A harmadik A két nehéz nagykapu szélesre tárta szárnyait. Az úton elhaladó, ha benézett, csak annyit látott, hogy a köves udvar kihalt hátra végig, még a fű sem volt hajlandó arra a kegyre, hogy kidugja a fejét, mert azonmód le is nyomta volna a szekér, az állat. Gazdaudvar ez, még ha elő is bújna valami zöld, a ház asszonya nyomban kikapálná. Ez az ismérve egy háztáji gazdaságnak. Ahol füves a porta, ott nincs élet! Csak a kert menti ágyásokban illatoznak a tavaszi nárciszok, a tulipánok messziről illegetik magukat, azért lássák, hogy szépet szerető gazdasszony van ebben a házban. Nocsak, alig emlegetjük, már kinn is áll a kapuban, épp vesződik egy cigányasszonnyal, aki váltig győzködi, hogy: - Mennyen mán hátra a naccsága s szedjen legalább egy kosárnyi árvácskát, mert már korareggel eladtuk azt ami volt a piacon. Jó az ára, most kell vinni, úgy viszik a virágot, mint a cukrot ki a temetőbe, kertekbe, a kapuk elé, parkokba… - Mire a háziasszony beadja a derekát, hátramegy a kiskertbe, majd előjön csípőjén a nehéz kosárral, arra az udvar is megelevenedik. Öreg gazda fogja be a lovakat, a fiatalember pedig a tarisznyát dobja még fel a szekérderekába, megy ki a mezőre szántani. A kapu becsukódik a szekér után, a gazdasszony megtörli homlokát, megigazítja kendőjét s megy ebédet főzni, sok időt elvesztegetett, mert még a szomszédasszony is előkerült, és miután az árvácskáktól megszabadult, kötényébe rejtetve a konyhapénzt, egy-két szót váltott vele is.
- Maga se álldogáljon hiába – szól az urának - jó lenne, ha levágna egy jó nagy csirkét ebédre, egy kis pityókát is szedhetne a kertből, mert ez a gyermek olyan éhesen jön majd haza, hogy felfalja a holdat is, ha nem lesz készétel az asztalon. Az öreg megadóan battyog hátra a gazdasági udvarba, hogy eleget tegyen felesége óhajának, mégiscsak jobb a békesség a háznál, s ha az asszony nem beszél, akkor béke van és nyugalom. A szekéren a legény kalapját félrecsapva köszönget hol jobbra, hol balra. Egy darabon lassan halad, benéz egy virágokkal beültetett takaros udvarba, aztán csap egyet a lovak közé s trappban megy ki a mezőre, hogy amire esteledni kezd, végezzen azzal a kevéske kis földdel, ami a kollektivizálás után megmaradt a család birtokában. Szombatig fel kellene szántani. Haj! Szombat! Szombat! Míg az eke szeli a zsíros fekete földet, neki az esze csak az elkövetkező napon jár. Tavaly tavasszal még nem győzte magába szívni a föld friss illatát, alig telt be a fekete rögök gyönyörűségével, még a markába is fel-felvett belőle s morzsolgatta, miközben a lovakat vezette. Most azonban nem érzi a tavaszt, mintha a szél elfújta volna az orra alól, csak egy illat lengedez előtte és az, az Iluska csábító illata! Már megbeszélte keresztapjával, holnap megkéri a kezét. Mi több, már napok óta azon dolgozik esténként késő éjjelig. Előszedte a csűr mélyén porosodó régi hintót, amelyik valaha a családé volt, letakarította róla a történelem porát, bezsírozta a kerekeket, átfestette. Mondjon bárki bármit, azzal mennek leánykérőbe, ahogy azzal ment apja is egykoron.
- De korán keltetek kislányom! – köszön az udvaron szorgoskodó szép leányra szomszédasszonya. – Csak nem kürtöskalácssütésre készültök? - Jó a meglátása Terus néném, bizony abba fáradozunk – felel a lány rá se nézve a kíváncsiskodóra, s azonnal szalad is be a nyárikonyhába, mert nem akar válaszolni a következő kérdésre. Még mit nem! Nem telne bele egy félóra és már az egész falu róluk fecsegne, ráérnek majd holnaptól megbeszélni, hogy jó választás volt-e ez a frigy a falu szája szerint. Azért, hogy mégse legyen szem előtt - miután a jóasszony elmegy - azonnal költözteti a hátsóudvarba a dagasztóteknőt, úgyis ott a kemence, bár az illat csak árulkodó, mert biztos, hogy megérzik a szomszédok a vanilia, a cukor és a vaj finom keverékét a levegőben. - Ette fene, nem érdekel, azt beszélnek, amit akarnak s nekilátott anyjával feltekerni a kelt tésztát a rúdra. Arca piroslott a parázs melegétől vagy az izgalomtól - mit tudni -, de nem is érdekelte ez a háziakat, fontos, hogy estére minden rendbe legyen. Az asztalon gőzölögjön a finom leves, a hús ropogósra süljön, a kalács illatozzon, a pálinka megcsillanjon a poharakban, amikor az ifjú pár egészségére koccintanak. Szombat este előállt a szebb napokat látott családi hintó, a bakon új ruhába öltözött, frissen borotvált, kackiás bajuszú fiatalemberrel. Mellette keresztapja fogta a gyeplőt ünneplőbe öltözve, lábánál tele demizson borral. Gyí – csapott az öreg a lovak közé s meg sem álltak csak az Iluska házánál.
A jegyváltás annak rendje-módja szerint le is zajlott, majd az ezt követő lakodalom napja is elérkezett. Ekkor már a fél falu rúgta a port az ideiglenesen felállított sátor alatt, pedig nem is volt könnyű dolga a vőlegénynek, amíg megkapta a menyasszonyt. Ahogy a szokás járta arrafelé két háznál gyűlt össze a vendégsereg. Mindkét helyen húzta a cigány s a vőfély igencsak jó beszédes kedvében volt, hangzatos rigmussal csalt könnyet az örömszülők szemébe, amikor elbúcsúztatta a legényt a háztól, de hogy mégse sírjanak olyan hevesen azt is megígérte, hogy nem maradnak magukra, mert ifjú menyecskét hoznak visszatértükben, csak legyenek vele jóindulattal. Az ígéret szavaitól megenyhülve és a pálinkától vígabban el is indultak kikérni a lányt, ahol már nem volt olyan könnyű dolguk, mert kérésükre rútabbnál-rútabb fehércselédet akartak szegény legényre rásózni. Amikor aztán a kapu betörésével kezdett fenyegetőzni a vendégsereg egyből előkerült keresztapja karján az igazi ara, akinek szépségétől nemcsak a legény szeme lett fényesebb, hanem összecsapta a kezét még az a lány is, aki szívesen lett volna az ő helyében János menyasszonya. - Lakodalom van a mi utcánkban… szólt a nóta s a nászmenet nagy vigasságba vonult végig a falun, míg végül a templomba érkezett, ahol a tiszteletes kérdésére kimondták az örök igent, és rá megkapták az isteni áldást. Kifelé jövet sem volt könnyű dolguk, mert honnan, honnan nem előkerültek a vizesvödrök tele virágokkal, amibe a férfiemberek buzgón dobálták a zörgő pénzeket, hogy a szerencse el ne kerülje a fiatal
házasokat. S még mielőtt beértek volna a mulatozás színhelyére, Rigó cigány elővette hosszúkötelét s két villanypóznához erősítve, elkötötte az utat s addig nem is oldotta el, amíg három kacifántos-pikáns találós kérdésre nem válaszolt a vőlegény. Ha pedig a válasz valamiért nem sikeredett, kezdődött az alku, hogy mennyibe kerül az út szabaddá tétele. Amikorra eleget tettek Rigó kérésének – belekerült egy kalácsba, borba, pálinkába – arra már a sátor alatt felállott a zenekar s húzta a nótát egészen hajnalig. S hogy a menyasszony is perdülhessen ura karján, még egy próbát kellett kiálljon a fiatalasszonyka. Belépve a kapun lába elé esett egy söprű, amit azonmód fel is kapott, hogy ne mondhassák rá azt, hogy nem lesz belőle szorgos gazdasszonya új otthonának. Igazi házias, szerető feleség kelt ki minden egyes reggel a hitvesi ágyból, s fáradtan hullt vissza este a meleg, meghitt fészekbe. Az idő s a szerelem gyümölcse sem késett, két szép gyermek szaladgált már az udvaron, amikorra jelezte a harmadik is eljövetelét. Akkorra már nem volt gazdaság, János gyárban dolgozott, a fizetésből, amit kapott alighogy megéltek. Csak az ablakokban virágoztak változatlan színeikben hűségei virágaik, de a hónap végére a kamra olyan üres volt mindig, hogy a szél nyugodtan valcerezhetett, mert a polcokról nem verhetett le semmit, hisz azok tátongtak az ürességtől. - Nem tarthatjuk meg – határozták el, s az orvostól megkapták a beutalót, sőt már a jegyeket is megvették, hogy a városi kórházba utazzanak. A várakozás napjaiban elfogyott a szó, amit mondhattak volna
egymásnak, a mosoly elköltözött arcukról, de még a nap is elbújt, mert azokban a napokban csak esett… esett, folyamatosan hullt az ég könnye… Fehérhajú, nagyszakállú öregember támaszkodott az ajtófélfának. Szemétől Ilus nem tudott szabadulni, az csak nézte áthatóan, nem mondott semmit. Az asszonyt rázta a hideg, félt s várt, hogy mit akarhat ez az ember. Aztán megmozdult, lépett egyet, majd még közelebb jött felé s hirtelen elfordult, kiment a konyhába, intett Ilusnak, hogy kövesse. Remegő lábakkal, de ment utána… A kályha felől forró meleg csapta meg arcát, s amikor a fehérhajú öreg hirtelen mozdulattal kinyitotta a sütő ajtaját ijedten hőkölt hátra: - Most nézz ide – szólt az idegen –, nézz be Ilus a sütőbe, itt van a fiad, pirosra megsütve! Sikoltva, zokogva ült fel ágyában pontosan azon a reggelen, amikor mennie kellett volna a városba. János is abban a pillanatban és ugyanolyan rémülettel nézett remegő asszonyára. Belebámult a hasadó reggeli fénybe, élete társát magához ölelte s szólt: - Feküdj vissza kincsem, ahol öt ember megfér egy asztal mellett, jut hely a hatodiknak is. Nyugodj meg és próbálj még aludni, nem megyünk sehová. A kapu két szárnya sarkig ki van nyitva. Aki elhalad az úton s benéz, frissen nyesett pázsiton akad meg a szeme. Oldalt a kerítés mellett a tavaszi virágok kékje festi az ágyás szélét, beljebb tulipánok illegetik
magukat a szélben. Az arra haladó szomszédasszony csak bekiált: - Vendégeket várnak János bátyám? – Az öreg int, azzal bemegy a házba, hogy segítsen asszonyának, aki öregségére dagaszt, kürtőskaláccsal várja unokáit. Kora délután autó fordul be a portán. Három kisgyerek ugrik az ajtó előtt ülő öreg szülők nyakába, ölelik, csókolják, s követelőzően kérdezik: - Mami, megsütötted a kürtőskalácsot? – Nagyanyjuk mutatja, hogy hol találják, a gyerekek tolakodva szaladnak be a konyhába, kijövet kalácskarkötővel ugrálnak, s indulnak megnézni kedvenc állataikat a gazdasági udvarba. Fia és menye nevetve nézik a jelenetet. Jánoska, a legkisebb fiú – pont olyan, mint az apja volt valamikor, gondolja az idős asszony – gyöngéden öleli át anyját, férfiasan kezet szorít apjával, s eléjük guggol: - Édesapám, Édesanyám. Feleségemmel úgy döntöttünk, ha megengedik, hazaköltöznénk a városból. Itt a helyünk, tudom, nem pótolhatjuk testvéreimet - Isten nyugosztalja őket, s a nagyiékat békében - örökké emlékezetünkben tartjuk, de nem hagyhatjuk, hogy magukra maradjanak, meg aztán a gazdasággal is kellene valamit kezdeni, ha már a földeket visszakaptuk. Túl füves ez az udvar – neveti el magát az ifj. János - a harmadik. Még szóhoz sem jutnak örömükben az öregszülők, mikor a kaput döngetni kezdi egy cigányasszony, hogy másnapra piacra készül, lenne-e egy kosárka árvácska a gazdasszonynak, szívesen megvenné: Az öregasszony a menyére néz:
- Lányom mi szólsz, össze tudod csomagolni holnap reggelre? Aznap éjszaka különös álmot láttak, reggel a hajnali fényben sokatmondóan egymásra néztek: - Meglátogatott a fehérhajú öreg, megsimogatott, átölet és csak annyit mondott, hogy most már minden rendben lesz – nézte az ajtófélfa felé Iluska. - Velem kezet fogott és eltűnt…
