I./1. számú dokumentum Budapest, 1940. február 6.
Elekes Dezső előadása a nemzetiségek számbavételéről A Magyar Statisztikai Társaság és a Nemzetközi Népességtudományi Unió Magyarországi Csoportja ankétjét bevezető előadás. Kézirat gyanánt. A nemzetiségek számbavétele. E tanulmánynak a közeledő népszámlálások adnak időszerűséget. A nemzetiségi kérdés – főleg mint kisebbségi kérdés – jelentősége folytán érdemes a nagy lustrumok küszöbén megvizsgálni, milyen módon történik az egyes államokban a nemzetiségek számbavétele, lehet-e, kelle számontartásuk módszerén változtatásokat eszközölni. Haszonnal járhat az egyébként mintaszerűnek ismert magyar népszámlálási metodika szempontjából is, ha a felmerülhető, illetve máris felvetett reform főbb szempontjait összefogva, a további eszmecserére alapot nyújtunk. Ha a nemzetiségstatisztika helyes módszerének kívánalmait akarjuk megállapítani, mindenekelőtt az alapfogalmakkal kell tisztába jönnünk. A tudományban sok meddő vita válnék feleslegessé s számos probléma egyszerre feltisztulna, ha elvetnők a szavakon nyargaló egyoldalú definíciókat. A fogalmak pontos meghatározását keresők sokszor szem elől tévesztik, hogy egy-egy szó több fogalmat takar s makacsul kitartanak a szavak egyféle, saját felfogásuk szerinti értelme mellett. Pedig bele kell nyugodnunk, hogy nincs külön szó minden fogalomra s ennek folytán több helyes definíció megáll egymás mellett. Áll ez éppen az itt tárgyalandó fogalomkörre. Faj, nép. nemzet, nemzetiség, kisebbség: valamennyinek több értelme van. Ezért nagy az irodalma már terminológiájuknak is.1 E fogalmak bővebb elemzése nem feladatunk, de néhány megállapítással talán hozzájárulunk a vitaanyag tisztázásához. Ki kell indulnunk a nemzet fogalmából, amelynek „igazi” értelme körül tudósok és politikusok újabban is heves csatározást folytatnak. Az egyes nemzetek egyéni fejlődés eredményei: múltjuk formálta őket létük és jövőjük szempontjából is más-más elemekből alakul önmagukról való fogalmuk. A nemzetfogalom árnyalatai mégis végsősorban a fogalom két főtípusa körül csoportosulnak. Az egyik felfogás, mely nyugaton, leginkább a latin népeknél fejlődött ki, a nemzetet az állam népének tekinti, az állampolgárok összességével veszi azonosnak. Ebből a helyes felfogásból sarjadzik az a helytelen elmélet, amely szerint a nemzet nemzetiségileg egységes, amely nem ismer az államban többféle nemzetiséget s az esetleg létező kisebbségeket beolvadásra ítéli. E nemzetfogalom – melyet nevezzünk nemzet1-nek – a klasszikus közjog fogalma, benne a nemzettagok egybetartozása pontosan felismerhető. Az Egyesült Államok, Svájc népe nem volna nemzetnek minősíthető, ha a nemzet e formalisztikus fogalma nem léteznék. Nem a legjobban pótolja e fogalmat az „állam népe” körülírás, amely a sokértelmű „nép” fogalmát köti meghatározott területhez. De ettől eltekintve, a nép szerencsésebben használható a szó államhatároktól független, esetleg az azonos nemzetiségűek összességét jelentő értelmében. E közjogi nemzetfogalommal szemben áll az a másik nemzet fogalomtípus – nevezzük nemzet2-nek – amely szerint a nemzetet nem az államhatárok determinálják, hanem bizonyos érzületi-szellemi-akarati közösségtudat, az állami létre való törekvés. Utóbbi jellemvonása az, amely a néptől a leginkább megkülönbözteti. Ez a nemzet nem simul államterülethez: egyrészt túlterjed azon, az államhatáron túli népelemek is beletartoznak, 1
Csekey István: A magyar nemzetfogalom (Acta Litterarum ac Scienciarum Reg. Universitatis Hung. Francisco Josephinae t. XIII. Szeged. 1938.) c. tanulmánya klasszikusan elemzi a nemzetfogalom sokrétűségét.
másfelől köre szűkebb: kívül maradnak az állam polgárai is, ha nincs meg e közösségtudatuk. Szokták kultúrnemzet szóval jelölni e fogalmat, bár a „kultúr” jelző szűknek bizonyul, minthogy az említett közösségtudat nem csak kulturális, hanem egyéb: érdekazonossági, lelki, érzületi, akarati, szociális stb. elemeken is felépülő.2 A latin nemzetfogalommal szemben, melynek leginkább Franciaország a megtestesítője, a kultúrnemzet fogalomnak legfőbb kifejlesztője, de egyúttal eltúlzója is a német tudomány és politikai szemlélet.3 E közösségtudaton felépülő nemzetfogalomra a békeszerződésekkel széttépett magyarságnak különösen nagy szüksége van. Sőt, azt hisszük, a nemzet e fogalmának magyar szempontból tágabb értelmet kell tulajdonítani. Az igazi magyar nemzetfogalomból nem csak a csonka haza bizonyos nemzetiségeit s az elcsatolt magyarokat, hanem az elszakított területek más, a hódítókhoz nem hasonult népelemeit sem rekeszthetjük ki. A további fogalomzavart az okozza, hogy egy harmadik, eléggé közkeletű értelmet is szokás adni a nemzet kifejezésnek. Ez az értelmezés a több nemzetiségből alakult állam vezető, uralkodó nemzetiségét tekinti nemzetnek. Mi nem vonjuk kétségbe e fogalom létjogosultságát sem, de szükségesnek tartjuk a másik két nemzetfogalomtól valamilyen jelzővel való megkülönböztetését. Nevezzük ezért nemzet3-nak.4 A nemzet1, nemzet2 sőt nemzet3 fogalma tehát jól megfér egymás mellett. Nem tartjuk aggályosnak s az elcsatolt magyarságra való tekintettel sem elvetendőnek az állampolgárok összességét jelentő közjogi nemzetfogalmat sem. Csupán nem szabad a latin elmélet túlzásával azt – az államnépet – nemzetiségileg homogénnek tekinteni s ezzel a nemzet és nemzetiség fogalmát azonosítani. Mi már most a nemzetiség? Azok a sajátságok, amelyek alapján a nemzetiséget megállapítani szokták, lehetnek testiek, lelkiek s ilyen sajátság a nyelv. Az említett jellegzetességek egyrészt velünkszületett, inherens tulajdonságok, amelyeken az egyén nem változtathat. Ilyenek főleg a testi, fizikai sajátságok, antropológiai jegyek, a leszármazás, vérség. Más sajátságok ezzel szemben szerzett, kifejlesztett tulajdonságok (érzület, nyelv). Vannak felismerhető (objektív) és fel nem ismerhető (szubjektív) sajátságok. A nemzetiség fogalmához több szinonim fogalmon keresztül jutunk el. Ezek közül a statisztika nomenklatúrájában leginkább a faj, a nép és a törzs (Stamm) fogalmaival találkozunk. A faj igen tág fogalom, amelynél az örökletes sajátságok állanak előtérben. Több nép összefogó megjelölésére is használatos. A nép szintén többértelmű kifejezés. Az állameszme szempontjából fejletlen öntudatú formációnak szokták tekinteni. A statisztikában, amelynek minél tisztább kategóriákra van szüksége, célszerű a népet oly közösségnek tekinteni, amelynek az egyes államokban eltagolt csoportjai a nemzetiségek. A törzs a nemzetiségnél is szűkebb fogalom, amelynek jelentősége mindinkább elmosódni látszik.5 A mondottakból folyik, hogy amint a nemzet közjogi fogalma, a nemzetiség is az állammal kapcsolatban nyeri igazi értelmét. Népcsoport az államban, melynek egyedeit ugyanaz az érzületi, szellemi, akarati közösségtudat fűzi össze, mint a nemzet2 egyedeit. Tehát nem nyelvi közösség, még kevésbé a leszármazásé, hanem inkább lelki vagy akár kultúrközösség, a kultúra szót a legtágabban értve. 2
Használatos kifejezés a kultúrnemzet fogalomra a pleonasztikus „népnemzet” is, míg az „államnemzet”, „politikai nemzet” kifejezés körülbelül egybeesik a jogi nemzetfogalommal.
3
Minthogy Németországban a nemzetiségek aránya minimális (a Cseh-Morva Protektorátust, illetve a lengyelországi hódítást figyelmen kívül hagyva, 2 % körül van), a német elméletben a tulajdonképpeni nemzetiségi kérdés, mint államon belüli probléma elhanyagolódik, csak a fajkérdésnek (árja-zsidó probléma) van fontossága. Náluk a „Volkstum” áll előtérben, mint nemzetiségfogalom, amely többékevésbé megfelel a kultúrnemzet fogalmának, bár az újabb elmélet szerint érzelmi és sorsközösség nem képzelhető faji azonosság, vérségi kapcsolat nélkül. „Nemzeti” és „népi” közötti különbségtételre l. még pl. Krieck (Völkische Bildung, Vok im Werden 1933.): „National” ist eine geistige Angelegenheit, „völkisch” bedeutet dagegen eine elementare Tatsache, eine bluthaft-seelische Notwendigkeit, eine räumlich-geschitliche Wirklichkeit in einer verbindenden und verpflichtenden Lebensganzheit”.
4
A terminológia-zavart növeli az újabb német felfogás, mely a külföldieken kívüli államlakosságban is állampolgárokat (Staatsbürger) és államhozzátartozókat (Staatsangehörige) különböztet meg. 5 Így pl. magyar vonatkozásban a székelyek, kúnok stb. külön „törzsi” jellege elhomályosult, míg Németor-szágban a poroszok, szászok, bajorok stb. elkülönülése valamivel határozottabb.
2
De e felismerésre jutva is, az egyik nézet az állam mindegyik ily közösségtudattal bíró népcsoportját, a másik csak az államalkotó, uralkodó nemzetiségen (nemzet3) kívülieket nevezi nemzetiségnek. Mi, szem előtt tartva a statisztika szempontjait is, helyesnek azt az értelmezést tekintjük, amely az állam valamennyi népcsoportját nemzetiségnek mondja s a nemzetiséget kisebbségi és többségi nemzetiségekre különít el. Így jutunk el a kisebbség fogalmához. Az állam6 népességét többféle sajátság szerint osztályozó demográfia nem csak nemzetiségi vonatkozásban ismer kisebbségeket. Nem, kor, családi állapot, vallás, foglalkozás stb. szempontjából is vannak kisebbségek a számbelileg legnagyobb csoporttal szemben. Az újabban sűrűn napirendre kerülő kisebbségi kérdés azonban túlnyomóan nemzetiségi vonatkozásban vetődik fel. A háború utáni rendezés, illetve népszövetségi védelem ugyan a faji és nyelvi kisebbségek mellett a vallási kisebbségekre is kiterjed, a vallási kisebbségek problémái azonban egészen eltörpülnek a nemzeti kisebbségi problémák mögött. E minket érdeklő területen maradva, az államban a többséget alkotó nemzetiséggel szemben tehát a kisebbségben lévőt vagy lévőket kellene értenünk nemzeti kisebbség, pontosabban nemzetiségi kisebbség alatt.7 Ám, közelebbről nézve, a többség-kisebbség kifejezés nem feltétlenül takar számbeliséget. A mai államok, szinte kivétel nélkül, megtagadják népeik egyenrangúságát s egy vezető, főnépcsoport uralmán épülnek fel. Ezt a népcsoportot, az államalkotó, államhatalmat irányító, uralkodó nemzetiséget nevezzük többségnek s a többieket kisebbségnek. Az uralkodó nemzetiség csak rendszerint alkot az államban többséget, esetleg nem csak abszolút, de relatív többségben sincs.8 6
A kisebbség kifejezés természetesen nem csak az állammal, hanem más közületekkel s az állam közigazgatási vagy területegységeivel (tartomány, megye, község stb.) kapcsolatban is használatos (állami és helyi kisebbségek).
7
A kisebbség kifejezés használatát ismételten kifogásolták. Újabban pl. a kisebbségi magyarság részéről hangoztatták, hogy a magyarság nem kisebbség, hanem nemzetiség, népcsoport s a „kisebbség” szó lekicsinylő, a népi egyenrangúságot eleve kizáró értelme miatt elvetendő. Mi azt hisszük, hogy erre a kifejezésre a terminológiának szüksége van. Kisebbség és többség egyaránt nemzetiség, de nem valamennyi nemzetiség kisebbség. Nemzetiség és kisebbség tehát nem azonos fogalom, a kisebbség közelebbi minősítése a nemzetiségnek s így nem felesleges.
8
Például a régi Cseh-Szlovákiában a csehek csak az abszolút többséget nem érték el (50 %-ot nem haladtak meg), míg Belgiumban a vallonok, akik Belgium jellegét – legalábbis az újabb időkig – megadták, a relatív többséget sem érték el, számuk kisebb, mint a flamandoké.
Van példa arra is, hogy több nemzetiség – kisebbségben és többségben lévő – együtt szerepel államalkotóként (Svájc). Nem ez az eset Cseh-Szlovákiáé, ahol a cseh-szlovák népfogalom üres fikció volt: a valóságban a szlovákok másodrangú állampolgárok, tipikus kisebbség voltak. Hasonló, bár nem ily kirívóan konstruált, mesterséges népfogalom a jugoszláv is. Az egyik államban többségi, uralkodó nemzetiség rendszerint kisebbség más államban, de lehet ugyanaz a nemzetiség több államban is uralkodó. Van viszont számos olyan nemzetiség is, amely csupán kisebbségként fordul elő. A nemzetiség élhet egyetlen tömbben, amidőn nép és nemzetiség egybeesik, vagy több helyütt telepszik meg. Alkothat zárt csoportot, vagy különféleképpen keveredhet más csoportokkal. Rendszerint van törzse és vannak szórványai. Ha azonos nemzetiség több államban él, előfordul, hogy egybefüggő néptestet darabol el az államhatár, aminek jelentősége különösen akkor van, ha államhatalmat gyakorló nép részei nyúlnak át szomszédos államba. Rokon jelenséget takar a természetes vagy valódi és mesterséges vagy nem valódi kisebbségek megkülönböztetése. Utóbbit valamely új közjogi helyzet („államfordulat”) tette nemzetiséggé, de ugyanígy egy határmódosítás újból többséggé változtathatja. Még egy szempontot kell méltányolnunk: a nemzetiségek keletkezésének módját. Miként minden nemzetnek, úgy minden nemzeti kisebbségnek is individuális, sajátos vonása van, amire főképpen keletkezésének módja van befolyással. E szempontból a nemzeti kisebbségek lényegileg két nagy csoportba oszthatók: 1. önkéntes, 2. kényszerű alávetéssel keletkezett nemzeti kisebbségekre. Az első csoportba tartozók eredete telepítés vagy település (bevándorlás). A kényszerű nemzetiségeké: ős-szerzés, oly területek elfoglalása, melyek felett kialakult főhatalom nincs (pl. a honfoglalás, de nem mindig) és más államok területének elvétele (átcsatolása). Az önszántából kisebbséggé vált – telepedett vagy települt – nemzetiség az uralkodó nemzetiséggel szemben rendszerint újabb államlakó, míg az erőszakkal kisebbségi sorsba kényszerített népcsoport az uralkodó nemzetiségnél régebbi birtoklásra hivatkozhatik, őstelepes a hódítóval szemben, Érthető, ha a jogérzet az őstelepes nemzetiség részére megkülönböztetett elbírálást kíván biztosítani. A kisebbségi kérdés a háború után átalakított Közép-Európában éppen azért éled fokozott jelentőségre, mert a területváltozások nagy számban létesítettek ily ősi jogos, korábban többségben volt kisebbségeket. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a régi nagy Magyarországon őstelepes, tehát a honfoglalás előtti időből asszimilálatlanul fennmaradt nemzetiség ritka kivétel. Csak a tótság volt ilyen, annak is csak egy része, a többi honfoglaláskori népek mind beolvadtak a magyarságba. Néptársaik, akik Magyarországon éltek és élnek, nem a honfoglalás előtt itt élt ősök ivadékai, hanem későbbi beszármazók. A Kár-
3
A nemzeti állam, amelyben csupán egyféle nemzetiség él, teljes tisztaságban csak elméletileg képzelhető el s az is, amit annak neveznek – pl. egy felfogás szerint, ahol a kisebbségek aránya nem éri el a 10 %-ot – csak fokozat a nemzetiségi állam felé. A nemzetiség nem jelent lezárt népcsoportot. Nem az sem fajilag, sem nyelvileg, sőt a lényegét tevő szubjektív összetartozás-tudat szempontjából sem. Mert amint a térben nincs pontos határa s összefüggése van nem teljes nemzetiségtudatú népcsoportokkal is, éppígy az idő is szűkíti-tágítja kereteit. Ám csak hosszú idő eltelte, közös múlt és sors sokszázados átélése pótolhatja a vérségi, nyelvi közösség hiányát, fejlesztheti ki az összetartozás érzetét s olvaszthat össze idegen népelemeket olyan egységbe, amelyet már nemzetiségi közösségnek minősíthetünk. A magyarság fogalma, kisebbségi állapota, népi egybetartozása, sőt a kárpáti térhez való kapcsolódása is különleges helyzetet jelent, amely más népek és nemzetiségek adottságaitól függetlenül bírálandó el. A magyarságnak életterülete a Kárpátok medencéje, amelyet más itt lakó nép nem is tudna kitölteni. A magyarságnak, Duna-völgyi hivatása tudatában, idegen nyelvű népelemekkel volt és van egybetartozása. A magyar állam helyet adott, megélhetést, oltalmat biztosított nekik s az ősök sorsközössége kapcsolta őket a magyarsághoz. Bizonyos néprészek külön nemzetiség maradtak, mások hozzánk hasonultak, asszimilálódtak. Nagy tömegek – bár nyelvüket megőrizték – a legszorosabb egységbe olvadtak a magyarsággal. A magyarság, amint egyfelől a mostani szűkebb államhatárai közt élő nemzetiségeket nem akarja sem asszimilálni, sem disszimilálni, magából kiközösíteni: sok százados, vagy éppen évezredes együttélésen alapuló testvéri közösséget érez más nyelvű népcsoportokkal is, amelyek kívül maradtak a csonka határokon, de kevesebb a közösségtudatuk azokkal a népekkel, amelyek uralma alá őket az erőszak helyezte. Egyes határon túli idegen nyelvű népcsoportok ma is a magyarsággal vannak a legközelebbi érzelmi közösségben: a magyar nemzetiség száma, vagyis maga a magyar nemzet, tehát nagyobb, mint a magyar nyelvűek száma. A leszakított nemzetiségek másik jelentős része szintén nem olvadt be új hazájának uralkodó – bár esetleg vele rokon – népébe, hanem önálló nemzetiségtudatát megtartotta. Az utódállamok tótjainak, horvátjainak talál fokozottabb külön nemzetiségtudatuk fejlődött ki háború utáni új uraikkal szemben, mint volt a régi Magyarországon, sőt az erdélyi románság sem tudja levetkőzni antagonizmusát testvérével, a regáti románsággal szemben. Pedig a békeszerződések, az ún. nemzetiségi elv érvényesítésének jelszavával, egységes népű nemzeti államokat akartak létesíteni. Az erőszakkal új közösségbe terelt népek érzülete, régi nemzettudata, mint természeti folyamat eredménye, továbbra is fennmarad. Ember azt nem irányíthatja, csak a tradíciók kohójának összeforrasztó heve, soksok idő telése, hosszú együttélés az éltető rögön. Az igazi nemzet, az állam, mint haza térnek, időnek, anyaföldnek és vérnek hatására szinte természetfölöttien szövődik össze. A szentistváni haza ezt az ideált érlelte ki s ezért fegyverrel megsemmisíteni, békeparanccsal széttörni nem lehet. A nemzetiségek számbavétele és számontartása fontos állami feladat. Szüksége van erre magának az államnak, amelynek számolnia kell nemzetiségi csoportjaival; jogos kívánsága az államon kívüli érdekelt nemzetiségeknek, emellett a társadalmi szolidaritás s a nemzetközi érdek is megköveteli a népesség összetételének társadalmi, politikai, tudományos stb. szempontokból fontos ismeretét. De ha hiba a nemzetiségi adatok hiánya, egyenesen kártékony a rossz, vagy éppen tendenciózus nemzetiségi statisztika. Ezért mellőzhetetlen a nemzetiségi statisztika helyes módszerének kutatása s a megállapított legjobb módszer követésének – amennyire lehet – nemzetközi kikényszerítése. pát-medence egyébként is a honfoglalás idején germán, frank, bolgár és szláv népek egységes főhatalom nélküli, laza fennhatósága alatt oszlott meg. Nem volt itt állam, amelyet a magyarság a honfoglalással megsemmisített volna, amelynek visszaállítását tehát történelmi jogon követelni lehetne. Bár a tótság kivételével a történelmi Magyarország többi nemzetisége mind jövevény volt, a magyarországi nemzetiségek Nagy-Magyarországon sokkal nagyobb védelmet találtak, mint talált az utódállamokban az őstelepes magyarság. Ezt fontos leszögezni, mert gyakran állítják párhuzamba a régi és az új kisebbségi viszonyokat. A régi Magyarországon, mely valósággal kitenyésztette a nemzetiségeket, a nemzetiségek a kisebbségi sorsot önként vállalták, míg az utódállamokbeli magyarságot erőszak igázta le. Mégis a régi Magyarország nemzetiségei itt sok előnyt élveztek: menedéket nyertek, kultúrát, sokszor príma földeket kaptak tőlünk, míg az utódállamokbeli magyarságot szellemi, anyagi létfeltételeiből, ősi javaiból, úgyszólván mindenéből kifosztották.
4
Hogy a nemzetiségek számbavételének módszere, a nemzetközi statisztika e régi problémája – legalább elméletileg – tisztul, abban sok érdeme van kiváló magyar szakembereknek, akik a nemzetiségi statisztika tökéletesítése s a megfelelő módszer alkalmazása érdekében síkraszálltak.9 A fejlődés jó nyomon halad annak ellenére, hogy az illetékes nemzetközi fórumok eddig, politikai vonatkozása miatt, alig mertek nyúlni a kérdéshez. Az erre hivatott tudományos és politikai szervek – Nemzetközi Statisztikai Intézet, Népszövetség, Interparlamentáris Unió stb. – eddigi óvatosságukat feladva, fokozottabb figyelmet kell, hogy fordítsanak e probléma felé is. Főképpen az egy nemzetiséghez tartozók felismerése, a nemzetiség lényegét alkotó sajátság meghatározása nehéz feladat. A nehézséget fokozza, hogy az egyének sem tiszta típusok. Mi azt vallottuk, hogy a nemzetiség elsősorban lelkület kialakulás: a közösségtudat kérdése, nem a származásé (etnikum), sem pedig az azonos nyelvé. Az egyéneket nemzetiséggé hosszú együttélés, közös történelem, azonos sors, szokások, kultúra, politikai törekvések fűzik össze. A leszármazás-vérség a vérkeveredés folytán tisztán alig, legtöbbször elmosódva jelentkezik, a nyelv pedig – eltekintve attól, hogy ugyanazon egyén egyformán több nyelvet is beszélhet – lehet esetleg csupán a környezet befolyása alatt szerzett vagy megtartott külsőség is. De ha belátjuk is a szubjektív elmélet helyességét, vagyis azt, hogy a nemzetiségben érzületi, szellemi, akarati összetartozásról van szó, kétségtelen, hogy ily külsőleg nem nyilvánuló, labilis alapon a nemzetiségek számbavétele eredményes nem lehet. A statisztikának a nemzetiségi jelleg megfoghatóbb ismérvét kell megtalálnia. Ez az ismérv a nyelv. A nyelv a nemzetiség „reagense”, habár nem a nyelv a nemzetiségi jelleg legfőbb meghatározója. A nyelv10 többféleképpen értelmezhető. Azt a nyelvet, amelyben születtünk, egy későbbi időpontban gyakran nem beszéljük a legjobban, vagy – ami esetleg más dolog – a legszívesebben; sőt környezetünkre való tekintettel, körülményeink folytán a legjobban avagy legszívesebben beszélt nyelvet sem áll módunkban a leggyakrabban használni. A közkeletű osztályozás: 1. anyanyelv, 2. a család vagy háztartás, 3. a társalgás, érintkezés nyelve, sem takar pontos kategóriákat. Az anyanyelv tágabb értelmű; nem okvetlenül az anya nyelve. Lehet az apáé, a szülőké, a gyermekkor, a gondolkodás nyelve, a legjobban vagy a legszívesebben beszélt (kedvenc) nyelv. Leginkább egy eszmei anya nyelvét keresik.11 A szülők (apa, anya) nyelve visszamegy a múltba, közel áll a származás, a népiség kritériumához, míg a legjobban beszélt nyelv, vagyis a gondolkozás nyelve inkább a jelent rögzíti s ezért jobban megközelíti a nemzetiség igazi szubjektív lelki karakterisztikumát. Ugyanezt még jobban, de már kevésbé ellenőrizhető sajátság alapján akarja megfogni a legszívesebben beszélt nyelvnek, vagy annak a nyelvnek tudakolása, amelyet valaki magáénak vall. A családi és háztartási nyelv nem a megszámláltra, hanem környezetére van tekintettel. Ez a nyelv nem mindig a megszámlált által rendszerint beszélt nyelv s még inkább nem az a társalgás és érintkezés nyelve, amely a családnál is nagyobb közület, esetleg valamely terület nyelve. A népszámlálások nemzetiségi módszereivel foglalkozó irodalom, amely e módszerek számos hiányát és visszásságát tette már szóvá, az utolsó (1930 körüli) népszámlálások – legalább is teljességre törekvő – méltatásáig nem jutott el.12 9
Már Keleti Károly tagja volt annak a hármas bizottságnak, amelyet az 1872. évi szentpétervári statisztikai kongresszus a nemzetiségek ismérveinek s kérdezésmódjának kidolgozására kiküldött. Kovács Alajos előadása az 1927-28. évi kairói kongresszuson provokált e kérdésről nagy vitát. (La connaissance des langues comme contrôle de la statistique desnationalités. Bulletin de l’Institut International de Statistque, Tome XXIII. I. 1928.) Előzőleg Thirring Gusztáv a brüsszeli, 1931-ben Földes Béla a madridi kongresszuson vetette fel a nemzetiség statisztikai módszer egységes kidolgozásának kérdését, de mind e fáradozások még odáig sem jutottak, hogy a Nemzetközi Statisztikai Intézet bizottságot küldjön ki a kérdés tárgyalására. 10 A valaki által beszélt nyelvtől (langue parlée), amelyről itt szó van, megkülönböztetendő a nyelvismeret vagy nyelvtudás (milyen nyelveket beszél?), aminek mint párhuzamosan feltett népszámlálási kérdésnek szintén fontossága van a nemzetiségi statisztikában. (V.ö. Kovács Alajos: A nyelvismeret, mint a nemzetiségi statisztika ellenőrzője. Magyar Statisztikai Szemle 1928. 1., 2. sz.) 11 E. Würzburger szerint (Sprachenstatistik. D. Stat. Zentralblatt Jg.9.): „geistige Mutter”.
5
Az itt következő összefoglalással e téren akartuk a hiányt pótolni s a legújabb állapot szerint mutatkozó fejlődést szemügyre venni. Hangsúlyozzuk, hogy a következőkben mindenütt az adatok begyűjtésénél, tehát a nemzetiségre vonatkozó kérdés feltevésénél követett módszert ismertetjük; előfordulhat, hogy az adatfeldolgozás vagy közzététel nem terjed ki a kérdezett adatra. Forrásul – egy-két kivétellel – az államok népszámlálási kérdőívei és az ezekhez kiadott utasítások szolgáltak. 37 állam népszámlálási módszerét tettük vizsgálat tárgyává. Hogyan kérdezik a népszámlálások a nemzetiséget? I. A nemzetiséget sem közvetlenül, sem a nyelv alapján nem tudakoló államok. Nagy-Britannia. Nincs nemzetiségi statisztika. Ha valaki idegen országban vagy a tengeren született, meg kell jelölni a „nationality”-t (ami itt állampolgárságot jelent), mint pl. francia, német, lengyel, született angol, naturalizált angol állampolgár. Skóciában, Walesben és Monmouthshireben kérdezik az angol, gael és welsh nyelv ismeretét, de nem anya-, családi stb. nyelvként való használatát. Ír Szabadállam. Nemzetiségi statisztika nincsen, csak az írűl olvasni vagy beszélni tudás kérdéséből vonhatók le bizonyos következtetések. A kérdőívbe annál, aki születésénél fogva írül beszél ugyan, de angolul is tud, ezt kell beírni: ’írűl és angolul”, annál, aki mindkét nyelvet beszéli ugyan, de nem született ír: „angolul és írűl”. Franciaország. Nincs nemzetiségi statisztika, de Elzász-Lotharingiában kérdezték a használatos nyelvet. Olaszország. A háború előtt a nem olasz nyelvűeket csak családok szerint mutatták ki, az 1921. évi népszámlálás egyénenkint vette fel a nem olasz nyelvű belföldi állampolgárokat. Ekkor az új tartományokban a használatos nyelvet kérdezték, a régi területen pedig azt az „idioma o dialetto”-t, melyet valaki rendszerint beszél. Az 1931. és 1936. évi népszámlálások nem kérdezték többé a nyelvet. Spanyolország. Nincs nemzetiségi statisztika. Portugália. Nincs nemzetiségi statisztika. Németalföld. Nincs nemzetiségi statisztika. Dánia. Nincs nemzetiségi statisztika. Albánia. Nincs nemzetiségi statisztika. Danzig. Nincs nemzetiségi statisztika. Csile. Nincs nemzetiségi statisztika. II. A nemzetiséget közvetlenül tudakoló államok. Litvánia. A nemzetiséget kérdezik. Az utasítás megjegyzi, hogy nincs biztos támpont az egyik nemzetiségnek a másiktól való megkülönböztetésére. Ezt sem a vallás, sem az anyanyelv alapján nem lehet tökéletesen dönteni. Tehát legjobb, ha a lakosság állapítja meg, minden erőszakos beavatközéstól menten. Jó eredmény csak a lakosság lelkiismeretes bevallásától s mindennemű beavatkozás kiküszöbölésétől várható. A külföldi állampolgárokat nem kell nemzetiség szerint osztályozni. Memelvidék. A nemzetiséget (származást) kérdezték. Ez oly népcsoport, amelyet közös történelem, kultúra és erkölcs kapcsol össze. Holland-India. A nemzetiséget kérdezik, amely rendszerint az atya nemzetisége. Más-más színű ívet töltenek ki a bennszülettek, a külföldiek, a kínaiak és az egyéb színesek. Ceylon. A fajt kérdezik. Általános kifejezéseket, mint brit, ceyloni nem szabad használni. Szingaléznél, tamilnál stb. további megjelölést is kívánnak. Különböző fajú szülők ivadéka az atya faját követi. 12
6
Dolgozatunk lezárása előtt jelent meg E. P. Weisz: Die Erfassung des Volkstums in der Statistik (Archiv für Bevölkerungswissenschaft und Bevölkerungspolitik 2. 1939.) c. cikke. Ebben egy kimutatás 27 állam részben 1920, részben 1930 körüli népszámlálását vizsgálva, arra az eredményre jut, hogy a nyelv alapján 24, a népi hozzátartozás alapján 13 állam (mindkettő alapján 10 állam) veszi fel a nemzetiséget.
III. A nemzetiséget nyelv alapján tudakoló államok. Magyarország. Az anyanyelvet tudakolja. Anyanyelv gyanánt, minden befolyástól menten, a valósághoz híven, azt a nyelvet kell megjelölni, amelyet az illető egyén magáénak vall s amelyen legjobban, legszívesebben beszél. Az anyanyelv többnyire azzal a nyelvvel azonos, amelyet ki-ki gyermekkorában és rendszerint az anyjától tanult; előfordulhat azonban, hogy a gyermeknek más az anyanyelve, mint az anyának, különösen akkor, ha a gyermek az óvodában, iskolában stb. az édesanyja anyanyelvétől eltérő nyelvet sajátít el. A csecsemőknél és némáknál a család nyelvét kell bejegyezni. Ausztria. Régebben a társalgás nyelvét, a háború után a nyelvi hovatartozást kérdezték: a gondolkodás nyelvét, a legfolyékonyabban beszélt nyelvet, ami legközelebb áll az anyanyelvhez. 1931-ben a nemzetiség kérdését is feltették, szabad bevallását büntetőjogi védelem alá helyezve. Az 1934. évi népszámlálás a nyelvi hovátartást kérdezte. Ezt az a nyelv határozza meg, amelynek kultúrköréhez a kérdezett magát tartozónak érzi. Csak egy nyelv adható meg. Cigányok, mint ilyenek jelölendők meg. Gyermekek és némák nyelvét családjuk, vagy annak hiányában környezetük nyelve határozza meg. Svájc. Anyanyelv. Az a nyelv, amelyen az összeírt gondolkozik, s amelyet családi körben a legszívesebben beszél. Belgium. Kérdés: Nemzeti nyelve (francia, flamand, német)? Ezek közül melyeket beszél? Ha két vagy három nemzeti nyelvet beszél, melyiken beszél leggyakrabban? Tehát a felvétel a 3 fő nyelvre korlátozódik. A vallon nyelv a franciához számít, a németalföldi és hollandi a flamandhoz. Két éven aluli gyermekek egyik nyelvhez sem számíthatók. Cseh-Szlovákia. Kérdés: Nemzetisége (anyanyelve)? Az 1921. évi népszámlálás alkalmával, amikor a kérdés ugyan e szavakkal volt feltéve, még a népi hozzátartozást kívánták tudni, amelynek rendesen az anyanyelv a fő külső jele. Az anyanyelv mégis csak expediensül szolgált a nemzetiségi jelleg megállapításánál. Az 1931. évi kérdőívben is csak zárójelben szerepel az anyanyelv, de az utasítás kimondja, hogy minden megszámlált lakos (úgy a cseh-szlovák, mint az idegen állampolgár) nemzetisége rendszerint az anyanyelv alapján vezetendő be. Ez az a nyelv, amelyet a megszámlált a legjobban sajátított el s a legfolyékonyabban beszél. Az anyanyelvtől eltérő nemzetiséget csak akkor lehet beírni, ha a megszámlált sem családjában, sem háztartásában nem beszéli anyanyelvét s ha az illető nemzetiség nyelvét teljesen bírja. Zsidók azonban a zsidó nemzetiséget e nélkül is bevallhatják. Zsidó nyelvnek számít a héberen kívül az ún. zsargon is. Egynél több nemzetiséget (anyanyelvet) nem szabad beírni. 14 éven aluli gyermekeknek s a testi vagy szellemi fogyatékosság miatt beszélni nem tudóknak nemzetisége szüleik nemzetiségéhez igazodik. Ha ezek különböző nemzetiségűek, az eltartó, kétes esetben az apa, törvénytelen gyermeknél az anya irányadó. A nemzetiség (anyanyelv) a megszámlált személynek az igazsághoz híven történt bemondása alapján jegyzendő be. Gyermekeknél és beszámíthatatlan egyéneknél a bejelentést a szülők, illetve a törvényes képviselők végzik. Az utasítás itt külön is utal a tudatosan valótlan adatbevallás s a megszámlált egyén befolyásolásának büntető következményeire. Hivatalos magyarázat szerint az utolsó népszámlálás a népi hozzátartozás nem világos fogalmáról, amely a számlálóbiztosnak szabadabb mérlegelésre adott alkalmat, áttért az objektív nyelvi ismérv kérdezésére. (N.B.: A gyakorlatban mindazonáltal a nemzetiségnek az anyanyelvvel nem okvetlenül egyező értelmezése s az a körülmény, hogy végső sorban a hatóságok döntöttek a fél által beírt adatok helyességéről, teret nyitott a visszaéléseknek. Ezért térnek el erősen az új nemzetiségi adatok az államfordulat előtti adatoktól.) Lengyelország. Az 1921. évi népszámlálással szemben, mely az etnikai értelemben vett nemzetiséget is tudakolta, az 1931. évi népszámlálás csak az anyanyelvet – amelyet valaki sajátjának érez – kérdezte (s csak a polgári népességnél). Ez rendszerint az a nyelv, amelyen az illető gondolkozik s amelyet családjában beszél. Finnország. A főnyelvet kérdezik. Ez az a nyelv, amelyet a megszámlált a legjobban beszél. A csecsemők nyelvének az anyáét kell tekinteni. Törökország. A családban beszélt nyelvet kérdezték. Görögország. Kérdések: Mi az anyanyelve? Ez az a nyelv, amelyet a megszámlált kiskorában tanult. Melyiket beszéli jelenleg otthon? Utóbbi eltérő lehet az anyanyelvtől. Amerikai Egyesül Államok. Megadandó az anyanyelv (vagy születési nyelv), de bevallását csak a külföldi születésűtől követelik. Anyanyelv az a nyelv, amelyet otthon (vagy az anyaországban) rendszerint beszélt,
7
mielőtt az Egyesült Államokba jött. A népszámlálási kérdőívnek rovata van a faj (szín) kimutatására is. (N.B.: A módszer nem kielégítő, mert nem terjed ki az egész lakosságra (a belföldön szülöttek között is lehetnek nem angolok) s mert nem a felvételkori, hanem a bevándorlás előtti anyanyelvet kérdezi.) Délafrikai Unió. Az európai, színes és kevertfajú lakosságtól azt kérdezik, hogy rendszerint milyen nyelven beszélnek otthon. A bennszülöttektől a törzset tudakolják, amelyhez tartoznak, az indusoktól és egyéb ázsiaiaktól a származás országát. IV. A nemzetiséget közvetlenül és nyelvi alapon is tudakoló államok. Németország. 1. Anyanyelv. Miden embernek rendszerint csak egy anyanyelve van, amelyen gondolkozik és amelyet családja körében s a házi foglalatoskodás során legszívesebben – mert legfolyékonyabban – beszél. Vegyes nyelvterületen a kétnyelvűség esetei is előfordulhatnak. A beszélni még nem tudó gyermekek, valamint a némák a szülők anyanyelvéhez sorolandók. A tájszólások, mint pl. az alnémet nyelvjárás, nem számíthatók anyanyelvnek. A mazuri nyelvet "„mazuri"” nem pedig „lengyel” szóval kell megjelölni. 2. Népi hovátartozás (Volkszugehörigkeit). Megadandó a nép, amelyhez tartozónak érzi és vallja magát a megszámlált. Ez eltérhet az állampolgárságtól s az anyanyelvtől. Nem a törzsi hovatartozás (Stammeszugehörigkeit, pl. bajor, szász stb.) adandó meg. Két néphez senki sem tartozhat. Szovjet Unió. 1. Milyen nemzetiséghez tartozónak számítja magát a kérdezett? Kétes esetben az anya nemzetisége irányadó. A népi eredet eltérhet a nyelvtől. Nemzetiségét mindenki maga határozhatja meg. Aki ősei nemzetiségével elvesztette a kapcsolatot, azt a nemzetiséget nevezheti meg, amelyhez jelenleg számítja magát. Külföldiektől az állampolgárságot kérdezték a nemzetiség helyett. 2. Származás nyelve: az a nyelv, amelyet a kérdezett a legjobban bír, vagy amelyet rendszerint beszél. Ha a kettő egymástól eltér, az utóbbi. Svédország. Kérdés tárgya: 1. Csak északi Norlandban: a főnyelv (svéd, finn, lapp), vagyis az a nyelv, amely az illető anyanyelvének tekintendő s ezért legszívesebben használja társalgási nyelvként. Bevallható két egyformán használt nyelv is. Némáknál, két éven aluliaknál nincs szükség nyelvmegjelölésre. 2. Faj (népi eredet). A számlálóbiztos a községi kimutatásokból írja ki minden személy faját. A fajkeveredés is kimutatásra kerül. Vegyes fajúaknál, ha az egyik faj túlsúlyban van, ezt kell aláhúzni. Norvégia. Kérdezik: 1. A fajt, nemzetiséget, a fajkeveredést is kimutatva (l. Svédország). 2. Milyen nyelvet használ a mindennapi beszélgetésben otthon (norvéget, finnt, kvent)? Esztország. 1. Milyen nyelven beszél rendszerint? Rendszerint beszélt nyelvnek azt számíthatják, amelyet az illető a legjobban tud s amelyet a legszívesebben beszél, tehát nem azt, amelyet valaki szolgálati kötelezettsége teljesítésénél használ. Némák a süketnémák: amelyet legjobban értenek. 2. A nemzetiséget is tudakolták, amely gyermekeknél 18 évig az atya, (ha ez ismeretlen az anya) után igazodik. Ugyanígy a süketnémáknál (kivéve a beszélni tanultakat) s az elmebetegeknél. Az örökbefogadott gyermekek nemzetiségét igazi szüleik, ha ezek ismeretlenek, örökbefogadó szüleik után jelölik. A nemzetiség bevallásának szabadsága büntetőjogi védelemben részesül. Lettország. 1. Nemzetiség. Bejegyzendő: lett, német, nagyorosz, fehérorosz stb., vagyis az a nemzetiség, amelyhez az összeírt személy tartozik. A nemzetiséget a vallással vagy állampolgársággal felcserélni nem szabad. Ha az illető nem tudja megállapítani, akkor a gyermekkorában vagy a családjában jelenleg használt nyelv alapján kell a nemzetiséget meghatározni gyermekek nemzetiségét a szülők állapítják meg, egyébként az atya, ha ez ismeretlen, az anya nemzetisége után igazodik. Nem szabad csupán „orosz” nemzetiséget beírni, hanem nagy-, fehér-, vagy kisoroszt. 2. Milyen nyelven szokott a családban beszélni? Azt a nyelvet kell bejegyezni, amelyet valaki családja körében és a mindennapi életben rendszerint vagy különösen gyakran használ. Románia. Legutóbb (1930) kérdezték: 1. Az anyanyelvet, vagyis azt a nyelvet, amelyet a megszámlált otthon övéi körében rendszerint beszél s amelyet szüleitől tanult. Azoknál a felnőtteknél, akik családjukkal más nyelven beszélnek, mint amit szüleiktől tanultak, az a nyelv írandó be, amelyen övéikkel beszélnek. (N.B.: Ez az utasítás a románosítás folytán a románok javára egyre jobban csökkenti a nemzetiségek számát.) A gyermekeknél a szülők nyelve jegyzendő be, ha azonban a szülők különböző nyelven beszélnek, az anyának a nyelve irányadó. Tájszólások (olténiai, moldvai, székely) nem írhatók be. 2. Kérdezték emellett a nemzetiséget (népi eredetet): román, magyar, német, zsidó, orosz, lengyel, bolgár, török, szerb, cigány, vagy milyen más? Utasítás: a válasz az illető lelkiismeretéből s ama családi és történelmi tradíciókból kell, hogy eredjen, amelyeknek kötelékében lévőnek érzi magát. A származás szerinti (született) románokra nézve a válasz egyszerűen: román, a más
8
nemzetiséghez tartozó úgy magára, mint hozzátartozóira vonatkozólag megjelöli azt a nemzetet, amelyből származik. 1920-ban nem házról-házra járva, hanem a lakosoknak a községházára való idézésével történt a népszámlálás, sokhelyütt az 1910. évi magyar népszámlálás adatait egyszerűen módosították. Az adatokat a Kolozsvárt e célra szervezett hivatal adta ki, a bukaresti statisztikai hivatal nem ismeri el saját munkájának. 1927ben sem az anyanyelvet kérdezték, hanem csak a népi eredetet vagy születés szerinti nemzetiséget. Az önkény sok visszaélés forrása volt (névelemzés; a zsidóvallásúaknál követelték, hogy akármilyen anyanyelvűek voltak, népi származás gyanánt a zsidót jelöljék meg stb.) Jugoszlávia. Az 1931. évi népszámlálásnál külön kérdezték: 1. A nemzetiséget. Ha az összeírt személy nem délszláv, pontosan meg kellett jelölni, hogy milyen más nemzetiségű. (N.B.: A jugoszláviai zsidókat a cionisták lapja annakidején felhívta, hogy vallásukat „zsidó”-nak nemzetiségüket pedig „jugoszláv”-nak jelezzék az összeíróíveken). 2. Az anyanyelvet. Az utasítás szerint mindenki szabadon nyilváníthatja ki nemzetiségét és anyanyelvét, az összeíró közeg semmiféle kényszert nem alkalmazhat. A néma vagy még beszélni nem tudó gyermek szülői nemzetiségét követi. A korábbi (1921) kezdetleges módszerű népszámlálás az anyanyelvet tudakolta. Bulgária. Külön kérdezik: 1. A nyelvet, amelyet valaki általában otthon beszél. Azt a nyelvet kell születési vagy anyanyelvnek feltüntetni, amelyet gyermekkorában a családban, otthon tanult és amelyen gondolkozik s általában a legkönnyebben beszél. Nem kell azt hinni, hogy ez az anyának a nyelve. Az egészen kis gyermekeknél, akik még nem tudnak beszélni, az a nyelv tüntetendő fel, amelyet előreláthatólag általában beszélni fognak a családban. Az az egyén, aki több nyelven beszél, csak egy nyelvet tüntessen fel: amelyet legtöbbször használ. 2. A nemzetiséget: milyen nemzetiségű, eredetű, fajú? A néprajzi nemzetiséget kell megjelölni, az eredeti nyelvet és fajt, vagyis az egyén születési és származási nemzetiségét (bolgár, török, cigány, zsidó stb.). Kanada. 1. Nemzetiség, faji eredet. E kérdés célja, hogy megállapítsák azokat a különféle alkatelemeket, amelyekből Kanada jelenlegi népessége összetevődik. Megkülönböztethető etnikai jelleg esetén, mint pl. a színbeli különbözőség, a válasz: néger, indián, japán, kínai, hindu, maláji stb. Európai fajoktól származó személyeknél a feleletet sok esetben az az ország vagy országrész szabja meg, ahonnan a család vagy a személy eredetileg jött, pl. angol, skót, ír, walesi, francia. Bizonyos fajok több európai országban is előfordulnak, ilyen esetben nem a születés vagy bevándorlás országa határozza meg a faji eredetet (pl. az Oroszországból, Magyarországból bevándorolt ukránt, rutént ilyennek s nem orosznak, magyarnak kell beírni). Az eredet az atya után, indiánoknál az anya után igazodik. Fehér és fekete vagy sárga fajúak közti házasságból születetteket négernek, kínainak, japánnak, indiánnak kell beírni. 2. A nyelvre vonatkozó rovatok: Tud angolul. Tud franciául. Ha nyelve nem angol vagy francia, mi az anyanyelvként beszélt nyelve? Az utasítás hozzáfűzi, hogy az utóbbi rovatba azon adatszolgáltatók által beszélt nyelv jegyzendő be, akik faji (törzsi) eredet rovatában mint nem brit fajúak (angol, ír, skót stb.) vagy nem francia eredetűek szerepelnek. Anyanyelv az, amelyet a megszámlált szokás szerint otthon használ. Brit-India. 1. Kérdés tárgya: a) Anyanyelv. b) Más általában használt nyelv. Utasítás: a) Azt a nyelvet kell bejegyezni, amelyet valamely személy rendszerint otthon beszél. Csecsemőknél és siketnémáknál az anyának nyelvét kell beírni. b) Pótnyelv: azt a nyelvet kell bejegyezni, amelyet vagy amelyeket a megjelölt az anyanyelvén kívül a mindennapi vagy családi életben használ. 2. Kaszt, törzs, faj, nemzetiség. Hindúk, muzulmánok, stb. és bennszülött törzsek a kasztot vagy a törzset adják meg, keresztények, buddhisták, párszik stb. a fajt. Aszerint, hogy a népszámlálás alkalmával kérdezik-e a nemzetiséget, ha igen, közvetlenül a nemzetiséget, vagy a nyelvet, avagy mindkettőt kérdezik, az államok a következően tagozódnak:
9
Hiányzik Nagy-Britannia Ír-Szabadállam Franciaországa) Olaszország Spanyolország Portugália Németalföld Dánia Albánia Danzig Csile
a)
Nemzetiségi statisztika Közvetlen Litvánia Memelvidék Holland-India Ceylon
Nyelvi Magyarország Ausztria Svájc Belgium Cseh-Szlovákiab) Lengyelország Finnország Törökország Görögország Am.Egyes.Áll.c) Délafrikai-Uniód) Mindkettő Németország Szovjet-Unió Svédországe) Norvégia Esztország Lettország Románia Jugoszlávia Bulgária Kanada Brit-India
Elzász-Lotharingiában kérdezték a használatos nyelvet.
b)
Kivételesen bevallható az ettől eltérő nemzetiség. Csak külföldi születésűektől kérik a nyelv bevallását. d) Bennszülöttektől a törzset, indusoktól s egyéb ázsiaiaktól a származás országát kérdezik. e) A nyelvet csak északi Norlandban. c)
Azt látjuk, hogy még mindig jelentős – 37 vizsgált állam közül 11 – amaz államok száma, amelyek népességük nemzetiség vagy nyelv szerinti megoszlását egyáltalában nem vizsgálják. Ennek okát nem annyira a népesség nemzetiségileg és nyelvileg homogén voltában, nemzetiségi öntudattal bíró népcsoportok hiányában kell keresnünk, hiszen az ún. nemzeti államokban is élnek kisebb-nagyobb számú nemzetiségek, amelyeket számba venni nem volna érdektelen. Ezek az államok azonban jórészt nem akarnak tudni kisebbségi kérdésről (latin felfogás), nem ismerik el nemzetiségek, mint ilyenek létezését, esetleg ezek számát struccpolitikával maguk előtt, vagy a világ közvéleménye előtt nem akarják ismertté tenni. Európai vezető államokat (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország), kisebb de a művelődés magas fokán álló államokat (Dánia, Németalföld) találunk ezek között az államok között s csak kevés esetben írható a nemzetiségi statisztika hiánya a kulturális visszamaradottság terhére. Ez államok megelégszenek csupán az állampolgárság vagy a nyelvismeret kutatásával, esetleg a nemzetiségnek az ország csupán bizonyos részére kiterjedő vizsgálatával. Kitűnik a népszámlálási kérdőívek átvizsgálásából az is, hogy a nemzetiségnek csupán közvetlenül való kérdezése ma szinte kivétel, 37 közül csupán 4 olyan állam van, amely pusztán az etnikumot (fajt, származást) kérdezi. A korábbi, 1920 körüli népszámlálások során a kérdezés e módja jobban előtérben állott. Feltűnő, hogy a közvetlen módszert szinte kivétel nélkül azok az államok alkalmazták, amelyek a világháborúnak köszönik mai területüket.13 Valószínűleg azért, mert ezekben az államokban, nyelvi felvétel esetén, a népesség egy részénél a 13
Hiess (i.m.) szerint az általa vizsgált 21 államból 7 alkalmazta a direkt módszert. Norvégia kivételével valamennyien a Monarchiából vagy Oroszországból alakult, vagy területet nyert államok.
10
régi államkötelék nyelve még eléggé szerepelt volna, ami rontotta volna az uralkodó nemzetiség arányát, de azért is, mert a rugalmasabb közvetlen módszer könnyebben volt felhasználható a részrehajlás eszközéül. Az utolsó, 1930 körüli népszámlálásoknál változásokat tapasztalunk. Olyan államok is, amelyek eddig makacsul kitartottak a direkt módszer mellett, sőt elítélték a nemzetiségi statisztika nyelvi alapra helyezését, belátják az általuk alkalmazott módszer fogyatékosságát. Több államban, amely a korábbi népszámlálásoknál csak a közvetlen módszert alkalmazta, kiegészült ez a nyelv kérdezésével, úgy hogy most már úgy etnikai, mint nyelvi statisztikája 11 államnak van. Így – legalább is a népszámlálási kérdőíven – a paralel módszert megtaláljuk már Németországban, a Szovjet-Únióban, Romániában, Jugoszláviában, több északi államban, míg az etnikai módszer egyedüli használata úgyszólván csak Litvániában és egy-két exotikus államban található meg. Az ún. utódállamokban határozott fejlődés észlelhető. Azt a sokszor elhangzott kívánságot, hogy az anyanyelv alapjára kell helyezni a nemzetiségi statisztikát – ami a népszámlálás kérdésfeltevését illeti – jórészt honorálták. Románia és Jugoszlávia úgy a nemzetiséget, mint az anyanyelvet kérdezi. Cseh-Szlovákia, mely a nemzetiséget közvetlenül kérdezte s csak kétes esetben vette irányadónak az anyanyelvet, az utolsó népszámlálás alkalmával – az utasítás és a hivatalos magyarázat szerint – a nemzetiséget az anyanyelvvel úgyszólván azonosította. (Más lapra tartozik, hogy az utódállamok a népszámlálások végrehajtása során a szabad bevallást erősen befolyásolták s az ismert technikával, pl. névelemzéssel, a zsidóknak s bizonyos vallásúaknak lehetőleg az uralkodó nemzetiséghez számításával tendenciózus eredményeket hoztak ki.)14 A nyelv kérdezése korántsem egységes. Leginkább az anyanyelvet tudakolják, bár ezt a legkülönbözőbben értelmezik. Egyes államok a kérdést látszólag az anyanyelvre teszik ugyan fel, de a közelebbi meghatározás tágabb vagy vagylagos értelmezésre ad alkalmat. A családi és társalgási nyelv tudakolása sem mindig tiszta. Általános a törekvés, hogy a legjobban vagy leginkább beszélt nyelv vétessék számba. A statisztikának nemzetközi megállapodással kellene pontosan meghatároznia a nyelv ma még igen bizonytalan kritériumát. Eldöntöttnek vehetjük, hogy helyes csak az államok túlnyomó részében elismerésre talált anyanyelv kérdezése lehet. De kérdés, mit értsünk anyanyelv alatt? Az egyénre legjellegzetesebb objektív kritérium s ennél fogva az egy nyelvet beszélők közösségének megállapítására legalkalmasabbnak látszik a legjobban beszélt nyelv, más szóval a gondolkodás nyelve. A legszívesebben beszélt nyelv tudakolása, szubjektív volta miatt, némelyek kifogásolják.15 Mégis a legszívesebben beszélt s az ezzel nagyjából azonos sajátjának vallott nyelv közel esvén a nemzetiség leghűbb kifejezőjéhez, a közösségtudathoz, alapjában a nemzetiség igazi lényegére tapint rá. A magyar népszámlálások által kérdezett nyelv: amelyet valaki „magáénak vall”, a „legjobban és legszívesebben beszél”, tehát helyes kritériumokat egyesít s e kérdezésmód szinte pótolja a nemzetiséget közvetlenül tudakoló kérdés hiányát. Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra, hogy a magáénak vallott, legszívesebben beszélt nyelv csaknem olyan kevéssé ellenőrizhető, mint ha a nemzetiséget közvetlenül tudakolnók. Emellett a legjobban és a legszívesebben beszélt nyelv nem okvetlenül fedi egymást, lehet, hogy azt a nyelvet, amelyet a legjobban beszélünk, nem a legszívesebben használjuk. A társalgási nyelv külsőleges, sokszor véletlen adottság, amely nem a megszámláltra, hanem családjára, háztartására, környezetére jellemző. Kimutatása érdekes, de a számbavételnek lényege nem lehet.16 Az ilyen alapú számbavételek emellett könnyen nyújtanak lehetőséget az uralkodó nemzetiség irányában való befolyásolásra s kisebbségi tömegek elsikkasztására vezettek. Megállapítottuk már, hogy a nemzetiségek számbavételére az aránylag legjobban felismerhető és ellenőrizhető sajátság a nyelv. A nemzetiség közvetlenül való kérdezése labilis volta miatt s mert a számbavételnél visszaélésre könnyebben alkalmat ad, az anyanyelvnél kevésbé célravezető. 14
Az adatgyűjtési módszerek modernizálása azonban, minthogy alaposabb bepillantást enged a nemzetiségi megoszlásba s több kontrolllehetőséget nyújt, nem nagyon látszik megfelelni a hivatalos várakozásnak. Erre következtetünk abból, hogy Románia és Jugoszlávia az utolsó népszámlálás részletes nemzetiségi eredményeit még most – a decennium vége felé – sem tette közzé.
15
F.Hiess: Methodik der Vokszählungen. Jena, 1931.
16
Földes Béla: A kisebbségek és a nemzetiségi statisztika (Magyar Statisztikai Szemle 1931. 3. sz.) c. tanulmányában a családi és háztartási nyelvet mint külön kérdezendő kiegészítő adatot említi.
11
Azok az államok, amelyek a közvetlen módszert vagy azt is alkalmazzák, a nemzetiség fogalmának meghatározásánál nehézségekkel küzdenek. A litván népszámlálási kérdőív maga bevallja, hogy nincs biztos támpont, amelyeknek alapján az egyik nemzetiséget a másiktól megkülönböztetni lehetne. Definíciót, kritériumokat csak kivételesen adnak (Memelvidék: „népcsoport, amelyet közös történelem, kultúra és szokás kapcsol össze”). Általánosságban teszik fel a kérdést, a vallomásra, érzületre bízva a választ, további magyarázat nélkül példaszerűen felsorolják az egyes nemzetiségeket, esetleg negatíve határolják körül a nemzetiség fogalmát („nem azonos az állampolgársággal, nyelvvel”). Újabban nálunk is több oldalról a nemzetiség közvetlen tudakolását kívánják, azzal az érveléssel, hogy az etnikai egybetartozást hívebben fejezi ki. Nézetünk szerint a közvetlen módszer egymagában való alkalmazása statisztikai szempontból visszafejlődést jelentene. Nem mondjuk azonban ezzel, hogy a nemzetiségre vonatkozó közvetlen kérdés feltevését el kellene vetni. A nemzetiség igazi jelentése szerinti, az adatszolgáltató szubjektív nemzetiségtudatának, legbensőbb érzületének teret engedő közvetlen kérdése – kisegítő adatként, ellenőrzésül – hasznos tájékoztatásokat nyújthat. A nyelv mellett a nemzetiség közvetlen felvétele, ha a szabad bevallást biztosító eljárással párosul, nem aggályos, sőt ha az adatokat mindkét vonatkozásban feldolgozzák, illetve kölcsönös ellenőrzésre is felhasználják, tökéletes megoldását adhatja a nemzetiségi statisztika művelésének.17 Több állam népszámlálásában meg van mindkét kérdés s ha a magyar statisztika, melynek népszámlálási módszere egyébként is mintaszerű, közvetlenül is fogja kérdezni a nemzetiséget, semminő hiányossággal nem lesz vádolható. A nemzetiség közvetlen kérdezése esetén hazai vonatkozásban számolni lehet azzal, hogy a nyelvben még nem, de lélekben már asszimilált nemzetiségeink a magyar nemzetiség számát növelik. Más, asszimilálódott, de eddig magyar anyanyelvet bevallott egyéneknél azonban az is elő fog fordulni, hogy ha magyarságuk mellett a nemzetiség közvetlen kérdésénél vallomást tehetnek, anyanyelvül már nem magyar, hanem más nyelvet fognak bevallani. Bizonyos az is, hogy ha a magyar statisztika a nemzetiséget közvetlen kérdésfeltevés alapján is kimutatja, a magukat zsidónak valló magyar anyanyelvűek a magyar nemzetiségűek rovatát apasztani fogják. Lesznek viszont idegen (német, jiddis) anyanyelvű zsidók, akik nemzetiség szerint magyarnak fogják magukat vallani.18 Az utódállamokban, a jövőbe tekintve, a nemzetiség közvetlen kérdésének feltevése helyesnek fog bizonyulni az elszakított s idővel nyelvében erőszakkal mindjobban elnemzetlenített magyarság szempontjából is. Tehát: elégítsük ki a statisztikai álláspontot az anyanyelv kérdezésével, de tegyünk eleget az indokolt másik álláspontnak is s kérdezzük a nemzetiséget is. Megfontolandó, hogy nem volna-e elégséges a nemzetiség közvetlen bevallását csak azoktól kívánni, akiknek nemzetisége eltér az anyanyelvtől. Szó lehetne arról is, hogy a népesség némely kategóriái (bizonyos koron aluliak, vagy akik határozott nemzetiségtudatot nem éreznek) a nemzetiség kérdésére nem válaszolnának. Ezek az engedmények az összkép kialakulását mindenesetre akadályozzák. Ami a nemzetiséget közvetlen tudakoló kérdés feltevését illeti, aligha lehet jobb megoldást találni az egyszerű: „Nemzetisége (magyar, német, szlovák … stb.)” formulánál. Az hisszük továbbá, hogy a kérdést kísérő utasításban sem annyira a nemzetiség fogalmának pontos meghatározására, mint inkább annak negatív körülírására kell a súlyt helyezni (a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, származással, nyelvvel). 17
A népi eredet kérdezése általában nem kedvez az uralkodó nemzetiségnek. Így pl. Romániában, ahol pedig a népszámlálás végrehajtásánál követett eljárás ideálisnak éppen nem mondható, az 1930. évi népszámlálás adatai alapján a románság anyanyelv szerint 73.0, népi eredet szerint ellenben csak 71.9-et tett. Igaz, hogy a magyarság aránya is az anyanyelv szerinti 8.6 %-ról etnikum szerint 7.9 %ra esik alá. A különbözet főleg a zsidóság arányát növeli, melynek anyanyelvi 2.9 %-os aránya a népi eredet szerint 4.0 %-ra emelkedik fel. A Szovjet Unió 1926. évi statisztikája népi hovatartozás szerint 73.8 %, nyelvi alapon 77.1 % oroszt mutat ki. A nemzetiség közvetlen kérdezése és bevallása éppen a zsidóság szempontjából fontos probléma, mert nyelv és nemzetiség (népi eredet, faj) náluk rendszerint nem esik egybe, illetve, mert nemzetiségi közösségtudatuk vagy annak bevallása ingadozó.
18
Függetlenül a zsidó nemzetiség kutatásától, a zsidótörvény értelmében zsidónak tekintendő személyek kimutatása is szükségesnek látszik.
12
Minél kimerítőbben kell felsorolni a lehetséges válaszokat, úgyszintén a külön nemzetiségnek nem tekintendő népi árnyalatokat (magyarországi vonatkozásban pl. székely, jász, kun, palóc stb.).19 A legtökéletesebb statisztikai kérdőív is csak üres malaszt, ha a bevallás szabadságát megsértik, ha az adatgyűjtés és feldolgozás technikai lebonyolítása nem megfelelő. Minél inkább eltávolodunk az objektív módszertől, az anyanyelv kérdezésétől a szubjektív módszer, a nemzetiség közvetlen tudakolása felé, annál nagyobb a pontos eredmény befolyásolásának lehetősége. Az anyanyelv mellett párhuzamosan a nemzetiség kérdezése is csak ilyen befolyásmentes eljárás feltételezésével szolgálhat hasznos korrektívumként. A sovén nacionalizmus e korszakában minden eszközt meg kell ragadni a nemzetiségi statisztika tisztaságának, tárgyilagosságának, pontosságának, használhatóságának biztosí-tására. A népszámlálás nemzetiségre vonatkozó kérdéseinek feltevését, az utasítás helyességét, az eljáró közegek befolyásának kiküszöbölését, az ellenőrzést az összeírásnál és a feldolgozásnál, az adatok megfelelő közzétételét, sőt a nemzetiségi statisztika és nyilvántartás népszámláláson kívüli művelését is hatályos rendszabályokkal kell biztosítani. E több vonatkozásban szakértők által már megvilágított20 rendszabályokkal részletesen foglalkozni nem kívánunk, csupán a részben elhangzott, részben e dolgozat tanúságaiból leszűrt javaslatokat foglaljuk rendszerbe, inkább csak felsorolásukra szorítkozva. A nemzetiségek helyes számbavételét és a nemzetiségi statisztika megbízhatóságát szolgálják a következő biztosítékok. a. Népszámlálásoknál kérdezendő: a. Anyanyelv. b. Az anyanyelven kívül beszélt nyelvek. E kérdés az előbbinek hasznos ellenőrzője.21 c. Nemzetiség. d. Származás országa éspedig úgy állampolgárság, mint születés szerint. e. Vallás. Sokszor támpontul szolgál a nemzetiségre nézve is. b. A számlálás tájékoztasson a kisebbségek állandó vagy ideiglenes megtelepüléséről. Ezt a feladatot idevonatkozó külön kérdéssel, az ideiglenesen másutt vagy külföldön tartózkodók figyelembevételével, valamint a számlálás időpontjának helyes megválasztásával lehet leginkább megközelíteni. Miután a népszámlálások rendszerint a jelenlévő vagy tényleges népességet veszik számba s a nemzetiség szerinti taglalás is ezen az alapon történik, az államban vagy annak bizonyos területén átmenetileg, akár csak átutazóban tartózkodó egyén a számlálás időpontja szerinti tartózkodáshelye alapján kerül kimutatásra. Helyesebb képet ad a lakóhely szerinti számbavétel. Hű tájékoztatást azonban valamely terület nemzetiségi népesültségéről, tehát a nemzetiségek valóságos lélekszámáról csak az állandóan megtelepült népesség elkülönítése – az idegen, nem helybeli alkalmi munkavállalók, katonák, tanulók stb. leszámítása és a távollevők megfelelő hozzászámítása – nyújt. De ha arra az álláspontra helyezkedünk is, hogy az államban élő idegen állampolgárok nem szaporítják a megfelelő nemzetiséget, számolnunk kell különleges viszonyok által teremtett, kivételesen elbírálandó helyzetekkel. Egyes államokban különösen a békeszerződésekkel bekebelezett nemzetiségeknél akadályokat gördítenek az állampolgárság megszerzése elé. Ezek az ősi otthonukban ma idegen állampolgárokként kezelt nemzeti19
Itt említhető, hogy a tájszólás (dialektus) kérdezése, amit S. Mayr vetett fel, a szociológiai kutatás számára hasznos eredményekkel járhat.
20
Földes Béla: A kisebbségek és a nemzetiségi statisztika. Magyar Statisztikai Szemle 1931. 3. sz. W. Winkler: Die Bedeutung der Statistik für den Schutz der nationalen Minderheiten. II. Auflage. Leipzig und Wien. 1926. Vitéz Nagy Iván: A nemzetiségi statisztika jelentősége a kisebbségvédelem számára. Miskolci Jogászélet Könyvtára. Miskolc. 1928. G. Thirring: Essai sur les principes fondamentaux de la statistique des nationalités. Revue de la Soc. Hongr. de Stat. 1924. Kovács Alajos: i.m. Ugyanő az 1934. évi londini nemzetközi kongresszuson szóvátette, hogy a népmozgalmi adatgyűjtések világszerte mennyire elhanyagolják a nemzetiség kimutatását. R. Kellberg: Die Nationalitätenstatistik, ihre Ziele, Methoden und Ergebnisse. Weida in Th. 1915.
21
Kovács Alajos kairói javaslata. Magyarul l.: A nyelvismeret, mint a nemzetiségi statisztika ellenőrzője. Magyar Statisztikai Szemle 1928. 1. és 2. sz.
13
ségek a kisebbségi probléma főrészesei s joggal könyvelhetők el az állam tényleges nemzetiségei között. (Ott, ahol a népszámlálás csak a jogi népességet veszi számba, az idegen állampolgárok nemzetiségének megállapítására természetesen nem kerül sor.) 3. Az adatszolgáltatás a megszámláltnak, illetőleg képviselőjének szabad vallomásán, ne pedig hatósági megállapításon alapuljon. A szabad bevallást legfeljebb független bíróság döntése korlátozhatja (közigazgatási bíróság vagy e célra a kisebbségek bevonásával szervezett bíróság).22 Egyébként az adatbevallás hatóságok, eljáró közegek által való befolyásolásának kiküszöbölését és a feldolgozás hűségét büntetőjogi rendelkezésekkel kell biztosítani.23 4. A népszámlálások nemzetiségstatisztikai adatai megfelelő területi stb. részletességgel dolgozandók fel, minden valamennyire is jelentős nemzetiséget külön mutatva ki, a megfelelő csoportosításban, minél többféle más adattal való kombinációban és kellő időben teendők közzé. 5. A kisebbség számbavétel módszertanának külön tárgyalást érdemlő fejezete a népszámláláson kívüli adatgyűjtések, amelyekre részletesebben nem térhetünk ki. Ezek az adatgyűjtések a nemzetiségek számának megállapítására, az ide vonatkozó népszámlálási adatok helyességének ellenőrzésére nyújtanak alapot, másrészt a nemzetiségek mindennemű viszonyainak megismerését szolgálják. Néhány fontosabb feladat e téren: a. A népmozgalmi statisztika a nemzetiségi jellegre is kiterjesztendő. A nemzetiségek vitalitásáról, vándormozgalmáról stb. tájékoztató e statisztika alkalmat ad a népszámlálás és népmozgalom nemzetiségi adatainak egybevetésére. b. Az egyéb statisztikai adatgyűjtések közül a nemzetiségek lélekszámának ellenőrzésére is alkalmasak a választási, sorozási és közoktatási adatgyűjtések. Más, inkább öncélú adatgyűjtések a nemzetiségek társadalmi, egészségügyi, közművelődési, morális, gazdasági, pénzügyi, közigazgatási stb. viszonyaiba engednek betekintést. c. Nem szorosan statisztikai feladat a nemzetiség egyéni, állandó nyilvántartásának ,a nemzetiségi kataszternek elkészítése. Elképzelhető a kataszter jogalapító erővel való felruházása, amidőn a kisebbségi jogok gyakorlásának biztosítására szolgál, de kiterjeszthető volna a nemzetiségek mindennemű (történeti, néprajzi, antropológiai, szociális, kulturális, gazdasági stb.) viszonyainak feljegyzésére és kutatására is.24 E nyilvántartásnak, céljánál fogva, elsősorban az ú.n. utódállamokban volna jelentősége. De éppen ezekben az államokban a kisebbségvédelem tökéletlen volta miatt e követelés ez idő szerint igen megfontolandó, mert a nemzetiség nyílt megvallása s hatósági nyilvántartása kisebbségekre esetleg több hátrányt, mint előnyt fog jelenteni. 6. Ami végül az ellenőrzést illeti, ennek a kisebbségi kérdés létproblémává kiéleződése folytán a legnagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk. Szólhatunk a nemzetiségi statisztika adatainak már érintett belső, más adatokkal való összevetésén alapuló kontrolljáról. Ily célúak a népszámlálás alkalmával feltett kapcsolatos kérdések, továbbá a népmozgalmi adatok, a választási, sorozási statisztikák, a tanulók nemzetiség szerinti kimutatása. 22
Beavatkozásra szükség lehet azért, hogy az adatszolgáltató igazi akarata nyilvánulhasson, de esetleg azért is, hogy a szabad, tudatos bevallással szemben a valóság megállapíttassék. Külső befolyás, megfélemlítés, az adatszolgáltató helyett vallomást tevő képviselő rosszhiszeműsége stb. az adatszolgáltató akaratát elhomályosíthatja. Ezekben az esetekben nyilván helye van a beavatkozásnak (bírói megállapításnak). De az önkéntes, szabad bevallás sem okvetlenül födi a bevallott tényt. A vallomást tevő nagyfokú műveletlensége, nem törődése, rosszakarata meghamísíthatja a valóságot. Kérdés, megengedhető-e ilyenkor a bevallással szemben a való tényállás megállapítása, a valóságnak meg nem felelő adatoknak a helyessel való pótlása. A gyakorlatban nehéz és veszélyes is általában arra az álláspontra helyezkedni, hogy nem a szabadon tett vallomás a döntő, hanem a tényleges állapot, amelyet az erre illetékes szerv állapítana meg. A legtöbbször meg kell elégedni azzal, hogy a szabad bevallás födi a tényeket. Bizonyos szubjektív kérdéseknél nem is lehet pótolni a bevallást. Ellenesetben arra az álláspontra kellene helyezkednünk, hogy a nemzetiségi jelleg az egyén saját akaratától független adottság, a nemzetiségtudat mások által kétségbe vonható, vagyis, hogy valaki más nemzetiségű, mint aminek érzi, hiszi s normális esetben természetesen vallja is magát. A szabadon tett vallomással szemben a megállapításnak kivételképpen is csak ott lehet helyet adni, ahol a bevallás helyessége a tények alapján kétségtelenül megállapítható, de a nemzetiség közvetlen kutatásánál azt rendszerint ki kell zárni. 23 V.ö. Csekey István: A világ első büntetőtörvénykönyve, mely a nemzetiség bevallásának szabadságát védelemben részesíti. (Kenéz Emlékkönyv, 1932.) 24 L. idevágóan az 1925. évi észt kormányrendeletet.
14
Itt említhetők a nem hivatalos számlálások, valamint elcsatolt területekre vonatkozóan a korábbi államkapcsolatban történt felvételek is. Mindez adatgyűjtéseknél rendszerint kölcsönös ellenőrzés lehetséges. Az ellenőrzés másik oldala az adatgyűjtések végrehajtásának s általában a nemzetiségi statisztika tárgyilagos művelésének ellenőrzése. Az állami szervek által gyakorolt, államon belüli ellenőrzést már érintettük. A közigazgatási beavatkozásnak itt háttérbe kell szorulnia az igazságszolgáltatás, a bírói tevékenység mögött. Az ellenőrzés hatályosabbá tétele céljából az állambeli kisebbségeknek is szerep juttatandó az ellenőrzés terén. Ezért helyesek azok a javaslatok, amelyek szerint a nemzetiségi statisztikára vonatkozó szabályok alkotásánál, az adatok begyűjtésénél, az ellenőrzést gyakorló szervekben s az adatok feldolgozását végző statisztikai hivatalokban a kisebbségekhez tartozó egyének is alkalmazandók. A hatályos ellenőrzés kiépítését – kifogásolt eseteknek, esetleg a felvétel megismétlése után, az illető nemzetiség képviseletével alakított állami bíróság elé vitele, fellebbezés nemzetközi szervhez – mindazáltal megnehezíti, hogy az a titkosság és munkamenet sérelmével jár. Kétségtelen, hogy az államok szuverenitása az általános nemzetközi ellenőrzést kizárja. Semmi akadálya nincs az összes államokra kiterjedően a tudományos ellenőrzésnek, amelyre – a nemzetiségi statisztika elveinek lefektetése után – a Nemzetközi Statisztikai Intézet hivatott. E tudományos ellenőrzésnek kikényszerítő hatálya nincs, az Intézet által megállapított szabályok elfogadásának és betartásának csak tudományos, erkölcsi szankciója van. Azokkal az államokkal szemben azonban, amelyek a kisebbségek védelmére a békeszerződésekben, illetve kisebbségi szerződésekben nemzetközi kötelezettséget vállaltak, nyilvánvalóan helye van a tudományos ellenőrzésen túlmenő politikai ellenőrzésnek is, hiszen a kisebbségek minél pontosabb számszerű nyilvántartásának biztosítása nélkül a kisebbségvédelem alapja hiányoznék. Az ellenőrzés (felülvizsgálat) e téren a kisebbségi szerződések végrehajtásnak ellenőrzésével megbízott Népszövetségre hárulna, amely saját szervei és nemzetközi bizottságok útján, illetve a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság útján végezhetné az ellenőrzést. Minthogy azonban több állam – köztük immár Magyarország is – nem tagja a Népszövetségnek, addig is, míg a nemzetek együttműködése a Népszövetség reformja, vagy más nemzetközi fórum által meg nem valósul, szó lehetne arról, hogy az érdekeltek közös megegyezéssel választott pártatlan nemzetközi szervezetek döntésének vessék alá magukat. Súlyt kellene helyezni arra is, hogy az ellenőrzés szabályozása az érdekelt államok saját jogrendszerébe (nemzetiségi statútumába) felvétessék. A tudományos és politikai ellenőrzés általában az egész vonalon – a kérdőívek megszerkesztésétől az adatok közzétételéig – érvényesül; a népszövetségi, illetve az említett megegyezéses ellenőrzésre mégis legfőképpen az adatok begyűjtésénél és feldolgozásánál van szükség. Kölcsönösen érdekelt államok az ellenőrzés azonos módszerében állapodhatnának meg. Minket érdeklően pl. az utódállamokkal való megállapodás alapján az eljárásnak kölcsönösnek kellene lennie. De Magyarország, amelynek nincs oka félnie az ellenőrzéstől, alkalmazhat bizonyos ellenőrzési módszereket25 akkor is, ha az érdekelt többi államok megtagadnák bevezetését, aminek nagy erkölcsi hatása volna s a magukat ellenőrzés alá vetni nem hajlandó államok népszámlálásaival szemben a magyar népszámlás tekintélyét még jobban emelné. Ám a nemzetiségi statisztika tárgyilagos művelését a szorosan vett ellenőrzésen túlmenően is kell biztosítani. Ha a kisebbséghez tartozó adatszolgáltatót utólag bárminő hátrány érheti nyelvének, nemzetiségének szabad bevallásáért, az egyébként legmintaszerűbb statisztikai módszer és ellenőrzés is csődöt mond. Csak a kisebbségvédelem százszázalékos megvalósítása esetén számíthatunk a valóságnak megfelelő bevallásokra. A kisebbségvédelem mai kezdetleges állapotában joggal vetődik fel az a gondolat, hogy ne csak a statisztikus legyen titoktartásra kötelezve, hanem a nemzetiség bevallás maga is titkos legyen. Elképzelhető ez a titkos bevallás a népszámláláshoz kapcsolódó külön felvétellel, de esetleg a községi, vagy az országos képviselőválasztások alkalmával is. Egy ilyen aktusnak azonban, amely csak a felnőtt népességre, vagy annak is bizonyos részére szorítkoznék, nem annyira népösszeírás, mint inkább népszavazás jellege van s a kisebbségek 25
Ezt teszi máris, szinte túlzásbamenően. Erre példa volt a visszacsatolt Felvidéken megtartott népszámlálás. A Központi Statisztikai Hivatal számos községben, amelyekben a háború előtti adatokkal szemben a magukat magyarnak vallók számát sokallotta, a helyszínére küldött szakértőkkel vizsgáltatta meg, hogy vajon nem történt-e hiba az összeírásnál a tótság rovására.
15
számarányához igazodó kisebbségi jogok biztosítását is szolgálhatná. Erre a népszavazásszerű aktusra sem nálunk van szükség, minthogy mi a kisebbségek jogait tiszteletben tartjuk, hanem az utódállamokban. A nemzetiségi statisztika tisztaságának, tárgyilagosságának nemzetközi kikényszerítésére, sajnos, ma nincs mód. Most azonban, amikor Európa oly rettentő tanulságok árán eszmélt rá a kisebbségi kérdés fontosságára, kedvező az időpont annak a nemzetközi köztudatba vitelére, hogy a pártatlan nemzetiségi statisztika lényeges része a kisebbségvédelemnek. Elekes Dezső dr. Forrás: Elekes Dezső előadásának más címmel és kissé módosított szöveggel a Kisebbségvédelem 1–2 sz. c. folyóirat 1940. évi évfolyamának 21-35. oldalán jelent meg. Ezen kívül Elekes Dezső „kézirat gyanánt” saját kiadásában is megjelentette az elhangzott szöveget, mely az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) állományában is megtalálható. Jelen szöveg innen származik. (Elekes Dezső: A nemzetiségek számbavétele – az ankét bevezető előadása. Budapest, 1940. Hornyánszky Ny. OSZK 99931)
16
