Az Energia Klub véleménye a GKM „Az új magyar energiapolitika tézisei a 2006-2030 évek közötti időszakra” elnevezésű dokumentumának, „A nukleáris energia szerepe a jövő energiaellátásában, különös tekintettel a paksi atomerőmű jövőjére” című fejezetéről 1. Összefoglalás A tanulmány szerkesztettségével, terjedelmével feltétlenül kitűnik a többi, eddig megjelent anyag közül. A gondosnak tűnő, csak kevés formai hibával ellenpontozott elkészítés ellenére a tanulmány megállapításával nem tudunk egyetérteni. A szerzők nem festettek reális képet a nukleáris energetika jövőjét illetően, ebből következően az iparág magyarországi jövőjéről szóló fejezet sem lehet reális. Márpedig az ország hosszú távú energiapolitikai döntéseit reális alapokra kell helyezni; ez nemcsak a politikusok, hanem a szakemberek felelőssége is. A hamis kép kialakításában a gondosan megválogatott irodalom segít a szerzőknek: többnyire az atomenergia terjesztésében érdekelt szervezetek kiadványai közül válogattak, ami nem egy esetben megkérdőjelezi a közölt adatok hitelességét. A szöveg áttanulmányozása arra a felismerésre vezet, hogy a formai alaposság a tartalmi hiányosságok, a félremagyarázások elleplezését szolgálja. A tanulmányból nem derül ki, hogy a szerzők milyen úton jutottak a realitásoknak ellentmondó következtetésekre, pedig azok alapján a nukleáris energia hazai felszámolása szükségszerű, és erre időben fel kell készíteni az energiarendszert. A szerzők ahelyett, hogy felhívták volna a figyelmet a nukleáris energetikával kapcsolatos nem kevés társadalmi, gazdasági, környezeti stb. aggályra, inkább az iparág által alkotott hamis jövőkép terjesztését tartották feladatuknak. A tanulmány éppen ezért nem lehet alkalmas arra, hogy rá alapozva hozzanak felelős és megalapozott döntéseket a jövő magyar energiapolitikájáról. A döntéshozóknak ugyanis elsősorban a társadalom és a környezet, és nem az iparág érdekeit kell szem előtt tartaniuk.
2. Általános vélemény A tanulmány ok nélkül fest optimista képet a nukleáris energetikának a világban betöltött szerepéről. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország adminisztrációjának vezetői az atomenergia melletti kampányba kezdtek, ahogy az is tény, hogy a fosszilis energiahordozók árának 2005 során bekövetkezett növekedése legalábbis megkérdőjelezte ezen energiaforrások jövőjét. De fontos érteni, hogy pusztán ezektől még nem változott meg az atomenergetika helyzete. Reális helyzetértékeléshez viszont a valóságnak megfelelően kellett volna bemutatni a nukleáris ipar jelenlegi helyzetét, az immár mintegy 15 éve tartó stagnálás ugyanis merőben független az olaj és a földgáz világpiaci árától, és az atomnagyhatalmak katonastratégiai-politikai céljaitól. A szerzők természetesen nemcsak a helyzet őszinte feltárását mulasztották el, hanem ezzel együtt az ide vezető okok elemzése is a hiánylistára került. Márpedig ezek nélkül nem lehet reális jövőképet alkotni. Mi is valójában a helyzet? A világon működő atomreaktorok száma a ’90-es éve eleje óta stagnál, a nyugati világban tapasztalható csökkenést az ázsiai építkezések ellensúlyozzák.
2000 óta a nukleáris villamos kapacitás növekedésének éves átlaga kb. 3000 MW, beleértve a teljesítménynöveléseket is. Ezt a számot érdemes összehasonlítani a világ teljes villamosenergia-termelő kapacitásának évi 130-180 000 MW-os növekedésével. Az atomenergia piaci részesedése az éves növekedésből tehát alig 1,5-2,5%! A leállítandó erőművek pótlása is lehetetlen helyzet elé állítja a nukleáris ipart. A jelenleg épülőfélben lévő reaktorok száma (24) messze alatta van annak, amely a pótláshoz szükséges. 2015-ig mintegy 80 reaktort kellene megtervezni, megépíteni és beindítani – másfél havonta egyet –, a rákövetkező 10 évben pedig további 200 blokkot, vagyis 18 naponként egyet. Még akkor is csökkenő lesz a tendencia, ha Finnország és Franciaország valóban megépítenek egyegy EPR-t, Kína is épít még további húszat, és Japán, Korea, illetve Kelet-Európa is hozzájárul eggyel-eggyel. A rendkívül hosszú, 10 éves vagy akár ennél is hosszabb kivitelezési idő miatt gyakorlatilag lehetetlen fenntartani, vagy akár növelni a működő atomerőművek számát az elkövetkező 20 évben, hacsak az erőművek élettartamát nem hosszabbítják meg átlagosan 40 éven túl. Ez a feltételezés azonban jelenleg minden alapot nélkülöz. A világon működő atomerőművek száma tehát valószínűleg csökkenni fog az elkövetkező két évtizedben; és ez a csökkenés 2020 után várhatóan még gyorsulni is fog1. A Nemzetközi Energiaügynökség nem osztja az iparág optimizmusát: „A nukleáris energia felhasználása az elektromos áram termeléséhez várhatóan csökkenni fog a világ legtöbb részén a társadalmi nyomás, a hulladék-elhelyezési problémák, az atomfegyverek elburjánzása, valamint az atomenergia gazdaságtalanságának köszönhetően. A világ nukleáris energia-felhasználása az elektromos áram-termeléshez előreláthatólag a 2001-es 19%-ról 2025-re 12%-ra fog csökkeni.”2 Az atomenergia „fokozatosan hanyatlik majd”, mivel „nem fog tudni versenyezni a többi technológiával”3. A tények alapján tehát egy „nukleáris reneszánsz” esélye meglehetősen kicsi, és bekövetkezte is meglehetősen korlátozott eredményekkel járna. A nukleáris ipar mindmáig adós számos probléma megoldásával; márpedig ezek megoldása alapvető feltétele lenne egy újabb növekedési periódusnak. Az egyik problémát a finanszírozás jelenti. A nukleáris iparnak először is meg kellene győznie a befektetőket, hogy érdemes atomerőművekbe pénzt invesztálni. Bár a III. generációs erőművek egyik célkitűzése a standardizált tervezés révén csökkenteni az építési időt és a tőkeköltségeket, ennek demonstrációja még várat magára. Számos elemző véli úgy, hogy a nukleáris ipar nem fog tudni elboldogulni a financiális teherrel: Peter Rigby, Standard & Poor: „az ipar öröksége, vagyis a költségek folyamatos emelkedése, a technológiai problémák, a bonyolult politikai és szabályozásbeli felügyelet, valamint a versengés és a terrorizmus által felvetett újabb problémák a befektetési kockázatot […]túl magasra teszik.”4 Jean-Marie Chevalier, az Energia és Elsődleges Nyersanyagok Geopolitikai Központja (CGEMP) igazgatója: Bush [elnök] hiába mondja, hogy a nukleáris energiának új esélyt kell 1
A helyzetleírás nagyrészt Schneider, M. & A Froggatt: The World Nuclear Industry Status Report, Brüsszel, 2004 munkára támaszkodik 2 World Energy Outlook 2003 3 World Energy Outlook 2004 4 UtiliPoint International, 2004. június 21.
adni. A befektetők mégsem állnak sorba, mert az atomenergiának ma megvan az a hatalmas hátránya, hogy nagyon tőkeerős befektetést kíván és maga a beruházás is rendkívül sokáig tart. Senki nem tudja előre megmondani, hogy milyen lesz az energiapiac hét vagy nyolc év múlva, amikorra az erőmű megépül. Éppen ezért a pénzt kölcsönző bankárok nagyon, de nagyon óvatosak, amikor atomenergiáról van szó.”5 A bankárok bizalmatlansága az atomenergiával szemben valójában nem újkeletű. A Világbank például még sohasem támogatott egyetlen atomerőművet sem, és nem mutat jel arra, hogy megváltoztatta volna tőkekockázati elemzése korábbi következtetéseit. Még az Ázsiai Fejlesztési Bank sem támogat nukleáris beruházásokat, holott az atom-optimisták Ázsiában lát(tat)ják a nukleáris ipar újraéledését. Egyedül tehát a versenytorzító, így nemzetközi és Európai Uniós, a tiszta piaci versenyt védő szabályokba ütköző állami finanszírozás jelenthetne megoldást, de attól – egyelőre – elzárkóznak a politikusok. Legalábbis az Európai Unió energiaügyi biztosa, Andris Piebalgs az alábbi álláspontra helyezkedett: […] új nukleáris erőműveket piaci feltételek között kell megépíteni. A továbbiakban semmilyen támogatási mechanizmust nem látok. Eddig számos erőművet támogattak indirekt módon.”6 Ezek alapján nyugodtan állítható, hogy az egyik – ha nem a – legnagyobb problémát a finanszírozás jelenti az iparág számára. A kérdést valószínűleg nem véletlenül hagyták nyitva a tanulmány készítői. A második problémát a nukleáris hulladékok képezik. Közismert, hogy a nukleáris ipar Achilles-sarkát az atomerőművek által termelt nagyaktivitású hulladékok jelentik, ezek közül is elsősorban a kiégett fűtőelemek. E probléma minden – tudományos, környezeti, társadalmi, politikai, financiális – szempontot kielégítő megoldásával a világ nukleáris ipara mindmáig adós maradt. Ennek ellenére örömmel láttuk, hogy a szerzőknek e tanulmány keretei között „sikerült megoldani” a nukleáris hulladékok problémáját. A valóságban jóval több feladat áll még a nukleáris szakma előtt, mint meggyőzni a lakosság „egy részét”, és az „atomenergiaellenes mozgalmak résztvevőit”, valamint a politikusokat. A felvázolt módszerek ugyanis egyelőre vagy elfogadhatatlanok a fenti szempontrendszerben (ld. reprocesszálás), vagy kutatási fázisban, tudományos konszenzusra, bizonyításra várnak (közvetlen elhelyezés mélygeológiai tárolóban), vagy mindössze laboratóriumi kísérletekben igazolt, tudományos disszertációkban kifejtett javaslatok (transzmutáció, P&T), amelyek ipari méretű megvalósíthatósága nem bizonyított, és a jelenlegi, illetve az ún. III. generációs reaktorokban termelt kiégett fűtőelemekre nem jelentenek megoldást. A hulladékkezelés költségeinek ismeretlen volta, a növekvő hulladékmennyiség jelentette növekvő környezeti, proliferációs, illetve terrorveszély miatti politikai-társadalmi aggodalom a valóságnak megfelelő helyzetelemzést kívánna meg. Ebben a nukleáris hulladékok jelentette környezeti, biztonsági és financiális kockázatok bemutatása, és nem azok bagatellizálása lenne a szakma képviselőinek igazi feladata.
5
www.citesciences.fr/francais/ala_cite/science_actualites/sitesactu/magazine/article.php?id_mag=3&lang=fr&id_article=14 23 6 Standard, 2006. január 5.
Bár az anyag – nem kevés ellentmondást magában hordozóan – a nukleáris ipar propagandájával egyezően a IV. generációs reaktorokat ígéri megoldásnak a problémára (az üzemanyaglánc bezárásával), de mint alább látni fogjuk, ezek sem, vagy legfeljebb csak papíron jelentenek megoldást a hulladékproblémára. A biztonság és a költségesség problémáját a fenti kettővel kiegészítve a III. és IV. generációs reaktorterveknek kellene áthidalniuk, legalábbis az iparág szerint. A III. generációs reaktorkoncepciókról általánosságban elmondható, hogy lényegesen nagyobb a számuk, mint ahány projektnek esélye van a megvalósulásra. Az épülők valójában csak a jelenleg elterjedt reaktorkonstrukciók némileg módosított változatát jelentik, kevés fejlesztéssel, és a biztonsági tartalékok csökkentésével. A módosítások lényegében a jobb gazdaságosságot célozzák, ennek ellenére a „biztonságosabb” címkét hordozzák – a társadalmi elfogadás reményében. A többi koncepció egyelőre csak elméletben létezik, ezeket a biztonságos nukleáris jövő képének alátámasztására használják, nem felejtkezve el az egyszerűsítésről és a költségcsökkentésről. A hulladékkérdésre megoldást nem jelentenek, mivel a zárt üzemanyagláncot csak a IV. generációs reaktorokhoz ígérik. Ilyen reaktorok építése tehát nem jelentene megoldást a problémákra, és a finanszírozásuk is kétséges. A nukleáris ipar gondjai (nem várt technikai problémák, balesetek, a hulladékkérdés, magas költségek), amelyek a társadalmi elfogadottság hiányához és a nukleáris energia szerepének csökkenéséhez vezettek, hívták életre a IV. generációs reaktorok ígéretét. Ezekkel egy olyan nukleáris energetika létrejöttét ígérik, amely mentes a jelenlegi problémáktól. Azonban tudni kell, hogy megvalósulásukra – ha valaha egyáltalán megépítik őket – még sokáig kell várni. Addig költséges és hosszadalmas nemzetközi kutatás-fejlesztésre van szükség, és a munkába állásuk várható időpontjáról is csak becslések vannak, amelyek a „hadrafoghatóságukat” 2030-2045 közé ígérik. A kutatás-fejlesztéshez szükséges idő és a költségek tekintetében is igen nagy valószínűséggel túllépés várható. Továbbá, a fejlesztésre kiválasztott hat koncepció egyike sem jelent megoldást minden célra (fenntarthatóság, gazdaságosság, biztonság, üzembiztonság, proliferációállóság, fizikai védelem). Például a leginkább favorizált Nagyon magas hőmérsékletű reaktor nem tartozik a zárt üzemanyagláncúak közé, pedig ezt a IV. generáció legnagyobb előnyeként hirdetik. Ezen felül, e koncepciók esetében nemcsak a technikai megvalósíthatóság, működőképesség és gazdaságosság vár még bizonyításra, hanem a zárt üzemanyagláncú rendszerek gazdaságossága is erősen kétséges. Egy 2003-as MIT (Massachusetts Institute of Technology) tanulmány7 szerint a zárt lánc költsége mintegy 4,5-szerese a nyílt láncú rendszerekének, nem beszélve olyan biztonsági, proliferációs és környezeti kockázatokról, amelyeket a zárt lánc előnyei nem ellensúlyoznak. Tehát nem valószínű, hogy valaha meg tudnak építeni egy olyan reaktort, amely egyszerre képes leszámolni a költségesség, a biztonságos hulladék-elhelyezés és a proliferáció problémáival. Márpedig ez erősen érzékenyen érintené nemcsak a gazdaságosságot, és így a termelt villamos energia árát, hanem az atomerőművek fűtőanyaggal való ellátottságát is (zárt lánc nélkül, a jelenlegi felhasználási ütem és technológia mellett az uránkészletek mintegy 70 évre elégségesek). Összességében tehát a IV. generációs reaktorok esetében sem várható, hogy valóra fogják váltani a nukleáris ipar immár fél évszázados, tisztaságra, biztonságra, üzembiztonságra, olcsóságra vonatkozó ígéreteit. A jelek azt mutatják, hogy sem a nukleáris ipar, sem a villamosenergia-előállító cégek nem hisznek a tervekben. Mindezek 7
The future of nuclear power, MIT, 2003. január
ellenére jelentős összegeket ölnek olyan kutatásokba, amelyekkel semmiképpen sem oldhatják meg a nukleáris energia problémáit. Ennek oka kérdéses, de fennáll a gyanú, hogy az ígéretekkel a „szép nukleáris jövő” képét igyekeznek kialakítani, abból a célból, hogy közben keresztülvihessék a kiöregedő reaktorpark üzemidejének meghosszabbítását, ami az iparág számára a kutatási pénzekkel együtt a rövidtávú túlélést biztosíthatja8. A fő probléma az, hogy ezek az összegek sokkal jobb helyre is kerülhetnének. Egy 2003-as Greenpeace tanulmány szerint ugyanakkora befektetés esetén szélből 2,3-szor több villamos energia állítható elő, mint egy atomreaktorból.9 A nukleáris iparnak tehát marad az üzemidő-hosszabbítás, mint áthidaló megoldás, illetve a reaktorok teljesítményének növelése. Ezt támasztja alá Leonardo Maugeri, az ENI vállalati stratégiákért felelős főigazgatója is: „sok energiaipari szakember szerint az atom a megoldás, ám ők minden bizonnyal félrevezető információkra támaszkodnak a versenyképességéről. Figyelmen kívül hagyhatjuk a nukleáris hulladékkal kapcsolatos politikai aggodalmakat, ám további problémát jelent, hogy a kivitelezők sokszor hibásan számítják ki az atomenergiából származó villamos áram valódi költségét. Nagyjából ugyanannyiba kerül bezárni egy erőművet, mint egy újat építeni s éppen ezért lobbiznak napjainkban az atomerőmű cégek a tervezett bezárások késleltetése mellett.”10 A hosszabbítás gazdasági előnyei egyértelműnek tűnnek, miközben mindez az öregedés kockázatának súlyosbításával, és egy nukleáris katasztrófa esélyének növekedésével jár. A befektetett tőke összege viszont elég magas ahhoz, hogy rákényszerítse az erőmű tulajdonosát, hogy feltétlenül a kitűzött határidőig üzemeltesse a reaktorokat. A liberalizált energiapiacon a versenyképesség megtartása, a költségcsökkentés kényszere a biztonsági tartalékok csökkenéséhez vezet. A dolgozók, a felülvizsgálatok és karbantartások számának csökkentése éppen az ellentéte annak, amire egy öregedő erőmű esetében szükség lenne. Ehhez még hozzátartozik a teljesítménynövelés, ami szintén a biztonsági tartalékok csökkenését okozza. Fontos megjegyezni, hogy az üzemidő-hosszabbítás korántsem tekinthető gyakorlatnak, sőt, valójában még meg sem kezdődött: a reaktorok tömegesen 2010 után kezdik meg életük meghosszabbított részét. Tapasztalat tehát nem igazán áll rendelkezésre ezen a téren. Az atomenergiát gyakran tüntetik fel úgy, mint a megoldást a világ szén-dioxid kibocsátásának csökkentésére. Túl azon, hogy jelenleg is csak mintegy 3-5%-nyi kibocsátást spórolnak meg az atomerőművek, és hogy a számítások szerint nagymértékű csökkentéshez reaktorok ezreit kellene megépíteni a következő évtizedben, a fentiek alapján is látható: valóban komoly CO2 kibocsátás-csökkentési szándék esetén nem lehet az atomenergiára számítani. Nem véletlen, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv Rugalmassági Mechanizmusai között nem szerepel az atomenergia. A kibocsátás csökkentésére tehát más megoldást kell keresni: a számítások azt mutatják, hogy erre az energiahatékonyság növelése a leginkább költség-hatékony módszer.
8
A III. és IV. generációs reaktorok értékelése a H. Hirsch, O. Becker, M. Schneider, A. Froggatt: Nuclear Reactor Hazards – Ongoing Dangers of Operating Nuclear Technology in the 21st Century, Greenpeace International, 2005 munkára támaszkodik 9 „E le ou Pluton?” (Wind vs Nuke), Greenpeace, 2003. december 10 Newsweek, 2004. szeptember 20.
2.1 A Magyarországról szóló fejezettel kapcsolatban Az eddigiek alapján nem értjük, ilyen nemzetközi környezetben miként képzelik el a szerzők a nukleáris energetika magyarországi bővítését. Nem világos az, hogy ha a világnak nem éri meg, miért pont Magyarország engedhetné meg magának az atomenergia luxusát? Az sem derül ki pontosan, hogyan illeszkedhetnének az esetleges új blokkok a magyar villamosenergia-rendszerbe, amelyik jelenleg is napról napra megbirkózni kényszerül a paksi blokkok rugalmatlanságával. Aligha hihető, hogy a javasolt tározós erőmű megépítését elsősorban a megújuló energiaforrások rendszerbe állítása indokolná. Ennek mond ellent az alábbi vélekedés is: „A SZET (szivattyús energiatározó – a szerk.) létesítésre viszont csak az esetben lehet esély, ha a paksi blokkok 20 éves élettartam hosszabbítási terve elfogadásra kerül, vagy új atomerőmű létesítés történik.”11 Bármennyire is képesek az újabb típusú atomerőművek a menetrendtartásra, az atomerőművek blokkjait a világon mindenhol alapkapacitásként építik, nem rendszerszabályozásra, gazdasági szempontból is úgy érdemes üzemeltetni őket. Nehezen képzelhető el, hogy egy új atomerőmű beruházója vállalná a finanszírozást abban az esetben, ha az erőműnek a menetrendtartást is el kéne látnia. Így feltehető, hogy egy tározós erőmű létrehozását elsősorban a paksi, vagy egy új atomerőmű építése tenné szükségessé. És ezzel el is értünk a legfontosabb kérdéshez: vajon ki finanszírozná az új erőmű(vi blokkok) építését? Az európai piac liberalizálásával egyre kevésbé hajlandóak a befektetők a hosszú távú megtérülési idejű, nagy blokkok építését finanszírozni; egyre inkább a kisebb méretű, ámde rövidebb idejű, és biztosabb megtérülésű befektetést kínáló egységekbe invesztálnak. Ezzel az atomerőművek, masszív állami támogatások, garanciák nélkül nem versenyezhetnek. Az állami finanszírozást pedig szimplán kizárja a szabályozás és a piaci logika, és – mint láttuk – a politika sem tartja lehetségesnek. A kis blokkok építésével járó, piaci logika diktálta szabályok egyébiránt a viszonylag kicsi magyar rendszerben különösen jól érvényesülhetnének. Mindenképpen hiányzik annak bemutatása, hogy az atomerőmű üzemidejének meghosszabbításával miképpen fog változni a hulladék mennyisége. Erre azért lenne szükség, mert stratégiai kérdésekre adna választ: -
milyen mértékben növekszik a hulladékok mennyisége? ez mekkora kapacitásbővítési igényt jelent az ideiglenes és a végleges tárolókban? hogyan módosítja mindez a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapba történő befizetéseket? hogyan módosítja a KNPA stratégiáját?
Szükséges lenne indokolni, a hosszabbítás önmagában miért nem időarányosan növeli a keletkező hulladékok mennyiségét. Összességében gyakorlatilag úgy tűnik, egy reális energiapolitikának le kell számolnia az atomenergiával. A jelenlegi helyzetben egy, a nukleáris energia melletti döntést csak irracionális alapon, a társadalom és a környezet érdekeinek figyelmen kívül hagyásával lehetne meghozni. Nem lehet véletlen, hogy szerzők nyitva hagyták a talán legfontosabb kérdést, nevezetesen: vajon ki fogja a magyarországi fejlesztéseket finanszírozni? A 11
Dr. Potecz Béla: Szivattyús energiatározó- (SZET) létesítés helyzete és lehetőségei a magyar villamosenergiarendszerben; in: A Magyar Villamos Művek közleményei, 2003/1
fentiek alapján látható, hogy bár sokak számára fájdalmas döntésnek tűnhet a lemondás a nukleáris energiáról, a realitások alapján a jövő energetikájának a nukleáris energia nem lehet részese. Még akkor sem, ha a magyar kormányzat és a hazai energetikai ipar valóban komolyan venné a klímaváltozás elleni küzdelmet, és a jelenleginél nagyobbra nőnének a CO2 kibocsátás-csökkentési tervek.
3. Konkrét észrevételek 18. oldal A szöveg a 2000. évi UO2 ár megkétszereződéséről beszél, miközben az ár azóta csaknem a négyszeresére emelkedett, és folyamatosan, meredeken emelkedik. 2006. februárban mintegy 38.50 USD volt, szemben a 2000. évi 10 USD alatti árral. A költségnövekedést, valamint termelt villamos energia árának növekedését érdemes lett volna itt is, illetve a 77. oldalon is ennek fényében kiszámolni. 19. oldal Atomerőművek esetében nem ismert az externáliák költsége, mivel – megoldás híján – nem tudni, mennyibe kerül a radioaktív hulladékok, elsősorban a kiégett fűtőelemek ártalmatlanítása vagy végleges elhelyezése, illetve az atomerőmű leszerelése. 25. oldal Tévesen számítja ki az uránkészletek elégségességének időtartamát. Az évi 66185 tonnás felhasználás a 80 USD alatt kitermelhető készletek esetében még 53 évig, a 130 USD-s készletek esetében még további 70 évig elégségesek a készletek. Merőben hipotetikusak a zárt üzemanyagciklusra, illetve a csak gyorsreaktorokat tartalmazó energiarendszerre vonatkozó üzemanyagkészlet-számítások. Ugyanez áll a tórium hasznosítására vonatkozó fejtegetésekre. 30. oldal Nehéz szavakat találni annak minősítésére, hogy a szerzők mindössze 4(!) oldalnyi figyelmet szenteltek az atomerőművek biztonságának elemzésére. Nem világos, hogy a dokumentum az üzembiztonságot miért a biztonság kérdésével egy fejezetben tárgyalja. Erre semmi oka nem lehetett a szerzőknek, tekintve, hogy a rendelkezésre állási tényező nem biztonsági mutató. 33. oldal Általánosságban nem igaz az a megállapítás, hogy a „régebbi, immár elavultnak tekintett atomerőműveket bezárják”. Elég csak a máig üzemben tartott 12 RBMK típusú blokkra gondolni. Vitatkoznunk kell azzal az értékeléssel, hogy az összes villamosenergia-termelési mód közül az atomenergia-felhasználás a legkevésbé veszélyes. Egyrészt Csernobil – és általában a nukleáris energetika, közte az üzemanyagciklus – egészségügyi következményeiről nincs – Csernobil esetében még nem is lehet – tudományos konszenzus, másrészt nehéz elképzelni, hogy pl. a szélenergia használata esetén több áldozattal kellene számolni. 36. oldal. Félrevezető az a megállapítás, amely szerint „reprocesszálás esetében pedig kb. ugyanekkora tömegű nagyaktivitású hulladékot eredményez”. Egységnyi térfogatú kiégett fűtőelem újrafeldolgozása során 5-8-szoros mennyiségű, különböző halmazállapotú nagyaktivitású hulladék keletkezik (nem beszélve a 150-szeres kis, és a 10-szeres mennyiségű közepes
aktivitású hulladékokról, illetve az üzemi gáz- és folyékony halmazállapotú radioaktív kibocsátásokról). Itt jegyezzük meg, hogy a Magyarországról a Szovjetunióba, majd Oroszországba 1998-ig szállított kiégett fűtőelemek újrafeldolgozási hulladékát orosz bírósági döntés értelmében Magyarországon kell(ene) elhelyezni végleges tárolásra. A reprocesszálás tehát nem alkalmas a hulladékok mennyiségének csökkentésére. Ugyanezen az oldalon a 2.9. táblázatban csak 2010-ig mutatja be a kiégett fűtőanyagkészlet növekedését. Nem világos, miért csak 2010-ig terjed ki a táblázat, miközben a szerzők ennél biztosan hosszabb távú vízióval rendelkeznek az atomenergetika jövőjét illetően. 39. oldal Önmagában nem igaz az a megállapítás, miszerint „A kiégett üzemanyagot […] tárolás, majd kondicionálás után helyezik el a geológiai tárolóba”. Ilyen elhelyezési gyakorlat nincs, kiégett fűtőanyagok végleges tárolására alkalmas létesítmény még sehol nem épült, (ahogy azt a lap alján meg is jegyzi). Ugyanígy nem igaz a „nagyaktivitású üvegesített hulladék végleges elhelyezése” megállapítás. A reprocesszálás esetében az üzemanyagciklusba visszavezetett plutónium és uránium mennyiségéről nehéz információkat szerezni. Mindenképpen kétséges az a megállapítás, hogy „A kiégett üzemanyag […] újrafeldolgozásakor visszanyert, energetikailag hasznos anyagot (plutóniumot és uránt) visszavezetik a rendszerbe”. Az ún. „polgári” plutóniumkészletek folyamatosan növekednek, mivel ehhez kevés reaktort állítottak át az ehhez szükséges MOXüzemre, és az uránium esete sem ilyen egyértelmű: „Az urán visszavezetésével […] nem élnek a reaktorból kikerült urán sugárzásának magas szintje miatt, ami bonyolítaná a fűtőelemciklus technológiáját”.12 A reprocesszálás léte tehát továbbra is elsősorban a katonai iparnak köszönhető, de legalábbis annak öröksége; az ún. polgári célú atomenergetikában való használata nem kellően indokolt. 42. oldal Az atomenergetika szén-dioxid kibocsátásáról közölt adatok alacsonyabbak más számításoknál. A német Öko-Institut modellszámításai szerint, német atomerőművek esetén 31 gCO2/kWh érték adódott az atomerőművek életciklusára, az üzemanyagciklusra pedig további 33 g/kWh, azaz összesen 64 g/kWh13. Ez több mint tízszerese a szerzők által közölt adatnak (2,5-5,7 g/kWh). 45. oldal Az anyag állításával szemben a ma működő második generációs atomerőművek tervezésekor nem volt szempont a repülőgép-rázuhanás elleni védelem (ezt a kérdést csak a 2001-es new yorki merénylet után kezdték vizsgálni). A konténmenttel nem rendelkező keleti típusoknál, mint amilyenek a paksi reaktorok is, ez biztosan nem volt szempont. 67. oldal Az állítással szemben atomerőművek építése nem minden esetben biztosít munkát a helyi ipar számára. A finnországi EPR-hez számos berendezést japán(!) beszállítótól rendeltek meg.
12
Vajda György: Energiaellátás ma és holnap; MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2004, p.262 Comparison of Greenhouse-Gas Emissions and Abatement Cost of Nuclear and Alternative Energy Options from a Life-Cycle Perspective, Öko-Institut, presented at the CNIC Conference on Nuclear Energy and Greenhouse-Gas Emissions, Tokió, 1997. november, illetve felülvizsgált változata, 2005. január
13
Ehhez képest a megújuló munkahelyteremtéssel járnak.
energiaforrásokkal
kapcsolatos
beruházások
valóban
72. oldal A magyarországi éves villamosenergia-felhasználás csak akkor érheti el 2020-ra az 55-56 TWh-t, ha évi 2%-kos növekedés következne be. A jelenlegi trend ennél alacsonyabb, évi 1,31,4%-os növekedést mutat. Ez alapján a várható villamosenergia-igény 50 TWh köré várható. 73. oldal Nem derül ki, mihez képest növekedne 66%-kal a CO2 kibocsátás. 77. oldal Az atomerőmű üzemanyag-beszerzésének diverzifikációjára kevés esélyt látunk, az orosz forrás felváltására valójában nincs reális alternatíva. 78. oldal Az oldalon leírtak megerősítik az üzemidő-hosszabbítás, és az azzal együtt megvalósított teljesítmény-növelés biztonság-csökkentő hatásaival kapcsolatban fennálló aggályokat. Fontos tudni, hogy nincs tapasztalat 20 éves üzemidő-hosszabbításra vonatkozóan, a paksi típusú reaktorok esetében ilyen megnövelt időtartammal sehol sem számoltak eddig. 81. oldal A paksi atomerőmű 2003. április 10-i súlyos üzemzavarának a hatósági korlátokat meghaladó mértékű kibocsátások révén voltak környezeti következményei, még ha elhanyagolható mértékűnek is tekintjük ezeket. 82. oldal Nem világos, hogyan kell értelmezni a „társadalmi környezet (kormányzat, hatóságok, civil szervezetek) ésszerű viselkedés”-ére felhívó kijelentését. 84. oldal A tisztán látás kedvéért fontos tudni, hogy kiotói vállalásaink elbírnák a paksi atomerőmű szenes erőművel való kiváltását, ami természetesen nem lehet cél. 98. oldal Nem tudni, hogy a megújuló energiaforrások közül milyen alapon emeli ki a biomasszát, miért hagyja ki az amúgy igen nagy potenciállal rendelkező szelet, és nem tudni, milyen keretek között értelmezi a vízenergiát.
