Az OWEP 2013/1. számának írásai OLTMER, JOCHEN: KELET-NYUGATI VÁNDORLÁS. MIGRÁCIÓ A KÉSEI 20. ÉS A KORAI 21. SZÁZADI EURÓPÁBAN. (2-9) Az OWEP „Migrációs folyamok és következményeik Európában” című legújabb számát az Osnabrück-i Egyetem Migrációkutatási és Interkulturális Tanulmányok Intézetének elnökségi tagja vezeti be egy írással, amelynek címe alapján átfogó cikket várnánk. A magyar olvasót azonban meglepi, hogy mennyire nem Európára, hanem csak Németországra, és csak a németeket nemzetpolitikai szempontból érintő migrációs eseményekre összpontosít a szerző. A második világháború utáni helyzetből (melyet német szempontból három szóval jellemez: menekülés, elüldözés, áttelepítés) kiindulva bevezetőleg megállapítja, hogy a „keleti” és „nyugati tömbre”szakadt, ideológiailag és katonailag is megosztott Európában az 1989/90-es rendszerváltásokig lefékeződik a korábban szokásos népességmozgás. Csak az NDK-s németek folyamatos átmenekülése, majd az 56-os magyarok megjelenése, az 1968-as prágai események nyomán menekülő csehek bontják meg ezt a „mesterséges nyugalmat”. A „fellazulás” időszakában lengyel munkavállalók özönlik el a határkörnyéket, akiknek száma azonban később a lengyel gazdaság beindulásával a várakozásokkal ellentétben nem nő, hanem csökkenni kezd, mivel a lengyelek zöme hazamegy. Az EU 2004. és 2007. évi „keleti bővítése” új problémákkal jár, amelyeket a német diplomácia az érintett „keleti” államokkal kötött kétoldalú megállapodásokkal igyekszik „kézben tartani”. Az egyik legfőbb problémaként a délkelet-európai cigányok megjelenését említi. A délszláv háborúk idején különféle, nem munkavállalói célú menekülthullámok érintik Németországot, amelyek visszarendezése a német fáradozások egyik legfőbb célja. Ugyanakkor „befejeződik” ebben az időszakban a kelet-európai németség „hazavándorlása”. E népmozgások okaira utalva részint az érintett térségek „etnikai problémáit” jelzi, részint pedig azt a „nyugat-keleti” lejtőt, amely a jövedelmi viszonyokban fennáll, s egyebek közt az első világháború előtti 4:1hez képest mára 6:1-hez arányra romlott. STRATENSCHULTE, ECKART D.: A BERLINI BEVÁNDORLÁS. (10-17)
REMÉNY SZIGETÉBŐL A FRUSZTRÁCIÓ KIKÖTŐJE?
A
A berlini Európa-Akadémia vezetője, több Berlinről szóló sikerkönyv szerzője a szövetségi főváros bevándorlás-történetét tekinti át. Az 1618-1648 közti Harmincéves háborúban tönkre ment város a Franciaországból elüldözött hugenották műveltségének és szorgalmának köszönhette első feltámadását. A második felvirágzás a birodalom-egyesítő Bismarck vaskancellár idejére esik. Ekkor emelik az 1871. évi háborúban vesztes Franciaország jóvátétel-fizetéséből a berlini Birodalmi Gyűlés épületét. A gyors iparosodás százezreket vonz „Keletről”, akik számára Berlin „a világ legnagyobb bérkaszárnya-város”-ává épül. 1945-től az újjáépítés újabb bevándorlási hullámot igényel, amelyet egy ideig a német-német határ kialakulása ellenére a keleti országrészből fedez a város. Ez az NDK mind szigorúbb határőrizete miatt pár év múlva elapad. Ezért 1956-tól Nyugat-Németország mintájára Nyugat-Berlin is török vendégmunkásokat kezd toborozni, abban a reményben, hogy azok egykor majd vissza is térnek hazájukba. A törökök azonban maradnak, sőt családjuk, rokonságuk is kezd utánuk költözni. Az ismét meglóduló gazdaság azonban mindinkább szakembereket igényel, és a jobbára segédmunkából élő első török vendégmunkás-nemzedék
tagjai nagy számban válnak munkanélkülivé, majd mindinkább munkanélküli segélyen tengődő, passzív tömeggé. Akikre pedig épp Németországnak volna szüksége: a szakképzett török fiatalok egy része visszatér a fejlődő török gazdaságot erősíteni. A törökök beilleszkedése megáll. Berlinben egész városrészek alakulnak ki, amelyek iskoláiban jószerével már csak a tantestület tagjai beszélnek németül. Ezt a helyzetet súlyosbítják tovább a legutóbbi idők cigány bevándorlási hullámai elsősorban Bulgáriából és Romániából. Egész cigányosztályok keletkeznek egyik napról a másikra. Az ezek jelentette integrációs problémákra a nevelési és oktatási intézmények teljességgel fölkészületlenek. Tőlük, ahogy a szerző fogalmaz „szabadulni is nehezen fog a német társadalom”. Drámai hangon ecseteli, hogy egyedül Berlin már nem képes megbirkózni ekkora kihívásokkal. A gazdag szövetségi tartományok segítségére van utalva, abban a reményben, hogy az egész német társadalom felel a jövendőjéért. Mert ennek a legújabb bevándorlási hullámnak a sikerétől függ az elöregedő társadalom sorsa. Ilyen értelemben Berlin ismét Németország laboratóriuma lett. KORIĆ, IVAN / DAVOR: SZARAJEVÓ, A KÉTARCÚ VÁROS. (18-26) A szerzők Bosznia-Hercegovinát fővárosával együtt migrációk eredményének tekintik. Szarajevót 1461-ben az Európa belseje felé előnyomuló oszmán törökség alapítja. A 16-17. századra a Török Birodalom balkáni területeinek legfontosabb városa, nagy piacokkal és fürdőkkel, több mint 100 moséval, iskolákkal, számos katolikus és ortodox templommal, zsinagógával. Az 1878. évi Berlini Kongresszus az Osztrák-Magyar Monarchiának adja át a 400 éve török uralom alatt álló országot. Szarajevóban ekkortól a 2. világháborúig 14 000-re emelkedik az askenázi zsidóság létszáma. Csehek, olaszok, osztrákok, szlovének és magyarok költöznek be. 1914. június 28-án a délszláv egyesülési mozgalom aktivistái itt ölik meg Ferenc Ferdinánd trónörököst, kirobbantva ezzel az 1. világháborút. A „testvériség és egység” jelszavával formát öltő új államalakulat 1945 után mint szocialista Jugoszlávia újul meg. Az iparosító városiasodás jegyében Szarajevóba is vidéki tömegek áramlanak. Jugoszlávia véres széthullása következtében az évekig blokád alá került város 500 000 lakosából 250 000 elmenekül. Többségük máig nem tért vissza. A mai lakosságszámról és etnikai összetételről nincsenek adatok, mert 1991 óta nem volt népszámlálás. Akkor a félmilliós lakosság 50%-a „moszlim”-nak nevezte magát, 30% szerb, 7%-nyi pedig horvát volt. A magukat „jugoszláv”-ként megadók aránya 10% ekkor, egyéb pedig majdnem 4 %. Az 1995. évi Dayton-i megállapodás lényegében elismerte az etnikai tisztogatások eredményeit, amelyet a város mai lakosai is különbözőképp ítélnek meg. Ma a bizonytalan helyzetből a fiatalok egy része Nyugatra vándorol, tovább táplálva az „agyrablás” megszakítatlan folyamatát. POLIAN, PAVEL: MIGRÁCIÓ, OROSZORSZÁGBAN. (27-34)
BELSŐ NÉPMOZGÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A POSZTSZOVJET
A jelenkortörténész és földrajztudós szerző az Orosz Tudományos Akadémia, a Sztavropoli és a Freiburgi Egyetem munkatársa. Tanulmányában a volt Szovjetunió területén kevéssé ismert népességmozgási folyamatokat ír le. Ezek részint az egyenként nagyon eltérő lakosságszámú 15 új utódállamon belül, részint ezek között, illetőleg ezek és a világ egyéb égtájai közt
játszódnak le. Történetileg összefüggnek azokkal a migrációs folyamatokkal, amelyeket még a cári birodalom, ill. a Szovjetunió indított el. Közülük a keleti területek gyarmatosítása mellett kiemelkedik a tervgazdasági eszközökkel támogatott városiasítás. Utóbbi képes volt megállítani az orosz vidék korábban szakadatlan népességtermelését, amelyet még az első világháború sem tudott megtörni. A fordulat 1929-ben kezdődött a mezőgazdaság kollektivizálásával és azokkal az éhínségekkel, amelyeket a mezőgazdaság szocialista átszervezése okozott. 1939 és 1959 közt mintegy 25 millió ember ment önként vagy kényszerből városokba, a természetes szaporulat kétésfélszerese. Ezt többé nem heverte ki a szovjet vidék. 1961-ben történik az „urbanizációs váltás”, amikor a városi lakosság aránya átlépi az 50%-ot. 1989-re a városban lakók aránya már 73%! A városiasodás tempója az Orosz Föderációban ölt legnagyobb mérteket. A Szovjetunióban összesen mintegy 100 millió embert érint. Ez a trend csak az urbanizációt fenntartó SZU 1991. évi széthullását követő évben fordult ismét a vidék javára Oroszországban, zömmel a volt tagköztársaságokból visszatérők miatt, ám már 1994-ben ismét visszaállt. Oroszországban az idegen bevándorlások következtében ma kb. annyi külföldi dolgozik, mint Németországban: a foglalkoztatottak 7%, akik főleg Kazahsztánból, Ukrajnából és a szegény peremekről: Kirgizisztánból, Tadzsikisztánból, Üzbegisztánból érkeznek. A kivándorlás se kis mértékű. A peresztrojka időszakában elsősorban Oroszországból, Ukrajnából és Kazahsztánból vándoroltak nemzeti kisebbségek (németek, zsidók) leginkább Németországba, Izraelbe és az USÁ-ba. Jelenleg azonban már oroszok is nagy számban foglalkoznak a kivándorlás gondolatával, legfőképp vállalkozók, tudósok, művészek. DREILING, BARBARA: SZÉTSZAKADT CSALÁDOK – SEGÍTSÉGKÍSÉRLETEK UKRAJNÁBAN. (35-42)
MIGRÁCIÓS KÖVETKEZMÉNYEK ÉS
A Renovabis sajtóönkéntesének írása a Nyugaton dolgozó kelet-európai vendégmunkások hátországi viszonyairól szól, Ukrajna példáján. Ez az az ország, amelyik lakosságának 10%-a úgy dolgozik külföldön, hogy külföldi munkavállalásának jogi keretei mind hazájukban, mind a befogadó államokban tisztázatlanok. Ezért Nyugaton a törvénytelenül foglalkoztatottak számát szaporítják, míg nyugati munkavállalásuk ideje alatt még szabadságra hazamenniük is kockázatos, mivel az eredetileg három hónapos tartózkodásra szóló útlevelüket akár azonnal be is vonhatnák. Az írás egy 2010-ben egyházi szervezetek és migrációkutatók által végrehajtott ukrajnai vizsgálat eredményeire támaszkodik. Mintaként két családi esettanulmányt közöl. Egyik esetben az anya dolgozik idősgondozóként Olaszországban, immár nyolc éve. Férje és négy (ma 16 és 23 év közötti) gyermeke egy nyugat-ukrajnai városban él a félig kész családi házban, amelynek csak „a fürdőszobája és a konyhája van teljesen kész, de az igen nyugati stílusban.” A nyolc év alatt egyszer volt otthon két hétre, és egyik fia látogatta meg odakint. A négy hét alatt „nappal az anyjára várt, pizzát evett, tévézett és meghízott”. Az anya állítólag azért dolgozik ilyen sokáig külföldön, hogy a házukat befejezzék, a gyerekei továbbtanulhassanak. A pénz rendszeresen érkezik tőle, de a családban a gyerekek még csak a nevét sem emlegetik. Fényképe nem látható sehol a házban… Klaudia Gawrich, a Renovabis oktatási referense ír le egy másik esetet, amelyben a hiányzó fél az apa. A falusi családnak két fia és hét lánya van. A kolhoztraktoros férj a fordulat után elveszítette állását. Tizenöt éve az
őszt és a telet a távol-keleti Habarovszkban tölti egy erdészeti fakitermelésen. Munkatársaival egy átalakított vasúti kocsiban laknak. Életük három dologból áll: munka, evés és alvás. Az anya meleg otthon-légkörrel pótolja az apa fél éves távollétét. Azonban e két változat között és mellett számtalan más „hiányos családi modell” van. Sok esetben széthull a család, a gyerekek az utcára kerülnek, a külföldről szüleiktől kapott jelentős pénzküldeményeket értelmetlenül szétszórják, drogdílerek karmai közé kerülnek. A görögkatolikus egyház karitásza különféle programokkal igyekszik segítségükre lenni. Többek közt azzal is, hogy a külföldi munkavállalás törvényi feltételeinek a megteremtését sürgeti. A magyar olvasó a félmilliós magyar vendégmunkás-tömeg ismeretében fájóan hiányol legalább egyet a megoldási módozatok közül. FISCH, ANDREAS: AZ MIGRÁCIÓHOZ. (43-51)
ESZMÉNYTŐL A VALÓSÁGIG.
AZ EGYHÁZ
VISZONYULÁSA AZ EURÓPAI
A cikkíró a Paderborni Érsekség Társadalmi Kérdések Intézetének „Gazdasági Etika” részlegét vezeti. Írásában az 1948-as Általános Emberjogi Nyilatkozat és XXIII. János pápa 1963-as Pacem in terris enciklikájának különbségeivel, e különbségek izgalmas egyház- és európa-politikai következményeivel foglalkozik. A két hivatkozott dokumentum közt ui. jelentős a különbség, aminek máig ható folyományai érezhetőek az emberek EU-n belüli, elvileg „szabad” áramlásának mindennapjaiban. Míg ui. az előbbi dokumentum csak az emberek kivándorlási jogáért száll síkra, addig a pápai enciklika a „bevándorlás emberi jogá”-ról beszél. A pápai emberjogi értelmezés megfontolási alapja az a felfogás, miszerint a Teremtő egyetlen világunkat mindenkinek alkotta, s e szempontból az állampolgársági különbségnél fontosabb az a tény, hogy mindannyian ugyanazon emberiség-családhoz tartozunk. A cikk ezt az alapállást a politikai megvalósíthatóság szemszögéből utópiának nevezi, és a továbbiakban racionális érveket sorol az államhatárok megléte mellett. Az egyesülő Európát ugyanakkor ezen utópia részbeni megvalósulásának, ill. megvalósulási folyamatának tekinti, melynek egyik motorja a Németországi Katolikus Egyház. Az illegális bevándorlók tömegeivel szemben ui. a német törvények sokáig az azonnali bejelentést és visszatoloncolást írták elő minden olyan jogi személynek, amelyik ilyen személyekkel kapcsolatba került. Így többek között az illegális bevándorlók nem részesülhettek sem orvosi, sem szociális ellátásban, sőt bűnözőkkel szembeni jogi-rendőri védelmük is törvényi akadályba ütközött. A visszatoloncolás a kiskorúakra is ugyanígy vonatkozott. A Németországi Katolikus Egyház évekig törvényellenesen nyújtott segítséget a maga keretei közt ennek a rétegnek, és kezdeményezett elsőként társadalmi vitát e kérdésről. A politika sokáig elzárkózott e probléma nyílt megvitatásától és a vonatkozó törvényi rendelkezések megváltoztatásától. Az Egyház szívós munkája következtében azonban ez a hárító magatartás 2010 környékéig legalábbis annyiban változott, hogy néhány merev szabály alkalmazását felfüggesztette a német állam. Igaz, ezek helyett még nem alkottak újakat, s különösen európai szinten nincs elmozdulás, noha az Erdő Péter bíboros vezette COMECE újra meg újra ajánlásokat tesz Brüsszelben az emberiességi szempontból is rendezett bevándorlás ügyében. ANIČIĆ, PAVLE: A VÖRÖS PECSÉT. (52-57)
A szerb ortodox teológus rövid, jó stílusú írása a folyóirat eddigi, tanulmányokból álló első részéből a „széljegyzetes” második részbe vezet át, amely „Tapasztalatok” rovatcímet visel. A doktortanulmányokra Németországba érkező fiatalember természetesen hozza magával a titói Jugoszlávia háborús filmjeivel lélekbe oltott „hivatalos” ellenszenvet a németség és nyelve iránt. Hozza ugyanakkor az édesapja intéseit és a maga kíváncsiságát is a németek különleges rendtartó képességére. A Münsteri Egyetemen szerzett tapasztalatai legalább annyira jellemzik őt, mint a vendéglátó országot, amelynek népét ugyan a saját balkáni mentalitásához mérve hidegnek találja, de hazája iránti olykori sztereotípiákon kívül nem sok felrónivalót tud mondani róla. Érzékeli ugyanakkor a felsőoktatás sokkal jobb szervezettségét, a hallgatók és oktatók összehangoltabb együttműködését. Valamint azt, hogy mennyivel jobban érti ez az ország a tudás erejét, és mennyivel többet invesztál beléje. VON SELTMANN, UWE: NÉMET REND ÉS LENGYEL IMPROVIZÁCIÓ. (58-64) Egy kölönös szerző különösen érdekfeszítő írása ez. Egy osztrák SS-tiszt és egy thüringiai evangélikus paplány unokája, aki tizenharmadik lakhelyeként Krakkó régi zsidónegyedébe költözött feleségével. Az ő nagyapját a németek ölték meg Auschwitzban, apja pedig erdőkben bujkálva élte túl a német megszállást. Von Seltmann kilenckönyves író, 2012-ben megjelent „Halál-lét. Lengyel-német múltkeresés” című kötete vihart kavart. „És egyszerre rasszista, antiszemita és klerikális nemzeti mocsár fortyogott a felszínre…” – írja cikkében erről. Saját nézőpontjáról pedig, hogy az „minden más, csak nem objektív”. Szerinte kétféle Lengyelország van. Az egyik a kibírhatatlan, amely maga a földi pokol, korrupt politikusaival, barátságtalan hivatalnokokkal, hanyag kisiparosokkal, részeg verekedőkkel. Így láttatja három évtized USÁ-ban élés után a szomszédasszonyával. A másik maga a földi Paradicsom, amelyben gondosak és pontosak az iparosok, előzékenyek a hivatalnokok, a rendet pedig felelős politikusok és rendőrök vigyázzák. Legalább is lengyel ősei okán Ukrajnából hazaemigrált másik nőismerőse szerint. Szuggesztív erejű képekben jellemzi a krakkói Kazimierz negyedet, amely a 60 000 zsidó eltűnése után – mint Közép-Európa minden mesterségesen átrendezett etnikai tája – a szocializmusban „nem létező” elemek gyűjtőhelye lett. Ide húzódtak a „kisbűnözők”, a munkakerülők, az iszákosok, a kurvák. A kommunizmus után a visszatérő zsidók restaurálják a hét zsinagógát, életre keltik a városnegyedet, amely nem csak arról híres, hogy Európában itt van a legtöbb kocsma, hanem arról is, hogy lakásárai ma már Münchennel és Düsseldorffal vetekednek. Ebből a városnegyedből tekint a szerző a mai Lengyelországra is, amelyet Európa leghomogénebb államának nevez. „Lottónyereménnyel felér, ha az ember a nagyvárosokon túl csak egyetlen nem-lengyelt vagy nem-katolikust talál”, ahol a külföldire is rászólnak, hogy „Lengyelországban vagyunk és Lengyelországban lengyelül beszélünk!” A lengyel katolicizmusban egy misszióból visszatérő pap szájával hiányolja a spiritualitást. Azt inkább törzsi rítusnak, csoportba tartozási ismérvnek lát(tat)ja. A lengyelek önzők, civakodók, egymás közt nem gyakorolják a keresztény felebaráti szeretetet. Sokkoló lengyelség-kép bontakozik ki az írásból, különösen a magyar olvasó számára, aki a magyarság önképével is sok rokon vonást lel itt. Az elementáris erővel élő nép iránt a szerző a maga kultúrák közt lebegő állapotában elemi vonzást érez. Saját bevallása szerint egyre
távolodik a „jól szervezett német” kulturális alkat honi pilléreitől. A cikk kimondvakimondatlan a nagy európai dilemma remek példája, melynek fő kérdése természetesen itt is megválaszolatlan marad: vajon a rendezett multikulturalizmus avagy a kaotikus nemzeti őserők fogják megújítani Európát? ĆOSIĆ, BORA: AZ ÚJ BÉRLŐ. (65-70) A „széljegyzetes” írások második rovataként ez az egyetlen írás képviseli az „irodalmat”. Lényegében újraközlésről van szó, hiszen Ćosić kis gyöngyszeme már 1997-ben megjelent egy „Berlini szobám. 25 vallomás a városról” című kötetben. Ebbe az OWEP-számba a migrációs tárgy okán került. A szerző a ma élő egyik legjelentősebb szerb írónak számít, aki Horvátországban született, majd Szerbiában nőtt fel. A szerb háborús hisztéria elleni tiltakozásul visszatelepült Horvátországba, hogy onnan azután Berlinbe költözzék. „Alapvetően úgy élek itt, mintha mindenhol élnék, amivel azt akarom mondani, hogy nem érzek semmi különösebb berlini életet, amelyhez tartoznék…” – fogalmaz egyáltalán nem is meglepően Ćosić. Feleségét idézi, aki szerint számára nem is létezik az, ami körülveszi, vagy legjobb esetben csak valami máshol levőre, avagy éppenséggel nem is létezőre emlékezteti. Kelet-Berlin szocializmus-kori toronyházainak szűk folyosóit és parányi lakásait sem a valóságból, hanem Wenders filmjéből idézi. Az elsuhanó filmkockák képei se csak Berlin elmúlt évtizedeire, hanem az otthoni és általában a „keleti tömb” életviszonyaira emlékeztetik. A szűk viszonyok közt beszűkült életre, amely előtt odahaza is tágas, polgári szobák voltak, „amelyekbe később válaszfalakat húztak”. A Kurfürstendamm-on képeslapokat vesz. Ezekről a 20. század eleji Berlin fehérgalléros hölgyei tekintenek rá. S berlini barátai hitetlenkedve hallgatják szavait arról, hogy egykor az ő nagynénijei is ilyen fehérgalléros tisztasággal pózoltak a fényképezőgépek előtt. „Azt se hiszik, hogy én én vagyok, és valahogyan mégis képes lehetek részesedni ezekből a berlini meg az európai dolgokból.” Ezzel a mondattal fejezi be ezt a különös írást, amely a maga áttetszőségével nem nevezhető sem a berlini és az európai multikulturalizmus istenítésének, sem pedig a múltból és az otthonból kimozdító mindenkori erők elfogadásának. BREMER, Thomas: Az ökumené szolgálatában. Mérlegen a Regensburg-i Keleti-egyház Intézet. Beszélgetés Dr. Nikolaus Wyrwoll prelátussal. (71-76) A római Collegium Germanicum et Hungaricum hallgatójaként indult el a Második Vatikáni Zsinat (1962-65) idején Nikolaus Wyrwoll, hogy Görög- és Törökország területén ortodox liturgiaformákkal ismerkedjen. Ekkor döbbent rá arra, hogy az ortodox teológusok és papok közt tapasztalt liberális protestantizmus-elemek oka ezen egyházak egyoldalú németországi kapcsolatában rejlik. A Németországi Katolikus Egyház intézményeit ui. az 1910 óta érvényben levő Antimodernista Eskü miatt következetesen elkerülték a továbbképzési lehetőségeket kereső keletiek, mivel az egyben a pápa iránti engedelmességgel járt volna. 1962-ben Wyrwoll diakónus azt a megbizatást kapta a Vatikánban, hogy adja tudtul az ortodox autoritásoknak: az Antimodernista Eskü letétele nélkül azonnaltól lehetővé teszik más keresztény egyházak képviselői számára, hogy teológiából valamennyi katolikus akadémiai fokozatot megszerezhessék. Ettől az időtől kezdtek érkezni ortodox hallgatók és püspökök ösztöndíjkérelmei a Németországi Katolikus Egyházhoz. 1965-ben, a Második Vatikáni
Zsinat utolsó napján Rómában és Konstantinápolyban egyidejűleg ünnepélyesen „törlik az Egyház emlékezetéből és kebeléből” az 1054. évi egyházszakadás anatémáit, elkezdődik „a szeretet párbeszéde” Kelet és Nyugat között. E folyamatban indul el 1967-től Regensburgban a Németországi Katolikus Egyház Püspöki Konferenciájának Keleti-keresztény Intézete. 1969-1977 közt a Regensburg-i Szimpoziumok első, majd 1979-1989 közt annak második sorozata a keresztény egyházak közti tematikus párbeszéd eszközével sokat tett a keresztény egyházak újraegyesüléséért. A másik hatásterület a máig több, mint 1000 ortodox teológiai hallgató képzése volt az európai ortodoxia szinte egész földrajzi térségéből. Ők alapvetően otthon kapott programjuk szerint dolgoztak, de közös képzési programot is megvalósítottak. A Regensburgból Paderbornba költöztetés előtt álló Intézet vezetője az elvégzett munka jövőbeni kilátásait mégsem pozitívan ítéli meg. Ennek okát egyrészt abban látja, hogy a majd ezer éves különfejlődésből adódó teológiai különbségek és hitgyakorlási hagyományok nem engednek közös határozatokat a hivatalos párbeszéd szintjén. Másrészt a RatzingerTanulmányok 4. kötetében arra utalt, hogy a protestánsokkal való szakítás egy német pápa idején vált véglegessé. Azon félelmeit hangoztatta, hogy a mostani német pápa alatt a bizánci ortodox és a régi keleti egyházak soha nem látott eltávolodására kerülhet sor. KÖNYVEK (77) A lapszámot záró válogatás részint a kötetben szereplő szerzőktől származó, migráció tárgyú művek bibliográfiáját adja. Egyetemisták, doktorhallgatók figyelmébe ajánljuk.
