Júlia napjai Korán kelt. Mostanában, szinte mindig, hiába vett be altatót, a szeme automatikusan felpattant hajnali ötkor. Károly javában horkolt mellette, a takaró ütemesen emelkedett a mellkasán fölalá. Kibújt az ágyból, és céltalanul bolyongott a házban. Valami munka után vágyott a keze, amivel eltelne az idő, de Márta tökéletes rendet tartott, a szekrényekben felpolcolva feküdt a tiszta ruha, a cipők kifényesítve, hibátlan sarokkal álltak a cipősszekrényben, vasalnivaló sem volt, pedig a vasalás nehéz szaga mindig felidézte anyja alakját, ahogy nagyokat húz a nehéz vasalóval a félig nedves ágyneműkön. Semmi házimunka nem maradt rá, pont úgy, ahogy annak idején eltervezte, mégsem töltötte el elégedettség vagy hála, csak ürességet és feszültséget érzett. Csak állt hajnalonként az ablak előtt, és a reggelt várta. Hajnal hasadt, az ég lassan egyre világosabb lett, a sápadt fény azokat a kora reggeleket idézte, amikor még az álmosságtól vánszorogva nyitotta ki a kertkaput, s terelgette a várakozó csordához az állataikat. Milyen évszázados távolban látszik most mindez: mintha egy ősrégi fekete-fehér filmet nézne valaki másnak az életéről. Pedig ő volt az, aki a korai derengésben vacogva, és a sorsot átkozva végezte a ráhagyottakat – csupa undorító, izzadtság és trágya szagú munkát. Amilyen álmos volt akkor, olyan éber ma. Ez már az öregedés jele, ezzel csúfolja meg az idő az emberi természetet: egyre több időt ad az egyre kevesebb lehetőséghez. Külön öltözködőszobája volt, nagy tükrökkel. Sosem töltött sok időt a szépítkezéssel, de annyi szépítőszere volt, hogy órákig elbabrálhatott volna az asztalkáján lévő üvegcsékkel és krémekkel. Elgondolkodva nézegette a képmását. Még mindig szép: formás feje, ránctalan arca, és főleg élettel teli szeme most is vonzó volt. Igen, a haja mind a két oldalt őszes már, többen ajánlották, hogy festesse be, de nem akarta. Különlegesnek találta az imitt-amott ezüstös tincseket a fiatal vonások mellett. Persze, ha már ráncosodni fog, akkor majd befesteti. De az még messze van... - vizsgálgatta aprólékosan a szeme és a szája környékét. Nem mintha Gábor észrevenné... - mosolyodott el elégedetten. Gábor szemében ő az elnyert tökéletesség, a megvalósult gyermekkori álom. Milyen kis csetlő-botló kissrác volt Gábor, amikor ő tizenhét évesen megszökött otthonról! Akkor szinte rá se nézett, pedig mindig ott lábatlankodott a közelében, ha csak tehette. Egyszer meg is csókolta - már rég elfelejtette volna, ha Gábor nem említi meg, amikor sok év után újra találkoztak. Persze, nem igazi csók volt - neki nem jelentett semmit. Annál inkább szegény kis kölyöknek, aki akkor alig tíz éves volt! Az ő csókjában csak hála volt, mert a fiú elhozta neki az összes zsebpénzét, hogy ő bebodorítassa a haját azzal a vándorfodrásszal, aki átutazóban néhány napig a falujukban nyírta és egyforma birkafazonra göndörítette a vállalkozókedvű lányok haját. Micsoda kripli lett belőlük! – akkor persze a haladás csúcsának látta a keményre vasalt fürtöket, és kibírhatatlannak, hogy pont az ő frizurája maradjon simán. Reménye sem volt rá, hogy a hat gyerek mellett éppen csak megélő családja megfinanszírozza a dauert, így aztán csak vörösre sírta a szemét, ahogy egyre szaporodtak a faluban a göndör tincsek. Egészen addig, amíg egyszer csak Gáborka elé nem borította szégyenlősen egy kis szappanos dobozból az összegyűjtögetett zsebpénzét. Sok pénze volt a kölyöknek, meglepően sok. Persze, jómódú ügyvéd volt az apja, de nem is sejtette, hogy ennyi pénzt adnak a gyereknek. Talán, ha előbb tudja, több hasznát vehette volna már akkor, de hát olyan fiatal volt még! Örömében megcsókolta, és a fiú húsz év múlva még mindig emlékezett erre a csókra, és ami még fontosabb, ugyanúgy gondolt rá, mint akkor. Jól jött ez a valószínűtlenül romantikus rajongás azokban az években: Mihály pozíciója megingott, és róla mindenki tudta, hogy Mihály szeretője. Már éppen aggódni kezdett, amikor Gábort felvették a gyárba gazdasági
igazgatónak. Mihály azonnal ment - sosem tudta meg, hogy ez az új főnök óhaja volt-e, vagy sem. Mindenesetre kényelmes volt, hogy Mihály búcsúztatóján már Gábor töltögette a poharába a bort, és a kis fiatal munkáslányok irigykedő szeme előtt esendő kutyapillantásokkal követte minden mozdulatát. Az ő pozíciója így aztán csak erősödött. Elégedett volt, végül is mindennel elégedett lehet, ami körülveszi. A két gyerekben csak öröme telik, bár Lilla egy kicsit nehezen veszi az akadályokat az orvosin, de hát ez nem igazán probléma, amíg az ember ismeri a megfelelő embereket... Laci meg egy kicsit túl sokat jár lányok után, de hát abban a korban van, és kész. Ő aztán nem lesz zord anya, aki állandóan csak szidja a gyerekeit. Elég az, hogy vele sosem voltak megelégedve a szülei. Sosem értette miért, igyekezett, jól tanult az iskolában - igaz nem esett nehezére, gyors volt a felfogása, szinte magától vésődtek az agyába a szavak. Reggelenként is felkelt - ha nem is éppen szó nélkül -, de végre is elvégezte, amit rábíztak. Miért nem felelt meg nekik soha, amit csinált? Miért ült ki az apja arcára az elégedetlenség, ha elékerült, és miért mentegette mindig az anyja még azelőtt, mielőtt bármivel megvádolták volna? Ma különösen kínozták az emlékek, minden mozdulat, minden illat mást idézett fel abból a régi életéből, amit tizenhét évig a kis szülőfalujában töltött, otthon a szülei házában. Harminc éve hagyta ott őket. Harminc éve, ezen a napon, az ő napján. Az a nap is korán kezdődött, bár anyja egyik ajándéka az volt, hogy elvégezte helyette a reggeli munkákat, és csak hétkor surrant be hozzá halk lépteivel, hogy miután pár percig némán nézi, könnyű simogatásával felébressze. Ő persze már az ajtónyitásra felriadt, de sosem merte megnézni, hogy anyja sajnálkozva, vagy gyönyörködve áll a konyhából beszűrődő gyenge fényben az ágya mellett. Aznap már azt is hallotta, amikor az anyja felöltözött, és vitatkozott az apjával egy sort : - Ne menj már! Elég dolgod van úgyis! - dörmögte a férfi. - Ugyan, hiszen semmi az egész! – tiltakozott derűsen az anyja, és hallotta, ahogy megreccsen az ágy, ahogy felkel belőle. - Ha semmi, akkor meg ő is megcsinálhatja! - Hiszen el is végzi minden nap. – még így két falon át is kihallotta anyja hangjából a kérlelést. - De ma van az ő napja, hát egyszer hadd kelljen fel később. - Úgyis lusta, mint a fene. – morgott keserűen az apja, Júlia szinte látta maga előtt az arcát, ahogy összevonja azokat a dús szemöldökeit haragjában. - Ne mondj ilyeneket, te is tudod, hogy nem igaz. Mindent megcsinál, amit muszáj. - Az igaz. De úgy, mintha a fogát húznák. - Ebbe aztán kár belekötni! - nevette el magát az anyja, és már lépett is ki az ajtón, hogy megitassa és kiengedje az állatokat helyette. Kicsit morgolódva aludt vissza, mit akar az apja, eleget dolgozik úgyis. Elégedetten gondolt a szekrénye alján lévő cipősdobozban lapuló tízesekre. Egy óra múlva arra ébredt, hogy az anyja csendben leült az ágya szélére. Még hozzá sem szólt, meg sem érintette, és ő már felébredt, és dacosan tágra nyitotta a szemét. Anyja azzal a különös pillantásával nézte, amivel csak a gyerekeire nézett az asszony: azzal az agyába, gondolataiba látni akaró pillantással, ami előtt mindig meztelennek érezte magát. - Felébredtél? Már elég késő van. - anyja végigsimított lánya hosszú, sötétszőke haján. - Megyek etetni. - mozdult meg a lány. - Ma megetettem helyetted, mindennel készen vagyok. Gondoltam, hadd legyen ma minél több örömöd. És itt van ez. - húzott elő egy kicsit gyűrött százast a köténye zsebéből, és a lánya párnájára tette. Júlia hálásan elmosolyodott: - Köszönöm, anya! Honnan szerezted?
- Nem volt könnyű, de ha már úgy alakult, hogy a születés és névnapod is egy napra esik, gondoltam kirukkolok valami nagyobb ajándékkal. - anyja kicsit elpirosodva fordult félre: - Te, Juli, apád nem tud róla, ne mondd neki...jó? - Dehogy, mama! - felelte megértően Júlia és hálás csókot nyomott az anyja arcára. - Tudom, hogy nehéz neked néha. - mondta az anyja, keresgélve a szavakat. - de azért szeretem, ha itt vagy. - sóhajtotta. - Persze, anya, nem is akarok elmenni innen! - vágta rá azonnal, és a fésűhöz nyúlt. Az anyja megsimogatta a haját, a mozdulatában bujkáló szomorúságot akarata ellenére is megérezte, pedig akkorra már tele volt a feje mindennel: mi vár még rá azon a napon, mire költse anyja ajándékát és mi fog sikerülni az éjszaka rózsaszín menekülés-álmaiból?! Anyja tapintatosan kiment az ajtón – nagyon szemérmesek voltak, amióta felserdült, soha sem nyitottak rá se mosakodás, se öltözködés közben. Kint rögtön felhangzott apja szokásos zsörtölődése, ami már úgy hozzátartozott a reggelekhez, mint a kút kerekeinek csikorgása. - Na, felébredt végre a kisasszony? - dörmögte. - Persze. Ne hívd kisasszonynak, bántja. - felelte az asszony szelíden. - Na, és mennyi pénzt adtál neki? - kérdezte kajánul a férfi. - Te...tudtad? - nézett rá csodálkozva a felesége. - Szeretem, ha bolondnak nézel. Na és örült neki legalább? - az apja hangja cseppet sem volt haragos, inkább mulatott az asszonyon. - Ilona észrevette, férje hangjában az engedékenységet. - Persze. Nem szabad haragudnod rá. Más mint mi vagyunk. - Jól van, na. Örülj neki, amíg itt van. - mondta szokatlan gyöngédséggel az apja. - Hogy érted ezt? Most mondta, hogy nem akar elmenni tőlünk. – ijedt rá aggódva az asszony. - Jól van, jól. - dörmögte a férfi, és megsimogatta az asszony hátát. - Megyek, megnézem a hátsókertet. Nagyon felveri a gaz, megkapálom. Ő eközben figyelmesen vizsgálta szegényes ruhatárát. A szekrény, és a benne álló tükör még a nagyanyjáé volt, neki csináltatta az anyja nászajándékul, amikor menyasszony lett. Nagyanyját Júlia csak a családi történetekből ismerte. Számos anekdota szólt a fiatalon meghalt lány talpraesettségéről, éles eszéről, jó humoráról és szépségéről. Dédanyja szerint ő kiköpött mása a fiatal Annának. Az öregasszony míg élt, gyakran elkönnyezte magát Júlia egy-egy mozdulatán, vagy mondásán, annyira emlékeztette saját, tragikusan elvesztett gyermekére. Most is meghatódott volna, ha látja: Anna nézegette magát így mindig, ez a tükör őrizte azt annak az egyetlen nyárnak az emlékét, amikor boldog és szerelmes volt. Júlia erről semmit sem tudott, és semmit sem érzett meg. Azon törte a fejét, hogy mit vegyen fel az esti táncra. Igaz, még itthon el sem kéredzkedett, de hát ma az ő napja van, csak elengedik talán. És ott lesz Béla, aki már régóta célozgat rá, hogy meg kellene nősülnie... Igazán már csak egy kis lökés hiányzik neki ahhoz, hogy megkérje. És akkor! Végre elmehet ebből a putriból, saját háza lesz, és nem is akármilyen! Később, ha nagyon igyekszik, talán rá tudja venni, hogy építkezzenek azon a telken ott a templom mellett, amit kinézett magának jártában-keltében. Esetleg arra is, hogy beköltözzenek a városba, - itt kis lenéző fintort vágott – bár ez lehetetlennek tűnik annak fényében, hogy Béla rokonai közül egy sem jutott még túl a szomszéd falu határán folyó kis patakon. Na de majd ő kitalál valamit. Végre is, ha idáig eljutott...hogy a falu leggazdagabb fiúját magábabolondította… tele volt ígéretes tervekkel. Elővette a cipősdobozt újra átszámolta a pénzét. Töprengett egy ideig, aztán határozott, most rögtön elszalad a ruhaboltba, és megveszi azt az édes kis pepita miniruhát, amit hetek óta nézeget. Igaz, az apja gutaütést kap majd, ha meglátja benne, viszont Béla megőrül majd tőle. Nagyon is jól ismerte a férfiakat, tudta, hogy mit jelent a fiú szemében felvillanó fény, ha egy kicsit mélyebben hajol előre, amikor kiszolgál a szomszéd asztaloknál. Béla kívánja, ez nem is kérdés, de olyan mulya, hogy kell még neki egy kis bátorítás. Bár nem volt a direkt
módszerek híve, legszívesebben nyíltan megmondta volna a fiúnak, hogy szívesen lefekszik vele, ha aztán elveszi...de éles ösztönei idejében figyelmeztették arra, hogy ez visszariasztaná Bélát. Hát hadd érezze magát ellenállhatatlan csábítónak, majd verdes a szempilláival, lassan adja meg magát, és sebzetten zokog utána, hogy Béla kötelességének érezze visszaállítani a becsületét. Csak ne tartana olyan sokáig ez az egész! Már egy féléve ráment, pedig amikor belekezdett az egészbe, azt hitte egy-két hónap, és már boldog feleségként autózgat a városban. Azóta már okosodott, türelmesebb lett, sokkal több akadályt kellett legyőznie, mint gondolta. Először is Béla már félig-meddig belenyugodott abba, hogy elvegye azt a jómódú lányt, akit az anyja nézett ki neki. Aztán meg szinte sehol sem tudtak találkozni, Béla a téeszben dolgozott – ő jóformán egész nap otthon robotolt. Hiába lesett a fiúra – sehol sem tudott a közelébe férkőzni. Szinte már elszánta magát arra, hogy valamilyen ürüggyel egyszerűen megszólítja a fiút, amikor egy este az ölébe esett a lehetőség. A faluban az volt a szokás, hogyha a tanító valami könyvet elolvasott - és ez elég gyakran előfordult - akkor az egyik délután végigszaladt egy kisdiák a falun, kiáltozva, hogy „továbbképzés” lesz, s akit csak érdekelt, beült újra az iskolapadba, és meghallgatta a tanító elemzését. Ő mindig eljárt ezekre az előadásokra, azért is, mert az anyja úgy kívánta, azért is, mert ettől különbnek érezte magát a többitől, aki tovább folytatta a nagymosást vagy a kapálást az előadás alatt. Jó néven vették ezt a szorgalmát a családban is, a falu vezetői is, nekik jó pont volt a fővárosba felküldött havi jelentésekben, hogy a faluban rendszeres továbbképzés folyik az iskolából kinőtteknek, szépszámú hallgatóság részvételével. Az egyik ilyen „továbbképzésre” esett be váratlanul Béla, nagy nehezen beszuszakolva magát a régi helyére: az ő mellette levő padsor első ülésére. Azon az estén meg-megpihent a szeme a fiú szelíd arcán, elnézte kicsit húsos száját, nagy füleit, és lassan megerősödött benne az elhatározás, hogy ennek a fiúnak a segítségével fog kikerülni a mostani körülményei közül. Nagyon nehezen sikerült felhívnia magára Béla figyelmét, először megpróbált vele beszélgetni, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy Béla nem vágyik intellektuális beszélgetésekre. Akkor hát hallgatott, nagy szemeit csodálattal emelte a fiúra, ha az meghatódva a rendkívüli érdeklődéstől rászánta magát, és beszélni kezdett a munkájáról, amit a TSZ irodán végzett. Ez hatott, Béla egyre többször jött el az előadásokra, amikből szerencsére csaknem minden hétre esett egy. Még az is előfordult, hogy tíz perccel, negyedórával előbb érkezett, és felvillanó bamba mosolya az ő láttán jobban elárulta, miért, mint az a félszeg társalgás, amit az előadás megkezdéséig az ő találékonysága és a fiú elszántsága kipréselt magából. Hetekig várta, hogy a fiú egyszer csak elhívja valahová, amikor rájött, hogy hiába, akkor találta ki a kocsmát. Micsoda pazarul megtervezett akció volt az!! A könnyes vallomás a keresztanyjának, hogy mennyire szegények, s a segélykérés, hogy segítsen valahogy titokban munkát találni neki. Aztán az ügyeskedés, hogy a többi lehetőséget elhárítsa, míg végül Magda néni végre előhozta, hogy kisegíthetne a kocsmában késő délutánonként! Alig tudta elfojtani a győzelmes vigyorgást, amikor a szegény együgyü asszony kibökte végre. Illendően és egy kicsit rémülten szabadkozott: Mit fog szólni az apja? Hogyan lehetne megoldani? - Közben alig leste-várta, míg az asszony fejében lassan kidolgozódik ugyanaz a terv, ami már hetek óta megtermett az övében. Magda a jó ügy érdekében vállalta, hogy becsapja az anyját, maga kéri át a téli estékre keresztlányát, hogy segítsen kézimunkázni az új templom számára, hogy minden terítőcske készen legyen a felszentelésre. Az anyja meg engedte, hogyne engedte volna, hiszen ezekben az időkben olyan ritka volt a templomépítés, mint a nyári hó. Külön örült neki, hogy a lánya hozzájárul az új templom feldíszítéséhez, boldogan jött volna ő is, de a hat gyerek gondja sehogy sem engedte. Szerencsére. - gondolta ő, amikor délutánonként látványosan összeszedegette a színes fonalait, és elindult a keresztanyjához, aki aztán útnak bocsátotta férje kocsmájába. Azt hitte a szegény pára, hogy az anyja pénzesdobozába vándorol a keresett pénz, a család ellátására. Hát nem sok vándorolt oda, fintorodott el. De végre is nem azért törölgette a sörtócsás asztalokat, szívta be egész este a kocsma bűzét, hogy a család felzabálja a nehezen megkeresett forintjait.
Így is adott néha egy-egy tízest, ha nagyon üresen kongott már a teásdoboz, amiben anyja a pénzüket tartotta. Szívta ugyan a fogát, ha bele kellett raknia a pénzéből, de nem bírta elnézni, ahogy az anyja arca elkeskenyedik, ahányszor a pillantása a dobozra esik. Aztán persze szidta magát, hogy miért is ilyen érzelgős, és hogy így sosem fog semmire jutni. Mindenesetre a dolog bevált: majdnem egy ezrest gyűjtött össze, és Bélát is megszerezte. A fiú sokkal közvetlenebb és bátrabb volta kocsmában: egy-két féldeci után már nyugodtan megölelgette a derekát - ő persze adta az ártatlant. Könnyes szemmel mesélte el Bélának, hogy mennyire kihasználják a vendégek, hogy itt kell megkeresnie öccsei-húgai eltartására szolgáló pénzt. Béla, amilyen szép nagy marha ember, olyan érzelgős, majd megszakadt a szíve a szomorú történeten. Dehogy nyúlt többet hozzá! Még össze is verekedett néhány kocsmai vagánnyal, akik a kiszolgálás részének tartották a formás pincérlány megtapogatását. Így aztán szépen lassan szövődött köztük valami, aminek reméli, ma meglesz a koronája. És végre kiszabadul innen. Hát kiszabadult, még azon az estén. Persze nem egészen úgy tervezte, ahogy végül is sikerült, mert ezt még a legszebb álmaiban sem merte remélni. A régi álmok megálltak egy városi lakásnál, és annál, hogy jómódú férje elárasztja ruhákkal, bundákkal, autóval. Odasétált a szobaajtóhoz, és ránézett Károly alvó arcára. Hát, valóban jómódú a férje, szinte már gazdagnak mondható. Amióta hozzáment, sosincsenek pénzgondjai, vásárolhat bármelyik butikban, vagy rendelhet akár osztrák divatkatalógusból is, sosem szól érte semmit. Tulajdonképpen jól járt vele, rendes ember, kellemes mellette az élet. Szereti őt, elhalmozza mindennel, és sosem tesz fel kérdéseket. Nemcsak kínos kérdéseket nem tesz fel, hanem semmilyeneket. Lehet, hogy érdektelenségből, lehet, hogy tapintatból - máig sem tudjanézegette az alvásban ellazult, de még így is karakteres arcot. Milyen furcsa, hogy alig ismeri azt az embert, aki huszonöt éve a férje, és akinek két gyereket szült! Azt persze tudja, hogy Károly nagyon hálás a gyerekekért, már amikor teherbe esett, érezte, hogy a férfinak valami egészen mást, valami katartikus dolgot jelent az apaság. Milyen szerencsés véletlen, hogy mind a két gyerek kétséget kizáróan az övé! Mindkétszer pont akkor esett teherbe, amikor senkije sem volt a férjén kívül. Persze Károlynak lehettek kétségei, egészen addig, amíg meg nem nézte a csecsemőket, de szerencsére mind a két gyerek örökölte apja különleges fülformáját, azt a kis görbe bevágást a fülcimpa alján. Ahogy visszagondol rá, Károly kicsit feszengett amíg be nem hozták Lillát és később Lacit, aztán, amikor megnézte őket meghatottan csókolt kezet neki. Júlia elvigyorodott, Károly le sem tagadhatja, hogy az egyik őse báró volt, vannak ilyen ösztönös úri gesztusai. Persze, ez végül is nem kellemetlen, csak ha esetleg valami pártrendezvényen csinálná, de most már ez sem olyan lényeges. Bomlanak a zárt rendszerek, szokások. A végén még újra divatba jön a kézcsók, meg az „úr” megszólítás. Tudatába lassan becsúsztak az aktuális gondok: baj lesz Verébnével, mindig is érezte, hogy ellenség az a nő. És figyelni kell rá, mert nem buta, ha az lenne, nem vette volna rá Gábort egy tízperces beszélgetés alatt arra, hogy vegye fel pont az ő munkatársának. Még hogy titkárnő! Az ember esze megáll, amilyen naivak tudnak lenni a férfiak! Befurakodott kém az, nem titkárnő! A szeme se áll jól, és pofátlanul behízelgi magát mindenki bizalmába, már tiszta átjáróház az irodája, úgy zarándokolnak a kis Verébnéhez a dolgozók, mint valami panaszirodába, vagy kegyhelyre. Ő meg hallgatja őket órákig, és még ahhoz is van pofája, hogy ne lázítson, inkább nyugtatgassa őket. Persze, nem mer nyíltan szembeszállni a vezetéssel, az túl veszélyes lenne, inkább megpróbál jópontokat szerezni. Az a negédes kedvessége! Még nem átallja őt is a gyerekeiről meg a fiatalkoráról kérdezni! Egyszer, az elején már majdnem bedűlt neki, azt hitte, őszintén szimpatizál vele, aztán másnap látta, ahogy Gábor bent üldögél nála, és nagy komolyan beszélgetnek a könyvelés buktatóiról. Ezzel veszi le a lábáról az embereket, hogy olyan értelmesen tud beszélgetni, az ujja köré csavarja őket ezzel a sima „figyelmesen hallgatlak” figurával. Még szerencse, hogy időben
észrevette, és elhelyezte Gábornál a kis nyilacskáit: itt egy-egy megjegyzés Klári munkájára, ott egy tréfa az öltözködésére, végül egy kis jól megjátszott megdöbbenés, hogy: ”Te, mennyi férfi járkál ehhez a Klárihoz!” Reméli, ennyi elég lesz, elégnek kell lennie, végre is elég régen játssza ezt a finom játékot az emberek bizalmával, s mindig azzal hízelgett magának, hogy nála jobban senki sem ért ehhez. Neki sosem kellett nyíltan kikelnie valaki ellen, vagy veszekednie, elég volt néhány ügyes kis célzás a megfelelő helyeken, és az illető körül hirtelen megfagyott a légkör. Ennek az a haszna is megvolt, hogy róla senki sem mondhatta azt, hogy intrikus, sőt találó kis megjegyzései miatt mindenki okosnak és szellemesnek tartotta. Mindenki, mármint a férfiak. Mert azért néhány nő átlátott rajta, nekik nem volt újdonság ez a módszer. Szerencse, hogy ritka a női vezető, a férfiakkal pedig mindig tudott bánni. Szegény Erzsike se tudta meg jó sokáig, hogy miért marad el mellőle egyre gyakrabban eddig hűséges udvarlója, Béla. Csak nézett a bánatos nagy barna szemeivel, és sírdogált, hogy szinte már az eljegyzést is megtartották, aztán mégis odébbállt a fiú. Szegény lány nem is volt csúnya, csak egy kicsit lassú eszű, mindent olyan nehezen vett be az agya. Pedig ha idejében észbekap, amikor Béla elkezdett ritkábban járkálni hozzá, még elkaphatta volna a grabancát, hiszen olyan engedelmes jó fiú volt az a Béla! Elvette volna csak azért, mert az anyja őt nézte ki neki. De jött ő, aztán elejtett egy-két tréfát Erzsike széles vállára, ami hamarosan kétszer akkorára hízik majd, aztán arra a sok értelmet nem tükröző profiljára, - és Béla rögtön berzenkedni kezdett az anyja választása ellen, és csodálta Júliát, aki nagyon figyelt arra, hogy amikor már biztos a dolgában, dicsérje is az elhagyott lányt. Ettől Béla teljesen meghatódott, hogy milyen önzetlen is ő, milyen elfogulatlan. A receptet ekkor kísérletezte ki: mennyi észrevétlen, de hatásos kritikát kell elhelyezni legalább dupla annyi felszínes dicséret közé ahhoz, hogy az eredmény megfelelő legyen. Később aztán elsajátította a tökéletes módszert: úgy dicsérni, hogy maga a dicséret legyen az észrevétlen kritika. Persze akkor még ösztönösen csinált mindent, csak amikor már neki is volt féltenivalója, saját nehezen kivívott pozíciója, presztizse, akkor tanulta meg tudatosan irányítani a dolgokat. De ez sokkal-sokkal később történt, talán, ha akkor megsejti, mennyi vérig menő küzdelemnek néz elébe, akkor meghátrál. Nem, dehogy, sosem maradt volna nylon-kötényes gazdasszony egy faluban – inkább a halál! – rázkódott meg a gondolatra még ennyi év után is, és hogy érezze a különbséget, végigsimított gyönyörű selyem pongyoláján. Azon az estén, amikor minden összeroppant körülötte, még nagyon naiv volt, és sebezhető. Kezdődött azzal, hogy az apja meglátta a kocsmában, ahogy éppen egy részeg asztaláról próbálta meg behordani az üres poharakat. Akkor lépett be, amikor a fickó éppen csókra akarta beváltani az utolsó kriglijét, és ölelgetni kezdte. Az apja valamelyik szomszédját akarta hirtelen előkeríteni, különben sosem jött volna be. Csak egy pillantást vetett a lányára, aztán dolgavégezetlenül ment ki a kocsmából, ő megdermedt, alig kapott levegőt. Nagybátyja, akié a kocsma volt mögé lépett: - Baj lesz belőle? - kérdezte együttérzően, és bíztatóan hátba veregette. - Azt hiszem. – suttogta ő. - Eridj haza, úgyis nemsokára zárunk. Aztán, ha nagy a baj, átmegyünk Magda nénéddel, és elsimítjuk. Na, menj. – dörmögte a testes férfi. Hátrament a kis szobába, szépen lassan átöltözött, kezébe fogta a pakkot, amibe az új ruháját csomagolták a boltban. Soha jobbkor. Ő meg el akar menni az esti táncra, ráadásul ebben a ruhában. Az apja agyon fogja verni, az nem is vitás, kéken-zölden meg nem mehet sehová. Ülhet otthon, és várhatja a következő kedvező alkalmat, hogy Bélát végre rávegye a lánykérésre. Kétségbeesetten forgatta a kezében a csomagot. Hiába volt minden, most majd megint őrzik, mint egy kis pulyát, az utcára se mehet ki majd egyedül. Az apja nem egykönnyen fogja neki megbocsátani ezt a kocsma-dolgot. Ráadásul mit mond, hová tűnt a
pénz, amit keresett? Az anyja tudni fogja, hogy nem rakosgatta be a közösbe, mint ahogy Magda néninek mondta. A fenébe! Hirtelen elhatározta magát, kicsit megremegve egyenesítette ki a derekát, mint aki rohamra készül: nem hagyja magát, azért is elmegy ma este, és ebben a ruhában, még ha ki is kell bontania a szoba falát. Persze mondjuk egyszerűbb az ablakon kimászni, de majd meglátja, hogyan alakul. Még ha kitagadják is elmegy: akkor egy lapra tesz fel mindent: Bélának el kell vennie! ..... Korán meg kellett tanulnia harcolni, foggal-körömmel önmagáért, különben még most is az ólakat takarítaná a falujában. Elégedetten nézett körbe a szép konyhában, milyen jó ötlet volt Károlytól, hogy tiszta hófehér konyhabútort csináltasson! Ő bezzeg félt eleinte, hogy sok lesz a baj vele - de Károly csak nevetett: Mit aggódsz, nem te fogod tisztán tartani! - hány éve is ennek? Csaknem huszonöt. Persze ez már nem ugyanaz a bútor, hanem a harmadik azóta. Károly valami nőies szenvedéllyel cserélgeti le az otthonuk bútorait, mindig szebbre, modernebbre. Semmijük sincs, ami tíz évnél régebbi lenne. Eleinte nem értette, fogta volna vissza a felesleges költekezéstől a férjét, de Károly csak a fejét rázta: - Miért kellene régit használnunk, ha azóta csináltak jobbat, újabbat? - kérdezte . - Hiszen hibátlan szinte minden darab. Minek költsünk rá egy csomó pénzt? - vetette ellen Júlia . - Mire költsek, ha nem a saját kényelmemre, meg a tetszésemre? Nekem tetszik az új bútor, amit kinéztem, vegyük meg, jó? - zárta le a vitát Károly. És igaza lett: megszerette az újat, aztán meg a legújabbat is. Remek érzés volt, amikor felugrott egy-egy ismerős a feleségével, bekukucskáltak a konyhába, és kezüket csapkodták a beépített gépek és gyönyörű bútorok láttán. Sok feleség állt a küszöbön alig leplezve az irigységét, és suttogta, hogy az ő férje sajnos nem vett neki még mosogatógépet, se új konyhabútort. Olyankor mindig elégedetten simogatta meg a szép új burkolatot, és diadallal gondolt az otthoni több generációt kiszolgált konyhaszekrényre. Vicces, hogy ez a legújabb konyhája formájában szinte szakasztott mása az otthoninak, csak persze hibátlan, méregdrága kivitelben. Most ez jött divatba, a század eleji faragott, boltívmintás, üvegbetétes fajta. ..... Ez előtt a konyhaszekrény előtt kapta élete utolsó apai pofonját, aznap, amikor reszketve a félelemtől, mégis, valami hideglelős elszántsággal hazajött a kocsmából. Szinte még be sem lépett az ajtón, az apja máris lekevert neki egyet jobbról, egyet balról, és folytatta is volna, ha az anyja sikoltozva ki nem tépi a kezei közül. Az apja ordított: - Ringyót nem nevelek! Takarodj a házból! Az én lányom egy kocsmában! - az apján látszott, hogy eddig gyűjtötte magában a haragot, hogy most az egészet rázúdítsa. - Hiszen agyonütöd, Józsi! Meg tudjuk ezt beszélni nyugodtan is! - sírta az anyja. - Mit nyugodtan? Azt hogy ölelgetik a kocsmában, pénzért, mint egy kurvát? Ahová én a lábamat sem teszem be, mert még a szagát is utálom, ott az én lányom a maca?! Nagyot ütött a konyhaszekrényre, hogy csörömpölni és remegni kezdett minden tányér és pohár benne. Az anyja odafutott, hogy elkapja a kiesőket, de így őt védtelenül hagyta. Első pillanatban megijedt, összehúzódott, mint viharban a mezei nyúl, de aztán furcsa elszánással kicsit ferdén tartva a fejét, arcát és kihívó pillantását az apja felé fordította.
Az apja először megindult felé, hogy tovább üsse, de látva ezt a tekintetet, egy pillanatra megállt, aztán az asztalra borult, és sírni kezdett, mint egy gyerek. Az anyja riadtan fordult hátra a nyitott konyhaszekrényajtóból, és olyan elképedés látszott az arcán, hogy attól még ő is majdnem megijedt. Sosem látták még sírni az apját. Az anyja riadtan hajolt hozzá, faggatta, kérdezgette, de az nem válaszolt. Valami bizonytalan győzelemfélét érzett, hát gyorsan ki akarta használni a pillanatnyi előnyét, és sorolni kezdte: - El akarok menni este a táncba, és nem érdekel, hogy mit mondtok. Új ruhát is vettem, divatosat, és azt sem bánom, ha nem tetszik nektek. Felnőttem, és nem akarok úgy élni, mint eddig, mint ti. El akarok menni, mihelyt lehet. És... Az anyja ránézett, olyan kemény és hideg pillantással, amit sosem látott még tőle, és csak annyit vetett oda: - Ereggy! - és visszahajolt a férjéhez, aki még mindig nem emelte fel fejét a karjairól. Milyen megkönnyebbülten sietett be a szobába, és készülődni kezdett az estére. Míg behordta a lavórba a kályhán melegített vizet, különös csend fogadta, ahányszor csak a konyhába lépett. Szinte békés és hétköznapi volt a csend, mint a nagy viharok után. Az apja kukoricát morzsolt, az anyja a tűzhelynél kavargatott valamit, közben félhangosan beszélgettek. Nem figyelt rájuk, túlságosan elfoglalta, hogy ilyen könnyen megúszta, és az estéje is szabad. Mégis, amikor már tetőtől talpig tisztán, kombinéban a koszos vizet ment kiönteni, egy pillanatra beleszúrt a fájdalom. Az apja felállt, kivette a kezéből a lavórt és kivitte helyette az udvarra. Egyszerű, hétköznapi gesztus volt, mégis, az a személytelen tekintet, amivel ránézett közben, megsebezte. Ha mérgesen nézne rá, vagy hidegen - bárhogy, csak ne úgy, mint egy idegenre! Csak egy másodpercig tartott az érzés, a helyét megkönnyebbülés és hirtelen támadt üresség foglalta el, s mintha a szeme most nyílt volna meg: másnak látta a lakást, amelyben megszületett és felnőtt, úgy, mint egy átutazó vendég az egy napra lefoglalt hotelszobát, kötöttségek és érzelmek nélkül, szinte kíváncsian – minden idegen volt, amihez őt semmi sem köti. Úgy vizsgálta magát is, mint egy idegent, megállt a tükör előtt, leengedte a kombinéja pántját, és figyelmesen, mint ahogy vásárló nézi meg a kívánt árut, aprólékosan felbecsülte magát. A teste ugyanazt a kellemes látványt nyújtotta, mint mindig, most mégsem töltötte el büszkeséggel és melegséggel saját szépségének látványa. Mint egy üzletasszony vizsgálta magát, személytelenül, kritikusan:szép arc, élettől ragyogó szemek, naiv bájjal elnyíló puha száj, vékony, kecses nyak, fiatalságához képest meglepően telt, formás mellek, karcsú derék, izmos fenék, kicsit rövid, de formás lábak. A legrosszabb talán a haja volt, egyszerű barna, se nem egyenes, se nem hullámos, azzal bizony kezdenie kell valamit, hogy mutasson. Végignézett magán: hát erre számíthat mostantól. Elővette az új ruhát, könnyed mozdulattal belebújt, és felhúzta a cipzárt. Fogta a fésűt és ügyes kezével magas paradicsomkontyot fésült magának. A rúzst meg a szemhéjfestéket majd a kultúrházban teszi fel, nem akarja végletekig húzni a húrt. Elvégre ha valami hiba csúszik a számításába, ki tudja, meddig kell még itt kibírnia. Ez a gondolat most elviselhetetlenebb volt, mint eddig bármikor. Felkapta a kabátját - lehetőleg minél kevesebb lássék a ruhájából - és kisurrant. Felesleges volt az igyekezete, azok ketten fel sem néztek a belépésére, s bár viszonozták a köszönését, nem tették fel az eddig elmaradhatatlan kérdést: Mikorra jössz? - s az apja nem nézett rá büszkén, mint eddig mindig, ha kiöltözött. Eddig alig vette észre, most pedig hiányzott. .....
