1. fejezet TILTOTT HATÁRÁTKELÉS Joe és Mary reménytvesztettek voltak, mikor megtudták, hogy nem kaphatnak útlevet, hogy Magyarországról elmehessenek. Ez volt az egyik megszorítása a kommunista diktatúrának. Fiatalok, műveltek voltak és fontos helyeken dolgoztak. Ez volt az egyik oka a visszautasításnak. Tudták, hogy van valami kiút Magyarországról, mivel hallották, hogy soknak sikerült átszökni a határon Jugoszlávia és Olaszország között Triestnél, de nem tudták hogyan. Volt egy útikönyvük Jugoszláviáról, amely az egyetlen forrásuk volt, hogy ezt kitalálják. Szerencsések voltak, mert Triestnél található apróbetűs szövegben megtalálták az útirányt tervükhöz. Jugoszláviába könnyű volt menni, mert az is egy kommunista állam volt, és ezért, oda nem kellett útlevél. Mary egy pár év óta egy szovjet katonai repülőtéren repülőgépműszerészként dolgozott. Ez volt a legfőbb akadály útlevélkérelmében. Munkahelyen megfélemlítették, hogy ha mégis sikerül kijutnia nyugatra, akkor utána mennek. Ezért otthagyta munkahelyét és egy időre otthon maradt. Hogy miért ezt a munkahelyet választotta? Amikor leérttségizett nem tudta, hogy hogyan tovább. Egy évet várt. A család egyik barátja, aki ezen a repülőtéren dolgozott, ajanlotta neki hogy menjen oda repülőgépműszerészetet tanulni a repülőtéren lévő iskolába. Két év tanulás után, ott is kezdett dolgozni. Joe egy építőipari vállalatnál dolgozott, akik először építettek előregyártott betonelemekből magasépületeket az országban, Szovjetunió segítségével. Gépész-szerkesztő volt, és miden zugát ismerte ennek az orosz házgyárnak. Ez volt az egyik oka, hogy otthon akarták tartani. Joe egy négyéves gépipari technikumot végzett, ahol a technikai tantárgyak mellett szinte mindent tanultak, amit a gimnáziumban is egy nagyon rövid időn belül. Nagyon komoly tanulás volt ez, de mivel nagyon jó memoriája és kitartása volt, ezért nagyon jó eredménnyel tudta ezt elvegezni. Ahogy az apja meghalt, a család pénzügyi problémákkal küszködött, ezért nem volt könnyű ebbe az iskolába járatni. Tudta, hogy ez Isten ajándéka, ezért a legjobban kellett teljesítenie. Mikor tanulmányait befejezte, és megkapta oklevelét, azonnal el kellett mennie dolgozni, mert pénzt kellett keresnie. Abba a gyárba ment dolgozni, ahol apja egyszer műszaki igazgató volt, és egy balesetben meghalt. Ez egy családi tradíció volt, hogy minden családtag itt kezdett dolgozni. Ez nagyon kényelmes volt neki, mert közel volt lakásukhoz, ahol felnőtt. 5
Abban a gyáregységben kezdett, ahol hatalmas díselmotorokat dinamókkal szereltek össze áramfejlesztésre. Nagybátyja volt ott a műhelyfőnök. Joe nem volt megelégedve ezzel a pozícióval, és szeretett volna, ezen változtatni. Ennek az üzemnek a szomszédságában lévő szerszámgyárba ment, ahol üzemtechnikus lett. Főnöke nagyon szerett őt mert ügyesen látta el feladatát. Joe és Mary egy étterem kerthelységében találkoztak. Joe véletlenül ment éppen oda. Egy nyári szombat délután volt. Joe valahová el akart menni táncolni. Nagyon szeretett táncolni, ezért majdnem minden szombaton táncolni szokott menni valahová. Nem volt pontos célja, hogy hova megy. Valahogyan a Margitszigeten kötött ki. Ez Budapest egyik legszebb parkja a város két része között, amelyet a Duna folyó választ el egymástól. Mikor az étterem mellett ment el, kellemes zene csapta meg a fülét. Odament és látta hogy ott táncolnak. Bement, leült az egyik asztalnál, és egy üveg sört rendelt. Szemei egyszer csak az egyik tőle nem messze lévő asztalra irányodtak. Egy csodálatos fiatal szőke lány ült ott, egy idősebb nő társaságában, aki az anyjának látszott. Joenak mindig nagyon tetszettek a szőke lányok. Úgy érezte, hogy oda kell mennie és fel kell kérni táncolni őt. Odament, és egy percen belül már ott is voltak, ahol a tánc volt, egymás kezét fogva táncoltak ők is. Joenak ekkor egy nagyon furcsa erzése támadt, hogy ezt a lányt már régóta ismeri, holott csak még most találkoztak. Később össze akartak házasodni, de Joe fizetése még nagyon kevés volt. Körülnézett és talált magának egy szerkesztő állást az egyik legnagyobb építőipari vállalatnál, amely a legtöbb magas épületet építette Budapesten. Egy vadonatúj építkezési módot alkalmaztak, ami nagyon érdekelte őt. Keményen, sokat túlórázva dolgozott egy tervező csoportban, akik házgyarakat terveztek, amelyekben fal és födémelemeket gyártottak ezekhez az épületekhez. Joe nagyon élvezte ezt a munkát, és itt sokkal többet is keresett, ami szükséges volt egy családalapításhoz. Nemsokára meg is házasodtak, de Mary szüleinek házában kellett lakniuk, mivel lakáshiány volt. Annak ellenére, hogy Joe munkájával több ezer lakást építettek, mégsem jutottak saját lakáshoz. Ez volt az egyik ok a sok közül, hogy végrehajtsák veszélyes tervüket: átszökni a tiltott határon. Tudták, hogy a jugoszlávok erősen ellenőrzik, ezt a határvonalat, de nem ijedtek meg ettől sem. Fiatalok voltak, tele újszerű gondolatokkal, és remélték, hogy jobb élet várja őket a vasfüggönyön túli szabad világban. Nem szóltak senkinek sem tervükről, még a szüleik sem tudtak róla, mert attól féltek, hogy véletlenül elszólják magukat, és így a hatóságok megakadályozzák tervüket. Ez csak az ő titkuk volt.
6
De valóban, mi is volt az igazi oka, hogy elhagyják Magyarországot? Midketten jó oktatást kaptak, és elég jól fizetett különleges munkát végeztek. Az igazi ok, nagyon mélyen ott lapult tudatuk alatt, amit sohasem tudtak elfelejteni. Joe elvesztette apját egy kétséges baleset alkalmával, amikor ő még csak kilenc éves volt. Apja a második ember volt egy nagy gyárnál, ahol műszaki igazgató volt, de leváltották és visszahelyezték gyáregységvezetőnek, mikor a kommunista állam felfedezte, hogy egy kulák nagynénje van. Nagynénje egy gazdag családba házasodott, abba a faluba, ahol Joe született. A család nagymennyiségű szántóföld tulajdonosa volt, Magyarország délnyugati részén. Nagynénjéék egy kis szódaüzemet is üzemeltettek a faluban. Ez már túlságosan sok volt a kommunista államnak, és államosítták minden tulajdonukat. Szerencsére megengedték nekik, hogy ott dolgozzanak a szódaüzemben nagyon kevés fizetésért. De ez még nem volt elég büntetés, mert megbüntették unokaöccsét is, aki nem volt ennek a gazdagságnak része, csak egy nagyon közeli rokon. Ez volt a másik ok, hogy Joe nem kaphatott útlevelet nyugatra. Apjának már kétszer volt szívinfarktusa a kommunista redszer okozta nehézségek miatt. Életének ez a nagy változása nagyon megviselte, és egészsége is rosszabb lett. Mielőtt ez a végzetes baleset történt vele, nem jól érezte magát. Ez okazhatta azt, hogy öt méter magasból leesett, és belehalt fejsérülésébe. Ez a seb Joe szívében még mindig fájdalmas volt. Sohasem felejtette el, amikor apja frissen ásott sírjánál állt, és nem értette meg, miért nem jön haza többé az apja. Gyermek agyával ,ez érthetetlen volt számára. Joenak nagyon nehéz lett az élete apja halála után, mert anyjának, három gyereket kellett, egyedül felnevelnie. Később a lakáshiány miatt, együtt kellett élni nővéreinek családjával is egy kis lakásban. Mary nagyszülei elvesztették vendéglőjüket és két bérházukat a kommunisták államosítása alatt. Szerencsére nagyapja már, ezt a veszteséget nem láthatta, mert már jóval előtte meghalt. Az egyik nagy ikerházukat még meghagyták nekik, de a benne lévő vendéglőből munkásszállót csináltak, és az ötszobás ikerház két szobájába, egy egyedülálló nőt telepítettek be. Mary szüleivel, csak egy szobában nyomorogtak. Nagymamája, és nagybátyja a feleségével, a másik két szobában éltek. Ezért kellett később a házukhoz több szobát is hozzáépíteni. Mary apja majdnem a szibériai munkatáborban kötött ki, mert a II. Világháború után az oroszok sok fiatal civil magyar férfit elvittek oda. Az utcán fogdosták össze őket, és nagy csoportokban szállították őket a Szovjetunióba kényszermunkára. Ez volt a büntetés, mert Magyarország Németországgal együtt elvesztette a háborút, és az oroszok szállták meg őket. Mary apjának nagy szerencséje volt, mert amikor a csoportban 7
álldogált, felesége lassan mellé sétált, belekarolt és mindketten nagyon lassan kisétáltak a tömegből. Mary anyja a csodával határos módon megmentette férje életét. Nagyon sokan ezekből a csoportokból, sohasem tértek vissza, meghaltak a munkatáborokban. Mindezek elegendő indoknak bizonyultak, hogy otthagyják azt az országot, ahol születtek és felnőttek. Az igazi fordulópontot, Mary anyjanak amerikai látogatásából való hazatérése hozta, amikor húgát ott meglátogatta, aki az 1956-os magyar forradalom óta, ott élt. Húga szerencsés volt, de nem volt könnyű odajutnia. A forradalom alatt másoktól hallották, hogy az osztrák határ nyitva áll. Nincs többé határőrség, akik lelőhették volna azokat, akik át akartak szökni a határon. Ez reményt adott nekik, hogy megszökjenek a diktatúrából. Férjének sok baja volt munkahelyén, mivel nagyon vallásos volt, és munkatársainak a bibliából történeteket szokott mesélni. A szegénység mellett, ez volt az egyik okuk a szökésre, ami akkoriban nagyon megszokott volt, annak aki a rendszer ellen volt. Egy menekültekkel megpakolt teherautón elindultak az osztrák határhoz, és megpróbáltak átszökni a Fertő tavi határon. Sajnos egy kicsit már késő volt, mivel az oroszok már elkezdték ellenőrizni az ottani határt. Csalódottan jöttek vissza, de ismét megpróbálták. Egy darabig az ausztriai menekülttáborban kellet élniük több százezer magyarral együtt, akik várták, hogy elszállítsák őket az Amerikai Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Ők az USA-t választották, mivel ott rokonaik éltek már 1945 óta. Ezért kötöttek ki Bridgeporton, Connecticut államban. Sok évre rá Mary anyja itt látogatta meg őket. Mikor hazajött, elmesélte lányának és vejének, hogy milyen jó ott az élet. Ez volt az oka, hogy angolul kezdtek tanulni, mielőtt elmentek, mivel ez egy nagyon fontos követelmény volt, hogy ott majd tudjanak beszélni. Az egész kaland a budapesti Déli pályaudvaron kezdődött. Joe és Mary nagyon idegesek voltak, mert vonatuk indulása egy nemzetközi vonatcsatlakozás miatt késett. Rengeteg idejük volt üldögélni, és várakozni saját hálófülkéjükben, ezért kártyázni és beszélgetni kezdtek. - Nagyon jól ismerem, ezt az utat Kaposvárra. Mikor gyerek voltam, ezen az útvonalon szoktunk menni nyaralni abba a faluba, ahol születtem, és nagyszüleim éltek. Mindig izgalmas volt odamenni, mert ott szabadoknak éreztük magunkat, a forgalmas nagyvárosi élet után. Emlékszem, hogy látni szoktam ezeket a hálókocsikat, amelyek a határontúl mentek a horvátországi Zágrábba. Nem szabad volt ezeket azoknak használni, akik csak Magyarországon belül utaztak. Mindig álmodoztam arról, hogy majd egyszer én is utazhatok ezekkel a kocsikkal Horvátországba, ahol anyám született. Emlékszem arra is, mikor életemben először utaztam, ezen a vonalon vonattal. Három éves voltam, mikor a háború után vissza tudtunk menni budapesti lakásunkba. Egy darabig nem volt vonatközlekedés a bombázások okazta károk miatt. Ez volt az egyik ok, hogy nem tudtunk hazamenni. A másik oka az volt, hogy 8
apám lakásunkat kölcsön adta egy nagyon jó barátja családjának, akiket kibombáztak a háború alatt. Sajnos elég sokáig tartott, amíg helyrehozták a lakásukat, és nekünk addig várni kellett, míg ők kiköltöztek a miénkből. Ez az első utam nem volt olyan kenyelmes, mint most. Csak tehervagonok voltak elmozdítható padokkal, és fűtésként egy kis kályha volt középen. Nagyon hosszú ideig utaztunk vele, mert minden megállónál megállt, hogy az utasok fel es leszállni tudjanak – meselte Joe nehéz tapasztalatát Marynek. - Mi is szoktunk nyaralni menni a Bakony hegyeibe. Gyerekkoromban a Nyugati pályaudvarról vonattal mentünk Veszprémig, ahol átszálltunk egy buszra, hogy egy kis faluba érkezzünk, amely a Bakony szívében fekszik, nagy erdőkkel körülvéve. Anyám született azon a környéken, még most is élnek rokonaik ott. Nagyon szerettem odamenni, és szaladgálni az erdőben. Nagyon jó és nyugalmas volt ott – tette hozzá Mary. - Apám jól ismerte az egész Bakonyt, mert amikor a gyárnak műszaki igazgatója volt, az igazgatóval nagyon gyakran, oda szoktak menni vadászni. Szerette a friss levegőt és a nyugalmat, ami nem volt a nagyvárosi Budapesten – említette Joe. – De ők vagy vállalati autóval, vagy oldalkocsis motorkerékpárral szoktak odamenni. Megígérte, ha nagyobb leszek, elvisz egyszer magával, de meghalt mielőtt ezt megtehette volna – mondta Joe szomorúan. Végül is egy órás késéssel vonatuk elindult, és midketten megkönnyebbültek. Éjfél felé lehetett. Mivel hálókocsiban utaztak, lefeküdtek aludni, és álmodni az új vilagról, ahová már elindultak egy kis lépéssel előbbre. Az új világba utaztak, ahol szabdság és jobb élet vár rájuk. Nemsokára átmentek a magyar határon, és mire felébredtek megérkeztek Horvátország fővárosába Zágrábba. Kora reggel volt. Ez volt az első célpontjuk, ahol át kellett szállniuk egy másik vonatra, amely Rijekába vitte őket, ami nincs messze a szlovéniai Kopertől. Koper egy középkori kisváros nagyon közel az olasz határhoz. A határ másik oldalán az olaszországi Trieszt, ahová igyekeztek. Sajnálatosan a zágrábi állomáson felfedezték, hogy a következő gyorsvonatra, ami Rijekába megy, egy órat kell várniuk. Nem akartak időtpazarolni, ezért úgy határoztak, hogy személyvonattal mennek tovább, amely minden állomáson megáll. Ez hosszabb ideig fog tartani, de mit csinálhatnak Zágrábban egy óra alatt? Nagyon hosszú és fárasztó volt az útjuk Rijekába, de legalább Joenak módja volt egy pár percig megállni , annak a városnak az állomásán, ahol anyja született. Ez a város Karlovac volt. Sajnos nem volt idejük körülnézni, mert még csak félúton voltak Rijekához. Joe anyja véletlenül született Horvátországban. Ugyanis szülei Magyarországon, Budapesten éltek. Apja a Magyar Királyi Postaszolgálat egyik igazgatójának volt a sofőrje. Főnökét Horvátországba helyezték. 9
Ebben az időben Horvátország a Magyar Királyság egy része volt. Főnöke kérte Joe nagyapját, hogy menjen vele, mert nagyon meg volt vele elégedve. Nagyapja elhatározta, hogy vele megy feleségével együtt. Ott egy nagyon szép lakást kaptak, aminek bérét a postaszolgálat fizette. Ezenkívül nagyon jó fizetést is kapott. Szerettek ott élni. Nemsokára Joe anyja megszületett, aki nagyon szeretett ott élni, mert ott nagyon jó élete volt. Károlyváros, amit ma Karlovacnak hívnak, egy kicsi de nagyon kellemes város. Joe anyja sokszor mesélt érdekes történeteket gyerekeinek, hogy mennyire szeretett ott élni. Nem sok magyarul beszélő ember élt ott a környéken, mert ez már messze esett a mai Magyarország határához. Ezért a másik gyerekektől megtanult horvátul is beszélni. Mikor hét éves lett, visszatértek Magyarországra. Az I. Világháború éppen csak, hogy befejeződött, és az Osztrák-Magyar Monarchia elvesztette azt a háborút. Trianonban egy békeszerződéssel, amit a győztes franciák diktáltak, szétdarabolták mindkét nagy országot. Magyaroszág elvesztette területének több mint a felét, és ennek egy része volt Horvátország is. Ottmaradhattak volna, de ebben az esetben át kellett volna cserélni állampolgárságukat. Ez az ország, kis államokból született meg a mai Magyarország déli részén, és Jugoszláviának keresztelték. Joe nagyapja úgy döntött, hogy nem megy ebbe bele, ezért elhagyták Horvátországot, és visszamentek Magyarországra, Budapestre. Nemsokára vonatuk felmászott a hegyre, és mikor a tetejére értek ismét lefelé idultak. Egyszercsak a hegy lábánál megpillantották a tengert. Vihar után lehetett. Az ég tele volt sötét felhőkkel, és a lemenő Nap vörösesre változtatta az eget. Lélegzetelállító látvány volt. Életükben most láttak először tengert. Nem sokára megérkeztek Rijeka vasútállomásra, mely ezzel a vonattal a céljuk volt. A hosszú utazás után kimerültek voltak, de a szemük előtti látvány felejthetetlen volt, és ez elfeledtette fáradtságukat. Rijeka egy nagyon szép üdülőközpont az Adriai tenger partjan. Utcái mindig túristákkal zsúfoltak. Minden olyan szép volt, hogy szerettek volna még ott tartózkodni, de útjuk még itt nem volt befejezve. Sietniük kellett megtalálni azt a buszállomást, ahonnan még közelebb tudtak menni az olasz határhoz. Nem volt vesztegetni való idejük, mert a busz nem fog rájuk várni. Felszálltak a buszra, amely Koperbe ment, ahol meg akartak szállni egy pár napra, amíg meg nem találják útjukat Triestbe az erdőn keresztül átszökve a határon, úgy ahogy az az útikönyvben le volt írva: “Trieszt és az országhatár mezsgyéjén álló kis rablólovagvár: Socerb. A Kopertől kb. 20 km-re lévő, sziklameredélyen épült rablólovagvárat a koper-kozinai útból leágazó, mintegy 5 km-es makadám úton közelíthetjük meg, ahonnan félkörben az alig néhány kilóméterre lévő Triesztben es a Trieszti-öböl panorámájában gyönyörködhetünk.” Még fáradtabbak voltak, mikor Koperba érkeztek. Ez egy festői kisváros, amely az Adriai tenger partvidék egyik gyöngyszeme. A 10
városközpontba érkeztek, ahol egy utazási irodát találtak, akik segítettek szállodát találni nekik. Szállodai szobájuk erkélyéről lélegzetelállító látvány tárult eléjük. Most már innen a tengert mindig láthatták, de kimerültek voltak és késő is volt. Lementek az éttrembe enni valmit. Azután lefeküdtek, és azonnal el is aludtak, álmodva a szabadságról a határ másik oldalán. Másnap reggel fissen ébredtek, és elhatározták, hogy reggeli után megnézik a határt. Nem vittek semmit sem magukkal, mert ezt csak egy tájékozódó útnak szánták. Amint azt az útikönyvben olvasták, buszra szálltak, ami Kozina fele ment. A buszon megkérték a sofőrt, hogy szóljon nekik, amikor a Socerbhez vezető úthoz érnek. Ott leszálltak a buszról, és gyalogolni kezdtek egy földúton, ami egy kisvároshoz, Socerbrehez vezetett, ahol egy régi vár állott a dombtetőn, ahonnan már jól láthatták Trieszt panorámáját, úgy ahogy, ezt az útikönyvben olvasták. Mikor a dombról lejöttek, tudták, hogy melyik út vezet Triesztbe, de az út egy erdőnél végetért, és a földút jobbra-balra ágazott az erdőszélen haladva. Most már tudták, hogy a helyes irány ,csak az erdőn keresztül vezethet. - Ez az út, ami a határon keresztül vezet – modta Joe és mutatóujjával a sűrű erdő felé mutatott. – És most menjünk vissza a szállodába, és próbáljunk meg holnap átszökni. - De nem ám – modta Mary – Ha már itt vagyunk, most azonnal megyünk. - De nincs nálunk semmi sem – felelte Joe. – Midenünket a szállodában hagytunk. - Ez legyen a legkisebb baj – modta Mary. – Ugysem tudnánk a sűrű erdőn csomagjainkkal áthatolni. - De legalább a kézitáskáinkat hoznánk el a szállodából, amiben a legszükségesebb dolgaink vannak. - Menjünk! – kiáltotta Mary, és gyorsan elindult az erdő belseje fele. Joe követte őt, és már nem szólt egy szót sem többé. Az erdő nagyon sűrűnek mutatkozott, és a bokrok tele voltak tövisekkel. Úgy látszott, hogy még a természet is védte ezt a határt. A talaj nagyon lejtős volt, tele éles kövekkel, ami még nehezebbé tette a gyaloglást. Egyenesen lefelé mentek a hegyről, de az erdőben senki sem tudja, hogy merre van a helyes irány. Felnéztek az égre, de a fák koronái elvették a kilátást előlük. Nem tudták, hogy merre mennek, csak mentek a hetedik érzékükre hallgatva. A legnagyobb probléma a tövisek voltak, amelyek össze-vissza karcolták kezeiket és lábaikat. Ez fajdalmas volt, de nem törödtek vele, mert tudták, hogy a végén egy út fog következni, ami a szabagságba viszi őket, amire már nagyon régen vágytak. Mikor a sűrű erdőben előre igyekeztek, elveszett tárgyakat láttak a bokrokon és a földön elhagyva. Gondolták, hogy azok az emberek hagyták el, akik már erre jártak előttük. Ez egy biztató jel volt számukra, hogy a helyes irányba haladnak. Csak ez volt az egyetlen iránytűjük. 11
Egy megfigyelőtoronyhoz érkeztek, amely a határőröknek, azért készült, hogy megfigyelhessék az illegális hatarátkelőket. - Óvatosan, hogy ne csináljunk zajt a levelekkel – suttogta Joe Marynek, aki lelassította lépteit áttörve a sűrű bozótot. – Nem tudni, hogy van-e ott valaki, aki megláthat kukkerével. Ha meglát bennünket lehet, hogy lő is ránk – folytatta Joe. Óvatosan mentek tovább, mert nem voltak biztosak, hogy figyeli-e őket valaki. - Kdo premakne naprej? – hangzott egy hangos kiáltás fentről, de egyikük sem értett egy szót sem belőle, mert bizonyára szlovénül volt. - Hajmeresztő volt! – kiáltotta elfolytott hangon Mary, és nagyot sohajtott a feszültség után. – Szerencsénk van, mert nem láttak meg, különben nagy baj lehetett volna. Nem tudták, hogy mennyi ideig mentek már az erdőben, de úgy tűnt, mintha már nagyon hosszú ideje. Fáradtak és szomjasak voltak, mert meleg napos idő volt. Nagy szerencséjük volt, mert mikor Budapestet elhagyták, esett és már nagyon hűvös volt ott, de most sokkal délebre vannak, és közel a Földközi tengerhez, ami miatt itt még meleg volt. Kis kőoszlpokat fedeztek fel a földben, de nem voltak biztosak benne, hogy ezek hatarkövek-e. - Láttad azokat az oszlopkat? – kerdezte Mary. – Mit gondolsz már a határon vagyunk? -Nem tudom. Még sohasem szöktem a határon életemben. Hogyan tudjam, hogy ezek határkövek vagy sem. – felelte Joe Mary furcsa kérdésére. Remélem, hogy már ilyen hosszú gyaloglás után a határon vagyunk. Egyszer csak Mary elvesztette egyensúlyát és elesett, egy éles kőnek ütve térdét, ami a földön hevert. - Jaaaj…! – kiáltotta fájdalmában Mary hangosan. Joe nagyon megijedt, hogy ezt a határőrök meghallhatták. - Megsebesültél? – kérdezte Joe Maryt és kezével felsegítette , de ez nem volt olyan egyszerű Marynek ,mert a térde nagyon sajgott. - Ülljünk le, és ellátom vérző sebedet – modta Joe. Leültek mindketten. Joe kiszívta a piszkot vérző sebéből, és bekötötte zsebkendőjével. Mary remegett a fájdalomtól, és nagyon félt, hogy meghallották hangos kiáltását. Szerencsére nem történt semmi sem. Szerencsére nem tört el a csontja sem, miután Joe megvizsgálta. A határőrök sem hallották kiáltását. Bizonyára elég messze voltak már tőlük. Mary ridikülében talált fájdalomcsillapítót, és azt azonnal bevette . - Gyújtsunk rá egy cigarettára, és maradjuk egy darabig csöndben. Hallgassuk meg, hogy a határőrök meghallották-e kiáltásodat – indítványozta Joe és rágyújtottak. Egy ideig még vártak. Mikor már elszívták cigarettáikat, és látták, hogy semmi különösebb sem történt, elhatározták, hogy tovább mennek. Mary sántított, mert nagyon fájt a térde. Joe a hátára vette és úgy vitte őt tovább. Szerencsére az erdőnek egyszer vége lett, és egy aszfaltozott útra 12
érkeztek, amin már sokkal könnyebb volt menni. Mary fájdalma is csillapodott, és már képes volt lábán menni úgy, hogy karját Joe vállára helyezte. Csak az volt a baj, hogy nem tudták hol vannak. - Mit gondolsz? Már Olaszországban vagyunk, vagy még mindig Szlovéniában? – kerdezte Joe. - Gondolod, hogy a helyes irányba megyünk, amelyik Triesztbe vezet? –kérdezte Mary. Elszórt, elszórt újságdarabokból megpróbálták kitalálni, hogy milyen nyelven írodtak. Olasznak látszottak, de azért nem voltak biztosak abban, hogy ez már Olaszország. Egyszercsak egy kis házikót pillantottak meg. Két katona állt előtte. Nem voltak biztosak benne, hogy milyen egyenruhát viselnek. Nem volt más választásuk odamentek, és angolul megkérdezték őket. - Melyik iranyba van Trieszt? – kerdezte Joe – Onnan jöttünk, de eltévedtünk az erdőben. A két katona mosolygott, és azt modta – Nem erre – és a hátuk mögé mutattak. – Az Jugoszlávia. Maguknak meg az ellenkező irányba kell menniük – és maguk elé mutattak. - Nagyon köszönjük – mondta Mary kissé remegő hanggal. A két katona, akik olasz határőrök voltak, elbúcsúztak tőlük, és kezükkel utánuk integettek. Biztos már sok ilyen hasonló helyzetet láttak. - Veszélyes volt – mondta Mary remegő hanggal. – Mi történt volna, ha a másik oldalon lévő határőrökkel találkozunk? - Nem tudom, – válaszolt Joe – de hála Istennek, mi már ezen az oldalon vagyunk. Szerencséjük volt, mert kesőbb másoktól a menekülttáborban hallották, hogy elfogták őket, és börtönbe zárták, majd egy pár nap múlva kiengedték őket azzal, hogy irány vissza Magyarországra. Az erdőkerülő nagy kaland után kimerültek voltak. Most már az országúton gyalogoltak, de senki sem jött arra. Még egy autó sem. Mary lába ismét fájni kezdett, és Joe megint a hátára vette, és úgy vitte tovább. Egyszer csak egy kis autó tűnt fel messze az úton. Az autó egyre közelebb és közelebb került. Egy kis Fiat volt. Olaszországban ezt “Cinquecento”nak hívtak, ami magyarul ötszázat jelent. Azért hívták annak, mert csak 500 köbcentiméteres motorja volt. Mikor a sofőr egész közel ért, és látta Maryt Joe hátán, megállt és azt kérdezte tőlük – Segíthetek bevinni a városba? Látom megsebesültek. Ez nagy megkönnyebbülés volt számukra. Mintha Isten küldte volna ide ezt az embert, hogy segítsen rajtuk. Bemásztak a hátsó ülésekre, és az idegen elvitte őket egy trieszti buszvégállomásra. - Nagyon köszönjük szívességét – mondták midketten megmentőjüknek, aki kisegítette őket a szükségben.
13
Ahol megálltak, a buszmegálló mögött egy kis vendéglő volt. Nagyon szomjasak voltak, mert azóta nem ittak semmit sem mióta a koperi szállodából eljöttek. Bementek és a bentlévő emberek furcsán néztek rájuk, de nem tudták hogy miért. Mikor a mosdókba bementek, hogy felfrissítsék magukat, és belenéztek a tükörbe, jöttek rá arra, hogy miért nézték őket olyan kutató tekintettel, mert arcaik és ruháik tele voltak karcolásokkal. A tüskés bokrok tették ezt velük. Megmosták arcukat, és úgy ahogy rendbetették ruháikat. Most már sokkal jobban néztek ki, mint amikor bejöttek. Odamentek a pulthoz és megkérdezték a pincért. - Kaphatnánk két üveg kólát? De csak jugoszláv pénzük volt, de a pincér nem törődött ezzel, és a viszajáró pénzt már lírában adta nekik. Ez nagyon jól jött, mert most már olasz lírájuk is volt, amivel a buszon már fizethettek. Felszálltak a buszra, és bementek vele Trieszt belvárosába. Végre elérték azt, amit otthon Budapesten kiterveltek. A tiltott határ már mögöttük volt, és beléptek egy új világba, ahol végre szabadság van, amiről már régóta álmodoztak. Olyan érzéssük volt, mint amikor valaki nagy terheket hordazva a vállán megszabadul tőle. Valami olyan érzés, amit még sohasem éreztek életükben. Mikor kinéztek buszuk ablakán miden másnak tűnt, mint otthon Budapesten. De lehet, hogy csak ez illúzió volt, de így érezték. Buszuk a belvárosba érkezett, és leszálltak róla. Nem tudták, hogy merre menjenek, de már nem is törődtek semmivel sem. Mident nagyon élveztek maguk körül. Azzal sem törődtek, hogy hol fognak éjszakára megszállni, vagy mi fog velük történni. - Hová menjünk? – kerdezte Joe. - Jó lenne egy rendőrségi állomást keresni – válaszolt Joe. – Kérdezzünk meg egy járókelőt. Nemsokára az emberektől útirányt kaptak a legközelebbi rendőrséghez. Bementek és elmesélték egy ottlévő rendőrnek, hogy honnan jönnek, és hogy szeretnének politkai menedékjogot kérni. A rendőr nagyon udvarias volt velük, ami nagyon meglepő volt számukra magyarországi rossz élményeik után. A rendőr megkérte őket, hogy foglaljanak helyet, és várjanak addig, amíg több menekült is összegyűlik, akikkel együtt majd elviszik őket egy minibusszal a közeli menekülttáborba. Az idő nagyon lassan telt, de egyre több és több ember ült már mellettük hasonló okok miatt. A legtöbben Kelet-Európából jöttek. Sajnos nem volt egyszerű szót érteniük a különböző nyelvek miatt. Legtöbbje nem, vagy nagyon szegényesen beszélt angolul. Mary és Joe különbözött tőlük, mert jól megszervezték idejövetelüket, és egy angol
14
tanárt béreltek fel, aki otthonukba jött tanítani. Ezt sem felejtettek el, mert ez volt az egyik legfontosabb tervükben. Angoltanáruk egy nagyon intelligens ember volt, aki öt nyelven beszélt, de mivel a szovjet megszállás előtt intelligens munkát végzett, most nagyon nehéz élete volt. Egy gyár fűtőházában dolgozott. Ez volt büntetése, mert a háború alatt a Magyar Királyság képviselője volt Németországban. Az angolt már fiatalkorában tanulta meg, amikor ott járt iskolába. Nagyon jó tanár volt, és nagyon sok praktikus dolgot tanultak meg tőle, amit a mindennapi életben kellet használni. Egy év szorgalmas tanulás után Joe és Mary már elég jól beszéltek angolul.
15
