10. Metternich és a magyarok

Metternich

250

10. Metternich és a magyarok Talleyrand esetében talán a legigényesebb magyar nacionalista sem veszi rossz néven, hogy nem iktattunk be ilyen fejezetet. Elvégre kevés nyoma van annak, hogy Talleyrand egyáltalában tudomást vett volna a magyarokról. Metternich ilyen negligálást nem engedhetett meg magának. Hiszen a magyarok a birodalom egyik, számszerûségében sem elhanyagolható etnikumát tették ki, rendi képviseletük pedig, vagyis a nemesség, az arisztokrácia, az országgyûlések, a megyék együttvéve valahol mindig ott szerepeltek a birodalom belsõ ügyei közt elõkelõ helyen. Ami persze távolról sem jelentette azt, hogy ezeket az ügyeket nagy szeretettel kezelték volna. 1843-as, a magyarkérdésben összeállított emlékiratában úgy látja, hogy a magyar és a szláv nemzetiségek közt egyre élesebb ellentétek alakulnak ki. „Ebbõl következõen Magyarország számára és a kormányzat magyarországi helyzetére nézve új korszak kezdõdik, ennek elsõ és egyúttal legtermészetesebb eredménye, hogy mindkét népességnek tekintetét a király oltalmára kell irányítania.” Andics Erzsébet, a neves akadémikus történész (és politikus) az 1950-es években vaskos könyvet tett közzé német nyelven Metternich és Magyarország kérdése címmel. Hamarosan rájöttek az illetékesek, hogy ezt a nagyszabású mûvet a széles magyar olvasóközönséggel is meg kell ismertetni. Meg is jelent magyar fordításban, az eredeti címtõl kissé eltérõen: Metternich és Magyarország. Ez a mû a pártállamban kötelezõvé tett (és Andics akadémikus által is teljes erõvel sürgetett) függetlenségi szemléletet képviselte. Ennek megfelelõen, bár az eredetileg megcélzott nyugati olvasóközönségre való tekintettel mérsékelten, európai modorban, de mégiscsak valahol azzal a szemlélettel tárgyalta a kérdést, hogy Metternich és általában a Habsburgok mindig is éjjel-nappal voltaképpen azon törték a fejüket, hol és hogyan árthatnak a magyaroknak. Erre nagy bizonyítóanyagot találunk a könyvben. Nem ez az alkalom, hogy netán vitába szálljunk egy tudós könyvvel, amely kétségtelenül nagy forrásapparátusra épült fel. Csak el akarjuk helyezni valamelyest reálisan Metternich,

251

Metternich

az államkancellár viszonyát a magyar alkotmányhoz, a magyar rendiséghez, a magyar arisztokratákhoz, hiszen magyar címszó alatt ezekkel a tényezõkkel került kapcsolatba. És itt elõször is arra kell utalni, hogy Metternich, mint korábban már egyszer utaltunk rá, bécsi mûködésétõl kezdve tisztában volt állama soknemzetiségû (polietnikus) összetételével. Ezek között az etnikumok közt persze tett bizonyos különbséget annak megfelelõen, hogy volt-e arisztokráciájuk (a köznemesség hidegen hagyta) és ebbõl eredõen valamilyen politikai, rendi képviseletük, vagy nem. De ez utóbbi esetben sem tartotta ezeket az etnikumokat, pontosabban egyes képviselõiket elhanyagolható mennyiségnek, emlékezzünk csak a bécsi udvari könyvtári Kopitarra. Persze a rendi képviselettel, vagyis valamiféle alkotmánynyal rendelkezõ etnikumok valamelyest nagyobb figyelmet kaptak részérõl abban a vonatkozásban, mennyire voltak beilleszthetõek az általa szorgalmazott decentralizált egységállamba. A lengyel arisztokráciára e téren kevéssé számított, a lengyelek amúgy is olyan forrófejûek és forradalomra hajlók, ahogyan azt saját korában is megtapasztalhatta. A horvát arisztokrácia kevéssé érdekelte, hiszen olyan kevesen vannak. Fontosabbnak tartotta a cseh arisztokráciát, amelyhez bizonyos értelemben maga is tartozott a königswarti birtok és az ennek révén kapott inkolátus révén. Lehet, hogy az arisztokrata alapon alakuló egyetértést állandó viszálya Kolowrattal talán némiképpen befolyásolta, egészében azonban mégis az állam megbízható támaszát látta benne. Talán még inkább ez volt a véleménye az osztrák vagy inkább ausztriai arisztokráciáról, errõl az elõzõ két évszázad során sok idegennel kiegészülõ osztályról, amelyet megint csak egészében a birodalom egyik fenntartó és összetartó erejeként értékelt. Igaz, akadtak köztük, akik igen kritikusan tekintették az osztrák birodalmat (személy szerint még õt is), odáig vetemedtek, hogy külföldön és álnéven a rendszert megkérdõjelezõ könyveket adtak ki, éles kritikával a fennálló állapotok és a fölöttük trónoló kancellárral szemben. Csakis ebben a szélesebb kontextusban érthetõ Metternich állásfoglalása a magyarokkal, vagyis az arisztokráciával és a rendi alkotmányból kiiktathatatlan köznemességgel kapcsolatban. A rendi, az „õsi”, ahogy akkor emlegették, alkotmányt hol elfogadta, épp azon az alapon, hogy õsi, meg hogy össze-

Metternich

252

egyeztethetõ a birodalom létével. Hol meg elítélte, merthogy valahol benne rejlik a népfelség elve, ez pedig az õ hithû konzervativizmusa számára elfogadhatatlan volt. Természetesen tudott a magyar rendiség korábbi évszázados küzdelmeirõl a bécsi centralizmus, a Habsburgok ellen, és ha értékelte is netán ebben a fõúri öntudatot, az állam szempontjából csak elítélni tudta. „Tény, hogy a magyar háztartásban minden keresztül-kasul hever. Semmi sincs a maga helyén. Ez olyannyira igaz, hogy az ország még a forradalommal (a szó szoros, voltaképpeni értelmében) is meg van bénítva, mert ha nem errõl volna szó, akkor Magyarország a benne érlelõdõ elemek révén máris forradalomban állna. A majdani történetkutató számára az egész viszony nehezen megoldható feladat lesz. A dolog mégis igaz nem kevésbé! Ahhoz, hogy ebbõl kikerüljünk, csak egy mód van: a Magyarországról kialakult képet egész terjedelmében kell felfogni, és arra kell használni, hogy logikai sorrendben szabályozzuk a dolgokat. Minden ügyet a maga helyére vigyünk, és ezen az egyetlen lehetséges úton elvezessük a birodalmat erõinek olyannyira szükséges kifejlõdéséhez… Kiindulópontjában ez a feladat arra az elõzetes kérdésre vezethetõ vissza, vajon az õsidõk óta örökölt alkotmány anyagot adhatna az ország megmentéséhez. Erre teljes meggyõzõdéssel igennel válaszolok… Magyarország máris a forradalom elõcsarnokában található. Ott, ahol a régi elenyészik és az új még nem lépett életbe, olyan helyzet uralkodik, amely olyan eredményekre vezet, amelyek érdemben ugyanazok, de forma szerint különbözõek; a lényeg átmenet a dolgok egyfajta rendjébõl egy másikhoz és jobbikhoz; ha az átmenet a nyers erõ útján megy végbe, akkor forradalom a neve, ha törvényes úton megy végbe, akkor a reform jellegét viseli… Magyarországnak – sokféle irányban – a régi angolra emlékeztetõ alkotmánya van; ez nem rendi a szó német értelmében, hanem a király szuverenitásán felépülõ, képviseleti alkotmány; ennek megfelelõen a kormányzat gondja nem egy már meglévõ viszony bevezetése, hanem a demagóg, az örökölt alkotmány lényegével éppen ellenkezõ elemek behatolása ellen kell irányulnia… Ha Magyarországon nem léteznének az ottani viszonyoknak megfelelõ sajátosságok, és ha az ország a császári biro-

253

Metternich

dalom csupán törvényhozási és közigazgatási szempontból elkülönített, politikailag viszont vele egyesült részét képezné, úgy Magyarország és Erdély már régen a legvadabb forradalom karjában lenne… Ott, ahol a dolgok egyszer úgy állnak, mint Magyarországon, nem maradnak megállva, mert ezt nem tehetik. Magyarországot a király gondoskodása révén valamiféle megérthetõ helyzet felé kell vezetni, különben a pusztulásba kerül. Még van egy elem, amely lényeges befolyást gyakorolhat az ország sorsára, és ez a városi polgárság. Az országnak éppen az ipar, a gazdaság kiépítésére van szüksége, de ennek az alapjai hiányoznak. A tulajdont biztosító törvényekre van szükség, munkaerõre a föld megmûveléséhez, közlekedési eszközökre a termelés elhelyezéséhez. Most még nincs szükség gyárakra, azok majd akkor jönnek, ha eljött az idejük. Magyarországon van konzervatív párt, van többféle ellenzék: alkotmányos, liberális, radikális, magyar (amely a nemzetiségek elnyomását célozza), szeparatista, blablázó. Idetartozik a legtöbb ellenzéki. A kormányzat Magyarországon erõs lehetne, ha akarná. A segítség közmegegyezés szerint csak a tróntól jöhet, mert az ellenzék nem képes konstruktív javaslatokra.” Nem sokkal bécsi tevékenységének kezdete után elõször a kétszeri pénzleértékelés (defláció) által keltett elégedetlenséggel került szembe, aztán az alkotmányosság megkerülése, az adminisztrátori rendszer miatt támadt elégedetlenséggel. Ez utóbbiban pedig õ is valamiféle engedékenységet tanácsolt urának. Az „õsi” alkotmányt helyreállították, összeült az országgyûlés, és ettõl kezdve valóban háromévenként, a szabályoknak megfelelõen mindig újból és újból összehívták, akár hosszú ülésszakokra is (még négyéves is akadt köztük). [1825] „szeptember 11-én nyílik meg a magyar országgyûlés, a világ alkotmányos szórakozásai közül az egyik legunalmasabb. Nem elég az, hogy az országgyûlés minden tekintetben, fõképp ami idõbeosztásomat, szokásaimat és mindennapos életemet illeti, érzékenyen zavar, még nyelvemet és öltözetemet is ki kell cserélni. Ott latinul kell beszélnem, és huszárnak kell öltöznöm, hogy nem növesztek bajuszt, az egyetlen engedmény, amelyet ebbõl az alkalomból megengedek magamnak. Nem lakom majd állandóan Pozsonyban, de meglesz az az örömöm, hogy mintegy ötvenszer oda- és vissza utazzam

Metternich

254

Bécs és Pozsony között, ami együttesen hatszáz német mérföldet vagy 1200 francia mérföldet tesz ki, olyan távolság, mint Bécsbõl Pétervárra és vissza.” November 7.: „Magyarország valóságos Boiotia, amelyben vidéki kispolgárok, hallgatók birodalmi rendekként tetszelegnek, és iskolás udvari tanácsosok képviselik a kormányt. Veszély azonban nincs semmi, mert még ilyen magasságba sem emelkednek az eszmék. Mint az elsõ szónokok egyik kirohanásának példáját idézem a tegnapi kerületi ülésben elhangzott szavakat: »Miért állnak a bécsi bankjegyek belsõ értékükre nézve az angol bank jegyei alatt? Csupán azért, mert nálunk nincs sajtószabadság, mint az angoloknál – az angol banknak ez az elsõ jelzáloga!!!« A szónokot nagyon megtapsolták. Amikor ezek után a hírhedt [sic!] Nagy Pál felállt és a paraszti rend képviseletét javasolta, majdnem kidobták az ajtón, és Vay – a gyülekezet elsõ demagógja – kijelentette, hogy inkább hagyja magát megnyúzni, hogysem hogy akár egyetlen terhet is vállaljon a nemességre, amit ez a negyedik rend nyilván nagyon hamar követelne. Nagyon örülök majd, hogy hamarosan hazatérek.” Már ennek a korszaknak az elején, amelyet nálunk hagyományosan reformkornak szoktunk nevezni, kapcsolatba került azzal az arisztokratával, akirõl azt hallotta, hogy a magyar ellenzéknek egyik vezéralakja. Természetesen Széchenyirõl van szó. Tárgyalt is vele, de a nemes gróf nem nyerte meg a tetszését, forrófejûnek (Hitzkopf) találta. 1830-ban írta Széchenyinek: „Hátrább vagytok, mint a Hanza-városok 500 év elõtt voltak… Házam a Rennwegen a civilizáció határköve.” A magyarokat mindig is Európától idegen keleti elemnek tartotta. „A magyar szellem mindenekelõtt származásának bélyegét viseli magán, keleti és tatár. A nyugati civilizáció még nem hatolt belé és megmaradt a felületen. A magyar civilizációnak sok közös vonása van azzal, amely III. Szelim uralkodása óta behatolt az Ottomán Birodalomba, és amely nem terjed túl a formákon és a szavakon.” Késõbb módosította valamelyest felfogását, szívesen vette, amikor Széchenyi az 1840-es években a Helytartótanácsban hivatali állást is vállalt. Persze az országgyûlések menetérõl mindig volt tudomása, errõl nemcsak a titkosrendõrség gondoskodott. Az országgyû-

255

Metternich

lések megnyitására és olykor bezárására a király kíséretében nemegyszer el kellett mennie az országgyûlés színhelyére. Szerencsére Pozsony nem is volt nagyon messze Bécstõl. Persze nem érezte jól magát, mint láttuk, még az itteni ilyenkor arisztokratikus környezetben sem, mert ez mégis valami primitívebb volt, mint amihez hozzászokott. Persze nemcsak Széchenyirõl szerzett tudomást, hanem Kossuthról is. 1837-es perét és fogságát mindenképpen jóváhagyta, ha nem is csak az õ kívánsága volt ez. De az mindenképpen az övé volt, hogy 1841-ben Kossuthot bocsássák szabadon, sõt adjanak neki újságot. Minden maradisága mellett, már utaltunk rá, tisztában volt a sajtó jelentõségével. Amikor aztán Kossuth nem úgy szerkesztette lapját, ahogy azt a kancellár elképzelte, elvette tõle. De börtönbüntetésrõl már nem lehetett szó. Ahhoz még Metternich Európája is túlságosan korszerûvé vált már. 1841-ben egyik hivatalnoka segítségével állított össze egy tervezetet a Magyarországon követendõ politikáról. Három lehetõséget vetett fel, az egyik a határozott lépések elkerülése, újabb engedményekkel újabb rendi engedmények megszerzése. A másik a magyar alkotmány erõszakos felfüggesztése és aztán az érvényes törvényektõl független kormányzás. „A harmadik út a ragaszkodás volna a törvényes állapothoz, de összekötve reformmal, vagy, ami ezzel azonos, az alkotmány és a közigazgatás kialakítása olyan értelemben, ahogy a fenyegetõ anarchia parancsolóan megköveteli.” Maga a harmadik út mellett foglalt állást. Szõgyénhez, az alsóház elnökéhez írt levelében azt fejtegette, hogy nem a tünetekre vet ügyet, hanem a dolgokban benne rejlõ eredeti rosszra. „Nyilvános mûködésem során alkalmasint ritkán jöttem rá úgy ez utóbbiakra [az eredeti bajra], mint a mostani országgyûlés ügyei kapcsán. Az ok egyszerûen az, hogy Magyarországon csak azt találom meg újra, ami ellen nyilvános tevékenységem egész ideje alatt és fõképp az utóbbi tíz évben mindenütt harcoltam… A kormánynak ma Magyarországon két ellenzékkel kell harcolnia. Az egyik a viszonyok természetébõl következõ magyar ellenzék. A másik a kor szellemét reprezentálja. Az elõbbi voltaképpen ugyanazon az állásponton van, mint a király, bár az alkotmányra vonatkozó nézeteik excentrikusak. A másik ellenzék rendetlenséget akar, mert ez az életeleme.” A levélben

Metternich

256

Széchenyire is kitért: „Ismerem ezt a fiatalembert, amióta belépett a világba, és sok jót tettem vele. Élénk szelleme van, alapos ismeretek azonban hiányzanak nála, mint a legtöbb fiatalemberünknél; ezt jól kifejlett ösztönnel pótolja: becsvágya korlátlan; nem könnyelmû, de egész lénye egy politikai forrófejûé, aki azonban ennek ellenére mélyen tud számolni.” A továbbiakban Metternich leírja elsõ nagyobb beszélgetését Széchenyivel. A tanulságot a következõkben vonja le: „Számomra világos: 1. hogy a Széchenyi–Károlyi-féle klub teljes egészében az új ellenzékhez tartozik; 2. hogy az egyik fõnök a folyamatot úgy látja, hogy ez rosszul áll. Ez továbbra is így lesz, ha fent szilárdan maradnak és szabadon kimondják az igazságot. Egész más dolgokat is, mint amit ez a pozsonyi részegség, már legyõzött… Jelen pillanatban az kell legyen a cél, hogy a régi ellenzéknek bebizonyítsuk, hogy az új éppen az ellenkezõjét akarja annak, ami az õ saját alkotmányos törekvéseiknek az alapja. Ha így sikerül a két pártot szétválasztani, a jobbikat kell támogatni, a másikat pedig megsemmisíteni.” Volt olyan terve, legalábbis foglalkoztatta egy ideig a gondolat, hogy a magyar alkotmányt, ha már egyszer megvan, nem lehet eltörölni, valahogy modernizálni kellene, a vármegye túlságos hatalmát a központi kormányzattal szemben csökkenteni. Az 1840-es években a magyar politikusoknak volt egy csoportja, amelyik valami hasonló reformon töprengett. Hazai történetírásunkban centralistáknak szoktuk õket nevezni. Nyilvánvaló, nem volt semmi kapcsolatuk Metternichhel, nem tõle kaptak utasítást, hogy Kossuth ellensúlyozására lépjenek fel a különbözõ politikai fórumokon. Egymástól teljesen függetlenül valami hasonló változáson töprengtek. Az 1843-as országgyûlés megnyitására Metternich már gõzhajón érkezett Pozsonyba, az utazás mindössze két és fél óráig tartott, hintón vagy pláne postakocsin még ez a rövid, mintegy 70 km távolság jóval több idõt igényelt. 1844. december 19-én írja József nádornak: „Általánosan érzésünk – és különösen a magam személyesen kimondott érzése – nem fejezhetõ ki jobban, mint azzal, azokkal a szavakkal, hogy menni kell. Vannak olyan helyzetek, amikor a nem menés a legnagyobb hiba, mert ilyen helyzetekben az

257

Metternich

állva maradásra ténylegesen nem kerül sor. Ha nem megyünk elõre, akkor elmaradunk, és kormányok számára ez az utóbbi a legnagyobb veszély – olyan veszély, amely még rosszabb a hibás elõretörésnél. Hibákat sohasem szabad elkövetni, ezek sorában a kormányok szempontjából a mulasztással elkövetett bûnök a legsúlyosabbak... Császári fenséged nézeteinek kijelentését a védegyletrõl sok szempontból osztom, azonban azzal a fenntartással, hogy a kormány vele szemben nem tud passzív maradni! Ennek a szörnyetegnek két oldala van: az anyagi és az erkölcsi; az elõzõvel kapcsolatban a kormány nem maradhat nyugodtan állva; a másodikat átengedheti saját nyomorúságának. Nagy hiba volt, hogy az egylet a legalitás látszatát kapta meg; ha elsõ fellépésekor a kocsmának engedték volna át a rendi terem helyett, akkor nem a most rá jellemzõ jelleget hordozná… Hogy ezáltal az egész magyar állami építmény nem lobban lángra, azt szívesen elhiszem; az alakítása azonban erõt ad a radikális frakció felsõ vezetõinek, amely a közszellem megdolgozásához a mennyiség eszközét adja. Ebbõl a szempontból tekintve, a dolognak van értelme; az anyagiból nézve nincs semmi értelme, mert az ipar fejlesztésének eszközeiként nem azok jöhetnek számításba, amelyek az utóbbiakat csírájukban fojtották meg!” Metternich sokat tett azért, hogy Erdélyben Estei Ferdinánd fõherceg álljon a közigazgatás élén mint fõkormányzó. Levélben is külön kioktatta a fõherceget: „A dolog maga rendkívül fontos, és megköveteli a császári ház egyik tagjának személyes állásfoglalását… Minden eszközzel segítségére lesznek Önnek, az ügylet, ha jól irányítják, nem szabad, hogy három vagy négy hónapnál tovább tartson… Minden ésszerû elõzetes nézetek szerint ez különösebb bonyodalmak nélkül megy majd, ha az ügylet legfelsõbb vezetõje az odaillõ magatartást tanúsítja.” 1843. január 26-án ír József nádornak a közelgõ országgyûléssel kapcsolatos terveirõl, az országgyûlésnek eleve vitatémákat kell kínálni. „Az alapvetõ baj Magyarországon a hajlam a rabulisztikára, ez viszont nem szolgálja a birodalmak életét és fejlõdését. Törvényt törvényre halmozni; mesterkélt alakulatokat elõhívni, amelyek nem illenek az országra; nagy szavakat hangoztatni és a nemzeti gazdaság dicsérete nélkül polemizálással foglalkozni, mindez nem visz el a gyógyulás-

Metternich

258

ra, és ahol a baj egyszer már meggyökeresedett, csak úgy lehet eltüntetni, ha szavak helyett tettek és lázálmok helyett az igazi érdek lép a küzdõtérre. Abban a meggyõzõdésben, hogy császári fenséged osztja ezt az érzést az itteni [bécsi] centrummal, csak az a kívánságunk marad, hogy Magasságod a feladatokat, ahogy felvetették, vizsgálja meg, ha valahol ettõl eltérne vagy más tárgyakat szeretne elõtérbe állítani, kegyeskedjék ezt kimondani!” 1844. november 10-én írja ugyancsak József nádornak: „Egy ország gyarapodhat, amely számos részletben eltérhet másokétól, és éppen ezekben az eltérésekben találhatja meg üdvét. Az alapokat illetõen az eltérés nem következhet be veszély nélkül, mert ezek az alapok az emberi természetben gyökereznek. Magyarországnak van alkotmánya, gyarapodhat ezzel együtt, de nélküle is boldog lehetne, az, amit nem tehet meg, hogy szájában éltesse az alkotmányt, anélkül hogy valójában betartaná. A király uralkodhat az alkotmány segítségével. Megtehetné anélkül is, az, amit nem tehet meg, az volna, ha uralkodni akarna az országban anélkül, hogy megvolnának hozzá az eszközei. Ez utóbbi dilemma van jelen Magyarországon. Ezen az abszurd viszonyon segíteni kell, mert nem lehet tartós. Minden feladat elsõ kérdése, milyen irányba menjen a kormány: az alkotmányosba vagy az abszolútba? Az ítéletet nem kell kimondani, mert már kimondták. A király az alkotmányt akarja magatartásának alapjává tenni; ezt akarja – de kell, hogy ezt képes is legyen megtenni, és amilyen ma a helyzet, ezt nem tudja megtenni!” Metternich 1844-bõl származó emlékirata a magyarországi helyzetrõl: „Magyarország nem maradhat meg mostani állapotában. A hagyományon alapszik, de a változások miatt szabályozatlan mozgást végzett. Ezért a magyar állam épülete lakhatatlan. Az ország lakosaiban fel kell kelteni azt a tudatot, hogy a dolgok nem maradhatnak jelenlegi állapotukban, kell az országban egy konzervatív párt, amely az ország igazi értelmiségét magában foglalja. A városi lakosság gyenge. Az opponáló párt állandó veszély forrása. A logikus következtetés: reformra van szükség.” 1847. január 27-én, József nádor halála után az eljövendõ István nádornak mutat fel képet Magyarországról. „Magyaror-

259

Metternich

szágnak rengeteg igénye van, ezek kielégítésére az eszközök azonos mértékben rendelkezésre állnak. Magyarország nem szegény, hanem a természet leggazdagabb ajándékaival ellátott ország. A nemzet szelleme nagyon mozgékony, alaptípusában sok déli, keleti elemmel elegy módon. Fogékony a könnyû lelkesedésre, mindenekelõtt azt akarja, hogy vezessék, és ha nem kapja meg az általános vezetést felülrõl, akkor könnyen belesimul abba a vezetésbe, amelyet határozott és még fantáziadús vezérek az alsóbb régiókban mindenféle belsõ tartalom nélkül kínálnak neki. Az utolsó fél évszázad története és az az erkölcsi helyzet, amelyben Magyarország ma van, tanúskodik ezeknek a mondatoknak az igazságáról.” Az új nádor helyzete nem lesz könnyû. Az országnak tisztában kell lennie azzal, hogy félmegoldások nem vezetnek eredményre. A most következõ harc nem a nádor és a birodalom abnormális helyzetének az ügye, hanem a király és a rend, a törvényes elõrehaladás ellenségei közt folyik. A reform abszolút módon szükséges. Még bukása után sem maradt ki teljesen a magyar ügyekbõl. Szürke eminenciás korában természetesen a magyar ókonzervatívokkal, tehát megint csak egy fõnemesi körrel lett volna hajlandó együttmûködni, ennek az eredménye az 1848 elõtti helyzethez, a rendi alkotmányhoz való visszatérés lett volna. Ennél tovább sem korábban, sem ekkor nem volt hajlandó elmenni, mert a birodalom egységét tartotta a legfontosabb szempontnak, több évtizedes államférfiúi tapasztalatából ezt vonta le egyértelmûen.