos a kisvárosi városvéggel. Nem a kedélyesen nyomorgó és ügyeskedõ posztfeudális dzsentrivilág árnyoldala ez, hanem a kapitalizálódó (és ugyanakkor a gazdasági válságtól gyötrõdõ) KeletKözép-Európa egyik mellékbugyra. A történelem azért a kövespadiak életébe is beleszól, a „hatalomváltás” (így, idézõjelben!) új embereket hoz, és régi emberek új arcát mutatja meg. A „magyar világ” csak bizalmatlanságot és ellenszenvet kelt, a torz emberi alakok mellé torz társadalmi figurák toppannak elõ – talán az elsõ eszmélésében csalatkozó fiatal különös reflexei ezek, talán az okos gyávasággal helyezkedni igyekvõ nagykorú kisebbségi gyomorforgató fanyalgása, ahogyan visszatekint saját kora politikai kurzusának egy szalonképtelennek nyilvánított elõzményére. A „magyar világban” minden rossz és mindenki aljas – érezteti és ábrázolja Bálint. A Kövespadra elvetõdõ magyar katona némi kötekedéssel kérdezi az idült részeg, gyermekgyilkos, bakaszajha (cigány, román, zsidó) barlanglakókat, hogy tudnak-e magyarul. A legalja rétegszókincset használók valamennyien fölháborodva – evidenciaként – hangoztatják magyarságukat, mindezzel a szerzõ a bizalmaskodó katona politikai éretlenségét és otrombaságát akarja érzékeltetni. Két évtizeddel késõbb a Magyar Népköztársaság elsõnek mondott embere tette fel ugyanezt a kérdést egy 93


4/22/2007

12:15

Page 94

PoLíSz

kolozsvári politikai nagygyõlésen, kérdését tréfálkozó kedvének tulajdonították, az (ezúttal joggal vérig sértett) megkérdezettek valódi válaszát aligha volt módja nyugtázni. Hogy errõl a néhány éves történelmi-hungarológiai intervallumról olyan szerzõk, olyan mûvekben számolnak be, mint Wass Albert a Jönnek! eufórikus regény-himnuszában, minderrõl (a tényrõl, a szerzõ személyérõl és mõvérõl) Bálint nem látszik tudni. Bár, ha e tudását elárulná, aligha azonosulhatna vele, s ha ezt mégis megtenné, regénye bizonyosan máig sem jelenhetett volna meg az országban, ahol ilyen áron megjelent. Így viszont regényével és történelemábrázolásával évtizedekre kodifikált egy szélsõségesen ellenszenves és elutasító véleményt. Vincze pék nem tartozik a szervezett munkások közé, bár kétségkívül vonzódik hozzájuk, valamiféle megalkuvás és félelem azonban távol tartja tõlük. Bakistó, a „self made man” és öntudatos szervezett munkás valójában nem játszik sorsfordító szerepet sem a regényben, sem Vinczéék életében. Egy eszperantó nyelvû könyvet ajándékoz a gyermek Kálmánnak, akiben az értelem szikráját látja felvillanni, ez a könyv a kiemelkedés, a munkásszolidaritás jelképe is lehetne (maga Bakistó is ilyen szemlélettel szól róla), a könyvnek azonban a felnövekvõ Kálmán életében semmiféle szerepe nem lesz (nyilván ezúttal is erõsebb volt a dokumentáló hitel igénye, mint a regényíró dramaturgiai ereje). Az oroszok ugyanolyan eseménytelen természetességgel jönnek be Kolozsvárra, ahogy a „hatalomváltás” magyarjai, csak õk éppen egyetlen rossz szót se kapnak. A Székely Hadosztály neve sem íródik le a könyvben (lásd errõl az elõzõ oldal Bár ha… kezdetõ mondatát!). De nem esik érdemben szó a zsidóüldözésrõl, nem a kitelepítésrõl, a koncepciós perekrõl, a magyar autonóm terület létrehozásáról, a kollektivizálásról, nem esik szó arról sem, hogy Bálint Tibor és a Vincze család országában akár csak élnének is románok. Valami kitekintés nélküli, történelemalatti, tenyészõ élet húzódik végig a regényen, amelyben kisszerõ, családi hercehurcák vannak ugyan, de történelmi, nemzeti, nyelvi, társadalmi konfliktusok a harmincöt év alatt nyomokban sem fordulnak elõ (leszámítva természetesen ezeket a kellemetlenkedõ, „hatalomváltó” magyarokat). Esetenként román hangzású vezetéknevek felbukkannak, de mivel sehol a nyelvhasználatra utalás nem történik, így ezek a nevek is semmitmondóak. Hogy KözépKelet-Európa legtragikusabb, konfliktusokkal leginkább sújtott, s új konfliktusok magvait újra és újra elvetõ szögletérõl van szó, s hogy a harmincöt év alatt hányszor és mekkorát fordul ez a feszültséggel terhes világ, minderrõl a családregényíró Bálint Tibor semmit sem látszik tudni. Hatalom ide, váltás oda, a gyerekek csak felnõnek, a regény ötszázadik oldalára Kálmánka is kinõ a gyermekkorból. A Kövespad lakói szétszóródnak, a családi kapcsolatok meglazulnak, az egy Vincze Böske kelt idõnként érdeklõdést a régiek közül. Megöregedett, bár ha utánaszámolunk, alig idõsebb negyvenévesnél a regény utolsó lapjain, az átlibegett élet mégis fakóvá és betegessé teszi személyét. Az idõ és a régi élet díszleteinek elmúlásáért egyedül õbenne ébred fájdalom, vagy valami önzéssel vegyes nosztalgia, de az õ tetteibensodródásaiban is egyre több a kínos idétlenség, és mind kevesebb a szubrett hajdani bájának a visszfénye. Szóval Kálmánka… Kálmánka Kálmán lesz, felnõ, és nagyreményõ újságíróbojtárrá cseperedik. A Kövespad egyik rossz szelleme (Gulliver Dani) tõnik elõ unos-untalan, és keseríti meg köpönyegforgató nepperségével Kálmán és a jobb érzésõ újságíró-társadalom életét, míg a végén természetesen gyõz az igazság, bár minderrõl csak a húsz évvel késõbbre datált utószóból értesülünk megkönnyebbüléssel. A hatalmi, gazdasági és sajtó-összefonódások, a központi irányítás és sugalmazás korai (és meglehetõsen jámbor) esetei nagy részletességgel mondatnak el, miközben azért meggyõzõdhetünk róla, hogy csúszómászó ügyeskedõk, gyáva középvezetõk és arcnélküli hivatalok bizony még B.T. országában is vannak (bocsánat: voltak 1953 elõtt!). Mindennek a számbavétele és közlése azért 1975-ben még a Kriterion kiadó részérõl sem igényelt rettenthetetlen bátorságot. A családregény és saját családjának története sajnos folyamatos áthallást okoz Bálint Tibor mûvében, s az elõbbi igényeit és erényeit az utóbbi folyamatosan lerontja. A jellemalakítás, a cselekményvezetés egyaránt kárát vallja ennek a pszichés visszafogottságnak, értelemszerûen kevésbé érvényesül a mellékszereplõknél és a távolabbi rokonságnál, õket viszont olyan elvetemültnek és panoptikumszerûen züllöttnek mutatja be Bálint, mintha ezzel a saját családja értékeit mindenképpen éreztetni kívánná. 94


4/22/2007

12:15

Page 95

TÁJOLÓ

Csak címkézés volna, akár „tenyészõ naturalizmust”, akár „szocializmus nélküli szocialista realizmust” emlegetnünk Bálint családregénye kapcsán. Kétségtelen: hosszan és szívesen idõz a környezet részletezõ bemutatásánál, az alak- és jellemfestés azonban döntõen külsõdleges, viszont szín-, tárgy- és formagazdagságot eredményez. Hangulatfestésre vagy különösen gondolati-pszichés alépítmény megteremtésére Bálint Tibor nem vállalkozik. Ez utóbbi helyett többnyire a szereplõk beszéltetését választja, ami – mivel az összes szereplõ jószerével azonos társadalmi réteg képviselõje – bizony meglehetõsen egysíkú, egyszersmind elképesztõen alacsonyszintõ. (Kuncz Aladár, Kós Károly, Nyírõ József, Tamási Áron, Wass Albert, Bánffy Miklós, Cs. Szabó László jut ilyenkor az olvasó eszébe, akik éppen azért maradtak „otthon” evidenciaképpen, vagy választották tudatosan a szülõföldet lakóhelyükül, hogy az ott élõ magyarság számára a nyelv, a szellem, a kultúra, a sajtó és a könyv igényét megteremtsék, és folyamatosan kielégítsék. Ezt így hisszük és valljuk, s így is szoktuk mondani! Mindebbõl a Vincze család Kolozsvárott, a kövespadiak és csatolt részeik semmit sem tudnak, a föntebb áhítattal felsorolt nevek közül a könyvben egyetlen egy le nem íródik, meg nem említõdik, egyetlen könyv vagy újság kézbe nem kerül elolvasás céljából. A nyelv pedig, amelyre a magyar szó erdélyi mesterei oly mértékben büszkék szoktak lenni évszázadok óta, olyan szégyenletes és nyomorúságos, tartalmas emberi kapcsolatok közvetítésére oly kevéssé alkalmas, hogy ez önmagában riasztó látleletté teszi a Zokogó majmot.) Pedig nagyigényû vállalkozás Bálint Tiboré, a regény kis és nagy lépéseit célszerûen tervezte meg és osztotta föl, hogy abban az összes szereplõ folyamatosan „színen legyen”, még ha valójában egysíkú és egyszálú is ez a cselekmény. Az egyes elemek csak kivételesen kapcsolódnak érdemben egymáshoz, „bogozódásra” pedig csak a regény vége felé, Kálmán és a szektás kislány szerelmének kibontakozásakor kerül sor. A szerelem elmúlása, a kislány halála ugyanolyan indokolatlan, mint az, hogy többet említés sem történik róla. Ilyen helyzetet csak az élet produkál, regényben mindez aligha megengedhetõ! A cselekményt idõnként (úgy hetvenoldalanként) történelmi kitekintés szakítja meg, mondhatnánk: „tudatosan szervetlenül”. A valódi vagy kreált történelmi híreket helyi érdekességû események vegyítésével mutatják be ezek az 5-6 hasáb terjedelmõ kaleidoszkópok. A regény üde színfoltjai azok a szinte önálló, zárt és kerek novellák, amelyek füzérenként kapcsolódnak egymáshoz, s akár önállóan is megállnák a helyüket (a szovátai kabinélet, Kakas Bandi útja a szamaras kordéval, a vasúti resti pincére és vendégei). A cselekmény terjengõsségével aligha vádolható a szerzõ, a leírások azonban alkalmanként bõbeszédûbbek a kelleténél, különösen elkedvetlenítõ, amikor a szóözön ellenére sem látunk a figura lelkivilágának a mélyére, vagy alig ismerjük meg mozgatórúgóit. Kolozsvár történeti hangulatából, patinájából, értékeibõl semmit meg nem ismerünk, a regény szereplõi idegenként élnek a városban vagy annak peremrészein. Amiképpen nincs értelmi-érzelmi kapcsolatuk a nemzettel, a nyelvvel és a kultúrával, ugyanúgy nincs kapcsolatuk városukkal sem. Mindezt természetesen hiányként emlegetheti föl az olvasó, keserû szájízzel („zokogó majomként”), nagyobb és riasztóbb baj azonban, ha – és ez a valószínûbb! – az írónak mindezt esze ágában sem volt szóvá tenni!

95


4/22/2007

12:15

Page 96

PoLíSz

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtôi közül az áprilisi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Gergely Virág, Solymár Lipcsei Viktória, Kétsoprony Molnár Villô, Budapest A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

A Magyar Napló legújabb könyvei Az év novellái 2007 (antológia, szerk.: Bíró Gergely ) A/5- ös, keménytáblás, védõborítós, 300 oldal, ára: 2 730 Ft Az év versei 2007 (antológia, szerk.: Szentmártoni János) A/5-ös, keménytáblás, védõborítós, 300 oldal, ára: 2 730 Ft Mily közel. Határon túli magyar költõk antológiája (lengyel–magyar kétnyelvû, szek.: Sutarski, Konrad) A/5-ös, kartonált, 250 oldal, ára: 1900 Ft

Könyveink megvásárolhatók a könyvesboltokban és kedvezményes áron a Magyar Napló szerkesztõségében (Budapest IX., Ferenc krt. 14. I/5.), illetve megrendelhetõk internetes könyváruházunkban a www.magyarnaplo.hu weboldalon.

96

104. MÁ JU SI SZÁ MUNK MEG LE PE TÉ SEI: Kálváriás örömteremtõk. Kedves Olvasó! Fõmunkatársi jegyzet

Recommend Documents