1.) Az ember hármasság

1Móz 2,7 Az ember test, lélek és szellem „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” Bevezetés Mózes első könyve 1. részében olvasható már az, hogy Isten teremtette az embert, az Ő képére, hasonlatosságára és az uralkodásra. Az első részben viszont nincs leírva részletesebben az, hogy hogyan és miből. A fenti igeversben azt mondja el nekünk az Úr, hogy az ember tulajdonképpen hármasság. Ez ismerős. 1.) Az ember hármasság (1) Testünk a föld porából való Ugyanazok az elemek alkotják az ember testét is, mint bármely állatét, növényét, vagy ami megtalálható a föld porában szerte az egész földön, az egész világon. Amikor a Prédikátor könyvében arról szól a prédikátor - a földi síkot nézve csupán -, hogy: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is […] Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz” (Préd 3,19-20), akkor ez igaz a testre. (2) Szellemünk Istenből való Amikor Isten formálta az embert a föld porából, életnek a leheletét, az Ő Szellemét is adta: „…lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét…” Nincs még egy olyan teremtmény a világmindenségben, amelyről azt mondaná Isten Igéje, hogy az Ő Szellemét adta bele. (3) Lelkünk a személyiségünk „…Így lőn az ember élő lélekké”, ez a harmadik része az embernek, az élő lélek. Nagyon nehéz hasonlattal megmagyarázni, hogy hogyan is állt elő ez a „harmadik”. Szokták azzal magyarázni, hogy olyan ez, mint amikor az elektromos áram átmegy a villanykörtén. A villanykörte hasonlít a testhez, amit Isten a föld porából formált. Az elektromos áram, ami nem látható, de nagyon is valóságos, bemegy a villanykörtébe, ahol fény és hő keletkezik. Az áram jelenti Isten Szellemét, és amikor lakozást vesz az emberben, előáll egy harmadik. Ez a hasonlat se igazán jó, mert amikor eloltjuk a villanyt, akkor megszűnik a fény és a hő, de az emberi lélek soha nem szűnik meg. Akkor sem, ha a test porrá lesz. Akkor sem szűnt meg, amikor az ember evett a fáról és Isten azt mondta, „…a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2,17). Megszakadt az áramforrással az összeköttetés, a lélek mégis maradt. Egy másik hasonlat is van, de az sem fejezi ki teljesen a valóságot. Amikor egy gyermek megfogan, az apából is van benne egy rész, az anyából is. Az anyai rész befogadja azt, ami az apából való, és előáll egy egészen új: egy gyermek. Az ember hármasság: szellem, test és lélek. Sajnálatos módon a magyar bibliafordításokban nem különböztették meg - a Károliban sem - a lelket és a szellemet. A Vida-féle fordítás már igen: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket egész végig,

és egész valótok: a szellem s a lélek és a test, kifogástalanul őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5,23). Ez a mi egész valónk: szellemünk, lelkünk és a testünk.

2.) Nagy feszültség húzódik a szellem és a test között Nagy feszültségben van az ember, mert Isten Szelleme a legnagyobb, legdicsőbb dolog, ami csak létezik az egész világmindenségben, de a föld pora, az csak por. E két véglet között (az isteni és az utolsó por, a sártest között) egy óriási feszültség alakul ki. Fel is merülhet bennünk az a kérdés, hogy miért így teremtett Isten? Miért nem olyan dicsőséges testet adott, mint amilyenről szól is az Ige? Miért nem szellemi testet adott, mint például az angyaloknak? Miért adta az Ő Szellemét éppen ilyen porba, mint amilyenek mi vagyunk? Az Igében van erre néhány felelet. (1) Kincs a cserépedényben „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való” (2Kor 4,7). Igaz, Pál apostol itt egy újonnan született emberről beszél, aki új teremtés a Krisztusban. Ádám, az az ember, akit Isten a föld porából alkotott, nagyon hasonlít a mostani újonnan született emberhez. A test ugyanilyen, de még zavartalanul ott volt benne Istennek a Szelleme. Istennek az az egyik célja, amiért így teremtett, „…hogy amaz erőnek a nagy volta Istené legyen…” (2Kor 4,7) és „…ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,29). Minél törékenyebb az edény, amibe Isten adja a Szellemét, annál nagyobb Istennek a dicsősége. Éppen ezért, soha ne merüljön föl bennünk vádlón, akármilyen is a testünk - gyenge, beteges, erőtlen -, hogy miért formált engem így Isten. „Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (Róm 9,20-21). Amikor Mózes első könyvében azt olvassuk: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából”, ugyanezt a kifejezést használja Jeremiás próféta könyvében is Isten Igéje akkor, amikor a fazekas edényt formált az agyagból. „Az a beszéd, a melyet az Úr beszélt Jeremiásnak, mondván: Kelj fel és menj le a fazekasnak házába, és ott közlöm veled az én beszédeimet! Lemenék azért a fazekas házába, és ímé ő edényt készít vala a korongon. És elromla az edény, a melyet ő készít vala és a mely mint agyag volt a fazekas kezében, és azonnal más edényt készíte belőle, a mint a fazekas jobbnak látta megkészíteni. És szóla az Úr nékem, mondván: Vajjon nem cselekedhetem-é veletek úgy, mint ez a fazekas, oh Izráel háza? ezt mondja az Úr. Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, oh Izráel háza!” (Jer 18,1-6). Ezt alkalmazhatjuk magunkra is. Agyag, sár, por. Amikor a fazekas az agyagból elkészít egy edényt, és azután kiégeti, abból cserépedény lesz. Erről is beszél Istennek az Igéje Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott második levelében: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való” (2Kor 4,7). Ne merüljön fel bennünk soha olyan lázadó kérdés, hogy miért csinált engem Isten ilyennek, amilyen vagyok!? (2) Hogyan tapasztaljuk meg ebben a „portest”-ben Isten hatalmát és nagyságát? „A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló

az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain” (Zsolt 103,13-17). Mivel nagyon törékenyek vagyunk, mint a cserépedény, nagyon finoman bánik velünk az Úr. Lehet, hogy azt gondolják a testvérek: olyan is van, hogy a cserépedénynek össze kell törni és van, amikor nem kímél az Úr. Ez igaz. Van, amikor az Úr összetör, de azt olvastuk az Igében, hogy „amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt”. Megemlékezik róla, hogy por vagyunk, és azt olvastuk, hogy napjaink elmúlnak, „de az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló…” Ebben a törékeny cserépedényben lehet igazán felismerni, milyen nagy az Úr kegyelme. Van egy énekünk: „s gyúrj belőle oly edényt, mely összetörve is dicsér”. Hogyan egyeztethető össze az, hogy az Úr összetör, mégis nagy a kegyelme? „És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,7-10). Erről beszél Pál apostol. Az ő testét az Úr összetörte, megerőtlenítette, tövist adott bele, a Sátán angyalát, hogy gyötörje. Biztosan nem kímélte! Minél erőtlenebb volt, és minél gyengébb lett, annál jobban megértette azt, amit az Úr üzent neki: Nem fogsz meggyógyulni Pál, de elég neked az én kegyelmem! Minél jobban összetört a cserépedény, és minél gyengébb lett, annál nagyobb lett a kegyelem. Annál jobban megtapasztalta Istennek azt a kegyelmét, amit a zsoltárokban olvastunk: „öröktől fogva való és örökkévaló”. Elhisszük-e, hogy elég nekünk az Úr kegyelme? Amikor az Úr megerősít - mert úgy látja jónak -, nem a testünkért teszi, hanem fel akar használni valamire. Arra van szükségünk, hogy ezt a nagy kegyelmet el tudjuk venni Isten kezéből. „Elég néked az én kegyelmem.” Ne mondjuk hát Istennek, hogy miért csináltál engem így, hanem mert így csinált, azért ismerjük meg az Ő kegyelmét. „Felemeli a porból a szegényt, És a sárból kihozza a szűkölködőt, Hogy ültesse hatalmasok mellé, És a dicsőségnek székét adja nékik; Mert az Úré a földnek oszlopai, És azokra helyezé a föld kerekségét” (1Sám 2,8). Annáról van itt szó, akiről tudjuk, hogy nem volt gyermeke és mennyi megaláztatást szenvedett el Peninnától. Egyszer imádkozott az Úrhoz, és amikor megadta neki a gyermeket, letette azt az Úr oltárára. Ekkor hálaadás és dicséret fakadt fel Annából. Az előző, a 7. vers azt mondja: „Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, Megaláz s fel is magasztal”. Ezt tapasztalhatjuk meg mi is. Először szegénnyé tesz, először megaláz, utána gazdagít meg és utána magasztal fel: „Felemeli a porból a szegényt, És a sárból kihozza a szűkölködőt”. Amikor látjuk azt, hogy igen, por vagyunk és mégis az Úr csodálatos módon hordoz, felemel, átvisz bajokon, emberfeletti erőt kívánó helyzeteken, visszatekintve magunk is csodálkozunk, hogy átvitt. Elég nekünk az Ő kegyelme. Hát ezért ilyen törékeny cserépedény a testünk. Az Úr a földből formált, mint fazekas, hogy jól értsük meg ezt: örökkévaló az Ő kegyelme, és ez elég nekünk. (3) „Portest”-ünk alkalmas arra, amire Isten szánta Jó, hogyha látjuk: ez a test nem annyira rossz, mint amennyire gondoljuk. Mindent ne fogjunk arra, hogy azért nem tudunk úgy járni, ahogyan Isten kívánja tőlünk, hívő emberektől, mert testben vagyunk, mert ez a test teljesen alkalmatlan mindenre! Nem tudom, gondolkoztak-e már

a testvérek azon, hogy nem az embervilágban kezdődött a bűn és az Isten elleni lázadás, hanem a szellemvilágban, ahol nincs portest. A Sátánnak sincs porteste. „…Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál” (Ez 28,14). Zafír és más gyönyörűségek vannak arról leírva, hogy milyen volt ő. Fényes és mégis nála kezdődött Isten ellen a lázadás, a bűn. Az angyalok, akikről az van megírva: „…ti hatalmas erejűek” (Zsolt 103,20), szellemi lények, akiknek egyharmad részét magával ragadta a Sátán. Ezt követően formálta Isten az embert a föld porából, s az emberhez csak ezek után jött a bűn. A sátáni lázadás tehát nem az embernél kezdődött. Alkalmas ez a cserépedény arra, amire Isten készítette. Fogadjuk el, ne lázadjunk, és ne mentegessük magunkat! Jó ez így, alkalmas Isten kezében! 3.) Nem ez a végleges testünk Isten nem ezt a testet tartja végleges testnek, ami majd por lesz és visszatér ugyanoda, ahová az oktalan állatok teste is. (1) „Földi sátor” és „örökkévaló ház” Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott második levél 5. része így kezdődik: „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben” (5,1). Így nevezi az Ige ezt a port: „földi sátorház”. A sátor is törékeny, nem egy masszív valami. A sátorház elbomlik, de ezzel szemben egy épületünk van Istennél: „…nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat; Ha ugyan felöltözötten is mezíteleneknek nem találtatunk! Mert a kik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. A ki pedig minket erre elkészített, az Isten az, a ki a Lélek zálogát is adta minékünk. Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól (Mert hitben járunk, nem látásban); Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz. Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk. Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5,1-10). (2) Testi létünknek kihatása van az örökkévalóságra Biztos, hogy a hívő ember is nyög, mint ahogy az egész teremtett világ is. A test nemcsak porból van, hanem romlott, és még átok alatt is van. Tudjuk, hogy ebben a testben távol vagyunk az Úrtól. Van köztünk egy bizonyos távolság. Szeretnénk felölteni erre a mi mennyei hajlékunkat, azt a másik testet, a szellemi testet. Amire oda kell figyelnünk - ez a fontos -, hogy van bizodalmunk, azért igyekszünk: „…akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk.” Meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, és aszerint jutalmaz meg, amit ebben a testben cselekedtünk. Ennek a testnek és ennek a földi életnek nagy kihatása, nagy súlya lesz az egész örökkévalóságban. Úgy cselekedjünk ebben a testben, hogy Neki kedvesek legyünk! (3) A dicsőséges test „Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé. De nem a lelki az első, hanem az érzéki, azután a lelki. Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. A milyen ama földi, olyanok a földiek is; és a milyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És a miképen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem

örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra” (2Kor 15,45-54). „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez…” (Fil 3,20-21). Ilyen testet ad Isten az övéinek! 4.) Az ember élő lélek Amikor az ember megromlott, testi lett. Eddig elsősorban a testről volt szó, az embert azonban mégsem az jellemzi. Bár sok helyen beszél így Istennek az Igéje: „csak test ő”. Mégis azt olvassuk Isten Igéjében: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké”. Az ember élő lélek. Ez a legjellemzőbb. Testünk olyan, mint másnak a teste. Szellemünk az Istenből való. Ami ránk igazán jellemző, az az élő lélek. Azt olvassuk Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott első levélben is: „…Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám [aki Krisztus] megelevenítő szellemmé” (1Kor 15,45). Krisztus megelevenítő Szellem. Istenről is azt mondja az Ige: „Isten lélek [Szellem]: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban [valóságban] imádják” (Ján 4,24). Az angyalok szellemi lények. A föld, a növények, az állatok testek. Az ember élő lélek. (1) Az emberi léleknek kikutathatatlan mélységei vannak. Az ember ebbe a kikutathatatlan mélységbe már régóta igyekezett valahogy mégis behatolni. Amikor elkezdtek pszichológiával (lélektannal) foglalkozni, nagy mélységeket találtak. Majd elkezdtek parapszichológiával foglalkozni. Rájöttek, micsoda hatalmas erők vannak egy emberi léleknek a mélyén. Amikor az ember elbukott, Isten nem engedte, hogy mindezek a lélekerők szabadon működjenek. Jobb, hogy nem működnek. A parapszichológia és a keleti vallások - amit a jógik tanítanak -, a transzcendentális meditáció és mindaz, amit a New Age hozott, mind arra irányul, hogy keresd magadban az Istent. Üresítsd meg magad! Ezt célozzák meg a különböző gyakorlatok. Nyisd ki magad, légy teljesen passzív! Csak ami belülről jön, az tud egyesülni azzal, ami valahonnan a természetből, a nagy mindenségből árad majd beléd. Így szabadítják fel azokat a lelki erőket, amiket Isten lekötött, mert nem akarja, hogy felszabaduljon, mert az nem jó. A Sátán azt akarja, hogy felszabaduljon. Mózes első könyve 3. részének 1. versében a Sátán azt mondta az embernek: „…Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? […] Bizony nem haltok meg; […] olyanok lésztek mint Isten: jónak és gonosznak [rossznak] tudói” (3,1-5). A Sátán azért lázad Isten ellen, mert ő akar Isten lenni, és az embert is erre ösztönzi. A lelkedből, magadból hozd elő a belső, rejtett erőket. Az emberhez persze azzal jönnek: könnyebben tudsz tanulni; elmúlnak a stresszhatások; kimagasló leszel; kiváló leszel; óriási eredményeket érsz el; sikeres leszel; csak szabadítsd fel magadból ezeket az erőket! Ezért kösd össze magad a világmindenség hatalmas, kozmoszból jövő erőivel! Ez a Sátán akarata és munkája. Isten Igéje pedig azt mondja minden hívő embernek a Lukács evangéliuma 14. rész 26. versében: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli […] a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”

Isten azt mondja: gyűlöld meg, vesd el, hajtsd az én uralmam alá! Ez a szellem azt mondja: nem, hozd elő, szabadítsd fel! Az ember élő lélek lett, de amikor elbukott, éppen ezt az élő lelket - az embert - akarja a Sátán felhasználni az ő lázadásában. Igyekszik szembeállítani Istennel: Ne maradj többé Isten uralma alatt! Légy a magad istene, a magad ura! Jó, hogyha bizalmatlanul kezelünk minden olyan törekvést, ami az embert, az ember lelkét akarja naggyá és sikeressé tenni. Ilyenből ma, a mi korunkban van bőven. Jönnek sokan keletről, nyugatról és szerte a világból, akik ugyanezt hozzák, hogy szabadítsd fel a belső energiáidat, a lélekerődet. (2) Óember és új ember Isten Igéje beszél óemberről és új emberről. Itt értjük meg igazán - amikor az óemberre gondolunk -, hogy miért kötötte le Isten ezeket a lelki erőket. Azért is célszerű még néhány Igét előhozni az ó- és új emberrel kapcsolatosan, hogy lássuk, milyennek teremtette Isten az embert. Az ember élő lélekké lett. Amikor elbukott, egy más ember lett belőle: óember. Amikor valaki Krisztusban újonnan születik, ismét egy más ember lesz: új ember. Milyen az óember, a bukott ember? A test ugyanaz, de a szellem, ami az óemberben, az újjá nem született emberben működik, sátáni befolyás és uralom alatt álló, sötét szellem. Végeredményben az Istenből való lehelet ott van minden emberben, azonban a Sátán uralma alatt - a sötétség befolyása alatt – ez a szellem a halál állapotába került. Az óember így néz ki nagyon leegyszerűsítve: a teste a föld porából való, a szelleme sátáni szellem. Hogyan alakult ki ebből egy lélek? Milyen lett ez a lélek, ami ebből kialakult? Mivel sátáni befolyás alatt áll, ezért a lelket mindig naggyá akarja tenni azzal, hogy az ember valósítsa meg magát. Ez nagyon finom formákban mutatkozik meg. Egészen az óvodától kezdve tanítják, félrenevelik a gyermekeket. Azt mondják: hagyjuk rá, hadd bontakozzon ki, hadd valósítsa meg önmagát! Nem önmagát valósítja meg, hanem a sátáni gondolatot, mert a szelleme a sátáni szellem befolyása alatt van. Ez az óember. „Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek” (Róm 6,6). Tudjuk, hogy mi lett akkor, amikor az ó ember megfeszíttetett? A Golgotán az Úr Jézus Krisztus legyőzte a fejedelemségeket és hatalmasságokat: „… őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok…” (Kol 2,15). Legyőzte a gonosz, sátáni, sötét szellemvilágot. Arról beszél nekünk, hogy van új ember is: „…levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt (Kol 3,9), „És felöltözzétek amaz új embert” (Ef 4,24). Ez az új ember a következőkből jön létre: a test ugyanaz, de a szellem már élő Szellem, Isten Szelleme. Azt mondja az Ige: „…A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke [Szelleme], az nem az Övé” (Róm 8,9). Hiába csinálunk jót. Hiába néz úgy ki, hogy pont úgy járunk el, mint a hívő emberek. Mosolygunk, szívélyesek vagyunk, imádkozunk, gyülekezetbe járunk. Nem ez számít! Ez csak eszköz lehet, hogy hallgatjuk Isten Igéjét, gyülekezetbe járunk, imádkozunk, énekelünk, hogy Isten Szelleme lakozást vehessen bennünk. Akiben lakozást vett, az az Övé. Amikor Ő lakozást vett, bár a test ugyanaz még, de más a szellem. Mi van a lélekkel? A lelkünk, amikor az Úr lakozást vett benne, az első pillanatban még majdnem ugyanaz, mint amilyen az óemberi lelkületünk volt. Nem egészen az, de majdnem. Még sok minden ott van a lélekben, amit megtanult, ami beidegződött, ami természetes volt neki addig, amíg a Sátán befolyása alatt állt. A Zsidókhoz írt levél végén szó van arról: Isten azt akarja, hogy megszentelődjünk. Pál apostol is ír erről: „Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek” (1Thessz 4,3). Ez az Ige a lelkünknek szól. A lélek ne maradjon az, aki volt, hanem mindenestől, teljesen, kerüljön Isten Szellemének az uralma alá!

(3) Az újonnan született hívők óembere meghalt Az óember minden újjászületett hívőnél meghalt. Nem fog leszállni a keresztről! Olyan nincs, hogy az én óemberem leszállt. Az, Krisztussal együtt megfeszíttetett… kész! Soha többé nem tudja teljesen hatalma alá keríteni a gonosz annak a hívő embernek az életét, akiben Isten Szelleme lakozást vett. Befolyásolhatja, de úr már nem lehet többé. Háttérbe szorulhat Isten Szelleme, de úr, korlátlan úr a Sátán, a gonosz, már soha nem lesz. Az óember megfeszíttetett, de még rossz beidegződéseink vannak és sok-sok megkötöttség. Valamikor Ungár Aladár testvértől hallottam egy példát erre. Vett valaki egy sas-madarat. Kereskedőtől vette, aki fiatal korában betette egy kalitkába. Később, amikor nagyobb lett, egy madzagot kötött a lábára. Oszlophoz kötötte, és a sas, amikor repülni akart, mindig csak körbe-körbe tudott. Egy ember megsajnálta és megvette. Elvágta a madzagot, kivitte a mezőre, odatette a tenyerére, hogy repüljön az Isten szabad, kék ege alatt. A sasmadár repült is, de körbe-körbe, mintha a madzag még mindig ott lett volna a lábán. Ugyanígy történik, amikor valaki újonnan születik, újjá lesz Krisztusban, mert Isten új Szellemet adott belé. Még nem tud úgy járni, ahogy az új emberhez méltó: körbe-körbe repül. Legtöbbször önmaga körül forgolódik, mint középpont körül. Magával van elfoglalva. Lelkének még vannak kívánságai, rezdülései, amelyek mind a régi óemberhez kötődnek. Azt mondja az Ige, hogy „vessétek le”, hiszen már meghalt. „…mivelhogy levetkeztétek amaz óembert, az ő cselekedeteivel együtt, És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, a ki teremtette azt” (Kol 3,9-10). Befejezés Testvérek, aki Krisztusban újonnan született, az új emberré lett. Isten Szelleme van bennünk, és azt munkálja, hogy a lelkünk - az élő lélek, az ember, az én, a személyiségünk - teljes egészében átformálódjon. Megfeleljen annak az új helyzetnek, hogy mi már újjá lettünk. Ehhez az szükséges, hogy sok mindenre - ami régen természetes volt - azt kell mondani: nem! Nem, ezt nem! Megöldökölni, nemet mondani. Ezt a Szellem végzi. Írja is az Ige: „Mert a test a lélek [Szellem] ellen törekedik” (Gal 5,17). Régen a lelkünk, az énünk a test kívánságainak befolyása alatt volt. A Sátán a testen keresztül vonzott sok mulandó, hamis és bűnös dolog felé. Amikor újjá lettünk, ez a Szellem, az Isten Szelleme bennünk harcol a bűnös, testies dolgok ellen; de már az óembernek vége. Így tekintsünk magunkra. „Ezenképpen gondoljátok [ekképpen számoljatok] ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 6,11). Ámen. Debrecen, 1994. február 23.