1. szeminárium. Kapcsolódó irodalom: Dr. Kata Mihály, Kissné Dr. Kapocsi Erzsébet: Gyógyszerészi etika 4. bvített és átdolgozott kiadás, Szeged, 2001

1. szeminárium Témakörök: • Az ált. etikai témák megbeszélése (el adások témakörei) • Deontológiai és konzekvencionalista etika • A Hippokratészi és a gyógyszerészi eskü • Témaválasztás referátumokhoz Kapcsolódó irodalom: Dr. Kata Mihály, Kissné Dr. Kapocsi Erzsébet: Gyógyszerészi etika 4. b vített és átdolgozott kiadás, Szeged, 2001 Szemelvények a jegyzetb l (szerz i hozzájárulással): Deontológiai és konzekvencionalista etika Napjaink elméletei általában az etikák két f típusát különböztetik meg: a deontológiai és a konzekvencionalista etikát. Mindkett arra próbál választ adni, hogy melyek az erkölcsös cselekvés kritériumai. Deontológiai etika A fogalom a görög to deon = kötelesség szóból ered. Maga a kifejezés is jelzi, hogy az erkölcsös cselekvés kritériuma a kötelességek teljesítése. A kötelességek forrása lehet egy küls instancia (pl. az Isten vagy istenség, a közösség mint az erkölcsi normák képvisel je, egy hivatás erkölcsisége), vagy egy bels kényszer (pl. a lelkiismeret). E nézet képvisel i szerint egy cselekedet akkor helyes, erkölcsös, ha tisztán kötelességb l fakad, függetlenül a cselekvés körülményeit l vagy következményeit l. A deontológiai etikák egyik jellemz példája Immánuel Kant (17241804) német filozófus "szándék etikája". Kant felfogása szerint kötelességeink feltétlenek és abszolútak. Forrásuk a minden emberben egyaránt fellelhet tiszta ész, az általános emberi értelem, amelynek segítségével belátható, hogy minden ember számára ugyanazok az erkölcsi normák érvényesek és minden ember képes arra, hogy erkölcsi lényként éljen. Kant tehát az erkölcsöt, ill. az erkölcsi szabályokat univerzálisnak tekintette. A cselekvés indítóoka, azaz a szándék fontosságát pedig azért hangsúlyozta, mert nézete szerint csak szándékunk, bels indítékunk függ

tartja szem el tt, hogy cselekedeteink megfeleljenek olyan szabályoknak, amelyek betartása a legtöbb embernek a legtöbb jót eredményezi. Aranyszabály Mind a kanti etika, mind az utilitarista etika kapcsán szoktak hivatkozni az ún. "bibliai aranyszabályra", amely talán a legtömörebben fejezi ki az érdekek figyelembevételének fontosságát: "Tedd azt, amit szeretnél, hogy mások is cselekedjenek veled". Ezen alapelv negatív megfogalmazása is ismeretes és használatos: "Ne tedd azt mással, amir l nem szeretnéd, hogy veled cselekedjék". Hippokratészi és gyógyszerészi eskü Az orvos-gyógyszerészi eskü els megfogalmazását Hippokratésznak tulajdonítják (Corpus Hippocraticum). "Esküszöm Apollónra, az orvosra és Aszklépioszra és Hügeiára és Panakeiára és az összes istenekre és istenn kre - tanúkul híva ket - hogy meg fogom tartani képességem és szándékom szerint a következ esküt és írott kötelezvényt. Azt, aki engem erre a mesterségre megtanított, úgy fogom tekinteni, mint saját szüleimet és megosztom vele vagyonomat. Ha rászorul, visszafizetem majd, amivel neki tartozom. A t le származó nemzetséget olybá veszem, mintha fiútestvéreim lennének és megtanítom ket erre a mesterségre, ha meg akarják tanulni, díjazás és írott kötelezvény nélkül: miként hogy a gyakorlati útmutatást és a szóbeli el adást, valamint a többi egész tudományt tovább adom saját gyermekeimnek és mesterem gyermekeinek, azonkívül az orvosi rend érdekében írásban kötelezett megesketett tanítványoknak, de senki másnak nem. Diétikus rendeléseimet képességem és szándékom szerint a betegek hasznára fogom elvégezni, nem pedig ártalmára és kárára. És halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésre sem, s t, ilyenféle tanácsot sem fogok adni és hasonlóképp nem fogok adni n nek sem magzatelhajtó szert. Tisztán és az isteneknek tetsz en rzöm majd meg életemet és mesterségemet. Nem fogok vágni, hanem útjukból kitérek majd azon mesterembereknek, kik ezt a gyakorlatot zik. És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távol tartva magamat minden egyéb szándékos és kárt okozó

igazán t lünk, cselekvésünk következményei fölött már nincs mindig hatalmunk. A kanti etika alapelve, az ún. "kategorikus imperatívusz", azaz "feltétlen fölszólítás": "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen" (a "maxima" a cselekvés egyéni, bels elve). Ez a parancs "kategorikus", vagyis feltétlen, szemben a "ha ..., akkor" típusú hipotetikus kötelességgel (pl. "ha azt akarod, hogy tiszteljenek, segíts a rászorulókon!", vagy "ha nem akarsz kellemetlen helyzetbe kerülni, ne hazudj!"). Ezekben az esetekben a segítségnyújtás, ill. igazmondás erkölcsi parancsa nem bels kötelességb l fakad, hanem az az "önös" érdek motiválja az egyént, hogy kivívja mások tiszteletét, ill. elkerülje a kínos helyzeteket. A kategorikus felszólítás indítéka ezzel szemben a bels moralitás, a kötelességek teljesítésének mindent l független parancsa ("mindig segíts a rászorulókon!" vagy "mindig mondj igazat!"). A kanti maxima értelmében mindenkinek úgy kell cselekednie, mintha képviselné az általános erkölcsi törvényt. Kant kategorikus imperativuszának másik megfogalmazása ennek az etikának további lényeges aspektusát világítja meg: "Cselekedj úgy, hogy az embert mind magad személyében, mind mindenki máséban, mindig célnak és sohasem pusztán eszköznek tekintsd". E maxima értelmében az ember öncél és sohasem használható eszközként! Az emberi méltóság eszménye mint feltétlen etikai alap, principium a modern humanista etikának is lényeges alapelve. Konzekvencionalista etika A "konzekvencionalizmus" kifejezés olyan etikák megjelölésére használatos, amelyek az erkölcsösség kritériumaként a cselekvés következményét veszik számba. Legjellemz bb példája az utilitarizmus, amelynek neves képvisel i Jeremy Bentham (1748-1832) és John Stuart Mill (1806-1873). Az utilitarizmus alapelve így fogalmazható meg: "Cselekedj úgy, hogy cselekedeted a lehet legtöbb ember számára a lehet legtöbb boldogságot jelentse". Az utilitarizmus kés bbi válfajaiban a megfogalmazásokban a "boldogság" helyére a "legnagyobb haszon", ill. a "legtöbb jó" kerül: "Cselekedj úgy, hogy cselekedeted a lehet legtöbb ember számára a legnagyobb hasznot, ... legtöbb jót jelentse". Az irányzat modern képvisel i megkülönböztetik egymástól a tett-utilitarizmust és a szabály-utilitarizmust. Az el bbiben az erkölcsösség kritériuma az, hogy maga a tett, a cselekedet maximalizálja-e a boldogság/boldogtalanság, ill. jó/rossz arányt. A szabály-utilitarizmus viszont azt a kritériumot

jogtalanságtól, f leg pedig a nemi visszaélésekt l, mind a n i, mind a férfitesttel, mind a szabadokkal, mind pedig a rabszolgákkal szemben. És ha olyant látok vagy hallok orvosi kezelés közben vagy akár a terápia körén kívül az emberek életér l, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni, abban a véleményben, hogy az efféle dolgokat szent titkok módjára kell meg rizni. Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, akkor élvezzem életemet és mesterségemet úgy, hogy az összes embereknél örök id re becsületem legyen. De ha ezt figyelmen kívül hagyom és hamisan esküszöm, mindezeknek az ellenkez je történjék velem." Ez a szöveg maradt az orvosi és gyógyszerészi eskü mintája. Dél-Franciaországban egy rendelkezés már 1162-1202 között bevezette a gyógyszerészi esküt. Ugyanígy intézkedett a II. Frigyes német-római császár által 1241ben hozott egészségügyi rendelkezés is. A XIII. században már Párizsban is esküt kívántak a gyakorló gyógyszerészt l; 1405-b l ismert az els latin nyelv gyógyszerészi eskü. Valamennyi a hippokratészi fogadalom szövegén alapul. Hazánkban egy-egy 1533-as és 1644-es rendelkezés utalt a gyógyszerészek esküjére. Ezekben a gyógyszerésznek meg kellett fogadnia, hogy tudását a betegek javára fordítja, a járandóságon és a taxán felül senkit meg nem terhel, ill. az orvosságokat a doktor által el írt módon, jól és frissen készíti. Régen a gyógyszerész akkor tette le (egyszer) esküjét a fizikus (= orvos) jelenlétében, amikor 5-6 évi gyakornokoskodás után a principálisától megkapta a segédi felszabadító oklevelet (ez a hivatás esküje). A XVII. századtól a gyógyszerésznek akkor is fogadalmat kellett tennie, amikor (ahányszor) valamely városban letelepedett (ez volt a polgár esküje). Ekkor tehát két esküt is tettek. Városainkban igen régi korra nyúlik vissza a gyógyszerészi eskü kívánalma: Nagyszeben 1494, Sopron 1619, Kassa 1621; jóllehet e kötelezettség nem volt sem egységes, sem rendszeres. Pesten, 1787-ben a barátok (pl. kapucinusok) nem gyógyszerészi, hanem ún. "katolikus" esküt tettek. Ismert a nagyszombati egyetem latin, magyar és német nyelv eskü szövege 1770-b l, amely - csekély módosítással - egészen 1955-ig volt érvényben. 1773-tól a gyógyszerészek az Orvosi Kar dékánja el tt tettek hivatási esküt: "Én, ....., esküszöm a Mindenható Istenre, hogy az egészség dolgában fennálló és a Patikáriusok elejébe adott Rendeléseknek híven engedelmeskedni, mesterségemet és hivatásomat a legnagyobb szorgalmatossággal gyakorolni fogom. Az orvosok praescriptióit, azoknak, mint bennük lev részeire, mint a nehezékekre és mértékekre nézve magam

és segédjeim által minden változtatás nélkül teljesíteni fogom: továbbá az orvosságokat soha az arra kiszabott Taxakönyvnek mértékén felül nem taxálom, er s veszedelmes orvosságokat, de kivált mérget senkinek: úgyszintén a kontár-orvosoknak praescriptiójokra, akik tilalom ellen gyógyítanak, orvosságokat sem magam ki nem adok, se kiadatni nem engedek. Végre magamat a gyógyításba - annak legsürget bb szüksége nélkül - soha nem avatom és igyekezni fogok, hogy kötelességemnek mint magam, mint alattvalóim által oly pontosan megfeleljek, mint egy becsületes jámbor keresztény férfit illet. Isten engem úgy segéljen és lelkem üdvösségét aszerint adja". 1940-ig az oklevél záradékolását tirocinális vizsga, majd két év egyetem és approbációs vizsga képezte. Budapesten 1955-t l, ill. Szegeden 1957-t l a gyógyszerészek oklevelük elnyerésekor a Gyógyszerésztudományi Kar dékánja el tt tesznek fogadalmat, néhány éve úgy, hogy - a rektor után B el bb a kari dékán fog velük kezet. 1990-ig úgy esküdtek, hogy "... a Magyar Népköztársaság Alkotmányához és dolgozó népéhez h ek lesznek ... és tudásukat törvénybe vagy a szocialista etikába ütköz cselekményhez nem engedik használni, stb. ..." A "jó" eskü emlékeztet a legfontosabb hivatásbeli etikai követelményekre, s - méltón az alkalomhoz - kell en emelkedett és ünnepélyes. Mivel az eskütétel fontos is, emiatt mindig nyilvános és a ceremóniához el írt kéztartással történik. Az eskü letételét mindenkinek aláírásával kell igazolnia. 1990-ben az eskü szövegén ismét módosítottak. A Kar dékánja kézfogással és "pharmacopolam te pronuntiamus" (= gyógyszerésszé fogadom) szavakkal avatja fel a jelölteket. Gyógyszerészi eskü, Szeged "Én, ....., becsületemre esküszöm, hogy a Szegedi Tudományegyetemen szerzett tudományos ismereteim birtokában gyógyszerészi hivatásomat lelkiismeretesen fogom ellátni és mindenkor ehhez méltó magatartást tanúsítok. Az emberek egészségének védelmét és a betegek gyógyulásának érdekét mindenek fölé helyezem. Fogadom, hogy a fennálló törvényeket és rendelkezéseket megtartom és megtartatom. A betegek egészségi állapotával és gyógyszeres kezelésével kapcsolatos ismereteimet, hacsak a törvény erre nem kötelez, senkinek fel nem fedem. Minden olyan törekvésnek ellenállok, amely tudásomat törvénybe, vagy etikába ütköz cselekményre akarná felhasználni. Ismereteimet állandóan gyarapítom és azon leszek, hogy a gyógyszerésztudományt fejlesszem.

születhetett meg! M vi vetéléssel kapcsolatban etikai kérdés, hogy megengedhet -e a megszületésre váró magzat feláldozása az anya érdekében. Az abortuszt ellenz k (pro-natalisták, hazánkban a Magzatvéd Társaság és a Pacem in Utero = Békét az Anyaméhben Egyesület) érvei: - az élet tisztelete elvének érvényesülnie kell, ennek figyelmen kívül hagyása beláthatatlan következményekkel járna, - az abortusz nem oldja meg igazán az egyén gondjait, - a terhességmegszakítás - még orvosi javallatra is - durva és egészségkárosító beavatkozás ("minden jobb, mint az abortusz"), - az orvosok lelkiismereti (vallásos) meggy z désükkel szemben nem kötelezhet k terhességmegszakításra és - a nagyobb születésszám egy nemzet fennmaradásának feltétele. Kérdés, hogy mikor kezd dik az emberi élet: a megtermékenyítéskor vagy a pete beágyazódásakor ("foetus as patient"). Használható-e intrauterin fogamzásgátló (IUD) és a posztkoitális "fogamzásgátlás"? Megengedhet ke a preventív módszerek (f leg vallásos alapon)? Az abortusz-pártiak érvei: - a terhességmegszakítás emberi jog és a n i egyenjogúság következménye, - az anya érdeke fontosabb, mint a magzaté, - a tizenéves terhességek növekv száma miatt nem nélkülözhet , - a modern fogamzásgátló módszerek is veszélyt jelenthetnek és - a vállalt gyermekszám elérése után ez kevesebb ártalmat jelent. Jogi és etikai szempontok: - a terhességet (áldott állapotot) megel z eljárások erkölcsileg mindig felülmúlják a terhességmegszakítást, - széls ségek: Spanyolországban csak végszükség esetén engedélyezik; más országokban orvosi javallat nélkül is elvégezhet ; Kínában 1-2 gyermek után szinte kötelez ; hazánkban orvosi és szociális javallatra engedik meg a terhességmegszakítást. Vajon önálló személyiség-e a magzat ("magzati jog"), vagy a n i test része csupán? Létezik-e a születés joga? Ha az élet a megtermékenyülés percével kezd dik, igaz-e az el bbi és miként a mesterséges megtermékenyítésnél? Kipusztíthatja-e magát egy nemzet, jogilag védetten? Az élethez való jog az anyának azzal a jogával ütközik, hogy eldöntse, kíván-e szülni vagy sem. A Magyar Katolikus Püspöki Kar állásfoglalása szerint már a magzat is önálló emberi lény, s orvosi beavatkozással csak akkor pusztulhat el, ha az anya élete és egészsége forog kockán. A pápa szerint a terhesség m vi

Fogadom, hogy tudásomat csakis az egyén és az emberiség egészségének védelmére és helyreállítására fordítom". A családtervezés etikai kérdései A családtervezésben óhatatlanul felmerül az egyén (család) jogainak, a társadalom igényeinek, továbbá az élet tiszteletének prioritása és e szempontok lehetséges ütközése: pl. a terhességmegszakítás orvos-genetikai vagy szociális javallat alapján történ gyakorlata világszerte ma is etikai viták középpontjában áll. A fogamzásgátlás a népesedéspolitika és az egyéni családtervezés fontos eszköze. A Világ Népesedési Konferencia (Bukarest, l974) két fontos megállapítást tett: - minden ország joga saját népesedéspolitikájának kialakítása és - a családtervezés alapvet emberi jog, azaz a házastársak szabadon és felel sséggel dönthetnek gyermekeik számáról és születésük id pontjáról. A két megállapítás közötti ellentmondás nyilvánvaló: vagy az egyik érvényesül, vagy a másik, ill. a család és az állam igyekeznek összeegyeztetni szándékaikat. A fogamzásgátlás a legtöbb országban, hazánkban is megengedett. Feltétele, hogy a fogamzásgátlóknak ne legyen káros hatásuk (ami persze nem abszolút, így meg kell elégedni a "kisebb rossz" elvével). Az ilyen szereket (pl. antibaby tabletták) alkalmazókat rendszeresen ellen rizni kell. Hazánkban 1990-ben kerültek forgalomba a három fázisú tabletták, s jelenleg a szül képes korban lév n k 1/3-a él ezzel a lehet séggel. Etikai dilemma, hogy tizenéveseknek adható-e hormonális fogamzásgátló (igen, mert a terhesség megszakítása nagyobb kockázattal jár). A családok felel ssége nyilvánvaló! A sterilizáció (irreverzibilis fogamzásgátlás: n k és férfiak m téti medd vé tétele) sok országban államilag engedélyezett; hazánkban kizárólag orvosi javallat alapján végezhet . Ezzel kapcsolatban - tudatosítani kell, hogy a sterilizálás irreverzibilis, s ezzel a sterilizált személy körülményei megváltoznak, - etikai dilemma az elmebetegek medd vé tétele és - legsúlyosabb etikai konfliktus, ha az az egyén hozzájárulása nélkül történik (náci Németország). Etikai kétely alapján orvosi javallat hiányában a n gyógyász megtagadhatja a m téti medd vé tételt, pl. egy háromgyermekes 35-40 éves n t l. Évente a világon 50-60 millió abortuszt végeznek; ez a szám hazánkban kb. 80-90 ezer. A II. világháború óta mintegy 5 millió magyar gyermek nem

megszakítása gyilkosság és a fogamzásgátlás is tilos, s csak az megengedett, ha a házas felek, a n k megtartóztatják magukat a nemi élett l (ennek megfelel en a katolikus vallású gyógyszerészek nem expediálhatnának antibaby tablettákat). Az egyház csak egyetlen esetben engedi meg, ha az anya - megmentése érdekében - olyan gyógyszert kell szedjen, amely abortuszt is okozhat. Hazánkban bevett f bb protestáns egyházak is a fogamzás pillanatától számítják az életet. Ha azonban már a terhesség alatt kiderül, hogy a gyermek gyógyíthatatlan rendellenességgel jönne világra, vagy ha a gyermek egészsége, ill. élete van veszélyben, megengedik az abortuszt. A zsidó hitközösségek a fogamzásgátlás és az abortusz alkalmazását teljességgel a házaspárra, ill. az anyára bízzák. A meg nem született magzatot a zsidó vallás nem tekinti él embernek. A Btk. szerint a magzatát elhajtó vagy elhajtató n vétséget követ el, ami miatt 1 évig terjed szabadságvesztés, javító-nevel munka vagy pénzbüntetés jár. Alkotmányos elv, hogy a terhességmegszakítás az állampolgárok alapvet joga, err l csak törvényben lehet rendelkezni. A magzat védelmét és a terhesség megszakítását 1993 januártól új törvény szabályozza. Az RU-486 (Roussel-Uclaf) "abortusz-tabletta" antihormon-készítmény, amely meggátolja a már megtermékenyített pete fejl dését (Mifepristone7 tabl.). Ha a magzat károsodását, stb. csak a 20. gesztációs hét után fedezik fel, a szülész köteles együttes anyai-magzati javallatból kezdeményezni a terhesség megszakítását (morálisan ugyanis az anya nem kényszeríthet , hogy életképtelen magzattal terhességét hónapokig viselje). Ha az abortusz nem engedélyezhet , mindent meg kell tenni az élet megmentéséért. Ha a magzat megszületéskor életjelenségeket mutat, élve szülöttként kell anyakönyvezni. Mivel a terhesség m vi megszakításának korai és kés i következményei egyaránt lehetnek, etikai és szakmai meggondolásból a megszakítást a terhesség lehet legkoraibb szakaszában kell végezni. Orvosi javallat nélküli terhességmegszakítással való visszaélést a törvény bünteti. A vetélés okainak megismerése végett az abortumok vizsgálata etikailag nem kifogásolható. Az amniocentezis (magzatvíz-vizsgálat) akkor megalapozott, ha a várható el ny nagyobb, mint a vele járó kozkázat. A tudományos célból végzett amniocentezis az "emberen végzett kísérletek" körébe tartozik. Ikerterhesség esetén, ha az egyik magzat életképtelen, elfogadott a torz magzat intrauterin elpusztítása. Az él , de életképtelen, stb. magzat szervei csak akkor használhatók fel, ha ezzel valakinek az egészségét szolgálják.

Mesterséges megtermékenyítés (in vitro fertilizáció = IVF) esetén, ha az a férj spermiumaival történik, nem merül fel etikai kétely. Ismeretlen vagy ismert idegen donor esetében - a donor kiválasztását orvosi vizsgálat el zi meg, - egy donor csak korlátozott számú (pl. 3-5) megtermékenyítésre használható, - a donornak tudnia kell arról, hogy spermiumait inszeminációra használják, - biztosítani kell a teljes titoktartást; azaz sem a donor, sem a házaspár nem tudhatnak egymásról! Az ún. "kevert sperma" alkalmazása tudományosan ma még vitatott, - a donor ellenszolgáltatás nélkül vállalkozik, hazánkban ez névleges, - az inszemináció a házastársak között is etikai problémákat vethet fel, - egyedülálló n m vi inszeminálását csak kivételesen engedélyezik és - (Angliában) az így született gyermeket a házaspárnak örökbe kell fogadnia. Az els "lombikbébi" 1978-ban született meg (hazánkban 1989-ben már lombikbébi-ikrek is születtek). Számuk ma 4000 körül lehet. A manipulált, azaz extrakorporális megtermékenyítés és kihordás számos etikai kérdést vet fel: az embrió kimosása az anyai méhb l, átültetése a "béranyába" vagy "dajkába", az embrió fagyasztása, majd felhasználása, az apaság jogi és lélektani problémái, az in vitro manipuláció nem káros-e a magzatra, stb. A mesterségesen létrehozott emberi embrióval való megalapozatlan kísérletezés etikailag is elítélend . A béranyaság és a dajkaterhesség etikai megítélése csak konkrét egyedi helyzetben lehetséges. Etikailag megkérd jelezhet a biológiai és a "kihordó" anya jogi szétválasztása, ill. kényes etikai kérdés a béranyaság "ára". A dajkaterhességet az eü-i tv. engedélyezi. A magyar jog szerint az az anya, aki a gyermeket megszüli. Az apaság jogi és lélektani problémái harmadik fél beléptével jelentkezhetnek. A sperma-donor nem léphet fel az apaság igényével és jogilag apaságra nem is kötelezhet . A születend gyermek személyiségjogai is vitatottak lehetnek. Dolly juh és "tesvérei", ill. Andi rhesusmajom "megszületésével" a klónozás újabb etikai, s t, vallásetikai problémákat vetett fel. Vitatják az élelmiszerek klónozását is. A szülészet-n gyógyászat területén végzett kutatások hangsúllyal jelentkeznek: ezekre a Helsinki Nyilatkozat vonatkozik (1975). Az Oslói Nyilatkozat a terápiás abortusszal foglalkozik (1970).

joga a betegnek pl. a gyógyszerszedés megtagadásával a "természetes" halálhoz? Mi a különbség ez és az öngyilkosság között? Ez az id szak gyakran az intenzív osztályokon telik el, amelyek feladata az élet megmentése, s nem a haldoklás meghosszabbítása. Intenzív osztályra kerülésekor a beteg életének kritikus szakaszában van és sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben, mint más hagyományos osztályokon. Az intenzív osztályokon szem el tt kell tartani a beteg emberi mivoltának központi szerepét és személyiségének tiszteletét. Gyakorolni kell az empátia érzését, s minden kezelést a lehet legjobban elviselhet vé tenni. Etikailag kifogásolható, ha a potenciálisan gyógyítható beteget túl kés n adják át a hagyományos osztályok. Felel tlenség az életnek az a fajta meghosszabbítása, amely csak a szenvedés megnyújtását eredményezi. A betegnek joga a kezelést megtagadni, bár ez jogilag nincs szabályozva. A beteg írásban adott döntése nem feltétlenül kötelezi az orvost: a beteg ugyanis korábbi nyilatkozatát bármikor visszavonhatja, laikus lévén a beteg nem mérheti fel tárgyilagosan saját helyzetét, túl nagy áldozatnak tarthatja él rokonának pl. a veséjét, vagy egzisztenciális okból kéri a mesterséges életbentartás mell zését. Tehát a beteg akarata tisztelend ugyan, de nem jelenti azt, hogy ez az orvosra kötelez lenne! Egyedül az agyhalál adhat biztos szakmai felmentést a mesterséges életbentartás elhagyására. Ha az agyhalott szervátültetésre alkalmas, úgy a mesterséges életbentartó beavatkozásokat a szerv kivételéig folytatni kell. A rendkívüli életmegtartó eljárások alkalmazásának csak addig van értelmük, amíg az alapártalom gyógyulására remény van. Etikai kérdés (is): kinek kell döntenie a beavatkozások abbahagyásáról? A betegnek? Jogképes-e ilyen helyzetben a beteg? A hozzátartozóknak? Végülis az orvos, a kezel team, az intézet, esetleg küls szakért bevonása marad mint döntési lehet ség.

Gyógyíthatatlan betegek és haldoklók ellátásának etikai elvei Gyógyíthatatlan az a beteg, akinek betegségét nem tudjuk befolyásolni, ill. javulásra bírni; ám a gyógyíthatatlanság sohasem jelenthet kezelhetetlenséget, vagy ápolhatatlanságot! Az orvosnak a beteget vagy közeli hozzátartozóját tapintatosan, körültekint en, kell részletességgel és türelmesen tájékoztatnia kell a várható kilátásokról. Ma világszerte az a gyakorlat, hogy a beteget - ha kívánja és ha a kezelés szempontjából kívánatos - szintén felvilágosítják. Régebben általában nem közölték a beteggel: a tumoros megbetegedést elhallgatták, de a helyes kórismét tartalmazó jelentést kezébe adták; a fiktív zárójelentés viszont megtéveszthette a többi kollegát; vagy egyszer en alábecsülték a beteg képességét (hiszékenységét). Az szinte közlésnek és elhallgatásnak egyaránt vannak el nyei és hátrányai. Az etikailag helyes irányelvek: kell tapintattal szintén közölni kell a beteggel a rossz hírt is, erre azonban nincs általános szabály. A beteget ne érje sem lelki-testi kár, sem hátrány, sem a közléssel, sem annak elhallgatásával; gondosan ügyelni kell arra, hogy a tájékoztatást ki, kinek, hol, hogyan, milyen tartalommal és milyen várható hatással közli; az AIDSmegbetegedést közölni kell. Az szinte közlés igénye nem jelenti azt, hogy "kegyesen" ne tompítsák az "igazságot" [pia fraus = kegyes hazugság]. A beteget sohasem lehet megfosztani a reményt l, emiatt a betegnek rendszerint - nem mondják meg, hogy menthetetlen. Viszont a legközelebbi hozzátartozót szükséges tájékoztatni a teljes igazságról. Teend k a halódásban: a beteg igényli a megért és szeret családi környezetet, ill. orvosának gondoskodását. Indifferens kezelés (placebo) és könnyebb munka kívánatos, viszont a költséges kezelés hiábavaló pazarlást jelent(ene). A helyzet bagatellizálása is felkeltheti a beteg gyanúját. Teend k a haldoklásban: a beteg joga, hogy "méltóságban" haljon meg. A halálban való segítés azt jelenti, hogy megkapják a szükséges ápolást és vigasztalást, nem helyezik más osztályra, nem hagyják magára, feleslegesen nem vizsgálják; intenzív kezelése értelmetlen és méltatlan. A haldokló ne érezzen fájdalmat, testi hiányt és testi vagy lelki szenvedés se gyötörje. Kábító-fájdalomcsillapítók alkalmazása mérlegelend ; el nyeik és hátrányaik ismerete fontos lehet (végrendelet készítése, búcsúzás lehet sége). A családtagok részére tegyék lehet vé a látogatást, s a vallási vigaszt kívánó betegt l ezt a kórházban sem lehet megtagadni. A perimortális (klinikai halál el tti és utáni) id szak etikája Az egyén halála végs soron elkerülhetetlen, s a "halálhoz való jog" mesterkélt fogalom, mert mindenkinél törvényszer en bekövetkezik. Van-e

Az "él végrendelet" (living will) olyan dokumentum, amelyet az egyén akkor fogalmaz meg és ír alá, amikor még egészséges. Azt a kívánságát fejezi ki benne, hogy súlyos sérülés vagy gyógyíthatatlan betegség esetén ne tegyenek heroikus er feszítéseket életbentartása érdekében. Ez az írás hivatott a beteg döntéshez való jogát jogilag is biztosítani (Németország, Svájc és az USA államok 3/4 részében). Milyen egy közönséges "él végrendelet"? "Ha bármikor gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedek, és orvosilag megállapítják, hogy a kezelés csak haldoklásom meghosszabbítását szolgálná, úgy rendelkezem, hogy életfenntartó kezelést ne alkalmazzanak, vagy azt szüntessék meg és engedjék, hogy természetes halált haljak. Csak olyan lépéseket tegyenek, amelyeket szükségesnek ítélnek fájdalmaim és szenvedésem enyhítésére" . Hazánkban 1987-ben rendezték, hogy a halottakból milyen módon és milyen célra lehet szerveket és szöveteket eltávolítani. Egyúttal azt is meghatározták, hogy az állampolgár még életében tiltakozhat szervének vagy szövetének a boncolás során történ eltávolítása ellen. A tiltakozást a gyógyszertárak által forgalmazott "Egészségügyi lap" hátoldalán lehet a beteget ellátó körzeti orvos igazolásával bejegyezni. Etikai kérdés, hogy az orvos nem lehet a beteg életének értékmér je. Nem lehet tekintettel arra sem, hogy a beteg a jöv ben mekkora terhet jelent a társadalomnak, családnak. Nem játszhat szerepet a beteg kora, neme, foglalkozása, beosztása, anyagi helyzete, nemzetisége, elmeállapota, politikai hovatartozása, színe, fajtája és az orvos iránta érzett szimpátiája, stb. A gyógyítást önmagában az egyoldalúan értéktelennek min sített élet miatt megszakítani nem szabad. A beavatkozások elhagyásának rendkívüli esete a m szerhiány (ami azonban képtelenség!). Ilyenkor a "szabály" és "helyzet" konfliktusa áll el : szabály lenne a kezelés, de nincs elég m szer. Kérdés, lehet-e a betegeket rangsorolni? S minek alapján? Az újraélesztés etikája A klinikai halálig valamennyi betegen indokolt az élet feltétlen védelme. Etikai meggondolásból - a váratlan légzés- és keringésmegállásban az újraélesztést mindig meg kell kísérelni és újra kell éleszteni a terhes anyát is, - a csupán defenzív alapon megkísérelt újraélesztés azonban helytelen, - nem kell újraéleszteni a gyógyíthatatlan beteg agóniáját követ és a krónikus betegség befolyásolhatatlan végstádiumában fokozatosan beálló klinikai halált vagy azt, akinél a klinikai halált követ en több, mint 5 perc telt el. Az ezeken kívül es betegek kérdésében az orvosi judicium és etikai szemlélet a meghatározó. Els sorban szakmai kérdés, hogy meddig kell folytatni az újraélesztést. Etikai meggondolásból addig, amíg a team minden tagja egyet nem ért az újraélesztés felfüggesztésével. Az átvev csoport a már elkezdett beavatkozást etikailag nem hagyhatja abba, még akkor sem, ha egyébként reménytelen. Átvétel után is legkevesebb 5 perc után lehet csak felfüggeszteni. Az újraélesztést l tudatosan el lehet tekinteni, ha a jogképes beteg ezt írásban kérte és ez az etikai meggy z déssel nem ellentétes. Adott esetekben az elhatározás lehet "nem újraélesztend " ("Do-Not-Resuscitate", DNR) is: pl. reménytelen állapotban és ha a beteg élete (a fájdalmak miatt) elviselhetetlen lenne, stb. Az agyhalál állapotában szervkivételre váró, mesterségesen lélegeztetett, de jogilag meghalt egyénekkel a bánásmód a szervkivételig legyen az él nek kijáró kegyeletes. Ha a beteg biológiailag is meghalt, az emberi tetemmel (kadáver) akkor is kegyelettel kell bánni. Kadáverek kórbonctani vizsgálatára csakis jogszabályokban meghatározott esetekben kerülhet sor, éspedig - a halál okának megállapítása, - orvostanhallgatók oktatása és

- a gyógy- vagy gyógyszeres kezelés utólagos kontrollja céljából. Ha a halott valóban szimbólum, a megbecsülésnek a boncasztalon és a temet ben is ki kell fejez dnie, jelezvén az ember iránti általános tiszteletet. A halottakat ill en kell eltemetni! Az epitáfium (eltemetetlenség, ill. méltatlan módon való eltemetés, pl. hazánkban 1956 után) barbár, szégyenletes és megengedhetetlen! Transzplantáció Évtizedeinkben a szervátültetés fontos életment vagy az élet min ségét javító sebészi beavatkozás. A b r-, vese-, máj-, csontvel -, tüd -, szív-, stb. transzplantáció ma az orvos- és gyógyszerészeti tudomány csúcstechnológiáját jelenti. A viszonylag új tudomány és gyakorlat alkalmazása nagyon költséges, csak a legkiválóbban képzett sebészek végezhetik, különlegesen jól felszerelt kórházakban és klinikákon - korszer gyógyszeres háttér biztosításával is - ám ezeken a helyeken ma már rutinszer en. Külföldön pl. egy szívm tét ára 10-20 ezer USD, itthon 3-4 millió forint. Az els hazai szívátültetésre 1992-ben került sor. A recipiensek kiválasztása nem könny , lényegesen többen szeretnének szervátültetésben részesülni, mint amennyit végülis megm tenek. Az él donorok által adományozott szerv felhasználása alapjaiban változtatta meg a hippokrátészi etika "nil nocere" elvét, az adományozást ma már igen erkölcsösnek tekintik, mert ez általában senkinek sem etikai kötelessége, még hozzátartozó esetében sem. A szerv- és szövetadományozásnak kadáverek esetén is önkéntesnek kell lennie (egészségügyi lap, donor card). A bioemporium (szervpiac, az átültethet szervek farmja) meghökkent gondolat. A néhány hetes embrió-szövetek beültetése az Arzheimer-kór, diabetes, Parkinson-kór, stb. kezelésében új lehet ségekkel kecsegtet. Xenotranszplantációnak nevezik az állati szerv, pl. sertés-szív vagy pávián-máj átültetését emberbe. A kilök dési reakciót az FK-506 gyógyszerrel kívánták elkerülni. Az eutanázia etikai kérdései Nagyon kevés olyan téma van az egészségügyi etikában, amely bonyolultabb, vitatottabb és emberi érzelmekkel átf töttebb volna, mint a végstádiumban lév betegek kezelése, ill. az ún. jó vagy szép haláluk biztosítása (görögül "eu" = jó, könny és Thanatosz, az Éjszaka istenn jének egyik fia, a halál megtestesít je; latin nyelven: ars bene moriendi; angolul: mercy killing = kegyelemdöfés) (mint tudjuk, a másik nagy kérdés az élet kezdetével kapcsolatos). A tanatológia a meghalás tudománya. Két formája ismert: aktív eutanázia vagy halálba segítés és passzív eutanázia vagy halni hagyás. Az el bbi esetben az orvos "tesz" valamit a halál siettetése érdekében, utóbbiban viszont "elmulaszt" valamit tenni az élet meghosszabbítására. Így az orvos közvetlenül vagy közvetve hozzájárul a beteg halálához. Az egészségügyiek és a lakosság véleménye megoszlik az eutanázia, ezen belül annak két formája kérdésében. Bár hazánkban eddig nem volt gyakori, de mégis fontos, mert az élet és halál kérdéseit érinti. Nehéz ugyanis a "természetes halálhoz való jogot" emberi jognak deklarálni. Addig nincs etikai kétség, amíg a "szabály" és "helyzet" összhangban van, s amíg az utóbbit az el bbi alá rendelik. Esetenként két szabály is ütközhet egymással, pl. az élet tiszteletének és a fájdalomcsillapítás kötelezettségének szabálya. Az etika ebben a kérdésben is megel zi a jogot, noha nem lehet jogellenes. Az eutanázia etikailag ambivalens tett, mert az élet megrövidítése alapvet en idegen az orvostól, s mert a szenvedés enyhítése az orvos egyik leg sibb kötelessége. Az aktív eutanáziát Hippokratész óta a jog és etika egyaránt tiltja, követ i mégis vannak. Feltételei (külföldön); a szenvedés megszüntetésének nincs más alternatívája, a beteg kéri és az orvos is egyetért vele, s hajlandó végrehajtani. E feltételek azonban csak nagyon ritkán

2. A „Ne árts!” elve „Primum non nocere”-els sorban ne árts! Ez az elv tekinthet a tradicionális orvosi etika legfontosabb elvének, s háttérbe szorulása a beteg autonómiája tiszteletének az elvével szemben csak a XX. század második felét l figyelhet meg, amely egyben az orvos-beteg viszony újfajta modelljét is jelenti.

Irodalomgy jtemény: Az orvosetika alapelvei http://www.mimnet.hu/0100_hun/index.asp?go=0100_informacio/0200_publikacio/view/&pid=77 Néhány évtizeddel ezel tt az orvosi etika sehol a világon nem tartalmazott többet, mint a hippokratészi esküb l 2* levezetett néhány alapelvet, melyet nemzetközi orvostársaságok, egyes országok orvosi kamarái és etikai testületei modern tartalmú kódexekké formáltak. Ezek az orvos rendszeres adófizetésér l, méltányos honoráriumáról, a munkahelyen való italozás és a beteggel történ szexuális kapcsolat létesítésének a tilalmáról szóltak. Magyarországon ez még kiegészült a paraszolvencia kérdésével. Az utóbbi évtizedek orvostechnikai forradalma jelent s változást hozott az orvosi etika területén is. A szervátültetések, a dajkaterhesség, a lombikbébi-programok, az új géntechnikai eljárások számos olyan kérdést vetettek fel, amelyekre a hagyományos erkölcsi szabályok segítségével már nem lehetett választ adni. Újra kellett gondolni olyan régen ismert filozófiai elmélkedéseket, hogy mit l emberi az emberi élet, mikor kezd dik és fejez dik be; mit jelent az élethez való jog; mit jelent anyának lenni; mi a szenvedés és boldogság; hol húzódnak az önrendelkezési jog határai az egészségügyben? Választ kellett adni azokra a közvéleményt élénken foglalkoztató morális kérdésekre, miszerint megengedhet -e a kómás betegek életfenntartó kezelésének a megszüntetése, elfogadható-e a betegek becsapása „saját érdekükben”, elrendelhet -e a kötelez AIDS-sz rés, lehet-e orvosi kísérleteket végezni gyerekeken, pszichiátriai betegeken, létre lehet-e hozni olyan egészségügyi rendszert, amely szolgáltatásait a fizet képesség elve alapján osztja el? Ezek a filozófiai-etikai elemzések hívták életre a bioetikát, amely a modern orvosi technológia által felvetett erkölcsi dilemmák okozta tanácstalanságot hivatott megoldani – szisztematikus, racionalista vizsgálattal. A bioetika vagy kritikai orvosetika tehát olyan újfajta erkölcsi „érzékenyít tréning”, amelynek célja annak megmutatása, hogy a medicinán belül hol húzódnak az orvosi-szakmai s hol az etikai kérdések határai. A mai bioetikában négy olyan alapelv van, amelyeket minden erkölcsi dilemma megoldásakor fontos szempontként kell figyelembe venni. Ezek:

• • • •

vannak együtt (2000-t l Hollandiában engedélyezett az eutanázia. Korábban Ausztrália egyik északi államában szintén törvénybe iktatták, de néhány hónap után - lakossági tiltakozás következtében - megszüntették. Az USA-ban {Detroit} Jack Kevorkian nyugalmazott patológus végez eutanáziát. Angliában egy orvost felmentettek a passzív eutanázia vádja alól, ami precedens érték ). A svájci törvények szerint "nem vonható büntet jogi felel sségre, aki önz megfontolásoktól mentesen nyújt segítséget öngyilkossághoz" (ami nem eutanázia!). A Dignitas egyesület 1998-tól 20 esetben alkalmazta; tagjai ügyvédek, orvosok és az elszánt háziorvosa. A gyógyszer bevételénél legalább két személynek kell jelen lennie. A bécsi és egyiptomi gyilkos ápolón k, ill. F. Tímea ("fekete angyal") esete sem eutanázia. A magyar jog nem engedélyezi sem az aktív, sem a passzív eutanáziát; ez etikailag sem fogadható el! A passzív eutanázia sem jelent feltétlenül "szép" vagy "jó" halált. Etikai elv, hogy a korszer tudomány lehet ségeivel etikai és szakmai felel sséggel élni kell, de nem szabad velük visszaélni! E kérdésekben etikai irányt lehetne az "aranyszabály", hogy a beteghez hasonló helyzetben mit szeretnénk, ha mások velünk tennének. Az ún. "minimum terápiát" (mosdatás, pszichés komfort, folyadékpótlás, láz- és fájdalomcsillapítás, stb.) semmilyen körülmények között sem szabad elhagyni, mert ez etikailag is elfogadhatatlan. A betegnek mindenkor abban a tudatban kell élnie, hogy az egészségügyi személyzet mindent megtesz gyógyulásáért (hospicium = halálig kísérés). A teratanázia a szellemileg vagy fizikailag súlyosan károsodott újszülöttek problémájának "megoldása" ("tajgetoszi" módszerrel vagy eutanáziával). Egészen különleges szabályok és etikai elvek érvényesülnek a halálra ítéltek kivégzésekor. Az eutanázia lényegében halálos ítélet. Hazánkban 1990-ben megszüntették (Európában 1989-ig csak a szocialista országokban, Jugoszláviában és Törökországban voltak kivégzések). Ha tehát egy kompetens bírói testület - csalhatatlan bizonyítékok esetén sem - hozhat halálos ítéletet, hogyan volna ez lehetséges egy orvos esetében, aki az igazságszolgáltatásban nem kompetens, s aki különben is nem erre esküdött fel, hanem az élet védelmére. Ráadásul a beteg nem b nöz ! Az évszázadok során a halálbüntetés végrehajtásának módozataiban is változások történtek, a guillotine-tól kezdve az iv. injekcióig "humanizálódott" a halálos ítélet végrehajtása is. Az USA-államok 3/4 részében a halálos ítéletet "iv. folyamatosan adagolt ultrarövid hatású, paralitikus szerrel kombinált barbituráttal" hajtják végre (e módszer kevésbé fájdalmas és így humánusabb; kisebb ellenkezést vált ki a halálbüntetéssel szemben és sokkal olcsóbb, mint más kivégzési forma).

Az autonómia tiszteletének elve; A „Ne árts!” elve; A jótékonyság elve; Az igazságosság elve. 3*

2* Az eskü szövegét az 1. sz. melléklet tartalmazza. 3* Dr. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Medicina Könyvkiadó Rt. Budapest, 1999. 15-107o.

1. Az autonómia tiszteletének elve Az autonómia a görög autosz (ön-) és nomosz (törvény) szavak összetételéb l származik, jelentése: öntörvény ség, önállóság. Autonóm az az ember, aki fizikai és pszichológiai korlátozottságok nélkül, vagyis küls és bels kényszert l mentesen, szabadon képes mérlegelni alternatívák között, s az ily módon választott alternatívának megfelel en képes cselekedni. Mindezek alapján nem autonóm például az elmebeteg, a kiskorú, az értelmi fogyatékos, mert esetükben hiányzik a gondolkodás autonómiája. Az autonómia tiszteletének az elve pedig így fogalmazható meg: emberek autonóm döntései, illetve tettei nem korlátozhatók, illetve nem akadályozhatók mindaddig, amíg ezek mások autonómiáját nem sértik. Az autonómia tiszteletének az elve a bioetika egyik legfontosabb alapeleme. Ennek alapján az orvosnak a beteget tájékoztatnia kell az általa tervezett beavatkozások el nyeir l, hátrányairól, veszélyeir l, s csak az e tájékoztatás alapján kapott beleegyezés adhat felhatalmazást a beavatkozás elvégzésére. Az autonómia elve azonban szembekerülhet a jótékonyság elvével, vagyis az orvosnak azzal a kötelességével, hogy lehet ség szerint segítsen a betegen. Ha a beteg nem egyezik bele abba az orvosi beavatkozásba, amely számára orvosilag a leghasznosabb lenne, akkor a beteg autonómiája tiszteletének elve szembekerül a jótékonyság elvével. Míg a hippokratészi tradíció ilyenkor általában a beteg orvosi érdekét tekintette er sebb elvnek (nem helyezett különösebb súlyt a beteg autonómiája tiszteletének az elvére), addig a mai bioetikai irodalom általában az autonómia tisztelete elvét tekinti ilyenkor er sebbnek. Ez az orvosi etika újfajta paradigmáját jelenti: eltérést a hippokratészi esküt l. Az autonómia, mint láttuk, három elemet tartalmaz: a gondolkodás autonómiáját, az akarat autonómiáját és a cselekvés autonómiáját.

A „Ne árts” elve azonban e szigorú formájában az orvosi gyakorlatban betarthatatlan, s mindig is az volt. Az orvosi beavatkozások ugyanis szinte kivétel nélkül valamilyen károsodás veszélyével is járnak. Amire tehát az orvos reálisan törekedhet, az csak az, hogy kevesebbet ártson a betegnek, mint amennyit használ. Az az orvosi eljárás a megfelel , amelyiknek jóval több a haszna, mint a kára. Ha tehát egy mai orvos komolyan és szó szerint betartaná a „primum non nocere” elvét, akkor semmiféle orvosi tevékenységet nem végezhetne, hiszen mindegyik valamilyen kárral vagy legalábbis annak valamilyen veszélyével jár. (A m téti anaesthesia is, s t még a viszonylag biztonságos véd oltások is az esetek egy kis részében halálos szöv dménnyel járnak.) Ezért az orvos kötelessége, hogy az okozott kár és a haszon ésszer arányára törekedjék, s hogy mekkora rizikót érdemes vállalni mekkora haszonért, azt – az orvos tanácsát és információit meghallgatva – kizárólag a beteg döntheti el, hiszen viseli – átháríthatatlanul – eme döntés minden következményét. Ami az orvostól elvárható, az csak (!) az, hogy kell gondossággal járjon el (hogy mit jelent a kell gondosság, az a szakma fejl désével változik). Ha az orvos a szakma szabályait kell gondossággal betartotta, a beavatkozás veszélyeir l a beteget felvilágosította, s a beavatkozásba a beteg tájékozottan beleegyezett, akkor az orvos nem felel s a bizonyos valószín séggel el re látott veszély bekövetkeztéért. csak akkor felel s, ha a beteget a beavatkozás veszélyeir l el z leg nem tájékoztatta, s így az nem tudta, hogy voltaképpen mibe is egyezik bele; vagy ha nem kell gondossággal járt el, s ezzel nem szorította le a lehetséges minimumra az adott beavatkozás veszélyét. Összefoglalva tehát az mondhatjuk, hogy a „Ne árts!” elve ma három fontos elemet tartalmaz: 1. 2. 3.

Az orvosnak mindig a beteg javát, jóllétét kell legfontosabbnak tartania. Az orvosnak mindig kell gondossággal kell eljárnia azért, hogy az orvosi beavatkozásoktól elválaszthatatlan veszélyeket a lehetséges minimumra szorítsa le. A beavatkozás el nyeit és hátrányait egyaránt mérlegelnie kell, s csak kedvez el ny : hátrány arányú beavatkozást szabad elvégeznie. Hogy mi a vállalható kedvez el ny : hátrány arány, azt kell felvilágosítás s orvosi tanács után csak a (cselekv képes) beteg döntheti el. Így károkozásnak számít az is, ha ilyen esetben a beteg önrendelkezési jogát nem tartják tiszteletben, vagyis nem világosítják fel a beavatkozás veszélyeir l, esetleges hátrányairól, formálissá téve így a beleegyezését.

3. A jótékonyság elve A jótékonyság elvét egyrészt - a pozitív jótékonyság elve /részei: ’el zd meg a rosszat!’, ’szüntesd meg a rosszat!’, ’tegyél jót!’/, másrészt - a hasznosság elve határozza meg. Eszerint minden tett következményét el z leg fel kell becsülni, s a maximális haszon : kár (jó : rossz) arányt eredményez megoldást kell választani. Nagyon sok vita folyt az etikai irodalomban arról, vajon a jótékonyság elve kötelesség-e, vagy csak olyan elv, amelynek követése ugyan tiszteletre méltó és ajánlható, de nem erkölcsi kötelesség. A „Ne árts!” elve szigorúbb és er sebb kötelesség, mint a jótékonyság elve, hiszen még komoly személyes áldozatoktól sem szabad visszariadnunk azért, hogy a „Ne árts!” parancsot betartsuk, ugyanakkor nem kötelességünk nagy áldozatot hozni azért, hogy másoknak jót tegyünk. Reálisabb azt mondani, hogy mindannyiunknak kötelessége másoknak segíteni, a világban lév rossz megszüntetésében részt venni mindaddig, amíg ez nem kíván túl nagy személyes áldozatot, amíg nem jelenti életterveink feladását. Vannak olyan speciális szerepek, amelyekben a jótékonyság kötelessége a szokásosnál er sebb, mert azt egyfajta implicit vagy explicit szerz dés írja el . Hasonló az orvosi szakma jótékonysági kötelessége is. Az orvosi hivatás egyik jellemz je éppen a „Salus aegroti suprema lex esto” (a beteg érdeke legyen a legf bb törvény) parancsa. Az orvos önként vállalt kötelessége, hogy a beteg érdekét a saját érdekei elé helyezze. Ezért az orvosnak speciális jótékonysági kötelessége van a betegeivel szemben, s ez jóval er sebb, mint általában az idegeneknek egymással szembeni kötelezettsége. Az orvos jótékonysági kötelességéb l számos erkölcsi parancs következik. Erre vezethet vissza, hogy magát folyamatosan továbbképezze, szakmai tudását állandóan magas szinten tartsa, hogy megtudja, mit várnak t le betegei, hogyan tehetne jót nekik. Ez nem olyan magától értet d . Sok orvos túlságosan könnyen feltételezi, hogy tudja, mi a jó a betegnek, s ezért nem kell azt a betegét l megkérdeznie. Valójában azonban a betegek értékrendje olyan sokféle, hogy a velük való megfelel kommunikáció nélkül valószín , hogy az orvos téved, s nem azt fogja tenni, ami a betegének a legjobb. A kezelésnek, gyógyításnak általában sokféle útja van, s nem biztos, hogy a betegnek mindegyik egyformán elfogadható. Az tehát, hogy mi a jó a betegnek, legtöbbször – megfelel tájékoztatás után – csak maga a beteg döntheti el, ezért a beteggel való megfelel kommunikáció nélkül, a hagyományos, paternalisztikus hozzáállással az orvos nem képes jótékonysági kötelességét teljesíteni. Jót csak az az orvos tud tenni, aki tudja, mi jó a betegnek, ehhez pedig a beteget be kell vonnia a döntésbe.

4. Az igazságosság elve Az igazságosság elmélete azt vizsgálja, hogyan kell a társadalomban a hátrányokat és az el nyöket megfelel en elosztani. Vizsgálja, hogy kinek mi jár, s azt tartják igazságosnak, ha mindenki azt kapja, ami jár neki. Hogyan lehet azonban eldönteni, hogy kinek mi jár? Erre a kérdésre kétféle válasz adható: formai és tartalmi válasz. a.

b.

A formai alapelv Arisztotelészt l származik: eszerint az igazságosság azt követeli, hogy az egyenl kkel egyenl en, az egyenl tlenekkel pedig lényeges egyenl tlenségeik arányában egyenl tlenül bánjanak.4* Ezt nevezik formális egyenl ség elvének. Ez az elv azért csak formális, mert nem mondja meg, melyek azok a tulajdonságok, amelyeknek egyenl tlensége morálisan olyan lényeges, hogy indokolja az egyenl tlen bánásmódot. Mivel az emberek mind biológiailag, mind társadalmilag egyenl tlenek, az igazságosság tartalmi elvének kell megmutatnia a sokféle egyenl tlenség közül melyek azok, amelyek morálisan lényegesek, ezek milyen mértékig indokolják az egyenl tlen bánásmódot. A következ tartalmi igazságossági elveket szokták megfogalmazni: 1. Mindenkinek egyenl en. --› az egalitáriánus elméletek hangsúlyozzák. 2. Mindenkinek szükségletei szerint. --› a marxista elméletekre jellemz . 3. A liberális igazságosság elméletek az egyén szabadságát és az állam be nem avatkozását fogalmazzák meg:--› Mindenkinek szorgalma, egyéni er feszítése szerint. Mindenkinek teljesítménye (társadalmi hasznossága) szerint. Mindenkinek érdemei szerint. Mindenkinek a piac törvényei szerint.

Rawls szerint „azok az igazságosság helyes elvei, amelyeket racionális egoisták a tudatlanság fátyla mögül szerz dve szabadon elfogadnának”5*. Rawls híres elmélete, a különbségelv azt hangsúlyozza, hogy az igazságos osztástól eltérni csak a legkedvez tlenebb helyzet ek el nyére szabad. Az orvosi gyakorlatban az igazságosság elvei f leg a ritka, általánosan nem elérhet orvosi eszközök (technikák) igazságos elosztási elveinek kidolgozásában játszanak szerepet. 4* Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa könyvkiadó. Budapest. 1987. Ötödik könyv 5* Rawls, John: A Theory of Justice. Oxford. 1972. Clarendon Press (p. 11-12) In: Dr. Kovács József (1999) i.m. 107. o.

A konfliktusok és dilemmák az orvosetika alapelvei között Az orvosetika négy alapelvét prima facie -/ els látásra úgy t nik, hogy… /- kötelességnek kell tekintenünk. Ez azt jelenti, hogy e kötelességek nem abszolútak, nem mindig lehet ket betartani. Ha konfliktusba kerülnek egymással, akkor el kell dönteni, hogy az adott helyzetben melyik az er sebb, így melyik lesz az aktuális kötelesség. Egy prima facie kötelesség tehát csak akkor válik aktuális kötelességgé, ha más prima facie kötelességgel az adott szituációban nem kerül konfliktusba. Ha konfliktusba kerül, akkor el kell dönteni, melyik kötelesség az er sebb, vagyis melyik lesz az adott helyzetben az aktuális kötelesség. Az orvosi etika nem egy, mai dilemmája a kötelességek közötti konfliktusként jellemezhet . Az etikai viták ezekben az esetekben annak tudhatók be, hogy mindenki más és más relatív súlyt tulajdonít az egyes kötelességeknek.

Az elvek értelmezése és a közöttük lév konfliktusok megoldásának módjai között tehát jelent s eltérések lehetnek, maguk az elvek azonban hasznos összegz i a gyógyítás során figyelembe veend erkölcsi szempontoknak, így használatuk feltétlenül indokolt.

II. Az orvos-beteg kapcsolat és modelljei Mit várnak az orvostól a betegek? Azt, hogy megszabadítson a szenvedést l, meggyógyítson a betegségb l és azt is, hogy az ember életéért megküzdjön a halállal is. És miközben ezt várja – a tudás és a beavatkozás ismeretének hiányában – megvalósítja a teljes öntagadás folyamatát: „megmutatja az orvosnak, amit senkinek sem mutat meg, elmondja a bajait úgy, ahogyan senkinek nem mondja el; megenged olyan beavatkozásokat, testébe-lelkébe, amit senkinek nem engedne meg. És elfogadja a szavát– úgy, ahogy senkinek sem.” 6* A tudás és gyakorlat az orvost olyan hatalommal ruházza fel, amely minden más szakmától, minden hétköznapi szakértelemt l elválasztja. Az emberek feletti testi-lelki hatalom ténye az orvosi hivatás magasrend ségét jelenti, ugyanakkor hordoz egy kivételes bizalmat is, amely akkor jelenik meg ebben a hatalomban, amikor a beteg átadja magát orvosának. „Sokkolhatják, altathatják, megbolygathatják testét, lelkét, emlékezetét, alapvet funkciókat változtathatnak biokémiai, sebészeti úton, megvághatják, megszúrhatják, belenyúlhatnak rejtett és zárt nyílásain – a beteg leküzdi a bels ellenállását, lehántja magáról szégyenérzetét és saját akaratából adja át a rendelkezést saját maga felett.” 7* A hagyományos orvoslásban a betegr l való döntések kizárólagos birtokosa sokáig az orvos volt. A betegre vonatkozó információk az orvosi titoktartás részét képezték, és ezek a törvények nem tartalmazták a betegek felvilágosításának kötelezettségét. Még ma is gyakran el fordul, hogy a betegr l a beteg megkérdezése nélkül döntenek. A hagyományos felfogásban és gyakorlatban, ahol a beteg függése és kiszolgáltatottsága elfogadott, az orvos és beteg érintkezése, interakciója egyenl tlen. Ebben a rendszerben az orvos van domináns helyzetben, az információs és kommunikációs hatalom birtokosa. A beteg legtöbb esetben lemond önrendelkezési jogáról, nem követeli meg az egészségi állapotáról való tájékoztatást, a gyógyítására való döntésekben való részvételt. Ám az orvos-beteg kapcsolat nemcsak ezzel az egyetlen paternalista szemlélettel jellemezhet . 6* Losonczi Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Magvet Kiadó, Budapest, 1986. 133. o. 7* Losonczi Ágnes: i. m. 133-134. o.

Konszenzus-modell A modell felfogása szerint a gyógyítás egész folyamatában az orvosnak és betegének közösek a céljai. Az orvosnak háromféle szerepe lehet: vezet , irányító és résztvev . 1.

A tradicionális medicina a négy alapelv közül az egyik legfontosabbnak a jótékonyság kötelességét tartja, er sebbnek tekinti a beteg autonómiája tiszteleténél, ezért amikor a beteg mást akar, mint ami orvosilag számára a leghasznosabb lenne, a tradíció indokoltnak látja a beteg autonómiájának a megsértését, akaratának figyelmen kívül hagyását a jótékonyság elvének betartása érdekében. A mai bioetikai szakirodalom és a hetvenes évekt l kezdve egyre több helyen az orvosi gyakorlat is ezzel szemben a beteg autonómiájának tiszteletét tekinti az er sebb elvnek. Nemcsak azt mondja, hogy ez er sebb a jótékonyság elvénél, hanem azt is, hogy az autonómia tisztelete egyben a jótékonyság elvének megvalósítását is jelenti. Itt tehát a hangsúly nem azon van, hogy orvosilag mi a legjobb a betegnek, hanem azon, hogy összességében mi a legjobb a betegnek és ennek megválaszolására csak a beteg képes. Hasonlóan konfliktus az eutanázia és az öngyilkosság kérdése is. Megválaszolásuk attól függ, melyik elvet tekintjük er sebbnek: a beteg autonómiája tiszteletének az elvét, vagy a jótékonyság elvét, amely ilyenkor a beteg akarata ellenére való megmentését, illet leg életben tartását kívánná meg. Az orvosetikának a négy alapelvb l kiinduló megközelítését sokan kritizálták, mondván, hogy nem ad határozott módszert. Az, hogy a négy alapelv közül egy adott helyzetben ki melyiket tartja er sebbnek, egyéni döntés kérdése.

Egyezkedési modell A nyolcvanas évekt l kezdve – az orvosok kezdték felismerni, hogy a gyógyító folyamat sikerességének része lehet a betegekt l nyert információk feldolgozása és bekapcsolása a kezelés folyamatába. Ez olyan szemléletváltozást jelez, amikor az orvos nem kívánja privilegizálni „mindentudását”, hanem a beteg hozzájárulását a róla való döntésekhez is beengedi döntési tartományába. A nyitás azt is magában hordozza, hogy az orvos az egyezked kommunikáció megengedésével egyben a szakmai munkája feletti ellen rzést is „megengedi”, nyitottabbá teszi tevékenységét. Hatalmi modell Ez a modell az orvos és a beteg oldaláról megjelen kontroll különböz szintjeinek összehasonlításán alapul. Az orvos-beteg kapcsolat négy típusát látjuk: 1. 2.

3. 4.

A hagyományos biomedikális modell, melyet az er s orvosi hatalom, kontroll és ellen rzés, illetve a beteg oldaláról ezeknek a hiánya jellemez. Ez a paternalisztikus forma. Amennyiben az orvos is és a beteg is er s kontrollt érvényesít, a kölcsönösségen alapuló forma jön létre. A kölcsönösség kialakulásának alapja, hogy a kapcsolatba az orvos szakmai tudását, jártasságát, képességeit és tapasztalatait, míg a beteg érzéseit, nézeteit, elképzeléseit, betegségtapasztalatait és vágyait hozza. A fogyasztói típus jellemz je, hogy a beteg a szolgáltatás vásárlójaként jelenik meg a folyamatban, az orvos pedig egyszer en teljesíti kéréseit (beutalja a kórházba). Tisztán üzleti helyzet, melyben az orvos függ betege anyagi lehet ségeit l. Hibás együttm ködés pedig akkor jön létre, ha a beteg megmarad passzív szerepében és az orvos is enged aktivitásából.

A különböz formák a megjelenítés sorrendjében jelzik azt a szemléletváltozást, melynek eredményeként megszületik a felismerés: a modern gyógyítás alapja az egyenrangú orvos-beteg kapcsolat. Az olyan orvos-beteg kapcsolat, ahol a beteg saját értékei és érdekei alapján betegségér l kell en tájékoztatva dönt - a gyógyulás fontos eszköze lehet. 8*

Orvosi etika a mindennapi gyakorlatban dr. Boda Domokos LAM 2001;11 (1): 74-75. Az etika ügye hazánkban különösen aktuális, mert az egészségügy sz nni nem akaró vajúdással végbemen átalakításának egyik alapvet feltétele az orvosi munka etikájának

2. 3.

A vezet szerepben az orvos er teljesen és aktívan vezet, a beteg passzívan fogadja utasításait (pl. a beteg egy kisgyermek vagy eszméletlen, altatásban van). Az irányító szerepben az orvos éppen csak irányítja a vele együttm köd partnert (pl. egy akut beteget, aki követi az orvos utasításait). A harmadik esetben a kölcsönös részvétel a jellemz , melyben két egyenrangú fél közösen hozza meg a döntéseket (krónikus beteg és orvosa között).

Ebben a modellben még mindig er s túlsúlya van a biomedikális szemléletet jellemz asszimetriának, és a kölcsönös részvétel mellett er sen él még az a hit, hogy a beteg elismeri és elfogadja az orvos dominanciáját. Új elem ebben a modellben, hogy az orvos és beteg között kialakult konszenzus megváltozhat és átadhatja helyét egy újfajta együttm ködésnek. Konfliktus modell Ebben a modellben el ször jelennek meg az orvosok és a betegek, mint verseng vagy ellentétesen gondolkodó felek. Az orvos számára a beteg csak egy eset a sok közül, míg a beteg problémája önmaga számára az egyetlen és legfontosabb, betegsége személyesen átélt válsághelyzet. A különböz néz pontok konfliktushoz vezethetnek. A konfliktus megoldása lehet, ha az orvos-beteg kapcsolat a beteg új viselkedésmintáival egészül ki: a beteg irányítása mellett az orvos, mint kooperatív fél vesz részt a folyamatban, vagy amikor a beteg az aktív és az orvos csak passzív résztvev .

érvényesítése a gyakorlatban. Másképpen úgy is mondhatjuk, hogy a vajúdás azért tart olyan sokáig, mert ez a feltétel eddig nem valósult meg. Igaz ugyan, hogy a kamara részér l jelent s lépésként létrejött az etikai kódex és további tiszteletre méltó er feszítések történtek, mégis, ezeken túl az orvosi munka etikájának átfogó jelleg , összehangolt és munkaszakaszonkénti szabályainak kialakítására és a gyakorlatban való érvényesítésére van szükség. Ezen feltétel teljesítése tehát a mi dolgunk, ez az, ami rajtunk áll, amit - persze a kamara irányításával és gondozásában - nekünk kell megtennünk. Mindenekel tt el kell oszlatni az etikával kapcsolatos elég általánosnak mondható tévhitet, hogy az etika azonos volna a fegyelmi ügyekkel vagy a hálapénz kérdésével. Ezen tévhitek eloszlatása azért fontos, mert éppen ezek miatt vált az orvosi etika tabu témává. Az etika valójában interdiszciplináris jelleg szakmai kérdés, szakmánk szerves része. Ezen az alapon az etikával való foglalkozás éppen olyan fontos tevékenység, mint a szorosabb értelemben vett továbbképzés és önképzés. Az etika egyidej leg program is, mert az egyes ténykedések alapelveinek rögzítése mellett az a feladata, hogy a szakmai haladással bekövetkez változásokat figyelemmel kísérje, levonja az ebb l adódó etikai konklúziókat, tehát azért, hogy a napi gyakorlat számára kijelölhesse a teend ket, rendszeres foglalkozást is igényel. Ami a gyakorlati konzekvenciákat illeti, az etika széles kör programjának két szinten kellene érvényesülnie, éspedig: kamarai és munkahelyi szinten. A kamarának a már meglev , lényegében megfelel kódex mellett általános és elvi jelleggel, ugyanakkor körülhatárolt témák szerint állást kellene foglalnia az orvosi gyakorlat etikai helyzetér l, nevén nevezve a meglev anomáliákat, számba véve az id közben bekövetkezett változásokat, vázolva a szakterület pillanatnyi aktuális helyzetét, majd kijelölni a helyes gyakorlatot. Ami most már az egyes témákat illeti, igen nagyszámú kérdés lenne felvethet , így az alább felsorolandó kérdések csupán illusztrációként szolgálnak, még ha egyébként a legéget bb és legsürg sebb állásfoglalást igényl témakörökr l van is szó. Az állásfoglalást és megtárgyalást igényl kérdések véleményem szerint a következ k lehetnének: A szakorvosság kérdése terén megvizsgálandó, mi van a mögött, hogy nemzetközi összehasonlításban Magyarországon egyedülálló módon igen nagyszámú szakorvosi min sítés létezik; továbbá, hogy szintén kiugróan magas a különféle szakorvosok száma. Megfontolandó kérdés, hogy mi az a tevékenységi kör, amely szakorvosi feladat, mi az, ahol szükségtelen vagy kedvez tlen, hogy bizonyos tevékenységet szakorvos végez, vagy fordítva, hol van szükség arra, hogy bizonyos tevékenységet kizárólag szakorvos végezzen. A beteggondozási tevékenységr l szólva, lehet, hogy sokak szerint a meglév gondozók száma és tevékenysége inkább b vítend , de szembe kell nézni azzal is, hogy legalábbis bizonyos területeken, túlgondozás történik. Szükségtelenül hosszú id re, folyamatosan visszarendelnek betegeket. Mindez igen magas rendelési óraszámot vesz igénybe, és a vizsgálatokkal járó egyéb kiszolgálótevékenység jelent s költségtöbblettel jár. Kérdésként felmerül a laboratóriumi és eszközös vizsgálatok igénylésének gyakorlata. A szükségesnél nagyobb számú vizsgálat nemcsak felesleges, hanem káros is. A megfelel gyakorlat kialakítása tekintetében itt is kiindulási pontul szolgálhat az az alapelv, hogy minden orvosi ténykedésnek és beavatkozásnak indikációja kell hogy legyen. Megvizsgálandó, hogy mi az oka annak, hogy a különböz rendelések el tt olyan hosszú id t kell a betegeknek várakoznia. Még ennél is fontosabb eloszlatni minden bizonytalanságot abban a kérdésben, hogy mikor melyik orvosra tartozik az osztályra felvett beteg fogadása és ellátása. A gyógyszeres kezelésben meglév anomáliák problémakörének fontossága nyilvánvaló.

Az ipari és kereskedelmi cégek befolyása az orvosi gyakorlatra szintén nagyon aktuális kérdés, meg kell vizsgálni, hogy ilyen hatás mennyiben érvényesül a gyakorlatban. Egyik kulcskérdés a tudományetikai szempontok terén, hogy az anyagiakon kívül mi a magyarázata annak, hogy az orvostársadalomban is szinte katasztrofálisan csökkent a tudomány presztízse, aminek a legsajnálatosabb jele a fiatalok tudományos kutatással szembeni érdektelensége, fásultsága. Az orvosi bizonylatok anomáliái ártalmatlan dolognak látszanak, de valójában az orvosi gyakorlat egész rendszerét átszövi a valóság meghamisítása, magyarul mondva a hazugság, a hamis orvosi igazolásoktól kezdve a diagnózisok kódrendszerbeli besorolásáig. Az efféle pia frausok tudomásulvétele helyett tiltakoznunk kellene, hogy az orvosi eskünkben is bennfoglalt kötelezettségvállalás értelmében ne kelljen az orvosnak kényszerb l hazudnia. A genetikai vonatkozások ügyében felvethet sokféle téma közül kiemelt szempont, hogy els sorban a mi felel sségünk, hogy az orvosi indikációból történ terhességmegszakítás etikai és szakmai megalapozottság szempontjából hibamentes legyen. A hálapénz nyilván óriási témakör. De hogy a jelenlegi holtpontról el tudjunk mozdulni, ahhoz az szükséges, hogy szembeforduljunk azzal a sajnos nagyon elterjedt, de ugyanakkor átlátszó indokokból származó véleménnyel, hogy a hálapénzkérdést nem lehet megoldani. Anélkül, hogy vitatnám, hogy a kérdés rendezésében a kormányzatnak is lényeges szerepe van, ez tipikusan olyan terület, amelynek a rendezése nagyobb részben rajtunk múlik. Az efelé vezet úton a legkorábbi elérend célként azt lehet megjelölni, hogy a gyakorlatot az eddigi titkolódzás helyett legalizálva nyílttá kellene tenni. A második szint intézményi, munkahelyi, ezen belül még inkább osztályos jelleg orvosi konferenciák keretében valósulhatna meg, ugyancsak rendszeresen, programszer en. Ezeken az alkalmakon számos aktuális helyi kérdés mellett közvetlen formában, természetesen az adott intézet, illetve osztály viszonyaira kivetítve szintén a fent felsorolt témákat lehetne megtárgyalni.

A szervátültetéssel kapcsolatos jogi és etikai kérdések

jelenti. Manapság nem is az a kérdés, hogy agyhalál létezik-e, elfogadható-e, hanem az említett fogalmakon folyik a vita:agyhalál, teljes agyhalál, agytörzsi halál, az agy teljes halála. Ennek, mint rámutattam, a gyakorlatban nincs jelent sége. Az agyhalál fogalmát és annak megállapíthatóságát a vezet nagy világvallások ideológusai elfogadták és ennek szellemében alkották meg törvényeiket a holttestb l történ szerv vagy szöveteltávolítás tekintetében a jogalkotók. A törvény sokszor ellentétben áll azoknak a vallásoknak a szellemével, amelyek az agyhalál tényét nem tették magukévá. Ez a helyzet pl. Japánban, ahol a sintoizmus, taoizmus, buddhizmus ellentétben áll az agyhalál fogalmával, a törvény ennek megállapítására mégis lehet séget ad. Hasonlóan, bár a törvény sem teszi lehet vé az agyhalál megállapítását, a vallás szembehelyezkedett az agyhalál fogalmának bevezetésével (konfucianizmus, buddhizmus, brahmanizmus, Kína, India stb.), de itt törvényi szabályozás sincs erre vonatkozóan. Az agyhalál fogalmának elfogadásával kapcsolatban is fellelhet egy sajátos etikai kérdés, nevezetesen az, hogy van-e joga és erkölcsileg elfogadható-e, ha az orvos nem állapítja meg az agyhalál diagnózisát csak azért, mert vallási vagy filozófiai meggy z dése ezzel ellenkezik. Ez a helyzet jogilag a gyakorlatban nem szabályozható, bár a gyógyítás szabadsága kategóriába sorolható. A szervátültetéseket tekintve az átültethet szerv forrása háromféle lehet. Származhat él , emberi donorból, megtartott szívm ködés vagy a szívmegállás utáni állapotban lev halott donorból, vagy más fajból. Mindhárom forrás mellett és ellen is szólnak érvek.

Etikai és jogi kérdések heterotranszplantáció esetén A heterotranszplantáció vagy xenotranszplantáció útja jelenleg járhatatlan, azonban az immuntolerancia kialakítása révén elméletileg lehetséges, azonban ekkor is számolni kell számos etikai, jogi és szociális nehézséggel. Csak példaként említem az állatvéd k nem is alaptalan aggodalmát, hogy egyes állatfajokat esetleg kipusztulás fenyegeti, tiltakozásukat, miszerint az állat, mint él lény élethez való jogát durván sértjük meg. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy Németországban évente minden lakos egy fél disznót fogyaszt el, mégsem tiltották be a sertéshizlaldákat. De gondolni kell arra a kisgyermekre is, aki majomból származó szívvel éli mindennapos életét és ekkor óhatatlanul Darwin - kissé félremagyarázott - származástana jut eszünkbe. Ha olyan kimérákat sikerül el állítani emberi gének manipulációjával, amelyek tenyésztésük folyamán alkalmasak a szervátültetésre, nem vet dik-e fel fogyasztásuk esetén a kannibalizmus vádja? Azt hiszem a kérdésekre nem csak a jelen, a jöv sem tudja a választ.

Etikai és jogi kérdések élõ donor esetében Az él donorból származó átültetés esetén a kérdések java része orvosi: alkalmase orvosi szempontból a donor egy bizonyos szervének eltávolítására, alkalmas-e a szerv orvosi szempontból az átültetésre. A kérdések másik része inkább etikai: elfogadható-e etikailag egy egészségesnek ismert egyén olyan m téte, amely nem az érdekét, hanem egy másik személy érdekét hivatott szolgálni. Súlyosbítja a helyzetet az, hogy a beavatkozás csonkító jelleg és a beavatkozás során a donort komoly kockázatnak tesszük ki. Elfogadható talán emocionálisan involvált egyének

Dr. Alföldy Ferenc http://www.transzplant.hu/upload/transplant/document/jogi_etikai_kerdesek.htm Az etikai és jogi kérdések általában nem választhatók élesen szét egymástól, ugyanis az etika inkább tartalmazza a beteg íratlan jogait, a jog pedig inkább meghatározza a beteggel foglalkozók ténykedésének szabályait. Ebb l következik az is, hogy inkább etikai kérdések kerülnek el térbe, ha él donorból történik a szövet vagy szerv átültetése és inkább jogi kérdések, amikor holttestb l (a volt betegb l) történik a szövet és/vagy szerveltávolítás. Ha a fenti szempont szerint választjuk kétfelé a kérdést, alapvet annak a meghatározása, hogy ki az él és ki a halott. Köztudott, hogy évezredeken keresztül a halál fogalma egyet jelentett a szívm ködés, a légzés megsz nésével és a pupillák tág, fénymerev voltával. Ha az orvos ezeket a tüneteket konstatálta, a halál bekövetkeztét megállapította (akkor, amikor) és ebben sem a rokonok sem a szakma más képvisel i, sem bárki más nem kételkedtek. A halál bekövetkezte és a szívm ködés megszünte közötti összefüggés évezredeken keresztül ivódott be tudatunkba és fel sem merült az a kérdés, hogy a hóhér pallosa által fejvesztett -bár nyilvánvaló jelei voltak a szívm ködésnek -vajon él-e vagy már halott. Az érzelem, az én-tudat, a személyiség és a szív szoros összekapcsolását tudatunkban mi sem bizonyítja jobban, mint a nyelvünkben (és más nyelvekben is) máig is él számos kifejezés (édes szívem, szívbéli jóság, szívem szerint, szívfájdalom stb., talán csak a francia nyelv kivétel: kis káposztám, búgja szívének választottja fülébe az ifjú szerelmes), holott köztudott, hogy ezek valójában nem szívb l jöv k. Nehéz azonban egy gondolatvilágot megváltoztatni, f leg akkor, ha erre nem is törekszünk. Ma azonban, egy donor halálának megállapításánál, amikor egy szakért nek nevezett orvoscsoport más tünetek alapján és más elvek szerint állapítja meg a halált, mindenkiben kétség támad, valóban halott-e a halott. Az agyhalál fogalma nem újkelet , közel száz éves múltra tekint vissza. Aktuálissá mégis a szervátültetésekkel kapcsolatban vált. Szükséges volt tehát nem csak fiziológiai, hanem filozófiai, teológiai értelemben is átértékelni a halál fogalmát. Újraéleszteni csak azt lehet, aki meghalt. A halált hagyományos úton állapították meg. Az újraélesztett tehát halott volt-e akkor, amikor az újraélesztést megkezdték, vagy csak megszünt a szívm ködés és a légzés, ennek következtében kitágultak a pupillái., de nem halt meg. A halál ugyanis végleges és visszafordíthatatlan, filozófiai értelemben, de fiziológiai értelemben nem. Mert a halál egy folyamat, amely alkalmasint a szívm ködés, a légzés megsz nésével kezd dik és folytatódik az egyes szervek, szövetek, sejtek halálával. Ezért fiziológiailag lehetséges olyan állapot, amikor a halál folyamata megkezd dött, de ez a folyamat megállítható, visszafordítható. vagyis nem következett be a teljes test halála (vagy a test teljes halála). A fiziológiai, filozófiai, teológiai és jogi szakért k egybehangzó véleménye és a tudományos kutatás eredményei alapján is a halált jelenleg az agym ködés visszafordíthatatlan és teljes megsz nése jelenti, az agy halála megel zi a többi szerv, szövet halálát Az agyhalál tüneteit lehet észlelni a különböz m szeres és eszközös vizsgálatokkal vagy az agytörzs m ködésének hiányát bizonyító vizsgálatokkal. Akadémikus vagy filozófiai annak a kérdésnek a vitája, hogy agyhalálról, agytörzsi halálról, a teljes agy haláláról vagy az agy teljes haláláról beszélünk-e. A gyakorlatban mindegyik ugyanazt jelenti. Az agyhalál fogalma azért nyerhetett polgárjogot és azért lett elfogadott a fiziológia, filozófia, és hittudományok többségének területén, mert kétségtelenné vált, hogy az életet az agy m ködése

között, mint szül -gyermek, házastársi kapcsolat. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki lehet-e zárni az egynem ek vagy különnem ek élettársi kapcsolatát? Azonban az altruista indíttatású adományozás kétségeket támaszt, f ként azért, mert az ellenszolgáltatás lehet sége felmerül, ami nem kívánatos következményekhez, szervkereskedelemhez vezethet. De nem biztos, hogy jobb hagyni a beteget sorsára, mint pénzért vásárolni egy vesét számára. A donor oldaláról nézve pedig, ha a donornak más eladható tulajdona nincs az anyagi lét biztosítása érdekében saját maga és családja számára, akkor miért fosztjuk meg ett l a lehet ségt l? Hiszen a test feletti önrendelkezés joga erre elvileg lehet séget ad és nem tartjuk etikailag kifogásolhatónak azt sem, hogy valaki naponta életveszélyes mutatvánnyal biztosítja gazdasági egyensúlyát.(Sot még tapsolunk is neki.) Az általános felfogás szerint etikailag elfogadható él donorokból történ szervátültetés emocionálisan involvált egyének között, és olyan kultúrákban is, ahol az altruista szemléletnek komoly kulturális hagyományai vannak pl. az iszlám világban. Nagy valószín séggel ez az etikai engedmény is olyan megegyezésen alapul, amely lehet séget ad a szervátültetésekre azokban az országokban, ahol más forrás csak korlátozottan vehet igénybe (iszlám világ, távolkelet). Él donorból történ szervátültetés esetében, ha a szerv nem páratlan, vagy életfontos, a jogi szabályozás viszonylag egyszer . Megköveteli az önkéntességet, az ingyenességet, a küls kényszert l való mentességet és tájékozott beleegyezésen alapszik. Tekintettel arra, hogy az európai országokban él donorból történ átültetést csak vérszerinti rokonok között végeznek, a fenti körülmények könnyen biztosíthatóak. Különös figyelmet érdemel azonban az a körülmény, hogy a vizsgálóban a lelki kényszer pl. szülo esetében rejtve maradhat, ezért szükséges megtalálni a módját annak, hogy az adományozó, a szándékától presztízsveszteség nélkül visszavonulhasson. Ez azonban már nem jogi, hanem etikai területet érint, de még etikai kódex-szel sem lehet szabályozni. Ilyenkor az orvosnak kell magára vállalnia a beavatkozás elmaradásának valós vagy kitalált okait. A másik kiemelésre érdemes kérdés a páratlan szerv szegmentjének átültetésével kapcsolatos. Ez esetben az orvosi kockázat lényegesen magasabb, rendkívül nehéz, csaknem lehetetlen megítélni azt, hogy a kockázat és a várható eredmény egymással egyensúlyban van-e? A fenti példák már átvezetnek az orvosi és betegjog területér l az orvosi etika területére. A fenti kérdések és a rájuk adható válaszok sugallják, hogy páratlan szerv szegmentjének átültetése etikai szempontból csak és kizárólag genetikailag (DNS alapján történ azonosítás) rokonok között engedhet meg, a jelenlegi törvényi szabályozás keretein belül, olyan intézményekben, ahol az ilyen jelleg beavatkozásokban ("split képzés, reduced liver képzés") tapasztalatuk és gyakorlatuk van. Újabb jogi és etikai kérdés merül fel akkor, ha az átültetés nem vérszerinti rokonok között történik. Van-e joga valakinek arra, hogy teste megcsonkíttatásával segítse embertársát gyógyulásában, van-e joga a betegnek ezt elfogadni. Ez felveti a test feletti önrendelkezésnek jogát és a beteg gyógyuláshoz való jogát egyaránt. A keresztény vallások és az iszlám, Szent Pál és Aquinoi Szent Tamás, a Koran tanításait is figyelembe véve, XII. Pius, II. János Pál pápa állásfoglalására is tekintettel, nem zárja ki ezt a lehet séget. Ennek eredménye az, hogy emocionálisan involvált egyének között az európai kultúrák etikailag elfogadhatónak tartják a nem vérszerinti rokonok közötti szervátültetést, az iszlám pedig egyenesen kívánatosnak tartja emocionális érintettség nélkül egyszer en altruista indíttatás

esetében is. Sajnálatos módon, ilyen esetekben óhatatlanul felmerül a háttérben mozgó anyagi érdekeltség lehet sége, amit kizárni nem lehet. Az ellenszolgáltatás fejében történ szervadományozás újabb etikai-jogi kérdéseket vet fel. Jelenleg a világ 173 országa törvényi úton tiltja a szervadományozással kapcsolatos anyagi ellenszolgáltatást és a szervkereskedelmet, tehát a jogi szabályozás egyértelm . Etikai szempontból azonban számos ellenvélemény is figyelemre méltó, mert úgymond, jobb venni egy átültetheto szervet, mint a beteget hagyni sorsára. Etikai szempontból nem kifogásoljuk azt sem, ha valaki naponta életveszélyes mutatvánnyal keresi kenyerét a cirkuszban. A szerv adományozásáért kapott anyagi ellenszolgáltatás nem csak a donort, de családját is jobb szociális körülmények közé juttatja, van-e joga a társadalomnak ezt megakadályozni, ha a halott donorok esetében olyan szigorúan ragaszkodik a test feletti önrendelkezéshez? A hazai jogi szabályozás szerint az él donorból történ veseátültetéssel kapcsolatos szakmai és etikai kérdések súlyát látszólag, a törvény és miniszteri rendelet által el irt "Él donor bizottság" vállalja magára. Ennek ellenére, mind a szakmai, mind az erkölcsi döntés ódiumát a beavatkozást végz transzplantológusok viselik, ugyanis a bizottság tagja nem lehet az, aki a szerveltávolításban és az átültetésben részt vesz. De ki ismerheti jobban e sajátos terület buktatóit, kockázatát, várható eredményét, indikációit, kontraindikációit, mint a transzplantációval foglalkozó sebész-aneszteziologus-nephrologus munkacsoport, de a döntés joga mégsem az kezükben van, az "Él donor bizottság" döntését csak végrehajtják. Indokolt ennek a szabályozásnak a megváltoztatása, az "Él donor bizottság" megszüntetése, bármilyen lelkiismeretesen, legjobb tudásuk és legjobb szándékuk mellett is végezték a munkájukat.

Etikai és jogi kérdések cadaver donor esetében A halott ember testébõl történõ szervátültetést bizonyos körülmények között a törvény lehetõvé teszi. Ennek orvosi szempontból megvannak a feltételei. Terjed ugyan a "non heart beating" donorból származó szerveltávolítás gyakorlata, azonban ez csak veseátültetés esetén járható út, és mind etikai, mind jogi kétségeket hagy maga után. Ugyanis nem végezhetõ a betegen olyan beavatkozás, amely nem az érdekét szolgálja. Addig, amíg a halál bekövetkezte nincs deklarálva, az illet beteg és a nyirokcsomó eltávolítás vagy az artériás és vénás kanülök bevezetése a szervek leh téséhez, nem szolgálják az érdekét. Ha a halál bekövetkeztét megállapítják, akkor vonatkozik rá csak a megfelel törvény. Etikai szempontból pedig kétséges, hogy a preparált beteg (hivatalosan még nem halott) szívmegállását várni, helyes eljárás-e? Az agyhalott donor esetén a kérdések inkább jogi természet ek. Nevezetesen, milyen jogok illetik meg a halottat. Nyilvánvaló, hogy a halál bekövetkezte után a halottat els sorban kegyeleti jogok illetik meg, a személyiségi jogok érvényüket vesztették. Ezen túl tekintettel kell lenni a halott végakaratára is. Nem döntheto el biztosan az, hogy a jog hierarchiájában a kegyeleti jog magasabb rend -e egy másik ember gyógyulásához, élethez való jogával szemben. Véleményem szerint az élethez való jog felsobbrend . Abban is bizonytalan vagyok, hogy a végakaratot milyen mértékben kell tekintetbe venni. A törvény a legtöbb országban, ahol az opting in törvény, tehát a pozitív beleegyezés szelleme érvényesül, bizonytalan esetben a hátramaradottakra ruházza a döntés

sem etikusabbnak a presumed consent (opting out) elvével szemben. Az opting in rendszer etikailag is kifogásolható, amikor bárkit arra kényszerit rendelet vagy törvény útján, hogy nyilatkozzon pl. 18 éves korában arról, hogy esetleges halála esetén mi történjen a szerveivel. Ez a cselekedet önmagában etikát és személyiségi jogokat sért vagy sérthet. Úgy gondolom, hogy ennél súlyosabban sérti az etikát és az emberséget, ha a meghalt egyén hátramaradottait órákon át gyötörjük kérdéseinkkel, indokainkkal, hogy hozzájárulásukat megnyerjük. Még ennél is súlyosabbnak vélem azt a helyzetet - mert morális alap nélkül való- amikor a hozzátartozó (alkalmasint nem is ismerve az elhunyt ilyen jelleg akaratát) , hozzájárulását adja, hogy az elhunyt szerveit eltávolíthassák. Ha lehet fokozni, akkor ez a kérdés hatványozottan merül fel kiskorú donor esetében. Köztudott, hogy -sajnálatos módon- gyermekszervekre is szükség van. A jog helyzete könny , amikor azt mondja, hogy a szül , gyám, törvényes képvisel hozzájárulását kell megszerezni. Ez azonban kétoldalú. Mert emberileg, etikailag rendkívül nehéz helyzetbe hozzuk mind a szül t, mind az arra hivatott személyt (kezel orvos, koordinátor stb). Gondolni kell azonban azokra a lehet ségekre is, amikor a kiskorú nem vérszerinti leszármazott. Vajon elfogadható- e teljesen megnyugtatóan a nevel szül , gyám, örökbefogadó hozzájárulása? Vajon megnyugtató-e ilyen esetekben a hozzájárulás és elfogadható-e az (jogi szempontból lehetséges) etikai szempontból. Nagykorú esetében a pozitív, beleegyez nyilatkozat a kezel orvos/ok számára mind etikai, mind jogi szempontból bizonyos felmentést ad.- Ez a felmentés az, amit a potenciális donor érez akkor, amikor az aláirt donor kártyáját nem hordja magánál abbéli félelmében, hogy ha a donorkártyát megtalálják nála, nem tesznek meg mindent gyógyítása érdekében, könnyebben donornak nyilvánítják, könnyebben lemondanak róla. A félelem érthet . A donorkártya éppen a fenti okok miatt nem terjedt el igazán és nem hozott eredményt a donorszervek számának növekedésében. Az opting in törvény vitathatatlan hátránya, hogy nem segíti el a donorszervek számának növelését és az el nyként említett körülmények legalábbis ellentmondásosak mind jogi, mind etikai szempontból. Az opting out törvény vitathatatlan el nye, hogy el segíti a donorszervek számának növelését. A legtöbb ország törvénye nem teszi szükségessé a hozzátartozók hozzájárulásának megszerzését abban az esetben, ha az elhunyt még életében nem tiltakozott szerveinek átültetése ellen. Az opting out törvény alkalmazása nem ad látszólagos felmentést sem a kezel orvosok számára, feltételezhet en az elhunyt akaratának megfelel en történnek a beavatkozások az egyén halála után. Ellenz i a személyiségi jogok sérelmét látják benne. Azonban ez nem így van, ugyanis a személyiségi jogok a halál bekövetkeztének pillanatában (amikor az agyhalál diagnózisát kimondják) amikor megsz nt már az intellektus, a személyiség, ett l kezdve a halottnak van joga (ha van), illetve a holttestet már nem személyiségi hanem kegyeleti jogok illetik meg. Ez akkor is így van, ha a jog megemlíti és codifikálja a személyiség, a halott emlékének megsértését a halál után. Ugyanis ezek a sérelmek nem a holttestet, hanem a meghalt egyén még életében tett nyilatkozatait, viselkedését, ténykedését érintik, amikor az egyén még személyiség volt. Ez esetben személyiségi jogokat az egyén halála után is lehet sérteni, de a transzplantáció vonatkozásában nem. Úgy gondolom, hogy sem etikai, sem jogi szempontból nem lehet kifogásolni azt, ha bármely ország az opting out elven alapuló törvényt alkalmazza. Ezt nem csak a józan megfontolás, hanem a WHO és az Európa Tanács állásfoglalása is alátámasztja. Az opting out szellemben

jogát. Az azonban egyértelm , hogy végrendelet hiányában az öröklés rendjét a törvény szabályozza és nem a legközelebbi hozzátartozó határozza meg. Miért van hát a megkülönböztetés, hiszen tekinthetjük az elhunyt szerveit az örökség részének. Számomra az sem egészen érthetõ, hogy a hátramaradottakat miért kényszeríti a törvény tragikus helyzetükben egy olyan döntés meghozatalára, ami esetleg életük végéig nyomasztani fogja ket. Ezzel szemben egyértelm az opting out, vagyis a presumed consent, azaz a tiltakozás hiánya, mint feltételezett beleegyezés törvény el nye. Ez nem csak a donorok nagyobb számában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az említett negatív lélektani hatásokat megel zi, kivédi. Úgy gondolom, hogy a hétköznapi ember kétségeit az okozza, hogy nem bizonyos abban, hogy az agyhalál megállapítását illet en a tévedés lehet sége kizárt, mi több, a szándékosság esete is el fordulhat, ezért, ha teheti, akkor a visszautasítás lehet ségével élni fog. Erre utalnak a nyugat-európai adatok, amelyek a hátramaradottak visszautasítását 15-30%-ban adják meg. Háttérben marad azonban az a tény, hogy teljes mértékben megbíznak azokban, akik az agysérültet kezelik, majd kétkednek ugyanazokkal szemben, amikor az agyhalál diagnózisát felállítják. Ahogy korábban említettem, a cadaver donorok esetében a kérdések inkább jogi jelleg ek, ezért a tennivalók és a követend eljárások jobban szabályozhatóak. Az, hogy az agyhalál megállapítását követ en kik, mikor, hogyan és milyen körülmények között távolíthatnak el a holttestb l szövetet vagy szervet átültetés céljából, rendkívül pontosan meg van határozva minden ország törvényében, ahol egyáltalán ilyen törvény van. A gyakorlatban azonban kétféle szellemben fogant törvény terjedt el. Az egyik megköveteli a donor még életében adott hozzájárulását (opting in, contracting in) esetleges halála esetén szerveinek transzplantációs célú átültetéséhez, a másik a tiltakozás hiányára, mint feltételezett beleegyezésre (opting out, presumed consent) alapoz. Az "opting in" rendszer vitathatatlan el nye, hogy az elhunyt akaratának megfelel en történnek a dolgok halála után, az egészségügyiek számára pedig az, hogy a jogi és erkölcsi felel sséget átruházza a meghalt egyénre vagy hátramaradottaira. A legtöbb ország törvénye azonban még ez esetben sem teszi feleslegessé vagy ajánlja a hátramaradottak hozzájárulásának megszerzését. Hátránya azonban az el nyökkel szemben véleményem szerint olyan nagy, hogy a szervátültetésre várók nagy száma érdekében elfogadhatatlan. Ugyanis az átültethet donorszervek hiánya a világ minden országában -talán az egyetlen Ausztriát kivéve-rendkívül súlyos. A transzplantációk indikációjának köre no, a kontraindikációk száma egyre csökken, a modern medicina egyre inkább képes a transzplantációra várók életének meghosszabbítására, így a szervátültetésre várók száma minden szerv tekintetében egyre nagyobb. Mivel él donor lehet sége csak keveseknek van, illetve szív esetében ez fel sem merülhet, egyértelm en a holttestb l történ szerveltávolítás az egyetlen útja az igények kielégítésének. Az átültethet szervek megfelel számához háromféle úton juthatunk. Vagy adjuk halálunk esetén önként akár el zetes hozzájárulás után (opting in) vagy elvesszük az alkalmazott törvény keretein belül (opting out), vagy él donoroktól pénzért vásároljunk. Úgy gondolom, hogy a három alternatíva felvázolása egyértelm en meghatározza a tennivalót is mind a jog, mind az etika tekintetében. Sem a pénzért való vásárlás (aminek megvannak a maga veszélyei, mint kereskedelem, feketepiac, b nözés) sem az opting in rendszer nem tartható sem jogosabbnak,

fogant törvény ellenz i gyakran érvként azt hozzák fel, hogy az nem társadalmi konszenzuson alapszik, a társadalom tagjai nem kell en informáltak ebben a tekintetben. Azt, hogy a honi szabályozás (opting out) mennyire publikus, arról a népesség mennyire tájékozott, nem lehet a jelenlegi helyzetben felmérni és azt sem, hogy ennek ismertetése milyen mértékben szükséges és indokolt. Nem hiszem, hogy alaposabban kell ismertetni, mint pl. a honvédelmi törvényt (ami sokkal inkább életbevágóan érintheti a polgárt). Kérdés marad az is, hogy a lakosság mennyire igényli a tájékoztatást és az is, hogy a tájékoztatást hogyan, miképpen, milyen széles körben és milyen mélységben szükséges megtenni. Azt hiszem, a jelenlegi helyzetben, térben és id ben az ismeretek átadása és terjesztése ebben a kérdésben megfelel volt. Az a tény, hogy a lakosság részér l bármilyen el jel , a nyilvános rádió, tv és sajtó publikációra érdemi válasz, kérdés vagy kétkedés jele nem érkezett, az vagy azt jelzi, hogy a tájékoztatás megfelel volt és nincs ellenvetés, vagy azt, hogy a lakosságot ez a kérdés nem érdekli, és ebben a kérdésben téved az, aki a tájékoztatás hiányát rója fel netán feltételezi a lakosság ellenérzését, diktatórikusnak vagy enyhébb esetben is paternalisztikusnak tartja a jelenlegi jogi szabályozást. Az opting out törvény vitathatatlan hátránya, hogy alkalmat ad moralisták, szociológusok és a média egyes képvisel i számára, hogy a törvény helyességét kifogásolja, emberi jogok megsértését kiáltva. Nyilvánvaló, hogy a transzplantációval kapcsolatos etikai és jogi viták nem zárhatók le, hiszen mind az etika, mind a jog számos tényez hatására folyamatosan változik, ezért szükséges minden id ben a társadalom számára a megfelel és elfogadható megoldást megtalálni. Az elmúlt évtizedekben a szervátültetések bizonyos betegségek gyógyítása körében polgárjogot nyertek. Nem szorul magyarázatra az, hogy az átültetés sikere alapvet en azon múlik, hogy a halál beállta után mennyi id vel történik meg az átültetend szervek eltávolítása és konzerválása. A szervátültetések szempontjából itt van jelent sége annak, hogy a jogi szabályozás lehet vé teszi-e az agyhalál megállapítását vagy sem, figyelembe veszi-e a hátramaradottak kívánságát, vagy sem. Bizonyos szövetek (cornea, csont, fascia stb.) a biológiai halál után is eltávolíthatók a sikeres átültetés reményében, azonban a szolid szervek esetében ez a lehet ség nem áll fenn. Felmerül a kérdés, vajon tényleg szükséges-e szervek átültetése gyógyítás céljából? Erre a kérdésre a választ a társadalom adja meg. A medicina fejl dése adott egy lehet séget, a szervátültetést, a társadalom részér l tapasztalható egy elvárás, egy igény, ezt az igényt elégíti ki az orvosok és más egészségügyiek azon csoportja, akik az agyhalált megállapítják, az átültetend szerveket eltávolítják és átültetik. Ha azt a statisztikai adatot tekintjük, hogy Magyarországon évente 400 veseátültetésre van igény, azt lehet mondani, hogy a 40.000 daganatban meghalt beteghez képest a szám elhanyagolható, hiszen egy kis falu lakosainak számát sem éri el. Ki vállalja azonban a felel sséget azért, hogy ezeknek a betegeknek a választható eljárástól a lehet séget elvegye. Ki tudja felel sséggel állítani, hogy ezeknek a betegeknek az életmin sége nem érdemel ekkora orvosi, etikai, jogi odafigyelést? A szervátültetések lehet ségével élni kell és egyetértést kell létrehozni az orvoslás, etika, jog és társadalom között. Eldöntend kérdés tehát a társadalom számára az, hogy gazdasági és egészségügyi megfontolások alapján szükség van-e szervátültetésekre, ha igen, akkor elfogadható-e az agyhalál mint az egyén halála, ha igen, megfelel eknek

tartja-e az agyhalál megállapításának kritériumait, ha igen, milyen körülmények között engedélyezi az agyhalottból történ szerveltávolítást. Az elmondottakból kit nik, hogy a kérdésekre egyértelm válasz nincs és valószín leg nem is lesz.

Irodalom: • •

• • •

• • • •

• • • • • • • • •

Alföldy, F.:Élet a halál árán /A szövet és szervátültetésekr l/ Móra 1989. Alföldy, F., Perner, F., Járay, J., et al.:From the beginning to the present. 1st. Congress on Transplantation in Developing Countries Singapore, 1992. Poster 214. Alföldy, F.:Mégis: kinek az érdeke? Magyar Hírlap 1992. oktober 20. Alföldy, F.:A halál meghatározása, megállapitása, szervátültetés.Bioetikai Ismeretek orvosok számára HIETE szervezésében, 1994. Alföldy, F.:History of transplantation. Intraductory course of Central and Eastern Europian Transplant Coordinators. Organized by the Council of Europe Budapest, 1994. Alföldy, F.:Legislation of transplantation in Hungary Semmelweis Sympozium Budapest, 1994. Brannigan,M.C.:A chronicle of organ transplant progress in Japan. Transpl. Int. 1992. 5. 180-186. Boda, D.:Félreértések és buktatók az orvosi etika keskeny utján Orv. Hetil. 1995. 136. 251-255. Caplan, A., .:Van Buren, C., Tilney, N.L.:Financial Compensation for Cadaveric Organ Donation:Good idea or anathema Transplant. Proceedings 1993. 25. 2740-2742. Colpart,J.J., Noury, D., Cochat, P., et al.:Organization of organ transplantation in France. Pediatrie Bucur. 1991.46.313-322. DaCosta, J.P.:Organ transplantations:the right of donors. Med. Law. 1989.8.11-14. Land, W., Dossetor, J.:Organ replacement therapy:Etrhics, Justice, Commerce Springer, 1991. Matkó-Pataki I.:Transplantation dillemas in Hungary Bull. Med. Eth. 1993.92. 20-25. Matkó I.:A szövet és szervátültetések orvos-etikai, jogi megitélésének változása I-II. Lege Artis Medicinae 1994. 4. 1098-1102. és 1995.5.96-99. Schreibr, H.:Organtransplantation, development and perspectives of the legal status. Langenbecks Arch. Chir. Suppl. Kongressbd. 1992.234-237. Schütt, G., Schroeder, P.:Population attitudes toward organ donation in Germany Transplant. Proc. 1993. 25. 3127-3128. Sellami, M.:Islamic position on organ donation and transplantation. Transplant. Proc. 1993. 25.2303-2309. Selles, R.:Consent for Organ Donation:What are the ethical principles? Transplant. Proc. 1993.25.39-41.

Dr. Fazekas Sándor

megmentése nagyobb érdek, mint egy holttest épségének meg rzése - de holtest nem egyszer en tárgy, hanem egy elhunyt személyiség "porhüvelye". Jóllehet a halottak feltámadásához - keresztyén hit szerint - nem elengedhetetlen el feltétel a holttest sértetlensége, a halottaknak kijáró kegyelet mégis határt kell, hogy szabjon a korlátlan szervkivételnek. Viszont a felebarát szeretetének és az embertársnak való segítségnyújtás kötelezettsége relativizálja az egyébként keresztyénietlen "halottkultuszt" és e téren is a transzplantáció általi gyógyítás mellett szól. 3. További súlyos kérdés az igazságos elosztás kérdése. Nem szakember számára is tapasztalható az a tény, hogy míg a transzplantációs orvosi beavatkozások sikere pozitív értékeket mutat, nincs egyenes arányban a donorra várók és a valamely szervükr l lemondók száma. Vagyis: kevesebb a szerv, mint az igény - a listán várakozók száma pedig egyre nagyobb. Milyen elvek alapján kerül sor azok kiválasztására, akik végre alávethetik magukat az esetleg életment m tétnek? Kinek van jobb esélye a sikeres beavatkozásra: a fiatalnak vagy az öregnek, családosnak vagy egyedülállónak, munkaképesnek vagy nyugdíjasnak stb. Igazán objektív döntés nem lehetséges itt – még akkor sem, ha a szigorú szakmaiság alapján történik a kiválasztás. Vagy elégséges ezt a számítógépre bízni? 4. Az el bbi dilemma alternatív megoldások latolgatását teszi szükségessé: ilyen pl. xenotranszplantáció, vagy szervek és szövetek klónozás általi reprodukálása. Az el bbivel kapcsolatban az a kérdésünk, hogy nem túl nagy a kockázat? Nem kerül sor itt olyan vírus-átvitelre és be nem látható fert zésekre, amelyek sokkal nagyobb áldozatot jelentenek majd az emberiség számára, mint amelyet a xenotranszplantációról való lemondás jelentett volna? Megjegyzés: az állatoknak ilyen célra való sorozat-tenyésztése, illetve tartása az állatok "méltósága" ellen szól, éppen ezért etikailag is kérdéses. Az utóbbival, a klónozással kapcsolatban - mivel itt egyel re hipotetikus dologról van szó - a tudomány és a kísérletezés jog és a nyilvánosság általi szigorúbb kontrollját követelhetjük. 5. Különösen vitatott és nehéz kérdés a szervkereskedelem kérdése - f leg a fejl d és a fejlett országok perspektívájából. A szervátültetés komercializálására a keresztyén etika fel l csak nemet mondhatunk - de tudjuk, hogy a kereslet-kínálat aránytalansága és a kérdés nem megfelel kezelése illegalitásba szorítaná a probléma megoldását. 6. Továbbá az etikai vizsgálat tárgyát képezhetné a szervátültetésben érdekelt páciens (recipiens) önértékelése, énképe, személyiségváltozása, amely nem marad érintetlen egy-egy ilyen beavatkozás során, vagy az orvosi hivatás-etika kritériumai, az egészségügy és a szociálpolitika szerepe e kérdésben - mindez viszont meghaladná e rövid el adás kereteit. Annyit leszögezhetünk, hogy a modern orvostudomány a technikai és információs civilizáció leképz dése egy olyan társadalomban, ahol az ember a tudományt és a technikát igénybe akarja venni életmin ségének javításához. Ezek olyan kérdések, amelyeket nem lehet igennemmel, fehéren-feketén elintézni úgy ahogy sokan várnák az egyháztól. Talán nagyobb szükség lenne e kérdésben is a teológia és az orvostudomány párbeszédére /mint pl. NyugatEurópában/! B/. Transzplantáció-etika, mint "felel sségetika" Talán nincs még olyan ága az orvosi etikának, amely annyira pontosan jelezné a posztmodern társadalom fonákságait, mint éppen a transzplantáció. Mir l van szó? Arról, hogy a posztmodern társadalom embere kiszabadította magát a természet, illetve a hagyományos értékrend (házasság, család, egyház, nemzet stb.) szorításából. Helyzetére a választás korlátlan szabadsága jellemz . Az élet kérdéseire már nem csak egy megoldás létezik, az értékek piacán szabadon kíván válogatni az egyén: kiválasztani azt, ami neki jó, ami

A szerv- és szövetátültetés teológiai vonatkozásai - Transzplantáció aktuális kérdései Magyarországon a XXI. század küszöbén Tisztelt Konferencia! A transzplantáció-etika irodalmában való kutakodásom közben egy megdöbbent alcímet visel tanulmányra bukkantam: Halál, a vitalizmus szolgálatában? Mi is a vitalizmus? Olyan életfilozófia, amely lénygében nem más, mint az öntevékenyen el álló, önmagát öner b l fenntartó, önmagát szüntelenül reprodukáló gy ztes és legy zhetetlen élet dics ítése. Olyan létmisztika, amely Istent szám zi a világból, megtagadja Isten személyes létét, teremt és gondvisel munkáját - és e helyett a lélek önerejére és halhatatlanságára épít. Valóban err l lenne szó a modern orvostudomány e jeles vívmányában, a szervátültetésben: az élet minden áron való fenntartásáról? Arról, hogy a halál beálltának id pontját önhatalmúlag el bbre hozta az ember, a korábbi biológiai halálról az agyhalálra, abból a praktikus meggondolásból, hogy az átültetésre kerül szervek élet-frissek, betegség és leépülés által nem károsodottak legyenek, s ezzel lehet ség nyíljék más életek megmentésére, az élet további fenntartására a szervátültetés által?! Tudjuk, a szerv- és a szövetátültetés kérdése nem csak a halál id pontjának meghatározása körül forog, hiszen itt nemcsak halott, de él donorral is számolnunk kell, nem beszélve a "fogadó" páciensr l, aki ugyanúgy személyiségi jogokkal és méltósággal rendelkezik, mint a donor, s akinek ugyanúgy fel kell dolgozni azt, hogy ezután idegen vesével, májjal, szívvel, hasnyálmiriggyel, csontvel vel stb. kell élnie, mint annak, aki úgy dönt, hogy valamely szervét gyógyítás céljából az orvostudomány rendelkezésre bocsátja. Már ezen a ponton is olyan konkrét etikai kérdések merülnek fel, amelyeket röviden szeretnék megemlíteni /feltételezem, hogy e kérdéseket együtt teszi fel teológia a bioetikával, illetve az orvosi morállal/. Ezt követ en pedig egy lehetséges transzplantáció etika teológiai alapjait szeretném felvázolni. A/. A teológia etika kérdései a transzplantációval kapcsolatban: 1. A modern orvostudomány az agyhalál beálltával definiálja a halál fogalmát ez teszi lehet vé a transzplantációt is. Ez elfogadható érv - viszont az egyház megérti azon orvosoknak és hozzátartozóknak a lelkiismereti dilemmáját is, akik az agyhalál megállapítását nem tudják elfogadni (csak a biológiai halált). Ebben az esetben a teológia etika legéget bb kérdése: Mikortól halott a halott? Mennyire rugalmas a határ a halál és az élet között - s ez a határ mennyire van kiszolgáltatva a tudománynak, illetve az életet mindenáron fenntartani akaró érdekeknek? A halál - szerintünk - az élet állandó dimenziója, nem csupán a fizikai-biológiai állapotban beállt változás. A halál éppúgy folyamat, mint az emberi élet keletkezése. Ha az agyhalállal definiáljuk a halál beálltát, akkor azt is pontosítani kell, hogy az agyhalál melyik fázisa az, amelyik itt szóba jöhet? A keresztyén teológia vallja a test-lélek-szellem egységét, vagyis a személyiség integritását. Ebben az olvasatban az emberi test az agyhalál után is, a vegetatív életm ködések elhalása idején is rendelkezik méltósággal - az ember még ebben a fázisban is ember, nem pedig potenciális "szerv-készlet". A haldoklás és a meghalás méltóságát nem lehet alárendelni az élet diktátumának - mintha az értelmetlen halál csak akkor nyerhetne újból értelmet, ha a vitalizmus szolgálatába állítanánk…? Éppen ezért elengedhetetlen - ott, ahol ez még nem történt meg -, hogy a halál beálltát megállapító szakember vagy illetékes-kör ne legyen azonos az átültetést végz vagy abban érdekelt tudós-csoporttal! 2. Etikailag is tisztázandó a jogi kérdés, hogy szükséges-e a haldokló vagy a hozzátartozó beleegyezése a szervkivételhez (a jelenlegi jogi szabályozás ezt nem követeli meg. Miért?) Elfogadható-e az, hogy a haldokló nyilatkozatának elmaradása igenl válasszal egyenérték és szabad kezet ad a tudománynak? Kétségtelen: itt érdekek ütköznek. Hasznossági elv alapján a beteg életének szervátültetéssel való

leginkább megfelel, ami élménnyé teszi az életet de ami a legkevesebb kötelezettséggel és erkölcsi kényszerrel jár. A saját egészségéhez és testéhez való viszonyulást is ez a filozófia határozza meg: minden kiválasztható, kicserélhet , kialkudható. De ezen a ponton jelentkezik a dilemma: ha valaki igényt tart az egészségére, épségére rá van utalva a küls segítségre. Egy bizonyos ponton túl ezt nem tudja önmaga számára garantálni: rá kell döbbennie rászorultságára , másrészt be kell látnia, hogy ebb l a helyzetb l küls segítség nélkül nem képes kikerülni. Ez problémássá teszi számára az idegen szerv elfogadását – de ha már mindenképpen szükség van rá, akkor ezt egy quasi “anonim beavatkozás” (értsd: transzplantáció és szervkereskedelem) folytán szeretné elérni. Miért? Azért hogy ne sérüljön énképe: vagyis az önmegvalósítás abszolút ideája. Másfel l viszont éppen ez az önmegvalósítás és individualizmus veti vissza a szerv-felajánlás készségét és vezet ama szolidaritást nélkülöz gondolkodáshoz, miszerint mindenki oldja meg problémáját úgy, ahogyan tudja. Ez pedig újból a szervkereskedelem (legyen az illegális vagy internacionális) felé irányítja az érdekeket. E posztmodern szabatosság és individuális önzés a szervátültetés orvosi gyakorlatát is diszkreditálja: a transzplantáció egyszer mechanikus beavatkozás lesz (az autószerviz szerel csarnokához hasonlóan), az orvosi etika pedig az orvos-történet egy fejezete. A szervátültetés és szervkereskedelem a posztmodern igények kielégítésében nyerheti el legitimitását: f az egészség, a fiatalok maradjanak fiatalok, az életer sek maradjanak életer sek, az id sek meghalhatnak, a halottak pedig akkor korrekt halottak, ha alkatrészeiket felajánlják az egészségesek számára. És ahol még mindig kevés a donáció, jöhet a xenotranszplantáció, a mesterséges szervek vagy a klónozás A jelszó: szép, új világ! az ember mindenre képes!" Nos milyen legyen a jövend hiteles transzplantáció-etikája egy olyan élménytársadalomban , ahol a moralizálás és a több donációra való sürget felhívás emocionálisan nem integrálható a posztmodern életfilozófiába, életstílusba? És mi az, amivel a református teológiai-etika az új morál kialakításához hozzá tud járulni? Az el bb felvázolt (posztmodern)életszemlélet értelmében az élet nem más, mint képességek és tulajdonságok összessége, funkciója - amelyek visszanyerhet ek, reprodukálhatóak. Viszont a bibliai-teológiai látás szerint az ember kapcsolatai és viszonyulásai által érthet meg, vagyis az "én - te" kategóriáiban. A szervátültetés tulajdonképpen ezt a viszonyulást ábrázolja ki - mégpedig drámai módon, mert a szervátültetés érintettjeit (donort, recipienst, orvost, esetleg lelkigondozót vagy pszichológust) kapcsolatba hozza egymással. Drámai "koegzisztenciáról" van itt szó! Aki beteg, az szenved, aki szenved, az rá van utalva a másikra, az ember-társra. Ebben az esetben a szervátadás etikailag a legf bb jó, ami adható de csak akkor, ha nem lesz tolakodó, és nem veti meg a méltó halál választását egy rosszul értelmezett vitalizmus értelmében. Két, s t három oldala van a kérdésnek - és minden oldalon nagyfokú figyelemre és tapintatra van szükség. Ha valaki hajlik arra, hogy életében vagy halála el tt átadja valamely szervét, ez jelzés részér l arra nézve, hogy segíteni szeretné az életet, a másik életét, ha már maga nem élhet tovább. Aki pedig elfogadja ezt a segítséget, annak tudatosítania kell, hogy ezután nem csupán egy idegen szervet hordoz magában, amely számára mindig idegen marad, hanem az átvett szervvel a másik (donor) egzisztenciájának egy részét fogadta el. Ez a "rész" különbözik az létét l, de ezután már el nem választható t le. Ez a tény pedig az életet szolgálni akaró áldozatkészség el tti tiszteletadásra kell, hogy vezesse. Ez etikailag is legitim koegzisztencia, embertársi felel sség - a szó legszorosabb értelmében. Viszont megtörténhet, hogy a beteg elutasítja a szervátültetést, és döntését tiszteletben kell tartani. E döntése még nem az élet méltósága elleni döntés vagy a halál méltóságának bálványozása. Mert a szenvedés nem egyszer en az élet ellensége (a szenvedésnek teológiailag mélyebb értelme van), mint ahogyan a mindenáron való egészség sem lehet öncél. Dietrich Bonhoeffer, a XX.

század mártír teológusa joggal mutatott rá arra etikájában, hogy "lehetséges alantas célból is életben maradni, és fordítva, magasztos célból távozni az életb l." Ezzel Bonhoeffer olyan perspektívát nyitott meg, amely kiragadja az élet és a halál kérdését a vitalizmus b vköréb l. Viszont az a transzplantáció-gyakorlat, illetve orvostudomány, amely nem tud fejet hajtani az élet, a szenvedés és a halál e méltósága el tt nem kerülheti el a gyanút, hogy "iparrá" lett egy olyan társadalom szolgálatában, amelyben csak a fiataloknak és az er seknek van helye. Az egyház és a teológia szeretné el segíteni a szervátültetések számának növekedését ezt a társadalom félelmeinek feloldása és a felel s donáció-készség értékének felmutatása által szeretné elérni. De még egy utolsó teológiai kitételt tisztázni kell a szervátültetéssel kapcsolatban. A bibliai antropológia különbséget tesz az ember gyógyulása és üdvössége között (a német nyelvben nehezebb ez a differenciálás: Heil - Heil), úgy, mint ahogy az Isten munkája is megkülönböztetend az ember munkájától - és ezt a kett t nem szabad összemosni. Már a Corpus Hippocraticum szerint is az orvoslás a "gyógyítás m vészete"-ként (techne) kerül említésre. A gyógyítás m vészete viszont nem válhat evilági üdvtanná, nem igényelhet magának megváltói jelleget. A megváltás és az üdvözítés Isten munkája! Ha ezt az isteni jogkört bármely tudomány, akár az orvostudomány magának vindikálja, nem kerülheti el ideologizálódását - s ezzel többet ártana az embernek, mint használna. Ha viszont az orvostudomány függetleníteni tudja magát az ilyen - rejtett vagy nyílt - evilági üdvigényekt l és mindenhatóság-képzetekt l, méltán számíthat a teológiai etika támogatására, mert nem önmagát, hanem az emberiség javát szolgálja.

Az ssejt és az ember Kellermayer Miklós professzor a kutatásokról és azok etikai problémáiról Új Ember, 2003. 03. 23. LIX. Évf. 12 (2851)

sajátosságuk miatt minden célt kielégítenek. A 1014 él sejt társadalmának, az emberi szervezet felépítettségének természetéb l fakad, hogy nincs, nem lehet olyan állapot, betegség, amely a feln tt szervezetb l nyerhet ssejtek felhasználásával ne lenne már most, vagy kés bb, az ismereteink b vülése után kezelhet . Összevethet -e erkölcsi szempontból az ssejtek kutatása és a klónozás? Elkülöníthet -e biztonságosan egymástól az ssejtkutatás és - hosszabb távon - az emberklónozási kísérletek? Nem áll fenn a veszély, hogy a tudósok "kísértésbe esnek" a tudományos el menetel érdekében? - A humán embriók feláldozása, legyilkolása b ntény, súlyosan etikátlan tett, függetlenül attól, hogy az embriót honnan és hogyan nyerik. A klónozás külön problémája, hogy éppen az embrionális ssejtkutatások engedélyezésének ürügyén akarják az ember klónozását olyan magas technikai szintre emelni, hogy aztán "észrevétlenül" térjenek át béranyák felhasználásával a végrehajtók számára különös "hírnevet" garantáló tömeges embergyártásra.

Az abortusz orvosetikai szempontjai Prof. Dr. Széll Kálmán (Szombathely)

Tárgyilagosságra törekv hírek, szenzációhajhász híradások és zavaros félinformációk egyaránt szólnak manapság a genetikai kutatásokról, a tudomány új útjairól és eredményeir l - ugyanakkor a szakemberekben és az átlagpolgárban is megfogalmazódnak különböz etikai fenntartások. - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódva - az emberi élet szentségének gondolatkörében Kellermayer Miklós professzort, pécsi egyetemi tanárt arra kértük, vegye sorra a leggyakoribb kérdéseket, és ossza meg olvasóinkkal a keresztény ember számára elfogadható válaszokat. Mi az alapvet etikai probléma azzal, ha magzati sejtekb l nyerik a biológiai kutatáshoz szükséges ssejteket? - Az alapvet etikai probléma az, hogy ezért gyilkosságot - talán a leggyalázatosabb: a tudományos hamiskodás mögé rejt zköd gyilkosságot - kell elkövetni. Minden ember élete egyetlen sejttel, a megtermékenyített petesejttel, a zigótával kezd dik. Az embert ett l az egyetlen-sejt-fázisától már személynek kell tekintenünk. Az ember életének kioltása pedig történjék bármikor is - gyilkosság! Milyen más eljárások léteznek? - Az emberi szervezet 1014 nagyságrend él sejtek olyan "társadalma", amelyben szigorúan szabályozott, de részleteiben egyáltalán nem ismert módon születnek és halnak a sejtek. Vannak nagyon hosszú élet sejtek is (például az idegsejtek), amelyekben meghatározott ütemben az egyes sejtalkotók újdonképz dése, azaz lebomlása és újraépülése folyik. A feln tt emberek szervezetében folyó állandó sejtújdonképz désb l következik, hogy bennük biztosan vannak (ezt a tudomány is bizonyította) olyan ssejtek, amelyekb l a legkülönböz bb sejtek, szövetek utánpótlása történik. Nincs tehát elfogadható indok arra, hogy a feln tt szervezetb l nyerhet ssejtek kutatása, használata helyett miért kellene parányi él emberi személyeket, humán embriókat legyilkolni, sejttenyészetté változtatni. Vagyis ez a tett indokolatlan, tudományosan megalapozatlan, és semmivel sem válik elfogadhatóbbá, etikusabbá, ha az "egy-sejt emberkét" klónozással állítják el , vagy a lombikbébi program "maradékait", valós kis emberi személyeket, humán embriókat, amelyeket amúgy a vízcsapba öntenék (?), használják fel ssejtek nyerésére. Ha bebizonyosodik, hogy az ssejtkutatás a jöv re nézve hasznos, nélkülözhetetlen orvosi eljárások biztonságos kivitelezéséhez, ma gyógyíthatatlannak tartott betegségek sikeres kezeléséhez vezethet, van-e olyan morális megfontolás, amely ennek ellenére tiltja a magzati sejtek ilyen felhasználását? - Minden orvosi beavatkozás, amely egy másik ember életének kioltása árán érhet el (mint például a náci haláltáborokban a Mengele-féle kísérletek), nemcsak etikátlan, hanem gyalázatos b ncselekmény is. Ez a megállapítás természetesen igaz az "egy-sejt emberkék", a humán embriók ssejtnyerésre való feláldozására is! A feln tt szervezetb l nyerhet ssejtek - és ezzel párhuzamosan a sejtdifferenciálódás mechanizmusának - megismerésére irányuló kutatás ma az orvostudomány egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb területe! Mára óriási eredmény az autológ (saját vérb l, saját szövetb l nyert) ssejt átültetése révén meggyógyított leukémiás, rosszindulatú daganatos betegek sokasága. A humán embriók legyilkolásából, feláldozásából nyerhet ssejtek ezzel szemben mindig idegenek a feln tt szervezet számára, vagyis immungátló (meglehet sen mérgez ) kezelés nélkül kilök désük nagy valószín séggel bekövetkezne. Milyen lehetséges és hatékony módjai vannak az ssejtkutatás és -felhasználás szabályozásának? Általában hol húzódnak az orvosi etika határai, és ki állapítja meg ket? Milyen kísérletet vagy orvosi beavatkozást tekinthetünk etikátlannak? - Meggy z désem, hogy csak a feln tt szervezetb l nyerhet ssejtek kutatása és gyógyító céllal történ felhasználása etikus. Csak ez támogatható, csak ez fogadható el. Itt kell ismételten leszögezni, hogy a feln tt szervezetb l nyerhet ssejtek a lényegi

http://www.communio.hu/meh/ao001210.htm A kérdés id szer ségét mindennapi események hangsúlyozzák. Legutóbb a dávodi esettel kapcsolatos sajnálatos bírói döntés keltett megütközést, amely nem csak a magyar igazságszolgáltatás mélyreható válságát, de azt a torz szemléletet is mutatja, amely mellett a természetes erkölcsi érzék már nem tud utat törni magának. Sosem hittem volna, hogy a rendszerváltozás után a magyar bíróság valaha is oda jusson, hogy elítélje azokat, akik egy élet megmentésén fáradoztak, s a halált követel k, az élet kioltását szorgalmazók személyiségjogainak hangzatos zászlaja alatt, a megsemmisítésre ítélt leend személyiség jogainak semmibevételével az életvéd ket arra kényszeríti, hogy lelkiismeretüket megtagadva bocsánatot kérjenek az életveszt kt l, ráadásul még mintegy vérdíjat is fizessenek a halálra ítél knek. A dávodi eset arra is rámutat, hogy a tömegkommunikációnak mennyire fontos szerepe van a közvélemény formálásában. Ám a sajtó egy része a vélemények sokfélesége és a tolerancia, továbbá a másság elismerésének folytonos hangoztatása, s t követelése közben türelmetlenül védekezik a saját szabados felfogásával ellentétes más vélemények ellen. Márpedig a kérdéssel kapcsolatos tisztességes szemléletváltásban a sajtónak (tömegtájékoztatásnak) kellene a f szerepet játszania. E nélkül áttörés nem képzelhet el, hiszen a sajtó által manipulált "közvélemény" az abortuszt ma is vitathatatlan n i jognak tartja. A probléma jelent ségér l és megoldásáról sajnos már az orvosok nagy részének sincs helyes elképzelése. Nem is csoda, hiszen nem tanultak róla. A rendszerváltás el tti, szinte egyetlenként megjelen etikai jegyzet gyorsan és kategorikusan intézte el a kérdést: az abortusszal kapcsolatban etikai meggondolásokat szinte fel sem vetett. Egy másik, rendszerváltozás el tti etikai szöveggy jtemény szerz je pedig a gy jtemény bevezet jében azzal menteget dzött, hogy az abortuszkérdésnek a hallgatói érdekl dés miatt kellett az eredetileg tervezettnél nagyobb terjedelmet engednie. Ez azt is jelenti, hogy a hallgatók természetes etikai érzéke mintegy kikényszerítette a témával való komolyabb szembenézést. Az általános tájékozatlanság vagy helytelen tudás következményei kollegáinkon is lemérhet k. Mit várjunk az áldott állapotban lév anyajelöltt l, ha a várandóságot megállapító orvos els kérdése az, hogy vajon meg akarja-e tartani a gyermeket?! Mintha éppenséggel e másállapot megszakítása lenne a természetes, a helyes eljárás! Az orvosnak tudnia kell, hogy akár sebészi, akár vegyi abortusz végzésekor egy megindult élet, egy leend személyiség megsemmisítésér l van szó, amely ellenkezik a szívünkbe vésett természeti törvénnyel, a természett l ránk szabott szül i szereppel, s t az orvosi hivatással is. Kézenfekv elvárás, hogy a megtermékenyített petesejt a fogantatástól kezdve megkülönböztetett, védtelensége folytán sokkal hatékonyabb erkölcsi és jogi védelmet élvezzen, mint a kifejlett ember. Joga van az élethez és a megszületéshez is. Álszentség liberális társadalmi egyenl ségr l beszélni, amikor a tagjainak állítólag esélyegyenl séget biztosító társadalom nemhogy egyenl esélyt, de a megszületéshez való egyenl jogot sem biztosítja a még a méhen belül él egyednek. Nyilvánvaló, hogy az emberi élet védelme nincs, és nem is lehet életkorhoz kötve, s t minél vétlenebb az egyed élete, annál nagyobb védelmet, annál több össztársadalmi segítséget érdemel. Az ezzel ellentétes szokásjog vagy törvény sohasem emelkedhet az erkölcsi törvények fölé. Még kevésbé állja meg a helyét az az okoskodás, miszerint, ha valamit megenged a jog, az egyúttal erkölcsös is. Az abortuszpártiak voltaképpen fordítva, visszafelé okoskodnak. Miközben az életszer , logikus és erkölcsös jogalkotás általában a természetes erkölcsre és az alapvet biológiai megfontolásokra építi a törvényt, az abortuszpártiak ezzel teljesen ellenkez értelemben okoskodnak. Az a kiinduló tételük, hogy az abortuszt mindenképpen meg kell engedni, és ehhez igyekeznek biológiai és erkölcsi igazolásokat keresni, azaz a jogi szabályozás alapjait

megteremteni. E fordított gondolkodásra jó példa lehet az alábbi. Ismeretes, hogy a fokozatosan, szinte átmenet nélkül kibontakozó magzati életet gyakran önkényesen szakaszolják, azokat különböz nevekkel illetik. Így beszélnek 14 napos korig "preembrióról", majd 12 hetes csecsem r l. Ezekbe az - egyébként elfogadható, s az Egészségügyi Tudományos Tanács által is jóváhagyott - elnevezésekbe beleer ltethet az az elképzelés, mintha léteznének különböz képpen elnevezett, éles határvonalakkal elválasztott fejl dési szakaszok (pl. a "preembrio" még csak el embrio), amikor a méhen belüli (intrauterin) életét él "valami" még nem ember, ezért elpusztítható, az ilyenkor elvégzett beavatkozás tehát nem gyilkosság. Ezzel szemben a valóságban a méhen belüli fejl dés éles határ, ugrások nélkül, folyamatosan megy végbe, amelynek során nem ismerhet k fel éles szakaszhatárok. Az ehhez hasonló, a tetteket utólag igazolni akaró etikai gondolkodás olyan, mintha a bíróság az ártatlanul halálraítélt esetében utólag igyekezne valamiféle jogi indokot találni, s vele a halálos ítélet erkölcsi jogosságát is igazolni. Ma már senki sem meri tagadni, hogy az élet a fogamzással kezd dik, s az ember kialakulása egységes és megszakítatlan folyamat, amelyben biológiailag nem lehet olyan szakaszokat kijelölni, amelyek bármelyikét l számítva mintegy origótól kezd dhetne az emberré válás. Ugye badarságnak tartanánk egy olyan törvényt, amely egy félig megépült ház lerombolását csak azért engedélyezné, mert az még nincs készen, vagyis ha ez a törvény csak a kész házakat védelmezné?! Vagy mi másnak vélhetnénk azt az helyzetet, amelyben egy utasszállító repül gépet startjának kezdetén, amikor az még csak 30 km-es sebességgel halad a földön, azért mondanánk értéktelen autóbusznak, mert az - úgymond - még nem tud repülni. Az új emberi élet keletkezésekor egyetlen komoly, nagy és egyúttal csodálatos ugrást ismerünk: ez pedig a fogamzás! Ennek során egy soha nem volt, és a jöv ben sem megismételhet egyediséget mutató új élet indul el, amelyben a megtermékenyített petesejt génszerkezete immár magában hordozza a leend egyed élettani és szellemi tulajdonságait. Ez egyike azoknak a hétköznapi csodáknak, amelyhez az emberi értelem nem ér fel, s amelyeket csak azért nem szemlélünk csodaként, mert annyira mindennaposak, hogy azokat kézenfekv nek, természetesnek vesszük. . Az abortuszpártiak közül sokan - tudományon kívüli okoktól mozgatva - csak bizonyos fejl dési foktól számítják az emberré válást. Némelyek bizonyos szervek meglétéhez kötik az emberséget, mások a tudattól teszik azt függ vé. Ezek a kísérletek azonban sorra saját dugukba d lnek, mert az abortuszra kerül magzatnak minden lényeges szerve, m ködése megvan már, legfeljebb csak - általunk megtapasztalható - tudata nincs. Ezzel kapcsolatban az egyik napilapunkban az újságíró úgy okoskodott, hogy ha már egy tudat nélküli agyhalottat a világi és erkölcsi törvények alapján sem kell már tovább kezelni, szerveit szervkivételre fel lehet használni, miért ne lehetne megsemmisíteni a tudattal még nem rendelkez ébrényt? Kár, hogy elfeledte, hogy az agyhalál állapotában végérvényesen hiányzik a tudat, míg a magzatgyermek olyan, fejl désben lév él lény, akinek - ha most még nincs is - a jöv ben lesz, s t számunkra is megtapasztalható módon egyre inkább kibontakozik a tudata, akárcsak az átmeneti eszméletvesztéssel járó koponyasérültnek, akit nyilvánvalóan nem ölhetünk meg csak azért, mert átmenetileg nincs tudatánál. Szokás a feministákra támaszkodva a személyiségi jogokat tanúul hívni mondván, hogy az a n elidegeníthetetlen emberi joga, hogy a testével szabadon rendelkezzen. E jogát természetesen senki sem vonja kétségbe. Így például szabadon t zhet a fülébe, orrába, nyelvére vagy a köldökére gy r ket, ékszereket, bizsukat, vagy akár le is vághatja egyik fülét vagy az ujjait. De ugyanezt már nem teheti meg a magzatgyermekkel, mert a magzat nem az teste! A magzat csak vendégségben és átmenetileg tartózkodik az anya testében, különbözik az anya testfelépítését l, fele részben az apa génjeit hordozva mindkét szül t l eltér , új biológiai egyed: személy. Akkor valóban minden n szabadon rendelkezik a testével, amikor a másállapotba esés lehet ségét is vállalva szabad utat enged a megtermékenyülésnek. De ha

az áldott állapot bekövetkezik, akkor ez a jog már nem áll fent. Az abortuszpártiak voltaképpen a Hauff által elbeszélt spessarti fogadó gyakorlatát emelik törvénnyé, ahova el bb befogadták a vendégeket, majd kirabolva megölték ket. Ráadásul a természetes erkölccsel ellentétben az anya, akinek magzatát óvni, védeni és táplálni kellene, s akir l oly sok szép himnuszt énekeltek már meg a költ k, s akiket még a legelvetemültebb gonosztev k sem engednek bántani, mert az anyaság szent, tehát az anya saját gyermekére mond halálos ítéletet. Ne feledjük, hogy az egyéniséggel kapcsolatban nem csak személyiségi jogok léteznek, hanem családi és társadalmi kötelességek is, amelyek az el z ekkel szemben eltér érdekeket képviselhetnek. Az áldott állapot feletti ilyen rendelkezés gyakran már túlmutat az egyén illetékességi körén, s annak megszakítását a társadalom érdekében meg lehet tiltani. Az abortusz legf bb pártolói a magukat liberálisnak nevez , attól azonban meglehet sen eltávolodott teoretikusok. Bár a szabadgondolkodó eszmerendszernek igen sok értékes áramlata is van, a magyar ugaron termett és nevel dött liberálisok sajnálatosan elfelejtik, hogy az asszonynak adott abortusz-szabadsággal voltaképpen a magzatgyermek szabadságát korlátozzák, márpedig az egyik ember szabadságát nem jogos, még kevésbé etikus egy másik egyed életének kioltásával legalizálni. A magzat megszületéshez való jogát nem olthatja ki az anya önrendelkezési joga, amelynek szabad akaraton alapuló érvényesülését illet en szintén lehetnek kétségeink. De e "szabadgondolkodók" a szabadság mellett lábbal tapossák a testvériség és egyenl ség eszméjét is, hiszen a gyengébb testvért az életükkel egyenl életjogának elismerése helyett inkább megölni, mint megsegíteni, gyógyítani késznek mutatkoznak. A tolerancia jelszavát pufogtatók egyszer en nem t rik egy eszmerendszerükbe nem ill en kezd d új élet jelentkezését. A szeretkezéssel felel tlenül játszó asszonyok valójában lemondanak saját testük méltóságáról, elkótyavetyélik féltett kincseiket, s miközben önnön lényük felszabadítását hirdetik, (vagy képzelik), akaratlanul is közprédára (közhasználatra) bocsátják a testüket, ezzel éppenséggel lealacsonyítják azt. Eközben - az esélyegyenl ség elvét megcsúfolva minden jogából kirekesztik az apát. Jól látható tehát, hogy ezek a hitük szerint liberálisan gondolkozó n k s azok politikai hát- és el védei mindenekel tt magával a liberalizmussal kerülnek szembe, mert annak logikai csapdájába, részleges vakságába esnek. Széls séges individualizmusukkal csak az így valóban magányossá és elszigeteltté tett n individuális érdekeit tartják szem el tt. Végezetül pedig a "cél szentesíti az eszközt" abszurdumát vallják. Szomorú, hogy képtelenek felel sséget vállalni a saját cselekedeteikért, s az abortusztól - jobb híján - azt várják, hogy megmenekülhetnek saját tetteik következményét l. Napjainkban annak is tanúi lehetünk, mily nagy buzgalommal tevékenykednek az állatvéd k, akik a védtelen állatokat s azok jogait világnézeti megfontolástól független emberiességb l védik. Némelyek közülük az állatokat az emberrel egyenrangú, Isten által létrehozott teremtményként tisztelik. De ha az állatvéd k jogosan ítélik el a fészekrablókat, az állatkínzókat, mennyivel nagyobb védelem illetné meg a magzati életkorú embereket?! A testtel való szabad rendelkezéssel kapcsolatban olykor a legképtelenebb érvek olvashatók. A Világosság cím lapban például egy 1992-ben megjelent cikk azt kívánta bizonyítani, hogy az anya még akkor is jogosult abortuszt végeztetni, ha a magzatot embernek ismeri el, s ha ezzel a magzat elpusztul, mert a n rendelkezik saját testével. A szerz Jarvishra hivatkozva leír egy elképzelt esetet, amelyben egy híres heged m vész veséje 9 hónapra leáll. Feltételezi, hogy csak úgy menthet meg a m vész, ha erre az id tartamra valakivel összekötnék a keringését, s a partner veséje választaná ki a salakanyagokat. A Zenebarátok Egyesülete e célból el is raboltat egy n t, akit elaltatnak, majd keresztezett keringéssel összekapcsolták a m vésszel, akit kész helyzet elé állítottak. A cikkíró szerint ilyen esetben az álmából magához tér asszonynak még akkor is joga van ezt az állapotot m vileg megszüntetetni, ha ezzel a heged m vész halálát okozná. Ugyanígy joga van a n nek a magzattól való "elválasztásra", akinek - akárcsak a heged m vésznek - hiába van joga az

életre, nincs azonban joga más testének felhasználására. Ez a magzatot él sköd parazitának beállító, szarvasokoskodással kiizzadt tanmese azonban nem számol azzal a lényeges különbséggel, hogy a teherbe esett n t nem akarata ellenére, nem narkózisban "szepl sítik meg", hanem e feln tt, érett személy a szabad akaraton alapuló nemi aktussal az örömszerzés mellett tudatosan vállalja a megtermékenyülés lehet ségét is. Éppen olyan ez, mintha a tanmesében szerepl n a heged m vésszel sajátos téttel járó szerencsejátékot játszott volna, s ennek elején vállalta volna, hogy vesztés esetén a testét, keringését összekötik a zenem vésszel. Tudathasadásos korban és társadalomban élünk. Mert vajon mi másnak nevezhet az, hogy egyfel l - nagyon helyesen - védjük, gondozzuk a gyermeket, számára szociális kedvezményeket biztosítunk, bölcs déket, óvodákat és iskolákat m ködtetünk, ugyanakkor kivégezzük a még meg nem született gyermekeket? Helyes, hogy a világra jött testi fogyatékosoknak esélyegyenl séget igyekszünk biztosítani a hivatalokban, a közlekedésben stb., de ugye nem az, ha a fogyatékosnak diagnosztizált, induló életeket még az anyaméhen belül elpusztítjuk?! Észbontó, hogy míg a társadalom egyik kezével halomra gyilkolja az ép magzatokat, a súlyosan károsodottak számára költséges Perinatális Intenzív Centrumokat (PIC-eket) m ködtet. Felfoghatatlan, hogy miközben a társadalom - helyesen - megszüntette a legsúlyosabb b nöz k halálbüntetését, az ártatlan életek kioltására törvényi felhatalmazást (így mondják: "lehet séget") ad. Más szóval: az elvetemült szül vagy gyermekgyilkos b nösnek szavatolja az életét, de egy b ntelen ártatlanét minden további nélkül hajlandó kioltani. Ha egy újszülöttet a kukába vagy emészt be dobnak, hetekig szörnyülködik a széplelk újságíró had, de ugyan k megkérd jelezhetetlen szabadságjognak fogják fel, ha ezt a gyermeket néhány hónappal korábban, magzatként ölik meg. Velük együtt sokan elfelejtik, hogy a demokráciának ez a szabadságfelfogása idegen a természetjog id tlenségén alapuló erkölcst l, s hogy a liberális jelszavak eltulajdonítói így könnyen a kocsmafilozófia szólamainak szintjére süllyednek. Ha ugyanis az általuk értelmezett demokratikus akaratnyilvánításon múlna, akkor bizonyára nem fizetnénk adót, nem váltanánk autóbuszjegyet, a diákok nem vizsgáznának, stb. Az erkölcsben nem szabad széls ségesen pragmatikus megoldásokat választani, mert az etika, mint az acél, csak egy ideig hajlítható, kés bb már törik. Minden törvénynek, jogi rendszabálynak az erkölcsre mint bels törvényre kell épülnie. Ha nem ez történik, akkor az etika pragmatikussá válik, s azáltal éppen a lényege vész el. Ezt nevezi Jáki Szaniszló, Templeton-díjas magyar tudományfilozófus a lényeg lényegtelenítésének. Nekünk orvosoknak els rend feladatunk az élet megvédése, a betegségek megel zése. Hivatásunkkal élesen szemben áll az, ha az orvos tudását és lehet ségeit ennek ellenkez jére használja. Minden emberi logikával ellenkezik, hogy most, amikor a csecsem halandóságot soha nem remélt mértékben csökkenteni tudtuk, az orvosi tudást a leend csecsem k tömeges elpusztítására használják fel. Az abortusz orvosi abszurduma különösen szembeötl azokban az esetekben, ahol az abortusz kapcsán valami szöv dmény keletkezik. Ez nem ritkán maradandó elváltozással, pl. medd séggel jár, de vezethet méhkiirtáshoz, s t akár halálhoz is. Márpedig az orvosnak mindig mérlegelnie kell egy beavatkozás hasznát és kockázatát, s az el nem végzésével szembeni esetleges káros következményeket. A kockázatok bizonyos esetekben egy beteg embernél a kisebbik rossz alapján vállalhatók. Ám etikai szabály, hogy minél egészségesebb az ember, annál kevesebb kockázatot vállalhatunk. B n tehát egy - mondhatni - teljesen egészséges egyénen kockázattal járó olyan orvosi beavatkozást végezni. amely gyökeresen ellentmond az orvosi hivatásnak, mert különös kegyetlenséggel öl meg egy leend embert. Az orvos gyógyításra, helyreállításra s életek megmentésére esküdött, idegen t le a rombolás, az emberi élet szándékos kioltása. A hazai jogalkotás - már az el z rendszer végórái óta - lehet vé teszi ugyan, hogy egy

orvos lelkiismereti okokra támaszkodva megtagadhassa az abortusz elvégzését, ám ez a gyakorlatban ma alig érvényesül. Sajnos többnyire az történik, hogy az az orvos, aki nem ért egyet az abortusz magzatgyermeket pusztító beavatkozásával, eleve nem megy szülészn gyógyásznak. Ezáltal e szakma irányában sajátos kiválasztódás érvényesül, amely már eleve mintegy kiközösíti magából azokat, akik az abortuszt nem tudják életvéd erkölcsi meggy z désükkel összeegyeztetni. Pedig sok múlik az orvosokon, akiknek testületileg meg kellene tagadniuk ezt az életidegen, s az orvosi hivatástól is idegen beavatkozást. A terhesség-megszakítást, mivel nem gyógyító beavatkozás, semmiféle társadalombiztosítási támogatás, de még kedvezmény sem illethetné meg. Ha erre költjük a pénzt, becsapjuk a betegség esetére szolidaritásból fizet hozzájárulókat, s annyival kevesebb pénz jut az igazán betegek kezelésére, gyógyszerére, amennyivel egy egészséges "terhes" abortuszára költöttük el a pénzt. Albert Schweitzer szerint "az igazán erkölcsös ember szemében minden élet szent, még az is, amely emberi szempontból alacsonyabb rend nek t nik." Az édesanya nem lehet saját magzata vérbírája, az orvos pedig - ha mégis megtörténne - nem lehet ennek az ítéletnek a végrehajtója. Nem kétséges, hogy az orvos évezredeken át az élet ügyvédje volt, s hogy neki a halál kultúrája helyett ma is az élet kultúráját kell választania! Az emberiségnek esélyt kell biztosítania önmaga számára a túlélésre. A környezet (természet) és az ember szeretetén (óvásán, kímélésén, helyreállításán) túl ennek legf bb eszköze a jóság gyakorlása, ami Schweitzer szerint nem más, mint "életeket megtartani, támogatni, kiteljesíteni." Ezt várja el t lünk édes hazánk, a zsidó-keresztény kultúra, a természetes erkölcs, az orvosi hivatás, de a jöv évezred is. * Elhangzott az Alfa Szövetség, a Magyar Egészségügyi Társaság és a Pacem in Utero Egyesület szervezte Az orvos és az abortusz cím konferencián. [Vissza]

© 2001, Magzatvéd Társaság

II. évfolyam, 1. szám 1998. Tavasz (24-29. oldal)

Radácsi László: Az arisztoteliánus gazdaságetika alapjai* Témák: Arisztotelész, arisztoteliánus, etika, gazdaságetika, modern, gazdaság A gazdaságetika mára klasszikusnak számító tankönyveit, szöveggyûjteményeit átlapozva az a benyomása támadhat az olvasónak, hogy a gazdaságetikai problémák leírására, elemzésére és megoldására alkalmas etikai rendszerek küzdelmében mindössze két morálfilozófiai hagyomány verseng. A következményetika (konzekvencializmus) és a deontológia olymértékben "uralják" a gazdaságetikai diskurzust, hogy kétségkívül álláspontjának részletes indoklására kényszerül az, aki egy harmadik irányzat, az úgynevezett arisztoteliánus etika(1) relevanciájára kívánja felhívni a figyelmet. Ezért (is) érdemes talán messzebbrõl indítani az elemzést, és elõször röviden bemutatni az arisztoteliánus és az említett másik két etikai rendszer között fennálló legfontosabb különbségeket. Az elméletek összehasonlítása vezethet ugyanis ama következtetések levonásához, melyek már a gazdasági cselekvések és cselekvõk megértése szempontjából is érdekesek lehetnek. A tanulmányt egy lehetséges arisztoteliánus gazdaságetikai kutatási program vázlata zárja. Az arisztoteliánus etika fent említett - normatív gazdaságetikai elméleteket illetõ - háttérbe szorulásának ellentmondani látszik az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben kétségkívül megélénkült a filozófus-közösség érdeklõdése eme hagyomány iránt.(2) Az erény-etika azonban egészen a legutóbbi évekig nem talált olyan követõkre, akik az elméleti rendszert gazdaságetikai problémákra alkalmazták volna.(3) Néhány szerzõ eme hiány egyik lehetséges okaként Arisztotelész lesújtó véleményét jelöli meg, melyet a nyereségszerzést célzó gazdálkodási tevékenységgel kapcsolatban alakított ki (McCracken et al. [1998]).(4) Mások szerint viszont az arisztotelészi etika legfõbb gyengéje éppen az, hogy nincs mondanivalója a személyes szférán túlmutató (például intézményi környezetben felmerülõ) problémákat illetõen (Louden [1984]). Ez utóbbi nézet szerint tehát az erény-etika hívei hallgatásra vannak kárhoztatva a közösségi szinten megjelenõ etikai konfliktusokkal kapcsolatban. Az eme álláspontban (is) megfogalmazódó félreértés jól illusztrálja az erény-etika és a modern etikai elméletek(5) összehasonlítását célzó alábbi rövid elemzés szükségességét.

A modern etikai elméletek és az erény-etika tradíciójának összehasonlítása Az erény-etika legtöbb kortárs követõje a modern etikai elméletek gyengéinek bemutatásán keresztül érvel az arisztoteliánus elmélet mellett, s ezen problémák kiküszöbölésére alkalmas rendszerként festi le az egyetlen valós alternatívának tartott erény-etikát (Dondorp [1994]). Melyek tehát az etika modern elméleteiben rejlõ közös problémák arisztoteliánus szemmel nézve? Eme modern etikai elméletek (1) a moralitás értelmezési területét túl szûken jelölik ki. A morál szerepére vonatkozó "Mit kell tennem?" modern kérdése azt sugallja, hogy nem fogadják el erkölcsi vezérmotívumként a "Milyen emberré kell válnom?" kérdésben megfogalmazódó személyességet, mely a cselekvés értékelésének konkrét, egyéni dimenziója. (2) Morális dilemmák és konfliktusok esetén absztrakt etikai elvek dedukciójával keresik a megoldást, mely episztemológiai jellegû nehézséget jelent. Eszerint etikus cselekvés csakis

következményeire terjed ki. A gazdaságetika számára azonban egyik megközelítés sem elégséges. A gazdaságetika egyik legfontosabb problémáját ugyanis éppen a vizsgálat legmegfelelõbb egységének, a kutatási terület határainak és fókuszának megválasztása jelenti. (...) A modern gazdálkodás integráló vagy központi egysége ... nem az egyéni vállalkozó vagy a fogyasztó, sem pedig a rendszer, ... ez az egység a vállalat. ... Bár továbbra is az a véleményem, hogy a felelõsség hordozója elsõsorban az egyén, a modern gazdaságban az egyén nem szociális vákuumban cselekszik. ... Bár a gazdaság szereplõi továbbra is egyénként felelõsek, de egyénileg a vállalatok keretei között felelõsek, azaz felelõsségüket nagyban a szervezeti szerepek és kötelességek - többek között a profitelvárás - határozzák meg. A szervezetek szerepeit és kötelességeit pedig a szélesebb közösség befolyásolja, amely számára ... a profitelvárás nem bír nagy jelentõséggel." (Solomon [1992b], 319-320. old.)(7) Vizsgáljuk most meg, mily elõfeltevésekbõl vezeti le Solomon az erényeket! A szerzõ hat ilyen premisszát jelöl meg: (1) a vállalat elsõsorban közösség (s nem a hobbesi vagy a darwini "mindenki mindenki ellen" világában élõ egyének halmaza); (2) az erényesség(8) egyben kiválóságra való törekvést is feltételez (azaz nem elegendõ az egyik vagy másik etikai rendszerben megfogalmazott racionális szabályok puszta betartása); (3) az erény-etikában központi jelentõségû a tény, hogy konkrét szervezetekben konkrét emberek konkrét szerepekkel vannak felruházva, mely szerepek prima facie kötelességeket rónak rájuk(9) ; (4) a szerepek és a belõlük fakadó felelõsségek, illetve az ezekre épülõ erények között az integritás "meta"-erénye teremt összhangot; (5) az ítélõképesség szerepe sokkal hangsúlyosabb, mintsem hogy az bizonyos általános elvek absztrakt értelmezését jelentené; s végül (6) szerepeink integrálása (de legalábbis harmonizálása) biztosítja az élet "egészként" történõ megélését és értelmezését, mely holisztikus felfogás megóvhat a Schiller - majd késõbb Marx - által is leírt elidegenedéstõl. Ezek jelentik tehát azon elvek és elõfeltevések halmazát, melyekbõl levezethetõk a gazdasági cselekvések terepére alkalmazott erények. Solomon, többek között, a következõ - nem feltétlenül csak a gazdasági cselekvésben releváns, de ott kitüntetett jelentõséggel bíró erényeket javasolja megfontolásra: õszinteség, lojalitás, tisztesség, bátorság, megbízhatóság, jóindulat, érzékenység, segítõkészség, kooperativitás, mértékletesség, nyitottság, optimizmus, tolerancia, ésszerûség, taktikai hajlam, kitartás.(10)

Az erényes vállalat Bár Solomon érdeklõdésének középpontjában (mondhatni jó arisztoteliánusként) a közösségbe ágyazott egyén áll, a fenti alapvetésbõl levezethetõnek tûnik az "erényes szervezet" definíciója is. Eszerint a jó szervezetet egyrészt erényes egyének alkotják, másrészt pedig elõsegíti tagjai erényessé válását. Némileg általánosítva ezt a két feltételt, megfogalmazhatjuk az etikus szervezet definícióját is: Etikus az a szervezet, melyben az etikus (erényes) viselkedés elvárt és követett norma, az elvárt magatartást pedig hatékony mechanizmusok segítik elõ, illetve adott esetben akár ki is kényszerítik.(11) Az etikus viselkedés nemcsak az egyén sajátja, hanem a szervezeté is.(12) A vállalati etika kutatói számára az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy miként lehet a fenti - vagy esetleg más morálfilozófiai gyökerekbõl táplálkozó egyéb - definíció alapján, annak megfelelõ operacionalizálását követõen, a vállalati szervezetfejlesztés számára értelmezhetõ elveket, módszereket, gyakorlati lépéseket levezetni. Bár a gazdaságetika kutatóinak nem feladata menedzsment-eszközök kifejlesztése, amennyiben azonban mégis konstruktív tudományként(13) értelmezzük a kutatási területet, úgy annak képesnek kell

valamiféle racionális szabályrendszernek való megfelelés eredménye lehet. (3) A "helyes" (right) elsõdlegességét vallják a "jó"-val (good) szemben (Rawls [1997], 46-47. old.), azaz a morálisan helyes levezethetõ a társadalmi moralitás szabályaiból és elveibõl, anélkül hogy az "ember számára jó" (human good) tartalmáról bármit is állítanánk. (4) Statikusak, azaz a cselekvés morális tartalmát vizsgáló egyén minden cselekedete elõtt "nulláról indul". Eszerint - morális szempontból - mind a cselekvõ múltja, mind pedig a cselekedethez vezetõ folyamat lényegtelen. Mindezekkel szemben az erény-etika elmélete szerint (1) nem választható ketté egyéni és társadalmi szint a moralitás szempontjából. A kritizált elméletek reduktivista beállítottságával szemben (Pincoffs [1986], 70. old.) itt a cselekvõk identitása - diszpozícióik, érzelmeik, elkötelezettségeik, múltjuk stb. - morális szempontból fontos elemzési egységet képez (Arisztotelész [NE, 2. könyv]; Williams [1985]; Pincoffs [1986]; Blum [1990]). (2) A morális érvelés kapcsán - a kritizált elméletek deduktivista álláspontjával szemben - itt a morális ítélet és a morális képzelõerõ az elsõdleges. A morális érvelés nem egyszerûen elvont elvek alkalmazása konkrét szituációkra, hanem a gyakorlati bölcsesség (practical wisdom) megnyilvánulása: az egyén morális fejlõdése során szerzett ítélõképességének erkölcsi érzékenységre épülõ kamatoztatása (Nussbaum [1985]). (3) Semmilyen etikai elmélet nem hallgathat arról, hogy mi számít értékesnek és fontosnak az emberi életben. A "jó" elmélete tehát elõnyt élvez a "helyes"-rõl ítéletet alkotó szabályokkal szemben (Foot [1978]; MacIntyre [1981]; Williams [1985]). Az álláspontot képviselõ filozófusok többsége ugyanakkor elveti mind az "emberi jó" objektivista (valamilyen örökké érvényes "jó" feltételezésén alapuló), mind pedig az egyén kizárólagos integritására építõ nézeteit. Ehelyett az egyén számára morálisan értékes "jó" kialakulását a közösség tevékenységeiben és kapcsolataiban történõ részvételhez kötik (Solomon [1992]; Dondorp [1994]; Hartman [1996]). (4) Az emberi élet egymással összefüggõ cselekedetek sorozata. Ennek megfelelõen az egyes cselekedetek egy morális fejlõdési folyamat állomásait jelentik, így a jelenbeli tettek múltbeli tettek eredményeiként (is) szemlélhetõk (Dondorp [1994]; Koehn [1995]). Összefoglalásként megfogalmazható, hogy a modern etikai elméletekkel szemben az erényetika a moralitás - több szempontból is - gazdagabb képét vázolja fel: a Thomas Nagel által propagált "sehonnan szemszögét" (view from nowhere) felváltja az etikai döntések terrénumát jellemzõ - érzelmekkel és elkötelezettségekkel (múlttal) rendelkezõ - közösségben élõ hús-vér emberek gyakorlati bölcsességre való törekvése.

Az arisztoteliánus gazdaságetika alapjai Az összehasonlítás után rátérhetünk annak vizsgálatára, hogy mivel gazdagíthatja az arisztoteliánus etika a gazdaságetikát. A következõkben elsõsorban Robert Solomon (1992a és 1992b), valamint Edwin Hartman (1996) mûveire támaszkodva vázolom fel az erény-etikára épülõ gazdaságetika körvonalait. Amint láttuk, az arisztoteliánus megközelítés egyik legfontosabb sajátossága, hogy az erényeket a konkrét gyakorlatból véli levezethetõnek. Nagyon is eme hagyomány szellemiségéhez tartozik tehát Solomon azon próbálkozása, hogy felvázolja a modern gazdaság szereplõi számára fontosnak tartott erények listáját. Bár ezen erények az egyénre vonatkoznak, Solomon amellett érvel, hogy a gazdaságetika szempontjából legfontosabb elemzési egység maga a vállalat, illetve a szervezet(6) : "A közgazdászok természetszerûleg leginkább a rendszerekkel és a rendszerekre vonatkozó elméletekkel foglalkoznak, míg az etika mûvelõinek érdeklõdése leginkább az egyéni magatartásra, annak motívumaira és

lennie a gyakorlati szakemberekkel (menedzserekkel, tanácsadókkal) történõ kommunikációra. Jelen tanulmány keretei között természetesen nincs mód "az arisztoteliánus vállalatkép" részletes felvázolására, de megfogalmazhatunk néhány - egyelõre még igen általános, de a gyakorlatra történõ "lefordíthatóságot" szem elõtt tartó - szervezetfejlesztési elvet: (1) az etikára hangsúlyt fektetõ vállalatok saját normáiknak megfelelni képes egyéneket választanak munkatársul; (2) a szervezet stratégiai célnak tekinti az alkalmazottak fejlõdéséhez való hozzájárulást, nemcsak szakmai, hanem morális vonatkozásban is; (3) a szervezet semmilyen eleme (struktúra, kultúra stb.) nem késztetheti az egyéneket etikátlan cselekvésre, illetve nem válhat az etikus cselekvés megtorlásának eszközévé (különös hangsúllyal bírnak ebbõl a szempontból a bérezési és jutalmazási rendszerek, a döntéshozatal módszerei, a felsõvezetõk magatartásmintái, a szocializáció folyamata stb.); (4) a szervezetnek etikai problémák felvetésére kell bátorítania tagjait; valamint (5) olyan támogató rendszereket(14) kell mûködtetnie, melyek alkalmasak a felmerült etikai problémákban való tájékozódásra, etikai konfliktusok kezelésére. A fenti elvek nem kizárólag a vállalatok pragmatikus, etikával összefüggõ nehézségeire felvázolt útmutatók, kifejezõdik bennük a moralitás "aspirációs jellege" is (Rorty [1995]). Mindezek természetesen nem csupán arisztoteliánus alapállásból fogalmazhatók meg. A bemutatott elvek arisztoteliánus jellegét az egyéni karakterfejlõdést elõsegíteni kívánó szemlélet, s a karakter fejlesztésére hangsúlyt fektetõ "jó közösség" ideája adja.

Az arisztoteliánus gazdaságetika programja Terjedelmi okok miatt nincs lehetõség az arisztoteliánus morálfilozófiai hagyomány és a gazdaságetika minden lehetséges kapcsolódási pontjának bemutatására. Az irányzat újszerûsége miatt azonban valószínûleg sok - gazdaságetikában releváns - probléma esetében még a kérdések sem fogalmazódhattak meg olyan szinten, ahogyan az például a kanti etika esetében lehetséges. Ha az erény-etika felhasználása ígéretes út (dolgozatomban legalábbis emellett próbáltam érvelni), akkor a következõ területek igényelnek kiemelt figyelmet: - a gazdálkodás modern (kapitalista) intézményrendszerére vonatkozó etikai reflexiók(15) , - a gazdálkodásra épülõ rendszerek és a társadalom egyéb rendszereinek kapcsolata (más szóval a "jó közösségek jó közösségének" etikája), - a neoklasszikus közgazdaságtan arisztoteliánus kritikája, - a "vállalat mint jó közösség" metafora értelmezése, valamint - az egyéni és szervezeti erények kutatása. A fenti lista korántsem teljes: természetesen további problémák arisztoteliánus elkötelezettségû elemzésére is szükség van. A problémafelvetéssel mindössze néhány kulcsterület bemutatása volt a célom. Befejezésként egy újabb, Solomontól származó idézetet ajánlok a tisztelt Olvasó figyelmébe, mely az erény-etika hagyományait folytató gazdaságetikai kutatásokhoz mintegy mottóul is szolgálhatna. Bár a szerzõ itt kifejezetten a szûkebben értelmezett üzleti életrõl beszél, gondolatainak érvényessége könnyen általánosítható: "A gazdaságetika arisztoteliánus értelmezése végsõ soron arra az alapeszmére épül, hogy - bár az üzlet világának sajátos célrendszere és módszerei vannak, az üzleti életben dolgozók pedig sajátos megfontolásokkal, lojalitásokkal, szerepekkel és felelõsségekkel bírnak - nem létezik külön 'üzleti világ', amely

független lenne a benne élõ emberektõl. Az üzleti világ szereplõinek egyéni integritása meghatározza a szervezetek integritását és viszont. Meglehet, az arisztoteliánus gazdaságetika csak egy újabb lehetõség annak kimondására, hogy az ember fontosabb a profitnál." (Solomon [1992a], 338. old.)

Rawls, J. [1997]: A társadalmi igazságosság elmélete; Osiris, Budapest

HIVATKOZÁSOK

Rorty, A. O. (szerk.) [1980]: Essays on Aristotle's Ethics; University of California Press, Berkeley

Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika; Európa, Budapest, 1997

Rorty, A. O. [1995]: The Many Faces of Morality; in: Midwest Studies in Philosophy, Volume XX., 67-82. old.

Blum, L. A. [1990]: Vocation, Friendship, and Community: Limitation of the PersonalImpersonal Framework; in: Flanagan-Rorty (szerk.) [1990], 173-197. old. Dondorp, W-J. [1994]: The Rehabilitation of Virtue; Vrije Universiteit, Schiedam Duska, R. F. [1993]: Aristotle: A Pre-Modern Post-Modern? Implications For Business Ethics; Business Ethics Quarterly, Vol. 3, Iss. 2., 227-250. old. Flanagan, O. - Rorty, A. O. (szerk.) [1990]: Identity, Character, and Morality; The MIT Press, Cambridge, MA Foot, Ph. [1978]: Virtues and Vices and Other Essays; Oxford University Press, Oxford French, P. A. (szerk.) [1988]: Ethical Theory: Character and Virtue; University of Notre Dame Press, Notre Dame Hartman, E. [1996]: Organizational Ethics and the Good Life; Oxford University Press, NY Horvath, C. M. [1996]: Macro and Micro: The Emerging Field of Organizational Ethics; The Online Journal of Ethics (http://condor.depaul.edu/ethics/m&m.html, 1996. december) Koehn, D. [1992]: Toward an Ethic of Exchange; Business Ethics Quarterly, Vol. 2., Iss. 3., 341-355. old. Koehn, D. [1995]: A Role for Virtue Ethics in the Analysis of Business Practice; Business Ethics Quarterly, Vol. 5., Iss. 3., 533-539. old. Louden, R. B. [1984]: On Some Vices of Virtue Ethics; American Philosophical Quarterly, 21, 227-236. old. MacIntyre, A. [1981]: After Virtue; Duckworth, London McCracken, J. - Martin, W. - Shaw, B. [1998]: Virtue Ethics and the Parable of the Sadhu; Journal of Business Ethics 17, 25-38. old. Nussbaum, M. C. [1986]: The Fragility of Goodness; California University Press, Cambridge, MA Pincoffs, E. L. [1986]: Quandaries and Virtues; University Press of Kansas, Lawrence

ethics) azoknak az etikai szempontból releváns problémáknak a vizsgálata, amelyek abból fakadnak, hogy a szervezetek befolyásolják tagjaikat, a tagok pedig befolyásolják egymást és a szervezetet". (7) A gazdálkodás rendszer-, illetve társadalmi szintjére vonatkozó elemzésekben az erényetika hívei számára az az arisztotelészi elv jelenti a kiindulópontot, miszerint a gazdálkodás "jó"-sága nem független a szélesebb közösség számára értéket jelentõ erényektõl. Nem létezhet tehát olyan gazdasági erény, melyet a szélesebb közösség az erény hiányaként értékelne. Az "amorális gazdasági rendszer" és az "amorális üzleti élet" tehát nemcsak veszélyes fikció, de az arisztoteliánus elmélet keretei között értelmetlen is. (8) A görög eredetiben aréte, ami egyaránt jelenthet erényt és kiválóságot. (9) E kötelességek tehát kontextus-függõk, s az etika számára éppen az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy a szerepkonfliktusokból (azaz a különféle legitim érdekeknek való megfelelni vágyásból) fakadó etikai dilemmákban eligazítást nyújtson. (10) Ehelyütt nincs lehetõségem kitérni az egyes erények létjogosultságának és fontosságának elemzésére. A gazdaságetikai kutatások számára azonban fontos teendõként kínálkozik a fenti lista kritikai értékelése, és az egyes erények jelentõségérõl folytatott vita szempontjainak továbbfejlesztése. (11) A büntetés, a kényszerítés, sõt, a "javíthatatlanok" esetében a közösségbõl való kizárás lehetõségét Arisztotelész is elfogadja (NE, 1180a) (hivatkozás a nemzetközi szakirodalomban használatos Bekker-féle Arisztotelész-kiadás alapján). (12) A szervezeti etika arisztoteliánus megközelítése ebben az esetben egy olyan metaforát kínál, amely jól mutatja a szervezeti környezet (a struktúra és kultúra) fontosságát. Eszerint a szervezetek formális és nem formális elemei együttesen jelentik a szervezet "karakterét" (Wilbure [1984]), melynek fejlesztése alapvetõ fontosságú a "jó élet" érdekében. (13) A gazdaságetika konstruktív jellegérõl lásd Zsolnai (1995). (14) Ilyen támogató rendszerek például "etikai intézmények" kialakításával valósíthatók meg (lásd Radácsi [1997]). (15) Koehn 1992-es munkája ígéretes tapogatózás a "csere etikájának" felvázolására.

Radácsi L. [1997]: Az etika vállalati intézményesítésének eszközei; in: Boda Zs. - Radácsi L.: Vállalati etika; Vezetõképzõ Intézet, Budapest, 1997, 170-184. old.

Solomon, R. C. [1992a]: Ethics and Excellence; Oxford University Press, NY Solomon, R. C. [1992b]: Corporate Roles, Personal Virtues: An Aristotelian Approach To Business Ethics; Business Ethics Quarterly, Vol. 2, Iss. 3., 317-339. old. Wilbure, J. B., III. [1984]: Corporate Character; in: Hoffman, W. M. - Mills Moore, J. Fedo, D. A. (szerk.): Corporate Governance and Institutionalizing Ethics; Lexington Books, Lexington, MA, 1984, 173-184. old. Williams, B. [1985]: Ethics and the Limits of Philosophy; Fontana, London Williams, B. [1993]: Shame and Necessity; University of California Press, Berkeley Zsolnai L. [1995]: A gazdaságetika rendszere; in: Új utak a közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben; Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 758-760. old.

Lábjegyzetek: *Jelen tanulmány - a szerzõ tudomása szerint - az elsõ magyar nyelvû kísérlet az arisztoteliánus etika gazdaságetikai elméletként történõ értelmezésére. Az itt kifejtett gondolatok ezért néhány ponton szükségképpen kiforratlanok. Az esetleges pontatlanságokért az olvasó elnézését kérem. (1) A következõkben az "arisztoteliánus etika" és az "erény-etika" kifejezéseket azonos értelemben használom. (2) A legtöbbet hivatkozott mûvek közül néhány: Foot (1978); Rorty (1980); MacIntyre (1981); Williams (1985), (1993); Nussbaum (1986); Pincoffs (1986); French (1988); Flanagan-Rorty (1990). (3) A két legjelentõsebb arisztoteliánus gazdaságetikai mû: Robert Solomon (1992a) és Edwin Hartman (1996). (4) Arisztotelész csakis a háztartás fenntartására szolgáló gazdasági tevékenységet ismerte el legitimként (erényesként), míg a nyereségszerzésre irányuló tevékenységet igazolhatatlannak tartotta, és a lopással tette egyenértékûvé. (5) Az erény-etika hívei szerint a legfõbb problémák tekintetében nincs lényeges különbség a következmény-elvû és a deontologikus etikák között, ezért a továbbiakban "modern etikai elméletek" alatt eme két hagyományt értem. (6) Charles M. Horvath (1996) amerikai kutató szerint a "szervezeti etika (organizational

http://semmelweis.tripod.com/birhippo.html Mottó: "Az egyiken látszott, hogy nagy el de Hippokratész, ki a természetet az emberérdek hálójába sz tte," (Dante, Isteni színjáték, Purgatórium, 29,136)

Az id számítás el tt 460 körül született Hippokratész az évszázadok során egy olyan orvosi eszményképpé növekedett, amely vonzó emberségével mindinkább elhomályosította az égi köldökt l takart aszklépioszi mítoszt. Ebben a tekintetben a medicina kivételesen el nyös helyzetbe került a többi mesterséggel szemben. Hippokratész és tanítványainak szellemi hagyatékából, a Corpusból /Corpus Hippocraticum/ közvetlenül átélhetjük az orvossá válás rögös útját, a szükséges tudás megszerzésének és megszilárdításának nehézségeit, a gyakorlat buktatóit, az orvos-beteg kapcsolat bonyolult problematikáját. Ezekben az írásokban hivatásunk valamennyi lényeges kérdése felvet dik. Akkoriban az orvosi ismereteket az sempíriából évezredek óta összegy lt és átörökített megfigyelések tömege alkotta. Többnyire helytálló és általánosítható észlelések, amelyek lecsapódtak a Corpus sok száz aforizmájában is. De az egyedi adatok füzéreit az elmélet keresztfonalaival lehetett csak szilárd sz ttessé tömöríteni. Miként a létezés nagy kérdéseir l, az egészség-betegség állapotról is ki kellett alakítani valamilyen magyarázatrendszert. Hosszú út vezetett el az seszmélés animisztikus hiedelmeit l a nagy ókori kultúrákba ágyazott orvoselméleti rendszerekig. De ezekbe az elméletekbe többé-kevésbé belekeveredtek teológiai jelleg magyarázatok vagy csodás elemek is. Els ként az ógörögök vállalkoztak a természeti jelenségekben fellelhet törvényszer ség következetes felkutatására és elfogadására. Az orvostudományban ez az elv a hippokratészi Corpusban valósult meg. Tudvalev , hogy Hippokratész a gazdag hellén természettudományos örökségb l, közvetlenül pedig Alkmaion tanításaiból merített, amikor a klasszikus nedvkórtant a medicina egyik alaptételeként alkalmazta és mindenre kiterjed érvénnyel kifejtette. Miután egy leegyszer sített archaikus rendszerezés jegyében meghatározzák a világot alkotó " selemeket" (föld, leveg , víz, t z) és az " smin ségeket" (hideg, meleg, nedves, száraz), sorsdönt kérdésként vet dött fel, hogy miként élhetünk együtt a legkedvez bben e mindenütt jelen lev anyagokkal és hatásaikkal. Ez pedig szorosan összefüggött azzal, hogyan illünk bele a természet egészébe, az anyagok és mozgások együttesébe. Az egyik hippokratészi evidencia, hogy egylényeg ek vagyunk a környezetünkkel, amelynek részecskéi folytonosan belénk hatolnak. Meghatározzák alkatunkat, nemcsak állagában, de magatartásunkat, reakcióink irányát, sebességét, fokozatát stb.

Minderr l számos idézet hozható: "Aki az orvosi m vészetet helyes megközelítéssel kutatja, a következ ket kell tegye. El ször is vonja meg a határát annak, hogyan hatnak az egyes évszakok. Mert azok egyáltalában nem azonosak, hanem alapjában különböz ek önmagukban éppen úgy, mint ahogyan a velük járó változásokkal összefüggésben." (A leveg r l, a vízr l, és a talajról, I.) "Azok az emberek, akik magas rideg, vízszegény hegyvidéken laknak, akiknél az évszakok igen eltér ek, természett l fogva magastermet ek kell legyenek, nagy t r képesség ek, férfias viselkedés ek, természetük nagymértékben nyers és vad. Ezzel szemben azok, akik völgykatlanban élnek, rétekben gazdag meleg országokban birtokosai, több meleg mint hideg szelet és vizet kapnak, sem nem magasak, sem karcsúnövés ek, sokkal inkább terebélyesek, húsosak, hajuk és b rük inkább sötét mint világos, kevesebb nyákot és epét tartalmaznak, férfiasság és kitartás kevésbé fészkel a lelkükben." (A leveg r l, a vízr l és a talajról, 32.) Ebben a tájékozódási rendszerben az orvos dolga figyelmeztetni a kedvez tlen adottságú helyek veszélyeire, a gyógykezelésben pedig kiegyenlíteni a kóros mérték bels egyensúlyzavarokat: "Ha valami hiba történt, úgy amennyiben az csekély, megkísérlend az el z állapot visszaállítása. Mert, ha valamely gyengeség hosszabb ideig tart, az természetellenes." (El írások, 9.) Megjelenik tehát az id faktor fontosságának tudatosítása: "Az id az, amiben a kedvez alkalom rejlik és a kedvez alkalom az, amiben kevés az id ." (El írások, 1.) Majd pitagoreus pedantérival részletezve: "A lázak, napjaik számát tekintve ugyanakkor fordulnak át, aminek következményeként az emberek kiállják azokat vagy belehalnak. A legjobb indulatú és leghatározottabb tünetekkel járó lázak ugyanis a 4. vagy ennél korábbi napon megsz nnek, a legrosszabb indulatúak és a legveszélyesebb tünetekkel jelentkez k pedig 4. napon vagy annak el tte halálos kimenetel ek. Ez tehát az els periódus végpontja." (Krízisek, 7.) Egy másik megállapítás szerint: "Akiknél igen súlyos lázas állapotban a 7.,9. Vagy a 14. napon sárgaság következik be, de a jobb hypochondrium nem keményedik meg, úgy az kedvez , ellenkez esetben aggasztó fordulat." (Krírisek, 13.) Kikristályosodik tehát az akut lázas betegségek algoritmusa, a számok tekintélyével is meger sítve. De nemcsak a kórlefolyás dramaturgiája és id mértéke tudatosodott, hanem az orvoslás történetisége, evolúciójának tudományos igény okadatolása is a Corpusban jelenik meg: "Meg vagyok gy z dve arról, hogy az egészségesek életvezetése és táplálkozása, ahogyan az most szokásos, nem fedeztetett volna fel, ha az embereknek ugyanazok az ételek és italok feleltek volna meg, mint a marháknak, a lónak és egyéb nem emberi él lénynek". "… Mégis úgy gondolom, hogy kezdetben az ember ilyen táplálékkal élt, a mai étrend ezzel szemben hosszú id alatt alakult

ki." "… Kézenfekv , hogy az emberek régebben hozzászoktak azokhoz (a durva ételekhez), mégis a legtöbben, akiknek gyengébb alkatuk volt, tönkrementek szemben azokkal, akik er sebb konstitúcióval rendelkeztek. Mint ahogyan ma is vannak, akik a nehezebb ételeket jól emésztik, mások pedig nem." "…Ezen okból kényszerültek megfelel táplálékot felkutatni, amiket mostanság magunkhoz veszünk. A gabonát pedig kihüvelyezték, rölték, végül kenyeret készítettek bel le, a kását is péppé alakították, f zték stb." "… Adhatunk-e megfelel bb elnevezést e felfedezésnek és találmánynak, mint az orvosi m vészet?" (Régi orvostudomány, 3.) Megszületik tehát a felismerés, hogy az ember a természet nyers küls dleges kényszerítésének ellenállva, értelmes manipulációval finomítja alkalmazkodását, amivel fennmaradását véd, népességét szaporítja, létformáját pedig magasabb szintre emeli. A "belgyógyászat" ebben az értelmezésében a diéta feltalálásával, a szervezetbe bevitt anyagok kontrolljával, irányításával kezd dik. si materialista valóságérzékkel, amit l a misztifikáló animista rítusokra leginkább beállított népek sem szakadhattak el teljesen a pusztulás veszélye nélkül. Azok vagyunk, azzá alakulunk, amit elfogyasztunk. Ebben gyökeredzik a kannibalizmus indoklása csakúgy, mint a tiltott fa gyümölcsének bibliai mondája. Így érthet a diéta kiemelése az orvosi esküben is. A dietetika a hippokratészi gyógyszertan kiindulópontja. Az étrendi és általában a gyógykezelései tanácsok mindig beletorkollnak az aprólékosan kifejtett nedvkórtani indoklásokba, a gyakorlat elméleti igazolásába. A Corpus-ban a hétköznapi pragmatizmus általános érvény elveken nyugvó orvostudománnyá magasodik. A sokat idézett textus szerint: "A filozófiát a medicinába, a medicinát a filozófiába kell bevinni. Mert az orvos, aki egyben filozófus is, az istenekhez hasonló." (Az illemr l, 5.) E fontos megnyilatkozás értelmezésében kissé el kell mélyednünk. A filozófia ugyanis Hippokratész számára egyrészt jelentette a jelenségek átfogó értelmi megragadásának módszerét, másrészt a filozófus egy igen magas magatartásbeli követelményt fejez ki, etikai eszménykép. Az els jelentés problematikusabb, mert közvetlenül felveti az elmélet és a tapasztalás viszonyát az orvoslásban. A bölcselkedés képességét, kedvelését, m vészetét a görög szellem fejlesztette ki és ez a folyamat éppen Hippokratész fellépésének id szakában tet zött. A kószi mester teljességgel felfogta és maga is kihasználta a logikus okfejtésben rejl óriási lehet ségeket az orvostudomány kibontakoztatásában. Ugyanakkor felismerte, hogy a túlhajtott teoretizálás következményeként eltávolodhatunk a tapasztalástól, végeredményben a természett l, ami pedig minden ismeretünk forrása. Hogy az utóbbit milyen mélyen értelmezte, az kiderül a következ idézetekb l: " Fel kell tételeznünk, hogy a természet, amely sok és sokféle dolgot mozgat és megtanít, egy benne lappangó er hatására munkálkodik.

Az intelligencia mindezt felveszi és realizálja." (El írások, 1.) Vagy még világosabban: "Az (orvosi) m vészetben a természet új kezdeményezésekre és saját maga felismerésére serkent, még miel tt a tanulás megkezd dne." (Az illemr l, 4.) Hippokratész jól tudta, hogy a medd okoskodás bénítja a józan mérlegelés képességét, alááshatja az orvosi önbizalmat. Azoknak az aggályoskodóknak, akik szerint lehetetlen az orvosi m vészetet megérteni, ha nem tudjuk mi is az ember, ezt válaszolta: "Amit err l szoktak mondani az nem annyira az orvosi m vészetre, mint inkább a festészetre tartozik. Meg vagyok gy z dve, hogy a természet megismeréséhez nem vezet más út, mint az orvosi m vészet." (Régi orvostudomány, 20.) Jól látta, hogy az orvosnak nem els sorban a filozófia elvont fogalmaival kell foglalkoznia, mert így megrekedhet a felületen mozgó általánosságokban. A gyakorlathoz köt d orvosi szemlélet alapja a részletekbe hatoló megfigyelés. Súlyosan elítélte azokat a kényelmeseket is, akik az égi hatalmukra hivatkozva igazolták agnoszticizmusukat, önkényesen lezárva ezzel a kutató értelem útját. Azokról, akik az epilepsziát "szent betegségnek" tartották az volt a véleménye, hogy ezzel csupán tehetetlenségüket álcázták. Mivel képtelenek voltak ezeken a betegeken segíteni, kitalálták, hogy ez a kórság isteni eredet . Ebb l azután következett az engesztel áldozatok, ráolvasások javaslata. Hippokratész szerint " ... ez a betegség semmilyen vonatkozásban nem t nik istenibbnek a többinél" (A szent betegségr l, 5.) A már fentebb idézett "istenekhez hasonló" jelz t úgy magyarázza, hogy a "filozófus orvosban" fellelhet kiváló tulajdonságok (önuralom, tisztaság, tapintat stb.) egyben az istenek attribútumai. Ám hozzátette: "Az orvosok hátrább állnak az isteneknél, mert az orvosi m vészetben nem hat földöntúli er ." (Az illemr l, 6.) A földön járó, az ember javát szolgáló medicina rangját el kellett ismertetni. Hippokratészt er sen foglalkoztatta az orvostudomány apologetikája, amire minden bizonnyal nagy szükség volt akkoriban. A görög gondolkodásban nemcsak a konstruktív ráció, hanem a destruktív, mindent kétségbe vonó szofisztika is tért hódított. A szkepszis az orvostudomány létjogosultságát is kikezdte. Hippokratész egyik jellemz logikai érvelése ebben a kérdésben a következ : "Mert aki orvos nélkül gyógyult sem mondhatja megalapozottan, hogy a gyógyulását a puszta véletlennek köszönheti. Mert a véletlen nyilvánvalóan a semmi. Minthogy minden történésnek okot kell keresni és az okokhoz képest a véletlen csupán egy elnevezés. Az orvosi m vészetnek azonban van és mindig lesz miértje és prognosztikája, ami annak állandóságát képezi." (A m vészetr l, 6.) De a medicina igazolására kevés volt az ilyen és ehhez hasonló fejtegetés. Az orvoslás igazi elfogadtatásához hozzátartozott egy

különlegesen igényes szakmai etika kialakítása és betartása is. Hippokratész mélyen tudatában volt ennek. Etikai tanításai az orvosi munka valamennyi mozzanatára kiterjednek. A rengeteg idevágó gondolat közül emeljünk ki néhányat. Az orvos helyes viselkedésér l: "Rendezett életet folytasson, hogy jó híre legyen. Tisztességesen, barátságosan, korrektül viselkedjék minden becsületes emberrel szemben. A kapkodás, sietség akkor sem rokonszenves, ha hasznos. Az orvos körültekint en intézkedjék, mert ugyanazok az eljárások ugyanannál a személynél csak akkor keltenek bizalmat, ha ritkán fordulnak el . Ami a magatartást illet, arckifejezése értelmes legyen, ne nézzen bosszúsan, mert embergy löl benyomást tesz. Másrészt, aki szívesen nevetgél és túlságosan vidám, az egyeseknek terhes, amit l óvakodni kell." (Az orvos, 1.) "Ami a honoráriumot illeti, tanácsolom, hogy a keménységben nem menjünk túl messzire, hanem legyünk tekintettel a páciens anyagi helyzetére, jövedelmére. Jól tesszük, ha olykor ingyen kezelünk, inkább hálás emléket keltve, mint pillanatnyi sikert elérve. Ha alkalom nyílik idegennek és arra rászorulóknak segíteni, úgy tegyük azt a legnagyobb mértékben. Mert ahol emberszeretet van, ott jelen van a mesterség szeretete is." (El írások, 2.) A rendelés és kezelés módjáról: "Ügyelni kell arra, hogy a beteget sem léghuzat, sem túl er s fény, nap ne zavarja. Az utóbbira különösen akkor, ha valamilyen szembaja van. Az ül alkalmatosságok legyenek egyenl magasak, feleljenek meg a beteg alkatának. A beteg kapjon tiszta ivóvizet, törlésre használjanak tiszta, puha kend t ..." "Minden eszköz a célnak megfelel legyen, méretben, súlyban, finomságban." (Az orvos 2.) Haraggal és megvetéssel szólt a felfuvalkodott, ostoba és erkölcstelen kollégákról:"Azok, akik a tudatlanság mélységeiben megrekedtek, nem értik az elmondottakat. Mer ezek az emberek nem valódi orvosok, hanem az emelkedett szerencselovagok. Néhány gazdag páciensüknek köszönhet en, akik betegségük megsz nése miatt örvendeznek, dupla szerencsében részesedtek: a gyógyulás bekövetkezett és a páciens elismer en szól róluk. Élvezik a sikert, de ha a beteg állapota rosszabbra fordul, csak hencegnek és elhanyagolják a m vészet megbízható tanításait éppen ott, ahol egy valódi orvos, egy igazi kolléga az erejét kipróbálja." (El írások, 7.) Ezek ilyen esetben elkerülik a szükséges konzíliumot is, aminek az etikájáról a következ ket tanácsolja: "Sohase veszekedjenek egymással a tanácskozásra egybegy lt orvosok, nem próbálják egymást nevetségessé tenni."…"Ne irigyelje az orvos a másik fölényét, mert ez a gyengeség jele lenne. bár erre a nyilvánosan tevékenyked kollégák nagy kísértést éreznek." (El írások, 8.) Összefoglalóan: "Meghatározom, mit tartok az orvosi m vészetr l. Olyan m vészet az, amely a betegeket egészen megszabadítja

szenvedésükt l, mérsékli a betegségek súlyos támadásait és távol tart azoknak a személyeknek a kezelését l, akikben a betegség elhatalmasodott, mivel tudvalev , hogy ilyen esetben az orvosi m vészet nem képes többre." (A m vészetr l, 3.) Az utolsó intés az orvosi hübrisz* elkerülésére a klasszikus görög mértéktartás üzenete. Mint minden ember aktivitásban, itt is fel kell ismernünk és el kell fogadnunk lehet ségeink korlátait. A figyelmeztetés egy t r l fakad a sokat idézett nil nocere elvével. Hippokratész mindennél fontosabbnak ítélte az orvosi munka korrektségét, ezért elvetette a gyógyíthatatlannak tartott beteg reménykedését kihasználó indokolatlan polipragmáziát, ami egyben a kuruzslók és szélhámosok érvényesülését is megkönnyíti. Hippokratész mélyen emberséges, de nem érzelmes medicinát hirdetett. Kemény és tiszta objektivitást követelt ott, ahol az a legnehezebb, az emberi szenvedések közvetlen szolgálatában.

IRODALOM 1. Fuchs, R.: Hippokrates-Sämtliche Werke München, Lüneburg,

1895-1900

2. Harig, G.: Zur medizinischen Analyse der hippokratischen Schrift

Schriftenreihe d. Zschr. F. die gesamte innere Medizin. ThiemeLeipzig, 1961.

*Hybris (hübris=g g) A kiváló emberek elbizakodottsága, mely az antik görög felfogás szerint a tragikus b nh dést vonja maga után. *

!" #$#%#&%'&#('&

%$Hivatásos titoknokok

Az emberi titkok dédelgetése a kiválasztottság kellemes, borzongató érzésével tölt el, értéket jelent számunkra - „leleplezésük”, napfényre kerülésük így éppen e sajátos értékt l foszthat meg. A titok értékké emelhet bármit: egy gyermek is ismeri a dolgok titkolásának ízét vagy súlyát, és éppúgy szenvedhet annak er szakos vagy tapintatlan megfosztásától. A titok azonban nemegyszer súlyos életteher is lehet, valóságos vagy vélt b nök hordozásának kísér je. Sokak számára látható megkönnyebbülést jelent mások effajta titkainak feltörése. A takargatott b nöket, visszaéléseket rejt homályt az éles rivaldafény hirtelen szertefoszlatja, s a leleplezett ott áll el ttünk szánalmasan, p rén vacogva. És amíg önfeledten leköt bennünket e látvány, legalább addig sem kell a magunk hasonló nyomorúságaival bajlódnunk… Az orvosi hivatás egyik meghatározó momentuma a páciens önfeltárulkozása. A titok részesévé vált orvos nincs könny helyzetben, kiváltképp manapság. A társadalmi titkolózás által jelent sen megnövelt súlyú emberi titkok közlése alapvet közösséget teremt a titkok forrása és a beavatott: a páciens és az orvos között. Keveset írnak azonban arról, hogy a páciens titkainak birtoklása milyen súlyú terhet jelent az orvos számára. Holott a testi-lelki titkok évek alatt felgy l sokasága mélyen érinti, és szükségképp mindegyre formálja magát a gyógyító személyt is. A gyomorfekélyes orvos fekélyes betege panaszait alighanem mindenki másnál nagyobb megértéssel tudja kezelni, hiszen valamennyi panasz ismer sként hangzik számára, s az érzelmi azonosulás eleve mélyebb megértését garantálja a konkrét fájdalmaknak, életvitelnek és panaszoknak. Valójában, így vagy úgy, minden orvos sérült - hiszen ha nem így lenne, nyilván más pályát választott volna magának. Aszklepiosz, a görög mitológia gyógyító istene is sánta volt, és botra támaszkodva járt. Negyedszázados orvosi praxisom során ugyanazt észlelhettem, mint kollégáim. Pusztán orvos mivoltom a titkok edényévé avatott, a beteg bizalmának letéteményese, titkainak kezel je lettem. A pszichiátriai pálya még ezen felül is további próbatételeket jelent minden praktizáló orvos számára. A társadalmilag negatív megítélés élettények vagy b nné min sített betegségek, devianciák rendre a titkok leplének védelmébe kényszerülnek, viselésük igen nehéz. Az elmebetegségek vagy szexuális devianciák, az alkoholizmus vagy a drogfügg ség, a HIV-pozitivitás törvényi szankcionálása vagy szégyen általi sújtottsága nemritkán er sen hátráltatja e bajok gyökereinek feltárását. Személyes énünket amúgy is elhallgatások, titkok sokaságával védjük; amit magunkról közreadunk, az jórészt nem egyéb, mint egy nem létez , ám mások által akceptálható avagy vágyott önkép. A valós dolgok többnyire latensek maradnak, emberi lényegünk önmagunk el l is rejtett. Érthet , ha ezek kényszer feltárása a meztelenség kiszolgáltatott érzését kelti, megriaszt és félelemmel tölt el. A közösségi megítélés enyhébb volta ugyanakkor gyakran igen nagy segítséget nyújthat. Nemrég az egyik volt amerikai elnök felesége a nyilvánosság el tt megvallotta, hogy alkoholista, ezáltal sok millió honfitársának könnyítve meg a probléma nyíltabb kezelését. A homoszexualitás vállalása a Meleg Büszkeség Napját (The Day of Gay Pride Parade) követ en úgyszintén érezhet en nyíltabb lett. Ideális esetben az orvosi titoktartás feltétel nélküli kell, hogy legyen - kiváltképp a már említett, társadalmilag elítélt betegségek gyógyítói körében. Az orvos azonban biztosítótársaságok által fizetett alkalmazott, aki szigorú törvényes korlátok közt végzi a dolgát, hatósági funkciókkal felruházva és megterhelve. Ráadásul a betegségek komplex gyógyításánál kollégák, n vérek és asszisztensek hadára támaszkodik, nap mint nap velük is tudatva betegeinek legszemélyesebb adatait. A gyógyításra jelentkez beteg már az els pillanattól fogva bizalmas adatai kiszolgáltatására kényszerül, és biztosítottként alig van mód anonim gyógyítására. Kórel zményi adatait, „vallomását” - amely nemegyszer törvény által szankcionált tényeket is tartalmazhat - rögvest „aktákban” rögzítik. A titkok archiválása, nyilvántartása, a számítógépes rendszerb l való tetsz leges el hívhatósága, b nügyi, hatósági felhasználhatósága úgyszintén bizalmas közléseinek korlátozására késztetheti a beteget. A

http://www.kontextus.hu/mirolir/re_hiv.html A gyerekek vallomásai után érdemes talán a feln ttekét is megismerni. Kiváltképp azokét, akik bizalmi hivatásuk révén naponta szembesülnek a magán- és közérdek titkok megannyi szakmai, etikai dilemmájával. A következ oldalakon csupa ilyen „hivatásos titoknok” szólal meg: orvos, pszichológus, lelkész, tanár, riporter, dokumentumfilmes, ügyvéd, jogász és ügyészségi nyomozó - témánk mai, eleven társadalmi összefüggéseinek avatott ismer i. T lük, egyebek közt, az alábbi kérdésekre vártunk választ: 1. Vannak-e „örök” titkok, avagy minden titok elévül egyszer? Melyek a személyes titkok felfedésének írott és íratlan szabályai? (megváltozott élethelyzet, az érintettek halála stb.) 2. Említsen néhány példát, hogy saját hivatása körében mi számít „hétpecsétes” titoknak, és mi az, aminek „bizalmassági fokát” esetr l esetre maga mérlegelheti!? 3. Változott-e az elmúlt id kben a titoktartással kapcsolatos társadalmi morál, s ha igen, miként? (Például: milyen új normák vagy normaszegések érzékelhet k a nyilvános és magánszférában?) 4. Változott-e az elmúlt id kben a titoktartással kapcsolatos hivatásrendi etika, és volt-e példa arra, hogy valamely kollégájának kirívó indiszkréciója (visszaélése, zsarolása stb.) az egész szakma elítélését kiváltotta? 5. Eddigi pályája során követett-e el - akarva-akaratlan - olyan indiszkréciót, amit utólag megbánt? Volt-e a jóvátételre bármi lehet sége, és mi lett az eset következménye? 6. Vannak-e „jó” és „rossz” titkok - avagy milyen érzés egy életen át mások titkait hordoznirizni? 7. Miféle veszélyeket rejt az szinteség, és mi indokolhatja a nyilvánosság eseti korlátozását? 7+1. Jó lenne, ha néhány titokkal (titokszegéssel) kapcsolatos gyermek- vagy ifjúkori élményére is kitérne; f ként ha úgy érzi, az valamiképp befolyásolta kés bbi pályáját, hivatásválasztását. „Orvos mivoltom a »titkok edényévé« avatott…” Pallaghy Sándor pszichiáter Bár tudományos folyóirat felkérésére írom e sorokat, írásom ez egyszer a tudományosságnak még a látszatát is igyekszik elkerülni. Sokkal inkább személyes beszámoló kíván lenni azokról az érzésekr l, gondolatokról és dilemmákról, melyek a mindennapos klinikai, szakrendel i gyakorlatban, vagy akár magánrendelésen az orvos-beteg viszonyt illet en megfogalmazódnak. A titok mibenléte a gyógyítómunka része, bár korántsem orvosi jelenség csupán; az általános emberi titok sajátos megnyilvánulása, mely többnyire a b n, teher, szorongás avagy a boldogság, kiválasztottság, öröm kontextusában értelmezhet . Maga a fogalom - „titok” - is egyszerre vonzó és nyugtalanító számunkra, azonos a rejtettel, az ismeretlennel. Korunk sok titokhoz nyúlt avatatlan kézzel, s a titkosság, a bizalom alapján m köd orvoslást éppúgy megfosztotta misztériumától, mint az emberi élet más intim dimenzióit. A vallásosság, a hit ma éppúgy a tapintatlan racionalitás áldozata, miként a szerelem és szexualitás kimondhatatlan, meghitt örömei is. Mindenr l le kívánták rántani a leplet - és úgy t nik, sikerült. A „nyers” valóság titkaitól megfosztva pedig csekély vonzást gyakorol az emberekre. Helyette tanúi vagyunk korunk új, meglehet sen talmi titokgyártásának és okkult csodavárásának. Az emberi élet bizalmas alaptényeit ma kevesebb tisztelet övezi, mint valaha, s az intézmények, a tömegtájékoztatás alig mutat respektust a magánélet iránt. Közügy és magánügy egyre megy, a titok üzlet forrása, szenzáció témája, vagy az otromba bürokratikus ügykezelés áldozata.

drogos betegek többsége joggal tart ett l, és az ellenkez jér l alig gy zhet meg. A szakrendel i gyakorlatban szinte mindennapos, hogy a rend rség „a látókörébe került” személyekr l orvosi tájékoztatást követel, s ma már számos cég teszi munkahelyi alkalmazás el feltételévé a negatív pszichiátriai el életet, arra kényszerítve a munkavállalót, hogy a pszichiátriai gondozótól igazolást kérjen az obligát szöveggel: „pszichiátriai nyilvántartásunkban nem szerepel”. A szomszédja által a gyámhatóságnak bejelentett gyanútlan polgár ügyében - orvosi kezdeményezés nélkül! - nem egy gyámhatóság kísérelt meg kritikátlanul elmekórtani vizsgálatot kérni, megállapítandó, hogy az illet „nem szenvede cselekv képességet kizáró elmeállapotban”. Ám az orvosi titkot olykor - igencsak kétes eszközökkel - belülr l is intézményesíteni próbálják… A nyolcvanas évek elején az egyik hazai, igazságügyi pszichiátriai intézetb l távozva titoktartási kötelezettséget írattak alá velem, amely nyilván nem a betegek érdekvédelmét kívánta fokozni - sokkal inkább az intézmény sanyarú belviszonyait homályban tartani. Egy közkórházi kolléga, miután tudomására jutott, hogy az általa gyógykezelt beteg heroinista, err l haladéktalanul jelentést tett a rend rségnek. Máskor a fájdalmas titkok, a bizalmas panaszok iránti teljes érdektelenség döbbentheti meg a beteget… Egy budapesti közkórházban elmebetegség gyanúja miatt hívtak konzíliumba egy látszólag minden ok nélkül síró, id s asszonyhoz. Kérdésemre: miért sír, azt felelte: otthon pár napja meghalt a férje. És miért nem mondta el ezt az orvosának? kérdeztem. „Itt erre senki sem kíváncsi” - hangzott a válasz… Sok esetben a család, a hozzátartozók sem kíméletesebbek, magától ért d nek veszik, hogy feln tt rokonuk orvosra bízott titkait megtudhassák. A kórházi pszichiátriai kezelés után az osztályok hivatalból értesítik a pszichiátriai szakrendel t - anélkül, hogy erre a beteg el z leg felhatalmazást adott volna. Az intézményesített egészségügy számára ez a gyakorlat nyilvánvaló el nyökkel jár de vajon ki képviseli a páciens érdekeit? Márpedig annak szolgálata az ideális orvoslét valódi rendeltetése volna… Elvégre a bizalomkelt hozzáértés s a gyógyító etikus magatartása - melynek elvben feltétel nélkülinek kellene lennie! - az alapja az egész orvos-beteg kapcsolatnak. A bizalommal feltárt betegségtörténetet s a hozzá köt d élettényeket feltétlenül titokban kell tartani, kizárólag a beteg személyes javát szem el tt tartva s a megel legezett bizalmat gondosan ápolva - hisz e nélkül az orvosi hivatás humán oldala csak még további veszteségeket szenvedhet. Az íratlan szerz dést pedig, amely éppen e bizalom alapján orvos és beteg közt egyszer létrejött, utólag nem lehet fölmondani… „A b ntudat titkot termel…” Kövér Anikó pszichológus Régóta pszichoterápiát „m vel ” pszichológusként jól teszem, ha néha arra is gondolok, hogy már torzít a szemüvegem, amelyen keresztül az emberek világát szemlélem. Ez óhatatlanul így van, hiszen napi sok órában „problémás” személyiségekkel foglalkozom. Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek félnek, szoronganak, b ntudatuk van, kisebbségi érzésekkel küzdenek, gy lölnek, szeretnek, megcsalnak, elárulnak, gyászolnak, öngyilkosságra, netán perverz dolgokra gondolnak… Vagy éppen frigidek, impotensek, gátlásosak, „nem elég jó n k”, „nem elég jó férfiak”… És persze titkokat hordoznak, mert hisz’ mindannyian úgy vélik: „mások”, a „normális” emberek nem küzdenek hasonló problémákkal - vagy ha mégis, úgy könnyedén megbirkóznak velük, és boldogan élnek tovább, amíg meg nem halnak. Némi töprengés után az emberi titkokat három csoportba rendeztem - kizárólag alkalmi használatra, a „tárgyalhatóság érdekében”. (Ismét csak „torzító szemüvegem” hatásának tudható be, ha nem egyforma részletességgel írok róluk, bár mindhárom „típust” egyaránt fontosnak tekintem.) Ezek az általam - kissé önkényesen - alkotott csoportok a következ k: 1.

„intimitástitkok”, 2. „b ntudattitkok” és 3. „foglalkozástitkok”. Az intimitástitkok a legkedveltebbek, mivel azokat két (vagy tetsz leges számú) beavatott anélkül birtokolhatja, hogy másoknak ártana velük. Az efféle titkok nem okoznak rossz érzést senkinek, viszont jóles en er sítik két (vagy több) ember összetartozás-élményét. Ilyen a karácsonyi ajándékozás körüli, némely családban már-már követhetetlen titkolózásdömping… Vagy amikor büszkén bezsebeljük a nagyi dicséretét otthonunk „csodás” rendjéért, s csak mi tudjuk, hogy ha egy szekrényt kinyitna, koszos ruhák zúdulnának a nyakába tonnaszám… Vagy amikor a nászutunkról készült fényképeket - videókat - megmutatjuk, és eszünk ágában sincs arról mesélni, mit is csináltunk abban a kilátótoronyban, csupán a táj szépségeir l lelkendezünk… Nem sorolom tovább, mivel a legtöbbünknek remélhet leg tucatszám vannak - s t kell is, hogy legyenek - efféle „titkai”. Akinek pedig nincs, az szinte biztosan hajlamos a fent említett második típus: a b ntudattitok hordozására. Hiszen az intimitástitkok hiánya azt jelzi, hogy nincsenek, és nem is igen voltak biztonságos, elfogadást, melegséget nyújtó kapcsolatai a „titokhordozónak”, csupán köt dései, melyek nem voltak méltóak igazi bizalomra. A b ntudattitkok érzékeltetésére - melyekkel viszont már jócskán akad dolga egy pszichológusnak! - legjobb talán, ha kölcsönveszek egy idézetet John Steinbeck Édent l keletre c. regényéb l. (Lee, a bölcs kínai mondja:) A legnagyobb rémület, ami egy gyermek szívét marcangolhatja, hogy: nem szeretik! A pokoltól sem fél annyira, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mell zés haragot szül, a harag valami b nt a mell zés megbosszulására, a b n pedig b ntudattal jár - íme, az emberiség története! Azt hiszem, ha a visszautasítást, a mell zést ki lehetne küszöbölni, az ember természete is megváltoznék. Bizonyára kevesebb bolond szaladgálna köztünk. És szívem mélyén abban is biztos vagyok, hogy nem lenne szükség annyi börtönre. Így hát minden itt van a kezdet, az indulásunk körül. Egy gyermekt l megtagadják a szeretetet, amely után sóvárog; erre megrúgja a macskát, s ezzel máris titkos b nt rejteget. Egy másik gyermek pénzt lop, hogy meg tudja vásárolni a szeretetet, a harmadik meghódítja a világot, és megint csak b n és bosszú és újabb b n. Az ember az egyetlen b ntudatos állat. Márpedig a b ntudat titkot termel. A szerencsések titkaik jó részét „kinövik”; azok évek múltán elévülnek vagy elfelejt dnek. Ha mégsem, akkor kés bb „kis színesként” mesélnek róluk szüleiknek, barátaiknak, szerelmüknek, munkatársaiknak - bizalmas vagy kevésbé bizalmas - beszélgetések, emlékidézések során. Hiszen mire felnövünk (van, akinek ez sosem sikerül…), annyi mindenr l kiderül, hogy mások is éppen így voltak, így vannak ezzel! A kevésbé szerencsések, akik a kamaszkor után is hordozzák „szörny ” titkaikat, megpróbálnak bulvárlapok, filmek, könyvek, szakkönyvek, internet stb. segítségével tájékozódni: hogy miként is vannak mindezzel mások. Ez azonban aligha segíthet, hiszen az alaphelyzet, hogy titkát illet en senkiben sem bízhat, ett l még szomorú tény marad. Néhányan közülük eljutnak egy pszichológushoz… Azt hiszem, meglep en kevés az olyan titok, ami tényleg titok tud maradni! Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint amikor egy kényes helyzetben hazugságra kényszerülünk… Magára a helyzetre évek, s t évtizedek múltán is tisztán emlékszünk, de arra már nem, hogy a bennünk felmerül hazugságok közül végül is melyiket „alkalmaztuk”. Csak az marad meg bennünk de az kristálytisztán! -, hogy hazugságunkat minek a leplezésére szántuk. Titkaink folytonos rzése temérdek energiát követel t lünk, ami el bb-utóbb lebukáshoz vezet, mert belefáradunk abba, hogy nem mi birtokoljuk a titkot - hanem az minket.

Ilyen, egész családokat megterhel „titok”, ha a gyerek el l sok éven át elhallgatják, hogy valójában örökbefogadott. Vagy ha mindenki úgy tesz, mintha a szeretett családtag nem is a rák végs stádiumában lenne. Vagy mintha nem sejtené senki, hogy a család valamely tagja homoszexuális. Vagy ha a gyerek úgy tudja: meghalt az apja, miközben egy másik városban, földrészen éli világát. Vagy ha az anya nem hajlandó tudomásul venni, hogy új férje bizony molesztálja el z házasságából való, serdül lányát. A példákat hosszan lehetne sorolni (ahány család, annyiféle titok), de talán ennyib l is érzékelhet , mire gondolok. Ezekr l a „nagy” titkokról legtöbbször kiderül, hogy már régóta közösek, csak éppen mindenki azt hiszi a másikról vagy magáról, hogy nem bírná elviselni nyílt leleplez désüket. A mindenkori gyerekek pedig, akik persze szintén korosodnak - a kamaszkori heves, lázadó korszakot kivéve -, maguk is hajlamosak betartani e hallgatólagos játékszabályokat. Annál inkább, mivel egy családban igen nehéz megteremteni az új, immár titok nélküli egyensúlyt. De a nem családhoz köt d titkok sem kevésbé megterhel k. Máig emlékszem annak a fiatalembernek a kálváriájára, aki a munkahelyén sok éven át eltitkolta zsidó származását. Lehetetlen helyzetek sorát kellett átélnie. Kollégái gyanútlanul „zsidóztak” jelenlétében, meg ilyenkor csak bambán vigyorgott, holott legszívesebben behúzott volna nekik egyet - és persze rendesen utálta magát a gyávaságáért… Családja el tt meg azt titkolta, hogy „remek” munkahelyén miért nem érzi jól magát, mélyen szégyellve el ttük, hogy nem meri vállalni zsidóságát. Talán szerencsém volt, hogy munkám során eddig nem találkoztam olyan titokkal, ami tényleg „feladja a leckét”. Olyasmire gondolok, hogy egy kliens netán gyilkosságot követett el, de ennek titkát egyedül velem, a terapeutával hajlandó megosztani… Így hát még mindig hihetem, hogy egy ember életében a b ntudat-titkok tartós (!) viselése egyáltalán nem szükségszer , és meglétük csupán arra vall, hogy a titokhordozó rosszul sáfárkodik az emberi kapcsolatokban rejl fantasztikus lehet ségekkel - persze, többnyire önhibáján kívül… Foglalkozástitkok alatt olyan titkokat értek, melyekkel munkája során mindenkinek meg kell tanulnia bánni ahhoz, hogy a dolgát jól végezhesse. A foglalkozástitkok birtokosa lehet kém velük szerencsére még csak regényekben, filmekben találkoztam -, politikus, lelkész, üzletember, orvos, ügyvéd, vagy éppen pszichológus… Nekünk, ez utóbbiaknak, az a legtisztább helyzet, ha egy független rendel ben végezzük munkánkat a bennünket önként választó klienssel. Ilyenkor titoktartási kötelezettségünk nyilvánvaló, s azt nem is oly nehéz megtartani, hiszen ügyvédi szóhasználattal élve: „a kliens érdeke a legfontosabb”. Ha azután elvisszük egy kollégánkhoz szupervízióra az esetet, mindkett nk számára evidens, hogy a páciens neve és konkrét adatai említése nélkül dolgozunk. Arról nem szólva, hogy az így beavatott kollégára is éppúgy érvényes a titoktartási kötelezettség. Valahány kliensünk élete, problémái agyunkban egy „cs ben” vannak elraktározva, amelybe csak olyankor nézünk bele, amikor vele dolgozunk. Ez aránylag hamar megtanulható. Jóval kényesebb a helyzet, ha olyan szervezetben végzünk tanácsadást és - ritkábban pszichoterápiát, ahol az alkalmazó azért fizet bennünket, hogy a szervezet néhány, vagy akár összes tagjának nyújtsunk rendszeres szolgáltatást. Ilyenkor, sajnos, már kevésbé egyértelm , hogy a „kliens érdeke a legfontosabb”, s a titoktartás is számos nehézségbe ütközhet. Gyermekotthoni pszichológusként például rendszeresen foglalkoztam azokkal a gyerekekkel, kamaszokkal és nagykorúakkal, akik érdemesnek tartottak bizalmukra. Meg kell mondanom: meglep en kevesen voltak - s még azok is jó párszor kipróbáltak, miel tt elhitték, hogy tényleg képes vagyok tartani a számat… Nemegyszer el fordult például, hogy egy-egy

konfliktus több résztvev je is igénybe vette „szolgáltatásaimat”. Ilyenkor ember legyen a talpán, aki a klasszikus, „csöves” módszert maradéktalanul érvényesíteni tudja. Azaz minduntalan keveredhet, hogy mikor melyik „cs be” is kell belenézni. Nem ritkák az olyan helyzetek sem, amikor komoly ütközés támad egy-egy „kliensem” és az intézmény érdekei között. Igencsak megizzadtam például, amikor egy utógondozott, gyermekotthoni kliensem - hetekig tartó tusakodás után - egy kirívóan súlyos lopáseset titkát osztotta meg velem. Szerencsémre már viszonylag érett, nagykorú ember volt, akit testvére maga az elkövet - avatott be e valóban nehezen emészthet titokba, feloldozást, megkönnyebbülést remélve. Ezt azonban kliensem nem volt képes megadni neki, viszont elárulni sem akarta, hiszen a testvére sorsáról volt szó. Közben a megkárosított mind nagyobb bajba került, mert neki kellett bizonygatnia ártatlanságát az elt nt pénzzel kapcsolatban - és persze nem hitt neki senki… Már kilátásba helyezték az eset b nügyi nyomozását, s az intézet zengett a találgatásoktól… A megoldás végül a legkevésbé rajtam, inkább érett kliensem tapintatán és találékonyságán múlott. Bevallom: kevés dolgot utálok annyira, mint pszichológiai „szakvéleményeket” írni! Ezzel a kijelentéssel, persze, nem saját érzelmi életemmel akarom traktálni az olvasót, csupán a foglalkozástitkok egy újabb kétes alfaja jutott az eszembe. Muszáj szenvednem velük, amióta csak a szakmában vagyok. Dolgoztam pszichiátriai osztályon, nevelési tanácsadókban, kriminálpszichológusként, gyermekotthonokban, és mindenütt fejtörést okozott, hogy megbízóim, e szakvélemények megrendel i vajon miféle emberek lehetnek, s hogyan olvassák majd, amit a páciensr l írok… Így születtek sorra a csak „maszkoló”, a lényegr l mit sem, avagy csak érint legesen szóló „pszichológiai vélemények”, csupa hangzatos és semmitmondó szakkifejezéssel telet zdelve… Ezekkel, ha sokra nem is mentek, legalább nem tudtak visszaélni a gyámhivatalok, bíróságok, iskolák és leszázalékoló bizottságok döntnökei s az ilyen-olyan munkahelyi vezet k - ha történetesen „kockafej ek” voltak… (Elnézést a nem kockafej ekt l!) Jóval a személyiségi jogok védelmének üdvözlend megjelenése el tt - vagyis még az „átkosban” - saját gyakorlatomban bevezettem azt a módszert, hogy a klienssel (vagy gondvisel jével) el bb elolvastatom az általam írt véleményt, hogy megbeszélhessük a kritikus részeket, amelyek netalán rosszuleshetnek neki. Ilyenkor, persze, lehet leg meg is indoklom álláspontomat, s ha meggy znek jogosságáról, úgy eseti korrekciókra is kész vagyok. Nem hiszem, hogy él a Földön ember, aki ne szenvedte volna már el titkának elárultatását! Valamilyen kínos titokbotrányba így vagy úgy, el bb-utóbb mindannyian belekeveredünk. Legtöbbször még gyerekként, hisz’ a feln tteknek mindig is „magasabb szempontjaik” vannak, és „rettent ” felel sségnek érzik a gyereknevelést - a gyermekkori intimitás- és b ntudattitkok pedig jóval törékenyebbek és kevesebbet nyomnak a latban, mint a feln tt világ e kényszerít „magasabb szempontjai”. (Például a feln ttek által oly kevéssé gyakorolt, ám a gyerekt l annál kíméletlenebbül számon kért, feltétlen igazmondási kényszer.) Jó esetben gyermekkori élményeinkb l megértjük, hogy a titkok fontos formálói lehetnek kapcsolatainknak, s így inkább ajándéknak tekintjük azokat, melyeket folyvást adunk és kapunk, és legjobb szándékunk szerint igyekszünk is meg rizni, ameddig csak szükséges. Fenti töprengéseim talán nem mindenki számára meggy z ek. Könnyen lehet, hogy kollégáim egész másként csoportosítanák a titkokat, vagy éppen eszük ágában se lenne ilyesmit tenni - mert minek is? Remélem, azért sikerült legalább gondolatébreszt sorokat írnom. Hisz’ végül is ez volt mind a dolgom, mind a szándékom.

Tikos nyomozások, titkos eszközök, titkos szolgák… Az állam, a szolgálati, az üzleti és a magántitok… A titoktartalom és annak megsz nése - megannyi létez és értelmezhet fogalom a büntet eljárásban. Ezek a fogalmak definiáltak, a definíciók nyilvánosak. Mégis, sokan már az els sorban írt fogalmak olvastán is megborzonganak. Számukra a titok a misztikum, a zártság, illetve a bezártság szinonimájának t nik, az adat megismerésének tilalma pedig a szabadság valamiféle korlátozásával azonos. A titok a nyomozásban óhatatlanul összefügg az állandó bizalmatlansággal: a nyomozó nem remélheti a nyomozás kezdetén, hogy a valós tényeket tudja meg, hiszen a civilizált világban nincs igazmondási kötelezettsége a terheltnek; és mert a b ncselekmény nem az általánosan elfogadott emberi magatartásformák körébe tartozik, szinte minden eljárási szerepl nek valamilyen érdeke f z dhet a valós tények elhallgatásához. Így a nyomozó arra törekszik, hogy ferdítések nélküli adatokhoz jusson: telefont hallgathasson le, levéltitkot ismerjen meg stb. Ez a vágya törvényes, ha azonban ezek alkalmazása nyilvánosságot kap, a megtudott adat használhatósága is megint csak kérdéses lesz. Az így szerzett adatok rendszerint kés bb megismerhet kké válnak, s a bizonyítás fontos mérföldkövei lehetnek. A nyomozó, az ügyész, a bíró, de gyakran a véd is folyamatosan kezel büntet eljárási titkokat. E titkok megtartása tanulható, a titoktartás ellen rizhet . Ügyészként kiválóan együtt élünk olyan napi titkokkal, mint a fedett nyomozó alkalmazása egy konkrét ügyben, vagy a bírói engedélyhez kötött, különleges eszközök igénybevétele. Nem beszélünk arról, hogy melyik ügyben éltünk is velük, ám egymás közt naponta megvitatjuk, hogy bizonyos típusú ügyekben érdemes-e alkalmazni azokat. Feleségünk nem tudhatja meg, hogy aznap végzett munkánknak van-e titoktartalma - azt a legkíváncsibb asszonynak sem engedjük (remélem) kifürkészni -, s a „titokhordozót” sem visszük haza. A titok birtoklása ny g - így az a jó, ha minél kevesebben tudják potenciális titokbirtokosságunkat. A legnagyobb „ny g” azonban, amikor olyan emberi tragédiák történnek el ttünk, amelyek nyomozása közben a legszemélyesebb, legintimebb adatokat kell feltárnunk mások el tt azért, hogy újabb, az eljárást el rébb viv adatokhoz jussunk. Ha egy férfit ismeretlen homoszexuális partnere megölt, nem tudjuk, hogy a szül tudott-e meggyilkolt gyermeke vonzalmáról az azonos nem ek iránt. A szül t akkor is meg kell kérdeznünk, hogy ismerte-e gyermeke partnereit, ha a gyász e kérdés feltevésében általában gátolna. Legfeljebb a kérdésfeltevés módját és id pontját igyekszünk tapintatosan megválasztani, de ez az elviselhet séget csak bizonyos mértékig képes javítani. S a vérfert z szül házastársának kikérdezése sem egyszer feladat - hogy milyen mélységig ismerhetjük meg az intimitásokat… Általános receptet, azt hiszem, egyikünk sem ismer. A titok, a titkolózás semmiképp nem örök, inkább, úgy hiszem, örökké változó, és mindig valamihez képest vizsgálható fogalom. Csak véges ideig megtartandó - bár lehet, hogy egykét emberölt n át sem ismerheti meg senki. Ilyennek tekintem - vágyom - a büntet eljárásban létez titkokat is. A besúgó személye, információinak lényege, a szül titka gyermeke b nér l, a gyerek titka szülei b nér l addig ne kerüljön nyilvánosságra, amíg az érintettek és közvetlen leszármazóik élnek. Az igazi titok nem attól válik nem nyilvánossá, hogy azzá min sítik. A min sített titok lehet az el bb megjelölt fajta, de lehet az állam vagy a közösség védelmében alkotott korlátozás is. Az utóbbiak érvényességi ideje nyilván rövidebb kell legyen, mint az el bbieké. De meddig tagadjuk, hogy az ország védelme érdekében törvényi felhatalmazás nélkül törvénytelen eszközöket is alkalmaznak? Az alakuló horvát állam hadseregének fegyvert szállított Magyarország. Ez titok? Azt hiszem, a szállításkor feltétlen az volt. Nyilvánosságra hozatala az ország biztonságára kiható kérdéssé vált. Zajlott a délszláv háború, melyben a szállítás nyilvánosságra kerülése a fegyvert nem kapott, háborús fél számára egyszeriben nyilvánvalóvá tette azt, hogy melyik felet támogatjuk. Ezt a magatartást, a fegyverszállítást akkor érdemes titkolni, ha a titkot meg tudjuk tartani. És ha nem?

„Nincs igazmondási kötelezettsége a terheltnek…” Turi András, a F városi Ügyészségi Nyomozóhivatal osztályvezet je

A büntet eljárásban sem más a helyzet: az a tény, hogy ki kit árult el, ki az a tanú, aki perdönt bizonyítékot tud szolgáltatni, adott esetben olyan titok lehet, ami nyilvánosságra hozhatatlan, mert a titoktartás megszegése életet veszélyeztethet. Ám e titoktartási kötelezettség sem örök. Hosszabb-rövidebb id után ezek a titkok is történelmi adatokká válnak, és kutathatóvá kell tenni a tényeket. Ott azonban, ahol a vérbosszú hagyománya él, a titoktartamnak is hosszabbnak kell lennie. A rendszerváltás kezdetén temérdek olyan titkot tudtunk meg, amelyeknek korábban nemhogy tartalmáról, de még a létezésér l sem tudtunk. Így nem tudtuk, hogy a szomszédunk: a mérnök, a könyvel , a tanár tisztes polgári állása csupán álca, s hogy k valójában az állambiztonsági szervezet titkos állományú tisztjei. Váratlanul szembesültünk azzal is, hogy egyik napról a másikra állástalanná váltak. - E tömeges dekonspiráció politikai megítélése nem az én feladatom. Az viszont tény, hogy mindez saját, sz kebb területemen a b nüldözés többéves lemaradását eredményezte, hisz nemcsak az állambiztonsági tevékenység, de a b nüldözés titkos segít i is abbahagyták a munkát. Úgy érezték (s ezt gyakran a velük dolgozó rend rtisztek is éreztették), hogy tevékenységük titkosságát többé senki és semmi sem képes garantálni. Hiszem, hogy a b nüldözés jöv je nagyban függ attól, hogy a titkos segít k személyazonossága akár több emberölt n keresztül se derüljön ki. Az elmúlt évek új titkokat szültek, s el térbe került a magántitok és a személyes adatok meg rzésének fontossága. A jogalkotó új törvényi tényállással védi az utóbbiakat (jogosulatlan adatkezelés vétsége stb.), és hozzá kellett szoknunk ahhoz is, hogy érettségi találkozót sem rendezhetünk a régi módon. A rend r barátot megkeresve nem kérhetjük osztálytársaink lakcímváltozását, mert az adatkezelés célhoz kötött, és a rend r nem arra kapott felhatalmazást, hogy rendezvényszervezést támogasson a nyilvántartási adatok megszerzése útján. A b nüldöz k személyi titkai is felértékel dtek: a b nözés növekedése és brutálisabbá válása láttán mind kevesebbet beszélünk a nyilvánosság el tt lakhelyünkr l és szeretteinkr l, ezeket mindinkább titkokká „alakítottuk”. Ezért is viseljük oly nehezen a kollégák árulását, és viselik még nehezebben azok a rend rök, akik nap mint nap a b nöz k támadásának vannak kitéve. Ha az árulások száma n , biztonságérzetünk annyira megrendülhet, hogy a pályát is el kell hagynunk. Ezért is hiszem, hogy a b nüldöz t l általában nem szabad számon kérni a nyilvánosság kerülését és hivatásbeli titkai fokozott rzését. Munkám gyakorlása közben, persze, vannak személyes élményeim, indulataim is. Néhány évvel ezel tt meghalt egy fiatal rend r, holttestét a Dunából fogták ki. Már az els dleges szemlén összevesztek a szakemberek a halál okán. Rengeteg munkát öltünk a felderítésbe, de máig sem sikerült tettest fognunk. A sikertelenséget magam is személyes kudarcként éltem meg. Kés bb egy kereskedelmi televízió rákérdezett az ügyre, én pedig - ahogyan éreztem szintén elmondtam, hogy kudarcot vallottunk. Ezt a mondatomat az elkövetkez napokban kiragadva az eredeti szövegkörnyezetb l - többször is bejátszották. Hát így legyünk szinték?! Mennyivel egyszer bb lett volna a kudarc tényének eltussolása?! Mindezt csak azért írtam le, hogy jelezzem, milyen nehéz olykor a titkolózás és a teljes nyíltság között az optimális közlésmódot megtalálni. Az indiszkréciót, a titoktartási kötelezettség megszegését eddig, úgy vélem, sikerült elkerülnöm. Bár ez nem érdem, csupán törvényes kötelességem. „A rendszerváltás átmenet a titkolózó társadalomból a titokjogúba…” Józsa Márta televíziós újságíró A titokhoz való viszonyunkat jól példázza, hogy a köznyelvben az is pejoratív, ha valakir l azt állítjuk: titkolózó - és az is, ha azt mondjuk: áruló. Ha valaki titkolózik, barátai, kortársai körében óhatatlanul gyanússá válik, megfagy körötte a leveg . Kiélezett helyzetben - ha mondjuk épp megpróbálják bel le kiverni, amit titokban akar tartani - a titok eleve stigmatizálja riz jét. Ha azokra a felejtésre ítélt id kre gondolok, amikor mindennapos

vendége voltam a román Securitaténak - ismertebb nevén a Szekunak -, nemcsak az jut eszembe, hogy milyen nevetségesen buta kihallgatófiúk próbáltak meg átlátszó, mégis ijeszt en hatékony eszközökkel szóra bírni; s nem is csak az, hogy a maga félelmetességében is volt valami szórakoztató abban a macska-egér játékban, amikor egyebet sem kívántak t lem, mint hogy segítsek börtönbe juttatni legjobb barátaimat… Többnyire inkább az a rideg hallgatás jut eszembe, amivel a kapun kijövet, a mindennapok világában találkoztam… Gyakorlatilag mindenki tudta, hogy onnan jövök, ahonnan sokan nem térnek vissza, s így mint a titkok vélelmezett ismer je, eleve kerülend voltam: csak nehogy egy morzsányit is rábízzak e titkokból, hisz’ akkor is ugyanúgy járhat, mint én… Közel húsz év múltán is látom néha régi barátaim szemében ezt a lelkiismeret-furdalással vegyes csodálatot leginkább rültekre szokás így nézni. Az sem véletlen, hogy a 80-as évek elején megjelent egyetlen romániai szamizdatnak, az Ellenpontoknak gyakorlatilag máig sincs kerek, egész, feldolgozott irodalma. A hajdan oly létfontosságú, kés bb megrögzült titoktartási ösztön, úgy t nik, ma is tovább él bennünk, s ha mindenki szintén feltárná, hogy egykor mit gondolt, mit és miért cselekedett, fél , minden kommunikáció megsz nne az érintettek között. Úgy látszik, valóban vannak titkok, melyek, míg élünk, azok maradnak. Miközben a „világfalu” szívesen hirdeti magát „nyílt társadalomnak”, naponként találkozunk újabb meg újabb titkokkal, titkosításokkal… A titok vélhet en az emberi természetb l fakad, s csak azzal nyer értelmet, ha akad valaki, aki valóban kíváncsi rá; tehát ha szívesen feltörné mindazon ajtót, amit a titkok rei - lett légyen szó a hatalmi, üzleti vagy magánszféráról el le elzárnak. A titok tehát egyfajta rituális társasjáték: valaki kitalálja a rejtjelezett bankkártyát vagy a titkos kóddal irányítható atombombát, valaki más pedig mindenáron hozzá akar jutni ezek kulcsához. Ha úgy tetszik, a titok állandó versenyfutás azok közt, akik másokat kirekeszteni igyekeznek a kommunikációs láncból, és azok közt, akik abban érdekeltek, hogy ez ne sikeredjék. Az a titok, amit senki sem vágyik megtudni, el bb-utóbb nyomtalanul elfelejt dik. A titokhoz - akárcsak egy sor egyéb társadalomszervez tényez höz - más-más viszony f zi a nyugati és a keleti, posztkommunista társadalmakat. A különbségnek természetesen történelmi, kulturális gyökerei vannak. Van azonban még egy fontos tényez : jelesül az, hogy a posztkommunista országokban a titkosságot érint játékszabályok - egyik pillanatról a másikra - drámai módon megváltoztak. Az átmenet irodalma máig is gyakran elemzi azt az élményt, amit a kelet-európai társadalmak oly régóta vártak, s amit kezdetben eufóriával, majd növekv csalódással éltek meg: hogy végre bepillanthatnak a diktatúrák mindaddig féltve rzött titokvilágába, sorra felnyitva mindazon lakatot, ami jelképesen vagy nagyon is konkrét valóságként elzárta ket a róluk gy jtött információktól, magánéletük és elemi jogaik szabad gyakorlásától. Innen nézve a rendszerváltás valójában átmenet a titkolózó társadalomból a titokjogúba… S ez nehéz, ellentmondásos folyamat, mely máig is tart, nemritkán okozva kognitív konfliktusokat azoknak, akik a rendszerváltás el tti id kre f ként az államtitkokkal szembeni elszánt küzdelemként emlékeznek. Bár a dossziék hellyel-közzel megnyíltak, s ezt-azt ma már meg lehet tudni bel lük, az irattárak úgy az érintettek, mint a kutatók számára legalább olyan információs skáoszként hatnak, mint amikor még csak a szájhagyományból lehetett találgatni: mit is csinálhatnak „azok” odabenn a zárt ajtók mögött? Az Ellenpontok Magyarországon el került „Rendkívüli események dossziéja” feliratú iratcsomagjából megtudni például, hogy a magyar állambiztonsági hatóság a „rezidens elvtárs bevonásával” már tizenegy hónappal korábban elrendelte az erdélyi magyar szerz k megfigyelését, mint ahogy otthon lebuktak - ám a megfigyelés tartalmát érint , érdemi jelentések máig sem kerültek el a jogutód titokgazda: a Történeti Hivatal pincéjéb l. Hasonlóan rejtélyes módon egész levéltárnyi iratkötegek váltak köddé-füstté szerte KözépKelet-Európában; és mi legfeljebb Bulgakov bölcsességében bízhatunk, aki szerint: „A papír

nem ég el - egyszer minden el kerül…” A titok az autoriter társadalmak rendszerszervez elemeként kétféle kihívást jelentett az egyén - a rendszer logikája szerint: a megfigyelend alattvaló - számára. Egyrészt azt, hogy miként teremtheti és rizheti meg autonóm gondolkodása és magánszférája kisebb-nagyobb darabkáját a mindent tudni akaró, kiterjedt titkosszolgálati apparátusra támaszkodó hatalom ellenében. Másrészt azt a vakmer kalandot, ha a mindennapos lelki és fizikai terror ellenére olykor akár magányosan is megpróbált áttörni a titkok hivatásos reinek bevehetetlennek t n , bürokratikus hadállásain. Ebben a régióban nemzedékek n ttek fel úgy, hogy már kisgyermekkoruktól tudták: sok minden van, amit titokban kell tartani a külvilág el l - hogy szüleik otthon mir l beszélnek, mit olvasnak, milyen rádiót hallgatnak, járnak-e templomba és így tovább. A kett s nevelés alapélménye volt az olyan családokban felnöv gyerekeknek, ahol a szül k merték és akarták megosztani utódaikkal, hogy két valóság van: az otthoni, titkos és privát, s a másik, az ezzel jobbára ellenséges külvilág, amelynek nem az igazság, hanem az életben maradás okán kell megfelelni. Magam például egykor borzadással vegyes tiszteletet éreztem anyám iránt, kinek egy-egy elejtett mondatából kiderült: átélt néhány házkutatást és rend ri felügyeletet, s csak hajszál híján nem került - barátaihoz hasonlóan maga is börtönbe. A hatalommal való konfliktus kamaszkori élmény… Ott, ahol a hatalmat tapinthatóan a titkosszolgálatok személyesítik meg, a tinédzserkori lázadás gyakran vezet az ezekkel való összeütközéshez. A legitimációjukért küzd , önkorlátozást nem ismer titkosszolgálatok a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ban sokszor akaratlanul maguk is katalizátorként m ködtek, mivel egy-egy elejtett megjegyzés, zsarolás vagy megfélemlít célzattal konstruált vád után jórészt a korábban infantilizált, apolitikus és civil életre vágyó ember számára se maradt egyéb választás, mint vagy titkon beszervezett rabszolgává, vagy nyílt ellenséggé válni. E kényszer dilemmához ismét csak nemzedékek sora szocializálódott. Gyakran megesett például, hogy valakinek egész baráti körére rászállt (például) a román titkosszolgálat, és , akit kifelejtettek, kétségbeesve - s egyben magát akaratlanul is feljelentve - rohangált f höz-fához, nem értve, hogy miért éppen t nem zaklatják: azért-e, mert már nem is számít, vagy mert valamiért rá osztották ki a besúgó szerepét… E vélelmezett szereposztás nyomait - mármint, hogy az elit a mindenkori titokbirtokos, a nem elit pedig azt a szerepet játssza, amit mások kiosztanak neki - a közbeszéd máig is rzi. Nemcsak írásban esik sokaknak nehezükre, hogy felhagyjanak a képes beszéddel, a mindennapi szóhasználatból sem t nt el a virágnyelv. Ha egy harmadik nyelvre lefordítanánk napjaink néhány, politikai csetepatéról készült riportját, a kontextus ismerete nélkül is nyomban kit nne: melyik készült nyugaton, és melyik valamely posztkommunista országban. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki abban n tt fel: „beszélned kell, különben azt hiszik, titkolsz valamit”, vagy abban: „hallgass, nehogy kiadd magad!” - vagyis azt, ami beavatottá, kiválasztottá tesz. A rendszerváltó id k váratlan nyitását mindenütt gyors bezárkózás követte; a mai politikai, gazdasági elit nyílt szóra, spontán párbeszédre alig kapható - legfeljebb ügyvédje, sajtószóviv je útján „nyilatkozik”. Érezhet en más a helyzet, ha kissé távolodunk e belterjes kört l; hiszen azok, akiket a „rendszerváltás veszteseinek” szokás nevezni, ma is bátran, világosan és szívesen beszélnek - bár ezt többnyire tényleg a vesztesek kesernyés öntudatával teszik. Ám még az esetükben is igaz, hogy bár a korábbinál jóval kevésbé tartanak a retorzióktól, továbbra is úgy vélik: a társadalom a titkok rz ib l és kifürkész ib l, besúgóiból áll. S látva, hogy az elit ma újra titkokkal bástyázza körül magát, mind gyanakvóbbá lesz a magát kiszolgáltatottnak érz ember is. Romák közt interjúzva például gyakran - mondhatnám: ijeszt en gyakran - hallom e kezd mondatot: „Miért ne mondanám el, úgyis tudják már a háromperhármasok…” A titkosszolgálati panelok: a beszervezés mikéntje, a szül kkel, szeret kkel való zsarolás - az,

amikor valakit csupán azért visznek be a komor legendák övezte titkos helyiségbe, hogy felmondják neki: el z este miféle csacskaságokat sugdosott a szeret je fülébe -, mindez mára „nyílt titok”, rendszerezhet , megismerhet , leírható, s t akár tanítható is… A jelek szerint viszont emléknyomai túl mélyen beivódtak a zsigereinkbe, s egyhamar aligha távolíthatók el onnan. A totalitárius rezsimek egykori, jobbára ma is becenevükön emlegetett titkosszolgálatai - az „ávéhák”, „gépéuk”, „szekuk” és „stázik” - immáron egy évtizede elt ntek a régióból. Mégis, az átmenet országaiban rendre felbukkannak a hatalomgyakorlás vagy hatalomszerzés remélt eszközeiként a különféle megfigyelési, ügynök- és besúgóbotrányok… Mintha valami makacs kollektív emlékezet áhítozna ma is ama világos és egyszer , egykori játékszabályra, mely szerint elég csak egy papírt aláírni, s ett l bárki beavatottnak - vagy nem aláírni, és ett l menten h snek érezheti magát… „A korrektség mindenképp célravezet …” B. Révész László filmrendez A titokról írni könny nek t nik, de valójában cseppet sem az. Arra jutottam, hogy filozofálgatás helyett legjobb, ha összegy jtök egy csokrot különféle általam megélt vagy tapasztalt titkokból. Mellesleg magam is meghökkentem, mikor példáimon gondolkodni kezdtem, hogy évtizedek múltán is milyen sok védend , titkolnivaló akad. Egy kora gyermekkori emlék… Beköt út nélküli, baranyai falucskában éltünk a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Mint kés bb kitudódott, B.-néhez, a jó karban lév , ám ezt hosszú, fekete szoknyákkal leplez özvegyasszonyhoz rendszeresen eljárt titkos légyottra S. bácsi, egy ekkor már tényleges nagyapa. (Ötven fölötti férfi akkor - pláne, ha unokája volt öreg embernek számított.) E rendszeresség „eredménye” utóbb három csecsem lett. Mindhárman - a legnagyobb titokban - a trágyadomb mélyén végezték… Csakhogy a harmadik alkalommal a kutyák el kaparták a kis tetemet. A nyomozás során pedig az is kiderült, hogy a szeretkezések közben B.-né más titkokat is felfedett S. bácsinak, aki „továbbvallotta” azokat a nyomozóknak. Az özvegy férje ugyanis maga sem természetes halállal végezte, hanem B.-né egy éjszaka, megelégelvén, hogy férje ismét holtrészegre itta magát, 15 centis vasszöget vert az alvó férfi fejébe. Másnap az egész faluban elhíresztelte, hogy „Bandi nem ébredt fel”, hogy „agyvérzés, szélh dés érte” - ami B. italozó életmódját ismerve igencsak hihet volt, így ripsz-ropsz eltemették. S. bácsi vallomása nyomán azonban kihantolták, s íme: a meglékelt koponyában ott rozsdállt még a b njel. B.-nét, tekintettel két kiskorú (alighanem meggyilkolt férjét l származó) gyermekére, szörny tetteiért életfogytiglani börtönre ítélték. Hogy él-e még, s hogy azóta mi lett vele, nem tudom, mert a titok kipattanása után egy évvel elköltöztünk. A falubeliek, persze, sok mindent sejtettek, ám e valódi rémhistória „nyílt titokká” csak a rend ri vizsgálat után lett. Még ottlétünkkor egyszer úgy felvitte az Isten a dolgunkat, hogy egy kis disznót hizlaltunk. Amikor levágtuk, én voltam a figyel , aki a hívatlan vendégeket az els szobába vezette, amíg a többiek a nyári konyhában a nyomokat eltüntették. Nagy volt a szolidaritás, így „fekete vágásért” hál’ istennek senkit sem jelentettek fel a faluban. Emlékszem: ekkortájt lehetett 50 forintért forgó kondenzátort szerelni a néprádióba, ami titkon a Pet fi hullámsávján a Szabad Európát fogta. 1956 szén, els s gimnazistaként már sok mindent megéltünk és megértettünk. Az orosz megszállás elleni tiltakozásul, utólag meggondolva gyerekes, bár cseppet sem veszélytelen csínyt eszeltünk ki. A Mecsekben már elültek a harcok, és mi a teljes hírzárlat ellenére is tudtuk: az utolsó felkel csoportok is elmenekültek Jugoszlávia felé. A szovjet városparancsnok, mutatni akarván a gyors konszolidációt, újraindította a mecseki buszjáratot a Dömörkapuhoz, de a biztonság kedvéért egy orosz dzsip haladt a busz el tt, nyolc

géppisztolyossal. Mi nagy bátran egy konzervdobozba gumicsövet applikáltunk - ami messzir l egészen úgy hatott, mint egy kézigránát -, s az egyik kanyarban kitettük az út közepére. Fedezékbe vonultunk, vártunk… Jött a busz, el tte a dzsippel… A kanyarban befékeztek, két katona ugrott le, hogy közelebbr l megvizsgálja az „aknát”, majd éktelen káromkodással lerugdosták az útról. Kibiztosított fegyverrel a vállukon még jól körülnéztek, de szerencsénkre nem vettek észre. A buszon - ha jól emlékszem - senki sem utazott… „H stettünkr l” sokáig, talán egészen a szovjet csapatok kivonulásáig hallgattunk. (Hogy aztán el lünk mi mindent titkolt el a Kádár-rezsim születésének véres-szennyes titkaiból - az már csak 1988-89-ben, vagy még kés bb derült ki.) Ugyanígy máig is csupán néhányunk titka egy másik, nem túl nagy horderej , bár mégiscsak hatásos tiltakozó akció, amit 1959-ben szerveztünk Pécsett. Híre ment, hogy valami rejtélyes okból a jogi kart meg akarják szüntetni. Több osztálytársunk is jogász szeretett volna lenni, így megszerveztük, hogy egy este, rendes konspiratív körülmények között (figyel k, az akció eszközeinek megsemmisítése stb.) két középület falára fölfestettük a feliratot: „EL A KEZEKKEL A JOGI KARTÓL!” Másnap dobogó szívvel láttuk, hogy tiltakozásunk nyomát gondos kezek mindkét helyen eltüntették. Biztosan nyomoztak utánunk, ilyesmir l akkor semmi hír nem jelent meg, mindenesetre senki sem bukott le - s ha talán nem is csak akciónk eredményeként, de a pécsi jogi kar máig áll… Munkahelyem harmincöt éve a Magyar (újabban gúnyból „királyinak” nevezett) Televízió. Bár munkaterületem közvetlenül sosem érintkezett a napi politikával, azért van néhány személyes élményem a hatalom és tájékoztatás sajátos viszonyáról. 1974-ben, századik születésnapjára dokumentumfilmet forgattunk az els magyar köztársasági elnökr l Hit, illúziók nélkül - Kortársak Károlyi Mihályról címmel. Ez okból felkerestük balatonalmádi nyaralójában Vas Zoltánt is. Hogy, hogy nem, a „Fehér Házból” már másnap kérték az interjú gépelt szövegét… Így tudtuk meg - utólag -, hogy Vas Zoltán is persona non gratának számít. Bár a „nem képerny képes” személyek listája mindvégig titkos volt, a lista kezel je érdekl désünkre rendszerint hajlandó volt a kérdéses személyr l igent vagy nemet mondani anélkül, hogy a lajstromba betekintést engedett volna. Mi viszont mélyen titkoltuk e bizalmi funkcionárius és f nökeink el l, hogy mégiscsak van némi sejtésünk a névsorról, minthogy fejlett „kett s tudatú” értelmiségiként rendszeresen forgattuk a hazai szamizdatirodalmat is (így a Darabbért, majd a Beszél t és az AB kiadványait). A példákat hosszan sorolhatnám, de talán az eddigiekb l is kit nik: mennyire korhoz kötött és személyes, hogy mikor mit min sítenek titoknak azok, akiknek hatalmukban áll. Ezzel párhuzamosan változott az is, hogy dokumentarista terepmunkánk során épp mely téma számított tabunak, sz nyeg alá söprend nek. Ilyen volt a hetvenes évek végén felt n drogprobléma, vagy a perifériára szorult fiatalok körében lázadó dacból felélesztett széls jobbos, neonáci ideológiák. Ha készült is dokumentumfilm ezekr l (így többek közt 1979-ben az én „csövesfilmem”, Az szinte szó kevés…), az többnyire „dobozlétre” kényszerült, avagy csak ún. „sz kített társadalmi forgalmazásban” volt látható - például a Legf bb Ügyészségen, pártoktatás keretében. Aztán a „glasznoszty” hatására - évtizedes késéssel - végül ez a film is megérte a teljes nyilvánosságot… A Gorbacsov ellen tervezett merénylet tíz évig volt titok, a Putyin elleni egy hétig sem. Sajnos, változatlan viszont a módszer: titkolózás Csernobil - és titkolózás a Kurszk tengeralattjáró tragédiája körül. És persze eközben éppúgy elmaszatolódnak a „mi kis titkaink” is: az olajügyekt l a megfigyelési botrányig… Manapság általános a frusztráció: nincs elég belelátásunk, hogy ezeket az ügyeket megítéljük. Azt mindenesetre naponta tapasztalni, hogy a titkolózás rohamosan kikezdi a közszerepl k tekintélyét. Miel tt szakmánk etikai dilemmáiról és bels m helytitkairól szólnék, álljon itt még két „titoktörténeti” adalék… Ma már talán nem kell a nevét elhallgatni annak a volt politikai bizottsági tagnak, aki a kamera el tt vallotta meg, korábban maga sem tudta, milyen tömeges megtorlás árán ment végbe a kádári konszolidáció. Szabó Istvánnak hívják, az ország egykori

legnagyobb termel szövetkezetének, a nádudvari Vörös Csillagnak volt az elnöke, aki a rezsim utolsó éveiben került a legfels vezetésbe. már csak a konszolidáció jeleit érzékelhette sok millió honfitársával együtt, ellentétben más, máig köztünk él közszerepl vel - történetesen Biszku Béla volt belügyminiszterrel, aki kezdett l tevékeny részt vett a megtorlásban. A rendszer névadója és els embere: Kádár végül valódi shakespeare-i tragikus véget ért, alighanem azért, mert összeroppant az általa ismert szörny titkok súlya alatt. (Nemcsak az 1956 utáni hatalomátvétel véres kulisszatitkai nyomaszthatták, vagy saját b nrészessége Nagy Imre és társainak kivégzésében, de nyilván az is, hogy Farkas Mihállyal egykor vette rá Rajk Lászlót: a szent eszme érdekében vállalja magára az árulás ÁVH-s hazugságokból konstruált vádját.) Apropó, ötvenes évek… Mikor az MTV-hez kerültem, Koós Béla személyében egy igen jó kollégát ismertem meg. (Másokkal együtt közösen találtuk ki a két évtizeden át sikeres Jogi esetek cím m sort.) Csak jóval kés bb - és nem t le - tudtam meg, hogy 1950-ben néhány hónapig az ÁVH párttitkára volt, felesége pedig BM-tisztként saját szolgálati fegyverével vetett véget életének. Béla tehát valóban szörny titkok tudója lehetett… Mint afféle megrögzött dokumentátor, megpróbáltam rávenni, mondja filmszalagra emlékeit, szigorúan a halála utáni hozzáférhet séggel. Mereven elzárkózott, mi több, még korai tévés emlékeit sem volt hajlandó kamera el tt elmondani - talán, mert attól tartott, mégiscsak felteszünk pár kérdést neki az el életér l. Sajnos, titkai örökre titkok maradnak - hamvait idén tavasszal szórták szét az óbudai temet ben. Így már sosem fogom megtudni: netán csak attól félt, hogy emlékei idézésével más él kortársak fájdalmas avagy kompromittáló titkait is felfedi? Végül néhány szót a szakmai dilemmákról… Bár titkaink többnyire el bb-utóbb kitudódnak, azért mindannyiunknak megvan a maga személyes, kis „titoktára”. Nekünk, filmeseknek s a tömegkommunikáció napi munkásainak épp az a dolgunk, hogy minél mélyebben belelássunk ebbe, hiszen ez adja az általunk készítend „anyag” hitelét, izgalmát. A konfliktus tehát állandó, és úgyszólván elkerülhetetlen az érdekességre, szenzációra való törekvés és a szerencsétlen „áldozat” érdekei közti ellentét. Ennek széls ségesen durva esetei közismertek a paparazzik gátlástalan eszköztárából (Diana Spencer halála stb.), ám riasztó példák akadnak itthon is b ven: így a dávodi kislány terhességének és abortuszának nyilvános pertraktálása, vagy a lottószázmilliókat nyert házaspár életének kéretlen kitálalása. Hiába születnek etikai kódexek, a magántitkokat véd személyiségi jogokat lépten-nyomon durván megsértik nemcsak a kommersz skalpvadászok, de olykor a közszolgálati hírm sorok is. Számomra talán a legriasztóbb példa az a riporter, aki a n i börtönben a többszörös gyilkos asszony takarója alá is képes volt bedugni a mikrofont, hogy tovább faggassa a szerencsétlent, aki szégyenében már nem tudott máshová bújni. A magam gyakorlatából tudom: általános érvény szabály nincs, minden eset egyedi mérlegelést és tapintatot kíván. Els dleges persze a bizalom felépítése, bár néha ezt sem szabad er ltetni. Például épp harminc éve járunk egy baranyai faluba, filmszociográfiánkkal követni próbálván a helyi társadalom változásait. A tsz-elnök mindaddig nem engedte virágzó háztáji gazdaságát lefilmezni, amíg nyugdíjba nem ment - talán attól tartott, hogy az fölöslegesen irritálna másokat. Kivártuk hát sok éven át az „igazság - e csöndes - pillanatát”… Persze nem lehet mindent kivárni; ilyenkor addig megyünk el, ameddig a riportalany engedi. Van, aki zárkózott, személyisége véd burkát még a páncélnál is nehezebb feltörni, mások akár kéretlenül is nyomban pucérra vetk znek. A szenzációhajhászásnak egyedül az alkotói felel sség képes megálljt parancsolni, hiszen a kamera el tt szükségképp kiszolgáltatott lesz mindenki, s a helyszínen vagy a vágószobában olykor nekünk kell ügyelnünk - helyette is! az intimitás határainak sértetlenségére. Tapasztalataim szerint a korrektség mindenképp célravezet . Még azokkal szemben is, akiket netán „leleplezni” akarunk, avagy a „nyilvánosság ítél széke” elé állítani. Egy példa a

nyolcvanas évek második feléb l: Budapesten a XI. kerületi tanács egy piacot akart építtetni a Fehérvári úton. A terveket a szokásos hivatali titkolózás övezte, így a környékbeliek már csak a felvonuló munkagépekb l vették észre, hogy mi is történik. Spontán tiltakozó akció indult, erre a tanács észbe kapott, és hamarjában két „lakossági fórumot” is szervezett az indulatok pacifikálására. Mi, filmesek végigkövettük az ügy fordulatait, s utóbb egy olyan összeállítást készítettünk, amit maga a tanácselnök is elfogadott, azzal, hogy legalább láthatja mindenki, miként is állta a „lakosság össztüzét”… A demokrácia egyik legf bb vívmánya a nyilvánosság, s a köztisztvisel k (akik egyébként is nyilatkozattételre kötelezettek) hamar belátják: jobb, ha kiállnak és elmondják érveiket, mint ha azt közlik róluk, hogy elzárkóztak a nyilatkozattól. Néhány szakmai m helytitkunk, persze, nekünk is van, amir l nem szívesen beszélünk - bár ezek inkább csak ártatlan trükkök, melyek az interjúalanyok becserkészését, szóra bírását segítik. A kamera el tt már nincs helye az alakoskodásnak. Sajnos nem mindenki gondolja így, s engem „régi motorosként” igencsak irritál, ha valaki gátlástalan manipulációkkal járatja le a szakmát. „Génkészletünkkel magunk is fontos titokhordozókká váltunk…” Sándor Judit jogász, Közép-európai Egyetem A titkok rzése századokon át viszonylag egyszer óvintézkedéseket kívánt. Csupán vastag falat kellett építeni, a n i lakosztályt úgy kialakítani, hogy az utcáról ne lássák, a levelet pecséttel lezárni, az iratot páncélszekrénybe helyezni, az ablakot a kíváncsiskodók el l bezárni, az üzenetet rejtjelezni vagy galacsinná gyúrva megenni, álnevet használni, parókát vagy álszakállt ragasztani… Manapság azonban a titokvédelem e hagyományos eszközei vajmi keveset érnek, hisz olyan világban élünk, ahol bankkártyája révén bárki „nyomon követhet ”. Tudható, ki merre járt, mit vásárolt, magányosan vagy társsal étkezett. Speciális kamerákkal nagy távolságból is felvétel készíthet rólunk, s megszoktuk, hogy egy repül utazás alkalmával táskánk tartalmát többször is átröntgenezik. Akarva, akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra magánéletünkr l. Egy egyszer vérvétel nyomán egészségügyi adatok százai keletkeztethet k, méghozzá nemcsak a vizsgált személyr l, hanem közvetve a családjáról is. Akár egy hajszál, egy cigarettacsikk is alkalmas lehet az azonosításra. Genetikai és digitális ujjlenyomatokat hagyunk mindenütt, s t az elektronikus adatkezelés révén teljességgel új, kapcsolt információk is nyerhet ek rólunk. Egy titok annál becsesebb, minél inkább csalhatatlannak t n , bizalmas információt hordoz. Ilyenek a többnyire még csak „kódolt” formában hozzáférhet genetikai információk, amelyeknek olyan megbízhatóságot el legeztünk meg, hogy máris úgy t nik: felülírnak sok más bizonyítékot, szempontot. A genetikai azonosság, mint fontos, eldöntend kérdés, mindennapjainkba is bevonul. Ekként hiába fogadta volna rokonának sok magyar család a nemrég hazatért, id s hadifoglyot, valószín leg csak a DNS-vizsgálat dönti majd el, hogy Tamás András ki is volt valójában. Származása csupán vérmintáját összevetve feltételezett sulyánbokori féltestvéreiével bizonyosodhat be - s vele talán az is, hogy valójában inkább Toma Andrásnak hívták… Az érzelmi és vérségi kapcsolatok konfliktusáról eszembe jut egy korábbi élményem. Zöldfül , talán 24 éves jogász lehettem, amikor az élet dolgaiban nálam bizonyára jóval tapasztaltabb n kért jogi tanácsot t lem egy - valójában szerelmi - ügyben. A kisgyermekes anya azt szerette volna, ha a bíróság férje helyett titkos szerelme apaságát állapítja meg. A jogi tanácsadás hamar zátonyra futott egy ártatlannak t n kérdésen: „És valóban nem a férje a gyermek apja?” Meglepetésemre az asszony önérzetesen rávágta: „Dehogynem, ki más is volna?”… „Akkor én, sajnos, nem segíthetek.” - feleltem. Az asszony fájlalta, hogy a jog legszebb álmait nem képes peres úton érvényesíteni, de mikor elmondtam, hogy az eljárásban majd orvosi bizonyításra is sor kerülhet, s a gyermekt l és a feltételezett apáktól vért vesznek, végül is elállt szándékától.

Az ügy morális tanulságain túl számomra az is elgondolkodtató volt, hogy a rokonságról alkotott közvélekedés nemcsak a vérségi kapcsolaton, hanem az érzelmi és családi kötelékek bonyolult szövevényén is alapulhat. Akkor persze még nem sejtettem, hogy néhány év múlva a „genetikai ujjlenyomatok” és származásmegállapítás még inkább kiélezi a vérségi eredet és az érzelmi kötelékek konfliktusát. A probléma valójában az örökbefogadási és „mesterséges” reprodukciós beavatkozások során (lombikbébiprogramok) vált mindinkább neuralgikussá. Úgy t nik, a szkeptikus mondás: „pater semper incertus est” mára érvényét vesztette, s ez nemcsak a genetikai azonosítási vizsgálatok elterjedésének, de annak is köszönhet , hogy maga az anya személye is jogviták tárgyává lett. Az amerikai Johnson kontra Calvert-perben mindkét anya „vér szerinti” rokonságra alapozta egy újszülött gyermekkel való kapcsolatát: Anna Johnson, mint szül anya, és Crispina Calvert, mint genetikai anya (t le származott a petesejt) egyaránt anyaként való elismerésüket kérték. Az ügy érdekessége más hasonló esetekkel szemben az, hogy mindkét anya orvosi szakvéleménnyel vélte bizonyítani kizárólagos anyaságát. Az Anna Johnsont igazoló szakvélemény azzal érvelt, hogy a vér szerinti szül séget megalapozza a terhesség alatti testi összekapcsolódás, a méhen belüli növekedés és maga a szülés. Crispian Calvert esetében a genetikai azonosíthatóság jelentette a szakvélekedés gerincét. A genetikai származásmegállapítás olyannyira ellenállhatatlan alanyi jogigény lett, hogy olykor még a kegyeleti jogokkal szemben is el nyt élvez. Ekként genetikai azonosításra az apaság megállapításának céljából, esetenként jóval a halál beállta, s t a temetés után is sor kerülhet. Még Yves Montand sem pihenhette örök álmát, mert temetése után post mortem genetikai vizsgálatot rendelt el a bíróság egy származásmegállapítási kereset nyomán. Az eljárást 1989-ben Anne Fleurange színészn kezdeményezte, azt állítva, hogy leánya, Aurore Drossart Yves Montand gyermeke. A neves énekes családjának heves tiltakozása ellenére, s t annak dacára, hogy az él családtagok vérmintáinak összevetése sem igazolta a színészn állításait, a Párizsi Fellebbviteli Bíróság végül elrendelte a holttest exhumálását. A DNSvizsgálatok egyértelm en bizonyították, hogy Aurore Drossart apja nem Yves Montand volt. A családba tartozásnak, az identitásnak hagyományosan mindig is fontos eleme volt a személynek szóló szeretet, gondoskodás, elfogadás, apai elismer nyilatkozat, örökbefogadás. Ezzel szemben a biológiai bizonyítás avagy ellenbizonyítás csak kivételesnek számított. Néhány éve azonban a biológiai rokonság világszerte ismét olyannyira fontossá vált, hogy ma már örökbe fogadott gyermekek közül is sokan akarják tudni „valós” származásukat. Hála az ENSZ gyermekek jogairól szóló egyezményének, virágoznak a gyermekek identitási jogai. A DNS-azonosítás azonban olyan rendkívüli bizonyosságot ad, hogy nagy a kísértés a családi titkok kíméletlen felfedésére. Hovatovább úgy t nik, minden más megközelítéssel szemben uralkodóvá lett ez a módszer. Nincsenek többé „titkok és hazugságok”… Persze, az is sokáig hétpecsétes titok, s t meglepetés volt, hogy kisfiú vagy leány születik, s hogy megfelel lesze az egészségi állapota. Ma már önálló orvosi diszciplína foglalkozik prenatális diagnosztikai vizsgálatok révén e titkok módszeres felfedésével s az így nyert információk állandó tökéletesítésével. E titok felfedésére a terhesség 16. hetében az anya hasfalán át hosszú t segítségével mintát vesznek a magzatvízb l, de ugyanígy mintavételül szolgálhat a magzatburok vagy a köldökzsinór is. A „jöv diagnosztika” a szülészeti klinikákon úgyszólván kötelez lett. Míg korábban intim kapcsolatainkat, testünk rejtett hibáit és a várandósságot paraván vagy zárt ajtók mögé rejthettük, a genetikai „embertérképezés” korában a testi szemérmesség mit sem ér. Genetikai és elektronikusan rögzített, továbbított titkaink védelme bizony komoly felkészültséget követel, hisz ma már korántsem a kandi szomszéd a legveszélyesebb kíváncsiskodó. Rögzített titkaink felkutatása jelent s anyagi el nnyel kecsegtet, s az élet legkülönfélébb területein létrehozta az elüzletiesedett titokfürkészést. Egészségünk, vásárlói szokásaink, életmódunk, az interneten felkeresett oldalak, újszülöttünk neme, egészségi

állapota, családi betegségeink mind-mind értékes információkat jelentenek a marketingcégek, biztosítók, gyógyszerkutató cégek számára. Némely titkunk feladásáért újabb, de már csak a virtuális szférában eljátszható titkolózási lehet ségekkel kárpótolhatjuk magunkat. A virtuális szféra világában ugyanis álruha nélkül is kölcsönözhet fantomszemélyiség. Így, ha az interneten két vagy több ismeretlen vált eszmét, a kommunikálók b rszíne, neme, kora és testi fogyatékossága egyáltalán nem számít. Mindez sokban valóban új lehet ségeket nyit meg - hiszen gondoljunk csak bele: életében el ször akár egy fiatal, csinos n is komolyan vehet valamely politikai vitában is! És próbaképp az is izgalmas lehet, hogy empátiás gyakorlatok részesei lehetünk a világhálón azáltal, hogy egy id re a másik nem szerepét játsszuk… Megannyi kínálkozó játék a titkosításra. A „valós” világban viszont - f ként a genetikai embertérképezés folytán - „átláthatóságunk” egyre n . Génkészletünkkel magunk is fontos titokhordozókká váltunk. Mi több, titokhordozók maradunk halálunk után is, hiszen bár testünk elpusztul, génállományunk utódainkban tovább él. Az emberi génkészlet titkainak teljes felderítése még hosszú folyamat lesz, de úgy t nik, a 21. század biológiailag jóval pontosabb emberképpel ajándékoz meg bennünket. Még nem d lt el, hogy az ismert örökletes tulajdonságok ugrásszer megnövekedése mennyiben változtatja meg egy adott közösség kialakult emberképét, vagyis az eugenika útveszt jébe kerül-e a társadalom, vagy éppenséggel több lehet séget ad a tudományos ismeretek b vülésével az egyénnek, hogy körültekint bben dönthessen saját élete, életmódja, családtervezése terén. A genetikai adat hatással lehet az egyén életmódjára, életvezetésére, párválasztására, gyermekvállalására, pályaválasztására, s t tanulási ambícióira is. Ha valaki kell képp kíváncsi, és felkészült a genetikai jellemz ivel való szembesülésre, elvileg szabadon dönthet a genetikai vizsgálat elvégzésér l. Erkölcsileg és jogi szempontból inkább az a kérdés, hogy miként rizhet meg ezen értékes adatok feletti rendelkezés mások jogainak és törvényes érdekeinek sérelme nélkül. A genetikai információ fontos lehet a társadalom számára is, hiszen számos betegség kialakulásának jobb megértését és hatékonyabb kezelését segítheti el . Ezeket az információkat nemcsak az orvosbiológiai kutatók hasznosítanák szívesen, de a társadalomtudományok is, hiszen a genetikai kutatások, például a népességtörténet, az antropológia számára is hasznos adalékokkal szolgálhatnak. Persze, nyomós gazdasági érdekek is meghúzódhatnak a genetikai kíváncsiskodás mögött. Munkáltatókat, biztosítókat egyaránt komolyan érdekelhetnek munkavállalóik, pályázóik, ügyfeleik genetikai adatai kockázatcsökkentés, vagy éppen az optimális munker -kihasználás érdekében. Szerencsére ez id tájt a magyar munkajog szerint a munkavállalótól csak olyan nyilatkozat megtétele vagy adatlap kitöltése kérhet , illetve vele szemben csak olyan alkalmassági vizsgálat alkalmazható, amely személyiségi jogait nem sérti, és a munkaviszony létesítése szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Az 1997-ben elfogadott átfogó jelleg egészségügyi törvény épp keretjellegéb l adódóan még nem foglalkozott a genetikai teszt- és sz r vizsgálatok szabályaival. Ma már nemcsak az európai normatív törekvések, de a hazai tapasztalatok is indokolják, hogy e kérdésben is törvényi szabályozás szülessen. Genetikai emberismeretünk kétségkívül számos el nnyel jár majd, de ha egyéniségünket megfosztjuk minden genetikán kívüli tulajdonságától, csacska érzelmeit l, emberi kapcsolataitól, akkor legszentebb titkainkat veszíthetjük el, és „nem biológiai” személyiségünk megmutatására, meglehet, már csak a kibernetikai pótcselekvés marad… S ami a legrosszabb, még titkolózni sem tudunk majd igazán kedvünkre. „A nevelés beavatás…” Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezet je

keresztül a lényeghez, a tizenévesek titkaihoz, hogyan segíthetjük át ket a n vé, férfivá válás, az öntudatra ébredés nehézségein? A pedagógia normákat, értékeket közvetít, nem egyszer személyes kapcsolat, barátság, meghallgatás. A tanítványaira figyel , értéket közvetít tanárnak ezernyi érzelmi szállal kellene köt dnie minden tanítványához, s nemcsak szigorúan az iskola falai között. Csakhogy a jog - elvben nagyon is helyesen - megálljt parancsol számunkra az intim szféra határainál. Ma már nincs mód arra, hogy az iskola, vagy akár egy pedagógus megszabja az iskolán kívüli cselekedetek etikai normáit, magatartásrendjét, a tanárnak nincs és nem is lehet kompetenciája a hétvégi bulikra, az utcai viselkedésre, nem avatkozhat be az igazságszolgáltatás ügyeibe, mert mindez az intim szféra jog által védett rétege, s a család kompetenciája. A bulikon füvez , vadonatúj jogosítványával gyorshajtási rekordokat döntöget fiatalemberre legfeljebb személyes eszközökkel - meggy zéssel, tekintéllyel, érzelmi ráhatással - hathat a pedagógus, ezeknek azonban mindinkább híján van. A nevelés: beavatás - ám erre csak érett és hiteles pedagógus képes, s is csak legjobb pillanataiban. A magára ébred , önmagát keres fiatalnak pedig rendszerint éppen az iskola a legf bb ellensége. T le védi a család, miatta hazudik anyja és apja, ha kell, hetente gyártva az alibi igazolásokat. Mi több, maga az iskola is, ráébredve saját negatív hatásaira, iskolapszichológust alkalmaz, hogy védje meg a gyereket - akár a pedagógus ellenében is… Mára sok iskolában az iskolapszichológus lett a titkok legf bb tudója, aki legtöbbször nemigen vesz részt a nevel testület életében, már csak azért sem, hogy személyes kapcsolatok ne terheljék „szakmai függetlenségét”. A túlterhelt - fizikát, történelmet stb. - tanító tanár pedig jobbára hozzá küldi a „kezelhetetlen” gyereket. Hozzá, akit legalább véd a törvény, aki nem köteles tájékoztatni a szül t vagy épp a rend röket. Ma, ha egy tizenéves gyerek kábítószerezés miatt bíróság elé kerül, közvetlen környezetéb l senki sem köteles ellene vallani - kivéve a pedagógust… Sem a szülei, sem a gyóntatója, sem az ügyvédje, sem a pszichológusa nem kényszeríthet erre, de ha akad egy tanára, akivel problémáit el z leg megosztotta, csak két rossz, kényszer lehet ség közül választhat: vagy „hivatalból” feljelenti, vagy hazugság árán menteni próbálja. Nem könnyebb a helyzete akkor sem, ha megnyerve diákjai bizalmát, minduntalan olyan titokba avatják be, ami messze túlmutat egyéni felel sségén. Ilyenkor váltig ugyanaz a dilemma: vajon megossza - megoszthatja-e - a szül kkel tanítványa egyedül vele közölt titkait? Hiszen a törvény kötelezi erre, s a személyes felel sség terhét aligha vállalhatja, ha tájékoztatási kötelezettségét elmulasztva netán büntet jogi konzekvenciái lesznek az ügynek. Érthet , ha a legtöbben azok közül, akik egyáltalán képesek volnának intimebb kapcsolatokra, menekülnek a diákokkal vállalt szoros, érzelmi kötelék el l. A szeretet, a figyelem pedig nem osztható korlátlanul, minden embernek csak véges számú valódi kapcsolat, személyes kötelék fenntartására van „kapacitása”. Nem tudni, egy jó pedagógus, egy tanítványaira külön-külön is odafigyel tanár vajon hány gyerek titkait képes felel sen hordozni, és hány olyan tanítványa van, akiket el kellene küldenie, de nem teszi, hanem pedagógiai esetekkel kísérletezik. Vajon meddig tudnak a pedagógusok szintén úgy hazudni, hogy igazat mondjanak? És lehet-e érzelmek nélkül szoros kapcsolatot tartani, „titokhordozóvá” válni? Kétségek, kérdések, képtelen dilemmák sora, melyek bizonyosság helyett csupa ellentmondást, keser séget, kudarcot - és némi hitet - hagynak bennünk. Hitet abban, hogy lehet talán másként is csinálni. Hisz nap mint nap látom, tudom: a régi iskola meghalt, mégis hiszem, hogy meg lehet találni azt a hiteles kapcsolatformát, melyhez a pedagógusnak nincs szüksége a jog eszközeire, és mégsem lép a család, a szül k helyére. Hiszem, hogy van mód az iskolát az állam engedelmes szolgálójából az egyes gyermeket segít , közösségi hellyé átalakítani. Csakis egy ilyen iskolában válhat a pedagógus a tudás hordozójából a titkok hordozójává. Enélkül csupán az álság, hazugság s a hatalmi kényszer marad… Ma még így szól egy tanár bels monológja: „Tanulj meg hazudni, édes fiam! Nézz csak rám, és hazudj a

A titok kedves szó… Csicserg csitrik, izzadó kiskamaszok el- és összebújása, sugdolózása, emlékkönyvek behajtott sarka, a születésnapok és karácsonyok meglepetései… Kés bb az els szerelmek, a lógások, csavargások sora - megannyi apró titokélmény, ami közösséget formál, s amit minden újabb generáció a sajátjaként él meg. A gyermeki világ talán legfontosabb jellemz je éppen a titkok feltárására való hajlamunk. A megismerés, az alkotás izgalma mögött szüntelen ott lappang az új és folyton újjászület titok: er feszítés az ismeretlen meghódítására, önmagunk és egymás megtalálására. A feln tt, intézményesült világ titkai már korántsem ilyen kedvesek. Hiszen többnyire a hatalom, a manipuláció, a megalkuvás titkai ezek, s az a hely, az a szervezet, amelyik a gyerekek nevelésére, feln tté válásukig az életük kitöltésére hivatott: az ISKOLA maga is a feln tt, a hivatalos, az intézményesült világ szolgálatára szervez dött. A mai tömegoktatásban az egyén lényegtelen szerepl , függetlenül attól, hogy szül r l, tanárról vagy diákról van-e szó. A középiskola leginkább tantárgyakról, osztályokról, tanításról, számonkérésr l, jogi-gazdasági kérdésekr l, megszerezhet vizsgapapírokról, állami el írásokról szól. Az iskola állami feladatokat lát el, s ebben nincs érdemi helye az önmagát keres , bizonytalan, határokat, szabályokat átlép tizenéves fiatalnak. csupán a munka tárgya, egyénként nem lehet fontos, nincs rá id , nincs rá pénz, nem fér bele a munkafolyamatba. Többségünknek mindezek ellenére szép emlékei vannak alma materünkr l - érthet en, hisz a középiskola életünk legszebb korszakára „tenyerel rá”, és csak ritkán tud olyan szörny séges lenni, hogy végképp tönkretegye mindazt, ami a tizenéves korral jár. Kellemes emlékeink azonban csak elvétve köt dnek magához az iskolához. Legtöbbször épp az iskolától, az iskola ellenére kicsikart - titkos vagy lopott - örömeink válnak maradandó élménnyé. A bulik, lógások, csavargások, tanárátverések, szerelmek, ivászatok stb., melyek sok év múltán is az osztálytalálkozók nosztalgikus beszédtémái lesznek. Ebben a középiskolának nevezett embergyárban a tanár konkrét, technológiailag zárt feladatot elvégz hivatalnok. Feladatai között nem szerepel, munkaidejébe nem fér bele az egyes tanulóval való személyes kapcsolatteremtés, az egyéni foglalkozás. Külön-külön alig van esélye bizalmas közelségbe kerülni tanítványaival, s ha netán mégis sikerülne, úgy máris jogi, lelkiismereti és szakmai dilemmák özönével találja szemben magát. A tanítványával bizalmas kapcsolatba kerül tanár könnyen gyanúba keveredik: vajon nem árulja-e el a nevel testület intim titkait, megvédi-e konfliktus esetén kollégáit. Nem ritka eset, hogy a tanítványaival szorosabb kapcsolatot kialakító tanárt maga az iskola igazgatója szólítja fel, hogy számolja fel a „bratyizást”. A középiskolák tiltják a tegez dést tanár és diákja között, s a tipikus beszédmód így máig is a „csend rpertu”… Ha egy tanár tekintettel van az egyes gyerek adottságaira, körülményeire, könnyen megkapja kollégáitól, tanítványaitól a pejoratív kivételez vagy pikkel címkét. Ha mindezek ellenére, jelent s többletmunkával, vállalva akár a kiközösítést is, egy tanár mégis túllép merev, hivatalnoki státusán, még mindig ott tornyosul el tte a legfontosabb szakmai, emberi dilemma: miként és milyen mértékben vállalhat felel sséget egy másik emberért? Mit kezdjen az elhivatott pedagógus egy-egy szinte beszélgetés során rábízott kényes információval? Mi módon kezelje a család bels problémáit feltáró kamasz nemritkán segélykér - vallomását, ha látván látja, milyen szörny terheket ró a gyerekre az otthoni veszekedés, ha érzi: a gyerek legsúlyosabb gondjait otthonról hozza. Könny dolga van a gyóntatópapnak, a pszichológusnak, az orvosnak, ügyvédnek; nekik megadatott, hogy intézményes módon, a törvény védelmével kerülhetnek az intim szféra mögé, anélkül, hogy a hatalmat, az intézményt kellene szolgálniuk. De mit tegyen a pedagógus: meneküljön, vagy vállalja hivatása egyetlen értelmét: a rábízott gyermek szolgálatát? A jog, a szervezeti hierarchia, a tanítás kötött technológiája a diákok és a tanárok között falakat épített, s aki le akarja bontani ezeket, az csakhamar egyedül találja magát a viharos, szabad ég alatt. A tanár tanít és számon kér, s t le függ a diák el menetele - hogyan lehet ezt az aszimmetrikus viszonyt felbontani, s f leg hogyan juthatunk el a tantárgyakon

szemembe! Tudom, tegnapról orvosi igazolásod van, bár azt is tudom, hogy el ttem ültél a moziban… Persze, beteg voltál, nem számít, a lényeg, hogy papírod legyen róla. Hogy a bulin a szert is kipróbáltad? Jobb, ha nem mondod, én ezt nem tudhatom…” Vagy íme, saját diákkori, kis titkaink máig sem értett kulcsa: „És arra emlékeztek, mikor meglógtunk, berúgtunk, összefeküdtünk, a Blaha tanár úr meg az egészb l semmit se vett észre?” „Dehogynem, édes fiam, csak úgy kellett tennem, mint aki alszik, hisz épp ez a szakmám, ez az állandó tettetés: nem láthatod, hogy látom, nem tudhatod, hogy tudom - ezt csinálom huszonöt éve… Ha megn sz, egyszer talán majd megérted…” Azóta „hivatásos titoknok” lett bel lem is… S lám, még ma sem értem, miért kell ennek így lennie… „A legmélyebb titok pedig Isten…” Székely János római katolikus lelkész Amíg a dolgok felszínén vagyunk, üresen fecsegünk. A szavak súlytalanok, és alig hordoznak jelentést. De ha néha megadatik, hogy megnyílik el ttünk a dolgok mélysége, az ember elnémul. Hisz amit átél, az szavakba alig önthet , alig közölhet . S ha mégis megpróbáljuk elmondani, ami történt, és aminek tanúi voltunk, csak úgy tehetjük, ha mást is le tudunk vezetni oda a mélybe, hogy maga is átélje, ami szóval át nem adható. A valóság mélyebb rétegei ilyen értelemben titokzatosak. A legmélyebb titok pedig Isten, az „ s-mélység” (P. Tillich), kinek éneke: a felh k futása, virágok nyílása, protonok és elektronok tánca, férfi és n szerelme, gyerekarc ragyogása, élet és halál. Annyira titok , hogy a zsidó hagyomány szerint még a nevét sem szabad kimondani; a keleti gondolkodás több áramlata szerint pedig az ember nem is állíthat róla semmit. A kereszténység annyiban tér el ezen álláspontoktól, hogy abból a tapasztalatból indul ki: a Titok megnyilvánult. Mi hisszük, hogy a történelemnek volt egy nagyszer , kitüntetett pillanata, amikor az ég és föld már-már összeért, amikor Isten egy ragyogóan tiszta életen Jézus életén - keresztül megmutatta arcát, és odaajándékozta magát az embernek. De azért a titok a kereszténységben is titok marad… Ezért is nevezzük a keresztséget bemerítésnek, a titokba való „beavatásnak”. S ezért is volt oly sokáig szokásban, hogy a mise második részében - ahol a Titok megjelenik (monstrancia vagy Úrfelmutatás), és mi részesedünk bel le (eucharisztia vagy Szentáldozás) az avatatlanok nem vehettek részt. Az els keresztények számára olyannyira meghitt és mélyen átélt volt ez az ünnep, hogy azok jelenléte, akik csak küls szemlél ként nézik, zavaró lett volna. A mai, túlzottan felgyorsult élettempó sok embert felszínessé tesz. Életünkben nincsenek nagy megrendülések, nagy megtisztulások. Mindig valami új kell, és sosem vagyunk egészen ott a jelen pillanatban. A legfontosabb szálak elszakadnak, elsekélyesednek. Sokszor egy-egy temetésen döbben rá az ember, hogy nem tud gyászolni, hogy nem érez szinte semmit, és alig ismerte az eltávozottat. (Például saját anyját…) A felszínen élünk csak, napi látszatteljesítményeknek. Mindenki buzgón próbálja „eladni”, reklámozni magát. Hogy aztán a mélyben van-e benne valami, az senkit sem érdekel, csak a csomagolás számít. Így legbelül - a Titok helyén - gyakran csak egyre fájdalmasabb üresség tátong. A keresztény hagyomány par excellence titkos szertartása: a gyónás. Titkos azért, mert a gyónás a b nös, téveteg és gyenge ember szinte és igaz találkozása Istennel. Ilyenkor a hív álarcok, ámítás és színészkedés nélkül kér gyógyulást b nei sebére. Kitárja lelkét, és Isten fénye beárad oda. A gyónás tehát valójában a b nbánó ember és Isten találkozása - melynek során a pap ill tisztelettel a háttérben kell maradjon. Szerepe mindössze annyi, hogy - ha szükséges - segítse a b nével küszköd embert szinte b nbánatra jutni (aminek része lehet az önként vállalt jóvátétel vagy „elégtétel” is), s hogy végül kihirdesse és közvetítse Isten

gyógyító és felemel jóságát. Nem faggatózhat, kíváncsiskodhat, s a legf bb dolga még csak nem is az, hogy bölcs tanácsokat adjon, hanem, hogy az Istennel való találkozás segít je és közvetít instanciája legyen. Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami az önkéntes b nvallás során elhangzik, teljes egészében és a szó legszorosabb értelmében: titok. Ha nem így volna, úgy a gyónás megsz nne az az alkalom lenni, melyben az ember saját sebeivel valóban Isten - és nem csak egy másik gyarló ember - elé lép. Ha viszont egy tolvaj, aki netán sok millióval meglopott valakit, tettét végül meggyónja, úgy a gyóntató joggal mondhatja, hogy b nbánata csak akkor hiteles, ha amit elvett, visszaadja, s enélkül a feloldozást sem nyerheti el - ám a pap semmi szín alatt nem adhatja fel a tolvajt. Ha ezt tenné, úgy megsz nne a földön az a kivételes hely, ahol az ember egy társa (Krisztus képvisel je) segítségével bátran Isten elé állhat b nei terhével. Nem véletlen, hogy a gyónási titok meg rzéséért a halálra kínzott Nepomuki Szent Jánostól kezdve papok sokasága vállalta a meghurcoltatást, s t gyakran a vértanúhalált. A gyónási titkot eláruló pap az egyházi törvény értelmében is menten elveszti hivatalát. Papi hivatásom talán leginkább megrendít élménye a gyóntatás. Ennek során olyan mélységben tárulnak fel életsorsok, s oly er sen érezni Isten gyógyító kezét, ahogy azt másutt, más helyzetekben csak nagyon ritkán. „A közös titok szabadságunk záloga…” Bízik László evangélikus börtönlelkész Ezek a válaszok paradox módon jóval megel zték a szerkeszt ség körkérdéseit… És mert a titkokról lényegében ma sem gondolkodom másként, hozzászólásként jó szívvel ajánlom e sok évvel ezel tti, a Diakónia cím lapban közzétett írásomat: Titok J-nak J-om, én szerelmesem, ó, mennyire irigylem azokat, akik értik a dolgokat! Azokat, akik megmagyarázzák a jelenségeket, kapcsolatokat és történéseket bennünk és körülöttünk. Azokat, akik, ahogy hallják, már értik is a sokféle információt, miközben én alig hallom, s amit mégis, azt is csak dekódolgatom. Ráadásul többnyire hiába, bár azt tudom, hogy Te vagy a Kulcs. Már az is olyan furcsa volt, amikor el ször hallottam Rólad. F. T. bácsi (azóta már nem bácsizom) beszélt - korrekt úriember létére - megkapó lelkesedéssel Rólad, hogy ugyanis vagy, és hogy közel vagy hozzám. Hittem is, meg nem is, amit mondott. Aztán, amikor egy román tett bizonyságot jóságodról - hátamon épp egy nagy zsákot vittem -, miért, miért nem, megtöretett cinizmusom. Egyébként nem árt tisztázni: nem én mentem el ször Hozzád, te jöttél hozzám. El ször neveden sem mertelek szólítani, csak idéztem magamban valakit, hogy menj el t lem, mert én b nös ember vagyok, misztérium tremendum, de Te maradtál. És én meg hirtelen boldog lettem. Misztérium faszcináns. Jelenléted messze felülmúlt minden Fel led hallottat. Aztán eljött a pillanat, amikor lélegzetem is elállt, mert nyelvem ínyemhez tapadt. Ajkad ugyanis azt mondta - persze szavak nélkül -, hogy szeretsz. Ezzel nevemen szólítottál, és Tiéd vagyok. A nagy és fontos dolgok ugyanis mindig csendben történnek, vagy legalábbis csenddel kezd dnek, és csendbe torkollanak. A többi csak zaj, lárma, recsegés. A dolgok végén aztán finoman ott a hallgatás, akár ama aquinóinál. Amíg én beszélek, fecsegek, flörtölök és panaszkodom, addig Te hallgatsz, hiszen szavammal nem hagylak szóhoz jutni. Akkor szólalsz csak meg, amikor már elnémultam, és elfogytak szavaim. De akkor, szemben a többiekkel, akik mindent ígértek, de a tizedét sem adták, Te keveset ígértél, de mindent adsz. Az ember nem tudja, hogyan, de n a vetés. Magától. Miközben az ember lefekszik. És fölkel. Els nap.

inkognitóban és absconditusként meg larva-ként vagy jelen, s mi legjobb esetben is legföljebb hátadat láthatjuk. „Back”, akarom mondani „black box”, ami ránk bízatott. Ezt a dobozt cipeljük, a lét nagy keresztrejtvényét megfejteni nem tudván. De hidd el, kereszt rajtunk ez a rejtvény. *** Önmagukban, immanensen nézve dolgainkat, csupa megmagyarázhatatlansággal, elkeseredéssel vagy felháborodottsággal küszködünk. De közben tudván tudjuk, hogy a titkoknak lesz nyitja. S t: ha a jelenségeket nem önmagukban szemléljük, hanem azok Veledegyütt-létét egy-egy pillanatra megérezzük, minden egészen más dimenzióba kerül. Felsejlik a létezés egy másik logikája, ahol a dolgok látszólag a fejük tetején, valójában épp a talpukon állnak. Az a titkos logika, ahol az irgalom nagyobb lehet az igazságnál, s ahol a szeretet nagyobb a determináltságnál. Felsejlik az a titok, ahogyan a gyengeség lehet er , a bolondság értelem, az értelem bolondság; a rossz jó, s a jó káros; az áldozathozatal szabadság, s a szabadság kiszolgáltatottság. Hogy a vakság látás, s a látás vakság; az értelmetlen és haszontalan értelmes, a sírás és szomorúság az öröm; a szegénység és üresség a gazdagság. Mint óráját néz alkimistát, Te vagy, ó! drága J-om, én szerelmesem, aki végül is az erényt teherré és a b nt bocsánattá varázsoltad. Benned fejt dik meg a nagy talány, ahol a csönd, íme, szóvá, s a szó végül is feleslegessé vált. Ahogy az általában lenni szokott, csak egészen máshogyan.

Aztán, amikor megszólalsz, szavaid mágikusak, megb völ k és rabul ejt k. Az életem rámegy, hogy értelmezzem, vonatkoztassam és magyarázzam. Többnyire azért, hogy kibújjak a kötelezettség alól. Azonban kevés sikerrel. Csak forgatom magamban, s azok áthatják sejtjeim és zsigereim. Nem is beszélve a szívemr l, ahogy mondani szokták. Emlékszem, azt mondtad, hogy tudod a dolgaimat. Bár adakozásaim titokban történtek, arra hivatkoztál, hogy nem lévén oly dolog (titok), mely ki ne tudódnék, hagyjam abba. Persze, Te közben - már amennyire lehetett, titokban - a f városba mentél, hogy megismerjed kétségbeesésemet, trükkjeimet, sumákolásaimat, meg persze álmaimat. Nyomorúságos b neimet, kísérletezéseimet és rejtett vágyaimat. Amikor nyögve született és izzadságszagú felismeréseimre könnyedén azt felelted, hogy: „Tudom. És? Hatolj még mélyebbre!”, akkor kénytelen voltam ezt a sátoros ünnepet - s azóta is, évr l évre - megünnepelni. A Te titkod sejlett már kamaszkorom pince- és padlásrejtekén búvóhelyet keres csavargásaimban. A belvárosi srácok ötvenhatos, l porszagú beavatottságában, hiszen a pince az óvóhely pokla, a padlás meg a mennyország volt. Elrejtett fegyverek, jó kis l szerlel helyek, dugdosott térképen megjelölve. Mondd meg, ki érti ezt, wie man’s verstehen kann. Titkok tudása formál személyiséget. Csak kés bb jött a szamizdatos id k titkos konspirációja. Hiszen a közös titok szabadságunk záloga, amely összeköt és közösséget teremt. Már a héber nyelvben is egyazon gyökb l ered a titok és a közösség szó, ha jól tudom. A latinok a titok szóval mintha inkább a dolgok nyilvánosság el li elrejtettségét jelölnék. Nekik államtitkaik voltak, azóta lettek szabadalmi, üzleti meg banktitkok, nekem csupán naplóim, levelezésem, meg fiókom titkai maradtak. Ám a hatalmasok félnek a kicsik titkaitól: az az igazi alattvaló, akinek magántitkai sincsenek. Így aztán levelek felnyitódnak, jegyzetek házkutattatnak, telefonok lehallgattatnak. Mindezek ellenére - vagy éppen ezért (?) - a titkok a szabadság jelei. Megyek tovább: a német mintha az otthon, a privátszféra magánügyeire gondolna, amikor titkot mond. Jó kis történet, tudod, amikor albérl nek álcázva épült be még lakásomba is a tégla, amíg rá nem vettem t, hogy a f kapitányságon jelentse fel megbízóját, a titkosrend rséget. Ült is erre szegény, rendesen, a fordulatig. Most jött el azonban annak az ideje, hogy a görögökre térjünk, akik a titkot hallgatásnak és szájbefogásnak értik - hallgatok egy s másról én is, kivételesen én fogom be saját számat, és nem más. De mily csekélység mindez a Te szerelmed titkaihoz képest! Tested ízét a számban mindig szerettem, s véred is a legjobb: nullás, mely mindenkit gyógyíthat. Nyilvános bizonyságtételre küldettem, de hadd valljam be, mindig is jobban bíztam az intimitás, mint a publicitás erejében. Mert hát az életek is az intimitásból születnek, ahogy egyik, bár nekünk legdrágább gyermeked, H. is, aki a nagy víz mellett temettetett el veled együtt a halálba, hogy azonképpen feltámadásodban is részesülvén s meghalván a b nnek, igaz és szép és jó életben járjon. Végül is az ember elhagyja atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez. De én Rád, és két házunkra értem. *** Drága sáfártársam, gyere már, hogy megvilágítsd a titkokat! Nekünk, titkok tudatlan sáfárainak, akik mind az okok, mind a célok, mind az értelem kérdésében oly homályosan látunk. Csak sejtjük, hogy az események nem olyan szimplák, de sokkal-sokkal komplementárisabbak, mint azt vélnénk. Gyere már, hogy megértsük a dolgok okát, célját és értelmét, mely mindeddig csak nem-kanti, lebeg logikád finom fonalával sz tte át a dolgok képtelen összefüggését és lehetetlen kuszaságát. Értesd meg már velünk, hogy nélküled nincs a jelenségeknek szufficiens, kielégít oka, nincs akceptábilis, nyilvánvalóan elfogadható célja, és nincs vizíbilis, látható és felfedezhet értelme! Z rzavar, félreértés, céltalanság és értelmetlenség a dolgok, jelenségek és események önmagukban-valósága. Mi épphogy nem titkok ismer i, hanem csak a titkok létezésér l tudó sáfárok vagyunk. Annak hirdet i, hogy vannak és maradnak titkok, minden információ ellenére, mert a Te dics séged, hogy elrejted a dolgokat, ahogy Te is álruhában és

% & %

! ' "

!'

"

#

$

% %$

'

!"

#

$ " #

%

& " & '

& % #

! #

& (

& *

&

#

) # &

# /

# +

#

+ ,

-

, #

#-

#

.

& ,

# 0

#

#

#

"

& & #

, & & #

#

1232

, #

#

%

/

,

$ $ "$

& 4 &

& ""

$ "

$ &

& (

, #

) &

Herbert W. Simons

2

( 4

& )" ,# "

#

http://www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-04/Sz97-04-Area-2.htm

"

"

5

&

& ,

,

&

" " ,

"

4

# 123%

,

6

&& +

& - "

& 7

#

#

"

%

& # # ,

# #

*

%

!

& 4 " -

% #

+ "

" "

, 1& !

"

&

# "#

/

8

" .

#

+

-

&

"# * # #

& ,

% & &

, &

#

! !

# &

#

A tudományos kutatási beszámoló retorikája: „er szakos gyógyszerreklámozás” egy orvosi folyóiratban

, 97/4: ,

& &

&

( ) 123'

$ # * % ;

használt nyelv szükségszer en szelektív. Kiválasztunk egy megfogalmazási módot, és ezzel figyelmen kívül hagyunk más megfogalmazási módokat. Mi több, mivel egy tárgyról soha sem lehet mindent elmondani, amikor valamit kifejezünk, akkor mindig torzítunk; így, akár szándékunkban áll, akár nem, retorikailag m ködünk. Még élesebben fogalmazva, nincs igazi és teljes leírás. Minden leírás bizonyos értelemben ferdítés is egyben. Nietzschével szólva: a tapasztalat „hamis megragadása”.3 Az „elmondani, ahogy van” mellett az objektív beszámoló egy másik lehetséges megközelítése az, ha pártatlanságként vagy kiegyensúlyozottságként fogjuk fel – kedvelt újságírói elképzelés, amely nagyrészt az „elmondani, ahogy van” követelményéb l ered zavaroknak köszönheti a népszer ségét.4 Különösen a vitás ügyek esetében nehéz elképzelni, hogy mit jelenthet az „elmondani, ahogy van”; hogy miként lenne képes a tudósító semleges, átlátható, értékmentes leírást adni a küls valóságról.5 A tudósítás problémája összekapcsolódik ama régi ismeretelméleti problémával,6 hogy miként lehet a tudást szilárdan megalapozni – reménytelen vállalkozás, sok mai filozófus szerint. Ezzel szemben a pártatlanság követelménye egy relativista „mannheimi univerzumot” el felté-telez, amely a tudósítótól egy téma többféle néz pontjának kiegyensúlyozott bemutatását kívánja meg, feltételezve, hogy „az igazság valahol középen van”.7 A tényleges gyakorlatban ezek az ellentétes követelmények mégiscsak együtt élnek – például az újságoknál a szerkeszt k némiképp önkényesen eldöntik, hogy mi tekinthet vitatott kérdésnek, és mi számít kétségbevonhatatlan ténynek. Nem azt akarom mondani, hogy az objektivitás egyik követelménye feltétlenül jobb, mint a másik, hanem inkább azt, hogy a köztük való választást illet en nincsenek objektív döntési szabályok. A döntés maga viszont nagyon fontos következményekkel jár. Ha a magas lipid koleszterintartalmú ételek valóban fenyegetést jelentenek a társadalomra – hogy írásom esettanulmányából mondjak egy példát – akkor valószín leg nem szeretnénk, hogy pártatlan mannheimiánus tudósítónk ugyanannyi jó dolgot mondjon el ezekr l az ételekr l, mint amennyi rosszat. Ha ezek az ételek csakugyan olyan károsak, ahogyan azt néhány tudós állítja, akkor a kiegyensúlyozott beszámolót adó tudósító jogosan vádolható „a tények” elferdítésével. Ám ugyanilyen veszélyes lehet az is, ha nem vesszük figyelembe az ellentétes véleményeket olyankor, amikor a szkepticizmus indokolt; de hogy mikor indokolt, annak eldöntése inkább meggy z désen, mint bizonyosságon alapul. A legjobb, amit ezzel és egy sor más kérdéssel kapcsolatban tehetünk, az, hogy – formális bizonyítékok és bizonyítások helyett – informális érveket használunk az ingadozó közönség meggy zésére. De ez megint a retorikához vezet vissza bennünket. Nincs menekvés tehát a retorikától: nem szabadulhatunk meg az informális érvelést l, a metaforáktól és a trópusoktól, a kérdések szelektív megnevezését l és keretbe foglalásától, a közösség által elismert értékekre való hivatkozástól vagy attól, hogy érveinket a célokhoz, a közönséghez és a körülményekhez igazítsuk. Ez nem azt jelenti, hogy minden kutatási beszámolót el kell vetni mint hamis tényeken nyugvót vagy logikátlant. Inkább azt jelenti, hogy retorikai szövegként a kutatási beszámolók tényeken és logikán túliak; hogy elérjék céljukat, mindig valami többre is támaszkodnak, mint rideg tényekre és h vös logikára. Mivel így áll a dolog, ésszer nek látszik az a hipotézis, hogy közelebbr l megnézve még a legobjektívebbnek látszó beszámoló is kell, hogy mutasson bizonyos retorikai színeket.8 Az 1. táblázat a retorika és a tudomány közti hagyományos megkülönböztetéseket mutatja. A tudományretorikusok azzal a hipotézissel élnek, hogy bármely adott tudományos diskurzus esetében a jobb oldalon található fogalmak legalább némelyike haszonnal helyettesíthet a neki megfelel bal oldali fogalommal. Hogy milyen messzire mehet az elemz a retorika igényeinek kiterjesztésében, arról van némi vita. Néhány retorikus például kizárólag a tényeken és a logikán túli tényez kre koncentrál, míg mások a tényeket és a logikát is retorikai konstrukcióként kezelik, egészen a realitás és a racionalitás fogalmáig kiterjesztve a

Nemrégiben, amikor az ebben az írásban szerepl esettanulmányt orvostanhallgatók el tt ismertettem, megkérdeztem t lük, hogy az általuk olvasott, orvosi kutatásokat közl cikkek szerz i vajon a „legjobb oldalukról” igyekeznek-e mutatkozni az olvasók el tt, vagy inkább azon vannak, hogy „úgy mondják el a dolgokat, ahogyan azok vannak”. Néhányan úgy gondolták, hogy a kérdés nem fair, mint ahogy nem is volt az, mert a túlságosan dichotóm megfogalmazás az elé a választás elé állította ket, hogy vagy túl cinikusnak, vagy túl naivnak kell mutatkozniuk. Mindazonáltal elismerték, hogy a kérdés az orvosi kutatásokról beszámoló írások egyik alapvet ellentmondását érinti, amely elejükt l a végükig, tartalmilag és stilárisan is áthatja a kutatási beszámolókat. Néhányan azt is elismerték, hogy az „elmondani a dolgokat, ahogyan azok vannak” mítoszának hirdetése talán maga is csak egyik módja annak, hogy az orvos-kutatók „a legjobb oldalukról mutatkozzanak„. Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy nemcsak hogy egyetlen tudósító sem úgy mondja el a dolgokat, „ahogyan azok vannak”, de ezt nem is tudná megtenni. S t, még ha képesek volnának is erre, akkor is er s intézményes nyomás nehezedik rájuk, hogy ne tegyék. Ezért nemcsak a hallgatók, akikkel beszélgettem, de a kutatók is, akiknek beszámolóit a hallgatók olvassák, komoly dilemmával találják szemközt magukat, amennyiben az objektív tudósítás normája egyfel l intézményesen szentesített, másfel l viszont folyamatosan (és elkerülhetetlenül) megszegik. A jó kutató egyik legfontosabb képessége, hogy azt a benyomást tudja kelteni, hogy „a dolgokat úgy mondja el, ahogyan azok vannak”, miközben ugyanakkor igyekszik annyira „a legjobb oldaláról mutatkozni”, amennyire azt egy jó ítél képesség olvasóközönség várhatóan megengedi. Ez nyilvánvalóan retorika, a meggy zési kísérlet hagyományos értelmében, ám van egy fontos különbség. Mert míg az olyan tipikus rábeszél k, mint a vezércikk-írók, reklámszakemberek és a politikusok nyíltan vagy burkoltan, de tudatják magukról, hogy k rábeszél k, addig a kutatók, jellemz módon, az objektivitás álarca mögé rejtik retorikai identitásukat.1 Bár a kutatók mint egyének ragaszkodhatnak az objektív beszámoló mítoszához, egészen bizonyos, hogy a kutatói közösségek, ha nyilvánosan nem is tárgyalják,2 ismerik a problémát, amir l beszélek. Természetesen lehetne megkülönböztetésekkel élni aszerint, hogy milyen szerepet játszik a retorika a különböz tudományágakban, a különböz feladatok esetén vagy a közönség típusai szerint. Lehet például ragaszkodni ahhoz, hogy a retorikai elemeknek nagyobb súlyuk van a „puha”, mint a „kemény” tudományokban, vagy nagyobb súlyuk van az adatok értelmezésében, mint el állításukban, vagy nagyobb súlyuk van a pályázati pénzeket adó intézményeknek, a sajtónak vagy a hallgatóknak szóló diskurzusban, mint a kollégáknak szólóban. De, mint azt ebben a tanulmányban egy orvosi cikk elemzésével szemléltetni fogom, még a „kemény” tudománnyal foglalkozó és kollégáihoz szóló tudós sem képes megfelelni a pontosság, teljesség és nyelvi átláthatóság azon követelményeinek, amelyeket az „elmondani, ahogy van” doktrínája magában foglal. Hogy ez nem is lehet másként, az rögtön nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk a tudósítási folyamat természetét. El ször is, vegyük észre, hogy a tényekr l való tudósításban

retorika fennhatóságát. Az els tábor egyik f képvisel je, Lyne,9 úgy véli, hogy „a retorika önmagában... nem helyettesítheti a módszert, a fárasztó munkát, az eszközöket, a logikai alapokat és (ne feledjük) a megfigyelhet dolgokat, amelyekre oly nagy szüksége van a különböz tudományoknak”. Ezzel szemben Gross10 azt állítja, hogy „nincs empirikus vagy teoretikus mag, nincs lényegi tudomány, amely a retorikailag elemzett összetev k lehántása után csak még világosabban mutatkozna meg”. Kuhn11 után nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a retorika kulcsszerepet játszik a paradigmák kialakulásának és összeomlásának idején; de azt hiszem, az is igaz, hogy a retorikai hipotézis haszonnal alkalmazható az úgynevezett „normál tudományra” is.12 Gondoljuk meg, hogy a normál tudomány „igazságai” a kuhni felfogás szerint csak az adott paradigma szerkezetén belül igazak; azon kívül, ha ezeket az igazságokat igazságként akarják elismertetni, akkor mások számára is meggy z en kell kommunikálni ket. Ahogy Frye13 mondta: „Bárki, aki a szavakat funkcionálisan használja, mindig belebonyolódik majd a szavakkal kapcsolatos összes technikai problémába, ide értve a retorikai problémákat is.” Frye itt a tényez k egész sorára utal; ezek közül néhány elég nyilvánvaló, mint például az elméleti konstrukciók eldologiasodása; más elemek viszont meglehet sen szubtilisek, mint például azok az árnyékszer rezonanciák, amelyeket a már túl ismer s – és ezért már régóta nem metaforának tekintett – metaforikus fogalmak keltenek.14 A „kemény” tudományokban éppúgy, mint a „puhákban”, mindenkinek meg kell küzdenie azzal, ahogy a „szó” befolyásolja a „világ” felépítését15 – például a „természetes” kategóriák megalkotásának igényével, felismerve a tényt, hogy e kategóriák valójában nem a természetben, hanem csak az emberekben léteznek. Úgy fogalmazhatnánk, hogy bármely kategória „olyan megkülönböztetéseket fog egybe, amelyek a konkrét esetekben már nem igazán számítanak.„ A kutatási beszámolókat vizsgáló elemzéseim középpontjában a diskurzusnak a célokhoz, a közönséghez és a körülményekhez való igazítása áll.16 A hipotézisek kialakításában, az adatok értelmezésében, a gyakorlati következtetések levonásában és egyebekben a tudósok egyaránt merítenek az általános kultúrában rendelkezésre álló érvkészletb l (ezeket „közhelyeknek” nevezik), és a saját területükre speciálisan jellemz technikai érvkészletb l. Tudósítói szerepükben pedig abból válogatnak, amit Burke17 a nyelvben rejl „többértelm ség forrásainak” nevezett. Ezeket használják mindenfajta tudósítói feladat megoldásához: a meghatározáshoz, a szemléltetéshez, az összehasonlításhoz, a szembeállításhoz, a jellemzéshez, a kontextualizáláshoz, a hangsúlyozáshoz, az összefoglaláshoz stb. Ezek hatalmas retorikai er vel rendelkeznek. Bármely adott nyelvi választás összekapcsolhat vagy szétválaszthat, folyamatossá vagy megszakítottá tehet, lekicsinyíthet vagy felnagyíthat, homályossá vagy élessé tehet, felfedhet vagy elfedhet, felemelhet vagy lefokozhat. Hogy egy jelenséget hogyan jellemzünk, az hatással lehet egy ideológia lényegére: vagyis olyan ítéletekre, hogy mi mivel azonos, mi mihez vezet, mi mivel áll szemben, mi a jó és mi a rossz.18 A külvilág „leképezésének” folyamatában a tudósítók, szándékosan vagy akaratlanul, de „keretbe foglalják” ábrázolásaikat azzal, ahogyan beszélnek róluk.19 Így hát már nemcsak a retorikával van dolgunk, hanem a retorikáról szóló retorikával is. A tudományos diskurzusokról szóló diskurzusokban gyakran egy m retorikai státusáról van szó. S t, a kutatók is „metaszintre emelkednek„ egymás diskurzusának elemzése során, amikor például a diskurzus formájára vagy stílusára, ki nem mondott indítékaira, rejtett értelmére, meg nem vizsgált premisszáira vagy performatív funkcióira vonatkozó észrevételeket tesznek.20 Ezzel a meggy zés további lehet ségei nyílnak meg. A tudósok, és ez nem meglep , gyakran elhatárolják magukat – és üzenetüket – az olyan negatívnak értékelt besorolásoktól, mint amilyen a „retorika”, a „propaganda”, a „meggy zés”. Míg ellenfeleik diskurzusának hajlamosak ilyenfajta rábeszél jelleget tulajdonítani, addig saját véleményüket tényként, érveiket bizonyításként, spekulációikat formális elméletként, ideológiai elkötelezettségeiket

pedig tudományként állítják be.21 A keretezést szolgálják a stílusbeli árnyalatok is és az a fajta önbemutatás, amely a tudóst elkötelezettnek, például a tudomány „m velése„ iránt elkötelezettnek mutatja.22 Korábban azt állítottam, hogy még ha a kutatók személyesen készek is lennének „elmondani a dolgokat, ahogyan azok vannak”, akkor is er s intézményes nyomás nehezedik rájuk, hogy ne tegyenek így. Általánosságban az a véleményem, hogy a kutatók nem szabad cselekv k. Mindannyiunkhoz hasonlóan rájuk is hatással van a történelem és a kultúra, de – és ez a tanulmány inkább err l szól –, korlátozzák és kényszerítik ket tudományuk konvenciói, hivatásuk normái és ellen-normái és a tágabb társadalmi környezetb l ered politikai és gazdasági nyomások is. Ahogy Bazerman23 mondja, a kutatót mindig fenyegeti az a veszély, hogy tudományának vagy hivatásának intézményesített hangja elnyomja a saját egyéni hangját. A pszichológiában, mondja Bazerman, a beszámolóval kapcsolatos konvenciókat, amelyeket az Amerikai Pszichológiai Szövetség Kézikönyvében található el írások tartalmaznak, egyre inkább a kísérletezés, egészen a közelmúltig pedig a behaviorizmus diktálta. Ahogy a kézikönyv terjedelme n tt – 1929-ben hét oldal volt, 1944-ben 32, 1952-ben 61, 1974-ben pedig már több mint 200 oldalra rúgott –, egyre tovább korlátozta a pszichológusok invenciójának forrásait, beleértve annak lehet ségét is, hogy a tudományos narratívát a beszámoló témájának leginkább megfelel módon alakítsák. A szabványosított narratív struktúra, ahogy arra Márkus24 rámutatott, a töredékes gondolkodásnak kedvez – nemcsak a pszichológiában, de sok más kutatási területen is. „A Tartalmi Kivonat létezése feltételezi, hogy össze lehet foglalni a tanulmány lényegi ‘tartalmát’, azaz hogy ez utóbbi független az el adás irodalmi formájától és az érvelés kontextusától. A Bevezetés és a Diszkusszió közti megkülönböztetés egyfel l, a Módszerek és az Eredmények megkülönböztetése másfel l, az ‘értelmezés’ és a ‘leírás’ szétválasztásának lehet ségét implikálja, míg a Módszerek és az Eredmények elkülönítése, hasonló módon, azt jelzi, hogy a kutatás módját el lehet választani attól, amit a kutatás ‘talált’.” A tudomány társadalmi struktúrája, amint arra Campbell25 rámutatott, sok szempontból példaszer . Az Univerzalizmus, a Közösségiség, az Érdeknélküliség és az Eredetiség formális tudományos normáinak Merton-féle listája26 kétségkívül tetszet s. De, mint azt Prelli és Mulkay27 megmutatta, e formális normák min-degyikének van gyakorlati ellen normája, amelyek, legalábbis néhány kontextusban, a tudomány haladása szempontjából éppannyira funkcionálisak lehetnek. Így, mint Prelli és Mulkay érvelnek, egy normának vagy ellentétének a megidézése a gyakorló tudós számára egy bizonyos retorikai stratégia részévé válik. Prelli megjegyzi, hogy Merton maga is egyre inkább elismerte a formális normákkal ellentétesen ható informális normák befolyását; ez utóbbiakat aztán a tudományos tudás szociológusai azonosították a laboratóriumi kutatásokról szóló etnografikus tanulmányaikban.28 Talán még inkább zavarbaejt ek azok a normák és eljárások, amelyek a gazdasági és politikai kényszerek – így például a kinevezésre, az el léptetésre és a kutatási támogatásokra vonatkozó igények – következményeként férk ztek be a tudományba. A tudósok nyomtatásban ritkán hazudnak leplezetlenül, de nem idegenkednek a megtévesztés szelídebb formáitól, ideértve a hivalkodást és szelektív kihagyásokat.29 De nem lehet politikai gazdaságtani magyarázatot adni a tudományos közösségek összes b nére. A tudósok közti heves versengés, a legtöbb olvasó figyelmének korlátozott id tartama, az a nagyon is emberi vágy, hogy m vünket elismerjék és értékeljék, ez mind hozzájárul ahhoz a széles körben elterjedt jelenséghez, hogy a statisztikailag szignifikáns eredmények túlreprezentáltak, a nem szignifikánsak pedig alulreprezentáltak a publikációkban. Denton30 szerint ez az érdekek olyan összjátéka, amelyben legalább részben mindenki megtalálja a számítását: a szerz , a folyóirat által felkért szakért és az olvasó. Ilyen és hasonló megfontolások alakították ki saját felfogásomat a tudományos

Hasonlítsuk most még össze a Lipid Beszámoló hosszú és szakmailag precíz címét egy népszer magazin zsurnalisztikusan figyelemfelkelt szalagcímével – „A koleszterinMÍTOSZ” – ahol a koleszterin szó bet it zsíros ételek jelenítik meg.36 A Lipid Beszámoló címe, szerz je és a JAMA tekintélye együttesen azt a megnyugtató érzést keltik, hogy megbízható információt fogunk kapni, nem pedig puszta véleményt vagy spekulációt. Ezt a várakozást meger sítik a fejezetcímek is, amelyek a beszámolót a szokott egységekbe szervezik: Résztvev k és Módszerek, Eredmények, Kommentár, Hivatkozások. Hogy a kutatók komoly tudomány m velésér l számolnak be, azt a beszámoló „stílus nélküli stílusa”37 teszi nyilvánvalóvá: személytelenség, a harmadik személy és a szenved szerkezetek használata jellemzi és száraz, szakmai nyelvezet. A beszámoló egyéni szerz i nincsenek megnevezve; ehelyett megtudjuk, hogy a beszámolót a „Klinikai Lipidkutatási Program” készítette. Ez tehát feltéte-lezhet en egy team-munkában készített szöveg, de, és ez jellemz az ilyen írásokra, a végleges, nyilvános beszámolóban már nincs semmi, ami a szerz knek a beszámoló megírására, formába öntésére vonatkozó színfalak mögötti vitájára vagy egyezkedésére utalna. A feltételezés megalapozása „Az áldozatok hatalmas száma a a szívkozorúér-betegség lehetséges megel zésére irányította a figyelmet...”38 Bár a Lipid Beszámoló uralkodó hangvétele az elfogulatlan, személytelen, objektív tudományé – egy olyan tudományé, amelyet emberi kezek nem érintettek –, a beszámoló implicit módon mégis képvisel bizonyos értékeket azáltal, ahogy a kutatást motiváló problémára utal. A probléma, amit így sohasem neveznek meg, az, hogy a szívkoszorúérbetegség és – feltételezhet en – az alacsony s r ség lipoprotein koleszterin „hatalmas áldozatokat” követel a társadalomtól halálesetek, rokkantság és az ezekkel járó költségek formájában. A kutatási beszámoló hagyományos struktúrája mellett van egy másik, rejtett struktúra is: ez a probléma– ok–megoldás struktúrája. Talán az elfogulatlan tudomány m vel inek személyes érintettség-érzését hivatott csökkenteni az, hogy a problémát els dlegesen dollárokban és centekben kifejezve jelenítik meg, és aztán abban az ismer s általánosításban összegzik, hogy „a szívkoszorúér-betegség évente több mint 60 milliárd dollárjába kerül az Egyesült Államoknak”. A feltételezés szerint ez a „végösszegre„ való hivatkozás önmagában is elég, hogy az olvasót (aki mindvégig megnevezetlen és megszólítatlan marad) meggy zze: bizony itt komolyan keresni kell a megvalósítható megoldásokat. Ezzel megvan a cikk alapvet narratív struktúrája, amely felkelti a pszichológiailag és esztétikailag is kielégít heppiend iránti vágyakozást. A „hatalmas áldozat”, amit a szívkoszorúér-betegség a társadalomtól követel, a cikk bizonyítási és cáfolati kötelezettségeit illet számos entimématikus (azaz hiányos, implicit) érvnek is alapul szolgál – bár ezek mindvégig kimondatlanul maradnak. Feltételezhet en, minél nagyobb a baj, annál inkább hajlik majd az olvasó költséges megoldások támogatására, vagy a csak minimális el nyöket ígér , esetleg nem bizonyított vagy nem meggy z en bizonyított érték javaslatok támogatására. Amint azt látni fogjuk, a bizonyítási kötelezettséget illet megfontolások fontos szerepet játszanak a statisztikai megbízhatósági szintekre vonatkozó vitákban. Egyel re elég azt látni, hogy egy kutatási beszámoló a bevezetés leple alatt er teljesen dolgozik a meggy zésünkön is. A következtetések kontextualizálása

diskurzusról. Most pedig szeretném bemutatni, hogy az eddigieket hogyan lehet egy adott esetre alkalmazni. „Er szakos gyógyszer-reklámozás” egy tudományos orvosi cikkben A Journal of the American Medical Association (JAMA) 1984 januári számát teljes egészében a koleszterin problémájának szentelte. Az itt elemzésre kerül beszámoló egy rendkívül jól megtervezett kutatásról szólt: nem egykönynyen lehet tehát „rossz” tudományként vagy „áltudományként” elutasítani. A „Lipidek kutatásával foglalkozó klinikák a koszorúver ér-betegség korai megel zésének kísérleti eredményeir l”31 címet visel tanulmány a cholestyramin nev koleszterin-csökkent gyógyszernek és egy semleges placébónak a mortalitásra és a morbiditásra gyakorolt hatását hasonlította össze. 3806 középkorú férfi vett részt ebben a kett s vak kísérletben. Három év alatt válogatták ki ket egy 480 ezer f s alapsokaságból. A kiválasztottaknak rendkívül magas koleszterinszinttel kellett rendelkezniük, de nem rendelkezhettek olyan más, ugyancsak szívbetegséghez vezet különleges kockázati tényez kkel, amilyenek például a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség. Ezenkívül bele kellett egyezniük, hogy naponta beveszik a placébót vagy a nem veszélytelen kísérleti gyógyszert, továbbá, hogy gyakran és sokrét en fogják ellen rizni egészségi állapotukat. A kutatást különös gonddal végezték, részben azért is, mert tudták, hogy az eredményekkel számolnak majd azoknak a fontos egészségügy-politikai döntéseknek a meghozatalakor, amelyek egy esetleges koleszterinszint-csökkent kampány el készítésér l határoznak. Valóban, az eredményekre gyakran hivatkoztak kés bb a Nemzeti Koleszterin Felvilágosítási Program (NKFP) végs igazolásaként. Ez a hatalmas kampány 1986-ban indult, egyik célkit zése a 240 mg/dl vagy annál magasabb koleszterinszinttel rendelkez emberek élethossziglan tartó diétás és/vagy gyógyszeres kezelése volt.32 A Lipid Kutatás, amit anyagilag a National Heart, Lung and Blood Institute támogatott, hét és fél éven át folyt az Egyesült Államok tizenkét koleszterin-kutatással foglalkozó központjában. A költségek a 142 millió dollárt is meghaladták; ez volt Moore33 szerint a legdrágább a valaha is végzett ilyen kísérletek közül. Elemzésemben a Lipid Kutatásból vett szemelvényeket vizsgálom, és a kés bbi kommentárok közül néhányat.34 A retorikai elemzés mellett szóló, itt megvédend tételek meglehet sen szerények: az els az, hogy egy ilyen, a tudományos szövegeket „eltávolító” és „elidegenít ” elemzés hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy világosabban lássuk a megnyerésünket célzó eszközöket; a második, hogy a retorikai elemzés segítheti a vitázó feleket abban, hogy jobban lássák a vitatott kérdéseket, és talán abban is, hogy néhányat közülük meg is oldjanak. A m faj megalapozása A Lipid Kutatás els három mondata, amit a Tartalmi Kivonatból idézek, a tudományos kutatási beszámoló jól ismert irodalmi m faját illusztrálja. „A Lipidek Kutatásával foglalkozó Klinikák Kísérlete a Koszorúver ér-betegség Korai Megel zésére, több központban végzett, randomizált, kett s vak kísérlet volt, amely a koleszterincsökkentés hatékonyságát tesztelte a szívkoszorúér betegség kockázatának mérséklésében 3806 tünetmentes, középkorú, kezd d hiperkoleszterinémiás (II. típusú hiperlipoproteinémia) férfinál. A kísérleti csoport epesav kolesztiramin gyantát, a kontrollcsoport pedig placébót kapott, átlagosan 7,4 évig. Mindkét csoport mérsékelt koleszterin-csökkent diétán élt.35

„A kolesztiraminnel kezelt csoport esetében 19%-os csökkenés következett be az els dleges krízis – egyértelm en megállapítható szívkoszorúér-betegség miatti halál és/vagy egyértelm en megállapítható, nem halálos kimenetel szívinfarktus–kockázatában, ami az egyértelm en megállapítható szívkoszorúér-betegség miatti elhalálozá-sok 24%-os, a nem halálos kimenetel szívinfarktusok 19%-os csökkenésének felel meg. A kolesztiraminnal kezelt csoportban az els dleges krízis hétéves kumulált gyakorisága 7 % volt, szemben a placébó-csoportnál tapasztalt 8,8%-kal.”39 A tudósok részben eredményeik kontextualizálása révén gy zik meg közönségüket. A Lipid Kísérlet fentebb idézett eredményei igazán hatásosnak t nnek. Éppen úgy, mint a koleszterintúltengés gyógyszeres kezelésével foglalkozó másik nagy tanulmány, a Helsinki Szív Tanulmány40 következtetései. De, mint arra Brett és Moore41 rámutattak, ezeket az eredményeket más, jóllehet sokkal kevésbé hatásos módon is ki lehet fejezni. El ször vegyük szemügyre a különbségeket, például aközött, hogy csak a problémás esetekre koncentrálunk a csoportközi összehasonlításban, vagy a mindkét csoportban el forduló problémás eseteknek a csoporthoz, mint egészhez viszonyított arányát hasonlítjuk össze (a csoportba értve azokat is, akik a Lipid Kísérlet során nem betegedtek meg és nem haltak meg). A placébó-csoport (187/1900) és a gyógyszeres-csoport (155/1906) tagjai közti, egyértelm en az szívkoszorúér-betegség miatti halálozások és/vagy a nem halálos kimenetel egyértelm szívinfarktusok el fordulásában mutatkozó mindössze 1,7%-os különbséget a Lipid Tanulmány a krízis-különbségek 19%-os csökkenéseként írja le (187 kontra 155). Ez világos példája annak, hogy a nyelvben rejl „többértelm ségek lehet ségeit” hogyan lehet minimalizálásra vagy maximalizálásra használni. Az utóbb említett különbségek, miközben éppen csak hogy szignifikánsak a 0,05-ös szignifikanciaszinten (egyoldalú próba), bizonyosan nem bírtak igazi jelent séggel egyik csoportban sem ama 90 százalék számára, akiknek nem volt mérhet krízisük.42 Másodszor, a kockázati arány szempontjából nézve, a Lipid kísérleti csoportnál az eredmények csak 1,6%-os javulást mutatnak a nem halálos vég egyértelm – vagy valószín síthet – szívrohamok el fordulási esélyeit illet en: a kockázati arány 11,8-ról 10,2%-ra csökkent. Harmadszor, némi kazuisztikus kiterjesztéssel (amit egy lábjegyzetben magyaráznak meg), azt a különbséget, hogy a placébó-csoportban 38 egyértelm szívkoszorúér-betegség miatt bekövetkez elhalálozás volt, míg a kísérleti csoportban 30, a kockázat 24%-os – és nem 21%-os! – csökkenéseként értékelik. Bár ezt a különbséget a szerz k sem tartják statisztikailag szignifikánsnak, még kevésbé az, ha arányaiban szemléljük (2,0% kontra 1,6%). Negyedszer, érvel Moore, a költség-haszon szempontjából nézve: „23 millió dollár érték gyógyszer megel zött harminchat szívrohamot. Ez 647 205 dollárt jelent minden egyes megel zött szívroham esetében.”43 Brett44 idéz egy becslést, amely szerint a beteg korától, kockázati profiljától és a gyógykezelés hosszától függ en minden egyes megmentett élet költsége 36000 dollártól több mint 1 millió dollárig terjedhet. Ötödször, mondja Brett,45 ha a Lipid és a Helsinki tanulmányt együtt nézzük, akkor azok azzal a biztatással szolgálnak egy 30 éves férfi számára, hogy ha hátralév életében a javasolt módon szedi a gyógyszert, akkor 75 éves korában joggal számíthat arra, hogy egy „ajándékhónappal” tovább élhet. El bb általánosíts, aztán igazítsd hozzá az eredményeket „Az összes okból bekövetkez halálozás kockázata csak alig és nem szignifikánsan csökkent a kolesztiraminnel kezelt csoportban. A csökkenés nagysága (7%) kisebb volt, mint

a szívkoszorúér-betegség kríziseké, mert a kolesz-tiraminnel kezelt csoportban nagyobb számban fordult el er szakos és baleseti halál.”46 Ebben a részletben, amit a Lipid Tanulmány Tartalmi Kivonatából idéztem, egy post hoc oksági következtetést tényként állítanak be (a legtöbb olvasó, természetesen, kizárólag a tények alapján ítél), és csak kés bb fedik fel, hogy valójában egy következtetésr l van szó. Hogy vajon „véletlen” volt-e, hogy az er szakos és a balesetb l származó halálesetek száma a kísérleti csoportban nagyobb (11), mint a placébóval kezelt csoport esetében (4), ahogy azt a szerz k feltételezik, vagy egy egyel re feltáratlan szisztematikus összefüggésr l van szó, azzal itt nem foglalkozom. De érdekes, hogy hasonló tendencia mutatkozott a Helsinki Tanulmányban is (négy baleseti vagy er szakos halál a placébóval kezelt csoportban; 10 a kísérleti csoportban). A kutatók kétségkívül mindent megtettek azért, hogy kizárják a legnyilvánvalóbb okozati összefüggéseket (boncolásokat és klinikai esettanulmányokat is végeztek); de a lényeg itt az, hogy a várakozásokkal ellentétes eredmények utólagos magyarázatát mindig némi kétkedéssel kell kezelni. A kutatók, legalábbis a Tartalmi Kivonat szerint, nem így jártak el. Az ember felteszi a kérdést, hogy vajon hasonló elszántságot tanúsítottak volna akkor is, ha a hipotézisüket alátámasztó eredmények kizárása lett volna a feladat!

Ötödször: szigorúbb (kétoldalú) statisztikai szignifikancia-teszteket használtak a kísérleti és a placébóval kezelt csoportban el forduló mellékhatások összehasonlításánál, míg az els dleges krízisek összehasonlítására a kevésbé szigorú (egyoldalú) próbát használták. Az egyoldalú próbák használatát a szokott módon azzal indokolták, hogy ezeket a hatásokat eleve feltételezték. De a lipid-csökkent gyógyszerek mellékhatásait is kimutatták már korábbi kutatások.50 Tehát a hipotézisbe bevehették volna a kutatás során lelt epehólyag-hatásokat, és akkor, ha egyoldalú próbát használnak, a különbségek statisztikailag szignifikánsak lettek volna. A lényeg az, hogy a kutatók nem alkalmazták következetesen a statisztikai normákat. Hatodszor: bármi legyen is az ember véleménye az epehólyag-mellékhatások problémájáról az „Eredmé-nyek”-b l idézett rész elolvasása után, a „Kommentárok”-ból származó fenti idézet még tovább megy a probléma jelent ségének minimalizálásában. Ha egy mérsékelten elszánt olvasót feltételezünk, aki a Tartalmi Kivonaton túl is beleolvas ugyan a tanulmányba, de átugorja a módszerekr l és az eredményekr l szóló részt, hogy minél el bb a kommentárokhoz érjen, akkor valószín leg azt sz ri le magának tanulságként, hogy a probléma nem is jelentkezett.

A negatívumok lebecsülése

„A csökkenés következetessége... ebben az ellen rzött kísérletben kevés kétséget hagy a kolesztiramin-kezelés kedvez hatását illet en... A kísérlet eredményeit... általánosítani lehet és kell más korcsoportokra, a n kre és, mivel a koleszterinszint és a szívko-szorúérbetegségkockázat folytonos változók, azokra is, akiknek koleszterinszintje csak mérsékelten magas.”51 „Er teljes intervencionista szemlélet jellemzi azokat a publikációkat, amelyek a lipidcsökkent gyógyszerek tünetmentes személyeken való nagyszabású kipróbálásának eredményeit közlik. Az orvosoknak tisztában kell lenniük ezzel, miel tt a klinikai vizsgálatokból a rendel i gyakorlatra vonatkozó következtetéseket vonnak le.”52 A fenti megjegyzésekben a Lipid Kísérletben részt vev kutatók „a kolesztiramin-kezelés kedvez hatásának” kiterjesztésére buzdítják az olvasót, míg Brett arra figyelmezteti az orvosokat, hogy körültekint en járjanak el, miel tt a vizsgálatok eredményeit kiterjesztik betegeikre. Kinek van igaza? Lehetséges, hogy mindkét oldalnak igaza van; végül is Brett egyszer en azt kéri, hogy vegyük szemügyre a dolgokat egy másik szempontból is. A retorikusok általában fogékonyak az effajta beszédre, de ebben az esetben azt gyanítom, hogy amikor Brett „szemléletr l” beszél, akkor azt, legalábbis részben, azért teszi, mert így diplomatikusan elkerülheti, hogy nyíltan kelljen bírálnia a beszámolót, miközben mégis ki tudja fejteni a saját meggondolásait. Mivel nem vagyok szakért , aligha vagyok abban a helyzetben, hogy végs ítéletet mondjak a kolesztiramin-kezelés értékér l. De, mint arra korábban utaltam már, a retorikai elmélet közelebb vihet a vizsgált kérdés megoldásához. Ezen a ponton talán hasznos felismerni, hogy amikor a Lipid Kutatás szerz i az eredmények érvényességi körének kiterjesztését szorgalmazzák, akkor egy közhellyel érvelnek: a dolgok hasonlóságának vagy folytonosságának ismer s motívumát használják fel. Ám a retorika tudománya megtanít bennünket arra, hogy szinte mindegyik közhelynek van egy ellenpárja is; ugyanolyan joggal lehet beszélni a dolgok különböz ségér l is, ha a fokozatos átmenetek helyett inkább az osztályhatárokat hangsúlyozzuk. Ezért, miel tt egy általánosítás logikáját elfogadjuk, Billig53 javaslatát követve meg kell próbálnunk megfordítani a szabályt, hogy lássuk, vajon nincs-e a megfordításnak az eredetivel egyenl érték vagy még jobb értelme a konkrét kontextusban. Itt meg kell jegyezni, hogy más tudományágak meglehet sen bizalmatlanul kezelik azokat az általánosításokat, amikor egy tisztán férfiakból álló minta alapján a n kre is vonatkozó

„Tekintettel arra, hogy bizonyos lipid-csökkent gyógyszerek képesek epekövet és epehólyag-megbetegedést okozni, alaposan megvizsgáltuk az epehólyaggal kapcsolatos diagnózisokat és eljárásokat. A kolesztiraminnel kezelt csoportból valamivel többen kerültek kórházba diagnosztizált epek vel (16 kontra 11), és a kolesztiraminnel kezelt résztvev k közül többnek volt az epehólyagot is érint operációja, (36 kontra 25), de ezek a különbségek nem szignifikánsak.”47 „A kolesztiramingyanta használata számos gastro-intestinális mellékhatást eredményezett, bár ezek a placébóval kezelt csoportban is gyakoriak voltak... Különös figyelmet érdemel, hogy az epekövek száma nem növekedett szignifikánsan....”48 „A kutatók érthet módon a legoptimistább megvilágításba helyezik hosszú évek elmélyült kutatómunkájának eredményeit, és ezt tenni kétségtelenül a jogukban áll.”49 Brettnek, akit l az utóbbi megjegyzés származik, igaza van: a kutatók hajlamosak eredményeiket optimistán kezelni. De hogy joguk van-e ehhez, azt a folyóiratok szerkeszt inek és végs soron a tudományos közösségeknek kell eldönteniük. A vásári szédelgés azonban, mint azt már említettem, megszokott jelenség a tudományban. Az elmélyült kutatónak az a dolga, hogy a kutatási beszámoló írásakor hasonló elmélyültséget tanúsítson az eredmények kedvez beállítása és a tudományos semlegesség normái közötti feszültség retorikai kezelésében. Itt arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a szerz k többféle módon is próbálják minimalizálni a kolesztiramin epehólyagot érint lehetséges hatásait: El ször: a „mellékhatások” problémáját a Tartalmi Kivonat sehol sem említi. Másodszor: a fenti idézetek közül az els „bizonyos lipid-csökkent gyógyszerek „képességér l...” beszél. Mi lenne, ha ehelyett ez állna: „bizonyos lipid-csökkent gyógyszereknél fennáll az a veszély, hogy...”? Harmadszor: az els idézet úgy számol, hogy az öttel több az „valamivel több„. Negyedszer: a kutatók valamiért úgy döntöttek, hogy a vizsgálatukra nézve kedvez eredmények esetében követett eljárástól eltér en, az epehólyaggal kapcsolatos mellékhatásokban mutatkozó kedvez tlen különbségek esetében nem számolnak be a százalékos eltérésekr l (pl. így: a kísérleti csoport kórházban kezelt betegei között 18%-kal többnek volt epek -diagnózisa, 14%-kal többnek epehólyag-operációja).

állításokat fogalmaznak meg. Például a McHugh, Koeske és Frieze54 által írt Útmutató kutatóknak a szexizmus egyik formájának tartja az efféle kivetítést. Következtetés A Lipid Tanulmány példáit megvizsgálva, most már jobb helyzetben vagyunk, hogy visszatérjünk a tudományos beszámoló retorikájával kapcsolatos általános meggondolásokhoz, melyeket e tanulmány elején kifejtettem. Emlékezzünk a három központi állításra: (i) a tudományos beszámolót írók nem képesek „a dolgokat úgy elmondani, ahogyan azok vannak”; (ii) még ha képesek volnának is erre, intézményes nyomás nehezedik rájuk, hogy ne tegyék; (iii) ehelyett inkább azt az eljárást követik, hogy, miközben rábeszél kként tevékenykednek, stratégiailag igyekeznek az „úgy mondom el a dolgokat, ahogyan azok vannak„ látszatát kelteni. Brett a követke-z ket mondja a Lipid tanulmányról: „A tendencia itt nyilvánvaló. A nyelvet, amellyel a bizonytalan jelent ség eredményeket igyekeznek keretbe foglalni, az határozza meg, hogy az eredmények alátámasztják vagy megingatják a kutatók ‘hipotéziseit’”.55 Így van. És a JAMA szerkeszt i szemmel láthatólag nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a kutatás eredményeit úgy foglalják új keretbe, hogy az egy teljesebb vagy pártatlanabb történetet eredményezzen. Ragaszkodhattak volna például ahhoz, de nem tették, hogy az eredményeket annak a 90%-nyi vagy még több résztvev nek a szempontjából is bemutassák, akiknek nem voltak súlyos kríziseik. Megkívánhatták volna, hogy a kríziseket illet en a relatív különbségeken kívül az arányított különbségekr l is beszámoljanak. Meghatározhattak volna egy következetes kritériumot a statisztikai szignifikanciára vonatkozóan azokban az esetekben, ahol az eredmények iránya megjósolható volt. Az ember csodálkozik, hogy miért nem tettek így, és különösen, hogy miért nem bírálták felül a tanulmánynak azt az ajánlását, hogy a középkorú férfiak egy meglehet sen sérülékeny csoportján végzett vizsgálat eredményeit minden férfira és n re érvényesnek kell tekinteni. Ezt a normákkal ellentétes ajánlást talán a rájuk nehezed nyomással lehet valamennyire magyarázni: egy ilyen horderej kutatás esetében, amely rengeteg pénzt, id t és szakértelmet emésztett fel, meg kell mutatni, hogy „indokolt” volt.56 Err l nem tudok többet mondani. A retorika és a tudománypolitika közti kapcsolatokon való további elmélkedés helyett inkább retorikai szemléletem egy másik kulcselemével szeretnék foglalkozni: azzal a gondolattal, hogy a retorikai érvelés nem vezet szükségszer en „hibás” érveléshez, és nem kell mint ilyet elutasítani. Itt is, mint minden olyan stúdiumban, ahol a nyers adatok bemutatásánál többre vállalkoznak (ha van olyan egyáltalán, ahol csak a nyers adatok bemutatásáról van szó), számos ítéletet kell hozni – döntéseket, amelyek feltehet leg nem redukálhatók egyszer igenre vagy nemre.57 Ez, mondja Brett, pontosan ahhoz a kérdéshez vezet, hogy a kutatónak mikor és hogyan kell rábeszél ként m ködnie: „Bizonyos fokig helyes ez a hozzáállás; a klinikai vizsgálatok eredményeit meger síti, ha azokat már létez elméletek és más kísérleti bizonyítékok is alátámasztják – és ez független a statisztikai szignifikanciától. Mindazonáltal egy csak megközelít leg szignifikáns kísérleti eredményt, pusztán azért, mert biológiailag értelmezhet , még nem kell feltétlenül széles kör en bevezetni a klinikai gyakorlatban. És fordítva: az, hogy egy ilyen eredményt nem tudunk racionális biológiai magyarázattal alátámasztani, még nem ok arra, hogy sommásan elvessük. Továbbá: bár jogos lehet az a feltételezés, hogy a kezelés újabb évei során a kedvez tendenciák statisztikailag szignifikánssá válhatnak, vajon nem képzelhet -e el, hogy ugyanez az okfejtés az olyan kedvez tlen tendenciák esetében is alkalmazható, mint az emészt rendszeri megbetegedések és az er szakos halál?”58 Brett itt számos példát nyújt Billig megfordítás-elvére. Ezekkel az érvekkel dolgozik a jó

Meddig lehet általánosítani?

retorika; olyan kérdésekre vonatkozó megindokolt ítéletekkel, amelyek esetében nem lehetséges formális bizonyítás. Az effajta kérdések definíció szerint ellenállnak a teljes és végleges megoldásnak; megítélésük mindig csak kontextus-specifikus lehet. Hogy adott esetben éppen mi is a „konkrét kontextus”, annak eldöntése szintén vitára adhat okot; ám, még ha egyetértés van is a kontextust illet en, valószín leg nincs holtbiztos módszer annak meghatározására, hogy vajon a szabálynak vagy a megfordításának van-e több értelme. Így a Brett által bírált „intervencionisták” ésszer en érvelhetnének (és érvelnek is) azzal, hogy a koleszterin-probléma kezelésének sürget volta és a diétás kezelés relatív hatástalansága ebben az esetben feltétlenül szükségessé teszi a gyógyszeres terápia széles kör bevezetését, még akkor is, ha a szokásos 0,05-ös szignifikanciaszintet nem minden esetben sikerült teljesíteni. Az efféle kérdések esetében arra van szükség, hogy a beszédr l beszéljünk. A kolesztiramin-kutatás vitájában résztvev knek fel kell készülniük arra, hogy az ellenérvekkel szembeni vitában eredeti érveikhez képest „meta-szintre” kerülnek.59 De akárhogy is vívják meg ezeket a vitákat, az biztos, hogy a „kemény tényekkel” és a „h vös logikával” a résztvev k ennél tovább nem fognak jutni. Ez az állítás azonban nem jelenti azt, hogy érveik illogikusak vagy a tényeket illet en hamisak lesznek. McCloskey a saját szakterületér l szólva azt írta, hogy a közgazdaságtan úgynevezett objektivitását „eltúlozzák, mi több, túlértékelik”. Amihez hozzáteszi: „A közgazdaságtan retorikai szempontú megközelítése gépépítés, nem pedig géprombolás. Nem az irracionális érvelésre buzdít. Ellenkez leg: arra hív fel, hogy hagyjuk magunk mögött a mesterségesen lesz kített kör érvelés irracionalitását, és lépjünk tovább az emberi lényként való érvelés racionalitása felé. Felszínre hozza azt az érvelést, amit a közgazdászok amúgy is használnak – a sötétben; mert valahol használniuk kell, és a különböz hivatalos retorikák sötétségben hagyják ket.”60 Ugyanebben a szellemben egyetértek Clifford Geertz-cel abban, hogy nem kell az összes tudósnak ugyanabban a „stílus nélküli stílusban” írnia. Az, hogy egy tudományos cikk stílusa adott esetben hatásos is lehet, nem feltétlenül teszi érvénytelenné a logikáját, s t még er sebbé is teheti. Geertz szerint éppen ellenkez leg áll a dolog, [mint ahogy általában vélik]62: „Az a különös elképzelés, hogy a valóság egy bizonyos nyelvjárást beszél, és azt szereti, ha ezt a nyelvjárást használják, amikor leírást adnak róla; hogy legmélyebb természete azt követeli, hogy szóvirágok nélkül beszéljünk róla”, ez az elképzelés „a fikciónak és a hamisságnak, a dolgok megértésének és a dolgok kitalálásának” Platónig visszavezethet összekeveréséb l származik. Mi hát a helye a retorikai elemzésnek a tudomány nagy rendszerében? Korábban azt állítottam, hogy maguk a retorikusok is megosztottak ebben a kérdésben; néhányuk kizárólag azzal foglalkozik, ami a tényeken és a logikán túl van; mások azzal, amit a tények és a logika „retorikájának” tartanak. Én Gusfield ékesszólóan kifejtett álláspontját támogatnám: „A dolog nem úgy áll, hogy a Tudományt a retorikára ‘redukálják’, és ezzel elrontottá és hasznavehetetlenné teszik. Inkább az a helyzet, hogy a retorikai elem, úgy látszik, elkerülhetetlen, ha olyan m r l van szó, amelynek elméleti vagy gyakorlati-politikai relevanciát szánnak. A tudományos m elemzésének tehát a retorikai elemre éppúgy ki kell térnie, mint az empirikus összetev re.”63 Gusfield álláspontjának támogatásával azonban nem szeretném azt sugallni, hogy a statisztikai következtetés kívül esik a retorika hatáskörén. Ellenkez leg, ez egy másik küzd tere az ítéletalkotásnak, amelynek retorikai jellegére most már a témáról szóló kézikönyvek is kitérnek.64 Ide tartozik a szakért k közötti, azzal kapcsolatos nézeteltérések elfojtása is, hogy az eredményekr l a statisztikai megbízhatósági szintek megjelölésével kell-e beszámolni.65 Ebben a tanulmányban már láttuk, hogy milyen következményekkel járhat a statisztikai összehasonlítás megválasztása.

Gusfield66 maga is elismerte, hogy az „ittas vezet ” témában írt kutatási beszámolók elemzésének egyik hatása az volt, hogy megmutatta: amit tudásnak nevezünk, az retorikailag konstruált. Miután a tudomány retorikájának egy meglehet sen tág felfogása mellett érveltem, úgy veszem észre, hogy most a másik irányból váltam támadhatóvá. Ha a retorikai elemzés a statisztikai becslések bírálatáig terjed, akkor miben különböznek a retorikai elemzések a tudósok által kínált szabványos elemzésekt l? A Lipid Tanulmány elemzésekor nem támaszkodtam-e magam is nagymértékben egy szakért : Brett kritikájára? Egy olyan kritikára, amely, ezt hozzá kell tenni, elég érzékeny volt arra, ahogy a Lipid Kutatás a nyelvi „többértelm ség forrásait” a meggy zés céljaira kiaknázza. Dehogynem. Azt is elismerem, hogy Brett kritikája nem egyedülálló példája annak, amikor egy nem retorikus körültekint retorikai elemzést végez. A retorikai képzettséggel rendelkez knek nincs kizárólagos joguk szakmájuk gyakorlására; és a retorikai képzettség sem garantálja a tudományos szövegek érzékeny értelmezését. Ám minden mást változatlannak tekintve, a nyelvhasználat finomságaira és az informális érvekre fogékony emberek által végzett tudatos retorikai értelmezésnek segítenie kell a tudományos beszámolók elemzését. A témával kapcsolatos szakértelemnek szintén segítenie kell. És ez a „retorikai fordulat” egyik igazi erénye; mert egy sor tudományban megmutatta, hogy milyen el nyökkel jár a retorikai érzékenység és a tudományos érzék egyesítése. Pásztor András fordítása H. W. Simons: The Rhetoric ot the Scientific Research Report: ‘Drug-pushing’ in a Medical Journal Article. In: The Recovery of Rhetoric (eds.: R. H. Roberts, J. M. M.) Good), Bristol Classical Press, London. 1993. 148-163 old.

8. Lásd A. G. Gross, ’The origin of species: Evolutionary taxonomy as an example of the rhetoric of science’, in H. W. Simons (ed.), The Rhetorical Turn (Chicago: University of Chicago Press, 1990), és The Rhetoric of Science (Cambridge, MA: Harvard University Press, 1990); valamint L. Prelli, A. Rhetoric of Science: Inventing Scientific Discourse (Columbia: University of South Carolina Press, 1989). 9. Lyne, J., ’Bio-rhetorics: moralising the life sciences’, in H. W. Simons (ed.), The Rhetorical Turn (Chicago: University of Chicago Press, 1990). 10. Gross, A.

G. (’The origin...’); 8. sz. jegyzet

11. Kuhn,

T., The Structure of Scientific Revolutions (Chicago: University of Chicago Press, 2nd edn, 1970). 12.

Lásd T. Kuhn (1970); 11. sz. jegyzet

13. Frye,

N., Anatomy of Criticism (Princeton: Princeton University Press, 1957).

Lásd G. Lakoff and M. Johnson, Metaphors We Live By (Chicago: University of Chicago Press, 1980); és M. Johnson, The Body in the Mind: The Bodily Basis of Reason and Imagination (Chicago: University of Chicago Press, 1989). 14.

15.

Lásd M. Mulkay, The Word and the World (London: Allen and Unwin, 1985).

16. Például,

lásd H. W. Simons, Rhetoric in the Human Sciences (London: Sage, 1989), és Persuasion: Understanding, Practice, and Analysis (New York: Random House, 1986).

Jegyzetek

17.

Burke, K., A Grammar of Motives (Berkeley: University of California Press, 1969).

Lásd A. Weigart, ’The immortal rhetoric of scientific sociology’ American Psychologist 5 (1970) 111–19. old

18.

Lásd K. Burke (1969; 17. sz. jegyzet; H. W. Simons (1986); 16. sz. jegyzet.

19.

Lásd H. W. Simons (1986); 16. sz. jegyzet

1.

2. Például, lásd G. N. Gilbert and M. Mulkay, Opening Pandora’s Box: A Sociological Analysis of Scientists’ Discourse (Cambridge: Cambridge University Press, 1984).

Lásd M. Shapiro, The Politics of Representation (Madison: University of Wisconsin Press, 1984).

3.

Lásd R. A. Hackett, ’Decline of a paradigm: Bias and objectivity in news media studies’ Critical Studies in Mass Communication 1 (1984) 229–59. old.

4.

5.

Lásd R. A. hackett (1984); as in note 4.

Lásd R. Rorty, Philosophy and the Mirror of Nature (Princeton: Princeton University Press, 1979); és R. Bernstein, Beyond Objectivism and Relativism (Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1983).

6.

7.

Lásd R. A. Hackett (1984); 4.sz. jegyzet

25. Campbell, D.

Lásd H. W. Simons, ’„Going meta” in political confrontations’, in B. Gronbeck (ed.), Spheres of Argument (Annandale: SCA, 1989). 20.

21. Lásd K. Burke (1989); 17. sz. jegyzet; M. Mulkay (1985); as in note 15; and M. Shapiro (1988); 3. sz. jegyzet 22. Lásd J. Gusfield, ’The literary rhetoric of science: comedy and pathos of drinking driver research’ American Sociological Review (1976)16–33.o ld 23. Bazerman, C., ’Codifying the social-scientific style: the APA Publication Manual as a behaviorist rhetoric’, in J. Nelson, A. Megill, and D. N. McCloskey (eds), The Thetoric of the Human Sciences (Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press, 1987). 24. Markus, G., ’Why is there no hermeneutics of natural sciences? Some preliminary theses’ Science in Context 1 (1987) p. 12.

C., ’Science’s social system of validity-enhancing collective belief change and the problems of the social sciences’, in D. W. Fiske and R. A. Schweder (eds), Metatheory in Social Science (Chicago: Univeristy of Chicago Press, 1986).

45. 34 és 46.

Lipid Research Clinics Program (1984) 351. old; 31. sz. jegyzet

26. Merton,

47.

Lipid Research Clinics Program (1984) 357. old; ’Eredmények’, 31. sz. jegyzet

48.

Lipid Research Clinics Program (1984) 358. old; ’Kommentátorok , 31. sz. jegyzet

49.

Lásd A. S. Brett (1989) 677. old; 34. sz. jegyzet

50.

Lásd T. J. Moore (1989); 32. sz. jegyzet

51.

Lipid Research Clinics Program (1984) 360. old; 31. sz. jegyzet

52.

Lásd A. S. Brett (1989) 677. old; 34. sz. jegyzet

27. Prelli,

R., ’Science and the social order’ Philosophy of Science 5 (1938) 321–7. old.

L., (1989); 8. sz. jegyzet; és Mulkay, M. (1985); 15. sz. jegyzet

28. Például,

lásd B. Latour and S. Woolgar, ’Laboratory Life: the social construction of scientific facts’ Sage Library of Social Research (Beverly Hills: Sage, 1979) vol. 80. 29.

Lásd G. N. Gilbert and M. Mulkay (1984); 2. sz. jegyzet

30. Denton,

F., ’The significance of significance: rhetorical aspects of statistical hypothesis testing in economics’, in A. D. Klamer, D. N. McCloskey, and R. Solow (eds), The Consequences of Rhetoric of Economics: A Conference (Cambridge: Cambridge University Press, 1989). Lipid Research Clinics Program, ’The Lipid Research Clinics Coronary Trial Results’ Journal of the American Medical Association 251 (1984) 351–64. sz. jegyzet

44. sz. jegyzet

Billig, M., Arguing and Thinking: A Rhetorical Approach to Social Psychology (Cambridge: Cambridge University Press, 1987). 53.

31.

32.

Lásd T. J. Moore, ’The cholesterol myth’ Atlantic Monthly (September, 1989) pp. 37–70.

33. Moore,

T. J. (1989); 32. sz. jegyzet

34. Lásd A. S. Brett, ’Treating hypercholesterolemia: How should practicing physicians interpret the published data for patients?’ New Englang Journal of Medicine 321 (1989) 676– 9 old.; és T. J. Moore (1989); 32. sz. jegyzet 35. 36.

Lipid Research Clinics Program (1984) 350; 31. sz. jegyzet Lásd T. J. Moore (1989); 32. sz. jegyzet

54. McHugh, M. C., Koeske, R. D., and Frieze, I. H., ’Issues to consider in conducting nonsexist psychological research’ American Psychologist 41 (1986) 879–90. old. 55.

Lásd A. S. Brett (1989) 678. old; 34. sz. jegyzet

56.

Lásd T. J. Moore (1989); 32. sz. jegyzet

57.

Lásd K. Burke (1969); 17. sz. jegyzet

58.

Brett, A. S. (1989) 678. old; 34. sz. jegyzet

59.

Lásd H. W. Simons (’„Going meta’...’); 20. sz. jegyzet

37.

Lásd J. Gusfield (1976); 22. sz. jegyzet

N., The Rhetoric of Economics (Madison: University of Wisconsin University Press, 1988).

38.

Lipid Research Clinics Program (1984) 351; 31. sz. jegyzet

62. Geertz, C. (1988) 140. old; 61.

39. 31 és

38. sz. jegyzet

40. Lásd M. H. Frick, ’Helsinki heart study: primary-prevention trial with gemfibrozil in middle-aged men with dyslipidemia’ New England Journal of Medicine 317 (1987) . 1237– 45. old. 41.

Brett, A. S. (1989); 34. sz. jegyzet; és Moore, T. J. (1989); 32. sz. jegyzet

42.

Lásd A. S. Brett (1989); 34. sz. jegyzet

43.

Lásd T. J. Moore (1989); 32. sz. jegyzet

44.

Brett, A. S. (1989); 34. sz. jegyzet

60. McCloskey, D.

63. Gusfield, J.

sz. jegyzet

(1976) 31. old; 22. sz. jegyzet

64. Lásd F. Denton (1989); 30 sz. jegyzet; D. N. McCloskey (1985); 60. sz. jegyzet; és P. Mirowski, ’The rhetoric of modern economic’ History of the Human Sciences 3 (1990) 243– 58. old. 65. Lásd V. Signorile, ’Review of the Empire of Chance’ History of the Human Sciences 3 (1990) 279–86. old. 66. Gusfield, J.

(1976); 22. sz. jegyzet

GONDOLATOK AZ e-ETIKÁRÓL Dr. Pálinkás Jen http://www.gdf-ri.hu/UjsagInfo/11/gondolatok.htm A vállalkozást morális problémák sorozatai veszik körül. Ezek vállalkozásra gyakorolt hatásai differenciáltak. Az érintkezési felületen tartalmi jegyekt l függ en az etika megjelenési formái az alábbiak lehetnek: • Általános etika, amely az erkölcs általános kérdéseivel foglalkozik. • Alkalmazott etikák, ezen belül: – szaketikák, amelyek egy-egy tevékenységi terület etikai kérdéseit vizsgálják, foglalják magukba. Ilyenek pl. a kereskedelem etikája, a banketika, a t zsdeetika, a biztosításetika, a reklámetika, a sajtóetika, a politikai etika, a sportetika, – foglalkozási etikák, egy-egy szakma, foglalkozási terület erkölcsi követelményeit fogják át. Ilyenek pl. a mérnök, az informatikus, az orvos, a biológus, a fizikus, a pedagógus etikája.

1. táblázat: A retorika és a tudomány közti hagyományos különbségek Retorika

Tudomány

Szubjektív, m vészi

Objektív, nem m vészi

A nyelvben rejl többértelm ségeket aknázza ki

Személytelen, egyértelm stílust használ

Tényeken és logikán túli

Kizárólag a tényekre és a logikára támaszkodik

Olyan dolgokkal foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban csak vélekedés (doxa) lehetséges

Olyan dolgokkal foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban biztos tudás (episztémé) lehetséges

Közönség-központú és id höz kötött

Probléma-központú és id tlen

Hivatkozás az el ítéletre, a tekintélyre, a hagyományra, stb.

Elutasítja a tekintélyt, az el ítéletet, a hagyományt, stb

Általános érvek (közhelyek)

Speciális(technikai) módszerek

Az el nyszerzés és a hatásosság a célja (pld. amit a hirdet k csinálnak)

Elfogulatlan igazságkeresés a célja

Ezek egy részével az üzleti etika közvetlenül is kapcsolatban van (pl. a politikai etika a diplomáciai szolgálaton, a közlekedési morál a szállítások biztonságán keresztül, a biztosítás etika a különböz nem várt üzleti események okozta károk megtérülésén, a sajtóetika a PR tevékenység és a reklámokon keresztül stb.) Az üzleti élet etikai szabályai néha íratlanok és közmegegyezésen alapulnak, más esetekben ezeket a normákat írásban is rögzítik, így egyértelm vé válnak mindenki számára és számonkérésük is könnyebb. Az egyes szakmák erkölcsi normái írásba foglalása nem új kelet . Évszázadokkal ezel tt is a céhes közösségek a kor és a szakterület erkölcsi normarendszerét tükröz elvárásokat, követelményeket kódexben jelenítették meg. Szükségesnek tartották, hogy szakmájuk egyre gyarapodó értékeit, erkölcsi normáit nemzedékr l-nemzedékre átörökítsék, és ezzel az utódokat gazdagíthassák. Napjainkban egyre több területen találkozni etikai kódexekkel. Vállalatok, intézmények, érdekközösségek, civil szervezetek fogalmazzák meg m ködésük, kapcsolatrendszerük erkölcsi szabályait. Ezek ismeretében az egyes szerepl k kapcsolatrendszerükben nagyobb biztonságban vannak, mivel számíthatnak arra, hogy partnereik a közös megegyezés szerinti erkölcsi normák szerint fognak viselkedni, eljárni. Ezért az üzleti élet szerepl i számára nélkülözhetetlen szakterületük, foglalkozásuk alapvet etikai szabályainak ismerete. Az utolsó évtizedben az üzleti kapcsolati rendszer és azon belül a kommunikáció lehet ségei kiszélesedtek, az új formához új tartalom társult a hálózati alkalmazások lehet ségével. Ez a lehet ség egyaránt szolgálta a jó ügyet és a nem jót is. Ezért egyrészt a védelem és az egységes gyakorlat kialakítása céljából, másrészt a meg nem engedett cselekedetek és magatartás visszaszorítására és szankcionálására az állam a törvényi szabályozással él. A témakör jogi szabályozása terén tapasztalt fejl dés néhány lépcs jét elevenítjük fel az alábbiakban. • A személyes adatok védelmér l és a közérdek adatok nyilvánosságáról szóló LXIII. törvény 1992ben kerül közzétételre. • 1995-ben létrehozzák az Adatvédelmi Biztos intézményét. • Az 1990-et követ években egymás után jönnek létre a különböz érdekvédelmi szervezeteken belül az Etikai Bizottságok, amelyek kidolgozzák saját etikai normarendszerüket. • 1997-ben hozza létre a Kormány az Informatikai és Távközlési Kormánybizottságot. (Els jelent sebb feladata az információs társadalom kormányzati feladatairól szóló stratégia kidolgozása volt.) • 1998-ban jelenik meg a 40/1998. (III.6.) Korm. rendelet, amely legitimálja az iratkezelés informatikai támogatását az államigazgatási szervek területén. • 2001-ben törvényt alkot az Országgy lés az elektronikus aláírásról. Ezzel megteremti a hiteles elektronikus nyilatkozattétel, ill. az adattovábbítás jogszabályi feltételeit az üzleti életben, a

• Az informatikus fokozott figyelmet szentel arra, hogy munkája során ne sértse mások vallási, etnikai hovatartozását, politikai meggy z dését.

közigazgatásban és a társadalom más területein.

A jogszabályok betartását az állam hatalmi szervei révén kikényszeríti. A jogi szabályozás mellett – figyelembe véve a gyors változásokat, az alkalmazások sokszín ségét – a kor követelményeihez illeszked erkölcsi normarendszer ad választ a hálóetika elvárt magatartásjegyeire. Ennek egyes elemeit alkalmazva a kommunikáció során példát mutat az egyén, a szervezet, amely azután általánossá válva visszahat az információáramlásban résztvev teljes közösségre. Az internetetika f bb elvei A hálózatokon évek során spontán módon kialakult szubkultúrának van néhány íratlan szabálya. Az utóbbi években a hálóetikával kapcsolatban több gondolatsor is megfogalmazásra és azok az interneten közzétételre kerültek. Ennek ellenére sem mondható, hogy létezne az etikai normákra vonatkozó, széles körben elfogadásra került dokumentum. A leggyakoribb, hogy a m ködés m szaki, szervezeti feltételei, a jogi szabályozás értelmez magyarázata jelenik meg írásokban. A legtöbb kezdeményezés az elektronikus levelezésre, a kapcsolattartásra vonatkozó – számtalan példán keresztül bemutatott – illemszabályt (etikett) tartalmazza. Az alábbiakban néhány gondolatsor köré gy jtve foglaljuk össze az e-etika f bb elveit. Ezek: Társadalmi felel sség Az informatika szakemberei arra törekednek hogy ismereteiket a társadalmi jólét emelése és az emberek életmin ségének javítása érdekében folyamatosan fejlesszék és hasznosítsák. Kötelességüknek érzik, hogy ismerjék és figyelemmel legyenek munkájuk társadalmi következményeire. A társadalom információs átvilágíthatósága jelent sen megnövekedett. A hierarchia magasabb fokán állók (csoportok, egyének) ellen rz képessége hatékonyabbá vált az alsóbb fokok képvisel i felett. Az információs hatalom koncentrálódott a kormányszervek és a vezet üzleti és politikai körök kezében. Információs aszimmetria alakult ki. Információs szempontból az egyén a gyengébb fél, és információs pozíciói várhatóan tovább romlanak. Ezért fokozott az informatikusoknak a társadalom egyes tagjaival szembeni felel ssége.

Segítsék az informatikai alkalmazások biztonságának megteremtését és széleskör befogadását. Munkájukkal és magatartásukkal emeljék a szakterület társadalmi megbecsülését.

társadalmi

A személyiségjogok védelme • Az informatika szakemberei tiszteletben tartják az egyének, csoportok és szervezetek jogait és integritását. • Tudatában vannak annak, hogy az informatikai alkalmazások fokozott lehet séget teremtenek a személyiségjogok megsértésére. Ezért munkájuk során figyelembe veszik, hogy veszélyt jelent az egyénre – ha tudatán kívül számítógépes adatbázisokba sorolják; – ha pontatlan, idejétmúlt vagy téves adatokat riznek róla (pl. önkormányzat, Elektromos M vek); – ha adatait eredeti rendeltetésükt l eltér célokra használják fel (pl. csomagküld szolgálat); – ha inkorrekt, rosszindulatú vagy mások érdekeit szolgáló értékítéletek, jellemzések szerepelnek a neve alatt (pl. indokolatlan befizetési hátralék); – ha adatai illetéktelen kezekbe kerülnek (pl. nagy érték m tárgyak biztosítása a lakásban esete, vagy az interneten történt egyszeri vásárlás adatai stb.). Az automatikus adatfeldolgozás lehet ségei min ségileg új helyzetet teremtettek. Technikailag olyan egyszer vé, könny vé vált az adatok megszerzése, különböz rendez elvek szerinti összekapcsolása és elemzése, hogy az adatalanyokat fenyeget veszélyek a korábbi id khöz képest nagyságrendekkel n ttek. A különböz címjegyzékek (pl. telefonkönyv), a pontgy jt akciók, spontán megkérdezések, utazási események stb. nagymennyiség adat létrejöttét eredményezik. Ezek az adatbázisok anyagi vagy egyéb el nyök fejében inkorrekt módon üzleti célokra (megkeresés, ajánlattétel, „Ön nyert” akciók stb.) felhasználhatók.

Az internethasználók legszemélyesebb magánügye, hogy milyen vallásúak, mi a politikai meggy z désük, milyen etnikai csoporthoz tartoznak. Ezeket a témákat megfelel diszkrécióval kell kezelni és a vonatkozó információkat nagy gonddal, szigorú ellen rzés mellett kell tárolni. Ki kell zárni annak lehet ségét, hogy illetéktelenek az adatbázishoz hozzáférhessenek, a kiszolgáló apparátus, vagy mások azt bármely célra felhasználhassák.

• Az etikai normák megtartásával példát mutatnak és hatást gyakorolnak környezetükre is, hogy az informatikai közösséggel szembeni közbizalom er södjék. Szakmai kompetencia • Az informatikus tudatában van annak, hogy – az informatika területén fokozottan érvényesül gyors váltások miatt – munkáját magas szinten, felel sséggel akkor képes ellátni, ha ismereteit folyamatosan fejleszti. • Szakért i véleményüket – azok jelent s társadalmi hatásai miatt – nagy körültekintéssel, az összes figyelembe vehet körülmény (személyi, tárgyi, szervezeti, m szaki, gazdasági, etikai) mérlegelésével alakítják ki. • Rendszerfejleszt tevékenységük során figyelemmel vannak az érintettek munkakörülményei min ségére, a munkahelyek egészségvédelmi, biztonsági követelményeire. A számítógépes információs rendszerek humanizálásának vannak etikai követelményei. Ezért az informatikus figyelembe kell vegye, hogy a rosszul tervezett ember–gép kapcsolat, a munkahely kedvez tlen kialakítása, a rossz világítás, ergonómiai szempontokat figyelmen kívül hagyó bútorzat fizikai képességvesztéshez, pszichológiai zavarokhoz és pszichofizikai stressztünetekhez vezethet. Az információs rendszerek termékeinek és szolgáltatásainak vannak nemzetközileg elfogadott és szabványokkal alátámasztott ergonómiai tesztjei. Célszer már a tervezés id szakában a rendszer fentiek alapján történ értékelése.

• Az informatikus tevékenységét legjobb tudása szerint, a következményeket mérlegelve, teljes felel sséggel végzi. Csak olyan feladatokat vállal, amelynek megoldásához képzettséggel és tapasztalattal rendelkezik, ill. ezek hiányában tájékoztatja err l a megbízót. Vállalt kötelezettségeit becsülettel teljesíti. • Törekszik arra, hogy szaktudását, eredményeit mások számára is elérhet vé és hasznossá tegye. • Tartózkodik attól, hogy Internet er forrásokat jogosulatlanul vegyen igénybe, ill. hogy környezetében ilyen igénybevétel történjék. A szerz i alkotásnak min sül szoftverek könnyen és gyorsan másolhatók. Ilyen esetben a szoftver sértetlenül megmarad és alkotója, vagy jogszer en birtoklója nem is veszi észre a tiltott másolást. Ugyanez áll fenn egy üzleti értékkel bíró adatbázis magáncélú másolása esetén is. Fontos ezért a copyright el írások megismerése és megtartása. Vannak olyan programok (freeware), amelyek szabadon, korlátozás nélkül letölthet k és használhatók. Más szoftverekért csekély összeget kell fizetni (shareware), és vannak olyanok, amelyek piaci áron szerezhet k meg. A szoftver tulajdonosa szabja meg, hogy adott szoftvert egy id pontban milyen áron hoz forgalomba. A programok illegális használata nemcsak etikátlan, de büntetend cselekedet is. Egy vállalkozás megítélésében nagy súllyal esik latba, ha kiderül, hogy széles körben használ illegális szoftvereket.

• Szakmai meggy z dése ellenében – még anyagi, vagy egyéb juttatásokért sem – nem tesz semmit, nem foglal állást és másokat sem bír rá ilyen magatartásra. Nem vesztegethet meg és nem kísérel meg másokat megvesztegetni. A szolgáltató felel ssége A szakemberek e témakörben folyó vitája során két, egymással ellentétes álláspont fogalmazódott meg. Az egyik álláspont szerint a szolgáltató felel ssége megegyezik az újságok szerkeszt ségének felel sségével. A közzétett anyagot kezeli, láthatja. Minden egyes újabb adathalmaz közzétételekor azt ellen riznie kell. Amikor az adatokat (képeket, felvételeket, írásokat) az „olvasó” meg kívánja tekinteni, a szolgáltató nevén keresztül jut el a keresett anyaghoz, mintha az újságosnál az adott lapot vásárolná meg. A másik álláspont szerint a szolgáltatók csupán a kiépített technikai háttér üzemeltetésével, m szaki koordinálásával, karbantartásával, b vítésével foglalkoznak. Úgy, ahogyan egy bank sem ellen rzi, mit helyeznek el a t le bérelt széfben, csupán annak rzésér l gondoskodik, és fizeti a villanyszámlát, amely a zavartalan m ködéséhez elengedhetetlen. Így azért, hogy mihez biztosít tárhelyet, felel sség nem terheli. (Persze továbbra is köteles hivatalos – b nvádi eljárásból ered –

megkeresésre együttm ködni, a felhasználó adatait kiadni, a törvénysért adatokat letörölni.)

•

A szolgáltató írásos szerz dést köt a felhasználóval. Ebben kiköti, hogy alkotmány- és jogsért tartalom nem vihet fel a honlapra. Kikötik általában azokat az eseteket is, hogy a bérbeadó jogosult a sérelmesnek tartott anyagot tartalmazó oldalakat törölni. Vannak azonban ingyenes tárhelyet biztosító szolgáltatók, amelyek teljes anonimitást biztosítanak bizonyos oldalak (pl. szex) el állítóinak.

• • •

Ezek a szolgáltatók az anonimitást illet en általában azzal érvelnek, hogy alapvet szabadságjog az emailezés, vagy a beszélget fórumok névtelensége.

A felel sség tekintetében három kategória különböztethet képi anyag, adat) közlése esetén.

meg a törvénysért

információ (szöveg,

•

• Mivel a b ncselekmény elkövet je a feltev , felel ssége egyértelm . • A technikai feltételeket szolgáltató cég jogilag akkor felel s, ha szándéka bizonyíthatóan megegyezik a feltev ével. Etikai szempontból mindenképpen elmarasztalható a szolgáltató, hiszen kell ellen rzéssel, ráhatással megakadályozható lett volna, hogy tartósan (vagy akár rövid ideig is) fennmaradjon a törvénysért információ. Ha észlelte a jogsértést, kötelessége, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket.

•

•

Ugyanakkor egyes szerz k megfogalmaznak egy olyan kérdést, hogy gyakorolhat-e cenzori jogokat a szolgáltató? Mivel a tárhelybérl és a szolgáltató közötti szerz dés tartalmazza az ilyen esetekre vonatkozó tiltást, a szolgáltató élhet törlési jogával. A gond ott van, hogy ezt nem szívesen teszi, ügyfélvesztés veszélye miatt.

• •

• A harmadik szerepl , az olvasó kívül esik a felel sség körén.

képerny nk mérete azonos bárki máséval. Szabály: max. 70 karaktert és max. 12 sort írjunk. Sok oka lehet annak, ha nem kapunk választ. El ször is, nem biztos, hogy minden m ködik. Másodszor is, nem minden talk verzió kompatíbilis. Harmadrészt, a címzett letilthatja a talk-ot. Ezt általában mi is megtehetjük, szokás szerint érdekl djünk a helyi rendszergazdánál a konkrét részletekr l. Mindig írjunk egy „viszontlátásra”-t vagy más elköszönést és várjuk meg a másik oldal köszönését is. Különösen fontos ez, ha egy távoli személlyel kommunikálunk. Hirdetni csak és kizárólag az arra hivatott csoportokban és levelezési listákban szabad! Ha válaszüzenetet írunk, akkor mindenképpen foglaljuk össze vagy idézzünk annyit az eredetib l, hogy érthet legyen a válaszunk. Különösen a Usenet esetében lényeges ez, mivel ott olyan az üzenetek elosztása, hogy el fordulhat, hogy valaki a válaszainkat olvassa el bb, mint az eredetit. Ha valakivel nem értünk egyet, akkor célszer bb személyes üzenetekben rendezni a dolgot, mint vitát folytatni egy listán. Ha olyasmin vitázunk, ami érdekelheti a lista olvasóit, akkor érdemes a vitánk eredményét összefoglalni és elküldeni a listára. Vannak olyan hírcsoportok és levelezési listák, melyek témája igen széles érdekl dési kört fed le. Ez gyakran olyan olvasókat jelenthet, akik életstílusban, vallásban és kultúrában is jelent sen eltérnek. Ne küldjünk olyan üzeneteket egy listára/csoportba – ha annak néz pontja valamiért nem egyezik a miénkkel – ami csak annyit közöl, hogy az álláspontjukat bántónak érezzük. Vigyázzunk: szexuális vagy faji zaklatásnak jogi következménye is lehet. Az általunk megkérd jelezhet nek érzett üzenetek kisz résére (filter) vannak programok. Miel tt elküldenénk egy témában egy cikket, olvassuk el abban a témában írott cikkeket. Ne küldjünk „Egyetértek” vagy hasonló üzeneteket, amelyek tartalma pusztán arra korlátozódik, hogy egyetértünk valamely korábbi cikkel. Egy follow-up cikknek általában hosszabbnak kell lennie az el z levelekb l vett idézeteknél. Ugyan a cikkek illetéktelen megváltoztatása a szabályokkal ellentétes, mégis megtörténik. Ez ellen megfelel szoftverrel – mint például a PGP – védekezhetünk. Az anonim postázás bizonyos csoportokban elfogadott, másokban nem. Ha egy cikk nem felel meg a szabályoknak, az akkor sem elfogadható, ha rajta van a nevünk, akkor sem, ha nincs rajta. Az anonimitást legtöbbször olyankor használjuk, ha elfogadható, de személyünkre valamiért hátrányos cikket szeretnénk közzétenni.

A levelezés illemszabálya Az utóbbi id ben gyakran olvasható illemszabály az Interneten, amely az elektronikus levelezésre, az emberek közötti, számítógéppel közvetített kommunikációra vonatkozik. Általános elvként kimondható, hogy az Interneten is a társalgás normál illemszabályai érvényesek. Ugyanakkor vannak sajátosságai. Ezek részben abból erednek, hogy egyszer bármilyen forrásból részleteket – szöveget, képi anyagot – beemelni a küldeménybe. Így rendkívül színessé, informatívvá tehet az. Ugyanakkor – nem utolsósorban anyagi okok miatt – célszer a levelezésben tömörségre törekedni. Másrészt ez a fajta csevegés – a szó köznapi értelmében – igazán mégsem az, hiszen hiányzik itt a metakommunikáció teljes eszköztára, nem operálhatunk a hanglejtéssel, a hangszínnel stb. A gyakorlat azt látszik igazolni, hogy a fiatal generáció szívesen választja a kommunikációnak ezt a fajtáját is. (Jelent s szerepe marad a mobiltelefon szolgáltatás arzenáljának.) Az alábbiakban egy 20 év körüli fiatal levelezési etikettre vonatkozó megfogalmazása található. Szándékosan nem került „átírásra”, csupán a válogatás a szerz beavatkozása. • Fel kell tételeznünk, hogy az Interneten történ levelezés nem biztonságos, kivéve ha valamilyen rejtjelez eszközt (akár szoftvert, akár hardvert) használunk. Ne írjunk lehet leg semmi olyasmit egy elektronikus levélben, amit nem küldenénk el levelez lapon. • Egy fontos szabály: legyünk konzervatívak a küldésben és legyünk liberálisak a fogadásban. Nem szabad indulatos leveleket küldenünk („flame”), még akkor sem, ha provokálnak. Másik oldalról viszont, ne legyünk meglepve, ha ilyen levelet kapunk, és okosan tesszük, ha nem válaszolunk ezekre. • Legyünk óvatosak a címzéssel. Vannak címek, amelyek egy csoportot jelentenek, a cím mégis úgy néz ki, mintha egyetlen ember lenne. Legyünk tisztában azzal, hogy kinek írunk. • Soha ne feledjük, a címzett is emberi lény, méghozzá olyan, akinek kultúrája, nyelve, humora egészen más is lehet, mint a miénk. Dátumformátumok, mértékegységek, nyelvjárások, beszédbeli sajátosságok sem mindenütt ugyanazok. • Használjunk vegyesen kis- és nagybet t, akárcsak a közönséges íráskor. • Használjunk „mosolygókat” (smiley) a hangszín jelzésére, de bánjunk velük takarékosan. • Legyünk tömörek anélkül, hogy túlságosan lényegretör ek lennénk. Amikor egy levélre válaszolunk, csak annyit idézzünk az eredeti anyagból, hogy érthet legyen a válaszunk és ne többet. Rendkívül rossz szokás az egész levelet idézni a válaszban – töröljük ki a felesleget. • A levél fejlécében kell, hogy legyen egy subject sor, ami visszatükrözi a levél tartalmát. • Küldjünk egy rövid választ a feladónak, hogy megkaptuk a levelét, ha úgy gondoljuk, hogy a levél fontossága szükségessé teszi ezt. Tegyük meg ezt akkor is, ha részletesen válaszolni csak kés bb lesz id nk. • Az, hogy egy adott beszélgetésb l ki mennyit ért meg, az er sen függ az adott szituációtól. Legyünk óvatosak a helyi szlenggel és a helyi rövidítésekkel. • Ne hagyjuk, hogy az irományunk kifusson a képerny széléig és ott a terminálunk törjön sort: használjunk egy Kocsivissza (CR) jelet a sor lezárására. Nem tételezhetjük fel azt sem, hogy a mi

Az etikai kódex magába foglalja az általános emberi, társadalmi és a szervezet sajátosságaihoz köt d speciális magatartás jellemz it. Így: • a kulturált magatartás munkahelyen elvárható szabályait; • az emberek közötti kapcsolatokban érvényesítend általános etikai, erkölcsi normákat; • gazdasági etikai elvárásokat, amelyek a szervezet érdekei alapján meghatározottak; • a szervezetek bels viszonyrendszeréb l fakadó elvárásokat; • a szervezet küls kapcsolatrendszerébe tartozókkal kapcsolatos magatartási el írásokat. (E kapcsolatrendszerbe tartoznak a partnerek, ügyfelek, versenytársak, állami és önkormányzati, valamint a különböz társadalmi és civil szervezetek.) Az etikai kódex a deklarált magatartási elvárások közvetít je. Gondolkodási normákat tükröz, azt a gondolkodásmódot rögzíti, amelyet a szervezet és annak vezet i adott helyzetben elvárnak a közösséghez tartozóktól. Ez ösztönzést ad egy bizonyos gondolkodásmód kialakulására és gondolkodási sémára, amely várhatóan a kívánatos magatartást eredményezi. Vélekedései általában pozitív formában fogalmazódnak meg. Ugyanakkor a gyakorlat azt látszik igazolni, hogy a latens és nem deklarált szervezeti értékrend hosszabb távon értékzavarhoz és ebb l következ en m ködészavarhoz vezet. Az etikai kódex érdemi hatást akkor tud kifejteni, ha • a rögzített erkölcsi normák egyértelm en vonatkoznak mindenkire, vezet kre és beosztottakra egyaránt; • azokat az erkölcsi premisszákat tartalmazza, amelyekkel az intézmény, vállalat, szervezet munkatársai ténylegesen szembesülnek; • nem a törvények betartására hívja fel a figyelmet, hanem az intézmény, a cég által vállalt, társadalmilag elvárható kötelezettségeket emeli ki; • meghatározza egyrészt a felhasználókkal, vásárlókkal, a szolgáltatásokat igénybevev kkel, a szervezettel kapcsolatban állókkal, széles értelemben a társadalommal, másrészt a szervezetben dolgozókkal, harmadrészt az alapítókkal, tulajdonosokkal szemben vállalt kötelezettségeket. Az etikai kódexek nem csak az elvárt etikus magatartás jegyeit, formáit és követelményrendszerét tartalmazzák. A fogalmak és elvek közreadásával hozzájárulnak az egységes értelmezéshez, az etikátlan magatartás esetére pedig meghatározzák a saját hatáskörben m köd etikai bizottságok által alkalmazható szankciókat is, amelyeket a kódex hatálya alá tartozó tagok esetében érvényesíthetnek. Az informatika területén hazánkban meghatározó a Neumann János Számítógéptudományi Társaság (NJSZT) tudományos-m szaki tevékenysége. A Társaság is kidolgozott etikai kódexet. Ez kimondja: „Szakmánk hírnevének védelme, s t javítása megköveteli, hogy a Neumann János Számítógéptudományi Társaság tagjai magasrend erkölcsi elvek szerint dolgozzanak és éljenek. Az Etikai Kódex azokat az erkölcsi szabályokat tartalmazza, amelyeknek betartását a Társaság a tagoktól elvárja, illetve a számítástechnikai szakembereknek és a számítástechnikai eszközök rendszeres használóinak ajánlja. Az etikai normák akkor is érvényesek, ha betartásukat a társadalom nem méltányolja eléggé.” Az Informatikai Vállalkozások Szövetségének etikai kódexe többek között az alábbiakat tartalmazza: A gazdasági élet valamennyi mozzanatát, a piaci szerepl k minden cselekvését lehetetlen csupán a közgazdasági, jogi, esetleg politikai eszközökkel szabályozni. Az életviszonyok szabályozásában megkülönböztetett jelent ségük van az etikai követelményeknek. Ha a piac résztvev i tekintettel vannak partnereik érdekeire, ha a fogyasztót megfelel en tájékoztatják, ha tevékenységükkel nem okoznak károkat, ha tiszteletben tartják alkalmazottaik elemi érdekeit és m ködésük nem okoz hátrányokat, széls séges esetben pusztulást a természeti környezetben, akkor ezzel a társadalmat súlyos konfliktusoktól mentesítik. A partnerek közötti kölcsönös bizalom, a kétoldalúan kielégít információáramlás a jól m köd piacgazdaságban elengedhetetlen. A kívánatos etikai magatartás hiányában a gazdaság gépezete akadozik, esetleg megbénul. Az Etikai Kódex célja meghatározni és betartani az etikus piaci magatartás normáit. Egyben az informatikai piac szerepl i számára egyfajta biztosítékot igyekszik nyújtani arra, hogy üzleti partnereik gazdasági tevékenységük során kell hozzáértéssel, lelkiismeretesen járnak el.

Irodalom [1] [2] [3] [4] [5]

Csurgó Ottóné szerk. Üzleti etika. Saldó Rt. Budapest (1998) De George, R. T.: Business Ethics. Prentice Hall, New Jersey (1995) Drummond, J.: Managing business ethics. Butterworth-Heinemann (1994) Ferencz Sarolta: Az Internet világa. Gábor Dénes F iskola (diplomamunka) (1999) Heller Ágnes: Morálfilozófia. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest (1996)

Etikai kódexek alkalmazása Az utóbbi évtizedekben mind Európában, mind a tengeren túl, valamint a Távol-Kelet országaiban etikai kódexek jelentek meg. Az 1980-as évtized óta nem széles körben, de hazánkban is találhatók már. Az intézmények, cégek, szövetségek, amelyek hangsúlyt helyeznek bels értékeik fejlesztésére, a környezetükkel való kapcsolatuk min ségi összetev ire, – a szervezet normáit és magatartásuk követelményeivel kapcsolatos elgondolásait írásban is megfogalmazzák. Az etikai intézmények között fontos helyet foglalnak el az etikai kódexek. Vállalatok, intézmények, szakmai csoportosulások, érdekképviseletek fogalmazzák meg ezekben elfogadott erkölcsi normáikat, szokásaikat, magatartási és viselkedési mintáikat. Az adott körben ezek általában kötelez k, de az esetek többségében legalább elvárt magatartást fogalmaznak meg. Azoknál a szervezeteknél, ahol nem etikai kódexként kerülnek kiadásra, a szervezet m ködési szabályai között jelennek meg az alapvet etikai normák, az elvárt magatartás etikai premisszái. Az etikai kódex a jogi szabályozásra épül , azzal összhangban álló, de annál részletesebb kifejtés , konkrét (nem általános) fogalmazású, a szemléletet és a gyakorlatot befolyásolni szándékozó, írásba foglalt és közzétett erkölcsi szabály és normagy jtemény. Az etikai kódex kidolgozásának célja, hogy a szervezet (vállalkozás, intézet, közhasznú társaság, alapítvány, tudományos-m szaki-gazdasági célú egyesület stb.) fenntartsa és er sítse bels értékrendszerét. Tartalmát a szervezet egyes tagjaira vonatkozó és magát a szervezetet, annak m ködését szabályozó erkölcsi normák képezik. Az etikai kódex léte, elfogadása és tartalmi jegyeinek érvényrejutása befolyásolja a szervezet rövid és hosszabb távú m ködését. Az etikai kódex el segíti • a célok, bels értékek érvényesülését; • kedvez imázs, hírnév kialakulását és meg rzését; • a bels (munkahelyi) és a küls (a szervezet és környezete közötti) kapcsolatokban egységes és kiszámítható magatartás kialakulását; • olyan vezet i döntések meghozatalát, amelyekben a szervezet érdekei, m szaki-gazdasági-humán, ökológiai és etikai szempontok egyaránt érvényre jutnak; • a kedvez munkahelyi légkör kialakulását; • a munkatársak számára kedvez munkafeltételek és munkabiztonság létrejöttét; • mindezek révén kedvez imázs, hírnév, elismertség kialakulását a környezetben és annak tartós meg rzését.

[6] [7]

Kopátsy Sándor: A min ség társadalma. Kairosz Kiadó, Budapest (2000) Moor, J. H.: What is Computer Ethics? In: Appelbaum, D. – Lawton, S. V. (1990): Ethics and the Professions. Prentice Hall. Englewood Cliffst. New York (1990) [8] Nagy Géza: A mérnök és etikája. Kossuth Lajos Tudományegyetem. Debrecen (1997) [9] Pálinkás Jen : Üzleti etika. LSI Informatikai Oktatóközpont, Budapest (2002) [10] Spinello, R. A.: Ethical Aspects of Information Technology. Prentice Hall, Englewood Cliffs. N. Y. (1995) [11] Zsolnai László: A döntéshozatal etikája. Kossuth Kiadó, Budapest (2000)