101. Hiányaink február. megjelenés

Hiányaink Fájdalmakban végzõdnek és utóbb már fájdalomban is kezdõdnek éveink – az Írók Bajza utcai Grundján játszadozó (vagy a labdába – és nem egymásba – nemrég még ott rúgó) írókollégák háza táján különösen. Miként azt a nyomdákba még nem került pályamunkák ki nem fizetett számlái – és az azonnal „lekvittolt“ gyászjelentések sokasága bizonyítja. Halál arat kertjeink alatt. A legutóbbi „Költõk karácsonya“ nem új verssorokkal, hanem örökre elmaradt remekmûvekkel hívta föl magára a figyelmet. És egy kétjegyû számmal: a 26-ossal. Ennyi írószövetségi tag pályája szakad félbe 2006-ban. Ennyien hiányoznak, Isten által igazolhatóan, megtizedelt „nemecsekjeink“ csapatából. (És vajon hány hiányzó névvel nõne még a számuk, ha esetleg más „megosztott grundokról“ is befutnának a fájó hírek, ha netán, úgy európai magyarokként, még tudnánk is egymásról!) Az idõtlenségbe tartók sorát tán Major-Zala kezdte februárban, majd a színész-író Halász Péter, és utánuk tízvalahányan, akárha egy Mozart-rekviem ütemére: április derekán letette a tollat Bella Pista, az említett Költõk karácsonyának nevet és lelket adó költõtárs, aztán Somlyó György, Bartis Ferenc, Bratka László, Banos János, majd Buzás Andor, Beney Zsuzsa és Bán Péter, és hogy az õsz se maradjon alább, jöttek a „beérettek“: Faludy György, Sütõ András, Határ Gyõzõ… E korántsem teljes névsort (amiért elnézést kérünk!), néhány órával a „mesemondók karácsonyának“ beállta elõtt – mert Istennek is megvan a maga stílusa – Lázár Ervin neve zárta. 2007. január 3-ára barátom, Nagy Gáspár emberi hangja is elment. Véglegesen. Oda, ahová mindég is figyelt: „a holtak igazáig“. Vagy annak közelébe, ahol érdemes kivárni azt. Mert „a történelemnek van ideje“ a kivárásra. De vajon mi lesz, ha fiai ilyen érthetetlen szorgalommal hagyják itt ezt a népet?! Hetekkel korábban budakeszi lakását hívtam, sokadik kezelésébõl hozták haza, õt szerettem volna hallani. Percek múlva fia szólt vissza bocsánatkérõleg: „Ne most, hangja sincs…“ Fájdalom, nincs már se tekintet, se hang. De ahogy fátyolosodott, majd el-eltünedezett mindez: úgy erõsödött, emelkedett költészetének és emberi magatartásának az Igazsága. A Sor után pillantok: Nagybetûk lépkednek fel, új Bajza utcai Grund felé… Hátha Ott nem osztódtok, „fele-barátaim“! 2007. január 15.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Erdély valamennyi tájegysége közül a legnagyobb arányú népességcsere a Mezôségen következik be. A jelenségnek szerteágazó politikai, gazdasági, társadalmi okai vannak. Mint ismeretes, ezen a területen összpontosult a korabeli Erdély nagybirtokosságának a zöme.“ Makkai Gergely A MEZÕSÉG ESÉLYEI CIVIL ÖSSZEFOGÁSSAL A VIII. KÁRPÁTMEDENCEI KERESZTKÖTÕDÉSEK KONFERENCIA ELÕADÁSAI Adamovits Sándor, Bálint Zsigmond, Barabás László, Makkai Gergely, Nagy Miklós Kund, Papp Vilmos, Turcsány Péter, Szakács István Péter, Székely András Bertalan, Vetési László és Zöld György tanulmányai, esszérészlet Földes Károly mezõségi lelkész emlékiratából • A WASS ALBERT-ÉVFORDULÓ ELÕKÉSZÜLETEI Cselényi László felhívása és Fazakas Károly Csaba beszámolója • Elbe István útirajza a megváltozott Kolozsvárról, Hegyi Béla elbeszélése a 2006. októberi eseményekrõl, Czegõ Zoltán Gyõrffy Attila verseskötetérõl, Tusnády László recenziója, Madarász Imre Karczag György monográfiájáról

Bágyoni Szabó István

Kedves egyéni vállalkozók és áfa-alany magánszemélyek! Kérjük, hogy támogassák a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet munkáját adójuk 1%-ának felajánlásával! Bevallási határidõ: február 15!

A lap ára: 450 Ft

Vetési László

P O L Í S Z 101. – 2007.

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belsõ udvar Nyitvatartás: munkanapokon 10–18 óráig Tel.: 266-3153 [email protected]

FEBRUÁR

Adószámunk: 19667348-2-43

2007. február

101. megjelenés

PoLíSz

PoLíSz

A PoLíSz a Szellem városa NEMZEDÉKEK, MÛFAJOK ÉS BARÁTSÁGOK KERESZTKÖTÕDÉSI

Dél-Mezõség-i montázs

PONTJA

Nagy Gáspár

Ott fönn s eljövök onnan esõnek hónak vígasztalanokat vígasztalónak az ég szürke lapján ott fönn - tûnõdöm mennyei betûkön

Szabad vagyok már mindenektõl barátaimtól ellenségeimtõl akik ha vesztem is akarják a beborult égre nevem írják

Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztõ és Információs Kollégiuma

TOVÁBBÁ MINDEN ELÕFIZETÕNK ÉS A SZERZÕK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a KRÁTER MÛHELY EGYESÜLET közhasznú szervezet FELELÕS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FÕSZERKESZTÕ TURCSÁNY PÉTER FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES KAISER LÁSZLÓ SZERKESZTÕSÉGI TITKÁR SZEPESSY KATALIN TELEFON/FAX/E-MAIL: 266-6288, [email protected] SEGÉDSZERKESZTÕ SZAKONYI JUDIT MOBIL/E-MAIL: 06-30-619-9977, [email protected] SZERKESZTÕK BAY ÁGOTA (próza), BARCSA DÁNIEL (történelem), LUKÁTS JÁNOS (esszé), MADARÁSZ IMRE (irodalomtörténet), NÉRÁTH MÓNIKA (képszerkesztõ, olvasószerkesztõ) PAYER IMRE (vers) és SZAPPANOS GÁBOR (mûfordítás) FÕMUNKATÁRSAK BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN, FERENCZI LÁSZLÓ ÉS TÓTH ÉVA Szerkesztõségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetõ: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztõségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu ALAPÍTÓ TIPOGRÁFUS NAGY ANDRÁS TIPOGRÁFIA SZENDY JULIANNA Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris könyvesboltokban, valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. FELELÕS VEZETÕ BALOGH MIHÁLY

ISSN 0865-4182

Bálint Zsigmond marosvásárhelyi mûvész fotói

_Polisz 101 naj070123 5.qxd

1/24/2007

2:50

Page 1

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Novák Valentin: Idôzaba vers, Farsangi dal (versek) ...................................................................................... Wass Albert egy híján 100 éve született! .................................................................................................. Cselényi László: Fõpróba (felhívás) ....................................................................................................................... Fazakas Károly Csaba: Wass Albert-est Marosvásárhelyen (beszámoló) ...................................................... Böröndi Lajos: Triptichon, Decemberi nyár (versek) ....................................................................................... Totth Jenô: Mi lesz majd akkor? (vers) ............................................................................................................ A MEZÔSÉG ESÉLYEI CIVIL ÖSSZEFOGÁSSAL .............................................................................................................. Turcsány Péter: Mezôség, a „nyomorúság Golgotája”, a feltámasztott „Holttenger” vidéke (tanulmány) ................................................................................ Makkai Gergely: Az Erdélyi-mezôség fenntartható fejlesztésének tájökológiai megalapozása (tanulmány) .................................................................................................. Bálint Zsigmond: Fényképek a Mezôségrôl (esszé) ........................................................................................ Zöld György: Egyház a Mezôségen (tanulmány) .............................................................................................. Papp Vilmos: Tünemény, kit csodálva bámulunk, jelenvalóság, akit követünk? Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) „jelensége” és hagyatéka (tanulmány) ......................................................... Nagy Miklós Kund: Egyszemélyes intézmények, cselekvô kisközösségek a Mezôségen (esszé)........ Adamovits Sándor: A Mezôség helikonista írói (tanulmány) ......................................................................... Szakács István Péter: „...egyszerre csak érted üzen az erdô” A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában (tanulmány) ........................................................ Székely András Bertalan: Visszatérés a szülôföldre (esszé) ............................................................................. Barabás László: A Mezôség néprajzi körvonalai és belsô tagolódásának kérdései tanulmány) ........ Vetési László: Életet akarok a romok felett! Jajszó a Mezôségrôl (esszé) ..................................................... Földes Károly: Szórványmisszió Jajszó a pusztuló szórványokból (emlékirat) ....................................................

2 4 5 6 7 8 9 10 27 31 33 37 41 44 49 54 56 64 74

MERÍTETT SZAVAK Elbe István: Az Örök Város (elbeszélés) ............................................................................................................. 80 Simek Valéria: Idôn túlivá nôtt pillanatok, Lemondás (versek) .................................................................... 83 Hegyi Béla: Tûréshatár (elbeszélés) ..................................................................................................................... 84

TÁJOLÓ Czegô Zoltán: Istenes equivalenciában (recenzió Gyõrffy Attila verseskötetérõl) ........................................... A Gyulai Pál-díj átadása .................................................................................................................................. Kaposi Márton: Monográfia Zrínyi Miklós költõ nagyságáról .................................................................. Tusnády László: Az ismeretlen Magyarország ismeretlen nagy írója (recenzió Madarász Imre Karczag György monográfiájáról) ............................................................................. Madarász Imre: Jekatyerinburgtól a Gulagig (recenzió Edvard Radzinszkij történetíró kötetérõl)................. Fehér György – barátunk voltál .................................................................................................................... Szappanos Gábor elsô díjat nyert ................................................................................................................ A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei ...............................................................................

E számunk illusztrációit Bálint Zsigmond, Bodolai Gyöngyi, Szutor Ágnes, Turcsány Péter és Vetési László fotóiból válogattuk.

1

87 89 89

91 94 95 96 96


1/24/2007

2:50

Page 2

PoLíSz

Novák Valentin

Idôzaba vers Kisgömböcöt, mi mindent fölzabált, s miben disznósajttá érik a világ, azt falnék, habzsolnék rogyva s tovább – gyomromba’ tudjam, ami kívülre tág...

égett pirítóst, vizes oranzslevet... Hozzá jár-e szelet müzli-szeretet? Tévébemondót, rozsdás tankcsövet, mitôl szépen díszlik e földköret,

A feketelyukat magamba tömném. Büfögésem, akár kozmosz-tömjén, kronoszi tettem szentesítené: a fôfogás éhes idôistené!

részecskegyorsítót, ha önmagát falja, kiskutyafület, ha kellôképp kajla, sárgult lepedôt garniszálló-fertôn, bugyit, öt napost, jól riszáló nemtôn,

Beszippantani a Földesszenciát, bódító ôstudás-koktélt – rég kijárt! Kolorádó kanyoni habos tortát, Badacsony-bazalt pürét, olajkólát...

aerobik-dívát máglyán felfüstölve, csibéket – töltve – halotti sült tökbe, olvadt órákat, korrupt felhôket, csigák megülte bálnaemlôket...

Portások velejét, végre megtudjam, ki is ül a „nagy büdös” huzatban. Kandúrok bajszát, mikor bagzanak, káposztaföldeket, ha fölmagzanak,

Mindent, mindent – rímes, tûnô szókat, édeni almát gejl almaszósznak, szimfónia-hangot, karmesterintést, vízöntô kori cinikus legyintést...

modern költôt s homéroszi elmét, aki nem bírja a jelen türelmét, idôzónát, hivatalnok-menüt és kontinentális reggeli derût,

Befalnám végül is gurman önmagam, ember nélkül élnem, hisz hasztalan. S kihánynék mindent az ûr körútra... Fiastyúk eszi föl... Próbáljuk újra!

2


1/24/2007

2:50

Page 3

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Farsangi dal

Comedia del arte (és) farce... Alakoskodj, fokozódj ma le! Isten adta, amit most kitársz... Farsang farkát megcibáld, Vale!

Híred, mi kél, holnapra enyész’, és udvarod földet túr megint... Most van idôd – rongyokban tenyéssz! Carpe diem, mert az úr legyint...

Alakoskodj, borozódj – bírod! Eszed veszítsd, latra tedd farod! Híred ma él! (Bukfencel jövôd...) Fánkszalagként abroncs nyomja fôd...

Segged égbe, földbe fúrd fejed! ülepre csók, arcra purc dukál! Legyél ma nô, s férjed a nejed... Eszed elvesd – törvényt indukál!

Bukfenceket, tótágast ide! Észt deresre, ösztönt a trónra! Sercints, üríts világküblibe! Telet temess Carminamódra!

Farsangi dal diderget téged. Bort ma iszol, s évhosszt vagy részeg. A télbuba más máglyán porlad – mutasd meg tûzárnyad a hónak!

Veszedelmes latra tett dolog! Moralitás? Szamárság, nevess! Bolond, legyél király, ha bírod, sipkád helyett koronát keress!

Fánkra böjt jön – megszokod, legyûr... Emlékezni marad a halál... Bár bolond vagy, de tudod belül – egynapélet néked is kijár...

Komédia? Te vagy Te! Fa-arc! Segged huppan, törvényt ül fejed. Törött palack, s együgyûn aratsz, hisz robotolsz, s fényt könnyez szemed...

3


1/24/2007

2:50

Page 4

PoLíSz

Wass Albert egy híján 100 éve született!

A közel egy órányi koszorúzási ünnep után a Faluház adott lehetõséget, hogy Turcsány Péter, Kölcsey-díjas író, a Kráter Mûhely Egyesület elnöke, Wass Albert legjelentõsebb magyarországi kiadójának vezetõje az író történelemfelfogását ismertetesse. A teltházas program hallgatósága többször nyílt színû tapssal jutalmazta az elõadót és feleségét, a mezõségi és csángó népdalokat éneklõ Szutor Ágnest. A Kráter Kiadó új, decemberi könyveivel folytatta az író bemutatását: az Igazságot Erdélynek! (Justice for Transyilvania!) és a Népirtás Erdélyben címû történelmi dokumentumkönyvek kendõzetlenül és tudományos hitelességgel tárják fel Erdély múltját, Trianon utáni traumáját és a Ceausescu alatti kulturális genocídium társadalmi tragédiáit. (A munkákat a kolozsvári születésû Kovács Attila Zoltán honosította magyarra.) Turcsány Péter szavai egyszerre adnak feladatot és bíztatást: „Wass Albert jelentõségének felismerése csak a Kárpát-medencei magyarság jogainak elismerésével és helyreállításával történhet meg! Reményeink szerint a jövõ évi írói jubileumra való felkészülés egyben nemzeti megerõsödésünk évét is jelenteni fogja!”

A Duna menti Verõcén a Kárpát-medencei magyarság ünnepelte a nemzet örök egységének költõ-íróját és közgondolkodóját.

A Duna menti Verõce település emléket állított a Hét vezér bejövetelének, Géza fejedelemnek és a templomkert alatti téren Wass Albertnek. Utóbbi, 2005. decemberében történt szoborállításával immár kimondható, hogy össznemzeti ünneppé tette a Dunakanyar e kiváltságos pontját. Az idei koszorúzást január 6-án a jövõ évi 100. születésnapi évforduló elsõ, sikeres fõpróbájának tekintették a szervezõk s a résztvevõk egyaránt. Az ünnepi szónokok, közöttük Cselényi László, a Duna TV elnöke hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet méltóságának és összetartozásának próbája lesz már ez az esztendõ is, Wass Albert emlékének hû ápolása terén. A jövõre bekövetkezõ jubileumra felkészültnek és egységes érzületûnek kell lennie a határon inneni és túli magyarságnak. Ferenczi Csongor színmûvész feledhetetlen fohászként szavalta el az Üzenet haza címû költeményt, amelyet a magyar nép és egyben a magyar emigráció legsúlyosabb napjaiban, 1948. március 15-én írt a „Hontalan magyar”. Wittner Mária szabadságharcos és országgyûlési képviselõ beszédében hangsúlyozta, hogy 1956 hûsége és Wass Albert emléke közösen követel emberi, igazságos és magyar jövõt! Bartha László tiszteletes a Maros menti Holtmarosról az erdélyi magyarság megkövetésére szólította fel Magyarország mai vezetõit, hogy az EU-ba csatlakozó magyarság egységében megmutatkozzék a remény, az erõ és a jövõbe vetett hit.

Kráter-press

4


1/24/2007

2:50

Page 5


Cselényi László

sovén teendôi, az együttélést aláaknázó napi áskálódásai közepette arra, hogy Wass Albert megtagadásával ön a saját népét is megfosztja egy csodálatos élménytôl? Amikor a Duna Televízó egy egész napot szentelt Wass Albertnek, akkor az irodalmi rehabilitáción túl ez volt az egyik legfontosabb üzenet. Vajon, hányan tudják a rajongóin kívül, hogy hogy hangzik Wass hitvallása?

Fõpróba Hölgyem és uraim! Barátaim! Kilencvenkilenc éve született Wass Albert, és kilenc éve halt meg. Egy év múlva elmondhatjuk: száz éve született Wass Albert, és tíz éve vetett véget szûnni nem akaró, lávaként izzó, emésztô honvágyának. Tehát készülnünk kell a nagy elôadásra. Próbálnunk kell nap mint nap. Önmagunk próbája lesz ez. Egy év múlva vizsgaelôadás. Mi vizsgázunk, Wass Albert népe. Meg tudjuk-e védeni haló porában egyik legnagyobb írónkat? Lehet, hogy sokan fejcsóválva cöcögnek erre. Még hogy az egyik legnagyobb írónk lenne? Ilyen egyenetlen életmûvel? Én nem fogok vitatkozni, csak csendben a tamáskodó kezébe helyezem a Funtineli boszorkány t. És megkérdezem: számon kérte-e valaki Cervantestôl, hogy csak a Don Quijotéval véste be a nevét a halhatatlanok kôtáblájára? Tudod-e nem szeretni a Funtineli boszorkányt? Mered-e állítani, hogy nem a világirodalom egyik remekmûvét tartod a kezedben? Megkérdezném az önnön sovinizmusától frusztrált román politikust is: olvasta-e, uram, a Funtineli boszorkányt Wass Alberttôl? Tudja-e, uram, hogy a sztálini román nemzeti proletárdiktatúra által kitagadott, mindenébôl kifosztott és kisstílû csirke-tolvajok júdáspénzért elmakogott rágalmai alapján halálra ítélt író, Wass Albert írta meg az erdélyi román paraszt apoteózisát? Hogy a világirodalom egyik leggyönyörûbb, legmisztikusabb, legizgalmasabb nôalakja egy hegylakó román parasztlány – és ezt a halhatatlan hôst egy magyar író hozta a világra... és úgy hívják, hogy Wass Albert? Fel tud-e ön mutatni a román irodalomból egyetlen írót, egyetlen mûvet, akár egyetlen oldalt is, amely hasonló módon, hasonló színvonalon és örökérvényûen állítana emlékmûvet egy magyarnak? Gondolt-e, uram, sûrû

HONTALANSÁG HITVALLÁSA Hontalan vagyok, mert vallom, hogy a gondolat szabad, mert hazám ott van a Kárpátok alatt, és népem a magyar. Hontalan vagyok, mert hirdetem, hogy testvér minden ember, s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer mindenki, aki jót akar. Hontalan vagyok, mert hiszek jóban, igazban, szépben. Minden vallásban és minden népben és Istenben, kié a diadal. Hontalan vagyok, de vallom rendületlenül, hogy ô az út s az élet, és maradok ez úton, míg csal élek töretlen hittel ember és magyar. (1947) Hölgyeim és uraim! Mindannyian tudjuk a feladatot? Mindannyian tudjuk. A Duna Televízió is. Ott leszünk mindenhol, ahol Wass Albertrôl szó esik. Ott leszünk a tárgyalásokon. Ezt a pert meg kell nyernünk! Igazságot szolgáltatunk Wass Albertnek a századik születésnapján. A próbák elindultak, már a fôpróba szakaszba értünk, egy év múlva VIZSGAELÔADÁS. Köszönöm, hogy önökkel együtt vizsgázhatom. 5


1/24/2007

2:50

Page 6

PoLíSz

Fazakas Károly Csaba

akarták tiltatni az elõadást. Attól is féltünk, hogy a méregkeverõk tartogatnak még egy-két meglepetést a számunkra. Aztán elkezdõdött a darab, majd egy-két jelenet, és a nagykanizsai színészek szinte lángba borították a teljes nézõteret. Valahogy nagyon emlékeztetett ez az izzás a könyves-gyertyás menet egykori perzselõ hangulatára. Akkor is jobbnak látták idõben visszavonulót fújni a többségi nemzeti gyászhuszárok. Most is jól döntöttek, hogy nem zavarták meg a színdarab lejátszását. Egyébként, ki is merészkednék oda egy égõ lángtengerbe. Wass Albert nyersen õszinte sorai ismét az elejétõl a végéig szavanként perzseltek meg minket, mennybéli ostorcsapásként hasítottak végig sorainkon. Egyrészt keserû volt rádöbbeni arra, hogy az elmúlt majdnem kilenc évtized alatt a többségiek, s felvett nacionalista beidegzõdéseik mit sem változtak. Mind a mai napig ugyanúgy megaláznak minket, csúfot ûznek belõlünk a hivatalokban, és ugyanúgy félnek tõlünk, mint akkor a legelején: féltik érdemtelenül szerzett kiváltságaikat. Elszomorodtunk az írói szavak aktualitásán, de ugyanakkor a nagykanizsai színészek játéka, kiknek sikerült teljes egészében visszaadniuk a terem igazi hangulatát, valami kimondhatatlanul nagy optimizmust sugárzott a tudatalattinkba. Az egyes jelenetek végén – és nem véletlenül – mindannyiszor kihunytak a fények, mi által a darab rendezõje, mintha azt akarta volna mon-dani nékünk: Fel a fejjel, volt ez még rosszabb is, s ne feledjétek, az éj sötétje után, mindig hajnal hasad. Közben a szerény, szinte nem létezõ díszlet hátterében lelki szemeink elõtt újra és újra felrémlett az író hórihorgas alakja. Mintha õ is azt mondta volna nekünk: – Készen álltok, eljött az idõ. Legyetek bátrak, most tirajtatok áll, hogy minden eddigi véres csatában vagy nagyhatalmi zöld asztal mellett elvesztett csatáinkat, végsõ gyõztesre váltástok meg.

Wass Albert-est Marosvásárhelyen A Wass Albert név hallatán, Marosvásárhelyen ismét beborult néhány többségi újságíró elméje. Különös, hogy a valódi érdekképviselet hiányában, a többségi bajkeverõk mégis megtalálják maguknak a megfelelõ ellenfelet. Az sem számít ilyenkor, hogy az illetõ már régen eltávozott az élõk sorából. Igen, a sok mai megalkuvó RMDSZ-es politikus mellett (kik jó bér fejében a semmit foltozzák tovább, s tartanak össze értelmetlenül egy talmi világot), úgy tûnik, a holtaknak kell kikelniük sírjaikból, õk kell hogy kijavítsák helyettünk az eddigi mulasztásaink. Még ma is csak õk beszélnek, mert a cselédnek hangja nincsen, de annál hajlékonyabb a gerince, s az alamizsna felé kinyújtott keze, baráti kézfogásra teljesen alkalmatlan. Csütörtökön a soviniszták ismét megfújták a vészjelzõ kürtjeiket. Õszintén megvallva, mi is féltünk kissé. Majd aztán eszünkbe jutott a 1990. évi könyves-gyertyás felvonulás, akkor is megszólaltak a nagy pánikkeltõk, de végül aztán még sem történt semmi, kivéve azt az egyet, hogy részesei lehettünk az egyik, talán legszebb, a világ örök mûvészeti értékei mellett való elkötelezettségünket hangsúlyozó tüntetésnek. Azóta eltelt tizenhét év, közben jócskán megfogyatkoztunk, és kik maradtunk, mintha lélekben is megkoptunk volna, és már-már úgy gondoltuk, hogy valójában a hiba csak bennünk keresendõ. Aztán eljött a csütörtök este. Az elõadás kezdete elõtt a kultúrpalota nagy terme csak úgy morajlott, az egybegyûlt izgatott népek által keltett zsibongó hangzavartól. Tudtuk az elõzményeket, azt, hogy a rendezvényt szervezõ Körtesi Sándor ellen az ügyészség izgatás vádjával eljárást indított. Hogy a román nacionalisták be 6


1/24/2007

2:50

Page 7


Triptichon

Végezetül, reméljük, hogy akik ott voltak a szeku részérõl, õk is értenek majd a látottakból, hiszen a darabnak volt egy, a magyar nézõk által a többségiek felé intézett külön üzenete is, amely úgy szól: az erdélyi magyarok nem kérnek többé a megszállás alatt élõ nemzetek sorsából. És most már Markóéknak is kell érteniük a szóból: csiling-csiling új választások jönnek.

1956 Micsoda szüret! Halottak a fákon. Kénezett arccal az utcán is fekszenek. Értelmetlenül összekuszálódott minden, arat a halál, tombol a rettenet. Halvány sugár volt a szabadság egén a miénk. S lekapcsolták a Napot. Sötétség borult ránk, s ragyogtak az égen vöröses sárga gulag-csillagok.

1990 Szabad vagy! Súgtad magadnak aztán, ’89-ben el is hitted ezt. Nem tudtad, hogy a belsõ sötétség a rosszabb. A belsõ hideg sokkal hidegebb.

Böröndi Lajos

Decemberi nyár

Rácsokat építettél magad köré, s hagytad, hogy ismét berácsozzák az eget. Hogy a sárgás vörös gulag-csillagok megint az egeden fényeskedjenek.

Ennyi volt, egy korty a téli nyárból. Napfürdõzés, néhány órányi remény. Tudjuk, hogy kivételes ajándék, mint egy napsütötte forró költemény.

2006

Olyan, mint a szerelem, az együttlét pillanatai, amelyeket dédelgetünk magunkban tovább, hogy az idõben fényesedjenek.

Alig gyermek voltál akkor, félig elharapott szavakban élt tovább ’56 hite. Nem tudtad, hogy benned él igazán, benned fénylik, benned van ereje.

Csodálatos az élet, fürdünk a napban, s beszívjuk egymás illatát a téli nyárban.

S úgy adta apád, anyád tovább, mint a félve átnyújtott stafétabotot. Most eszmélsz magadra, most, amikor újra „bebádogoztak minden ablakot”.

És felsóhajtunk, még egy perc! Ne még! Még egy korty gyönyör a délutánban.

7


1/24/2007

2:50

Page 8

PoLíSz

Totth Jenô

Mi lesz majd akkor? Nyissatok most ki minden ablakot, a tavasz itt van... jött... feltámadott az alvó élet, testté lett a hit, az idô eljött, már nem alhatik, s meggyógyul tôle a sok régi kín, hogy megérkezzék táltos szárnyain az ébredô lét, mely nem látomás, de igazság, hit és feltámadás. Tudom, hogy végre elolvad a hó, s az új jövôben minden biztató.

A szívetekben zengjen fel a dal: nem szolgaság kell, hanem diadal, mert ha nincs nemzet, vajon mi marad, ha erônk lankad, s nincs már akarat? Ha nincs már ország, Pilis, Balaton, Kárpát, s a puszta már nem rokonom, mi sírja majd el szívem bánatát akkor, ha sírom már nyugtot sem ád? Mi lesz majd akkor, Testvérem, veled? Népek salakja – akkor – eltemet.

Éljetek inkább! Itt, lassan fogyunk. Virágozzatok, míg mi pusztulunk, mert élnetek kell és virulnotok, levetve jármot, kínt és bánatot... Itt, idegenben, nem szavazhatunk, de amíg otthon halljátok szavunk, álljatok ki a lidércfény ellen, másként elcsábít, legyôz és elnyel! Gyôzzetek bátran, hittel, erôvel, s éljetek hûen és emelt fôvel.

Canberra, 2006. április 4.

Kékesvásárhelyi református templom

8


1/24/2007

2:50

Page 9


A mezôség esélyei civil összefogással Írások, képek, szemelvények a VIII. Kárpát-medencei Keresztkötõdések Marosvásárhelyen megtartott konferenciájáról A KÁRPÁT-MEDENCEI KERESZTKÖTÔDÉSEK KONFERENCIÁT a Kráter Mûhely Egyesület nyolcadik alkalommal, mezôségi tereptanulmány keretében 2006. október 20–21–22-én rendezte meg Marosvásárhelyen és környékén, az elôadásokat a Bod Péter Diakóniai Központban tartották jelentôs helyi érdeklôdés mellett. Magyarországi és helyi kutatók, lelkészek, tudósok, mûvészek közösen kutatták, milyen lehetôségei vannak a civil kezdeményezéseknek a szórványmagyarság megmentésére és kulturális fölvirágoztatására. Fölidézték többek között Hermann Ottó természettudós és Cholnoky Jenô földrajztudós odaadó mezôségszeretetét és kutatómunkáját, ami mintát adhat a közös munkálkodásra. Az elôadók a templom és az iskola, a magyarság és a nemzetiségek közötti kölcsönös együttmûködés kialakítására tettek javaslatot. Kezdeményezték, hogy minden lelkész mellett legyen egy-egy tanító, aki az egészségügyi és szociális ügyeket ellátja, valamint minden szórványterületen üzemeltessenek be olyan körbuszokat, amelyek a gyerekek iskolába jutását segítik. Nagy örömmel fogadták Vetési László lelkész, szórványügyi szakelôadó javaslatát, hogy a mezôségi nagy régió központja Sármáson legyen, s ott létesítsenek egy kutató- és szervezôközpontot. Makkai Gergely tájbiológus, tanár régiós progra-

mokat javasolt a turizmus és a mezôségi tóvidék föllendítésére. Turcsány Péter Wass Albert közép-európai jelentôségére hívta fel a figyelmet, aki úgy finomította történelmi metaforává a mezôségi tájat, ahogy Dylan Thomas emelte be a költészetbe Wales különleges szépségét. Az elnök Wass Albert magyarországi sikerei miatt is bízik a székely Mezôség, a Tóhát és a belsô Mezôség idegenforgalmának föllendülésében. Felföldi Zoltán, a Mezôségi ôrzôkör Alapítvány elnöke elmondta, hogy közgazdász társaival ôk is szívesen társulnak minden, a Mezôséget fejlesztô projekthez. Székely András Bertalan kisebbségkutató és Cselkó Rudolf rendezvényszervezô a Mezôség képzômûvészeti értékeinek megôrzésére Mezôségi Magyar Napok elindítását javasolták. Barabás László néprajztudós az akadémiai, illetve a hivatalos tudósvilág összefogását is fontosnak tekintené a kérdések és a lehetséges megoldások feltárása érdekében. A tervek közé tartozik Vasasszentgotthárd mellett egy Wass Albert-emlékszoba és Mezôség Múzeum kialakítása. A konferencián részt vevô egyházak és a civil szervezetek képviselôi végül abban állapodtak meg, hogy egy hónapon belül részletes és konkrét szakmai programot dolgoznak ki a mezôségi szórványmagyarság megmentéséért.

9


1/24/2007

2:50

Page 10

PoLíSz

Turcsány Péter

Mezôség, a „nyomorúság Golgotája”, a feltámasztott „Holttenger” vidéke „A Kárpátok roppant gyûrûjébe zárva, laposan, szélesen húzódik a Mezôség. Hajdan tûzhányókkal koszorúzott tengeröböl, ma elöregedett, formájában és lényegében megváltozott vidék. Szépségét nehéz megérteni, de ha mélyebben elemezzük a tájat, évmilliók ködös távlatából ragyogva bontakozik ki eredeti képe. A ma kopár domboldalakon óriás tölgyesek zsongtak akkor, tisztásain vaddisznók tanyáztak. Kanyargó patakvölgyei, melyek ájult meztelenségben hevernek a déli verõs, kékes csillogó tavakkal ékeskedtek. Ilyen volt, és ilyen lehetne ma is a Mezôség. Az erdõket évszázadokkal ezelõtt kiirtották, a középkor ezernyi halastava eltûnt, s a vidék jellege megváltozott. Ma fehérlõ tufa padok, s a földcsuszamlások szeszélyes formái, különös alakú képzõdmények jellemzik a tájat. Sivár domboldalait záporpatakok óriás vízmosásai sebzik fel. Selymékes tõs rétjein vadrucák, bíbicek hada tanyázik. Esténkint dallal kezd a mocsár, s ha szél zendül a nád karcsú veséjén, a különben semmitmondó vidék megtelik bájjal és poézissal.” Wass Albert: Keleti újság, 1939. 298. sz. „A nyomorúság Golgotáját járja e szegény nép is. Lányai: ugyanolyanok testben, ugyanúgy érzõk, örvendõk, sírók, mint a márványos paloták asszonyai: húsokat harapják, fáj szívük, ha ideje eljött – megmozdul, ugyanolyan jussal a boldogságra, mint a gazdagoké... Öregeik: ugyanolyan gyengék, gondosság, ápolás után vágyók, gyámoltalanok, mint minden emberi aszalék.” Petelei István: Mezõségi út, Uti jegyzetek, 1884. augusztus

„Nemzedékem életének kísérôje a tragikum és a szépség volt” 1 – foglalta össze kortársainak életsorsát Wass Albert. Hasonlóan foglalhatnánk tömör kifejezések gyûrûjébe az általa mindhalálig szeretett tájat, a Mezôséget. „Holttenger” – ami feltámasztásra vár, ma is. A történelem viharainak, a földrajzi táj változásainak, a népesség kipusztulásának tragédiáira mindig talpra állással kellett felelnie e táj urainak, népének és lakóinak egyaránt.

A mi dombjaink „Tudom, hogy a mi dombjaink nem szépek. Kopárak, hajlottak, szürkék. Olyanok a völgyeink is, mintha örökös hétköznap lenne az életük, nem is lehet határozottan tudni, hogy hol kezdôdnek, s hol végzôdnek. Úgy simulnak át lassú emelkedéssel a dombokba, mint ahogy a munkás, szürke élet belesimul a halálba. Nincs minálunk semmi érdekes. Aki idegen közénk vetôdik, unottan nézi álmos lankáinkat, erdôtlen, kopár oldalainkat, melyeknek martjain csak egy-egy sor tüskés kökénybokor és néhány árva vackorfa díszeleg. Falvaink félszegen húzódnak meg egy-egy völgysarokban, vályogból vert falú házaikon ócska nádtetôkkel, s még tavainkban is kevés az öröm: sekély vizüket iszap, nád, sáté lakja, gazdag tanyája piócának, békának, vadrucának. Széles legelôink füve zöld színét hamar veszti, már nyár elején szürke és kopott. Nyáron mocsárszag bosszantja az átutazó orrát, aki kényes autójával rossz utainkon néha átdöcög, ôsszel áztatott kender keserû bûze, égett trágya füstje és a sár, mely mély és ragacsos.

10


1/24/2007

2:50

Page 11


És ez a vidék nekünk mégis szép. Furcsa ez, és idegen elôtt érthetetlen. De, aki sokat van itt, az megérzi hamar: valami van nálunk a levegôben, valami van a dombok hajlásában, ahogy puhán és szelíden egymásra borulnak a láthatár alján, a völgyekben, ahogy szélesen és barátságosan elénk tárják ôszinteségüket. A tavainkban van valami titokzatos, mikor az alkonyodás táján ezüstös párát lehelnek, s a nádasok susogásában ezer kis moccanás vegyül, mikor suhogva kelnek szárnyra a vadrucák, s fent magasan, a gyöngyszínû ég páráiba veszve egymást keresô gémek szólanak. Mikor a bölömbika szavára megmozdulnak a békák, zagyva lármával, mint egy roppant zenekar, s a brekegésük mindent átfogó zsongássá nô. Van valami furcsa, megnyugtató varázsa annak, ahogy a dombokról visszatûz a napfény, ahogy a csend ezer kis megszokott zajból összetevôdik, amikor sátés rétjeinken szólnak a békák, mezôinken cirpelnek a tücskök, egy-egy marha elbôdül valahol, távoli tanyán ugat egy kutya, s messzirôl jövô, messzire menô országúton porfelhôt kavar egy áthaladó gépkocsi. Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerû. Érezzük agyunk hajszálereiben az álmos bágyadozást, melyet lankás oldalak sárga agyagföldje sugároz felénk, s melyben egyetlen zsongásként szûrôdik a messzire nyúló legelôk tücsökzenéje a völgyi békák zagyva lármájával. Ez a zsongás, mint egyetlen lágy ezüsthúr feszül ki völgyek és lankák fölé, dombról-dombra nyúlik, hullámról-hullámra, s rezgése betölti a levegôt valami bús egyhangú melódiával. Furcsa varázslat alatt állunk ilyenkor, lassan mozdul a szántogató ökrök lába, lassan veti az eke a barázdát, lassan és megnyugodva ver a szívünk. Érezzük feszülni az izmainkat, a napfényes levegôt mélyen beszívjuk, s az életet szépnek és szelídnek látjuk, akár a tavaszi reggelt, mely harmatos arany seprûvel végigszalad vetéseink fölött, s kedvére borzolja a röghöz lapuló kis pacsirta tollát. Tavaszi szag leng a levegôben, s az omladékos, kopár dombokra, mint apró álmos bogarak, fölmásznak az ekék. Csak alig mozdulnak, és lassan mégis hosszú csíkokat marnak a földbe, egyre többet, és ha sokáig nézzük ôket, megértjük, hogy az a kimért, lassú nyugalom, mellyel ökreink a barázdát tépik, maga az élet és a valóság. Nem izgalmas történéseken, nem fejtörô elméleteken, de azon fordul minden, hogy miképpen omlik a föld az eke mögött, a borona hogyan takarja a magot, s mikor búvik ki zölden a vetés. A föld és az ember összetartozik, s minden, ami kívül van ezen, csak cicoma, csipke, bárányfelhô. Egyének, családok és nemzetek sorsát súlyos horgonyláncok tartják lekötve a földhöz, s aki ezt a láncot eloldja, azt úgy elsodorja valami, mintha nem is élt volna sohasem. Sokszor gondolunk ilyesmit, mikor egy-egy dombon állunk, és nézzük a falvainkat, ahogy elnyújtóznak a langyos napsütésben, és békés mosollyal tenyerükre veszik a templomot meg a temetôt, hogy megmutassák az úristennek. Elgondolkozunk néha azon is, hogy miért vannak a falvak mindig a völgyek alján, s dombon csak a templom meg a temetô és itt-ott egy-egy öreg udvarház. Aztán belefáradunk a gondolkodásba, és felelet nélkül hagyjuk. Telik az idô, s a világ északos oldalán fekete felhôk gyûlnek, viharfogaikat reánk vicsorítják, s mi behúzódunk tetôink alá. Falvaink meglapulnak a völgyben, míg zúg a nagy idô fölöttünk, összehúzódnak nádfödeleik alatt, mint vén, subás juhászok, s ha nagyon csattog a villám, felnéznek a templom falára, s a félelem messzi elkerüli ôket. És ilyenkor hirtelen megértjük, hogy miért van dombon a templom, ahol minden ház egyformán meglátja.

11


1/24/2007

2:50

Page 12

PoLíSz

S mert kell valaki mindig, aki a viharral szembenézzen, azért van dombon az udvarház is. Komolyan és önérzetesen áll a maga helyén, nem hivalkodik, és nem retten meg, ha jobban éri a szél, mint másokat. Boltíves vén falai vannak, századokra szóló fundamentuma. A vihar néha leveri róla a vakolatot, vagy megtépázza mohos tetejét, egy-egy ablakát bezúzza. De nem dönti le, mert erôs kövekbôl épült, és oda van nôve a földhöz. Néha rossz napokat él, olyankor dudva növi be elôtte az udvart, s tört ablakait papírral ragasztják télvíz idején. Gazdája csizmát hord és otthon szôtt ruhát, s pár év alatt visszabillen minden a régi rendbe. Feldaraszolják újra az udvart, meszelik a házat, s az ablakokat beüvegezik. Az udvarház falát vadszôlô futja be vagy repkény. Körülötte néhány fenyô ôrködik, s hirdeti télen át a hóba fúlt völgyeknek, hogy nincsen halál, csak Csipkerózsaálom. Nem szereti, ha kastélynak csúfolják. Vastag falai közt egyszerû, ôsi rendet ôriz. Nehéz tölgyfa kapuját, mely mindig nyitva áll, messzire elkerüli minden, ami divat, múlandó hiúság, üres és cifra jelszó. De betérhet rajta bárki, akit derûs vagy borús arccal az útja arra visz. Tágas pipázóját agancsok díszítik, s a könyves polcokon gazdasági könyvek állanak békés sorban újabb regények mellett. Szobáiban csöndes szavak esnek vetésrôl, szántásról, földi gondokról. S ha apró bajlódások fonalán a szó nagy közös bajok mélységéig ér, lehajtott fejjel és ritka beszéddel emberséges és súlyos gondolatok érnek. Tetôi viharállók, és messzire néznek. Megszokták már nagyon, hogy hevítô napsütés után zápor paskolja ôket, s bölcs türelemmel tudják, hogy a vihar után szebben nô a fû, zöldebb a vetés. Nehéz idôkben is bízva néznek végig a falu fölött, s a falu kunyhói is nagy idôk estéjén a dombot figyelik.”

W. A.: Udvarház a mezõségen Dr. Kós Károly néprajztudós A Mezôség néprajza címû munkájában a falvak neveibôl óvatos következtetéseket von le a táj múltjával kapcsolatban: „Magyarajkú lakosság elsôsorban a Mezôség dél-keleti és észak-nyugati településeiben él. (...) A vidék betelepülése szempontjából igen tanulságos volna a helységnevek eredeti alakjukban való tüzetes vizsgálata. A nemzetségnevek és a d-képzôs helységnevek a magyar települések legkorábbi rétegéhez tartozhatnak. Korai jelentôs (egyházas) településre utalnak a szentekrôl elnevezett helységek, vagy az olyanok, mint Barátfalva, Veresegyháza. Többnyire késôbbi településekre utal a telepítô nevét vagy a telepesek népiségét jelzô -falva, -háza, -laka, -fája, -hida végzôdésû falunevek hosszú sora. A „kapus” helységnév az egykori gyepû vonal

kijáratát ôrzô helységet jelöli. Gyepûvel kapcsolatos ôrhelyekre utalnak: katona, ôr, vár, udvar, szavakat tartalmazó helységnevek. Talán a kereszténység késôi felvételére vonatkozik a Bálványosváralja, Ördöngösfüzes helynév.” Balás Gábor a Székelyek nyomában címû monografikus értékû nagy munkájában, történeti szerepet lát a Mezôség központi helyzetében, még a Honfoglalás elôtt a Kárpát-medence nyugati részérôl visszafordult székelység központi letelepedési, majd kisugárzási helyének tekinti ezt a termékeny folyókkal és titkos gyepûkkel körülvett tájegységet: „Csak a Mezôség (Csigla-mezô) az a terület, mely három oldalról is ‘Jó’ nevû folyó- és pataknevekkel határos. Csak a Mezôség az a terület, mely a koraavarsággal északról és délrôl érintkezett, de 12


1/24/2007

2:50

Page 13


tömegesen nem telepedtek meg koraavarok. Csak a Mezôség az a terület, ahol késô avar lelôhelyek nem fordulnak elô jelentôs mértékben (...) így csak egyetlen terület van, ahol a székelység

korai letelepedése az írástörténeti és kiegészítô adatokkal bizonyított – s ez a Mezôség, a Csigla-mezô. Ez viszont egyezik a székelység történeti hagyományaival is.” 2

A mezõségi magyarság „A mezôségi magyarság hajdan nagy és zárt tömbben élt Erdély közepén. A mezôségi nyelvjárás határozza meg Erdély magyar nyelvét. A közös mezôségicsángó nyelvi jelenségek nagyon régiek. A csángók és a mezôségi magyarság nyelve szorosan összetartozik. Igen régi magyar nyelvállapot két tömbjét alkotják. A mezôségi magyarság hajdan mai területénél keletebbre is élt. A bizonyíték az, hogy a székely mezôség falunevei kirívóan magyarok, de nem székely, hanem náluk korábbi, mezôségi jellegûek: Szabad, Bergenye, Sámsond, Bánd, Kövesd, Galambod, Szabéd, Báld... Csejd, Agárd, Sárd, Kakasd... a legrégibb magyar helynevek a Kárpát-medencében. Ezeket a nagyon régi magyar faluneveket az egész nagy belsô erdélyi medencét megszálló magyarok adták... Moldovában egyáltalán semmi nyoma nincsen Árpád népe érkezésének és megtelepedésének. A magyarság máig azt a csángó–mezôségi nyelvjárást beszéli, amelyet már a X. század elôtt is ott élô magyar ôsei, amely különbözik a székelytôl, sôt a székely Mezôségen régibb a székelynél. Anonymus írása nem legenda, hanem józan beszámoló. A székelyeknek voltak elôdeik Attila korában. Csaba állott a hunok élén a Sicambria, azaz óbuda falai között vívott csatában. Erdélybe elôször egy Csiglamezeje nevû táborban teremtett magának széket. A határ menti hegyekben, a blakokkal kapták meg osztályrészüket. Azoknak betûit használják, botokra vésik ügyesen ro-ják, rovás módjára. A székelyek az avarok országába 670 körül beköltözött magyarok. A csángók és mezôségi magyarok után kerek száz évvel érkeztek Hunniába. A krónikák is gyakran hunoknak nevezték a kései avarok népeit. Az Erdélybe visszavonuló háromezer hun harcos nem hódolt be a frankoknak. Megôrizték egységüket. Erdélyben a Csiglamezôn vészelték át a IX. évszázadot.”

Makkai László közleményének kivonata, Hitel, 1996. szept. „A mezôségi magyaroknak 10. századi kétségtelen régészeti nyomai és 11. századi írásos emlékei maradtak fenn, nem is beszélve a korai, részben akár a 10. századéra is visszavezethetô magyar helységnevekrôl... E tájon birtokoló Zsombor és Agmánd nemzetségek tagjai... Szívesen vették, hogy a gesztaíró az ô birtokjogaik ôsiségét is hajlandó bizonyítani, s ennek érdekében közölték vele családi hagyományaikat. A Zsomborok valószínûleg a hét vezér egyikét tekintették ôsüknek... ezért joggal tekinthetjük ôket Erdélyben ôsfoglalóknak. Doboka megyérôl már kimutatta a kutatás, hogy kb. egyharmada még a 13. században is a Zsombor nemzetség kezén volt.

13


1/24/2007

2:50

Page 14

PoLíSz

A mezôségi Mélyes–patak völgyében... (Szász)Zsombor, Mányik, Kékes, (Szász)Móric és (Dellô)apáti... helységnevek többsége rag és képzô nélküli nominatívuszban álló személynév... ezek 900–1270 közötti magyar helynévadásra utalnak... A Zsombor nemzetség birtokában volt, s nyilván a tatárjáráskor elpusztult, késôbb sem újraépült puszták – Póstelke, Lôrincszigete, Váma, Mikustelke, Kéthorpágy, ôrvénytelke, Pikacstelke, Tibatelke, Berketelke, Palota, Rigótelke és Boroszló... régi típusú magyar nevek. A Mezôségen, a Lekence–völgyében ugyancsak ôsi Ágmánd-birtokok feküdtek: (Uzdi)–szentpéter, (Nyulas)néma, Mezô(rücs) a még néhány, azóta eltûnt falu... királyi várbirtokok: Lomb, Pata, Szopor, Szovát és telepített katonaeleme utolsó (Mezô)Õr, és (Mezô)Keszü... Jenô a dobokai, Keszü a kolozsi, Megyer talán a tordai várhoz tartozott... Doboka elsô ispánja István királynak közeli rokona volt. A vár már elôbb is fennállhatott, mint a Zsombor nemzetség központja. Doboka a Zsombor nemzetség rokonsági körébe tartozott.”

Erdély története, I. kötet, 260. old. Akadémia Kiadó, 1986, Budapest „A finnugorok aránya a mai magyarságban 4,6 százalék, a törökös típusé az ötvenet is meghaladja. (...) Álmos, illetve Árpád honfoglalóinak bejövetelekor a Kárpátmedence sûrûn lakott volt. Ez a népesség elsôsorban az avarokhoz köthetô, szintén elsôsorban török megjelenésû volt, de lehetett itt még a hun birodalom népeibôl, és valószínûleg itt voltak a székelyek ôsei is. Tehát a mai népanyagunk ôsének mintegy fele már itt volt a 896 táján történt honfoglalásunk idején.”

Dr. Csihák György a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület elnöke, a Magyar Nemzet 1994. április 7-i cikkébõl, idézi Kövesdi Kiss Ferenc „László Gyula professzor kettôs honfoglalására utalva, sejtette, hogy a hunmaradékok itt lehettek a Kárpát-medencében az Árpád vezetése alatti Honfoglaláskor. Megnyugtató volt a feltevés, amit egyre többen fogadnak el. Ki tudja bebizonyítani, hogy a hunok visszavonulásakor nem maradtak itt néptöredékek. Ezt a lehetôséget a Mezôség kitárt karral kínálta a maga megszámlálhatatlan tavaival, tórendszerével, amelyekbôl ma is még sokat láthatunk. Jóllehet egyre csökken a számuk az állandó lecsapolásokkal, gondozatlanságokkal. A parton lakók siettetik is a kiszáradást, mert zöldséges kertecskét alakíthatnak maguknak, lásd Katona, Cege, Ombuz-völgye tavainak szûkülését, s a parti lakók mosolyát: már szénát, kórét is lehet tárolni a kiszáradt meder szélén. Nos, a Marha Sándor, Marha Ferencek nevei mit sejtetnek? Nem napjainkban használatos nevek.”

Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang!

14


1/24/2007

2:50

Page 15


tunk képet magunknak. A 12. század vége az az idôpont, midôn az elsô helynevekrôl van tudomásunk. Ezek a mai Szent-Egyed, 1173–1196ban Wesscel* vagy Vascuteleke „de Sancto Egidio”, Igalia vagy Zenth-András, Doboka, Mohaly, Devecser (kis és nagy), Kendermart, Paptelke, Füzestelke a legrégibb oklevélben, mely a mai gróf Wassok ôseinek adományozott birtokokkal foglalkozik. – Utánuk következnek a 13. században: Kozárvár 64(1205–35), Deésvár (1236), Désakna (1236), Czegô (Czege-teleke 1243), Pujon (1265), Décse, Jenô, Csoboló (Csobolótelki), Böktelek, Csépán-telke (1269), AranyosSzász-Móricz (Mow-rucz 1278), Kecsed, Kentelke, Lozsárd, Darvas (1279), Felsôtôk (1280), Csicsó és Retteg (1283), Néna és Beke (1288), Szék, Bálványos, Lápos, Gerlahida (1291), Péntek, Kodor, Ormány, Szükerék (Szilkereke), Cseh, Deáki (1294), ôs (1294) és Kétnyires (1298). Ez volt vármegyénk topographiája a 12. és 13. században. Mit magyaráznak e helynevek? Hogy vármegyénk lakosságát az itt talált szlávokon kivül (Retteg, Pujon, Néma, Doboka szláv jelentésû helynevek) a XII. század folyamán magyarok képezték, akik a szlávokat assimilálva, az elsô maradandó társadalom alapját vetették meg; e társadalom alakulásához járultak a szászok (Flandrenses), akik II. Géza korában (1141–1161) lépnek fel Erdélyben”.

Az Erdélyben is lezajló államalakítás folyamatában Makkai Gergely tudós megvilágítása szerint „nem kis szerepe volt az erdélyi és ezen belül a mezôségi táj otthonos, megélhetést biztosító ökológiai viszonyainak, amelyet eleink messzemenôen meg tudtak becsülni. Pusztai eredetük, a természettel való állandó kapcsolattartásuk a mértékletesség nemes ösztönét oltotta vérükbe. (...) Az erdélyi Mezôség ebben az idôszakban a szerencsésen egymásra talált ember és táj harmonikus együttélésének iskolapéldája volt”.3 Szolnok-Doboka Megye 19. századi monográfusa az itt élt különbözô népcsoportok letelepedését állapítja meg a helynevekbôl: „Amint a vármegye általános története elmondja, a magyar királyság gazdasági okból hatolt a Szamos vidékére, melynek szláv lakosai sóbányászatot ûzve, a Szamoson s a Tiszán szállították le terményeiket. Királyi birtokok alakultak a Szamos vidékén, melynek nevét – Solnik – Szolnok alakban az érkezô magyarok is megtartották a terület megnevezésére, s a Szamosfolyót és mellékfolyóját a maguk nyelvén Sajónak nevezték, a mi (Sav-jó) kifejezésünk szintén a terület geológiai típusából nyeri eredetét. íme tehát, a topographiai nevek összefüggése a népek egymásutánjára milyen megbízható kalauzul szolgál. Sok idô telt, míg a szolnoki terület megalakulásáról írott emlékekbôl alkotha-

A Mezôség középkori gazdagsága „A középkorban a vízterületek védelmi célokra történô alkalmazása közismert. A mezôségi tavak vonatkozásában ilyen irányú feljegyzéseket nem találunk ugyan, de számos jel arra mutat, hogy ôket is létezésük egy bizonyos szakaszában hasonló célokra is alkalmazhatták. Erre abból lehet következetni, hogy a természetes terepakadályok hiányában a kor hadászati gyakorlatának megfelelôen az ellenség elôretörésének lassítására jó lehetôség volt a völgyek vízzel történô elárasztása. Tereptani szempontból erre ideális lehetôséget szolgáltattak a csaknem párhuzamosan haladó, többnyire észak-dél irányú patakvölgyek, amelyekben a duzzasztásokban összeálló tófüzérek egy több védelmi vonalból álló gyepûövezetet képeztek. (...)

15


1/24/2007

2:50

Page 16

PoLíSz

A magyar törzsek hatalmas állatállománnyal érkeztek a mezôség területére, amelynek létfontossága volt az ivóvíz kérdése. Továbbá abban az idôben az ásott kút ismeretlen volt. Így emberi használatra a forrásokat, az állatok számára a folyó- illetve állóvizet használták. A mezôségi folyóvizek természetes állapotukban nem elégítették ki az állatállomány ivóvízszükségletét, de a dugások felduzzasztották ôket, és így rövid idô alatt számos tófelületet alakítottak ki a legelészô csordák közelében. A tóalakítás másik okát a halászatban kell keresnünk. Eleink halászattal már az ôshazában foglalkoztak. Vándorlásaik során több halásznéppel is kapcsolatba kerültek, akiktôl a halfogás legkülönfélébb formáit sajátították el. Mikor az új hazába értek, elég hamar felfedezték a mezôségi patakvölgyekben rejlô duzzasztási lehetôségeket, tófelületet alakítottak ki, és ezekben tudatos halgazdálkodást folytattak. (...) A lakosság foglalkozásában a földmûvelés és állattartás mellett a halászat játszotta a legfontosabb szerepet. Mivel a tóvidék az egész középkoron át nemcsak a helyi lakosság, hanem a vizektôl távol esô területek szükségleteit is ellátta. A magyarok által lakott területek halbôségét egy korabeli 1300-as leírás Norvégia után Európa összes királyságai között a legkiemelkedôbbnek tartja.”

Makkai Gergely: Az Erdélyi Mezôség tájökölógiája, 30–31. o. A késôbbi háborúk, a tatár és kun betörések, a török elleni harcok, majd a Habsburg megtorló hadjáratok és az oláh betelepítések szinte megfordították a nemzetiségi arányokat Erdély több területén, de köztük különösen a Mezôségen. A mûvelôdéstörténész Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek címû összegzô munkájában így ír errôl a folyamatról: „A középkori zord idôk teremtették meg az erôddé alakított és várfalakkal körülvett templomokat. De ezek sem tudták megmenteni a népet a nagy vérveszteségtôl és sok templomot a felégetéstôl. A veszteségek egyik következménye, hogy amíg kezdetben alig ismerték a vegyes településeket, és a nép vallás szempontjából is egységes volt, a 13. századtól a pusztává lett vagy meggyérült lakosságú településekre keleti szertartásúakat telepítenek. Ez a folyamat különösen a nagy török hadjáratok korában erôsödik, amikor a Balkán a török felvonulás útjává válik nyugat felé. Ez a folyamat négy évszázadon keresztül folytatódik, amikor a jobbágy nélkül maradt nagybirtokosok betelepítéssel

próbálták pótolni a munkaerôhiányt. Ez magyarázza, hogy a Székelyföld, ahol nem volt általános a nagybirtok, miért tudta majdnem mindenütt tisztán megôrizni településeit. Ezzel szemben a Ma-

16


1/24/2007

2:50

Page 17


Keletre néz a táj Buzán Mezõség kapuja, Víz-szilvás rületen összpontosult a korabeli Erdély nagybirtokosságának a zöme. A XIII. századi tatárdúlás, majd az ezt követô nagy török hadjáratok korában, amikor a balkán a török felvonulás útjává válik a nyugat felé, a Mezôség egyike azon vidékeknek, amelyre mindenfelôl török és tatár betörések zúdulnak, és tizedelik a népességet. A lakosság rohamos pusztulását a ránk maradt írásos forrásokból, hûen egész helységszintig, követni tudjuk. Így 1601 és 1603 között Mihály vajda és Basta támadásainak idején Vasasszent-gotthárd csaknem teljesen elpusztul. Vasasszentivánon két család, a Beszterce vidéki Besenyôn 14 család éli túl a pusztulást. 1643-ban Aranyosszentmiklóson 5, Boncnyíresen 2, Buzán 4, Centén 5, Feketelakon 5, Kjerlésen pedig egyetlen család sem maradt meg. Az 1661. évi hadjáratban a Kajántó környékérôl a templomba menekült lakosságot a tatárok az ostrom után lemészárolták. A terület elnéptelenedését fokozták az osztrák csapatok XVII. század végi dúlásai, az 1703–1711 közötti kuruc–labanc háborúskodás, és különösen az 1708-tól több évtizeden át pusztító „fekete halál” néven ismert pestis és egyéb járványos betegségek.” 5

u

ros, a Szamos-mente, a Mezôség, valamint a nagyobb, gyakoribb és korai támadásoknak kitett Dél-Erdély, a Szászföld nem tudta kiheverni veszteségeit. Verancsics Antal szerint „1550-ben az addig egy vallású három nemzet (Siculi, Hungari, Saxones) aránya Erdélyben az összlakosságnak egy-egy negyedét teszi ki, vagyis összesen a lakosság háromnegyedét képezi. (Chonographia Transsylvaniae) Két évszázad múlva ez az arány negatív értelemben teljesen megváltozik. Ebben talán részes az is, hogy ezalatt a nép vallási egysége is felbomlik”.4 Dr. Kós Károly a Mezôség éghajlatáról, mezôgazdaságáról imént idézett munkájában a következô összefoglaló megállapítást teszi: „A környékre a ligetek voltak jellemzôk. Egyébként a dombvidék vegetációja sztyeppei jellegével tûnt ki, és azzal, hogy Erdély fô éléstára volt!” Az agrártörténész Makkai Gergely fájdalmas adatokat tár fel a mezôségi magyarság pusztulásáról: „Erdély valamennyi tájegysége közül a legnagyobb arányú népességcsere a Mezôségen következik be. A jelenségnek szerteágazó politikai, gazdasági, társadalmi okai vannak. Mint ismeretes, ezen a te17


1/24/2007

2:50

Page 18

PoLíSz

A mezõségi táj „Az Erdélyi-medencének azt a részét, ahol a lejtôkön a mezôségi agyag bukkan elô és az agyag formái és élete túlnyomó, azt nevezzük Mezôségnek. Élesen el nem határolható terület, de körülbelül a Maros és a Kis-Küküllô és a Nagy-Küküllô vidékéig terjed ki. Fátlansága különösen jellemzô, ezért kapta a Mezôség elnevezést. (489. old.) A medence vizei négyfelé csorognak ki a medencébôl. Legnagyobb vízterülete van a Marosnak, azután a Szamosnak, jóval kisebb az Oltnak és egészen kicsi kis darabot csapol le a Sebes-Körös. A városi teraszokat vastagon fedi a kavics. 15-20 méter magasak és helyenként igen nagy kiterjedésûek. Ezeken vannak a városok és falvak. A városok legnagyobb része a városi terraszon épült. Ugyanezeken vannak a falvak, rendesen a terasz peremén, hogy a falunak legyen rétje az alluviumon, szántója a teraszon és erdeje, gyümölcsöse, esetleg szôlôje a hegyoldalon. (490. oldal) A völgyoldalaknak igen érdekes és rendkívül jelentôs tüneménye a suvadás. Ez a tünemény döntô jelentôségû a medence életére, és sajátságos, hogy eddig egyáltalában nem értékelték, eredményeit félremagyarázták, a legtöbben észre sem vették. Suvadásnak nevezzük az agyaglejtôk lecsúszását. A völgyek közt fennmaradó fennsík darabok lejtôinek végzetesen káros mozgása ez. A völgyoldalak mezôségi agyagból vannak, a hegytetôket leginkább a kemény szármáciai homokkô vékony lapja takarja. Emiatt nem keletkezik normális lejtô, hanem a védôlap sokáig ellenáll a lepusztulásnak, az alatta lévô agyagot pedig átáztatja a talajvíz, s akkor a fedôlap egy darabja elszakad, s a lejtô lecsúszik. A fedôlap meredek szakadékkal tekint le a lecsúszott tömegre. Ezt nevezi a nép szakadásnak. Alatta plasztikus lávafolyás vagy gleccserjég módjára lefolyik, és alul szétterjed. A kemény takaró egyes darabjai a suvadás felszínén merész halom alakjában emelkednek ki, azelôtt minden író preisztarikus halmoknak tekintette ôket. A suvadó területeket nemigen lehet mûvelni. Elhagyatott legelô területek ezek, mert ha mûvelés alá veszik, s eltávolítják a gyeptakarót, akkor még könnyebben átázik az agyag, azonnal megindul a suvadás. Régente teraszozták az ilyen területeket, s ezzel a suvadás folyamatát nagyon hátráltatták. Amióta az oláhok beözönlöttek a Mezôségbe, a teraszos földmûvelést elpusztították, legelôvé alakították, hogy a lejtôt elsimítva kukoricát (erdélyiesen törökbúzát) termesszenek rajta. Az ilyen oldal aztán egy-kettôre lesuvad. Vannak völgyek, amelyekben egyáltalán lehetetlen a földmûvelés.(493. oldal) A mezôségi tájképek dezolátusak. A suvadás és napégette halmokon alig van egy-egy bokor, fenn a fennsíkon is csak a peremeken marad a legeltetés miatt. A kis mellékvölgyek fenekén hajdan sok száz halastó csillogott, ma azok is elpusztultak, víztelen, napégette pusztaság mindenfelé. Csak ott látni meredekebb lejtôket, kellemesebb vonásokat, ahol a mezôségi agyag rétegei közt kemény tufarétegek vannak, mert ezek megakadályozzák a suvadásokat, s néha egészen meredek, függôleges falú szakadékokat lehet látni, s ezek körül fák nônek. (496. old.) A hegyoldalakon mindenütt látni, hogy hajdan Erdélyben terraszosan mûvelték a földeket, mindenütt biztosan ki lehetett mutatni, ahol a suvadások tönkre nem tették. De a terraszos mûvelés ma csak a magyarok és szászok lakta területeken van

18


1/24/2007

2:50

Page 19


életben. Ahol oláhok laknak, ott a terraszok maradványait látni lehet ugyan, de az oláhok keresztül-kasul kapálnak rajtuk, s természetesen sokkal kevesebbet termelnek, mint a terraszokon lehetett volna. Sôt legtöbb helyen nem is mûvelik a földet, hanem legeltetnek rajta. De mivel a halastavakat is elpusztították, nincs mivel itatni az állatokat. Nyomor, süllyedés, durvaság mindenfelé. A pásztor tanyákon nincs egyetlen fa sem, hogy árnyat adjon, de hosszúnyelû póznára kötött seprû ki van állítva minden tanyán, hogy a boszorkányokat és gonosz lelkeket elriassza. Kôkorszakbeli jeleneteket látunk a hajdani magyar nép helyett. Megcáfolhatatlan történelmi tények, pontos okmányok bizonyítják, hogy körülbelül József császár idején tódult ide be a temérdek nép, s tönkretette a fejedelmek korának gyönyörû mûveltségét. Ha a rómaiak és dákok utódai volnának, hogy lehet az, hogy ez a nép még ma is kôkorszakát éli hamisíthatatlan, havasi pásztor életében.” (500. oldal)

Cholnoky Jenõ: Magyarság földrajza

Gyekeicédrus (Turcsány Tormás)

19


1/24/2007

2:50

Page 20

PoLíSz

fáradhatatlanul. De könnyelmû a költésben és tanulatlan. ... Iszik, kocsmázik. Igénye nincs. Nincs a szobájában egy darab tisztességes bútor. Földháza van, törpe, kevés fával. Betapasztják, hogy ki ne menjen a meleg. Nehéz, szörnyû levegô. Öregember kevés van. Legtöbbet harmincnegyven éves korában temetnek el. ... A nép könnyelmûen csinálja az adósságot, s elesett. Urak is vannak az uraságok közt, meg más is, aki itt gazdagodott meg, szívta a népet. A kamat egy picula egy forint után egy hónapra. Ha meg nem fizette, minden napra egy-két krajcár egy forint után. Csöndesen ûzik ezt most is. Vadházasság sok van. ... Arra is van eset, hogy k...jával együtt hál felesége elôtt a házasember. ... Sok a nemes. Az utca végig, hol a pap lakik, mind nemes. ...össze-vissza százon felül van a számuk ...A nadrágjában különbözik a paraszttól, de életmódjában semmiben. ...Rosszul él. (Bánd, 2300 lakos.)

A táj írószülötte, Petelei István (Marosvásárhely, 1852. szeptember 13. – 1910. január 5.) látlelete 1884-bôl már egy „komorra fordult” világot mutat be: „Látható határvonalai vannak a Mezôségnek. Ahol megkopárodnak a hegyek, az ormok, hol sárgák az agyagtól, dombok hol vetés nélkül, bokor nélkül, szakadékok tátongva, szép teknyôk, oldalak, drága földek vetés nélkül – az utas azt mondja: ez a mezôség, itt kezdôdik. Ezt nem lehet mappán rajzolni. Az utas rájön magától.” „Mindenki szegény, pedig nagy a határ és jó termô.” „A tanyák: Pagocsától Madarasig a völgyben fekete, jó a föld!” „Csupa kánaán.” „Mit tesznek télen? Embersegítség nélkül, szomszéd nélkül, emberszó nélkül! (...) Tán ki sem mozdulnak.” „A határ java része mívelés alatt van. Primitív módon van mívelve, azzal a régi rablógazdasággal. Nem trágyáznak. Dolgos pedig a nép! Ha hozzáfog, dolgozik, és jól,

Összefogással a mezõségért, szerzõ a melegföldvári lelkészpárral 20


1/24/2007

2:50

Page 21


„A tó ... Megkapó látvány. Mint egy nagy L betû, úgy terjed el a nagy víz. Szélén sást ringat. Ez a nád gyékénynek való és szatyornak. Hegyek lábánál fekszik. Mint egy gyûrû, úgy fogják körül zöld oldalas dombocskák. Egyik oldalán messze nyúlik a sík szélén, akácfákkal. ... Tizennégy halász tartja halait bérben. Tele vannak panasszal. Jobb volt, szebb volt, gazdagabb volt valaha minden. Az emberek bôkezûbbek, a tó bôkezûbb. Most el se adják, amit fognak. Alig élnek... Az én halászom sem bízik bennünk. A porciótól félnek. Fodor fodor felett. Csobog a rúd... s az aljban zúg a malom, mit a tó lehulló vize hajt. Szalad a vizen a hóda, át az egyik nádcsomóból a másba. Szárnya csattog, s úgy fut haza. S a sás susog... Lila-fényes az ég a barna hegyek felett.” Petelei István: Mezõségi út, Uti jegyzetek

tisztában vannak vele, hogy ôk, az erdélyi magyarok »zátonyon vergôdô faj széttiport virága«, tengnek, és mégis görcsösen ragaszkodnak az élethez. »Reménytelen gyötrelem, de a zátonyról megmentik a bôrüket.«” – írja Tusnády Mária, a könyv kiváló elemzôje, mondhatni egyik értô újra-felfedezôje. Innen érthetô a hû kutya fájdalmas zárójelentése „a kapitány”-ról, amikor az elnyomó és román áradat valós áradással vízionált képsoraiban a teljes elveszettségrôl ad számot: „Kábult álom! A tenger zavaros. Kelet felôl fekete-vörös áram lep el mindent. Hajónk süllyed. A víz ömlik, morog, nincs, ki szivattyúzza a vizet. Gazdám különös gép mellett áll. Betût ver szüntelen. S. O. S! S. O. S! ” A haldokló gazdára tekintô állat döbbenetében a nemzeti sorsazonosság és a nép iránti teljes részvét mondatait szinte némán nyüszíti ki az író: „Az óriás pupillákban egy ország haldokolt. Csak most döbbentem rá! Hiszen gazdám megkínzott, vak arca is a haldokló nép arca volt!” A fenti részletek írójának regényeiért nemcsak a II. világháború elôtti Romániában, de utána is börtönt kellett viselnie.

A Trianoni Diktátum természetszerûen súlyosan érintette a Mezôség falvait és magyar birtokosságát, Wass Albert önéletrajzi írásában – saját családjuk helyzetérôl írva – példaértékû adatokat közöl: „Mikor az elsô világháború után Romániához csatolták Erdélyt, a románok kisajátítottak minden magyar birtokot, és csak 200 hold szántót-legelôt és 800 hold erdôt hagytak meg a birtokból.” E kezdeti idôszak visszapillantó regényeit az I. világháborút fiatalon megjárt Daday Lóránt (Beszterce, 1893. november 6. – Dés, 1954. július 23.) Székely Mózes álnéven írta meg. A Zátony címû elsô kötetének Votan nevû kutya(!) a narrátora, egy, az I. világháborúban megvakult veterán hû kutyája, az ô meglátásaira bízza, és az ô szájába adja a mezôségi szórvány- és az erdélyi magyarság helyzetének meghatározását, állapotrajzát. „A zátony szó gyakran elôfordul a regényben. Hiszen

1923-ban Makkai Sándor (Nagyenyed, 1890. május 13. – Budapest, 1951. július 19.) kiváló és megdöbbentô, móriczi realitással bíró könyve, a Holttenger ebben a nagy fájdalmak dúlta térségben elsôként mutatja meg a mezôségi táj szépségeit, esélyeit, elhagyatottságát és babonás elmaradottságát, passzív lelki süllyedését és a Békediktátum utáni román berendezkedés mindent elsöprô társadalmi áttörését. Ezzel a korrajz értékû munkával kezdôdik meg a mezôségi számvetések késôbb egymásra és egymásból építkezô regényeinek sora. A könyv többszöri erdélyi kiadása mutatja a két világháború közti idôszakban betöltött jelentôségét. Regényrészletei egyszerre vallanak lírikusi beleérzésrôl és epikai hitelességrôl, szá21


1/24/2007

2:50

Page 22

PoLíSz

„– Az Isten? Az már rég elköltözött onnan! Én emlékszem – meséli süket Forrai. – Gyermekkoromban sokat játszottunk, búttuk a templomot. A mész vastagon hullott le róla. Lehányta magáról. Valamelyik gyermeknek megakad a szeme rajta, és azt mondja: – „De itt valami veres rajz van a falon!”... Nézzük, vakarjuk, kopogtatjuk, s hát egy fejetlen Krisztus jön elé, hátán a kereszttel. Ahogy a pápistáknál szokás. – Ez nagy dolog! – Gyûlnek oda az emberek. Süket Forrai látta az Istent! – Aztán mi lett vele? – Sokáig ott volt – sápadozik maga Forrai is, mert most jön rá, hogy nem mindennapi dologban volt része. – Aztán egyszer odalett... Lehet, hogy visszament a falba. – Akkor hagyott el az Isten! – Mondják többen is, és a hátukon végigfut a hideg. Különös hangulat lebeg a mezô felett is. Furcsa csend és sejtelmesség. A varjak félénken bújnak meg a rög mögött. A nap fénye elszegényedik, s a láthatár beteges sápadtságba vész. A levegônek egyszerre más lesz az íze, s a dombok összezsugorodnak. Az emberek közelebb hajlanak a földhöz, és nem mernek szólani, amíg fölöttük a mindenség titkos változása meg nem történik.” 7 E fenti regényrészletek megidézôje úgy gondolja, kell ez a tájra és népre hangolódás, akár Wass Albert elôdeinek és késôbb írótársainak tollából is, hogy a mezôség lelkéhez, titkához, a maiak ôseihez közelebb jussunk, hiszen az emberi személyiség lassú és fokozatos alakulása, és az írói látásmód és világszemélet ebbôl a környezetbôl, az elôdök és társak által már megközelített regionális miliôbôl bontakozik majd ki. Cholnoky Jenô írja a már többször idézett Magyarság földrajza címû tudós könyvében: „Gázkitörések is ismeretesek voltak már ôsidôk óta, például Kissármás mellett a Bolygóréten. Báznán az egyik

munkra éppen a késôbbi Wass Albert-i írói látásmód elôképének tetszik ez a realitásokban is szimbolikus elôadásmód: „László rögtön megérezte, mintha ajtót csaptak volna be a háta mögött, hogy mikor lépték át ezt a külön mezôségi táj küszöbét. Alig futottak néhány kilométert az állomástól, az országút nagy kanyarodókkal kígyózott fel egy hosszan elnyúló magas dombsor tetejére, amely elválasztotta egymástól a tágas folyóvölgy, dús erdôk és hócsíkos kék hegyek mozgalmas, élettel teli zónáját attól a tájéktól, melynek elsô kitárulása pillanatában fölszakadt László lelkébôl ez a szó: holttenger. (...) A levegô vígan, színesen vibrált a láthatár fölött. A pára nélküli távlatból élesen meredeztek ki a földcsúszásos omladékok fehér csúpjai, mint felcsapódó hullámok megmerevedett, tajtékos taréja. Az országút villogó szalagja egymás mögött torlódó dombok tetôin csillant föl. Mintha a világ végét keresné. Csend, álom, halál lebegett láthatatlanul, fanyarédesen illatozva mindenen. (...) A holttenger dermedt hullámairól minden lefolyik, amit az ember hoz reá... Az emberek olyanok, mint a tovagyûrûzô habok. Jönnek és mennek. Sikoltanak vagy kacagnak, de mennek, eltûnnek... De a halálnak ezek az örök hullámai, a végeláthatatlan dombsorok örökre itt maradnak, mozdulatlanul, halottan, irgalom nélkül.” 6 Így élt itt az elkárhozásnak indult idôben a mezôségi lélek, mielôtt elvesztette nemzettestét. Már csak múltja volt, ha még emlékezett rá, de jövôjében már papja, írója is alig remélhetett. Egy másik mezôségi író, Nyirô József (Székelyzsombor, 1889. július 18. – Madrid, 1953 október 16.) írja majd meg Néma küzdelem címû nagyregényében, tréfás keserûséggel, hogy vesztették el a románok által hitelbôl megvásárolt templomuk eladása elôtt már a falusi szórvány-magyarok az Istenüket is: 22


1/24/2007

2:50

Page 23


kútból tör elô, s örök lánggal égették. Fogaras körül Sorostélyon, Szászkézden stb. ismeretesek voltak a »sárvulkánok«, t. i. a kitörô gáz iszapot vetett a felszínre s egész kis kráterkúpok keletkeztek. A földgázt aztán fúrásokkal sikerült igen nagy tömegben feltárni. Az elsô gázkút Kissármás közelében nyílt meg. A fúrással valójában káliumsókat kerestek, de a gáz olyan erôsen tört fel, hogy nem lehetett tovább fúrni. Ezen a kúton naponként körülbelül 140 vagon kôszén fûtôér

tékével egyenlô földgáz tör föl, tehát egész nagy vagyon, hatalmas iparnak lehet hosszú évtizedekre kimeríthetetlen forrása.” A Mezôség sajátos 20. századi történetében számunkra sajnálatos szerepet is(!) játszott a földgáz–kincs ipari felhasználásának nagy lehetôsége. A századközép magyar–román határkijelölései éppen a gázmezôk feltárása miatt lettek ismételten igazságtalanok a Dél-Mezôségen lakó magyarság számára.

A Mezôség külön öröme és külön bánata „Kettévágni Erdélyt, mint a csürkét! Mióta világ a világ, ilyesmi nem volt...” W. A.: Kard és kasza

„1940. augusztus 30. A 2. bécsi döntés napja. A Németország és Olaszország külügyminiszterei által levezényelt döntôbíróság határoz arról, hogy Észak-Erdély a Székelyfölddel, Nagyváraddal és Kolozsvárral visszakerül Magyarországhoz, a valóban túlnyomórészt román lakta Dél-Erdély a szászok lakta Királyföldével, Araddal és Temesvárral együtt Romániáé marad. Magyarország visszakap 43 591 négyzetkilométernyi területet és 2 185 546 lakost, melynek több mint a fele magyar, de a román nemzetiségû lakosság is 42 %.”

Hol a mi múltunk? – A Trianon-jelenség „Kolozsvártól kelet felé a határ nagy kanyarulatot írt le, a feltûnô beszögellést nem nemzetiségi megoszlás keletkeztette. A Mezôségnek azon az eléggé gyéren lakott területén kevert magyar és román lakosság élt, egyik sem jelentôs többséggel a másikkal szemben. Földrajzi szempont sem határozta meg ezt a vonalat, és a határ utakat, vasútvonalakat vágott el, Kolozsvár és a székelyföld vasúti összeköttetése megszakadt. Ezért kellett lóhalálában megépíteni a Szeretfalva–Déva vasútvonalat. A magyar vasútépítôk és geológusok számára igen nehéz feladatot jelentett ez a Mezôség suvadásos terepén. A beszögellés a Mezôség rendkívül gazdag földgázmezôit (Kissármás) és az arra települt sokféle és jelentôs ipart kanyarította ki Románia javára. (Gazdasági érdekét szolgálva, a másik félre más, súlyos gazdasági terheket rótt: a gazdasági elvû területmegosztás sem könnyebb feladat, mint a nemzetiségi elvû.) A gázmezôre települt iparban jelentôs érdekeltsége volt a németeknek, s ezt még növelni kívánták a következô években.”

Rónai András: Térképezett történelem, Magvetõ, 1989

23


1/24/2007

2:50

Page 24

PoLíSz

„Az apahidai elágazásnál önkénytelenül a Mócs felé vezetô útra tért, mint mindég. Már fent volt a domb tetején, amikor hirtelen beléje döbbent a valóság: csonka útra tért, mely nem vezetett sehova, csupán egy sorompóhoz. Mócson, Pusztakamaráson, Gyekén Románia maradt a világ. Rosszabb, kegyetlenebb, vadabb, mint bármikor azelôtt. Fent a bonczhidai gerincen megállította a kocsit. Elôtte, mint egy nagy dermedt hullámú tenger, ott feküdt a Mezôség. Hullámos dombhát hullámos dombhát mögött, míg ellátott a szem, a kék ôszi égbolt szelíd párái alatt. Távol, a fátylak összesûrûsödtek. Ott valahol húzódott meg Sármás, Báld, Mezô, Záh... mint egy elsüllyedt világ, melyrôl ideát az öröm zajában mindenki megfeledkezett. Sokáig ült ott mozdulatlanul vadonatúj gépkocsijában az országút szélén, maga elé bámulva. Odalent a völgyben vidáman füstölgött a Gaál Péter malma. Szorgalmas traktor szántotta a lankát, lófogatok boronálták a fekete földet, s zöldre festett vetôgép vetette bele az ôszi búza magját. Megismerte messzirôl is: Gaál Petykó maga lépdelt a vetôgép mögött, ingujjban, földetlen fôvel. Egyszerre csak valami furcsa irigység szorította össze a szívét, iszonyú honvágy: szerette volna orrában érezni újra a föld szagát, talpa alatt a simára boronált talaj szelíd süppedését, kezébe venni egy rögöt és szétmorzsolni ujjai között... Elindította a kocsit, megfordult s visszaereszkedett a Szamos völgyébe. De hiába lengett vadonatúj magyar zászló a válaszúti Bánffy-kastélyon, hiába csillant meg Iklód utcáján a napfény egyenes tartású magyar csendôrök kakastollán, hiába állt ôrt magyar honvéd a szamosújvári kaszárnya kapujában: fullánk maradt a szívében és sajgott, tompán, mélységesen, könyörtelenül.”

Wass Albert: Kard és kasza, II. kötet „Minden folyótól távol éltem én, hol én születtem folyók nincsenek, pôrén, sután ott úszni nem tanul a kisgyerek, hol én születtem, folyók nincsenek, csak az van ott, egy nevenincs patak, nyáron kiszárad, hangja elakad, és aztán vannak itt-amott tavak, nagy, ôs vizek bús maradékai, kik megtanulnak várni s állani, s harcolni is, tó-módra, konokul s villódzó akarással, megküzdeni a kivont kardú sással, mely a parttól mind benned nyomul, a káka buzogányos pandúrhadával szembeszállni, kik megtanulnak várni s állni – ezek neveltek engem, e tavak, amint a völgyben megvillámlanak, a tó volt fájó példakép, a tó, a jó, a helytállásra bíztató.”

A II. világháború befejezése után újra egy, a Kárpát-medence magyarságára ráerôszakolt békediktátum következett. A teljes mezôségi magyarság szenvedéseinek fokozódásával és további, hovatovább félévszázados megaláztatásával. A párizsi békekonferencia (1946. július 29.–1947. február 10.) újólag szentesítette a trianoni határokat és újabb tehertételt jelentett a szovjet megszállás alatti, megkurtított magyar államra. A középmezôségi, mócsi származású Kiss Jenô 1958-ban írt Folyók címû verse a mozgékony, dinamikus folyók retorikai ellenpontjaként idézi fel szülôföldjének tavait. Jellemzésén a fentiek ismeretében mégis átsüt a mezôségi embernek és tájának izzó szeretete, sôt paradoxnak tetszô erkölcsi példaadása: 24


1/24/2007

2:50

Page 25


megülni. Bár fizikailag már nincsenek itt, Besztercén és környékén (korridorral le Szászrégenig) máig ott vannak a szász emlékek, egy elvándorolt népnek porló nyomai.” „Nem jó, ha szórványt emlegetünk – figyelmeztet Barabás László tanár úr –, hiszen színmagyar, vagy »fele-fele« falvak sorakoznak, és táblákat sem mázoltak errefelé a román vadnacionalizmus primitív aktivistái. Vicét például kilencvenöt százalékban magyarok lakják, Veresegyházát még mindig többségben. De persze, ha Feketelakot, Cegét, vagy éppenséggel Apanagyfalut vesszük alapul, akkor már kétségtelenül fogyatkozó magyarságról beszélünk.”

Logodi Imre újságíró egy, a Mezôség mai életében harang-félreverésnek szánt cikkében már a tájegység 21. század eleji népére, sorsára vet pillantást, sosem feledve múltját: „Ki hinné, hogy mint utcai kavicsba, az ember itt is folyton Erdély kis mohácsaiba botlik. De hát a kis mohácsok is jók valamire: ha hegy heggyel nem, ember emberrel találkozni szokott, s ha megvan az együttlét, hát emlékezni is lehet valamire. Ott van például Apanagyfalu, Bánffy Dénes végzete, Kerlés mellett pedig a cserhalmi ütközet színhelye, Dellôapáti, a magyar parasztot, nevesen Budai Nagy Antalt itt már rászedték, Széken a Bertalannapi gyászünnepséget szinte kötelezô

A Mezôség és Wass Albert öröksége „A Füzes mentén nincsenek hegyek, csak lekopott tetejû dombok vannak. És miként Wass Albert is, akit évszázadokra ilyen dombokhoz köt ôseinek történelmi múltja, az tudja igazán megbecsülni és félteni a hegyeket. Mert bizony el lehet lopni a hegyeket is, a völgyeket és patakokat is. Nem is kell olyan sok, és egy országot akár „farkasveremmé” is lehet változtatni. El lehet sikkasztani, meg lehet fertôzni a patakokat, és gyôzhet a gyilkos akarat, ha nincs ott a székely furfang mellett az összefogás nagy békéltetô agyagfalvi rétje, az egyetértés rendteremtô pünkösdi lelke. Nagy baj van, ha Isten székénél magasabban nem látjuk ránk vigyázni a történelem Urát. Ott a Füzes mentén nincsenek sziklák és köveket sem görget a Füzes csendes patakja. Csak, aki ott élt, az tudja értékelni a földbe kapaszkodó, a havasi vizek zuhatagának ellenálló kövek méltóságát. De a Füzes mentén a köveket gyorsjárású vizek nem sodorják messzire, hanem láp és mocsár lepi be, és elsüllyed minden a sáros utakon, a tavak mélyén. A kô ott is megkapaszkodik, elsüllyed, de marad. Megcsendesedik az ott élô ember is, szerény lesz és elhalkulva alázatos, tájhoz, nyelvhez, többséghez igazodó, tôrbe süllyedô, hogy megmaradjon. Aki valaha is élt már távolra szakadva otthonától, övéitôl, csak az tudja, érti igazán, hogy mitôl félti annyira otthon maradt övéit Wass Albert, amikor aggódó szavakkal oly gyakran üzen haza, ahová életében soha haza nem jöhetett. (...) Wass Albertnek majdnem minden könyve innen indul vagy ide tér haza, de távolról is, Amerikából is minden sora üzenet haza. Albi gróf úr ma azt üzeni a Székelyföldre a Füzes mentérôl, és Amerikából is, hogy sokkal jobban kell vigyázni hegyeinkre. A hegyeket is el lehet hordani, be lehet telepíteni, a fenyveseket is ki lehet vágni, le lehet tarolni, házainkat is mások lakhatják, legelôinken mások ôrzik juhaikat. Azt kiáltja keletre és nyugatra, hogy ‘adjátok vissza hegyeimet’. De azt is, hogy agyat, lelket és anyanyelvet mosó suvadásos idôkben is, nagy rengések közepette is ‘a kô, de a kô marad’. (...)

25


1/24/2007

2:50

Page 26

PoLíSz

Wass Albert szülôföldjén 50 km-en, a völgy szájának két faluján kívül, ma már egyetlen nyolcosztályos iskola sincs, és egy-négybôl is csak egyetlen egy. (...) Vigyázzunk tehát, hogy ne csak ô, de immár Wass Albert üzenete, árva népe is örökre velünk maradjon.”

Vetési László: Wass Albert – marad! 8 Kövesdi Kiss Ferenc Még szólnak a harangok! címû kötetének rövidített, elsô, 2002-es kiadásában ezt írta: „A lebénult

jelen gazdag múltnak is lehet ôrzôje.” Biztató kell ma is annak, ki járja, s megismeri e táj népének életét.

Székelykapu Madarasról

Jegyzetek: 1. Wass Albert: Voltam és más életrajzi írások – Astor, szerkesztette T. P. Kráter, 2004 2. Balás Gábor: Székelységet és Erdélyt érintõ lényeges õstörténeti adatok, Zürichi Magyar 3. Makkai Gergely: Az Erdélyi-mezõség tájökölógiája, 19–20. old. 4. Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek

5. Makkai Gergely: Az Erdélyi-mezõség tájökológiája, 30–31. old 6. Makkai Sándor: Holttenger 53. old. és 318. old. 7. Nyírõ József: Néma küzdelem, 1944 8. Vetési László: Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Kalota, Kolozsvár, 2002 26


1/24/2007

2:50

Page 27


Makkai Gergely

seinek, regionális cselekvési ter vének megvitatására és kidolgozására, már igen rég várat magára. Szûk másfél évszázaddal ezelôtt, 1871-ben a világhírû természetbúvár Herman Ottó, a Mezôség máig is utolérhetetlen ismerôje, polihisztora, a következôképpen fogalmazza meg hasonló céllal készült felhívását: „És miért választám éppen a Mezôséget? Sokan intézték e kérdést már hozzám. Szemôk elôtt lebegett a táj látszólagos egyhangúsága, (...) és elég baj, hogy az Erdélyt járt számos vizsgáló tudós, a Mezôséggel szemben mindég e nézetnek hódolt, s óvatosan kerülte azt a tájat, melynek egyhangúsága csak látszólagos, melynek természetrajzi viszonyai kielégíthetik akár a legmagasabb követelést is, mely jelentékeny része Erdélynek, s melyet éppen ezért és éppen oly joggal illet a szorosabb vizsgálat, mint bármely táj szépségeivel kérkedô, errôl híres, de természetrajzi szempontból gyakran kevésbé érdekes vidéket; végre melynek ismerete éppen kiterjedésénél és sajátosságainál fogva szükséges, hogyha Erdélyrôl alapos ítéletet akarunk mondani.” Erdély fejlôdéstörténetének igazán szép és érdekes fejezete lenne, ha egy olyan tekintélyes nagyságú, Erdély szívében oly elérhetô közelségben lévô tájat, mint a Mezôség, másodjára is vissza tudnánk hozni a tudományos és a közgondolkodás homlokterébe, és ez a vidék fenntartható gazdasági fejlôdésének az elindítója is lenne.

Az Erdélyi-mezôség fenntartható fejlesztésének tájökológiai megalapozása A Mezôségi táj egyedisége A közép-kelet-európai térséget uraló Kárpát-medence Európa legnagyobb hegységközi medence-együttese. A Kárpátok karéja és az Alpok lenyûgözô tömege által közrefogott mintegy 1.000 km átmérôjû geomorfológiai teknôt a térosztási és tájkarakteri tényezôk több belsô alegységre tagolják. Ezek legkeletibb zárványa az Erdélyi-medence, amely a legnagyobb alaktani zártságot, egyediséget, és másságot mutatja. Találóan és kifinomult írói érzékkel ragadja meg ezt a különös vonását Erdélynek Kós Károly, amikor így ír róla: „Erdélynek ez a természettôl való és megmásíthatatlan adottsága predestinálja, emberi akaratok ellenére is, a föld népeinek kultúrai egyéniségét, minden környezô kultúráktól való különbözôségét.” Tájképileg, Erdély sem tekinthetô egyöntetûnek. Domborzati, éghajlati, népességi, gazdasági, mentális sokszínûsége több olyan sajátos arculattal bíró tájegységet eredményezett, amelyek között tekintélyes eltérések érzékelhetôk. A legmarkánsabb közülük a Maros és a Szamosok által közrezárt jelentôs kiterjedésû Erdélyimezôség. Látszólagos tájképi monotóniájával, természeti végleteivel, és társadalmi közönnyel telített lakóival iskolapéldája a környezeti hatások életformát és kultúrát meghatározó szerepének. Úgy véljük, hogy a jelenlegi tanácskozás, mely célkitûzése szerint civil összefogást hirdet a Mezôség fejlôdési esélyeit, társadalmi-, nemzeti-, szórványbeli kérdé27


1/24/2007

2:50

Page 28

PoLíSz

Az Erdélyi-mezôség meghatározó táji jellemzôi

erdôségek együttes környezetkondicionáló hatása gyakorlatilag elnyomta a szárazságot. Az éghajlat melegedése, de inkább az erdôirtások és a tavak nagy részének a lecsapolása újra felszínre hozta a Nyugati Szigethegység szárító hatását. Az elsô jelek már röviddel az elsô tólecsapolási hullám után, a XVII. században jelentkeznek. Ekkor a Mezôség területén szórt tér- és idôbeli eloszlásban összesen mintegy 18 évben jegyeznek szárazságot. Majd a XVIII. század folyamán a jelenség mélyül, már minden évtizedben van egy-két súlyosan száraz év. A tóbirodalom megsemmisülését követôen a XX. századtól állandósult a vízhiány, és kiteljesedett a szárazság. Az ismertetett negatív adottságok hatásait nehéz lenne teljes objektivitással rangsorolni, de úgy tûnik, legnagyobb befolyással a közlekedésre, a lakosság számbeli alakulására, és a mezôgazdaság eltartóképességére voltak és vannak ma is. (Egy fenntartható tájrendezésben, vidékfejlesztésben kikerülhetetlenek.)

Mondanivalónk alapgondolata arra a tagadhatatlan felismerésre támaszkodik, hogy a jelen mindig magán viseli a múltat, így annak megértése elképzelhetetlen a történelmi összefüggések ismerete nélkül. Nincs ez másként egy táj esetében sem, ahol a ma lejátszódó események a természeti, a társadalmi, és a gazdasági összetevôk kölcsönhatásának fejlôdéstörténetében gyökereznek. A Mezôség Erdélynek, de talán Európának is az a tájegysége, amely a természeti, a társadalmi fejlôdésnek egy sajátos, a környezetétôl határozottan elütô egyedi utat járt. A Mezôség mai arculata egy bonyolult sokismeretlenes tájegyenlet, amelyet a vidék szülötte, kitûnô ismerôje, az író Nagy Pál nem véletlenül nevezett „külön-bejáratú mezôségiség képletnek”. Földtani szempontból az Erdély központi süllyedékében fekvô Mezôség individualitását elsôdlegesen a geológiai felépítését képezô agyag határozza meg. Lágy, könnyen málló jellegénél fogva nem alkotott semmi merészet, a lakosság védelmére használható bérceket, de puhára formálta a rajta élô emberek jellemét. Megfelelô utak hiányában ellehetetlenítette a közlekedést és szállítást, illetve csaknem teljesen kizárta a gazdasági és a lakossági életet fenntartó vízbázisok kialakulását. Éghajlati szempontból a Mezôség ôsadottsága a szárazsághajlam, a mezôgazdaságot súlytó aszályérzékenység. Ez a tájkarakter a történelmi idôk folyamán különbözôképpen nyilvánult meg. A középkori kis jégkorszak hûvös, csapadékosabb idôjárása, és a böjtös szokások gasztronómiai kényszere a halastavak végeláthatatlan vízfüzéreit nyújtotta el a lankás dombok közötti széles völgyekben. A vízfelületek és a mainál nagyobb számú

Tanítónõ, aki vállalja a Szülõföldet

28


1/24/2007

2:50

Page 29


A Mezôség közlekedési viszonyai

is. Még az értelmesebb, a jobb módú sem ismert mást a szûkre szabott kis helyi világán túl, beleolvadt annak igénytelenségébe. Petelei István a nagyközségnek számító Mezôbándi nemesekrôl írja: „Sok a nemes. (...) Össze-vissza százon felül van a számuk. A nadrágjában különbözik a paraszttól, de életmódjában, semmiben. A cseléd együtt eszik vele. (...) Rosszul él. Olyan kenyeret eszik, hogy Háromszéken a cselédkenyér jobb. Cibre és pálinka az élete. Dolgozik, s elveri. Kártyázik, s iszik.”

Az utak hiánya évszázadokon át aggasztó gondja volt nemcsak a Mezôségnek, hanem egész Erdélynek. Hiteles kordokumentumok számolnak be arról, hogy 1824-ben a magyar posta gyorsjáratain öt utassal éjjel-nappal haladva, 30 óra alatt lehetett eljutni Budáról Bécsbe. Ez rekordnak számít, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanakkor Kolozsvár és Zilah között három napig tartott az út. Az viszont már megdöbbentô, hogy még 1842-ben is a Mezôség peremén, Kolozsvár és Torda között a harminc kilométer megtételéhez másfél nap kellett. De még ez sem annyira kibírhatatlan, mint a mezôségi közlekedés, amelyrôl Erdély egykori református püspöke, Makkai Sándor a Holttenger címû önéletrajzi regényében a következôképpen ír: „Az utolsó vasútállomástól, ameddig vonaton jöttek, valami negyvenötven kilométert kellett megtenniük idáig, kocsin. Ezúttal, amint András mondta, semmiség volt az egész, mert az intézô, tekintettel az elsô alkalomra, udvari fogatot küldött eléjük az állomásra. Nem a hintót, persze, de mégis féderes sárga bricskát, mely elé két jóvérû ló volt fogva. Talán három órába sem telt, amíg elérték az országúton a virágosi betérôt. Onnan már csak három kilométernyire kellett bejönni. Igaz, hogy ez maga másfél órába került, s kétszer hosszabbnak látszott, mint minden eddigi, a feneketlen, ragadós agyagsár miatt. (...) pedig Virágos úgyszólva még a szélén fekszik ennek a hepehupás, furcsa, nyomasztó világnak, melyen befelé napokon át barangolhatsz anélkül, hogy valahová elérkeznél, ahová érdemes.” A Mezôség közönyében a zárt egyhangú keretek közé kényszerült társadalom alkatteremtô képességével korlátosra formálja az emberek gondolkodásmódját

A mezôségi népesedés alakulása A Mezôség természeti adottságai, a nehéz életfeltételek mindig is alacsony szinten tartották a lakosság lélekszámát. Már a rómaiak korából tudjuk, hogy Erdély területét gyéren lakták. Az Erdély szívében lévô, stratégiailag is elônyôs helyzetû Mezôséget még ôk is elkerülték. Ennek okát Sztripszki szerint a terület „akkor még nagyobb posványossága” okozta. A lakosság tartós megtelepülése, és a társadalmi élet felvirágzása a honfoglaló magyarsághoz kötôdik. Vallástörténeti munkákból, illetve Herman Ottó, Sztripszki Hiador, Tónk Sándor, Szabó Miklós és mások feltárásaiból tudjuk, hogy a tájgazdálkodási méreteket öltô mezôségi tógazdálkodás idején a földesúri nagybirtokok udvarházaiban és kastélyaiban virágzott a nemesi kultúra, lüktetett a társasági élet, hasonlóan a nagy Európához. A XVI. század második felétôl ezek az állapotok átalakulnak. A vallási reformáció a mezôségi katolikus világ teljes összeomlását eredményezi halgazdálkodásával együtt. Ezt követôen a XVII. század háborús borzadalmai, a felvonuló hadak, és az ôket árnyékként követô „fekete halál” tizedelik a lakosságot. A megfogyatkozott 29


1/24/2007

2:50

Page 30

PoLíSz

helyett a térség a Kárpát-medence legkirívóbb növénytermesztô tájegységévé válik. Barabás Endre (1907) szerint a XX. század elején a Mezôség nagy részét is magába foglaló Maros-Torda vármegyében, országos elsôként összlakosságának 82,5%-a foglalkozik földmûveléssel. Monopol helyzete ellenére a mezôgazdaságot iránytévesztett terményszerkezet, elmaradott gazdasági felszereltség, és alacsony hatékonyság jellemzi. A búzát és a kukoricát aránytalanul nagy területeken termesztik a többi termény rovására. A megváltoztatott vetéskultúrák nem harmonizálnak az ökológiai adottságokkal. Ráadásul ökonómiailag is kár keletkezik, mert a búzakivitelben az utolsó sorokba kerülnek.

munkaerô pótlására az erdélyi nagybirtokosság a környékbeli keleti szertartású jobbágyi és zselléri lakosságot alkalmazza. A Mezôség vallási és etnikai egyszínûségének felbomlása az addig nyitott magyar közösségek szórványba szorulását, és többnyire a Marosszékhez tartozó részekre történô visszahúzódását eredményezte. Történik mindez akkor, amikor Európa jobbik felében az ipari forradalommal a gazdasági és társadalmi élet addig soha nem tapasztalt fejlôdése bontakozik ki.

A mezôgazdaság eltartóképességének alakulása A lakosság lélekszámát a Mezôségen is elsôsorban a mezôgazdaság eltartóképessége határozta meg. Egész Erdély területére érvényes az a megállapítás, hogy a XII. századot követô mintegy fél évezredben, ezen a téren döntô változás nem következett be. A XIX. század elején a mezôgazdaságnak körülbelül három-négyszáz éves lemaradása volt a nyugat-európai színvonalhoz. Szemléletesen jellemzi ezt az állapotot a maghozam alakulása. Míg a XVIII. század Európájában tíz-tizenötszörös termésekkel számoltak, addig a Szilágyságban az elvetett mag csak két magot ad, Arad termékenyebb vidékén három-, három és félszerest, Biharban és Szatmár vidékén a négy-ötszörös maghozamot jelzik a kor statisztikái. A tizenkilencedik század közepére valamelyest javult a termésátlag. Arad vidékérôl már 10-15 szemet, a Bánságban pedig mintegy húsz szemet számolnak minden elvetett szem után. Ezzel szemben a Mezôségen a gazdasági hanyatlás, a visszafejlôdés világos jeleit tapasztaljuk. A magyarság számbeli megtörése, szórványba vonulása egy új gazdálkodási kultúra elôretörését engedi meg. A halgazdálkodás és sertéstartás

A faluközösségek szerepe A gazdasági fejlôdésnek hosszú idôn át tekintélyes hátráltatója úgy a Mezôségen, mint Erdély-szerte az Árpád-korból fennmaradt faluközösség intézménye. Ez nem csupán egy társadalmi szervezôdést jelentett, hanem az egész termelési szerkezetet, az ugarrendszert is mûködtette. Ebben a rendszerben semmi sem mûködhetett a közösségi szabályozás, egyeztetés, jóváhagyás nélkül. A Kárpát-medence más részein már régóta gyümölcsöztették a tagosítás, a magántulajdon elônyeit, amikor a Mezôségen még csak az értelmesebb gazdák gondoltak rá. A nagyszámú ellenzô hatására ez a fordulat csak az 1854-ben kiadott, a jobbágyság megszûnését elrendelô császári parancsra indult be, és helyi jellegzetességekkel ötvözve teljesedett ki. Lényegi vonása a folyamatnak, hogy a felszabadult jobbágyság a nyugati mintától eltérôen nem vonul el a városokba, hanem a falvakból kitelepedve létrehozza a ma is fennálló mezôségi tanyavilágot. 30


1/24/2007

2:50

Page 31


Összegezve

Bálint Zsigmond

Fényképek a Mezôségrôl

A Mezôség felsorolt tájökológiai és tájfejlôdési sajátosságai is egyértelmûvé teszik a térség egyediségét. A sajátságos világ egy sajátszerû bánásmódot igényel. Bármely tájfejlesztési elképzelésnek – vonatkozzon az a környezetre, társadalmi-, nemzeti- vagy szórványbeli kérdésekre – csak a múltbéli események ismeretében, a jelenlegi állapotokból kiindulva kell megtalálnia és megvalósítania azt a tartós egyensúlyi állapotot, amely megteremti az érzékeny tájökológiai egyensúlyt és a társadalmi jólétet.

Ha Marosvásárhely irányából közelítjük meg a Mezôséget nem is kell olyan sokat utaznunk. Alig néhány kilométer megtétele után elénk tárul a jellegzetes dimbesdombos táj, megjelennek az elsô települések. Balra forduljak Mezôbergenyébe, vagy haladjak tovább Panit irányába? Ha a naptár február–márciust mutat, akkor Panit, augusztusban viszont Mezôbergenye, mert ebben az idôszakban alkotótáborba invitálják a képzômûvészeket. Ez történik a távolabbi Mezômadarason is. Egy-egy hét a Székelymezôségen alkalom és lehetôség megismerni az embereket, mindennapjaik gondjait, bánatát és örömét. Élmény volt találkozni azzal a Barabási Ferenccel, aki a ’90-es évek elején maga volt a mókamester a paniti fonóban, majd jó tíz év elmúltával a fiatalok faggatták „hogyan is csinálták régen Feri bácsi”, mert színpadra akarták vinni, és felújítva bemutatták a fonóbeli játékokat. Téli estéken Feri bácsi felesége társaságában kukoricát fejt a háztáji gazdaság részére. Valamikor régen a vetett ágy volt a tisztaszoba ékessége. Ma már ritka, de még mindig fellelhetô egy-egy idôs özvegyasszony otthonában. Ha augusztus, akkor Mezôbergenye. Az idôsek körében még él a régi életforma. Még begyújtanak a sütôkemencébe, a káposztalevelen megsül a finom ropogós kenyér. A kovács megpatkolja a lovat, mert a lónak nem szabad megbotlania. A gazda kimegy a mezôre friss zöldet kaszálni a majorságnak. Az idôs néninek a sok dioptriás szemüveg már nem elég, nagyítóval olvassa a bibliát. A fiatalokat lassan meghódítják a technika vívmányai, ôk már a közeli város vonzásában élnek. Vasárnap mégis együtt vannak a templomban, együtt hallgatják az igét, min-

Irodalomjegyzék: 1. Barabás, E. (1907): Maros-Torda vármegye és Marosvásárhely közigazgatási leírása. Budapest 2. Dankanits, Á.: A hagyományos világ alkonya Erdélyben. In: www.mek.iif.hu/porta/szint/ tarsad/muvtort/dankan/dankan.htm 3. Herman, O. (1871): A Mezôség I. A Hódos v Szarvastó és környéke. Az Erdélyi Múzeumegylet Évkönyvei. Ötödik kötet 1868–1870. Kolozsvár 4. Kós, K.: Erdély. In: www.erdelyiturizmus.hu/?action=regio&id= 3423 5. Nagy, P. (szerk.) (1998): Szigetek a Holttengerben. Mezõségi antológia. Marosvásárhely. 6. Szabó, M. (1995): Ember és táj az Erdélyimezõségen a XVIII–XIX. században. Valóság 9. szám. 7. Sztripszki, H. (1908): Az Erdélyi halászat ismeretéhez – Régi és mai halastavaink. Kolozsvár 8. Tónk, S. (1994): Táj és ember az Erdélyimezõségen a középkorban. Korunk, 9.szám.

31


1/24/2007

2:50

Page 32

PoLíSz

denki a maga helyén. A fiatalok a karzat fényesre koptatott padján otthonosan érzik magukat. Az új kenyér ünnepén, aki teheti, ott van az ünnepi istentiszteleten. Ahogy bennebb haladunk a Mezôségen, tovább kísér a tavakkal tarkított dimbes-dombos táj. Itt már sokszor szükség van a román nyelvtudásra, ha boldogulni akarok. Keresem a még meglévô templomokat. Uzdiszentpéter kis közössége istentiszteleten hallgatja lelkipásztorát. A völgyben elterülô Nagyölyves középkori temploma elôtt a falu alig tucatnyi reformátusa várja beszolgáló lelkészét. A lelkészi parókia üresen áll. Valamivel többen vannak Unokán. Egy gyerek, a többi mind idôs ember, türelemmel várják a beszolgá-

ló lelkész érkezését. Kazettás temploma, a kazettákra írt szöveg hajdani nagy és gazdag gyülekezetre utal. Ezekben a falvakban még megszólal a harang. Nagyercsén már csak Karcsi bácsival lehet magyarul beszélni. Õ a gondnok és a harangozó. A harang egyszer szólal meg évente, szilveszter éjszakáján, mint a haldokló üzen a messzi távolba. A templom gondozott, csodásan faragott bútorzata tehetséggel megáldott mesteremberre vall. Újra átlapozva a fényképeket, akaratlanul felvetôdik a kérdés. Mi a teendô? Talán nagyobb odafigyeléssel, összefogással fel lehet kutatni a még meglévô emlékeket, fényképekkel dokumentálni, írásban rögzíteni a múlt örökségét.

Mezõség és tavai 1908 32


1/24/2007

2:50

Page 33


Zöld György

fogalmat csak a magyar anyanyelvû református egyházra. Ha alapos, a címnek megfelelô tanulmányt szeretnénk írni, foglalkozni kellene a kis létszámú magyar anyanyelvû római katolikus, unitárius és adventista egyházakkal, valamint a többségi román anyanyelvû ortodox és görög katolikus egyházakkal is. Érdekes téma lehetne! Mivel elôadásom kerete nem teszi lehetôvé, marad tehát a mezôségi magyar anyanyelvû református egyház kérdésköre, illetve ezen egyházi közösség sajátosságainak a bemutatása. A cím második fele is kissé félrevezetô. Ugyanis ha az erdélyi Mezôséget térképen figyeljük, akkor a Maros-lúdas–Beszterce vas-, illetve mûútvonala, és a Marosvásárhely vagy még inkább Szászrégen– Kolozsvár országutak metszése e tájegységet megközelítôen négy egyenlô körcikkre osztja. Mivel Mezô-köbölkút és a körülötte elhelyezkedô szorványvilág, egykori szolgálatom területe az északkeleti körcikkben található, ennél fogva vizsgálódásom is elsôsorban erre a területre vonatkozik. Harmadszor szólanom kell arról is, hogy elôadásom szinte teljes egészében a lelkészi szolgálat tapasztalataira, személyes élményekre épül. Mint a székelymezôségi Székelykövesd szülötte, rokoni kapcsolataim rendjén a Mezôség világából már gyermekkoromban is ízlelgettem valamit. A Sámsondi Fekete, Mezôbánd, Oláhdellô hatásai már megérintettek, de igazi tudatos ismerkedés a Teologiai Intézet elvégzése után következett be. 1977. augusztus elsejétôl lettem Mezôköbölkút lelkésze úgy, hogy elôtte semmilyen ismerkedô, felderítô terepmunkát nem végeztem. A szolgálat ôszinte, tiszta vágya vonzott és sodort. A Mezôségen a sok évszázados együttélés eredményeként egy sajátos, egyedi egyházi élet/világ alakult ki. Ami ma van, az nagymértékben a kölcsönös pozitív és negatív hatások eredménye. Kétségtelen, hogy a magyar lakosság is

Egyház a Mezôségen „És megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.” János: 8, 32.

Amikor Ötvös József esperes testvérem e mai elôadás megtartására felkért, azonnal igennel válaszoltam. Tettem ezt elsôsorban azért, mert úgy érzem, hogy az erdélyi Mezôségrôl alkotott kép a köztudatban elôítéletekkel terhes. Ismeretünk nagyon felszínes, felületes. Istennek hála, ma sok jószándékú igyekezetnek vagyunk tanúi, amikor a Mezôség súlyos gondjainak megoldásában jóindulatú testvérek segíteni szeretnének. Attól félek, hogy épp az elôítéletekkel terhes ismeret miatt ez az igyekezet célt téveszthet, sôt kudarcba fúlhat, kiábrándíthat. Ha szerény elôadásom a legkisebb mértékben is szolgálni fogja ezt a tisztább látást, türelmük és igyekezetem nem hiábavaló. A felkérésre másodszor azért is válaszoltam fenntartás nélküli igennel, mert e tájegység szellemisége szívemhez ma is közel áll. Tudom, hogy a legjobb igyekezetem mellett is rövid dolgozatom sem fogja nélkülözni a szubjektivitás vonásait, hiszen az érzelmi kötödés, kisebb vagy nagyobb mértékben minden embert befolyásol. Az elôadás címe: Egyház a mezôségen. Úgy tûnik, a cím érthetô és egyszerû, és mégis azonnal tisztázni kell, hogy amit hallani fognak, nem felel meg teljesen annak, amit az sejtet. A Szentírás alapján hitvallásainkkal valljuk, hogy Isten „a világ kezdetétôl a világ végezetéig az egész emberi nemzetségbôl Szentlelke és Igeje által magának az igez hitben megegyezô, örök életre elválasztott sereget gyûjt, azt oltalmazza és megtartja” (Heidelbergi Káté, 54. kérdés). Nos, ha az egyház, az eklézsia vonatkozásában ezt valljuk, akkor a Mezôségrôl szólva nem szûkíthetjük le a 33


1/24/2007

2:50

Page 34

PoLíSz

hatott a velünk együttélô románokra vagy adott esetben a szászokra. Az biztos, hogy itt nagyobb a minket ért hatások súlya. Hogy a mezôségi református gyülekezetek egyházi élete más, mint a Maros, Nyárád vagy Küküllô mentén, az tény. Az anyanyelv romlása, kopása vagy épp elvesztése fájdalmasan szembeötlô jelenség, s talán épp ezért alakult ki az erdélyi református köztudatban ennek a másságnak negatív töltete. Bûn lenne elhallgatni, hogy ma is a 63 anyaegyházközséget magába foglaló marosi egyházmegyében a legtemplomosabb, legadakozóbb gyülekezetek a mezôségi részen vannak. Mezôbodon–Oláhdellô–Mezôpanit– Galambod–Póka–Unoka vonalán húzódik ez a láthatatlan, de nagyon is kitapintható lelki-másság vonulat. Hogy itt van néhány meggyengült, erôtelenné vált gyülekezet, az is tény, de erre majd még visszatérek. Nehezen felderíthetô, ha egyáltalán kinyomozható, hogy e sajátos, egyedi mezôségi egyházi életben mennyi a kölcsönhatás áldása vagy átka. Mennyi a hûség vagy hûtlenég része, s mennyi az a szent genetika, amit a mezôségi magyar ember magával hoz már születésekor. A János 6, 65-re gondolok, ahol így szól Jézus: „azért mondom néktek, hogy senki sem jôhet én hozzám, hanem ha, az én Atyámtól van megadva néki”. Az együttélésbôl eredô legszembeötlôbb mezôségi sajátosság az anyanyelv romlásában jelentkezik. Az életerôs nagyobb gyülekezetekben, mint Szentmáté, Tacs, Póka, Szabéd, Köbölkút, újôs, a református magyar családokban otthon, templomban és egymás között anyanyelvüket használják. Ahol a településen belül a református magyarok száma 50% körül vagy alatt van – Komlód, Oroszfája, Örményes stb. –, már gyakran elôfordul, hogy a családban egymás között is románul beszélnek, fôleg ha egy-egy szomszéd vagy rokon van ott. A szórványokban, ahol pár lélek él több száz vagy ezer más anyanyelvû

között, a magyar nyelvet leginkább csak a templomban, a szûk családi körben használják, s nem ritka, amikor az istentiszteletre várakozva is román nyelven társalognak. 1978 ôszén Mezôújlakon az édesanya négyéves kisfiát is magával hozta a templomba. Amikor istentisztelet után hazamentek és a nagy testvér – véletlenül vagy szándékosan, nem tudom, de – a marosvásárhelyi területi rádiót bekapcsolva, annak magyar nyelvû adását hallgatta, a kis tesvér édesanyja szoknyáját húzogatva mutatott a rádió felé: „Mama! Auzi vorbeste popa.” (Anya! Hallod, beszél a pap.) Az a számára idegen, de a szülôk által is értett nyelv a lelkipásztor, a templom, az istentisztelet nyelve volt. Apa, anya magyar, a templomtól alig 100 méterre laktak. A faluban összesen 17 református élt. 1985–1986 kora tavaszán egy másik, 50 lélekszám körüli gyülekezetben családlátogatást végeztem. Az egyenes testtartású, szikár, 70 év körüli G. bácsi zsörtölôdve a sok vegyesházasság miatt, így tört ki: „Tiszteletes úr! Ezek mind elkorcsult, gyenge reformátusok! Ez az asszony az, akiben a legtöbb tartás van”– mutatott a sok dioptriás szemüveget viselô, kissé hajlott hátú idôsödô társára. Az asszony rám néz, mint aki szégyenli is a dicséretet, de mint akinek egy kicsit jól is esik, majd mosolyogva megszólal: „Asa e domnu’Parinte, dar iarta-ma ca nu stiu ungureste.” (Úgy van tiszteletes Úr, de bocsássa meg nekem, hogy nem tudok magyarul.) Az erkedi származású asszony anyanyelvét elveszítette, de hovatartozásának tudata – furcsa, de – erôs és tiszta volt. Maradékait Marosvásárhelyre küldte, hogy magyarok maradhassanak. Hogy mennyire nincsenek sablonok, elmondok erre egy másik érdekes történetet. 90 lelkes gyülekezetben, a családot nem alapított nagynéni szívén viselte, magához édesgette testvérének gyermekét és annak családját. Egy vasárnap, istentisztelet után arra kért, hogy szeretné, ha 34


1/24/2007

2:50

Page 35


tek a Mezôségre. Nagyapjának testvére királyi táblabíró volt, s ômaga hét gyermeket nevelt fel. Koporsója körül 29-en álltak gyermekek és unokák. Közöttük református és magyar egy volt, aki nem alapított családot. Ez is mezôségi valóság. Közismert a mezôségi románok istenfélelme. A mezôségen kívüli magyarok ezt általában elmaradottságnak tartják, s papjaikat el is marasztalják emiatt, mondván, hogy e félelmet mesterségesen tartják fenn. Nem vitatom, van benne sok igazság, de ezt álltalánosítani felületes megítélés lenne. Sok drága Igét vet meg így az úr szentségét semmibe vevô, ágáló emberke. Az istenfélelmet nem kell mindig a babonával azonosítani. Nos, ez az istenfélelem jótékonyan ragadott át ránk is a Mezôségen. A magyarok káromkodása sajnos közismert. 14 évi mezôségi és szórványbeli szolgálatom alatt soha nem hallottam káromkodó, Istent gyalázó beszédet! Annak a tájnak nem sajátossága ez a beszéd. Kb. három hete az M2 Tv csatornán egy, a tiszai ciánszennyezôdésrôl szóló ausztrál dokumentumfilmet néztem, amikor egyszer „csak úgy”, a filmben megszólaló édesanya olyan vérfagyasztó, fájdalmas káromkodást kanyarított le, hogy ettôl, ahogy ma mondani szokás, kiakadtam. Valamikor mi mezôségiek kissé irigyeltük Nagyvárad környéki sorstársainkat, ma féltem mezôségi atyámfiait, hogy az anyanyelvvel a szennyes beszéd is bezúdul otthonaikba. A mezôségi ember istenfélelme megóvta az öngyilkosságtól is a táj lakóit. A mezôségen ismeretlen volt ez a nyomorúságunk. Idén nyáron a köbölkúti lelkész és gondnok össze kellett hívják a presbiteriumot, mert tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit kell tenni ilyen helyzetben. Sajnos megrepedt a gát. A mezôségi ember tiszteli elöljáróit. Ez nem szolgalelkûség, hanem annak komolyan vétele, amirôl a zsidókhoz írott levél 13, 17-ben ír (olvasni az ige helyett). Nagy Ödön köbölkúti elôdöm visszaemlékezése-

Ötvös József marosvásárhelyi fõesperes a nyári vakációban konfirmálhatna az itt megkeresztelt, de most Oltenicán – a bolgár határ melletti Dunaparton – élô unokahúgának 14 éves fia. Kissé félve, de megígértem, hogy a gyereket majd felkészítem. A találkozás pár hét múlva életem egyik legemlékezetesebb találkozása volt. A román apa, magyar anya idegen környezetben nevelkedô fia választékos, szép magyar nyelven szólalt meg és beszélt. Kiderült, hogy a nem csángó eredetû moldovai jogtanácsos apa több magyar könyvet román fordításban elolvasott, hogy fiával megbeszélhesse annak olvasmányélményeit. Amikor a köbölkúti Malomoldal alatt egy odvas, öreg fûzfa mellett haladtunk el, az Egri csillagok vonatkozó történetére emlékeztette fiát és mindnyájunkat. Mezôségi mezei utakon hordozta át fiát a 20 literes havi benzin adag idején, hogy felkészíthessem a konfirmációra. Igen, ilyen is van! Velem történt, nem mese. Hogy a Mezôség szomorúan szép világától el ne szakadjunk, emlékeznem kell K. bácsi temetésére. Õsei Bethlen Gábortól kapták a nemességet, s Vajasdról jöt35


1/24/2007

2:50

Page 36

PoLíSz

ibôl idézek: „Miután a Székelyföldre hazakerültem, még jobban tudtam értékelni ôket. A Székelyföldön ugyanis túl sok a bölcselkedô ember, aki szeret ellent mondani, okoskodni, akinek más véleménye van, mint vezetôjének.” (Palástban, 98. oldal) A XIX. század elején az új anyakönyvet megnyitó egyik elôdöm a könyv elsô lapjára ezt írta: „1837 számlálának Mikor kezdete lôn e Matrikulának. Irni Magyarosi István pap kezdette Nagy Márton mint megyebíró készíttette”...

Tudunk olyan mezôségi gyülekezetrôl, ahol az 1943. és a 2002-ik évi vizitáció között 32 helybeli és beszolgáló lelkész nevét kellett – volna – megtanulják a hívek. Köbölkúton Horvát Ödön épp ennyi idôt, 59 esztendôt szolgált. A mezôségi gyülekezetekben példás az áldozatvállalás. Az együttélés itt különösen jó hatással volt. Az adakozás mögött a hála és a szerénység áll. Ajtai Károly bácsi, az újlaki egyház hûséges gondnok-harangozója a templomjavítás idején a templom mellett, rossz idô esetén annak padlásán aludt, nehogy az egyházat kár érje. Nem hiszem, hogy bármit is elvittek volna, de ô úgy volt nyugodt. Az áldozatvállalás másik szép példája az, amikor a komlódi asszonyok Marosvásárhelyrôl hozták-vitték a templom javításához szükséges anyagokat. Kövesdi Kiss Ferenc bátyánk a templomjavítás befejezésekor szívbôl tudott akkor is örülni az örülôkkel! E területen sem szeretném valótlan mesékkel megszépteni a sokszor kegyetlen igazságot. Egy alkalommal egyik szolgatársam panaszkodik a gyenge perselyezés miatt. Amikor az összeget mondja, válaszom az volt, hogy te magad többet kellett ennél tegyél. Kiderült: lopták a perselyt. Számomra megdöbbentô volt, hiszen köbölkúti atyámfiaim igazi evangéliumi szellemben perselyeztek. Az akkor nagy értékû, megbecsült 100 lejt a 10 lejes bankjegyben elrejtve tették a perselybe, hogy adományukat senki ne lássa, csak egyedül az úr, akinek van mit megköszönni. A gazdagabb vidéken élô, jómódú, de garasoskodó, fukar atyafiakat csak sajnálni lehet. Nem ismerik az ajándékozás és a hála örömét. Valaki úgy mondta egyszer, hogy a hívô ember hitének hitelesítése a zsebén keresztül történik. Mennyire igaz! Külön fejezetet érdemelne az egymásra való odafigyelés: az ünnepek kölcsönös tisztelete. Nem tartották meg, de számon

Ezt követôen szól a születés, házasság, halál titkairól, s a verset így fejezi be: „Légy boldog Köbölkút, te levél új hazám! Idô, kérlek ne légy mostoha énhozzám!” Porladó sírkövén nevét én még ki tudtam olvasni. Az atyafiak hívták fel rá a figyelmemet. Közel 150 évvel halála után még számon tartották azt, aki falujukat, gyülekezetüket otthonának, hazájának érezte. Alig egy völgyel távolabb, a „boldog békeidôben” a XX. század legelején az újlaki elôdöm így ír: „Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor ide jön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság.” (Földes Károly: Jajszó, 5. oldal) Egyházi vezetésünk egyik legsúlyosabb tévedése, hogy azokat a lelkészeket, akik a Maros, Nyárád, Küküllô, Szamos mentén valamilyen botrányos dolgot követtek el, fegyelmezés szándékával gyakran a Mezôségre helyezték át. Ennek kettôs kára volt: hiszen a bûneivel küszködô ember még inkább magára maradott, testvéri, szolgatársi segítség nélkül, s ugyanakkor igazságtalanul büntetôdött a gyülekezet is. 36


1/24/2007

2:50

Page 37


tartották egymás ünnepeit. Dolgaikat úgy tervezték, hogy mások nagy ünnepén ne legyen kapálás vagy nagymosás. Tartozkódtak a nehezebb, nagyobb munkától. Ez az odafigyelés kölcsönös volt. Kivételek természetesen itt is akadtak. A Mezôség vegyes lakosságú falvaiban az együttélésbôl eredô kölcsönhatások rendjén, egyházi vonatkozásban, úgy látom, hogy mi magyar reformátusok gazdagodtunk. Olyan dolgokat vettünk át és gyúrtunk át magunkon, amelyek egyházi életünket színesebbé és ugyanakkor elmélyültebbé tették. Gazdasági vonatkozásban talán erôsebb volt a mi hatásunk. Földmûvelés, állattartás, építkezés, táplálkozási szokások területén úgy gondolom, mi adtunk többet, és ezek mellett remélem, hogy az evangélium világosságából is valamit. Tizenöt év távlatából, valamint más vidékek ismeretének birtokában úgy érzem, ez a látásom elég tárgyilagos. Dolgozatom elején jeleztem, hogy az, lelkészi szolgálatom személyes élményeire épül. Ehhez igyekeztem tartani magam. Elôadásomat egy idézettel zárom:

s ezért ma már a kinyújtott testvéri kézre Erdélyben, s ezen belül a Mezôségen különösen nagy szükség van. Gondjainkban velünk együtt érzô, együtt örvendezô, segíteni akaró Testvéreinknek adjon az úr bölcsességet, szeretni tudó tiszta szívet!

Székelyvaja, 2006. október 18.

Papp Vilmos

Tünemény, kit csodálva bámulunk, jelenvalóság, akit követünk? Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) „jelensége” és hagyatéka Kövesdi Kiss Ferenc színes, tartalmas, gazdag hagyatékú életérôl több helyen szóltunk, írtunk. Azoknak, akik még nem ismerik, hadd szolgáljunk néhány adattal. A mezôségi Székelykövesden született Kiss Mihály és a balladás nevû Ungvári Anna gyermekeként. Tizenegy gyermek között – öt fiú és hat leány – az ötödikként. A szegénysorú földmûves apa és az analfabéta édesanya mind az öt fiának nemcsak diplomát adott a kezébe, de valódi felelôs, a nagyobb közösséget formáló értelmiségivé nevelte. Tanítóképzô Nagy-enyeden és Kézdivásárhelyt, egyetem Kolozsvárott. A II. világháború alatt mind az öt fiú frontkatona volt, s egy karc nélkül érte meg a békét. Kiss Ferenc gyakran hangoztatta: „Édesanyám mind az öt fiát hazaimádkozta.” Egész életén át magyar, református szórványtanító és lévita volt. Valamennyi politikai rendszer fényes állásokkal kínálta meg. Mindegyiket elhárította. Ehelyett tanított Maroskeresztúron, Székelyföldváron, Brailán, Ákosfalván, Szentgericén. Osztat-

„Külön világ ez, mély tradiciókkal, de tradiciók vaskalapja nélkül: Erdély, ha hagyják, s ármánykodás nincsen, problémáival biztosan kibékül. Türelmetlen jelszót itt sohase tûrtek, s míg másutt híg szók prüszkölése henceg, nálunk emberjog szentségét kutatják Bethlen Gáborok, Rákóczi Ferencek.” Bárd Oszkár Erdély címû versében szépen fogalmazza meg e tájegység egyedi sajátosságait. A Mezôség vonatkozásában ez fokozottan igaz. Õ akkor a „három faj kínteli szerelme”-ként emlegeti, szereti Erdélyt, és nyugtalankodik szûkebb hazájának jövôje miatt. Azóta sok minden megváltozott (németek exodusa...), 37


1/24/2007

2:50

Page 38

PoLíSz

lan iskolákban 80-90 gyermeket. Amikor hónapokig nem kapott fizetést, reggelije egy bögre kútvíz volt – ahogy nagyenyedi tanára tanította... ámde mint „totális pedagógus” tanította a gyermekeket és a szülôket. Irányította a faluközösségeket. Dalárdákat szervezett, tánccsoportokat alakított. Istentiszteleteket végzett és temetett. Termények eladását szervezte. Két alkalommal viszont hatalmas közönséget bûvölt el. Elôször a Ceausescu által rendeztetett csíkszeredai „Édesanyák kongreszszusán”. Kirendelték hozzászólásra. Erre az alkalomra modern formájú verset írt. Címe hatalmas hiányjel formájára alakítva: Az édesanyák kongresszusáról (Reménységdajkálók, Bukarest 1977.)

gozza világgá a Mezôség gondját, a magyarság bánatát, s az ottani reformátusság árvaságát. Ha nem ébreszt vészjelzô harangszóval, halálos narkózisban maradna nemcsak a Mezôség, de azok is, akik felelôsséget kell, hogy hordozzanak érte. Gyalogosan nemcsak bejárt 147 falut, de gondjaikkal, bajaikkal együtt látleletet készített róluk. Ehhez 50 év kellett. Senki nem bízta meg, senki – állandó jelleggel – nem támogatta. Elôbb a szerény szórványtanítói fizetés, utóbb a még szerényebb nyugdíj volt munkájának alapja. Maiak fogalma szerint nyomorgott. (Még egy kerékpárja sem volt...) Mindeközben jobbról, balról súgták neki: felesleges a nagy nekibuzdulás. Minden céltalan és értelmetlen. Halottat még az Isten sem támaszt fel manapság. Õ másnap újra útnak indult... Utolsó nagy tanítói alkalma 90 évesen érte. Ez a Magyarországi Református Egyház zsinata által odaítélt Makkai Sándordíj átvétele volt. Erre az országos tanévnyitó alkalmával került sor. Több száz tanár és iskolaigazgató elôtt mondhatta el lelkesítô szavait. Ifjonti lelkesedéssel buzdította hallgatóit. Fényképek ôrzik a hallgatóság rendkívüli figyelmét. Még megérhette szociográfiája elsô részének megjelenését. Kézbe is vehette. A sorozatnak szánt kiadás nem folytatódott, mert a Kráter Kiadó a teljes mûvet kiadta. Senki sem születik kész egyéniségként. Gondolatait, érzületét különbözô hatások formálják küldetéses emberré – avagy különccé... 1. Említsük mindenekelôtt a szülôi otthont. Templomból érkezô gyermekeit így fogadta Ungvári Anna: „Mi volt a textus?” – Az édesapa minden borotválkozás után arcára terítette a törülközôt. Ilyenkor a kicsiny lakásban az édesanya így intette gyermekeit: „Csendben legyetek, édesapátok imádkozik...” A házaspár isteni ajándéknak tekintette 11 gyermekét. Az édesanya utolsó szavaiban „tornácos házi hûségre” intette gyermekeit.

Édesanyádat tiszteld és szeresd! A tôle tanult s z ó t ápold, ne feledd! Veled-belôled végleg az É D E S szó marad. Ha ez elkopott..., Te vagy az oka. A leckét érted? A leckét mindenki értette... Dübörgött a vastaps. Mûvei: Derengô tûzzel, 1971; Reménységdajkálók, 1977; Beszélgetés a csönddel, 1990; Még szólnak a harangok, 1995 (szociográfia); Riadóra szól a harang (nagymonográfia), 2006. Teremtôje 2004. július 22-én szólította el, miután 91 évvel, fáradságos, izgalmas, áldozatos és példázatos élettel ajándékozta meg. Talán már nem beszélhetnénk a Mezôségrôl, ha Kövesdi Kiss Ferenc nem haran38


1/24/2007

2:50

Page 39


2. A székelykövesdi eklézsia és iskola, annak lelkészei és tanítói nyitogatták szemét, lelkét. Közülük gyakran emlegette Nagy Zoltán tanítót, aki év végén neki, a kitûnôen tanulónak néhány fillért adott, mondván: „Magam is szegény ember vagyok, de ennyit adhatok...” Ez a tanító volt az, aki a II. világháború végnapjaiban a nyíregyházi tanyavilágban majdnem fatális tévedés áldozatává vált. Egyedül volt ôrségen. A szovjet hadsereg hirtelen elônyomulása okán egysége visszavonult, de ôróla megfeledkeztek. Mint partizánt, elfogták. Alkalmi hadbíróság rövid úton halálra ítélte, falhoz állították. Végpillanataiban elkezdett énekelni: „Erôs vár a mi Istenünk”. A kivégzést levezénylô tiszt leállította a procedúrát. Ugyanis balti származású evangélikusként a saját nyelvén jól ismerte ezt az éneket. A „félreértés” tisztázódott. Õt valósággal hazazavarták Erdélybe, ahol tisztes öregkort ért meg. Ilyen egyéniségek sora tanított a kis székelykövesdi iskolában... Lelkipásztora, Boér Károly életrajzához ezt a megjegyzést fûzi: „Hol léteznek ilyen magyar apostolok?... siessetek kürtszóval elébük...” A helyi eklézsia fôkurátora pedig az a Dr. Czakó József, aki egyúttal a vásárhelyi szanatórium és sebészet megalapítója. Feltehetôen magyar nyelvterületen ô végezte el az elsô közvetlen szívmûtétet. Jövedelmébôl mind a tanítók, mind a kitûnô tanulók szép támogatást kaptak. Ezért tudott Kiss Ferenc Nagyenyedre beiratkozni. 3. Még Wass Albert gróf nevét is meg kell említeni. Bár az életben csak 2-3 alkalommal találkoztak. E futó találkozások a társadalmi helyzet különbözôsége ellenére sem maradtak hatástalanok. A Mezôség volt a közös háttér és meghatározó. Kiss Ferenc nem ismerhette a Hagyaték címû elbeszélésfüzért. Ámde ô is ugyanúgy idézte Jézus Krisztus mondását: „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, hegyeket mozdíthatnátok ki a helyükrôl.” Wass Albert látóemberei rendszerint lelké-

szeknek idézik Jézus Krisztus szavait... Kiss Ferenc is ezt tette. Wass Albert „oral history”-t emelt irodalmi rangra és szólt a „látóemberekrôl”. (Mi is szolgálhatnánk 1-2 adalékkal.) Kövesdi Kiss Ferenc maga is az volt. Kortársa, bajtársa Földes Károlynak, Herman Jánosnak. Vajon e vonulatnak van-e, lesz-e folytatása? Hol vannak azok a faluvezetôk: lelkészek, tanítók, kórusszervezôk, ifjúságszervezôk, akik a látóemberek hitével, áldozatosságával, céltudatosságával tûzön-vízen át fáradoznak népükért? Nem jutalomért, nem hírnévért, hanem a közös megmaradásért! Kutatnunk kell Kiss Ferenc hagyatékát és folytatni munkáját. Mielôtt átrágnánk a Riadóra szól a harang több mint félezer oldalát, kezdjük az 506. oldalon. Három fejezetben mondja el mi a teendô. 1. Hitélet, léleklobbantás erkölcs terén. 2. Iskola, közmûvelôdés. 3. Gazdasági élet. (Fájdalmasan állapítja meg: „Uzdiszentpéterrôl 40 év alatt 29 pap valósággal menekült. Miért nem iskolát mentett? Idejét jobb állás felderítésére fordította. Az értelmiség csôdje.”) Ahhoz, hogy hagyatékát fel tudjuk mérni, elôbb el kell olvasni a százoldalas Még szólnak a harangok címû kivonatot. (A marosvásárhelyi kiadás önmagában is egy történet. A budapesti filmklisé egy borítékban elfért. Kiss Ferenc elutazott Segesvárra, ahol az állomáson Budapestrôl Brassóba utazó utas kidobta az ablakon a peronon várakozó szerzô lába elé. Másnap már nyomdában volt az anyag. /A szerzô ekkor 84 éves!/) Összefoglaló helyett néhány idézet a szerzôtôl. „Lenni, újszemû látónak l e n n i! Rólunk van szó a Kárpát-medencében!” Idézet egy mezôségi levélírótól: „Tiszteletes úr! Tanító úr! Ne hagyják, hogy el39


1/24/2007

2:50

Page 40

PoLíSz

vesszünk! – Értelmiség – annyi, mint f e l el ô s s é g v á l l a l á s!” (Ki, hány színdarabot tanított a magyar nyelvû ifjúságnak, hány dalárdaszámot tanított be a kórusnak, hányan járnak a sántán is odabicegô Székely László tanító-karmester által összetartott kórusba? Hány pedagógiai elôadást tartott egy év alatt egy személy, hány beiskolázatlan tanulót szervezett be rendszeres látogatásra, hány szegény ruhátlan, s velünk anyanyelvi közösséget gyakorló cigánygyermeknek adott sajátjából fôzetet, írószert, karácsonykor meleg holmit?...) „– Igen, ôrizôi vagyunk egymásnak!” „L e n n i, újszemû látónak l e n n i” – ez a visszatérô kulcsmondat. (Ezért mertünk Wass Albert látóembereiben párhuzamot látni.) Ehhez azonban szakítani kell megkövesedett struktúrákkal. Megkövesedett szív helyett hússzívet kell kérni. Hivatalnok szemlélet helyett orvosi szemléletre váltani. Látni – nemcsak nézni. A jövendô teendôket, célokat felismerni. Komolyan venni a ’reménységdajkálást’. Az ’Akié a gyermek, azé a jövendô’ jegyében ápolni, segíteni a családokat. Gazdasági társulásokkal megélhetést biztosítani. A történelem nem tûri a halogatást, körülményeskedést. Nemcsak tervezni kell, de a megvalósítást is azonnal kell kezdeni. Fontos kérdés: ’Kik, kikkel, mit és hogyan, mikor cselekedjenek?’

MIT

ÉR?!

HA...

Mit ér, ha h i á n y z i k: hétköznapból a munka. Ünnepbôl a harangszó, kalászból az élet kenyere, rózsaágról a pattanó bimbó, ifjú arcról a reménység ritmusa. Mit ér, ha hiányzik szerelembôl a csókutód, esküvôrôl a Holnap hite, házasságból a Hajnalt hozó gyermek, unokák ajkáról anyókáék álma, ha hiányzik, mit ér... Mit ér, ha hiányzik: hajnalból a harmat, pitymallatból a madárdal, nappalból a napsugár, fenyvesbôl az ózon, sziklából a szilárdság, cellából a reménység, pipacsról a piros köntös... Függöny mögül a röpködô kedve, unokák ajkáról a magyar szó Apókáék zsoltárzsongatása, ha hiányzik... mit ér? Forrásból a csobogó víz, kórházból az orvosi szív. Mit ér, ha hiányzik: iskolából gyermeksereg, kezdetkor a Sion-hegye, könyvekbôl a Károli szelleme, válságból a Megértô Mentô kéz asszonyaink álmából a gügyögô bimbó, ügyeinkbôl a sugárzó remény, ha hiányzik... mit ér... (Beszélgetés a csönddel, Székelyudvarhely, 1990.)

40


1/24/2007

2:50

Page 41


Nagy Miklós Kund

Valóban itt maradt, velünk maradt, még ha hajlamosak vagyunk is hamar felejteni, megfeledkezni mindarról, amit ô is ránk hagyott. Életmûvének jelentôségét a Mezôség napokban eltávozott nagy fia, Pusztakamarás szülötte, Sütô András tömörítette pár mondatba az említett könyv elôszavában – a nagyasszony jelzôt is ô kölcsönözte Kabós Évának – szavaihoz hozzátéve, hogy „sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ô emlékeinek tükrében”. A Sütô-örökség is bizonyítja, hogy az író is a szülôi elvárásokhoz igazodva, e belsô késztetés hatására törlesztett adósságaiból földi léte utolsó percéig. Reméljük, hogy az általa létrehozott, megteremtett értékes életmûvet is sikerül tovább éltetnünk, magvetését szárba szökkentve, termôvé nemesítve, minél szélesebb körben terjesztenünk a Mezôségen is. Annál is inkább, mivel, mint már említettem, e hányatott sorsú régióban, e mind nyilvánvalóbb szórványban még nagyobb szükség van a két szóban forgó egyéniséghez hasonló, szenvedélyes szolgálattevôkre, egyszemélyes intézményekre, tûzfelelôsökre, „égtartó emberekre”, mint egyebütt. Olyanokra, akik mint Kabós Éva is, tisztában vannak azzal, hogy „Valami van, amit csak én tudok!”, és ennek tudatában élve, cselekedve, ezt szeretnék továbbadni, az újabb nemzedékeknek átmenteni. Sajnos azonban a térség vészesen fogyatkozó magyarsága mind ritkábban szüli meg, termeli ki magának ezeket a profétaszerûen megszállott, önkéntes teherviselôket, a másokra hatni képes, önfeláldozó személyeket. A fáradhatatlan Kövesdi Kiss Ferenceket például, akik nemcsak riadót fújtak, de bármikor készek voltak tenni is a felvállalt ügy érdekében, amilyen a pár esztendeje kidôlt református lelkész, a kissármási Herman János is volt. És a sor még folytatható. De egyre inkább múlt idôben kell beszélnünk. Az utánpótlás mind foghíjasabb. Fogy a gyermek a Mezôségrôl, csökken a magyarul tanulók létszáma.

Egyszemélyes intézmények, cselekvô kisközösségek a Mezôségen Sártenger vagy „Holttenger”, de az én hazám! A Mezôség egyik leghûségesebb és legkitartóbb embere, az öt éve elhunyt Kabós Éva emelte e hitvallásszerû kijelentést a Volt egyszer egy kút címû, 1997-ben megjelent megrendítô önéletírása kezdô fejezetének élére. Egyre kevesebben mondják, mondhatják el ugyanezt, és még kevesebben ugyanolyan hitelesen, mint az egykori maroslekencei földbirtokos, Kabós Kálmán költô lánya, az egyik legismertebb, legmegbecsültebb mezôségi történelmi család leszármazottja, aki nem csak veretes szóval, de – korán magára maradva, amíg csak tehette, amíg engedték, erejét megsokszorozva, Erdély nagyasszonyainak odaadásával és lelkületével – gazdálkodó mindenesként is istápolta, próbálta erôsíteni, felemelni, szellemiekben, anyagiakban gyarapítani szûkebb pátriája népét. Ezt tette akkor is, amikor korán elhunyt édesapja munkáját, a birtok vezetését is ifjú lányként magára vállalta, akkor is, amikor dél-erdélyiként kellett még több nehézséggel megküzdenie, majd még nehezebb körülmények között, mikor már mindenüket elvette a hatalom, és kényszerlakhelyre költöztették. Sôt a tollat is letétették vele, egy ígéretesen indult lírikusi pályát törve ketté ezáltal. De a mezôségiek sorsának alakulása volt a gondja a rendszerváltás után is, amikor a megkésett erkölcsi jóvátétel mellett némi kis anyagi kárpótlásnak is örvendhetett. Kevéske pénzét szeretett közössége javára igyekezett fordítani, gyakorlatba ültetve élete ars poeticáját, amelyet ekképpen foglalt össze: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” 41


1/24/2007

2:50

Page 42

PoLíSz

Szeptember végén a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tartották meg a református középiskolák közös tanévnyitóját. A Fejedelem iskolája évszázadok óta az erdélyi magyarok egyik szellemi fellegvára. A legnehezebb idôkben is az tudott maradni. Napjainkban is nehéz korszakot él át. A pénzhiány mellett mostanság talán a csökkenô diáklétszám a legaggasztóbb az ôrhegy alatt. Az ôsi alma mater tanulóit alapításától kezdve elsôsorban a Székelyföld és a Mezôség adta. Az elôbbi térség gyermekei, ifjai egy ideje már saját iskoláikban képezik magukat, a mezôségi tájakon viszont a hangsúlyozott szórványállapot, a magyarság apadása miatt lett jóval kevesebb a beiskolázható ifjú. Szôcs Ildikó igazgatónô elmondta, egyértelmûen érzékelhetô, hogy a kollégium a Holttenger településeirôl már csak kevés kis- vagy nagyobb diákra számíthat. Miközben maga Enyed és környéke is hamisítatlan szórványállapotba került. Pedig mennyi tehetséges szülötte volt e tájnak valamikor! Ez az ünnepi tanévnyitón is ismételten kidomborodott. A festô Barcsay Jenô életpályáját külön fotókiállításon mutatták be. A mezôségi kis falu, Katona nagyhírû szülötte az egyik felvételen a fiatalabb, de hasonlóan hírneves mezôségi alkotó, Sütô András társaságában látható. És hány ilyen találkozóra kerülhetett sor egykoron! E sornak nem lenne szabad megszakadnia. Mindenkinek fel kell lépnie a fogyás e megállíthatatlannak tûnô folyamata ellen. Ki-ki a saját eszközeivel, a maga vártáin talán tehet még valamit ilyen vonatkozásban. Felemelô volt látni ezen az enyedi ünnepélyen is, hogy a helybeli kisiskolások milyen lelkesen és életkedvvel adták elô a hagyományos mezôségi táncrend szépséges táncait. Õk már gazdagodtak valamivel. S, ha látták ezt a mezôségi származásúak is, biztosan büszkék voltak népi tánckincsükre, zenéjükre, dalaikra, népviseletükre. Értékeik tudatosítása e vidékek lakóiban mindenképpen jótékony hatással lehet a továbbiakra.

Kétségtelen, hogy a megmaradás egyik döntô záloga a gazdasági fellendülés. De most nem erre térek ki. Az anyanyelv, a nemzeti öntudat megôrzésének másik nagyon fontos tényezôjével, az iskolával, oktatással se foglalkozom részletesebben, bár annyit én is megjegyzek, hogy a magyar nyelvû oktatásban észlelt komoly veszteségek ellenére, eredményekrôl is szólhatunk, a szórványkollégiumokról például, amelyeknek a következô években, évtizedekben még igen komoly szerepük lehet a fiatalok képzésében, itthon marasztalásában. Legújabban Szamosújváron létesítettek ilyen kollégiumot. Közösségi összefogással természetesen. Ezt azért emelem ki, mert az elôbbiekben a példás egyéniségek, a kezdeményezô, nagy kisugárzású személyiségek nélkülözhetetlen mezôségi jelenlétét hangsúlyoztam. Véleményem szerint azonban munkájuk akkor lesz valóban sikeres, ha maguk mellé tudják állítani, fel tudják rázni a szûkebb-tágabb faluközösségeket is. Hála Istennek, erre is van jó példa bôven. Mindenekelôtt Kallós Zoltán nevével rukkolhatnék elô, hosszasan taglalva a válaszúti megvalósításokat. De inkább számomra közelebbi, kézzel foghatóbb példákra hivatkozom. Elsôsorban Bandi Dezsôére. A mindenki által ismert és tisztelt „Tanár úr” egész Erdélyre kiterjedô, szerteágazó tevékenysége a mezôségi tájakon is gazdagon gyümölcsözött, ott is sikerült ráébresztenie az embereket, hogy milyen felbecsülhetetlen érték rejlik hagyományaikban, népi mûvészetükben, kézmûves ismereteikben. Nem csak erkölcsi értékû kincs az övék, anyagiakban is kamatozhat, gazdasági elôrelépést is kiválthat, turisztikai vonzerôt is kölcsönözhet egy-egy vidéknek, helységnek. Elég a mezôfeleiek gyékényszövésének országos, sôt nemzetközi felfuttatását említenem ilyen tekintetben. Bandi Dezsôben szerencsére az a képesség is megvolt, hogy lelkesedésével meg tudta fertôzni az embereket, 42


1/24/2007

2:50

Page 43


követôket is ki tudott nevelni, civil szervezeteket, kulturális alapítványokat is az ügy mellé állított. Két éve hunyt el, de az általa másfél évtizede létrehozott és folyamatosan mûködtetett, ám azóta „gazdátlanul” maradt Paniti Bartha Sándor Faragókör, amely sok fiatalt vezetett be a népmûvészet varázsos világába és tett meggyôzôdéses hagyományápolóvá, ismét jelentkezett, a mag beérett, az ifjú faragók színvonalas kiállítása jelenleg is a marosvásárhelyi Bernády-Házban látható. Más mezôségi településrôl, például Csittszentivánról is bemutatkoznak ott fiatalok, mert mondanom se kell, a Tanár úr fáradozása a faragás terén is egész mozgalmat fejlesztett ki. Amint az ilyen „felfutásoknak” híre megy, az illetô községgel foglalkozni kezd a média, s mind többen, egyre szélesebb körben kezdenek érdeklôdni a helység iránt. Ezt jó üzleti érzékkel rendelkezô helybeliek hasznosan ki tudják aknázni. Így indultak el s szaporodnak továbbra is a néptánc táborok, a kézmûves táborozások, amelyek immár évi rendszerességgel egy hétre, tíz napra a hagyományôrzés nemzetközi telepeivé változtatják a falut, jótékony pezsgést teremtve. Ha csak e rendezvények erkölcsi hozadékát hangoztatom, az se akármi, hiszen az ottaniakban joggal nô a lokálpatriotizmus és saját értékeik megbecsülése, de ennél jóval többrôl van szó. Vajdaszentivány, Boncida vagy Válaszút neve ilyen szempontból is, gondolom, igen sokatmondó. De, ha már tábor, akkor még egy jelenségre fel szeretném hívni a figyelmet. Ez is hozhat örvendetes szellemi megpezsdülést, teremthet helyi összefogást, erôsíthet közösségi érzést, tenniakarást. Nem mellékesen pedig esély a tehetségek felfedezésére, bátorítására, motiváció arra, hogy a hely szellemét az ottaniak tényleg a magukénak érezzék. Az utóbbi idôben bizonyos mezôségi kisrégiókban is megjelent és reménykeltôn izmosodó képzô-

mûvészeti alkotótáborokra gondolok. Ez is úgy kezdôdött, hogy akadt valaki, aki úgy érezte, tennie kell valamit egy számára kedves, fontos faluért. És az ötletét igyekezett kivitelezni. A mezôségi templomokat, mûemléképületeket is nagy alkotószenvedéllyel megörökítô grafikus, a korán elhunyt Molnár Dénes gondolta át elôször, milyen kedvezô lehetne e mûvészileg kiaknázatlan tájakon is meghonosítani az alkotómunkát. Mezôpaniton talált nyitott fülekre, az ottaniak megértették és felkarolták szándékát. Mûvésztársai pedig igennel válaszoltak felkérésére. Az összefogás valami újat, addig nem tapasztaltat hozott a faluba. A községet és környékét lefestették, megrajzolták, jellegzetességeit, különlegességeit, lakóit lefotózták, megmintázták, kiállításon mutatták be, messzebb is, nem csak helyben, öregbítve a település hírnevét. Az emberek „élôben” találkozhattak az alkotókkal, az igazi képzômûvészettel, belekóstolhattak a tárlatlátogatás kellemes ízeibe, netalán meg is szerezhettek egy-egy mûalkotást. A helység, a szervezô közösség, többnyire a helyi egyházközség pedig évrôl évre gazdagíthatta mûgyûjteményét. És a gyerekek rácsodálkozhattak mindarra, ami ott történik. A mûvészek bevezették ôket az alkotás titkaiba, újabban módszeresen tanítják is az érdeklôdôket, a tehetségeseket. A példa ragadós, a szomszédos településeken is mûködik már ilyen képzômûvészeti alkotótábor. Mezômadarason az idén szervezték meg ötödször, Mezôbergenyében negyedszer. És nem csodálkoznék, ha valahol nem messze hasonló kezdeményezés kapna szárnyra. Helyi kovászra is szükség van, amilyen például a festô tanár, ôsz Zoltán, de a megyeszékhelyen élô mûvészek is mindig kaphatóak az egyhetes alkotó együttlétre. Molnár Dénes halála után grafikus fia, ifj. Molnár Dénes folytatta a szervezômunkát. Jelképes ez a stafétaváltás is. 43


1/24/2007

2:50

Page 44

PoLíSz

pompás bort teremnek, /.../ hogy kerteiben gyümölcs és vetemény éppen úgy megterem, mint bárhol, hogy vesszôbôl és nádból is lehet csinos, lakályos házat építeni, hogy szorgalommal és munkássággal itt is jólétet lehet elôidézni: azt fényesen tanúsítja éppen a Mezôségnek székelyek által lakott, Marosszékhez tartozó része...”. A fent említett helikoni írók közül olyan kiváló alkotókat tudhat magáénak a Mezôség, mint a bonchidai gróf Bánffy (Kisbán) Miklós, dr. Makkai Sándor püspök-író, a székely apostol Nyírô József, czegei gróf Wass Albert, a tragikus sorsú kiváló nyelvész és költô Szabédi László, a mócsi születésû Kiss Jenô. Mindnyájuk közös jellemvonása, hogy alkotásaikban a kitörölhetetlen mezôségi emlékeiket örökítették meg. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy több helikoni írónak is volt kapcsolata a Mezôséggel. Elég, ha megemlítjük, hogy Kemény János bárónak itt volt az esküvôje, Dsida Jenô menyasszonyát, Imbrey Melindát pedig a szívbeteg költôtôl féltô szülôk sármási rokonaikhoz küldik erôsödni. Ebben az idôben születnek Dsida irodalmi élményt is nyújtó levelei Melindához. Kezdjük a mezôségi írók sorát gróf Bánffy Miklóssal. 1873. december 30-án született Kolozsvárott, de a család a bonchidai birtokon élt az év nagy részében abban a pazar kastélyban, amit – nem ok nélkül – Erdélyi Versáliának is neveztek. Bánffyt fiatalabb korában inkább a politika érdekelte, de az 1900-as évek legelejétôl, politikai tevékenységével párhuzamosan bontakozik ki szépirodalmi munkássága, színdarabot ír, novellás kötete jelenik meg. Külföldi útjairól hazatérve, 1926-ban bekapcsolódik az irodalmi életbe, részt vesz a már említett Helikon íróközösség elsô találkozójának elôkészítésében, késôbb az ügyek intézésében és vezetésében. A mûvész-író Bánffy (mû-

Persze, a helyiek erôfeszítései nélkül szinte semmire se mehetnének. De nagyon sokfelé van már új, tágas gyülekezeti ház, az egyház a jelentôs ügyek érdekében mozgósítani tudja a híveket, van, ahol az elöljárók is felkarolják azt, ami hasznosnak vélhetô, és gazdaságilag is megerôsödött egyik-másik falu, felsorakoztatva a tábor mellé a potenciális támogatókat. Biztató, hogy a Mezôségre boruló viharfellegek közül mindegyre fényesen elôbukkan, és beborítja a régiót egy-egy reménysugár.

Adamovits Sándor

A Mezôség helikonista írói Az idén ünnepeltük Marosvécsen, a Kemény-kastély parkjának évszázados tölgyei alatt, a köztudatban Erdélyi Helikon néven ismert munkaközösség megalakulásának 80. évfordulóját; annak a közösségnek, mely az erdélyi írók legszámottevôbb és legjelentôsebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti idôszakban. A Teremtô gondoskodása folytán az 55 helikoni íróból, a tágabb értelemben vett Erdély minden jelentôsebb részére jutott a Szilágyságtól Aradig, a Székelyföldtôl a Partiumig; írók, költôk, akik itt születtek vagy éltek. Orbán Balázs a Székelyföld leírása címû nagyszerû mûvének Marosszék mezôségi része címû fejezetében eleinte nem fest valami derûs képet errôl a vidékrôl, mely a Szamos, Sajó, Aranyos és Maros között fekszik: „...hol ijesztôleg kopár hegyeken hiába keres a szem árnyas erdôt, zöldellô szôlôket, hol a völgyekben nincsenek folyók, nincsenek csevegô patakok, legfeljebb egy-egy lomha tó.” Egy kicsivel késôbb már bizakodóbb, derûsebb a hangja „... hogy a Mezôségen is lehet erdôt növelni, hogy verôfényes oldalai 44


1/24/2007

2:50

Page 45


sadalmi megújhodás szükségességét.” Ezt a jellemzést kiegészíteném Móricznak egy korabeli vásárhelyi írónak tett szóbeli közlésével: „1941-ben, mikor Móricz Zsigmond Marosvásárhelyen járt Molter Károlyéknál, mondta... az egész erdélyi irodalomból csak a Bánffy-trilógia fog megmaradni.” A nagy író jóslata nem vált be – de a trilógia valóban a hazai magyar irodalom egyik gyöngyszeme. Bánffy mezôségi életének emlékeit nagyon megcsúfolta a történelem. 1944. október 11-én Kolozsvár, úgymond, „felszabadul”, pár nap múlva a bonchidai kastély vagyontárgyait 40 teherautó viszi el, s a kastélyt – mely eddig részben kórház is volt – felégeti az SS. A fél évszázada romokban heverô kastély most a román és a magyar állam közös erôfeszítésével, ha lassan is, de újjáépül. A háború befejezése után, 1946-tól Bánffy újból bekapcsolódik az irodalmi életbe, írásai jelennek meg az Utunk címû irodalmi lapban, a Józsa Béla Atheneum kiadja utolsó regényét a Bûvös éjszaká t. Ezek után visszatér Budapestre, ahol visszavonultan él.

vésznevén Kisbán), mind többet hallat magáról, több színdarab szerzôje, rendezôje, díszlet- és jelmeztervezôje, közben illusztrálja az Erdélyi Szépmíves Céh által megjelentetett köteteket. 1928-tól az akkor megjelenô, az íróközösség elnevezését viselô Erdélyi Helikon szépirodalmi és kritikai lap fôszerkesztôje annak megszûnéséig. 1934-ben kezdi el az élete fômûvének tekintett Erdélyi történet trilógiát, melynek történései a Mezôségen is zajlanak. Bánffynak ez a legnagyobb epikus vállalkozása. A három részes, ötkötetes regény az erdélyi és magyarországi felsô tízezer életének freskója, az 1904 és 1914 közötti idôk, a Ferenc József-korszak színes, érdekes megjelenítése. A mûvészi képekben megrajzolt regényrôl több jeles írótársa mondott véleményt. Móricz Zsigmond ezt írta: „Én a legnagyobb örömmel fogadom el hivatottnak és illetékesnek minden sorában. Sôt csodálom is: a magyar élô arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott... Bánffy Miklós kaszt-társainak pontos és alapos arcképsorozatával, s az egész kadáverbôl áradó nehéz és reménytelen levegôvel igazolja a tár-

A Bólyai Líceum tanárija 45


1/24/2007

2:50

Page 46

PoLíSz

Lássunk még egy vallomást a nagy kortárstól és baráttól, Kós Károlytól: „Én ôt nagyon szerettem. A feleségem halála után egyetlenegy temetésre mentem el. Az övére. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a Házsongárdba, amikor halála után több mind negyedszázaddal hamvait – kívánsága szerint – hazahozták.” Makkai Sándor a két világháború közötti erdélyi közélet egyik markáns alakja, nemcsak mint lelkész (késôbb püspök, s mint ilyen, a román parlament tagja), hanem íróként is. A történelmi múltú Nagyenyeden, 1890. május 13-án született papi családban; apja református lelkipásztor és egyházi író, ami máris magyarázatot ad arra, hogy életmûvében miért halad párhuzamosan két fô szál: a teológiai értékelések és a történelmi regények megírása. A teológia elvégzése után egy ideig Kolozsvárott vallástanár, ezt követôen a mezôségi Vajdakamaráson lelkész, és innen kerül Sárospatakra teológiai tanárnak. Egy méltatója szerint „Erdély legkiválóbb kollégiumain, egy életen át hálával emlegetett filozófiai tanulmányokon, a mezôségi Holt-tengeren és a teológiai katedrán át vezetett útja a püspöki szék felé.” Abban az évben nyerte el ezt a magas egyházi méltóságot, amikor Kemény János elôször küldi el meghívóját Erdély íróinak, köztük Makkainak is, hogy helyzetképet vegyenek fel az erdélyi irodalom akkori állapotáról és jövô lehetôségeirôl. A következôkben életútjának most inkább csak a mezôségi Vajdakamaráson lelkipásztorként eltöltött két évére – 1915. szeptember 7-én történt beiktatása és 1917. szeptember l-jei lemondása közötti idôre – emlékeznék bôvebben. Az író kétéves lelkipásztori tapasztalatait megszépítette múlt utáni nosztalgiája, ebbôl ötvözôdik varázslatosan szép társadalmi regénye, a Holttenger. Kevés falu dicsekedhetik azzal, hogy életét egy író átmentette az örökkévalóságba – Vajdakamarás ilyen falu.

Regényének hôsei akkor élt református és nem református személyek, egyházi vezetôk, akik csak kis részben képzelet szülte alakjai a regénynek. Jellegzetes személyiségek jelennek meg a könyv lapjain: kurátor és tanítókisasszony, egy goromba, erkölcstelen és durva uradalmi intézô. A fôhôs, Katona László (azaz Makkai Sándor) kétszer is találkozik gróf Bethlen Istvánnal, aki a regény szerint nagy megértést tanúsított Makkai reformelképzelései iránt, és sok mindent ígért a háború sikeres befejezése után (ne felejtsük el, a cselekmény az elsô világégés éveiben játszódik): agrárreformot, utakat, hitelszövetkezetet, sôt kórházat is a bükkerdô aljában (különben ilyen erdô nem volt a faluban) a tüdôbetegek kezelésére. Cserébe azt kérte Lászlótól, hogy nyugtassa meg a falu népét: az igazságos gyôzelem nem késik. A második találkozásnál a gróf bevallja, hogy nagy bajok vannak a fronton, de a front mögött is. Nem valószínû, hogy ezek a találkozások megtörténtek, de Makkai kérései, óhajai igenis reálisak voltak. Megvalósításukhoz száz év sem volt elég. Akkor, az elsô világháború idején nem volt föld, amit a parasztok megdolgozzanak, mert az a grófé volt. Ma már volna föld, de nincs, aki megdolgozza, és nincs mivel. Természetesen nem érdektelen az sem, hogy Makkai Sándor, nyolcvan évvel ezelôtt, miként látta és írta le a vajdakamarási parasztok életét és mindennapjait. Makkai regénye, a Holttenger lassan elfelejtôdik, a valós szereplôk már mind meghaltak, de a Vajdakamarásról szóló regény az idôk végezetéig megörökíti ennek a kis eldugott, sáros mezôségi falunak a nevét. Ésszerû vállalkozás volna, ha a regényt újra kiadnák, mert nagyban elôsegítené az erdélyi szórványmagyarságot, hogy azonosságtudatban, összetartásban megerôsödjön, és biztosítva legyen megmaradása Erdélyben. 46


1/24/2007

2:50

Page 47


A mezôségi élet másik megörökítôje sem kisebb személyiség, mint Nyírô József – a húszas évek modern romániai magyar irodalom indulásának eredeti hangú tehetsége. Benedek Marcell mondja róla, hogy az 1889. július 18-án, az Udvarhely vármegyei Székelyzsomboron született író: „új, erôteljes színpompás nyelvet hozott; prózája dúsan rakott képekkel, hasonlatokkal, meglepô, monumentális szépségekkel. A székely nép sorsa, múltja, elhagyatottsága, emberi értékei az ô munkáiban mutatkoztak meg elôször.” Irodalmi munkásságára 1921-ben figyeltek fel, mikor megnyerte a Zord Idô novellapályázatát, Haldoklik a székely címû írásával. A római katolikus teológia elvégzése után vallástanár, falusi plébános, majd e pályától megválva, molnárként keresi meg mindennapi kenyerét a maga és családja számára. Kevés a munkája, nem is nagyon ért hozzá, így mind gyakrabban látjuk Kolozsvárott írókörökben, szerkesztôségekben. 1923-ban öt társával megalapítja az Erdélyi Szépmíves Céhet. Ezután írói és újságírói pályája felfelé ível. Nyírô kiemelkedô írói életmûvet hozott létre, elsô elbeszéléskötete, az 1924-ben közreadott Jézusfaragó ember, ami a születôben lévô erdélyi magyar irodalom elsô nagy sikere és hagyományteremtô alkotása volt. Elbeszélései mellett van két olyan regénye, amely mindenképpen a huszadik századi magyar prózairodalom élvonalába tartozik. Önéletrajzi regénye, az Isten igájában azt a rögös utat mutatja be, amely a papi szemináriumtól a falusi plébánián és az elsô világháború poklán keresztül a falusi molnárként végzett kétkezi munka idilljéhez és az erdélyi magyar író próbatételekben gazdag küldetéséhez vezet. Az író erdélyi korszakának utolsó alkotása, a Néma küzdelem címû történelmi regénye, ami Budapesten látott napvilá-

got 1944-ben. Ebben új területet jár be: a Mezôséget. A pusztuló szórványmagyarságról fest lehangoló képet a századfordulót megelôzô idôbôl. Nyírô munkái évtizedeken keresztül indexen voltak, s ha nem is lehet maradéktalanul egyetérteni, fôleg a világháború végén kifejtett nézeteivel, de hûsége népe iránt mindenképpen elismerést érdemel. íróként az említetteken kívül Kopjafák, Havasok könyve címû elbeszélésköteteivel, Uz Bence címû regényével, A siboi bölény és Madéfalvi veszedelem címû történelmi regényeivel mindenképpen ott van a helye az erdélyi magyar irodalom élvonalában Tamási Áron, Bánffy Miklós és Kuncz Aladár mögött, de Kós Károly, Karácsony Benô és Kemény János mellett is. Másik kiváló íróegyéniségünk a lélekben és írásaiban a Mezôséghez hû erdélyi író-költô gróf Wass Albert 1908. január 8án született Válaszúton. Családjának eredete 1142-ig vezethetô vissza, Erdély legrégibb történelmi családjai közé tartozik, melynek nagy szerepe volt e tájak történelmének alakításában. Gyermekéveit a válaszúti és czegei birtokon töltötte, majd beíratták a nagy múltú Református Kollégiumba. Évek múlva, mikor már elkerül otthonról, vágyódását a drága otthon után, egyik írásában így fejezte ki: „... hogyha kérhetnék Istentôl a magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerû kicsi házat, négy szobával, vadszôlôs tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én és az, akit szeretek. És a csönd és a béke. /.../ Hiába vágytam rá, nekem nagy ház jutott. Nagy ház és kevés béke. S a régi kertet és a régi udvart ott a Mezôség közepén gyom lepte be, s idegenek járják. Maholnap elpusztul a ház is, a régi fákat fejsze 47


1/24/2007

2:50

Page 48

PoLíSz

dönti le, és nem marad utánuk semmi nyom, csak néhány emlék és néhány hangulat.” Nagybirtokosként természetes volt, hogy mezôgazdasági szakmát választott, s a debreceni Gazdasági Akadémia után Hohenheimban erdômérnöki diplomát szerzett. Ezután aktívan bekapcsolódik az irodalmi életbe is. Elsô nagyobb közönségsikerét Farkasverem címû, 1934-ben megjelent regényével aratta, melyben a Mezôségen élô magyar földbirtokosok életével vetett számot. Az ízig-vérig erdélyi író bizonyára legnagyobb és legmûvészibb írói alkotása a Mire a fák megnônek és A kastély árnyékában címû kétkötetes családregénye, melyben egy mezôségi magyar mágnáscsalád életét beszéli el a negyvenyolcas szabadságharc bukásától a századfordulóig. Ez a családkrónika ad alkalmat az erdélyi magyarság történetének megvilágí-

tására. Az író – hasonlóan Bánffy Miklós Erdélyi történet címû trilógiájához és Nyírô József Néma küzdelem címû regényéhez – azt kívánta bizonyítani, hogy az 1918-as összeomlás nem a véletlen mûve volt, hiszen a kiegyezés utáni korszak erdélyi politikája homokra épült – az erdélyi magyar társadalom meggyengülése ekkor következett be. A felsorolt nagyszerû írók mellett a Mezôség két jeles költôvel is büszkélkedhet: Szabédi Lászlóval és Kiss Jenôvel. Vannak, innen végleg elszakadni nem tudó, ide ismét visszatérô jelesei a Mezôségnek. Ilyen a Mócson született Kiss Jenô. Innen vezetett életútja Kolozsvárra, ahol hosszú idôn át folyóiratok, könyvkiadók avatott munkatársaként szolgálta az erdélyi magyar irodalom ügyét. Éveken keresztül vendége volt Marosvécsen a Kemény János szervezte Helikon-találkozóknak is. Õ fedezte fel, hogy az erdélyi

A konferencia résztvevõi 48


1/24/2007

2:50

Page 49


táj hangulatában „valami finom és szomorú szépség” bujkál – ezt a hangulatot idézi meg verseiben. A két háború közötti években Szabédi László, aki nemzedéktársa volt Wass Albertnek és Kiss Jenônek, gyermekként a Székely Mezôség Szabéd nevû helységében kezdett megismerkedni az élettel. A fogadott szülôfaluban az apai és anyai ági felmenôk közt egyaránt jelen vannak gazdaemberek és unitárius lelkészek. 1933ban vette fel a Szabédi nevet. Tanulmányait a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte, ahol már lapot szerkeszt, itt jelennek meg versei, s ezzel örökre eljegyezte magát az irodalommal. Helikonistaként az 1942-es összejövetelen ô jelenti be, hogy a fiatalabb írók az év tavaszán, ugyancsak magyar nemzeti és népi célok szolgálatára írói munkaközösséget alakítottak. Ennek tagjai között volt Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenô és Wass Albert. A tragikus sorsú Szabédi generációkat oktatott a Bolyai Tudományegyetemen, és szerettette meg velük a magyar nyelvet, nyelvtörténetet. Élete utolsó éveiben a magyar nyelv ôstörténetérôl írt nagyszabású mûvet, miközben rengeteg zaklatásnak volt kitéve, mely végül öngyilkosságba kergette. A fent említett helikonista írónagyságok, mint láthattuk, méltó emléket állítottak a Mezôségnek, a tájnak, az embereknek. A hálás utókor meg is emlékezik róluk évente vagy a jelesebb évfordulókon. Rendszeressé váltak az évente megrendezett Szabédi Napok, ahol megjelennek tisztelôi a kegyelet virágaival. Wass Albert emlékének ápolói is mind erôteljesebben hallatják hangjukat, kiadásra kerül egész életmûve. Remélni merjük, hogy az elkövetkezô években a többiek emlékét sem engedik beporosodni. Legalább Bonchidán, Vajdakamaráson, Mócson és Kidében. De ehhez olyan lelkes emberek kellenek, mint a pár éve elhunyt Mezôség Apostolának nevezett Kövesdi Kiss Ferenc,

aki az emlékezés mellett a kultúra és a vallás lelkes terjesztôje is volt. Õ kongatta meg a vészharangot a Mezôség felett – siessünk, ha meg akarjuk menteni a Holttenger népét, de ezt csak úgy lehet, ha hitben erôs emberek fognak össze. Igaz, nem tartoztak a helikoni íróközösséghez, de sok közük volt hozzájuk, és nem lenne teljes a Mezôség irodalmáról alkotott kép, ha egy mondatban nem említenénk, emlékeznénk meg a nemrég elhunyt írófejedelemrôl, a helikoni eszméket mindig pártoló Sütô Andrásról, aki a másik mezôségi Kamarásnak, Pusztakamarásnak állít emléket világhírû regényében az Anyám könnyû álmot ígért ben, és a lekencei író-költô nagyasszonyról, Kabos Éváról. Õ soha nem tudott beletörôdni a szülôföldtôl való elszakadásba, s errôl egyik legszebb versében így vall: „Hány évtizede már, –/ de a Mezôség alkonya / egy percre visszaint, –/, és Lekence fáj nagyon!” Legyen áldott mindnyájuk emléke!

Szakács István Péter

„...egyszerre csak érted üzen az erdô”1 A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában A transzszilvanizmus ideológiája önmeghatározásként, közösségi és mûvészi hitvallásként, erkölcsi kánonként és cselekvési stratégiaként az elsô világháborút követôen kezdett hatni az erdélyi magyarság körében. Elôbb lírai hangszerelésben szólalt meg áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László, a helikoni triász költészetében (1919), majd tettre késztetô felhívásként fogalmazódott meg a Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád által szerkesztett Kiáltó szó címû röpiratban (1921), 49


1/24/2007

2:50

Page 50

PoLíSz

ittmaradásra, értékteremtésre és önépítkezésre biztatva a történelem tektonikus mozgása által az anyaországtól elszakadt erdélyi magyarságot. Egy évtized távlatából Kuncz Aladár Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában címû tanulmányában (1928) foglalta össze e sajátos eszmerendszer kialakulásának körülményeit és meghatározó jegyeit. A transzszilvanizmus teoretikusai és szépirodalmi képviselôi szerint Erdélyben a földrajzi adottságok, a táj és a történelem együttes hatásában – a változatosságban megnyilvánuló összhang eredményeképpen – olyan sajátos lelki alkat formálódott ki, amely az itt élô magyarokat, románokat és szászokat minden más néptôl megkülönbözteti. Ezt a szellemiséget az ember és a táj közti rendkívül közvetlen, gyakran misztikussá mélyülô kapcsolat jellemzi, az évszázadok óta egymás mellett élô népek és kultúrák közti tolerancia igénye, a másság értékként való felmutatása, a kisebbségi lét messianisztikus átélése (Makkai Sándor: Magunk revíziója, 1931) és a gyöngykagyló sorsszimbólummal (Áprily Lajos: Álom egy könyvtárról, 1921) jelzett szenvedésetika és értékteremtés. Misztikus és messianisztikus jellegénél fogva a transzszilvanizmus sajátos vallásként is felfogható, erôt adó, a külvilág kedvezôtlen történéseivel dacoló, megtartó hitként. Wass Albert emberi-alkotói magatartását pályája kezdetétôl fogva a transzszilvanizmus gondolatköre határozta meg, mûveiben az erdélyi gondolat öltött testet. Irodalomtörténeti helye ezért a helikoni írók csoportján belül keresendô, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Nyirô József, Tamási Áron társaságában. Terjedelmes, néhol egyenetlen életmûvének nagy részét epikus mûvek, fôleg regények alkotják. Wass Albert epikájára a történeteket átszövô líraiság jellemzô: erôteljes személyesség, érzelmi telítettség, a költôi képek lírai alkotásokra jellemzô

gyakorisága. Ebben az átpoétizált írói világban fontos szerepet kap az erdélyi táj, a természet. Kétségtelen, hogy mindebben meghatározó mértékben közrejátszottak az író személyes tapasztalatai. Visszaemlékezéseibôl, életrajzi vonatkozású írásaiból tudjuk, hogy milyen varázslatos hatással volt rá gyerekkora – tündérinek látott és az emlékezetében mindvégig ekképpen megmaradó – mezôségi természeti világa (Kard és kasza, Voltam). Elôbb a vasasszentgotthárdi kastély közvetlen környezete, ahol nagyanyja „... húsz esztendô során megteremtette ott, a falu fölött, a csúnya, kopár domboldalon a világ legszebb és legérdekesebb kertjét.” (Nagyanyám tündérkertje. In: Voltam. Szabad Tér, Czegei Wass Founda-tion, 2005, 24. o.) Aztán fokozatosan távolodva az otthon zárt, biztonságos világától a Czegei-tó környéke, ahol hat-hét évesen nagyapjától a vadkacsales izgalmas tudományát tanulhatta el, majd kilenc évesen az elsô vadászat a pujoni völgy fölötti erdôben. (Vadászélmények Nagyapámmal. uo.: 55–57 o.). Ezeket az elsô tájélményeket követték aztán a többiek: a Mezôség, a havasok, Erdély természeti-földrajzi világának fokozatos felfedezése, s az emlékezet rekeszeibe való gondos elraktározásuk. Mintha csak megsejtette volna akkor és ott az írói hivatás gondolatával játszadozó, fiatal erdélyi magyar arisztokrata, hogy milyen nagy szüksége is lesz rájuk késôbb írói világának megteremtéséhez. Ezek a többletjelentéseket hordozó természeti leírások alkotják Wass Albert életmûvének esztétikai szempontból legértékesebb részeit. Wass Albert lírai alkotásokkal debütált (Virágtemetés, 1927). A természeti motívumok már elsô kötetében felbukkannak. Idill a magasságba címû, Reményik Sándornak ajánlott költeménye például a transzszilvanizmus lírájának egyik jellegzetes motívumára épül. Az orkánban elpusztuló „vén fenyô-Titán” s az ôt átölelô 50


1/24/2007

2:50

Page 51


azt mondják, hogy kellemes. A hosszú ember ott van már mélyen a háló alatt. A mezôségi éj ráterül lomhán és szürkén és gondolatpusztító álmossággal.” (Kráter, 2002, 7. o.) Ez a táj végzetszerûen meghatározza az itt élô emberek életútját: „Aki ott, az álmodozó tavacskák környékén azt akarja, hogy a dolgai rendben menjenek, az nem szabad megfeledkezzen arról, hogy a Mezôségen van. (...) A Mezôségen nem okosság akarni. Olyasmit fôleg, ami nem lehetséges. Hogy pedig mi lehetséges ott, s mi nem, azt nem emberek döntik el. Hanem a dombok s a rájuk boruló változatlan boltozat, a tücskök meg az ungok és békák s a vizek, amelyek surranva vándorolnak tóról tóra, régtôl talán a mindenség kezdetétôl, ugyanígy.” (uo. 175. o.) A második világháború utolsó éve fordulópontot jelentett Wass Albert életében. Ekkor hagyta el az országot, és ettôl fogva 1998-ban bekövetkezett haláláig elôbb Németországban, majd az Amerikai Egyesült Államokban élt emigrációban. Itt, az idegen környezetben, több ezer kilométer távolságra szülôföldjétôl a transzszilvanizmus jegyében folytatódott és teljesedett ki otthon éppen csak elkezdett írói pályája. Az erdélyi gondolat céltudatos vállalása makacs hittel s valamiféle erôteljes, misztikus átéléssel ötvözôdött benne. Legkisebb fia, Wass Endre, aki Hamburgban nevelkedett, és az Egyesült államokba látogatva tizennyolc éves korában ismerte meg apját, nemrég egy közönségtalálkozón arról beszélt, hogy Wass Albert az otthonitól igencsak különbözô floridai környezetben ifjúkorának erdélyi tájait látta maga elôtt. „Édesapám sétálás közben minduntalan azt kérdezte tôlem, látom-e, mennyire hasonlít Astor Park környéke Erdélyhez.” A lélek önvédelmi reflexeként a szülôföld interiorizálódott Wass Albertben, s kiapadhatatlan ihlet- és élményforrásként hatott az idegen környezetben. Elsô számûzetésben, még németorszá-

szomszédos fenyô képe a nagyság pusztulása miatt érzett fájdalom s az összetartozás fontosságának kifejezôje és példaadója a veszélyessé vált világban. Jegenyék címû, Ady dekadens magatartására és hangvételére emlékeztetô verse pedig a másság méltóságának dacos vállalása, s a szellemi otthontalanság szorongató érzésének a magyar irodalomban Janus Pannonius óta ismert (Egy dunántúli mandulafáról), természeti képek által történô megnyilatkozása: „Vagyunk bús, árva óriások,/ rekettye-raj közt büszke Mások:/ idegenek és jegenyék.” Elsô regénye, a Farkasverem (1934), amit 1940-ben Baumgarten-díjjal jutalmazott a Babits Mihály által vezetett kuratórium, a Mezôségen játszódik. Az életmû egészében talán ez a leginkább kiegyensúlyozott, legegységesebben megkomponált alkotás. Önéletrajzi alapja nyilvánvaló: fôhôse, Rápolthy Jenô báró a háború utáni zavaros idôkben, a rámaradt birtokrész megôrzésén fáradozik. Körülötte a mezôségi táj, a Czegei-tó és környékének változatos természeti világa mintegy vissza-visszatérô zenei motívumként, hol halkan, hol erôteljesebben kíséri, ellenpontozza a fôhôs lelki világában végighullámzó érzéseket és gondolatokat: „Egyszerre, mint valami láthatatlan karmesteri jelre megrezdül a mocsár roppant zenekara: a békák. Ezer meg ezer hang szólal meg egyszerre, brekeg, lármázik, zajong, valami fájdalmas, egyhangú ôszi melódiát, szünet nélkül, taktus nélkül, folyton, folyton, folyton, egyformán. Az ég és az égen kigyúló csillagok, a dombok, a fák, az országút, a rét, a nádas, a tó, minden, minden beleolvad és feloldódik ebben a hangzavarban, egyetlen zsongássá, egyetlen gondolattá, egyetlen álmos érzéssé simul minden, ami élet volt, szeptember volt, Mezôség volt. Valami zsibbasztó óriási háló alatt liheg a föld: keserû füstszag és békazene, bénító különös narkózis, ilyen lehet az a meghalás, amire 51


1/24/2007

2:51

Page 52

PoLíSz

már csak fent a gerinceken s a forrásvidék táján áll még a rend.” (I. Az urszubeli leány. Budapest, 1990, 5. o.) Wass Albert világszemléletének egyik tételmondata fogalmazódik meg az ellentétre épülô leírás végén, az a rousseau-i gondolat, ami szerint az érintetlen természet az összhang és a rend világa a diszharmonikus, kaotikus társadalommal szemben. Ennek a természeti világnak a leírásai egyszerre költôiek és térképszerûen pontosak, hangulatosak és a legapróbb részleteikben is hitelesek, érzékletesek és misztikusak: „Békés és megnyugtató érzése volt, hogy ameddig ellát a szeme, sok-sok napi járóföldre, kereken, nincsen ház és nincsen ember. Csak a szarvasok és a medvék. Õzek és nyestek. Harkályok, mókusok, bükkfák, fenyôk, virágok, patakok. És mindezekkel együtt, mindezeken fölül, belül, mindezeket összeölelve valami nagy kék Titokzatosság, olyan, mint az ég, mely összefogja a csúcsokat és a gerinceket... és aminek

gi tartózkodása idején írt regénye, a szerelem és végzet hatalmáról szóló A funtineli boszorkány címû trilógia az Istenszéke vidékén játszódik, azon a tájon, ami a késôbbiek során az életmû partitúrájának meghatározó motívumaként újra és újra felbukkan Wass Albert írásaiban. A regény ugyanakkor fájó nosztalgiával teli múltidézés, emlékezés azokra az idôkre, amikor még érintetlen és tiszta volt itt a természet. „Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midôn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé. Ma már nem jár arra, ha pihenni akar. Elûzték az emberek. Elriasztották a gôzfûrészek, a lárma és a kiabálás, fadöntés zaja, mozdonyok sípja, a sok, hevenyészve összetákolt ház, a szemét, a piszok, a békétlenség és mindaz, ami az emberrel együtt a völgyeken följött. Ma

A tó, tó ennek a tájnak az örök kincse 52


1/24/2007

2:51

Page 53


nincsen neve, mert nem lehet neve...” (Uo. 113. o.) Ebben a világban van jelen Isten. Wass Albert panteizmusának legközvetlenebb kifejezését az elôször 1947ben megjelent Te és a világ címû aforizmatikus lírai életbölcsességeiben leljük meg: „Nézz meg egy virágot. (...) Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-mûvész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy mûvész keze dolgozik körülötted. (...) Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. (...) Ott leled mindég a mûhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. (...) Megtalálod a fûszálban, amikor éppen nô. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél.” (Te és az Isten. In: Te és a világ. Kráter Mûhely Egyesület, 2001, 153–155. o.) Wass Albert regényeinek, elbeszéléseinek gyakori helyszíne az erdô (A funtineli boszorkány, A titokzatos ôzbak, Az Antikrisztus és a pásztorok, Adjátok vissza a hegyeimet, Ember az országút szélén, Kard és kasza, Tavak és erdôk könyve stb.). Ennek az irodalomban általában szorongást, félelmet sugalló, az eltévedés veszélyével fenyegetô, sötét útvesztôként megjelenô tájmotívumnak a jelentései megváltoznak Wass Albert írói világában. Nála az erdô felfedezésre váró, szépséges csodákkal teli, varázslatos hely, ahol a „látó-ember” otthonosan érezheti magát. Mese az erdôrôl címû lírai történetében így bíztatja beavatás elôtt álló gyerekolvasóját barangolásra: „Amikor az erdôre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben elôtted az elsô rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdô észrevett. (...) Haladj bátran, egyre mélyebben az erdôben. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy Angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép elôtt. De miattad nem sírnak már.

Mosolyognak, amikor jönni látnak. (...) Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. (...) Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. (...) És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretet és a békességet.” (In: Tavak és erdôk könyve. Kráter Mûhely Egyesület, 2002, 82–83. o.) Wass Albert regényeiben a természet nem csupán a gyönyörködés tárgya, hanem megelevenedô, titokzatos erô is. Az Antikrisztus és a pásztorok (1958) címû regényében a természet átformálja az önzés és hatalomvágy által romba döntött emberi világot: „... csupa virág volt a régi falu és csupa illat. (...), s dalolt, (...), ezersok boldog fészekrakó madár torkával dalolt, és olyan félelmetesen szép volt és csodálatos, hogy a vándor megállt, és összetette kezeit a szívén, és csak állt sokáig, nézett, és hallgatott.” (Mentor, 2000, 246. o.) A völgy mélyén lapuló falu ambivalens – apokaliptikus és édeni – képe, az alkonyi ég alatt harangszóra gyülekezô madárrajokkal és egyetlen vénséges lakosával Wass Albert írói világának talán legdöbbenetesebb leírása. Az erdélyi táj ugyanakkor a hazatérés és az önmagára találás lehetôségét is jelenti, a védelmet, a biztonságot és az otthonosságot az ellenséges emberi világban. Ezeket az értékeit örökítik meg az írói pálya utolsó harmadában írt Kard és kasza (1974) és Hagyaték (1985) címû regényei. A Kard és kasza elsô része a Wass (Erôss) család kilenc évszázadnyi regényes krónikája (Krónikás írás), a második pedig Wass Albert átírt életének története (Szemtanúság). Ebben a másik életében az író alteregója, az itthon maradt s kommunista pribékek által az ötvenhatos forradalom leverése után megvakított és meggyilkolt, ám 53


1/24/2007

2:51

Page 54

PoLíSz

Székely András Bertalan

titokzatosan életre keltett Erôss Miklós gróf húsz év múlva visszatér elôzô életének helyszíneire, hogy az emberellenes rendszer veszélyes közelségében az isteni szeretet gyógyító és megújító csodáját hirdesse a társadalomból hozzá zarándokló, megkeseredett embereknek. A Hagyaték laza szerkezetét az évszázadok óta ismétlôdô csodák sorozata tartja össze. Hôsei táltosok, titoktudó, a természetet, Erdély változatos tájait nyitott könyvként ismerô, az isteni erôt közvetíteni képes, havasi emberek. A regény utolsó lapjain az Istenszéke lenyûgözô természeti világában a vén táltos a szélbe szórja az idegenben meghalt, s ekképpen hazatérni vágyó magyar erdômérnök, Keserû Márton hamvait. Mozdulatával a helyét átadni készülô titoktudó vénember végzetszerûen összekapcsol múltat és jövendôt, fikciót és valóságot, írói és regényhôs sorsot, számûzöttet és szülôföldet a transzszilvanizmus életre-halálra szóló kötésében: „– Szél, galonyai szél, magyar hegyek szele – mondta (a vénember) s mély, erôs hangja tovaszállt a völgy fölött, akár a harangszó – vidd magaddal, ami Keserû Mártonból hátramaradt, hintsed széjjel erdôkön, mezôkön, kaszálóréteken, legelôlankákon, patakok partján, mindenütt, ahol valamikor Keserû Márton, bujdosó magyar járt és élt és örvendezett a világnak rövid élete során, bujdosásának ideje elôtt. Vigyed, Isten szele, vigyed. S egyszerre csak, mintha parancsszóra várt volna csupán, valahonnan a sziklák közül elôlebbent egy virágszagú, hûvös kezû, gyors szárnyú szellô, elkapta a zacskóból kiszórt hamut, s vitte, vitte lefele a hegyoldal irtásán, lefele a völgyön, tovavitte szempillantás alatt.” (Kráter Mûhely Egyesület, 2002, 257–258. o.)

Visszatérés a szülôföldre Egy, a Mezôség sorskérdéseit boncolgató tanulmányút és tanácskozás keretében, egyetértve a Kráter Mûhely Egyesület elnökével, arra gondoltunk, hogy „csatoljuk vissza” a kibocsátó közösséghez egy olyan mûvész munkásságát, aki errôl a tájról indult, s két évtizede – nem éppen jószántából – a szülôföldje elhagyására kényszerült. Ma esti kiállítónk: Gálfy-Bódi Tamás Wass Albert, Sütô András és Kallós Zoltán szülôföldjén, tehát a közép-erdélyi Mezôségen, egy vegyes lakosságú faluban, Mezôbergenyén látta meg a napvilágot, hatvan esztendôvel ezelôtt. Bár egész eddigi életét nélkülözések, küzdelmek, több bánat, mint öröm jellemezték, hétszilvafás nemes ôsei tartását máig megôrizte, amely szilárd hitbéli erkölcsi alapokon, népe-nemzete iránti megkérdôjelezhetetlen elkötelezettségen nyugszik. Képzômûvészeti iskoláit Marosvásárhelyen végezte, grafikai és festôi tanulmányai során olyan mestereket mondhat magáénak, mint Zsigmond Attila és Nagy Pál. Munkatársa lehetett üstökös formátumú földije, az alig három hete elhunyt Sütô András új Élet címû hetilapjának, de grafikái annak idején Erdély-szerte föllelhetôk voltak. Tizenöt egyéni és jó néhány csoportos kiállítás jelzi ama életszakaszának állomásait, többek között a vásárhelyi Apolló Galériában, Ifjúsági Palotában és Alkotások Házában is kiállított. Mindez azonban nem a Nyirô és Tamási által idilli fénybe vont „góbés” székely világban, hanem Ceauºescu Romániájában zajlott. A mûvész nem a behódolók, hanem az egyenes gerincû, nyakas kálvinisták fajtájából való, így törvényszerûen ütközésbe került a diktatúrával. Ahogy

Jegyzet: A címként használt idézet Az erdõk és tavak könyvé bõl való.

54


1/24/2007

2:51

Page 55


önéletrajzi írásában fogalmaz: „mert nem voltam hajlandó a zsarnokság által kötelezett normáknak eleget tenni, a hatalom megvonta tôlem mindennemû mûvészi megnyilvánulás lehetôségét.” S, aki körül elfogy a levegô, az – hasonlóképpen azokban az években sok ezer sorstársához – kitörési pontot keres, például vándorbotot ragad. Gálfy-Bódi Tamásban megvolt az eltökéltség és képesség az újrakezdésre: tizennyolc esztendeje az anyaországban építi újjá és teljesíti ki mûvészi életmûvét. Aki csak kissé ismeri a közel fél évszázados agymosás utáni társadalmi közeget a csonkolt Magyarhonban, az sejtheti, hogy mindez nem ment zökkenômentesen s egyértelmûen támogató légkörben... Ennyit a mûvészetszociológiai és közelmúlt-történeti háttérrôl. Gálfy-Bódi Tamás viszont a „csakazértis” etikáján csiszolódott, eredeti alkotó, akinek munkássága immár egyetemes magyar esztétikai érték. Az ôsi kopjafa-faragás, székelykapu-díszítés, írás-rovás nyomdokain haladva, legjobb fametszôink – Budai György, Gy. Szabó Béla, Imets László és mások – méltó követôjeként készíti linó- és fametszeteit, alumínium-karcait. E hozzám legközelebb álló kifejezési formájáról mondta egyszer Mátyás B. Ferenc: „a vésett barázdák technikájával jeleníti meg számunkra az erdôntúli tájból ösztönösen az emlékezetébe rögzült élményeit, mintha csak a múló idô szerepében, a jó és a rossz kánonja szerint karakter-ráncozattal kívánná ismerôssé varázsolni a feledésbôl megmentésre felértékelt tájakat, arcokat (...) E mûvek fekete-fehér, tárgyi és térbeli, fény és árnyjáték változása, az aforizmák töménységével látleletezik az erdélyi országrész még fellelhetô szépségeit.” Alkotás-lélektanilag feltétlenül új korszakot – éspedig az egzisztenciális nehézségek ellenére a remény légkörét sugalló alkotói szakaszt – jeleznek a mostani kiállításon csak jelzésszerûen látható olajfest-

mények Gálfy életében. A fekete-fehér balladás kontrasztja után a színek dominánssá válása, megítélésem szerint az anyaország viszonyaiba való beilleszkedés, az egyébként nem általánosítható, sikeres „gyökér-átültetés” lelki lenyomatai. Mindez a folytonosság és megújulás szintéziseként jelentkezik: élményvilágában továbbra is jelen vannak az áttelepülés elôtti hazai és más elcsatolt területekrôl származó emlékek, impressziók, ugyanakkor az ôt körülvevô itteni valóság is immár megjelenik festményein. Ez utóbbira példa a lakóhelyéhez közel esô Óbuda szemünk elôtt eltûnô házainak, a Margit-szigeti ôsznek, vagy a bôsi „Dunaszaurusz”-nak nevezett vízlépcsô által veszélyeztetett kisalföldi tájnak a megörökítése. Általa eddig nem mûvelt technikákat, módszereket is kipróbál: pontozás („tuffolás”), a japán kortárs mûvészetre asszociáló egy-kétszín-variációs mûvek. Témái között pedig fölbukkan korunk globális, bomló világa és az új helyzetben helyét keresô magyarság értékvesztésénekértékkeresésének problémája. A sokoldalú, alkotó ember, ha múzsája s nemzeti lelkiismerete arra inspirálja, tollat ragad, hogy versben fohászkodjék Urához, ahogy ezt ma este is halljuk. Ha szûknek érzi a történelem által köréje vont határokat, nyaranta áthágja azokat, hosszú évekig foglalkozásokat vezetett a délbácskai Temerin képzômûvészeti alkotótáborában. Végezetül hadd utaljak GálfyBódi Tamás jelentôs folyóirat-, illetve könyvalkotói munkásságára. Grafikusként és képszerkesztôi tanácsadóként a ’90-es években meghatározta az Erdélyi Magyarság címû lap arculatát meg a szemle legjobb írásait tartalmazó antológia-kötetet. Közös munkánk eredményeként az ô metszeteivel adtuk ki Venczel József csíksomlyói passió-újraálmodását, a Misztérium-játékot, és a fiatal váradi költôk Gyakorlótér címû antológiáját is illusztrálta Magyarországon. Borítót tervezett Má55


1/24/2007

2:51

Page 56

PoLíSz

tyás B. Ferenc regényéhez és Matatias Carp Holocaust Romániában 1940–1944 címû tanulmánykötetéhez is. A szülôfalujában gyûjtött népmeséibôl, szintén metszetekkel illusztrált kötetet tett közzé, Az ezerbundás kis szörnyeteget, Az ébredés dilemmái címmel pedig ötven év élettapasztalatainak a sûrítményét vehetjük kézbe aforizmakönyvecske formájában – ezt a könyvét meg a munkásságát bemutató füzetet a kiállítás után dedikálta. A ma este hallott költeményei részét képezik az Uram, én leszállok a keresztrôl címû, megjelenés alatt álló, istenes és hazafias versgyûjteményének. Mûvei eljutottak a Kárpát-medence magyarlakta területei mellett Nyugat-Európa, a tengerentúl, sôt ázsia magángyûjteményeibe. A Vigadó Galériát irányító, nálam sokkal avatottabb mûértô, Feledy Balázs szavaival ajánlom Gálfy-Bódi Tamás képeit a szíves figyelmükbe: „ha ember nem is látható ezeken a végtelenbe futó tereken, akkor is nagyon emberi érzéseket sugallnak mûvei, leginkább drámai asszociációkkal. Képzeteink egyrészt felidézhetnek konkrét tájélményeket, a havasokkal, boglyákkal, az ösvényekkel, a rönkökkel, de Gálfy-Bódi egyik sajátsága, hogy mûvei felidézik a ballada mély, tragédiát is felidézô világát, s eszünkbe juttatják akár Reményik Sándor vagy Wass Albert, vagy épp Tamási áron vagy Dsida Jenô költészetét és prózáját. S kifejezik azt az állapotot, melynek szinte emblémája a (...) ’Gyökerek’, amely jelképében utal arra, hogy milyen erôsen is köti az embert múltja egy vidékhez, s azt is, hogy épp e gyökerek által valamiféle rabságba is tudunk kerülni, de szabadok is vagyunk”. Köszönjük Gálfy-Bódi Tamásnak, hogy mûveinek kiállításával húsz év után megtisztelte egykori lakóhelye, a „civitas novum forum Siculorum” közönségét, Kilyén Ilka mûvésznônek pedig a versekkel való, emlékezetes közremûködését. A szülôföld szeretetérôl s e visszacsatolá-

sunk indokoltságáról pedig hadd szóljon búcsúzóul maga Gálfy-Bódi Tamás, az Álmomban otthon jártam címû költeményében: „Itt minden oly édes, oly szép, mint amennyire végképp keserû. Drága szülôföld, kit elhagyott fiad; lelkében a Kárpát-medence összeér. Énjében lezajlottak ama viharok; haját lengi lassan az ôszi dér. Ki tékozló fiadként messzirôl egyszer csak az otthonba hazatér...”

Barabás László

A Mezôség néprajzi körvonalai és belsô tagolódásának kérdései 1. Bevezetô kérdéseink megválaszolásához, mármint ahhoz, hogy hol van, és meddig terjed az erdélyi Mezôség, hívjuk segítségül e vidék két jeles szülöttjét, íróját: Wass Albertet és Sütô Andrást. Wass Albert a Kard és kasza címû regényének elsô része, a Krónikás írás szerint a család ôse ezen a tájon telepedett meg és épített házat az úrnak 1050. esztendejében. A regény elsô lapjain az író körülírja, és egyben megeleveníti az akkori tájat: „Mert úttalan vadon volt akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy akkor nevezték: a Mezôség. Északon a Szamos völgyét ôrzô királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepûje, keleten a Kendék Maros-parti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölénylakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdôk. Négynapi lójárás széltiben, hatnapi lójárás hosszában. Tó, tó után, nádas nádas megett. Széles határ, 56


1/24/2007

2:51

Page 57


alacsony dombok, bozontos cserefaerdôk, hosszú, füves lankák, mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan pusztaság”.1 Témánk szempontjából különösen érdekes, hogy a táj neve eredetileg Tóvidék lehetett, csak késôbb nevezték Mezôségnek. A Tóvidék viszont akkor igen nagy kiterjedésû, megközelítôleg akkora, mint a késôbbi Mezôség. A mezôségi, közelebbrôl tóvidéki Wass Albert pontosan körülhatárolja – északról, nyugatról, keletrôl és délrôl – ezt „a széltiben négynapi, hosszában hatnapi lójárásnyi földet.” Ennél tömörebb, szemléletesebb, ugyanakkor valósághûbb, egy vidék sajátosságait meghatározó természeti, földrajzi és történelmi tényezôket is figyelembe vevô leírás aligha született a Mezôségrôl. Sütô András a mai Tóvidék déli szélén, Czegétôl „egynapi lójárásnyira” Pusztakamaráson született. Az Anyám könnyû álmot ígér címû emlékezetes lírai dokumentumregényében a mezôségi tájban és az erdélyi földrajzi térben elhelyezi szülôfaluját és népét. „Hol vagyunk hát? A Mezôségnek hívott erdélyi dombvidék kellôs közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytôl hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütôereitôl, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében”.2 Egyetlen mondatban érzékelteti, hogy szülôfaluja egy erdélyi vidék közepében fekszik, de ez nem elônyt, hanem hátrányt, távolságot jelent, s ezt a távolságot nem „lójárásban”, hanem kilométerekben mérik. 2. A Wass Albert körülírta területen, történelmileg éppen azidôtájt, amikor említett regénybeli ôsei ezen a tájon megtelepedtek, négy királyi vármegye alakult: Belsô-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda. Ezek akkor határmegyék voltak, hosszan elnyúltak kelet felé, az Erdélyi-medence belsejébôl a hegyekig, a gyepûkig. A megyeközpontok, az ispán várak a terület

nyugati felében épültek: Désakna, illetve Bálványos vára, Doboka vára, Kolozs vára, és Torda vára. Éppen a korai területi szervezôdéssel összefüggésben szögezik le a történészek, hogy a magyarság egyik jelentôs csoportja 895, a honfoglalás óta folyamatosan jelen van az erdélyi medencében.3 A késôbbiekben, a 12–13. században, a székelyek és szászok letelepítésével változott a négy megye települési és etnikai képe. A terület délkeleti részén Torda vármegyébe ékelôdôtt a marosi székelység, kialakult a székely jogállású Marosszék; Torda vármegye délnyugati részén, a tatárjárás után Aranyosszék; Belsô-Szolnok vármegye keleti részében létrejött a szász népességû és jogállású Beszterce vidéke. Kolozs vármegyében a szász lakosságú Teke és környéke nem részesült a szász autonómiából, megmaradtak a vármegyei közigazgatásban. A Mezôség keleti határait ettôl az idôtôl a székelyek és a szászok zárták le. Nagyot ugorva a történelmi idôben, az újabb tartós területi-közigazgatási átszervezés 1876–77-ben megszüntette a székely és szász székek autonómiáját, vármegyékké alakította a Székelyföldet és a Királyföldet. Átszervezte a négy klasszikus vármegyét is. Az eddigi területi egységek hagyományait, jellegzetességeit megôrizve, így jött létre akkor a mezôségi településeket is magába foglaló Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda-Aranyos, Maros-Torda és BeszterceNaszód vármegye. A történelmi és néprajzi irodalomban, a hagyományos magyar köztudatban a településeket e megyebeosztás szerint veszik számba. Napjaink közigazgatási beosztása újból átszabdalta a megyéket, határokat: az öt helyett csak három maradt. Az 1968 óta érvényes megyei beosztás szerint Kolozs megye keleti-délkeleti, Maros megye nyugati-északnyugati és BeszterceNaszód megye déli-délnyugati részének településeit sorolhatjuk a Mezôséghez. 57


1/24/2007

2:51

Page 58

PoLíSz

Bergenye. Ez is a Mezôséghez tartozik – azt mondják. Nem az! Székelyek lakják, akik adnak a csínra, kényelemre. Szabályos udvarai vannak, tiszta házai, fehérre meszelt, szeglettel bíró falakkal. Mintha a szalmazsúp is mosott volna. Az udvarokon elrekesztett hely állatnak, terménynek. Határának minden ízén látszik a dolgos kéz... A mívelt oldalakon végignézve, túl rajtuk, egy nagy fekete hegy zárja el a határt. A teteje sárga agyagföld, valami hitvány ciher olyanná teszi, mintha mocskos volna: ez a Mezôség!” 5 Ezek és a hasonló írások nyomán kialakult a Mezôség negatív képe. A köztudatban egyenlôvé vált a természeti és lelki kopársággal, éltemódbeli rendezetlenséggel és elmaradottsággal, ellentétben a néprajzilag korán felfedezett, sokat látogatott, „rajongott” Kalotaszeggel vagy Székelyfölddel. Ezt a folyamatot mintegy betetôzte Makkai Sándor híres regényével, a címéül választott metaforával, amely szerint a Mezôség: „Holttenger”. „Megérezte, mintha ajtót csaptak volna be a háta mögött, hogy mikor lépték át ennek a külön mezôségi tájnak küszöbét. Alig futottak néhány kilómétert az állomástól, az országút nagy kanyarodókkal kígyózott föl egy hosszan elnyúló dombsor tetejére, amely elválasztotta egymástól a tágas folyóvölgy, dús erdôk és hócsíkos kék hegyek mozgalmas élettel teli zónáját, attól a tájéktól, amelynek elsô kitárulása pillanatában fölszakadt lelkébôl ez a szó: holttenger... Csend, álom, halál lebegett láthatatlanul, fanyar-édesen illatozva mindenen.” 6 4. Ezzel a negatív képpel is magyarázható, hogy Kalotaszeggel és Székelyfölddel párhuzamosan vagy közvetlenül utánuk miért nem kutatták a Mezôséget a néprajzosok. Tény, hogy a Mezôség néprajzi felfedezése csak az 1930–1940-es években kezdôdött. Igaz, azóta mindmáig tart. A felfedezés szavunk itt igen

3. A fentiek szerint a Mezôség néprajzi körvonalainak megjelölésére az egykori és napjainkbeli megyei határok, a közigazgatási-területi beosztás nem nyújt biztos fogódzókat. Ha határokat keresünk, akkor két tényezôt kell figyelembe vennünk. Egyrészt a földrajzi-táji-ökológiai adottságokat, másrészt az ezekkel összefüggô életmódbeli, kulturális és mentalitásbeli sajátosságokat. Ezeket a különbségeket azok az utazók, történészek, írók vették észre elôször, akik más vidékek ismeretében, tapasztalatával, más kultúrából indultak a Mezôségre: a 19. század második felében például Orbán Balázs és Petelei István a székelységbôl. Orbán így kezdi a Mezôség bemutatását: „A vidékkel ismeretlen a Mezôség elnevezést hallva, valami térséget vagy lapályos vidéket feltételez: pedig a mi Mezôségünk a neve által feltételezett tulajdonokkal éppen nem bír, mert Mezôségnek neveztetik az Erdély közepén levô azon 50-60 négyszög mfd kiterjedésû vidék, mely a Szamos, Sajó, Aranyos és Maros között fekszik; egy hegyektôl, s ezek közé bemélyülô szûk völgyektôl keresztül-kasul szelt kopár terület, hol a faluk, melyeket ronda viskók alkotnak, messze vannak egymástól szétszórva, hol nincsen város, nincsen út. Olyan vidék ez, hol az utas anélkül, hogy tudná, miért, nyomva érzi lelkületét, hol kedélye elborul, hol, ha esô lepi meg, akkor elmerülve a feneketlen sártengerben, elátkozza a percet is, melyben idetévedt... ” 4 Petelei István a Mezôség konkrét, érzékelhetô határvonalait is megjelöli a Marosszéki Mezôségen: „...látható határai vannak a Mezôségnek. Ahol megkopárodnak a hegyek, az ormok, hol sárgák az agyagtól, dombok hol vetés nélkül, bokor nélkül. Szakadékok tátongva, szép teknyôk, oldalak, drága földek vetés nélkül – az utas azt mondja. Ez a Mezôség, itt kezdôdik! 58


1/24/2007

2:51

Page 59


helyénvaló, mert Gunda Béla, Lajtha László, Járdányi Pál, Szabó T. Attila, Vajkai Aurél, Nagy Ödön, majd késôbb Faragó József, Martin György, Kallós Zoltán, Nagy Olga, Dr. Kós Károly nemzedéke valóban a felfedezés örömével vallotta, hogy kincsekre lelt a holttengerben: egy archaikus, különösen régies és más vidékekhez viszonyítva gazdagabb formáiban megôrzött paraszti kultúrára.7 A sorozatos felfedezés rendjén a „holttengerbôl” kezdtek kiemelkedni a „szigetek”, mindenekelôtt Szék és mellette Szépkenyerûszentmárton, Ma-gyarpalatka, Bálványosváralja, Válaszút, Pusztakamarás, Magyarszovát és a többiek. Az egy-egy településre és a népi kultúra egy-egy területére (népzene, néptánc, hímzések, viselet, gazdaság, népi gyógyászat, népszokások) koncentráló gyûjtésekbôl alakult ki a Mezôség néprajzi képe. Ez a kép viszont eléggé hézagos, mozaikszerû, tartalmát tekintve is, de különösen

a Mezôség néprajzi tagolódását illetôen. A 20. század második felének Mezôség képét Kósa László rajzolta meg összefoglaló igénnyel: „Az erdélyi Mezôség a Kis-és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti erdôtlen dombság Erdély középsô részén. A Mezôségen mintegy 300 magyar, román és német (szász) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezôbánd. Jellegzetes magyarlakta helysége Szamosújvár közelében Szék, mely jelentôs sóbányái révén a 13–18. század között kiváltságolt mezôváros volt. A Mezôség Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik (10–11. század). A középkorban viszonylag sûrûn magyarlakta vidék volt. A románok a középkor végén kezdtek nagyobb számmal beköltözni a Mezôségre, különösen akkor, amikor a 16–17. század háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott.

Mezõzáh-i Ugron-kastély az Európa legszebb udvarháza 2007cím várományosa 59


1/24/2007

2:51

Page 60

PoLíSz

Jellegzetes mezôségi vidék az egykori Beszterce környéki szász falvak szomszédságában a Sajó mente nyolc magyarlakta faluja (a legnevezetesebbek Zselyk és Sajómagyaros). Külön egységet alkot a Szászrégentôl északra fekvô hat magyar falu, a Felsô-Maros mente is”. 8 A Mezôség körvonalai tekintetében ez az összegzés Orbán Balázs hagyományos meghatározására támaszkodik. A belsô tagolódás szempontjából az említett hézagosságra és mozaikszerûségre vall, hogy a vásáros helyeken kívül jellegzetes mezôségi településként csak Széket említi, jellegzetes mezôségi vidékként a Sajó mentét és a Mezôséghez tartozó, de külön egységként a Felsô-Maros mente falvait. Idôben némileg megelôzi ezt az összegzést Dr. Kós Károly romániai (erdélyi) magyar néprajzi tájbeosztása, amely a fentinél szûkebben értelmezi a mezôségi néprajzi tájat. A vármegyei néprajzi tájaknál felsorolja, röviden jellemzi, és térképre vetíti külön a Mezôséget és külön a vele szomszédos Nagy-Szamos mentét, Sajó mentét, Felsô-Maros mentét, Erdôalját és Borsa völgyét, valamint Széket, mint önálló néprajzi szigetet a Mezôség nyugati szélén.9 E tájbeosztás szerint a fenti vidékek – Szék nagyközség kivételével – nem tartoznak a Mezôséghez. A szintén ez idôben végzett nyelvjárási vizsgálatok viszont azt bizonyították, hogy a mezôségi nyelvjárás legfôbb jellegzetessége, az a-zás (barazda, barnyú, malam) jóval nagyobb területre kiterjed, mint a hagyományos földrajzi Mezôség: a Marostól délre esô területeken és az AlsóNyárádmentén is használják.10 A fentiek alapján tehát számolnunk kell egy szûkebb és egy tágabb Mezôség-értelmezéssel. Miben és mennyire érvényes az egyik, miben és mennyire a másik? 5. Az utóbbi évtizedek árnyaltabb, a népi kultúra valamely területén az egész tájegységre kiterjedô gyûjtések azt bizonyítják, hogy mind a szûkebb, mind a tá-

gabb Mezôség fogalom érvényes lehet. A néprajzi szakmunkák közül elsôsorban Dr. Kós Károly települési, gazdálkodási, népi építészeti és a viseletek terén végzett kutatásaira11 és Dr. Keszeg Vilmosnak a mezôségi népi mitológiát összegzô-bemutató monográfiájára12 hívjuk fel a figyelmet, de olyan, szélesebb tematikájú mûvekre is, mint Vetési László mezôségi szórványkutatásai13 vagy Kövesdi Kiss Ferenc frissen megjelent enciklopédikus Mezôség monográfiája. 14 Ez utóbbi gyûjtések és vizsgálatok szerint a Mezôség magyar népi kultúrájában elkülôníthetô az „igazi Mezôség”, más megfogalmazásban: a Belsô-Mezôség. Ez a nagyjából kör alakú Mezôségnek a központi magja, középsô falucsoportja: Katona, Melegföldvár, Buza, Gyeke, Feketelak, Mezôszentmihály, Mezôköbölkút, Mezôkeszû, Budatelke, Magyarpalatka, Vajdakamarás, Pusztakamarás. Ezekben a mezôségi kulturális és életmódbeli sajátosságok máig jobban kimutathatók mind a telkek, mind az épületek elrendezésében, vagy a mezôségi jármos csûr meglétében, a viseletek régiesebb, egyszerûbb és egyszínûbb formáiban stb. A Belsô-Mezôség nagyjában-egészében megegyezik az egykori Tóvidékkel, illetve azt is magába foglalja. A Tóvidék név napjainkra elhalványult, a magyarság fogyásának következményeként is. Ettôl a központi Tóvidéktôl jóval délebbre elterülô települések megnevezésére (Mezôzáh, Mezôszengyel és környéke) fel-felbukkan az Alsó-Tóvidék név is. A Belsô-Mezôséget körülvevô közelebbi-távolabbi vidékeket, településeket a kutatók egyrészt a „mezôségi égtájak” szerint különböztetik meg, így beszélnek a Mezôség északi, nyugati, déli és keleti felérôl, részérôl: Észak-Mezôségrôl, NyugatMezôségrôl, Kelet-Mezôségrôl, DélMezôségrôl vagy ezek kombinációiról, hiszen a magyarok többségükben a Mezôség északnyugati és délkeleti részén él60


1/24/2007

2:51

Page 61


nek. E tájbeosztás szerint Szék nagyközség a Mezôség nyugati szélén; Visa, Szépkenyerûszentmárton Észak-Mezôségen; Csávás a Mezôség keleti felében fekszik stb. Másrészt a Belsô-Mezôséghez viszonyítva, azt valamiféle központnak tartva, a széleken húzódó területekre-településekre gyakran használják a Mezôség pereme, a Mezôség perifériája megnevezést. A Belsô-Mezôség elzártabb falvaihoz viszonyítva a peremterületek szorosabb kapcsolatot tartottak a környezô néprajzi vidékekkel, több az átmeneti jelenség a székelység kultúrája vagy Kalotaszeg felé, kultúrájuk polgárosultabb, minden tekintetben színesebb. Ha a Mezôség körvonalait és belsô tagolódását koncentrikus körök formájában próbáljuk megjeleníteni, akkor az elsô körben a Belsô-Mezôség kapna helyet, a másodikban a peremterületek (nyugati, északi, keleti, déli részek), a harmadikban a Mezôség szélei vagy vele határos vidékek. Az óra járásával azonos irányba haladva, ezek: a Nagyszamos mente, Lápos mente, Sajó mente, Beszterce vidéke, Szászrégen környéke, Felsô-Maros mente, Maros mente, Marosszéki Mezôség, Ludas környéke, Torda vidéke, Erdôalja, Borsa völgye, Kis-Szamos mente. 6. Kérdés viszont, hogy ezek a néprajzi irodalomban fel-felbukkanó tájnevek, tájak egy tágabb Mezôség-régió mikrózónái-e vagy már önálló néprajzi vidékek, netán egy másik nagyobb régió mikrózónái. Nézzünk néhány példát a népi kultúra expresszív területeirôl. A kolozsvári Folklór Intézet népdal-gyûjteményének vizsgálata alapján Jagamas János megkülönböztetett külön mezôségi, külön Szászrégen környéki és külön LudasEnyed környéki népzenei dialektust. A mezôségi dialektusról megállapítja, hogy kiterjedésének határai és az azon belül gyanítható eltérések még nem tisztázódtak.15 Az erdélyi néptáncok terén végzett

hatalmas gyûjtômunkája alapján Martin György megállapítja, hogy a Mezôség nem egységes táncdialektus, több kisebb, bizonytalanul körvonalazható területe különböztethetô meg.16 A Borsa- és kis-Szamos-völgyi falvak a hasonló csárdásuk révén a kalotaszegi és szilágysági magyarsághoz kapcsolódnak. A Mezôség nyugati része igen gazdag férfitáncokban és párostáncokban, a forgatós csárdást magyarok és románok egyaránt sajátjukként táncolják. A délnyugati Torda vidékét egyszerû csárdása a MarosKüküllô közti dialektussal rokonítja, a keleti Mezôségen hiányzik a régi lassú páros tánc, és a többféle férfi tánc helyét a székely verbunk foglalja el. Az erdélyi táncdialektusok sorában Martin György külön dialektusként tárgyalja a marosszékit, elkülönítve mind a mezôségi, mind a székelyes táncdialektustól.17 Marosszéket a vármegyei, mezôségi magyarság és a székelység sajátos átmeneti területének s egyben a Székelyföld legfejlettebb tánckultúrájú részének tartja. A székely verbunk gazdagabb, fejlett változatai mellett ez a marosszéki forgatós hazája, kisugárzó központja, amelyet két változatban is táncolnak, egyrészt a Székely Mezôségen, Maros mentén és Szászrégen környékén, másrészt a Nyárád- és a Kis-Küküllô mentén. A kalendáris népszokások, különösen a karácsonyi és a farsangi szokások körében végzett gyûjtésünk alapján szintén körvonalazódik a néprajzi Marosszék táj, amely jóval kiterjedtebb a történelmi Marosszéknél.18 Önálló néprajzi táj a Maros, a Nyárád és Kis-Küküllô mentén és a táncdialektushoz hasonlóan átmenetet alkot a Mezôség és a Székelyföld népi kultúrája között. Az építkezésben, viseletben, kalendáris szokásokban, a népi tájszemléletben, a nyelvjárásban, a sajátos „mi” tudatban a mezôségies sajátosságok nyugatról keletre haladva fokozatosan székelyesbe váltanak. Ebbôl a szempont61


1/24/2007

2:51

Page 62

PoLíSz

ból jól körvonalazódik Marosszéken egy nyugati, mezôségies és egy keleti, székelyes kultúrájú terület. A székelyesbe váltó keleti-délkeleti szélekhez hasonlóan különös figyelmet érdemelnének a Mezôség északi-északkeleti szélei-határai is. A Lápos mente két-három települése mennyiben kapcsolódik a Mezôséghez és mennyiben önálló kulturális sziget? A Sajó mentén és Beszterce vidékén a magyar–szász kölcsönhatások, a szembetûnô sajátosságok a településszerkezetben, gazdálkodásban, építkezésben, viseletben, szokásokban, felekezeti megoszlásban (evangélikus magyarok). Kör vonalazódik-e mindezekbôl a Marosszékhez hasonló Beszterce vidéke önálló erdélyi magyar néprajzi táj? Vagy csak „színezi”, tagolja a mezôségi sajátosságokat? Mindezekkel összefüggésben jegyezzük meg, hogy a román néprajzi tájbeosztás is a két Szamos, a Maros, és a Dipse vízválasztója közötti területet, településeket sorolja a Mezôség néprajzi zónához (Zona Câmpia Transilvaniei). Külön néprajzi zónaként tárgyalja a Lápos mentét (Zona ßara Lãpuºului), Beszterce vidékét (Zona Bistrißei), Marosszéket, Marosmentét (Zona Mureº), és Felsô-Maros mentét görgényi zónaként (Zona Gurghiu).19 7. A Mezôség néprajzi régió kiterjedése, körvonalai és belsô tagolódásának tekintetében nem hagyható figyelmen kívül az ottlakók tájszemlélete, összetartozástudata, a társadalmi, kulturális és mentális különbségek, sajátosságok számon tartása. Innen nézve meddig terjed, és hogyan tagolódik a Mezôség? Néhány példa talán megvilágítja. Dr. Kós Károly említi20, hogy a székiek mint az egykori mezôváros lakói, a szomszédos jobbágysorsú falusiakat tartották mezôségieknek. A Füzes patak menti ördöngösfüzesiek a tôlük keletebbre esô, belsôbb falvakat tartották Mezôségnek.

Ezeket a falvakat (Szépkenyerûszentmárton, Kötke, Vice) Felvidéknek nevezték, és nem szívesen adtak oda leányt férjhez, mert ott „paraszt ivadékaik” lettek volna, ellentétben a kis-Szamos menti polgárosultabb falvakkal, ahová szívesen mentek férjhez. A maguk rendjén a szépkenyerûszentmártoniak sem tartották magukat mezôségieknek, mert azok viselete olyan – mondották –, mint a szentmártoniaké 30-50 évvel ezelôtt. Az ottlakók szemlélete alapján is léteznek határvonalak, tagolódások földrajzi és kulturális tekintetben, a fáziskülönbségek érzékelésében egyaránt. Beszterce vidékén, a Sajó mentén és az Észak-Mezôségen végzett gyûjtômunkánk tapasztalatai szerint ezekben a falvakban is változó a hovatartozás megítélése, a Mezôség határainak kérdése. A zselykiek Havasaljához tartozónak vallják magukat, bár nyelvjárásuk mezôségies, kultúrájuk (felekezetük, viseletük, építkezésük, zenéjük) szászos jellegû. A zselykiek és a Beszterce melletti sófalviak a szentmátéiakat és a viceieket tartják mezôségieknek. A viceiek és a cegôtelkiek számára a Mezôség tôlük jóval délebbre van, ott, ahonnan a gabonát hozták a bethleni piacra, és ahová a maguk megtermelte gyümölcsöt vitték eladni. Az újôsiek szerint is tôlük délre kezdôdik a Mezôség, „ahol már nincsenek erdôk a dombokon, délre folynak a patakok, ahol halgataggá válnak az emberek, ahol azt se tudják, hogy románok-e vagy magyarok, ahol mezôséginek (de câmpie) mondják magukat.” Ezeknek az északi falvaknak (a fentieken kívül még a szászos magyar Tacsnak, Tekének) Beszterce a központja, ennek vonzáskörzetébe tartoznak. A másik vonzásközpont Bethlen városa a Nagy-Szamos és a Sajó összefolyásánál. Vonzáskörzetéhez a szomszédos Várkudu, Árpástó és Magyardécse, valamint a háromágú Melles patak völgyének magyar lakosságú 62


1/24/2007

2:51

Page 63


falvai – Almásmálom, Apanagyfalu, Vice, Magyarborzás, Mezôveresegyháza, Kékes – kapcsolódnak. A Melles menti falvak tüzetesebb néprajzi vizsgálatából kirajzolódhat egy néprajzi mikrozóna, kistáj képe. Ez valószínû a Sajó mentére vonatkozóan is, bár az ottlakók nem használják ezt a megnevezést. Ezeknek a falvaknak a magyar lakossága erôsen megcsappant (pl.: Nagysajó, Sajóudvarhely), népesebb magyar közösség csak Somkeréken, Sajószentandráson és Magyarberétén él. A népi szemlélet itt a falvakat, településeket térségiek és hegyiek szerint különbözteti meg egymástól. A térségiek (pl.: Sajóudvarhely, Somkerék) inkább gabonatermesztôk és maguknakvalók, a hegyiek (pl.: Magyarberéte) inkább gyümölcstermesztôk (besztercei szilva) és vendégszeretôk voltak. 8. A Mezôség néprajzi körvonalai és belsô tagolódása, a mezôségi magyar népi kultúra sajátos vonásai csak akkor határozhatók meg az eddigieknél árnyaltabban és egyértelmûbben, ha a hatalmas terület egészére kiterjedôen – mintegy alulról építkezve – a mezôségi kistájak, patakmenték, tóvidékek, összetartozó falucsoportok néprajzi vizsgálatát elvégezzük. Ehhez nem egy-két magányos, intézeti háttérrel nem rendelkezô kutató vagy önkéntes megszállott szükséges, hanem tudományos intézet(ek) és/vagy civil szervezetek összefogása.

Jegyzetek: 1. Wass Albert: Kard és kasza. Elsô rész. Krónikás írás. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2001, 11. 2. Sütô András: Anyám könnyû álmot ígér. Naplójegyzetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970, 14. 3. Erdély rövid története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 156–157. 4. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása... Negyedik kötet. Pest, 1870, XXVII, 192–193. 5. Petelei István: Mezôségi út. Útijegyzetek, 1884. aug. Új kiadásban: In. Szigetek a holttengerben. Mezôségi antológia. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998, 72–73. 6. Makkai Sándor: Holttenger, Bp., 1936, 53. 7. A Mezôség legteljesebb néprajzi bibliográfiáját Dr. Kós Károly tette közzé: A Mezôség néprajza I–II. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000, 419–431. 8. Kósa László – Filep Antal: A magyar nép tájitörténeti tagolódása. Bp., 1975, 145–146. 9. Kós Károly: Magyar néprajzi tájak hazánk területén. In. Mûvelôdés, 1957. február, 32–34; továbbá u.ô.: Néprajzi tájainkról. In. Mûvelôdés, 1993. június–július, 58–61. 10. Kiss Jenô: Magyar dialektológia, Bp. 2000, 296–302, továbbá A Romániai Magyar Nyelvjárások Atlasza I., Bp., 1995. 11. Kós Károly, i.m. 2000. 12. Keszeg Vilmos: Mezôségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. 13. Vetési László: Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Kalota Könykiadó, Kolozsvár, 2002. 14. Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang. A Mezôség településeinek helyzetképe (1891–1991). Bp., Kráter Mûhely Egyesület, 2006. 15. Jagamas János: Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. In. Zenetudományi írások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977, 25–52. 16. Martin György: Magyar táncdialektusok. In. Magyar Néprajz VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 434–437. 17. Martin György: i.m. 440–444. 18. Barabás László: A farsangi dramatikus játékok Marosszéki változatai. In. Erdélyi és partiumi farsangok. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 4., Kolozsvár, 1996, 44–96. 19. Valer Butura: Zonele etnografice din Transilvania. In. Stravechi marturii de civilizatie romaneasca. Editura stiintifica si enciclopedica. Bucuresti 1989, 18–35. 20. Kós Károly: i.m. 2000, II. 10.

63


1/24/2007

2:51

Page 64

PoLíSz

Vetési László

sokára megözvegyült anyja is hazaköltözik Szucságba. 1922. október 22-én nôsül, de nem taníthat, mert nem teszi le a román állami esküt, és így tanítói képesítésû, megbízott lelkészi, ún. lévita szolgálatot vállal tizenhét éven át; köztük tizenhárom évig a mezôségi Mezôújlakon. Miközben Trianon után népének százezernyi töredéke szalad Nyugat fele, ô az ittmaradást, a hontalanságot vállalja, és a nyugodt tanári pálya helyett süllyedô népének sorsával együtt a sarat, nyomort és nélkülözést. Milyen hatalmas jellemnek kellett lennie annak, aki tanári diplomával a kezében nem is akármilyen falura indul misszionáriusnak a sok-sok szociális és nyelvi nyomorral küszködô Mezôség közepébe. Egyszerre három templom és egy parókia építésébe kezd, és vele együtt népével is szinte reménytelen küzdelembe. Feneketlen sárban, úttalan utakon, gyalog, ritkábban szekérrel járja a nagy távolságokat újlaktól Septérig, Lompérdtól Szentmihálytelkén át Nagycégre, Kiscégre, Mezôkecsedre és Viszolyára. Sem a közönnyel, sem az érdektelenséggel nem lehet kedvét szegni. Évekig napszámosa az épülô templomoknak, asztalosa a padoknak és székeknek. Lovat és szekeret vesz, hogy összeszedje szétszórt híveinek nyelve-hullajtott gyermekeit. Napokig úton van faluról falura, házról házra járva: tanácsot ad, tanít, nevel, vigasztal, és viszi a megtartás igéit a legtávolabbi faluba is. Otthonába gyûjti össze tanulni a konfirmációra készülôket, és hetekig foglalkoztatja ôket, hogy az anyanyelvre és a hitvallásokra megtanítsa ôket. Ilyenkor itt van a helye az ábécének is, hogy majd a bibliai történetek melengetô nyelvezetén át az anyai szó a kicsinyek szívében otthonra leljen. Gyötrôdéseinek verítékével írja meg 1934-ben és augusztus 26-án fejezi be harcainak tanúságtételét egy kis füzetben Szórványmisszió címmel, és ha valaki nem értené fájdalmait, alcímként ott van ez is:

Életet akarok a romok felett! Jajszó a Mezôségrôl Emlékezés a Mezôség nagy misszionáriusára, Földes Károlyra, születésének 115. évfordulóján.

Földes Károly mezôújlaki lévita lelkész nevének említését ma már értetlenül hallgatják a fiatalok, szolgálatára már csak az idôsek, a pályatársak és a legavatottabb szakemberek emlékeznek. Pedig a két világháború közötti erdélyi magyar szórványmisszió legendás nagy alakja ô, aki személyes helytállásának példájával, élete legszebb éveinek feláldozásával vállalta a legnehezebb régió, az erdélyi Mezôség magyarságának szolgálatát. E nem sok hálával jutalmazott közösségépítési munka mellett az írott szóval is szétszórta a világba népének pusztulását. Mindezekkel szórványgondozó iskolát is teremtett, és élettapasztalatával, fiatalokat nevelt munkára, felelôsségre, együttérzô szeretetre. Hogy a Mezôség szavunk figyelmeztetô, munkára serkentô jelkép lett, neki köszönheti az erdélyi magyarság. Hogy e néptöredék mélybôl jövô kiáltásait meghallotta a századelô és -közép erdélyi fiatalsága, szintén az ô eltulajdoníthatatlan életmûve. Apja a kalotaszegi Mérában tanító, amikor megszületik 1891. november 14én. Élete, mint egy hatalmas inga, ideoda lendül, hogy aztán megálljon a Mezôség közepén. Gyermek még, amikor apját újpestre helyezik iskolaigazgatónak. Õ is itt kezd tanulni, de tanítói oklevelét már Kolozsvárott szerzi meg, ahová apja azért küldi, hogy megismerje, és ne feledje az erdélyi sorsot. Az inga azonban újra lendül. Tanári diplomát már ismét Budapesten szerez. Katonaság, világháborús hadifogság után újra itthon van, és nem64


1/24/2007

2:51

Page 65


Jajszó a pusztuló szórványokból. Magáról vall, népérôl, gyötrelmes munkájáról, a döbbenetes helyzetrôl, arról, amit tesz azokért, akiket önként vállalt. Múlt és jelen, régiek bûne, tehetetlensége és a jelen tennivalói keverednek, forrnak benne, de nem jajong és kesereg céltalanul és értelmetlenül, mert a nagy közös összefogásban látja a lehetséges megoldások egyikét: egymás terhét hordozzátok! Olvassunk csak bele jajkiáltásába! Nem csoda, ha egész más gondokkal küszködô egyházát, a két világháború közötti magyar társadalom jelentôs részét és egész korát megdöbbentette ez a hang. Elôdjének, a „moldva-oláhországi misszionárius” Czelder Mártonnak jelentései óta ilyen fájdalmasan még nem kiáltott fel senki a nagy nyelvi pusztulásról. „Pusztulunk. Panaszkodunk a világ nyomorúságáról, az életlehetôségek megromlásáról. Sok a nyomorúság, sok a szenvedés, de a jó Isten ad drága alkalmakat, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Ad munkatársakat, hogy könnyebb legyen terhünk. Ad megtartó erôt egyházunkban, Isten Igéjében, ad örök reménységet, hogy el ne vesszünk. Vannak testvéreink, akiknek megvannak e világ szerinti nyomorúságaik, de nincsen vigasztalójuk. úgy élnek a nyomorúság tengerében, hogy minden pillanatban keresztülcsap felettük a hideg, ellenséges hullámhegy. Elszórva laknak idegen vallású, idegen nyelvû, idegen gondolkozású, sokszor ellenséges érzületû népek között. Nincs vigasztalójuk, nincs bátorítójuk, nincs tanácsadójuk. Nincs templomuk, temetôjük. Nincs, aki anyanyelvükön hirdetné nekik Isten üzenetét, Isten akaratát, Isten vigasztalását. Nincs lelkipásztoruk. Testvérem! Te, aki mindennap elmehetsz a templomba; Te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét – dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványokon laknak, a mi árva, elhagyott, örvényben vergôdô testvéreinkért.”

Írása egyszerre visszatekintô tényelemzés és lesújtó helyzetkép, ez a hang ébresztô lelkesítés, és romantikusan profetikus jövôlátás. Mélyrôl jön, és ezért vitathatatlanul hiteles szó: egy cselekvô, a sarat és a süllyedés gyötrelmét vállaló szolga hangja. Ezzel a hitelességgel látnokian megváltói magaslatra is emeli a szórványszolgák küldetését. Évtizedekre felrázott, megdöbbentett, el is keserített, de korát és egyházát nem taszította letargiába, hanem munkára is lelkesítette, hisz belekiáltotta a világba cselekvés hitét: Életet akarok a romok felett! E kis füzetecske megjelenése fájdalmas könyvsiker. Néhány hónap múlva füzete egyik jelenetét feldolgozva a másik volt mezôségi lelkész-sorstárs, Nyírô József ír megrázó novellát a Keleti újságban Papbeiktatás címmel, ahol a gyülekezet nélkül maradt lelkész a csontoknak tartja meg prédikációját. A novella körül a lapban hatalmas vita kerekedik. A nagyobb hatás és figyelemfelhívás érdekében is Nyírô novelláját beépíti a Néma küzdelem címû regényébe is. Igaz-e ez, és tényleg ilyen nagy a baj? És a vitában szüntelenül a Földes életpályája és a hozzájuk csatlakozó többi tragikus vallomás a bizonyíték: nagy baj van, és azonnal tenni kell valamit. Hogy mi a feladat, azt maga Földes Károly fogalmazta meg: „legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe”. Füzetét azon melegében fordítják le több nyelvre, és valami bûvölt romantikával fordul feléje a Nyugat is. Mivel a füzet és a körülötte kialakuló gyûjtési láz jövedelmet is hoz, ez kis alapot jelent a templomépítô munka folytatásához. Földes Károly járja az országot, a gyülekezetekben, a Teológián, a református gyülekezeti fiatalok és a fôiskolások körében, az IKÉben és a FIKÉ-ben elôadásokat tart, viszi szét a Mezôség helyzetének dokumentumait, szavait. Közben épülnek a templomok, épül a lélek is. 65


1/24/2007

2:51

Page 66

PoLíSz

Késôbb Földes Károly már nincs egyedül a Mezôségen: ifjú teológusokat is munkára lelkesít példája. Az ô Teológián és ifjúsági találkozókon tartott elôadásainak hatására indul el az Erdélyi Fiatalok fôiskolás ifjúsági lap falumunkájának egyik oldalhajtásaként a szórványmisszió, amikor teológusok, egyetemisták és falukutatók indulnak a Mezôségre szórvány-magyarokat menteni. Ki a Mezôségre! – hangzott a szolgálatra buzdító jelszó. Elkezdôdik a szórványgyülekezeti munka, az egykét lelkes kis települések megkeresése, a rendszeres istentiszteletek szervezése, az évközi és nyári gyermekfoglalkoztatás, énektanítás, az anyanyelvi kultúra eljuttatása, elsôsorban Kolozsvár környékén. A pusztulás döbbenetélményén és a személyes kapcsolat nevelô erején át a fiatalokat a szolgálat értelmére, az áldozatvállalásra nevelte, és életre szólóan indította ôket misszióba. Ki kell mondanunk azt, hogy tulajdonképpen Földes Károly érdeme, hogy a Mezôség jelkép lett, de az elfogyó anyanyelven és pusztuláson túl a cselekvô összefogásra indító erô jelképe is. Itt és általa születik meg „a pusztuló Mezôség” ma is élô mitikus, nemzethalálos jelképvilága, egy sajátos beszédmód, mely egyszerre válság és cselekvés. Tizenhárom évet tölt Földes Károly Mezôújlakon. 1940 ôszén, a bécsi döntés után Mezôújlak román határfalu lesz, élete és munkája túlságosan román határôrök figyelmébe kerül. Nemsokára mennie kell. Nem jószántából hagyja ott féltve ôrzött kicsinyeit: fegyveresen ûzik ki a faluból. Mintegy menedékért, Észak-Erdélybe távozik. Elôbb Kolozsvárott lesz tanár, majd az EMKE miniszteri megbízottja, és ilyen minôségében járja Észak-Erdély falvait. Nagy tervei vannak az elnéptelenedett falvak benépesítésére, nagycsaládosok telepítésére. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkár, és ilyen minôségében szervezi falvaink kulturális életét. De a négy év kevés idô számára is a nagy horderejû

programok megvalósulásához. Meghurcoltatás, börtön, Bukarest és a félelmetes nevû Jilava következik, majd szatmári otthona számûzetésében csendes öregkor. 77 éves korában, 1968. január 9-én hunyt el ez a szerény, kis növésû, törékeny ember. Sírja ott van a szatmárnémeti temetôben. Fél évszázadig nem volt szabad írni, beszélni róla, emlékezni is csak szûk baráti és munkatársi körben lehetett. A Földes Károly által szervezett nyári teológus missziók, a gyülekezetgondozás, a templomépítô közmunka, a családlátogatás egy másfajta szolgálati iskola, egy „mezôségi teológia” népakadémiai arculatát körvonalazhatja. Nyomában ôt ismerve vagy ismeretlenül is a szórványmisszió legenda-világát olyan nagy nevek ôrizték és ôrzik Mezôségen innen és túl, mint Szegedi László magyarigeni, Herman János nagysármási, Bányai Ferenc kérôi, Nagy Ödön havadi, Dávid Ödön plojesti lelkészek, és a két világháború közötti népes Mezôség-járó lelkészi és fôiskolás társadalomnak olyan jeles tagjai, mint Tonk Emil, ifj. Nagy Géza, Dobri János, Tôkés István, Hegyi István, Sántha Pál, Bántó Bálint, Puskás Bajkó István, Jenei Sándor, Horváth Béla, Kis Ferenc nyári Mezôség- és Regát-gondozó teológusok, egyetemisták elsô nemzedéke. Mellettük pedig, mint oktató atyák, ott állottak a missziói munka irányítói: Imre Lajos, Nagy András teológiai tanárok és a háttérben anyagilag is támogató, segítô Bíró Mózes hídelvei lelkész. Az is köztudott, hogy Szabó Dezsô és Németh László szellemisége mellett Földes Károly munkássága és füzete közvetlenül vagy közvetetten is jelentôs hatást gyakorolt az erdélyi tényirodalom oldalága, a Mezôség-irodalom, az erdélyi magyar népi felszámolódást, a pusztulást rögzítô jajszó-irodalom, vagy talán pontosabban fogalmazva nemzeti lelkiismeret-irodalom megszületésére. Nyírô József fentebb említett novellája közvetlenül indított el egy parázs vitát, és erôsí66


1/24/2007

2:51

Page 67


tett fel egy irodalmi irányt. A Néma küzdelmében az erdélyi magyar térvesztésrôl több más szerzô mellett hosszasan idézi Földes Károlyt is. Ezzel nagyjából egyidôben írják meg a maguk pusztulásélményeit, a Dél-Erdélyt, Mezôséget és a moldvai magyarságot rögzítô regények, útirajzok lapjain. Fél évszázaddal korábban Rákosi Viktor, majd a két világháború között Ignácz Rózsa, Makkai Sándor, Wass Albert, és az emigrációban ezt is követô idôszak felrázó regényirodalmának jelentôs alkotói. A szál egészen a kortárs Sütô Andrásig és Bágyoni Szabó Istvánig vezet. A nemrég elhunyt Sütô András életmûvének utolsó szakaszában egész alkotói korszakot fog át a veszélyeztetett mezôségi szülôföld féltése. A széppróza mellett nem felejthetjük a még hatásosabb megjelenítésû jajköltészetet, a templomi és mûvelôdési közösségteremtô hitbuzgalmi szavalt irodalmat Dsida Jenô, Reményik Sándor, Jékely Zoltán vagy a kortárs Kányádi Sándor és az egészen frissen megjelent Lászlóffy Aladár versén keresztül. A szál pedig egészen a máig, az emlékezô és emlékíró erdélyi magyar nemesi társadalomig, a szentbenedeki Kornis Gabriella önéletírásáig és a szenvedést társadalmilag és nyelvileg egyaránt átélô aktív „Mezôség-sérült”, a nemrég elhunyt, mezôlekencei Kabós Éva verseiig és visszaemlékezéseiig vezet. De a lesújtó helyzetképek mellett szinte mindig megjelenik az apostoli lelkû népszolgáló arca, hangja, életteremtô példája is. Valamiképpen mindenik pusztulás-irodalom lapjai mögött ott bujkál Földes Károly küzdelme, az azonos problémakör tettekre sarkalló reménye is: az életetteremtés a romok felett! Földes Károly részletes életrajza 115 év után is megíratlan, pályája, életmûve még most is feldolgozatlan, életének hagyatékanyaga begyûjtetlen, és jobbára a szétszóródott családja tulajdonában van. A sok hányódás, költözés nyomán a szo-

rosabban családi vonatkozásúakon túl alig maradt meg dokumentum. Földes Károly nyomán lelkész utód nem maradt, csak a vô, Ilona lányának férje volt lelkész, a régebben elhunyt, a szabadabb emlékezô idôket meg nem ért Kabai István. A tárgyi és szellemi hagyaték ilyen családi környezetben másképpen él és érik tovább. Ilona és Károly gyerekei túl a nyolcvanon, a közel és távolra szakadt népes unokasereg közösségében ôrzik édesapjuk, nagyapjuk emlékét. Az újlaki, mítosszá váló idôszak mellett Földes Károly EMKE-munkásságának korszaka a dokumentumanyag Bukarestbe történt elszállítása miatt mindmáig hozzáférhetetlen. Újlaki „szórványiskolájáról” is kevesen írtak teológus diákjai és a kortársak. Az idôk nem voltak alkalmasok a tiszteletteljes emlékezésekre. A tôle oly sokat nyert utódok hálája valahogyan elmaradt, a családi dokumentumok is feldolgozatlanok, és a róla írott emlékek is gyéren maradtak fenn. Legutóbb Nagy Ödön, a néhány éve elhunyt nyugalmazott havadi lelkész is teológuskori FIKE szórványtitkár és szórványgondozó naplóját idézve nagy szeretettel emlékezett Földes Károlyra egy néhány éve megjelent lelkipásztori vallomáskötet egyik írásában: „1934 – ebben az évben jelent meg Földes Károly mezôújlaki lévita lelkész élménybeszámolója, amelyben megrázó képet ad a gondjaira bízott szórványok hitbeli és anyanyelvi helyzetérôl. Írásának alapgondolata az, hogy a Maros és Szamosok közötti terület, amelyet Mezôség néven ismerünk, az erdélyi magyarság temetôje. (...) 1934. október 25. Ma tartotta az IKÉben Földes Károly a mezôségi szórványok gondozásáról szóló elôadását, amely bennünk, teológusokban megerôsítette azt az elhatározást, hogy a nagyvakációban a Mezôségre menjünk. Földes elôadása után megbeszélés következett, amelynek során megalakult a Szórvány67


1/24/2007

2:51

Page 68

PoLíSz

pártolók Szövetsége. (...) Földes Károly emberi nagyságát az is bizonyítja, hogy ebbe a faluba költözött népünket szolgálni az újlaki fantomparókiához beosztott kilenc szórványba... Eredetileg polgári iskolai tanár volt, mûvelt, gyakorlatias, sokoldalú ember, akivel élvezet volt órákig elbeszélgetni. Nehéz szolgálatának ellátásában nagy segítségére volt szerény, szorgalmas felesége, no meg lova és szekere, az, amellyel szórványait látogatta. (...) Ó, ha már gyakorló lelkész lehetnék, hogy szolgálni tudjak magyar református népünk megmaradása érdekében. Lelkiismeretes munkatársakkal meg lehetne menteni a szórványokban kallódó testvéreinket. Ez volna az erdélyi magyarság reneszánsza.” (Nagy Ödön, Herman János, Nyitrai Mózes: Palástban. Mentor Kiadó, 2001, Válogatás 75–84 közötti oldalakról.) Földes Károly példáját évtizedekig nem csak az újlaki megmaradt néhány lélek és a megöregedett pályatársak ôrizték, hanem tettre kész fiatalok is, akik az ô nevével és emlékével járták a Mezôséget. Hatása olyan nagy volt, hogy a kolozsvári teológiai hallgatók az 1930-as évektôl tulajdonképpen soha nem hagyták abba a szórványgondozást. A legnehezebb idôkben, sokszor a kommunista hatalommal, zaklatással és ellenôrzésekkel szembefordulva is mindig jelen voltak a város környéki kis gyülekezetekben. Legtöbbször maguktól, közvetlen lelkészi kérésre, teológiai tanári irányítás nélkül, vagy azzal dacolva szolgáltak. Egyszerre vállalva fel az iskola és élet, a tanulás és a gyakorlat egységét. Földes Károly öröksége a késôi utódainak munkájában is a szolgáló, tanuló vidékjárás, egy sajátos teológus terepoktatási gyakorlatként élt tovább a ’89-es változásokig. Herman János nagysármási szolgálata örökös zarándokhelye volt a szolgálatba induló fiataloknak. Juhász István gyülekezeti kirándulásai, teológusköre és nyári ifjúsági építô- és

tanulmányi táborai átfogták a dél-erdélyi területeket, Szegedi László magyarigeni lelkész mûködési területét, Gyulafehérvár környékét és a Mócvidéket is, és ezek jelentôs példateremtô nevelôerôként jelentek meg a lelkészképzésben. Földes Károlyra születésének századik évfordulóján, 1991. november 14-én emlékeztünk elôször szabadon, Kolozsvárott, a család, a szórványgondozó lelkészek közösségében. A lelkészek tudományos, szakmai tanácskozása önmagában is nagy tett volt, hisz elôször volt alkalmunk együtt lenni. Azonos gondokkal, azonos élethelyzetbôl kiutat is együtt kerestünk. A református egyház vezetôségének is elôször volt alkalma hivatalosan szembesülni azzal, hogy a széleken nagy baj van. Sajnos sem akkor, de még késôbb – az egyházak és az egyetemes magyarság vezetôi – sem tanultak belôle. Erre az alkalomra Székely Géza kolozsvári grafikus egy arckép-kompozíciót is készített, Essig Józseffel egy mezôségi riportfilmet is összeállítottunk Földes Károly mezôségi útjait mai szemmel bejárva, az ô Szórványmisszió címû vallomásfüzete alapján, és ezzel – most éppen tizenöt éve – indult a román televízió magyar szerkesztôségében a Juhaimnak maradékát összegyûjtöm címû szórvány-riport sorozat is. Hogy akkor még méltóbbá tegyük az alkalmat, az egész ünneplô és emlékezô gyülekezettel Mezôújlakra is ellátogattunk, és ott hálaadó istentiszteletet tartottunk. Együtt volt ott a család, gyermekeik: a lelkészözvegy Kabai Istvánné Földes Ilona és testvére, Földes Károly, az unokák, az idôs és fiatal szórványgondozó lelkészek, és a kis gyülekezet. Ifjú Szegedi László kôhalmi lelkész javaslatára ott határoztuk el, hogy országos szórványgondozó alapítványt hozzunk létre, és ápolni, ôrizni fogjuk emlékét. Azóta tizenöt év telt el, többen is örökre elmentek az idôsek, a szórványgondozás nagyjai közül. Id. Szegedi László magyarigeni, Herman 68


1/24/2007

2:51

Page 69


János nagysármási, Bányai Ferenc kérôi, Nagy Ödön havadi, és Dávid Ödön plojesti lelkészek. Késôbb Sárkány Ferenc besztercei tanító, Kövesdi Kiss Ferenc tanár, mezôségi mindenes. Bizony erôsen megfogyatkozott az emlékezôk tábora is. Csak a legendák maradtak és élnek még, az elfogyó gyülekezet és a fogyatkozó kortársak emlékezetében. Amíg élnek még az emlékezôk. Születésének száztizedik évfordulójára 2001-ben is a tisztelet, a mély fôhajtás és a cselekvô figyelem jegyében készültünk. Az indulás helye, Méra, a szolgálat állomásai, Mezôújlak, Kolozsvár, Szatmár és a végsô nyughely, a szatmárnémeti temetô, a nevét viselô szórványdíj, és nevével kitüntetett szórványszolgák sora is velünk együtt emlékezett. Külön kegyelmi ajándéka annak az ünnepnek, hogy a mérai szülôfalu lelkésze, Mezei Csaba, Mezôköbölkútról beszolgálva évekig volt

Mezôújlak lelkipásztora és így Földes Károly utóda. Földes Károly nevét 1993-tól egy szórványdíj is viseli, melyet Jenei Tamás lelkész és a Diaszpóra Alapítvány azért alapított, és az erdélyi református egyházkerület elnöksége évente azért ítél oda, hogy épp ott és azoknak nyújtson figyelmet, szeretetet és csekélyke anyagi támogatást, ahol és akik a nehézségeket felvállalva, fáradtságot nem ismerve, nélkülözve, szinte életáldozattal szolgálnak az erdélyi szórványokban. A mezôségi misszionáriusról elnevezett Földes Károlydíjat évente egy nem lelkészi jellegû egyházi munkásnak, gondnoknak, presbiternek adják, a regáti magyarság ügyét felvállaló Czelder Márton-díjat pedig egy szórványlelkésznek nyújtja át minden évben a november 14-éhez legközelebb esô napok valamelyikén. 2001-ben ennek a díjátadásnak ideje a születésnap, helye pedig épp az emlékezô

A konferencia résztvevõi 69


1/24/2007

2:51

Page 70

PoLíSz

szülôfalu, a kalotaszegi Méra volt. úgy a legméltóbb, hogy ezzel a díjjal a névtelenekre, „a legkisebbekre” figyeljünk oda. Úgy illendô, hogy azokra tekintsünk, akik évtizedeken át ismeretlenül, névtelenül bújtak meg a sokszor hála és köszönet nélküli szolgálatukban, és nélkülözniük kellett, most éppen ôk részesedjenek figyelemben és szeretetteljes ünneplésben. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a két díj – a svájci, Bern környéki gyülekezetek adományából a maga 800-800 svájci frankjával – tizenöt év után is a romániai magyarság legnagyobb anyagi juttatással járó kitüntetése. Földes Károly életmûvének van néhány nagyon jelentôs mai tanulsága is. A helytállás örök példája mellett mindenek elôtt rá kell jönnünk arra, hogy a hosszú ideig végzett szórványmunka olyan lelki terhet rak a munkás lelkére, hogy az akár gyászterápiára is rászorulna. Ez a fajta munka nem lehet életmû, hanem a szolgálat egy ideig tartó állapota, és akkor és azóta is inkább magánügy. Földes Károly szûk környezetében és a teológusoknak is többször elmondta – és ez azóta is alapelv –, hogy nem egy életet kell a szórványokra rááldozni, hanem egy mûködô intézményes rendezést kell teremteni. A szolgák ne maradjanak tíz évnél többet e nehéz helyeken, mert a nagy kihívások terhe alatt óhatatlanul leépülnek. Ma így mondanánk: tenni, és menni. A hozzá hasonló szolgák sorsa és küzdelme szinte mind átmeneti, magányos, meg nem értett, olykor tragikus volt már elôtte és utána is, vagy önmegnyugtató, magán kiutat keresô, önfeladásos. A múlt század végén már Koós Ferenc is elmenekült Bukarestbôl, Czelder Márton is belehalt önpusztításába, és e század közepén – külsô vagy belsô okokból kifolyólag – Bukarestbôl Nagy Sándornak és a Mezôségrôl Földesnek is mennie kellett. És ez egy kicsit mindig azt jelentette: úgy oldani meg a kérdést, mintha az nem lenne,

úgy tenni, hogy az nincs. A szolgálat itt szinte mindig magánügy volt, a szolgák sorsa tragikus vagy feladásos. A baj nem az elmenés volt, hanem inkább az, hogy nem az elhívás, lelki és szakmai nevelés, a megteremtett életfeltételek, a küldetés irányítja a szolgákat misszióba, hanem a véletlenszerûség. Földes Károly mellett nagyon kevesen voltak ez alól kivételek. Földes Károly optimista volt és lelkesen, messianisztikusan naiv is, ami már nyári missziós diákjairól, sôt, a mai ifjú szórványgondozókról nem mondható el. (Nagy Ödön idézett emlékiratában is többször utal akkori romantizmusára és naivitására. A személyes beszélgetések rendjén pedig egyenesen az értelmetlenségig eredménytelennek minôsítette a munka megtartás-hitét.) Földes Károly optimista volt, mert hitt a cselekvés erejében és hatalmában, és lényegében nem ismerte és nem fogadta el a természetes asszimilációt. „Megdöbbenve olvastam elôdeim vergôdéseit. Megláttam belôle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kell pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek pásztorai roszszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztul az a gyülekezet, amelyik béresnek tartja papját.” Szentül hitte tehát, hogy hûséges munkával, szolgálattal, jó tervekkel és támogatással a folyamat megállítható, sôt, vissza is fordítható. Ennek a hitnek nagy mai tanulsága az is, hogy csak a lélektôl lélekig ható, naponta elvégzett missziói munka adhatja meg a szórványgondozás hitelét. Minden más csak beszéd arról, de nem a munka maga. Különös kortörténeti adalék az is, hogy Földes Károly mezôségi munkásságával párhuzamosan küzd híveiért a Regátban Nagy Sándor bukaresti lelkész, és épp ezalatt írja ô is A regáti kérdés címmel elemzô, gondos és átfogó dolgozatait a bukaresti Egyházi újságban. Nem sokkal utána 70


1/24/2007

2:51

Page 71


jelenik meg Dávid György és Nagy Zoltán kis füzete is a Kárpátokon túli magyarok múltjáról és jelenérôl. Az ôket megilletô kiemelt bánásmód, a lelkes, romantikus figyelem azonban valamiért elmaradt. Oda is fôként a mezôségi misszió nyomán jut odafigyelés, teológuslelkesedés. Úgy látszik, hogy ennek a kornak elsôsorban nem a gondos szakelemzô értékelésre volt szüksége, hanem hihetô, tömbökhöz közeli, sárosan és nyomorban asszimilálódó döbbenetes sokkterápiára. úgy látszik, hogy kellett a Nyírô-féle irodalmi jajreklám is, hogy ébredô cselekvésre ösztönözzön. Földes Károly nagy kihívása volt korának és minden lelkészt, tanítót, népmûvelôt képzô kornak. Már a kortársak is elismerték, hogy Erdélyben, de az egész magyar nyelvterületen az ô életével, munkásságával és füzetével indult el a szórványgondozás és a közösen cselekvô felelôsségvállalás felismerésének új, nagy mozgalommá terebélyesedô hulláma. Ennek nyomán született meg Nagy Ödön szórványhelyzetet értékelô Hitel-beli cikke, a kérdést felveszi programjába az Országos Magyar Párt is, a kérdésrôl vándorgyûléseket szerveznek, konferenciáznak. Nagy Ödön már teológusként a FIKE szórványtitkára, 1939-ben pedig segédlelkészként ennek a munkának és tapasztalatnak nyomán írja meg a máig is érvényes A mezôségi magyar szórványkérdés megoldásának vázlata címû stratégiai dolgozatát. Ennek a hullámnak terméke a Szórványaink címû Kiáltó Szó sorozat és kötet, A szórványgondozás elméleti és gyakorlati kérdései címû szemináriumi anyag, és még sok minden. De a legnagyobb tett az volt, hogy Mezôség hivatást teremtô erô lett, hiszen lelkipásztorok születtek a mezôségi sár-misszió nyomában. Példa volt és szolgálati minta a teológus ifjúságnak több mint háromnegyed évszázadon át. Nagyon nagy dolog ez a mai, szolgálati példakép-szegényedett világunkban. A szolgálatra indító minta volt ô, és ereje

nemzedékeket vezetett a lelkészi szolgálatra, az ô gyötrôdô, építô éveibôl születtek hosszabb-rövidebb ideig tartó mezôségi évekre. Száztizenöt év után sem könnyû a visszautazás és hazatekintés Mezôújlakra. A hajdani gyülekezet, az ezredfordulóra már öt lélekre fogyott Mezôújlak – Földes Károly ottani tevékenységére vonatkozó – népi emlékezetét sem gyûjtötte be senki. Nem volt rá idô, erô, ember, pénz, elegendô figyelem. Pótolhatatlan mulasztás ez: örök adósság teherérzete és furdaló lelkiismeret maradt utána. Már itt is, az emlékezésekben is az utolsó percben vagyunk. Elfogytak az emlékek, mert elmentek az emlékezôk is. Lassan már csak a jajkiáltó füzet és a gondok maradtak meg. 1990 után, a szabad cselekvés végre megnyíló nagy lehetôségei közepette születtek nagy eredmények is, de el-elmaradoztak a nagy esélyek is, kihasználatlanul. Vannak reménykeltô jelek: az ott maradottak, a maradékok maradékai hûséges lelkészekre vannak bízva, akik gondosan és rendszeresen viszik nekik a reménység Igéjét. Földes Károly lovas-szekeres misszióját lényegesen jobb, de még mindig nem elég jó feltételek között három-négy lelkész próbálja folytatni és pótolni. Az irányt adó lelkipásztori példa pedig ezen a vidéken a hûségbôl és munkából ma is ott fénylô köbölkúti és újlaki utódé, Zöld Györggyé. Ma a mezôköbölkúti Kovács Jankó István presbitereivel soha nem hiányzik a szórványjelképek történelmi helyérôl, Mezôújlakról. Septért pedig Mezôörményes szórványaként Ledán István hûséges szolgálattal látja el. Nagycég és a Mezôség patakának felsô völgyében, Kissármáson már nem lakik lelkész. A lompérdiak Fûzkútra járnak az oda átgyalogló Tárkányi István újôsi lelkész istentiszteleteire. Kiscégre, Viszolyára, Szentmihálytelkére és Mezôkecsedre pedig nem kell már járni, mert nincs kihez. 71


1/24/2007

2:51

Page 72

PoLíSz

Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívû hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenôk el szórványainkat! Szórványaink megtartása nem lehet tovább is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.” Földes Károly óta a Mezôségen is körvonalazódott néhány cselekvési irány, feladat. A legelsô és legfontosabb épp az ô példája nyomán: tanítót és lelkészt a szórványba. Épp én magam készítettem el néhány éve már a Lámpás programot arról, hogy miként lehetne mintegy 300 tanítót kitelepíteni Erdély és a Regát veszélyeztetett területeire, oktatni, közösséget szervezni. A terv megvalósulása még várat magára. A mezôségi szórványvidékek körlelkészségekké való szervezése már lényegében megtörtént. Az itt szolgáló maradék közösségeket összekapcsoltuk, gépkocsival láttuk el, és igyekszünk életés munkafeltételeiket is megteremteni. Ehhez nem csak belsô fizetéskiegészítést kapnak, de a magyar állam jelképes támogatását is. Rendszeres ma is az egyetemista fiatalok mezôségi falujárása, a lélektôl lélekig misszió. Itt nem csak istentiszteletet tartanak, de a gyermekekkel, öregekkel is foglalkoznak, orvosnô hallgatja meg a betegek panaszait. Építô, felújító táborokat szer vezünk egy-egy romos templom, felújításra váró parókia árnyékában. Rendszeresen igyekszünk segélyben is részesíteni a rászorulókat. A legjelentôsebb a karácsonyi csomagakció, amikor is nagy gyülekezetek gyermekcsomagokat készítenek a kicsinyeknek. Egy átgondolt oktatási terv szerint iskolaközpontok, szórványbentlakások születtek, iskolabuszok járnak országszerte,

Az ottani maradék életét bemutatva azonban, száztizenöt év után is elsôsorban a gondokról és nem reményekrôl szól a szórványgondozók mai számvetése. Földes Károly akkori fájdalmai között a legtöbb máig továbbsokasodva megmaradt. Ami pedig elmúlt, az már elmúlt, mert megoldotta az idô. Aki ezt érzékelni szeretné, ha van lelki ereje hozzá, járja be ma az apostol szolgálatának helyszíneit: az akkori 30-40 helyett ma néhány lelket talál, omló templomokat, széthordott sírkövû temetôket, magyarul nem tudó gyermekeket. Septéren megtalálja a „színmagyar” Váradi Mihály református gondnok és harangozó családját, ahol a szülôk nyolc gyermeküket nem tanították meg magyarul, mert nem tudtak szembe úszni a nagy nyelvi sodrással, és nem is látták ennek értelmét. Elfoszló magyarság-emlék van mindenütt: egy nagy csobbanás utáni teljes és lassú elcsendesedés. Elvégeztetett. De itt a lelkészeken kívül nem jár senki, hogy ne legyen gondja, hogy „könnyebb legyen az álma”. A felszámolódó, elnéptelenedô idôkben Földes Károly kiáltó és figyelmeztetô szava száztizenöt év után is biztatóan, reménykeltôen örök maradt. Az ô érdeme az is, hogy a Mezôség jelkép lett, de a szó a halálra ítélt, szétszórt népcsoportunk elfogyó anyanyelvén, a nyomoron és sáron, a testi és szellemi süllyedésen is túlmutat. Több mint fél évszázada fel-fel lángoló, „szalmalángoló”, cselekvô összefogásra indító erô is. A késôi utódnak és a fiatalságnak száztizenöt év után is meg kell hallania Földes Károly jajszavát a pusztuló szórványokból. „Testvérem! Te, aki mindennap elmehetsz a templomba; Te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét – dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványokon laknak, a mi árva, elhagyott, örvényben vergôdô testvéreinkért. Meg kell alakítani a szórványmissziót. 72


1/24/2007

2:51

Page 73


hogy önhibáján kívül senkinek ne kelljen az anyanyelvi oktatást mellôznie. Sikeresen folyik a Mezôség úthálózatának felújítása is, de várni kell a gazdasági fellendülésre. A nagy gondot a hiányzó, el-elmaradó mûvelôdési élet jelenti: mûvészegyütteseinknek, falusi színjátszóinknak nincs pénzük arra, hogy a kistelepülésekre kilátogathassanak. Fontos tennivaló a közösségi élet megteremtése és fenntartása, a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozás. Tenni kell valamit az itt élô nép megélhetési feltételeinek javításáért, a fiatalok itthon maradásának megteremtéséért is. Fel kellene erôsíteni a népi mesterségeket, a régi foglalkozási hagyományokat, a szövést, fonást, gyékény- és nádmegmunkálást, de be kellene indítani a faluturizmust, sôt nyugodtan mondhatnánk Mezôség-turizmust is. Egyetlen kis völgy, a Füzes mente három jeles személyt indított útjára, alig tíz km-es távolságra egymástól: Vasasszentgotthárdon volt Wass Albert birtoka, Katonában született Barcsay Jenô szentendrei festô, és Pusztakamaráson született a nemrég elhunyt Sütô András. Ugyanitt van Kemény Zsigmond író sírja is. Ez már megérne egy turisztikai célpontot vagy kitérôt a felújított mezôségi, Kolozsvár–Szászrégeni aszfaltúton, néhány kirándulással, Tóvidéki ínyencséggel, halászattal összekötve. E vidékek kis településeinek is igyekszünk testvérkapcsolatot keresni. Nem csak nyugati támogatót és magyarországit, de testvért idehaza is a nagyobb közösségekbôl. Megérett az idô arra is, hogy például Wass Albert települései belsô testvéri szövetségre lépjenek. Mai munkánkhoz, szolgálatunkhoz halljuk meg programteremtô üzenetét úgy, hogy vállaljuk a figyelmeztetést is: Egymás terhét hordozzátok! De halljuk meg Nyírô József szórványvitát záró figyelmeztetését is: A történelem nem tréfál, hanem ítél!

Felhasznált irodalom: 1. Földes Károly: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból. 1934. Megjelent a nagy-enyedi Keresztes Nagy Imre nyomdájában. 2. Nyírõ József: Papbeiktatás. Keleti újság 1934. december 23-i szám. Lásd az ezt követõ vitát a Kelet újságban 1935 februárjáig. 3. Nagy Sándor: A regáti kérdés (In: Regáti magyarság, Bethlen-Diaszpóra Könyvek, Kolozsvár, 2000.) 4. Vetési László: Szórványgondjainkról, és Arcképek a végekrõl. Korunk 1991. 11. 5. Nagy Ödön – Herman János – Nyitrai Mózes: Palástban. Mentor Kiadó, 2001. 6. Dr. Dávid György és Nagy Zoltán: Magyarok a Kárpátokon túl. Élõ Könyvek, Ifjú Erdély kiadása, 1935. 7. Dr. Szathmáry Lajos: Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz. Magyar Kisebbség 1937. 12 szám. 8. Nagy Ödön: A mezõségi magyar szórványkérdés megoldásának vázlata. Kézirat. 9. Szórványaink. Kiáltó Szó sorozat és kötet 10. Imre Lajos (szerk.): A szórványgondozás elméleti és gyakorlati kérdései. 1940.

Kolozsvár–Méra–Mezôújlak, 2006. november 73


1/24/2007

2:51

Page 74

PoLíSz

Földes Károly

Mezôségen, a sármási járásban fekszik, szór ványaim Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég. Ezek közül Nagycég szórványom Katonától 3 km, tôlem 14 km. Septér Örményestôl 2 km, tôlem 5 km. Kiscég Sármástól 5 km, Kissármástól 1 /2 km, tôlem 21 km. Ez a beosztás is világosan mutatja, hogy a szórványgondozás lehetôségeire nem figyeltünk. A szórvány halálra ítélt töredék volt. Hogyan keletkeztek a szórványok? Népünk töredéke beköltözött idegen területre, mint cseléd, gyári munkás, napszámos, vagy iparos. Az ilyen szórványokon nincs történelmi múlt. Nincs templom. Nincs temetô. Nincs gyökere népünknek. Vagy régi egyházaink néptelenedtek el háborús veszedelmek, gazdasági nyomorúság s a lelkigondozás hiánya miatt. Szórványaink nagyobb része történelmünk darabja, népünk temetôje. Összeomlott templomok, hajdani papi kertek, legelôvé változott temetôk figyelmeztetnek bennünket mulasztásainkra, vétkeinkre. Vannak egyházközségek, amelyek szórványszámba mennek. Megvan a történelmi múltjuk, sokszázéves templomuk, omladozó papilakásuk, kifizethetetlen adóhátralékuk, nyomorgó lelkészük. De nincs gyülekezet. Az kipusztult, kihalt, elköltözött, beolvadt. Ilyen Mezôújlak, 11 család, 47 lélek. Még ma anyaegyházközség, de lehet, hogy rövidesen szórvánnyá lesz, és a hozzá beosztott 8 szórványnyal együtt, a 92 család elvész idegen pásztorok idegen nyájában. Bemutatom Mezôújlak történetét. Ez a története majdnem minden szórványunknak. Az események ugyanazok, csak a szereplôk változnak. Ha látjuk a beteget, talán segíthetünk rajta. Az egyház ládájában ôrzünk egy 300 éves fehér selyemre arannyal hímzett terítôt. Az 1693-ból való kehelytakarón ábrahám és Nyirô K. nevek olvashatók. 1746-

Szórványmisszió Jajszó a pusztuló szórványokból Pusztulunk. Panaszkodunk a világ nyomorúságáról, az életlehetôségek megromlásáról. Sok a nyomorúság, sok a szenvedés, de a jó Isten ad drága alkalmakat, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Ad munkatársakat, hogy könnyebb legyen terhünk. Ad megtartó erôt egyházunkban, Isten Igéjében, ad örök reménységet, hogy el ne vesszünk. Vannak testvéreink, akiknek megvannak e világ szerinti nyomorúságaik, de nincsen vigasztalójuk. Úgy élnek a nyomorúság tengerében, hogy minden pillanatban keresztülcsap felettük a hideg, ellenséges hullámhegy. Elszórva laknak idegen vallású, idegen nyelvû, idegen gondolkozású, sokszor ellenséges érzületû népek között. Nincs vigasztalójuk, nincs bátorítójuk, nincs tanácsadójuk. Nincs templomuk, temetôjük. Nincs, aki anyanyelvükön hirdetné nekik Isten üzenetét, Isten akaratát, Isten vigasztalását. Nincs lelkipásztoruk. Testvérem! Te, aki mindennap elmehetsz a templomba; Te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét – dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványokon laknak, a mi árva, elhagyott, örvényben vergôdô testvéreinkért. Mit tettek eddig a szórványokért? Felosztották ôket az anyaegyházközségek között. Ez a felosztás a legtöbb helyen nem vette figyelembe a földrajzi helyzetet, csak arra ügyelt, hogy a szórványok lélekszámával a kicsiny egyházközségek megkívánt lélekszámát kikerekítse. Így állott elô a mai lehetetlen állapot. Ha szórványaimat látogatom, erôs egyházközségek mellett halad el utam, vagy rajtuk keresztül jutok oda. Az én egyházközségem Mezôújlak (Delureni), Kolozs megyében a 74


1/24/2007

2:51

Page 75


ból való gr. Teleki Mihály és Teleki Sámuel adománylevele, melyben a papi földeket adományozza. 1766-ban Láposy Sámuel abroszt adományoz. Van egy aranyozott ezüst kehely, eredete ismeretlen. Egy aranyozott ezüst tányér 1718-ból, Szelecskai István ajándéka. Az anyakönyvek 1785-bôl vannak meg. Lelkészek voltak: 1795 elôtt Márkosfalvi Mihály, 1795-tôl 1803-ig Szentgericzei Nagy Zsigmond, 1803-tôl 1824-ig Tétsi Dániel, 1824-tôl 1826-ig Orbán György, 1826-tól 1866-ig Domahidi György, 1866-tól 1924-ig Lôrinczy Miklós. Mezôújlak kipusztult családai: Fileki, Rákosi, Talamin, Márkosfalvi, Kászoni, Benkô, Halász, Németh Gyôrfi, Szász, Halmi, Szarvadi, Szatmári, Balogh, Boér, Bölkényi, Kerekes, Rigó, Horváth, Kovács, Szigethi, Lakatos. Az utolsó száz év alatt Mezôújlakon és Septéren elrománosodott családjaink: Szentgericzey Nagy család. Nagy Zsigmond református lelkész nagyszámú utódai ezek. A helybéli román tanító, Naghiu Nicolai dédunokái a református lelkésznek. A Török család. Ma Turcu a nevük. Római katolikus lelkész volt Török Dániel az 1700-as évek végén, hogy megnôsülhessen, görög katolikus pap lett. Családjából sok román pap került ki. A Koncz családból való a septéri görög katolikus tanító. Septéri Lôrinczy Dénes táborszernagy leánya, Lôrinczy Róza kitért, 1930ban görög katolikus lelkész temette el. Lôrinczy Róza leánya, Török Lujza még konfirmált, ma Turcu Lucretia a neve. Fogarasi Alexandru Sebessy Árpád alispán, unokája már görög katolikus vallású cseléd. Domahidi György lelkész unokái Deac Iuon és Deac Danila ma napszámosok. Nemes Constantin édesapja még négylovas hintón járt, a Bónis család temetôjében van eltemetve, ô pedig ma görög katolikus vallású napszámos. A római katolikus Bakó család a görög katolikus egyháznak nagy erdôt és temp-

lomkertet ajándékozott, a református egyháznak nem adott semmit. Pataki, Józsa, Kis, Deák, Váradi, Romonczi, Balázs, Nagy, Konc, Török nevû görög katolikusok lakják Mezôújlakot és Septért. 1848-ban Domahidi György lelkészt a híveivel együtt átkeresztelte a görög katolikus lelkész. Két magyar temetô van Mezôújlakon. A temetôk beszélnek a múltról. Amit Basta rémuralma és ’48 meghagyott, majdnem megsemmisítette a bûnös könnyelmûség. 1866. december 10-én Lôrinczy Miklós lett Mezôújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békételenségben. Emlékirataiban írja: „A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt esô. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva, tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétôl két arasznyira süllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám. (...) Holtom után arra kérem utódomat, hogy gondolja meg, mikor ide jön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság.” Megdöbbenve olvastam elôdeim vergôdéseit. Megláttam belôle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kell pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztul az a gyülekezet, amelyik béresnek tartja papját. Híveim visszaemlékezéseibôl, elbeszéléseibôl elôttem áll Lôrinczy Miklós. Évekig élt törvénytelen házasságban. Természetes, hogy a hívek egy része ma is így él. 75


1/24/2007

2:51

Page 76

PoLíSz

Egyházi számadásait rendesen mások készítették. Amikor ô próbálkozott meg vele, ilyen számvevôi megjegyzések olvashatók a számadásán: „Sz 43/913. Mezôújlak egyház jelen számadása éppen olyan silány, mint volt mindenkor. De miután ezen a földön jobbat ki nem állít – hegyben vagyatik.” 1903. augusztus 26-án dr. Bartók György püspök, Kenessey Béla egyházkerületi fôjegyzô és Nagy Károly generális direktor meglátogatták Mezôújlakot. A falu elején zöldágas diadalkapu várta ôket. A vizsgálóbizottság alaposan leszidta a papot, a presbitereket és híveket, és bizonyára volt elég ok rá. A feldühödött presbiterek otthagyták a gyûlést, és lerontották a díszkaput. A vizsgálóbizottság ebéd nélkül távozott. Egy másik alkalommal esperesi vizsgálat volt. A jegyzôkönyv megírásához az esperes tollat követelt. Lôrinczy Miklós nyugodtan utasította az esperest, hogy keresse meg a tollat, hiszen ô tette el ezelôtt három évvel, a múlt vizitációkor. Odaszúrta valamelyik gerenda mellé. A papi telek körül kerítés sohasem volt. A szemben levô kocsmából az üdülni vágyó részegek az udvar gyepén heverésztek. A papi föld ekét ritkán látott. Elvadult, kökénybokros juhlegelô lett. A néphumor „Sinai hegy”-nek nevezi. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Lôrinczy Mihály a huszadik mûködési évében így kiált fel: „Boldog vagyok! Megértem azt is, hogy már két pár csizmám van!” Megérte azt is, hogy temploma összeomlott. Megérte azt is, hogy egyházközségében 11 család maradt. Ennek az összeomlott gyülekezetnek lettem a lelkésze. Kilenc szórvány gondozását bízták rám. Beköltözésemkor nem fogadott senki. Az omladozó papilakás udvarát bürök és keserûlapi nôtte be. Egyetlen egy magyar sem jött ide, sem segíteni, sem csodálkozni. Kíváncsi románok jöttek és segítettek a bútorok behordásánál. Az ajtók nyitva voltak. Nem volt zárja

egynek sem. Feleségem sírni kezdett, amikor ezt az elhagyatottságot látta. Papja lettem egy olyan egyházközségnek, amelynek egyetlen hívét sem ismerem. Hát vagyon lakik ebben a faluban magyar? Ha laknak, miért nem jönnek ide, amikor a papjuk beköltözik?! Ilyen beiktatása nem volt még soha papnak. IV. Béla a tatárjárás után nehezen szedte össze a megmaradt, elbujdosott, elvadult embereket. Hát nekem sikerülni fog-e öszszeszedni az elszórt csontokat? Elsô utam a boltba vezetett. A zsidó itt is semleges nagyhatalom. Bemutatkoztam. Megkértem, hogy mondaná meg nekem, hol laknak a magyarok, és hány magyar család van a faluban? Örvendett, hogy magyar szót hallott, és elsorolta híveimet. Hamar kész volt velük. A kurátor tanyán lakik. A volt öreg pap özvegyasszony leánya szintén tanyán lakik gyermekeivel. A faluban Szilágyi, Ajtai, Bölönyi, Pálfi, Szabó családok élnek. Még otthon a családban is többet beszélnek románul, mint magyarul. Kimentem a kurátorhoz a tanyára. Schwob Adolf evangélikus gazda, a felesége katolikus. Meglepetve hallotta, hogy én vagyok a magyar pap. ôszintén megmondotta, hogy attól fél, hogy rövid ideig leszek papjuk. Megszököm én is, mint elôdeim, akik az öreg tiszteletes úr után voltak. Elmondotta, hogy 40 év óta összedült a régi, 800 éves templom. Az utolsó istentiszteletet a papi lakás egyik szobájában tartották. Elôdömmel sokat pereltek, ez volt az oka annak, hogy senki sem fogadott megérkezésemkor. Meghívtam a kurátort a vasárnap tartandó istentiszteletre, és felkerestem a többi híveimet. Mind megígérték, hogy vasárnap meglátogatnak. El is jöttek. Tele lett a lakásom velük. Megnyugtattam ôket, hogy én nem fogok perlekedni velük. Póli néni, az öreg pap özvegyasszony leánya felvilágosításképpen figyelmeztetett: – Tiszteletes úr, mi mindnyájan roko76


1/24/2007

2:51

Page 77


nok vagyunk. Ha egyet megbánt közülünk, mindnyájunkat megbántott. Megnyugtattam, hogy a pap nem azért van, hogy bántsa híveit, hanem azért, hogy szeretettel Istenhez vezesse ôket. A következô vasárnap hiába vártam a híveket. Nem jöttek. Harangozáskor az öreg Pálfi Istvánt láttam, amint igyekezett az új, díszes görög katolikus templom felé. Utána kiáltottam: – Pálfi bácsi! Nem az a mi templomunk! – az öreg restelkedve sompolygott vissza, és bejött hozzám. Csüggedten szóltam: – Már beharangoztak. Miért nem ide igyekezett? Maga református ember. Itt a helye! Az öreg lesütött szemmel válaszolt. – A többiek is oda mentek. Én is oda akartam menni a templomba. Mi csak templomban tudunk imádkozni. Nekünk nincs templomunk, 40 éve összedûlt. Ez a szoba, ahol a Tiszteletes úr prédikál, nem templom. Nem lakik ebben az Isten. – Pálfi bácsi! Az Isten a szívekben lakik. A kézzel csinált templom szent hely, de Isten nem a kövek Istene, hanem az emberi szívek Istene. Imádkozni lehet akárhol. Ha nekünk nincs templomunk, imádhatjuk Istent ebben az imádságra rendelt szobában is. Menjen, öreg, és a másik istentisztelet után gyûjtse össze a reformátusokat ide. Gyûlést tartunk. Lassan gyülekeztek. Szemrehányást tettem nekik, és kértem ôket, hogy máskor ide jöjjenek. Konokul védekeztek: – Jönnénk mi, ha templomunk volna – de nincs templomunk. Úgy éreztem, mintha ingovány szélén állnék. Hogy tartsam meg ezeket a veszendô lelkeket? Éreztem a tömjénfüst fojtó leheletét, a mélységeket áthidaló, gyertyafényben ragyogó sápadt szentek ölelését. És láttam az Isten-keresô véreim vergôdését a zászlódíszes, szentképes oltárok elôtt. Hogy vezessem a szentképektôl az Istenhez ôket?

Prófétai hittel kiáltottam feléjök: – Lesz templomunk, ahol imádkozunk Istenhez. Egy bátortalan, hitetlen hang felelte: – Kevesen vagyunk ahhoz, hogy templomot építsünk. – Elegen vagyunk! – kiáltottam. – A kô itt van a beomlott templomban. Az asztalosmunkát adom én. Hát maguk mit adnak? Hitetlenkedve tekintettek rám. Gondolták, ígérhetnek akármit, úgysem lesz belôle semmi. De már a lélek megragadta ôket, és hét család megajánlott 35 ezer lejt a templomépítésre! És ki is fizették ezt néhány év alatt! A templomrom mellett a Domahidi György sírjánál állottam. Durván faragott, írás nélküli fejfája volt. Domahidi György 1826-tól 1866-ig volt Mezôújlak református papja. Ez alatt az idô alatt pusztult el itt az egyház. Domahidi György unokái görög katolikusok lettek. A pusztulás hûvös szele csapott az arcomba. Mi lesz az én unokámból? Lopva letöröltem a legördülô könnycseppet. Belenéztem a hanyatló napba, és imádságos szívvel sóhajtottam: Életet akarok a romok felett. Felépült a mezôújlaki templom. Csak a jó Isten tudja, hány álmatlan éjszakámba került. Mennyit koldultam, mennyit dolgoztam. Most, utólagosan csodálkozom rajta, hogy hogy is mertem nekikezdeni. E kicsi templom árnyékában húzódik meg pusztuló népünk. Innét kezdtem meg a szórványok gondozását. Minden negyedik vasárnapot a szórványokban töltöttem. Amikor délelôtt az anyaegyházközségben van szolgálatom, aznap délután Septér leányegyházközségében tartok istentiszteletet. Szórványgondozó napokon 40-50 km utat teszek meg. Szórványaim között Nagycégen találtam a legtöbb reformátust: 70 lélek. Uradalmi béresek voltak, akik a földreformmal néhány hold földet kaptak – most nyomorgó gazdák. 77


1/24/2007

2:51

Page 78

PoLíSz

A kurátor házában tartjuk az istentiszteleteket. Vallásos, ragaszkodó hívek, akik a szétszórtságban egymásra találtak. Minden negyedik vasárnap nagy ünnep nekik, örömmel várnak. Sajnos, csak irtózatos fáradtsággal tudom megközelíteni ezt a szórványt. Mezôújlaktól Nyugatra emelkedik a Kurmatúra nevû magas hágó. Ezen keresztül lehet Nagycégre jutni. Csúfabb, irtózatosabb utat nem ismerek. Szédítôen meredek, szürkepalás omláson át vágták be ezt az utat. Meredek ívben csúszik lefele. Az út felett vízmosásos, kopasz agyagos pala, de nem tud állandóan megkapaszkodni, mert a legelsô esô kimossa. Még az árvalányhaj is irtózik ettôl a kopárságtól, és tüntetôen távol marad a többi dombon. Az út alatt tovább omlik a part. Mi sárt az esô felülrôl lemos, azt az útszélre lökik. A Kurmatúra alatt kör alakú agyagdombok emelkednek. A kerek dombokon túl, több ezer holdas legelô kezdôdik. Csomós, zsombékos füvek nônek itt, mint a turkesztáni sztyeppeken. Valódi ázsiai hangulat. Csak a kirgiz pásztor helyett pakulár tilinkózik. Dombokba vájt gödör a lakása. Gyeptéglából van az ágya kirakva. Az ágynemûje szalmaroncsalék. Csattogó fogú kutyái körbefognak, kipróbálják ügyességedet és bátorságodat. Amire kiérkeztem a nagycégi tetôre, csepegett az izzadtság rólam. Hazafele jövet a Kurmatúra alatt a kimerültségtôl leroskadtam. Az éhség is gyötörni kezdett. A hamvasodni kezdô kökény nem csillapította éhségemet. Egy órai pihenés után még mindig szédülô fejjel vágtam neki a meredek útnak. Többszöri pihenô után érkeztem haza. Olvastam egy amerikai magyar lelkészrôl, hogy repülôgépen járja be a nagy távolságra levô szórványait. Csodálattal írtak róla, ünnepelték. Nagyobb fáradtság Mezôújlak szórványait felkeresni. Elpusztulnak szórványaink, mert azok gondozására nem áldozunk semmit. Rongyos, nyomorgó mezôségi lelkészeink

nagy része azért nem látogathatja nagyszámú szórványát, mert gyalog nem tud 15-50 km utat megtenni, szekérre nincs pénze. A szórványokon lakók pedig útiköltséget nem akarnak, és rendesen nem is tudnak fizetni. A szórványgondozó lelkész rendesen csak akkor tud eredményt elérni, ha mindenképpen különb, mint a szórványokban lakó más egyházhoz tartozó kollégája. A helybennlakó lelkész minden nap hatással van a szórványokban lakó híveinkre. Mi 4-5 hétben csak egyszer találkozunk velök. Ennek a rövid 2-3 órás találkozásnak annyi lelki erôt kell kisugározni, hogy legyen elég ellenállása annak a léleknek a helybeli kísértésekkel szemben. Meg kell értetni a szórvány híveivel, hogy a vegyes házasság elpusztítja ôket. Éreztetni kell velök, hogy Istennek legnagyobb ajándéka, hogy reformátusnak születtek. Sohasem szabad kérni tôlük. Ha kepehátralékért perbe fogják a szórvány híveit, azután hiába jön a lelkész, nem tudja többet összeszedni ôket. Amit adnak szívök szerint, az a lelkészé. A szórvány sohasem jövedelem, az mindég anyagi ráfizetés, még akkor is, ha az önként vállalt kepét megfizetik, hiszen a szórványok között a legritkább eset, hogy a fuvardíj megtérüljön a jövedelembôl. Nagy kísértés a templom. A zászlódíszes, oltáros templomok felszívják gyengébb híveinket. Ez ellen csak komoly konfirmációi elôkészítéssel segíthetünk. Ez a legnehezebb feladat. A legtöbb szórványon sohasem volt református iskola. A legtöbben nem tudnak írni, olvasni. Hogy tanítsad a Kátét, amikor 4 hétben csak egyszer látod hívedet? Én úgy oldottam meg ezt a legnehezebb dolgot, hogy a konfirmálni akarók kétheti tanulásra átköltöznek az anyaegyházközségbe vendégnek és itt nem napi 1 órát, hanem amennyit kibírnak, foglalkozom velök. Nem vádolni akarok, de mint szomorú tényt említem meg, hogy pusztulásuk 78


1/24/2007

2:51

Page 79


egyik fô oka a római katolikus egyház azon tanítása, hogy bûn református istentiszteletet meghallgatni. A katolikusok járjanak a görög katolikus templomba, mert az a testvéregyház temploma. Kereszteljék ôket, temessék ôket a görög katolikus lelkészek. Így volt, és így van ez ma is. A római katolikus lelkészek, ha ritkán körutat tesznek, a görög katolikus templomba gyûjtik össze híveiket. Lovat vettem, hogy szór ványaimat könnyebben látogathassam. Hol a ló visz engem a szekérrel, hol én vezetem a lovat a szekérrel. Így haladunk a Kurmatúrán keresztül Cég felé. Mégis csak könnyebb az amerikai kollegámnak, az repülôgépen jár. Szibériai köszvénnyel telített lábam nem bírja a nagy gyaloglást, ezért vettem a lovat. De mi lesz akkor, ha a ló eldöglik? Reménységem sincs arra, hogy másikat vehessek, hiszen a nyomorúság sokszor el akarja adatni ezt is. Elgondolni is megdöbbentô, hogy a szórványaimon lakó 92 család lelki-gondozása egy gebe életéhez van kötve. Ha megdöglik a lovam, nincs szórványgondozás? De ennél is van nagyobb veszedelem. A papilakás lakhatatlan. Fala kidûlt. Fedele behorpadt. Ablakai elkorhadtak. Híveinket a konverzió pókhálószála tartja csak az összeomlástól. A rovatal képtelenség. Rémít a hatalmas adóhátrálék. Két év óta a kongruámból levont rovatalokat az egyházközség nem fizette vissza, mert nincs rá fedezet, és nem is lesz. Havonta 3-400 lej a kongruám, amit kézhez kapok. A kanonika föld a vetômagot is gondolkodva adja vissza. Úgy érzem magam, mint az ellenségtôl körülfogott tábori ôrs. A telefonon dörög felém a parancs: „Utolsó emberig kitartani!” Sokszor felvetem a kérdést. Vane célja e küzdelemnek? Egyedül megmenthetek-e 92 családot? úgy rémlik, hogy még magamat, családomat sem tudom megmenteni. Jön felém lomha léptekkel az utcán Domahidi György unoká-

ja, mint a kikerülhetetlennek látszó végzet. Gyermekemet tanítja Szentgericei Nagy Zsigmond dédunokája Naghiu Nicolai. Tábort jár körülöttem a múlt és a jövô. Irtózom a jövôtôl. Elôdeim sorsára jutok. ôk is küzdöttek bizonyára, de kimerültek és lecsúsztak. Én is sóhajtok éjszakákon: „Elég Uram! Nem bírom tovább. Vedd magadhoz az én lelkemet.” Néha úgy rémlik, mintha hallanám Isten üzenetét: „Elég neked az én kegyelmem!” És újrakezdem a reménytelen harcot. Az apostol tanácsolja: Egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunknak a terhe. A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyenekrôl. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elôdeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el, a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés. Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük. Meg kell alakítani a szórványmissziót. Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívû hívek. Ha nem segítünk szór ványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenôk el szórványainkat! Szórványaink megtartása nem lehet tovább is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább. Egymás terhét hordozzátok!

Mezôújlak, 1934. augusztus 26. 79


1/24/2007

2:51

Page 80

PoLíSz

Elbe István

építettek – volt, ahová kettôt is –, teljesen elnyomva ezzel a kis házakat. Mára a bennük élô régi-új lakóknak váltak korszerûtlené. Sok helyütt emeletet húztak rájuk, ablakaikat kicserélve eltüntették a zsalugátereket, a legszélsô ház például rikító kékre festett fallal szolgáltató egységként riaszt. Délelôtt tíz felé jár az idô, a Györgyfalvi negyed tömbházai közé érünk: egy új ortodox templom, és még egy. A korábban épült román imaház templommá bôvült magas tornyának tetejérôl hangszórókból az egész lakótelep számára visszhangzik az „Uram, irgalmazz!”. Eszembe jut Budapesten, a lakossági tiltakozásoktól kísért békásmegyeri református templom építése, és az azt követô harangszentelés, amikor a tömbházakban lakók közül néhányan megfenyegették a lelkipásztorunkat: „ha nekik vasárnap délben a szájukba mer harangozni, beverik a templom ablakait”. Útban a Házsongárdi temetô felé a „csendes Petôfi utca” régi házai már foghíjasan, elhagyatottan, hályogos ablakszemekkel tekintenek ránk. A leomlott házak mögül, egyszervolt udvarok takarásából elôtûnnek a várfalak. A középkorban a várost védték, majd támfalként szolgáltak, most nyugalomra és megmentésre várnak. A temetô bejárata elôtt élelmes cigányasszonyok virágot árulnak. Amikor tört románságomat, az új és régi fizetôeszköz okozta tétovaságomat tapasztalják, tízszeres árat fizettetnek egy csokor dáliáért. Hogy végre én is gyanút fogjak, búcsúzóul megkérdezik: „úgyé, maga nem idevalósi?” Torkom összeszorul, nyelvem akadozva mondja. „Nem, nem vagyok”. A valamikori Biasini szálló tövében Péterként tagadtalak meg örök városom! A fájdalom akkor lesz teljessé, amikor elolvasom az épület falán az óriási méretû emléktáblát. Rajta a szöveg románul és angolul hirdeti a világnak, hogy 1848–49ben „a magyar nemesek vezetésével 40.000 románt gyilkoltak meg”. Ha már itt

Az Örök Város „Benéz a havas kéken Kolozsvárra. A nagypiacról tisztán látható, amint a Monostor utat bezárja. Most úgy érzem: ott vége a világnak.” (Reményik Sándor)

Számomra Kolozsvár az Örök Város. Éjjelente az utcáit járom, ismerem házait, minden utcasarkot és templomot. Nappal a rideg jelen magához ránt, tudom, hogy álmaim városa már akkor sem létezett, amikor benne éltem, és nem voltam elég erôs, hogy ez a valóság odahaza tartson. Nyáron – egy hosszú évtized után elôször – néhány napra Kolozsvárra utaztunk. Szerettem volna cseperedô lányaimnak mutatni valamit a városból, az én Városomból. Utcáit járva kellett rádöbbennem arra, amit valahol mélyen már régóta tudatomban hordoztam, hogy a jelene számomra elveszett: ismerhetem a múltját, nyomon kísérhetem minden rezdülését, kifejezhetem aggodalmam, szeretetem, érezhetem hiányát, és bár itt születtem, jogot nem formálhatok többé rá. Ez a sorsa annak, aki szülôhelyét elhagyja. Most is – mint gyermekkoromban minden vasárnap – az ONCSA-teleprôl indulunk gyalogosan az istentiszteletre. A kis mézeskalács házikók balról sorakoznak, jobbról egy-egy tömbház árnyékába bújnak. A telep házai a visszacsatolás után épültek, és sok nagycsaládnak, közöttük dél-erdélyi menekülteknek, a reményt, az újrakezdést jelentették, ahogy nagyapáméknak is négy gyerekükkel. A beköltözôk közül kevesen tudhatták, hogy a piros cseréptetôk, fehérre meszelt falak, zöld zsalugáterek és boltíves tornácok Kós Károly tervei alapján készültek. Az elsô erôszakos beavatkozás a hetvenes évek elején érte a telepet (amikor születtem). A szép tágas kertekre tömbházakat 80


1/24/2007

2:51

Page 81

MERÍTETT SZAVAK

tartunk, hová van felvésve Vasvári Pál neve, Zalatna és Abrudbánya legyilkolt magyarsága, és az elpusztult Nagyenyed, ôseim bölcsôje? Az öreg temetô megnyugvást hoz, itt „magyar még a szó” és a felirat. A fôbejáratnál három református püspök impozáns emlékoszlopa fogad. Fejet hajtunk Szenci Molnár, Apáczai és Tótfalusi Kis Miklós sírja elôtt, felkeressük Dsidát és Reményiket. Mindenhol nemzetiszín szalagos koszorúk a mai Magyarország minden tájáról, az örök kegyelet jelei. Útban a nagy unitáriusok (Brassai, Berde Mózsa, Bölöni Farkas Sándor, Kriza) felé, olvassuk a feliratokat. Az arányok erôsen változnak, a több mint 400 éves temetô még most is fogadja lakóit és az új hódítókat. Egy frissen betonozott sírnál megállunk. A felirat mindössze két román név, férj és feleség, és csak a születési dátum. Még élnek tehát, de nyughelyükrôl elôre gondoskodtak. A sírnak támasztva, oldalt egy másik sírkô, a régi tulajdonosok: Balika János és neje, valamint Czikó Sándor. Porcelán fényképükrôl élôként vádolnak, csontjaik már valahol a temetôárokban fehérlenek. A tordai úti kijárat felé vesszük az irányt, a hôsök sorfala között. Jobbra fent a szovjet és román katonák, balra lent a magyarok nyugszanak: a tordai csata hôsei. Gyerekkoromban, amikor még nagyszüleim éltek, halottak napján a hôsök temetôjébe mentünk és egy-egy „Ismeretlen” feliratú sírnál meg-megállva gyertyát gyújtottunk. Este a temetô a dombtetôrôl nézve fényárban úszott, a sok ezernyi apró láng hátborzongatóan gyönyörû látvány volt. A változások után a második világháborús magyar sírok közé új hôsöket temettek, az 1989-es megmozdulás kolozsvári áldozatait. Szintén a változások söpörték ki a város központjából a szovjet emlékmûvet. A tank most a szovjet katonák nyugalmát ôrzi. Elôtte hosszú évtizedekig állt hátát az ortodox katedrálisnak vetve, csövét a protestáns teológia épü-

letétre szegezve. A város vezetése nem tétovázott, nem egyezkedett az orosz állammal, még csak azt sem latolgatta, hogy mutat majd egy tank a temetôben, kellett a hely a román nemzeti hôsöknek. Ezzel szemben a budapesti Szabadság téren még mindig ott áll a szovjet emlékmû indulatok kereszttüzében, a nemzeti tudathasadás szimbólumaként. A györgyfalvi negyedbôl érkezô buszok most már elkerülik a fôteret. Leszállunk Avram Jancu szobránál, megbámuljuk az égnek meredô hatalmas havasi kürtöket és a sziklacsúcson egyensúlyozó móc vezért, ahogy megnyugodva néz Thália most már román temploma felé. átvágunk a Hunyadi téren, és besétálunk a Deák Ferenc utcába. Korzózunk, ahogy nem is olyan régen a polgári idôkben szokás volt. Jobbra éttermek sora, balra (már nem is meglepô) egy új ortodox templom. Pár házzal odébb, a sarkon a minoriták volt temploma. Amikor a görög katolikusok egyesültek, a rómaiak ezt a templomot ajándékozták nekik. Aztán az ortodoxok karhatalommal elvették tôlük. A ’90-es évek elején a görög katolikusok szívós kitartással és néha tettlegességgel visszavették. A templomháborúnak egy mûemlékház és a városkép látta kárát, az ortodoxok ugyanis ragaszkodtak a „hely szelleméhez”. Most a bizánci stílus majd szétveti ezt az ámulatba fagyott évszázados nyugati civilizációt. Ahol Bolyai János szülôháza állt, most a nevét viselô utcában víg valutaváltók kicsiny boltjai és rikító színû táblái sorakoznak. Ágaskodva meresztem a szemem, és megnyugodva tapasztalom, hogy a szülôház helyét jelölô emléktábla még megvan. Kolozsváron ugyanis csak azok a magyar emlékjelek maradhattak meg, amelyek a járdától legalább öt-hat méter magasságban vannak, lehetôleg az olvashatóság határán túl. Ilyen a Jókai utcában az „Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság” emléktáblája, de ilyen Petôfié a Biasini szálló falán vagy 81


1/24/2007

2:51

Page 82

PoLíSz

Kôvári Lászlóé az óvárban. Bem Józsefét pár éve, az épület felújításakor nemes egyszerûséggel lemeszelték, pedig egy erkély is takarta a kíváncsi szemek elôl. És ott állunk a Fôtéren, Európa egyik legszebb fôterén. A templomot övezô öntöttvas kerítés még a régi, szeretettel olvasom róla a feliratot „Simonffi István Kolozsvárt”. Funár gödre is összeszûkült, csak néhány négyzetméternyi szemben a szoborral. úgy hallom, üveglappal akarják lefedni, hogy járni lehessen felette, és lenézni egy hajdanvolt városra. Eszembe villan a városnak a Conducátor által 1974ben adományozott, és máig hivatalos neve: Kolozsvár-Napoca. Igen, így lehetne minden várossal elbánni, mondjuk Budapest-Aquincum, vagy Pécs-Sopianae... De inkább nem folytatom a sort. A „kötelezô” fényképezés következik Mátyás szobra elôtt. Nem tudjuk eldönteni, kihúzzuk magunkat, hogy a talapzaton díszelgô feliratot takarjuk, vagy a gyerekek kuporodjanak az elé a förtelmes színû tábla elé, amely azt hirdeti, hogy a szoborra felmászni tilos. Végül úgy döntünk, inkább a hátteret biztosító zászlórudakat iktatjuk ki a láthatóságból. Lányaimnak ezután kissé felindultan magyarázom: nézzétek, gyerekek, ez itt Kinizsi Pál, és nem csoda, hogy ordít e fonák világ láttán. Augusztus áprilist játszik velünk, esik néhány csepp, aztán kisüt a nap, és a fénysugarak huncutul cikáznak át a Sétatér évszázados lombsátorán. Jólesik pihenni egy padon a fák alatt, mielôtt a Fellegvár meghódítására indulunk. Átmegyünk a gyaloghídon, amely talán az utolsó fennmaradt hírnöke a kolozsvári Erzsébet-kultusznak. Alattunk tajtékzik a megáradt Szamos kávébarna vize. „A Szamos, ez az egyetlen folyó, A Szamos ez a megfordított Léthe...” A híd közepén megállva beleszédülünk a rohanó, örvénylô látványba, önkéntelen kegyelet ez a fiatal színésznônek, ki a habokban lelte halálát a magyar filmgyártás hôskorában. Ka-

paszkodunk a csigákkal, kagylókkal teletûzdelt sziklatömbök között, az ôskori tenger egykori szigetén, és kitárul szemünk elôtt a hullámzó város. Templomok, tornyok, cseréptetôs házak, tömbházak szorító gyûrûjébe zárva, és a város felett húzódó feleki tetô. Szememmel hiába keresem a fenyôfasort, amelyet egykor a kettészakított Erdély szívébe ültettek. Gyerekkoromban hétvégi családi kiruccanásainkkor tövüknél ülve hallgattuk susogásukat: Magyarország üzenetét. Néztük az alattunk elterülô várost, amely húsz év után, ha csak néhány évre is, de magyar volt, és hallgattuk nagyszüleink történetét: a feleki határon keresztül menekülô magyarok krónikáját. Számkivetettségünk súlyától terhelten indulunk vissza a valóságba, nem a megszokott sétányon. Hirtelen elfogy talpunk alól a kô, az út mély szakadékba suvad. A Sáncalja népének átkától kísért örökké mozgásban lévô domboldal most sem nyugszik. Városatyáink a múlt század fordulóján a nyomort kívánták takarni, nagyra törô városszépítô álmaik egyik megvalósulása volt a szeretett királyné, Erzsébet emlékére épített, Szamoson átívelô híd, és folytatásaként a domboldalban felfutó sétány, végében a mellszobrát övezô köríves pihenôhellyel. A meglepetés erejével hat, amikor indákba, kiálló gyökerekbe kapaszkodva, nadrágféken belepottyanunk a félkörív közepébe. Az idôk vihara megtépázta ezt az emlékhelyet, de Erzsébet királyné mellszobra nélkül is fenséget sugároz. A szobortalapzat ledöntve, a falak összefirkálva állják az idô próbáját, és várnak. Leülünk a megmaradt kôre, nyugat felôl hûvös szellô támad, lenyugvóban a Nap, és búcsúzunk... „Hiszen kékek a budai hegyek, kékek s lilák is tán, ha jô az alkony, de nincsen mégsem olyan alkonyat sehol a földön, mint a Szamosparton.” 82


1/24/2007

2:51

Page 83

MERÍTETT SZAVAK

Simek Valéria

Lemondás

Idôn túlivá nôtt pillanatok

Ez a szétkiabált megcsalattatás, ez a rád hulló levél a fáról, ez a súly, ez a teher kibillent belsô békéd medrébôl, és patakká, majd folyammá duzzadva hánykolódnak tovább napjaid. Közben elveszíted önmagad, nincs, ki felsegítsen, hogy felemeld tekinteted, és végigsimogasd még az ôsz itt felejtett virágait udvarodban. Ó, ez az elmúlás mindig sebeket karcolt kezeden, és arcodra Õszi barázdákat rajzol. Ez a tapogatózva járás, ez a megtámasztott egyensúly bizonytalansága. Eltûnt belôled a gyermek, régi napok delelôi már nem melengetik szívedet. Ez a lemondás, ez a megfeszített akarat meddig ébreszt új napokat a közelgô tél küszöbén. Marasztaló csendet kérek neked, hogy a jövô nyári fák alatt dédelgessen az árnyék, játsszon hajadon a fény, mint éltetô akarat.

Értékesítés elõtti kastély Katonán

Az esteledô rét zöld selyemszoknyájának meleg illatát arcomhoz simogatta. Mintha te álltál volna mellettem kézen fogva, örülve az életnek, a pillanatnak. S úgy mint benned, a nyárban megvolt még minden melegség. Boldogan, gyümölcsgazdag fa módjára hajoltál fölém, és ezek az idôntúlivá nôtt pillanatok létezésem magzatburkába ágyazódtak. Te voltál a merengés tiszta virágméze, a hajnal kristályos páracsöppje ébredésemen. Titkok tisztaságának kimondása, az ôsföldbe vetett mag, és az ôsök által rajtad keresztül adott táplálék. Távoli idôrétegek ködén felbukkansz, és rejtegetlek, rejtegetsz pargetszoknyád ráncaiban.

83


1/24/2007

2:51

Page 84

PoLíSz

Hegyi Béla

– Hallod? Apus? Hallod? Vagy a televízióból jön? Megint rabló-pandúrt játszanak? – Drága szívem, én nem hallok semmit! – De hát a fiunk nincs itthon! Jaj, a fiunk... – Ne rémüldözz, szívem! Ha valami volna, bemondja a rádió... Mint akkor, tudod... – Bekapcsolta a készüléket. – Na, látod, semmi! – Benyomta a tévé gombját: – Innen hallod. Valami vadnyugati filmet adnak... Anyus ismét kiment a folyosóra. Itt is, ott is villódzott a tévék kék fénye, harci zaj szûrôdött ki a szobákból. Döngették a kaput. És az ô kaputelefonjuk jelzett. – Tessék! – kiáltott bele a kagylóba. – Tessék! Elhaló hang válaszolt: – Mama, segíts... Anyus rohant le, ahogy a lába bírta. A másodiknál elbotlott, de szerencsére nem ütötte meg magát. A lendülettôl nekirohant a kapunak, s feltépte ajtaját. Pista tehetetlenül zuhant rá. Arca véres, izzadt, feje csupa seb, nyakán barnásfekete lyuk. – Mi történt? Mi van veled? – ordította. – Csak csöndesen – suttogta a fiú. – A nyomomban vannak... – Kik? Az Isten szerelmére, kik? Föltámogatta a negyedikre. Pista átölelte a vállát, s véres szájával a nyakára lehelt. Úgy botorkáltak föl a lépcsôkön, mint akkor... Az apja az ajtóban várta ôket: – Úristen, mi történt? – kérdezte döbbenten. – Betámolyogtak, egymást segítve, a szobába. Véres csíkot húztak maguk után. Apus székre segítette a fiút, s lehúzta szakadt ingét, lecibálta farmerét, s kibuktatta lábát a cipôjébôl. Anyus törülközôt nyomott a nyakára, s szorosan a seben tartotta. – Mentôt kell hívnunk, fiam! Elvérzel... – Nem! Nem! – tiltakozott a fiú. – Regisztrálnak... Csak bajotok lenne belôle – nyögte. – Nem hagyhatjuk így. – Apus emléke-

Tûréshatár – Miket írnak! Még ilyet! – szólt Apus felháborodva. – Hallgasd csak meg: „A jó államférfi az, akinek nincs erkölcse, sem meggyôzôdése, csak politikája van.” Érted ezt, szívem? „A jó államférfi egy eszme, egy elv érdekében makacsul feláldozza az embereket. Nem rosszabb, mint az az igyekvô politikus, aki a pillanat érdekében taktikából feladja meggyôzôdését, és a valósághoz igazodik, hogy a hatalmat megszerezze.” Hallottunk már mi hasonlót, ugye? „Aki gyôzött, annak nem kell magyaráznia semmit. Aki vesztett, az a bûnös, mindent rá lehet fogni, még az államférfi hibáit is...” Mit szólsz hozzá? – Apus az asztalra ejtette az újságot: – Nahát! És ezt íróemberek állítják! – Hát azt hiszed, ôket egy csöppet is érdekli, hogy mi mit szólunk hozzá? – válaszolt Anyus a konyhából. – De engem most jobban érdekel, hol lehet a fiunk? Már harmadszor melegítem a krumplit. Azt mondta, nyolcra legkésôbb itthon lesz... Anyus kilépett a folyosóra, lenézett az udvarra, elsétált a lépcsôkig, aztán visszafordult. Idegesen tördelte a kezét. Kikapcsolta a gázt, levette a lábost a tûzhelyrôl, s leült a hokedlire. – Nem szokott késni. Ha megígéri, betartja a szavát... – Nyomogatta a térdét, a combját, hogy sajgó fájdalmát enyhítse, s a nyitott szobaajtón benézett a férjére, akit még mindig az újságcikk foglalkoztatott. – Férfiak! Folyton máson jár az eszük – gondolta magában. – Aztán csodálkoznak, hogy elmegy mellettük az élet, mert politizálnak, ebbe is, abba is bele akarnak avatkozni, és nem értik meg, hogy minden, de minden rajtunk kívül történik, csak az a mi életünk, amit mi teremtünk meg magunknak a családban. Kintrôl, nem is olyan távolból, puskaropogás, kiabálás, lovak trappolása hallatszott. Anyus ijedten kapta föl a fejét: 84


1/24/2007

2:51

Page 85

MERÍTETT SZAVAK

zett, mit csináltak akkor, és miért kellett úgy csinálniuk. – Mentô kell, bármi is a következménye. – Tárcsázta a számot: 104. Azonnal kapcsolt: – Sebesült? Tíz percen belül megérkeztek. – Hová viszik? – kérdezte Anyus. – A Péterfybe – mondta az orvos. – Most is? – nézett meredten a hordágyra, melybe Pistát belefektették. Másnap délelôtt meglátogatták. – Igen, elláttuk a nyaki sérüléseket, szerencsére nem ért nagyobb artériát, bevarrtuk a fejét, dezinficiáltuk, csillapítottuk a fájdalmait – sorolta egykedvûen az orvos. – És melyik kórteremben van? – Éjszaka érte jöttek, és elvitték. – Érte jöttek? Elvitték? – Azt mondták, a Gyorskocsi utcába. Anyus ájuldozott: – Nem, nem igaz. Nem lehet igaz! Veled is... tudod... – Hát visszajöttek – mondta csüggedten Apus. – Vissza... A Gyorskocsi utcában hiába édeklôdtek. – Ide nem hoztak be senkit. Tévedés van a dologban – felelte szárazon egy adminisztrátor. – De hát nekünk azt mondták a kórházban – próbálkozott Apus –, hogy... – Ja, ha maguk jobban bíznak az orvosokban... – és gúnyosan felkacagott. – Ez a hatóság megsértése... Nem indultak haza. Az épülettel szemben, az utca túlsó oldalán várakoztak, s nézték a sötét ablakokat, a kihallgató helyiségek rácsait. – Emlékszel? – Persze hogy emlékszem. Úgy megvertek, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. A talpamat sebesre püfölték, meggyomroztak, a vesémet rugdosták. Becsináltam, behugyoztam. Erre még jobban dühbe jöttek. Hetekig vért hánytam, véreset pisiltem. – Akkor ismerkedtünk meg, emlékszel? – Persze hogy emlékszem. Bújtattál.

Egy piszkos ellenforradalmárt. A hüvelyedbe dugták a gumibotot, és nagyokat röhögtek. – Apus, én nem tudom még egyszer kibírni... – De ha nem szállítasz be a mentôkkel... – Azt mondta a Frici gyerek, hogy meghalsz... Sokáig hallgattak. – Itt nem lehet hosszan álldogálni – szólt rájuk egy rendôr, gumibotjával hadonászva. – Mi csak a fiunkat várjuk... – Nekem teljesen mindegy, kit várnak. Tessék innen elkotródni... Lassan hazaballagtak, összefogódzva, a kabátgallérjukba szipogva. Egész éjszaka nem aludtak. Hánykolódtak az ágyban, s egymás kezét keresték, szorították. Harmadnap délelôtt megjelent a fiúk. A nyakán kötés, fején nedvedzô varratok. Szomorú volt, kimerült, szorongó. Letelepedett a konyhában, a szülôk körülállták és némán bámulták. Pista nem nézett rájuk, a konyhaasztalra szögezte tekintetét: – Megvan még a paprikás krumpli? Francosan éhes vagyok! Anyus odaszédült a rezsóhoz, meggyújtotta a lángokat, ráhelyezte a lábost, s kavargatni kezdte a megdermedt ételt. Tányért vett elô a szekrénybôl, s a lábost oldalára fordítva, fakanállal kaparta ki a krumplit. Pista kapkodva nyelte, vizet ivott hozzá, s idônként felszisszent a fájdalomtól. Amikor befejezte az evést, tenyerébe temette arcát, s felzokogott: – Papa, szétverték a ... szétverték a... Ne szaporodjon ez a csürhe! – Fiacskám, de élsz – ölelte át a vállát óvatosan Anyus. – Élsz! Nekünk ez a legfontosabb. Apus a konyhaasztal sarkát markolászta. Jeges rémület áradt át rajta, szíve összevissza kalimpált, igyekezett megfékezni a könnyeit. Hogy nézne ki, hogy ô, a sokat szenvedett, tavaly már kitüntetett forradal85


1/24/2007

2:51

Page 86

PoLíSz

már, elsírja magát! Talán ebbôl a fiúból is kitüntetés lesz egyszer... – És mit akartak? – szögezte Pistának a kérdést. Most egyenesen a szemükbe nézett: – Verték a hátamat, a golyóimat, a fejemet: áruljam el, hogy szervezett, államellenes összeesküvés ez. Kik a vezetôi? Hogy a randalírozók kiképzésben részesültek... Nyilas zászlókkal rohangáltak... – És mivel engedtek el? – Írjam alá, hogy nem bántottak. A sérülésem baleset következménye. Akkor folytathatom az egyetemet. Különben két és fél-három év börtönt kaphatok... – És? És?

– Aláírtam, Papa. Nem akartam úgy járni, mint ti. Egy ilyen borzalmas élet! Hogy én... mellettetek... – és legyintett. Anyus megengedte a csapot a fürdôben. – Napok óta nem mosakodtam... – jegyezte meg Pista. Apus jól emlékezett: – Nem érheti víz... – a segítségével beállt a kádba, s ô szivaccsal gyöngéden végigdörzsölte a fia lábát, karjait, végigcirógatta mellkasát meg a véraláfutásos hátát. A roncsolt herezacskóját épphogy érintette. – Papa, mit gondolsz, lehet még belôlem férfi? – és rádôlt az apja hátára.

86


1/24/2007

2:51

Page 87

TÁJOLÓ

Czegô Zoltán

Istenes equivalenciában Az olvasó fölkiáltana Gyôrffy Attila most megjelent verseskönyvét olvasva: Soha még ennél viaskodóbb, ennél belenyugvóbban lázadóbb költôt! Fölkiáltana, ha nem félne elrebbenteni a költô madarait, a csicsörkéket, kékcinegéket, verebeket, széncinegéket, az apró zöldikéket, kenderikéket és tengelicéket, meggyvágókat és azt az egész szárnyas világot, amely összeköttetést létesít egy másik, egy transzcendens, de Gyôrffy számára már ma is bizonyos világ felé. Ezeknek a madaraknak tulajdonképpen semmi szerepük nincs sem a könyv szerkezetében, sem a versek megértésében. Ha csak nem ott keresem szerepüket, ahol a könyv fedôlapjára lép Assisi Szent Ferenc, ki a madaraknak prédikált, társalgott vélük, és pompásan megértették egymást. Azt hiszem, nem Ferenc páter volt az elsô és nem is az utolsó, aki ezt tette, ám nem mindenki alapított elméleti egyházi katedrálist tanaiból a madaraknak. Gyôrffy Attila mostani könyve, ha nem is katedrális, de tiszta kápolna: valahol az élni „lehetés”, és az élni akarás magaslatán, nyitott a végsô rebbenés felé. Ugyanakkor lázadva nyugszik bele az egyetlen és végsô beteljesedésbe. Hol a lázadás a belenyugvás közegében? Több ponton is. Ott, ahol földi dolgok felé is fordul, jelen könyvben a gyûjtemény végén. És ott is lázadás nyomaira lelünk, ahol a mindent jelentô, mert egyszeri élet bezáródásának szinte képtelenségig vitt ígéretét elemzi, minden egyes versében. Ha van ereje fölmérni a mindenséget jelentô életet, ugyanakkor otthonosan tárgyalni a túlvilággal, már megtagadta a természetisten tanát, meg a békés földi elporladás végsô lehetôségét, és merészel állításba kezdeni; egyenértékûként kezelni, vagy éppenséggel a földi lét fölé emelni a túlvilági, ama másik Isten-világot. És ezt csak úgy teheti a költô-ember, ha a platóni árnyékvilágot is az Isten-világ darabkájának éli és láttatja. Simone Weil, a nagyszerû gondolkodó írja egy helyen: „Akiben nincs Isten, annak nincs hiányérzete.” Fordítsuk óvatosan Gyôrffy Attila felé a tételt, és szembeötlik az aggodalommal teli gondolat: Akinek emésztô hiányérzete van, Istenre vágyik. Költônk – és ezt hangsúlyozni kívánjuk – nem a boldog öröklét reményében rendezi dolgait a mennybéli illetékesekkel. Igenis jól érzi itt magát ötvenkét éve, és benne van az élethez való ragaszkodás emberi ismérve:

a rettegéstôl részegen vergôdünk, vagy a vég a rend – Az értelmes ember mindenütt a rendet akarja, és legtöbbször nem leli. A rettegés földi, és a földön is rendet keresô ember fél, hogy kész rendet talál ott, valahol, valamikor. Sírfölirat címû kétsorosában találjuk a tételt, melyet magyaráz, kedvünkért körüljár százszor is; ez a tétel az Istennel való teljes azonosulás: Egyet se gyászolj miattam: holtig Istennel mulattam. Ha ez az egész kötet nem ennek a gondolatnak lenne a függvénye és magyarázó kifejtése, azt is mondhatnánk, hogy valahol séta közben megcsapta a rím csillogása. De nem, mert a Walt Whitmannak fölajánlott versben „A folyó Isten lokomotívja”, aztán „megíratott, lészen jó utunk”, és a Mikes-versben is: „hallottam, harang-súllyal mint zokog /Írnoka Isten fejedelmének” – itt most nem sorolom tovább. Fordítsuk a fénycsóvát a kötetben az írói mivoltát még két ilyen hatalmas világ közt is súlyozó ember felé. Az adys versben: „És írtam – Isten malmára hajtva / minden forrást és könnyet, esôt.” Milyen gyönyörû képes gondolat! Isten malmai lassan ôrölnek, jegyezi a népi mondás, hát az ô malmára hajtani minden erôt írással, hogy pördüljenek meg a kerekek! 87


1/24/2007

2:51

Page 88

PoLíSz

Íme, a teljes equivalencia Istennel, olyannyira, hogy még be is segít a költô a forgásban. A transzcendencia fölolvasztása, a teljes egybevágás mellett a madarakkal együtt imádkozó, s övéiért imádkozó költô – Szent Ferenc:

„Isten, áldd meg a világot: legyenek Magyarországok!” Rendetlen világban a rendkeresô költô nem csak a madarakhoz szól, hogy vigyék a szót. Ki is adja magát, nem csak itt, hogy nem ama „végsô rend” az élete egyetlen értelmének – itt lent. Rimbaud-versében így illeszti a hajós költôt mai magához: „Aztán egy szép napon / nem kell az írás”. A következô oldalon épp Szolzsenyicin indítja versre ugyanebben a körben, amelyben védekezik Gyôrffy: „Végül egy szép napon nem kell, / hogy írassék égre tenger”. Nem látom mindenütt, csak a legtöbb helyen a végsô rendre és rendbe kívánkozólag leboruló költôt. Ahogy a madarat földhöz köti éhe, úgy ôt is az asszony, a kenyér és a gondolat, hogy hátha és bizonyosan és föltétlen kell az utókornak ô is, a néhai költô, ki van ma, s lenni akar holnapokban is.

Egyébként is, ki olvas suttyomban Magyarországon magyar verset, ki dolgozik gyönyörû ültetvényeimen; ki mondja ki az áment síromon. Kellünk ennek a költônek, és tudni szeretné, mennyire. Íme a vers záró sora: „kinek ástam, Istenem, a tengert?!” Nem tudom, mennyire nyugtatja meg ôt, ha öröknek nevezem az általa így megfogalmazott kérdést. A hiábavalóságtól félve, és épp „magyarozó” versében mindnyájan ott vagyunk. És ez vigasztalhatná Gyôrffyt, ha kérne vigaszt. Nem kér. Két világot összemarkolni ennyi idôben és ekkora felületen, nem kis vállalkozás, nem is egyszeri, ám óhatatlanul szembekerül a japán haiku költészettel, Lao-ce kínai bölcselmeivel. Most ne kutassuk a rövid mértékes sorok mélységét. Aztán ismét az ön- és megnyugtatás, hogy nem marad senki ideát. Ne félj, mondja a költô, és ne maradj ideát egyedül. Valóban: mihez kezdene mindenek után egyedül, ideát?! Mégis, példa a félelmére:

„Most alkuszol köntösömre, mikor nincsen, csak keresztem...” Van még, és marad ereje még másnapra, más lapra is emitt, idelenn, egy korcba rántván Kacska rímek címû versében a jobb értelembe vett – nem bibliai – írástudókat. Elég megrázó, mert annyira szép ez a négy sor is, akár az ôszintén és nyíltan titokzatos költô:

(... térdkalácsuknál az imaszônyeg besüppedt völgye visszasimul: növények voltak, és lesznek tôzeg: mert Isten mindensége az út.) Ady sem írhatta volna szebben az odalevés, a felejtés pillanatát a tengernyi idôben... Gyôrffy Attilának ebben a kötetében szegényes a színrendszere. A logika, a ráció közelebb áll a viaskodó kezéhez, mint a színek világa. Vannak viszont felejthetetlen és megköszönni való képei. A Gilgamesbôl, az emberiség ismert történetében az elsô époszból beidézi Enkidut, a természet-embert, de nem tudjuk pillanatnyilag, mit keres a könyvben, ahogy nem leljük meghatározott helyét Dickensnek, Hérosztratosznak, Csontvárynak csak megközelítôleg, Mozartnak és Eliotnak, Heródesnek és Vasvári Erikának. De ez nem lesz gondunk, ha újból és újból elôvesszük ezt a könyvet, mely olvasható elejétôl végéig egy-egy este, vagy nyugágyon, hogy föllobbanjon a nyugtalanság e földi világban s bennünk. 88


1/24/2007

2:51

Page 89

TÁJOLÓ

Egyetlen búcsú a kötet tôlünk és számadása is mintegy a költônek: én megleszek valahogy odaát, ti meglegyetek nélkülem itt, tisztességben. A könnyed társítások és elvonatkoztatások néhol elvonják a gondolatot az olvasó elôl – utána kell menni. A költôi szabadság és a nyelvépítés jogán új szavak után is kutatnunk kell, mert itt vannak: ludvéc, üver-éren, köztestelen, heuriger, elcsötönözve, szeppukum alatt – meglehet, csak én magam nem értem, de más igen, és ez még a jobbik változat a könyv és szerzôje oldaláról nézve. És az erôteljes könyv olvastán, én, a hitvány rímektôl irtózva menekülô is elnézem a rímrendszer könnyed kezelését. Mintha nem ez lenne a fontos, úgy hagyja félbe-szerbe a rímes indítást – és engem nem zavart meg, épp azért, mert itt oly egységes és oly súlyos gondokat görget Gyôrffy, hogy kit érdekel, ha egy fércszál fölbomlott! Oly tömény líra, hogy megalkuvás nélkül döntök a lírai gondolatiság javára a felületesebb rímek mellett. A könyvet becsukva, arra is gondoltam, olyan ez a mû, mintha egy ültében írta volna hajnaltól hajnalig. Egységes. Fájdalmasan egységes mind a búcsú-tételekben, mind az Isten-equivalenciában.

(Gyõrffy Attila: Énekek Assisi Szent Ferenc madaraihoz. Kráter Kiadó, Budapest, 2006.)

A Gyulai Pál-díj átadása A PoLíSz folyóirat szerkesztôsége 2006. december 15-én adta át a Gyulai Pál-díjat a Magyar Kultúra Alapítvány Székházában. Idén Gyôrffy Attila költô értékes verseiért, míg Székely András Bertalan kisebbségkutató Közép-Európa ketyegô bombája: Trianon címû írásáért kapta az ötvenezer forinttal járó kitüntetést. Szerkesztôségünk hagyományt teremtve, immár harmadszor honorálja a PoLíSz-ban megjelenô publikációk közül a legjobbnak ítélt szépirodalmi alkotást, esszét vagy tanulmányt. A PoLíSz azért nevezte el a díjat Gyulai Pálról, a XIX. század legkiválóbb kritikusáról, a jeles költôrôl, prózaíróról, irodalomszervezô közéleti személyiségrôl, mert Gyulai közismert volt bátorságáról. 1854-ben, a Habsburg önkény tombolása idején jelentkezett Petôfi-tanulmányával, amelyben példaként állította a reformkor és szabadságharc költôjét a kortárs alkotók elé. Közismert volt megalkuvást nem ismerô igazságszeretetérôl és erkölcsi tisztaságáról, amellyel még a nyugatosok elismerését is kivívta, holott e nemzedék tagjai ugyancsak távol álltak Gyulai Pál esztétikai törekvéseitôl. A PoLíSz szerkesztôi a díjazottak munkásságában is érvényesnek látják a költô sorait: „És használt annyit nemzetének, / amennyit kis körben lehet.” (Gyulai Pál: Romhányi)

Kaposi Márton

Monográfia Zrínyi Miklós költôi nagyságáról Kovács Sándor Iván: Az író Zrínyi Miklós Csupán magát a témát tekintve sem vállalkozott akármilyen feladatra az, aki a szépíró Zrínyirôl készített újabb monografikus áttekintést; s ráadásul azért nem volt egyszerû vagy könnyû a dolga, mert ezt az aprólékos Széchy Károly, az alapos Klaniczay Tibor és a mûvészi szépségek iránt fokozottan érzékeny Sík Sándor után kellett megtennie, nem is szólva a Zrínyirôl szinte mindent tudó Négyesy László legkülönfélébb eredményeirôl. Azonban, ha valaki élete nagy részét Zrínyi kutatásával töltötte, s igen sok szövegkiadás és nagyon változatos mûfajú tanulmányok sora került ki a keze alól, akkor az összefoglaló áttekintés feladata mellett az újat mondás követelményének is jól meg tud felelni. Kovács Sándor Iván még Klaniczay Tibor munkásságának virágkorában kiváló Zrínyi-szakértôvé nôtt. ô – múltunk e nagy egyéniségének szûkebb értelemben vett írói életmûve 89


1/24/2007

2:51

Page 90

PoLíSz

mellett – gondosan újra kutatta a költô forrásait és hatástörténetét, az életmû kis és nagy problémáit: így alkotási módszerei mellett könyvtára anyagát, kiadói szándékait, kalligráfiáját és ikonográfiáját s más hasonlókat is. Érthetô tehát, hogy meg tudta oldani az összefoglalás feladatát: egy nem nagy terjedelmû könyvbe beszorítani errôl a klasszikus szépíróról tudni érdemes és olvasni érdekes ismereteket, már-már kíméletlenül szigorú szelekciót végrehajtva minden szempontból. Nem hagyományos monográfiát írt a szerzô, s könyve nem csupán azért nem az, mert a reneszánsz módon sokoldalú Zrínyibôl nem mutatta meg közvetlenül a hadvezért és politikust – illetve elemzései nyomán ezek a tevékenységei is írásain át tûnnek elô –, de magát a szépírót is fôleg olyanként állította be, mint aki az európai költészet egyszerre és egyformán mûvelt és zseniális alakja, aki a mi szemünkben mégis hivatkozik Szauder Józsefre „a legnagyobb magyar epikus költô”. Arany János már Zrínyi mindkét fô jellemzôjére felhívta a figyelmet, majd Gyulai Pál részletesen bemutatta az invenciózus alkotót. Késôbb Kardos Tibor a költô látókörének európaiságára utalt nagy nyomatékkal, Klaniczay Tibor (ebben vitatkozva Sík Sándorral) elméleti tájékozottságának széleskörûsége és korszerûsége iránt nem hagyott kétséget, Kovács Sándor Iván pedig mindezt témánként több-kevesebb részletességgel újra megvizsgálta. Munkája formába öntésekor azzal a feladattal kellett megbirkóznia, hogy a rövidebb összegzés és az újdonságok tudatosítása között megfelelô egyensúlyt teremtve rajzolja újra egy könyvsorozat számára a kutatók elôtt már ilyenként is elég jól ismert, de mások részérôl is érdeklôdést feltételezô Zrínyi-képet. Megoldása nem lett szokványos: úgy próbálta egy hagyományos és egy modern szálon végigvinni a tárgyalás menetét, mint ahogyan egyszerre szerepelteti a könyve elején a közismert Gerhard Bouttats rézmetszet Zrínyi-portréját, illetve a könyvet záró illusztrációk között H. D. képe alapján készült I. Chantry metszete szerinti Zrínyit. A monográfia elemzéseiben úgy kapcsolódik össze a hagyományosan joggal elfogadott és az új kutatások eredményeként kissé már másképpen igaz, hogy a legtöbbször együtt van konkrétan is jelen a régi és az azt pontosító új. A szerzô tehát nem felülírja a klasszikus Zrínyi-kutatásokat, de hozzáírja mindegyikükhöz a korszerûbbet, legtöbbször a saját kutatási eredményeit, nem egyszer az általa kialakított Zrínyi-szeminárium tagjainak felismeréseit, és természetesen azokét, akik az említett nagyságokon kívül, az utóbbi évtizedekben Zrínyivel behatóan foglalkoztak: Bán Imre, Király Erzsébet, Kulcsár Péter, Szörényi László és mások megállapításait. A költô Zrínyi tudományos képe így mintegy in motu tárul fel az olvasó elôtt. Annyiban szabályos monográfia Kovács Sándor Iváné, hogy nem hiányzik belôle a kereteket adó életrajz és pályakép. ô is a születési hely bizonytalanságától (Ozaly vagy Csáktornya) vezeti el az érdeklôdôt a kursaneci erdôben történtek egyes részleteit tekintve még mindig kétséggel kezelt tragédiájáig, és áthalad a két idôpont közötti rövid életpálya minden fontos hazai és külföldi állomásán. A szenvedélyesen elkötelezett Zrínyit sem mint lírikust, sem mint eposzköltôt, sem mint hadászati és politikai írót nem lehetne ezek nélkül megérteni. A korábbi kutatók többször végigelemezték már az életút során talált körülmények és a változatos életforma kapcsán szerzett élmények mûvészeti hozadékát. Kovács három vonatkozásban hoz újat: egyrészt még nem ismert hatásokat mutat be (például a CserenkóBudina-féle História forrásértékét); másrészt föleleveníti a legrégebbi megfigyeléseket is (Kazinczy Ferenc, Arany János, Szász Károly észrevételeit), és ezért a hatástörténet legszélesebb skáláján mozogva elemez; és végül sok esetben s nagyon konkrétan mutatja be a sok különbözô inspiráció Zrínyi saját költészetévé történô asszimilálását és tökéletesítését (például az Idilliumok változatainál). Elsôsorban a lírikus költô esetében tud ilyeneket felsorakoztatni, nagyrészt saját korábbi kutatásainak (fôleg A lírikus Zrínyi címû könyvének) hasznosításával, de az eposz és a prózai mûvek bemutatása során is több ilyet szerepeltet. A forráshasználat bôséges dokumentálása és hangsúlyozott kiemelése kapcsán soha nem merül fel a költô mûvészi eredetiségének kétségbe vonása, inkább annak belátásához jutunk még közelebb, hogy abban a korban valójában mire vonatkozott, a mostanihoz képest mennyiben másra terjedt ki az eredetiség fogalma, illetve egy inventív képnek is mennyire fontos részét alkotta a kiváltó kép erôltetés nélküli megjelenítése. A források és a saját mûvek viszonya tulajdonképpen Zrínyi európaiságára és világirodalmi rangjára utal. Életmûve egészének szembetûnô egysége a nagyfokú tudatosságra vall; ezen belül: a kisebb versek és az eposz részbeni költôi egybecsengései a világot személyesen látó zseni és a világ alakulásáért felelôsséget érzô individuum egységére; a költôi és a prózai mûvek bizonyos gondolati megfelelései pedig a világot tudatosan alakítani törekvô egyén saját tapasztalatain is nyugvó tisztánlátására. A könyv tárgyalásmódja nem engedi elfelejteni, hogy az életmû minden leírt sora 90


1/24/2007

2:51

Page 91

TÁJOLÓ

ugyanannak a Zrínyinek a tolla alatt született, a lényegnek csak a súlypontjait helyezte máshová, és ennek megfelelô kifejezéséhez gazdag nyelvi világának eléggé más-más területeirôl választott kifejezéseket. Hatásossága, expresszív ereje miatt tért vissza nemegyszer ugyanahhoz a képhez vagy hasonló fordulathoz. Mindig elénk kerül az az autonóm egyéniség, az a mûveit mindig és minden részletében határozottan megkonstruáló költô, aki még eposzát is azzal a szóval kezdi: „Én”. Az alkotó Zrínyit forrásainak és képalkotásának másokénál pontosabb bemutatása mellett Kovács Sándor Iván kompozícióinak igen gondos elemzése révén is jellemzi. Fôleg azt mutatja be több oldalról, miként teljesedhetett ki a költô biztos formaérzéke a barokk bonyolult megoldásokat is követelô elvárásainak megoldása során. Arany János felismeréseit alapul véve és Sík Sándor szempontjait sem mellôzve követi végig az eposz végkifejlet felé sodródó szigorú összefüggésrendjét, amibe az epizódok mindegyike más-más színt, hangulatot visz bele, de a szigeti hôsök megdicsôülését készíti elô. A barokk eposzt író költô bemutatásában is támaszkodik, sokak mellett Klaniczay monográfiájára, de elég sok mindenben túl kell lépnie rajta, hiszen elôdje még könyve átdolgozott változatában sem térhetett ki kellôen a mû barokk jellegzetességeire. Kovács sok idézettel alátámasztott elemzése alighanem e téren pótolja leginkább a Zrínyi-kutatások kényszerû lemaradásait. A források és elôzmények alapos egybevetése az eposszal fôleg azt mutatja meg, hogy ennek „epikai hitele” majdnem olyan mértékben megvan, akár egy krónikás énekben, ugyanakkor a kompozíció architektonikájának és a költôi képek színességének, plasztikusságának jogos elôtérbe állítása az eposzi mibenlét magasrendûségét láttatja meg, Zrínyi mûvének esztétikai nagyszerûségét érzékelteti. A nyelvi erô, változatosság és színesség találó példák sorával történô illusztrálása teszi az elemzést nem szabványossá, mûközelivé és könnyen olvashatóvá. Zrínyi élô alak marad a filológiailag igen gazdag tudományos elemzés közegében, mûveivel kapcsolatban nem merül fel amihez olykor éppen a tudományos közvetítések járulnak hozzá az elavultság gyanúja, s ez fôleg annak köszönhetô, hogy értelmezôjük nem ünnepi beszédet mond róluk, hanem végigkalauzol közöttük, és különbözô ütemben halad aszerint, hogy hol mennyi magyaráznivalót talál, illetve mennyi mondanivalója van róluk. Kovács Sándor Iván kissé ahhoz hasonlóan van benne a monográfiájában, mint a költô Zrínyi az eposzában. A hírnevét „pennával” is keresô Zrínyinek jó tollú szószólója akadt, aki mert irodalomtörténész a szépíró Zrínyit mutatja be korszerûen a mai érdeklôdôknek, vagyis történelmünk egyik kimagasló alakja sokoldalú életmûvének legsikeresebben megvalósult részét, a költészetét, amit már Czuczor Gergely „életadónak” nevezett. Éltetô hatást azonban nem gyakorolt a közvetlenül utána következô nemzedékekre; ahogyan Arany János megállapította: „Zrínyi megelôzte korát”. Az akkori, a vele kortárs magyar irodalomét valóban, de a korabeli világirodalommal összhangban volt, és annak színvonalán állt.

(Kovács Sándor Iván: Az író Zrínyi Miklós. Nemzeti Klasszikusok; Akadémiai Kiadó, 2006.)

Tusnády László

Az ismeretlen Magyarország ismeretlen nagy írója Karczag György legendája „Ismeretlen Magyarország?” – kérdezheti bárki. Hol van az? Létezik-e egyáltalában? Mit értek ezen? Mindegyik kérdés jogos. Bennem ezeknek a kérdéseknek az örvénylését Madarász Imrének a „Legendák ébredése”. Karczag György, az ismeretlen remekíró címû könyve indította el, jóllehet az ismeretlen Magyarországgal szinte egész életem során találkoztam és találkozom. Be kell vallanom, hogy bánatom, fájdalmam és olthatatlan reményem is egyszerre van jelen benne. Igen, abban a Magyarországban, amely nem emészti el minden olyan energiáját, amelyet 91


1/24/2007

2:51

Page 92

PoLíSz

nagy elôdeink a mindenkori jövônek szántak; abban a Magyarországban, amely kiemelkedik a jelen gyûlölet-iszapjából, posványából, abban a hazában, amely igazi otthon, „anayurt” (anyajurta, anyai ház – ahogy a török mondja), mely véd, éltet, táplál, és egy küzdelmes pálya végén szeretettel befogad. Hitem és meggyôzôdésem szerint ez a haza létezik. Ennek a rejtôzködô képviselôi ma is és minden pillanatban a „hon derûletén” fáradoznak, még akkor is, ha a nem magyar szívû hangoskodók az ilyenen ma már csak derülnek, nevetnek. Az ismeretlen Magyarország képviselôi nem a reklám reflektorfényeihez állítják be létüket, hanem tettük minden mozgatója az a szeretet, amely erôsebb a halálnál. A szívükbôl áradó erô szétzúzza a jövônk elé zúdított jéghegyeket; oly minôség, amelyet nem állíthat meg, nem gyôzhet le, amely fölé nem kavaroghat halál-szélörvényként korunk semmiféle ízléstelen, gonosz, életet pusztító hordaléka. Ez az ismeretlen Magyarország maga a jövônk, de igazi arcát a mindennapok szürkeség-ködpáncélján át nem láthatjuk meg. Ennek a köd-páncélnak a szörnyû és különös hatalma takarja el egyre inkább elôlünk a múltunk igazi értékeit is. Ám a napot az égrôl nem lehet lelopni, és ezt az örömhírt mondja el szép, közvetlen, sok helyen ihletett szavakkal Madarász Imre új könyvében. Kegyetlen sorsú, feledésre kárhoztatott magyar íróról beszél. Az ilyen utóélet bûn a jövônk ellen, és az ilyen vétkeket csak a legmagasztosabb történetek párhuzamával tudom megközelíteni. Gondolataimat erre a párhuzamra építem, de vegyük kézbe elébb Madarász Imre könyvét. Szívjuk magunkba szép, ihletett sorait! Az említett címtôl talán leginkább és leghamarabb a „Legendák ébredése” ragadja meg az ember figyelmét. A borítólapon egy templom romja látszik: égbe törô gótikus ívek, fölöttük zöld ágak törnek a magasba. A kép is Karczag György alkotása, ugyanúgy, mint azok a mûvek, amelyeket a kiváló italianista, a magyar irodalom avatott szakértôje Csipkerózsika-álmából szeretne felébreszteni. A könyv elsô olvasása is reménnyel töltött el, pedig csüggedésre, meghasonlásra jócskán lehetne és lenne ok épp az elfelejtésre ítélt remekírónk kapcsán. Mi ennek az óriási ellentmondásnak az oka, mely bennem munkál? Az ok – különösképpen – épp maga az ellentmondás, mert ez egymagában is azt mutatja, hogy a mi glóbuszunkon sok minden a feje tetején áll, és mindez nem maradhat így, nem tarthat így az idôk végezetéig avagy a mi elmúlásunkig, népünk teljes elsorvadásáig. Az „agyvakítás” tényére Illyés Gyula többször felhívta a figyelmet – jó néhány évtizeddel ezelôtt is, és ha ezt a megállapítást mai körülményeinkre alkalmazzuk, akkor az emmauszi tanítványok fülével hallhatjuk a Mester szavát: „Ezeknek a dolgoknak így kellett történniük”. Halál és feltámadás szavai zengtek azon az úton, de a két apostol szemét fátyol takarta, ezért nem láthatták a lényeget. Az csak azután tárulhatott eléjük, miután a hanyatló nap sugaraiban otthonukba behívták az Ismeretlent, és ô ott kezébe fogta a kenyeret, a bort megáldotta – ugyanazt cselekedte, mint az utolsó vacsorán. A mi nagy, elfelejtett Ismeretleneink is valamilyen módon hasonlítanak hozzá: gyökeret eresztettek létünk talajába. Véghez vitték küldetésüket, és végsô távozásukkor a döbbent, csüggedt tanítványok – sorsuknak tanúi csak a fájdalmat érzik: „Ennyi volt, csak enynyi?” – kérdezik. Õk, az eltávozottak pedig újra és újra eljönnek hozzánk, és kérve kérnek, hogy látva lássunk: induljunk ki abból, hogy ezeknek a dolgoknak így kellett lenniük. Mi megriadunk ettôl, azt sejtjük, hogy ûr-éjszaka zúdul ránk. Hajnal már nem lesz ezután. Pedig ôk, a küldetésesek, az ismeretlen Magyarország lánglelkû jövô-hírnökei éppen azt mutatják, hogy mit tettek ôk, mit kell tennünk az ô ihletésükben azért, hogy hozzájuk méltóképpen cselekedjünk, és akkor sok minden másképpen alakul. Nem biztos, hogy azonnal feljön a mi várt és áldott napunk, de legalább mi leszünk mások, minket áraszt el a fény, és akkor harmatozni fognak az égi havasok, akkor megértjük, hogy ez a lét-éjszaka véges, és egy reményteljes jövô napja dereng fel fölöttünk. Eddigi soraim kapcsán bárki félreérthet – nagyon, de nagyon jogosan. Azt hiheti, hogy az említett legenda mélyén valamilyen misztikus tanítást akarok taglalni. Minden, mi ôszinte és emberi, minden, aminek a mélyén szeretet lakozik, közel áll hozzám. Ennyiben érzem jogosnak és indokoltnak fenti szavaimat; ám továbbhaladva létünk kaptatóján – pillanatnyilag csak látszati csalódás az, hogy egyre feljebb emelkedünk, mert valójában pokoli bugyrok tárulnak elénk. Szinte a „költôk legmagasabbjá”-nak az útját kell végigjárnunk, ha képesek vagyunk rá, ha nem gyökerezik földbe a lábunk mindazon képtelenségek láttán, amelyeket Madarász Imre Karczag György sorsáról, mûvészetérôl elmond. 92


1/24/2007

2:51

Page 93

TÁJOLÓ

Küldetéses író élt itt közöttünk. Tizenöt éven át megalkotta fô mûvét, és az harminchat évvel ezelôtt megjelent. További két regénye is napvilágot láthatott. Ugyanilyen terjedelemben maradtak meg kéziratai... „Élt harminchét évet” – hirdeti a fejfája, és emléke fölött, remekmûvein a bús feledékenység homálya borong. Íme, ez a rövid „leltár”, és ennek a tudatában milyen alapon állíthatom azt, hogy ezeknek a dolgoknak így kellett lenniük? Nem gondolkozom? A cinizmus rabja lettem? Nem! Épp ez a sors gyôz meg arról, hogy töretlen hittel higgyek az ismeretlen Magyarország erejében. Az nem a lélek nélküli percemberkék királyságának reklámfényeibôl táplálkozik. Az nem fogadja el az elé dobott maszlagot, hanem jövôt épít. Ennek a merész és szókimondó remeke Madarász Imre könyve. Bátran szembenéz azokkal a hamis prófétákkal, akik a kádári kort a derû színeiben akarják átmenteni a jövôbe. Milyen jövô az, amelyben a Semmi szakadéka tárult elénk, amelyben a legigazabb értékek magvetését gúny, aljas támadás, durva megvetés fogadta csak azért, mert az ember igazi magyar értékeket védett, azokat képviselte, azokért élt. Karczag György Zúgó nyilak címû remeke számtalan mai divatregény fölött áll magasan, mert igazi érték. A reflektorok majd kialszanak, a reklám mesterséges környezetszennyezését lélekben is túlélik azok, akik szomjúhozzák az igazságot, és akkor meglátják, hogy a kor szennyes áradata örök kincset, a szellem aranyát takarta el. Hogyan? Úgy, hogy ennek így kell lennie! A jövônket felfalni akaró parazita-lények nem gondolnak arra, hogy a magyarság nem csak gazdasági tényezô, banki adat. Ezeket a sorokat olyan helyen írom, ahol Árpád honfoglaló ôseinkkel együtt már 1111 évvel ezelôtt a mi áldott és küldetéses nyelvünket beszélte. 419 évvel korábban omlott össze a Római Birodalom. Az alig fél évezred alatt szinte tucatnyi nép hogy nem tudott itt meggyökeresedni? A válasz egyszerû: egyiknek sem volt ez a küldetése! Ez nekünk adatott meg. Világtörténelmi tény, hogy itt, ezen a területen államisággal, ehhez kötôdô létfolytonossággal egyetlen nép sem rendelkezik, csak a miénk. Túl huzatos ez a hely. Eurázsia nép-forgószelei, -szökôárai zúdultak ide. Mireánk. Több olyan próbatétünk volt, amely végzetes kimenetelû lehetett volna, de ezen a téren a legborzasztóbb „végeredményt” – a halált, a tatárdúlás után állapította meg a világ. Sokak szerint meghaltunk, és úgy látszott, hogy ez törvényszerû jelenség a Kárpát-medencében, tehát szomorúan és szívet szakítóan erre is azt lehetett (vagy kellett) mondani, hogy ezeknek a dolgoknak így kellett történniük. A muhi csata után a túlélôk közül hányan és hányan húzódtak el úgy a nádasokba, a mocsarak által körülvett rejtekhelyekre, hogy szívükben a gyász, az emmauszi úton haladó két tanítvány vigasztalansága és végtelen keserve honolt? Akkor ez így volt természetes. De megtörtént a csoda: a feltámadás! Lelkileg misztikus jelenség, de e világi létszínpadunkon aranybetûvel írt történelem. Errôl szól a legnagyobb eposzok mûvészi szintjét elérô regény, Karczag György remekmûve. Ki a halálból visszatér, sokak szemében az elmúlás jegyeit hordozza magán. Ám az igazi feltámadás fényjelenség, és ez adatott meg az új életre ébredt magyarságnak is. A nagy tragédia után mintegy negyedszázaddal az Anjou-ház számára kitüntetés volt, hogy V. István lánya, Magyarországi Mária királyi sarjak édesanyja lett. Dante hazánkat a „boldog” jelzôvel ruházza fel az Isteni Színjáték ban. Egyre leépülô korunkban valóban méltók lehetnénk Petôfi gyönyörû szavaihoz: „mi vagyunk a lámpafény”. Öncsalás, „szemtelen hazugság” lenne azt állítani, hogy most is azok vagyunk. Káros évtizedek kóros hatása itt él és pusztít, de meg kell gyógyulnunk! Ha méltók leszünk nagyjainkhoz, ôsi gyökereinkhez, akkor Petôfi szavai is ránk illenek újra. Meghasonlásos, önpusztító világunk is teljesíti küldetését: elsüllyed, a megfelelô helyre jut, a feledés bugyraiba, de megszületik, láthatóvá válik a ma még ismeretlen Magyarország, és népünk rácsodálkozik majd ismeretlen remekírójára: Karczag Györgyre. Mire tanít ô bennünket? A rázúduló csönd-kövület nem a véletlen mûve! Remekeinket, jövônket nem lehet sziklasírba zárni. Igaz, a jövônkbe vezetô út egyre szûkebb, de küzdeni kell, mert a szellemi élet tatárdúlását is túl kell élnünk. Látnunk kell, hogy nem kívánatos sokak számára az az értékünk, amely magasan kiemelkedik a korból. Dagonyázgató percemberkék selejtes létélményei ránônek egy nép eposzi nagy mûveire, ezek „alkotói” mûanyag-létrákon igyekeznek föléjük jutni. Sok szó esik területi csonkaságunkról. „Trianon” tort ül a trónon, ott tündököl, mint az örök igazságtalanság bálványa, és nekünk már így kell élnünk, de lelki csonkításunkat nem szabad elfogadnunk, mert ha belenyugszunk, végzetünket nem kerülhetjük el. Az ismeretlen Magyarország a hazugság sátánfényeitôl távoli, természetes létünk – életünk. Sokban olyan, mint minden becsületes, szeretetre méltó 93


1/24/2007

2:51

Page 94

PoLíSz

emberé, „csak” annyiban tér el, hogy magyarokként éljük át ezt a nekünk megadatott földi létet, és hiszünk abban, hogy emberi arcunk is így igazi, így tiszta, mert így tudjuk szolgálni egyszerre népünket és az egész emberiséget. Sok szó esik a természet elleni bûnökrôl – környezetünk pusztításáról. Riasztó adattömeg zúdulhat rá az emberre, ha csak egy kicsit is érdeklôdik, egy kicsit is kíváncsi. Joggal és kétségbe esve kérdezheti: „Mit tehet egyáltalában? Jó az neki, ha a tényekkel szembesül?” Ha elmegy az életkedve, még kevesebb lét-lehetôsége marad. Tehát a kérdések megválaszolatlanok lesznek, és a tehetetlenség bánata, keserve szorítja a szívet. Pedig Karczag György történelmi regényeibôl is megtudhatjuk, hogy a jövônk megôrzésének a törvénye éppen az, hogy minden végzetszerû, minden halálos, pusztító erôvel szemben egy nagyobb erônek kell fellépnie, épp az életünk, épp a jövônk érdekében. Ez – jelenünk meghasonlását ismerve – elsôsorban az ismeretlen Magyarországban létezik: a fô hazudozók által el nem hazudott, a fô zsiványok által el nem rabolt értékeinkben. Minden természeti, fizikai, kémiai környezetszennyezésnél sokkal veszélyesebb a lelki környezetpusztítás, az agymosás. Ennek az „eredménye” az, hogy sokaknak nem kellenek az igazi értékeink – inkább a szemetet igénylik, de abból sólyomszárnyak nem emelkedhetnek a magasba, abból egy lelkileg beteg, sok szempontból agonizáló hazát nem lehet új életre ébreszteni. Épp ezért kell minden igazi szellemi érték, mert korunk lelki és fizikai tatárdúlásából csak így emelkedhet ki népünk újra gyôztesen és boldogan, mint ahogyan azt – in illo tempore – abban az idôben Karczag György leírta. Madarász Imre, a rendkívüli tehetségû tudós és mûvész nem csupán az olasz mûvelôdés terén mutat fel páratlan eredményeket, nem szokványos „szobatudós”, akinek mindegy, hogy mivel foglalkozik; italianistaként is a magasabb minôségû jelent és jövôt szolgálja, és ezt cselekszi akkor is, ha szellemi életünk érelmeszesedését szóvá teszi, ha a szándékos agyonhallgatás okaira rávilágít. Töretlen hittel dolgozik. Boldog ember – meggyôzôdésem szerint, mert azt cselekszi, amit nagyjaink bármilyen korban megtettek: értéket alkottak, és mentették a nemzet igazi kincseit. Az ember becsületes munkájával emelkedik ki a jelen gyakorta csúfos és fénysugaras múltunkhoz nem méltó zárkájából, s kinek megadatott ez a látóképesség, ki alkalmas erre a tettre, az másoknak is tud olyan értéket átadni, amely ércnél maradandóbb. Vannak, akiknek ez nem kell, de milyen alapon számítanak arra, hogy a jövô igényt tart rájuk?

(Madarász Imre: „Legendák ébredése”. ,Karczag György, az ismeretlen remekíró. Hungarovox, 2006.)

Madarász Imre

Jekatyerinburgtól a Gulagig Minden oroszok utolsó cárjának és egész családjának 1918-ban Jekatyerinburgban végrehajtott barbár legyilkolása, mely a szovjet forradalom és a vörös–fehér polgárháború rémtettei közt is párját ritkította, egyszerre volt vég és kezdet. Edvard Radzinszkij orosz történetíró Az utolsó cár. II. Miklós élete és halála címû, az Európa kiadónál megjelent könyvében inkább az elôbbit hangsúlyozza: az orosz történelmet több mint háromszáz esztendôn át meghatározó Romanov dinasztia szörnyû végzetét, amelyet egy véres korszak és egy iszonyú tömeggyilkosság kutató-nyomozójaként minden részletében tényszerû hitelességgel – dokumentumok és szemtanúk tanúságtételének fényében –, ugyanakkor regényszerûen izgalmas elbeszélésében idéz fel, a vörös és fekete krónikába minduntalan beleszôve lírai és drámai érzelemnyilvánításait a közelgô rémtettet illetôen. A szerzô nem idealizálja sem a cári önkényuralmat, sem a fenséges hivatására alkalmatlan II. Miklós szerencsétlen országlását, ám nem hallgatja el részvétét sem a mártírsorsra jutott cárcsalád iránt és felháborodását ama vérengzés felelôsei – köztük elsôsorban maga Lenin – ellen, amelynek a minden hatalmától és személyi szabadságától megfosztott volt fejedelem mellett annak semmilyen bûnben el nem marasztalható hozzátartozói, köztük páréves kisgyermekek is áldozatul estek. A golyóval, szuronnyal és puskatussal elkövetett mészárlás horrorisztikus jelene94


1/24/2007

2:51

Page 95

TÁJOLÓ

tei még napjaink erôszakos hírekhez és képekhez edzôdött emberét is megviselik. Olvasásuk közben talán némelyeknek eszébe jut, hogy Jekatyerinburgtól a Gulagig majdnem olyan egyenes út vezetett, mint Lenintôl Sztálinig. Lehet a szovjet „koncentrációs univerzumról” Szolzsenyicin háromkötetes, kétezer oldalas Gulag-szigetvilága után újat, többet írni? Anne Applebaum amerikai újságírónô mindenesetre megkísérelte A Gulag története címû, szintén az Európa gondozásában napvilágot látott kétkötetes mûvében. Míg a Nobel-díjas orosz vátesz úttörô és korszakfordító trilógiájában a híradás, a vallomástevés, a tanúságtétel és a felrázás szándékával és bátorságával tiltakozott egy akkor még létezô valóság ellen, a most megjelent monográfia szerzôje az idômúlás adta történelmi távlat lehetôségeivel él, Szolzsenyicin örökérvényû alapmûvére nagyban támaszkodó, azt gyakran idézô és méltató, szerkezetében is sok hasonlóságot mutató elemzésében. „Csak az érthet meg bennünket, aki egy tálbul evett mivélünk” – idézte Szolzsenyicin „hármaskönyve” második kötetének mottójaként egy rab szavait, ám a mai kutató úgy gondolja, mindenkinek meg kell ismernie és értenie, már amennyire lehetséges, ezt a sok szempontból mindegyre rejtélyes és felfoghatatlan infernót. A Szovjetunió történetét a forradalomtól az összeomlásig végigkísérô lágerek sztálini „fénykorukban” egyszerre voltak hivatottak szolgálni a lakosság terrorizálását és a kommunista gazdaságpolitikát, ugyanakkor milliószám nyeltek el teljesen ártatlan és ártalmatlan, apolitikus embereket, akiknek rabszolgamunkája az ókori kelet birodalmi építkezéseinek színvonalán teljesített a huszadik században. A Gulag tehát messzemenôen irracionális, logikailag abszurd intézményrendszer volt – annál valósabbak voltak közel harmincmillió foglyának és egyes becslések szerint a hárommilliót megközelítô halálos áldozatának szenvedései. Applebaum egyaránt ad makro- és mikroleírásokat, tablókat és portrékat, statisztikákat és fájdalom-anekdotákat, s még a jelenre vetett kritikus és önkritikus pillantással sem marad adós. A témájából adódóan amúgy is gyötrelmes olvasmánynak különösen szomorú, egyszersmind azonban elgondolkoztató, önvizsgálatra késztetô a befejezése: korunk feledni látszik a Gulagot, az emberiség közelmúltjának e párját ritkító borzalmát, Oroszországban máig nincs áldozatai emlékének szentelt nemzeti gyászhely, múzeum, a nyugatiak összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudnak a szovjet, mint a náci táborokról. Miért?

Fehér György – barátunk voltál A Kráter Mûhely Egyesület vezetôsége döbbenettel értesült Fehér György, volt könyvkiadói szakember, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülése volt elnökének 2006. november 28-i haláláról. Több évtizedes közös munka nagyszerû és felemelô emlékét ôrizzük, s külön köszönettel tartozunk barátunknak a KME Felügyelô Bizottságának elnökeként eltöltött idôszakban adott bölcs tanácsaiért, messzemenôen segítô hozzáállásáért. Szeretett családjának ezúton is részvétteljes üdvözletünket küldjük. Kráter-press

95


1/24/2007

2:51

Page 96

PoLíSz

Szappanos Gábor elsô díjat nyert Szappanos Gábor, lapunk rovatvezetôje 2006. december 5-én A szobrok életébôl címû elbeszélésével elnyerte a MAKtár Klub, a Magyar Alkotómûvészeti Közalapítvány és a Magyar Írószövetség Személyes közügyek 2006 címû közös pályázatának elsô díját irodalom kategóriában.

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtôi közül a januári sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: KOVÁCS JEREMIÁS, BUDAÖRS L AKOS BENEDEK, BUDAPEST THIEL DÁNIEL, VÁMOSSZABADI A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

Fõszerkesztõi zárjegyzet Az ünnepi 100. szám örömébe némi üröm vegyült. Némely ünnepi vagy emlékezõ írás, illetve riport esetében szó szerint alkalmaztuk a sajtó- és írásszabadság elvét. A szövegek enyhítése, vagy udavarias szelidítése nélkül adtunk közre több írást. Természetesen nem sértés szándékával tettük ezt; de a szerkesztõinkkel késõbb megbeszéltek alapján úgy döntöttünk, hogy a jövõben olvasószerkesztõnket fogjuk felhatalmazni arra, hogy kizárólag az udvariassági szempontok alkalmazásával változtathassanak a szerzõk szövegein. Remélem, olvasóink és szerzõink ezt az elhatározásunkat, akkor is, ha a teljes szöveghûségen csorba esnék, kizárólag a jó indulatú és elegáns szellemi bajvívás szellemének lapunkban történõ térhódításaként értelmezik majd. (T. P.)

96

101. Hiányaink február. megjelenés

Recommend Documents