1. - Milyen érzés az utolsó realistának lenni? - Az utóbbi években, évtizedekben nagy nekibuzdulások ellenére sem születtek ebben a műfajban nagy művek, sokan elhallgattak vagy más műfajban próbálnak szerencsét. Nehéz ezt jelen időben kimondani, hogy az ember utolsó-e vagy sem, mindenesetre a feltételezés valószínűleg helyénvaló, és így, körülírás nélkül megfogalmazva meglehetősen gyászos és temetőszagú. Most, miután vettem néhány mély lélegzetet, azzal próbálom magam vigasztalni, hogy ez csak a látszat. Ebben a beszélgetésben feltehetően amúgy is sokszor szerepel majd az a merész fordulat, hogy nem tudom vagy nem vagyok benne biztos, de most valóban így van. Soha nem éreztem késztetést arra, hogy az irodalom elméleti oldalával foglalkozzam, ehhez nem is igen értek, élünk, írunk egymás mellett, arcok tűnnek el, mások felbukkannak, van, aki meghal. És vannak hiányok, hiányzók. Az is igaz lehet, hogy ebben a műfajban nem jöttek létre nagy művek, bár kapásból cáfolhatnám például Gion Nándorral és másokkal is, a kérdés viszont bizonyára az olyan életművekre vonatkozik, mint Móriczé, Gelléri Andor Endréé és visszafelé még sokáig mehetnénk. A jelen más. Úgy gondolom, az úgynevezett nagy művek alkotóit is egyénenként más-más okok vezérelték erre a roppant elhatározásra, hogy félelem és érdek nélkül, a valóságról írjanak. A kor, melyben élünk persze mindig meghatározó, ha nem is valljuk be, így a félelemnek és az érdeknek, de azok hiányának is mindig más a tétje, kockázata, és más a jutalma, büntetése is. Kislelkű realista ezzel mindennap szembesül. Zavart, ideges kis vidéki ország vagyunk, máshol száz év alatt nincs annyi változás, mint nálunk például az elmúlt öt évben. Ezt a nyugtalan, vibráló életet megragadni, állóképpé merevíteni nem könnyű, de Fejes Endrének például sikerült. Másfelől egy úgynevezett nagy mű megírásához a tehetség mellett idő kell. Fel nem foghatom, miből éltek az írók addig, azt viszont tudom, hogy ma a legjobbak is megélhetési gondokkal küszködnek, ami amellett, hogy kellemetlen, rendkívül megalázó. Mégis, azt gondolom, hogy nem ez az igazi átok, hanem a provinciális lét, a szabadság hiánya. A lélek szabadságának hiánya a tényekkel szemben, ahogyan Végel László fogalmazta, a dátum is érdekes: 1968-ban. A prózában most ezt a fajta szabadságot hiányolom, ami a költészetben például Petri György és mások sajátja. Elgondolkoztató, hogy egy-két könyv erejéig mennyien próbálkoztak és közben felőrlődve, csalódva, kiábrándult vesztesként hagyták el az arénát. Vagy egyszerűen csak megunták, nem tudom. Ez a jelenség az elmúlt tizenöt-húsz év szociográfia-irodalmában követhető legmarkánsabban, volt egy nagy szellemi bomba, ma már csak visszhang és füst, és a börtön áll, igaz, tárva-nyitva. Ma már a dac, az ellenzéki
nekiszegülés sem adatik meg, mint felhajtó erő, a háborúnak vége? Győztünk? Még ezt sem tudjuk, így aztán csak az írás kényszere, vékony vigasza, a tehetség parancsa lendíti tovább azokat, akiknek van. Ilyenek pedig mindig vannak, lesznek, így nem is hiszem magam igazán utolsó realistának, vannak és "jönnek más rettentő munkások". 2. - Szokatlanul viszonyul hőseihez, nem ítél, de igazán hőssé sem avat, az olvasónak úgy tűnik, ez valami elnéző szeretet, közöny, miként isten nézheti az embereket, mert tudja, hogy szabadok. - A szeretet közönye és isten, szabadság, általam soha el nem képzelt összefüggésben hallom most magammal együtt, de úgy látszik ez már az igazság órája, a halálhoz közel. Nem vagyok hívő, számomra csak az ember mindenható, de nem az egyén, hanem az örökké létező, meghaló-újraszülető, sok-sok ember, mondhatni a mindig jelen lévő összesség, annak véleménye, szeretete vagy éppen közönye. Ebben a kissé zavaros értelemben talán ez a közös tudat, gondolat, ítélet, ami a módszerem, egyben kishitűségem mentsvára is: nem lehetek olyan okos, bölcs, hogy én, az egyén szeressek vagy elítéljek. Elismerem, ez a módszer most, a Beszélőben, sorozatban közölt laza történeteknél érhető leginkább tetten, ennek egy darabja az itt közölt írás, de bizonyára a korábbi dolgozatokban is felbukkant, mert kérdezték már, hol vagyok én ezekben a történetekben? Talán valahol annak a közös tudatnak egy huzatos zugban, tele olyan gondolatokkal, hogy úgyis hiába, nem tehetsz semmit, minden hiábavaló, az élet megy tovább. Azzal is, hogy úgyis meghalsz, ő is meghal, de valaki születik, talán én is, ő is és minden kezdődik elölről, semminek nincs vége, semmi sem reménytelen, legfeljebb az én számomra, a te számodra és az ő számára. És még az is lehet, hogy ez is egyfajta képmutatás. Abba a világba születtem, amelyről írok, azok közé az emberek közé, akik benépesítik történeteimet, általuk létezem és ők is általam vannak az én birodalmamban. Ez így otthonosnak és kényelmesnek tűnik, pedig telve van a médium rossz gyötrelmeivel. Szabadok-e ezek az emberek? A maguk világában és az én országlásomban igen, egyébként valószínűleg soha és sehol. 3. -.Ha ez mind így van, ha ennyire hiábavaló és reménytelen ezeknek az embereknek a sorsa, akkor felmerül a kérdés, miért ír? Mit tart az élet és az irodalom viszonyáról?
- Ha tudományoskodó akarnék lenni, Hauser Arnoldot idézném, ha pontosan tudnám. (tm) azt fejtegette, hogy az alkotás az utódnemzéssel rokon ösztöntevékenység. Ez így kerek és egész, még az is lehet, hogy igaz. Valószínű, ez az a kérdés, amire pontosan senki sem tud válaszolni, legfeljebb magyarázatai vannak. Nekem is. Beszélhetnék küldetés-tudatról, hogy az elnyomottak, a kisemmizettek szószólójaként egy-egy társadalmi halmaz, nevezetesen a munkásság és általában a kétkezi munkások világát viszem az irodalomba, ami amellett, hogy tény, nem biztos, hogy egy karakán elhatározás következménye. Az bizonyos, hogy minden ember valami módon nyomot szeretne hagyni a világban, egy cimarrón-indián szükségét érezte, hogy megírja az életrajzát, egy szárd fiú szintén, holott alig vagy egyáltalán nem volt kapcsolatuk korábban az írott betűvel. De az írást megelőző idők is hordoztak szokásokat, szájhagyományokról tudunk, működnie kell tehát az emberben valaminek, ami a halandó testet túlélni törekszik. Freud szerint az ír s az ember zavart viszonya a valósághoz, de ez az állítás inkább a nagy analitikus zavart viszonyáról árulkodik az írókhoz, az íráshoz, arról nem is beszélve, hogy eközben maga is számos rendkívüli műalkotójává vált. És itt jut el az ember az irodalom és a valóság viszonyához, mert kétségtelen, hogy mindent elkövetünk az élet más-más ábrázolásában, ez már néha valóban zavart is lehet, csakhogy a valóság ezzel egyáltalán nem törődik. Nincs az a modern, bárminek elhíresült irányzat, izmus, amely valamilyen formában ne lenne analóg a valósággal, esetleg egy annak felfoghatatlanul végtelen arcából. Szellemünk csupa feszültség ebben a meghatározott időre kölcsönkapott testünkben, ez a feszültség mindenki számára más utat jelöl ki, aki ír, annak azt. Meneküljünk vissza a kérdés elől: Anacharsis szerint háromféle ember létezik: élő, halott és olyan, aki a tengert járja. Azt hiszem, mi a tengert járjuk. 4. - Nem nagyon vesz részt az irodalmi közéletben, ez visszahúzódó magányos alkatra utal. Ez a csend azonban az írások mondataiban is ott ásít, mi ennek az oka? - Ez a magányosság csak formai. Pontosabban más, az irodalmi közéletben aktívabban mozgó alkotók vitalitását tartom inkább felszíninek, az alkotásban, mint a haldokló, mindenki magára marad. Ez az egyik legszemélyesebb ügy. Az író, ha nem ír, bármit csinálhat, az pótcselekvés, ami kitölti azt az űrt, amely egyik gondolattól kergeti a másik felé. Amellett tehát, hogy a távolság és egyéb külső körülmények akadályoznak az irodalmi közéletben való részvételtől, valójában magam sem érzem igazán annak szükségét. Ha a kezembe veszem Nádast, Mészölyt, Esterházyt, Darvast, Marnot, Garaczit, Barit, velem vannak, valóságosabban, mintha három
órát csevegnénk egymás dicsőségére. Velem szűkölnek Bodor Ádám démonai, együtt vicsorgunk Megyesivel, Váncsával, Guba Zoltánnal és mindenki mással, akit most kihagyok. Olyanokkal találkozom, akikkel beszélni sem tudnék, mivel idegenek, mint Malamud, meghaltak, mint Gottfried Keller, du Gard, Broch vagy akiről semmit mást nem tudok, csak azt, hogy például Oscar Lewisnek hívják, de ő adta a kezembe a Sanchez gyermekeit. A lakás valamelyik sötét zugában mindig ott leselkedik Kafka, Csehov, Dosztojevszkij, ott a felső polcon a franciák, őket egyszerűen nem lehet alsóbb polcra rakni, mert költők. De Petri, Tolnai, Domonkos, Cendrars is ott szoronganak, kevés a hely. Hogy szükséges bizonyosfajta közélet, azt nem vitathatom, bár néha túlzottnak érzem a nyüzsgést, valamiért, a pótcselekvést nem lenne szabad nagyon komolyan venni, ezt okos, megértő, mitöbb, elnéző ügyintézőkre is bízhatnánk. A magánéleti magányosság már az előzőekből levezethető, a talaja ugyanaz, amellett alkati adottság vagy hiány, és jóllehet ahhoz, amit csinálok, állandóan sok emberrel kell érintkezni, szeretni, utálni, élni velük és felismerni az ő magányosságukat is, fennáll az a veszély, hogy időnként az ember elfelejt beszélni. Nem szívesen járok különféle találkozókra, amellett, hogy elismerem, szükség van rájuk, de számomra értelmetlen, hogy egy író az írásról beszél. Ha énekel és táncol, az más, akkor orvost kell hívni. 5. - Mi a véleménye a politikáról? Érdekli-e, részt vesz-e benne? - Különös, hogy erről mindjárt a politika jut eszébe, mert nekem is. Pontosabban az írók és a politika, de maradjunk egyelőre a politikánál. Szeretném azt mondani, hogy nem érdekel, de nem lenne igaz, mint említettem, ideges, nyugtalan és kicsiny ország vagyunk, kell, hogy érdekeljen, mert érzem, nem tehetek mást. De már nem annyira, mint korábban. Most már csak véleményem van, felelősség nélkül. A politikában az a szédítő, hogy benne foglaltatik a hatalom ígérete és ettől mindjárt szennyessé is válhat. Minél alsóbb szinten beavatott valaki, annál siralmasabb a sóvárgása az elérhetetlen iránt. Huszonhárom évig voltam párttag, volt időm végignézni jónéhány szánalmas vergődést, könyöklést, árulást a munkahelytől egy viszonylag magasabb szintig és nem az eszme generálta forradalmi hév roppantotta el sokak gerincét, hanem a hatalom vágya, ha mégoly parányi is. Ez bizonyára manapság is reális veszély úgy a pártok, mint az egyén számára. Ha egy alkotó ember rákanyarodik erre az előtte ismeretlen országútra, valószínűleg elvész az útjelzők és aszfalt-csíkok között, és elsősorban önmaga vesztese lesz. Nincsenek még tapasztalatok, csak egy tény, a világot nem az írók irányítják. A
politikáról általában az a véleményem, mint feltehetően mindenkinek, sokminden rossz, de van egy nagyon fontos dolog: lélegzünk. 6. - Legújabb kötetének címe: Ennyi volt. A könyvet olvasva önként adódnak a kérdések: Valóban ennyi volt? És felesleges volt ennyi is? Ezt egy ember állítja az egyik írásban, de mintha az egész kötet alaphangja lenne. Írásaiban ugyanakkor fellelhető egyfajta líraiság is. - Ez a kötet a maradék elvén szerveződött, ez bizonyára megnehezítette a szerkesztő dolgát, ami nem a szerző mentsége, pusztán magyarázat. Hogy mégis kiolvashatók belőle azok, amiket most kérdőjellel ellátva hallok vissza, annak tulajdonítható, hogy magam is szembesültem azzal a súlyos erkölcsi, anyagi és egzisztenciális összeomlással, ami talán aránytalanul túlkiáltja a többi, más témájú írásokat a kötetben. Azt hiszem azonban, hogy ezt nem igen lehet túldimenzionálni. Amíg a szakmámban dolgozhattam, az írás csak afféle úri passzió volt számomra, amit az irodalmi közvélemény feltehetően hasonló úri passzióból fogadott be, de ez sem nagyon érdekelt, szabad emberként, versekkel rajtoltam, talán innen a líraiság. Ma természetesen más a helyzet. A legfontosabb elveszett, maradt a passzió és már nem is olyan úri. Persze, az ember ötvenen felül már nemigen változtathat a lelkén, úgy gondolom, annak különféle gerillaharcokban is edződött szabadsága megmaradt. De néha kétségtelenül elfogja az embert valamiféle kétely, érdemes? Érdemes, akkor, ha az ember szabad akaratából és örömmel csinálja, de attól tartok, manapság már nem ez a helyzet. Az ember oázisra vágyik, ahol Hajnóczy édesvizű patakot sejtett, ismeretlen nevű fák leveleit látta remegni a nyugati szélben. Ez még nem az. Tar Sándor (Forrás: Tar Sándor hagyatéka, kézirat)
