Részlet a könyvből
Délután váratlanul megjelent Danyisanyibácsi a feleségével, Belluskával. E bodor szempillájú, meggypiros rúzst használó asszony ritka vendég volt Öcsiéknél, Danyisanyibácsi általában nélküle jött. A fintorgó dáma francstattból, mondta róla apa. Öcsinek tetszett a selyemruhás, tipegő léptű nő, vékony hangja Angelikáéra emlékeztetett. Szolgálatkészen átadta a nyugágyat, tetszett hozni fürdőruhát? Belluska finom mozdulattal helyezte keskeny bokáit a lábtartóra, nem bírja a bőröm a napot. Szoknyáját a combja tövéig húzta. Öcsi elvörösödve bámulta. Fehér csipkebugyi. Minta kelemamáé. Ő az asztal alatt csücsül, belát kelemamának, s akkor egy kéz nyúl oda, méghozzá Danyisanyibácsié. Hirtelen nem tudta, hogy álmodta ezt, vagy tényleg?! Ám azután előhívódott a jelenet, igen, amikora Rajkot rebilitálták, ésapa kelepapával veszekedett rajta. Akkor kérdezte ő a baszt, nagymama pedig haragudott. Szegénynagyi. Belluska biztos álmábase gondolja, hogya Sanyibácsia kelemamának nyúlkál. Richtermanyika áll a kapualjban letolt bugyival, Pityu guggol előtte, s két kézzel tapogatja a pi… Belluska rágyújtott, vörös foltot hagyott a szája a cigaretta végén. Öcsi szeme újra és újra a kitakart combhajlatokra tapadt. Haarra gondolok, hogy nyitva felejtettéka függönyt… szoknyát, rendbevan, nemeseka parázdaságba, ellenbenha szándékosan gyönyörködve nézegetema zizét, haélvezettel bámészkodok, azmár bűn! Hiába, mégsem fordította el csuromizzadt arcát. Egész testét bizsergette a látvány. Öcsikém (apa), hozzál nekünk egy kis szódát! Szaladt a konyhába. A szódáspalack hűvösen gyöngyöző hasát a mellkasához szorította, a poharakat – hármat – összemarkolta. Vitt Belluskának is. Tessékparancsolni, jóhideg szóda! Belluska kortyolt belőle, langyoskás… azért köszönöm. Mérolyan izgi benézni oda? – tűnődött Öcsi a füvön hasalva. Direkt bűnbeestem… micsoda marhaság. És megint Belluska ingerlően széttárt lábai közé sandított. Hátezmár többa soknál! – kényszerítette magát, hogy hátat fordítson, s apáék beszélgetését figyelje.
A béemüdülő olyan, mint a méhkas (Danyisanyibácsi), az emberek sugdolódznak, senki se tudja, mit jelent ez. És biztos (apa)? Mondtam, benne van a Szabad Népben, tessék! – kivette a zsebéből az apróra összehajtogatott újságot. Apa ráncosra vont szemmel – tűzött a nap – böngészte, aszongya, a központi vezetőség megállapítva Rákosi Mátyás elvtárs érdemeit a magyar és nemzetközi munkásmozgalomban, a magyar nép jövőjéért, a szocialista Magyarországért vívott harcban… satöbbi, satöbbi… saját kérelme alapján felmenti őt a politikai bizottsági tagsága és a központi vezetőség első titkári tiszte alól. Na! – Danyisanyibácsi a térdére csapott, hát mit szólsz hozzá? Rákosi elvtársunk ki van rúgva, dünnyögte apa. Néhány másodpercig tartott, míg Öcsi felfogta. Micsoda?, mivana Rákosielvtárssal?!? Nyugdíjba ment, te pedig menjél szépen balizni, jó? Jóde… akkortehát mostan… mostmár nemőa népvezére? Nem. Hátki? A Gerő Ernő, szerbusz! – hadarta apa, s intett, hogy Öcsi kotródjék. Amikora Szilvinéne nyugdíjbamenta zóvodából, mindenki szomorú volt, éssajnálták, ésegycsomó virágot kapott, ésMóni sírt. Majd azért benézek néha, mondta Szilvinéne búbánatos hangon, szeretettel várunk, felelte Móni. De soha többé nem látták, el is feledkeztek róla, csak Móni emlegette időnként: szegény Szilvinéne… Hátmosta Rákosielvtárs isegy ilyen szegény Szilvinéne lett? Rákosielvtárs a búcsúünnepségen, zavartan szorongatja a csokrokat, remegő szájaszélét beharapja, köszönöm nektek, drága gyerekecskék, mindig emlékezni fogok tirátok… Ica a horgászstégen napozott. Ő fölült mellé. Rákosielvtárs helyetta Gerőernő van, közölte vele sejtelmesen. A lány bamba arcot vágott, Öcsi szemrehányóan kérdezte: tenemtudod, hogy kia Rákosi? De tudom, ő az országnak a vezetője. Volt! Hát aztán?! – Ica rángatta a vállát, a hasára feküdt. Bőrén látszottak a stégdeszkák vörös vonásai. A szomszéd ház kertjében egy nagyhasú nő ruhákat teregetett a kifeszített kötélre, lobogtatta a szél a törülközőket, kombinékat, melltartókat, bugyikat. Odass, milyen kövér! – mutatta Öcsi. Hülyeee, nem kövér, hanem terhes, gyerek van a hasában. Gyerek? Naná, majd borjú! Amikor egy férfi és egy nő szereti egymást, létrejön köztük a szerelem, és abból lesz a gyerek. A szerelem gyümölcse az anyukák hasába kerül. Enbrió, motyogta ő. E-m-brió! – javította Ica, emmel, mint az ember, mert az egy pici ember, van neki keze, feje, lába, szíve, meg minden! – a teregető asszonyra pillantott, már jó nagy a hasa, mingyárt szülni fog. Itt? Deeehogy, majd beviszik a kórházba, és aztán kinyomja a gyereket. Kinyomja? Igen, Ica a saját izéjére mutatott, innen. Nehülyéskedj. Nem tudtad? – kárörömmel szemlélte Öcsi zavarát, pedig ezt mindenki tudja, innen bújik elő a gyerek. Lehetetlen, gondolta ő. Nézte Ica vékony combjait, odaképzelte közéjük Richternyika meztelen punciját, háthogyan, abbóla pindurka vágatból…? A lány a hátára fordult, félig behunyt szemmel figyelte őt. Öcsi a fürdődressz legalsó pontjára meredt, elhessegetve agyából Angelika bűnjelző mondatait. Apró dudor.
Ekkor Ica a mutatóujjával hirtelen félrehúzta a fürdőruha szélét. Öcsi tátott szájjal bámulta a függőleges vonást. A lány csücsörítve mosolygott, ő pedig remegő kezét odaérintette. Meleg. Naaa! – mondta Ica kunkori hangon, de nem lökte félre. Elengedte a gumírozott anyagot, Öcsi ujjai odaszorultak. Kihúzta. Énistenem… Most mutasd meg te! Én??? Hadd lássam! – Ica huhogott, mintha csiklandoznák. Őróla vastag patakokban dőlt a víz, szégyenkezve emelte föl a klottgatya szárát, fütyije kicsüngött a résen. Riadtan pislogott körül, havalaki észreveszi, hogy micsinálunk…! Ica érdeklődve nézegette, Öcsi érezte a lány körmeit a zacskón, azután a makk végén. Ezt föl lehet húzni? – kérdezte Ica a fitymáról, ő bólintott, a lány kipróbálta. Továbbne, merfáj! Hm, Ica nyomkodta, egész puha… jópofa. Naelég, Öcsi hátrébb csúszott, igazgatta a nadrágját. Most mit vagy úgy oda, én is megmutattam! Neki lángolt az arca, lefeküdt a deszkára. Jókor, mert néhány pillanat múlva: kész az ebéd, gyerekek! – kelemama kiabált a partról. Délután elkísérték Danyisanyibácsiékat az állomásra. Akarsz üzenni valamit édesanyádnak? Sanyibácsi találkozik vele? Majd fölhívom az irodában. Ott netessék zavarni, mer mostvana munka dandárja, és őtőle függa zösszes traktornaka zalkatrésze. Danyisanyibácsi ciccegett. Igenis, azért nemjöhetett velünk, hogy bene dögöljön a mezőgazdaság! – darálta Öcsi harciasan. A ciccegés lassan röhögéssé alakult: ccc, ccö, cöö, höö, hööö… Öcsi harapdálta a szája szélét, minek örülez? Akkor már Belluska is nevetett, karcos hangon. A mezőgazdaság évek óta be van dögölve, morogta apa. Danyisanyibácsi helyeselt, tök mindegy, hogy anyukádék mennyi alkatrészt igényelnek, úgyse kapnak eleget. Mér? Mert import (apa), külföldről jön, Csehszlovákiából, Szovjetunióból, Romániából, és mindig annyit küldenek, amennyit akarnak. Amennyi van nekik (Danyisanyibácsi). Öcsinek eszébe jutottak a hazahozott munkák. Anya a kartonok fölé görnyed, apa diktál, traktornevek röpködnek a levegőben, Utosz, Zetor, Emtézé, ilyen hengerfej, olyan tömbszelence, tizenkétezerötszázhúsz, kilencezerkétszáznegyven, nyolcezerhatszázharminc… Anya bekörmöli a rubrikákba, tollal vagy ceruzával, pirossal vagy kékkel, időnként radírozza, zsilettpengével kapargatja a vastag papírt. Zörögnek a kartonok, éjszakákon át. Haúgyis mindegy, akkormiért? Hétvégén váltás, apa ment, anya jött. Öcsi megkérdezte tőle: téllegcsak annyit küldenek, amennyi van nekik? Persze, honnét vegyenek többet, gondolj bele, az egész szocialista tábor várja a pótalkatrészt, so se bírnak eleget gyártani. Deviszontakkor mérkell neked kiszámítani, haegyszer úgyis…? Anya vállat vont, a rend kedvéért. És emiatt nemkaptál szabadságot! – mondta ő szemrehányóan. Mit akarsz?, itt vagyok! Befelhősödött az ég, a hirtelen támadt szél cibálta a fenyőfákat, kelepapa kapkodva szedte össze a nyugágyakat, a kerti asztalt, s a fészerbe vitte. Ssssss! – sűrű zápor.
Öcsi a szalmazsákon gubbasztott, a víz ijesztően dörömbölt a tetőn, az ablakkeret recsegett. Csak bene törjön. Elképzelte a szocialista tábort, amint az alkatrészeket várja, sátrakban ücsörögve. Rémes lehet, haazember sátorbavan, ésjönegy vihar. Nyitva volt az ajtó, odaát a lányok ország-várost játszottak. Ica fakókék tréningruhában ült kelemama ágyán, ölében füzet, írta a G kezdetű országokat, városokat. Nadrágja szárán a varrás itt-ott feslett, három-négy helyen forintnyi bőr világított. Öcsi a fal felé fordult, hogy ne bámulja már olyan meredten. Ica félrehúzza a fürdődresszt, ő megérinti a rózsaszínű dudort. Meleg. Ica ujjai bigyerésznek a fütyije körül. Egész puha. Ica félrehúzza. Ő megérinti. Most mutasd te! Húzza. Érinti. Ezt föl lehet…? Húzza. Érinti. Hú… É… Ó… Naelég. Elég. Mostmár elég! Összegörnyedt a szalmazsákon, durván belemarkolt az ágyékába, hogy fájjon. Istenemistenem. Arra gondolt, hogy ahol a fiúknak kitüremkedik, ott a lányoknak bemélyed. Hm. A férfiak a lógóval pisilnek, a nők viszont a lyukkal, s ez csöppet sem praktikus, nem tudnak odaállni a vécé elé. Hanemmindig ülve. Mérnincs lógójuk? Nyilván a szülés miatt, tehát hogy ki tudjon bújni a gyerek azon a résen. Deattólmég lehetne lógójuk is. Denincs. Depuncijuk van. Pontott, ahol nekünk a fütyi. Hm. Bemélyed. Kitüremkedik. Meleg.
Húzza. Puha. Érinti. Riadtan észlelte, hogy a lógója mocorog a nadrágban. Mozog. Magától. Ágaskodik. K… keményedik. És akkor már tudta, egészen biztosan tudta, hogy Erdőssanya igazat beszélt. Apa pedig mellé. Basz. Mint amikor döngve becsapódik egy vasajtó, s zuhog a vakolat körben. Reng az egész ház, repedeznek a falak, ropognak a gerendák, baljós por füstözi a szobákat. Tehátmégis. Igen. Dobogó szívvel figyelte alteste mozgolódását, a feszes hús lassan elernyedt. Úgy érezte, mintha a fütyköse levegővé vált volna. Odanyúlt. Megvan. Hogy röhöghettek rajtama Sanyáék! Csikorgatta a fogait, apa becsapott. Egyszerűen becsapott. És tulajdonképpen… Angelikais… Attól fogva gyakran keményedésre ébredt. Nem mert kiszállni az ágyból, nehogy észrevegyék, lapított a takaró oltalmában, alvást színlelve. Én nem értem, panaszkodott anya kelemamának, olyan aluszékony lett ez a gyerek, talán orvoshoz kéne vinnem, hátha megint beteg. Á, csak a friss levegő teszi, ne nyugtalankodjál, édesem, én is egész nap ásítozok, a végtelenségig. Öcsi remélte, mire a nyaralásból hazaérnek, már befejeződik a födémcsere. Ám a lakás állapota nem sokat javult, plafon almás. Meddig kellmég odalenn szorongani, mikor leszkész? Hja fiacskám (apa), isten és az építőipar malmai lassan őrülnek. Kiderült, hogy a kőművesek leálltak, nincs vasbetongerenda. Hiánycikk. Cserép sincs, de azt Luxsanyibácsi tud szerezni. Talán betongerendát is, esetleg. Csakhogy a brigád elvonult máshová, tehát ha most ne adj isten teremne betongerenda, lasszóval kéne visszaráncigálni őket. Anya őrjöngött, apa csitította. Erzsébet hisztizett, apa megpofozta. Nagyapa kikérte magának ezt a banzájt, egy csöpp nyugtot szeretne a saját lakásában, mire anya: ha a terhedre vagyunk, el is mehetünk! Luxsanyibácsi tapintatosan a konyhába vonult, lőtávolon túlra. Összeveszés, kibékülés. Szelávííí.
