ALBERT GYÖRGYI: MIÉRT PONT İK? (A férfiak fogságában) Miért megyünk bele mi, nık, egy számunkra megalázó kapcsolatba? És miért maradunk benne? Mi ad erıt ahhoz, hogy végül - akár életünk kockáztatásával is kiszálljunk belıle? Miért veszítjük el a tartásunkat, tiporjuk sárba az önbecsülésünket arra érdemtelen egy, két, akárhány férfiért? A kéziratomat újra és újra átolvasva egyetlen magyarázattal találtam szembe magam: "...mert szeretem." Ilyen egyszerő. Vagy mégsem? - mondják - elsı feleségüknek köszönhetik a sikerüket, sikerüknek a másodikat, és a másodiknak a harmadikat. Mindig dühös leszek, amikor nıi magazinokban Hogyan tartsuk meg a pasikat? típusú cikkeket vagy "teszteket olvasok. Egyetlen lapban sem találkoztam még a fordítottjával, nevezetesen a Hogyan tartsuk meg barátnınket, menyasszonyunkat, feleségünket? címő írással, interjúval, fejtegetéssel. Én a harmadik, s reményeim szerint utolsó házasságomban élek: nem vagyok boldogtalan. Hosszú és kalandos út vezetett idáig. Járják velem együtt végig, most, ebben a könyvben. Bízom benne, hogy érdemes. Szeretem a sportos, gyengéd fiúkat. Nincs semmi elvárásom. Egy 12 éves kislány hirdetése az interneten Ha magadat rossznak és elviselhetetlennek tartod, képtelen leszel örömmel visszatekinteni a múltra és reménnyel nézni a jövıd elé. Veled mindig rossz dolgok történtek a múltban, és a jövıben is csak rossz dolgok fognak történni. DOROTHY ROWE Tudom, mire ezek a sorok megjelennek, ismét jól leszek, és tiszta. Tavaly nyáron, elsı könyvem megírásával, jócskán kijutott nekem a sikerbıl, amitıl megijedtem, mert régóta nem volt benne részem. Elfelejtettem, milyen érzés, amikor az embert elismerik, becsülik, tisztelik, ünneplik. Talán el sem hittem, vagy alig, hogy ez nekem szól... A "depressziós" könyvben világosan leírtam, hogy igenis félek, mert a betegség visszavisszatér az életembe, ennek ellenére emberek sokasága kért és várt tılem tanácsot: adjam meg a depresszió gyógyulásának biztos, megfellebbezhetetlen receptjét. De hogyan is adhattam volna meg? Nem vagyok orvos. A gyógyításban sem vagyok kompetens. Én a saját betegségem történetét írtam meg, melyben kétségkívül sok azonosság van és volt másokéval. Nem vállalkozhattam többre, mint hogy gyógyulni akaró betegként megosszam tapasztalataimat, beavassam olvasóimat kétségeimbe, túlélési technikákat, stratégiákat javasoljak, tippekkel szolgáljak
sorstársaimnak. Végsı soron arra tettem kísérletet, hogy mi, emberek - egészségesek és betegek - megértsük egymást akkor is, ha valamelyikünk a vártnál gyengébbnek bizonyul. Nem ismerem, nem ismerhetem a gyógyulást garantáló megoldásokat. A siker megijesztett, és a betegség újra elhatalmasodott rajtam. Úgy éreztem, ismét csapdába kerültem... De hogy jönnek ide a férfiak? Ez az új könyv a párkapcsolataim története, de nem Albert Györgyi szennyesének kiteregetése. Sokkal inkább egy 43 éves nı élete, s életének tapasztalatai, a férfiakhoz főzıdı, a férfiakkal egykor folytatott kapcsolatain keresztül. A szereplık neve egytıl egyig megváltoztatott, fiktív. Noha mindaz megtörtént, amirıl ebben a könyvben írok, és létezı személyek állnak a kitalált nevek mögött, még az sem biztos, hogy a férfiak egyike-másika magára ismer. Ráadásul többen közülük már nem élnek. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy rajtam kívül számtalan nı ilyen és ehhez hasonló életet kapott a sorstól. Hogy milyet? Hát éppen errıl szól ez a könyv, amely talán vigasz lehet: nincsenek - nem vagytok egyedül. S természetesen írás közben az örök kérdés izgatott: miért? Miért beszélünk el egymás mellett, férfiak és nık? Emberek, akik szeretik egymást. Mire alapozzuk kapcsolatainkat? Hogyan, meddig, miért ragaszkodunk rossz választásainkhoz? Hogyan alakul át a szerelem és a szeretet kiszolgáltatottsággá, függıséggé? Lehet, hogy Susan Forwardnak van igaza, amikor azt vallja: "A szeretet nem érzés, hanem viselkedés." Én szeretem a férfiakat. Nem állítom, hogy mindegyikkel szemben megbocsátás van a szívemben, de haragot egyikük iránt sem érzek, hisz "mindnyájan együtt vagyunk - egyedül" (Lily Tomlin). De mielıtt belevágnék, tartozom egy vallomással. Mint ahogy arra már utaltam, elızı könyvem sikerével olyan teher és felelısség szakadt a nyakamba, amire legmerészebb-legrosszabb álmaimban sem számítottam. Elhatalmasodott rajtam a szorongás. Újra depressziós lettem. Egy szó, mint száz, tavaly nyáron kisebb-nagyobb rendszerességgel és mennyiségben megint elkezdtem inni. Titkos vágyam, mint minden infantilis, a felelısséget magától elhárító, függıségben szenvedı betegnek, az volt, hogy az az ember, akit a világon a legjobban szeretek, férjem, András megráz, lekever két makarenkói pofont, majd ultimátumot ad: "Válassz: a pia vagy a házasságunk!" Látnom kell azonban, hogy bár kettınk között tíz év a korkülönbség András javára, mégis ı a felnıtt. İ biztos többet, szebbet, jobbat, fiatalabbat érdemelne, de ahogy mondani szokta: "Nem emlékszem arra, hogy lett volna
ilyen kérdés köztünk. Mindenki azzal rontja el az életét, akivel akarja vagy aki jutott neki." Majd jót vigyorog hozzá. Méghogy vigyorog? Röhög. Nem rajtam. Velem. Tavaly, nyár elején azonban - nagyon szomorúan - azt mondta: szeret, mindig mindenben mellettem áll, segít, de nem akarja végigasszisztálni testi és szellemi leépülésemet. A 23. órában vagyunk. Ez a könyv Andrással kezdıdik, és vele is fejezıdik majd be... 2006 nyarán Elıjáték helyett Mifelénk egy nıt már kislány korában fegyelmezettségre nevelnek. Illetve nem is biztos, hogy ez a legjobb kifejezés. Alázatra? Simulékonyságra? Tisztelettudásra? A nı tulajdonképpen majdnem mindent azért csinál, hogy elnyerje a férfi tetszését. Mégis, az idı többnyire bebizonyítja, hogy talmi gyızelmek ezek, amelyekbe mi, csalódott és megalázott nık mind belehalunk egy kicsit. Legszívesebben törnénk-zúznánk, a fogunkat csikorgatva ırült táncot járnánk a fájdalomtól. De a belénk nevelt jó kislányság erıs kontroll. Végül is... Én sem zúztam szét a márványasztalon árválkodó üvegvázát Alex fején ott, a hajókabinban... Alex felgyőrte az inge ujját, megvetıen nézett végig a budai kávéház vendégein. - Utálom, hogy ilyen sznob helyre jársz - sziszegte. Filmesek, reklámbiznisz, sok köcsög yuppie meg önjelölt mővész - sorolta, és a fogpiszkálóját rágcsálta közben. Mellettünk egy középkorú nı - jó, ha fiatal negyvenes lehetett - mobillal a fülén, nyilvánvalóan egy szakítás kellıs közepén vergıdött. Sírt. Alex arca végképp eltorzult, s a nı minden egyes szipogásakor dühösen megrándult. Tüntetıleg arrébb húzta a székét, és az arcomba hajolt. - Ezt nem hiszem el! Egy csöppnyi tartás sincs ebben a büdös picsában? Mit hisztizik? Nyilvános helyen... Akkor újra megfogalmazódott bennem az álmatlan éjszakákon, a szorongó, pánikrohamos reggeleken már ezerszer feltett kérdés: Mit keresek nyolc hónapja egy ilyen tető mellett? Kezdetben persze nem volt az. Ma is kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor megismertem. Napbarnított szoláriumozott?), mosolygó arcára, vakítóan fehérített? fogsorára, azúrkék (kontaktlencsés?) szemére a Dunán ringatózó étteremhajón. Fıpincér volt, cigarettával kínált. Sután, szégyellısen, izgalomtól kipirult arccal. - Nem dohányzom, köszönöm. - Mindig ilyen nıre vágytam - suttogta tizenöt perccel késıbb, miközben átölelt a fedélzeti korlátnál. Amikor elıször ütött meg, égre-földre esküdött, hogy soha többé. Másodszor, abban a bizonyos hajókabinban olyan erıvel kevert le egy pofont, hogy amikor nekivágódtam a márványasztalnak, bal kezem ujjain az összes köröm
felszakadt. - Rohadt kurva! - fröcsögte az arcomba. Amikor nyöszörögve kértem, hogy segítsen feltápászkodni, röhögve lehuppant a bır ülıgarnitúrára. - Médiasztárkám! Mindenki ismer! Könnyen találsz majd valakit, aki összekapar! - húzta el a száját, üveges tekintettel meredt rám. Az ajkamhoz nyúltam, éreztem a vér meleg, sós ízét. Bıgve, a taknyomat a kézfejemmel törölgetve bámultam makulátlanul élére vasalt, porcelánszínő nadrágját és ragyogó fényő cipıjét, amit egyenesen a világhírő Vasstól akvirált. Kitőnı és gondos pincér volt: a figyelmes és udvarias felszolgálásra éppolyan nagy hangsúlyt fektetett, mint a kifogástalan öltözékre és a legtrendibb aftershave-re. És akkor hirtelen - magam sem értettem, miért - hátrahajtottam a fejem, és sírásba csukló hangon dadogtam: - Gyere! Alex kidülledt szemekkel meredt a lábaim közé. Azt hitte, hogy az ökölcsapással már mindent elrontott közöttünk. Jól hitte. Pár másodpercig visszataszítónak éreztem. De a győlölet pillanatok alatt elpárolgott. Maradt a mardosó önvád. Én vagyok a hibás. Valamit biztos én csináltam rosszul. Valamit elrontottam. Én rontottam el. Bocsánatot kell kérnem, és jóvá kell tennem a hibámat. Ezt pedig ki(_ zárólag úgy tehetem meg, ha odaadom magam neki. - Úristen, milyen olcsó kis ribi vagy! - túrt a legutolsó divat szerint trimmelt, zselézett hajába. Perverz kéj öntötte el az arcát. Felpattant, és rám vetette magát. Ütött, ahol ért, persze aktus közben. Aktus... Megállás nélkül pofozott. Lehanyatlott a fejem. Alex megijedt. Megragadta a karomat, megszorította. - Mi van? Beszélj már! Süket vagy? Felelj, ha szólok hozzád, te szerencsétlen! - kiabálta. Kinyitottam a szemem. Elengedett. Kimerülten, lihegve feltápászkodott rólam. A bárszekrényhez ment, töltött magának egy Hennessyt. Talán egy kicsit mégis szégyellte magát, mert kerülte a tekintetemet. Azt mondta, hogy elkísér a Caféba, a törzshelyemre, amit ı szívbıl megvetett, mert nem tartozott oda, mert nem fogadták be. Az volt az érzésem, csak azért akar oda vinni, hogyha rosszul lennék, ne nála, a hajón találjanak meg. A Cafóban némán ültünk egymással szemben. - Na, mi van? - kérdezte a presszóját kavargatva. - Vége - mondtam alig hallhatóan. Valóban szakítani akartam, mint már annyiszor, miközben talán mégis reménykedtem, bocsánatot kér, és ezzel bennem a győlölet ismét hálába és szeretetbe csap át. - Isteni! - bólintott cinikusan. - Egy utolsó szemét vagy - csuklott el a hangom az elkeseredett dühtıl és fájdalomtól.
Elvigyorodott. - Valamikor épp ezt bírtad bennem - válaszolta, de nem nézett rám, a kávéjába kortyolt. - Soha nem bírtam benned semmit. - Ugyan, kicsikém - dünnyögte megvetıen. - Guszti! - kiáltottam. - Egyben fizetünk. írd fel a számlámra, légyszi - és szedelıdzködni kezdtem. Most én nem akartam Alexre nézni, miközben éreztem, keresi a tekintetemet. - Ennyi? - kérdezte. Nem hitte el, hogy megteszem. Hogy otthagyom. Otthagytam. Kint megálltam a Café teraszán, és viszszaüvöltöttem: - Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg... hogy voltál. Ahogy az angol mondja: "It takes two to tangó." Meg ahogy a magyar: "Kettın áll a vásár." Soha nem voltam "zárdaszőz", sok férfival volt viszonyom, sok szeretım volt, de csak kevesen nem ütöttek meg. Ezek a férfiak egytıl egyig tisztességes és becsületes emberek, ahogy mondani szoktuk, a társadalom "megbecsült tagjai" voltak, vagy legalábbis annak látszódtak... Sokunknak - "kívülállóknak", de hasonló helyzetben szenvedı nıknek is - talán ezért az az elsı gondolatunk, hogyha ezek a - fogalmazzunk árnyaltan - incidensek újra és újra megtörténhetnek, akkor elsısorban magunkat tehetjük felelıssé. Azt, aki a pofonokat kapja. Elvigyem a balhét? így nevelt ez a társadalom. Nekem kell tepernem, a nınek, hogy megszerezzem, aztán "megtartsam" a férfit, mert a végén még úgy maradok. És ha hosszú távra tervezek, jó, ha hagyom, hogy ı irányítson, különben ne csodálkozzak, ha egyedül maradok, mert ez fenyeget majd, ha nem leszek "megértı nı", ami nálunk többnyire az engedelmes feleséget, élettársat jelenti. Én is, mint oly sok bántalmazott nı, úgy éreztem mindig: biztosan az én hibám az, hogy megver. Tuti, hogy valamit rosszul csinálok. Nem felelek meg az elvárásoknak, az elvárásainak. Engem nem lehet szeretni, nem tudom, miért. De úgyse találnék jobbat, mint aki éppen van. A kevés rossz szeretet is jobb, mint a semmi. És ki fogja elhinni nekem, hogy nem én provokáltam, nem én hoztam ki végtelen béketőrésébıl a hisztimmel? Ki fogja elhinni, hogy bármit tettem, hogy jó legyen neki, az elıbb-utóbb mégsem volt jó? Hiszen ezek a férfiak mások elıtt egytıl egyig feddhetetlen módon viselkedtek, viselkednek. Szeretetre méltóak, vagy tekintélyesek, vagy tehetséges színészek, akarom mondani, tehetségesen színészkednek. Nyilván én húztam ki náluk a gyufát a tenyérbemászó stílusommal, az erıszakosságommal, a hisztijeimmel meg a premenstruális szindrómámmal. Már amikor volt, amikor volt minek "pre"-je legyen. Utána meg jött a pausa. Talán önök is ezt gondolják... Ám akkor még nem tudtam, mennyi nı szenved hasonló megaláztatásban és terrorban. Szenved a saját szégyenétıl, attól, amit tesznek vele, és nem hiszik el neki, amit maga sem ért: mi rosszat tett? Miért kell rettegnie attól, akit szeret? És hogyan szabadulhatna meg attól, akit már képtelen szeretni?
Mindig szerelembıl házasodtam, és elmúltam már harminc, amikor rácsodálkoztam arra, hogy nem biztos, hogy ezzel mindenki így van. Mostani házasságom esetében is. Igaz, ez a szerelem ma már alapvetıen véd- és dacszövetséggé szelídült barátság, mély szereteten, kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolat. Az elızı két házasságom végén, a váláskor otthagytam egy-egy lakást a volt férjeimnek, noha elismerem, hogy a második esetben a lakást, egy pici garzont, néhai anyósom hagyta a fiára, aki szerény lehetıségeihez képest nagyvonalú, de mégis csekély apanázzsal engedett utamra. A szív szakad meg! Az olasz vécécsészét mégsem téphettem ki tövestıl, a spanyol csempét sem verhettem le a falról, amit viszont az én pénztárcám bánt. S hogy miért a sebbel-lobbal való, anyagilag átgondolatlan távozás mindkét esetben? Mert így tudtam a legegyszerőbben és a leggyorsabban megszabadulni tılük. Az önérdek-érvényesítés és a ráutaló - divatos szakszóval: asszertív -, határozott magatartás ugyanis soha nem volt erısségem. Házassági szerzıdésünk most sincs, de a zsigereim, férjem mentalitása és családjától örökölt moralitása azt sejtetik: ha valaha, valamikor - ne adj' isten - baj lenne: nem lenne baj. Az ártatlanság kora Amikor igazán vágysz a szerelemre, meglátod, a szerelem várni fog rád. OSCAR WILDE Elıször ötéves koromban voltam boldog férfival. Akarom mondani, kisfiúval. Azaz rögtön kettıvel, az oviban. Ott volt egyrészt a szıke, kék szemő, vödör jelő Tóth Laci, aki majd meghalt értem (létra), igaz, a szilva jelő Fekete Zsuzsáért is. Pár évvel ezelıtt éjszaka az ı taxijába ültem be, teljesen véletlenül. Utoljára az óvodai ballagáson láttam. Megkérdezte: "Most, hogy így... Hát szóval tudod... Te egy... Én meg csak egy egyszerő taxis... Tegezhetlek még?" Jézus Mária! Én szégyelltem magam. Ezeknek sem lehet minden rendben az önértékelésükkel. A másik a kreol bırő, cipıgombszemő Osztermajer Gyula volt, akit, ha jól emlékszem, tán Halásztelekrıl hordtak a szülei a csepeli tanácsi óvodába. İérte meg én bomlottam. Kitörölhetetlen emlék, ahogy az ebéd utáni délutáni pihenın mindketten ott aludtak mellettem, a kinyitható ágyakon, egyik az egyik oldalon, a másik a másikon, és ébredéskor versenyt futva igyekeztek segíteni nekem összecsukni az ágyam. Olyan különös volt a két fiú szuszogása délutánonként, nap mint nap, hogy életemben nem felejtem el ezt az élményt. Valószínőleg akkor kerültem legközelebb a "két pasival egyszerre" felálláshoz. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de jól hangzik. Gyula különben több alkalommal
átkapaszkodott az ágyon, és a takaró alatt belenyúlt a bugyimba. Teszem hozzá, az óvó néni bugyiját is skubizta, amikor Manyi néni lehajolt felvenni Gyula Brumi maciját. Mondanom sem kell, hogy noha Osztermajer Gyuszi a fentiek tanúsága szerint korán érı típus, nagyfiú volt, azért elaludni csak úgy tudott, ha Brumi maci fülét moncsorgatta. Száraz volt a tavasz, Delhi aranyszínekben tündökölt a monszun mindent elmosó ideje elıtt. Az utcán suhogott a turbános szikh férfiak vászonnadrágjának alja, a nık lesütött szemmel, száriban, a hajukat ápoló kókuszolaj édeskés illatfelhıjét árasztva tipegtek sarujukban a repedezett földutakon. A szárított tehéntrágyából tapasztott, düledezı házak tövében, földre terített gyékényeken meztelen gyerekek aludtak anyjuk ölében. Indiában a lakosság nagy része koldusszegény, mégis majd minden ember mosolyog. Megtisztulás és túlélés - ez a két szó jut eszembe ma, ha a nyomorgó hindukra gondolok. Pedig lehetnék akár elvakultan dühös is amiatt, ahogyan ott a nıkkel bánnak. Még tizenévesek sincsenek, amikor a szüleik kiválasztják nekik az általuk ideálisnak tartott férjet, van, akinek már születésekor. Minél fehérebb egy nı bıre (amilyen az észak-indiaiaké), annál értékesebb menyasszonynak számít. Házasság után a nıknek az utcán mindig a férfi mögött kell kullogniuk. Férjük halálát követıen pedig sokuknak önként kell elhunyt uruk után ugrani a temetési máglyára, noha ezt, a sati tradícióját az indiai törvények évtizedek óta tiltják. De mit számít pár évtized modern jogállamiság egy több ezer éves civilizációban? Annak ellenére azonban, hogy a házasságok többsége manapság is a szülık üzleti megállapodása alapján és szerelemtıl független gazdasági, kulturális, tradicionális, vallási - okokból köttetik, nem mondhatni, hogy a válási statisztikák magasabbak lennének, mint bárhol a nyugati világban. Sıt, abban sem vagyok biztos, hogy a házasságaik boldogtalanabbak lennének, mint a mieink. Ellenkezıleg! Ott ugyanis megtanulják, meg kell tanulniuk szeretni egymást, s együtt élni. Állítom különben, hogy a mai napig sokat, ha nem a legtöbbet, errıl G. Hajnóczy ° Rózsa Bengáli tőz címő könyvébıl lehet megtudni, megsejteni, megérteni. A könyv megjelenése után jó negyven évvel, a hetvenes évek elején-közepén, amikor én gyerekeskedtem Újdelhi- < ben, három évtizeddel India függetlenségének elnyerése után, a világ egyik legnagyobb országában a nık még mindig árucikknek számítottak, és nem volt ritka az alsóbbrendőnek tartott lánycsecsemık meggyilkolása sem, hisz ott a majdani esküvıt a lányos család finanszírozza, ami kisebbfajta vagyon. Nem kevesen egész életükben arra spórolnak. Egyszóval, egy lány arrafelé valóságos istencsapása. Mindebbıl persze akkor egy kukkot sem értettem én, a 11 éves kislány, aki diplomáciai szolgálatot teljesítı szüleivel a magyar kolónia biztonságos burkában élte mindennapjait. Szegénység, kiszolgáltatottság, fertızések, lepra, csonkítás, hogy
koldulni tudjon a gyerek...? Ugyan, egészen mással voltam elfoglalva. Épp a Háry János próbájára gurultam a szolgálati gépkocsival. A Háry Jánost egy önjelölt, amúgy nagyon tehetséges pedagógus, diplomatafeleség állította színpadra a kolóniában élı magyar gyerekekkel, "hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulójára". Orzse mondatait ismételgettem szorgalmasan, miközben kifelé bámultam az autó ablakán. Háryt Duda alakította. Két osztállyal járt alattam, nekem a nıvére volt osztálytársnım: a mai napig a legjobb barátnım, keresztfiam édesanyja. Amikor Duda szemébe néztem, szentélyben éreztem magam, és alig vártam, hogy - szerepe szerint - magához öleljen. Persze, abban a korban - még "csak" 9 volt, és sietnie kellett haza, "várta a mama" - iszonyatos különbség van a lányok és a fiúk érettsége között. Két év különbség örökkévalóságnak tőnt, s bár én halálosan szerelmes voltam belé, a mai napig nem sikerült tisztáznunk, hogy vajon ı is. Dudával tehát semmi nem volt köztünk, még egy ártatlan puszi a szájra sem. Részemrıl megmaradtam a fel-fellángoló vágyaimnál. Csak álmomban mertem egészen közel hajolni hozzá, s szerelmet vallani neki, míg ajkunk minduntalan egymást kereste. A valóságban csupán a kezem ért újra és újra a kezéhez, hogy minden egyes érintésnél megégessen. A plátói szerelemben töltött hónapok, a gyámoltalan, izzadt tenyérrel való kézszorongatások, a kizárólag színpadon, szívdobogva várt, de néhány félszeg simogatásban kimerülı, a szó szoros és átvitt értelmében teátrális találkák a világot jelentı deszkákon csupán ideig-óráig csillapították szeretetéhségemet. - Duda, te meg tudnád ölni magad miattam? - fordultam egy alkalommal szegény Háry Jánoshoz. Fakóra vált az arca, elszorult a torka, kikerekedett a szeme. -Nem... nem tom'... - dadogta. - Asszem, meg... Bólintottam. Nem érdekelt, hogy igazat mond-e vagy sem. Ezt akartam hallani. - És hogyan? - Mit hogyan? - Hogyan ölnéd meg magad? - Kötéllel. - Hova kötnéd? - Hova, hova?! Ahova szokták. A bokámra. - A bokádra? - Aha. A kötél másik végét meg egy Spitfíre-hez. Hadd szálljon fel, és húzzon magával a magasba, ahol már kevés az oxigén. - Duda tudniillik harcigép- és harcászati specialista volt már akkor is. A mai napig ezen a területen dolgozik. Kezdetben különbözı háborús térségekben volt békefenntartó, ma a rendırség nemzetközi, elit alakulatában szolgál. Dermedten bámultam rá. Nem hittem volna, hogy ez a szelíd fiú így meg tud lepni. Nagy levegıt vettem, és kinyögtem: - Helyes. Mert hát nincs nekünk másunk, csak mi vagyunk egymásnak ezen a világon!
- Nincs... - szontyolodott el egy kicsit Duda. - Nincs? Megvontam a vállam: - Nincs. És nekünk már együtt kell leélnünk a hátralévı éveinket. < Azt hiszem, bármennyire is igyekezett elıadni a vagány nagyfiút, megijeszthettem szegényt. Nagyon komolyan beszéltem. Egyetlenegy vigaszom volt: Örzsét, aki "szegény volt, szegénynek született", én látsztam, Mária Lujzát, a nagyasszonyt - de kis szerepet - pedig Kátya, a kolónia állítólagos legjobb kiscsaja. Mindegy. Az én Hárym hozzám jött vissza Majlandból Nagyabonyba. Beee... Dudának égett a füle, amikor elég bátorságot győjtött ahhoz, hogy kimondja: vége. A minek is? Valaminek, ami soha nem is volt. Agyafúrt bosszút forraltam, mert fájt, hogy már nem kellek neki. Borzalmas volt rádöbbenni, hogy nélküle ismét unalmas és lehangoló lesz a világ. Jobb lett volna persze, ha van valaki, akivel megoszthatom mindazt, ami gyötör, de nem volt, úgyhogy maradt a "bosszú öröme". Az egésznek csak számomra volt jelentısége, Duda ugyanis röhögött, amikor reggel arra ébredt, hogy egy kötél lóg a bokájáról, aminek a végén, egy papírfecnin a következı, indulattal teli óhaj áll: "Remélem, hamar felszáll a Spitfire-ed!" Dudával húsz év múlva találkoztunk újra, a keresztelın. İ lett Ricky keresztapja, én pedig a keresztmama. Valamikori szerelmem megemberesedett. Már nem kellett színészkednie: vagány, érett férfi lett belıle, és a két év korkülönbség is elolvadt. Kiderült, hogy - velem együtt már ı is túl volt két balul sikerült házasságon. Nagyokat nevettünk a múlton, és olyan vaskos tréfákat eresztettünk meg egymás rovására, amelyektıl még a budai református templom rézsős kávájú, keskeny nyílású ablakai is elpirultak. Egyvalamitıl mégiscsak gombóc lett a torkomban. Ott álltunk egymás mellett a visító Rickyvel, aki, amikor édesanyja az ölünkbe adta, hogy a pap megkeresztelje, hirtelen elcsendesedett, és mosolyra húzta a száját. Duda egyszer csak odafordult hozzám, és magától értetıdı egyszerőséggel belém karolt. - Tudod, hogy megvan még a kötél? Nyeltem egyet. - Eltettem - folytatta. - Ki tudja, mikor tehet jó szolgálatot. Kicsit megijedtem, rossz érzés fogott el. - Csak vicceltem - ölelt magához megnyugtatóan Duda. - Valójában szenvedélyesen hiszek az életben meg a boldogságban, ezért, engedelmeddel, még aznap kidobtam a köteledet, amikor a lábamra kötötted. Szíven ütött a sajgó felismerés, hogy miközben Dudából jó kiállású, egészséges lelkülető, elégedett, sikeres pasi lett, addig én éppolyan életidegen és szorongó maradtam, mint amilyen 11 évesen voltam. Igen, ott, a keresztelın hasított belém, hogy Duda nagyon rosszul járt volna velem. És hogy meg kellene találnom azt a férfit, aki kibír egy olyan problémás nıt, mint én. Végül, évekkel késıbb megtaláltam, de akkorra már kiégett és elhasznált voltam. Legalábbis úgy éreztem.
Amikor 1976-ban hazajöttünk Delhibıl, épp elmúltam 12. Eljött az ideje, hogy udvaroljanak nekem. Meg is jelent a jelölt egy nagydarab, ragyás képő fiú személyében. Nem tetszett. Robert Redfordnál alább nem adtam. Ma sem adom. Na jó, esetleg Michael Douglasnek még megengedném, hogy megfogja a kezem. - Engem csak a szép fiúk érdekelnek - vetettem oda a lovagomnak, és torkomszakadtából, hisztérikusan tiltakoztam, amikor fel akarta segíteni a kabátomat. Megijedt. Kiálló pofacsontján megfeszült csúnyácska bıre, halántékán kida- ° gadtak az erek. Hirtelen gyengédség árasztotta el a szívem: megsajnáltam. Közelebb húzódtam hozzá, megsimogattam a kezét. Mintha megéreztem volna, hogy nekem igazából nem Robert Redfordot kellene keresnem.,. akinél már több- | < szır próbálkoztam, de soha nem hívott vissza... Tinédzserkoromtól kezdve évtizedeken át szépfiúkra vadásztam. Miért is? Hadd idézzem kedvenc költımet, Kosztolányit: "Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán - s megérted!" Arról van szó, hogy mindig komoly önértékelési zavarral küszködtem, küszködöm és szorongok ma is. Mindig jó kiállású pasikat igyekeztem magamhoz vonzani, mert úgy éreztem, a világ körülöttünk azt érezteti, hogy az elfogadást és a társadalmi rangot szépségre mérik. Apropó, tudják-e, hogy tíz magyar nıbıl kilenc szeretné megváltoztatni a külsejét? Máshol sem jobb a helyzet. Részlet a BBC-nek egy nıi alannyal készült interjújából: "Mit szeretne megváltoztatni magán? - Hát... a hajamat, a szememet, az orromat, a számat, a bıröm színét... Szóval... mindent." Ha úgy tetszik: én a pasikon keresztül definiáltam magam. Hittem, mert hinni akartam, hogyha egy olyan csinos fiúval jelenek meg egy bulin, mint például egyszer, az amerikai nagykövetség július 4-i fogadásán az olimpiai bajnok úszó Czene Attilával, akivel csak jó barátok vagyunk - évekkel voltunk a Szombat esti láz elıtt -, szóval oldalamon Attilával akkor én magam is jó nınek számítok. Az a kis piszok meg a bombasztikus formában lévı barátnımet, Sütı Enikıt stírölte egész este. Volt olyan pasim, akinek kilógott a kapanyél a szájából, ha megszólalt. De amíg nem... Már a puszta pillantásával bezsongatta a nıket. Csak aztán elıbb-utóbb sajnos volt mondanivalója, és bár egy ideig igyekeztem állni a sarat a barátok és ismerısök megjegyzéseivel szemben, végül be kellett látnom, hogy nekik van igazuk: nem elég a hoszszú szempilla és az érzéki ajak a párkapcsolati eksztázishoz. Ráadásul a mai napig szégyellem, hogy szégyelltem ıt, és csak (ki)használtam. Harminc felé iparkodtam hát olyan férfiakat találni, akik nemcsak szépek, de okosak is. No, velük csesztem rá a legjobban. Ám még mindig csak a hetvenes évek közepénél tartunk.
Akkor jöttünk haza Indiából. Új kislány voltam az Ilku Pál Általános Iskolában. Megilletıdötten, izzadó tenyérrel álltam egy összeszokott óbudai osztály 7/a-sai elıtt. - İ az új osztálytársatok - mutatott rám az osztályfınök, Nóra néni, akit késıbb nagyon megszerettem, csak azt sajnáltam, hogy ı tanította két "kedvenc" tárgyamat, a matekot és a fizikát. Hármassal mindig megúsztam. - Anna helyére ül majd! Azzal egy sápadt fiú mellé mutatott. A srác fehér bırő és vékony, afféle Miskin herceg, nagy, zöld és figyelmes szemével végigmért, aztán ismét elıre fordult. - Mi történt Annával? - kérdeztem tıle suttogva. Megrántotta a vállát. - Elköltöztek - vetette oda foghegyrıl. "Na, emellé meg jól ideültettek!" - gondoltam. Máris utáltam. Két hét múlva a nagyszünetben az iskolaudvar bozótosában csókolóztunk. Zolinak hívták. Az én hercegem, Zoli koraérett volt - már 12 évesen tudta, hogy rádiócsillagász lesz. Kisvállalkozó sikeredett belıle. Mizantróp volt, de talán épp ezt a tulajdonságát imádtam benne a legjobban. Meg akartam hódítani, és persze megváltoztatni. Édesanyjával és nıvérével élt egy budai hegyekre nézı, kétszobás panelben. A papa ismerıs képlet: lelépett, de azért tartotta a kapcsolatot a családdal. Én soha nem találkoztam vele. Zoli szerette az apját, de megvetette. Mégis, vagy éppen ezért, azt hiszem, folyton neki akart bizonyítani. Sporttagozatos általános volt a miénk, és az én szerelmem a legjobb kosaras volt a suliban, de az egyesületében is. Zoli soha nem tudta elrontani a kedvem, pedig még nálam is pesszimistább volt. Kifejezetten szórakoztattak az állandó pofavágásai meg a spleenje. Felvillanyozott, hogy találtam valakit, aki még nálam is lehangolóbbnak látja a világot. Egyetértettünk és együttmőködtünk. Volt egy barterszerzıdésünk: a matek, fizika, kémia háefeket ı írta meg nekem, a magyart, torit, focit meg én neki. Rengeteget jártunk bicajozni a Hajógyáriszigetre. Nekem egy - szerinte - béna, kezdetleges Csepel kempingbringám volt, neki meg valami komoly, de biztos nem mountain bike, mert akkoriban arról még azt sem tudtuk, hogy eszik-e vagy isszák. Szóval, inkább többször, mint kevesebbszer lemaradtam mögötte, de mindig bevárt. - Gyere, te kis hülyegyerek - mondta, és ezt kedves biztatásnak szánta. Én pedig ebben a gyöngédség jelét véltem fölfedezni. Hiába. Udvarolni tudni kell. Zoli mellett nem unatkoztam, az egyszer szent! Én ıt az ABBA-val és a Boney M.-mel kergettem ki a világból, ı engem a Golden Earringgel és az Alphaville-lel, ha a mamája délutános volt, és fölmentünk hozzájuk suli után, amikor a tök rendes nıvére moziba ment, hogy kettesben
lehessünk. Persze, ahogy ilyen kamaszszerelmeknél szokás, közös napjaink meg voltak számlálva. Igaz, mégse tudom, hogy mennyire persze az a persze, mert elıtte is, utána is nagyjából arról szólt az életem, hogy miközben javában terveztem az esküvıt és a családalapítást, a partnerem már rég azon törte a fejét, hogy miképpen közölje velem: vége! Zoli végül úgy döntött, hogy a föld alatt tesz pontot kapcsolatunk végére. Július volt, nyári szünet, forróság. A Flórián téri aluljáróban találkoztunk, lent, a hősben. Át akartam ölelni, de vonakodott. Ügyefogyottan téblábolt, « mint afféle kamasz, aki valójában volt is. Amit mondott, az sem volt túl fantáziadús. Arról beszélt, hogy mindkettınknek jobb, ha mostantól "egyedül kószálunk tovább az élet sőrőjében". Fiatalok vagyunk még, másokat is meg kell ismernünk satöbbi, satöbbi, satöbbi. Neki ez a szerelem túl gyors, túl korai, és bárcsak késıbb találkoztunk volna. Legyünk barátok... Szóval a szokásos blabla. A Cosmóban olvasni ilyesmit. Aztán hozzátette még: "Bocs, ne haragudj!" Majd félszegen intett egyet, és elindult fölfelé a Szentendrei út irányába. Hogy a fészkes fenébe ne haragudtam volna! A 13 éves szívemet tépte ki. Éles fájdalom hasított a mellkasomba. - Nem baj! - suttogtam. Borzasztó tehetetlennek éreztem magam. - Jössz te még az én utcámba! Jött is. Húsz évet kellett várni rá. De akkor, ott, a föld alatt, hirtelen olyan fáradtság tört rám, mintha Felsıgödtıl Budapestig gyalogoltam volna. A szó szoros értelmében forogni kezdett velem a világ, szédültem, hányinger környékezett. Elbotorkáltam a falnál sorakozó mőanyag ülésekig, mert féltem, hogy menten összecsuklom. Elnyúltam négy egymás melletti széken. Hosszú és keserves percek következtek. Egy termetes bácsi lépett hozzám, kezében tömött bevásárlószatyorral. - Hé, jól vagy, kislány? - hajolt zihálva az arcomhoz. Szúrós verejtékszag csapott meg. - Hagyd, Ernı, biztosan bekattant - hallottam mögötte a feleségét. - Szipus. Akkor ilyen a szemük! Az a rohadt ragasztózás! Ahhoz van eszük! De Ernı csak nem mozdult. Letette a cekkerét a földre, és egészen közelrıl fürkészte az arcomat. - Hívok egy rendırt - mondta végül, de a felesége ráförmedt: - Gyere már, a ganyé életbe, hát elmegy a buszunk! Ernı hümmögött, aztán engedett az erıszaknak. Felszálltak a Dunakanyarba tartó sárga buszra, és elindultak, gondolom, a telekre, a víkendházba. Nem tudom, meddig heverhettem az üléseken. Reszketett minden porcikám, sírva tördeltem a kezemet. Elıszır éltem meg végzetes tragédiaként egy szakítást, és úgy éreztem, belehalok. Zárójelben mondom, máig ambivalens a viszonyom a Szigethez, ahol pedig hat éve dolgozom végig a hetet. <
Valahányszor rám csatolják a beléptetı karszalagot, mindig Zoli meg a közös biciklizések jutnak eszembe. És a szakítás. Harminc éve történt. Valahogy hazavánszorogtam, a szüleim szerencsére még dolgoztak. Bezárkóztam a gyerekszobába - a húgommal osztoztunk egy lakótelepi 5x4-esen -, és elterültem az ágyamon. Amikor estefelé benéztek hozzám anyámék, alvást tettettem. Egész éjjel görcsölt a gyomrom. Hánytam, hasmenésem volt. Hajnalban apu bevitt a Heim Pál Gyermekkórházba. Délelıttre megvolt a diagnózis: gyomorfekély. Tizenhárom évesen. - Túl érzékeny ez a kislány - hangzott a diagnózis kiegészítése az osztályos orvostól. Érte mostanában valami trauma? Véget ért a gyerekkorom. A gyermeki léleknek leginkább védelemre és szeretetre van szüksége, mivel ezek nélkül sem önmagában, sem másokban nem tud megbízni. Aszerint válunk felnıtt emberré, miként a bizalomra képesek vagyunk. Sue Atkinson A rokonok furcsán méregettek. "Ugyan, mi a fészkes fene lehet ezzel a gyerekkel? kérdezgették egymástól. - A legjobb iskolákba járt, világot látott, nyelveket tanult. Nem szenvedett hiányt semmiben! Akkor mégis mi a baja?" Semmi. Csak meg akartam halni. Errıl egyébként szívesen beszéltem volna. De nem volt kinek. A baráti köröm Delhiben maradt, a szerelmem elhagyott, a szüleim meg... a szüleimhez utoljára háromévesen éreztem közel magam igazán. "Átkos" május 1-je volt - mindig imádtam -, apu nyakában ülve vonultunk föl a Hısök terén. Lengtek a zászlók, luftballonok szálltak az égbe, és körülöttünk mindenki mosolyogva integetett Kádár Jánosnak. "Köszöntjük a Külügyminisztérium dolgozóit!" - harsogott a hangosbemondó. Soha nem értettem, honnan tudták, hogy pont mi vonulunk a tribün elıtt. Közben folyton hátra-hátrafordultam, mert anyu valahol mögöttünk közeledett a Csepel Vas- és Fémmővek csapatával. Aztán sétáltunk egy nagyot a Városligetben, és a cirkusznál apu felültetett egy pónilóra. Késıbb virslit ettünk, apuék sört ittak, és teli szájjal bámultuk a nevetı emberek kavalkádját. Május 1-jén nyitottak a strandok, s gyakran elıfordult, hogy ha kánikula volt, oda siettünk. Akkor éreztem utoljára, hogy egy család vagyunk. Tizenkét évesen zőrös kislány lettem. Ez feldolgozhatatlan belsı konfliktust jelentett a szüleim számára. Egy lány, aki addig mintagyerek volt! Kitőnı tanuló, példás magaviselető! Györgyike, drága gyermek. (Hálás köszönet Szomory Dezsınek, az egyetlen magyar írónak, aki halhatatlanná tette a nevem!) Györgyike, akivel büszkélkedni lehetett. És most egy csapásra mindennek vége. Ugyan, dehogy egy csapásra! Csak egy kicsit jobban
kellett volna figyelni erre az eminens gyerekre! Aki ha véletlenül gyengébben felelt egy órán, borotvapengével igyekezett kikaparni a rossz jegyet az ellenırzıjébıl. És remegı lábbal indult el az iskolába, ha aznapra dolgozatírást ígért valamelyik tanár. Mert rettegett attól, hogy esetleg nem úgy teljesít, ahogy a szülei elvárják tıle. Félt, hogy csalódnak benne. Utáltam, hogy az apám sohasem ért rá játszani velem. Az anyám mindig szekált... Csak a teljesítményem számított náluk. Mindig úgy éreztem, nem vagyok elég jó nekik. Ha nem voltam tiszta ötös, úgy vették: cserbenhagytam ıket. Sue Atkinson Emlékszem, egy alkalommal, még odakint, két külügyes kolléga - futárszolgálat - érkezett a kolóniára, otthonról. Akkoriban ugyanis tilos volt postán levelezni vagy telefonon érintkezni a családdal, barátokkal. A diplomáciai futárok kéthavonta jártak Delhibe. Mindennap más magyar család hívta meg ıket ebédre, ránk épp a bizonyítványosztás napján került sor. Apu már elıre dörzsölte a tenyerét, hogy majd meglátják, színjeles lesz a lánya! Nem sokkal dél után értem haza az iskolából. Halálra váltan léptem be a nagyszobába, némán vártam a földindulást. Apu a bizonyítványomat kérte, majd idegességtıl remegı kézzel fellapozta. Elsápadt. - Két B-d van - nyögte -, két B-d van, Györgyi! ( Ez Indiában, az angol iskolarendszernek megfelelıen négyes osztályzatot jelent.) Idegesen megtörölte gyöngyözı homlokát. - Hogy... hogy lehetséges ez? - kérdezte fenyegetı, csalódott hangon. Valami magyarázatfélét hebegtem. Hirtelen ırjöngı haraggal megragadott, és lekevert egy hatalmas pofont. Egész testében reszketett. - Kifelé, kifelé innen! - ordította. A vendégek csitították, de apu csak mondta a magáét, színtelen hangon ecsetelte a rettenetes tragédiát. A haragtól fuldokolva alig bírt beszélni, abba is hagyta egy idı után. Nem mozdultam. Lüktetett az arcom a pofon helyén, de egy árva könnycsepp se gördült le a szemembıl. Évek óta virítottak a jeles bizonyítványaimmal az ismerısöknek a szüleim, részükrıl ez már-már passzióvá vált. Mégis meglepett apu indulata. Meghökkentem, hogy mennyire letaglózza a gyöngébb eredmény. Aminek, persze, valljuk meg, az égvilágon semmi jelentısége nem volt a jövım szempontjából. Ember! Egy általános iskolás, félévi bizonyítványról volt szó. Már arra sem emlékszem, milyen tárgyakból nem érdemeltem ki az A-t. Ma meg már amúgy is közhely, hogy abban az országban, amelyben élek, a hazámban, többet ér egyetlen jó kapcsolat, kapcsolati hálózatrendszer, a szó rossz értelmében vett lobbizás, elıszobázás, segg- ós talpnyalás, mint három egyetemi diploma. Nincsenek nélkülözhetetlen, pótolhatatlan emberek. Nincsenek egyéniségek. Nincs rájuk szükség. Csak fennakadást okoznának az olajozott gépezetben. De ha legalább olajozott lenne...
Semmi nincs rosszabb hatással a gyermek lelki világára, mint a szülı meg nem élt élete. JUNG Apu - nyilvánvalóan okkal - presztízskérdést csinált a tanulmányi eredményembıl. Nagyon mélyrıl jöttek anyuval, Kıbánya, illetve Csepel legzordabb prolibugyrából, amit - meggyızıdésük ellenére - nemhogy soha nem tagadtam meg, hanem egyenesen büszke voltam és vagyok rá. És bár iszonyatos erıfeszítéssel igen magasra jutottak, voltaképpen gyermekeik által akarták igazolva látni: valóban érdemesek arra, hogy a középosztályhoz tartozzanak. Nem voltam velük ıszinte. Bizonyára félelembıl. Meghamisítottam, kisatíroztam a jegyeimet. Az egyik indiai tanárom észre is vette, hogy tartok az otthoni retorziótól. A következı levelet küldte a szüleimnek: "Úgy veszem észre, hogy Györgyi nem mindig ıszinte önökkel az iskolai teljesítményét illetıen. Ha errıl beszélni kívánnak velem, állok szíves rendelkezésükre!" Nem kívántak. Velem se beszélték meg a problémákat. Csak elvárták, hogy ne legyen rám panasz, és kitőnı eredményt produkáljak. Egyre világosabb lett számomra, hogy én nem egy gyerek vagyok, akit a szülei akkor is szeretnek, ha csúnya, buta, rosszul tanul. Cirkuszi majom voltam, akit büszkén lehetett mutogatni az ismerısöknek. ° Egykor fájt, ma már csak szórakoztat, amit a szüleim mondogattak nekem: "A húgod szép, te meg tanuljál!" Egy élet a kezedben Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni. Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni. Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlısnek lenni. Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bőnösnek lenni. Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni. Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni. Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat. Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot. Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni. Ha a gyerekek hitelesen élnek, Megtanulják, mit jelent szeretni. Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világban. DOROTHY LAW HOLTZ Leginkább anyu törıdése hiányzott. Apu kísért el a zöld ambuláns kocsival, éjszaka, amikor óvodáskoromban kaptam egy súlyos szalmonellafertızést. Apu vitt kórházba, amikor Zoli elhagyott. Apu vitt nıgyógyászhoz, amikor nagylány lettem. Apu maradt velem otthon, amikor egy jeges téli reggelen elrepedt a bokám egy kátyúban. Apu sietett késıbb is mindig a segítségemre, amikor
padlón voltam. Persze csak amennyire anyu engedte. Anyu mindig is olyan volt számomra, mint egy elıkelı idegen. Apuval ugyanakkor volt köztünk egyfajta cinkosság. Ha úgy tetszik, titkos szövetség. Szüksége volt rám, hiszen ivott. (Minden elismerésem az övé, amiért hosszú évtizedek szenvedélye után le tudta tenni a poharat. A saját erejébıl.) Falaztam neki. Vasárnap délelıtt kézen fogott, rám kacsintott, és azt mondta anyunak, hogy elmegyünk a totózóba. így is történt, csakhogy ott mindössze két percet töltöttünk, amíg a szelvényeket kitöltöttük. Apu gyorsan teleikszelte a rubrikákat, aztán feladta a szelvényeket, és máris siettünk át a szomszédos kocsmába. - Merre jártatok? - kérdezte amúgy félvállról anyu a konyhából, mikor hazaértünk. - Sétáltunk kicsit - füllentett apu, és hálásan megszorította a kezem. Igen ám, de amikor nekem lett volna szükségem szövetségesre, magamra hagyott. Ha anyu balhét csinált valami miatt, és lekent nekem egy pofont, apu nem védett meg. Ez kimondhatatlan csalódást jelentett nekem, aki éveken át hő fegyverhordozója voltam. Apu cserbenhagyásakor éreztem elıször, hogy valójában milyen rohadt hálátlanok tudnak lenni a férfiak. Ez az érzés valószínőleg összekapcsolódott azzal a felismeréssel, hogy apu jobban szerette anyut, mint engem. Az, hogy anyunak fontosabb volt apu, mint én, nem volt számomra újdonság. De azt hittem, apuban igazi bizalmasra lelhetek. Neki én vagyok a legfontosabb a világon. Tévedtem. Valójában apám volt az elsı férfi, akiben igazán csalódtam. Tizenhat évesen vesztettem el a szüzességemet. Az esemény leginkább egy precízen megtervezett or- ° vosi beavatkozáshoz hasonlított. - Oké, akkor háromkor. Nálam? -Jó. - Elıbb-utóbb át kell esni rajta. < - Itt vagyok. - Vedd le a bugyid! Úgy. Most lazítsd el magad! Tárd szét a lábad! Ne görcsölj már! Látod? Ennyi az egész. Nem tudom, miért kell ebbıl ekkora felhajtást csinálni. Ilyen egyszerő. Tényleg az volt. Kár, hogy ez a fiú sokat jelentett nekem. Nyolc évvel volt idısebb nálam. Nagyfiú. A tihanyi nyaralások bandájának vezéralakja. Ha nem vonzódtam volna hozzá olyan erısen, biztosan kevésbé érdekel, hogy egy cseppnyi örömöm sem volt az egészben. Csak a lelkem fájt. Az egész olyan volt, mint egy nıgyógyászati mőtét. - Még csak nem is véreztél. Biztos az elejétıl tampont használsz. Kitágított. A szőzhártyádat sem éreztem - mondta. Visszavettem a bugyim.
- Nyugodtan szólj máskor is, ha segíthetek - tette még hozzá. - Oké - bólintottam. Közben felhúzta a nadrágját, és megkért, hogy menjek már el, mert programja van, és máris késett tíz percet. A nevére már nem emlékszem. Na jó. Ez nem igaz. Az én babám egy fekete srác... Meddig tart egy szerelem? Egyszer riportalanyként egy nıcis rádiómősorban megkérdezték tılem, hogy szerintem a magyar férfiak jó pasik-e az ágyban. Mismásoltam, mert ilyen kérdésre nincs általános, jó fıképp egyértelmő válasz. Akadt olyan férfi, akirıl ódákat zengtem a barátnıimnek. (Rossz hírem van, fiúk! A nık, akár tetszik, akár nem, imádnak kitárgyalni titeket egy kávé mellett.) Aztán két év múlva épp az egyik barátnım "hálójába akadt" az illetı. A lány az elsı intim együttlét után rezignált hangon hívott: - Te, én ilyen unalmas, fantáziátlan pasival még életemben nem találkoztam! Hát igen, van ilyen. Az egyikkel sikerül, a másikkal nem. Az egyikre ráhangolódsz, jól érzed vele magad. A másik nem igazán vonz, aztán mégis ágyba bújsz vele, pedig a szagát sem szereted. Nem találjátok meg a harmóniát, és ı menthetetlenül csıdöt mond. Szóval az egyik nınek jó vagy, a másiknak csapnivaló. Az egyik pasinak te vagy a bombanı, a másik nem is érti az egészet... Ezt hívják az angolok chemistrynek. Vagy mőködik a kémia, vagy nem. Vagy egy hullámhosszon vagytok, vagy nem. Hányszor, de hányszor értetlenkedtem azon, hogy egy jó nı hogy mehet végig egy rémálom pasival a Körúton... És hányszor szörnyülködtem, hogy egy igazán dögös, jó férfi hogy andaloghat kéz a kézben egy kretén nıvel a Váci utcán... Ami a férfiakat illeti, ahogy mondani szokták, nem lehet okom panaszra. De - és ez az életben sok minden másra is igaz - kapcsolataim mennyisége enyhén szólva köszönı viszonyban sem volt azok minıségével. S ez természetesen nemcsak, sıt nem elsısorban a szexualitásra vonatkozik. Nem mintha az élet lóverseny volna, de négy évtized alatt többet éltem, mint más négy életen át. Ha pusztán az erotikánál maradunk: szeretkeztem ágyban, telefonfülkében, taxi hátsó ülésén, szemeteskuka tetején, padon, asztalon, < vonatkupéban, vitorláskabinban, vízben, éttermek és repülıgépek mellékhelyiségeiben, de mégis jöttek újabb és újabb ölelkezések, amiket jobbnak reméltem az összes < addiginál. Jó szeretı akartam lenni. Persze nem volt ez ilyen tudatos. Bár alapvetıen önzı embernek tartom magam, az ágyban mindig is jobban szerettem adni, mint kapni (nem mintha visszautasítottam volna bármit is, ami nekem jólesett). Mivel ennek feltétele az, hogy mindkét fél nyitott
és felszabadult legyen az érzékek birodalmában, igyekeztem kihasználni minden szituációt. Volt tehát alkalmam "csiszolni a tudásomat". Tizennyolc éves koromra, legalábbis a visszajelzések alapján, minıségi szeretı lettem. Ha nem sokra futotta az éppen aktuális partneremtıl, akkor is elhitettem vele, hogy ı a legjobb pasi a világon. Szombathy Pali barátomnak, annak a cinikus, ellenállhatatlan csirkefogónak a legegyszerőbb tippje erre, hogy ha egy pasi megkérdezi tıled, csináltad-e ezt már mással, és ugye nem volt még senkivel ilyen jó, akkor mind a két kérdésre a leggyorsabb és legkönnyebb válasz: nem. Mi bajod lehet? Leginkább az ilyen nıkrıl mondják, hogy jók az ágyban. Akik még a leglankadtabb partnerükbıl is Casanovát csinálnak. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért "faltam nagykanállal" a férfiakat. Azt hiszem, egyfajta önigazolás volt a szexuális torkosság. Valami helyett, valami vagy valaki hiánya miatt, önvigasztalásból feküdtem le boldog-boldogtalannal. Lehet, hogy azért próbáltam magam ideális szeretıvé "képezni", hogy így tartsam meg a férfiakat. Azt hihettem talán, ha a nagy szexuális vonzalom, a lepedıakrobatikai mutatványok elmaradnak, akkor a kapcsolatnak is annyi. Legtöbbször így is volt. És, ami nem mellékes, mivel jó akartam lenni nekik, azt hittem, nekem is jó. Ezt egyébként bizonyítani látszik, hogy második férjemmel már sokkal elıbb elváltunk volna, ha kapcsolatunk nem mőködik - legalább - az ágyban. Legfeljebb: ott. Aztán röviddel házasságkötésünk után máshol már nemigen mőködött. Ha ez nincs, valószínőleg egy fél évet sem töltöttünk volna együtt, nemhogy közel ötöt! Ám a felszín alatt a szexet sem tudtam könnyedén, lazán kezelni, ahogy a szakmát, a szerelmet sem. Egyáltalán, semmit az életemben. Szüleim nigériai kiküldetésének idején is, miközben érdeklıdve vettem szemügyre a helybéli fiúkat, minduntalan azon járt az eszem, hogy mit szólnának az ısök egy fekete sráchoz, egy esetleges joruba vagy hausza vıhöz. Líbia után települtünk Nigériába, ahol azonnal elvarázsolt a hosszan elnyúló tengerpart fehér, finom szemcséjő homokja, a bólogató pálmák, de talán még annál is inkább a magas, érzéki fekete férfiak. Izmosan, egyenes tartással lépkedtek a homokban, s néha, lopva rám kacsintottak. Nagy becsben tartották a szıke nıket, pillantásukra pedig fellángolt bennem valami, amit azelıtt soha nem éreztem. "Ez lenne hát az igazi szerelem?" - kérdeztem magamtól folyton-folyvást. Természetesen semmi más nem történt, csak 16 éves voltam, amikor a legtöbb lánynak ezen jár az esze, ezt diktálják az érzékei. Az egyik hétvégén kis táncmulatságot rendeztek a lagosi diplomataklubban, az Ikoyiban. Ott ismertem meg Raphaelt. Mi, európai lányok fesztelenül ugrándoztunk az éppen futó diszkó- és funkyslágerekre, a fiú pedig egy
koktélt szürcsölve figyelt bennünket. Tekintete bizonytalan volt, de amikor rápillantottam, mosolygott. Örültem -< volna neki, ha fölkér, de azonnal hírét vitték volna a szüleimnek, úgyhogy hamar elhessegettem ebbéli vágyamat. Az "eset" hírértéke persze az lett volna - 1980-at írunk -, hogy egy, a szocialista táboron belüli követségi alkalma- >¦< zott lányát ilyetén próbálta volna beszervezni a helyi hírszerzés. Ez ma olyan viccesnek hat, hogy már-már groteszkül szomorú. Mi csak azt szerettük volna csinálni, amit < minden normális tinédzser a mi korunkban. - Kicsit visszafogottabban! - szólt ránk az egyik mama, majd odafordult egy másik anyukához, és felém bökve megcsóválta a fejét: - Hogy riszálja magát gyerek létére ez a lány... Pedig milyen rendes szülei vannak! Megálltam elıtte, és egyenesen a szemébe néztem. - Tessék nyugodt lenni, ugyanígy fogom magam riszálni akkor is, ha annyi éves leszek, mint most az Edit néni! Nem kapott levegıt. Szó mi szó, magam is meghökkentem a szemtelenségemen. Elegem volt abból, hogy a jó kislányt játsszam. Raphael nem mozdult, csak valószínőtlenül fehér fogsorát villantotta rám kedvesen. Kihívóan visszanevettem, aztán elindultam, mintha csak a nıi vécé felé tartanék. Észrevétlenül követett. A levegı langyos volt, juharszirup illatú. A fiú a bejárat melletti ligetben, egy hatalmas bougainvilleabokornál ért utol. A sőrőbe vont, s lehajoltunk az alacsony ágak alá. Gyöngéden rám dılt, arca az arcomhoz ért. İrjítı illata volt. Belekapaszkodtam meztelen karjába, és hagytam, hadd csókoljon. Akkorra már rég lekoptattam magamról az ártatlanság hamvát, de hittem, hogy ez végre az a tiszta és romlatlan szerelem, amire évek óta vártam. Raphaellel három hónapig tartott a románc. Önzetlen volt, jóhiszemő és ıszinte lélek. Egy percig sem áltatott, egy pillanatig sem akarta velem elhitetni, hogy van közös jövınk. Csak én képzeltem, hogy hosszú távra tervezhetek vele, ami, valljuk be, egy 16 éves lánytól elég komolytalan. Szinte a rögeszmémmé vált, hogy egyszer csokibarna gyerekeim lesznek. Persze a sors, mint legtöbbször, végül ezúttal is minden félreértést tisztázott. Nem lehetett nem észrevennem, hogy az életben odaadó és engem bálványozó Raphael egy bizonyos helyzetben képtelen kedves és adakozó lenni. A srácot minden kétséget kizáróan tündöklı anyagból gyúrták, mert mágikus erıvel igyekezett örömhöz juttatni - önmagát. Titkos rohamrandevúink még így is felüdülést jelentettek a kolónia egyhangú élete és a katolikus iskola óráit kíméletlen szigorral tartó apácák után. De igazi élvezetet nem sokat találtam együttléteinkben. Raphael kemény, durva fiú volt. Ha vulgáris akarnék lenni, úgy fogalmaznék: egy nagy teljesítményő ismétlıfegyver. Szíve szerint reggeltıl estig ki se szállt volna az ágyból. Még mindig tizenéves lévén, azt hittem, hogy egy alkalommal csupán egyszer lehet jó egy pasinak. Raphael rácáfolt az
elképzeléseimre. Ugyanakkor gyakori együttléteink felvetettek egy új, számomra addig átgondolatlan kérdést: Vajon nem kellene-e védekeznem? Igen ám, de kivel is beszélhettem volna meg ezt a problémát? Nem volt kihez fordulnom. Úgyhogy maradt minden a régiben. A nagykövetség orvosával, kolóniánk bizalmasával mégsem mertem felíratni fogamzásgátlót. Maradt az izgalom és a rettegés minden hónapban. Mi lesz? Ha nem volnék tudatában mindannak, ami utána történt, azt mondanám, szerencsém volt. De a valóság az, hogy miközben egyáltalán nem vigyáztam magamra az azt követı másfél évtized során, mindössze egyetlen férfitól estem teherbe egész életemben: a második férjemtıl. A sors nagy fricskája, hogy ı azonban csak ezt nem akarta. Az öszszes pasim közül csak ı zárkózott el ettıl: keményen, az elejétıl fogva kategorikusan és visszafordíthatatlanul. Raphael a közremőködésemmel tehát újra és újra a mennyekbe juttatta magát, én pedig a testiséggel, a simogatásokkal valamelyest enyhítettem az engem körülvevı vélt szeretetlenségen, elhanyagoláson. Máshol igyekeztem pótolni a hiányzó törıdést. Raphael, William, Nacib, Eddie... gyógyír voltak a sebeimre, de sok újdonságot nem hoztak az életembe. Még akkor sem, ha tulajdonképpen vonzódtam hozzájuk, kívántam a társaságukat, s tán ık is kedveltek engem. Az egykori gyarmatokon nagy presztízse van annak, ha egy fekete férfi egy fehér nıt, egy európait tesz boldoggá. Mi több, feleségül veszi. Nem tudom, nekem alighanem túl fiatal srácokat sikerült kifognom. Már húszévesen birtokukban volt a testi szerelem minden eszköze, de fogalmuk sem volt, hogy valójában hogyan kell egy nıvel bánni. A mai eszemmel el sem tudom képzelni, hogyan lettem volna képes velük élni. Mert ha még jó is lett volna velük a szex, annyit már akkor, kislányként is bizonytalanul bár, de sejtettem: egy házasság egészen másról, bonyolultabb, összetettebb dolgokról szól. Ha a kapcsolat ráadásul meg van spékelve kulturális különbségekkel, "összecsapásokkal", akkor nagy adag tolerancia és nem kis szerencse kell a sikeres frigyhez. Azt viszont kifejezetten élveztem, hogy Raphaellel lopva - igaz, ritkán, egyre ritkábban - áldoztunk a testi szerelem oltárán. A rajtakapás lehetısége izgatott. A nap akármelyik percében szívesen engedelmeskedtem a csábító veszélynek, hogy lebukhatunk. Egy alkalommal, amikor fellopózott a szobámba, váratlanul hazajött apu. Goldoni megirigyelhette volna azt a vígjátéki szituációt! Egy szempillantás alatt a kihúzható ágynemőtartóba tuszkoltam a fiút, majd amikor apukám bement a fürdıszobába, gyorsan kitessékeltem az erkélyre, és nem volt szegénynek más választása: ki kellett ugrania az elsırıl. Hirtelen és fájdalommentesen szakítottunk. Nem mondanám, hogy váratlanul, mert egy ideje már érett a búcsú. Nem esett jól, hogy a fenekemet megpaskolva közölte: furcsa neki a telt nigériai lányok után egy ilyen gizda csaj. Egy este, amikor fogadás volt a követségen a szülık részvételével, és el tudtam lógni, a tengerparton ültünk.
Alkonyodott, mélységes csend volt, a víz olyan sima, akár a tükör. A vállához dıltem, simogatta a fejem. - Szép hely Budapest? - kérdezte hirtelen. - Nagyon - feleltem. - És vannak ott szép lányok is? Többet nem találkoztunk. Pedig váltig állította, hogy csak viccnek szánta. Nem egyezett a humorérzékünk. Nem fogom minden lagosi kedvesem históriáját papírra vetni, ám Raphael Olushola mindenképpen szót érdemelt, és vele együtt a papája is. Raphael valójában a papája miatt hagyott mély, émelyítı nyomot bennem. Ültetvényesbıl lett politikus az a szívós ember. A hangja parancsoló volt, stílusa miatt Tigrisnek nevezték. Feleségét, Raphael anyját rég elpaterolta már valahova vidékre, és férfiszemmel nézve igencsak étvágygerjesztı ágyasai naponta adták egymásnak a kilincset. - Apám ügyes pasas - jelentette ki egyszer Raphael, de azóta sem tudom, mire értette. Talán a pénzcsinálásra... Kétszer jártam az Olushola-rezidencián, és a papa, a Tigris mindkétszer ágyba akart vinni. Elsı alkalommal nem volt elég ideje, hogy ugorjon, mert Raphael mindössze annyi idıre szaladt el, hogy felvegye a kocsiját a szerelınél. Másodszor azonban beteglátogatóba mentem Raphaelhez - persze titokban -, ugyanis Dengue-lázzal nyomta az ágyat. Végül nem engedtek be hozzá, mert a szerzıdtetett ápolószemélyzet féltett a továbbfertızéstıl, de apuka "elszórakoztatott" (volna) a fia helyett. Vigyorogva terpeszkedett az ebédlıasztalnál, épp késıi reggelijét - sült banánt és édeskrumplit valamilyen azonosíthatatlan szafttal igyekezett elkölteni nagy komótosan. - Foglalj helyet, kislány! - invitált. - Köszönöm, sietek - mondtam hadarva. Felemelkedett az asztal mögött, és teli szájjal mennydörögte: - Mondom, hogy ülj le! Szót fogadtam. Visszahuppant, elterebélyesedve a széken, és tovább csámcsogott. Tarthatott még vagy tíz percig a lakmározás, és én egy hang nélkül ültem végig. Amikor '< végzett, megtörölte zsíros kezét a nadrágjában, majd hátrasimította gyapjas haját. - Na, kislány, aztán hányadán álltok Raphaellel? - kérdezte jellegzetes joruba angolsággal. >- Jól megvagyunk, minden rendben - feleltem. Felállt, elindult felém. - Helyes. Raphael jó gyerek. És nagyon szereti a szıke < lányokat. Mi mind nagyon szeretjük a szıke lányokat a családunkban. " Kiszáradt a szám. Tudtam, mit akar tılem. Százhúsz kilós teste remegett a mohó vágytól. Amikor odaért hozzám, nekem dılt, és a karomhoz dörgölızött. Görcsös undort keltett bennem a közelsége, szájából áporodott hússzag áradt. Az izgalomtól gızmozdonyként sípolt öregesen vastag, húsos orra, s kissé duzzadt malacszeme egészen elfátyolosodott. Sárgás fogai össze-összekoccantak, ahogy ütemesen fel-le húzogatta altestét a karomon. Nem tudtam szabadulni. Halántékán kidagadtak az erek, petyhüdt arcbırét izzadságcseppek csíkozták. Szétterpesztette hosszú, vastag
ujjait, és megérintette a nyakam. Aztán egyre lejjebb csúszott a keze. Ám mielıtt még a mellemhez ért volna, felordított, és hörögve a sliccéhez kapott. Egész testében megrázkódott, engem pedig kirázott a hideg az undortól. Késı volt. Illetve neki túl korán... Egy pillanatig szégyenteljes felsülésének kínos csendje lebegett közöttünk, aztán felálltam, és rohantam kifelé. Az ajtónál még visszafordultam, és köptem egyet. - Semmi baj, Mr. Olushola - mondtam az idegességtıl és az undortól remegve. - Better luck, next time! With someone else. - Több sikert legközelebb! Mással. Ma sem tudom, hogy jól tettem-e, amikor a fiát megkíméltem attól, hogy megtudja, mi történt azon a délelıttön. Én szégyelltem magam. Tipikusan az a lány voltam, aki a szexen keresztül akarta megfogni a pasikat, miközben az agyammal, az intelligenciámmal is akartam hatni rájuk. Egy biztos, senkit sem akartam megtartani a hasán vagy a makulátlanul kivasalt ingein keresztül. Én ilyen vagyok. Van, aki kitőnıen fız. Más nık az anyáskodásban, a babusgatásban kiválóak. Volt olyan korszakom is, a válásom után, amikor taszítottak a férfiak. Megcsömörlöttem a számtalan csalódástól. De nem elsısorban a férfiakban csalódtam, sokkal inkább a valóságban, amely fényévekre volt az elvárásaimtól. Talán többet és mást reméltem tılük, mint amit nyújtani akartak vagy tudtak. Egy tisztes házasságban megıszült késıbbi kollégám szerint sütött rólam a férfigyőlölet. - Györgyi! - mondta egy kávészünetben a Magyar Rádió egykori legendás Pagodájában, társalgójában egy kolléga. - Maga csak ránéz egy férfira, és máris kasztrálja! Biztos igaza volt. Az elég különös, hogy amikor egyáltalán nem érdekeltek a pasik, még a legelrugaszkodottabb pillanataimban is | vadul kerestem a szerelmet, az Igazit, a Nagy İ-t. Nem akartam elhinni, hogy a nekem teremtett férfi az elsı férjem volt, aki a semmiért képes volt kékre-zöldre verni. Vagy a második, aki megölette velem a gyerekeinket. Titkon azt reméltem, hogy az Igazit még nem találtam meg. És azt is, hogy eljön egyszer. Ma már tudom, hogy azokkal a férfiakkal éreztem igazán biztonságban magam az életben, akikbe nem voltam elvakultan szerelmes. A szerelemben mindig, kivétel nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az elsı naptól kezdve szorongtam, már az elsı randevún arra gondoltam, hogy meddig tart majd ez a szerelem, és mikor lesz vége. Mondják végre meg nekem, meddig tart egy szerelem? Meddig várjak vajon még? Lassan elmúlik az éj. -< Egyoldalú szerelem, Hiszen csak én szeretem. Ma éjszaka jöttem rá, Nem tarthat ez már soká...
Hát mondják végre meg nekem, < hogy meddig tart egy szerelem? Ameddig az ember él, Vagy két gyertya csonkig ég. Hajdú Sándor-Vándor Kálmán: Meddig tart egy szerelem? Gyerekkorom bálványának, Szécsi Pálnak a slágerét soha nem feledem, a mai napig gyakran hallgatom, mint minden dalát. Soha nem szégyelltem, bár jól titkoltam, hogy szentimentális vagyok. Az ilyen és ehhez hasonló slágerekben megfogalmazott közhelyek hitelesnek hatnak olyanvalakitıl, aki azt a megmagyarázhatatlan "X faktort", azt a megfoghatatlan pluszt adja hozzá, amitıl az egész mővészetté emelkedik, és megfogalmaz valami esszenciálisat mindannyiunk életérıl. Nem tudom, hogyha nem Elvis énekelte volna a Lıve me tendert vagy Frank Sinatra a My wayi, akkor ugyanilyen hallhatatlanok lettek volna-e ezek a slágerek... Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassan tovatőnik az a kép, amit mi, nık az elején felépítünk magunknak a párunkról, és vice versa. Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amit ık képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív. Barátnımnek, Trixinek az összes kapcsolata véget ér a tizennyolcadik hónap végén. Ez nem vicc: szinte napra pontosan másfél évig bírja a pasijaival. (Én házasságból - eddig - öt évre voltam hitelesítve, a mostani férjemnek, úgy néz ki, peche van. A hetedik évet tapossuk együtt. Még akármi lehet belıle.) Mindenesetre Trixi azt mondja, neki tizennyolc hónapig tart, ennyi idı alatt sikerül ledönteníe magában a szerelmérıl készített istenszobrot. Az én kapcsolataim sem tartottak sokáig. Tulajdonképpen három-négy hónap után már látnom kellett volna, hogy hosszú távon egyik sem fog mőködni. De annyira gyötört a szeretet iránti örökös szomjúság és az egyedül maradástól való rettegés, hogy elhessegettem a mőködésképtelenség rémképeit. Pedig minden egyes szerelmi kapcsolatban töltött nappal valójában nıttön-nıtt a magányom. Béla, a betegség Elragadtatni könnyő magunkat - ez mindnyájunk adottsága -, de az már nem könnyő - és nem is vagyunk mindnyájan képesek rá -, hogy arra haragudjunk, akire kell; annyira, amennyire kell; akkor, amikor kell; azért, amiért kell; és úgy, ahogy kell. Arisztotelész Ha elıre tudom a jövıt, biztosan nem mondom ki az igent Bélának. Legalábbis tétováztam volna egy csöppet, mielıtt az anyakönyvvezetı elé állok vele. De az is lehet, hogy mint
profi önsorsrontó, szántszándékkal nem akartam észrevenni, hogy a jámbor külkeres, akibe szerelmes lettem, egy pszichopátiásan féltékeny, lelkileg sérült ember. Lelki roncs. Márpedig két pszichiátriai eset egy családban egy kicsit sok. Mondhatni, eggyel több, mint amennyi a tőréshatárba még belefér. A lagosi egyetem angol-történelem szakos hallgatója voltam, pontosabban: majdnem. A tanév elejét ugyanis az oktatók sztrájkkal kezdték, s nem lehetett tudni, mikor kezdıdik a tanítás. így hát kapóra jött a nemzetközi vásárközpontban rendezett ıszi Magyar Napok, mert a követség felszolgálóként alkalmazott az eseményen Jutkával, egy velem nagyjából egykorú lánnyal. Jutka és én tehát hamarjában megtanultuk, hogyan kell sörös- és kólásüveget kinyitni az ajtófélfán, merthogy az üvegnyitókat rendszeresen elhagytuk, naponta kábé tízet, így hát ez volt a legkézenfekvıbb megoldás. Pillanatok alatt megjegyeztük, hogy a kuncsaftok sokaságából ki szereti gyengén, ki erısen a kávét, cukorral, cukor nélkül, tejjel vagy tejszínnel. Élveztük, « hogy kiszabadulhatunk kicsit a követségi negyed szigorából, hogy üdék és vonzók lehetünk. Volt is kinek, hiszen szép számmal érkeztek a vendégek, a helyi és a magyar üzleti elit, hogy nyélbe üssenek egy-egy üzletet vagy ratifikáljanak egy-egy államközi egyezményt. A vásár vége felé már olyan gazdag és jó családból származó helyi "erık", magánkereskedık is megjelentek, akik kifejezetten miattunk zarándokoltak ki az eseményre. Mondtam Jutkának, hogy most megcsinálhatja a szerencséjét, és feleségül mehet egy ifjú nigériai mágnáshoz. Azt felelte, hogy hülye vagyok, mert ı csak szerelembıl tenne ilyet. A sok csinos fiatal külkereskedı mellett, ki tudja, miért, egy ıszes halántékú magyar üzletemberen akadt meg a szemem. A korombéli lányok számára aggastyánnak tőnhetett a pasas, nekem mégis folyton azon járt az eszem, hogy a tapasztalatlan tacskókkal szemben milyen szeretetre méltó, kedves férj lehet otthon ez a korosabb férfi. Hangjából, mozdulataiból erı áradt, s ha csak a programról érdeklıdött nálam, az máris olyan volt, mintha Shakespeare-szonetteket szavalt volna. Az aznapi mősorról kérdezett, és én készséggel soroltam: - Délután öt órakor kezdıdik a magyar Hóvirág Mővészegyüttes néptáncbemutatója az E pavilonban, az épület elıtt pedig népmővészeti kirakodóvásárt tartanak a nigériai vendéglátóknak. Hat órától svédasztalos üzleti vacsora lesz a fıépületben. Bólintott, és megköszönte a tájékoztatást. A pavilon felé vette az irányt. Sajnáltam, hogy nem találtam nála jobb fogadtatásra. Vagy legalábbis úgy tett, mintha egy átlagos hostess volnék. Dörzsölt férfi volt. "Játszd el, hogy nincs rád hatással a csaj, és megdöglik érted!" Ez volt a módszere. Nagyon eredeti. Mondhatni: originális. Hogy mégiscsak rokonszenves lehettem neki, azt abból gondoltam, hogy mindössze fél óra múlva visszatért a központi sátorhoz. Kólát kért. Miközben töltöttem, a szemem sarkából figyeltem. Olvasni akartam a gondolataiban:
kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, a lelkében. Hosszú idı után végre újra szabadnak és vidámnak éreztem magam az ismeretlen férfi mellett. Kezdtem belezúgni. Egy életre az övé lennék, gondoltam, ı pedig cserébe minden bizonnyal megadná mindazt az örömöt, amit « eddig nélkülözni voltam kénytelen. Pillantásunk elsıre véletlenül találkozott, de aztán egyre gyakrabban és mélyebben néztünk egymás szemébe. A körülöttünk állók is vették az adást az össze-összevillanó tekintetünkbıl. Mindkettınkben immár letagadhatatlanul felébredt a szenvedély. - Észnél légy! - hívott félre Jutka. - Apád megöl, ha megtudja, hogy összejöttél egy öreg fószerral! Anyád fiatalabb nála! Öreg fószer!? A férfi ott elıttem, kólával a kezében, lehetett vagy 35-40 éves! Öreg az? Mondjuk rá. Én voltam 17. - Az a legizgatóbb, Jutka, ami tilos - osztottam meg vele egy életbölcsességet, és megrántottam a vállam. Magamban persze igazat kellett adnom neki. Ha összejövök ezzel az ismeretlen magyar üzletemberrel, a következmények beláthatatlanok lesznek. Ugyanakkor csakis egy messzirıl jött embertıl várhattam a normális élet garanciáját. Ösztönösen éreztem, hogy tartós párkapcsolatba tudok csak menekülni az otthoni szigor és kemény kontroll elıl. Azt hittem, egy házassággal esélyem nyílik a kiugrásra. Úgy gondoltam, ha valaki feleségül venne, minden problémám egy csapásra megoldódna. És én, hálától telve, életem végéig hőséges lennék megmentımhöz. - Maga is Budapestrıl érkezett a vásárra? - fordult felém a férfi. Megráztam a fejem. - A lagosi egyetemen tanulok - válaszoltam, és elkezdtem facsarni a citromokat a limonádéba. - Nagyon jól csinálja - mondta mosolyogva. - így facsarja a férfiszíveket is, igaz? Húsz év távlatából kicsit "necces" dumának tőnik, de akkor nagyon imponált. Nem feleltem. Nagyon tetszett a pasi, de nem akartam csalódni. Az egyik vendég szólított. - Györgyike, egy kávét, legyen olyan drága! - Viszem, Sebık úr! Háziasszonyosan sürgölıdtem. A férfi csendesen mosolygott. - Szóval Györgyikének hívják. Megengedi, hogy bemutatkozzam? - nyújtotta a kezét. Ki kellett vinnem a megrendelt kávét, és mire visszamentem a pulthoz, eltőnt. - Holnap újra jön - mondta Jutka, és rosszallóan csóválta a fejét. így is történt. A sátor zsúfolásig tele volt, ezért ı a bejárati ajtó oldalának dılve köszönt és jelzett a tekintetével. Odamentem hozzá. - Látom, hogy most nincs ideje rám - mondta szelíden. - Mikor végez? - Elvileg hatkor. - És gyakorlatilag? Egy pillanatig haboztam. Most még vissza lehet fordulni az úton. Mit hazudjak? Vagy hazudni se kell: egyszerően nem érek rá. Bocs. Á, elvesztem. - Gyakorlatilag is igyekszem hatkor végezni. - Értem. Van kedve sétálni egy kicsit?
A francba! - Holnap elutazom - tette hozzá. Bentrıl csörömpölés hallatszott. Jutka levert egy csészét. Szerintem szándékosan. Jelezni akart, hogy ne! Az istenért! Ne legyél hülye! - A vásárcsarnok bejáratánál várom - mondta a férfi. - Hatkor. A pulthoz siettem, segítettem Jutkának eltakarítani a cserepeket. - Randira hívott, igaz? - suttogta. Nem feleltem. - Áruld már el, mi tetszik benne? Széttártam a kezem. - Fogalmam sincs. De úgyis csak beszélgetni akarunk. - Aha - húzta el hitetlenkedve a száját a barátnım. Nem vagy százas. Ha ezt apádék megtudják! - De nem tudják meg - mondtam, és mélyen a szemébe néztem: - Ugye? Száját cipzárként húzva össze mutatta, hogy hallgat, mint a sír. Megöleltem. Az alkony ellenére változatlanul fülledt, párás, trópusi meleg ült a városon. Kiéhezett szúnyoghordák indultak el a város szívében húzódó szigetrıl, sıt nappali bágyadtságukból ébredve a legyek is csípni kezdtek. Az utcákra színes rongyokba bugyolált koldusok rajzottak, turistákra lesve. Béla ijedten kapkodta a fejét. - Hey, miszta! - rángatták meg a zakója ujját. - Miszta, bakshis, bakshis! Béla adott, mire egyre többen győltek köréje. Megszaporáztuk a lépteinket, kijutottunk a fıutcára. Az elsı néhány percben nem is gondoltam bele, hogy akár ránk is esteledhet, de aztán izgulni kezdtem, hogy valóban nem érek haza idıre. Apámék úgy tudták, hogy nyolckor végzek a vásárban, és biztos voltam benne, hogy ha nem vagyok otthon legkésıbb fél kilenckor, orbitokapitális botránynak nézek elébe. De olyan indulatot éreztem irántuk, hogy dühösen leráztam magamról a bénító feszélyezettségét. Elegem volt abból, hogy egy kicsit sem élhetek úgy, ahogyan szeretnék. Hosszan hallgattunk. Béla még a kezemet sem fogta meg. Kiértünk a tengerpartra. A sós szelek neki-nekifeszültek, a hullámok fehér tajtékkal a hátukon nyaldosták a homokfövenyt. Távolabb, a hullámok tetején bárkák himbálóztak, a sötétség már buraként hajolt föléjük. Épp a vacsorájukat süthették a halászok. Két fekete füstkígyó tekergett a hajók fedélzetérıl az ég felé. Megálltunk egy kioszknál, ahol isi-ewut (paprikás kecskefejlevest) és pálmabort mértek. Béla meghívott egy könynyő vacsorára, amelyet a bódé melletti asztalok egyikénél ettünk meg. - Állítólag van itt Lagosban néhány jó dzsesszklub. Igaz? - kérdezte. - Lehet. Nem nagyon járok ilyen helyekre. - Egy 18 éves lány nem ismeri az éjszakai Lagost? - Még nem vagyok 18 éves. Gyorsan témát váltottam. Az egyetemrıl kezdtem mesélni, meg Nigériáról. Ez utóbbival kapcsolatban neki is volt mondanivalója.
- Nigéria jó helyzetben van - jelentette ki. - Most, hogy az olajárak az egekbe szöktek, igazi afrikai mintaállam lehet belıle. A hetvenes évek derekán valóban sokan hitték, hogy ez a hatalmas ország lehet az afrikai Kánaán. Nem lett. A hatalomért folyó törzsi és katonai torzsalkodás a következı évtizedekben korrupt, bőnözéstıl és jogtalanságoktól csöpögı, egymást váltó katonai diktatúrák terepévé süllyesztette az országot. Pedig azon az elsı estén Nigéria jövıje éppolyan szépnek látszott, mint a mi bimbózó kapcsolatunké. Kár, hogy mindkettı csúnyán végezte. Béla a nyugalmával, a tapasztaltságával biztonságot adott. Azt a fajta biztonságot, amit éveken át hiába kerestem a szüleim mellett. - Lehetne, hogy... tegezıdjünk? - kérdeztem. - Persze, kicsim - és a kezét a vállamra téve átkarolt. Kész voltam. Egy sármos, udvarias, erıt sugárzó pasi! Belehalok, ha nem lehetek az övé! Már láttam is magam elıtt a klasszicista stílusú, fényárban úszó házasságkötı termet, az antik asztalt, amelynél aláírjuk az anyakönyvet, oldalt, a festmények alatt a karos gyertyatartókat, és a rengeteg vendég átszellemült arcát, akik mind bennünket ünnepelnek. Oké, tudom, nem vagyok normális. A szokatlannál kicsit erısebb, hogy az elsı randevúnk második órájában az esküvın járt az eszem. Sıt, ha egészen ıszinte akarok « lenni, akkor a legszívesebben térdre estem volna Béla elıtt, és rimánkodva, könnyek között kértem volna arra, hogy vigyen el innen, és hadd lehessek az övé. Egyedül volnék ezzel az ırületemmel a földkerekségen? Persze olyan részletek nem zavartak, hogy nıs, esetleg családapa lenne. Meg sem kérdeztem, ı meg nem mondta. - Megérinthetem a... kezedet? - fordultam felé, immáron ismét a parti pálmák alatt. Lélekvesztett pillanat volt. Meg kellett volna várnom, hogy ı keresse a testi kapcsolatot, hogy neki legyen fontos az érintés. De pattanásig feszült idegeim nem hagytak idıt a bölcs döntésekre, az okos nıi cselekvésre. Felkínáltam magam, és leírhatatlan izgalommal küszködve, lelkileg lecsupaszítottan, kiszolgáltatva vártam, hogy miként reagál. Rám meredt, nem talált szavakat, bizonyára még egyetlen nı sem tárulkozott ki ennyire elıtte. Sütött rólam a heves vágy, hogy az ölébe vessem magam, hogy hozzá bújhassak, hogy karjai védelmébe menekülhessek a világ elıl. Megérezhette, hogy épp hogy csak újszülött kapcsolatunk nekem sokkal fontosabb, mint neki. Az ilyesmit nem bírják a pasik. A férfiak szeretnek küzdeni a nekik tetszı nıkért, nekünk pedig asszisztálni kell ehhez, úgy tenni, mintha legalábis nem mi néztük volna ki ıket magunknak. Béla inkább azt szerette, ha egy nı kiszolgáltatott, és minden téren védelemre szorul.
Riasztotta volna, ha egy öntudatos, erıs és magabiztos lánnyal akad dolga. Itt kellett volna elıször gyanút fognom. Gyengéden megfogta a kezem. Égetett a szégyen, de nagyon boldog voltam. Belehaltam volna, ha még megalázóbb helyzetbe sodródom azáltal, hogy visszautasít. Lassan odahajoltam a szájához. Lám, ezt is én csinálom! Az elsı csók. Forró és puha volt az ajka. Úgy zihált és remegett, mint egy éretlen kamasz fiú. Milyen ostobaság, hogy a kapcsolataink többsége nem érhet véget az elsı csóknál. Vagy az elsı szeretkezés után. Rengeteg fájdalomtól megkímélnénk magunkat és a másikat. És persze sok örömtıl és ırülettıl fosztanánk meg egymást. Lekaptam magamról a cipımet, és boldogan elırefutottam a homokban. Néha felugrottam a levegıbe, mint egy virgonc kölyök, és felszabadultan nevettem. Béla mosolyogva követett, némán nézte a viháncolásomat. - Boldog vagyok, boldog-boldog-boldog! - kiabáltam a morajló tengernek, és a magasba hajítottam a cipımet. Béla rágyújtott, és egy fának dılve figyelt, kissé félrehajtott fejjel. Zavarba hozott, hogy így bámul. Hozzám lépett, szorosan átkarolt, és szelíden megcsókolt. Lehunytam a szemem, vadul öleltem, egészen belezsibbadva a szenvedélybe. Éreztem, hogy ı is egyre jobban lángol. S ahogy csókolt, pillanatról pillanatra erısebbé vált bennem a meggyızıdés, hogy megtaláltam azt a férfit, aki minden porcikájában megfelel kislánykori szerelmi ideálomnak. Meg annak a temérdek szerelmes regénynek, amit olvastam. Kettesben maradtunk az elcsendesedı, kihalt partszakaszon. - Melyik hotelben laksz? - kérdeztem halkan. Megmondta. - Elkísérlek. Felhúztam a cipım, elindultunk. Az éjszaka tiszta volt, az égen csillagok ragyogtak. Felnéztem rájuk, el akartam veszni a közöttük sötétlı őrben. "Bárcsak megállíthatnám az idıt!" Úgy hittem, mostantól minden megváltozik majd. Ezentúl okosan fogok élni, féken tartom a szüleim iránti indulataimat, és teljességgel leendı házasságomnak, családomnak és az anyaságnak szentelem életemet. Megfogadom, hogy mindig ragyogni fogok a boldogságtól, és örökre elfelejtem a régi szeszélyeimet. Ettıl a súlyos fogadalomtól aztán még ünnepélyesebbnek éreztem ezeket <.a perceket. - Szeretsz? - tettem fel a létezı legbanálisabb kérdést, amit egy nı egyáltalán feltehet. Pláne az elsı randevún. - Turpe senex miles, turpe senilis amor! - felelte - Rút az öreg katona, rút a vén szerelmes! Rám nézett, és így folytatta: - Ezt Ovidius mondta. Igaza volt. Ebben a pillanatban valóban nyúzottnak, győröttnek látszott. És inkább gondterheltnek, mint boldognak. - Feljössz? - kérdezte, amikor a szállodához értünk. - Felmenjek? Belém karolt, és a hallba vezetett. A negyediken lakott.
Amikor beléptünk az ajtón, szembefordultam vele. Azt vártam, hogy elragadtatott hévvel magához von, és csókolni kezd, mindenhol. Ehelyett kényelmesen levette a zakóját, kigombolta az ingét, és hátradılt az ágyon. - Gyere! - mutatott maga mellé. Odakuporodtam. És akkor simogatni kezdte a hajam. Hosszan, ráérısen, gyengéden. Semmi más nem történt azon az éjszakán. Csak feküdtünk egymás mellett, és néha kis semmiségeket suttogtunk egymásnak. Jutkát azért fölhívtam konspirálni. Azt hazudta a szüleimnek, hogy náluk alszom, és másnap együtt megyünk dolgozni. A szüleim finoman szólva nem repestek az örömtıl. Mi az, hogy... El sem kéredzkedtem. Tizenhét évesen! Az ágyon, Béla mellett, csukott szemmel azon merengtem, hogy mi lehet a baj. Talán nem vagyok számára elég izgató? Pedig nagyon vágytam volna a forró ölelkezésre. Ám amikor meg akartam érinteni, így szólt: - Ne! Idıt kell adnunk egymásnak! Ahogy teltek az órák, a vágy vihara békés harmóniává szelídült. Hát így is lehet? Finoman, elegánsan, érzelmesen? Igen, ez is egyfajta szerelmeskedés! Lelki kielégülést, megnyugvást adó együttlét. Csak egyetlen apró bibi volt: itt feküdt az oldalamon ez az ısz halántékú, kék szemő, nálam húsz évvel idısebb férfi, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy amint órákon át simogatja a hajamat és kényeztet, valójában egyáltalán nem a szeretım, hanem az... apukám! Mihelyt a szüleim elcsendesedtek, és anyu is végzett azzal, hogy a legszigorúbb dorgálásokat vágja a fejemhez, írni kezdtem Bélának. "Hiányozni fogsz, édesem..." körmöltem. Fogalmam sem volt róla, mikor láthatjuk újra egymást. Sokadszorra éreztem úgy, hogy a szerelem egy magamfajta nı számára nehéz béklyó: ha nincs a közelemben, mellettem a kedves, örök aggodalom az életem, hogy megvár-e, megmarad-e nekem. Béla mindezt sokkal könnyedebben kezelte. Jóval rövidebben és ritkábban írt, s bár érzelemtıl főtött sorokat rótt a diplomáciai futárszolgálattal elküldött leveleiben, azért nem halt bele a hiányomba. És míg én arra használtam fel a levelezést, hogy kiöntsem neki a szívemet, addig ı sokszor nyőgnek érezhette az írást, mert túlnyomórészt érdektelen napi eseményeket osztott meg velem. Miközben hiánya egyre inkább gyötört, a nagyköveti rezidencián a szilveszteri bulit készítették elı. Kívülrıl fújtam a szokásos koreográfiát. A férfiak csoportokba verıdve, szivarozva vitatkoznak, a nık pedig a hangulatosan megvilágított kertben ücsörögnek, kezükben egy pohár gyöngyözı pezsgıvel, és nagyokat sóhajtozva halálosan unalmas dolgokról fecserésznek. Két-három pár táncol... Aztán nem sokkal éjfél elıtt bizonyára mozgolódás támad, mindenki nyújtogatni kezdi a nyakát, mígnem a nagykövet az ódon falióra alá lép, és magasba emeli a poharát. Az óra elüti az éjfélt, és lemezrıl megszólal a magyar himnusz. " Valahogy nem volt kedvem a jópofizáshoz. Annál is inkább, mert Béla megígérte, hogy pontban éjfélkor felhív.
Ölre mentem hát anyámékkal, akik ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsak az estélyre. - Öltözz, mert elkésünk! Miért mindig rád kell várni? - vetette oda anyu. - Nem megyek! - Mi az, hogy nem? - Nincs kedvem elmenni! - Kíváncsi vagyok, apád mit szól hozzá - sziszegte fenyegetıen. Hívta is aput, ahogy azt a rendes családokban szokták. - Mi ez a hülyeség? - förmedt rám az apám. - Normális vagy? - Nem akarok menni! Durr, egy hatalmas pofon. Eleredt az orrom vére. - Akkor se megyek - üvöltöttem, és berohantam a szobámba. Tehetetlenek voltak. Nem értették meg, és nem tudták megemészteni, hogy a maholnap 18 éves lányuknak önálló akarata van. Olyannyira, hogy a szilveszteri esetet követıen hat hónapig nem beszéltünk egymással. Anyuval csak-csak, de apuval fél évig egy szót se váltottunk! Éjfél elıtt nem sokkal bementem apu dolgozószobájába, és leültem a telefon mellé. Roppantul föl voltam dúlva, de igyekeztem nyugalmat erıltetni magamra. Mégse rohanhatom le a szerelmemet a családi sérelmeimmel! Éjfélkor néma maradt a telefon. Vártam néhány percet, aztán Lagosból tárcsáztam a pesti tudakozót. Miután Béla édesapjának a neve megegyezett az övével, és az én Bélám elmondta, hogy náluk lakik, a megadott öt lehetséges szám közül a harmadik bejött. - Béla nincs itthon! - hallottam egy idıs nıi hangot a vonal túlsó végén. Mint késıbb kiderült, a nagymama volt. Az ablakot takaró fehér muszlinfüggönybe kapaszkodtam. Nyugalmat erıltettem magamra. Ez biztos valami tévedés. Fatális félreértés. Jó, jó. Egy kis teatralitás soha nem állt tılem távol. « - Értem. El tudom érni valahol telefonon? - Nem hiszem. Ráckevén van Mariann-nal. Mintha villám sújtott volna: imbolyogva álltam föl apám íróasztalától, és lassan elindultam a szobám felé. Azt se tudtam, hol vagyok. Összetörten dıltem az ágyamra, és hangosan zokogtam. Nyomorúságos, szánalmas alaknak éreztem magam, akit becsaptak, átvertek. Ráadásul épp az tette ezt velem, akit a világon a legjobban szerettem. Fel sem merült bennem, hogy erıszakos, nyomulós lehettem, amitıl a pasik menekülnek. Úgy éreztem, viszonyom a férfiakhoz mindörökre megromlott. És akkor, életemben elıször, különös lelkiállapotba kerültem. El akartam menni ebbıl a világból. Mindaddig borzadtam a halál, az elmúlás gondolatától, de azon az éjszakán úgy éreztem, hogy kizárólag az öngyilkosság nyújthatja számomra az igazi békességet. Meg akartam halni. Boldog új évet!!!
Reggel arra ébredtem, hogy átaludtam a megsemmisülést. Arra még emlékeztem, hogy hosszan kerestem apám szívgyógyszerét, de hogy megtaláltam-e, arról másnap már fogalmam sem volt. Alighanem álomba ájultam a kimerültségtıl. De hiába ébredtem föl, az elkövetkezı órákban alvajáróként közlekedtem a lakásban. Céltalanul lebegtem, és naphosszat a magyarázatot keresve kínoztam magam. Mit csináltam rosszul? Nem volt könnyő elfelejtenem Bélát. Nem is sikerült. Mégis el kellett hitetnem magammal, hogy nem létezik többé számomra. Csakis így volt esélyem újraépíteni az érzelmeimet, rendbe jönni lelkileg. Ezt az illúziót úgy igyekeztem elérni, hogy magamban erıszakkal befeketítettem ıt. Az ilyesmi persze csak ideig-óráig mőködik. Nálam két napig jelentett megoldást. Titkon persze azt reméltem, (tm) hogy felül az elsı lagosi gépre, taxival odarobog a lakásunkhoz, kettesével véve a fokokat felrohan a lépcsın, « megáll elıttem, majd térdre borul, és bocsánatért esedezve csókolgatni kezdi a kezem. Ugyanakkor azt hajtogattam magamban, hogy ezt egyáltalán nem érdemelném meg. Mert buta és önzı fruskaként elvártam volna attól az embertıl, hogy 6000 kilométerre tılem ölbe tett kézzel üljön szilveszter éjszaka, csak mert pontban éjfélkor telefonálnia kell Lagosba. Amúgy miért is ne várhattam volna el? Hisz megígérte. İ ígérte meg. A következı hónapokban szent élető asszonyként tartogattam magam Bélának. Hogy hátha... Mégis... Naná, hogy nem jelentkezett. Ez azonban nem tántorított el a szerelmünkbe vetett hitemtıl. Igyekeztem tudomást sem venni a szobortestő fekete fiúk udvarlásáról, kitértem az ajánlkozásaik elıl. Szinte undorodva kerültem a pillantásukat, s egy szemvillanással eltaszítottam ıket magamtól. Gubbasztottam a szobámban, és fantáziáltam. Arról, hogy a szerelmem egyszer csak betoppan, és megszöktet ebbıl a tunya és nyavalyás életbıl. Nyárra aztán "megjött az eszem". Tíz nap alatt négy kapcsolatot bonyolítottam le. Három közülük diplomataivadék volt, a negyedikük a német nagykövetség nıs cukrásza. Nem tartom és soha nem is tartottam gyarlóságnak a szexuális szertelenségét, ha az ember már nem érez igazi felelısséget egy szerelemnek indult kapcsolatért. Életem utolsó, gondtalan vakációja hazaköltözéssel zárult. Tágas nigériai otthonunk után óbudai, 63 négyzetméteres panellakásunk hirtelen szőkös csatatér lett a családi háborúskodásra. A lehetı legtöbb idıt töltöttem hát távol, leginkább az egyetemen, a bölcsészkaron. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy külföldön megalapozott nyelvtudásommal szanatórium volt számomra « az ELTE angol szakja. Ugyanezt a törirıl nem mondhatom el. Rengeteget szenvedtem az öt év alatt, hiszen a magyar történelem alapvetı tényei, amelyek itthoni társaimnak evidenciának számítottak, rám az újdonság erejével hatottak. Az érettségin a Yoruba királyságok középkori történelmének fejlıdését kaptam tételként, és nem a mohácsi
vészt. Ugyanaz ismétlıdött meg egyetemi szinten, mint amikor az általánosban megaláztak azért, mert nem tudtam oroszul. Mit csináljak, ha négy évig Nyugat-Afrika történelmét tanultam, és abból is érettségiztem?! Iszonyú sokat kellett pótolnom. Könyvtárakba jártam, folyóiratokat bújtam, és életre szóló barátságot kötöttem két csoporttársammal, Katival, aki szintén élt külföldön, Amerikában, ahol tudósító volt a papája, és Évával. Nagyon sokat segítettek. Közben egy vietnami fiúval bonyolódtam rövid és feledhetı viszonyba. Csodálatosan szép, keskeny metszéső szemével magába bolondított, ám nehezen viseltem a közöttünk lévı kulturális különbségeket. így aztán hamar elmúlt az egzotikum varázsa, és csak egy vigasztaló ölelésre voltam képes, amikor anyja haláláról értesülvén letaglózva sírt az ágyon. Xuan után zöldfülő évfolyamtársaim adták egymásnak a kilincset nálam. Nagyzoltak, hadováltak, és elhitték magukról, hogy eszméletlenül klassz pasik. Különösen az ágybéli teljesítményükkel kérkedtek főnek-fának, holott nagy mőgonddal sikerült monodiétára szoktatniuk. A monodiéta egyfajta fogyókúrás módszer, amelynek lényege, hogy mindig ugyanazt eszed. Az ágyban is létezik monodiéta: monoton, unalmas és érdektelen szeretkezések. Amikor a partnered szinte csak azt nem mondja: "Gerincre, bébi!", aztán ugyanabban a pózban, mint mindig, és ugyanolyan önzı módon, mint mindig, rángatózni kezd rajtad, miközben te a szoba sarkait számolod. Szerettem volna azt hinni, hogy ahány férfi, annyiféle szex létezik. Ám az egyetemista fiúk hamar tudatosították bennem, hogy férfi és férfi között igen kevés a különbség. Évekkel késıbb tudtam meg, hogy az érett férfiak már tudnak valamit, amirıl a huszonéves tacskóknak fogalmuk sincs. De 1981 ıszén nem sok örömöm volt a tévénézıs szeretkezésekben (míg a srácok rajtam lihegtek, én a tévét bámultam, hogy valami örömöm nekem is legyen, amíg nekik örömük nem lesz). Miközben a partnereim persze meg voltak róla gyızıdve, hogy mekkora királyok az ágyban. Kedvem lett volna a szeretkezések után megsimogatni az arcukat, és közölni velük: "Apukám, a kispályán a helyed!" De nem tettem, mert jó kislány akartam lenni. (Hanyadszorra is?) Ezért inkább színészkedtem. Ahogy ugyanis az "ikrem", Geszti Péter (egy napon születtünk, testvérekké fogadtuk egymást) írta egy dalszövegében: "... a lényeg az, hogy kinek látszol és kinek játszol..." Üres és magányos voltam megint... Aztán váratlanul újra jelentkezett Béla. Telefonon keresett, nem voltam otthon. Azt hittem, rosszul hallok, amikor anyuék átadták az üzenetet. Dühös lettem, mert már-már kezdtem volna megnyugodni, legalább látszatvigasztalódással, bár még mindig gondoltam rá. Másnap visszahívtam. Azt mondta, épp hazajött Irakból. Nem volna-e kedvem találkozni vele. Mert azóta is csak én járok a fejében. És... Szóval, hogy meg tudnék-e bocsátani.
Mert azóta is gyötri az önvád és a hiányom. Meg kínozott a távollét, cicukám. Miii? Naa, jó. Szánalmasan triviális volt az egész. És mégis... A barátnıim persze hülyének néztek, és ellenezték a dolgot. Ismerték a történetünket, és joggal csesztettek, amikor megtudták, hogy ismét találkozom vele. Akkor meg egyenesen siratóasszonyokká változtak, amikor közöltem velük, amit én is a Gesztenyés-kert sétányán tudtam meg: Béla már két váláson volt túl, a lánya, Ani csak pár évvel fiatalabb, mint én. Hogy Bélának vissza kell térnie az életembe, abban én azóta a bizonyos szilveszter óta biztos voltam. Akkora fájdalmat okozott, gondoltam, hogy valahogy le kell rajta vernem egyszer. Milyen ostoba voltam! Akkor még nem tudtam, hogy az a szilveszter babazsúr volt ahhoz képest, amit ez a kapcsolat tartogatott a számomra. Mindenesetre álmodni se mertem volna, hogy ilyen vadul kezd újra ostromolni. Virág, parfüm, gyertyafényes vacsorák és érzelmes vallomások. Eltőnıdtem rajta, megérdemlek-e egyáltalán ennyi jót. Rég megbocsátottam már neki, hogy azon a szilveszteren Mariann-nal volt a családi nyaralóban, sıt néhányszor késıbb magam is oda, Ráckevére szöktem vele az egyetemi elıadások helyett. És fikarcnyit se törıdtem azzal, hogy egykoron más nıt tett boldoggá azon az ágyon, amelyen most engem juttatott örömhöz. Nem kevéshez, és nem akármilyenhez. - Ha egyszer újra elhagysz... - kezdtem, de közbevágott: - Soha nem hagylak el. Szuperbeteg elme, igaz? A legforróbb szerelem kellıs közepén, egy vén diófa törzséhez dılve, társát szorosan ölelve azon morfondírozik, hogy mi lesz, ha elhagyja a kedvese. Hogyan tudja majd megmenteni a kapcsolatukat, és hogyan tudja feldolgozni a búcsút. Béla még szorosabbra fonta a karját a derekam köré. - Jobban szeretlek, nyuszifül, mint eddig bárkit - mondta megnyugtató hangon. Elhittem neki, mert el akartam hinni. Mosolygott, visszamosolyogtam rá, de nem szőnt a feszültségem. - Egy célom van csak az életben: rólad gondoskodni! - suttogtam, és láttam, hogy ez a kijelentésem kedvére való volt. Sıt! A legszerelmesebb szavakkal se tudtam volna jobban meglágyítani a szívét, mint azzal, hogy egy életre a rabszolganıjévé szegıdöm. Ha úgy vesszük, ı végül is korrekten járt el, hiszen a következı években is csak azt várta el tılem, amit szerelmőnk hajnalán ígértem neki. Én voltam az, aki késıbb másra is vágytam, mint hogy egy életen át ıt szolgáljam. - Eljönnél velem Irakba? - kérdezte egy havas decemberi napon. "Irakba? Ugyan mi a fenét keresnék én Irakban?" Persze nem mondtam ki, hiszen egy szerelmes asszony legyen boldog a párjával, akárhova vesse is a sors, nem igaz? Irak
amúgy tele volt izgalmas felfedeznivalóval: múzeumok, ókori emlékek, keleti misztériumok. Márciusban indultam, egy hónapra. Az egyetemen csendes idıszak volt, semmi nem történt, amit ne tudtam volna késıbb pótolni. Végsı soron pedig nem ártott kipróbálni, hogyan mőködik a kapcsolatunk, ha egy fedél alatt élünk. Néhány nap alatt kiderülhet, hogy valóban reális elképzelés-e házasságot terveznem, vagy goromba tévedés volt az egész. Kiderült. Mégpedig elég hamar. Béla már az elsı napokban teljesen magamra hagyott. Dolgoznia kellett, értettem én, de hogy egyetlen perce se legyen rám, ez azért különös volt. Mit csinálhattam egész nap? Európai nıként, gyalogosan, miután nem vezetek, életveszélyes lett volna egyedül kilépnem az utcára. Otthon ültem hát, és olvastam. Ha eluntam az olvasást, söpörtem, felmostam, törölgettem. Este hazajött, lehajolt, és felszedett egy szöszt a földrıl. - Takarítottál? - kérdezte mézesmázosan. A mosolya mögött rosszat éreztem. Biztos nehéz napja volt, gondoltam, s ezért ingerült kissé. Valóban, a szeretkezés feloldotta a feszültségét. Reggel csókkal búcsúzott. Este, mikor megjött, ismét lehajolt, és megigazította a szınyegrojtokat. - Anyám olyan szépen tud takarítani - mondta csak úgy. Nyeltem egyet. Valami olyasmit válaszoltam, hogy a jövıben igyekezni fogok, de a hangom nem lehetett meggyızı. Nem a szerelmünkbe vetett hitem ingott meg, csupán az iránt támadt kétségem, hogy jó felesége leszek-e. Harmadnap már elıre rettegtem, hogy ezúttal vajon miért kapok ki. Meglepetésemre nem kötött bele a rendbe. Viszont miután kölcsönösen gyönyörőséget okoztunk egymásnak a konyhaasztalon, és zuhanyozni indultam, utánam szólt: - Tegnap mezítláb jöttél ki a fürdıszobából! Légy szíves, használd a papucsodat, mert a vizes talpaddal összeszeded a szınyeg bolyhait, és behozod a lepedıre! Az efféle szabályokat már akkor megutáltam, amikor anyám nagy hévvel igyekezett rám erıszakolni családunk nevetséges és értelmetlen törvényeit, mint például hogy apám hamutartója nem kerülhet el egy bizonyos tíz centiméterszer tíz centiméteres négyzetbıl. De egy pillanatig sem küzdöttem az ellen, hogy egyre mélyebbre merüljek az egyre kegyetlenebb, kínzó, számomra akkor még érthetetlen idiotizmus Béla által kavart, megállíthatatlan örvényébe. Abban a hiú reményben ringattam magam, hogy húsz év elınye miatt nem csupán a tudása megalapozottabb, de tiszteletet is érdemel. Igyekeztem hát megfelelni az elvárásainak, már persze amenynyire tudtam. Mert voltak pillanatok és helyzetek, amikor az ırület elvette az eszét, és hiába igyekeztem, nem tudtam az elvárásai szerint viselkedni. Történt pedig, hogy egy kora délután két magyar kollégájával állított be, jókedvően, viccelıdve. Felhajtottak egyegy pohár whiskyt, rágyújtottak, és nekiláttak megtárgyalni a cég ügyeit. Mit mondjak, nem volt egy izgalomgerjesztı téma, de egy ideig hısiesen elıadtam, hogy állatira érdekel, miért kifizetıdıbb a győjtıszállítmányozás még a Közel-Keletre is, illetve hogy milyen hatással lehetnek
az utóbbi hónapokban szigorodott vámeljárások a cég által Irakba exportált termékek belföldi piacon való forgalmazására. Másfél óráig alakítottam a figyelmes hallgatóságot, majd felálltam, és udvariasan közöltem: ne haragudjanak, de egy kicsit ledılnék a másik szobában. így is tettem. Odaát öt perc alatt elszenderedtem. Úgy fél órája alhattam, amikor, még álmomban, iszonyatos erejő ütést éreztem az arcomon. Összerándultam: <.micsoda pocsék álom! De újabb súlyos pofon érkezett, és « arra riadtam, hogy nem álmodom. Béla az ágy szélénél térdelt, és durván ütlegelt. - Büdös picsa! - ordította magából kikelve. - Hát hogy képzeled ezt, mi? Széttéplek, a fejedet a falon loccsantom szét! Olyannyira megbénított a jeges döbbenet, hogy még védekezni is elfelejtettem. Vadul cikáztak fejemben a gondolatok, kerestem az emlékeimben, hogy mikor és mit hibázhattam. Azzal, hogy nem védekeztem, még jobban fölszítottam Béla dühét. Úgy vehette, hogy a passzivitásommal beismerem a bőnösségemet. - De mi a baj? - zokogtam. - Mit csináltam? - Nem mehetsz be a szobádba, amikor vendégeink vannak, érted? - üvöltötte. Nem lehetsz ennyire bunkó, mert megfojtalak! A szeméhez nyúlt, dörzsölni kezdte a kézfejével. Egészen beleizzadt a verésbe, és a homlokáról lecsorgó verejték csípte a szemét. - Mi itt házigazdák vagyunk - hörögte az idegességtıl elcsukló hangon. - Hát hogy képzeled, hogy amíg itt vannak a vendégek, ledöglesz aludni? Még egyszer ilyet ne merészelj! Nehézkesen felállt, a lába egészen elzsibbadt. Inge ujját végighúzta a homlokán, hogy letörölje a verejtéket. Feltápászkodtam, dideregtem a megrázkódtatástól. Megtapogattam az arcom, de nem mertem kimenni a fürdıszobába, a tükörhöz. Féltem a látványtól. Idétlen, diagnosztikus jelzéső gondolat támadt a fejemben. Vajon ezek után hajlandó lesz még feleségül venni? De könyörgöm: miért nem az jutott eszembe, hogy én hajlandó leszek-e valaha egyáltalán akár csak szóba is állni vele? Miért nem kotortam ki a repülıjegyemet és az útlevelemet, és téptem ki a reptérre (hogy hogyan, nem tudom, bárhogyan), hogy fölszálljak az elsı, Bagdadból Budapestre vagy Európába bárhová tartó gépre? Mindegy, hogy hova, csak innen el. Örökre. Évekkel, évtizedekkel késıbb, tavaly nyáron kaptam csak lehetséges válaszokat és indokokat, hogy vajon miért nem tettem meg. Miért maradtam? A családon belüli erıszakot vizsgáló szakemberek egy csokornyi magyarázatából megértettem, hogy nem én voltam a hibás, hanem Béla volt beteg, és a betegségébıl én nem gyógyíthattam ki. De mint a legtöbb ilyen helyzetben lévı nı, én is maradtam, mert Béla is megvádolt, hogy én vagyok az oka a konfliktusainknak, miattam van olyan sok problémánk. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Maradtam, reménykedtem, szerettem volna segíteni. Majdcsak megváltozik, és akkor minden jobbra fordul. De a végsı ok a
félelem volt. Maradtam, mert megfenyegetett, hogy bárhol megtalál, és megöl. Ha maradok: meggyızhetem a szerelmemrıl és a hőségemrıl. Maradtam, mert össze voltam zavarodva, és maradtam, mert... szerettem. így tartott fogva Béla a szerelem és a megfélemlítés sajátos közegében, miközben én az állandó félelem és feszültség közepette egyfajta erıs érzelmi kötıdést is megéltem. Fogságban voltam. Ma már tudom és értem. De akkor a foglyok tudatához hasonló zavart, kimerült, döntésképtelen állapotba kerültem, nem volt erım ahhoz, hogy változtassak a helyzetemen. Vonakodva adtam meg magam az ágyban. Béla nem értette, miért oldódom fel olyan nehezen, amikor ı kitőnı szeretı. Tényleg az volt. Kitőnı szeretı. Technikailag. Lepedıakrobatikából: jeles. Tudta, hogy mi kell a nıknek, mi kell A NİNEK. İszintén szólva mindent, amit a szexrıl, az érzékiségrıl, az erotikáról "mindig tudni akartam, de soha nem mertem megkérdezni", Bélától tudom. Egy dolgot nem ismert, nem tudott vagy nem mert tudni. A lelket. Eufóriáit, bugyrait, örömeit, szomorúságait. Ahogy Sri Aurobindo írja: "Két módon kerülhetjük el, hogy a nık ne csap- <janak be minket: ha nem foglalkozunk velük, vagy ha a lelküket jobban szeretjük, mint a testüket." Béla félt, rettegett az intimitástól, mert úgy érezte, az egyenlı a kiszolgáltatottsággal. Nem értette, miért nehéz szerelmeskedésre bírnia egy kiadós verés után, és miért potyognak záporban a könnyeim a "kielégülés" után. A végén, házasságunknak már egészen a vége felé, "sikerült" szocializálódnom férjem "tripjéhez": csak akkor tudtam, tudtunk szeretkezni, ha elıtte irdatlan módon összevesztünk, ordítoztunk, és idınként elcsattant egy-két pofon is. Félreértések elkerülése végett: vannak párok, akik ebben örömüket lelik, kölcsönösen. És ezzel nincs is semmi baj, hisz konszenzuson alapszik a "szerzıdés". Én viszont tiltakoztam és szenvedtem. Piszkosul. A véraláfutások és a kék-zöld foltok egészen elcsúfították az arcomat. Még szerencse, hogy amúgy sem jártam kint a bagdadi utcákon. Ám a fizikai fájdalmak eltörpültek a sajgó képzelet mellett, miszerint Béla alighanem nélkülem fogja leélni élete hátralévı részét. Ez jobban letaglózott, mint maguk az ütések. Ja, hogy alig egy évvel késıbb feleségül mentem hozzá? Egy-null - oda. Miután kielégült, Béla ernyedten az oldalára dılt, és kicsit unottan, foghegyrıl megjegyezte, hogy kicsit több érzést is "belevihettem" volna a szeretkezésünkbe. Megint én voltam a hibás. A szex nála a jutalmazás és a büntetés eszköze volt. Ha jó kislány voltam, akkor a fenekem is ki volt nyalva. Figyelt rám, és csak akkor kezdtünk el játszani, ha nekem már jó volt. Többször. Ha rossz fát tettem a tőzre, akkor csak megkefélt. Ha volt kedvem, ha nem. Gombócot éreztem a torkomban. Igaza van, hajtogattam magamban, mindenben igaza van! Miért kell nekem állandóan megbántanom?! Miért keltek benne lelkiismeretfurdalást, hogy mostanában elı-elıfordul, hogy nekem nem tud örömet
szerezni? Nem tud, vagy nem akar? Nehogy már túl jól érezzem magam! Nehogy elhiggyem, hogy nyeregben vagyok. Én vagyok nyeregben, és ettıl nehogy kisebbrendőségi érzést okozzak neki! Az elsı eset után néhány napra ismét megvert. Zenés mulatságot tartottak a magyar kolónián - már megint egy magyar kolónia -, és az egyik követségi alkalmazott felkért táncolni. Béla meg sem várta a szám végét: belém karolt, és úgy tett, mintha a kertbe akarna kivinni egy csókra, mert tetszett neki, ahogy táncoltam. Ehhez képest az egyik vécébe vonszolt. Egyetlen balegyenesétıl a földre kerültem, ı pedig velıt rázó üvöltéssel vont kérdıre. - Kikezdtél vele, csak a hülye nem vette észre! - tombolt. - Szemeztetek, aztán összetapadtatok! Megöllek, vagy ha nem én, a felesége vágja el a torkodat! Szélsıségesen reagált, mindig erıszakkal. A számára frusztráló történésekkor rögtön elveszítette a türelmét, és azonnal megtorolta a vélt sérelmet... Dühét arra használta, hogy uralkodjon általa. A düh egyfajta kommunikációs eszközként szerepelt a repertoárjában: kirobbant belıle. Élvezte, ahogy elhatalmasodik rajta. Tényleg úgy vetette rám magát, mintha azon nyomban ki akarná oltani az életem, de végül "csak" a bugyimat tépte le, és ott, a vécében megerıszakolt. Akkor persze a világért se használtam volna ezt a kifejezést, de azért már földerengett, hogy talán még sincs minden rendben az én imádott jövendıbelimmel. Esetleg komoly lelki defektjei vannak, urambocsá! beteg is szegény. De mindjárt egy másik gondolat is gyökeret vert a fejemben: ha beteg, akkor az oltalmamra szorul. Két nappal késıbb már tudatos áldozatkészséggel tőrtem, hogy megüt. Egy zártkörő diplomataklubba készültünk úszni, napozni. Kétrészes fürdıruhát húztam, aminek egy jelentıségteljes pofon és hosszú perceken át tartó ribancozás lett az eredménye. Rá kellett döbbennem, hogy a választottam paranoiásan féltékeny ember, aki ráadásul mítoszt kreál az édesanyjából, többnyire az én rovásomra. "A férfi, ha a felesége hőtlenségére gyanakszik, mindenkit felhatalmaz, hogy a feleségét csapodárnak gondolja" - írja Antonio Guevara. Magyarul: kurvát vettem feleségül. Miért nem szóltatok, miért nem figyelmeztettetek, ha gyanakodtatok, sejtettétek, láttátok, tudtátok? Mindenesetre amikor személyesen is találkoztam késıbbi anyósommal, maradjunk annyiban, hogy nem igazán leltem meg benne a mitikus hısnıt. Inkább volt mártír, áldozat - saját férje, Béla édesapjának áldozata. Nem is tudom, hogy szántam-e, vagy inkább sajnáltam. Gyanúm szerint Béla agresszivitása onnan (is) eredhetett, hogy ezt láthatta az édesapjától is, aki azonban - legjobb tudomásom szerint - "csak" lelkileg bántalmazta a feleségét. Az biztos, hogy ameddig Béla családjának tagja voltam, mindig az volt, minden úgy és akkor történt, ahogy és amikor apósom akarta. Viszont teljességgel megértettem, miért nem vehette föl a versenyt egyetlen nı sem a mamával. Béla szülei - minı sorsszerő hasonlatosság az én életemhez - szintén
éveken át tartó külszolgálatot teljesítettek, igaz, az ötveneshatvanas években. Akkoriban a magyar hatóságok még nem engedélyezték, hogy diplomatáik magukkal vigyék gyerekeiket külszolgálatukra. így tartották ıket sakkban, hogy biztosan hazatérjenek. A Külügyminisztérium egy csendes gellérthegyi utcában mőködtetett ugyan egy bentlakásos intézetet az itthon maradt csemetéknek, de volt, aki inkább barátokra, jó ismerısökre, rokonokra hagyta legféltettebb kincseit. Béla és a nıvére szüleik kinttartózkodása idején a nagymamánál nevelkedtek. A gyerekek élete, különösen az egykori kisfiúé, a szüleik utáni vágyódásból állt, és Béla meseszerő álomképeket fantáziált az ı gyönyörő és csodaszép anyukájáról. Hát persze, hogyha az istenített anya a Madonna, akkor az összes többi nı csak szajha, Mária Magdolna lehet! Én magától értetıdıen vállaltam a riherongy szerepét. Mert úgy éreztem, ez jár nekem. De miért érezzük úgy gyakran mi, nık, hogy a kínzás jogosan jut nekünk osztályrészül? Ha egy nıt megerıszakolnak, általában még ı szégyelli magát. A férfitársadalom pedig, tisztelet a kivételnek, csípıbıl elítéli: megérdemelte, biztosan úgy viselkedett, túl rövid volt a szoknyája, túl mély a dekoltázsa, vörösre rúzsozott a szája, kurvásan öltözött, és riszálta magát fényes nappal az utcán. Gyakorlatilag ı hívott föl keringıre. A kihívó fürdıruháért kapott pofon apám vehemenciáját juttatta eszembe. Gyermekként hozzászoktam a lelki zsaroláshoz és terrorizáláshoz, az ordítozáshoz. így Béla mellett már kapcsolatunk kezdeti szakaszában alkalmam nyílt a nosztalgiázásra. Amellett pedig megnyugodhattam, hogy jó kezekben vagyok: Béla is biztosan nagyon szeret, ha üt. Bélát mindenki nagyon szerette, aki nem ismerte. A bagdadi repülıtéren, amikor turbékoló galambokként könnyes búcsút vettünk egymástól, bemutatta egy kolléganıjét. İ is azzal a géppel utazott haza Pestre, amelyikkel én. Az ismeretlen hölgy Bagdadtól Budapestig Béláról áradozott. - Nagyon szerencsés vagy, hogy kikaptad. - Ez késıbb különbözı rendezvényeken, házibulikon megismétlıdött: Bélát minden nı csodálta, és rettenetesen irigy volt rám. - De klassz pasid van! - hallgattam büszkén bólogatva. Vigyázz rá! Ja, persze, csak van egy kis bibi: egy férfiból (nyilván egy nıbıl is) apró részleteket lát a kívülálló. Csak azt a darabkáját, azt az arcát, amelyet egy vendégségben, egy partin, egy színházi banketten vagy épp egy baráti vacsorán mutat. És akkor Béla valóban tüneményes, gondoskodó, figyelmes, sziporkázó társalgó, kiváló humorú, remek beszélgetıpartner, egy gentleman volt. De aki vele élt történetesen egykor éppen én -, az tudja, milyen volt valójában odahaza, amikor magunkra zártuk az ajtót. Olyan ez, mint a nagy Michelangelo négy év alatt megfestett Genezise a Sixtuskápolna mennyezetén, amelynek
kilenc jelenetébıl csupán a középsı közismert, az Ádám teremtése. A felületes ismeretség alapján istenített Ádámoknak és nem gyızöm hangsúlyozni: Éváknak is - legalább nyolc, ha nem száznyolc másik, nem igazán ismert, és messze nem oly népszerő titkos-titkolt oldaluk, "alkatrészük" van. Csupán egyetlen nı figyelmeztetett, hogy Béla veszélyes üzem: az elsı felesége, Ani anyukája. Neki aztán volt ideje kiismerni az exférjét. Közel egy évtizedet élt vele. Tavasszal Béla végleg hazaköltözött, és mindjárt kölcsönösen be is mutattuk egymást a szüleinknek. A reakciókat nem volt nehéz megjósolni. Béla anyja finoman szólva nem rajongott értem, a szıke, egyetemista bakfisért. A családi fáma úgy szólt, hogy állítólag késıbb egészen megkedvelt. Az a tipikusan szervilis anya, aki a fia kedvéért jó képet vág hozzád, amíg a kapcsolatotok tart. Utána meg minden vagy, csak úrilány nem. Rögtön elkezdıdik az "ugye én megmondtam, édes fiam!". Ami a mi frontunkat illeti, anyám már nyolcéves koromban kijelentette: "Ide aztán senkit nem hozol, kislányom, senki elıtt nem fogok pongyolában mászkálni a saját lakásomban!" A bajt csak tetézte, hogy akit mégis odavittem, potom két évtizeddel volt idısebb nálam. Apu csóválta a fejét, de egy 19 éves lányt mégsem zárhatott a szobájába, akkor sem, ha szíve szerint azt tette volna. Egy gyereknek, optimális esetben, idıben le kell tudnia válni a szüleirıl, de egy szülınek is tudnia kell idıben, szeretettel, bölcsen elengednie agyerekét... ezzel esetleg jóváteheti a sok-sok hibát, amit ugyan a legjobb szándékkal, de mégiscsak elkövetett a csemetéjével szemben. A fiús és a lányos szülık ráadásul homlokegyenest másra szocializálják a gyereküket. "Fiam, vigyázz, csak a pénzedet akarja!" - figyelmeztet a fiús szülı, amikor feltőnik egy nı a láthatáron. Még jobb: "A hülye is látja, hogy fel « akarja csináltatni magát." "Minden férfi csak azt akarja. Legyen tartásod!" "Ne azt nézd, mi van a nadrágjában, hanem hogy mi van a zsebében!" - így a lányos szülı. Ami a pénzügyeket illeti: Béla átlagos egzisztenciával rendelkezett. Vagyoni helyzete messze elmaradt tehát attól, amely egy kifejezetten erre utazó nı fantáziáját egyáltalán megmozgathatta volna. A viszonylag jó fizetése például mindjárt a gyerektartás átutalásával és VW Pólója részleteinek törlesztésével, illetve a kocsi fenntartásával a kétharmadára olvadt. Meg aztán én még voltam annyira büszke, hogy elıadjam a "Nekem ne fizessen senki egy kávét se!" típusú emancipált nıt. Ma már azért elfogadom, meg azt sem kérem ki magamnak, ha fölsegítik a kabátomat, és elıreengednek az ajtónál. Mindettıl függetlenül soha nem vártam el egyetlen férfitól sem, hogy eltartson, de harmincéves korom körül már jólesett, ha egy udvarlóm - legalábbis az elsı randevún - meghívott. Hogy én mibıl éltem? Az egyetemi ösztöndíj mellett tanítani kezdtem. Felnıtteknek, angolt. Egyetem elıtt reggel héttıl negyed tízig, és tanítás után negyed öttıl fél nyolcig. Mindennap. A pénz ugyan jól jött, illetve meg
lettünk volna lıve a keresetem nélkül, de ennek ellenére Béla nem túlzottan örült, hisz ezzel szerinte újabb esély nyílott a hőtlenkedésemre, de, mint említettem, egzisztenciális szempontok miatt nemigen ágálhatott a dolog ellen. Mindössze annyit tehetett, hogy viszonylag tehetségesen elcsúfított és öregített. Vele kellett ruhát vásárolnom - általában szürke angol kiskosztümök és lapos sarkú trottırcipık kerültek a bevásárlókosárba -, kontaktlencse helyett SZTKszemüveget kényszerített rám, és noha a vége felé már megengedte, kezdetben szigorúan eltiltott a nadrágviseléstıl, mert abban csak "hivalkodóan mutogatnám a seggem". Igaz, a szoknyából meg a lábam lógott ki, de harmadik megoldás nemigen volt. Mindezt nehezen tőrtem, de szerelmes voltam. Ráadásul volt egy idıszak, amikor hónapokon át megúsztam bántalmazás nélkül. Akkor épp ilyen korszaka volt. Úgyhogy egy percig sem haboztam, amikor megkérte a kezem. Igyekeztem el- « hessegetni az intı jeleket. Például hogy ismeretségünk másfél éve alatt egyszer sem szólítottam a keresztnevén, és ez ötéves kapcsolatunk során mindvégig így maradt. İ volt a "Figyelj csak!". Ez csak késıbb esett le nekem. Vagy hogy egyszerően nem volt közös témánk: míg engem leginkább az angol irodalom foglalkoztatott, számára az volt a legérdekfeszítıbb téma, hogy miképpen tudna a cége Kuvaitba telepíteni egy leányvállalatot vagy trafót, vagy mit tudom én, mit... Bár egyszer-egyszer elmentünk moziba vagy színházba, túl sokat nem beszélgettünk. De szerettük egymást. Asszem. Egy februári hétvégén - még az esküvınk elıtt - Béla két legjobb barátja érkezett hozzánk vacsorára. Az urak a feleségeikkel jöttek, akikkel, bár jóval idısebbek voltak nálam, sikerült nagyon kellemesen elcsevegnünk. Már túl voltunk a vacsorán, a nappaliban beszélgettünk, amikor a férjem kiment a mellékhelyiségbe. Néhány perc múlva, amikor visszatért, épp az egyik pasas mesélte a szilvásváradi lovasbalesetét. Bélára pillantottam. Úgy tőnt, mintha valami ismeretlen szag után szimatolna. Orrcimpája kitágult, és megszállottan figyelt bennünket, mint akin épp azokban a pillanatokban hatalmasodik el az ırület. Látva, hogy rajtam kívül mindenki a mesélıre figyel, megkockáztattam egy érdeklıdı pillantást. De Béla olyan idegesnek tőnt, hogy megriadtam. Egészen sárgára vált az arca, kidülledı szemmel meredt egy pontra. Követtem a tekintetét. Valahol a társát hallgató másik pasas deréktáján nem stimmelhetett valami, de nem tudtam rájönni, mi az oka Béla megdöbbenésének. Nem kellett sokat várnom a válaszra. Amint becsukódott az ajtó a vendégek mögött, nekilódult az ökle. - Te kurva! - üvöltötte magából kikelve. - Hát már hugyozni se mehet ki nyugodtan az ember? Láttam, amikor visszajöttem, hogy kikezdtél vele! Láttam, hogy állt a farka! Újból lesújtott rám. Végigtaknyoltam két szobán. Annyira megdöbbentett a változás, ami végbement benne, hogy hallgattam. Csak figyeltem némán. Már sírni sem tudtam.
- Ne vinnyogj már! Ne szarj be! Elveszlek. Nehéz szívvel tudok csak beszélni arról, hogyan lettek semmivé az esküvımmel kapcsolatos, a lányszobák romlatlan miliıjét idézı illúzióim. Már a ruhaválasztásnál gyülekezni kezdtek a komor fellegek. Béla csak egy sötét öltönyt akart felvenni. Ezt viszont anyám kikérte magának: - Lehet, hogy magának ez a harmadik esküvıje, de csináltasson egy szmokingot, mert az én lányomnak ez az elsı! Aztán, bármily furcsa is, én rendeltem meg magamnak a kék íriszekbıl álló menyasszonyi csokrot, mert Béla nemes egyszerőséggel közölte: "Györgyi! Ezt majd te elintézed." Az esküvı napján kifejezetten frusztrált a zőrzavaros izgalom. Felhevült rokonaim ide-oda rángattak, vagy ami még rosszabb volt, elérzékenyülten szorongatták a kezemet, tenyerükbe fogták az arcomat. Közben bánatosan csepergett az esı, és az egyik nagynéném tréfásan megjegyezte, hogy általában a torkos lányok esküvıjén szokott esni. Valahogy nem volt kedvem nevetni. A másik nagynéném mindjárt kontrázott: - Az semmi, de azt mondják, ahány csepp esı hullik az esküvıdön, annyi könnyet fogsz hullatni a házasságod alatt! Miután ilyen kitőnıen elbeszélgettek a fejem fölött, jött az erdélyi nagyapám. - Csak nem gyöngyök vannak idevarrva? - fogta meg sopánkodva a hófehér menyasszonyi ruhám szélét. - Ajaj, minden gyöngy egy-egy könnycseppet jelent! Meg aztán: pénteken esküvıt tartani... Nem is hallottam még ilyet! S végül induláskor, félig már késésben, nagyanyám megállította az esküvıi menetet. - Várjatok, nem bontottátok ki a dísztáviratokat! Ez szerencsétlenséget jelent! Azonnal ki kell nyitni a borítékokat, és föl kell olvasni mindet! Megtorpantak. Körbepillantottam, és mikor láttam, hogy senki sem mond ellent, sikítani lett volna kedvem. Mindenrıl szólt az a nap, csak nem rólam, nem rólunk. Egy perc múlva a taxiban ültünk. Az anyakönyvvezetı elıtt teljesen elveszítettem a valóságérzetemet, és tényleg úgy gondoltam, hogy Bélával megfogtam az Isten lábát. Amikor kimondtam az igent, hittem, hogy örökre szól. Mivel a szertartás alatt végig az ájulás környékezett, alig emlékszem valamire a rokonok, az ismerısök, az egyetemi csoporttársaim arcából. Mámoros percek voltak ezek: szerelmesen csüggtem a férfi tekintetén, akihez kötni készültem az életemet. - Szeretlek - suttogta Béla, és rám mosolygott. Te jó ég, ma már milyen elcsépeltnek és sziruposnak hangzik ez az egész! Hisz tudat alatt akkor is tisztában voltam vele, mit hoz a házasságunkba a "puttonyában". Ahogy azzal is, hogy valójában egy instant, azaz "használat elıtt felrázandó" nıre vágyik. Olyan feleségre, aki alulfelül kiszolgálja, aki az adott szituációkban a férje elképzelései szerint viselkedik, és egyáltalán, mindenben az ura kedvére tesz. És ha épp zavaró tényezı a férfi életében, akkor illedelmesen meghúzza magát, elvonul. Béla az instant nıt szerette bennem. Az instant nıt, akire vágyott, és aki soha nem voltam.
Életemben nem voltam annyit egyedül, mint a házasságaimban. A külkeres férjem folyton utazott, a színész férjem állandóan próbán volt, este játszott, a kettı elıtt, között vagy után rádió, film, tanítás, néha szinkron. Ma pedig egy borkereskedıvel élek, akivel ugyan nagyon jól mőködik a frigyünk, minthogy azonban a munkája Tokajhoz köti, hetente mindössze két napot látjuk egymást. İ rettenetesen hiányzik, szemben Bélával, aki az esküvınk után egyetlen év alatt brutálisan lerombolta a róla kialakított idealizált képet. Ugye, ugye, ha odafigyeltem volna azokra a jelekre, amelyeket nem lehetett nem észrevenni már elıtte! A Gellért téri házasságkötı terembıl még egy boldognak tőnı, sármos férfiba karolva léphettem ki, néhány hét alatt azonban a férjem visszavedlett betegesen féltékeny akarnokká. Még tartott a házasság bővölete, de a tündérmesének híre-hamva sem volt. Amikor tehette, kocsival jött értem az egyetemi elıadások után. Nehogy a csoporttársaimmal beüljek valahova, ahol esetleg, urambocsá, még jól érezném magam. Ha pedig el kellett utaznia, a lakásunkba költöztette a nagymamáját, aki szemmel tartott. Röhejes volt az egész. Ha meg akarsz csalni valakit, nyugodtan megteheted egy kapualjban vagy a Szabadságszobor talapzatán is. Béla meg azt hitte, hogyha besúgót költöztet a szomszéd szobába, azzal megakadályozza, hogy felszarvazzam. Csak egy pasi lehet ilyen öntelt, nagyképő hülye! Az elsı hónapokban eszembe se jutott, hogy félrelépjek. Egyrészt szerelmes voltam, másrészt Béla nemcsak az ágyban volt mesteri, de hervasztó tulajdonságain is igyekezett erıt venni. Természetesen ha meglátta, hogy egy hímnemő csoporttársammal vagy tanítványommal beszélgetek, már akkoriban is olyan lett a feje, mint ama ótestamentumi király torzója Krisztus után 1230-ból. De még visszafogta magát, még nem támadt rám Sír Kánként. Késıbb azonban egyre gyakoribbak lettek a szemöldökösszevonások, az indulatos félszavak, a társaságban elsuttogott szidalmak. Észrevette például, hogy már nem tudok idıben érkezni. Ha késtem, akkor biztosan azért, mert "valahol kurtál". Ha pontos voltam, akkor azért, mert "lelkiismeret-furdalásod van, hisz megcsaltál, és kínosan ügyelsz arra, hogy megérkezz, nehogy gyanút fogjak. Nyuszifül! A hülyék Budán laknak." Ha pedig korán érkeztem, akkor azért, mert "ilyen bagatell módon akarod elterelni a figyelmet. Ha taxival érkeztem késın, akkor "leszoptad a sofırt, mi?". Ha gyalog jöttem, akkor végigmustrálta a ruhámat, hogy nincs-e elszakadva, megtépve, meggyőrve. Eszelısen kutatta az árulkodó jeleket. Az arca sápadt volt, a szeme lázban égett. Amikor semmit nem vélt találni, gúnyosan elhúzta a száját. Mintha azt gondolta volna: "Oké. Most megúsztad." De továbbra sem bízott bennem. Meglazította a gallérját a nyaka körül, fújtatott. Egyre erısebb lett bennem a gyanú, hogy kezeltetnie kellene magát.
Nyár végén vastag sötétítıfüggönyt szereltetett föl tizedik emeleti lakásunk ablakára. Azt mondta, hogy így nem lesz olyan elviselhetetlenül meleg a szobákban. Valójában azonban nem a nap miatt kellett folyamatosan összehúzva tartanunk a függönyt. Néhány hét múlva kibukott belıle, hogy tulajdonképpen a függönyre is a csélcsap jellemem miatt volt szükség. Erre akkor került sor, amikor egy alkalommal pongyola nélkül, egyszerő hálóingben mentem ablakot nyitni. Magából kikelve üvöltött: - Tudom, hogy van egy fiúd Óbudán! Megbeszéltétek, hogy hánykor állsz az ablakhoz, és akkor láthat téged hálóingben látcsövön! A Dunára nézı pesti kéglink között ott volt elıször is a Duna, másodszor a Margit-sziget, megint a Duna, és csak utána jött az óbudai lakótelep. Ha nem élek vele hónapok óta, biztosan az lett volna a benyomásom, hogy elmebeteg. De ismertem már, hogy nem véletlenül rángatózik, nem véletlenül kész idegcsomó. Épp az irracionalitásban rejlett a drámája. Hogy ı tényleg elhitte: a Margit-sziget fölött, az Árpád hídon túlról, arról, hogy mással voltál". valahonnan a Filatori-gát környékérıl egy pasas látcsıvel figyeli a mi angyalföldi panellakásunkat. Béla megszállottan ismételgette, hogy "szarrá csalom", és közben igen szánalmasan festett. Nem sokkal késıbb a pofonok is visszatértek a kapcsolatunkba. Szép lassan kezdett kihőlni az alig néhány hónapos házasságunk. Ezt persze nem akartam észrevenni. Amikor Béla ledorongolt, hogy nem tettem csipetkét a zöldborsólevesbe, holott az anyukája úgy szokta, magam röstelkedtem, én kértem elnézést. Akkor is, amikor valamiért büntetésbıl megvonta tılem a szexet. Nem érdemeltem meg. Arról is igyekeztem nem tudomást venni, hogy a kapcsolatunk elejét oly meghatározó gyöngédség teljességgel kiveszett belıle. A rendszeres forgatókönyv így festett: botrány, szidás, veszekedés, fojtogatás, ágy. A szexet mindig valamiféle agresszió elızte meg. Ám bármennyire szerelmes voltam, egy idı után azért felvetıdött bennem, hogy ennek a férfinak én alighanem soha nem fogok tudni megfelelni. Hiszen ı azt szerette volna, ha este magunkra zárjuk az ajtót, behúzzuk a függönyöket, és kuplerájt játszunk, ahol én vagyok a perverz domina, majd másnap reggel kiskosztümbe bújok, szemüveget tolok az orromra, és eltipegek tanítani. Ám nemcsak hogy nem tudtam eleget tenni az elképzeléseinek, de egyre nyilvánvalóbb lett a számomra, hogy egy ideje halálosan irritálom. Mint említettem: az elsı felesége is hasonlókról számolt be vele kapcsolatban. Míg Magdi egy kicsapongó, belevaló hús-vér nı volt, Béla másodjára egy sótlan, szürke, csendes kolléganıjét vette feleségül. De a nık jellemétıl függetlenül ı mindig eljutott a mélypontra. Hogy az anyját kereste-e bennünk, vagy saját magával voltak problémái, és ezeket vetítette ki ránk, ezt sosem fogom megtudni.
A végeredmény szempontjából nem is nagyon lényeges. Ami azonban igen: egy idı után, csakúgy, mint az elıdeimben, bennem is felmerült a menekülés gondolata. De még hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy valóban megérjen bennem az elhatározás. Egyelıre ijedten figyeltem, ahogy Béla munka után hazaállít, és elsı útja a bárszekrényhez vezet. Még a hitvesi csók elıtt fel kellett hajtania egy pohár whiskyt, másként képtelen volt létezni. Aztán megölelt, és mindjárt körülnézett. Hogy rend van-e. Hogy fıztem-e. Mert az anyukája mindig renddel várta odahaza, már amikor itthon voltak. És meleg étellel. És ı milyen tiszta volt. És megértı. Aztán hopp, lecsúszott még egy pohár whisky. Mert úgy könnyebb volt elviselni, hogy én milyen más vagyok, mint az anyja. Bár felötlött bennem a menekülés gondolata, Bélát továbbra sem hibáztattam. Mindenért magamat tettem felelıssé; a régi reflexek, ugyebár. A férjem kifacsart, lelki romlásba vitt, zsarnokoskodott felettem, mégis szerettem. Természetesen hibát hibára halmoztam, ügyetlenkedtem, hiszen "nyakamon a késsel" nem is lehetett másképp. Szakadatlanul azon igyekeztem, hogy megfeleljek neki, ı pedig árgus szemekkel figyelte, hogy mibe köthet bele. Egy este lecsót fıztem. Nem áltattam magam azzal, hogy egyáltalán csak megközelítenem is sikerülhet a mama fıztjét, de apait-anyait beleadtam a vacsora elkészítésébe, nehogy vértolulás keletkezzen az uram agyában, és egy óvatlan mozdulattal tényleg belém mártsa a nagykést. Mint egy korbácson tartott rabszolganı sürögtem-forogtam a konyhában, míg Béla a nagyszobában terpeszkedett a televízió elıtt. Vitray hangját hallottam, meccset közvetített. - Kész a lecsó! - szóltam be a nagyszobába. - Hozd be! - kiáltott vissza a férjem. Engedelmeskedtem. Tálcára raktam a tányért, és óvatosan, a lábam elé nézve átlavíroztam a konyhából. - Elég meleg? - kérdezte. Felpillantottam, hogy megnyugtassam. Abban a minutumban elbotlottam. Kihullott a kezembıl a tálca, a tányér lezuhant a hófehér padlószınyegre. A lecsó jókora paradicsomos foltot hagyott. Rémülten néztem rá. Ádáz győlölet villant a szemében. Egy pillanatig mintha habozott volna, aztán kieresztette a hangját, hogy beleremegtek a falak: - Te hülye picsa! Te hülye, elbaszott picsa! Mi a faszt csináltál a fehér szınyeggel?! Lehajoltam, kétségbeesett mozdulatokkal igyekeztem visszaterelgetni a tányérra a szétfolyt forró lecsót. Béla odaugrott hozzám, és olyan erıvel ütötte meg a tarkómat, hogy elırezuhantam, arccal egyenest a lecsóba. Felkönyököltem, sivítottam a fájdalomtól. Béla nem könyörült. Rám vetette magát, és dühöngı ırültként csapkodta a fejem a tányérba. Aztán benyúlt hátulról a combom közé, és egyetlen
mozdulattal letépte a bugyimat. - Szétcincállak, te büdös kurva! - üvöltötte, és féktelen, valószínőtlen erıvel hatolt belém egyre mélyebbre, nekem pedig a rémülettıl és a megaláztatástól forogni kezdett a gyomrom. Elıredıltem, és megrázkódtam. Sugárban hánytam, fehér habos váladék fröccsent a karomra. Ez még inkább felizgathatta, mert remegve-hörögve (el)élvezte az egészet. Majd kifújta magát, felegyenesedett, és szuszogva megigazította az öltözékét. - Most megkaptad, te állat! - vetette oda rekedten. - A meccset azért befejezném. Máshol. Mire visszajövök, ne legyen folt a szınyegen, mert kinyírlak! Nem mertem fölemelni a fejem. Ocsmánynak és durvának éreztem azt az embert, aki a legfontosabb volt számomra az életben. Földerengett elıttem annak az elegáns és kedves férfinak az arca, akit évekkel korábban azon a lagosi kiállításon ismertem meg. Mosolyával, érintésével akkor szívem legtitkosabb rejtekébe hatolt. İszinteség és nagyvonalúság lengte körül, rokonszenves ragaszkodása békét, megnyugvást és harmóniát hozott az életembe. Igen, annak az egykori férfinak semmi köze nem volt ehhez a beteg lelkő szerencsétlenhez, aki röhögve ejtett fájdalmas sebeket a lelkemen, a testemen, és akinek minden porcikájából áradt az irántam érzett győlölet. Kivette a kulcscsomómat a kabátzsebembıl, kilépett a folyosóra, kívülrıl bezárta az ajtót, és elment. Sírni kezdtem. Féltem. Egy éjszakán át hagyott bezárva. - Milyen különös! - jegyezte meg a pszichiáter. - Micsoda? - Hogy eljött hozzám. Úgy értem, hogy maga jött el hozzám. Negyven körüli, jámbor arcú hölgy volt a pszichiáter, göndör fürtjei ıszbe hajlottak. A Sváb-hegyen rendelt, elıre egyeztetett idıpont alapján fogadott. Szokatlanul csillogó szeme mintha megállás nélkül arra biztatott volna, hogy beszéljek magamról, amennyit jólesik. - Miért ne jöttem volna? - kérdeztem csodálkozva. Hisz gondjaim vannak magammal. - Magával? Biztos ebben? - Miért, ön nem így látja? A férjem kérésére jöttem. Szerinte beteg vagyok. - Györgyi, amit elmondott nekem, annak alapján azt kell mondanom, hogy maga nem beteg. -Nem? - A kapcsolatuk az. Párterápiára lenne szükségük. - A férjemnek is el kellene jönnie önhöz? - A párterápiát ketten csináljuk, egy pszichológus férfi kollégámmal. - Nem, köszönöm. Kizárt, hogy rá tudjam venni a férjemet ilyesmire. A nı félrebillentette a fejét. - Akkor is, ha a házasságuk jövıje múlhat ezen?
Megígértem, hogy legalábbis megpróbálom rávenni Bélát a közös gyógyulásra. Azzal elköszöntem. Borítékolni lehetett a férjem reakcióját. Kikérte magának, hogy egyáltalán eszembe jutott "ez a marhaság". Egyrészt ı nem idegbeteg, meg hogy jövök ahhoz, hogy kiadom a magánéletünket egy vadidegennek. Mindezt olyan vehemenciával adta elı, hogy a végén már kifejezetten kínosan éreztem magam, amiért egyáltalán felvetettem a dolgot. Megint sírva fakadtam, de ezen már meg se lepıdött. Néhány hete szinte mindennap bıgtem. Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. - Jó, hát ha megnyugtat, elmegyek veled - legyintett másnap. - De csak azért, hogy neked segítsek - mondta nagy kegyesen. A két szakembernél szertartásosan elhelyezkedett az egyik fotelben, és flegma képpel várta, mi fog történni. Az együttmőködésre való készség legcsekélyebb jelét se mutatta. - Kevés az idım - jelentette ki mindjárt az elején, mire a pszichológus fészkelıdni kezdett. Láttam, hogy a száján van egy kemény válasz, de aztán csak ennyit mondott: - Igyekszünk rövidek lenni. Béla - nyilván zavarában - önelégülten vigyorgott. De hamar lehervadt a mosoly az arcáról. - Úgy gondolom, hogy Györgyi nem beteg - kezdte a pszichiáter. - Meglátásom szerint a házasságuk beteg. így aztán a problémákat közösen kell megoldaniuk, és ehhez párkapcsolati terápiára van szükségük. A férjemnek kiszaladt a vér az arcából. Felpattant, mint akit bolha csípett meg, és fagyos hangon közölte, hogy ı erre nem ér rá. Majd feszült tekintettel azt kérdezte tılem: - Györgyi, jössz velem, vagy maradsz még? - Maradok - feleltem halkan. Sírás fojtogatott Béla kiviharzott a szobából. Mint késıbb kiderült, a magatartásomat árulásnak vette. - Györgyi, azt hiszem, nagy a baj - szólalt meg a pszichológus. - A férjének minden így jó, ahogy van. - Az lehetetlen! - zokogtam. - Higgye el, a férjének szüksége van a konfliktusokra. Éltetı eleme a vita, a harc. Az önnel való hadakozás izgalmat generál számára. Ám egyszer ön is eljut majd a robbanásponthoz. És akkor elveszítheti az önkontrollját! Vigyázzon! Most biztosan jön majd az elfojtott indulatokkal, a gyerekkori sérelmekkel, gondoltam. De nem jött. Csak annyit kérdezett: - A váláson nem gondolkodtak még? Tudtam, hogy igaza van. Bármennyire szerettem is a férjemet, feloldhatatlan dühök és indulatok, bántalmazás és terror húzódtak házassági válságunk hátterében. Rendesen fel volt adva a lecke! Nekem, aki akkoriban még annyira konfliktuskerülı voltam, hogy a hidegen kihozott levest se küldtem vissza soha az étteremben, most a férjem
szemébe kellett volna néznem, és kimondanom: vége! Egyelıre képtelen voltam rá, de tudat alatt már elkezdtem készülni arra, hogyha valami csoda nem történik, hamarosan véget vetek ennek a rémálomnak. Anyósom persze megneszelte, hogy döntı elhatározás küszöbére jutottam, és mintha csak trécselni akarna, félrevont egy családi ebéden. - Ugye minden rendben van köztetek, Györgyikém? kérdezte, mire a szemem megtelt könnyekkel. Úgy tett, mintha nem venné észre. - Györgyike, ha bármi bajod van, hozzám fordulj, jó? A férfiaknak nem szabad panaszkodni! Nem is értettem, mirıl beszél. Vagy csak nem akartam megérteni. Abban az idıszakban már nem voltam kapható a nıi meghunyászkodásra. A férjemmel közösen tervezett görögországi nyaralást utolsó esélyként kezeltem. Szüleim épp Athénban teljesítettek külszolgálatot, és úgy gondoltam, a náluk töltött napok lehetıséget adnak arra, hogy Béla és én kipihenjük magunkat, és rendezzük végre rumlis és sebzett házasságunkat. Úgy terveztük, hogy én elıbb elutazom, mert neki volt egy tárgyalása Kuvaitban. Onnan repült volna utánam. Nyári délután volt, kellemetlen fülledtség telepedett a városra. A közeli lacikonyhából olajszag áradt be az ablakunkon, én pedig a pusztító hıség elıl a vastag függöny mögé menekülve pakoltam az utazótáskámat. Húsz percem maradt az apósom érkeztéig, ı vitt ki a repülıtérre. Béla egy darabig némán figyelt, aztán egyszer csak így szólt: - Nem vettél melltartót. Szorongva néztem végig magamon: könnyő nyári cipı, egyszerő fehér szoknya, narancssárga top, nyakamban egy szolid bizsulánc. És igen: melltartó nincs. Akkor még nem is kellett. Bár már jóval teltebb vagyok, ma sem hordok mindig melltartót. Akkor pedig a méreteim sem indokolták, nem beszélve a harmincfokos kánikuláról. Tettem egy hiábavaló kísérletet. - Gondoltam, nem szükséges fölvennem ilyen melegben. - Hajt a véred, mi? - vágott vissza türelmetlenül. - Nem bírsz magaddal. Miért nem mész mindjárt pucéron az álló farkú görögök közé? Akkor, a házasságunk alatt elıször kirobbant belılem az elkeseredés. - Az istenért, hagyd abba! - fordultam felé heves kitöréssel. - Hát nem látod? Elpusztulok melletted! Megütközve nézett rám. Aztán hirtelen rákvörös lett. Ökölbe szorította a kezét, felállt. Fenyegetıen felém indult. Megpördültem, és berohantam a fürdıszobába. Hallottam, hogy meggyorsítja a lépteit. Kulcsra zártam az ajtót. Dörömbölni kezdett. - Azonnal nyisd ki! - ordított toporzékolva. - Nyisd ki, vagy rád töröm ezt a kurva ajtót! Félelmemben úgy sikítottam, mint az óljából vágásra elırángatott disznó. Éreztem, hogy ha most beengedem, simán összetöri a fejemet a kád szélén. Szakadatlanul verte az ajtót.
- Imádkozz, bazmeg, imádkozz, mert ha bejutok, kitaposom a beledet! A lakótelepi pozdorjaajtó egyre nehezebben bírta a rá nehezedı nyomást, recsegve-ropogva nyögött Béla ütései alatt. Percek kérdése volt, hogy a férjem betörje. Már láttam is magam szétlapított fejő hullaként. Ekkor hirtelen abbamaradt a dörömbölés. Vihar elıtti csend ülte meg a levegıt. Még jobban reszkettem, mint azelıtt. Béla borotvájára tévedt a szemem. A tükör alatti üvegpolcon feküdt, alig használtan. Benyomtam a dugót a lefolyóba, és megengedtem a csapot. Amikor megtelt a kád, megfogtam a borotvát. Csak egy vágás a csuklón, majd néhány percig a víz alá dugom a kezem, a másikkal fölnyúlok a hajszárítóért, bekapcsolom, bedobom a vízbe, és vége. Behunytam a szemem, és a csuklómhoz illesztettem a pengét. Eltökélt voltam: ha most újra dörömbölni kezd, felvágom az ereimet! Egy pisszenés se hallatszott odakintrıl. Füleltem, de semmi. Talán elment. Vártam. Arra gondoltam, hogy biztosan a víz csobogásától nem hallottam az ajtócsapódást. Pattanásig feszült idegekkel figyeltem, aztán elfordítottam a kulcsot a zárban, és résnyire nyitottam az ajtót. Kikukucskáltam. Üresnek tőnt a lakás. Lassan, remegı lábakkal körbeosontam a két szobán. Féltem, hogy Béla valahol ott ólálkodik körülöttem, talán valamelyik ajtó mögött áll lesben, és csak arra vár, hogy lecsaphasson rám. Ha most elıugrik a rejtekébıl, gondoltam, még jó, ha megérem a verést, és nem kapok egy szívrohamot ijedtemben. Már mindent átnéztem, és engedett kissé a rettegés, amikor hirtelen megszólalt a kapucsengı. Meghőlt a vér az ereimben. - Igen? - szóltam a telefonba rekedten. Száraz volt a szájpadlásom. Megkönnyebbülésemre apósom válaszolt. Beengedtem. Látta rajtam, hogy padlón vagyok. Nem kérdezett semmit, csak hogy biztosan utazni szeretnék-e. Bólintottam. Ferihegy felé tartva úgy éreztem, hogy menekülök. Menekülök az elmebeteg férjem és a tönkrement házasságom elıl. A repülıgépen elaludtam, de álmomban is menekültem. Béla derékig kilógott a lakásunk ablakán, és torkaszakadtából ordította, hogy meg fog ölni. Lulu, a csoporttársam segített menekülni, az ı szakadt kis Renault 5-ösébe dobáltuk be a táskáimat. Indított, de megfogtam a karját. - Vissza kell mennem hozzá - rebegtem -, szeretem! - Meg vagy ırülve? - nézett rám Lulu. - Ez egy állat! Pucolás! Rátaposott a gázpedálra. Kihajoltam az ablakon, láttam, hogy a férjem eltőnik a lakásban. - Utánunk fog jönni! - sikoltottam. Lulu nagyobb sebességre kapcsolt, lehajtottunk a pesti rakpartra. Végigtépett a hidak alatt, majd bekanyarodott a Bakáts térnél. Lelassított, én pedig begyömöszöltem a zsebembıl kilógó fehérnemőket az egyik táskába.
- Ugye otthagyod végre? - kérdezte Lulu. - Nem tudom - feleltem. - Szeretem. - De lehet, hogy megöl. - Az se lesz rosszabb, mint ha el kellene válnom tıle. Valahogy egy forgalmas pályaudvarra keveredtünk, Lulu felrakott egy vonatra. - Próbáld meg elfelejteni! - integetett utánam. Amikor eltőnt a szemem elıl, visszahuppantam az ülésre. Hirtelen megdermedtem. Szemben velem ott ült Béla, gonosz vigyorral az ábrázatán. "Most végem!" - suhant át az agyamon. Arra ébredtem, hogy a stewardess kedvesen megkér az övem bekapcsolására. Máskor már közvetlenül ébredés után sem szoktam emlékezni az álmaimra. Ez az álmom azonban húsz év után " is elevenen él bennem. Mindig akkor voltam a legtörékenyebb, ha szerettem. Ugyan, mit érdekelt volna, ha egy olyan pasi kívánja a véremet a fürdıszoba ajtaján dörömbölve, aki egy fikarcnyit sem mozgatja meg a lelkemet? Bélát azonban halálosan szerettem. Akkor is, amikor ütött, akkor is, amikor ölni készült, és akkor is, amikor napokig vártam rá Athénban - hiába. Az elıre megbeszélt idıpontban kiment elé apu a repülıtérre, de a férjemnek hírehamva sem volt. Nem hívott, nem jelentkezett, nem tudtunk róla semmit. Apu egy fél napig ácsorgott az utaskijárónál, hátha felbukkan valamelyik gép belsejébıl a veje. Miután éjfél felé az utolsó gép is nélküle landolt, beült a kocsijába, és hazavezetett. Amikor aztán hazaért, nem türtıztette tovább magát. Mindennek lehordta Bélát. Természetesen nem vártam, hogy pont az én szüleim ölelnek majd át és vigasztalnak, mondván, minden házasságban akadnak problémák, de minden rendbe jön majd, meglásd. Az azonban mégiscsak elkeserítı volt, hogy egy egész órán keresztül azt üvöltötték: - Mi már akkor megmondtuk, amikor bemutattad, hogy ne menj ahhoz a büdös trógerhez! Újabb három nap telt el úgy, hogy nem adott életjelet magáról. - Felhívom - léptem elkeseredetten a telefonhoz, ám apu fölemelte az ujját: - De nem innen! Huszonkét éves voltam, és apám letiltott a telefonjukról! Mit tehettem? Lementem az utcai fülkéhez, és onnan tárcsáztam Béla számát. Nem vette föl. A szüleinél értem utol. Kérdıre vontam. Azt hittem, erre leharapja majd a fejem, de meglepetésemre visszafogott maradt. Hővösen és kioktatóan beszélt. Hogy mégis hogyan képzelem ezt az egészet: bezárkózom a fürdıszobába a férjem elıl? Hát « normális vagyok én? Hát lehet ilyet csinálni? Hát már észre se veszem, hogyan forgácsolom szét a házasságunkat? Például egyre több magántanítványt vállalok. Csak hogy
ne kelljen vele lennem, igaz? Meg aztán az elsı házasságából született lányával való szövetkezésemet is látja ám! Tudja ı, nagyon is tudja, hogy ez a nagy barátkozás is ıellene irányul! És darálta, és darálta, és darálta. Hallgattam, kattogva nyelte a készülék a drachmákat. Végül megjegyeztem, hogy ha nem is miattam, legalább a szüleim miatt telefonálnia kellett volna Athénba, udvariasságból, hogy nem jön. Ezt elengedte a füle mellett. Szerencsére elfogyott az apróm, mert amilyen hülye vagyok, akár egy óráig is hallgattam volna még a nagy semmit. Sajnos változatlanul szerelmes voltam belé. Felcaplattam apámékhoz, bevonultam a szobámba, és a párnába fúrtam a fejem. Úgy zokogtam, mint egy megbántott kamasz. Amikor kisírtam magam, az ablakhoz álltam, és csak bámultam bénultan. A szomszéd szobában anyám boncolgatta hosszasan és szakértelemmel az eleve halálra ítélt házasságomat Bélával, apám pedig kontrázott. Ami a férjem vádjait illeti: valóban egyre több tanítványt vállaltam, mert kellett a pénz. Fıleg felnıttekkel foglalkoztam, de a férjem a gyerek nebulókra is féltékeny volt. Ami pedig a lányát illeti: csupán pár év volt közöttünk Anival, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Ez természetesen irritálta a férjemet, ezért aztán kénytelen voltam a minimálisra redukálni az ifjú és szimpatikus fiatal hölggyel való találkozásaim számát. Ani nemrég, húsz évvel a történtek után, küldött nekem egy e-mailt az Egyesült Államokból. Megírta, hogy olvasta az elızı, depreszszióról szóló könyvemet, és végig úgy érezte, mintha róla szólnának a soraim. Megköszöntem, hogy jelentkezett, de nem akartam elmélyedni a betegségében. Féltem, hogy a történetét boncolgatva túl hamar a volt férjemre bukkannék. (tm) A Bélával folytatott telefonbeszélgetés után nem azt éreztem, hogy a házasságomnak van vége, hanem - nem elıször - hogy az életemnek. A friss tengeri levegıt pállott csatornaszagnak érzékeltem, a hangulatos athéni sikátorok áporodott halálfolyosóknak tőntek. Naponta hatszor hánytam, mintha így akarnám kiadni magamból a szart, ami émelygett bennem. Végsı elkeseredésemben felhívtam a pszichológust. - Nagy baj van - öklendeztem a telefonba. - Nagyon nagy baj. Valami elemészt belülrıl. Szétrothaszt, megöl. Tud segíteni? - sírtam az éterbe. Elıkészíttetett egy ágyat a pszichiátrián. Nagyapámmal megbeszéltem, hogy még az érkezésem napján bevisz a kórházba. így történt. Az öreg kint várt a repülıtéren, és szomorúan simogatta meg az arcom. - Úgy szeretném, ha boldognak láthatnálak - sóhajtotta, kemény vonású arcán fájdalommal. Lassan araszoltunk a város felé. Lázam volt, ömlött rólam a veríték, a ruhám szorosan a testemhez tapadt. Megálltunk a lakásunknál, hogy tiszta ruhát, pizsamát,
egyebeket vegyek magamhoz. A férjem persze tudta, mikor érkezem, végtére is eredetileg neki ugyanarra a járatra volt helye. Az elıszobában várt. - Ó, Pali bácsi! - kerekedett el a szeme, amikor meglátta a nagyapámat. - Mizújs, mizújs? Nagyapám tekintete elsötétült, de igyekezett úriember maradni. Csak állt csöndesen az ajtónál, kezében a sapkáját győrögette. - Ott fog ácsorogni egész nap, Pali bácsi? - kérdezte Béla édesen. - Egy perc alatt végzek - nyögtem halkan. - Hogyhogy? Készülsz valahova? - Kórházba megyek. - Kórházba? Na, álljon meg a menet! Ezt kivel beszélted meg? A nagyapámhoz fordult. - Oké, Pali bácsi, majd én elintézem. - Nem hinném, hogy... - dılt elıre szegény nagyapám, de Béla rámenısen eléje állt. - Semmi gond, Pali bácsi, bízza csak ide. Nagyapám kérdın nézett rám. Bólintottam, mire megölelt, és elköszönt. - Vigyázz magadra, Györgyikém! Miután becsukódott mögötte az ajtó, Béla szorosan mögém állt, és átölelte a derekam. - Most komolyan, mire jó ez, Györgyi? Megcsapott arcszeszének az illata. Mágnesként vonzott a lényébıl sugárzó sóvár kívánás. Magához húzott, elvesztem. Szeretkeztünk. Vad, zabolátlan aktus volt, amely csak még inkább megerısített abbéli elhatározásomban, hogy kezeltetnem kell magam. Beteg vagyok. - Hát tényleg bemész? - kérdezte - Szükségem van segítségre - mondtam. - Nemsokára talán újra ura lehetek önmagamnak, és akkor indulatok nélkül tisztázhatunk mindent. - Mi mindent? - A házasságunkat. - Nem értem, mit kell azon tisztázni? Hisz az elıbb is kiderült, nincs semmi baj. Behúztam az utazótáskám cipzárját. - Te tényleg nem érted. Én el akarok válni. Elfehéredett. Megfogtam a táskát. - Beviszel, vagy hívjak egy taxit? Tíz perc múlva ott állt a taxi a ház elıtt. Béla ki se jött az elıszobába, hogy elbúcsúzzon. Most rajta volt a sor. vettem a farmerembıl a lakáskulcsot, és a fogasra akasztottam. Fél óra múlva már egy hideg kórterem hófehér vaságyán feküdtem. Három hétig tartott a kezelés. A mosogatószer szagú tejesbögrék és a csoszogva közlekedı, megfáradt takarítónık prózai nyomort kölcsönöztek a málló falaknak. Volt, hogy
egy ırültek huhogásától hangos éjszakán, két órán keresztül én szorítottam bátorítólag egy haldokló bácsi kezét, mert az osztályos nıvérnek épp akkor ugrott be Albertirsáról a vılegénye, és egy kósza numerára magukra zárták a nıvérszobát. Abban az állapotomban azonban semmi sem tudott letörni: lelkileg annyira padlón voltam, hogy már az se rendített meg, amikor egy kiöregedett táncosnı egy förtelmes metszéssel a csuklóján tért vissza a vécérıl, majd a szemünk láttára tömte tele vattával a vágást, hogy azzal itassa fel a vért, mert közben rájött, hogy mégsem akar meghalni. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam Béla látogatását. Az elsı napokban persze érveket hoztam fel, hogy miért nem tud bejönni hozzám. Egy hét után azonban már nem maradtak érvek. Még anyámék is hajlandóak voltak egy vizitre, bár már akkor is tartották magukat ahhoz a fixa ideájukhoz, hogy ha csıd az életem, azt csakis magamnak köszönhetem. Annyiban igazuk volt, hogy ha hozzá is mentem Bélához, talán nem kellett volna megvárnom, hogy ilyen közel jussak Kharón ladikjához. Letelt a három hét. Úgy, ahogy rendbe tettek. Kész voltam felejteni. A szüleim visszatértek Athénba, én pedig beköltöztem a lakásukba. Este megcsörrent a telefon. A férjem volt az. Azt mondta, szeretne velem beszélni. Akkor még volt bennem tartás: letettem a telefont. A második házasságomban ilyesmire már nem voltam képes. Újra hívott. Közölte, hogy hetek óta csak sörrel és Seduxennel tud aludni. Ha most azonnal ír egy levelet, és bedobja a postaládámba, ugye, elolvasom? Megírta, bedobta. Elolvastam. Tíz oldalt írt, apró betőkkel. Arról, hogy imád, és hogy én voltam a legcsodálatosabb nı az életében. Szóval csupa olyasmit olvashattam, amin minden nı sírva fakad. Velem sem volt ez másként. Bıgtem, mint az állat: egy pillanat alatt romba dılt egy egész orvosi team háromhetes munkája. Illetve azért mégse: amikor felhívott, hogy elolvastam-e, és hogy akkor találkozunk-e, képes voltam nemet mondani. Akkor ı most azonnal átjön, jelentette ki. Mire közöltem, hogy átjöhet, de biztos, hogy nem fogom beengedni. így is történt. Átjött, csöngetett, dörömbölt... Aztán hazament, és megint fölhívott telefonon. Szabályosan sírógörcsöt kapott. Könyörgött, hogy menjek vissza hozzá. Egymáshoz tartozunk, nekünk együtt kell maradnunk. Majd megszakadt a szívem, de csak annyit feleltem: - Ne haragudj, képtelen vagyok rá. Mondom, 22 évesen több eszem volt, mint késıbb bármikor. Életemben utoljára akkor láttam Bélát, amikor felmentem hozzá az egyetemi jegyzeteimért. İsz volt, kezdıdött a szemeszter, és a jegyzeteim meg a könyveim a közös lakásunkban maradtak. Fölhívtam, idıpontot kértem tıle. Akkor már egy hónapja nem beszéltünk.
Becsöngettem, ajtót nyitott. Túlbuzgón betessékelt. Kedvességgel viszonoztam a sürgölıdését, de közben eltökélten igyekeztem tartani magam a tervemhez, hogy mindössze addig maradok, amíg összeszedem a könyveimet. Reméltem, beéri ennyivel, és nem tesz egy utolsó kísérletet kapcsolatunk megmentésére. Ám Béla váratlanul megragadta a kezem, és halálsápadtan ismét könyörögni kezdett. Az esztelenségig hajtogatta, hogy szeret, és hogy nélkülem el fog pusztulni. Sírva dugta a fejét az arcomhoz. Az ırület csimborasszója: a férfi, aki házasságunk öt éve alatt többször péppé vert, (tm) most az arcomat csókolgatva arról vall, hogy amióta el-
mindig nem sikerült kiölni belılem a romantikát, és röviddel a válás után megint azt hittem, hogy a férfiak többsége csodálatos teremtmény. Errıl ma már minimum vitát nyitnék, de... Van azért még egy-két jó pasi a placcon. Szóval a válásom után kifejezetten kerültem a férfiakat. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy igenis létezik az a fajta tiszta szerelem, amirıl gyerekkoromban álmodoztam. Ehhez a képzetemhez a nagy csalódáson keresztül átment emberekre jellemzı szeszélyes konoksággal ragaszkodtam. De, bármily bizarrnak tőnik is, tudat alatt egyszerően megtiltottam magamnak, hogy nyissak a nekem tetszı férfiak felé. Képes voltam dermesztı közönnyel fogadni például az egyik egyetemi oktatóm közeledését, amelynek persze meg is lett az eredménye az indexemben. Egy másik fiút a diáktanácsból gyilkos iróniával őztem el magamtól, aminek persze hamar híre kelt: "Gyerekek, az Albert Györgyi egy rohadt beképzelt csaj!" Számomra is különös volt a férfiaktól való tartózkodá- som. A válásom után azonban tényleg egy futó mosolyra is alig tudtam rávenni magam, ha egy férfi kedvesen elkezdte csapni a szelet. - Valami baj van, tanárnı? - szólított meg egy alkalommal egy szıke herceg az órám elıtt. Az ország elsı számú, idegen nyelveket oktató intézményében tanítottam, a Rigó utcában. İ érkezett a legkorábban a középfokú nyelvvizsgára felkészítı csoportból, és észrevehette, hogy még a " szokásosnál is pokrócabb vagyok. - Nem, nem... Semmi gond. Minden rendben - vetettem oda, és visszatemetkeztem a jegyzeteimbe. A Herceg nem tágított. - Tanárnı, látom, hogy bántja valami! Most is úgy válaszolt, mintha a fogát húznák! Elnevettem magam: tudtam, hogy fogorvosként dolgozik a klinikán. - Na látja, így már mindjárt más! Magának sokkal többet kellene nevetnie! És nemcsak azért, mert jól áll, hanem mert ráadásul szépek a fogai. A látszatát is igyekeztem elkerülni annak, hogy megérint a Herceg közelsége. Tudatosan próbáltam leplezni a vonzalmamat, még magam elıtt is. Amikor az órák elıtt benyitottam a tanterembe, mindig hevesebben dobogott a szívem, hogy ott találom-e már a padban ücsörögve. Míg tanítottam, szemem sarkából észrevétlenül követtem minden mozdulatát. S miközben kifelé hővösnek és tartózkodónak mutattam magam, örültem, hogy titkon rajonghatok érte. Eszem ágában sem volt viszonyt kezdeményezni vele, hiszen már megtanultam: addig igazán izgalmas a vonzalom, amíg remélsz és küzdesz. Ahogy megkapod a másikat, ahogy biztonságban érezheted magad, mindjárt elmúlik a varázs. Az egyik estébe nyúló óra után hátramaradt, hogy válthasson velem pár szót. Néhány másodpercig némán figyelte, ahogy idétlenül teszek-veszek az asztalomon. "Szólíts már meg!" - rimánkodtam magamban. Aztán megvontam a vállam, és elindultam az ajtó felé. Akkor megszólalt. - Tanárnı, kérem! Megtorpantam, feléje fordultam. Furán hangzott, hogy
magáz. Pedig legalább tíz évvel idısebb volt nálam. - Tessék! - Tanárnı, kérem, nagyon szeretek ebbe a csoportba járni, de... úgy érzem, jobban is haladhatnék az angollal, ha magánórákat vennék. - Körülnézek majd, hogy melyik kolléga tudna önnel külön is foglalkozni - mondtam tanárnısen. A Herceg szelíd eltökéltséggel tett felém egy lépést. Egyenesen a szemembe nézett. - Arra gondoltam, hogy esetleg a tanárnı tudna rám egy kis idıt szakítani... Megijedtem. Éreztem, hogy lanyhul az ellenállásom. Gyorsan le akartam zárni a beszélgetést. - Nézze, erre most nem tudok válaszolni. Térjünk rá vissza a következı óra után. Meg se rezzent. Erre várt, Rám bízta a döntést. Mondhattam volna azt is, hogy bocsánat, de egyszerően nem fér bele az idımbe. Nem ezt mondtam. És ı alighanem tudta, hogy nem ezt fogom mondani. Két nap múlva, tanítás után, egy sörözıbe invitált. - Ugye nem veszi tolakodásnak, hogy meghívtam? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Dehogy. Akkor hát, mire is számít tılem tulajdonképpen? - Mondjuk, hogy nagyon jól megtanít angolul. - Ehhez önre is szükség lesz! - Of course! - Hogy áll az idıvel? - Rugalmas beosztásban dolgozom. Igyekszem alkalmazkodni magához. - Helyes. És odabent, a Rigó utcában egy szót se a mi kis magánakciónkról! Nem hinném, hogy örülnének az igazgatóságon a fizetıs ügyfelek elcsábításának. - Hallgatok, mint a sír. De ha volna kedves bıvebben kifejteni, mit is ért pontosan elcsábítás alatt... Elvörösödtem, összenevettünk. Egy derős és fesztelen órát töltöttünk együtt. Este kilenckor hazavitt a kocsiján. Amikor a ház elé értünk, kiszálltam. Meg akartam köszönni neki a kellemes estét, de aztán inkább újra felvettem a tanár nénis szerepet, és csak annyit mondtam: - A leckét aztán megírni! A Herceg edzett fiú volt, magas, jóvágású és mosolygós, mindenkivel barátságos és közvetlen. A fiatal medikák egytıl egyig ilyen férfiról álmodtak, és összeszorult a torkuk, ha a Herceg a keresztnevükön szólította ıket, vagy csak megvillantotta feléjük meleg, barna szemét. Volt benne valami megközelíthetetlen, talán ezért is izgatott annyira a barátsága. És ezért lett kesernyés a hangulatom, mindahányszor egy újabb lány került az igézete alá a csoportból. Érthetetlen látvány volt, ahogy huszonéves nık holdkóros ábrázattal csüggtek a szavain. De a legérthetetlenebb az volt, hogy magam is közéjük tartoztam. A következı hónapban több magánórát is adtam a Hercegnek. Néha nálam is találkoztunk, de többnyire a klinikán, az ügyeleti szobában vettük át a szórendet, az igeidıket, a függı beszédet vagy épp a mőveltetı szerkezetet. Ez
a harminc nap elegendı volt ahhoz, hogy ismét felbuzogjon bennem az elfolythatatlan szerelemvágy. Egy idı után két puszival búcsúztunk, mígnem az egyik magánóránk után ez átcsapott szenvedélyes csókolózásba. Késıbb ott is aludtam nála, amikor éjszakai ügyeletes volt. A mai napig nem felejtem a takarítónı arcát, amikor reggel fél hatkor ránk nyitotta az ajtót. Elfelejtettük belülrıl bent hagyni a kulcsot a zárban. - Rózsika! Nem látja, hogy rendelek? Kérem, máskor kopogtasson! Köszönöm! Jó reggelt kívánok! - így ı. Percekig rázott minket a nevetés, folytak a könnyeink. Teltek a napok, és én hiába igyekeztem fapofával bemen- ni a tanterembe, nem tudtam többé parancsolni az érzelmeimnek. A tanítványaim pedig ártatlanul is a cinkosaink lettek, hiszen ekkor már nyilvánvaló volt, hogy bizalmas kapcsolat van közöttünk - ezt a tegezésbıl is észrevehették. Megkértem, hogy menjen át egy másik csoportba, mert én így már nem tudom tovább tanítani. Vigyorgott. - Györgyikém, van egy rossz és egy jó hírem. - Kezdd a rosszal. - Elvesztettem egy isteni angoltanárnıt. - És a jó? - Kaptam egy csodálatos szerelmet. Kibuggyantak a könnyeim. Most mit csináljak? Egy szentimentális barom vagyok. Még nem feküdtünk le, amikor bevallotta, hogy nıs. Abba - in konkrétó - nem mentem bele, hogy ha felesége van, akkor mit keres velem egy sörözıben este kilenckor. Kérdés nélkül is elárulta, hogy nem mőködik a házassága. Vagy nem úgy mőködik, ahogy elképzelte. A felesége, Erzsi is orvos volt, egyetemi szerelembıl lett a frigyük. Túl korán, ahogy a Herceg fogalmazott. Eleinte próbálkoztak a családalapítással, de csak nem akart összejönni a gyerek. Aztán letettek róla. Igyekeztem elhessegetni a viharfelhıket. Pedig tudtam, hogy eleve halálra van ítélve a kapcsolatunk. Kijelentette, hogy nem hagyja el a feleségét. Nem szereti már annyira, mint régen, de nem... Ezt nem értettem, de nem akartam kérdezısködéssel elrontani a varázst, veszélyeztetni a szerelmünket. Olyan szép fiú volt, hogy nekem még így, nıs férfiként is kellett. Legközelebb ismét nálam angoloztunk. Hozott egy szál vörös rózsát, és megcsókolt. Aztán levetkıztünk, és beültünk a fürdıkádba. A kád szélére tettünk egy-egy pohár pezsgıt, illatos gyertyát gyújtottunk, a mellkasának dıltem, és behunyt szemmel élveztük a felszálló illatpárát. Aztán arra kértem, hogy álljon fel. Látni akartam, tetıtıl talpig, meztelenül. Tökéletes volt a teste, izmos és arányos, mintha egy görög isten kelt volna életre a fürdıszobában. Végighúztam a mutatóujjamat a combján, mire megrázkódott. - Nagyon kívánlak - suttogta, és visszabújt mellém a vízbe. Kuporodva hagytam, hadd fürdessen meg. Végül «
a térdével lassan szétnyitotta a combom... Édes gondtalanság! Egy férfiból csak azt kapni, ami jó, ami élvezet, és meghagyni a savanyúságot, a rosszat másnak! Ki ne vágyna erre? A Herceg az élet új oldalával ismertetett meg. İ volt például az egyetlen, aki rá tudott venni a kirándulásra. Ez a szıke pasi összenyalábolt, és hétvégenként felvitt a hegyekbe. Végeláthatatlan túrákat jártunk végig a vizslájával, hóban-sárban, kánikulában, szendviccsel a hátizsákban. És mindez olyan természetesnek tőnt. Végigszeretkeztük a szombat éjszakát, aztán vasárnap reggel frissen facsart narancslevet ittunk és meleg croissant-t ettünk a kávé mellé, majd túrabakancsot húztunk, és elindultunk a Pilisbe. Délben egy hegyvidéki étteremben ebédeltünk, este pedig ázottanátfázva estünk be a lakásba, forró fürdıt vettünk, kinyitottunk egy üveg vörösbort, és ledıltünk az ágyra, hogy megnézzünk a tévében valami bugyuta hollywoodi marhaságot. Nem éltünk együtt. De a hétvégéket általában együtt töltöttük. Az egyik szentestét (amiket egyébként nem szeretek, és a mai napig szorongok tıle, mert soha nem sikerültek jól, akárcsak a szilveszterek, amiktıl egyenesen borzongok), szóval az egyik legemlékezetesebb és legszebb szentestét vele töltöttem. A fogászati klinikán. Jó, nem? Es mozi. És vacsora. És minden, ami kispolgári, és egyszerő, és hétköznapi öröm. Ez a szıke fiú megtanította nekem, hogy máshogy is lehet élni. Én pedig, bár egyáltalán nem áll tılem távol a mazochizmus, sosem kérdeztem, hogy otthon vajon mit mond a feleségének. Mert féltem, hogy azt mondja: hazudik. És aki otthon hazudik, az máshol is megteszi ugyanezt. Elfogadtam, hogy ı és a felesége már csupán barátok, és olybá vettem, hogy nyitott házasságban élnek. Ami azonban a mi kapcsolatunkat illeti, minél hamarabb tisztázni szerettem volna a viszonyokat. Ezért két hónap után ajánlottam neki egy jó tanárt magam helyett. Nem helyes összekeverni a dolgokat. Volt egy borzalmas karácsonyunk, amikor kivételesen nem ügyelt. Mindketten egy másik karácsonyfa alatt ültünk: ı a nejével, én a szüleimnél. Végigbıgtem a szentestét, ı pedig, szegény, tízpercenként szaladt át a másik szobába, és tárcsázott remegı kézzel, hogy a kagylóba sutyoroghassa: - Szeretlek, édesem, nyugodj meg, kérlek, folyton csak rád gondolok! Az új év klasszul kezdıdött. Ösztöndíjat kaptam az Egyesült Államokba, hogy hat város hat különbözı egyetemén irodalom- és nyelvórákat hallgathassak. - Haragszol rám? - kérdeztem szorongva a Hercegtıl, amikor felhívtam a nagy hírrel. - Ugyan már, ne marháskodj! - felelte, és valóban nyugodtnak tőnt a hangja. Gratulálok! Mindig tudtam, hogy nagyon ügyes lány vagy. Épp itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit a jövınkrıl. Elugranék érted ma este, és megvacsoráznánk a belvárosban. Ráérsz?
Rossz elıérzetem volt. - Szeretnék beszélni veled, Györgyi - ismételte meg nyomatékosan a Herceg. - Jó a ma este? Gyerekkorom óta utáltam, ha ezzel jöttek nekem. Hogy beszélni szeretnének velem. A szüleim hívtak ki ezzel a szöveggel a szobámból, amikor rossz fát tettem a tőzre. - Hánykor tudsz értem jönni? - kérdeztem színtelen hangon. -Hét? -Oké. Pontosan érkezett. Az étteremig vezetı úton csupa lényegtelen dologról fecserésztünk. Amikor leadtuk a rendelést, megfogta a kezem. - İszinte leszek: ha most elmész, nagyon fogsz hiányozni. Szeretlek, és jól érzem magam veled. De fiatal vagy, és bármi megtörténhet odakint. Nincs jogom azt kérni tıled, hogy kint is úgy viselkedj, mintha hozzám tartoznál. Pont nekem nincs jogom ilyet kérni, aki nem válok el a feleségemtıl, holott veled sokkal jobban érzem magam. Tudod, hogy sosem válnék el. Nincs az a szerelem. Tegyünk pontot a kapcsolatunk végére. Kıvé dermedtem. - Azt hittem, meg akarod kérni a kezem - hazudtam sírással küszködve. Elfehéredett. Gondoltam, legyen neki is rossz egy kicsit, a rohadt életbe... Nem szólt. Kihozták a vacsorát. Mindketten csak piszkáltuk az ételt. Egyszer csak felnézett a tányérjából. - Rettentı sok energiát vesz el tılem az állandó hazudozás - mondta. - Azt hiszed, Erzsi sejti egyáltalán, hogy vagy nekem? Belehalna! İ is sokat dolgozik, én is. Alig látjuk egymást. így lehettünk együtt mi ketten, te meg én. De te ennél többet érdemelsz. Okos nı vagy! Sosem fogom elfelejteni, ahogy nevetsz, ahogy ölelsz, ahogy szeretsz... Az ıszinteséged... Az odaadásod. Soha senki nem tudott olyan finoman szeretgetni szavakkal, mint ı. Kár, hogy a szakításunk perceiben is ezt tette. Akkor értettem meg elıször, mit jelent összetörni valakinek a szívét. Neki sikerült az enyémet. Éppen a féléves "évfordulónkat" ünnepelhettük volna a Herceggel azon a napon, amelyen repülıre ültem. Nem ünnepeltünk. Viszont három csodálatos, független, fölszabadult hónap következett az életemben. Amerikából egy szabadságimádó, öntudatos és élethabzsoló nı tért vissza, akinek már egyáltalán nem hiányzott a Herceg, nem hiányoztak a romantikus hétvégi kirándulások, aki letett a hollywoodi álomról, miszerint jön majd a királyfi fehér lovon. Annál inkább a magáévá tette az amerikaiak sikeréhségét, céltudatosságát, exhibicionizmusát. Felvételiztem az újságíró-iskolába, és dolgozni kezdtem a Magyar Rádió angol nyelvő szekciójánál. Ott akkor a drága, azóta elhunyt Charley Coutts volt a fıszerkesztı, akinek olyan kollégák dolgoztak valamikor a keze alá, mint Baló György, Petrányi Judit vagy éppen Vitray Tamás.
Coutts eredetileg tőzoltó volt Skóciában, de 1956-ban a Reuters Budapestre küldte tudósítani, és az elsı nap beleszeretett egy magyar lányba. Késıbb ide nısült. Nagyon szerettük. Vérprofi volt. Elsı találkozásunkkor megkérdezte, miért akarok friss diplomásként a Rádióhoz szerzıdni. Csak annyit mondtam, hogy idıközben rájöttem: már nem elégít ki, hogy órákon keresztül azt magyarázzam, miért a segédige és a fıige közé kell illesztenünk a "just" kötıszót (my father has just left). Ennyi elég volt neki. Elém tolt egy hírt, két bakival felolvastam. Aztán íratott velem egy oldalnyi angol szöveget, amit szép fekete-fehér ákombákommal nyújtottam át neki, és agyonjavítva, vagy ezer piros jelzéssel kaptam vissza. De azért felvett. Az újságíró-iskolába persze csak akkor nyerhettem felvételt, ha elıtte egy évet eltöltöttem egy szerkesztıségben. Nagy bánatomra az Ablak címő mősorba osztottak be, nem sok közöm volt ugyanis a "Miért zárták el a vizet Piripócson?" típusú kérdésekhez. Visszatértem a Rádióhoz, és asszisztens lettem. Egyre jobb anyagokat készítettem, lassan megtanulták a nevemet. Legelıször a vágó fiú dicsért meg: - Belıled még lesz valaki, Györgyi! Hidd el, te erre " születtél! Jólestek a szavai. Ráadásul jóképő volt és rámenıs. Halálosan beleszerettem. És ı viszont. Mindjárt a második héten felfektetett a keverıasztalra. Az volt a legjobb az egészben, hogy semmi mást nem akartunk egymástól, mint jó szexet. Az ilyesmi olyan ritka volt az életemben, mint a fehér holló. Én általában minden férfihoz feleségül akartam menni, akivel lefeküdtem. Egy szép tavaszi reggelen iszonyatos fogfájásra ébredtem. Te jó isten, most mi lesz? Ijesztıen feldagadt a fél arcom! Lehet, hogy le kell mondanom az interjút Müller Kálmánnal, a híres rádiódramaturggal. De vajon kihez fordulhatnék, aki hamarjában segíthet? Hát persze, a Herceg! Máris tárcsáztam a klinikát. Bár az elszakadásunk óta egy esztendı telt el, azért csak emlékszik még rám! - Ugye, tudod, ki vagyok? - kérdeztem, miután bemutatkoztam. Gyanús csönd fogadott a vonal másik végén. Na mi van? Keresgélsz az emlékeid között, hogy ki ez az ırült nıszemély, ugye? - Dehogy! - nevetett fel. - Csupán megtisztel, hogy egy sztárriporter keres. Figyelem ám a munkádat! Hamar leállítottam. Kijelentettem, hogy ha egy órán belül nem szünteti meg a fogfájásom, az ı lelkén szárad majd életem legfontosabb interjújának meghiúsulása. Azt felelte, hogy azonnal induljak. - Cicukám! Nem is értelek. Szerinted a médiasztároknak nem fáj a foguk? És különben is. Médiasztár a kedves anyukád. Különben csókoltatom a kedves mamát! - próbáltam viccelıdni. A Herceg kicsit sápadtabb és csontosabb lett az elmúlt
esztendıben, de alapjában véve ugyanolyan vonzó pasi maradt, mint aki egykoron elbővölt. Zavarunkban kölcsönösen ugrattuk egymást, jópofiztunk. Amint azonban a számba nyúlt, feszült lett a légkör. - Szörnyő dolgok várnak rád - morogta, és már diktálta is az asszisztensnek a problémás fogakat. - Ez komoly? - kérdeztem ijedten. - Úgy látom, hiába könyörögtem, hogy a bölcsességfogaidat idıben húzasd ki! Hátralépett, végigmért. - Ellenben változatlanul állati csinos vagy! - mondta barátságosan hunyorítva. - És mondd, élvezed az újságíróskodást? - Hát persze, de azért magadról is mondhatnál valamit - feleltem, és a kezében tartott fogóra böktem: - Ha lehet, még az akció elıtt, mert elképzelhetı, hogy késıbb már nem lesz kedvem meghallgatni. - Kapaszkodj meg: iker lányaim vannak! Tényleg meg kellett kapaszkodnom. - Ne mondd! Ez fantasztikus! Hát mégis sikerült Erzsinek? - Erzsinek? - A feleségednek. - Ja nem, dehogy. Elváltam. Megszédültem. - Hogyhogy? - Beleszerettem egy Dóra nevő gyerekorvosba. És most van két csodaszép lányunk. Miután fölocsúdtam a kábulatból, az elsı gondolatom az volt, hogy egyszerően ráharapok a kezére. Ehelyett mekegve nevetgélni kezdtem, és sok boldogságot kívánva gratuláltam. - Ezt most nem mondod komolyan, ugye? - kérdezte. - Nem - válaszoltam. Még a fülemben csengett, amit a szakításunkkor mondott: "Nem válok el a feleségemtıl, holott veled sokkal jobban érzem magam. Tudod, hogy sosem válnék el. Nincs az a szerelem." Nem telt bele egy év, és újra találkoztunk. Ezúttal ı keresett meg. Egy közös ismerısünkkel üzent, hogy hívjam föl. Úgy tettem. Éreztem a hangján, hogy örül nekem. Azt mondta, szeretne velem tölteni egy estét. '" Hallgattam. Bekapcsolt agyamban a vészcsengı. Állj, ne tovább! Itt ez a superman, akiért éltem-haltam, ám aki nem vált el miattam, majd elvált egy másik nıért, családot ala- < pított vele, és most velem akar tölteni egy estét. Ebben a történetben csakis áldozat lehetek. Kikapcsoltam a vészcsengıt. - Hol találkozzunk? A Herceg volt az egyetlen férfi az életemben, aki szeretett táncolni. Mivel én se vetek meg egy kis parkettcsiszolást, egyértelmő volt, hogy egy zenés szórakozóhelyen adunk egymásnak randevút. így is lett: az asztalokon gyertyák pislákoltak, a zongoristát kékes ködbe vonta a cigarettafüst, mi pedig vagy egy órán át összesimulva vonaglottunk a zenére. Rácz Kati énekelt. Aztán lezuhantunk a székünkre, és koccintottunk. Az ikreire. Majd újra koccintottunk, ezúttal a szépen ívelı karrieremre. Az alkohol lassacskán
hatni kezdett, de mire a Herceg rátért volna, hogy valójában miért is akart velem találkozni, hajnali fél három lett, és udvariasan kitessékeltek bennünket a bárból. - Két taxit hívjunk, vagy hazadobsz? - kérdeztem. - Ugyan, Györgyi, hazaviszlek. Húsz perc múlva csikorogva fékezett a taxi az albérletem elıtt. Meglepetésemre ı is kiszállt velem. - Mi van, te gyalog mész haza? - Nem. Arra gondoltam, hogy... feljöhetnék? Nagyon ramaty állapotban volt. Ráadásul egész este szomorúnak és csüggedtnek éreztem. Mintha segítségért akarna kiáltani, de túl férfiatlannak tartaná. Igyekeztem leküzdeni a tipikus nıi együttérzést. - Figyelj... Nem hinném, hogy jó ötlet... Rám nézett, keserves állapotban volt. - Csak beszélgetni szeretnék. Semmi többet. Beleegyeztem. Odafönt az ölembe hajtotta a fejét. Váratlanul ömleni kezdtek a könnyei. - Azt hiszem, elrontottam az életem - törölte meg a szemét. - Nem vagyunk összevalók a feleségemmel. A gyerekeinket imádom, de ha csak lehet, menekülök otthonról. Elfordította a fejét, úgy mondta: - A legszörnyőbb, hogy... inni kezdtem. És ez egy fogorvos számára a szakmai véget jelenti. - Nem csak egy fogorvos számára - mondtam szomorúan. Elkeserített, hogy egy hollywoodi filmsztár külsejő, szorgalmas, jó képességő fiatalember ennyire elengedi magát. - Nagyon egyedül vagyok - mondta végül, és lehunyta a szemét. Szántam, de igazából nem tudtam sajnálni. Fájt, hogy romokban látom ezt az egykor kitőnı elmét, akinek minden szakmai felettese fantasztikus pályát jósolt. Reggel korán ébresztettem. - Dolgozni kell menned. Zuhanyozz le, fızök egy kávét. Tizenöt év múlva hívtam a Herceget újra, mert az egyik fogidegem begyulladt, és azt hittem, belepusztulok. - Halló, a doktor urat kérném - hívtam a klinikán a mellékét. - A doktor úr már nem dolgozik itt - közölte egy flegma nıi hang. - Nem dolgozik ott? Akkor hol keressem? - A doktor úr öt éve meghalt. İrjöngı ütemben kezdett verni a szívem. Közös ismerısünket tárcsáztam, vele sem beszéltem már évek óta. - Egy ügyeleti nap után fölment a szülei nyaralójába a Mátrába, egyedül - mesélte az ismerıs a Herceg utolsó napjairól. - Még beszólt egy telefonfülkébıl a kórházba, hogy kivenne még egy plusz szabadnapot, mert pihenni szeretne. Mivel azonban utána sokáig nem jelentkezett, kerestetni kezdték a rendırséggel. Rátörték a nyaraló ajtaját, felakadt szemekkel feküdt az ágyon. Akkor már négy napja halott volt. Állítólag töménytelen mennyiségő alkoholt találtak
a szervezetében. Meg volt benne gyógyszer is. így tudom. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem álltam mellé, és nem támogattam eléggé, amikor összetört a boldogtalansága miatt. A mai fejemmel biztosan nem hagynám magára a Herceget, aki bár elhagyott engem, évekkel késıbb mégis belém próbált kapaszkodni, amikor egyedül maradt, elhagyatottan, magányosan. Késı volt. A napokban akarom megkeresni a sírját, fenn, a Mátrában. Ideális férfiak Mindnyájan együtt vagyunk - egyedül. Müller Kálmán dramaturg elképesztı koponya volt. Alaposan felkészültem belıle, mielıtt interjút kértem. Ám már az elsı percekben elkalandoztunk az angolszász kultúra világában, és meglehetısen imponált neki a tájékozottságom. Amikor végeztünk, csak annyit kért, hogy ha megvágtam az anyagot, játsszam be neki telefonon. Aztán meggondolta magát. - Vagy tudja, mit, inkább fölugrok, és meghallgatom a vágószobában. - Fölugrik? - hıköltem hátra. - Ha nem bánja... - Sıt, megtisztel vele. Másnap valóban megjelent. Az anyaggal alapjában véve elégedett volt, de rögtön adott néhány beszédtechnikai tanácsot. - Miért hadar? - kérdezte. - Hadarok? - Igen. Magyarországon nem szeretik a gyors beszédő embereket. Figyelje csak meg Gyırffy Miklóst. Nemcsak azért tőnik okosnak, mert az, hanem mert lassan, kimérten beszél, minden mondatot alaposan megfontol, és a végén leviszi a hangsúlyt. Egy perc múlva vacsorázni hívott, amitıl még jobban leesett az állam. Egy ismert nı volt ugyanis a felesége, s bár tudtam, hogy a bizonyos harmadik miatt volt egy nagyon hosszú szünet a házasságukban, a pletykák szerint Müller a közelmúltban visszatért a nejéhez. Nem ellenkeztem. Élveztem a közelségét, az intellektusát. Különben is, egy vacsorából még nem kell messzemenı következtetéseket levonni. Vagy mégis? A vacsora után a lakásomon kötöttünk ki. Az elsı férjem után a Herceg... és sorban jöttek az idısebb pasik. Müllerrel már vagy harminc év is volt közöttünk. Aput kerestem volna bennük? Egy olyan férfival, mint az apám, két perc alatt megöltük volna egymást. Ugyanakkor az a három férfi, akire azt mondanám, hogy a férfiideálom, kivétel nélkül sokkal idısebb volt nálam. Egyikük, Szabó nagyapám a Papírgyár és a Csepel ismert bokszolója és trénere volt. Egész életében amolyan
háttérbe húzódó férfinak tőnt, de amikor 1944-ben szemtanúja volt annak, hogy egy nyilas megrugdos egy deportálásra szállítandó terhes nıt, odament, és leütötte a pasast. Az életét kockáztatta. Ráadásul félzsidó volt: anyja, a dédnagyanyám egy zsidó orvosnál, bizonyos Goldsmith doktor úrnál szolgált, aki hogy, hogy nem, "megkóstolta" a ropogós húsú fiatalasszonyt. így lett a nagypapa. Számomra mindig is a nagybetős Férfit testesítette meg azzal, hogy halált megvetı bátorsággal kiállt egy védtelen nı mellett. Hozzá kell tennem: annak ellenére, hogy az élet nem adta meg neki a lehetıséget, hogy tanulhasson, nála bölcsebb emberrel még nem találkoztam. Amikor megszülettem, és fiúgyermekre áhítozó, épp ezért mélyen elkeseredett és sértett apám sokáig nem volt hajlandó bemenni a kórházba, Szabó nagypapa buszozott be anyuhoz. Szerintem ı a legelmésebb és legbölcsebb a családunkban. Soha nem szól, csak figyel. Mindig mindenrıl mindent tud. İ volt számomra az apai nagyapám is. Idısen, nagyon idısen ment el, s a családi fáma szerint taszítóan rideg ember volt. Másokkal. De a közelségemben azonnal fölengedett ez a szikár erdélyi ember. Belecsimpaszkodhattam a fülébe, a fejére mászhattam, ı csak nevetett. Imádott. Egy idıben együtt laktunk vele és a nagymamámmal. Anyu reggel rohant, kapkodva fésülte a hajam, vagy inkább tépte, én meg üvöltöttem. Nagypapa odalépett hozzá, finoman kivette a kezébıl a fésőt. - Hagyd, Rózsika, majd én megcsinálom. És türelmesen, lágyan fésülni kezdte a hajam. Már huszonéves egyetemista voltam, de ha nála aludtam, ı mindig tejeskávéval ébresztett. Ez a nyolcvanéves ember kora reggel kicsoszogott a konyhába, hogy reggelit készítsen legkedvesebb unokájának. Másoknak persze nem nagyon jutott a gyöngédségébıl. Aput például mindig is vasszigorral fogta. Különösen azután, hogy a nagyobbik fia, a vasesztergályos Gyurika 21 évesen meghalt. Épp a sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor a Köztársaság térre, Mezı Imre védelmére vezényelték. Néptáncpróbára igyekezett, azt mondják, ritka tehetséges táncos volt, amikor riadót fújtak a laktanyában. Még a mezt sem tudta lehúzni magáról, amiben próbálni szokott, annyira kellett sietnie. Felkapta rá a katonaruhát, és fél óra múlva holtan esett össze egy forradalmár golyójától. Nagypapám és apu napokig kutatták a tömegsírokat, de nem lelték Gyurika holttestét. Végül nagymamám, elunva a bizonytalanságot, 1957 márciusában, apu születésnapján felkerekedett, és nagypapámékkal tartott. Azonnal megtalálták Gyurikát, akit a mezrıl nem volt nehéz azonosítani. Nagyanyám hetek alatt megıszült. Gyurika emlékére lettem Györgyi. Szóval lényegtelen, milyen szigorú és kegyetlen ember volt Albert nagypapa, mert az én szempontomból kizárólag az a fontos, hogy én hogyan emlékszem rá. És én egy érzelmes, szeretı, gondoskodó emberre emlékszem. Az utolsó húsvétján Portugáliából küldtem neki egy
képeslapot. A hazaérkezésem után három nappal ünnepeltük volna közösen a névnapunkat, ahogy mindig szoktuk. Nagymama telefonált: ne menjek, nagyapa meghalt. « Kirohantam hozzá, de már elvitték a hullaszállítók. Égett az éjjeli lámpája, az ágy melletti szekrénykén egy könyv hevert kinyitva, a lapjai közül egy könyvjelzı kandikált ki: az én lisszaboni képeslapom. Végül beszélnem kell a harmadik férfiideálomról is, aki mostani férjem, András édesapja. Sajnos már nincs közöttünk. Gyırffy Béla nemzetközileg elismert agronómus volt. Hozzá fogható szabad szellemő embert sosem ismertem. A tudósokról legtöbbünkben az a kép él, hogy száraz, unalmas, betokosodott figurák. Apósom azonban, az egyik utolsó polihisztor életvidám, barátságos és nyílt ember volt. Pedig amin átment... Az elsı felesége rákban halt meg. Két gyermekét tisztességben-szeretetben nevelte nyolc éven át úgy, hogy közben konferenciákra járt, elıadásokat tartott, és nem mellékesen legyızte saját rákbetegségét. Aztán beleszeretett az angoltanárnıjébe, feleségül vette, és három közös gyermekük született, elsıként a férjem, András. Azt hiszem, életének fı mőve mégis az, hogy csodálatos családdá formálta a két anyától született gyerekeit, akik imádják egymást, és tőzön-vízen át ragaszkodnak egymáshoz. Élete végén már rosszul látott, egész nap a rádiót hallgatta. Épp felvételre siettem, amikor bekukkantottam hozzájuk a szomszédos házba. Apósom aludt, a rádióból a Déli Krónika szólt. Nem akartam zavarni, felébreszteni. Két óra múlva hívott fel a férjem: "Meghalt apu." A számon volt, hogy az lehetetlen, hisz nemrég láttam aludni. Aztán inkább elharaptam a mondatot, mert belém hasított, hogy apósom valószínőleg akkor már nem élt. Két hét múlva a pszichiátrián feküdtem. Elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem. Reggeltıl estig altattak. Anyósom bejött, három órát ült az ágyam mellett, aztán elment. Nem tudott tovább várni. Szégyelltem magam, hiszen az ı vesztesége összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az enyém. Hálás voltam neki. Fantasztikus asszony. Irigylem Andrást, hogy ilyen édesanyja van. Szabó nagypapa, Albert nagypapa és az apósom. Három csodálatos férfi, három csodálatos ember. İk testesítik meg számomra a férfiideált. Az elsı a bátorsága, a karakánsága, az oltalmazó, erıs jelleme miatt. A második az érzelmessége, a gyöngédsége, a ragaszkodása miatt. A harmadik pedig a nyíltsága, az életszeretete és a hihetetlen tisztessége miatt. A férfiak, akik életem legnehezebb pillanataiban lovagként védelmeztek s álltak mellettem, a barátaim. Egy pillanatra sem voltam a foglyuk, mert egyenrangú félként szerettek. Remélem, ık is úgy érzik, hogy mindig számíthattak s számíthatnak rám.
A nıgyógyász Ruff doktor elıbb volt az orvosom, s csak késıbb lett a barátom, bár a mai napig rám-rám néz. Nıgyógyászatilag. Mindig dorgál, hogy gyakrabban kellene mennem, én meg nem vitatkozom vele, ráhagyom, aztán csak évente találkozunk a rendelıjében. Amin mi ketten átmentünk... Én is vittem ıt haza részegen, ı is engem benyomva. Az összes nıjérıl tudok, ı az összes pasimról. Ha pasi lennék, én lennék a legjobb barátja. így hát én vagyok a legjobb nıi barátja. Barátnéja? Újságíró-kollégámmal, Palival viszonylag késın ismerkedtünk meg személyesen, bár ismeretlenül is figyeltük egymás munkáját. Trágárul beszélünk, és kibeszélünk... Mindenkit. Soha nem akart tılem semmit, én se tıle, bár ha ıszinte akarok lenni, ez így nem teljesen igaz. De már régen volt, amikor... Tıle tájékozódom aktuálpolitikai kérdésekrıl, a politikai pletykákról, ı meg tılem a bulvárról. Néha dolgozom is neki, ritkábban, mint szeretném, csak nincs idım. Tudom: ha bármikor bajban lennék, mindig adna munkát, ami - enyhén szólva - nem mondható el volt szerelmeim többségérıl. Egyformán látjuk a világot. És szeretjük egymást. Az egykori rádiós kolléga, volt televíziós fınököm. Ha láttak két különbözı embert, mint Gábor és én, akkor azok mi vagyunk. Két "össze nem illı" ember. A Rádióban, a legendás Ötödik sebességben és a Táskarádióban vezetı szerkesztı volt, amikor tacskóként odakerültem, s tiszteltem. Profi. Másfél évtizeddel késıbb fınököm lett a Televízió egyik napi vitamősorában. Rengeteg balhét vitt el miattam, de az utolsó alkalommal már ı sem tudott segíteni. Nyaraltam vele és a két gyerekével a Tiszánál, úgy, hogy a felesége közben Pesten dolgozott. Horgásztunk a fiúkkal, este Gábor istenien elkészítette a zsákmányt. Remek a humora, pedig talán a világ egyik legszomorúbb embere. Szerintem. Meccsek alatt hívjuk egymást a leggyakrabban. Meg csak úgy. A fiatal, liberális politikus, Laci egy tündér. Kölcsönösen exkuzáljuk magunkat egymás elıtt, hogy kinek nagyobb megtiszteltetés, ha a másik tanácsát, segítségét kéri. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, ráhajtanék, de nem vagyok. Különben is, nemrég nısült, és nagyon édes a felesége. Két-három havonta együtt ebédelünk, vacsorázunk. Kétszer kértem tıle segítséget - nem magamnak -, és a kollégáival ellentétben ı fél perc alatt elintézte mindkét ügyet. Ha fiam lehetett volna, ilyet szerettem volna, mint Laci. Nagyon drukkolok a sikeréért, a boldogságáért. A színész. Istenien fız. Bármire hajlandó, amire megkérem, akkor is, ha nem ért vele egyet. Mindig cukkol a súlyommal: Na, hogy vagy, Miss Piggy? - meg a hajammal: Mi van, Pumukli? Úgy nézel ki, mint az a lengyel rajzfilmfigura! - Szeret. Szeretem. Szeretjük egymást. És végül, de nem utolsósorban Péter. A Geszti. Többször hakniztunk már azzal, hogy egy évben, egy hónapban, egy napon születtünk. De miután "kétpetéjő ikrek"
vagyunk (különben Bikák: május 9-én bújtunk ki a mamánkból), annyira hasonlítunk egymáshoz, mint amennyire különbözünk. Egy biztos: van, hogy hónapokig, sıt több mint egy évig nem találkozunk, mégis mindig tudunk a másikról, aztán amikor találkozunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A testvérem. Körhinta A férfiak lelke? Mint a körhinta. Váltogathatod a lovacskákat, de mindig ugyanazt a kört járod. Marié Dressler Az idısebb férfiak jobb szeretık, mint a fiatalok. Na jó. Amikor te fiatal nı vagy. Nekik már az jelenti a nagyobb örömöt, ha a partnerüknek jó. Megvárnak. Mit tud ezzel szemben a fiatal? Jó, egy éjszaka többször is összejön neki. És? Közülük csak elenyészıen kevesen veszik a fáradságot, hogy a nınek is örömöt szerezzenek. Emlékszem, volt egy szuperpasim, aki a nap bármely pillanatában, a város bármely szegletében készen állt. Magára húzott a Nemzeti Múzeum alagsori Lapidáriumában két római kori faltöredék között, lezavart egy menetet a Pécsi Nemzeti Színház bal 1-es páholyában, nem sokat teketóriázott a miskolctapolcai barlangfürdı egyik elhagyatott zugában sem, és képes volt csúcsra jutni a kóser étterem konyhájában, két tál töltött libanyak között. Verhetetlen potenciája ellenére nem sok jó emléket ırzök róla. Vagy itt van példának okáért Balázs, aki nagy nıcsábász hírében állt. A feleségétıl aztán nyíltan csajozhatott, mert úgy látszott, az asszonyka szívesen lenyelte ezt a békát a jólétért cserébe. Balázs kitőnı üzletember volt, sosem értettük, ilyen anyagi háttérrel minek gályázik a Rádióban. Szóval, Balázs a legyet is röptében... én viszont, ahogy az már velem lenni szokott, halálosan beleszerettem, és komolyan hittem, hogy értem elhagyja majd a családját. Egy fárasztó vasárnapi meló után vacsorázni hívott, aztán kávézni - a lakására. A II. kerületi polgári otthonban hemzsegtek a méregdrága antikvitások, ám a festményekrıl több érzés sugárzott, mint vendéglátóm ábrázatáról. "Jól megrakom a kiscsajt, oszt húzhat haza" - ez rítt le Balázsról, de igyekeztem nem észrevenni, hogy « csak egy vagyok a számtalan trófea közül. - Ha nem bánod, lezuhanyozom - emelkedett föl bı öt perc után, és a fürdıszoba felé vette az irányt. Röviddel késıbb vízcsobogás hallatszott az ajtó mögül, majd egy kérdés: - Be tudnál jönni egy pillanatra? Be tudtam. Ott állt anyaszült meztelenül. Ha sok érzelem nem is szorult belé, azért maradt mire büszkének lennie. Más kérdés, hogy sok hasznát nem láttam a büszkeségének. Balázs ugyanis azon magyar urak népes táborát gazdagította, akiknek fixa ideája, hogy nekünk, nıknek akkor jó, ha a férfi elélvez bennünk. Kvázi attól lesz orgazmusunk. Ennek megfelelıen az együttlétünk alatt mindvégig ezért a pillanatért hajtott, s amikor elérte, onnantól aztán nem érdekelte többé a szex.
Életemben kevés megalázóbb pillanatom volt, mint amikor három perccel azután, hogy kiélt arca rángatózni kezdett a kielégüléstıl, és az élvezettıl szinte besüppedt a szeme, a kezembe nyomott egy százast (1987-et írtunk!), és kimerülten közölte: - Kösz, hívj egy taxit, és menj haza! Balázsért gyerekes fanatizmussal rajongtam, és szívós munkájába került, mire példátlan szexuális önzésével sikerült ráébresztenie, hogy a Rádió legjobbnak mondott pasija valójában a Rádió legönzıbb, legszemetebb pasijának címét érdemelné. Müller Kálmán figyelmességéért már duplán hálás voltam, hátam mögött Balázzsal és egy újabb összetört álommal. Szellemileg pedig, hogy is fogalmazzak, Kálmán egészen más világot képviselt. Ittam a szavait, a legártatlanabb félmondatának is rendkívüli fontosságot tulajdonítottam. Összeírta, mit kell elolvasnom, milyen zenéket kötelezı meghallgatnom, mely filmeket nem szabad kihagynom. Nem volt klasszikus szépség, de az intellektusával lehengerelt. Egyébként akkor volt a legszórakoztatóbb, amikor gonoszkodott, és a kollégákat szidta. Ami pedig szintén a javára írandó: tiszta lapokkal játszott. Már az elsı szeretkezésünkkor kijelentette, hogy nem fog elválni. Természetesen nem lennék Albert Györgyi, ha nem hittem volna abban, hogy majd én olyan hatással leszek rá, hogy ihaj! De tényleg nem vált el. Ami egyébként nem fájt annyira, mint az, hogy a kapcsolatunk alatt egy pillanatra sem vállalt föl. Azaz sosem tette nyilvánvalóvá, hogy hozzá tartozom. Mindenhova vele mehettem, és a szakma pontosan tudta, mi a helyzet. De sohasem mutatott be a kedveseként, a párjaként, nem karolt belém nyilvánosan, és ha egy-egy családi ismerıs miatt veszélyes volt a helyzet, inkább külön szobát foglaltatott a nevemre. Mégsem ezért szántam rá magam a szakításra. Egyszerően fiatal, naiv, tiszta ember voltam. Úgy gondoltam, hogyha beleszeretek egy másik fiúba, akkor azt haladéktalanul közölnöm kell Kálmánnal. És beleszerettem egy másik fiúba... Csakhogy a nagy vallomásra keresve se találhattam volna rosszabb helyet annál a rádiós közvetítıkocsinál, amelyben Kálmán épp egy színházi elıadás közvetítését irányította. Hiába, kikívánkozott belılem, hogy szerelmes vagyok, és egy pillanatig sem akartam tovább áltatni ıt, akitıl annyi jót kaptam. Bekopogtam hozzá, heves öleléssel fogadott. Tényleg sokat jelentettem neki. - Szeretlek - suttogta, hogy a technikus meg ne hallja. Fojtogatott a bőntudat. - Kálmán... - Tessék, drágám! - Mikor végzel itt? - Sokára. De ha megvársz, utána beülhetnénk valahova. Hiányzol. - Kálmán, szeretnék mondani valamit. - Vége. Értetlenül nézett rám.
- Vége közöttünk mindennek - ismételtem meg, számomra is szokatlanul nyugodt hangon. - Beleszerettem egy csoporttársamba az újságíró-iskolában. Egész testében megrázkódott, mintha lázroham gyötörné. Görcsösen belekapaszkodott a karomba, és nézett, könyörgın. Aztán elengedett, és mélyeket lélegzett, mintha szívroham kerülgetné. Majd lassan magához tért. Üres tekintettel bámult rám. Leült. Ölbe ejtett kézzel, behúzott nyakkal kuporgott, mint egy kisgyerek, akit egy forgalmas bevásárlóközpontban magára hagytak a szülei. Régi érzéseimbıl annyi még megmaradt bennem, hogy fájt látnom a kiszolgáltatottságát, a magába roskadását. Úgy éreztem, mintha aljas módon, hidegvérrel hurkot vetettem volna a nyakára. Annak, aki sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mintsem azt valaha is hittem. De hiába volt tele a szívem megbánással, már mást szerettem. Meg is mondtam neki, hogy kit. - De ugye nem azért, mert fiatalabb? - nyögte még utolsó erejével. Könyörületességbıl megráztam a fejem. Pedig igenis az vonzott a leginkább Józsiban, hogy végre az én generációm volt. Hogy marháskodni lehetett vele, hogy bele tudtam csípni a kemény hátsójába, és hogy a végtelenségig smárolhattam vele az összes piros lámpánál a Margit hídtól a Petıfi hídig. Hogy bepótolhattam vele az elveszett kamaszkoromat. De talán még annál is vonzóbb volt, hogy Józsi vállalt. Végre nem voltam a szeretı kellemetlen, kiszolgáltatott és jövıtlen helyzetébe kényszerítve. Józsival esélyem nyílhatott legdédelgetettebb álmom megvalósítására, a családalapításra. Egy hét múlva felhívtam telefonon Kálmánt. Bocsánatot kértem tıle. Azt mondta, nem haragszik, de... többé nem lesz képes a szerelemre. Nem engedhet meg magának ekkora luxust. Az életébe kerülne. Rólam azonban, szerencsére, késıbb is hajlandó volt hallani. Amikor sőrősödtek a viharfelhık a második férjemmel való házasságom fölött, Kálmán mindig kapható volt egy kis lelkizésre a Novotel bárjában. Ennek ellenére amikor szakmailag komoly, döntéshozó pozícióba került, eszébe se jutottam. Akkor már a látszatát is kerülni akarta annak, hogy volt közöttünk valami. Ezt csak abból gondolom, hogy néhány éve megállított a Rádió Pagodájában, félrevont, és azt mondta: - Visszahallottam, hogy egy társaságban meséltél arról, ami kettınk között történt. Mondd, miért terjeszted, hogy mi szeretık voltunk? - Most viccelsz, Kálmán? Egyrészt olyan szakmabeliek elıtt került szóba a kapcsolatunk, akik eredetileg is tudtak róla. Másrészt mi az, hogy "terjesztem"? Talán nem voltunk szeretık? Csak viccbıl utaztam be veled az országot? Csak szükségbıl hordoztál magaddal a rádiófelvételekre, a közvetítésekre? Te tényleg hülyének nézel mindenkit? Lehajtotta a fejét, úgy mondta: - Igen, persze, igazad van, csak hát... miért bántsuk meg azokat, akik most hozzánk tartoznak?
Mit mondhattam erre? Megöleltem, és elköszöntem tıle. Mővelt, okos férfiként még nálam is jobban tudta, amit Madame de Staél állít: "A szerelem a férfi életében csak epizód; a nı életének azonban egész története!" Józsival, a kajla kölyökkel vígan éltük a hebehurgya szerelmesek életét. Kétnaponta szakítottunk, hogy aztán könynyek között boruljunk egymás karjába, sírva hajtogatva, hogy nem tudunk a másik nélkül élni. Hiába jelentettük ki minden héten legalább egyszer, hogy na most aztán tényleg örök harag, az elsı nyáron halálosan hőségesek voltünk egymáshoz. Legalábbis én ebben a hiszemben voltam. Mivel Józsi nem volt túl szorgalmas, én írtam meg helyette a dolgozatait az újságírósuliban. Akkor már túl voltam az elhíresült Cliff Richárd-interjúmon, Gregory Peckkel is készítettem egy formabontó riportot, úgyhogy Józsi nyugodt szívvel bízta rám magát. Én pedig érzelmi téren bíztam rá magam. Egészen 1989 húsvétjáig, amikor már majdnem a vılegényem volt. Locsolkodni ment az édesapjával, én pedig addig a lakásukban fordítottam egy könyvet angolra. Akkor még indigóval készítettünk egy iratból több példányt, ám az eredeti lap és a másolat folyton szétcsúszott. Gemkapocsra volt szükségem, keresni kezdtem. Kihúztam az egyik íróasztalfiókját, és legnagyobb megdöbbenésemre Józsinak címzett szerelmeslevelek hevertek a fiók alján. A postai bélyegzı szerint elızı nyáron adták fel ıket, és hát a tartalmuk... Amikor hazaért, azonnal rátámadtam. Emlékeztem, hogy volt egy kisebb botrányunk 88 nyarán, amikor egy diákújságíró-táborban megláttam, amint egy lány csimpaszkodik a nyakába. Bár hadovált, hogy már kiskora óta ismeri a lányt, és csupán nagyon jó barátok, összecsomagoltam, és hazautaztam. De ennyivel meg is oldódott az ügy. Most szörnyő gyanú ébredt bennem. Attól a lánytól voltak a levelek. Egy szempillantás alatt elvesztettem Józsiba vetett bizalmamat. - Lefeküdtél vele, igaz? - ordítottam magamból kikelve. - Tssss, ne olyan hangosan, Györgyi! - csitított. - Az a hülye kiscsaj szerelmesleveleket küldözget nekem. Nem volt köztünk semmi. De miért nyúltál a fiókomba? - Az most nem lényeges, kerestem valamit. Szerinted beveszem ezt a szemét hazugságot? - Hogy jössz ahhoz, hogy turkálj a cuccaim között?! - Megcsaltál, ugye? Szemét vagy, egy igazi szemét kis tető! Hogy tudtál a szemembe nézni azután? - Mi a szarról beszélsz? Józsi anyukája dugta be a fejét az ajtón. - Kész az ebéd, gyerekek, jöttök? Vérfagyasztó hangulatban tömtük magunkba az ünnepi fogásokat. Tíz perccel a desszert után kihánytam a teljes menüsort. Józsi utánam jött a vécébe, meg akart ölelni. - Takarodj ki! - ugrottam neki. - Undorodom tıled! Könyörögni kezdett, hogy bocsássak meg. Hülyeség volt
a részérıl, és engem szeret. Egy pillanatra szinte meghatott. Már nem ırjöngtem, csak arra kértem, hogy hagyjon magamra. Másnap lemondtam a félretett Malév-jegyeket. Görögországba utaztunk volna május végén, anyuékhoz. Na tessék. Már megint Görögország. Józsi békülni igyekezett, de nem könnyítettem meg a dolgát. Abban az idıben Friderikusz asszisztense voltam. Híres talkshow-jával jártuk az országot. Az egyik fellépés vendége az általam már régóta csodált, idısebb belpolitikai újságíró-kollégánk volt. Együtt utaztunk le Budapestrıl, és visszafelé már vadul simogattuk egymást a kisbusz hátsó ülésén. Hajnali fél háromkor kötöttünk ki a lakásomon. Fel se kapcsoltuk a villanyt; úgy, ahogy voltunk, egymásnak estünk. Reggel kibattyogott a fürdıbe, én utána mentem. Mindketten anyaszült meztelenek voltunk. A zuhany alá állt. - Pisilni kell - nyöszörögtem. - Elfordulnál? Tetıtıl talpig végigmért. - Hoppá! Te tényleg szıke vagy! - csettintett álmélkodva. - Mi van? - követtem a tekintetét. - Ja! Persze. Miért, mit gondoltál? - Hogy fested magad - nevetett, és elfordult. Már reggel egy fél üveg whiskyvel kezdett. Nagyon bírta a piát. Nem lehetett rá haragudni. Túl volt egy megrendítı szakmai zuhanáson, amin csak az alkohol segítségével tudott átlépni. Szerintem máig nem heverte ki. Pedig micsoda elme! Amikor szombat reggelenként én vezettem a Napkeltét, a szerkesztık - a hétköznapokon szokásos súlyos politikai csatározások után - hétvégén fıképp könnyed témákat tőztek napirendre. A délszláv térségben azonban erre a hétvégére is jutott egy kis csetepaté. Már pénteken tudtam, hogy a külügyi kabinet akkori vezetıje lesz a vendégem. Fel is hívtam, hogy ne haragudjon, de határozzuk meg elıre, hogy mirıl csevegjünk másnap, mert nekem nem szakterületem a külpolitika. Mivel azonban nem nyugtatott meg száz százalékig a telefonbeszélgetésünk, rögtön utána újdonsült barátomat tárcsáztam. - Édesem, délszláv helyzet - nyögtem a telefonba. - Mi van vele? - Mondj róla valamit, mert holnap ez lesz a téma a Napkeltében, tíz percben. - Tíz percben mondjak valamit, vagy tízperces a beszélgetés? - Mindkettı. - Oké, fogj egy papírt meg egy tollat! És darálta. Másnap gond nélkül lement az interjú. A reklámszünetben odajött hozzám a külügyér, és így szólt: - Maga azt mondta nekem a külpolitikáról, hogy nem ért hozzá! Mondja, mi lenne, ha értene? Komoly szakmai dicsıséget hozott számomra a kollégám, alkalmi szeretım tudása, tájékozottsága. Egyébként elég különös figura volt. Nyitott házasságban élt. A félrelépésekrıl odahaza ugyan nem ejtettek szót, de ı is, a felesége is szeretıt tartottak. A férfi tizenöt éven át ugyanazt
a lányt. Aki egyébként ma sem lehet több harmincöt évesnél. Érdekes helyzet, nem mondom: nıs, kolléga, állandó szeretıje van, és közben vadul csajozik. A nık elsısorban az agyát szerették, de az ı szemszögébıl ez a lényegen mit sem változtatott. Az enyémbıl is csak annyit, hogy ha egyvalakit vihetnék magammal egykori szeretıim közül egy lakatlan szigetre, akkor ıt választanám. Mert szeretkezés után beszélgetni is kell. És ebben nem volt nála jobb. Józsival végül mégis elmentünk Görögországba - kocsival, Bulgárián, Törökországon keresztül. Hogy milyen volt az utazás? Hagyjuk. Akkor már tisztában voltam vele, hogy a napjaink meg vannak számlálva. Már egy ágyban se bírtam vele aludni. Végül az tette be a kaput, amikor a születésnapomra tervezett színházi programot lemondta. Volt két jegyünk a Pesti Színházba, a Balázs Péter rendezte Reggel, délben, este címő elıadásra, Eszenyi Enikıvel és Kaszás Attilával a fıszerepekben, s utána egy asztalfoglalásunk az egyik belvárosi étteremben. De Józsinak hirtelen "hivatalos programja" lett. Mit tehettem? Felhívtam egy gyerekkori barátomat, akivel száz éve nem láttuk egymást, és vele mentem el a bemutatóra. Az elıadás után meghívott egy pohár pezsgıre a Remy Martinba, ami akkor még jó nevő koktélbár volt, nem egy toplessmulató. Nem mintha problémám lenne az utóbbival, csak hogy érzékeltessem az idıszakot. Sétálunk, sétálunk a bár felé, hát egyszer csak kit látok csókolózni a Váci utca közepén egy szıke csajjal? Az én Józsimat! Nem vett észre, egészen elmerült a nyelvek birodalmában. Nagyanyám szavai jutottak eszembe, aki gyakran mondogatta a férfiak disznóságaival kapcsolatban: "Kisunokám, nem kell minden piszlicsáré kis marhaságot észrevenni, mert ezek a dolgok úgyis elmúlnak, mint a nátha!" Csakhogy én nem akartam, hogy ez a dolog is náthaként múljon el, mint a többi! Pontot akartam tenni a kapcsolatunk végére. Odamentem hozzájuk. - Bocs, nem tudjátok véletlenül, mennyi az idı? - kérdeztem érdeklıdve. Kibontakoztak egymás szájából. Józsi annyira ledermedt, hogy még a kezét is elfelejtette levenni a lány derekáról. Dadogva magyarázkodni kezdett, de én egy pillantásommal legyaláztam. A lány ijedten húzódott a háttérbe. - Van még nálam valami cuccod, kicsim? - kérdeztem Józsit. - Azt... azt hiszem, nincs... de... - Na, akkor ennyi. Csá. Azzal belekaroltam a gyerekkori barátomba, hunyorítottam neki, és elindultunk. Józsi szájtátva állt a Váci utca közepén, de nem volt mersze utánam szólni. Tudta, hogy most aztán valóban: La commedia é finita. Egy könnycseppet sem ejtettem. Megittuk a pezsgıt a sráccal, aztán megöleltük egymást. - Hazavigyelek? - kérdezte. - Á, nem, kösz. Felülök egy buszra.
Akkor épp a budai Skálánál béreltem lakást. Hazafelé egyedül ültem a buszon, odakint cseperegni kezdett az esı. Ágrólszakadtnak éreztem magam. Nemcsak Józsi miatt. Egyszerően kopott vasszerkezetnek láttam az életemet, amit csupán a rozsda tart össze. Huszonöt éves voltam, és mi állt a hátam mögött? Egy botrányos házasság, amibıl megmarva és kifosztva szabadultam. Egy zsák sivár szexuális kaland, hol jobb, hol rosszabb partnerekkel. Néhány triviális liezon, amelyek már kezdetükkor halálra voltak ítélve. "A többi néma csend." Sehol sem tartok, senki sem vagyok! Talajtalanul, letarolva kutyagolok egy albérlet felé, amelynek a havi díja elviszi a soványka rádiós honoráriumom nagy részét. Ettıl a felismeréstıl elkeseredetten, kiábrándulva dıltem az ágyamra. Délelıtt csengetésre ébredtem. Józsi állt az ajtó elıtt. Meg akart ölelni, mintha mi sem történt volna. Az egyik kezében hatalmas oroszkrémtortát tartott, huszonöt gyertyával. A másikban egy kazalnyi vörös rózsát. És akkor elıadtam életem egyik nagyjelenetét. A torta a szemetesben landolt, a virágot pedig egyetlen határozott mozdulattal kihajítottam az ötödikrıl. Józsi elıször nem hitt a szemének, aztán leült egy sámlira, és kántálni kezdett. Hogy akkor most egálban vagyunk: ı félrelépett, én meg kidobtam a tortáját és a virágját. De hiába vetette latba minden rábeszélıkészségét, kisminkeltem magam, és faképnél hagytam. Nem jött utánam. Elfogadta, hogy vége. Legalábbis a szerelemnek. Mert egyegy egészségügyi aktusra, ha épp nem volt más a láthatáron, még hónapokig hajlandóak voltunk egymással. A sors különös játéka volt, hogy szeretıként sokkal jobban mőködtünk együtt, mint jegyesként. Amikor évekkel késıbb Józsi az egyik országos rádióadó intendánsa lett, hiába vártam a hívását, a felkérését egy munkakeringıre. Hiába, sosem tudtam ágyakon keresztül karriert csinálni. Pedig istenemre mondom, nem lett volna nehéz! Szinte sportot őztem abból, hogy a legjobb szeretı legyek. A szeretkezések csúcspontja után a partnereim egytıl egyig aléltan dıltek hátra, és égre-földre esküdöztek, hogy ilyen élményben még nem volt részük. Ezt mondták mindenkinek. Józsi ma nıs, két gyereke van. Karácsony másnapján férjemmel, ha itthon vagyunk, meglátogatjuk ıket. A felesége isteni bejglit süt. Mák helyett házi szilvalekvárral tölti a tésztát. A híres rendezı és az ifjú politikus A férfiak filozófiai problémái közül egyet sem, lelki gondjaik közül csak alig néhányat ismerek, amelyet egy forró fürdı nem képes megoldani. Sylvia Plath
Amikor interjút kértem a rendezıtıl, tizenöt évvel fiatalabb voltam, mint amennyi most vagyok, és tizenöt kilóval kevesebb. Május volt, lenge topban érkeztem a beszélgetésre, és a rendezı megbabonázva, de mégis zavartan bámulta a dekoltázsomat. Az interjú végén azonban nem az alakomat dicsérte, hanem az eszemet. Ezzel más férfiak is gyakorta hízelegtek. Mivel a külsımmel kapcsolatban már gyerekkoromban kétségeket ültettek belém - "A húgod szép, te tanuljál", jegyezte meg apám -, az intellektusomat éppenhogy hátrányként éltem meg. Ha az eszemet dicsérték, nem örültem annyira, mint ha a szexuális kisugárzásomat díjazták volna. Sıt egyszer, jóval a válásunk után a második férjem egy újságírónak azt mondta, hogy én voltam életében a legokosabb nı. Jobb szerettem volna, ha azt mondja, hogy én voltam a legjobb az ágyban. A rendezı tehát nem rontott ajtóstul a házba, ez nem is igen illett volna a tekintélyes polgári családhoz, amelybıl származott. Mőveltsége, ízlése és sajátosan gyöngéd alkata már az elsı pillanatokban lenyőgözött, halk hangja megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Ez a választékos modorú, arisztokrata életvitelő középkorú úr szenvedélyesen szerette a szépet, az elegánsat, a mővészit. Az életét is így élte: finom ételeket és kitőnı italokat fogyasztott, a legjobb minıségő ruhákat hordta, s még az autója típusából is cirka három volt a városban. A közelében egy másik világ lehelete érintett meg, egy boldog és látszólag gondtalan világé, amely olyan hihetetlenül távol volt az én földhözragadt életemtıl, hogy nem is értettem, hogyan lehetséges élet és élet között ekkora különbség. Az én életem folytonos gyötrıdés volt, a lelkemet illetıen napról napra tengıdés, jajveszékelés, kín és dac, míg az övét fény ragyogta be. A küszködést, a gondokat csak hírbıl ismerte, s tehetıs mővészként egyfajta utolérhetetlen embereszményt jelenített meg számomra. Ma már tudom, hogy leginkább a szabadsága fogott meg. Ez a tehetséges színházi ember körberepkedte a világot, kitőnı elıadásokat rendezett több kontinensen. Azon kevesek közé tartozott, akik legalábbis el tudják hitetni, hogy mindennap azt csinálhatnak, amire kedvük kerekedik. Mindannyian ilyen szabadságról álmodunk, de csak kevesünknek adatik meg. Ehhez ugyanis nem csupán sok pénz és nagy szerencse kell, de mindenekelıtt igény is az élet élvezetére. Az interjú végén felállt, és kikísért a portáig. Megcsókolta a kezem, és megköszönte, hogy idıt szántam rá. Szertartásos udvariasságának volt valamiféle századfordulós, boldog békeidıs hangulata. Lenyőgözött. Ez a kissé ódivatú, kissé modoros, de mindenképpen lekötelezı úriemberség jobban illett a biedermeier vonulatának kispolgári romantikájához, mint a 20. század végének elidegenedett, elsivárosodott társadalmi konvencióihoz. Én mindenesetre hálás voltam a figyelmességéért, és reméltem, hogy legalább
még egyszer módom lesz találkozni ezzel a száz évvel korábbról idecsöppent Grállovaggal. A találkozásra nem kellett sokat várnom: ısz elején összefutottunk a rádió Pagodájában. - Kezeit csókolom! Isteni a frizurája! - hajolt meg mosolyogva. - Köszönöm. Mi járatban errefelé? - Nemsokára bemutatónk van a színházban. - Ja, akkor biztos interjúügyben... - Úgy van. Nincs kedve benézni valamelyik nap a próbára? - A fıpróba elıtt utálják a civileket a nézıtéren... - Minket megtisztelne, ha mégis beülne a próbára! Megígértem, hogy ott leszek. Másnap fél tizenegykor bekúsztam a színház nézıterére, és leültem a leghátsó sorban. Kettıkor vége volt a próbának. A rendezı felment a színpadra, hogy elmondja az észrevételeit. Mielıtt azonban belekezdett volna, hátrapillantott. Intett, hogy várjak, mire visszaintettem, hogy kimegyek. Ahhoz aztán már tényleg semmi közöm nem volt, hogy milyen letolást kap a színház sztárja, amiért néhány nappal a bemutató elıtt még mindig nem tudja a szövegét. Vele együtt érkeztem a folyosóra. - Bocsásson meg, azonnal a magáé leszek! - szabadkozott. - Addig, legyen kedves, fáradjon fel a büfébe, és írassa a számlámra. De ne egyen sokat, mert szeretném elvinni ebédelni. Húsz perc múlva már a kocsija felé tartottunk. - Van kedvenc helye? - kérdezte. - Nincs. - Rám bízza magát? - Persze. - Rendben. Kérhetek magától valamit? - Tessék! - Mostantól beszéljünk angolul, ha nem bánja. - Absolutely not! - Olyan ritkán gyakorolhatom a nyelvet idehaza. A sajtótájékoztatón angolul tette föl a kérdéseit a londoni társulatnak. Irigylem a tudásáért. - Don't evén mention it! - keep smilingoltam, és az étteremig már egy szó sem hangzott el közöttünk magyarul. Színházi trendekrıl csevegtünk, a West End legfrissebb bemutatóiról, és rendezésérıl, a Lear királyról. Majd kikötöttünk egy ismert budai hotel éttermében, ahol a selyemhuzatos karosszékek és a nehéz aranykeretben pompázó tájképek között kicsit kínosan éreztem magam a farmeromban, a pólómban meg a tornacipımben. Emberem azonban egyetlen kézmozdulattal elhessegette a gátlásaimat, és helylyel kínált. Ügyelt, hogy én üljek az ablakkal szemben, én élvezhessem a panorámát. Alám tolta a széket, aperitifet rendelt. İ volt életemben az elsı klasszikus úriember. Kicsit emlékeztetett Müller Kálmánra, de az még Kálmánt sem érdekelte, hogy az ebédhez ezüsttel meg damaszttal legyen megterítve. A színidirektornál ez szinte kötelezı volt. Mindennek megadta a módját.
- Választ, vagy ajánlhatok? - fektette a tenyerét az étlapra. - A tegezıdést választanám - feleltem. Egy pillanatra megakadt, aztán elmosolyodott. - Rendben. Köszönöm. Mondd, zavarna, ha közös elıételt rendelnék? - Épp ellenkezıleg! Tíz perc múlva egy varázslatos tengeri tál illatozott elıttünk kaviárral, homárral, lazacszeletekkel, salátával. Ezt a fajta fényőzést mindaddig nem ismertem. Csakhogy gondom volt. Ki kellett mennem a vécére. De hát hogyan mondjam meg egy ilyen pasinak, hogy pisilnem kell? Valahogy megoldottam. - Minden rendben? - kérdezte, amikor visszatértem. - Minden. -Jó, hogy összetegezıdtünk, mert magázódva nehéz lenne megmondanom, hogy még a popsid is intelligens. Figyeltem, ahogy kimentél. - Hogyan? - Hogy intelligens a feneked! - Hát, sok mindent mondtak már rá, de hogy intelligens...! Miközben a fıfogást szervírozták, ızfilé áfonyával, tágra nyílt szemmel hallgattam. Szórakoztatóan mesélt legutóbbi, egy Nóti-bohózatba illı külföldi kalandjáról. Más bizonyára fájdalmas emlékként idézte volna fel, hogy visszamondták egyik athéni szerzıdését, de a rendezı könnyedén és jókedvően anekdotázott a görögök « linkségén. Egyre erısödött bennem az érzés, hogy e férfi mellett megtanulhatnám, mi minden válhat az életben a földi élvezetek forrásává. - Van a közelben egy jó rétesbolt, van kedved elsétálni oda? - kérdezte. Volt kedvem. Úgy fizetett, hogy észre se vettem, késıbb leesett, hogy hitelkártyával. Akkor! Aztán a karját nyújtotta. Lassan lépdeltünk a virágágyással szegett kavicsos úton, majd tovább, a terebélyes fák közé, egészen a rozoga fabódéig, ahonnan friss süteményillat áradt. Amikor visszafordultunk, ismét belékaroltam. Az út mentén üresen árválkodtak a padok. İsz volt, leveleket sodort magával a fel-feltámadó szeptemberi szél. És akkor, letérve az ösvényrıl, egy lépcsızetes lanka alján egymásba fonódtunk. Megcsókolt. - Ugye nem haragszol, hogy most el kell válnunk? - fordult hozzám, miután hazavitt. Délután próbálnom kell. - Ugyan, dehogy. Nagy kislány vagyok, huszonhat éves. - Huszonhat éves! És voltál már igazán boldog ez alatt a huszonhat év alatt? Úgy akartam tenni, mintha már a kérdésfeltevést is elhibázottnak tartanám. "Hát persze, hogyne lettem volna boldog! Szép vagyok, és fiatal, és sikeres a szakmámban, és..." - Nem - hallottam megrökönyödve a saját hangomat -, nem voltam még boldog. Ha mégis úgy éreztem, az hazugság volt. Valójában mindeddig életem egyetlen pillanatában sem léteztem teljesen... Elharaptam a mondat végét. Rémülten riadtam föl a fájó bizonyosságra, hogy a keserőségemmel talán megrémisztem ezt a férfit.
- Mikor láthatlak? - kérdezte. Jaj, csak most az egyszer legyek okos nı! Mondjam neki, hogy "nem is tudom, meg kell néznem a határidınaplómat, holnap beszéljünk"! Nem érezheti magát nyeregben! Áltatni kell, hogy küzdjön! - Amikor akarsz - nyögte ki Albert Györgyi, aki ha szerelemrıl volt szó, olyan hülye volt, mint az akkortájt elhíresült segge. - Ma este? -Ma? - Igen. - Hánykor? - Nyolc körül. -Hol? - Ha nem zavar, akkor fölugrom hozzád. Ha kínos, akkor nyolckor várlak a színház mellett, a presszóban. És ott megbeszéljük, mit csináljunk. Legyen eszed, Györgyike! A presszóban, a presszóban. Az isten szerelmére, mondd, hogy a presszóban találkoztok! - Tudod, mit, gyere föl hozzám! - Rendben, akkor ott leszek nyolcra. Halálpontosan érkezett. Pezsgıvel, virággal, bonbonnal. - Csüccs le! - mondtam neki. Komikus volt a helyzet, hiszen egy felfújható matrac volt az összes bútorom az albérletben. De nem szólt egy szót sem: lehuppant. Majd végeláthatatlan beszélgetésbe kezdtünk a színházról. Késıbb gyakran mondogattuk, hogy tulajdonképpen egymás agyába szerettünk bele. Hogy történt-e köztünk valami az elsı közös éjszakánkon? Az égvilágon semmi. Hogy ez kin múlott? Talált, süllyedt: kizárólag rajta. Hogy miért nem akarta? Mert, mint mondta, azt akarta, hogy az elsı szeretkezésünk különleges legyen. Ezért aztán egy szombati próba után elvitt Bécsbe. Az utazásra készülıdvén persze bajban voltam, mert arra kért, hozzak valami elegáns ruhát is magammal. Ajjaj, gondoltam, akkor ott meg is kell majd jelenni. Rögtön elszaladtam fodrászhoz, kozmetikushoz, akik alaposan megdolgoztak. Ja, nem, az nem volt. Ennél izgatóbb és vadabb szexuális élmény aligha lehetséges egy nı számára, mint hogy a második éjszakát is úgy kelljen eltöltenie az álompasival, hogy a simogatásnál és a csókoknál nem jutnak tovább. Jó ég, fordult meg a fejemben, csak nincs vele valami baj? Ahhoz szoktam, hogy a pasik általában már az elsı randi után rám másznak. İ pedig gyöngéd velem, érzéki csókokkal és simogatásokkal halmoz el, de amikor elveszítve az önkontrollom követelızöm, szelíden elhárít. Nem, ez egy ivarérett férfi esetében minimum gyanús. Semmi baja sem volt. Velem volt baj. Az elmúlt vad évek hozzászoktattak a türelmetlenséghez. Délelıtt értünk Bécsbe. Múzeumokat látogattunk, ı remek tárlatvezetınek bizonyult. Kisujjában volt a mővészettörténet, kiválóan beszélt németül. Kora délután a Burgban kávéztunk, majd egy patinás belvárosi szállóhoz hajtottunk. Levetkıztünk, és kényeztettük egymást. Az aktuson kívül minden megtörtént, ekkor azonban nekem már ez
is kielégülést hozhatott. Volna. Amikor ugyanis már egészen közel voltam hozzá, ı "visszavett" az érzékiségbıl. Én pedig, ha különösen hangzik is, boldogan engedtem át magam ennek a kínzó játéknak, amelyben mindketten örömöt leltünk, de boldogságot nem. Szinte már izzottam a vágytól, amikor egyszer csak felkelt az ágyból, és azt mondta: - Gyere, öltözzünk föl, mindjárt éjfél! Elmegyünk Havelka nénihez! Havelka néni kávézója többek között arról volt ismert, hogy - állítólag - a megalapítása óta nem takarították ki. Meg hogy itt szolgáltak fel a világ legundokabb pincérei. Igazi bécsi bohémtanya volt. De világhírét kétségtelenül annak köszönhette, hogy minden éjszaka, pontban éjfélkor, Havelka néni megjelent egy nagy tálca frissen sült Havelkával, azaz szilvalekvárral töltött, kelt tésztából készített süteménnyel. Éjszaka fél kettıkor értünk vissza a fogadóba. És akkor elszabadultak az érzelmek. Reggel fél hatig szeretkeztünk. A mennyországban éreztem magam. De meg is ijedtem. < Mert szexuális téren hirtelen teljesen kiszolgáltatott lettem. « Annyira jó volt vele, hogy mindjárt remegni kezdtem: mi lesz, ha a kapcsolatunknak egyszer vége szakad? Tudtam, hogy nıs, és azt is, hogy kisgyereke van. De romantikus álmokat kergettem. Nekem kellett ez a férfi. Hétfın kora reggel indultunk haza. Tízre a színházba kellett érnie. A határon kerestek valakit vagy valamit, ezért hosszan várakoztunk. Mire Budapestre értünk, már erıs késésben voltunk. - Bocsáss meg, nem tudlak hazavinni, de hívok neked egy taxit - mondta. Nem adott nekem pénzt, hogy fizessem ki, sıt a taxistól sem érdeklıdött a viteldíjról. - Kérem, vigye haza a hölgyet, aztán jöjjön vissza, és a portán majd rendezik a számlát. Mondom, mintha egy viktoriánus regénybıl lépett volna elı a pasi. Soha nem hagyta el értem a családját. Én pedig igyekeztem beletörıdni a megváltoztathatatlanba. S mivel a felesége nem lehettem, a szerelme maradtam. Nem állítom, hogy okosan cselekedtem. Egy okos nı, miután közlik vele, hogy nincs esélye, megköszöni a férfi ıszinteségét, és elbúcsúzik. Ám ha ez meg is fogalmazódott volna bennem, ı biztosan elbizonytalanít a teóriájával. Úgy vélte, hogy az emberek szemforgatók, és el is hiszik a saját hazugságaikat. Hajtogatják, hogy ık csak és kizárólag a férjükkel meg a feleségükkel lehetnek boldogok, és jól választottak, és nem bánták meg a döntésüket, és elégedettebbek már nem is lehetnének. Bullshit! Ehhez képest a valóságban nagyon ritkán jön össze, hogy az ember azzal alapít családot, aki valóban neki van teremtve. És ha késıbb nem is hagyja el a családját egy másik ember miatt, ugyan miért ne lehetne joga kiélvezni a szerelmet? İ azt mondta, hogy szerelmes belém, és szüksége van erre a szerelemre. Azt is mondta, hogy felelısséget érez a családjáért, ezért nem hagyja el a feleségét. De miért kellene eltemetnie magában a szerelmet? A feleségével korrekt
volt a viszonya, bár szexuálisan már nem érintkeztek. Tılem azonban mindent megkapott, amire egy férfi csak vágyhat. És én? Én vajon úgyszintén mindent megkaptam tıle, amire csak vágytam? Intellektuálisan és szexuális téren kétségtelenül. De elegendı ez egy családalapításról álmodozó huszonéves nınek? Ha igen, meddig? És meddig hajlandó egyedül tölteni a karácsonyokat? A hétvégéket? A nyaralásokat? Sok országba kísérhettem el ıt, intenzív heteket töltöttünk együtt. De azért ez nem ugyanaz, mint amikor egy férfi valóban mellettem áll, számíthatok rá, hozzá tartozom. Arról nem beszélve, hogy fogalmam sem volt, mit mondott ilyenkor otthon. De végül is engem szeretett a világon a legjobban. Vagy mégsem? Három évig maradtunk együtt. A kapcsolat elsı fele részemrıl az elérhetetlen megszerzésével telt, a második fele pedig a reménytelen kiábrándulás megfékezésével. Akkor éreztem elıször, hogy számomra ez a szerelem csupán a rideg tényektıl az álomvilágba való menekvés, amikor egyik premierjére Józsival mentem el. Régóta nem láttam Józsit, és tudtam, hogy a szerelmem úgysem tud majd velem törıdni a bemutató tennivalói közepette. Ezért egyszerre két legyet üthettem egy csapásra: megnézhettem a rendezését, és trécselhettem egy nagyon kedves ismerısömmel. De amit másnap ezért kaptam, azt nem tettem ki az ablakba. ~ - A volt pasiddal jöttél a premieremre? - ırjöngött. - Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Tönkretetted a bemutatómat! - De hisz már semmi sincs közöttünk! < - Miért nem hoztad el inkább az anyádat? Vagy egy ba- « rátnıdet? Engem akarsz húzni? - Marci, ne hülyéskedj! Erkölcsrıl és tisztességrıl prédikált. İ! Aki kiszállt mellılem az ágyból, és egy óra múlva bebújt a felesége mellé egy másik ágyba. Ehhez képest most félájultan, lebigygyesztett szájjal adta elı a nagy halált. Csodálkoztam, honnan ez a megdühödés irántam. Hisz ha viszonyom lett volna Józsival, azért se szólhatott volna. Különösen azután, hogy egy boldog izgalommal teljes külföldi utazásunkat követıen pezsgıvel állított be az albérletembe, és közölte, hogy ünneplünk. - Mit ünneplünk, édes? - kérdeztem. - Képzeld, gyerekünk lesz - felelte zavartan. - Gyerekünk? - Mari megint terhes. Lehunytam a szemem, remegtem az idegességtıl. Holtra váltan ismételgettem magamban: "Gyerekük lesz! Gyerekük lesz!" Mégis, hogy lehet gyerekük, amikor nekem azt mondta, hogy már nincsenek együtt?! - De hát ez hogy történhetett? - néztem rá hirtelen. - Nem is tudom - tárta szét a kezét. Látva izgatott toporgását, szánalmas értetlenkedését, pusztító erıvel robbant ki belılem a düh.
- Na most ugye vagy szőznemzés történt, vagy nem te vagy az apa, vagy... kúrogatod a feleségedet! Merengve bámult maga elé. Én pedig azt gondoltam: jó, itt a vége. De persze csak akkor kezdıdött az igazi komédia. Szegénynek ideje sem volt felkészülni arra, hogy röviddel újabb apaságának bejelentése után már egy egész vagonnyi férfival kell osztoznia rajtam. Pedig megkergültem. Egy izraeli pasi például a Lapkiadó liftjében tett a magáévá. « Egy francia diplomata pedig estérıl estére Grand Marniervel locsolt meg, és órákon át nyalogatta rólam a narancslikırt. sírt, pedig megcsalatásainak mindössze a töredékével volt tisztában. így is komoly vitákat folytattunk arról, hogy amennyiben ı aktív házaséletet élı nıs emberként bújik az ágyamba, joga van-e számon kérni rajtam a kalandozásaimat. Váltig ragaszkodott ahhoz, hogy az ı esete más, hisz az, akivel ágyba bújik, a felesége, ami nem számít. És ezzel a buta és tipikusan férfielmére valló indoklással csak még jobban felhúzott. Már akadt, hogy szándékosan fájdalmat akartam neki okozni, és bár nem volt programom, amikor felhívott, azt lódítottam neki, hogy bocs, ma nem tudunk találkozni, mert néhány ismerısömmel töltöm az estét. Ettıl aztán kész volt. Már nem voltam belé szerelmes. De még úgy éreztem, hozzá tartozom. Talán mert nemcsak mondta, de éreztette is, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Minden riportomat megnézte, meghallgatta. És ha csak tehette, mindenhova magával cipelt. Ha külföldön kérdezték, hogy ki vagyok, blazírt pofával közölte, hogy az életrajzírója. De a színházában mindenki tudta, hogy hozzá tartozom, és ebbıl sosem csinált gondot. A futó kalandok mellett három viszony alapvetıen jelzésértékő volt számomra. Egyrészt ismét Józsiba kellett kapaszkodnom. Másrészt föllángolt egy "veszélyes" szerelem az egyik párt vezetı politikusával. Végül pedig összeszőrtem a levet egy fiatal színésszel, aki azóta médiasztárrá nıtte ki magát. A politikus az MTV A reggel címő mősorában volt a vendégem, és már miközben ráakasztották a mikrofont, kinéztük egymást magunknak. - Ki tudsz jönni a beszélgetés után? - kérdezte. Ki tudtam, mert utánunk reklám, majd a Híradó jött. - Megadod a számodat? - hajolt közelebb odakint. - Persze - mondtam. Lefirkantottam neki. - Fölhívlak ma este, jó? De hadd kérdezzem meg már most: eljönnél velem vacsorázni? Istenem, ezek a szegény pasik. Micsoda köröket kell futniuk, míg végre ágyba dönthetik a kiszemelt nıt. De küzdjenek csak, nem ez a dolguk? Hisz nekünk, nıknek is annyi mindenért meg kell küzdenünk. Elsınek mindjárt azért, hogy ne csak arra kelljünk... Bólintottam. Pedig egy ország tudta, hogy nıs, és hamarosan kétszeres apuka lesz. Valóban még aznap felhívott.
- Mit csinálsz jövı hét kedden, este nyolc körül? Mondom, elfoglalt politikus volt. Ráadásul mindez nem sokkal a rendszerváltás után történt, és akkoriban ı és a társai szinte forradalmi hısökként váltak ikonná. - Veled vacsorázom - feleltem. Megbeszéltük a randevút. Hétfı este azért megeresztett egy biztonsági telefont. - Akkor áll még az alku? - Persze. - És hova menjünk? - Ahova szeretnél. - Hogy állsz a görög kajákkal? - Imádom! - Rendben, akkor irány a Csengery utca. Érted menjek? - Nem tudom, honnan jövök, úgyhogy találkozzunk ott. Pontosan érkezett. Lobogott a haja, csinos, kissé feminin arca megigézte a magyar nıket. Magasságával mindenütt imponáló benyomást keltett, megnyerı modora és kifogástalan teste biztosította számára a könnyed diadalokat mind a gyengébb nemnél, mind a politikában. E virágzó ifjú két évvel volt fiatalabb nálam. Állhatatosságot reméltem tıle az ágyban, letisztult gyönyöröket, örömőnk egyesülése közepette elfeledni vele a körülöttünk lévı világot, ezt a kusza labirintust. Már az is gyönyörőséggel töltött el, hogy Magyarország egyik legvonzóbb pasija hajt rám. A Herceg mellett ı volt a legszebb férfi az életemben. Megittunk két üveg rozét. Mesélt a pártjáról, a politikai furmányokról. Udvariasan úgy tettem, mintha lenyőgöznének a témái. Végül megkérdezte, hogy hazakísérhet-e. Azt mondta, nem álmos, és szívesen beszélgetne még egy kicsit velem. Felhívtam magamhoz. - Iszol valamit? - kérdeztem a lakásba lépve. - Mi van itthon? - Sör, bor. - így, ebben a sorrendben jöhet - nevetett Magyarország legszebb fehér fogsorával, és leült. Hosszú lábával úgy ücsörgött ott, mint valamiféle óriásszöcske. Ült, és nézett. Eszében sem volt hanyatt dönteni. Nem kezdeményezett, pedig azt hittem, nála nagyobb Casanova nincs is. Rám várt. Leültem mellé. A vállára hajtottam a fejem. Átölelt. Csókolóztunk. Egyszer csak valami nagyon furcsát kérdezett: - Nem lehetne lekapcsolni a villanyt? Akkor én már túl voltam tőzön-vízen, úgyhogy nem sok kérdéssel tudtak volna meghökkenteni a férfiak. De neki sikerült. Szégyellıs? Vagy szépséghibája van, amit nem akar mutogatni? Furcsa volt ez a szendesóg, hiszen ık a politikus társaival akkoriban nagyon vad fiúk voltak. Megtettem, amit kért. Hozzábújtam. Finom illata volt. Nem dezodor, nem arcszesz. Szappanillat! Nincs izgatóbb annál, mint amikor egy férfit zuhanyozás után ölelhetsz.
Simogattuk egymást. Éreztem, hogy nagyon kíván. Lehúztam a cipzárját. Hátrahajtotta a fejét, és a kezem nyomán hintázott elıre-hátra. Behunyt szemmel sóhajtozott, nyögései gyönyörőséget gerjesztettek bennem. Aztán egyszerre elborult az arca, szája megrándult, és ernyedten dılt hátra. - Soha ilyen jó még nem volt - mondta rekedten egy kicsivel késıbb. Elhittem neki. Késıbb szeretkeztünk is, de inkább tanár néninek éreztem magam, mintsem partnernek. Ügyetlenkedett, azon az éjszakán csak neki volt jó. Hajnali fél ötkor elindult haza. Végül is várta a családja. Hetente kétszer-háromszor jött fel hozzám. Egyre jobb volt együtt. Hamarosan minden kételyem elszállt azt illetıen, hogy én, a boldogtalanság nyomorékja egy igazi álompasit fogtam magamnak! Ha csak néhány hónapig is, de enyém volt a fınyeremény. Ráadásul végre felvállalt. A Madách Színház szilveszteri Kabaré-elıadásának premierjére összesereglett prominensek például szemtanúi lehettek, amint végigsmároltuk a háromórás parádés elıadást. Mégsem ebbıl robbant ki életem egyik legnagyobb botránya. Egy taxis leadta a drótot a korszak szennylapjának, hogy épp most csókolóztunk a kocsija hátsó ülésén. Hamarosan ott díszelegtünk az országos "sajtóorgánum" címoldalán, persze egy montírozott fotóval. Annyira pancserek voltak, hogy még el sem bírtak csípni minket együtt. Ha már... A nagystílő bankrablókban az ember legalább lát fantáziát, de egy pitiáner zsebtolvajban? Még aznap berántotta a fınöke és egyben egyik legjobb barátja az irodájába. İ volt a csapatban a kemény fiú, míg a pasim a szép fiú szerepét alakította. A vezetıi triász harmadik tagja az okos fiú volt. Szóval a Keményfiú behívta a Szépfiút, és jól ledorongolta. - Oké, két lehetıség közül választhatsz - jelentette ki. - Vagy a feleségeddel maradsz, és akkor soha többé nem találkozol ezzel a kis riportercsajjal. Vagy választod a kiscsajt, és akkor beadod a válókeresetet! Szóval? Idıt kért. A Keményfiú adott neki. Húsz percet. Ezalatt ı az Okosfiút tárcsázta. - Hallottad? - Persze. Tele van veletek a sajtó. Nagy marha vagy. - Miért, nem lehetek szerelmes? - De lehetsz. Csak nem kell nagydobra verni. A szerelem jön, a szerelem megy. Te meg itt maradsz. Miért nem lehetett egy titkos fészket bérelni a szerelmi légyottokra? A srác késıbb már fineszesebb volt. Szerelmi ügyeit diszkrétebben intézte, bár így is sokat cikkezett kalandozásairól a sajtó. S hogy mi ketten milyen sorsra jutottunk? Természetesen kidobott. Elegánsan, de cinikusan kiadta az utam. - Szeretlek - mondta, amikor utoljára találkoztunk egy bárban. - És tényleg nagyon sokat jelentesz nekem. De én ebben az országban egyszer még miniszter szeretnék lenni. Sikerült neki.
Tajtékoztam. Inkább mondta volna azt, hogy bocs, nem hagyom el a feleségemet, mert jön a második gyerek, és hagyjuk abba, mert beledöglök ebbe a kettıs játékba. Fél évig tartott a kapcsolatunk. Ma már nincs bennem düh. Legfeljebb egy kis keserőség. De változatlanul elmosolyodom, amikor eszembe jut, milyen halálra vált arccal ébredt fel mellettem délelıtt tizenegy felé, hogy "úristen, elfelejtettem karácsonyfát venni!". Felöltöztünk, elszaladtunk a Flórián téri piacra, s végül sikerült a megmaradt satnya fenyık közül egy jobbat kiválasztanunk. Rohant haza a családjához, én meg bıgve integettem utána. Este felhívott a titkárnıje, hogy a fınöke telefonált neki, és virágnyelven (a felesége ott állt mellette) megkérte, hogy hívjon fel engem, kívánjon boldog karácsonyt, és mondja meg, hogy azt üzeni: nagyon szeret. Megmondta. Nem lettem tıle boldogabb, de jólesett. Azt hiszem, tényleg nagyon szeretett. De a sikert, a karriert egy kicsit még nálam is jobban szerette. A mai napig fölhív a születésnapomon. Miután a "politika áldozata lettem", az akkor fiatal, kezdı színész lábához vetettem magam. Miután megkapta a premierjére küldött csodacsokromat, kinyomozta a telefonszámomat a Rádióban, és felhívott, hogy megköszönje a virágot. Akkor még csak egy tündöklıen tehetséges pályakezdı volt, de máris legendásan nagy nıcsábász hírében állt. Épp nısülni készült, és bár a menyasszonya is tisztában volt azzal, hogy leendı férje nem a hőség mintaképe, mégis úgy döntött, feleségül megy hozzá. Amikor megkérdezték tıle, hogy miért, képes volt ezzel a földhözragadt válasszal elıhozakodni: "Mert szeretem!" A leendı férj tehát, miközben esküvıre készült, illetve a színháza elsı számú tragikájának is a kedvére tett, úgy döntött, Albert Györgyit is megpörköli egy kissé. Ezzel nem is lett volna gond, hiszen többnyire nekem sem volt ellenemre egy kis himihumi, különösen ha vonzó pasiról volt szó. Életem legjobb kalandját például egy Omar Sharifra hasonlító skót vállalkozóval bonyolítottam le, Londonban. Egy február 13-ra virradó éjszakán Glasgow-ban vesztegeltem egy kisebb hóesés miatt, és a terminálban, alvás közben, egy vadidegen férfi vállára hajtottam a fejemet. Amikor fölébredtem, elnézést kértem, és a párnaszerepért cserébe meghívtam egy kávéra. A kávé mellé süteményt is kért, s mivel a fizetés után nem akart adósom maradni, átcseréltette a jegyét az én gépemre. Együtt landoltunk hát a Heathrow-n, pontban éjszaka kettıkor. Hógolyóztunk egy fél órát, aztán elmentünk a szállodámhoz. Hajnali 3 és reggel 7 óra között többször tett boldoggá. Kilenckor arra ébredtem, hogy eltőnt a pasas. A szobám ajtaja alatt búcsúzóul még becsúsztatott egy kedves üdvözlıkártyát ezzel a szöveggel: "Te voltál a Valentin-napi ajándékom! Köszönöm!" A kártya kísérıje egy győrő volt. Azóta se találkoztam vele. Nem tudom, ki ı, hol él, mit
csinál. Életem egyik legemlékezetesebb szexuális élménye volt, de hiába kerestem évekig. Pedig nem akartam tıle semmit. Csak meg akartam neki « köszönni azt az éjszakát. Nem mindig akartam tehát többet egy kellemes együttlétnél. A fiatal színésznek azonban nem volt szerencséje. Épp egy olyan idıszakban kapott el, amikor mást, többet akartam egy kapcsolattól, mint puszta szexet. Úgy voltam vele, hogy inkább legyen egy közepes szeretkezésem egy olyan pasival, akibe szerelmes vagyok, mint egy elsı osztályú aktusom egy olyannal, aki iránt semmit sem érzek! Amikor elküldtem neki a virágcsokrot, még nem tudtam, hogy nısülni készül. Tisztában voltam azzal, hogy nagykanállal eszi a nıket, de bíztam benne, hogy én majd megváltoztatom. Elıre elhatároztam, hogy ha feljön hozzám a Népfürdı utcai albérletembe, ellenállok az ostromának. Én leszek az a trófea, akit nem sikerül megszereznie. Félig-meddig tartottam is magam az elhatározásomhoz, de nagy önuralmamba telt, mert izgató pasi volt. Levetkıztünk, ölelkeztünk, belém hatolt. De szinte abban a pillanatban lelöktem magamról. Felöltözött, és elment. Húsz perc múlva megcsörrent a telefonom. A Lánchíd budai hídfıjétıl hívott. Azt mondta, hogy ıt még soha egyetlen nı sem alázta meg így. Bocsánatot kértem tıle, és közöltem, hogy eszemben sem volt megalázni, csupán nem akartam a tizenhatodik nıcske lenni ebben a hónapban. Becsületére legyen mondva, megértette. Késıbb, amikor a színháza külföldi turnéra indult, megkért, hogy kísérjem ki a repülıtérre. Ferihegyen egy érzelmes búcsúcsókkal vetettünk véget az el sem kezdıdött kapcsolatunknak. Ismerve az azóta eltelt évek történéseit, hálás vagyok a sorsnak, hogy nem vele kötöttem össze az életem. Nem mintha ez felmerült volna közöttünk. Ma már közismert médiasztár. Nıi magazinokat adnak el vele, magánélete hálás bulvártéma. Miközben ugyanaz a kissé infantilis srác és ugyanaz a kitőnı színész maradt, aki tizenöt éve volt. Nem lehet nem szeretni, ugyanakkor néha egy kicsit fenéken kellene billenteni. Sosem felejtem el, hogy mit mondott neki az egyik szakmai mentora, amikor annak idején meghívta az esküvıjére: "Nézze, én szívbıl kívánok önnek sok boldogságot, de - ismerve az igazságot - hadd ne kelljen ehhez asszisztálnom az esküvıjén." Kean és a kín Vedd észre, ha valaki alantas módon beszél a nıkrıl, és jegyezd meg, hogy az ilyen ember minden másban is méltatlan. Galvez Amandi Gábort sosem fogom kiheverni... Még mesélni se könnyő
róla. Amikor ezeket a sorokat írom, épp a pszichiátrián igyekeznek belém életet lehelni. Hiába hittem, hogy segítségemre lesz, ha kiírom magamból a fájdalmaimat, valójában éppolyan kutyául vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ez az idei hullámvölgy súlyosabb, mint bármelyik korábbi. Nem bírok enni, és ha mégis, kihányom. Infúzióra kötöttek. A nıvér megkérdezte, hogy miért iszom? Azt válaszoltam, hogy azért, mert nem lehettem anya, meggyilkoltam a leendı gyermekeimet, míg végül már ık nem akartak megszületni. Azért iszom, mert túl gyáva vagyok ahhoz, hogy felvágjam az ereimet. Az alkoholizmus: lassított öngyilkosság. Ami pedig a vérvizsgálati leleteimet illeti, ügyesen és biztosan haladok a célom felé. Mielıtt bejöttem volna a kórházba, felhívtam anyuékat. Két éve nem beszéltünk, gondoltam, elbúcsúzom tılük. Tényleg rettenetesen rosszul voltam, halál elıtti pillanatban. - Anyu, szeretnék veletek találkozni... nem vagyok jól... - nyögtem a telefonba. - Csak magadnak köszönheted! - válaszolta anyám. - Mi mindent megadtunk neked! Mit lehet erre mondani? Semmit. Férjem édesanyja kísért be a klinikára, András külföldön volt, egy borfesztiválon. Anyósom bepakolta a ruháimat a szekrénybe, miközben én zokogtam, hogy semmi értelme az életemnek, < meg akarok halni. Aztán leült mellém, és átölelt: Pont most, amikor megszerettelek? A pszichiátrián törıdnek velem. Figyelmesek, gondosak. Odakint gyakran érzem úgy, hogy sokakat irritálok. A szakmámat és a kritikusokat pláne. Feldolgozhatatlan számomra az ellentmondás: miközben a kritikák beletipornak a földbe, sokan néznek és olvasnak. A legnézettebb mősorok között szerepel a talkshow-m a csatornán. Mióta 1989-ben Spiró kinyuvasztott a Népszabadság tévékritikájában, miszerint én, a "szıkített riporternı" (szıke vagyok és riporter!), túlzott modorossággal ejtettem ki az angol neveket (kíváncsi volnék, Spiró mit szólna, ha, mondjuk, Stanislaw Wyspianski nevét nem úgy ejteném ki, ahogy kell), szóval a hírhedt Oscar-kritika óta nagy meglepetés már nem ért. Ha mégis, az nem elsısorban szakmai oldalról. Amikor például, az 1990es évek elején, rádiómősort vezettem a Calypsón, nem akartam elhinni, hogy a hallgatóim egyharmadát azok a 70-80 esztendıs nénik teszik ki, akik ölebükkel a hónuk alatt nap mint nap becsücsülnek a Gerbeud-ba egy krémesre. Állítólag ezek az idıs hölgyek azért vonzódnak hozzám, mert azt a szüfrazsettet látják bennem, aki egykoron ık is lenni akartak. Ha nincs kedvem írni és olvasni az osztályon, leülök a tévé elé a közösségi szobában. Az elıbb lett vége a Végzetes vonzerı címő filmnek. Kedvenc jelenetem: Michael Douglas felmegy kettyinteni a szeretıjéhez, akit Glenn Close
alakít, és csak úgy mellékesen megjegyzi: - Tudod, én valójában nagyon szeretem a feleségemet. Mire a nı: - Ühüm. Akkor miért vagy itt? Vérfagyasztóan pontos dialógus. Hányszor éltem át hasonlót nıs férfiak mellett! Vajon az juttatott ide, hogy legtöbbször a másodhegedős szerepére lettem kárhoztatva? Vagy hogy újra és újra olyan férfiakhoz mentem feleségül, akiket jobban szerettem, mint amennyire ık szerettek engem? Esetleg a gyermekkori traumáim a ludasak az « érzelmi labilitásban? Nem tudom. Egy biztos: aminek depresszió terén a legtöbbet köszönhetem, az minden kétséget kizáróan a második házasságom. Gábor csakis a színháznak élt. Akkor lett volna a legboldogabb, ha betehet egy vaságyat az öltözıjébe, és ki sem kell többé lépnie a színház épületébıl. Ott fızött volna, ott zuhanyozott volna, és onnan tolták volna ki a temetıbe. Szenvedélyesen, szinte betegesen rajongott a színházért, akárcsak Edmund Kean, a híres angol színész (a róla szóló monodrámát nagy sikerrel játssza Gálffi László a Thália Stúdiójában), és "a világon e kívül" semmi más nem érdekelte. Na jó, egyvalamit leszámítva: a nıket. Mert a létezı legnagyobb éberséggel figyelt, és vadászösztöne kiolthatatlannak bizonyult. A legzavartalanabb nyugalommal kuszált össze régóta mőködı párkapcsolatokat, és sorra bolondította magába a nálánál akár évtizedekkel fiatalabb nıket. Ha pedig már nem volt a kedvére egy szerelem, lelkiismeret-furdalás nélkül kiszállt a kapcsolatból. Szeretıi ódákat zengtek kvalitásairól, ám megbízhatatlannak és csélcsapnak tartották. Tipikusan az a pasi volt, akit csak használni érdemes. Arra, amire való. Rossz híre volt tehát, s ebbıl az következett, hogy bár tetszett, sosem kezdeményeztem vele viszonyt. Önsorsrontásban mindig is jeles voltam, jól értesültként mindig "képben voltam" legfrissebb szerelmi vagdalkozásait illetıen. Egyik barátom, aki ugyanabban a színházban koptatta a világot jelentı deszkákat, nehezen viselte, amit a mester éppen aktuális szerelmével mővelt. A lány korábban színész barátom osztálytársa volt a Színmővészetin, és szoros barátság főzte ıket egymáshoz. így aztán a fiú mindenrıl tudott, ami a lány és Gábor között történt. Nem < lehetett például titok, hogy a lány Gáborék otthonával szemben lakott egy kis garzonban. Gábor oda járt át sutytyomban szeretkezni. Az utcán hazafelé ı ment elöl, mö- g götte ötven méterrel kullogott a lány. Aztán amikor a kapualjhoz értek, Gábor körülnézett, és gyorsan besurrant a lépcsıházba. Elvégezte, amit kellett, majd átsietett a saját lakásába, ahol tévésztár felesége és közös gyermekeik várták. A lány egy hang nélkül viselte a megaláztatásokat, mert halálosan szerelmes volt. Olyannyira, hogy amikor Gábor kiadta az útját, a barátai gyógyszerekkel tömték tele, csak hogy elviselje a szakítás fájdalmát. Súlyos vesebetegsége miatt az életébe is kerülhetett volna a dolog. Persze lehet, hogy ezt akkor épp nem bánta volna, ugyanis a szakítás
másnapján öngyilkossági szándéka miatt vitték be az egyik kórház pszichiátriai ambulanciájára. Képzelem, hogy hebeghetett Gábor, amikor otthon, este, családi tévénézés közben egyszer csak megcsörrent a telefon, és egy nıi hang közölte, hogy "Bocsánat a késıi zavarásért, mővész úr, de X. Y. mővésznı itt fekszik nálunk, és önt nevezte meg értesítendı hozzátartozójának." Minden pletykát tudtam Gáborról, de a színházi büfékben hallott viselt dolgain nem igazán tudtam felhıtlenül mulatni, mert ezekben a történetekben mindig volt egy nı, aki pórul járt, aki nevetségessé vált, aki vesztes volt. Mintha megéreztem volna, hogy egyszer én is közéjük kerülök. Sokan sajnálták például fıiskolás szerelmét, elsı menyasszonyát, egy csodaszép színésznıt, akinek akkor még élt az apja, a Nagy Színész. Gábor elvitte leendı apósa vörös sportkocsiját, és azzal járt udvarolni vidékre egy másik színésznınek. Pestiesen mondva: nem semmi! Az elızmények után szorongva vettem tudomásul: az Ötödik sebesség szerkesztıje épp ezt a cinikus, pökhendi gazembert szemelte ki számomra a következı nagyinterjú alanyául. Felhívtam. - Jó napot kívánok, Albert Györgyi vagyok az Ötödik sebességtıl. - Csókolom, nem tegezıdhetnénk? - De, szervusz. - Köszönöm. Már régóta vártam erre a hívásra. Kicsit meg is vagyok sértve. Azt hittem, hogy Arthur Miller, Kállai Ferenc, Gregory Peck után én már nem is kerülhetek sorra. Akkor mirıl is lenne szó? - A jubileumi önálló estedrıl. - Láttad már az elıadást? - Nem, megnézném, és utána leülnénk beszélgetni. - Rendben. Leteszek neked a pénztárba... hány jegyet is? - Dolgozni megyek, úgyhogy egyet. - Rendben. Leteszek egy jegyet. Az elıadás elıtti napon felhívott a lakásomon. - Akkor jössz? - Persze. - És még mindig csak egy jegy kell? - Még mindig. Éreztem a hangján, hogy elégedett. Miután azonban már két esetben is szerelmi kapcsolatba bonyolódtam az interjúalanyaimmal, igyekeztem elıvigyázatos lenni. Gregory Peck is úgy nısült, hogy beleszeretett az ıt interjúvoló Veronique-ba. Most, hogy a pszichiátriai kezelés befejeztével ismét itthon csücsülök a klaviatúra elıtt, futólag rápillantok az órámra. Tizennyolc óra harmincöt perc van. Tizenhárom éve, 1993. április 3-án, szombaton, pontosan ebben az idıpontban léptem be a színház mővészbejáróján. Még
januárban szakítottam az igazgatóval, mert megelégeltem, hogy állandóan számon kéri rajtam, miképpen osztom be az idımet, kivel találkozom, miközben természetesnek veszi, hogy ı odahaza buzgón teljesíti házastársi kötele- < zettségeit. A színházba tehát szabad prédaként léptem be. A büfében ismertek már, mint a rosszpénzt. - Mit iszik, Györgyike? - mosolygott rám a büfés nı. - Egy baracklevet, legyen kedves. - Egy baracklevet? Biztos benne? - Persze. Miért? - Mert a mővész úr szólt, hogy magácska a vendége. - Értem. Akkor egy francia pezsgıt kérek szépen. Nyelt egyet a nı. - Az, kérem, nincs. Olyat nálunk nem isznak. De hozatunk, jó? Belém bújt a kisördög. - Jó, van egy kérésem. Ne kezdıdjék el az elıadás, amíg nem érnek vissza a pezsgıvel! És vigyék be a mővész úrnak. A nı még nagyobbat nyelt. - Rendben. Szólok az ügyelınek. Szólt. Majd pezsgıért szalajtott egy fiút a közeli, éjjelnappal nyitva tartó delikáteszüzletbe. Tíz perccel késıbb kezdıdött az elıadás. A színházakban hivatalosan csak hét percet késhet a kezdés. Amikor bejött a színpadra, engem keresett a szemével. Megtalált, összenéztünk. És abban a pillanatban ez a legendásan jó memóriájú színész bakizott a szövegében. Mire lement az elıadás, elszállt a jókedvem. Izgulni kezdtem. Vajon nem haragítottam-e magamra? Beláttam, igen kockázatos volt megtréfálnom az interjú elıtt. Mintha csak a félelmeimet akarná igazolni: hiába vártam a büfében. Eltelt tíz perc, eltelt húsz perc. Fél óra múlva végül kopogtattam az öltözıje ajtaján. Zuhanyozott. - Itt vagyok, mindjárt jövök! - szólt ki a plexifal mögül. - Ülj csak le! Egy perccel késıbb törülközıben lépett ki a kabinból. Leült velem szemben. - Most komolyan megcsinálod ezt az interjút? Tényleg azért jöttél? - Ezért. - Oké, akkor felöltözöm. Jó? -Jó. Rövid séta után kikötöttünk a Károlyi Caféban. Megittunk egy üveg pezsgıt. Aztán a Kálvin térre mentünk, a Black Jack nevő lebujba. Ott is lecsúszott egy üveg pezsgı. Éjfélkor már csókolóztunk. Reggel fél ötkor pedig elhangzott az ominózus mondat a szájából: - Én nem akarok több gyereket. Nem hittem neki. Nem hittem el, hogy itt van ez a pasi, akiben tőz van, aki értelmes, és akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot, és kijelenti, hogy vele aztán tutira nem fogom valóra váltani legdédelgetettebb álmomat. - Miért?
- Mert igazából sosem akartam. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de... szóval én máshogy terveztem az életemet. És a jövıt is máshogy tervezem. - Igazából nekem sem annyira fontos a gyerek... - mondtam én. Nem is gondoltam másra, csak arra, hogy tetszik nekem ez a férfi, hogy szeretnék vele lenni..., az élet pedig változik, és benne változhat ı is, én is... Vagy erre sem gondoltam, csak néztem ıt, vonzott, és egészen elvarázsolt. Aztán mint egy Hamupipıke felugrottam, és kirohantam a presszóból. - Taxi! - kiáltottam integetve egy sárga Lada után. Csikorogva fékezett, beugrottam. - Györgyi! - kiáltott utánam Gábor. - Györgyi, várj! A vasárnap csendes volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy sikerült magamban idejében megállítani egy újabb hajmeresztı történetet. Másrészt túlfőtött hangulatba kerültem Gábortól, ami az áldozatiságra való hajlamomat tekintve teljesen természetes volt, a józan ész szempontjából azonban minısíthetetlen ostobaság. Ott kucorogtam a telefon mellett, görnyedten, az összehúzott függöny mögött, mint egy sötétzárkában, és vártam, hogy megcsörrenjen a készülék. Esküszöm, egy konflislónak több esze volt. Hétfı reggel végül az az elhatározás billentett ki ebbıl az aggályos állapotból, miszerint magam lépek a tettek mezejére! Tárcsáztam Gábort. - Hello! - hallottam a hangot, amelyrıl véget nem érıen fantáziáltam az elmúlt huszonnégy órában. - Tudtam, hogy te vagy. Már vártam a hívásodat. - Vártad? - kérdeztem megütközve, és azon töprengtem, mitıl ilyen átkozottul beképzelt ez a pasi. - Persze. Mert te olyan csaj vagy, aki felhívja a férfiakat. - Jó, akkor most te jössz! - csaptam le a telefont. Fél óráig bírta. Akkor megcsörrent a telefonom. - Mikor lesz kész az anyag? - kérdezte. - Az interjú? Holnap. - Bejöhetek meghallgatni adás elıtt? - Persze. Másnap valóban ott ült a vágószobában, és némán figyelte, ahogy dolgozom. - Ebben mi a jó neked? - kérdeztem. - Miben? - Hát hogy itt ülsz, és bámulsz. - Imádom nézni, ha valaki valamiben jó. -Jó? - Ha valaki ügyes. - Aha. Mint például Balkay Géza? - Ezt most nem értem. - Szerintem Balkay az ország legjobb színésze. Gábor feltőnı lassúsággal végighúzta tenyerét a nadrágján. Megbántódott. - Most nincs kedvem vitatkozni - eresztett meg egy erıltetett nevetést. - Inkább gyere el, és nézd meg a Halász Pétert. A kínait Holnap megy. Elmentem. Aztán másnap is. Egy héten keresztül minden nap ıt néztem esténként. Hétvégén árultam el, hogy most egy ideig nem tudok ott lenni az elıadásain, mert elutazom. Leforrázva állt a hír hallatán. - Hogyhogy elutazol? - Izraelbe megyek, ott dolgoznak apámék a nagykövetségen.
- Az lehetetlen. De hát akkor most mi lesz? Akkor most tényleg nem jössz holnap? És meddig nem jössz? - Két hétig. - Két hétig?! - Igen. - Jó, megvárlak. -Mi? - Itt leszek. -Hol? - Hát itt. Felírta a lakása elıtti telefonfülke készülékének a számát. Izraelbıl mindennap hívtam. Napi 20-30 percet telefonáltunk. Fıként délelıtt tudtunk beszélni, amikor a felesége bent volt a tévében. - Nagyon szeretlek - mondta a beszélgetéseink végén -, gyere már, siess haza. Átcseréltettem a jegyem egy korábbi gépre. Virággal várt a repülıtéren. Ott aludt nálam, akkor töltöttünk elıször együtt egy éjszakát abban a hitben, hogy soha semmi és senki nem választhat el minket egymástól. A legcsekélyebb kételyem sem volt az iránt, hogy ez az igazi szerelem. Visszanyertem az évekkel korábban elveszített lelki egyensúlyomat, és úgy éreztem magam, mintha egy édes-bús lányregénybe csöppentem volna, amelyben a fıhıs, egy életen át tartó vágyakozás után, végre rátalál a Férfira. Gábor a szeretet iránti szükségletem legszorongatóbb pillanataiban érkezett az életembe. Ezért hajlamos voltam elfeledni, ki is ı valójában. És azt is, hogy én ki vagyok, meg | « hogy igazából mire vágyom. Május elsején Gábor felesége egy országos, egész napos autós csillagtúrán vett részt egy másik színésszel. Gábor kihasználta az alkalmat, és átjött hozzám. Igen am, de amikor másnap délután hazament, váratlanul otthon találta a nejét. A túrát ugyanis lefújták egy operatır halála miatt, akit elsodort egy kocsi. A nagy dráma nem abból volt, hogy Gábor félrelépett. Akkor már régóta recsegett-ropogott a házasságuk. Az igazi baj az én személyemmel volt. A kolléganımet sertette, hogy Gábor pont velem csalta meg. "Bárkivel, csak ne az Albert Györgyivel!" Késıbb már belenyugodott a megváltozhatatlanba, de kérte, hogy Gábor továbbra is a lakásuk elıtt parkolja le esténként a kocsiját. Hogy a szomszédok lássák, minden rendben van. , . Végül már ehhez sem ragaszkodott. Csak a gyerekeit tiltotta el tılem. Sokáig nem találkozhattam velük. Arra hivatkozott, hogy nem fogja Gábor összes csajához odaengedni a gyerekeket, mert rombolja a lelküket, hogy hetente más anyukával ismerkednek meg. A válásuk után se változott a helyzet egy ideig. Márpedig a betéti társaságunk közös volt, ráadásul a bevételét elsısorban az én fizetésem és honoráriumaim jelentették. Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy három évig tulajdonképpen én finanszíroztam Gábor exfeleségének a körömlakkját Ezek után egy kicsit rosszulesett, hogy távol tartották
tılem a fiúkat. . Gábor mindent otthagyott a gyerekeinek. Kulturáltan vált el. Egy évvel a válása után összeházasodtunk. A Baross téren mondtuk ki a boldogító igent 1994. szeptember 29-én. Egy Németh Anikó tervezte, oldalt derékig felvágott selyemszatén ruhát viseltem. A hasítékokat velencei csipke kötötte össze, és olyan szők volt, hogy egy bugyit sem lehetett alávenni. Egy szerkesztı, aki összeismertetett minket, volt az egyik, egy filmrendezı a másik tanúnk. Utóbbi vitt a kocsiján esküdni. Félútról haza kellett fordulnunk, mert otthon maradt a jegygyőrőm. Rossz ómen. Gábor sötét öltönyt és a nyakánál kigombolt hófehér inget viselt. A házasságkötı teremig vezetı úton mindvégig ıt néztem. Tudtam, hogy életem legnagyobb szerelme. Ezt mondtam Marcinak is, amikor nem sokkal az esküvım elıtt felhívott. - Beszélni szeretnék veled - hadarta. - Kérlek, igyunk meg egy kávét délután a Gellértben. A hotelben mentegetızve fogadott, sápadtnak tőnt. - Bocsáss meg, de... az a helyzet, hogy a feleségem elhagyott. Marci érthetı aggodalommal ecsetelte a szakítását. - Mit tehetek érted? - kérdeztem végül. - Nem költöznél fel a villába? Könyörgött a szeme. - Nagyon szeretlek, Marci, de közben történtek dolgok az életemben. - Dolgok? - Szerelmes lettem. - Szerelmes? Kibe? - Egy színészbe. - Úristen! - Mi baj? - Semmi, csak... egyet mondj meg: Gábor? Bólintottam. A mai napig fogalmam sincs, honnan tudta. Ismert. A legjobban a világon. - Értem - zuhant össze egy szempillantás alatt. - Sok boldogságot. Felállt, megölelt, rendezte a számlát a pultnál, aztán elsétált. Ma már tudom, hogy ı lett volna számomra az ideális férj. Jól szituált volt, öt nyelven beszélt folyékonyan, az év nagy részét külföldön töltötte, igazi kozmopolita pasi volt. Mindig úgy képzeltem, ha az ember gyereket vállal, kivárja, míg eljön az ideális pillanat. Megfelelı feltételeket teremt, érzelmileg harmonikus és biztonságos életet, hogy a gyerek stabil, elfogadó légkörbe szülessen. El sem tudtam képzelni, hogy csak azért essek teherbe, hogy mindenáron legyen egy gyerekem. Gáborral még felhıtlennek tőnt a kapcsolatunk, amikor állapotos lettem. Huszonkilenc éves voltam. Éppen Cannesba kellett utaznom a filmfesztiválra. Sose felejtem el, egy kinti szupermarketben vettem meg a terhességi tesztet. Én ahhoz fogható boldogságot sohasem éreztem, mint amikor
láttam, hogy pozitív. Arra gondoltam: ilyen csoda nincs! Miközben tudván tudtam, hogy baj lesz... Fölhívtam Gábort. Eufórikus, szerelmes boldogságban mondtam el neki a hírt. Zavart, hővös csend fogadott a vonal másik végén: - De hát tudod, hogy megbeszéltük - mondta kisvártatva. - Igen, tudom - válaszoltam. Mégis, amikor a kagylót letettem, újra reménykedni kezdtem. Elképzeltem a közös gyerekünket. Szép volt. Gyönyörő volt. Mikor azonban Gáborral telefonon beszéltem, nem hoztam szóba ezt a témát többet, és ı sem kérdezett. Tíz napon át mindennap beszéltünk, mintha mi sem történt volna, mindenrıl, a szerelmünkrıl, a jövınkrıl, csak a hasamban növekvı gyerekrıl nem. Hiába volt nyilvánvaló, hogy az idillnek hamarosan vége, hogy haza fogok menni, és el kell mennem a nıgyógyászhoz. Cannes-ban valószerőtlen béke költözött belém. A nıgyógyászom nagyon boldog volt, hogy gyereket várok. (_ Amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy nem fogom megtartani, majdnem lekevert egy pofont. - Ezt én nem engedem meg! - mondta. - Akkor keresek valakit, aki megcsinálja - válaszoltam, majdnem sírva. - Ki ez a szemét pasas, mit képzel ez magáról? - sziszegte, és káromkodott egy sort. - Nincs mit tenni - motyogtam sután. Felkészültségemre jellemzı, hogy párbeszédünket paródiába illı jelenet követte. Látom magam ártatlanul téblábolni az osztályon. Akkor még el sem tudtam képzelni, mi vár rám. Annyira, hogy vattát sem vittem magammal. A nıgyógyászom ültetett be a kocsijába, és együtt vásároltuk meg a szükséges holmikat. Tampont, vattát. Mindenbıl a legjobbat vette. Nemcsak sajnált, szeretett is. A mőtıben, amikor az ágyra fektettek, és kengyelbe szíjazták a lábam, az utolsó pillanatban is azt mondta: "Még mindig meggondolhatod magad." Rettenetes fájdalmaim voltak. Testiek is. Amíg élek, bőnhıdni fogok. Nem tudom, hol az átmenet aközött, hogy elkövettem a bőnt, és aközött, hogy meg kell bocsátani magamnak. Ha legalább a mostani, és remélem, utolsó férjemnek, Andrásnak tudtam volna szülni, talán megválthattam volna magam... De ez sajnos teljesen lehetetlen. Mivel nem tudhatom, hogy a férjem a hét nagyobbik részében esténként mit csinál, amikor tılem több száz kilométerre él és dolgozik, már többször elképzeltem - és ezt ıszintén mondom, még ha furcsának is hat -: ha András egyszer azzal jönne haza, hogy valaki teherbe esett tıle, én feltétlenül azt mondanám neki, hogy vállalja a kisbabát. Hogy utána mi történne, nem tudom... Mindazok után, amiket átéltem, nekem nagyobb fájdalom és csalódás volna, ha a férjem nem vállalná a gyerekét. És nem tudom elképzelni, hogy ne szeressem. <; Nem tudom, miért, de elsı terhességem emléke a legfájóbb.
Máig ırzöm az ultrahangfelvételt... nagyon mélyen eldugtam... de néha megtalálom... Azt sem tudom, miért tettem el. Nem szoktam naponta nézegetni. Ha megtalálom, mindig eszembe jut, hogy miközben én itt voltam az életbevágó döntés elıtt, Gábor a gyerekeivel nyaralt. De nem azt nehéz elviselni, hogy a legnagyobb szerelmem ebben a helyzetben egyedül hagyott. Számomra az a legérthetetlenebb, a legellentmondásosabb, hogy milyen jó apa. A gyerekeinek már régen megígérte ezt a nyaralást, és tartotta a szavát. Valóban hittem benne, hogy Gábor majd a mi gyerekünknek is jó apja lehet. Ellenben én magam attól féltem, hogy ha tiltakozása ellenére vállalom a terhességet, ı öt perc múlva köddé válik. A kapcsolatunk elején kijelentette, nem akar több gyereket, ezért jó okom volt félni attól, hogy faképnél hagy. Lelkiismereti és személyiségjogi okokból nem írhatom meg, hogy miért volt nagyon, nagyon alapos okom rá, hogy ezt gondoljam. És akkor hova született volna a gyerekünk? Győlölködı légkörbe, egy ıket megtagadó apának? Egy magányosan küzdı, depresszióba zuhanó, csalódásait feldolgozni képtelen, magára hagyott anyának? Hiába vágta hozzám ı is, más is: ha igazán akartad volna, ha igazán jó anya lettél volna, megszülted volna valamelyiket. Ebben a kérdésben, a bennem munkáló bőntudat ellenére, igazat adok annak a pszichológusnak, aki úgy látta: Gábor a felelısség teljes mértékben való rám hárításával, a "piszkos munka" elvégeztetésével valójában menekült a saját felelıssége elıl. Inkább beáldozta a szerelmünket, engem és a megszületni akaró gyerekünket, mint hogy felvállalja közös (szerelmi) életünk következményeit. Szánom ıt ezért, talán értem is, annak ellenére, hogy infantilizmusának magam is áldozata lettem, mind a konkrét testi-lelki fájdalmakat, mind a mőtétek hosszú távú "hatásait" tekintve. Úgy gondolom ugyanis, hogy a szexualitás minden következményét, köztük a gyerek megfogantatásának lehetıségét is, társadalmunkban egyszerően hárítják a férfiak. Azt tanulták, és úgy is hiszik, hogy mindez a nı gondja, vagy a nı szégyene akár. Ha megszülöd, azért, ha nem, azért. Miközben a szexuális forradalom óta a férfiak elvárják egy igazán "jó" nıtıl, hogy felhıtlenül játékos, csábító, szexuálisan nyitott legyen. Nem is volna ezzel baj, de azt hiszem, ideje megosztani egymás közt a felelısséget. Éppúgy, mint minden mást az élet egyéb területein. Sokan, sokszor vádoltak azzal, hogy tulajdonképpen a feleségétıl szerettem el Gábort. Az igazság az, hogy ık ketten akkor már évek óta hallgatólagosan mindketten másnál keresték a boldogságot. Gábort tulajdonképpen az aktuális szeretıjétıl vettem el, akinek bizonyára igen nagy trauma lehetett, hogy míg Gábor ıt évekig nem vállalta, értem gyakorlatilag három hét alatt lezárta a házasságát.
Érdekes dolog ez, akárhogy is nézem. Gábor után bomlottak a nık. Ez a kissé szadisztikus, exhibicionista és nárcisztikus pasi kitőnı szeretı volt. Lepedın kenterbe verte a legtöbb addigi pasimat. İ maga pedig presztízskérdést csinált abból, hogy minél több nıt juttasson el a csúcsra. Hódítássorozata az évek során már-már beteges méreteket öltött, egyfajta bizonyítási kényszer vezette egyik ágyból a másikba. Az emberek az ilyesmit 18 és 25 éves koruk között elintézik, de Gábornak, úgy látszik, elhúzódott az ifjúkora. Az elsı két terhességemnél ıszintén reméltem, hogy Gábor megérett arra, és a kapcsolatunk is, hogy megtartsuk a gyereket. Minden alkalommal reménykedtem. Furcsa módon - amit korábban neki is bizonygattam - abban máig hiszek, hogy Gábor közös gyerekünknek is jó apja lett volna. Annál is inkább, mert ugyan elég misztikusnak tőnik, de ıt több szempontból is a nekem kiválasztott férfinak éreztem. Én soha nem védekeztem, és soha nem is estem teherbe. Azt, hogy Gáborral igen, nem tudtam másképp értelmezni, csak úgy, hogy a testem pontosan tudja, kivel kész az anyaságra. Be kell látnom viszont, túl a misztikán és az ösztönökön: lehet, hogy nekem ı volt a kiválasztott, de az is biztos, hogy neki nem én voltam az. Hogy miért nem védekeztem? Mert sohasem féltem attól, amitıl a többi lányt félti az anyja. Engem nem féltettek, pontosabban nem így. Anyám soha az életben nem beszélt velem sem szexualitásról, sem szerelemrıl. Ez nálunk tabu téma volt. Ahogy a test mőködése is. Apám elıtt még a tampon szót sem lehetett kiejteni. A szexualitás természetességét félelmek nélkül ismertem meg, mert nem voltak bennem gátlások, nem nevelték belém. Ennek persze voltak elınyei és hátrányai. Végsı soron elég könnyelmő vagy szabad voltam mindig, ami kamasz koromban a külügyes elszigeteltségbıl való kitörésvággyal párosult, késıbb pedig azzal, hogy a szexuális könnyedségemmel-könnyelmőségemmel akartam megfogni a férfiakat. Gábort arra kértem, hogy védekezzen ı, hiszen kettınk közül ı nem akar gyereket. Mivel a depresszióra fölírt gyógyszereim mellett nem szedhettem fogamzásgátló tablettát, és a szexualitásban lelt közös örömünket az óvszer gátolta, csakúgy, mint a spirál, aminek használata ellenére ráadásul megint teherbe estem, javasoltam, hogy oldjuk meg a védekezést úgy, ahogy azt angolszász területeken szokták. Családtervezéskor azokban a családokban, ahol már nem akarnak több gyereket, a férfit sterilizálják egy fájdalommentes, ambuláns, tökéletesen veszélytelen rutinmőtéttel. Gábor hallani sem akart errıl. - Te viccelsz? - kérdezte felháborodva. « - Miért? - néztem rá. Nem értettem, bár nem is csodálkoztam rajta. Nálunk a férfiak többsége a védekezésrıl is azt gondolja, hogy az a nık kötelessége. - Ezt nem mondhatod komolyan... Tudod, hogy még
egy vérvételtıl is elájulok - válaszolta Gábor. Szóval ezzel a gonddal is magamra maradtam. Be kell vallanom, én személy szerint nem hiszem, hogy az emberi lét legfelsıbb értelme a reprodukció volna. Ismerek olyan nıket, akik nem akarnak gyereket. Szeretik a gyerekeket, de valamiért mégsem akarnak szülni. Én ezt elfogadom. Nekem sem jelentett volna talán gondot, hogy egy izgalmas, egyenrangú, harmonikus társkapcsolatért lemondjak az anyaság örömeirıl. A gyerekgyilkosság mitologikus bőn, különösen ha szerelemféltésbıl követik el, ahogy Médeia. Nem véletlenül jutott eszembe színházi példa... Borzadunk, és mégis értjük, mert valóságos tragédia: az ember a szerelemben egyszerre éli át, hogy mindent megkaphat és mindent elveszíthet. Gyerekeim halálában a szerelem halálát is siratom. Az elsı abortusz után fél évvel kerültem elıször a pszichiátriára. De azt hiszem, a második abortusz után kattantam be. Addigra Gáborral már nagyon sokszor szétmentünk és összejöttünk. Többnyire én költöztem el a nıügyei miatt, de én is mentem vissza hozzá. İszinte leszek: ı soha nem hívott. Visszakuncsorogtam magam. Éppen külön éltünk, ı otthon, én egy barátnım lakásában. Gábor ennek ellenére rendszeresen följárt hozzám szerelmeskedni, amit én remegve vártam, mivel az az idióta baromság fészkelt az agyamba, hogy ha följár - mert én kellek neki, mert ezt csak én tudom megadni neki -, akkor biztosan szeret. A Júlia-regények filozófiája, hogy a nagyon nagy szerelem bizonyítéka a tökéletes szex. Az igazival a legjobb az ágyban. Pedig nem így van. Létezik olyan szerelem, amiben egyáltalán nem jó a szex, és még számos meghökkentı variációt rejteget az élet. Gáborral jó volt. Az odaadásommal akartam megtartani, de megint teherbe estem tıle, ami inkább az engedetlenségem jele volt, és elárulta a hozzá láncoló irracionális kötıdésemet. - És ehhez mit szól a nıgyógyászod? - kérdezte, amikor megtudta, hogy megint gyereket várok. - Hogyhogy ı? Te mit szólsz? - Jaj, Györgyi, ne kezdjük megint, ezt már annyiszor megbeszéltük. - Tudom, tudom, de amikor elıször beszéltél errıl, még nem sejtettem, hogy valamikor ennyire fogok vágyni rá! És fıleg azt nem tudtam, hogy arra fogok vágyni, hogy te legyél az apja. Akkor nekem sem volt fontos. Kérlek, értsd meg! Nagyon szeretném megtartani! Ez volt az egyik lemezünk. Vérre ment. Nem bírtam a nıgyógyászom szemébe nézni. Gábor akkor megtette azt a szívességet, hogy másnap bejött értem a kórházba, hogy hazavigyen. Mondta, hogy dudál kettıt, én meg
nézzek ki a kórházablakon, mert ı nem fog feljönni. Ugye, tudom, hogy undorodik a kórházszagtól? Mivel továbbra sem védekeztünk, a következı abortuszok rémületét úgy hárítottam el magamtól, ahogy az átlagember is olyan tettekben való részvételekor, amelyeket valójában nem hajtana végre. Az ember manipulálható lény. Számos lelki mechanizmus áll a rendelkezésünkre, melyekkel megmagyarázhatjuk, meg nem történtté tehetjük önmagunk elıtt legborzasztóbb tetteinket. Én is a meneküléshez folyamodtam. Úgyhogy Gábor a másodikat követı terhessé« geimrıl már nem tudott. Képtelen lettem volna elviselni az abortuszhoz vezetı procedúrát, ha elıtte még ı is rátesz egy lapáttal, beleveri az orromat, cirkuszol, örjöng. Egészségügyi mőtét. Egészségügyi mőtét, semmi más - zártam le magamban. Elidegenítettem az egészet. A gyerek a hasamban már nem volt igazi lény. Nem volt lány, nem volt fiú, semmi... Most, hogy visszaemlékszem, tudom, hogy ezzel a legnehezebb mit kezdeni, holott látni kell, hogy egy nı ugyanazt az élményt, a saját anyaságát nagyon sokféleképpen élheti meg... Továbbá egy normális kapcsolatban, egy normális pasi joggal háborodna föl, hogy milyen alapon dönt a nı egyedül. Én viszont már tudtam (mert megtanultam), hogy ez nem Gábor gyereke. Ez a gyerek az enyém. Az én gondom, az én problémám, az én "hibám", és nekem is kell megoldanom. Még most, ennyi év távlatából sem könnyő ıszintének lenni önmagamhoz. Leginkább azzal nehéz szembenéznem, hogy Gábor és közöttem a felhıtlen szerelem mindössze hat hétig tartott. Erıltetett házasságunk viszont évekig. Ahogy már írtam, az elsı átkóborolt, átbeszélgetett, mámoros éjszakákon Gábor kijelentette, hogy nem akar több gyereket (ezt a kijelentését késıbb szigorú szerzıdésként állította be). És én akkor valóban azt mondtam: nekem sem annyira fontos... Igen ám, de ki jósolhat elıre? Ki tudhatta akkor, hogy abból a kézfogásból, abból az egymást kívánó tekintetbıl ilyen hosszú és gyötrelmes kapcsolat lesz mindkettınk számára? Gyötrelmes, szenvedélyes, kiborító, aminek nem csak az én depresszióm lett a következménye, de amitıl Gábor is borzasztóan szenvedett. Azt is csak most látom ilyen tisztán, hogy az elsı hat hét után én sokkal jobban ragaszkodtam hozzá, mint ı hozzám, és ez a ragaszkodás, ez a remény bennem tovább táplálta ezt az egyoldalúvá sorvadó kapcsolatot. Négy éve lehettünk együtt - a házasságunk már több sebbıl vérzett -, amikor újra terhes lettem. Ismét elkapott az a különös boldogság, ami miatt nem véletlenül nevezik másállapotnak a terhességet. Arra gondoltam, hogy nem számít, ha Gábor kitesz, akkor is megmondom neki, hogy gyereket várok, és ha nem vállalja, én megyek el. Ott az anyám, ott vannak a rokonaim, a barátaim. Nem létezik, hogy ne tudjam egyedül fölnevelni ezt a kisgyereket. Harminckét éves voltam. Kínzott a reménytelenség, mégis megszállt valamiféle nyugalom. Pedig nagyon zaklatott volt az életünk.
Gábor tanított a fıiskolán, és az általa tehetségesebbnek tartott színészpalántákat a színházban is foglalkoztatta. - Húsz év után megszületett az új Udvaros-Básti páros! - jött egyszer lelkesen. - Csak az a baj, hogy az egyikük neve nagyon hétköznapi: Szabó! Nincs rá valami ötleted, hogyan kellene hívni? - Vegye fel valamelyik nagymamája lánykori nevét! feleltem. Felvette. Ma azon a néven ismeri egy ország. A gyanú, hogy Gábor újra megcsal, akkor ébredt bennem, amikor megkérdeztem, hogy jól mennek-e a próbák a fıiskolásokkal a színházban, és Gábornak nem jutott eszébe az ifjú színésznı neve. A fıszereplıjének a neve! Eljátszotta a "jaj, hogy is hívják ezt a lányt?!" kezdető mesét, de nem vettem be. Megéreztem, hogy van köztük valami. Szomorúan sétáltam a belvárosban, amikor belém botlott Gábor egyik kollégája. - Mi a baj, Györgyi? - Tudja azt maga. Nyilvánvaló volt, hogy az egész színház tud a férjem és a fıiskolás lány viszonyáról. - Figyeljen! Ez csak a premierig tart.. Nem nyújtottak vigaszt a szavai. Ahogy Marci sem tudott felderíteni. - Mi Gábor kedvenc étele? - kérdezte, amikor sírva felhívtam, hogy megcsal a férjem. - A barackos gombóc - hüppögtem. - Jó, akkor holnap este, otthon csináld meg neki, mire hazamegy. És ne kérdezz semmit. Ne nyaggasd! Elmúlik, mint a nátha. Ilyen egyszerő lenne az egész? Befalta a gombócot, és csalt tovább. Bizonyítékom nem volt rá. Egyszerően csak éreztem. Elérkezett a premier napja. Az elıadás zajos sikert aratott. Álltam, és tapsoltam a színésznınek, akivel megcsalt a férjem. Aztán bementem a mővészbüfébe, a premierbankettre. Gábor középen ült, színészei karéjában, jobb oldalán a leányzóval, és széles gesztusokkal magyarázott. A lány majd elolvadt, csak a hülye nem látta, hogy odavan a férjemért. Gábor egyik kollégája belém karolt, és tapintatosan félrevont. Meghívott egy italra. Szánalom bujkált a tekintetében. Aztán ismerısei jöttek, és kénytelen volt magamra hagyni a bárpultnál. A színésznı közben Gábor vállára hajtotta a fejét, és csillogó szemmel kacagott a férjem bemondásain. Mellettem egy fiatal rendezı szürcsölte a kóláját. Vele élt együtt a színésznı. Uralkodott az indulatain. Biccentettünk egymásnak. - Mondd, te is arra gondolsz, amire én? - tette fel nekem a kérdést, miközben le nem vettem a szemem Gáborról és a lányról. - Én nem gondolom. Most már tudom! Hosszú percek teltek el így, egymással viháncoló partnereinket bámulva. Majd megszólalt a srác: - Tudod, mi lenne a legnemesebb bosszú? Ha most én vinnélek el. Hallgattam még vele egy kicsit, aztán hazamentem. Késıbb hallottam, hogy a srác és a legjobb barátja, egy zene- < szerzı kihívták Gábort a színház elé, és ott, a sötét utcán
- mondjuk úgy - elbeszélgettek vele. Hazajönni persze nem mert, vagy szerintem már nem is akart. Másnap délelıtt szakadtan, táskás szemekkel állított haza a férjem. Kimentem a nappaliba. Üvöltöttem. Veszekedtünk. Azokban a napokban döntöttem úgy, hogy megmondom, terhes vagyok, és nem vetetem el a gyereket. Vártam a szokásos koreográfiát. Kicsit több lett belıle. Gábor most nem csak ırjöngött. Megfogott, és rázott, nem hagyta abba. Végül úgy meglökött, hogy hanyatt esve átcsúsztam a szoba másik végébe. A fájdalomnál jobban mardosott az aggódás, hogy baja esett a gyereknek. Ordítottam, majd nagy nehezen feltápászkodtam, és az elıszobai tükörhöz botorkáltam. A tükörbıl egy dülledt szemő, hullasápadt roncs bámult vissza rám. Arcom az iménti rémület nyomait viselte, taknyom-nyálam egybefolyt. Gábor elrohant. Eltőnt. Késıbb megtudtam, hogy napokig az öltözıjében "élt". Nagyon fájt, sírtam. És közben különös béke költözött belém. A hasamra tettem a kezem. Ott volt ez a parányi lény, akit most már egyedül is akarok. Boldog voltam, hogy soha többé nem leszek egyedül. El tudtam fogadni azt is, hogy az apukájának nem kell, de biztos, hogy leszünk, lesznek elegen körülötte, akik tudnak neki annyi szeretetet adni, hogy kiegyensúlyozott életet élhessen. Eltelt egy nap. Másnap este színházba mentem. A Mesterkurzust láttam, ami Maria Callas életérıl szól. Döbbenten hallgattam a hihetetlen monológot, amelyben elpanaszolja, hogy Onassis, nagy szerelme, aki éppen akkor hagyja el egy másik nıért, nem engedte neki, hogy szüljön. Callasnak is több abortusza volt. Hirtelen rossz érzésem támadt. Fölkavarodott a gyomrom. Nem stimmelt valami. Meleg nedvességet éreztem a lábam között... Nem tudtam, csak éreztem, hogy baj van. Kirohantam a vécére. Véreztem. Eszembe jutott az elızı este, az esés, a sírás, az átszenvedett éjszaka. Jó barátnım volt az ügyelı, neki szóltam: - Adélka, hívj egy taxit, kérlek! Közben tárcsáztam a nıgyógyászomat. Azt mondta, azonnal indul, menjek a kórházba. Ez a gyerek még meg sem született, de már megkapta az elsı pofont. A nıgyógyászom mindent tudni akart. - Most lefekszel! - utasított komor képpel a vizsgálat után. - Hogyne, persze - egyeztem bele ijedten, és újra az orvosi ágyhoz mentem. - Nem úgy értem! Most lefekszel, és a szülésig nem kelsz fel. - Mi? Az lehetetlen. Dolgoznom kell, különben éhen halok. - Majd eltart a férjed. - Hát persze... - Vagy nem? - Hagyjuk.
- Jó, akkor kikaparlak. - Micsoda? - Két lehetıséged van: vagy fekszel a szülésig, vagy kikaparlak. Ziháltam, mint a fújtató, a döntéskényszer nyomása alatt majd összeroppantam. - Ha most lefekszel, elképzelhetı, hogy megmarad. Lehetetlen megállapítani, hogy érte-e valamilyen károsodás. Hívd fel a férjed, ha gondolod - tette még hozzá. Aztán észbe kapott: épp annak az embernek a tanácsát kérjem ki, aki miatt most nála vagyok? Aki mindegyik abortuszomat fapofával asszisztálta végig, és úgy se ment bele a családalapításba, hogy megígértem neki: nem fogjuk zavarni a gyerekkel, sıt veszünk neki egy külön kis lakást, egy garzont, ahová elmenekülhet a babasírás, a pelenkák, a bölcsi, az ovi, a szülıi értekezletek elıl? Elhomályosult elıttem a világ, árnyak cikáztak körülöttem. A félelemtıl leigázva úrrá lett rajtam a zokogás. Úgy éreztem, megırülök. Nem bírom tovább. - Györgyi, minden rendben van? - hajolt arcomhoz az orvos. - Adjak egy nyugtatót? Györgyi! - hallottam valahonnan messzirıl. Györgyi! Ez a gyerekem már nem akart megszületni. El kellett engednem. İ volt az utolsó. Meleg vér szivárgott végig a combomon. A volt férjem számtalanszor kínzott azzal, hogy én nem is érdemelnék gyereket, mert idegileg gyenge vagyok. Úgyis elvették volna tılem, mert beteg vagyok, és nem lettem volna jó anya. - Ha igazán jó anya lettél volna, ha igazán akartad volna, megszülöd... Nem csak azért mondta ezt, hogy föl se merüljön az ı felelıssége. A közvélemény automatikusan elítéli, okolja és hibáztatja a terhességükkel magukra hagyott nıket: "Lettél volna okosabb!" "Hogy tehetted ezt?" Ezzel a könyvvel és most már egész hátralévı életemmel azon vagyok, hogy megértsem, földolgozzam, ami történt. Sem az ıszinteség, sem a szembenézés nem könnyő feladat az adott feltételek között. Abban viszont biztos vagyok, hogy mi, nık és férfiak közös tetteink következményeiért együtt vagyunk felelısek. Az utolsó mőtét után egy zsáknyi nyugtatóval csináltam végig a másnapi munkát. A szakmámban számos alkalommal meg kell birkózni hasonló, az aktuális életünkre nézve morbid feladatokkal - ezúttal egy nyitóbulin voltam háziasszony. Úgy éreztem, örökre elvesztem. Harmadnap apátiába zuhantam. Ernyesztı reménytelenséggel vágtam neki minden újabb napnak. És a férfival, aki tulajdonképpen tönkretette az életemet, még kilenc teljes hónapot töltöttem el házasságban. Úgy, hogy gyakorlatilag minden egyes nap együtt voltunk. Ennyire perverz lennék? Ha nagyon ıszinte akarok lenni, akkor Gáborban nem
a csólcsapsága zavart a legjobban. Magasról tettem volna én a félrelépéseire, ha hagyja, hogy anya legyek. De nem így történt, és ezért a hőtlensége miatt cirkusz cirkuszt követett. Nem hinném, hogy ez a könyv hivatott ecsetelni Gábor kalandozásait. De például a következı kapcsolata megér néhány szót, mert híven tükrözi, milyen viszonyok között éltünk. Marci felhívta Gábort, hogy rendezze meg nála Szomory Dezsı egyik, ha nem a legjobb darabját. Gábor addig nem volt Marci híve, ráadásul irritálta a tudat, hogy valamikor a szeretıje voltam. Persze Gábor számára rögtön jó kolléga lett, amint rendezésre kérte fel. El is fogadta a felkérést azzal a feltétellel, ha a fıszerepet az általa kiválasztott színésznı alakíthatja. És bemondta egy egyébként tehetséges, a saját színházában dolgozó fiatal mővésznı nevét. Marci padlót fogott. - Na jó, akkor kezdjük elölrıl! - mondta. - Tehát nálam, az általam vezetett színházban kellene megrendezned Szomoryt. - Értem. És? - Te normális vagy? Bemutatunk nálam egy Szomoryt, és nem a mi színésznınk játssza a fıszerepet?! Aludj rá egyet, és holnap jelentkezz a válasszal! Este Gábor tőnıdve fordult hozzám. - Te, milyen figura ez a csaj? - kérdezte a Marci által javasolt színésznırıl. Mit mondhattam? Egy színésznı, amúgy az egyik legjobb barátnım volt. - Tudod, mit? Bemutatlak neki! Másnap egy kávéházban találkoztunk hármasban. Tíz perc után elbúcsúztam tılük, gondoltam, a szerepelemzéshez felesleges vagyok. Meg reggeltıl estig a velencei utazást intéztem, hiszen egy héttel késıbb ismét a Filmpalota lépcsıjén kellett interjúkat készítenem az érkezı világsztárokkal. Már kint voltam, amikor kaptam egy furcsa hívást Gábortól. Szinte ırjöngve mesélte a vonal túlsó végén, hogy megjött a telefonszámla, és valószerőtlenül magas összeget kell befizetnünk. Fogalmam sem volt, hogyan voltunk képesek tízezreket elfecsegni (1994-ben!), miközben alig használtuk a telefont. Hazaérve elsı dolgom volt, hogy kézbe vegyem a számlát. Gábor eljátszotta a nagy halált, ı nem is érti, hogy lehetséges ez. Én sem értettem, ezért úgy döntöttem, bemegyek a postára, és részletes számlát kérek. Gábor persze rögtön visszakozott, hagyjam, majd valahogy kifizetjük, ne csináljak botrányt. Nem csinálok, mondtam, csak szeretném tudni, mire hagyok ott egyhavi fizetést. Másnap a postán közölték, hogy a telefon nem az én nevemen van, ezért nem adhatnak ki részletes számlát. Ritkán használtam ki az ismertségemet, de ezúttal nem volt más választásom. Albert Györgyi persze rögtön megkapta
a részletes számlát. Bár ne így lett volna! A hosszú listán egy szám szerepelt újra és újra, ráadásul a leglehetetlenebb idıpontokban jelezve a hívást: mindig éjszaka 11-tıl hajnali 4-ig. Feltárcsáztam a számot. - Halló, tessék! - búgott a barátnım a telefonba. Lecsaptam a kagylót. Fölhívtam a színházat, és kértem, hogy azonnal kerítsék elı a férjemet. Próba van, mondták. Nem érdekel, vágtam vissza. Gábor hazarohant. İrjöngött, mert a színház történetében ritkán szakadt félbe próba. És pont ımiatta! Nem akartam, hogy úgy érezze, feleslegesen ugrasztottam haza. Kivettem a menyasszonyi ruhámat, és egy éles késsel apró miszlikre vagdostam. Aztán letéptem a falról a kiszáradt esküvıi csokromat, és felgyújtottam ott, a hajópadló közepén. Gábor igyekezett csitítani. Hogy csak barátságból hívogatta a barátnımet, mert segíteni akart neki, akkoriban nem sikerült teherbe esnie, és úgy érezte, vége az életének, ha nem lehet anya. Nem akartam Gábor orra alá dörgölni, hogy örülök a figyelmességének, de velem ugyanez a helyzet. Évek óta. Csak tılem nem a természet veszi el az anyaság örömét, hanem ı. A hülye nı persze megeszi, amivel megetetik, bármily átlátszó kamu legyen is az. Ám a valóságot csak ideig-óráig lehet elfedni, végül minden disznóságra fény derül. Néhány héttel késıbb egy Kosztolányi-kötetet kerestem valahol a könyvespolc alján, a sosem használt könyvek között. Megakadt a szemem egy szép kiállítású albumon, amelyen míves betőkkel, angol nyelven ez állt: A világ száz legerotikusabb festménye. Megörültem, mert azt hittem, Gábor nekem vette valamelyik külföldi turnéjukon. Félve nyitottam ki, hátha már bele is írt, és akkor kiderül, milyen alkalomra szánta ajándékul. A könyv második oldalán ez állt: "Közös b...ink emlékére." És alatta a barátnım neve. Volt már ilyen. Tisztíttatni vittem Gábor kabátját, kiszedtem a zsebekbıl az összegyőrt papír zsebkendıket, és a kezembe akadt egy szerelmeslevél. Máskor két egymás mellé szóló mozijegy árulkodott arról, hogy a férjem titkos utakon jár. A filmet ugyanis nem velem nézte meg. Megalázó helyzetek voltak ezek, de bárhogy mardosott a kétségbeesés, valahogy túltettem magam rajtuk. Ezúttal azonban Gábor túllıtt a célon. Ezt a gyalázatot nem tudtam kellı méltósággal viselni. Hasadt lélekkel, pattanásig feszült idegekkel támadtam rá. Épp egy kollégája vendégeskedett nála, a magyar Viszockij. Nem törıdtem sem istennel, sem emberrel. Elkapott az indulat. Üvöltöttem, sírtam. Erre olyannyira kijött a sodrából, hogy ki akart vágni az ablakon. Azt hittem, tényleg megöl: kilógatott combközépig, mélyre nyomva a tarkómat, és ott tartott, ég és föld között, míg a kollégája vissza nem húzott a szobába. Gábor késıbb azt mondta, elborult az agya.
Teltek az évek, a házasságunk egyre nyakatekertebb lett. Ami engem illet: a bőntudat kínjai megmérgezték a mindennapjaimat. Ha elıvett a depresszióm, és kórházi kezelésre szorultam, Gábor csak vakarta a fejét, és hideg megvetéssel méregetett. İ sem volt boldog. Egyre többször jutott eszébe más nı, én pedig egyre gyakrabban gondoltam arra, mi lett volna, ha Marcival kötöm össze az életem. A rendezıvel, aki a mősoraim után rendszeresen virágcsokorral várt a televízió bejáratánál, aki nagy kosár gyümölccsel állított be télvíz idején, és aki azzal üzemelte be a méregdrága olasz kávéfızıt aprócska albérleti konyhámban, hogy így majd elkészíthetem neki a világ legfinomabb kávéját - miközben kettınk közül én voltam a nagy kávés. Márpedig idım aztán igazán volt elmélkedni. Gábor mindig akkor ment el dolgozni, amikor én hazaértem. Nem mondhatnám, hogy büfézıs színész volt: elıadás után megivott valamit, aztán hazajött. De akkor is egyedül voltam egész este. Havi húsz-huszonkét estén színpadon állt. Hétvégén pedig egész nap egy bokszeralsóban meg egy pólóban ült, és újságot olvasott vagy tévét nézett. Amikor hívtam, hogy jöjjön, menjünk ki egy kicsit a szabadba, akkor rám mordult, hogy utálja a napot, utálja a bogarakat, egyáltalán mindent utál, ami nem színház. Egy elıadás is csak addig érdekelte, amíg színpadon volt. Lejátszott, aztán fáradt tekintettel ült az öltözıjében. Emlékszem, X. Y. mesélte egyszer magáról, hogy miután Mercutióként az elsı tizenöt percben leszúrták a Rómeó és Júliában, fölszaladt a szinkronba, lenyomott három tekereset, de aztán visszarobogott a színházba meghajolni. « Gábornál ez teljességgel elképzelhetetlen lett volna. A rivaldán kívül semmi nem érdekelte. Egy idı után már én sem. Vannak, akik sokáig, akár évekig nem szólnak a sértésekért, a bántalmakért, csak győjtik, győjtik a sebeket. Aztán egyszer csak nem bírnak több bánatot raktározni, és hirtelen robbannak. Sokszor minden különösebb indok nélkül, a partnerük legnagyobb döbbenetére. Én is ilyen ember vagyok. Gábor egy hétköznapi futó kalandján úgy fölhúztam magam, hogy bedobtam a táskámba két bugyit meg két topot, és átrohantam a közelben lakó barátomhoz, a megboldogult, drága Kolozsi Bélához. Béla késıbb becsöngetett Gáborhoz, és elmondta, hogy rettenetes állapotban vagyok, két napja egyfolytában sírok. Gábor rövid úton kidobta. Itt volt a vég. Tudtam, hogy Gábor mikor próbál. Nem kellett hát találkoznom vele, amikor felmentem összecsomagolni. A könyvekkel egy kicsit elpepecseltem, dél volt, mire kiválogattam a sajátjaimat. Sietnem kellett, mert tudtam: ha hazaér, mielıtt eltőnök a lakásból, beledöföm a gyomrába a nagykést, többször megforgatom benne, aztán felhívom a rendırséget, és boldogan leülöm a büntetésemet.
Majd belehaltam, de elindítottam a válópert. A könyveimen kívül mindent otthagytam neki, úgyhogy öt perc alatt kimondták a válást. Amikor kihirdették a végzést, lehajtottam a fejem, és sírtam. A bírónı értetlenül bámult rám. - Mondja, ha el akar válni, akkor miért bıg? Nem néztem fel, úgy válaszoltam szipogva: - Az érzéseimhez azért még lehet jogom. Nem? A válásom után egy évig még a közelébe sem tudtam menni a színháznak, amelyikben Gábor játszott. Ma sem hívjuk egymást, ma sem beszélünk. Sıt! Amikor egy újságíró bement hozzá a színházba, hogy interjút készítsen vele, és magával vitte a depressziókönyvemet, hogy arról is faggassa, a volt férjem felállt, kikérte magának "ezt a tapintatlanságot", és kitessékelte a riportert az öltözıbıl. Ha úgy vesszük, igaza volt. Az ı helyében én sem emlékeznék szívesen a viselt dolgaimra. Biztos, hogy nem bántam jól a férfiakkal. Pontosabban: nem bántam velük okosan. Nem tudtam velük játszani, képtelen voltam az érzelmi zsarolásra. Ideig-óráig ment a színészkedés, a tragikastíl, de nagyon nem rám szabták a furfangos menyecske szerepét. Emlékszem, Gáborral épp az ausztriai elınászutunkra tartottunk, amikor a határról hazaszólt a volt feleségének, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel. Az asszony elhaló hangon közölte, hogy a nagyobbik gyerek megbetegedett. Miután Gábor vérnyomása az egekbe ugrott, a felesége azért elmondta, hogy a lurkó volt szíves hét gombóc málnafagyit magába tömni, s mindössze arról van szó, hogy begyulladt a torka. Gábor erre lecsapta a telefont, és átmentünk Ausztriába. De láttam rajta, hogy emészti magát. - Hiányoznak a gyerekek? - kérdeztem tıle. - Igen. - Álljunk meg! Telefonálj nekik! Felhívta ıket, aztán továbbhajtottunk, egészen a salzkammerguti tavakig. Gábornak pocsék kedve volt. Eltöltöttünk egy éjszakát egy mézeskalácsházikó-szerő panzióban, de egyre csapnivalóbb hangulatba kerültünk. Végül én kértem, hogy induljunk haza. Gábor úgy tépett, mint az ırült. Remélte, hogy hatra hazaér. Aggódott a gyerekéért, és lelkiismeretfurdalása volt, amiért nincs mellette. Az Osztapenkónál egy baleset miatt araszoltunk « vagy egy órát. Gábor egy fülkébıl hazaszólt, hogy nem lesz otthon hatra. A volt felesége tajtékzott. Hogy már megmondta a gyereknek, hogy amikorra jön a doktor bácsi, apa is hazaér. És most zokogni fog, ha megtudja, hogy mégse. És "nincs az a nı, akiért a gyerekedet becsaphatod, átverheted"! Az efféle nıi fifikához én sosem voltam elég dörzsölt. Márpedig, félek, enélkül nem megy. A sikeres párkapcsolathoz, ahogy a sikeres élethez is, folyton játszani, folyton bohóckodni kell. Más kérdés, hogy vidám bohóccal még nem találkoztam.
Volt egy harmatgyönge kísérletem arra, hogy megmutassam, igenis nekem is van vér a pucámban, tudok én is rámenıs csaj lenni. A válásom után összejöttem egy bankárral. Tudtam, hogy Gábort semmi sem irritálja jobban, mint azok az üzletemberek, akik pénzügyi lángelmeként, józanul és érzelemmentesen szemlélik a világot, miközben luxusautóval és csillogó aranyórával a csuklójukon parádéznak. A mecénás szerepében tetszelegnek. Mindent pénzzel mérnek, az pedig, mint tudjuk, a mővészetben nem sok van. Nyolc hónapig szenvedtem a bankárral, csak hogy Gábort húzzam. Annak ellenére, hogy voltak szép perceink, napjaink, mégis én voltam az, aki a rövidebbet húzta: inni kezdtem. Ittam, mert képtelen voltam feldolgozni a gyilkosságaimat, és ittam, mert nem tudtam másképp elviselni az életemet. Hamarosan napi másfél liter bor volt az adagom, és már a reggeli ébredés után egy pohár rozéval kezdtem a napot. Gálákat, divatbemutatókat, megnyitókat vezettem, és boldog-boldogtalannal összefeküdtem. Öleltek egy világ- <; végi vasúti resti budijának klozettbőzében, öleltek patakparton a macskáknak kidobott nyers borjúbelek között, és télen az elıttünk elhaladó lovas fogat után hóba hulló, meleg, ragadós kancaürülékben is. Én pedig hagytam magam mindenütt, a pillanatnyi feledést hajszolva. András A ki nem sírt könnyek belülrıl égetik a lelket. NÉPI BÖLCSESSÉG Nem kell alamizsnáért könyörögnöm többet. Találkoztam Andrással, aki kitőnı nevelést kapott odahaza, a szülei példás házasságban éltek, és nincs szüksége rá, hogy pofonok segítségével igazolja a férfiasságát. Továbbá meg lehet kérni arra, hogy ugorjon el a boltba egy doboz tamponért, miközben a többi pasim, ha csak meghallotta a "megjött" szót, máris kifutott a világból. András a legjobb, ami velem történhetett az életben. Nekem ı jelent most mindent. Semmi nem lehetne rosszabb annál, mint hogy elhagy. Ha mégis úgy döntene, hogy mást keres magának, akkor olyat tennék, ami ugyan sosem sikerült nekem az életben, de az egyetlen esélyem lenne a megmaradásra: megpróbálnám visszahódítani. Hülyén hangozhat az ilyesmi egy 43 éves nı szájából. De én már tudom, mit veszítenék, ha el kellene búcsúznom életem egyetlen értékes férfijától. András mindannak utóhatásait, amit ebben a könyvben leírtam, átélte és megszenvedte velem. Együttélésünk során értettem meg azt, hogy minden kapcsolatban van egy erısebb és egy gyengébb fél. Még árnyaltabban fogalmazva: van egy kiegyensúlyozottabb, racionálisabb, életszerőbb ember, mint amilyen ı, és van egy kicsit a föld felett
járó, különösebb figura, mint amilyen én vagyok. Egyik sem különb vagy értékesebb a másiknál, de ketten egyensúlyt teremtenek. Színészházasságokban látom például, hogy ahol a férfi a színész, ott a nı az, aki két lábbal jár a földön. Nálunk történetesen fordított a helyzet. Andrásé ez az átgondolós-megfontolós "szerep". < Imponáló, hogy András, miközben nagyon férfias jelenség, mégis rengeteg nıi vonással bír, amitıl hihetetlenül gazdag személyiség. Melegszívő és gondoskodó. Elképzelhetı, hogy ezzel azt is igyekszik kompenzálni, hogy számos alkalommal, amikor szükségem lett volna rá a betegségem miatt, nem tudott velem lenni. Sárospatakról csak halálra izgulja magát, ha, mondjuk, egy telefont kap, hogy Györgyit megint bevitték a mentık. Egyik kollégája elmondta, hogy látta Andrást már ilyen helyzetben, és ha velem valami történne... Nem tudom, meddig lehet ezt bírni, hogy így élünk, távol egymástól, csak a hétvégéket együtt töltve, miközben én világ életemben úgy képzeltem el a házasságot, hogy minden áldott este a szeretett férfival összeölelkezve alszom el. Igaz, hogy az ı száját soha, egyetlenegyszer sem hagyta el az a mondat, hogy "ne haragudj, tudtad, mit vállalsz". Számára is nyilvánvaló ugyanis, hogy sose tudjuk az elején, valójában mit vállalunk. De még ha tudnánk is, mi a biztosíték arra, hogy amit bírsz az elején, azt évekig bírni fogod? Egyáltalán nem vagyok híve annak sem, hogy a kapcsolatokat, pláne az elején, megterheljük egymás múltjával. Mégis, ahhoz, hogy mi Andrással föl tudjuk vállalni egymást, pontosabban, hogy ı engem vállalni tudjon, még pontosabban, hogy segíteni tudjon nekem abban, hogy a szerelmünk normálisan mőködhessen (immár hetedik éve), ahhoz megkerülhetetlen volt, hogy tudjon a betegségemrıl, a betegség elızményeirıl. Ezenkívül a gyerekvállalás miatt a Gáborral való kapcsolatomról is tudnia kellett. Igaz, talán nem olyan súllyal, ahogy az a kezdetek kezdetén Andrásra zuhant. Gábor nem adott lehetıséget, hogy annak rendje és módja szerint, felnıtt emberekként "eltemessük" a házasSágunkat és "meggyászoljuk" a válásunkat. Soha nem ültünk le pontot tenni a kapcsolatunk végére, ahogy az két felnıtt embertıl szerintem elvárható lenne. Bennem az egész lezáratlan történet - depresszióval, alkohollal, a kikapart magzatok emlékével, a bőntudattal, a megaláztatásokkal súlyosbítva - folyton fölkavarodott. Szegény András csak tőrte, ahogy mindezt ráokádom szerelmünk hajnalán, s talán nem is sejtette, hogy máig küzdeni fogok majd a Gáborral való kudarcom démonaival. Ehhez képest elég hihetetlen, de András múltjáról - egyetlen kapcsolatát kivéve, amire a család azt mondja, "nagy szerelem volt", ı pedig azt, hogy ez "enyhén szólva is túlzás" - én semmit nem tudok. Nem tudom, hány évesen vesztette el a szüzességét, ki volt az elsı szerelme, kikkel járt az egyetemen, semmit. Gondolom, most már
nem árulok el titkot, hogy ha én meghallom annak az "enyhén szólva is túlzás" nınek a nevét, mintha kést forgatnának bennem. És ez csak félig vicc. Az viszont tényleg komoly, hogy halvány gızöm sincs András elıéletérıl. Nem tudtam, kihez megyek hozzá, és most sem tudom, hogy ki ı. Talán egy angyal. Egy kis puttó, mert nagyon szép arcú fiú, egy igazi puttó, és piknikus alkata miatt gyakran becézem így. Gyávaság vagy élettapasztalat - bölcsesség biztos nem, mert attól én eléggé távol vagyok -, de az az igazság, hogy nem is akarom megismerni András múltját. İ amúgy sem egy beszédes alkat. Nemigen mesél magáról. Politika, sport vagy a szakmája, ezekben a szférákban történetesen nagyon szórakoztató tud lenni, de érzelmekrıl nem tud, nem akar beszélni. Pedig sírni láttam már. Egyszer viszont nagyon megbántottam. Életében akkor ordított velem elıször és utoljára. Fájdalmas ordítás volt. Nagyon szerettem az apósomat, és a temetését végigzokogtam, miközben András, aki imádta az apját, állt mellettem könnytelenül, mint egy rendíthetetlen bástya. És én szóba hoztam ezt. - Hogy veszed magadnak a jogot, hogy azért, mert te bıgsz egy temetésen, megszólsz engem, aki az édesapját veszítette el? Kikérem magamnak, hogy bemocskold ezt az emléket! - kiabálta. Nagyon meghökkentem, bár alapjában véve igaza volt. Én csak annyit szerettem volna ezzel mondani neki, hogy fontos kifejezni az érzelmeinket. Sokszor azt is, ami természetes. Viselkedéssel és szavakkal egyaránt. Nagyon nehéz elhinnem, hogy engem valaki szeret. Nem tudom, András miért tart ki mellettem... Félek. Túl sok veszteségem volt, és nem tudom, még mennyit bírnék ki. Ez a nyomás persze nem tesz jót a mi kapcsolatunknak sem. Nem lehet az elvesztéstıl való félelem görcsében élni. Szerencsére András valamit nagyon jól csinál, mert elhitette velem, hogy biztonságban vagyok. Semmire nincs garancia, természetesen. Lehet, hogy holnap beleszeret valakibe. Mégsem tudom elképzelni, hogy köztünk bármi olyan történjen, hogy életünk végéig ne lennénk egymás mellett. Különben meglepıen sok mindenben különbözünk. Más az életritmusunk, de még az érdeklıdésünk is. Én hadarok és pörgök és rohanok. İ megfontolt, sıt lassú. De amit senki nem feltételezne róla: kifejezetten alternatív figura. Ki nem állhatja az amerikai filmeket. Amíg én megnézek egyet, addig ı más programot csinál magának. Utálja a médiavircsaftot is, de tudomásul vette, hogy én ebben a közegben élek. Úgyhogy szerzıdést kötöttünk: minden évben egyetlen alkalommal hajlandó velem a nyilvánosság elé állni, döntsem el, mi legyen ez az alkalom. Megígértem, és tartom is a szavam, pedig
nem könnyő. Nem tagadom, hogy házaséletünk ama viharos szakasza, amikor én Intercityre pattantam, vagy ı kocsiba vágta magát, hogy találkozzunk egy szenvedélyes szerelmeskedésnyi idıre, bizony lecsengett. Ebbıl is látszik, hogy egyre normálisabban élek, akár a többi ember. Amikor megismertem Andrást egy borfesztiválon, rögtön éreztem, hogy közöm van, közöm lesz hozzá. Még a taxiból fölhívtam a mobilszámot, amit a névjegye hátuljára firkantott. - Gyırffy András. - Ez nem kamu szám? - csodálkozott a sokat megélt Albert Györgyi a vonal végén. - Miért lenne kamu? - értetlenkedett az ártatlan Gyırffy András a másikon. - Hát, csak azt hittem. Egyébként én vagyok, tudod, akitıl az imént elváltál jegyeztem meg bátortalanul. Pedig korábban kifejezetten szórakoztatott, hogy egyáltalán nem ismert föl. - Téged ennyien ismernek Pesten? - kérdezte a borkóstoló sátornál. - Mibıl gondolod? - kérdeztem vissza. - Mindenki köszön neked. - Á, ez egy falu - legyintettem. Késıbb, amikor megtudta, ki vagyok, és hogy ezek az emberek mind a szakmából ismernek, akkor sem szabadkozott, nem kért elnézést. Melegség öntötte el a szívemet. Találkozni akartam vele. Nagy dolog volt ez, mert a válásom óta ı volt az elsı férfi, akire képes voltam rácsodálkozni: Úristen! Van még ilyen? Néhány nappal késıbb csörgött a telefonom. İ hívott. Fölkutatta a számomat. Persze, jó szokásom szerint azonnal igent mondtam az általa javasolt randiidıpontra. Este < aztán addig kóboroltunk, míg én fölajánlottam, aludjon nálam. Át akartam engedni neki a franciaágyat, de ı viszszautasította. Mondtam neki, akkor nincs más választása, együtt kell aludnunk. - Helyezd kényelembe magad - mutattam az ágyra, és a fürdıszobába rohantam. Gyorsan letusoltam, és egy csomó parfümöt szórtam magamra, majd kilibegtem a bébidollra kanyarított fésülködıköpenyemben. András ruhástól horkolt, keresztben a franciaágyon. A második randin már sokkal ravaszabb tervvel álltam elı. Kinéztem egy filmet, amit nem is játszottak a mozik, illetve játszottak, de nem ott, ahol kinéztem, mert ott nem játszották, vagyis igen, de nem akkor, és abban az idıben más moziban sem, sehol... na. Szóval igen agyafúrt terv volt. - Te Györgyi, biztos, hogy jól nézted meg a mősort? - kérdezte András. Ez volt az utolsó csel, amit bevetettem. Akrobatika és lepedıszaggatás nélküli, szeretetteljes, boldog szerelmeskedés volt akkor az az elsı. Hét éve vagyunk együtt. Ez elég nagy idı ahhoz is, hogy jókat röhögjek kapcsolatunk legnagyobb konfliktusán, amikor majdnem szakítottunk.
Mivel nem vezetek, gızöm sem volt arról, milyenek az útviszonyok. Ha úgy beszéltük meg, hogy András elindul Sárospatakról, akkor én biztosra vettem, hogy meg is érkezik. Földíszítettem a lakást, ahova éppen akkor költöztem be. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük nálam a beköltözésem elsı estéjét. Igen ám, de leesett a hó, és a havazás nem is nagyon akart csendesedni. Megcsörrent a telefon. András volt. Félve kezdte, én meg nem is nagyon értettem, mit akar. A terített asztalnál ültem, szemben a sötét ablaküvegen vibráltak a gyertyalángok, szólt a zene, s én már egy merı transzban várakoztam. « - Györgyi, eléggé zuhog itt a hó... Nálad? - Ja - mondom -, esik. Még nem indultál el? - A rádióban bemondták, nem tudom, hogy te hallottad-e, állítólag járhatatlanok az utak... - próbált ez a drága fiú kíméletesen felkészíteni. - Nem tudom - válaszoltam én. İt akartam, nem is értettem, miért nem indult már el. - Figyelj, tudom, hogy ennek nem fogsz örülni, tudom, hogy neked milyen fontos ez a mai este... - kerülgette a forró kását továbbra is, ha már a féltı szerelmest egy pillanatra sem tudta felébreszteni bennem -, de mi volna, ha csak holnap mennék? Anyám is hívott, hogy ne induljak. Jaj, több se kellett nekem! - András! - sikoltottam a telefonba. - Ezt nem teheted meg velem! Tudod, hogy mennyire számítok rád... És így tovább. Végig sem hallgattam. Akkor már hiába igyekezett fedezékbe vonulni: - Nem mondtam, hogy nem, csak hogy lehet. Holnap reggel biztonságosabb volna... - magyarázta szelíden, ám belılem már fröcsögött a keserőség. - Hát férfi vagy te? - kiáltottam, mint egy antik hısnı. - Te gyáva potrohos! Te nem szeretsz engem! Derékig érı hó volt. Eszembe sem jutott, hogy ha akkor elindul, talán sohasem érkezik meg hozzám. - Hogy te milyen rohadt önzı vagy! - kelt ki végre magából. - Téged csak az érdekel, hogy ott legyek! - Naná, hogy az érdekel, mi más érdekelne? Ez az elsı esténk! A közös lakásunkban! Szeretlek, hát nem érted? - Az anyám, a testvérem aggódnak, de te, a szerelmem, nem... Na, ez újabb olaj volt a tőzre. Lecsaptam a kagylót. Ötpercenként hívogatott. Csak azért sem vettem fel. Az üzenetrögzítın hallottam, ahogy könyörög. Sírtam, mint egy kamasz, mint aki vagy mindent akar, vagy semmit, de azt is azonnal. Dühöngtem magamban: ez a szerelem? Hát milyen pasi ez? Kábé kilencvenháromszor hívott, miközben hajnalig zuhogott a hó, és egész településeket zárt el a külvilágtól. Másnap kialvatlanul rohantam dolgozni, megint valami rémes rendezvényen kellett okosan és vidáman pózolnom, de legalább nem kényszerültem arra, hogy az újabb, csúfos kudarcommal szembesüljek. Hazaérve éppen nekikészülıdtem, hogy egy halom papír zsebkendıbe
sirassam el ezt a szép szerelmet, amely épphogy elkezdıdött, és már hopp, vége is van, amikor megszólalt a kaputelefon. - Ki az? - kérdeztem kissé barátságtalanul. - Én - válaszolta András. - Tudd meg, hogy nem engedlek be! - kiáltottam, mint egy diadalittas óvodás. - Jó, én meg akkor is megvárom, hogy beengedj! válaszolta, amibıl azonnal látszott, hogy pillanatnyilag az ı mentális kora sem több az enyémnél. Erre nagy kegyesen beengedtem a lépcsıházba, mint malacka a farkas mellsı lábát. Ott aztán újra kezdıdött a húzd meg, ereszd meg. - Nyisd ki! Szeretlek! - Nem nyitom! Nem szeretsz! - Akkor betöröm! így társalogtunk, eléggé szenvedélyesen egyébként, de határozottan az értelmi színvonal rovására. Végül beengedtem. - Itt parkolok a tilosban - mondta viszonylag megkönynyebbülve, miután kibontakoztunk az ölelésbıl. - Hoztam néhány dolgot. Segítenél? Elég érdekes cuccokat vásárolt össze, s valóban, ezek a mindennapi élethez szükséges kellékek mind hiányoztak a lakásomból. Gyakorlatilag a komplett stafírungommai állított be, annak ellenére, hogy akkor még nem tudhattuk, együtt élünk-e majd. Csupa-csupa praktikus és hétköznapi holmit cipeltünk fel, többek között egy fritızt, « amivel aztán jól bebüdösítette az egész lakást, ragaszkodván ahhoz, hogy ı készítse el az ünnepi vacsorát. Én az a típus vagyok, aki a legkisebb sérelmét is sokáig képes dédelgetni, aztán hol komoly, hol tréfás formában elıkapni és szurkapiszkálni vele. Úgyhogy például a mai napig elıszeretettel teszek kunkori kitérıt a viták végén azzal, hogy "bezzeg, amikor a háromcentis hóban te képtelen voltál...." És így tovább. A háromcentis hó mindenesetre a családi legendárium része lett. De András lenyőgözı érzelmi nagyvonalúsággal tőr. Tőrte és kezelte elızı házasságom közénk hurcolt nyőgét. Ha ı viselkedett volna velem úgy, ahogy én vele - én vagy lelövöm, így, egész egyszerően, vagy leültetem, és kerek perec neki szegezem: "Válassz. Vagy velem akarsz élni, vagy egy fantommal, aki soha nem szeretett téged! Nyilván ez nem nyugtat meg, de van egy rossz hírem: ez az ember magát sem szereti, senkit sem szeret." Szóval valahogy ígyAndrás azonban, mint ahogy az eddigiekbıl is kiderülhetett, nem az a "felnyitom a szemed" típus, de nem is egy Makarenko. "Ez egyrészt jólesik nekem, de nem igazán érdemlem meg a kíméletes eljárást" - mondatja velem a szenvedélybeteg, infantilis nı, aki szeretné, ha a felnıttek megreguláznák. Csakhogy András valóban felnıtt.
És felnıttként nem hajlandó engem, a másik felnıtt embert, függıségi játszmákon keresztül szeretni. Én persze jobban kedvelem az olyan viszonyokat, ahol kisgyerekként kezelnek, mert soha nem élhettem meg ezek elınyeit akkor, amikor valóban gyerek voltam, amikor ezek jártak nekem. Hiába fogom fel az eszemmel, hogy nekem egyáltalán nem jó, ha felnıtt létemre belemegyek az engem infantilizáló függıségi helyzetekbe, mégis keresem ıket, vonzanak, kényelmesen érzem bennük magam. András azonban semmi ilyesmibe nem hajlandó belemenni. Ezért jó és építı, de ezért problematikus is a kapcsolatunk. Szerintem ı soha nem áltatta magát azzal sem, hogy amiért én egy ideje nem beszélek neki a múltamról Gáborról, az abortuszról, arról, hogy most már egészen biztos, hogy nem lehet gyerekem -, az bennem már végleg a helyére került. Nem csak ez a végtelen türelem érthetetlen a számomra. Az is egészen kivételes volt, ahogy végigküzdötte velem a mesterséges megtermékenyítés procedúráját, ahogy végigcsináltunk több lombikbébiprogramot. Látom ezt a szelíd és kedves embert, ahogy ott áll a sorban a többi férfival, kezükben pohár. A kis boxban, aminek az ajtaját fél kézzel fogni kell, szexmagazinok segítenek. Humánusabb helyeken a párok együtt is bemehetnek. A kapcsolatunk kezdetén azonban, az orvosi beavatkozások elıtt kaptam egy utolsó kis reménysugarat. Görögországban nyaraltam, és hiába vártam, nem jött meg a menzeszem. Nagyon izgatott lettem, és fölhívtam Andrást. - Nem jött meg...! - mondtam neki nyugtalanul. - És? Miért idegeskedsz? Akkor is elveszlek feleségül... András irigylésre méltóan egészséges személyiség. Jó az önismerete, és a lehetı legpozitívabb értelemben biztos önmagában. Nem fél attól, hogy elveszít, mert tudja, hogy nekem csak ı van, és hozzám ı való. Nagyon irigylem ezért. Igazából még nem gondolkodtam el azon, hogy mit fog szólni, ha elolvassa ezt a könyvet. Azért nem gondolkodtam ezen, mert Andrásnak van esze, és szerintem nem fogja elolvasni. Egyrészt kapott már az én történetembıl éppen eleget. Másrészt valójában nagyon szemérmes ember. S Mielıtt befejeztem ezt a könyvet, tisztán akartam látni az engem leginkább nyomasztó kérdésben. Megkértem az orvosomat, mondja meg nyíltan, van-e értelme próbálkoznunk a lombikbébiprogrammal. - Györgyi, magának, sajnos, soha többé nem lehet gyereke - válaszolta. Tegnap újra jelentkeztem a pszichiátriai klinikán, ahol minden évben rendbe tesznek. Néhány hete életet leheltek belém, de most azt mondták, nem tudnak felvenni. Mert egyre többet iszom. Elıször végig kell csinálnom egy elvonót, és csak utána tudják kezelni az alapbetegségemet. Ma reggel András behozott a Lipótra. Nem tudom, mi lesz velem. Azt mondják, délután altatni kezdenek... Vége!
Tartalom Elıjáték helyett Az ártatlanság kora Az én babám egy fekete srác... Béla, a betegség A Herceg és a hollywoodi álom Ideális férfiak Körhinta A híres rendezı és az ifjú politikus Kean és a kín András Készült a Dürer Nyomda Kft.-ben Printed in Hungary A szerzı újságíró. Az 1980-as évek végétıl egy évtizedig a Magyar Rádió munkatársa, szerkesztı-riporter és mősorvezetı olyan ifjúsági, kulturális és magazinmősorokban, mint az Ötödik sebesség vagy a Reggeli csúcs. A Calypso rádiónál is dolgozik. A 90-es évek elejétıl a Magyar Televízióban A reggelnek, Magyarország elsı, országos napi reggeli televíziós adásának mősorvezetıje. Emellett filmes mősort is szerkeszt-vezet (Mozi Top 10). Éveken át a Stúdió címő kulturális mősort tudósítja a Berlini, a Cannes-i és a Velencei Filmfesztiválról. Jelenleg az ATV-n hetente jelentkezı, A nı helye címő beszélgetıs mősort vezeti, itt a közélet prominens nıi szereplıit - üzletasszonyokat, politikusokat, mővészeket faggatja. A Miért pont én? A depresszió szorításában címő könyve, amely 2005 nyarán jelent meg a Park Könyvkiadónál, óriási siker lett. Nemcsak a "civil" olvasók - érintettek és hozzátartozóik fogadták nagy érdeklıdéssel, hanem az orvostársadalom is. Egybehangzó vélemények szerint a könyv sokat segített a depresszió elfogadtatásában, az azt övezı elıítéletek enyhítésében.
