1. SZEMÉLYES MÉLTÓSÁG JAVÁRA

1.

SZEMÉLYES MÉLTÓSÁG JAVÁRA A személyes méltóság alapjoga

1.1.

Alapvető emberség

Az alapvető emberi jogok mindenkire egyenlően vonatkoznak, aki ember. Vannak jogok, melyek csak egy konkrét embere vagy közösségre vonatkoznak, de az egyetemes emberi alapjogok mindenkire érvényesek, függetlenül attól, hol és mikor él, nő vagy férfi, gazdag vagy szegény, vallásos vagy vallástalan, milyen politikai meggyőződése van, melyik nép tagja, melyik állam polgára. Az alapvető emberi jogokhoz elválaszthatatlanul tartozik egy alapvető erkölcs, hiszen mindkettő olyan alapvető értékeket fogalmaz meg, melyek az ember személylétéből fakadnak. Ha egy emberi faj vagyunk, akikre egy emberi alapjog vonatkozik, akkor létezik egy alapvető erkölcs is, ami mindenkire vonatkozik.

1.2. Az emberi alapjogok, a személyes méltóság fogalmának történetéhez A személy tisztelete alapvetően emberlétünkhöz tartozik, amióta van ember, azóta a valamilyen fokú tisztelettel is találkozunk. Már az őskorban, a hominizáció nagyon korai szakaszában találkozunk azzal, hogy a törzsek nem csak a saját tagjaikat tekintik embernek, hanem a másik törzs tagjait is. Az emberi törzsek között sokkal gyakoribb volt a házasságkötés és a cserekereskedelem, mint korábban vélték, nem állandó háborúban álltak egymással, inkább cserekapcsolatban. Felismerték, hogy minden idegenségük ellenére azok is emberek, vehetünk a másik törzsből feleséget, kicserélhetjük technikai vívmányainkat. A legősibb időktől azt tudjuk, hogy az elhunytakat személyként eltemették. Nem egyszerűen az erdőben hagyják, nem egyszerűen tudomásul veszik a létszámbeli megfogyatkozást, hanem személyéhez méltóan eltemetik. A legkorábbi sírokban is találtak személyes használati tárgyakat, ékszereket. Nyilvánvalóan valamiféle személyes tisztelet nem egyszerűen csak a temetkezésnél alakulhatott ki, hanem már az életben is jelen volt. Alapvetően azt is tudjuk: minden kultúrában hittek valami nagyobb Rendben, ami mindenkire vonatkozik, az önkényeskedő alakok nem maradhattak az emberi közösségben, a tetszőlegesség képtelen kultúrát építeni. Az írott történelemben jelentős dátum Kr.e. 539, amikor Nagy Kürosz, az ókori Perzsia első királya meghódította Babilon városát, s megszervezte a maga birodalmát. Felszabadította a rabszolgákat, kimondta, hogy minden embernek joga van megválasztani a saját vallását, és faji egyenlőséget hirdetett. A babiloni fogságból is ő engedte haza az ószövetségi népet. Ezeket és egyéb rendeleteit egy agyaghengerre jegyezték fel akkád nyelven, ékírással, amit Kürosz-hengernek nevezünk, s ezt tekinthetjük az egyik első emberjogi vívmánynak. Az ókori görög-római világban a „méltóság” kifejezést két értelemben használták: vagy egy társadalmon belüli rangot, címet, méltóságot (dignitas) jelöltek vele, amit kitüntetett tisztelet (honor) illetett meg; vagy az ember kiemelt helyzetét más létformákhoz (pl. állatok) képest, az ember kitüntetett helyzetét a kozmoszban. Így a „méltóság” jelentett kiemeltséget valamint egymással való egyenlőséget. A görög poliszban a méltóság különös rangot jelentett, sportolókat, költőket, bölcseket illetett meg. Protagorasz filozófiája először fogalmazza meg, hogy „az ember minden dolgok mértéke” – az embernek van egy kitüntetettsége a dologi javak előtt és a mítoszok mesevilága fölött. Platón szerint Zeusz a tisztességből és a jogérzékből minden embert részesített, különben nem jönne létre az együttélés. 1 A szofista filozófusok szerint vannak ember alkotta jogok (theszisz), melyek csak egy-egy konkrét városállamra vonatkoznak, de vannak állandó jogok is, melyek minden emberre vonatkoznak: ezek a természettől valók (phüszisz). Innen ered a természetjog, ami szerint bizonyos alapjogok már az állam előtt, a tételes jogrend előtt megilletnek mindenkit, s bizonyos alapkötelességek, melyek köteleznek mindenkit a természet törvénye alapján (lex naturalis). A szofisták szerint tehát a természettől egyenlő mindenki. A „személy” fogalmának eredete a görög proszópon-ra és a főniciai persu-ra vezethető vissza: ez a színész maszkját jelentette, amivel egy bizonyos karaktert, személyt képviselt a színpadon. Ennek értelmét vitték át az embertársi, közösségi, társadalmi „színpadra”, azaz személy az, aki egyéni módon cselekszik. Mindehhez hasonlóan Rómában is a dignitas-méltóság az elöljárókat illette, a feljebbvalókat, a kiválóságokat, a dignitas-szal rendelkező személy tekintélyét, fenségességét mindenki elismerte. A római jog világában a személy az a cselekvő szubjektum, aki felelős a tetteiért, számot tud adni tetteiről. Ugyanígy fontos volt a természetjog, csírájában még a népek joga is előfordul: mivel a Római

1

„Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” ENSZ –Emberi Alapjogok Nyilatkozata I. cikk

„Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Magyar Alaptörvény II. cikk

Közös emberi természet „Azt is meg kell értenünk, hogy a természet szinte két személyiséggel ruházott fel bennünket. Az egyik mindenki számára közös, mivel részesei vagyunk az értelemnek és annak a felsőbbrendűségnek, amellyel kiemelkedünk az állatok közül, amelyből minden erkölcsi jó és illendő származik, és amelynek alapján kötelességünket meg tudjuk állapítani. A másik az a személyiség, amely minden egyénnek külön-külön jutott. Ahogy az emberi testek között is nagy a különbség (egyesek gyorsak a futásban, mások a birkózásban erősek, egyes alakokban férfias szépség honol, másokban nőies báj), ugyanúgy a lelkek közt is igen nagy a változatosság” Cicero, A kötelességekről

Birodalomban számtalan nép élt, fontos volt a közös rend. Ius gentium-nak nevezték azt a népek jogát, mely nem egy-egy népre vonatkoztatott saját jog, hanem amit minden nép megtart a közös ésszerűség alapján. A sztoikus filozófia (Cicero, Seneca, Epiktétosz) korát megelőző emelkedettséggel beszél az ember méltóságáról. Egyszerre használja a méltóság mindkét jelentését: az ember kitüntetettségét és egyenlőségét is. Először ők fogalmazták meg először minden ember személyes méltóságát, az emberek egyenlőségét. Filozófiájuk szerint a mindenséget átjárja a logosz, s ebből részesedik minden ember, a kozmosz, de még az istenek is. Cicero szerint a logoszból az ember értelmével részesedik, így eszessége méltóságával emelkedik az állatvilág fölé, felismeri a helyest, és arra törekszik – emiatt minden embernek van egy méltósága az állatvilág, az ész nélküli lények fölött. Ugyanakkor mivel mindenki ugyanazon logoszból részesedik, ezért tisztelet illeti a másik embert is, amit már a sztoikus filozófia „testvériességnek” nevezett. Bár a dignitas hominis minden embert megilleti, szűkebb értelemben azokat, akik természetük szerint élnek, azaz értelmesen és erkölcsösen. A dignitas hominis miatt minden ember felé igazságosan és tisztelettel kell fordulnunk, azaz van etikai következménye a méltóság elismerésének. Az ókorban induló zsidó-keresztény vallás közös Bibliájának első lapjai rögzítik: minden embert Isten a saját képmására teremtett (Ter 1,26), amit teremtett, az jó; az élet lelkét lehelte orrába, külön aktussal megáldotta. Ezzel sajátos méltóságot adott az embernek, aki valamiképpen „rokona” Istennek, hozzá tartozik. Nem csak ezzel emeli az embert sajátos méltóságába, hanem azzal is, hogy nevet adhat a teremtményeknek (a névadás hatalmat jelent az ókorban a másik felett). Az istenképiség így alapvetően pozícionálja az embert: Isten alá, a teremtmények fölé tartozik, ugyanakkor a többi ember egyenlő társa. Az Ószövetség további helyei is ugyanazt erősítik: egy a Teremtő, ugyanő teremtette a gazdagot és a szegényt, ugyanaz a lélek mindenkiben (Péld 22,2; 29,13; Jób 31,15; 33,4.6; 34,19; Bölcs 6,7; Mal. 2,10). Már az Ószövetségben megtaláljuk, hogy egymást szeretni kell, sőt, az idegennel emberségesen kell bánni (Lev 19,18. 34). Az Ószövetségen belül mégis látunk egy elkülönülést, egy kiválasztottság tudatot. A minden ember teljes egyenlőségét az Újszövetség hirdeti a leghatározottabban: ugyanaz a teremtő Atyánk, a Fiú mindenkiért vérét ontotta, a Lélek mindenkit hív. Jézus Krisztus főparancsa mindenki felé szeretetre hív: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs” (Mk 12,31). Szent Pál különösen kiemeli, hogy miután mindannyian Isten fiai lettünk, minden más különbség elveszíti a jelentőségét. „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,26-27). A radikális egyenlőség mellett a kereszténységnek köszönhetjük a személyfogalom kikristályosodását is: a szentháromságos viták nem illékony eszmefuttatások voltak, hanem azok lényegi viták voltak, hiszen ha Isten személyéről jól gondolkodunk, az az emberre is lényegileg hat – de ha Istenről torzul gondolkodunk, az az ember világába is lényegi torzulást visz. Lényeges volt, hogy az egy Istenben lévő három személy (Atya-Fiú-Szentlélek) személyei szeretetkapcsolatban vannak. A korai lázas hitvitákban tudták, hogy nem egyszerűen Isten személyfogalma a tét, hanem az ember személyfogalma is. A keresztény hittanból talán semmi sem hatott lényegileg annyira az emberiségre, mint a személyfogalom. A személy ott ragyog fel az emberben, amikor az Isten egyéni nevén szólítja az embert: a megteremtés, megszólítás, meghívás teszi egyénivé az embert, ez lesz a saját csodája, misztériuma. A kereszténység szerint a személy nem pusztán egy egyede az emberi fajnak, hanem egyszeri csoda, Isten személyesen hív a létbe mindenkit. Krisztus emberré válása pedig megmutatja a teljességét az embernek (unio hüposztatika), valamint radikálisan egyenlővé tesz minden embert. A zsidókeresztény vallás szerint tehát az embernek méltóságot nem pusztán gondolkodó mivolta, nem pusztán autonóm döntései, az állatvilág fölé emelt szubjektum-léte ad, hanem az Istenhez tartozása, Aki az embernek létet, lelket ad, megváltja és beteljesülésre hívja. A személyfogalom elmélyítésében mérföldkő volt Boëthius definíciója: Arisztotelészre visszanyúlva fogalmazta meg, hogy a személy gondolkodó természetű individuális szubsztancia.2 Azaz: az ember meghatározott, önmagában fennálló, önmagát a térben és időben fenntartó létező (substantia), aki osztatlan, számszerűleg egy, mindenki mástól különbözik (individua), aki természete szerint az ész képességével kitüntetett (naturae rationalis). A személyt éppen az általános emberi természet egyéni, individuális megvalósítása tünteti ki. Később Aqunói Tamásnál a személy „incommunicabilis subsistentia naturae rationalis”3, olyan racionális szubsztancia, aki mögé már nem lehet kérdezni, legbenső közepe misztérium, közölhetetlen, csoda. Fontos ez a személyes méltóságnál: a személy magja, közepe csoda, misztérium – épp ezért van méltósága, épp ezért illeti feltétlen tisztelet. Tamás személyfogalmában az is jelentős, hogy az ember minden tudatos tettével (megismerés,

2

A Biblia a méltóságról „Vajon nem egy atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket? Miért viselkedünk akkor egymással szemben áruló módon, megsértve atyáink szövetségét?” Mal 2,10 „Egymásra talál a szegény és a gazdag, hiszen mind a kettőt az Úr teremtette.” Péld 22,2 „Nem az én Teremtőm alkotta-e őket, nem ugyanaz formált az anyánk méhében?” Jób 31,15 „Mert a mindenség Ura senkitől sem tart, és nincs nagyság, amitől félne. Hisz ő teremtette a kicsit és a nagyot, és egyaránt gondját viseli mindegyiknek.” Bölcs 6,7 „A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” Lev 19,34 „Ne légy bosszúálló, és ne gyűlölködj néped fiaival. Szeresd embertársadat úgy, mint magadat. Én vagyok az Úr.” Lev 19,18 „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” Mk 12,31

akarás, szeretet) mindig előrenyúl a teljesség felé. Az ember eleve a teljességre törekszik: jó, ha ezt Istenben találja meg, de alaptermészetével ellenkezik (és ezért bűn), ha ezt a világi dolgokban akarja megtalálni. A mindenkire kiterjedő emberi jogok egyik legfontosabb dokumentuma a Magna Charta Libertatum („Nagy Szabadságlevél” 1215). Ebben az alattvalók kikényszerítenek a királytól olyan jogokat, melyek mindenkire egyformán vonatkoznak, s melyek szűkítik az önkény lehetőségét. Pl. a király nem avatkozhat bele az egyház ügyeibe; minden szabad polgár birtokolhat és örökölhet földet; a polgárok védelmet élveznek a túlzott adóztatással szemben. Lehetőséget teremt az özvegyeknek, hogy ne kelljen újra házasodniuk, kimondta a törvény előtti egyenlőség elveit, a mindenkire vonatkozó megfelelő jogszolgáltatás alapelveit, államilag védte az alattvalókat a koronával szemben. A Magna Charta vívmánya, hogy nem egyszerűen privilégiumokat biztosított egy rétegnek, hanem intézményesen mindenkire kiterjedő jogokat rögzít. Hasonló jelenik meg a magyar Aranybullában (1222) is, ahol szintén a királyi önkényt korlátozzák (védelem az önkényes adóztatással szemben, ellenállási jog a király felé). A Habeas Corpus Act (1679, Anglia) kimondja, hogy minden fogvatartottat bíró elé kell állítani, hogy a fogva tartás jogszerű legyen. A személyes szabadságot is védi híres tételével: „My home, my castle!”. A reneszánszban a humanizmus középpontba állításával sokan sokat írnak az ember méltóságáról (De dignitate hominis) címmel, magasztalva az ember nagyságát. Pico della Mirandola szerint az ember az istennek megfelelő mikrokozmosz, akiben a lehetőségek végtelensége rejtőzik. A személy az, aki ebből a teljességből választ, szabadon és a saját erejéből valósíthatja meg a saját boldogságát. A reneszánsz humanizmusban is központi fogalom az ember eszessége, ami tulajdonképpen megalapozza a méltóságát. Az új földrészek meghódításakor egyes conquistadorok nem tekintették embernek az újonnan felfedezett népeket, olykor hitetlenségük, alulfejlettségük, vagy egyszerűen aranyuk miatt. A középkori teológusok (F.de Vitoria, F. Suarez, S. von Puffendorf) védelmükbe vették ezeket az új népeket: abból indulnak ki, hogy ezek az emberek is társas lények, s ebből lehet következtetni eszességükre. Az ember szociális és értelmes természete ugyanis összetartozik, mindkettőt megvalósítják az indiánok, ezért részesülnek az alapvető jogokból, ami minden embert megillet. Az egyházi érvelés szerint ők is embernek születettek, rendelkeznek az „ész fényével”, s a természet alapján jár nekik is alapvető tisztelet, vannak alapvető jogaik. Az 1537-es pápai bulla is megerősítette, hogy az indiánokat „valódi embernek” kell tekinteni, akik képesek a katolikus hitet felvenni és a szentségekhez járulni. Látva a kegyetlenségeket és embertelenséget, a dominikánus szerzetesek kikényszerítették a királytól a Leyes Nuevas új törvényeit (1542), ami kimondta az indiánok védelmét a rabszolgasággal és a kényszermunkával szemben, de ezt a gyakorlatban nem tartották meg. A korabeli jogászok nem csak az egyénekre, hanem népekre kiterjesztették a saját méltóságukat, az alapjogokat, H. Grotius beszélt először „népek jogairól”, ami később fog lecsapódni a konkrét jogrendben. A reformáció megerősítette az ember Istenhez kapcsoltságát. Alaptétele szerint az ember bűnös, ezért önmaga erejéből nem tudja megvalósítani igazi önmagát, nem tudja megváltani önmagát, szüksége van az Istennel való kapcsolatra. Az ember lényege nem olyasmi, amit ő maga dönt el, nem is egyszerűen a világ adottsága, hanem az ember lényege az, hogy kegyelmi kapcsolatban áll Istennel. Az ember lényegéhez tartozik az istenkapcsolat. Ez a definíció nem is annyira az ember eszességét tartja az ember lényegének (mint a korabeli katolikus teológia), hanem a kegyelmi kapcsolatot Istennel. Ebből a kapcsolatból vezethető majd le a szabadság, a döntések, a lelkiismeret, a bűn. A reformátori teológiának mindig is volt egy fenntartása a túl optimistán szemlélt emberképpel, az ész vetett túlzott hittel, a mindenkitől való függetlenségét hangsúlyozó autonómiától. Bár a teológiai belátások megelőzték a maguk korát, a korabeli abszolutizmus nem kedvezett a minden embert megillető alapvető jog elismerésének. A holland és angolföldön lassan, ám visszafordíthatatlanul kibontakozó keresztény humanizmus különösen fontosnak tartotta a lelkiismereti és vallásszabadságot. J. Lock számára a személy az az erkölcsi szubjektum, akinek a múlt tettei és a jövő tervei beszámíthatóak, és aki felelősséget tud vállalni a saját élete sikeréért. A „selbst-önmaga” bizonyos képességei mellett (racionalitás, öntudat, emlékezés, tervezés) a legfontosabb jelző a diakronikus identitás, ami az öntudatban nyeri alapját, az élet korszakain keresztül megmarad.4 Míg Hobbes szerint az emberek között az az alapállás, hogy az önfenntartás és a verseny miatt „mindenki háborít vív mindenki ellen”, addig Lock szerint az emberi együttélés szabályai adottak a természetünkkel. A természettel adottak az elementáris együttélési szabályok (nem farkasai vagyunk egymásnak), természetünkbe van írva az élethez, a szabadsághoz, a tulajdonhoz való alapjogok, s ezt kell az emberi törvényhozásnak megerősítenie. Így a társadalmi szerződés, az emberi jogalkotás előtt már vannak az embernek alapjogai, amit a természettől kap (a ter-

3

Történelmi állomások A központi hatalom önkényével szemben kivívott alapjogok állomásai 1215 – Magna Charta (Anglia, alapjogok rögzítése) 1222 – Aranybulla (Magyarország, királyi önkény korlátozása, ellenállási jog) 1514 – Tübingeni szerződés (Németország, adószabályok) 1525 – Memming (Németország, parasztlázadás után védi a parasztok jogait) 1542 – Leyes Nuevas (Spanyolország, védelem az indiánoknak a rabszolgaság, kényszermunka ellen) 1679 – Habeas Corpus Act (Anglia, igazságszolgáltatás, személyes szabadság) 1689 – Bill of Rights (Anglia, korlátozza a királyt, erősíti a parlamentet, függetleníti a bíróságokat) 1776 – Függetlenségi Nyilatkozat (USA, garantál emberi szabadságjogokat, kiterjeszti államokra is) 1789 – Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat (1789, Franciaország, garantál személyes alapjogokat) 1948 – Emberi Alapjogok Nyilatkozata – ENSZ 1966 – Emberjogi Konvenciók 2000-2007 Nizzai Európai alapjogi Charta, Lisszaboni szerződés 2011 – Magyar Alaptörvény

mészet pedig Istentől). S. v. Pfufendorf szerint az ember méltóságát a lelke halhatatlansága és az ész fénye adja, s ebből következik minden ember egyenlősége. A német idealizmus nagy alakja, I. Kant letisztult bölcsességgel emeli ki a személyes méltóságot. Kant szerint az ember méltósága az, hogy önmagának tud törvényt adni: autonóm tud lenni. Felül tud emelkedni ösztönösségén, érzelmein, hogy tiszta ésszel találja meg az általános, mindenkire vonatkozó kategorikus imperatívuszt. Csak az önmagát meghatározni tudó, erkölcsi, szabad lényt illeti ez a méltóság, de őt feltétlenül. „Személy az a szubjektum, aki számot tud adni tetteiről”. A „számadás” képessége nem egyszerűen tudatosságot jelent Kantnál, hanem azt a megfoghatatlan szabadságot, ami képes önmagának törvényt adni. Kant megérti: eddig azért nem hatott az emberekre hatékonyan a törvény, mert kívülről erőltették rájuk – ő belülről szeretné eljuttatni az embert a legigazabb törvényekhez. Ha az ember belülről, önmagától belátja a jót, a „kötelességét”, akkor jut el erkölcse csúcsára. Ma úgy mondanánk: a jót nem egyszerűen tanítani, kívülről előadni kell, hanem az embereket elvezetni benső megvilágosodásukhoz, érintetté és érdekeltté tenni az erkölcs dolgaiban. Kant szerint az ember legigazabban annak a törvénynek van alávetve, amit legbelül belát, saját kötelességeként felismer – s éppen ebben látja az ember méltóságát. Tehát nem csak megtanulni kell a jót, a szabályokat, a törvényeket, hanem legbelül belátni. Közérthetőbben úgy mondanánk: nem elég ésszel tudni, hanem a szív belső mélységével is be kell látni. Talán kevesen jutnak el arra a nemes szintre, amit megfogalmaz: a jót önmagáért szeretni és tenni. Nem jutalomért és félelemből, hanem a jót önmagáért. Csodálatos igényesség ez. Végtelenül csodálta az ember erkölcsre való meghívottságát, sírkövére is ez van írva: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Persze ha az ember ezt magáról belátja, akkor el kell ismernie a másikról is: ez lesz az egyenlőség alapja. Kant megkülönbözteti az értékeket a méltóságtól. Az értékek összevethetőek, rangsorolhatóak, de méltóság azt illeti, ami „minden érték fölött áll”, amivel semmi mást nem szabad egyenértékűként alkalmazni – ez pedig az ember személye. Ma úgy mondanánk, hogy pénzzel nem mérhető, nincs ára. Így kategorikus imperatívusza értelmében az embert „öncélnak” kell elismerni méltósága miatt, sohasem szabad puszta eszközként alkalmazni valamilyen tőle alacsonyabb rangú érték érdekében. Ebből fakad a személyes méltóság egyenlősége mindenkiben, s ezért úgy kell cselekednünk a másikkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek: „Cselekedj úgy, mintha cselekedeted maximájának akaratod révén általános természettörvénnyé kellene válnia.”5 A szellemtörténetben az antropológiai fordulat Kantnál éri el csúcspontját, aki embernek óriási méltóságot tulajdonít eszessége miatt. Ma már látjuk ennek is fogyatékosságát: mintha túlhangsúlyozná az ember méltóságát, s minden más teremtmény csak eszköz lehetne az ember önmegvalósítása érdekében. Ennek következménye lett a természet gátlástalan kihasználása, a mai ökológiai krízis. A mai gondolkodás el tud ismerni valamilyen méltóságot a természetben is, ami az embertől független (de az emberével sohasem egyenértékű!). Így lehet méltósága egy tájnak, hegynek, virágnak, fának. Az újkorban aztán lassan változás történt a társadalom-felfogásban: az antik görögök számára természetes adottság volt a közösség, a polisz – ez az újkorban olyasvalami lett, amit az ember hoz létre. Úgy vélték, hogy tekintettel az ember egoizmusára, a társadalmi versenyre, az érdekei hálózatára, a társadalmi békés együttélést a politikának kell megteremtenie, s ebben lényeges lesz az „elismerés”, egymás személyének, jogainak az elismerése. Az alapjogok már mintha nem „Istentől” vagy a „természettől” lennének adottak, hanem az emberek ismerik el egymás számára kölcsönösen. Az emberi alapjogok mögött eddig egy „nagyhatalom” állt (Isten, természet), innentől mintha csak emberi szerződések – az ember mögött már nem egy feltétlen „nagyhatalom” áll, hanem „papír”, s ez meg is látszik a jogok megtartásán ill. megszegésén. A szerződéselmélet szerint a társadalmi-állami együttélés alapja az emberek kölcsönös szerződése. J.G. Fichte kiszélesíti az egész társadalomra az értelmes beszámíthatóságot: az ember amit elismer önmagáról, éppúgy elismeri a másikról is, akitől elválaszthatatlan – pont ez lesz jog alapja. Hegel szerint is az ember önállósága felhívás a másik önállóságának elismerésére, így elismerve egymás szubjektumát egyben elismerjük egymás jogait. 1776-ban az Egyesült Államokban több állam (Maryland, Pennsylvania) kinyilvánította a vallásszabadságot, július 4-én pedig a Kongresszus jóváhagyta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Fő szerzője, Thomas Jefferson kiterjeszti a szabadságjogot az államokra is: így indokolja, hogy miért szakad el 13 amerikai gyarmatállam Britanniától. A Kongresszus számos formában kiadta a Függetlenségi Nyilatkozatot, eredetileg nagyméretű lapokban jelentették meg, amelyet széles körben terjesztettek és felolvastak a népnek. Filozófiai szempontból a Nyilatkozat két témát hangsúlyozott: az egyéni szabadságjogokat és a forradalom jogát. Ezek az eszmék széles körben népszerűvé váltak mind az amerikaiak köré-

4

Kant alaptételei „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.”

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.” „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”

ben, mind nemzetközileg, és különösen a francia forradalomra voltak nagy hatással. Az alapjogok gyökerének a természet törvényeit és a természet Istenét látták: a természet adja, hogy egyenlőnek születik mindenki, szabadnak, joga van saját élete kormányzásához – s a természet mögött Istent, mint „legfelsőbb Bírót” látták. Ezért „magától értetődőnek” nevezték az élethez, a szabadsághoz való jogot, a boldogságra törekvést, valamint a zsarnok uralom lerázásnak jogát. Az amerikai függetlenségi háború mély hatással volt Európára is, többek között La Fayette is személyesen vett részt Thomas Jeffersonnal a függetlenségi küzdelemben. 1789ben a francia nép megdöntötte a királyságot, és kikiáltotta az első Francia Köztársaságot, s már hetekkel ezután az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. A Nyilatkozat kimondja, hogy minden polgár „szabadnak és jogokban egyenlőnek születik”, biztosítani kell „a szabadság, a tulajdon, a biztonság s az elnyomással szemben való ellenállás” jogát. Fontos határ, hogy „mindent szabad, ami a másiknak nem árt” – a másik ember java megjelenik. Biztosítja a gondolati, szólási, sajtószabadságot, kijelenti, hogy vallási és egyéb meggyőződése miatt senkit sem szabad üldözni – ha ez nem ütközik a törvényes renddel. Kijelenti, hogy a törvény szükségessége abból ered, hogy „az egyes ember természetes jogainak gyakorlása más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane jogok élvezetét biztosítják”. Ezért a Nyilatkozat úgy tekinti, hogy a törvény „a közakarat kifejezése” a jogegyenlőség előmozdítása céljából, és „csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására van joga”. Eltérően az amerikai nyilatkozattól, a francia nyilatkozatban már van szekularizációs hatás: Isten neve egyáltalán nem szerepel, a gondviselés iránti őszinte szándék, a legfőbb Bíró iránti alázat teljesen hiányzik. Sajnos a forradalom terrorba torkollik, így a forradalmi emberi jogok is felejtődnek. 1864-és 1949 között Genfben több állam is megkötötte az un. Genfi Egyezményeket, melyek szabályozták a humanitárius jogokat háborúban. Így a jogot és kötelességet a sebesültekre, a tengeri ütközetek sebesültjeire, a polgári lakosságra és a hadifoglyokra vonatkozóan. Fontosak ezek a megállapodások, hiszen a legdurvább háborús helyzetben sem akarják megengedni a teljes embertelenséget. Biztosítani kívánják a sebesültek mentését, a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot, a civil lakosság védelmét. A két világháború embertelenségei felrázták a világot. 1945-ben megalakították az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ), azzal a céllal, megelőzzék az újabb háborúkat, s őrizzék a békét. Az ENSZ 1948-ban fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melyek a legalapvetőbb emberi jogokat akarják összefoglalni, s minden alkotmányos berendezkedés alapjának számít. Az első cikkely szerint: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” Tilos minden diszkrimináció, mindenkinek joga van az élethez, a szabadságoz, a tulajdonhoz. A törvény előtt mindenki egyenlő, tilos a kínzás, a jogtalan fogva tartás, a rabszolgaság. Mindenki szabadon köthet házasságot, szabadon költözhet, joga van üldöztetés esetén a befogadáshoz, joga van a munkához és a pihenéshez. Kimondja a lelkiismereti, szólás, vallás, és gyülekezési szabadságot. A sok-sok jog után izgalmas módon egyetlen sorban, de azért kimondja: a közösségnek is vannak jogai az egyén felé, hiszen a személy a közösségben bontakozhat ki. A végén pedig kinyilvánítja, hogy ezeket az emberi alapjogokat senki sem korlátozhatja. A XX. századi embertelenségek (Sztálin népirtása, a holokauszt), a „parancsra tettem” hivatkozások megmutatták, hogy a diktatúrák korlátozzák, az egyes államok pedig olykor nem képesek mindig érvényre juttatni az emberi alapjogokat. Így rögzíteni kellett, hogy az embernek alapvetően e jogok szerint kell élnie, s az állami törvényhozásoknak éppen ezekhez kell igazodniuk, s így az erkölcstelen-embertelen parancsnak nem köteles engedelmeskedni. Tartalmilag az emberi alapjogok négy nagy részre oszthatók: Személyi jogok: melyek mindenkivel együtt születnek. Élethez és emberi méltósághoz való jog Személyes szabadsághoz való jog Személyes biztonsághoz való jog Szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga Jó hírnévhez való jog Magánlakás sérthetetlenségéhez való jog Magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog Tulajdonhoz és örökléshez való jog Kollektív szabadságjogok: a polgárok valamely közössége gyakorolhatja. Sem az államnak, sem másnak nem áll jogában megakadályozni a különböző célokkal létrehozott közösségek létezését és működését, illetve a polgárok kapcsolatba kerülését az adott közösségekkel. Ezek a jogok a következők:

5

Afrikai Emberjogi Charta Az Afrikai Egységszervezet égisze alatt született 1981-ben, de 1986 ban lépett hatályba. Ez a dokumentum, több szempontból eltér a fent az ENSZ és az európai emberjogi chartáktól. Nem csak a jogokat, hanem a kötelezettségeket is megfogalmaz, nem csak az egyéni jogokat kodifikálja, hanem a népek jogait is, nem csak a politikai és polgári jogokat garantálja, hanem védi a gazdasági, szociális és kulturális jogokat is. Az Afrikai Charta a 29. Cikke kimondja: „az egyénnek kötelessége, hogy: megőrizze a család harmonikus fejlődését és a család összetartásáért, és tiszteletéért dolgozzon; mindenkor tisztelje szüleit, és szükség esetén tartsa el őket.” Tágabban köteles, hogy „megőrizze és erősítse a társadalmi és nemzeti szolidaritást, különösen akkor, amikor az fenyegetésnek van kitéve.” A 29. cikk 7. bekezdése szerint kötelezettséget kell az egyénnek vállalni arra is, hogy megőrizze és erősítse a pozitív afrikai kulturális értékeket a türelem, a párbeszéd és a tárgyalások szellemében, valamint általában hozzá kell járulnia a társadalom erkölcsi jólétének előmozdításához.

Egyesülési jog Gyülekezési jog Szabad gondolatközléshez, illetve véleménynyilvánításhoz való jog Gondolatszabadsághoz való jog Lelkiismeret-szabadsághoz való jog Vallásszabadsághoz való jog Nemzeti és etnikai kisebbségek jogai Gazdasági, szociális és kulturális jogok: a társadalom csoportjainak békés együttműködését segítő jogok: Munkához való jog Pihenéshez, szabad időhöz és rendszeres fizetett szabadsághoz való jog Egészséges környezethez, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog Szociális biztonsághoz való jog A művelődéshez való jog A tudományos és a művészi élet szabadságának joga Tanszabadsághoz és a tanítás szabadságához való jog A polgárok részvételi jogai: biztosítják az állampolgár számára az állami-társadalmi élet befolyásolásának lehetőségét. Népszavazás és népi kezdeményezés joga Panaszjog Választójog Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egy szép, ideális keretet fektet le, de ennek nincs törvényi ereje. Az ENSZ ezért hozta létre az Emberi Jogok Bizottságát, mely kidolgozta a nemzetközi emberjogi törvényeket, s kidolgozta azok érvényesítésének útját. Így több dokumentum és konvenció (több, mint 20) született, melynek célja az alapjogok jogerővel való érvényesítése. Az emberi jogoknak érvényt lehet így szerezni a helyi bíróságokon, de végső soron a Strasbourgban székelő Emberi Jogok Európai Bíróságán. Az ENSZ emberjogi nyilatkozatot mégsem írta alá mindenki: sok arab állam hiányolta belőle Isten nevét, teljesen szekuláris tételeknek nevezték, melyek a levegőben lógnak. A keleti államok a nyugati szellem előretörését látták benne, melynek nem akartak teret adni. Az elmúlt évek során egyre több kritika érte az ENSZ alapjogi nyilatkozatot, s meg is születtek hasonló nyilatkozatok a kritikusok részéről. Így ázsiai államok megkötötték a Bangkoki Nyilatkozatot (1967) az afrikaiak az Afrikai (Banjul) Chartát (1982), az iszlámhívők pedig az Iszlám Emberjogi Nyilatkozatot (2004) – bár ezek érvényességi ereje homályos. Az emberi alapjogok korábbi megfogalmazásai alapvetően szabadságjogok voltak, „védekezőek” az állammal, a totalitarizmussal szemben: garantáltak egy szabad teret a személy cselekvésének, lelkiismereti döntésének, szólásszabadságának, védelmet jelentett az állami erőszak, kényszer, lelkiismereti terror alól. A későbbi megfogalmazások több pozitív elemet építettek be: az egyén már nem egyszerűen tárgya az állami cselekvésnek (akit meg kell védeni), hanem aktív alanya, a folyamatok résztvevője. Az ENSZ-ben ma egyre több szó esik arról, hogy az Európán és Amerikán kívüli népek másként látják az egyén és a közösség, az alapjogok, a vallás helyzetét – s öntudatosan távolságot vesznek az „individualistának és önzőnek” nevezett ENSZ alapjogoktól. Az ő megfogalmazásaikban az alapjogokhoz tarozik a fejlődéshez való jog, az emberiség közös örökségéből való részesedés joga, jog a kulturális önállósághoz, jog a környezet közös védéséhez. Magyarország is aláírta az Emberi Alapjogok Nyilatkozatát, s alkotmányában is rögzíti az alapértékeket. Magyarország új Alaptörvénye (2011) az egyik legmodernebb a világon: nem csak az alapértékeket rögzíti, hanem a kötelességeket is. Védi nem csak a jelen emberi jogokat, hanem a jövőbeni generációkat is (pl. a túlzott államadósságtól). Elismeri, hogy az emberi méltóság megilleti a magzatokat is – de ennek pontosítása nem rögzített. A világ jobb összefogására, az alapjogok univerzális érvényesítésére kétségtelenül nem csak az ENSZ megújítására lenne szükség – hanem elsősorban az ugyanazon alapértékek szerinti erkölcsi nevelésre, a világ minden táján.

1.3.

A világvallások és emberi alapjogok

A vallások állásfoglalása nagyon vegyes személyes méltóságra vonatkozóan. Egyesek kifejezetten vallásellenes élt láttak benne, hiszen a teremtménynek és bűnösnek megismert ember felmagasztalása mintha éppen Isten ellen történne, mások beszálltak az alapjo-

6

Francis Fukuyama: Mi az Y-tényező? Francis Fukuyama, kortárs politikai gondolkodó arra keresi a választ, hogy mitől ember az ember. Xtényezőnek nevezi azt az emberi jellemzőt, ami az embert emberré teszi, s ez az X-tényező „rikító vörös határvonalként” veszi körül az emberi faj egészét. Akik a vonalon belül vannak, mind egyenlő mértékben jogosultak a tiszteletre, míg a vonalon kívül állók csekélyebb „méltósággal” rendelkeznek. Aki rendelkezik az X-tényezővel, az rendelkezik emberi méltósággal is. Mivel méltóságunkban egyenlők vagyunk, az X-tényezőben is egyenlőnek kell lennünk. A kérdés éppen az, hogy annyi mindenben különbözünk, de mi az az univerzális X-tényező, ami egyenlővé tesz, s ez honnan ered? Fukuyama ezek alapján határozza meg az X-tényező fogalmát: szerinte az X-tényezőt az értelem, a morális választás, a nyelv, a szociabilitás, az érzések, az érzelmek, a tudat és más hasonló képességek összessége jelenti, ami embervoltunkhoz elengedhetetlenül tartozik. Ezek egyszerre fontosak, egyik a másikat feltételezi és nemesíti. Így a morális döntés alapvetően racionális, de kísérik érzelmek (büszkeség, harag, szégyen stb.). Fukuyama szerint az emberi alapjogok is az emberi természetből vezethetők le.

gok megfogalmazásába, s hozzátették a maguk többletét. A világvallások egyrészt elismerik az emberi alapjogok nyilatkozatainak értékét és jó szándékát, másrészt szekularizmust vélnek felfedezni benne: mintha Isten nélkül is lehetne az embert meghatározni, mintha pusztán az ember eszére lenne bízva az öndefiniálás, élete vezetése. A világvallások keresik a párbeszédet az alapjogi nyilatkozatokkal, de némely fundamentalista csoportok mereven tagadják. Gyakran az alapjogok elutasítása nem a tartalomnak szól, hanem annak, hogy nem tudták feldolgozni a civilizáció előretörését, a vallás és a világ összeegyeztetését és jogos különbségét, vagy az alapjogok elutasítása egyszerűen a nyugati világ elutasítása (hiszen ők írták). Az ma egyértelmű, hogy az emberiség nagyobb része valamilyen vallást követ, így a vallások nélkül az emberi alapjogokat nem lehet érvényesíteni. 1.3.1.

A kereszténység

Az emberi alapjogok azt tűzik célul, amit már az ószövetség is megfogalmazott: a jogfosztottak, szegények megsegítését. Az első alapjogi megfogalmazásokban benne van Isten, az egészet Isten tekintélye, vagy legalábbis az Isten által teremtett természetjog alapján gondolták el. Mindezek üdvözlésre találtak a kereszténységben is. Később azonban a francia emberjogi nyilatkozat teljesen kihagyja Isten nevét, sőt, a forradalom kifejezetten egyházellenes és antiklerikális volt (hiszen a királyságot kiszolgálónak tartották). A forradalom nevében ugyanolyan egyházellenes terrort foganatosítottak, ugyanúgy sok papot száműztek, megöltek, amint ezt Hitler és Sztálin is tette. Nem lehet csodálni, hogy a kereszténység, noha tartalmilag egyetértet az emberi alapjogokkal, de egyház-, és istenellenességet, csak forradalmat látott kezdetben az alapjogok (civil) kinyilvánításában. Ezért látunk egy ambivalens viszonyt az emberi alapjogokhoz. Az emberi alapjogok a kereszténységgel sok szálon kapcsolódik össze, de vannak összeütközések is. A kereszténység különösen kiemeli az ember méltóságát, de ez a méltóság sohasem független Istentől. A Teremtés könyve alapján tanítja az ember pozícióját: az állatvilág fölé emelkedik, de Isten alá tartozik, s minden ember a felebarátja mellette. A kereszténység el tudja fogadni az emberré válás evolúciós magyarázatát, de dogmaként tanítja: minden ember lelke Istentől ered. Azaz van egy minőségi ugrás az állatvilág és az ember között, s van egy lényegi rokonság az ember és Isten között. A Teremtőtől kapott istenképisége adja személyes méltóságát, mely azonos minden emberben, nem függ a teljesítménytől, nem veszíthető el. Az istenképiség legfőbb vonása, hogy az ember érték, egyedülálló csoda, aki képes gondolkodni és szeretni, képes a jóra, tud uralkodni önmagán, tud közösségre lépni másokkal, meghívott a teljességre, van benne egy transzcendens dinamika, „isteni huzat”. Az alapjogok tulajdonképpen ehhez illeszkednek. Az ember egyedül az a létező, akit Isten önmagáért akart, hiszen az ember képes felismerni és szeretetkapcsolatba kerülni vele (GS 24, KEK 356). Az emberi természet teljessége Jézus Krisztusban ragyogott fel, a nyers emberi természetét mindenkinek Krisztushoz, mint Teljességhez kell igazítania. A katolikus érvelés két irányt illeszt össze: az alulról felszálló természetjogi érvelést, a felülről leszálló üdvtörténeti-krisztológiai érvelést. A természetjogi érvelés szerint az ember méltósága a természetéből fakad: természetes ésszel fel tudja ismerni, hogy számára mi az emberi, a jó, mi a közös minden ember természetében. Az üdvtörténeti-krisztológiai érvelés szerint a teremtéskor kapott istenképiség a bűn miatt meggyengült, Krisztus megváltásával magában Krisztusban nyer beteljesedést. Az ember teljessége Krisztus, az antropológia teljessége a krisztológia. Ezért az emberi alapjogokért való küzdelem nem egyszerűen az ész természetes dolga, hanem az evangélium hirdetésének a következménye. A „természetes” nem akar mást, mint a Krisztusban kinyilatkozatott evangélium, hiszen mindkettőnek ugyanaz az eredete: maga Isten. A mai személyfogalom elválaszthatatlan keresztény gyökereitől. Bár ma a személyfogalmat sokan használják az individualitás, különállás, személyiség értelmében, a keresztény személyfogalomhoz lényegileg tartoznak a kapcsolatok: a Szentháromság személyei lényegileg állnak egymással szeretetkapcsolatban (relatio subsistens), így az ennek képére teremtett emberhez is a kapcsolatok lényegileg tartoznak. Azaz: senki sem sziget, monasz, zárt világ. A személy tehát az, aki alapvetően kapcsolatban van önmagával, embertársaival, és Istennel. Így a személy nem egy önmagába nyugvó, önmagára zárt centralitás, hanem nyitott, extatikus lény. Aki kapcsolatra lép a másikkal és Istennel, az éppen nem elveszíti önállóságát, önmagát, hanem épp azáltal nyeri meg. Kapcsolatok nélkül nincs igazi személy. A Szentháromság, mint kapcsolat, azt jelenti: a legtökéletesebb lét a legtökéletesebb kapcsolatot jelenti: annál inkább létezik valaki, minél inkább szeret, kapcsolatokban él. A kereszténység tehát egy olyan személyfogalmat kevésnek tart, ami csak a saját jogait hangsúlyozza, amiből hiányzik a lényegi kapcsolat másokkal, a szeretet, s a transzcendens dimenzió. Ugyanakkor a kereszténységben is van egy kritika az emberi alapjogok megfogalmazásai felé. A keresztény tanítás tud az ember áteredő bűnéről, mindenki valamilyen szin-

7

Katolikus Egyház Katekizmusa az emberi méltóságról „Az összes látható teremtmény között egyedül az ember képes arra, hogy ’megismerje és szeresse Teremtőjét’; ’a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten önmagáért akart’; egyedül ő hivatott arra, hogy megismeréssel és szeretettel részesedjék Isten életében. Ezért lett teremtve, és ez méltóságának alapvető megindoklása. ’Mi volt az oka, hogy a teremtményt ily nagy méltóságba helyezted? A kimondhatatlan szeretet, mely által önmagadba tekintve beleszerettél teremtményedbe; ezért teremtetted meg őt, e szerelem által, és adtad neki a létet, hogy ízlelje örök javadat, és örvendjen benne’. Az emberi egyed, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel; és kegyelemből szövetségre hivatott a Teremtőjével, hogy hittel és szeretettel válaszoljon neki, amit helyette senki meg nem tehet. Isten mindent az emberért teremtett, de az embert arra teremtette, hogy Neki szolgáljon, Őt szeresse és az egész teremtést Neki ajánlja föl.” KEK 356-358

ten bűnbe születik és természetéhez tartozik egy bűnösség, bűnre való hajlam. Az alapjogok nyilatkozata úgy beszél az ember méltóságáról, mintha az csak jóra lenne képes, mintha túl optimistán beszélne az emberről, mintha csak az egyének jogait kellene bebiztosítani, s maguktól jók lesznek és a rendszer is perfekt lesz, mintha önerőből meg tudná valósítani a Kánaánt a földön. A kereszténység hangsúlyozza az ember méltatlanságát is: bűnössége miatt méltatlan a legnagyobb jóra, rászorul az isteni felemelésre, nincs alapja egy gőgös önhittségre. Hiányzik továbbá, hogy az istenkapcsolat lényegileg tartozik az ember személyéhez, mintha az fakultatív lenne, az ember önmagától tudná a teljességet. Az alapjogok megfogalmazásai mintha túlhangsúlyoznák az ember eszességét, s az ész magától képes lenne orvosolni a föld népeinek összes baját. A megfogalmazások óta eltelt több száz év elteltével is látjuk, hogy nem sikerült az észnek, az optimistán szemlélt embernek kenyeret, vizet, gyógyszert vinni a Föld minden számára, a többi alapjogról nem is beszélve. Az evangélikus egyház az emberi jogokban túlzott individualizmust a közösség kárára, valamint túlzott optimizmus az ember esze miatt a kegyelem szükségessége kárára. A kereszténység bár nagyra tartja az emberi alapjogokat, mégis vallja, hogy itt még valami másra is szükség van: szeretetre. Az emberi méltóságot nem azzal ismerjük el a leginkább, ha sokat írunk róla, jogszabályokat alkotunk, hanem ha szeretettel cselekszünk. Mindebben az is benne van, hogy az ember képes nem csak szabadon, belátással, értelmesen megvalósítani méltóságát, hanem képes el is hibázni, képes bűnt elkövetni – ahogy az állatvilág nem. Erről már Antigoné drámája is tud: nem csak dicsőíti az emberi méltóságot, de tud az azzal való visszaélésekről is. A kereszténység részéről nagy vita máig, hogy az emberi alapjogok nem pusztán a születéstől illetik meg az embert, hanem már fogantatásától. Már a magzatnak az anyaméhben van méltósága, s ehhez tartozik az első között az élethez való sérthetetlen jog. A kereszténység szerint az emberi élet a fogantatással kezdődik, hiszen a genetika csodálatosan bizonyítja, hogy az új élet az egyedi génkombináció létrejöttével elindult – nem emberré válik, hanem emberként fejlődik. Ha az emberi alapjogok megfogalmazásának világméretű célja éppen az elesettek és nyomorultak megsegítése, akkor azokkal kellene kezdeni, akiknek a hangját nem hallja senki. Ugyanígy a halálos betegek, az eutanáziában, öngyilkosságban gondolkodók számára sem az a „humánus segítség”, ha halálba „segítjük”, hanem elősegítjük az emberhez méltó életkörülményeket. Az öngyilkosjelöltek sem meghalni akarnak, hanem jobban élni. További kritika a kereszténység részéről, hogy az alapjogokban csak szabadságjogokat fogalmaznak meg, kötelességeket nem. Ezért az alapjogok megfogalmazásában „gyeplő nélküli szabadosságot” láttak, hiányzik a kötelességek felsorolása. XIII. Leo el is ítélte a szerinte a reformáció által inspirált emberjogokat, mint „fékeveszett szabadságeszmét”, mint gátlástalan szabadosságot. Később a kereszténység átvette a terminológiát, és tanításaiban egyre többször szerepel a személyes méltóság fogalma (dignitatis humanae), mert belátta: ettől a folyamattól, mozgalomtól nem elkülönülni, hanem abban beszállni, s bevinni a maga többletét. Ezért később XXIII. János a Pacem in terris kezdetű enciklikában megfogalmazta a keresztény szellemű saját emberjogot (1963), külön hangsúlyozva az Istennel való kapcsolatot, valamint a jogok mellett a kötelességeket is. A II. vatikáni zsinat tovább vezette ezt, s több emberjogi megállapítást tesz (GS 12), kimondja a lelkiismereti szabadságot és a vallásszabadságot. A Keresztény Egyházak Ökumenikus Tanácsa is 1974ben St. Pöltenben megfogalmazott egy konszenzust az elementáris emberi jogokról, ami a szabadságjogok és szociális jogok előtt van. A református és az evangélikus világszövetség is megfogalmazott hasonló alapjogokat. Kihagyhatatlan Martin Luther King, baptista lelkész neve, aki roppant bátran kiállt a minden embert megillető alapjogok mellett. Erőszakmentes kiállása és vértanúsága az alapjogok egyik leghitelesebb küzdőjévé avatták. II. János Pál is a Redemtor hominis (1979) enciklikájában hangsúlyozta: örül az emberi jogoknak, de nehogy csak a betű valósuljon meg, s a lélek nem. Nehogy csak betű szerint sokat írjunk róla, alá is írjuk, de a szellemét nem tartjuk meg. XVI. Benedek pápa Caritas in veritate (2009) kezdetű enciklikájában kifejezetten arról ír, hogy az emberi méltóság személyes, társadalmi és globális szinten csak szeretetben valósítható meg. Hangsúlyozza, hogy a kölcsönös összetartás, a kötelességek, a szolidaritás sokkal több erőt képes mozgósítani, mint a jogok követelőző hangsúlyozása. Az emberi alapjogok keresztény értelmezésének legújabb és eddig legteljesebb összefoglalása kétségtelenül a Caritas in veritate enciklika. E. Shockenhoff teológus szerint a mindenkire vonatkozó emberi alapjogok teljessége a Hegyi Beszédben található meg. Ott nem a jogok minimalizmusáról van szó, hanem a csúcstanításról, a túlcsorduló szeretetről.6

1.3.2.

A többi világvallás 8

Martin Luther King Amerikai baptista tiszteletes, polgárjogi harcos, politikai aktivista, az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezető személyisége. Célja a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség és a faji megkülönböztetés megszüntetése volt. Beszédeiben, nyilatkozataiban és tetteiben mindig az erőszakmentességet hirdette, céljai eléréséért a polgári engedetlenség módszerét is alkalmazta. 1963. augusztus 28-án a Washingtoni Menetelés során megtartott „Van egy álmom…” kezdetű beszéde óriási nyilvánosságot hozott a polgárjogi mozgalomnak. Martin Luther King 1964-ben ő lett a legfiatalabb férfi, aki elnyerte a Nobel-békedíjat.1968. április 4-én Memphisben merénylet áldozata lett, lelőtték. „Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: ’Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.’ Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé. Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni… Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.”

Az izraelita vallás, a zsidóság viszonya kettős. Egyrészt a Tórát is szájról szájra hagyományozták át, ezzel elismerve, hogy létezik egy állandó emberi lényeg, ami képes felfogni és továbbadni a Tórát. Létezik egy emberi méltóság, aminek szól a Tóra, hiszen az ember Isten által címzett, megszólított, szövetségbe vont személy. Nyilvánvaló, hogy sem a zsidó Tóra, sem a rabbinikus hagyomány nem beszél a modern értelemben vett emberi alapjogokról, Istentől független jogok hangsúlyozása elképzelhetetlen. A zsidó nép a maga történelmében megtapasztalt embertelenségek ugyanakkor érzékennyé tették az emberi megalázás, diszkrimináció, üldöztetés, menekült állapot felé. Az iszlámban sokféle vallási irányzat létezik. A fundamentalizmus elveti a nyugati világ által írt emberi jogokat, mint a „hitetlen nyugat termékét”. Az iszlámra alapvetően jellemző, hogy még nem történt meg az a szellemi forradalom, ami különválasztaná a vallást és a földi jogi berendezkedést, a vallás lelkiismereti szabadságát és az evilági jogrendszer viszonylagos autonómiáját. Az iszlám országokban a szabad vallásválasztás fogalma nem létezik, ha valaki pl. bekerül egy mohamedán családba, köteles felvenni azt a vallást, a gyerekeket kötelezően mindig iszlámhitűnek nevelik. A jogalkotás alapja a sharia, ami Korán és az iszlám hagyományok, az iszlám gondolkodásmód szerinti jogot jelenti, eszerint a vallás és a jog ugyanaz. Bár ismeretes az iszlám emberjogi charta több tervezete, de hivatalos előterjesztésük és elfogadásuk még nem történt meg. A mindennapi életben számos emberi joggal ellentétes gyakorlatot látunk: testi fenyítés, a nők megkülönböztetése, a nem iszlámhívők megkülönböztetése, a vallásválasztás szabadságának korlátozása. Bár az iszlám is találkozik a globalizációval, liberalizmussal, polgári gondolkodással, bár az iszlám számára is megkerülhetetlen a jogrendszerük és az emberi alapjogok modern összeillesztése, amíg túl erős politikai csoportok, sokszor fundamentalisták vezetik az iszlám országokat, a jó szándékú párbeszédek, a másként való gondolkodás gyöngeségre, vagy egyenesen halálra vannak ítélve. Hinduizmus: az emberiség nem feledheti, hogy az emberi alapjogok egyik legnagyobb küzdője Gandhi volt. Legfőbb elvei közé tartozott, hogy legyen az embernek önmeghatározása az átlátható szociális közösségben, és ezeknek a közösségeknek is legyen saját önmeghatározásuk. Küzdelmében mindig szem előtt tartotta, hogy a politikai ellenfélnek is ugyanolyan méltósága van – ezért is lett az erőszakmentes küzdelem egyik apostola. Gandhi azt is hangsúlyozta, hogy a „jogok Gangeszével szemközt áll a kötelességek Himalájája” – azaz ugyanolyan mértékben kell hangsúlyozni a személy kötelességeit önmaga, közössége, hazája, vallása iránt. A mai Indiában az alapjogok útjában áll a sokat vitatott kasztrendszer, miszerint nem egyenlőnek születnek az emberek, nem választhatnak akármilyen életpályát, akárkit nem vehetnek feleségül, sőt, nem is érintkezhetnek mindenkivel. Bár a kasztrendszert igyekszenek puhítani, egyes nagyvárosokban egyre kevésbé számít, de máig erősen jelen van. Némely kutatók szerint a kasztrendszer lényege éppen a szegények beillesztése a nagyobb rendbe, éppen a helyük, munkájuk segítése lenne, tehát nem alapvetően ellentéte az alapjogokkal. Mindenesetre amíg a családi, hagyományos, vallásos intézkedések az egyént erősen korlátozzák szabadsága gyakorlásában, addig abban is korlátozzák, hogy változtasson a társadalmi berendezkedésen. A buddhizmus gondolkodása messze van az újkori emberjogi antropocentrikus gondolkodásmódtól. Hiszen a buddhizmus szerint az emberi személy bele van szőve az összes élet kölcsönös viszonyaiba. Ebben a rendszerben nem csak az embert illetően beszélnek létről, életről, jogról, hanem minden élőlényre vonatkozóan is. A lélekvándorlás tana egyszerre egyszerűsíti a helyzetet (nem kell külön magyarázni az emberek tiszteletét, egyenlőségét), ugyanakkor bonyolítja is, hiszen a lelkek nem csak emberbe kerülhetnek. A buddhista gondolkodás tehát alapvetően elismeri a másik ember azonos méltóságát, sőt, ezt kiterjeszti minden élőre. Kevés vallásban gyakorolják úgy a minden ember iránti tiszteletet, minta buddhizmusban. Központi fogalom az „irgalom”, amit kiterjesztenek minden embertársa, sőt, minden élőlényre is. Az emberi alapjogoknak nem is annyira a jogi dimenziója, mint inkább az etikai áll közel a buddhizmushoz. Konfucionizmus és sintoizmus: mindkét vallásban-filozófiában fontos elem a másik elismerése, a tisztelet, és különösen fontos az engedelmesség egy nagyobb tekintélynek. A japán tradíció egyik alapelve, hogy az egyén aláveti magát a közösségi jólétnek (család, közösség), a saját jólétét, s ha kell, az életét is feláldozza. A modernizációs törekvések hozták magukkal az alapjogokkal való találkozást, melyek Japánban elismerésre találtak. Kínában több mozgalom is történt az emberi alapjogokért, nagyon nehéz küzdelem az ősi kínai hagyományokkal megtalálni a kapcsot, s egyben küzdeni a diktatórikus kommunizmus ellen. Roppant méreteket ölt a gyermekeket és felnőtteket egyaránt megnyomorító emberkereskedelem,

9

Planetáris közös ethosz nélkül nem megy „Igaz: a világ összes államának megvan a maga gazdasági és jogi rendje, de ethosz nélkül, az állampolgárok erkölcsi konszenzusa nélkül, amelyből a demokratikus jogállam él, ez a rend a világ egyetlen államában sem fog működni. Igaz, az államok nemzetközi közössége létrehozott már nemzetek, kultúrák és vallások közötti jogi struktúrákat, de lehet-e világrend egy, az egész emberiséget összekötő és az egész emberiséget kötelező ethosz világethosz nélkül? Nem utolsó sorban a világpiacnak van szüksége világethoszra. A különböző, sőt, a lényeges pontokban egymásnak ellentmondó etikáknak a világtársadalom ma kevésbé engedhet teret, mint valaha. Mit használnak az etikailag megalapozott tilalmak egy országon belül (pénzügyi, tőzsdei manipulációk, agresszív géntechnológiai kutatások), ha amásik országban meg lehet kerülni őket? Az etikának, ha mindnyájunk javára akar válni, oszthatatlannak kell lennie! Az oszthatatlan világnak oszthatatlan ethoszra van szüksége. A posztmodern emberiségnek közös értékekre, célokra, ideálokra, víziókra van szüksége. A nagy és vitatott kérdés: nem feltétele mindennek egy vallásos hit?” Hans Küng, Világvallások etikája

prostitúció, a futószalagszerű személytelenség, a kihasználás, kizsákmányolás – ezek felszámolásában az ősi vallásoknak is partnereknek kell lenniük. Az afrikai vallásokban nagyon fontos a családi-törzsi szerveződés, ahol lényeges a közösség rituális élete, valamint az egyén beavatása, beillesztése a közösségi életbe. Afrikában nincs értelme arról beszél, hogy valaki a közösséggel szemben, vagy attól függetlenül akarja individuálisan megvalósítani önmagát. Az afrikai emberjogi chartában kiemelt szempont a közösségi-családi lét, valamint a szegények megsegítése.

1.3.3.

Világethosz

A globalizáció kiszélesedése, a roppant gyorsan terjedő és a világot teljesen behálózó kommunikációs eszközök terjedése a történelemben először nagyon kicsivé zsugorította a Földet, a Föld népei és vallásai nagyon közel kerültek egymáshoz, s mindez kiváló sansz arra, hogy egy egyetemes erkölcsöt juttassunk érvényre. Hans Küng, svájci teológus kezdeményezte, hogy a világvallások összegezzenek egy „világethoszt”.7 Belátása szerint a Földön nincs béke a vallások békéje nélkül, ehhez pedig szükséges a vallások találkozása, a párbeszéde és erkölcsi előírásaik közös értékeinek felmutatása. A világethosz nem a vallások keveréke, nem egy új „szuper vallás”, de nem is akar egy közös minimum lenni, egyformára gyalulva a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus stb. sajátos igényeit. Nem az etikai minimalizmus a célja, hanem a közös, univerzális értékek tudatosítása. Nem irányul senki ellen, hanem a méltóbb emberi életért. Küng mozgalma szinte nem várt sikert hozott, ami jelenti a vallások találkozásának éhségét, jó szándékát, valamint a valóban létező közös értékeket. A Világvallások Parlamentje 1993-ban számtalan vallás képviselőjével elfogadta a Világethosz Nyilatkozatát.8 Alapkövetelménye szerint „minden emberrel emberségesen kell bánni”. Ez vonatkozik az egyénekre, államokra, vallásokra. Ezt külső programokkal nemigen lehet előírni, az ember belső megváltozása kell hozz, az ember szívének kell megváltoznia, az emberiség lelki megújulására van szükség. Ez magába foglalja az évezredes aranyszabályt: „amit akarsz, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal”, ami azt is jelenti: „amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal”. Négy megdönthetetlen alapelve, amit minden vallás elfogad:  Elkötelezettség az erőszakmentesség kultúrájára és minden élet tiszteletére. Ez jelenti az élet tiszteletét az emberek és minden élőlény felé, jelenti a betegek, a testiszellemi elesettek megsegítését, valamint konfliktus esetén az erőszakmentes megoldást.  Elkötelezettség a szolidaritás és egy igazságos gazdasági rend kultúrájának megvalósítására. Ebben benne van a lopás, a kizsákmányolás tilalma, s benne van az igazságosabb, testvériesebb világrend építésének igénye.  Elkötelezettség a tolerancia kultúrájára és a becsületes, igaz életmódra. Személyes, társadalmi és globális szinten szükség van az igaz, az értékek szerinti becsületes életvitelre – amit belül kell elkezdeni. Az igazságra kell törekednie a politikusnak, a gazdasági szereplőnek, a médiának, a vallásoknak.  Elkötelezettség a férfi és a nő egyenjogúságát és partneri viszonyát valló kultúra mellett. A szexualitás, a házasság, a család tisztasága nélkül nem lehet emberséges kultúrát építeni. Így nem csak a jogalkotás, az alkotmányozás számára mérföldkő az emberi jogok nyilatkozata, hanem a vallások együttélése szempontjából is: ahogy a népek, kultúrák, vallások sokféleségében mégis létezik egyetlen alapjog, úgy léteznie kell a divergáló erkölcsi sokszínűség előtt is egy közös „világethosznak”. „Egy emberiség – egy jog – egy erkölcs” a vezérszó. Az alapértékek elismerése tulajdonképpen kiindulópontja lehet egy globális etikának, univerzális humanizmusnak, világethosznak.

1.4.

A személyes méltóság alapja

Az elveszíthetetlen méltóság velünk születik, emberlétünkkel jár. Az emberi jogok nem pusztán közmegegyezések termékei, hanem az ember elveszíthetetlen méltóságában nyerik végső alapjukat. Az emberi személynek van egy méltósága, s ebből fakadnak az alapvető emberi jogok, az alapvető erkölcsi szabályok. Nem a megegyezés hozza létre, különben közmegegyezéssel egyes emberektől, embercsoportoktól el is lehetne vonni.

10

Buddhista etika „Kerülni kell mindent, ami rossz; azt kell cselekedni, ami jó; és meg kel tisztítani saját szívünket.” „Még a ránk támadó rablókkal és gyilkosokkal szemben sem szabad haragot érezni. Ne változtassuk meg nézetünket, ne mondjunk ki indulatos szavakat, hanem maradjunk jóságosak és könyörületesek, tele barátságos érzésekkel és gyűlölet nélkül.”

SZERETET Dsi Gung azt kérdezte: - Van olyan szó, amely az ember egész életében mérték lehet? A Mester így szólt: - A szeretet. Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd másnak. NINCS ELŐNY A Mester így szólt: - Az erkölcs minden ember kötelessége. Ebben a dologban még a mesternek sincs előnye. HIÁBAVALÓ TANÁCS A Mester így szólt: - Ha az alapelvek nem közösek, minden tanács hiábavaló.

A filozófia szerint az embert személyes léte emeli ki az állatvilágból, ez teszi autonómmá. Az ember rendelkezik az értelem és a szabad akarat képességével, képes autonóm lényként úgy cselekedni, ahogy az állat soha, képes az önmeghatározásra, az erkölcsi döntésre, a környezettől való függetlenedésre, képes gondolkodni és szeretni, tud uralkodni ösztönein és szükségletein, személyisége pótolhatatlan és páratlan, képes kultúrát teremteni és vallásosan imádkozni, tud emlékezni és a jövő felé tudatosan tervezni. A teológia ehhez még hozzáteszi, hogy az emberben van isteni képmás, lélek, az ember meghívott az Istennel való egységre, az ember méltóságához tartozik a gondolkodás és a szeretet. A Bibliában Isten külön teremtő aktussal teremti, ünnepélyesen megáldja, a saját képre alkotja, az élet lelkét leheli testébe. Jézus Krisztus emberi testet ölt, emberként él, tanít a földön, szenved, meghal az emberért, föltámadásával és mennybemenetelével meghívja az Istennel való új életre. Összességében nem a szabadságjogok kényszeredett elismeréséről van szó, hanem a méltóság pozitív értékeléséről. Az embernek van egy páratlan kitüntetettsége, csodája, méltósága. Mindezek alapján a személyes méltóság közepének a belső „vezér”, a lelkiismeret jelenik meg: ott van az embernek egy olyan középpontja, ahol szabadon dönt önmagáról, szabadon szeret, szabadon nyílik meg istene felé, szabadon áll ellen a rossznak. A személyes méltósághoz így hozzátartozik, hogy lelkiismerete elleni döntésre senki sem kényszeríthető, lelkiismeretesen dönthet saját életéről, és önrendelkezési alapjoga miatt nem tehető másnak alávetett tárgyává, eszközévé. A személyes méltóság igénye, az emberi alapjogok érvényessége univerzális: minden emberre vonatkozik, függetlenül bőrszínétől, nemzetiségétől, nemétől, teljesítményétől, s függetlenül attól, hogy a helyi politikai-vallási berendezkedés elismeri-e. Ezeket az alapjogokat nem az állam adja, nem vesznek el az állam megváltozásával, ezeknek állam előtti karakterük van. Változatlanok és érinthetetlenek, sem az egyén önkényesen, sem az állam tetszőlegesen nem változtathatja meg. Korlátozni csak akkor lehet, ha hasonlóan fontos értékek sérülhetnek. Emberi méltóság nem függ adottságtól, teljesítménytől, gazdagságtól, egészségtől. Mindenkinek kijár, aki embertől született. A történelem nagy drámái megtanították, hogy az emberi méltóság nem függ a bőrszíntől, népcsoporthoz való tartozástól. Számos tragikus népirtás ideológiai alapja éppen az volt, hogy „azok nem emberek, bárhogy lehet velük bánni”: indiánok, bennszülöttek, négerek, zsidók, cigányok, fogyatékosok, magzatok. Felkavaró volt P. Singer érvelése, miszerint csak akkor illeti a személyes méltóság meg az embert, ha szellemi képességeit aktualizálja, használja. Felvetették, hogy a csecsemőt, a szellemi fogyatékkal élőt, vagy egyáltalán az alvó embert nem is illeti meg a méltóság tisztelete? Ha szellemi teljesítményhez kötjük az emberi méltóságot (tud-e szabadon dönteni, gondolkodni, szeretni), akkor hol a határ, mennyi embert kell kirostálnunk? Meggyőzőbb az a felfogás, hogy ne a szellemi teljesítményhez, hanem a biológiai származáshoz kössük a sérthetetlen emberi méltóságot. Véget nem érő lenne a méricskélés, hogy milyen teljesítmény alapján kell valakit embernek tekinteni, s megtörténhetne, hogy éppen rólunk mondanák ki egyes csoportok, hogy nem vagyunk az ő megfogalmazásuk szerint tiszteletre méltó emberek. Ha elkezdjük egymástól elvitatni a személyes méltóságot, akkor lehet, hogy tőlünk holnap vitatják el. Tegnap a fekete bőrűek nem emberek, ma a szegények, holnap a kékszeműek… S akire kimondták, hogy nem számít embernek, csak „beszélő szerszámnak”, azzal tárgyként bármit meg lehet tenni... Az egész emberiség összérdeke, hogy az emberi méltóságot senkitől ne lehessen elvitatni. Ha a személyes méltóság emberléténél fogva jár mindenkinek, akkor meg kell különböztetni a személynek járó feltétlen tiszteletet és a személy teljesítményének szóló értékelést. Így a személyes méltóság nem függ a teljesítménytől, nem lehet kijelenti, hogy „az alkoholista, bűnöző, lusta emberek nem emberek”. Ha a személyes méltóság nem függ a teljesítménytől, az életviteltől, akkor el sem veszíthető – bármilyenné is válik, bármit is követ el az ember. Nem veszíti el méltóságát a beteg, az öreg, a szegény, vagy szellemileg sérült ember, de a bűnöző, vagy a számomra nem szimpatikus ember sem. Az ember személyét mindig minden körülményben feltétlen tisztelet illeti meg. Ugyanakkor értékelni kell a teljesítményét: a szorgalmas embert meg kell jobban fizetni, a közveszélyes bűnözőt börtönbe kell zárni. A szimpatikust meghívhatom otthonomba, az engem megtámadó ember tette ellen arányos erőszakkal is védekezhetek. Az ember több, mint a tette, tetteinek összessége: igaz ez a Nobel-díjasokra és a bűncselekményt elkövetőkre is. Azaz Kant megfogalmazásában: a teljesítményt lehet és kell értékelni, de a méltóságot csak tisztelni lehet. Mindez óvatosságra int a személyes ítélkezésben, a jogi-erkölcsi ítélkezésben, de határt akar szabni a túl empirikus pszichológiának is, ami azt hiszi, hogy a tettekből képes kimerítően megismerni a másik ember közepét. A méltósága éppen azt a csodát, misztériumot jelenti, hogy az ember több, mint a tettei. Ezért nem lehet lemondani egyetlen emberről sem, nem lehet megbélyegezni szenvedélybetegsége, bűnei miatt, mindig képesnek tartjuk a többre, a jobb életre. Az személyes méltóságról nem csak negatíve akarunk beszélni, hogy minden sérti, mit nem szabad, hanem elsősorban pozitíve: a személy közepe csoda, misztérium titok. Így

11

„Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” József A: Levegőt! „…homlokán feltündökölt a jegy, Hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted Őt, nem leled, hiába, Se itt, se Fokföldön,se Ázsiába, A múltban sem és a gazdag jövőben Akárki megszülethet már, csak ő nem…” Kosztolányi D.: Halotti beszéd „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike… de gondolkodó nádszál. Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.” B. Pascal

minden ember szerethető, mindenki páratlan érték, ha eltűnik, vele egy egész világ múlik el. Mindezek alapján minden embert egy alapvető tisztelet illet meg. A szeretet egy magasabb foka a kapcsolatnak, az személyes csoda, ingyenes ajándék, nem lehet kikényszeríteni, nem lehet erőltetni sem magamban, sem a másikban. A tisztelet azonban olyan, ami ésszel belátható, ami akkor is megadható és meg kell adni, ha a szeretet csodája nincs meg közöttünk. Persze azt is mondhatnánk, hogy már a tisztelet a szeretet egyik első foka, távolabbról már az is szeretet. Mégsem lehet arra hivatkozni, hogy valaki számomra nem szimpatikus, nem vonzó, s ezért nem tudom az alapvető tiszteletet megadni. A tisztelet a szeretethez vezető lépcsőfok, nincs szeretet tisztelet nélkül, s ahol van tisztelet, ott lehet egyet magasabbra lépni a szeretet felé.

1.5.

A személyes méltóság, mint erkölcsi alap

Az emberjogi nyilatkozatokhoz kezdettől és elválaszthatatlanul tartoznak erkölcsi következmények is. Nem csak függetlenséget, szabadságot hangsúlyoznak, hanem felelősséget is. Ahogy a nyilatkozatok egyre jobban kiemelik az ember védelmét a diktatúrákkal, embertelenségekkel szemben, ugyanolyan fokban ki is emelik az erkölcsi és jogi felelősséget, hogy tegyenek ezek ellen – azaz erkölcsi sarokpilléreket nyújt az állami, a közösségi és az egyéni erkölcsi cselekvés számára is. Ennek azért is van jelentősége, mert a világban (főleg Európában) egyre nagyobb mértékű a szekularizáció, így a vallástalan etikák pluralizmusa jött létre. Ezek az etikák nem dolgozhatnak egymás ellen, s ha nem Isten a fő legitimációs alap, akkor ezek számára az emberi alapjogok jelentik a legfőbb és kötelező vonatkozási alapot, minden különbözőségük előtt. Az emberi alapjogok nem egyszerűen jogokat fogalmaznak meg, hanem olyan alapértékeket rögzítenek, melyek az emberséghez és így az emberiséghez a legszorosabban tartoznak. Jóllehet a pozitív jog és a morál szétválik (hiszen a morálra több dolog tartozik, jobban igényel, mint a puszta jog), de a két terület szétválasztása előtt van egy nagyobb közös alap: ez pedig az emberi alapértékek. Az emberi alapértékek jobban tudatosítják, hogy a jog és az erkölcs területe nem független egymástól, nem szabad mesterségesen túlzottan szétválasztani, hiszen gyökerükben összetartoznak. Az emberi alapjogok a legfőbb értékeknek a személy értékét állítják be, s ez jelenti az erkölcs számára is végső alapot. Az erkölcs végső kritériumának többen próbálták beállítani az „igazságosságot”, így az az erkölcsös, aki megadja mindenkinek, ami jár (Arisztotelész). Mások szerint minden morális tettnek tekintettel kell lennie az emberek egyenlőségére (J. Rawls). Azonban az erkölcs nem csak arról szól, hogy „igazságosak”, „korrektek” akarunk lenni mindenki felé. Ez még történhet puszta érdekből vagy félelemből is. Az erkölcsös ember jóságos akar lenni másokhoz, fontos számára a tisztelet és a szeretet, van benne nagyvonalúság. Mindez nem hallható ki az „igazságosság, egyenlőség” formulából, ám benne van a „személyes méltóság javára” kifejezésben.9 A történelemben mindig is jelen volt, de különösen mára kristályosodott ki ez az origó: az erkölcs legfőbb kritériuma a személy java. Ha az erkölcsös cselekvés emberséges cselekvés, akkor az erkölcs definíciójában eleve benne van az „emberség” kifejezés, amiben benne van egy jóindulat, nagyvonalúság, szeretet. Persze a finom fül számára itt is van különbség: ha azt mondjuk „emberség”, akkor ebben van egy általánosság, a mindenki felé egyforma tisztelet igénye, az egyenrangúság követelménye. Ha azt mondjuk „személyes méltóság java”, akkor ebben benne vannak ugyanezek, ugyanakkor egy személyes többlet is. Nem egy fajra használható általános „ember” kifejezés van a középpontban, hanem a személyesség, amiben van egyediség és kapcsolatok is, egyéni gazdagság és közösségiség. H. Rotter szerint „ami az embert erkölcsi cselekvésre kötelezi, nem az objektív természet mint ilyen, hanem végül mindig a személyes méltóság.”10 L. Janssen egyenesen kijelenti: „Egy cselekedet morálisan jó, … ha az ember személyének jót tesz” 11 – nyilván minden érintett személyéről van szó. A természetes erkölcsi törvényt K. Demmer is az ember felől értelmezi: hogy az ember számára mi a természetes, azt nem a puszta biológiai természetből kell kiolvasni, hiszen az egy nyers skicc, egy többféleképpen értelmezhető nyersanyag – a fő értelmezési keret az antropológia. A személy java perspektívájában kell értelmezni a természet adottságait. Tehát az ember számára az a természetes (és így erkölcsös), ami emberséges, ami megfelel a személy javának. Így az a jó, ami az ember személyes méltóságát kibontakoztatja, előmozdítja, jobb emberré teszi, s fordítva: az a rossz, ami árt a személyes méltóságának, akadályozza vagy tönkre teszi emberséges életét. Ha az erkölcs legfőbb kritériuma a „személyes méltóság java”, akkor itt pontosítani kell, mit is értünk alatta:

12

A személyes méltóságot tisztelni önmagunkban is A személyes méltóság tisztelete önmagunkban kezdődik. Nem lehet előírni kívülről, nem lehet ráerőltetni senkire, aki önmagában sem tiszteli a személyes méltóságot. Van egy minimum, amit a jog eszközeivel ki lehet kényszeríteni, de a tisztelet nemességét csak az erkölcs tudja elősegíteni. Ez pedig azt állítja: a tiszteletnek önmagunk felé kell elkezdődnie. Az embernek rá kell ébrednie, hogy az énje, önmaga egy érték, amit nem lehet eljátszani, bűnösen eltékozolni, bután szétszórni. Az embernek önmagában is tisztelnie kell a páratlanságát, csodáját, méltóságát, az állatvilág fölé emeltségét. Tiszteletre méltó önmagunkban az egyéniség, a létben betöltött helyzetünk, a családban-munkahelyen betöltött jelenlétünk, sajátos adottságaink. Akiben ez megvan, az fogja tudni belülről, mélységesen tisztelni a másik embert is. Fontos erről beszélni, mert sokaknak mintha önmaguk felé nem lenne egy tiszteletük, egy nemes önbecsülésük – s így is fognak viszonyulnia többi emberhez is. Nem tud szeretni, aki önmagát sem szereti – nem tud tisztelni, aki önmagát sem tiszteli. Mások becsülése az igaz önbecsüléssel kezdődik.

 Személyekből épül fel az emberiség: nem egyszerűen „az emberiség” javát tűzzük ki, hiszen abból az is következne, hogy az egyént szabad feláldozni az emberiségért. Nem általában az emberiség, nem egy osztály, rassz, nép javát tekintjük a legfontosabbnak, hiszen a történelem már számtalanszor véresen bizonyította, mennyi ártatlan személyt akartak feláldozni a nagyobb nép, osztály, nemzet állítólagos jólétéért. A közjó természetesen egy fontos fogalom az etikában, de ezt nem felülről (diktatórikusan), hanem alulról, a személy felől elgondolva. A személy nem lehet eszköz, tárgy, amit a kollektíva nevében használni, feláldozni lehetne: sem a gyógyászatban, sem az iparban, sem a terrorizmusban. Így elsődleges az egyéni személynek a saját méltósága, a pótolhatatlan gazdagsága, színes egyedisége lesz – s majd ebből épül fel a jó közösség.  A személy több és más, mint az individuum. Az individuum az általános emberi lényeg egy esete, alakja, egyede. Azt mondja meg, hogy „Mi az ember?”, de nem azt, hogy „Ki az ember?” – ez a személyfogalom sajátja. Az individuum fogalma az antik lényeg-gondolkodás igézete alatt áll, de más a személyfogalom, ami a létmegvalósítás személyes módjára, egzisztenciális megélésre teszi a hangsúlyt. A személyfogalom a görög és a keresztény gondolkodás gyümölcse. A görögöknél a személy alapvetően a polisz tagja, éppen azt tartották „idiótának”, aki nem foglalkozott a polisz, a közösség életével. A görög világtól teljesen idegen volt az individuum, aki nem gondolkodott, dolgozott, küzdött együtt a közösséggel, a magának élő, gyűjtögető, önző ember idegen a görög kultúrától. A kereszténységben pedig a személyfogalom a szentháromság körüli hittani vitákban alakult ki: a legfőbb Lény, Isten nem önmagában nyugvó individuum, hanem személyek szeretetkapcsolatában élő egység. A személyhez lényegileg (és nem fakultatívan) tartozik hozzá a kapcsolat, a szeretet. A személy nem is él igazán, ha nem szeret, ha egoista. Az antik görög és a keresztény személyfogalom mellett alakult a Boethiustól származó „individuum” fogalma, ami azt jelenti: olyan oszthatatlan egyéniség, ami önmagában fennáll, és mindenki mástól különbözik (individuum in se, et divisum ab omni alio). Szinte olyan gránittömböt jelent, ami mintha mindentől és mindenkitől független lenne, nem szorul rá senkire, nem fűzik szeretetszálak senkihez, nem érdekli a közösség. A túl erős individuum fogalom nem emeli ki az ember társas létét, kedvez az egoizmusnak, a rivalizálásnak. A személy java alatt nem az individuum olyan javát értjük, aki önzően, gátlástalanul a maga jólétéért bárkin átgázol, s akit nem érdekli a család, a közösség, a haza java. Bátran kijelenthetjük: ahogy a régi korokban a világnak a legtöbbet a járványok és a háborúk okoztak, úgy ma az önző emberek, akik nincsenek tekintettel másokra és az élővilágra, csak az individuális magán jólétükre.  A személy javának tartalmi megállapítása természetesen filozófiai kérdés. A mindenkori antropológiáktól függ, hogy mit tartanak az emberről, a személyről, a közösségről, s annak javáról. Persze itt nem tárhatjuk szét kezünket, s nem engedjük tehetetlenül át a témát a mindenkori filozófiai áramlatoknak, vallásoknak. Ha létezik egy emberiség, akkor léteznie kell egységes emberfogalomnak is. Ennek pregnáns lecsapódása az Emberi Alapjogok Kiáltványa, melyek minden kor minden emberére vonatkoznak. Nem akarhatja senki az emberképek gazdagságát egyformára gyalulni felülről, de akarhatunk alulról egy minőségi közös nevezőt megfogalmazni. Kérdezetlenül nem fogadhatjuk el a rasszista emberfogalmat, vagy a terrorizmusra uszító fundamentalista meggyőződést, mondván, hogy „az már a saját filozófiai-vallásos meggyőződés”. Minden filozófia-vallás köteles az emberről beszélni, ki kell terítenie a kártyáit, s ott kiderül, ki hogyan gondolja az ember beteljesedését, boldogságát, együttélését. A szellemi, filozófiai és vallási pluralizmus vitáiban persze kiderül, hogy komoly különbségek már a kiindulópontnál vannak, már az alapvető premisszáknál, axiómáknál, hittételeknél, nem egyszerűen a folyamat végén adódnak sajátos díszítőelemek egy uniformizált emberképhez. Mindez éppen sürgetővé teszi a kártyák kiterítését, a valódi párbeszédet, s nem meghátrálásra kényszerít.  Tartalmilag a személy javához tartoznak alapvető testi és szellemi javát szolgáló keretek. Ahhoz, hogy ember személyes méltóságában éljen, először is vitális alapszükségletek illetik meg. Így megilleti az élethez való jog, ne érje testi károsítás, csonkítás, ne érje se nemi, se másféle erőszak. Megilleti az élelem és a víz, az otthon, a gyógyszer, a táplálék. Közösségi létéhez tartozik, hogy szeressen és szeressék, tiszteljen és tiszteljék. Szellemi létéhez tartoznak a szabadságjogok (a vallási, szólási, gyülekezési jog, a lelkiismereti szabadság joga), a munkához, kultúrához, családalapításhoz való jog. Transzcendens létéhez tartozik, hogy szabadon gyakorolhassa vallását. Így embertelen, a személyiség javával súlyosan el-

13

Antigoné: az ember élhet a méltósággal és vissza is élhet vele „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ő az: ki a szürke Tengeren átkel, A téli viharban Örvénylő habokon, S Gaiát, a magasztos istennőt, Zaklatja a megmegújulót Évről évre az imbolygó ekevassal, Fölszántva lovával a földet. Szárnyas madarak könnyűszivű Népére, az erdő vadjaira Készítik a hurkot, A sósvizű tengerben lakozó Halakat hálóval fogja meg A férfi, ki ésszel él. Szolgáivá tette okos leleménnyel A hegyek meg a rétek állatait, A lobogóhajú paripának és a bikának Nyakába vetette igáját. És a beszédet és a széllel Versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja, a városrendezőt, Lakhatatlan szirteken Tűző nap forró sugarát s a fagyot Kikerülni ügyes, mindenben ügyes, Ha akármi jön, ám a haláltól Nem tud menekülni, De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol. Ha tud valamit valaki, Mesteri bölcset, újszerűt, Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele. Ki a földnek törvényeket ad, Jogot, mit az isteni eskü véd, Az a városban az első; de hazátlan, Akinek jó, ami nem szép. Tűzhelyemnél nincs helye. Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik. Ford: TrencsényiWaldapfel Imre









lentétes minden, ami megnyomorítja emberlétében. A jogban és az erkölcsben is súlyos bűnként, bűncselekményként kezelik ezeket, némelyek (pl. népirtás) soha nem évülnek el. Természetesen a tartalmiságnak a konkrét megjelenésében van egy történelmiség: koronként és földrészenként változhat, hogy mit értünk „emberhez méltó körülményeken”. Egy emberhez méltatlannak tűnő lakás Svájcban mást jelent, mint Afrikában. Egy emberhez méltatlan munka más volt az újkori ipari forradalomban, mint a modern munkakörülményekben. A fejlődés dilemmái is előhívnak meghatározásokat. A humángenetikában, az adatvédelemben, a reprodukciós medicinában, a média kiszéledésében felvetődnek olyan új problémák, ahol védeni kell a személyes méltóság határait és értékét. A cél természetesen a fejlődés – emberhez méltóan. A személy javának eldöntéséhez alapvető kritériumok a racionalitás és az átfogóság (célszerűség, teleológia). A személy java alatt nem a személy gátlástalan és esztelen kényeztetését értjük. Talán pillanatnyilag könnyebbnek tűnik egy kis hazugság, de hosszabb távon hat egy családban, társadalomban a hazugság mérgező klímája. Talán pillanatnyilag jól esik egy szexuális élvezet, de hatása miatt könnyen kisiklik több élet, s végső soron rombolni fog. Talán jobb délután focizni, de akkor könnyen elúszik az egyetemi felvételi. Jónak nem a pillanatnyi, hanem a tartós jólétet okozó dolgokat kell tekintenünk, az olyan a dolgokat, tetteket, döntéseket, melyek nagyban, tartósan elősegítik a személy javát. Így a személy javát szolgáló tettekben, dolgokban van egy rangsor, hierarchia. Ugyanakkor a személy javához nélkülözhetetlenül hozzátartozik a koncentrálás, a lemondás, sőt, ha kell, a vágás, szakítás. A beteljesedett emberképhez minden kultúrában hozzátartozik a lemondás, az áldozathozatal. Így a személy javáról gondolkodásban nem csak az építésre, a kibontakozásra, az offenzív előmozdításra kell gondolni, hanem ettől elválaszthatatlanul a lemondásra is. A személyes méltósághoz elválaszthatatlanul tartozik a közösségi lét. Egymás személyes méltóságát elismerve tudunk emberségesen együtt élni. Az afrikai és az iszlám emberjogi nyilatkozatok éppen azt vetik az ENSZ charta szemére, hogy túl individuális, nem veszi figyelembe a közösséget. A családnak, a közösségnek is van joga az egyén felé: joggal elvárt, hogy segítsen a családján, dolgozzon a közösségében, vegyen részt a társadalmi életben. Míg korábban az emberjogi charták inkább védekező jellegűek voltak (védték az egyén alapjogait a diktatórikus állami beavatkozásoktól), addig a mai megfogalmazások szeretnék az emberjogi megnyilatkozások közösségépítő jellegét is hangsúlyozni. Ezért nem lehet beszélni az individuum mindenkitől független alapjogairól, hanem egyszerre tekintetbe kell venni a másik embert is, a közösséget is. Az emberiség nem sok független személyből áll össze, aki a saját egyéni jogaiért könyököl, nem mindenki háborúja mindenki ellen, hanem egy nagy család, közösség, ahol tisztelettel tekintettel vannak más közösségekre, népekre (különösen a szegényekre), sőt, a jövőbeni generációkra is. Vagy együtt nyerünk, vagy együtt veszítjük el az emberséges életet. Nem korlátlan: korlátozni akkor lehet, ha más hasonló értékek sérülhetnek. Így pl. ma problémát jelenthet a bűnözők, terrorgyanús személyek megfigyelése, ha végletesen túlhangsúlyozzuk az egyén jogát. Probléma merülhet fel az együttélés más területein is: pénzmozgások megfigyelése, robbanószerek, drog árulása, öngyilkos szekták terjedése. Az egyén individuális jogainak ott lehet határt szabni, ahol a másiké kezdődik. Wolfgang Huber12 szerint ugyanilyen alapon lehetne a jelenben élő emberek jogait is korlátozni azért, hogy a jövőbeni generációk is gyakorolhassák emberi alapjogaikat. Konkrétan a Föld élővilága, nyersanyagai, energiái (olaj, földgáz) korlátlan és gátlástalan felhasználását tartaná korlátozhatónak a jövő emberi életlehetőségei miatt. A személy javának szem előtt tartása nem ellenkezik a vallások emberképével, hanem éppen nyitott rá. A vallások abban hisznek, hogy az ember élete nem abszurditás, nem merő véletlenek halmaza. A személy javához tartozik, hogy nem tagadhatjuk meg tőle a vallásos meggyőződést, az alapvető jogokhoz, a lelkiismereti szabadsághoz tartozik az önkéntes vallásgyakorlás. Nem ópium, nem az ember megnyomorítása a vallás, hanem legbensőbb döntése, kiteljesítése. Ugyanakkor fordítva is igaz: lehetnek némely vallásokban olyan elemek, melyeket a „személy java” megkérdőjelez. Nem lehet egyetlen vallás nevében sem terrorizmusra, rasszizmusra buzdítani, nem lehet nőket megcsonkítani, gyerekeket szexuális szolgáltatásokra megvenni. Egyes „vallásokban” ma is megtörténhet, hogy a szülők gyűlöletére tanítanak, a vallás nevében biznisz-

14

Das Recht, Rechte zu haben Hanna Arendt filozófus látva a nácizmus bűneit és a menekültek áradatát úgy fogalmaz: az embernek „joga van ahhoz, hogy jogai legyenek” (das Recht, Rechte zu haben). Joga van ahhoz, hogy személynek tekintsék, hogy az emberiség nagy családjába tartozónak tekintsék, rászorultsága esetén segítsenek neki. Ha már azt is elvitatják az embertől, hogy jogai lehetnek, ha nem ismerik a jogi szubjektum létét, akkor sértik legmélyebben. Akkor lehet kiirtandó osztály, kihasználható munkaerő, név nélküli szám –akkor lehet puszta eszköz, tárgy. Minden jogrendszer a levegőben lóg, ha ezt a legalapvetőbb jogot nem ismerik el, hogy az embernek vannak jogai.

egyházat alapítanak, vagy öngyilkosságra késztetnek. A személy javának kritériuma tisztítóan hat a vallásgyakorlásra is, hiszen nem minden vallásos előírásgyakorlat szolgálja egyformán a személy javát, nem hagyható szó nélkül az embereket, családokat, osztályokat megnyomorító hamisság. A legtöbb vallás ebben partner: nem lehet Istent olyan konkurenciának tekinteni, aki az ember kárát akarja. Nincs olyan, hogy valami az Isten dicsőségére szolgál, miközben megnyomorít vagy egyenesen megöl másokat. Talán nagyon magától értetődőnek, túl általánosnak tűnik, amikor az erkölcs mércéjeként a személy javát állítjuk. Mégis éppen ez az előnye: egyrészt a személy mi magunk vagyunk és közvetlenül előttünk van(nak) a másik személy(ek) is, aki(k) felé cselekszünk. Azaz a legfőbb mérce kéznél van. Nem általános elvek, megtanult parancsok, teoretikus filozófiák adják a mércét, hanem a mindenki számára közvetlenül jelenlévő személy. Másrészt olyan szabályzat, részletes útmutatás nem is dolgozható ki, ami minden kultúrában és minden élethelyzetben pontosan alkalmazható lenne, hiszen az élet mindig színesebb, az élet komplexitása mindig a reflexió előtt jár egy lépéssel. A személy java olyan mérce, ami mindenki rendelkezésére áll, minden élethelyzetben szempont, bármilyen vitás pluralizmus ellenére minden kulturális-filozófiai-vallási meggyőződéstől elvárható. A személyes méltóságot megillető emberi alapjogokat kétféle úton érhetjük el: előre tapogatózó szellemi-spekulatív úton, és történelmi-empirikus úton. Azaz gondolkodással és tapasztalással. A két út egymást lendíti előre: olykor a történelemben előre haladva kristályosodnak ki sarokpontok, s ezekre támaszkodva lendül előbbre az ész, hogy előre megvédje a jót, megvédjen a rossz úttól. Így pl. a történelemben lassan alakult ki a nőknek, a feketéknek járó politikai szavazójog elismerése, de ma már a gyerekek utáni jövőbeni rész-szavazatról is értekeznek politológusok-jogászok. Ahogy régen elképzelhetetlen volt a nőknek, a négereknek járó szavazójog, úgy sokak számára elképzelhetetlen ma a gyerekek utáni rész-szavazat, de talán a fejlődés abba az irányba fut. Az emberi jogok megfogalmazása tehát egy lezáratlan folyamat: a személy gazdagsága és a történelem változatossága miatt lehetetlen kimerítően lezárni, egyszer s mindenkorra összeírni, hogy melyek is az emberi alapjogok. Ahogy halad az emberiség a történelemben, a nagy tragédiák után megfogalmazza: „ezt soha többé”. Mint cövekeket az előrehaladó történelemben, leszúrja azokat a megfogalmazott emberi alapjogokat, melyeket többé nem akar megsérteni, ezek mögé soha többé nem akar visszaesni. Így az emberi alapjogok egy pozitív jogrend előtti, velünk született természetjog, amit egyre bővebben fogalmazunk meg a tételes szavak-jog síkján. Egy kimeríthetetlen kincsesbánya, amiből egyre több kincset hozunk a felszínre, s igyekszünk terjeszteni a föld minden népe számára. Az emberi méltóság elleni tetteket a legsúlyosabb bűnöknek, bűncselekményeknek nevezik. Ezek olyan tettek, melyek a legsúlyosabban ártanak a személyes méltóságnak, s ezzel a közösségnek is. Ilyen pl. a szándékos gyilkosság, népirtás, fogva tartás, emberkereskedelem, rabszolgaság, prostitúció, embertelen kizsákmányolás, genetikai identitásba való beavatkozás, halálos kísérletezés, terrorizmus stb. A lényegük, hogy ezek eszközként használják a másikat, megalázzák a másikat és a közösséget, a társadalmat is, s ha megtűri az emberiség, holnap bármelykőnk ellen elkövethetik. A legsúlyosabb tetteket ezért „emberiesség elleni bűnöknek” nevezzük, melyek nem évülnek el soha. A keresztény etika ezeket „önmagukban súlyos bűnöknek” nevezi, melyek mindig minden körülményben, bármilyen szándékkal hajtják is végre, mindig a legsúlyosabb bűnöknek számítanak.

1.6.

Alkalmazásának hátránya

A személyes méltóság fogalmát nem lehet csak formálisan használni, tartalmi megkötés nélkül. Nem elég azt hangsúlyozni, hogy az ember személyes méltóságát a szabad, személyes, erkölcsi döntése adja, azaz az önrendelkezése. Ekkor csak azt hangsúlyoznánk: „mindenki tisztelje a másikat”, ám ennek tartalmi alkalmazását az egyén tetszőlegességére, intelligenciájára, erőszakosságára bíznánk. Nem elég, ha mindenkit felvértezünk az önrendelkezés hatalmával, s nem segítünk ezt lefordítani a konkrét megvalósítása. Az ilyen szélsőségesen liberális felfogás mintha Don Quijote-kat nevelne, akik tudatában vannak méltóságuknak, ám a valóságban nevetségesen vagy erőszakosan élnek vele. Ilyenkor magára hagynánk az egyént, meglopnánk a közösséget az elemi együttélés szabályaitól. A személyes méltóság tisztelete tartalmat is jelent, hiszen éppen tartalom: ember van mögötte. Ez nem egy tetszőleges játékszabály, ami önkényesen-szeszélyesen változtatható, ami mögött csak tetszőleges tartalom van. Itt élő, hús-vér emberek, családok, közösségek van a fogalom mögött. Aki üresen tűzi a fogalmat a zászlajára, lehet hangos és sikeres, de a hatástalanságba puffogtat.

15

Ady Endre Intés az őrzőkhöz Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak a kertben, Emlékek elmult nyarakon, Flórenc nyarán s öszszekeverten Bucsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szivek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán. Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyüek az állathős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ha a fogalmat könnyedén bevetjük. Szívesen hivatkozunk a személyes méltóság tiszteletére, könnyen hivatkozunk annak megsértésére. Ám mégsem lehet állandóan aduászként bedobni a vitába, nem lehet mindent ezzel eldönteni. Keresni kell az érvelés más, racionálisan megközelíthető útjait. Ha állandóan erre hivatkozunk, akkor kiürül, szürkévé válik.

1.7.

Morális feladatok a személyes méltóság következtében 1. Tisztelet: mielőtt bármilyen alapon különbséget teszünk az emberek között, a különbségeket megelőzi a személyes méltóság, ami mindenkinek jár. Mindenki páratlan érték, személyes csoda, aki több a teljesítményénél, egyes tetteinél. Ezen méltóság felé önmagunkban és másokban is tisztelettel fordulunk, ami a szeretetnek egy távolabbi lépcsőfoka lehet. Minden embernek kijár a tisztelet, s minden ember szerethető. 2. A személyes emberi méltóság nem engedi, hogy önmagunkat és másokat eszközként használhassuk. A személyes méltósághoz tartozik egy belső autonómia, önrendelkezés, így eszközként senkit sem szabad használni saját céljainkhoz, érdekeinkhez. Így ahol a személy önmaga egészéről dönt, ott tisztelni kell döntését: önkényesen nem rendelkezhetünk mások élete felett (csak önvédelem esetén védetjük a saját értékes életünket), és nem dönthetünk egzisztenciája felett, azaz nem rendelkezhetünk arról, hogy a másik milyen pályát válasszon, kivel kössön házasságot, milyen vallást gyakoroljon, nem lehet rabszolga. Az erőszak alkalmazása ott legitim, ahol meg kell akadályozni mások alapvető jogainak a sértését (fogva tartás, kényszerítés). Persze arra is ügyelni kell, hogy én magam ne váljak eszközzé. Azaz őrizni kell a saját méltóságot: ne váljak mások másolatává, utánzójává, őrizni kell saját, páratlan utamat. Őrizkedni kell attól is, hogy eszközzé, rabbá váljak: egy szer (alkohol, drog, gyógyszer), az élvezet (kényelem, szexualitás, játékszenvedély), a munka, egy ideológia, egy párt rabjává. 3. A személyt kutató tudományoknak is tisztelettel kell az ember felé fordulniuk. A tudomány metódusa az, hogy tárgyiasítja kutatása tárgyát, igyekszik objektívan, több szempontból, elfogulatlanul vizsgálni – csak közben nehogy teljesen eltárgyiasuljon. A genetikának, az orvosi kísérleteknek, a lélek mélységeit kutató pszichológiának, a számszerűsítő szociológiának, politológiának stb. nem szabad az embert egy adatnak, testnek, vásárlóerőnek, politikai szavazónak tekinteni. A tudományoknak tudniuk kell magukról, hogy csak segédeszközök; az emberi személyt csak egy bizonyos mélységig képesek megismerni, befolyásolni és kiszámítani. A tudományok az ember közepét, a személyes magot, a szent arcot, a titokzatos mélységet teljesen sem megismerni, sem befolyásolni, sem kiszámítani nem tudják. A személyes méltóságot meg kell óvni a napjainkban különösen előretörő, mohó tudományok leegyszerűsítésétől. Bárki akar az emberről beszélni, bárki akarja kutatni, tegye azzal a csodálattal és azzal a tisztelettel, hogy misztériummal áll szemben! Az ember személye ugyanis teljesen sohasem tárgyiasítható, teljesen sohasem megfejthető. A hegemonikusan előretörő tudományoktól a posztmodern filozófia és a teológia is több alázatot vár. 4. Az alapvető tisztelet nem válhat formálissá, egy belső érzéssé: szükség van tartalmi meghatározásokra és etikai-jogi bebiztosításokra. Nem válhat ez a tisztelet túl formálissá-semmitmondóvá, tartalmi meghatározások is kellenek: a történelemben előre haladva ki kell bontani, hogy mit tartunk az ember személyes méltóságához tartozónak az egyéni életben, a körülményekben, a társadalmi-politikai-kultúrális életben. A személyes méltóság megtartásért küzdenünk kell személyes és közösségi életünkben, lelkiismereti és jogi szinten is. 5. Senkiről sem mondunk le. Mivel az ember nem azonos a tetteivel, hiszen még lezáratlan, még cselekedhet másképp, ezért az emberi méltóság nem engedi, hogy bárkit is „beskatulyázzunk”, bárkit is lezárjunk, amíg él. Nem lehet „lezárni” egy alkoholistát, egy ellenszenves vagy egy cinikus, felelőtlen embert. Ezért igyekeznek sokan az ilyen „reménytelen” embereket felkarolni, és a jobbik énjüket megszólítani.

Papp Miklós

1

PLATÓN: Prótagorasz (fordította: Faragó László, In.: Platón összes művei, Első kötet, Európa, Bp., 1984) 320322, 194-197. o. 2 „rationalis naturae individua substantia” Eut. III. 3 S.Th. I, 40,1 4 ESSAY II, 27. 5 IMMANUEL KANT, Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, 53. 6 EBERHARD SCHOCKENHOFF, Naturrecht und Menschenwürde, 7 HANS KÜNG, Világvallások etikája, Egyházfórum, Budapest 1994. 8 Világethosz, Egyházfórum, Budapest 1997. 9 HELMUT WEBER, Álatlános erkölcsteológia 155. 10 HANS ROTTER, Zur Moraltheologischen Methode, in, W. Ernst (szerk.) Grundlagen und Problme heutige Moraltheologie 31. 11 L. JANSSENS, Artificial Insemination, in, Louvain Studies 8 (1980)13. 12 WOLFGANG HUBER, Menschenrechte/Menschenwürde, in TRE 590.

16