NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS!
Pszichológia III. Ez az anyag egy összefoglaló, melyet azok készítettek, akik meghallgatták Silo magyarázatait Las Palmas-ban a Kanári-szigeteken 1978 aug. elején.
1.
Katarzis, transzferencia, ön-transzferencia: cselekedet a világban, mint transzferenciális forma
Az impulzusok két körét kell figyelembe bennünk, melyek végül a belső regisztert adják. Az egyik kör az észleléshez kapcsolódik, a megjelenítéshez, a megjelenítés új rögzítéséhez, és a belső érzékeléshez. A másik kör azt mutatja meg nekünk, hogy minden cselekedetnek, melyet a világ felé irányítok van egy belső érzékelése is. A visszajelzés bevitele az, ami lehetővé teszi, hogy tanuljunk, miközben dolgokat csinálunk. Ha nem ragadnánk meg a visszajelzést arról, amilyen mozdulatokat éppen végzünk, akkor sohasem lennénk képesek tökéletesíteni azokat. Az ismétlésen keresztül tanulok meg gépelni a billentyűzetemen. Ez az, hogy rögzítek cselekvéseket a próbálkozás és hibázás által. De csak akkor tudok rögzíteni cselekvéseket, ha végrehajtom őket. Arról, hogy cselekszem, van érzékelésem. Van egy nagyfokú elfogultság, amely néha betör a pedagógia területére is: egy előítélet, amely azt mondja, hogy úgy tanulunk meg dolgokat, hogy egyszerűen gondolkodunk róluk. Természetesen valamit úgy tanulunk meg, hogy a gondolkodás felöl is befogadjuk az adatot. Azonban a a központok mechanikája azt mutatja, hogy akkor mozdulnak meg, ha képek érik el őket, és a központok mobilizálása egy túltöltődés, és ez idézi elő az aktivitásukat a világ felé. Van egy visszajelzés a cselekvés előidézéséről, amely eljut az emlékezetbe és a tudatba is. Ez a visszajelzés az, amely lehetővé teszi, hogy azt mondjuk pl, hogy “Rossz billentyűt nyomtam le” Így érzékelem a pontosságot és a hibát is: ezért folyamatosan tökéletesítem a pontosság érzékelését, és így a gépelés helyes tevékenysége egyre gördülékenyebb és automatikusabb. Egy második körről beszélünk, amely annak a cselekvésnek a regiszterét közvevíti, amit véghez visezk. Egy más alkalommal láttuk a különbségeket azok között a cselekedetek között, amelyeket “ katartikusnak” és amelyeket “transzferenciálisnak” hívnak. Az első alapvetően feszültségek kisütéséhez kapcsolódik. A második lehetővé teszi a belső töltések áthelyezését, a tartalmak integrálását, és a lelki/szellemi energia fejlődési lehetőséginek bővítését. Jól ismert, hogy ahol szellemei tartalmak szigetei vannak, tartalmak, melyek nincsenek kapcsolatban egymással, problémák lépnek fel a tudat számára, például ha valaki egy irányban gondolkodik, mást érez, és végül teljesen mást cselekszik, ilyenkor az az érzékelésünk, hogy a dolgok nem illenek össze, egy olyan érzékelés, ami nem a teljességé. Úgy tűnik, hogy csak ha hidakat fektetünk le a belső tartalmak közé, lesz a pszichés működés integrált és tehetünk néhány lépést előre. Ismerősek nekünk a transzferenciális munkák az Operatív módszereiből. Azzal hogy mobilizálunk bizonyos képeket, és képeket kimondva utazunk az ellenállás pontjaihoz, legyőzhetjük az ellenállásainkat. Az ellenállások legyőzésével energiát szabadítunk fel, és ezt a töltést új tartalmakba irányítjuk. Ezek az áthelyezett töltések (amelyekkel a transzferencia utáni feldolgozáskor dolgozunk) képessé teszik az alanyt arra, hogy integrálja belső tája, belső világa néhány területét. Tudunk ezekről a transzferenciális technikákról, és másmilyenekről is, mint pl az öntranszferencia, ahol nincs szükség egy külső vezető tevékenységére, inkább az ember magát tudja vezetni bizonyos képekkel, melyeket korábban meghatároz a jelentésükkel együtt. Ismerjük ezt a cselekedetet, és nem csak a képek működése, melyet már említettünk, tud előidézni transzferenciális és öntranszferenciális jelenséget. Az egyik fajta cselekvés nem less olyan mint a másik. Lesznek cselekedetek, melyek lehetővé teszik a belső tartalmak integrálását, és lesznek borzasztóam dezintegrált cselekedetek. Néhány cselekvés olyan súlyos bánatot okoznak, megbánást és belső megosztottságot, olyan mély szorongást, hogy az ember soha többé nem akarja megismételni. És mégis ezek a cselekedetek szorosan összekötve maradnak a múlttal. Még akkor is ha valaki sosem ismétli meg ezt a jövőben, továbbra is nyomást fog rá gyakorolni a múltból. Vannak olyan cselekedetek, amelyek a belső egység érzetét adják, és vannak melyek a szétesés érzetét. Ha valaki annak a fényében tanulmányozza világban való cselekvés kérdését, amit tudunk a katartikus és transzferenciális eljárásokról, akkor sok dolog a tudat
1
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! tartalmainak integrálása és fejlesztése témájával kapcsolatban sokkal tisztább lesz. Visszatérünk még ehhez, miután vetünk egy gyors pillantást pszichológiánk általános sémájára.
2. A psziché integrált működésének sémája Mi úgy mutatjuk be az emberi pszichét, mint az apparátusok és impulzusok egyfajta integrált körét, melyben bizonyos apparátusok (melyeket “külső érzékeknek” hívunk) a külvilágból érkező impulzusok receptorai. Vannak más apparátusok, melyek a belső világ impulzusait fogják fel, mint - a belső test -, melyeket “belső érzékeknek” nevezzük. Ezek a belső érzékek, melyek sokfélék, nagy jelentőséggel bírnak számunkra és ki kell hangsúlyoznunk, hogy a naiv Pszichológia nem túl sokat mond erről. Vannak más apparátusok is, mint pl. a memória, amely felfog minden jelet melyek az alanyhoz belülről vagy kívülről érkeznek hozzá. Más apparátusok a tudat szintjeit szabályozzák és végül vannak válaszadó apparátusok. Mindezek az apparátusok a működésük során egy központi rendszer által irányítottak, melyet „tudatnak” nevezünk. A tudat kapcsolja össze és koordinálja az apparátusok működését, de ezt egyfajta impulzusok rendszerének köszönhetően teszi. Az impulzusok vándorolnak az egyik apparátustól a másikig. Az impulzusok melyek hihetetlen sebességgel vándorolnak a körben1; impulzusok, melyek lefordítódnak, deformálódnak, transzformálódnak és minden esetben nagyon finoman differenciált dolgokat eredményeznek, ezek a tudat jelenségei. Az érzékek, melyek folytonosan mintát vesznek a külvilág és a belső világ történéseiből, folyamatos aktivitásban vannak. Egyetlen érzékszerv sem marad aktivitás nélküli. Még akkor is, ha valaki alszik, ha be van csukva a szeme, még akkor is a szemek mintát vesznek arról a „sötét függönyről”; a fülek felfogják a külvilágból érkező impulzusokat, és ugyanez történik mind az 5 klasszikus érzékkel. De a belső érzékek is mintát vesznek a belső test történéseiről. Érzékek, melyek adatokat gyűjtenek a vér pH értékéről, lug-, só- és savtartalmáról; érzékek, melyek az artériák nyomását mérik vagy a hőmérsékletet. A hőt és nyomást érzékelő2 és más érzékek folyamatosan veszik az információkat arról, hogy mi történik a test belsejében, míg ezzel párhuzamosan a külső érzékek pedig azt fogják fel, hogy mi történik a testen kívül. Minden jel, melyet valamely belső érzék felfog eljut a memóriába és a tudatba. Még pontosabban, ezek a belső testbeli szignálok és minden összegyűjtött minta párhuzamosan jut el a memóriába és a tudatba (a tudat különböző szintjeihez, melyek ezeknek a szignáloknak a minőségétől és intenzitásától függően vannak szabályozva). Vannak nagyon gyenge szignálok, érzékelési küszöb alattiak vagy az érzékelhetőség határának küszöbe felettiek. Másrészről vannak olyan jelek, melyek kibírhatatlanok, pontosan azért, mert ezek túllépik a tolerancia határait. Ezen határon túli impulzusok elvesztik az azon érzékhez tartozó egyszerű érzékelésbeli minőségüket, és egy homogén, az érzékszervtől független, fájdalmas érzékeléssé válnak. Vannak más impulzusok, melyeknek el kellett volna jutniuk a memóriába, a tudatba, de mégsem, mert egy megszakítás (félbeszakítás) lépett fel a külső vagy belső érzékszervben. Az is megtörténik, hogy egy-egy impulzus nem éri el a tudatot, nem a receptorban (az érzék felfogásában) történt törés miatt, hanem mert bizonyos szerencsétlen jelenségek blokkolást okozotak a kör bizonyos pontján. Ezt jól illusztrálja a „szomatizációként” ismert vakság. A szem működik, az optikai idegek működnek és a látókéreg is rendben van, stb. Minden rendben működik a körben és mégis az alany vak, és a vaksága nem szervi eredetű, hanem 1 a körben – ez az integrated circuit -re vonatkozik, melyet az elején említ. 2 thermoceptors, baroceptors
2
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! egy pszichikai probléma amivel szembesült. Mások süketek vagy némák, és minden rendben működik a körben, ami az érzékelés helyét és kapcsolódásait illeti… de valami blokkolja az impulzusok útját. Ugyanez történhet azokkal az impulzusokkal is, melyek a test belsejéből származnak, és ezt nem lehet olyan könnyen érzékelni, de nagy jelentősége van, mert megeshet, hogy számos, a test belsejéből jövő impulzus „feledékenységéről” van szó - csak, hogy nevet adjunk ezeknek. A leggyakoribb az a fajta anesztézia, mely a szexuális impulzusokkal kapcsolatos, ezért sok ember nem detektálja megfelelően abból a pontból származó jeleket, bizonyos pszichikai probléma miatt. Amikor blokkolódás történik és a jelet nem észleli az a valaki, melynek el kellett volna jutnia a tudatban (akár mert a figyelemnek ez van a központjában akár tudattalanul), akkor erőteljes torzuláson esik keresztül az impulzus vagy csak nem érkezik meg. Amikor egy impulzus akár külső, akár belső érzékszervből ered nem jut el a tudathoz, akkor az megpróbálja újra összetenni azt, és annak hiányát úgy pótolni, hogy „kölcsönvesz” impulzusokat a memóriából, ezzel kompenzálva a stimulust, amivel dolgoznia kellett volna. Amikor egy külső vagy belső érzékelési hiba miatt vagy blokkolódás miatt nem jut el az impulzus, akkor a memória szolgáltat egy sor impulzust, megpróbálva ezzel kompenzálni. Amikor ez sem történik meg, akkor a tudat megpróbál felfogni egy regisztert saját maga. Ez a fura művelet, amit a tudat csinál olyan, mintha egy kamera működne tükrök előtt, és most minden úgy látszik, mint egy kép a tükör tükörképének a tükörképében, stb; a képek megsokszorozódva jelennek meg, és a tudat a saját tartalmait dolgozza fel, gyötri vele magát, megpróbálva impulzusokhoz jutni onnan, ahol azok nincsenek. Ez a megszállott jelenség kicsit olyan, mint egy videokamera egy tükör elött. Ahogyan a tudat kompenzál azáltal, hogy máshonnan próbál impulzusokat szerezni, ugyanígy, amikor a külső vagy belső impulzusok túl erőteljesek a tudat védekezik azáltal, hogy kikapcsolja az érzékelést, mintha lenne egy biztonsági szelepe. Azt is tudjuk, hogy az érzékszervek folyamatosan működnek. Amikor alszunk, akkor az érzékek, melyek a külső zajokat követik nyomon lecsökkentik a befogadóképességük határait; így sok dolog, amit ébren érzékelnénk nem jut el többé hozzánk, ha az ingerküszöb lecsökken, annak ellenére, hogy ugyanaz az inger jutott el hozzánk. És normálisan az érzékszervek csökkentik vagy növelik a befogadóképességüket a háttérzajoktól függően, melyek akkor körülvesznek minket. Természetesen, ez az érzékszervek normális működése, de amikor a jel irritáló és az érzékszervek nem tudják kizárni az impulzust függetlenül az alacsony vagy magas befogadóküszöbtől, akkor a tudat kikapcsolja az érzékszervet. Képzeljünk el egy személyt, aki elszenvedi a külső érzékek irritációját. Ha a város zaja túlságosan megnövekszik, ha a vizuális stimulusok megnövekszenek, ha a külső világból érkező információk túlnövekszenek, akkor egyfajta reakció jön létre abban a személyben. Az a személy akkor megpróbálja kikapcsolni a külső érzékszerveit és „befelé fordulni”. A belső testbeli impulzusainak köszönhetően elkezdi kikapcsolni a külső érzékszerveit a tudat olyan folyamatában, melyet „elidegenedésnek” nevezhetnénk. De amiről szó van nem olyan drámai – csak arról van szó, hogy befelé fordul, amikor megpróbálja kizárni a külső zajokat. Ebben az esetben, ez a személy, aki megpróbálta lecsökkenteni a az érzékszervi zajokat nem mást fog tapasztalni, mint a belső impulzusok megnövekedését; mert ahogyan létezik a külső és belső érzékelések befogadóhatárainak a szabályozása, ugyanúgy a belső érzékek kompenzálhatják a külső érzékeket. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy amikor a tudat szintje csökken (az alvás irányába), a külső érzékszervek lecsökkentik a befogadóképességüket, megnövelve a belső érzékszervek befogadóhatárainak az érzékelését. Fordítva pedig, amikor a tudat szintje növekszik (az ébrenlét felé), a személy elkezdi csökkenteni a belső érzékszervek befogadóhatárait és a külső érzékszervek befogadóhatárai pedig kitárulnak. De megeshet
3
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! akár ébrenlétben is, ahogy az előző példából láttuk, hogy a külső érzékelések csökkennek és a személy egy „menedék” helyzetbe kerül – amit a világ zajai okoztak benne. Folytassuk a nagy blokkolódások leírásaival. Megfigyeljük a memória működését az impulzusok befogadásával szemben. A memória mindig elfogja az adatot3, és ily módon egy szubsztrátum4 formálódott egészen kis gyerekkortól kezdődően. Erre a szubsztrátumra alapulva szerveződik a memória progresszíven felhalmozódó összes többi adata. Úgy tűnik, hogy az élet első pillanatai a meghatározóak, nagymértékben meghatározzák az elkövetkező folyamatokat. De az ősmemória hozzáférhetősége egyre erőteljesebben távoli a tudat számára az ébrenléteben. A szubsztrátumra épülve halmozódnak fel az aktuális adatok egészen addig, míg el nem érjük a mai napot. Képzeljük el annak a nehézségét, hogy felidézzük a memória nagyon régi tartalmait, melyek a tudat alapjaiban nyugszanak. Nehéz oda eljutni. „Szondákat” kell küldeni oda. Még tovább menve, a szondák, melyeket küldünk néha ellenállások miatt elutasítódnak. Hogy eredményes legyen ez, meglehetősen összetett technikákat kell alkalmazni, hogy ezek a szondák össze tudják gyűjteni a mintáikat a memóriából, azzal a szándékkal, hogy újrarendezzék azokat a tartalmakat, melyek néhány szerencsétlen ok miatt gyengén illettek egymáshoz. Vannak más apparátusok is, mint például a központok, melyek olyan műveletek hajtanak végre melyek jelentősen egyszerűbbek. A központok képekkel dolgoznak. A képek a tudatból eredő impulzusok, melyek a hozzájuk kapcsolódó, megfelelő központokban lépnek működésbe és ezek a központok mozgatják a teste a világ irányába. Ismeritek az intellektuális, az érzelmi, a motorikus, a szexuális és a vegetatív központok funkcióit, és tudjátok, ahhoz, hogy bármelyik működésbe lépjen az kell, hogy a megfelelő, ahhoz a központhoz tartozó kép aktivizálódjon. Az is megeshet, hogy a töltés, a működtetési intenzitás elégtelen. Ebben az esetben a kérdéses központ csak gyengén reagálna. De megeshet az is, hogy a töltés túlfokozott és ekkor egy nem megfelelő működés lépne fel abban a központban. Másrészről, ha ezek a központok – melyek szintén állandó mozgásban vannak és a többivel együtt egy struktúrában működnek – töltéseket mobilizálnak a világ felé akkor elvesznek energiát a szomszédos központoktól. Valakinek olyan problémája van, hogy az az intellektuális rugalmatlanságában nyilvánul meg, de valójában érzelmi természetű a problémája. Vagyis azok a képek, melyek az intellektus mozgékonyságával vannak kapcsolatban hozzájárulnak a tartalmak újrarendezéséhez; azonban, az érzelmi probléma nem orvosolható a szertelen képek újrafeldolgozása által vagy a fantáziaképek „felkavarása” által. Ha ez a személy ahelyett, hogy átadja magát az álmodozásainak és inkább felkelne és mozgatná a testét, működtetve a motorikusságát, akkor ez elszívná az érzelmi központ negatív töltéseit és a helyzet megváltozna. Azonban, általában az emberek a központokat az intellektuális központból próbálják irányítani és ez számos problémát von maga után, mert ahogy azt máshol már megtanultuk, a központok „alulról” irányítódnak (ahol több energia van és ami gyorsabb) és nem „felülről” (ahonnan a pszichikai energia az intellektuális feladatokra van felhasználva). Röviden, a központok struktúrában működnek; a központok ahogyan az energiájukat a világ felé irányítják, elszívnak energiát a többi központtól. Néha egy központ túltöltött lesz, és ahogy a potenciálja túlcsordul, a többi központot energetizálja. Ezek a túlcsordulások nem mindig negatívak, mert ugyan az egyik fajta túlcsordulásban valaki felbőszült és dühös lesz, egy másikban lelkes és örömteli és az érzelmi központ ilyenfajta energetika túlcsordulása végül is nagyon pozitívan hathat az összes központra. Másrészről, néha komoly hiányosság keletkezik, egy nagy üresség, egy nagy elszívódás az érzelmi központtól. A személy elkezd dolgozni a negatívval az érzelmi központban. Egy képpel illusztrálva, olyan ez, mint egy „fekete lyuk” az érzelmi központban, ami magába szív 3 capture the data – elkapja/elfogja az adatot vagy eltárolja az információt. 4 substratum – valami, ami alapul szolgál a későbbiekhez.
4
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! minden anyagot, leszűkíti a teret és mindent elnyel. A barátunk depressziós lesz; a gondolatai sötétek lesznek és a motorikus potenciálja – akár a vegetatív potenciálja is lecsökken. Kicsit jobban dramatizálva, azt mondhatjuk, hogy még a vegetatív védekezőképessége is csökken, és így elgyengül számos válasza, amit a szervezete adna; a teste hajlamosabb a betegségekre. Minden apparátus a tudat szintjeitől függően nagyobb vagy kisebb intenzitással működik. Ha a barátunk ébrenléti állapotban van, akkor ébren van, nagyon különböző dolog történik, mint mikor alszik. Természetesen nagyon sok közbülső állapot és szint létezik. Van egy közbülső állapot, a félálom ami az ébrenlét és az alvás keveréke. Az alvásnak is vannak különböző szintjei. A paradox alvás – alvás képekkel – nem ugyanaz, mint a mély, vegetatív alvás. Ebben a mély, vegetatv alvásban a tudat nem fogad be adatot – legalábbis nem a központi területén. Ez egy olyan alvás, ami a halálhoz hasonlítható, ami gyakran megtörténhet, és ha ébredéskor nem haladunk át a paradox alvás állapotán, akkor az a benyomásunk, hogy kevesebb idő telt el, mint gondoltuk volna. Olyan, mintha az idő nem haladt volna, mert a tudat ideje relatív, a benne végbemenő jelenségektől függ; vagyis, ha nincs jelenség a tudatban az idő nem telik. Az ilyenfajta alvásban, ahol nincsenek képek a dolgok túl gyorsan történnek. De ez nem teljesen van így, mert amikor valaki lefekszik aludni, és alszik egy pár órán át, ami valójában történik az az, hogy ciklusok sok-sok pillanati mennek végbe. Ezért az a valaki áthalad a paradox alvás állapotán, aztán a mély alvás állapotán, utána megint paradox alvás, majd mély alvás, stb. Ha felébresztenénk, amikor a mély alvás állapotában van, ahol nincsenek képek (amit ellenőrizhetünk az EKG vagy REM5nek köszönhetően) nem emlékezne semmilyen képre sem, amelyek a paradox alvás állapotában voltak (amikor is megfigyelhető az alvó szemhéja mögött a szem gyors mozgása - REM); azonban, ha akkor ébresztenénk fel, amikor képekkel álmodik, valószínűleg emlékezne az álmára. Másrészről, annak akit felébresztettünk úgy tűnne, hogy kevesebb idő telt el, mert nem emlékezne mindenre, ami a mély álom különböző ciklusaiban történt. A tudat alacsony szintjein, mint például a paradox alvás állapotában történik az, hogy a testen belüli impulzusok a legkönnyebben működnek; ugyanitt működik a legintenzívebben a memória is. Az történik, hogy amikor alszunk a kör6 megújítja, helyreállítja magát – az alvás állapotát használja fel erre, nem csak azáltal, hogy kiüríti a mérgező anyagokat, de transzferálja a töltéseket is, a tudat tartalmainak a töltéseit, olyan dolgokat, amik a nap folyamán nem teljesen tudtak a helyükre kerülni. Az alvás alatti munka intenzív. A test pihen, de a tudat által végrehajtott intenzív munka folyik. A tartalmak újrarendeződnek, a film visszapörgetődik és újra lejátszódik, új módon osztályozva és helyrerakva a nap során végbement érzékeléseket. A nap során egy nagy adag rendezetlen érzékelés halmozódik fel, mert az ingerek sokfélék és disszonánsak. Következésképpen alvás alatt egy különleges rendezés megy végbe. A dolgok egy nagyon korrekt módon osztályozódnak. Természetesen az a benyomásunk, hogy a dolgok épp fordítva vannak, hogy a nappali érzékeléseink nagyon is rendezettek és alvás alatt pedig összevisszák. Valójában a dolgok lehetnek jól rendezettek, de az érzékelések ezekkel a dolgokkal kapcsolatban meglehetősen véletlenszerűek, esetlegesek, míg alvás állapotában azok mechanizmusaival újrafeldolgozza az adatokat és azokat a megfelelő „indexbe helyezi”. Az alvás nem csak ezt a különleges funkciót látja el; emellett, megpróbálja újra összeállítani azokat a pszichikai helyzeteket, melyek nem oldódtak meg. Az alvás megpróbálja a töltéseket egyik helyről a másikra irányítani, ezáltal katartikus kisüléseket eredményezve, ha túlzott feszültségek vannak jelen. Az alvás alatt sok töltéssel bíró probléma oldódik meg; mélyreható kisülések történnek. De szintén alvás közben történik az áthelyeződés7 is, olyan töltéseké, melyek egyik tartalomtól a másikig terjedtek, és ezektől megint más tartalmak felé, egy nyilvánvalóan 5 REM – Rapid Eye Movement; a szemgolyó mozgását vizsgálja, ami a képeket követi. 6 circuit – még mindig az “integrated circuit” -ről van szó. 7 transference – energetikai töltések áthelyeződése, transzferencia
5
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! energetikai szétszóródást eredményező folyamatban. Nagyon sokszor, egy gyönyörű álom után az emberek azt az érzékelést tapasztalják, hogy valami „a helyére került”, mintha egy empirikus transzferencia történt volna, mintha az álom transzferenciát hajtott volna végre. De vannak „súlyos” álmok is amiből azzal az érzéssel ébredünk, hogy egy belső folyamat nem megfelelően asszimilálódott. Az álom megpróbálja újrafeldolgozni a tartalmakat, de sikertelenül, és az alany egy nagyon rossz érzékeléssel jön ki abból a szintből. Természetesen, az alvás mindig megpróbálja helyretenni a pszichét. 3. A tudat és az Én Mit csinál a tudat, míg az apparátusok fáradhatatlanul dolgoznak? A tudatnak,a különféle funkcióinak és aktivitásainak van egyfajta „igazgatója”, melyet „Énként” ismerünk. Nézzük ezt meg a következőképpen: valahogy én felismerem magamat, ami az emlékezetnek köszönhető. Az én Énem az emlékezeten alapul és bizonyos belső impulzusok felsimerésén. Van egy elképzelésem magamról, mert felismerem bizonyos belső impulzusaimat, melyek mindig egy jellegzetes belső érzelmi tónushoz kapcsolódnak. Nemcsak az emlékeim és az önéletrajzi adataimalapján ismerem fel magamat, hanem az én egyedi érzésem alapján, az alapján, ahogy egyedi módon érzek és értek meg dolgokat. Hol lenne az én, ha elvennék az érzékeket? Az én nem egy oszthatatlan egység, hanem összessége és strukturálása a memóriából és az érzékszervekből érkező adatoknak. Néhány 100 évvel ezelőtt egy gondolkodó megfigyelte, hogy tud gondolkodni a saját gondolatairól. Aztán felfedezte az Én egy érdekes tevékenységét. Nem a dolgokra való visszaemlékezést vagy azt, hogy az érzékek ellátják információkkal. Sőt ez az úriember, aki felismerte ezt a problémát nagyon elővigyázatosan próbálta leválasztani az érzékektől érkező adatokat és a memóriából érkező adatokat, és azt próbálta, hogy a redukció végén a gondolkodáról való gondolat maradjon. Mindennek nagy határsa volt a filozófia fejlődésére. De minket most az Én pszichológiai működése érdekel. Azt kérdezzük: „Tud-e működni az én, ha elvesszük az emlékezet és az érzékek adatait?”. Vizsgáljuk meg ezt a pontot tüzetesen. Azoknak a cselekvéseknek az egésze, melyekben a tudat önmagáról gondolkodik, belső érzékelésektől függ. A belső érzékszervek adatokat szolgáltatnak arról, hogy mi történik a tudat tevékenységeiben. A tudatnak saját identitásáról való érzékelését az érzékekből és a memóriából származó adatok adják, plusz egy különös konfiguráció, mely a tudatnak az identitás és az állandóság illuzióját adja folyamatos változások helyett, melyek benne történnek.Az állandóságnak és az önazonosságnak ez az illuzórikus konfigurációja az Én. Engedjetek meg néhány megjegyzést a szenzoros deprivációs kamrában végzett kisérletekről. Valaki belép a kamrába és elmerül a vízben, amely mondjuk kb. 36 fokos (egy olyan fürdőről van szó, ahol a környezet hőmérséklete megegyezik a bőr hőmérsékletével). A kamra légköre ellenőrzött, hogy biztosítva legyen hogy testnek azok a részei, amelyek kint vannak a víz fölött nedvesek maradjanak és a hőmérsékletük megeggyezzen a folyadékéval. Minden környezeti hang, illat és fény inger el van nyomva. AZ alany elkezd lebegni a sötétben, és hamarosan elkezd különleges jelenségeket megtapasztalni: az egyik keze mintha nagyon megnyúlna, és elveszti a teste határainak érzékelését. De valami furcsa dolog történik, ha egy kicsit lecsökkentjük a környezeti hőmérsékletet a kamrán belül. Ha néhány fokkal csökkentjűk a folyadék hőmérsékletéhez képest a külső hőmérsékletet, az alany a fején s a mellkasán keresztül elkezdi érezni, hogy „létezik”. Bizonyos pillanatokban az alany azt kezdi tapasztalni, hogy az Énje nem a testében van, hanem kívül. Az Énnek ez a rendkívüli térbeli érzékelése pontosan amiatt történik, hogy módosultak a bőrön keresztül érkező impulzusok bizonyos pontokon (az arcon és a mellkason), míg a többi rész teljesen differenciálatlan. Ha a folyadék és a kamra hőmérsékletét megint azonossá tesszük, másfajta jelenségek lépnek fel. A külső érzékszervi adatok hiányában az emlékezet kezd el adatfolyamokat indítani, hogy kompenzálja ezt a hiányt, és nagyon régi emlékek is előjöhetnek. A leg figyelemreméltóbb, hogy ezek az adatok a memóriából néha nem úgy jelennek megmint normális esetben mikor visszaemlékezünk képekre az életünkre, hanem ezek a fejen kívül jelennek meg. Mintha az emlékeket kívül látnánk, mint ahogy a hallucinációk is kivetülnek, egy külső képernyőn. Természetesenaz embernek nincs sok elképzelése arról, hogy hol ér véget a teste, így nioncs sok vonatkozási pont ahhoz, hogy hol
6
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! helyezkednek el a képek. Úgy látszik, hogy az Én működése erősen módosult. AZ Én működésének egyfajat módosulása következett be a külső érzékek egyszerű megvonása által. 4. Visszafordíthatóság és a tudat módosult jelenségei Ebben a sémában, melyet most még egyszer leírunk, a tudat apparátusa visszafordíthatósági mechanizmusokkal működik. Más szavakkal: tudok észlelni egy hangot mechanikusan, akaratlanul és oda is fordulhatok figyelemmel az inger forrásához. Ez utóbbi esetben a tudatom affelé tendál, hogy aktiviásának irányát az ingerforrás felé irányítsa. Az érzékelés nem ugyanaz,mint az appercepció. Appercepció = figyelem + észlelés. Így van ez az emlékeknél is, emlékezni nem ugyanaz, miközben a tudat passzívan kapja az ingereket, és más az, amikor felidézek valamit, mert a tudatom a memória felé fordul. Ilyenkor válogat és elvet dolgokat, szelektál. Ez a visszafordíthatósági mechanizmus attól függően működik, hogy milyen világossági szinten van a tudat abban a pillanatban. Tudjuk, ahogy esik a szint, egyre nehezebb szándékosan az ingerforrások felé fordulni. Olyankor az impulzusok és az emlékek ráerőltetik magukat a tudatra, erős a szuggesztív erejük és elkezdik irányítani a tudatot. A tudat védtelen, és arra korlátozódik, hogy impulzusokat fogadjon. Csökken a figyelem szintje, csökken a kritikai képesség, az önkritikáé és a visszafordithatóság is, annak minden következményével együtt. Ez nem csak a tudati szintek esésekor történik így, hanem akkor is igaz, amikor a tudat megváltozott állapotban van. Ne keverjük össze a szinteket az állapotokkal. Az éber szintnek is vannak különböző állapotai: passzív, módosult, figyelmes. Minden szintnek különböző állapotai vannak. Pl. a paradox alvásnak (REM, amikor az EEG hasonló, mint a figyelmes ébrenlétnél, a ford. megj.) is különböző állapotai vannak: alvajárás, módosult, nyugodt. A visszafordíthatóság csökkenhet a tudat apparátusaiban és nem azért, mert alacsonyabb szinten van, hanem mert módosult állapotban van. Pl. az ember ébren van, de bizonyos körülmények miatt erős hallucinációi vannak. Úgy észlel jelenségeket, mintha azok a külvilágban lennének, pedig csak kivetíti pket. Mint amikor az ember ki van téve a mélyálombeli álomszerű jelenetek szuggesztív erejének. Mindazonáltal alanyunk éber, nem alszik. Vagy pl. magas láz, drog, részegség is azt eredményezik, hogy abnormális jelenségek bukkannak fel, anélkül,hogy az éber tudat szintjét elvesztenénk. Az alany tudata azonban módosult állapotban van. Ezek a módosult tudati állapotok nem ölelnek fel mindent, csak a visszafordíthatóság bizonyos aspektusait érintik. Pl. egy ébren lévő ember néhány apparátusában van blokkolva a visszafordíthatóság szempontjából. Minden jól működik, a napi aktivitások, ez egy átlagos személy. Minden remekül működik...egy pontot kivéve. Ha ezt a pontot megérintik, akkor az alany elveszti a kontrollt. Ez a visszafordíthatóságnak egy blokkolt pontja. Ha ezt a pontot megérintik, csökken a kritikai és önkritikai képesség, eltűnik az önkontroll, és furcsa belső jelenségek veszik át a tudat fölött az irányítást. De ez nem olyan dramatikus, ez mindenkinél van, így vagy úgy mindenkinek vannak problémái a visszafordíthatósági mechanizmusok néhány aspektusával. Senki sem uralja az összes mechanizmusát. Ilyenkor néha az én nem annyira irányító, amikor a visszafordíthatóság befolyásolva van, amikor rosszul működnek különböző apparátusok a pszichében. Ezért is érdekes a csendkamra, mert megérthetjük, hogy nem a tudat szintjének a leeséséről van szó, hanem az impulzusok elnyomásáról, melyeknek el kellene érnie a tudatot. És itt megváltozik az „ÉN” elképzelése saját magáról. Elvesztjük az „ÉN”-t. Ilyenkor elveszik a visszafordíthatóság, a kritikai érzék és kompenzáló hallucinációk lépnek fel. A csendkamra megmutatja, mi történik, ha a külső érzékek megszűnnek. De igazán érdekes dolgok akkor történnek, ha az összes érzékelési vonatkozást megszüntetjük. Néha a belső érzékszervekből nem érkezik elegendő impulzus. Ez az anesztézia. Ez valami blokk, a jeleknek meg kellene érkezniók, de valami miatt nem érkeznek meg. Az alany egy vákumba kerül, az „ÉN”-je torzul, és a visszafordíthatóság néhány aspektkusa blokkolódik. Az én túl sok inger miatt módosulhat, vagy az ingerek hiánya miatt. Ha az igazgatónk, az „ÉN” szertefoszlik, akkor eltűnnek a visszafordíthatósági mechanizmusok is. Másrészről az „ÉN” a cselekedetek irányányításakor használ egy teret, és attól függően, hogy hol helyezkedik el ebben a térben az „ÉN” ,attól függően változik az impulzusok iránya. Ez a
7
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! megjelenítés tere (reprezentáció tere), ami nem ugyanaz, mint az észlelés tere (percepció tere). Ebben a térben (ahonnan az „ÉN” folyamatosan veszi a próbákat), folyamatosan helyezkednek el impulzusok és képek, és attól függően, hogy egy kép milyen mélységben vagy a reprezentációs tér mely szintjén keletkezik, különböző válaszok fognak jönni. Ahhoz, hogy megmozdítsam a kezem, elképzelem a kezemet vizuálisan, mintha kívülről látnám a kezet. Elképzelem, ahogyan elindul egy tárgy felé, melyet el akar érni, de ez nem elég ahhoz, hogy a kezem valóban megmozduljon. Ez az extrém módon vizualizált kép nem egyezik meg azzal a képpel, mely ahhoz szükséges, hogy a kezem megmozduljon. Hogy ez megtörténhessen, másfajta képeket kell használnom - cenesztetikus és kinesztetikus képek. Előfordul, hogy hirtelen hibát ejtek a kép fajtáját és helyzetét illetően, ennek lehet „trauma” (korábban gyakran használták ezt a szót az emberek) az oka. És aztán amikor fel akarok állni a székről, melyen ülök – hibásan helyezem el a képet a reprezentációs térben, vagy össze vagyok zavarodva és nem jó típusú képet választok. Mi történik ilyenkor velem? Jeleket küldenék ki, látnám magamat, ahogyan felkelek a székből, de nem a megfelelő cenesztetikus és kinesztetikus képek kapcsolódnak ehhez, melyek aztán megmozdítanák a testet. Ha hibásan helyezem el a képet, vagy nem jó típusú képet választok, lehet, hogy a testem nem reagál és mozdulatlan marad. Ezzel szemben előfordulhat, hogy egy ember, aki egy „trauma” miatt meg van bénulva, és nem tudja elhelyezni a képet helyesen, de éri egy erős érzelmi hatás, (pl. sámán, vagy egy vallásos kép), egy erős érzelmi cenesztetikus érzékelés hatására helyreállítja a kép korrekt helyét és a cenesztetikusan megfelelő képet helyesen érzékeli. Ez egy eléggé impresszív esemény, ha valaki ilyen furcsa külső ingerek eredményeként megszünteti a bénulását és elkezd járni. Ez megtörténik, ha sikerül kapcsolatba lépni a helyes képpel. Ez egy deszomatizáció. A képek témájának nagy jelentősége van. Itt van a mi énünk, aki lődözi a képeket. És mindig, amikor egy kép, mely kilövődik a megjelenítés terébe, akkor egy központ megmozdul, elindít egy tevékenységet a világ felé vagy a test belseje felé. Pl. a vegetatív központ a test belseje felé indít el tevékenységeket, nem a külső motorika felé. Az az érdekes ebben a mechanizmusban, hogy ahogyan egy központ elindít egy tevékenységet, a belső érzékek mintákat gyűjtenek, hogy pl. amikor megmozdítom a kezemet, akkor van arról egy elképzelésem, hogy mit csinálok. Ez nem egy ideából, hanem egy konkrét cenesztetikus érzékelésből jön, mert ahogy mozgatom, úgy érzékelem is ezt a mozgást. Ezért tudom korrigálni a mozgást, míg el nem érem a tárgyat. Gyerekként ez könnyebb, mert nincs emlékezete, meg motorikus tapasztalata, hogy kontrollált mozdulatokat végezzen. Korrigálhatom a mozdulataimat, mert minden eges mozgásról, melyet végzek, megfelelő jelzést kapok. Ez persze gyorsan történik, folyamatos feedback közben és így tanulunk. Csinálok valamit, majd jön egy visszajelzés, amire lehet, hogy más apparátus is beindul. Létezik motorikus emlékezet, pl. vannak, akik jobban tanulnak, amikor sétálnak vagy beszélget két ember, megszakítják a beszélgetést, majd nem emlékeznek, hol hagyták abba, de ha visszatérnek ugyanarra a pontra, akkor eszükbe jut. És tudjátok, ha elfelejtetek valamit, és aztán megismétlitek a mozdulatot, melyet a felejtés előtt csináltatok, emlékezhettek az egész sorra. Ez egy bonyolult visszacsatolási folyamat. Sok embernek a klasszikus pszichológiában minden végetér, amikor egy cselekvés véget ér. Pedig akkor kerül be egy körbe, ami belső folyamatláncokat indíthat el. Tehát az apparátusainkkal dolgozunk, melyeket egy komplex impulzusrendszer segítségével összekötünk egymással. Ezek az impulzusok deformálódnak, átalakulnak, másokat más impulzusok helyettesítenek. Így pl. egy a karomon mászkáló hangyát gyorsan felismerek. De pl. egy hangya a karomon álmomban egészen más, mint ébrenlétben. Az impulzus deformálódik, átalakul, lefordítódik, így aztán számos asszociációs lánc keletkezhet, attól függően, hogy ebben a pillanatban milyen az aktív szellemi nyom. Hogy még egy kwicsit komplikáljuk a dolgokat, megjegyzem, ha a karom rosszul fekszik, és máshova rakom. Ha azonban alszom, és a karom rosszul fekszik, a tudatom a bejövő impulzusok összegét felfogja, lefordítja, deformálja és sajátos módon köti össze őket. Lehet, hogy egy méhrajt képzelek el, mely megtámadta a karomat és ezek a képek egy töltést visznek át a karomra,mely elhárító mozdulatot tesz (és ezáltal kényelmesebb testhelyzetbe helyezem magam), én pedig alszom tovább. Ezek a képek azért vannak, hogy egészen pontosak legyünk, hogy tovább tudjunk aludni. Az
8
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! impulzusoknak ez a lefordítása és deformálódása a szintek tehetetlenségét szolgálják. Ezek az álomképek a szintek védelmét szolgálják. Sok belső inger van, melyek az alvás közben jeleket küldenek ki. Aztán amikor paradox alvás van, akkor ezek az impulzusok mind lefordítódnak képpé. Pl. valakinek van egy mély zsigeri feszültsége (belül van, tehát nem kéz), mi fog történni? Ugyanaz, ami a kar esetében, csak belül. A zsigeri feszültség küld egy jelet, ami lefordítódik egy képpé. Vegyünk egy egyszerűbb dolgot: a test belsejében lévő irritáció jelet küld, mely képpé fordítódik. Aki álmodik, egy nagy tűzben látja magát, ha ez a jel túl erős, akkor a „tűz” át fogja törni a szint tehetetlenségét, ekkor az alany felébred, és bevesz egy savlekötőt, vagy fennmarad a szint tehetetlensége és mindenféle elemeket kapcsol a tűzhöz, amik a helyzet megoldását segítik. Tehát ha álmomban eloltom a tüzet, akkor ezzel lazítok is ténylegesen a gyomromban. Az álmokban különböző belső feszültségek impuzusait fogadjuk folyamatosan. Ezek lefordulnak képekké, és ezek mozgatják a vegetatív központot, ami válaszokat ad ezekre a belső feszültségekre. Tehát a mély feszültségek kiküldik a jeleket, és a képek befele pattannak vissza, hogy megfelelően ellazítsák, kitágítsák a feszültségeket, mely kiváltotta ezeket. Pl. amikor az alany kisfiú volt, sokkot kapott. Valami nagyon mélyen hatott rá, amit látott, a külső izmai összehúzódtak, néhány mély izomterület is összehúzódott, amikor erre emlékszik, akkor ez újra megtörténik. Amikor ez az emlék összekapcsolódik más képekkel (hasonlóság, folytonosság (kontiguitás) és ellentét révén), és ezek az új képek megjelennek, megjelennek velük együtt az eredeti képek, és megindul a befeszülés. Aztán lehet, hogy az eredeti kép elveszik az ősi emlékezetben, és már nem lehet megmagyarázni, miért indul be a befeszülés, mikor találkozik tárgyakkal, helyzetekkel, emberekkel. Már nem tudja összekötni a helyzettel, ami gyermekkorban történik. Egy rész törlődött, más képek megmaradtak. Minden egyes alkalommal, amikor az álmaiban képek jelennek meg,melyek izomfeszültséget okoznak, mintvétel is történik, melyek aztán képpé fordítódnak, és Álomban a képek elszabadulnak, beindul az összehúzódás, ezekről megint érkezik minta, ami lefordítódik képekké, a tudat próbálja oldani a feszültséget, áthelyezni a töltéseket úgy, hogy az eredeti, fájdalmas töltést leválasztja, vagy felosztja. Tartsuk észben, hogy az alvás közben lejátszódó empirikus katartikus és transzferenciális munka során az operatív technikák azt a folyamatot követik, hogy felfogunk egy impulzust és képeket lövünk ki az ellenállás pontjaira. De álljon itt egy rövid kitérő az operatív technikák osztályozásáról, az általános eljárási módokról és az ilyen munkák céljáról. (1) A katarzis technikái: katartikus szondázás, ismétléses – katarzis, a klímák katarzisa és a képek katarzisa (2) transzferenciális technikák: vezetett élmények, transzferencia és kutató (?) transzferencia, az (3) auto-transzferencia technikái A transzferencia során az alany a tudat egy speciális szintjén helyezkedik el, az aktív félálom szintjén, ahol is a belső táján fel-le, előre-hátra mozog, megnyúlik vagy összemegy. Miközben az alany mindezt teszi, bizonyos pontoknál ellenállásokra akad. Az a személynek, aki vezeti a transzferenciát, ezek az alany által felfedezett ellenállások blokádok, berögződések és összehúzódások fontos indikátorai. A vezető meg fog tenni minden lehetséges dolgot, hogy az alany képeit lágyan az ellenállások irányába vezesse, azért, hogy az alany legyőzze ezeket. Amikor legyőzünk egy ellenállást, akkor lazulást vagy a töltés transzferenciáját értük el. Ezek az ellenállások nemritkán nagyon nagyok, és nem lehet frontálisan megközelíteni őket, mert vagy visszapattannak, vagy olyan reakciót váltanak ki, melyek az alanyt elrettentik a további munkától, pont azért, mert a nehézségek leküzdésekor kudarcot vallott. Ezért nagy ellenállások esetén a vezető nem frontálisan halad, hanem inkább visszavonul, és „kerülő” utakon próbál közelíteni, de úgy, hogy a belső tartalmakkal megbékél és nem alkalmaz erőszakot. A vezető aszerint tájékozódik a képekkel való munka során, hogy mik az ellenállások. Az alany mellett dolgozik félálomban (?), úgy, hogy az alany ismert és kontrollálható allegóriák sorát tudja bemutatni. Allegóriákkal és az aktív félálom szintjén dolgozni - mindez lehetővé teszi a vezető számára, hogy képeket mozgasson, ellenállásokat győzzön le és plusz töltéseket szabadítson fel.
9
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! Az operatív munka végső célja, hogy integráljuk a tartalmakat, amik szeparálva vannak. A cél, hogy az inkoherenciát, amit észlelünk, legyőzzük. Ezeknek a munkáknak a célja, hogy a mozaikszerű tartalmakat összerendezzük, hogy az idea-rendszert, melyben az ember ellentmondásos tendenciákat fedez fel, hogy a vágyakat, amiket nem is szeretünk, hogy a történéseket, amiket nem akarunk megismételni, hogy a nem integrált, túlbonyolított tartalmakat legyőzzük. Ez az állandó ellenállás az, melyet lépésről lépésre a transzferenciális technikák segítségével legyőzhetünk. Ha ezzel a technikával megbarátkoztunk és már könnyedén megy, akkor elkezdhetjük az öntranszferenciát vezető nélkül. Kodifikált képek segítségével. Az öntranszferencia során megbékéletlen önéletrajzi tartalmakkal lehet dolgozni. Képzeletbeli félelmekkel, szenvedésekel, amik a jelenben vagy a jövőben vannak. Arra irányítjuk a munkát, hogy legyőzzük a szenvedést. Az emberi lény szenved, attól, amiről azt gondolja, hogy megtörtént, történik, vagy történni fog. Ha dolgozunk magunkon, akkor hozozáférhetünk ezekhez a fájdalmas hitekhez, és megváltoztathatjuk az irányát a pszichikai energiának.
5. A megjelenítés tere a módosult tudatállapotokban Megjelenítési terünk bejárása során, elérjük annak határait. Ahogy a megjelenítések lefelé halad, a tér egyre sötétebb lesz; és fordítva, ahogy felfelé haladnak, egyre nagyobb lesz a világosság. A fényességbeli különbségeknek a „mélységekben” és a „magasságokban” bizonyára köze van az emlékezetből érkező információkhoz, mivel az emlékezet a korai gyermekkortól kezdve a magasabb tereket a világossággal kapcsolja össze. Tetszőleges vizuális kép esetén megtapasztalhatjuk a megnövekedett fényességet, ha azt szemmagasságban helyezzük el, míg ha ettől a szinttől távol helyezkedik el a kép, akkor csökken az élessége. Logikusan a látótér könnyebben megnyílik a szemünk előtt és attól felfelé (a fejtető irányába), mint előre és lefelé (a törzs és a lábak felé). A fentiek ellenére egyes hideg és ködös országokból származó festők képeinek alsó részén egy különös fény található ott, ahol gyakran hófödte mezők vannak, a magasabb terek felé haladva pedig egyre nagyobb a sötétség, melyek gyakran felhőkkel borítva jelennek meg. A mélységekben illetve a magasságokban különböző fényességű tárgyak jelennek meg; de e tárgyak megjelenítésekor nem változik a fény általános tónusa a megjelenítés terének különböző szintjein. Másrészről a módosult tudat meghatározott feltételei között egy különleges jelenség következik be, amely betör, és megvilágítja a teljes megjelenítés terét. Ezt a jelenséget erőteljes lelki megindultság kíséri, melynek nagyon mély érzelmi cenesztetikus érzete van. Ez a fény, ami bevilágítja az egész megjelenítés terét, olyan módon nyilvánul meg, hogy még akkor is, ha az alany fel- vagy lemegy, a megjelenítés tere akkor is fényes marad, bármely különösen fényes tárgytól függetlenül; ilyenkor az egész „környezet” a fény hatása alá kerül. Mintha a tévé képernyőjét maximum fényerőre állítanánk. Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy egyes tárgyak fényesebbek a többinél, hanem egy általános fényességről. Némely transzferenciális folyamatban, miután az alany megtapasztalta ezt a jelenséget, úgy tér vissza az ébrenléti állapotba, hogy egyértelműen megváltozik számára a külvilág érzékelése. Az ilyen esetekről adott leírások alapján a tárgyak élesebbek, fényesebbek, nagyobb a kiterjedésük. Amikor ez a különleges jelenség bekövetkezik, és a tér megvilágítódik, akkor valami történt a tudat strukturáló rendszerében, és a tudat most a szokásos külső érzékelést új módon értelmezi. Ez nem azt jelenti, hogy „a tudat kapui megtisztítódtak”, hanem azt, hogy megváltozik az érzékelést kísérő megjelenítés. Tapasztalati úton és különböző misztikus gyakorlatokon keresztül egyes vallások hívei megpróbálnak kapcsolatba lépni egy olyan jelenséggel, ami túlmutat az érzékelésen, és ami úgy tűnik, hogy „fényként” tör be a tudatba. Különböző aszketikus vagy rituális eljárások által, böjtöléssel, imádkozással vagy ismétléssel megpróbálnak kapcsolatba lépni egyfajta fényforrással. A transzferenciális és ön-transzferenciális folyamatban az első esetben véletlenül, a második esetben szándékos módon meg lehet tapasztalni ezeket a különös lelki jelenségeket. Ismert, hogy ez akkor jön létre, amikor az alany erős lelki megindultságot él át, ezért az állapota nagyjából egy módosult tudatállapot. Az egyetemes vallásos irodalom számtalan leírást tartalmaz az ilyen jelenségekről. Érdekes megjegyezni, hogy néha ez a
10
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! fény „kommunikál”, sőt „párbeszédet folytat” az alannyal, ugyanúgy ahogyan mostanában fényeket látnak az égen, melyek elérvén a megrémült megfigyelőket, átadják nekik üzenetüket. Van sok más egyéb eset, ahol eltérőek a színek, a fény minősége és intenzitása, mint például a hallucinogének esetében, de ezeknek az eseteknek nincs közük a fent leírtakhoz. Sok szövegben szereplő leírás szerint, azoknak az embereknek, akik nyilvánvalóan meghaltak, majd visszatértek az életbe, olyan tapasztalatuk volt, hogy elhagyták a testüket és egy egyre erősebb fény felé indultak el anélkül, hogy meg tudták volna mondani, hogy ők haladtak a fény felé vagy a fény feléjük. Tény, hogy ennek a jelenségnek a főszereplői találkoznak egy olyan fénnyel, amely rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy képes kommunikálni és akár még instrukciókat is ad. De ahhoz, hogy el tudják mesélni ezeket a történeteket, áramütést kell adni a szívüknek vagy valamilyen hasonló dolgot, és ekkor hőseink azt fogják érezni, hogy visszatérnek és eltávolodnak ettől a bizonyos fénytől, mellyel éppen érdekes kapcsolatot alakítottak ki. Rengeteg magyarázat van ezekről a jelenségekről: oxigénhiánnyal, szén-dioxid felhalmozódással, bizonyos agyi enzimek megváltozásával magyarázzák azokat. De számunkra, mint általában, nem a magyarázatok az igazán fontosak – mert ma ezt mondják, holnap valami mást –, hanem az érzékelések rendszere az érdekes, az az érzelmi elhelyezkedés, ami ilyenkor jellemző az alanyra, az a fajta nagy „értelem”, ami meglepő módon feltör. Azok, akik azt hiszik, hogy visszatértek a halálból, nagy változást élnek át, annak köszönhetően, hogy megtapasztalták a „kapcsolatot” egy különleges jelenséggel, ami hirtelen feltűnik, és amelynek a természetét nem képesek megérteni – azt, hogy az érzékelés vagy a megjelenítés jelenségéről van-e szó –, de úgy tűnik, hogy nagy jelentősége van, mivel képes arra, hogy hirtelen megváltoztassa az emberi élet értelmét. Ismert az is, hogy a módosult tudatállapotok előfordulhatnak különböző szinteken és természetesen az ébrenlét állapotában is. Amikor valaki dühös, az is egy ébrenléti módosult tudatállapot. Amikor valaki hirtelen eufóriát vagy nagy örömöt érez, akkor is egy módosult tudatállapotot súrol. De amikor az emberek „módosult állapotokról” beszélnek, akkor általában azt gondolják, hogy ez egy ébrenlét alatti állapot. Ugyanakkor a módosult állapotok gyakoriak, különböző mértékben és minőségekben nyilvánulnak meg. A módosult állapotoknál mindig fennáll a visszafordíthatóság valamely vonatkozásának blokkja. Ébrenlétben is léteznek módosult tudatállapotok, mint például a szuggesztió által előidézett állapotok. Többé-kevésbé mindenki könnyen befolyásolható a reklámokban bemutatott vagy a média kommentátorok által felnagyított tárgyakon keresztül. Világszerte sok ember hiszi el a marketingkampányokban újra és újra bemutatott termékek nagyszerűségét. Ezek a termékek lehetnek fogyasztási cikkek, értékek, nézőpontok bizonyos témákról stb. Mindenkiben és minden pillanatban jelen van a visszafordíthatóság csökkenése, amikor módosult tudatállapotban van. Ha a befolyásolhatóság mélyebb eseteiről beszélünk, akkor már a hipnotikus transznál vagyunk. A hipnotikus transz a tudat ébrenléti szintjén működik, még akkor is, ha az az ember, aki megalkotta a „hipnózis” szót, azt gondolta, hogy az valamiféle alvás. A hipnózisban levő alany jön-megy, nyitott szemmel jár, tevékenységeket végez, és a hipnózis után is ébrenlétben van, de engedelmeskedik annak a parancsnak, amit a hipnózis során kapott. Itt egy erőteljesen módosult tudatállapotról van szó. Vannak patologikus módosult állapotok, melyeknél a tudat bizonyos fontos funkciói elkülönülnek egymástól. Vannak nem-patologikus állapotok is, melyeknél lehetséges átmenetileg megosztani, elválasztani a funkciókat. Például a spiritizmus bizonyos eseteiben lehetséges, hogy valaki beszél és ezzel egyidejűleg a keze automatikusan ír, és elkezd „üzeneteket” átadni anélkül, hogy az alany tudatában lenne annak, ami történik. Rendkívül hosszú listát lehetne készíteni azokról a módosult állapotokról, melyek során a funkciói megoszlanak vagy a személyiség több részre válik. Sok módosult tudatállapot kísér védekező jelenségeket, amikor veszélyhelyzetben adrenalin kerül a vérbe, és ez jelentős módosulásokat eredményez a tudat normális működésében. Mint ahogy vannak nagyon hasznos jelenségek a tudatállapot megváltoztatásában, vannak nagyon negatívak is. A módosult tudatállapotok előidézhetők kémiai úton (gáz, drogok és alkohol), mechanikai úton (forgás, erőltetett légzés, az erek elszorítása) és az érzékelések megvonásával. Lehet rituális eljárásokkal és helyzetberakással, a zene, tánc és vallásos gyakorlatok különleges körülményei révén.
11
NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS! Léteznek úgynevezett „elborult tudatállapotok”, melyekben a visszafordíthatóság teljes blokkja tapasztalható, azt követően pedig a belső szétesés érzete. Megkülönböztetünk néhány olyan állapotot is, amelyek alkalmiak lehetnek, és amelyeket „a tudat felsőbb állapotainak” nevezhetünk. Ezeket a következőképpen csoportosíthatjuk: „extázis”, „elragadtatás”, „felismerés”. Az extázis állapotait általában finom, motorikus jelenségek és egy bizonyos általános izgatottság kísérik. Az elragadtatás állapotaira inkább az erőteljes és szavakkal nem leírható érzelmek érzékelése jellemző. A felismerés állapota intellektuális jelenség abban az értelemben, hogy az alany azt hiszi, hogy egy pillanatra „mindent megért”; egy pillanatra azt hiszi, hogy nincs különbség közte és a világ között, mintha az „Én” eltűnne. Ki nem tapasztalt még ok nélküli nagy örömöt: egy hirtelen, növekvő és furcsa örömöt? Ki nem tapasztalta még – látszólagos ok nélkül – egy mély értelem felismerését, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy „ez az, ahogy a dolgok vannak”? Lehetséges az is, hogy belépjünk egy különleges módosult tudatállapotba „az én felfüggesztése” által. Ez paradox helyzet, mert az én elhallgattatásához szükséges az, hogy folyamatosan figyeljük a tevékenységét akaratlagosan, amihez olyan módon kell cselekednünk, ami visszafordíthatóságot igényel, ez pedig pont azt erősíti meg, amit ki akarunk iktatni. Tehát a felfüggesztés csak indirekt utakon érhető el, úgy, hogy az „Ént” mint meditáció tárgyát fokozatosan megpróbáljuk elmozdítani a központi helyéről. Az „Én” – az érzékelések és a memória összessége – hirtelen elkezdi elcsendesíteni magát és széthullani. Ez azért lehetséges, mert az emlékezet képes abbahagyni az adatok szállítását és az érzékszervek (legalábbis a külső érzékszervek) sem szolgáltatnak adatokat. Ilyenkor a tudat olyan helyzetbe kerül, ahol nincs jelen az „Én”, egyfajta ürességben. Ebben a helyzetben megtapasztalhatunk egy, a szokásostól nagyon különböző szellemi tevékenységet. Ahogyan a tudat táplálja magát azokkal az impulzusokkal, amelyek a testen belülről, a testen kívülről és az emlékezetből érkeznek, ugyanúgy táplálja magát a világ (külső és belső) felé adott válaszokból jövő impulzusokkal is, és amelyek ismét bekerülnek a körforgásba. És ezen a másodlagos úton felfedezhetünk olyan jelenségeket, melyek akkor jelentkeznek, amikor a tudat képes elmélyülni „a mélység” felé a megjelenítés terében. „A mélység” (melyet egy kortárs pszichológiai áramlat „Self”-nek is nevez) nem pontosan tudati tartalom. A tudat eljuthat „a mélységhez” egy speciális elmélyülési munka által. Ezen elmélyülés során az, ami mindig rejtve van, amit elfed a tudat „zaja”, feltör. „A mélység” az, ahol a szent terek és idők tapasztalatai megtalálhatóak. Más szavakkal, „a mélységben” megtalálhatjuk minden miszticizmus és vallásos érzület gyökerét.
12
