Ψ Addiktológiai területen dolgozó tapasztalati szakértôk: interpretatív fenomenológiai analízisen alapuló kutatás

Ψ

372

Addiktológiai területen dolgozó tapasztalati szakértôk: interpretatív fenomenológiai analízisen alapuló kutatás Kassai Szilvia1, Pintér Judit Nóra2, Rácz József1,3 1

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Pszichológiai Intézet, Tanácsadás Pszichológiája Tanszék

2

Szegedi Tudományegyetem, BTK, Pszichológia Intézet, Személyiség- Klinikai- és Egészségpszichológia Tanszék

3

Semmelweis Egyetem, Egészségtudományi Kar, Addiktológiai Tanszék

Összefoglalás: Bevezetés: Vizsgálatunkban az addiktológiai ellátásban – szenvedélybetegek rehabilitációs intézményeiben – dolgozó tapasztalati szakértôk segítô munkáját tanulmányoztuk. Célunk annak feltárása volt, hogyan váltak függô személyekbôl tapasztalati segítôvé, és mit jelent számukra a tapasztalati segítés. Módszerek: Az interpretatív fenomenológiai elemzés (IPA*) kutatási elrendezése szerint választottuk ki a vizsgálati személyeket és végeztük el az adatgyûjtést, majd az adatok értelmezését. Vizsgálati személyek: 6 (5 férfi, 1 nô) fô, akik legalább egy éve addiktológiai rehabilitációs intézményben tapasztalati szakértôként dolgoztak. Félig-strukturált élettörténeti interjúkat vettünk fel, amelyeket az IPA alapján elemeztünk: elôször az interjúkban megjelenô témákat összegeztük, majd ezeket értelmezve alakítottuk ki az ún. fôtémákat. Eredmények: Az interjúk fôtémái képezték az eredményeket. A fôtémák az élettörténeti interjú egyes fontos szakaszaira és fordulópontjaira vonatkoztak: a szerhasználat élményére, a függôség kialakulására – ez a fordulópont 1, majd pedig a mélypont kialakulására (fordulópont 2). Ezután a segítés élményét vizsgáltuk: itt négy fôtémát kaptunk: a felépülô én és a segítô én kialakulását, a megsebzett segítôt és a képzett segítôt, végül pedig a segítés élményét. Diszkusszió: Az IPA módszere használhatónak bizonyult a tapasztalati szakértôk fejlôdésének és a munkájuk nyújtotta élmények idiografikus feltárására. A tapasztalati segítôk munkáját a mentorálással lehet a legjobban kifejezni. A kutatással szerzett ismeretek felhasználhatók a tapasztalati segítôk képzésében, valamint megfelelô szakmai helyük kialakításában az addiktológiai ellátórendszerben. Kulcsszavak: interpretatív fenomenológiai analízis; tapasztalati segítô; addiktológia; felépülés Summary: Introduction: The work of recovering helpers who work in the addiction rehabilitation centres was studied. The aim was to investigate the process of addicts becoming recovering helpers, and to study what peer help means to them. Methods: According to interpretative phenomenological analysis (IPA) design, subjects were selected, data were collected and analysed. Subjects: 6 (5 males, 1 female), working as recovering helpers at least one year at addiction rehabilitation centres. Semi-structured life interviews were carried out and analysed according to IPA. Results: Emerging themes from the interviews were identified and summarized, then interpreted as central themes: important periods and turning points of the life story interviews: the experience of psychoactive drugs use, the development of the addiction (which became “ Turning Point No 1”) then the “rock bottom” experience (“Turning Point No 2”). Then the experience of the helping process was examined: here four major themes were identified: the development of the recovering self and the helping self, the wounded helper and the skilled helper, the experience of the helping process. Discussion: IPA was found to be a useful method for idiographic exploration of the development and the work of the recovering helpers. The work of the recovering helpers can be described as mentoring of the addict clients. Our experiences might be used for the training programs for recovering helpers as well as to adopt their professional role in addiction services. Keywords: interpretative phenomenological analysis; recovering helper; recovering counsellor; addictions; recovery from addictions

* IPA – interpretatív fenomenológiai elemzés (Interpretative Phenomenological Analysis)

Psychiat Hung 2015, 30 (4):372-388

Psychiatria

Addiktológiai területen dolgozó tapasztalati szakértôk: interpretatív fenomenológiai analízisen alapuló kutatás

Tapasztalati szakértôk az addikciók kezelésében A felépült alkoholisták már 19. században megjelentek az amerikai mértékletességi mozgalmakban és az addikciókat „kúráló” intézményekben. Már professzionálisabb formában egyes – alkoholbetegekkel foglalkozó – kórházi osztályokon, illetve a Minnesota-modellt alkalmazó intézményekben (ez a 12 lépéses programok adaptálását jelenti bentlakásos kezelésre) (1, 2) találkozhattunk velük. A „megsebzett gyógyítóként” dolgozó tapasztalati segítôk (recovered alkoholisták) fokozatosan váltak „paraprofesszionális” munkatársakból professzionális segítôkké, addiktológiai konzultánssá (2). Egyes vizsgálatok szerint az Egyesült Államokban az addikció területén dolgozó konzultánsok között a felépült alkoholisták aránya 37–57% (3, 4). Az addiktológia területén a tapasztalati szakértôk esetében a személyes és a professzionális identitásváltozás összekapcsolódik, így identitásuk tanulmányozása különleges helyzetet jelent (5). A felépülô konzultánsokkal1 kapcsolatban Doukas és Cullen (6) végzett egy nagyobb irodalmi áttekintést. Megállapításaik szerint Európában a felépülô konzultánsok alkalmazása a 2000-es évekre tehetô, amikor Európában is egyre jobban elterjedtek a 12 lépéses programok, illetve a Minnesota-modell (gyakorlatilag megismételve az amerikai történéseket néhány évtizedes késéssel). A felépülô konzultánsok munkáját illetôen Doukas és Cullen (6) kiemelik a motiváció fontosságát: ez részben a saját felépülésük megtámogatásával is magyarázható (tehát azért helyezkedtek el a felépülô alkoholisták az addikciók kezelése területén, hogy biztosítsák a saját felépülésükhöz szükséges szervezeti és személyes forrásokat). A motivációban ugyanakkor az is megjelenik, hogy „vissza kell adni” valamit a szenvedélybetegeknek, amit korábban a felépü-

lô konzultáns megkapott. A szerzôpáros ugyanakkor néhány problémára is felhívja a figyelmet, ami a felépülô konzultánsoknál elôfordulhat: túlzott identifikáció a klienseikkel, túlzott bevonódás a munkába, visszaesést elôsegítô környezetben dolgoznak, ahol különbözô okok miatt a saját felépülési munkájukat abba kell hagyniuk (6). Végül a szerzôk felhívják a figyelmet a felépülô konzultánsok identitásmunkájára. A narratíva-szerkesztés mellett a „hatalommal történô felruházást” (empowerment), illetve a felépülô konzultánsok csoportjai által teremtett „tér” nyújtotta elônyöket hangsúlyozzák a szakmai elismerés, fejlôdés és a visszaesés megelôzése, valamint az „addikt” stigma kezelése területén (6). A felépülô segítôk munkája eredményességét és hatékonyságát – összevetve a professzionális segítôkkel – a szakirodalomban vita övezi. Valójában ez a vita a „sorstárs alapú” felépülési támogató szolgáltatásokkal kapcsolatban alakult ki; ezek a szolgáltatások a tágabb értelemben vett felépülési modellel dolgoznak (erôteljesebben hangsúlyozzák a felépülés komplex jellegét és a felépülést segítô közösségek szerepét). White (7) áttekintette a tapasztalati szakértô alapú (peer-based recovery support) szolgáltatások mûködését. Véleménye szerint helytelen szembeállítani a tapasztalati szakértésen és a professzionális segítésen alapuló terápiás modelleket. A tapasztalati szakértôk (peer-based recovery supporter) a felépülés egyes lépéseinél hatékonyabbak lehetnek, mint a professzionális segítôk, ez azonban a felépülés teljes folyamatára nem érvényes. Reif és mtsai (8) a tapasztalati szakértôk felépülésben betöltött szerepével foglalkozó irodalom áttekintése után szintén azt hangsúlyozzák, hogy a „professzionális” modellel való szembeállításuk nem célszerû. A tapasztalati szakértôk elsôsorban szerep-modellként mûködnek, illetve olyan módon járulnak hozzá az addikciók kezeléséhez, mint a gondozás folyamatosságának biztosítása (con-

1 Szóhasználat: a tanulmányunkban a tapasztalati segítô fogalma megegyezik a sorstárs segítô, illetve a felépülô/ felépült segítô vagy konzultáns fogalmával. A 12 lépéses csoportok hagyománya szerint nem felépült, hanem felépülô addiktokról beszélnek. A tanulmányban hivatkozott nemzetközi irodalomban a „peer” szót, máskor a „recovered counsellor” kifejezést használják.

Hungarica

373

Eredeti

374

közlemények

tinuum of care). Utóbbit a kezelôrendszerrel fenntartott kapcsolatuk – közvetítôk a függôk és az intézmények között – teszi lehetôvé. Kutatásunkban nem a tapasztalati szakértôk munkája eredményességét vizsgáltuk – összehasonlítva a professzionális segítôkkel –, hanem azt, hogy a segítés folyamata miként valósul meg, illetve a segítôk számára milyen élményt nyújt. A továbbiakban nem a felépülés újabb modelljeivel foglalkozunk, hanem alapvetôen a 12 lépéses mozgalmakhoz köthetô felépülést, és az innen kikerülô tapasztalati segítôk munkáját vizsgáljuk meg. Magyarországon kevés vizsgálat foglalkozott célzottan az addiktológia területén dolgozó tapasztalati segítôk szerepével. Nálunk is megfigyelhetô az a tendencia, hogy a 12 lépéses programokat alkalmazó intézmények (Minnesotamodell alapú addiktológiai osztályok, a 12 lépést vagy bizonyos lépéseket alkalmazó programok), illetve szintén a tapasztalati szakértôkkel dolgozó PORTAGE program (lásd: http://www.drogterapia.hu/ hozzáférés: 2015. január 23. és http://www.portage.ca/welcome hozzáférés: 2015. január 23.), egyre inkább elkezdtek tapasztalati szakértôket alkalmazni. Számuk vagy arányuk a többi szakemberhez képest nem ismert. A 12 lépéses programot alkalmazó közösségek a felépüléshez vezetô identitásmunka2 „motorjai”, elsôsorban a résztvevôk számára adott identitás- és narratívaszerkesztô eszközeikkel. A Névtelen Alkoholista (Alcoholics Anonymous, AA*) narratíva beépülve a szenvedélybetegek élettörténeti elbeszéléseibe, azokat sajátos módon változtatja meg (pl. összefoglalóan Jensen, 9). Az utóbbi évtizedben a hazai kutatásokban is vizsgálták a 12 lépéses közösségeket. Elsôsorban Kelemen és mtsai (10–12), valamint Bajzáth (13), Madácsy (14), illetve Rácz, Bajzáth és Tóth

(15) nyomán ismerjük a hazai közösségeket. A tapasztalati szakértôk a személyes énjükkel dolgoznak, érzelmi támaszt és szerepmodellt nyújtanak, mely tulajdonságok nemcsak a kliens felépülésében, hanem a segítô személyiségfejlôdésében is fontos szerepet játszanak (16). Dima és Bocuta professzionális pszichoterapeuták szakmai fejlôdésében a „terápiás utazást” emeli ki (17), szociális munkásként dolgozóknál pedig Rácz és Lackó (16) foglalkozott ezzel a témával. Pszichoterapeuták sajátélményû („kiképzô”) terápiáját párhuzamba állíthatjuk a tapasztalati segítôk függôségi és felépülési tapasztalataival. Ha elfogadjuk ezt a párhuzamot, akkor megvizsgálhatjuk, hogy a sajátélményû terápia milyen hatást gyakorolt a pszichoterapeutává válásra. Ilyen vizsgálatokat végzett – többek között az IPA-val is – Oteiza (18), valamint Rizq és Target (19). Rizq és Target (19) vizsgálatában a mentalizáció mellett, ahhoz kapcsolódóan, a képzésben levô szakemberek fô tapasztalata a kiképzô terapeuta általi „láthatóságuk”, „látottságuk” (being seen) volt. Ez azt jelentette, hogy a leendô szakemberek átélhették, milyen terápiában lenni, ami hozzásegítette ôket ahhoz, hogy a késôbbi klienseikben önmagukat lássák, ami az empátiájuk egyik fontos alapja lett. A folyamat hasonló volt, mint amit ápolók tapasztalati tanulásánál Chan, Brykczynski, Malone és Benner (20) figyeltek meg.

Felépülô szerhasználók: a felépülés folyamata A tapasztalati szakértôk felépülô szerhasználók, ezért a felépülés folyamatát is figyelembe kell vennünk. Másrészt, feltételezhetjük, hogy a tapasztalati szakértôk éppen a felépülésük tapasztalatával tudnak segíteni.

2 A tanulmányban az én-t (self) különbözô konstrukciók komplex rendszereként értelmezzük. Felhasználjuk az én felfogásához James és Mead „reaktív én” (I) és „felépített én” (me) koncepcióját, de utalunk Hermans (58) szelfpluralisztikus elméletére is. Felfogásunkban a narratív szelf olyan ágens, amely történeteket konstruál (59). Az identitás ebben a felfogásban inkább a „felépített énhez” áll közelebb és kulturális modellekhez kapcsolható. Az egyén többféle identitással rendelkezhet, amelyeket szeparáltan is vizsgálhatunk. Az Erikson-i személyes identitás mellett a társadalmi-csoport-identitás az egyén én-fogalmát szociális és kulturális kategóriákkal köti össze (59, 60). * AA – Névtelen Alkoholisták (Alcoholics Anonymous)

Psychiatria


A szenvedélybetegségbôl történô felépülést az identitás transzformációjaként, illetôleg az identitásváltozás keretében értelmezik a narratív pszichológia felôl közelítô szerzôk (pl. 21–28). Hangsúlyozzák, hogy az új identitás kialakulása felfogható úgy, mint normalizáció egy konvencionálisabb életút irányában. Az identitását megváltoztató személy egyben megváltoztatja mindennapi életének tartalmát, struktúráját és jelentését. Megtörténik a drogos, Goffman szóhasználatával élve, „beszennyezett” identitás átalakítása felépülô identitássá (24–27, 29). Mindez összefüggésben áll azzal, hogy az adott személy új tevékenységekre és kapcsolatokra támaszkodhat, melyek ezt az identitásváltozást támogatják. Koski-Jännes (24, 25) a fordulópontok jelentôségét emeli ki, amelyek mintegy sûrítményei a kognitív-emocionális változásoknak, és egyfajta felfokozott tudatos élménnyel jellemezhetôk. A fordulópontok, különösen a mélypont, az élettörténeti elbeszélésnek a mélypontig tartó „ereszkedô” (mindig minden rosszra fordul), majd a mélypont után bekövetkezô „emelkedô” (mindig minden jóra fordul), a felépülést ábrázoló jellege az AA irodalomból jól ismert (9, 14, 22, 30–32,). A fordulópontok így az identitásalakulás fô mozgatórugói lesznek: ekkor történik valójában az identitás átalakulása. Az identitás kettôs felfogása – szociális és egyéni – lehetôvé teszi, hogy a transzformációs identitástörténetekben figyelembe vegyük a környezet szerepét: pl. abban, hogy milyen gyógyulási, felépülési történetkészletekkel rendelkezik az adott kultúra. Heckster (23) a felépülés történet identitáskomponensét kiegészíti a szelfséma, a megküzdési repertoár és a narratív élettörténet területén bekövetkezô változásokkal.

A segítés metaforái A hagyományos értelmezésekkel szemben, amelyek a metaforát pusztán retorikai alakzatként kezelik, Lakoff és Johnson (33) konceptuális metafora elméletében az egyik mentális tartományunkat (forrástartomány) egy másik (céltartomány) segítségével konceptualizáljuk. Így

Hungarica

lehetôségünk van arra, hogy érzéseinket, esztétikai élményeinket, morális gyakorlatunkat és spirituális nyitottságunkat – ha már teljes mértékben nem is sikerül – legalább részben megosszuk egymással (33). A szerzôk szerint a metafora a rapport kialakításában és a nem megosztható élmények kommunikációjában tölt be jelentôs szerepet; tovább hangsúlyozzák a metaforák testhez kapcsolódó tulajdonságát (testiesült metaforák) és szociális kontextus függését. Shinbourne és Smith (34) konklúziója szerint az IPA alkalmas arra, hogyan lehet a metaforákat eltérô fogalmak közötti kapcsolatteremtésre használni.

Az IPA Az interpretatív fenomenológiai elemzés (IPA) módszerének használata során az adatok feldolgozása a kettôs értelmezés (35, 36), melynek során a kutató értelmezi (fenomenológiai beállítódás) azt, ahogyan a résztvevô értelmezte a saját tapasztalatait (életvilágbeli beállítódás). Egy „kettôs értelmezésrôl” van tehát szó: az interjúalanyoknak az interjúkban elbeszélt értelmezéseit – most már mint az interjúkészítô saját tapasztalatait – értelmezi az interjúkészítô, illetve az elemzô. Az IPA módszertan alapot ad annak megismerésére, hogy az egyének hogyan érzékelik az adott helyzetet, amelyben vannak, és hogyan értelmezik személyes és társadalmi világukat, különös tekintettel az identitásuk észlelésére. A módszer az egyes esetek idiografikus elemzését teszi lehetôvé: ez a módszer elônye (részletgazdag bemutatás a résztvevô perspektívájából), ugyanakkor episztemológiai hátránya is: az általánosíthatóság mindig kérdéses marad. Az interjú átiratok többszörös újraolvasása során a kutató célja saját elôzetes tudásának zárójelbe tétele – ez a legtöbb kvalitatív kutatásnál megjelenik (37, 38), tehát a zárójelezés mellett az értelmezési folyamat egységes átlátása, melynek eredményeként összegezhetôk és táblázatba foglalhatók a fôbb, intuitíve megragadható témák („kibontakozó témák”, majd „fôtémák”) (35, 36). Az IPA módszere alapján a mintának a tanulmányozandó kontextus (itt: a

375

Eredeti

376

közlemények

tapasztalati segítés) szempontjából homogénnek kell lennie (35, 36). A korábban ismertetett IPA tanulmányokra jellemzô volt az egyébként is ajánlott kis létszám: egytôl tíz fôig (36). Az elsô IPA módszertant alkalmazó cikk 1996ban jelent meg. Egy 2008-as összesítés alapján, addig az évig összesen 293 tanulmány alkalmazta (39). A Smith (39) által végzett összesítés alapján az IPA-alapú kutatások nagy része az egészségpszichológia témakörén belül született, maga az IPA is errôl a területrôl fejlôdött ki. A betegségrôl származó tapasztalatok alkotják a tanulmányok mintegy negyedét. A tanulmányok egy másik, nagyobb része a klinikai, valamint a tanácsadás pszichológiájához tartozik (39).

életvilágának értelmezésébe. Ilyen módszernek feltételeztük az IPA-t. Vizsgálatunk másik célja annak felderítése volt, hogy az IPA alkalmas-e a tapasztalati szakértôk droghasználói és segítôi élményének értelmezésére.

Az interjúalanyok összetétele Az interjúalanyokat célzottan válogattuk: legalább öt éve felépülô szenvedélybetegek voltak, akik „hivatalosan” (azaz foglalkoztatottságuk alapján) tapasztalati szakértôként dolgoztak. Az interjúalanyok négy esetben legalább tízévnyi, két esetben egy évnyi segítôi tapasztalattal rendelkeztek. Egy nô és öt férfi szerepel a mintában, életkoruk 26 és 51 év közötti. Az interjúalanyok fô pszichoszociális jellemzôit az 1. táblázat tartalmazza.

Módszer A vizsgálat célja

Kutatási elrendezés, adatgyûjtés és feldolgozás

A vizsgálat célja a tapasztalati szakértôk munkájának és a segítôvé válás folyamatának megismerése volt. Célunk volt feltárni, hogyan kapcsolódik a felépülési folyamat a tapasztalati szakértôvé váláshoz. Mindezek vizsgálatára egy olyan módszert tartottunk szükségesnek, melynek fókuszában az egyéni folyamatok aprólékos, idiografikus elemzése áll, amely betekintést enged az egyén személyes tapasztalatainak és

Az interjúkat legépeltük. Az IPA kutatások során az elsô interjú átiratának bal oldali margójára írjuk az átolvasás során felmerülô elsôdleges témákat, ötleteket, jegyzeteket. A többszöri átolvasás során a jobb oldali margóra írjuk a felmerülô témákat (emerging themes). Az egyes

1. táblázat Az interjúalanyok pszichoszociális jellemzôi

Nem

Életkor

Iskolai végzettség

1. Sindy 2. Zsolt

nô férfi

35 47

Felépülés során, Szerhasználat

Felépülés

Tapasztalati

segítés céljából

hossza

ideje

segítôként

végzett képzés

(min)

(min)

dolgozik (min)

egyetemi

szociális

4 év

kb. 12 éve

10 éve

diploma

munka

felsôfokú

színház-terapeuta,

22 év

kb. 8 éve

6 éve

szakképzés

szociálterápiás szerepjáték

3. Peti

férfi

41

4. Zénó

férfi

38

5. Feri 6. Balázs

férfi férfi

51 26

érettségi

–

15 év

kb. 12 éve

9 éve

6 év

kb. 16 éve

13 éve

5 év

kb. 10 éve

1 éve

3 év

kb. 4 éve

1 éve

fôiskolai

szociális

diploma

munka

egyetemi

szociális

diploma

munka

érettségi

–

Psychiatria

Hungarica

Balázs

Feri

Zénó

„szégyen”

... majd késôbb

a heroin lett a befutó,

felépülô

„hiánypótlás”

...volt egy hároméves

idôszakom, amikor

ki sem jöttem

a szobámból...”

játék-

függôség

kb. 4 éve

felépülô

„Menekülés”, depresszió,

tizennégyezret...”

felépülô

„megerôsítés”

illúzió, „öngyógyítás”,

ahol alkohol is volt,

forintból nyertem

10 éve

alkohol-,

kezdôdött, párszáz

csejáték,

elôl, erôsnek tûnés,

Menekülés a valóság

„...jártam zenélni,

nagy nyeréssel

„élet része”,

3 év,

„...gyakorlatilag egy

5 év

szeren-

ez az én drogom...”

kerestem, tehát

ez az, amit eddig

... úgy éreztem, hogy

„sebgyógyítás”,

a party drogok,

16 éve

„Kaland”,

... aztán késôbb

heroin, fû

(folyamat)

jelentéstartalma

személyes

A szerhasználat

„...elkezdtem füvezni,

(háttér)

6–7 év

Fordulópont 1

Szer-

használat

Az egyes interjúk kibontakozó témái

2. táblázat

depresszió

kiábrándultság,

Gyávaság,

félelem

gyávaság,

„Ûzött vad”,

behódoló.

egér – vagány,

határozza meg,

A csoport

Önjellemzés

Fordulópont 2

önbizalomnyerés

Párja hatására

józan percet ad

mely néhány

Felesége megveri,

a padon

egy éjszaka

visszajelzése,

Környezet

(betegségtudat)

Felépülô én

Nem válik el.

a „segítô ént”

ami jobbá teszi

de van „felépülô én”,

nincs terápia,

szerep, de nem segítô,

Elôtte már segítô

Nem válik el.

van jelen a kettô.

kezdôdik, majd együtt

Sziget sátorban

a segítôk delegálása,

Terápia sajátossága

Nem válik el.

jelen a kettô.

majd együtt van

Elôbb a „felépülô én”,

kapcsolata

és segítô én

„kivárás”

„tükör”,

„biztos pont”,

„Nem megmentô”,

érettség tesztje

„ego leküzdése”,

„nehézség” is,

„Személyes érték”,

„biztos pont”

„kísérés”, „védés”,

kiteljesedése,

a „felépülô én”

a „józan én” része,

„Elôny”, „mentor”,

jelentéstartalma

személyes

A segítô hivatás

segítô kapcsolatban?

Van-e barátság

„tisztelet”

„elengedés”,

„kompetencia határai”,

Csendben maradás,

közti vékony mezsgye

kliens és saját határ

„nem megmentô”,

az „önismeret”,

melynek alapja

Személyes és tudatos,

Határok


377

Peti

személyes

és onnantól

valahogy ez lett

az én szerem...”

leginkább

heroin

elég gyorsan

a közelembe került,

felépülô

feladás,

remény:

a „segítô én”

heroin

felépülô

12 éve

nem válik el:

kialakulásában,

tanulok”

nem csak halál van

megtaláltam...”

„menekülés”

Egy felépülô csoport szerepe

„a mai napig

„menekülés”

Drogosokat lát, akik józanul élnek,

azt gondoltam,

akkor

politoxi-

„önsajnálat”,

Mértéktelenség,

erôsebb

„felépülô én”

zenélés a hivatás,

munkát igényel,

lenni, tudatos

Nem akart segítô

jelen a kettô

egyszerre van

akart lenni:

Mindig segítô

kapcsolata

és segítô én

Felépülô én

hogy igen, ez az,

szívtunk elôször,...

használat,

„Mindent jelent” „sebgyógyítás”,

így segítséget kér

nem megy a leszokás,

a párjával, egyedül

születik, anyagozás

Lánya elvonással

„szörnyû érzések”

a valósággal,

szembesülés

Szívleállás, ébredés:

(betegségtudat)

Fordulópont 2

komán,

füvet, akkor négyen

szer-

félelem a lebukástól

egyensúlyban tartja,

Zenélés

„intézményfüggô”

borderline,

„balhés”,

egy mélypont,

Minden nap

Önjellemzés

leginkább

„edzôtáborba hozott

15 év

használó lettem...”

mindennapos

és napok alatt

irányítani tudás

heroin, máktea...

heroin

kb. 8 éve

illúziója

zene fontosabb,

„... a választott

szerem, morfium,

22 év

„Segédeszköz”,

folyamat

opiátok,

felépülô

kb. 12 éve

„ördögi kör”,

kipróbáltam,

altató,

kokain,

„egyre rosszabb”

„rutin”,

a heroint

„Életforma”,

„...én szinte egybôl

4–5 év,

jelentéstartalma

gyógyszer,

(háttér)

használat

A szerhasználat

megélése

sorsközösség

elfogadás megélése,

„tanulási folyamat”,

„valami, amiben jó”,

„Közösségépítés”,

„rámutatás”

kialakítása”,

„koncepciók

továbbadása”,

„Remény

adás miközben kap is

ebben hiteles,

nôként,

token helyzetben

Kihívás:

jelentéstartalma

személyes

A segítô hivatás

378

Zsolt

Sindy

Fordulópont 1

Szer-

Az egyes interjúk kibontakozó témái

2. táblázat (folytatás)

nem viszi haza

tudatos munka,

„Helyi határok”,

ha visszaesik

arra az esetre,

határok betartása

máshol nem,

csak itt segítô,

„Helyi határok”,

tudatos munka is

válik ösztönössé,

Tapasztalat által

Határok

Eredeti közlemények

Psychiatria


interjúknál, sorban ugyanezt megtehetjük, vagy pedig az elsô interjú felmerülô témáit használhatjuk a többi interjúnál kiindulásul. Mi az elôbbit választottuk: minden interjúnál kiírtuk a felmerülô témákat, majd ezeket táblázatban rögzítettük. A következô lépésben az így összegyûlt témákat kronológiailag és logikailag áttekintettük, a megfelelô témákat összevontuk (clustering), és ugyanakkor értelmeztük is azokat. Ha egy-egy téma az interjúalanyok megközelítôen felénél megjelent, akkor azokat kiemelten kezeltük. Az összevont és értelmezett témák adták ki a fôtémákat (master themes), amelyeket szintén táblázatba foglaltunk (36, 37). A fôtémákat az interjúk újbóli átolvasása során véglegesítettük. Az interjúalanyok késôbb az elemzés eredményét megtekinthették, de nem fûztek hozzá megjegyzést. A kutatáshoz szükséges etikai engedélyt az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Kutatásetikai Bizottsága adta meg. A vizsgálat helyszíne két drogrehabilitációs intézmény volt, ahol 3–3 interjút készítettünk tapasztalati szakértôkkel. A vizsgálat módszere az IPA által ajánlott félig-strukturált interjú (36) volt. Az interjúalanyok számára biztosítottuk, hogy személyazonosításra alkalmas információkat rögzítünk, valamint személyes információk harmadik félhez nem jutnak el. A félig-strukturált interjúk a segítôvé válás folyamatára fókuszáltak, mely folyamatnak része a szerhasználat és a felépülés. Az interjúk kb. egy órásak voltak, melyek során az interjúalanyok a szerhasználói élmények, a felépüléssel kapcsolatos és a segítés során szerzett tapasztalatok elbeszélésével azok személyes jelentéstartalmát értelmezték. Az IPA során alkalmazott félig-strukturált interjú irányítása tölcsérszerû. A kérdések feltevésének sorrendje arra összpontosít, hogy a résztvevô általános véleményének kifejezése után a konkrétan témához kapcsolódó értelmezései kapjanak teret (36).

Hungarica

Eredmények 1. Az interjúelemzés kibontakozó témái Az eredményeket, azaz az interjúelemzések közös motívumait táblázatba gyûjtöttük, majd azokat együtt és egyénenként is elemeztük (2. táblázat). Az élettörténeti interjúban és az élettörténeti idôben is elsô téma a pszichoaktív szerhasználat különbözô formái, illetve a néhány interjúban megjelenô viselkedéses addikció (kóros játékszenvedély) volt. A szerhasználatot vagy a „játékot” az interjúalanyok az interjúkészítés jelenébôl értelmezik: ez alkotja az addikció személyes jelentéstartalmát. Az interjúkban megjelennek fordulópontok, amelyek a szerhasználat vagy a „játék” kialakulását jelzik, majd kialakul a függôség (már az addikció típusától függetlenül). Ezt Fordulópont 1-gyel jelöltük, majd pedig azt a fordulópontot, amely az addikcióból a felépülést határolja el, Fordulópont 2-vel jelöltük. A következô tematikus mintázat az „önjellemzés” nevet kapta, amely az interjúalanynak a szerhasználó énjérôl a jelenbôl konstituált képe. Ezután következik a tapasztalati segítô, illetve a segítés megjelenése az élettörténeti interjúban. Az elemzésben a „felépülô én” és a „segítô én” mint különállóként konstituált entitások jelennek meg: a köztük levô kapcsolatot részletesebben elemezzük. A következô tematikus mintázat a tapasztalati segítés személyes jelentéstartalmát mutatja be.

2. Az interjúelemzôk értelmezései Az IPA adatfeldolgozás második lépése az interjúkban megjelenô témák kutatói értelmezése. Ez az értelmezés még az „eredmények” részhez kapcsolódik. Itt a kutató mintegy fenomenológiai perspektívából tekinti át az interjúk „természetes beállítódás” alapján megfigyelhetô témaköreit (35). Ennek az elemzésnek az eredményeit a fôtáblázat (master table of themes: 3. táblázat) tartalmazza. A következôkben ezeket a fôtémákat (master themes) vesszük sorra.

379

Eredeti

közlemények

3. táblázat

Fordulópont 1: A függôség kialakulása

Fôtémák

Fordulópontok

A szerhasználat élménye Fordulópont 1: A függôség kialakulása Fordulópont 2: A mélypont

A segítés élménye A felépülô segítô és a „segítô én” A megsebzett segítô

380

A képzett segítô A segítés élménye

Fordulópontok A szerhasználat élménye Több interjúalanynál a szerhasználat vagy a „játék” folyamatként jelenik meg, mely kezdetben „izgalmas”, „különleges”, mely késôbb „ördögi körré” „tehetetlenséggé” változik. Többen úgy számoltak be errôl, mint az akkori életük természetes részérôl, valamint a szerhasználat kezdetét leíró narratívumok visszatérô eleme: „ez az amit kerestem” kifejezések: „valami segédeszköz, amivel együtt tudtam mûködni a világgal” (Zsolt); „hogy mit jelentett számomra a szerhasználat? Tulajdonképpen mindent... mindent jelentett, és mindent el is vett, illetve mindent adott is...” (Peti); „a társasági életünk része volt” (Zénó). A retrospektív jellemzések gyakran számolnak be arról, hogy másnak akarták mutatni magukat, melyben a szerhasználat volt a segítségükre: „...félôs egér voltam, kívül persze mutatnom kellett azt, hogy megállom a helyem, hogy vagány vagyok” (Zénó); „egy ûzött vad voltam az ôrület határán” (Feri); „felpörgetett”, „erôt adott” egyfajta „segédeszköz” volt, „amivel együtt tudtam mûködni a világgal” (Zsolt), „önhittség” „önszerelem”, „önsajnálat” „önmagamtól akartam szabadulni” (Balázs). Ezek a megjegyzések többnyire arra utalnak, hogy a szerhasználat vagy a játékszenvedély „kifelé”, a többi ember felé mit mutatott meg a személyiségükbôl. Ezzel szemben jelenik meg sok interjúalanynál az, hogy „belül”, „valójában” milyenek is voltak: „depressziós” „bizonytalan” „fals érzelmekkel” bíró, „félelemmel” teli.

A különbözô pszichoaktív szerek használata, vagy éppen a játék, a számítógép túlzott használata egységes függôséggé válik. Látni fogjuk, hogy ennek az egynemû – szertôl vagy viselkedéstôl független – függôségnek (pl. a „bázisdrog” megtalálásának) a konstituálása miért fontos a késôbbi tapasztalati szakértôvé válásban. „És 16–17 lehettem, amikor elkezdtem füvezni, elôször hasis, volt egy ilyen pince klubunk, ahol mindig találkoztunk, aztán késôbb ezek a party drogok, majd késôbb a heroin lett a befutó, ami elég hamar elért, tulajdonképpen, és úgy éreztem, hogy ez az, amit eddig kerestem, tehát ez az én drogom” (Zénó). „A szerencsejátéknak is van szere, csak a szervezetre ez nem dob belsô, boldogító anyagot...”, „...a függésnek egy alapvetô mûködése megvolt az én függésemben is” (Feri). „A szerhasználat az nem volt olyan súlyos nálam, konkrétan egy anyaggal kapcsolatban nem volt komoly függôségem, ha így akarnám mondani a számítógép és játékfüggôség” (Balázs). „Hát, politoxikomán vagyok, de az úgymond választott szerem a heroin, tíz évig heroinoztam. 15 évig használtam, abból 10 évig heroinoztam, én nagyjából végig szívtam a füvet, de ha meg kell valamit jelölni, akkor az énnekem a heroin volt” (Peti).

Fordulópont 2: A mélypont A második fordulópont konkrét – gyakran traumatikus – eseményként jelenik meg. Ennél a fordulópontnál az elbeszélt események konkrétabbak, meghatározóbbak, mint az elsô fordulópontnál. A sorban az utolsó, valójában „a” fordulópont egy jól körülhatárolható idôtartamot, konkrét eseményt jelez, mely a „felépülô én” kezdetét jelenti az élettörténeti rekonstrukcióban. „Ott aludtam az Örs vezér téren, egy padon, éhesen, szomjasan, elvonással, koszosan, büdösen... Egész éjjel agyaltam azon a padon... ott és akkor eldöntöttem, hogy valami másnak,

Psychiatria


valami többnek kell lennie az életnek” (Zénó); „volt egy szívleállásom... kitisztultam, az agyam, vagy a lelkem, vagy nem tudom mi..., valahogy minden érzést, megéltem egy pillanatra” (Sindy); „Hát olyan volt egy-kettô... megszületett a lányom, és ô elvonással született... azt éreztem, hogy ez így nincs rendben...” (Zsolt). A meghatározó fordulópont egyben az élettörténeti rekonstrukció mélypontja is, ahonnan már csak a teljes összeomlás vagy a halál felé vezethetett volna út: „hogyha a halálnak torka van, akkor a maguk lánya ott volt” (idézi Sindy a kezelôorvosát).

és helyzettôl függôen váltakozva kerül egyik vagy másik az elôtérbe. „Régen a „junkie” énembôl beszéltem, aztán volt egy ilyen ifjú titán szakember részem, aztán a diplomás szakember részem, aztán a családos ember is. Beépülnek ezek, ugye, mint rétegek” (Zénó). Hangsúlyos az „önismeret” a segítô szerepben, mert ezzel az interjúalanyok a klienst helyezik a középpontba – hiszen kellô „önismerettel” már tudnak másra figyelni. A segítô feladata sok esetben a hallgatás, rávezetés. Ebben a szerepben a segítô a klienssel együtt újra végigjárja a felépülés útját, de ô már tovább lát.

A segítés élménye A felépülô segítô és a „segítô én” A „felépülô segítô” címszó alá azokat a megfogalmazásokat soroljuk, amelyek explicit módon tartalmazzák a segítôk felépülési munkáját. A legtöbben megfogalmazták, hogy a felépülés folyamatos munka és egyben tanulási folyamat, ami élethosszig tart, és amit a segítô magán végez a kliensekkel együtt. A munka és a tanulás nem különül el, mindkét kifejezést hasonló értelemben használják ebben a kontextusban. A felépülés az önismeret folyamatos fejlesztése. A „felépülô én” az interjúalanyok esetében az életük egy olyan szakasza, melyben a múltat újraértékelik, a szerhasználat okait, eseményeit feldolgozzák, ekkor általában az addig nem lévô „önismeretük” is kialakul. Ez az életszakasz gyakran egybeesik a rehabilitációs intézetben (a „terápián”) töltött idôvel. A „segítô én” vagy már jelen lévô, vagy késôbb kibontakozó személyiségtartalom, mely az adás örömével, a személyes értékesség többszörös megélésével jár. A „segítô én” megjelenése nem a „felépülô én” eltûnése, a kettô együtt van jelen, egymást kiegészítve. Az interjúalanyok esetében a „segítô én” kialakulásának feltétele a „felépülô én” megléte, a kialakult „önismeret” (ahogy ezt az interjúalanyok nevezik), de a legtöbb esetben mindkettô jelen van már a „terápia” (a rehabilitációs otthonban töltött idô) megkezdésekor,

Hungarica

„Én a terápián végig magammal foglalkoztam, tehát nem azzal, hogy én ki leszek, vagy mi leszek, hogy most éppen ki vagyok, meg ki voltam, meg mi voltam, tehát a gyökereimmel..., de tulajdonképpen én az elsô pillanattól a segítô énemmel dolgoztam...” (Zénó); „és ott éreztem meg, hogy ez nekem jól esik, hogy jól esik a másikkal beszélgetni az ô apró problémájáról, és a saját tapasztalataimat odaadva valamelyest segíteni.” (Feri); „nekem ez egy titkos vágyam volt...., azt éreztem, hogy nekem ezt kell csinálni...” (Sindy); „jó érzés volt adni, ez az egyik... másik, hogy nagyon szerettem a X-t (intézményt), akkor is, és abszolút el tudtam magam képzelni” (Peti). A segítô a beszélgetések során nem saját magára fókuszál, hanem tud a kliensre figyelni. Több beszámolóban megjelenik a segítésbôl eredô töltekezés is: „egyszer-egyszer tudnak olyat mondani, ami engem is megérint, és megsegít a saját dolgaim elaborálásában” (Feri). A „megsebzett gyógyító” címszó alatt is találkoztunk olyan idézetekkel, ahol a segítés és a tapasztalati segítô saját felépülési munkája összekapcsolódik.

A megsebzett segítô Az interjúalanyok többsége szerint a korábbi függôség elôfeltétele annak, hogy tapasztalati

381

Eredeti

382

közlemények

szakértô legyen: „feltártam azokat a sebeimet, azokat a fekélyeket, azokat a kényes pontokat, ...ez egy óriási elôny volt” (Zénó). „Ahhoz, hogy tudj nekik segíteni, ahhoz mindenképpen kellett sérülnöd egy idôre” (Balázs). A korábbi függôség okán a kliensekkel azonos közösség – „szubkultúra” (Zénó) – tagjai, akik „félszavakból” (Zsolt) értik egymást. Az interjúalanyok felismerik, hogy a kliensekkel foglalkozás „megsegít a saját dolgaim elaborálásában” (Feri), a „saját felépülésem számára is fontos” (Feri), „dolgozok valakiért, és egyben dolgozok magamon valakivel” (Feri). A korábbi függôség a kliensek számára is fontos: „lássák magukat a másik emberben” (Balázs), de ehhez az kell, hogy a segítô is úgy érezze, „látom magam bennetek” (Feri). A korábbi függôség során megélt tapasztalatok hasznosulhatnak a segítô kapcsolatban: „átlátom a játszmáikat” (Zénó). A segítô kapcsolatban ebbôl kommunikációs elôny is származik: „ez a ’honnan tudod, hogy mit érzek?’ ’mert én is átmentem ilyenen.’ És akkor erre mit lehet mondani? Szóval ez ilyen, én ebben látom az elônyét” (Sindy). „Hogyha valaki kamuban van, akkor azt hamarabb érzékelem, mint egy nem sorstárs, és ebbôl fakadóan talán hamarabb ki tudom ôket billenteni, és azt mondom neki, hogy figyelj, érzem itt a disszonanciát, próbáljuk meg újra” (Feri). A korábbi függôség közösséget teremt tehát a kliensekkel, másrészt pedig a segítô technikák alkalmazásában jelent többletet (segítôi játszmák átlátása és menedzselése). A segítô kapcsolat terápiás hatású a tapasztalati szakértôk számára.

Képzett segítô Ide azokat a készségeket soroljuk, amelyek a segítés, illetve a segítô jellemzôi. Ezeket az interjúalanyok közül szinte mindenki megemlítette: tükör, visszatükrözni, kérdezni, figyelni, hallgatni, jelen lenni, „legyen olyan koncepciód, hogy, hogyan juttatod át A-ból B pontba” (Zsolt), ismerni a betegség „törvényszerûségeit” (Zsolt), biztos pontként szolgálni, „rávezetni az embereket a változásra, bizonyos utakra” (Sindy), át-

adni az információt, kísérônek-mentornak lenni, támasztó karóként szolgálni, „fogom a vállukat” – de nem vezetem ôket (Balázs). A segítôk folyamatos „önismereti” munkája – amit a felépülô én és a segítô én fôtéma kapcsán említettünk – is hozzájárul a segítô képzettségének fokozásához, a segítôi készenlét megalapozásához. Sokan fontosnak tartották, hogy formális képzésben vegyenek részt, mert a sajátélményük nem elegendô a segítéshez: „megéreztem, hogy a saját élményeim egy kicsit hézagosak egy ilyen jellegû beszélgetéshez, itt nem tudsz 100%osan jelen lenni a segítôi folyamatban, mert nincs meg az a szakmai háttér. És akkor gondoltam ki, és beiratoztam” (Feri). Megjegyezzük, hogy a felsorolt segítôi készségek nagy többsége az „aktív figyelem” kategóriájába tartozik. Az intervenció inkább a „megsebzett gyógyító” címszó alatt kerül elô – azaz, kapcsolatban van a korábbi függôséggel (mint pl. a játszmák átlátása és ennek közlése, a „kibillentés” egy „kamu szituációból”).

A segítés élménye A segítés személyes jelentése két részre osztható. Az egyik a segítôre vonatkozik (lásd a megsebzett segítô). Olyan dolog, amiben jók, elôny, mert jobban hallgatnak rá, elfogadás, kihívás, az én kiteljesedése, fejlôdés, hit és remény átadása. A segítés másik jelentése a kliensrôl szól, azaz, hogy a segítô hogyan tud jelen lenni a kliens számára. Itt megjelennek a már emlegetett kifejezések, a „kísérés”, a „tükör”, az „egyenrangú fél”, a „biztos pont”, a „sorsközösség vállalása”, a „mentor”, valamint belépnek ezzel kapcsolatban különbözô, a segítésnek ezt a formáját kifejezô metaforák. „Szóval bennem van pár jó kép ezzel kapcsolatban, mikor a vándor megy az úton, és az egész utat nézve nem tudom, hogy ô honnan és hová megy, de van egy bizonyos szakasza az életének, amikor kísérôre van szüksége. Kicsit olyan, mint amikor – egy másik képpel élve – egy fiatal facsemetét elültetünk, és akkor leve-

Psychiatria


rünk mellé egy karót, és az a karó nagyon szükséges, mert jön a szél, a vihar, jönnek, a nem tudom fiatalok, és ki akarják szakítani, tépni onnan, megrángatják, de ott marad a karó, és az segít neki. De van egy pillanat, amikor a fa túlnô a karón, és már vastagabb a fa törzse, mint maga a karó, akkor pedig ki kell onnan venni” (Zénó). „Én csak egy biztos pont vagyok, aki egyrészt egy tükör. Nem mindig tiszta tükör, néha homályos tükör, csak várok, amíg elmennek a forráshoz. Nem is vezetem ôket a forráshoz, hanem fogom a vállukat, aztán lehet, hogy összevissza vezet az út, árkon, bokron át, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne velük menni” (Balázs). Ugyan minden tapasztalati segítô közösségben dolgozik, a segítô munkát kétszemélyes helyzetre vonatkoztatják az interjúalanyok. Láttuk, hogy a „képzett segítô” téma alatt felsorolt készségek az „aktív figyelem” kategóriájába tartoznak, az intervenciók a „megsebzett gyógyító” téma alá sorolhatók. Ezek is interperszonális, kapcsolati vonatkozásúak (játszmák átlátása és leállítása, „kibillentés”). A segítô egy interperszonális, külsô térben van és elsôsorban a jelenlétével hat (hallgat, figyel, kérdez), vagy kívülrôl „hozzányúl az emberekhez” (Zsolt), „fogja a vállukat” (Balázs). A segítô nem irányít és nem „megment”: a kliens képes a változásra. A következô idézetek ezt mutatják: „A dolgok magunktól történtek meg, és a maguktól megtörtént dolgok, azok jók voltak, és minden pofára esés, kudarc, bajok voltak, azok mindig a saját szándékok” (Feri). „Csak várok, amíg elmennek a forráshoz. Nem is vezetem ôket a forráshoz, hanem fogom a vállukat” (Balázs). A következô két idézet is ezt mutatja: a segítés „semmiképp nem egy ilyen megmentô szerep, semmiképp nem a felelôsség átvállalása” (Zénó), „nem én vagyok a megmentôjük” (Balázs). A segítés fontos része az „adás” (amit szinte mindenki megfogalmaz), néha a „visszaadás” értelemben: visszaadni valamennyit abból, amit

Hungarica

a saját felépülésük során kaptak a közösségtôl. A segítés néha folyamatként jelenik meg, amiben „benne kell maradni” (Sindy), „bele kell menni” (Zénó), mert „kívülrôl nagyon nehéz segíteni” (Zsolt). A segítéshez az „adás” mellett a „töltôdés” is fontos (Sindy). Az interjúk segítségével a tapasztalati segítôvé válást és a tapasztalati segítés jelenségét mutattuk be az IPA alkalmazásával. Miután az interjúkban az elemzés során kibontakozó témákat (emerging themes) összesítettük, kialakítottuk az ún. fôtémákat (master themes). Ezeket két nagy csoportba soroltuk: Fordulópontok – amelyek az interjúalanyok élettörténeti rekonstrukciós munkájának a legfontosabb mozgatói a tapasztalati segítôvé válásban. Ide három témát soroltunk: „A szerhasználat élményét”, a „Fordulópont 1-et: a függôség kialakulását” és a „Fordulópont 2-t: a mélypontot”. Ezután alakul ki a „felépülô én”, még a rehabilitációs intézményben (a „terápiában”) töltött idô alatt. A következô témákat „A segítés élménye” címszó alá soroltuk: „A felépülô én és a segítô én” közötti viszonyt bemutató témát, a „megsebzett segítô”, illetve a „képzett segítô” témákat és a „segítés élményét”. A bevezetôben említett identitásmunka, azaz a droghasználói identitás átalakítása felépülô identitássá (24–27, 29) szükséges elôfeltétel a tapasztalati segítôvé váláshoz. Interjúalanyainknál egy új identitás kialakulásáról beszélhetünk: ez a felépülô identitás vagy a felépülô én. A felépülés – összhangban az AA irodalommal lásd Madácsy (14) és Laudet (40) tanulmányát – élethosszig tartó folyamat, ami folyamatos munkát kíván a résztvevôktôl. Koski-Jannes (25) kutatásában átlag 9,3 éve szermentes felépülôk vettek részt; Shinebourne és Smith (41) vizsgálatában pedig legalább 15 éve szermentes felépülôk. A folyamatos munka – és ennek a folyamatnak a munka elnevezése – az interjúalanyainknál is megjelent; az önmagukon/önmagukkal végzett munkára a tanulás és az önismeret fejlesztés/gyakorlás kifejezéseket használták, megjelenítve a folyamat vég-nélküliségét és erôfeszítést igénylô jellegét. Shinebourne és Smith (41) az én gondozásaként jelölték ezt a tevékenységet, amit Foucault éngyakorlás (techno-

383

Eredeti

384

közlemények

logies of the self) fogalmával jellemeztek. Ez azt jelenti, hogy az adott személy a testén és a lelkén különbözô gyakorlatokat végez, hogy bizonyos célokat elérjen (pl. boldogság, tisztaság, tökéletesség). A „gyakorlás” az egész életen át tart: önmagunk tesztelése, megfigyelése, monitorozása azzal kapcsolatban, hogy kik is vagyunk, mit is teszünk, és mit tehetünk (42). A szerhasználó vagy a játékfüggô múlt folyamatos felidézése (Fôtéma: A szerhasználat élménye) a jelen szükségleteinek a kielégítését szolgálja, ezért nem is felidézésrôl, hanem folyamatos újraszerkesztésrôl van szó (41, 43). Ezt a folyamatos munkát láthatjuk interjúalanyainknál is. A tapasztalati szakértôk folyamatos identitásmunkájának és éngyakorlásának oka lehet az az intézményi környezet is, ahol folyamatosan szerhasználókkal foglalkoznak, így állandóan a szerhasználatot elôidézô triggereknek vannak kitéve (5, 6). Raingruber és Robinson (44) szintén az öngondoskodás (self-care) szerepét emelik ki; a folyamatos öngondoskodás szükséges a másokról történô gondoskodáshoz. A fordulópontok (Fordulópont 1: A függôség kialakulása; Fordulópont 2: A mélypont) az élettörténeti elbeszélésnek a mélypontig tartó „ereszkedô”, és a mélypont után bekövetkezô „emelkedô”, a felépülést ábrázoló jellege az egyesült állomokbeli és az európai AA irodalomból jól ismert (pl. 9, 22, 30–32). Ezeknél az élettörténeti mozzanatoknál az interjúalanyok nem egyedi mintákból, hanem az AA által adott mintákból és forgatókönyvekbôl szerkesztik meg élettörténeti elbeszélésüket. Az interjúkban azonban azt is látjuk, hogy nemcsak a felépülés útja utal közös szerkesztésre, hanem a tapasztalati segítôvé válás és a tapasztalati segítôként való egzisztálás is közös témák jelenlétére utal (lásd a fôtémákat). A szerhasználó, „játékos” (kóros játékszenvedélyben szenvedô), függô, majd felépülô éneken végzett munka áll a középpontban, azonban az interjúalanyok beszámolnak más változásokról is, amelyek ezeket a változásokat kísérik: így az életvitelben, az értékekben, a társas kapcsolatokban kialakuló változásokat említjük. Professzionális pszichoterapeuták szakmai fejlôdésében a „terápiás utazást” emeli ki Dima

és Bocuta (17) IPA-val végzett vizsgálatukban. A fô különbség az általuk tapasztalt „terápiás utazás” megtervezettségében van: aki terapeuta akar lenni, az „szándékosan”, céltudatosan kezd bele az „utazásba”, míg esetünkben a felépülés nem annak érdekében történik, hogy valaki segítô akar lenni (bár erre is volt egy példánk). Az élettörténeti változások középpontjában sem a Dima és Bocuta (17) által autentikusnak – mondjuk így, terapeutának – nevezett én kialakulása áll, hanem a felépülô én, amit késôbb követ a segítô én konstitúciója, majd pedig a kettô együttes munkája (Fôtéma: A segítés élménye: A felépülô segítô és a „segítô én”). A professzionális és a tapasztalati segítô esetében is fontos a segítés értelmének és élményének megértése és megtapasztalása (17–19). Pszichoterapeuták sajátélményû („kiképzô”) terápiáját párhuzamba állíthatjuk a tapasztalati segítôk függôségi és felépülési tapasztalataival. A „magam látom a kliensben”, a „kliens magát látja bennem” az interjúalanyainkra is érvényes volt (Fôtéma: Megsebzett segítô). Ugyanakkor, Rizq és Target (19) IPA-val végzett vizsgálatukban a mentalizációval, az intrapszichikus folyamatok megismerésével és megtapasztalásával kapcsolatos eredményei az interjúalanyoknál nem jelentek meg. A klienskapcsolatokban elsôsorban interperszonális momentumokat lehetett érzékelni (lásd pl. tükör, támasz, mentor stb.). A segítés folyamata is egy olyan jelenség volt, amibe „bele lehet kerülni”, „benne lehet lenni” – ami szintén inkább az interperszonális vonatkozást erôsíti. Mégis, a professzionális segítôvé válás és a tapasztalati segítôvé válás egyik fô különbsége az intrapszichikus tartalmakhoz fûzôdô viszony lehet (17, 18). A tapasztalati segítôk saját magukon végzett folyamatos munkája ellentétben áll a segítés során kifejtett, inkább passzívnak beállított szerepkörével: a „tükör”, a „biztos pont” a támasztó „karó”, vagy akár a „mentor” szerepekkel (Fôtéma: A képzett segítô). Ebben a felfogásban a segített halad a maga útján a felépülés felé; a segítô elsôsorban az ottlétével segíti; az ottlét feltétele viszont a kellô „önismeret”, a saját magukon végzett, folyamatos munka. A segített belsô, intrapszichés valósága, avagy éppen an-

Psychiatria


nak az értelmezése vagy transzformálása nem jelenik meg az interjúkban. Itt emlékeztetünk arra, hogy ugyanakkor a tapasztalati segítôk szerhasználati vagy függôségbeli állapotukról adott beszámolóiban sokszor megjelenik egy „külsô”, nem valódi én, és egy „belsô”, valódi én (a „szívük mélyén” mások, ahogy McIntosh és McKeganey [26] fogalmaz); ugyanígy, a segítés jelenségében is megfigyelhetô a felépülô én és a segítô én mûködése. Az elôbbi esetben a két én között „repedés” van, míg az utóbbi esetben a két én egymást erôsítve együttmûködik. A megsebzett segítô (Fôtéma: A megsebzett segítô) fogalma Carl Gustav Jungig (45) nyúlik vissza (pontosabban, eredetileg a görög mitológiáig). Az újabb irodalomban Groesbeck (46), majd Barr (47) kutatása hívta fel a figyelmet a segítôk korábban elszenvedett „sebeire”, amelyek pályaválasztásukat és szakmai karrierjüket motiválták. Barr (47) és más szerzôk (48–50) azonban inkább arra kerestek választ, hogy a professzionális karrier – vagy az annak részét képezô sajátélmény-terápia – hogyan járul hozzá a „sebek” begyógyításához. Interjúalanyainknál a „sebek” (a megsebzett identitás) a jelenben is hatnak; a tapasztalati segítôk, noha kigyógyultak „sebeikbôl”, de magát a megsebzettséget, metaforikusan szólva, a hegeket, nem kívánják eltûntetni, sôt, éppen, hogy láthatóvá teszik és felhasználják segítôi munkájuk során. Bár arra is láttunk példát, hogy ezeket a „sebeket” vagy „hegeket” milyen kontextusban engedik látni, és mikor nem (pl. a saját, személyes életükben, vagy a segítôi karrier egy pontja után már csak válogatott közönségnek). White (2) tapasztalataihoz hasonlóan arra is láttunk példát, hogy egy „mellékes” segítôi helyzetbôl hogyan vált valaki „fôhivatású” segítôvé.

A segítés metaforái Az alkoholhasználat és a metaforák kapcsolatát vizsgálta Shinbourne és Smith (51) az IPA módszerével. Az egyik fôtéma az alkoholhasználat során tapasztalt és metaforikusan elbeszélt többszörös én-ekhez kapcsolódik. Az alkohol hatása alatt az én-részek disszociálódnak; a

Hungarica

disszociálódott én-részek között pedig kialakul egy sajátos dinamika, ami egy egységesnek feltételezett én-élménnyel záródhat le. Egy másik, szintén az IPA módszerével végzett vizsgálatukban a szerzôk (34) az addikciók és a metaforák kapcsolatát vizsgálták: immár egy tágabb kontextusban (alkoholt fogyasztó és felépülô alkoholistákat is vizsgáltak). Shinebourne és Smith (51), valamint a szerzôk által idézett (itt nem részletezett) egészségpszichológiai, pszichopatológiai és pszichoterápiás vizsgálatokban a metaforákat a „beteg”, a „kliens” oldaláról vizsgálták. Minket most az interjúalanyoknak azok a metaforái érdekelnek, amelyekkel segítô munkájukat jellemezték. Feltûnô volt ugyanis, hogy az interjúnak ebben a részében jelentek meg a jól kidolgozott metaforák, míg az interjú más részében (pl. a szerhasználattal vagy a függôséggel kapcsolatban) kevésbé voltak jellemzôk. Az egyik legelterjedtebb metafora az addikciók kezelésével kapcsolatban – különösen a 12 lépéses közösségekben (pl. 52, 53) – az addikcióból történô felépülés egy utazás (a fogalom különbözik a „terapeuta utazásától”, ahol a „laikusból” szakemberré válik az utazó). Ez az interjúalanyainknál is megjelenik: a segítô a kliens utazásának kísérôje, az utazó mentora, aki fogja az utazó vállát, de az úti célt nem ô jelöli ki. A „felépülés egy utazás” egy jól ismert metaforarendszerbe illeszkedik (az élet egy utazás metaforacsoporthoz). Itt a forrástartomány az utazás, a céltartomány pedig a felépülés. Korábban (17) a terápia egy utazás kapcsán egy hasonló szerkezetû metaforát láttunk. A „tükör” metafora passzív szerepérôl már írtunk; az interjúk kontextusában azonban a „tükör”, és különösen a „visszatükrözés” metaforák aktív szerepét is meg kell vizsgálnunk. Cline (54) a nyugati civilizáció két jelentôs szerzôjének tükör metaforáit vizsgálta: Kierkegaard-ét és Rorty-ét. Kierkegaardnál a szív a tükör, amely az Istennel való kapcsolat kifejezôdése. Rortynál pedig az elme (mind) az, ami a körülöttünk levô világot tükrözi vissza a benne felhalmozott tudás segítségével. Mindkét szerzônél a tükrözés akaratlagos, kognitív és érzelmi hatalomnak (vagy az ilyen hatalom forrásának) felel meg

385

Eredeti

386

közlemények

(összegzi Cline, 54). A tükör, pontosabban a tükrözés vagy a visszatükrözés itt már korántsem passzív folyamat, mint ahogy errôl írtunk. Ahhoz, hogy valaki tükröt tartson, a tükröt tartónak vagy a tükör mögött állónak el kell tûnnie. Az interjúalanyok folyamatos önismeretiként konstituált munkáját, ilyen szubjektum-eltûntetési projektként is felfoghatjuk, ahol a cél a kliens lehetô legprecízebb, szubjektív (mármint a segítô szubjektumától) mentes visszatükrözése. Ennek alapján a „képzett segítô” és a „segítés élménye” (mint fôtémák) címszavak alatt megjelenô önismereti munka során a segítô a minél pontosabb „tükör” (azaz, a segítô egyéni érzéseitôl, véleményétôl mentes kapcsolat) kialakítására törekszik. Conti-O’Hare (55) az ápolók mint megsebzett segítôk kapcsán gondolta tovább Jung elképzeléseit. Szerinte az „élô sebekkel” bíró személyekbôl (walking wounded) egy útvonal bejárásával lesznek megsebzett gyógyítók (wounded healer). A sebzettség és a fájdalom feldolgozása és transzformációja szükséges ahhoz, hogy az ápoló elérje azt a transzcendenciát, amivel a késôbbiekben gyógyítani tud. A fájdalomnak – mint az emberi növekedés és fejlôdés részének – a megtapasztalása szükséges ehhez a lépéshez. Csak a transzcendencia után lehetséges a gyógyítás: ezzel a transzcendentálással éli át az egyén a megsebzettség feldolgozását mint egységélményt – ami a gyógyításhoz szükséges. Ha a feldolgozás helyett a fájdalom és szenvedés lezárása történik, az nem szolgálja sem az egyén fejlôdését, sem pedig a gyógyító képességének a kialakulását (56). Az interjúkban – ahogy erre utaltunk – a sebek, megsebzettség, fekély kifejezések gyakran megjelennek. A sebeket mint szövethiányokat foghatjuk fel; a hiány „begyógyítása” pedig a teljességet jelentheti, ami a gyógyításhoz szükséges. A forrás- és a céltartomány közti megfelelést ott láthatjuk, hogy a lelki fájdalom, szenvedés (forrástartomány) a sebhez (egy hiányhoz, mint céltartományhoz) vezet egy útvonalon keresztül. Feltételezve a konceptuális metaforaelmélet invariancia-elvét (Turner [57]; azaz: a forrás- és a céltartomány nyelvi-fogalmi szerkezete hasonló) a lelki fájdalom, mint „hiány”

és a seb, mint „hiány” megfeleltethetô egymásnak. Ezt kiegészíti a kettô között Conti-O’Hara (55) és Berns (56) által feltételezett út. Itt elérkeztünk a már emlegetett másik metaforához: a „felépülés egy utazáshoz”, amely szintén tartalmazza az út képzetét. A felépülés egy utazás és a megsebzett segítô metaforák egy teljesebb (vég)állomás elérését feltételezik, amikor a segítô képessé válik a gyógyításra.

AZ IPA módszer használhatósága A vizsgálat célja a segítôvé válás folyamatának elemzése volt. Tapasztalataink szerint az IPA alkalmas olyan vizsgálatokban, melyeknek tárgya összetett és más módszerekkel még kevésbé tanulmányozott (35, 36). Jelen kutatás esetében a segítôvé válás, valamint annak elôzménye és egyben a folyamat kezdôpontja – a szerhasználat –, valamint a felépülés mint összetett folyamat tette szükségessé az IPA alkalmazását. Ahogyan az interjúkból is kiderül, ez a folyamat egyénenként különbözik, ezért az egyes esetek elemzési folyamata idiografikus megközelítést tesz szükségessé.

Következtetések Szenvedélybetegekkel foglalkozó tapasztalati segítôkkel kapcsolatos interjús kutatásunkban az IPA módszerét alkalmasnak találtuk a segítôvé válás és a segítôi élmény értelmezésére. Ez azonban egy idiografikus módszer, az elméleti bemutatásában, illetve a limitációkban összefoglalt ismeretelméleti korlátokkal. A tapasztalati segítôk munkája leginkább a mentorálással írható le. A kutatás nem alkalmas arra, hogy következtetéseket vonjunk le a tapasztalati szakértôk munkája eredményességérôl vagy hatékonyságáról, pl. professzionális segítôkkel összehasonlítva (lásd: 7, 8). A tapasztalati segítôk a mai, hazai szenvedélybeteg-ellátásban egyre fontosabb szerepet töltenek be. Ezért segítô munkájuk megértése hozzájárulhat képzésükhöz, illetve a körülhatároltabb és egyben funkcionálisabb helyük megtalálásához a szen-

Psychiatria


vedélybeteg-ellátásban, illetve az alkohol- és drogpolitikában.

A kutatás korlátai A vizsgálat korlátai egyrészrôl a kutatás alapjául szolgáló mintával kapcsolatosak. A szerhasználat és a felépülés a tapasztalati szakértôk esetében csak a segítô hivatás kibontakozásának

fényében volt megismerhetô. Másrészrôl a korlátok az alkalmazott módszer ismeretelméleti korlátaihoz kötôdnek. Mivel az IPA olyan vizsgálati személyekkel dolgozik, akiknek körében releváns a kutatási kérdés, így más társadalmi csoportokra nem alkalmazhatók az eredmények. Az IPA nem alkalmas gyakorisági mérések alkalmazására, valamint oksági kapcsolatok feltárására.

Irodalom 1. WHITE WL: The history of recovered people as wounded healer: I. From native America to the rise of modern alcoholism movement. Alcohol Treat Q. 2000; Vol. 18, No. 1, 1–23.

10. B ERDÔS M, KELEMEN G, CSÜRKE J, BORST J: Reflective recovery. Health learning in Twelve Step communities. Budapest: Oriold and Co, 2011.

2. WHITE WL: The history of recovered people as wounded healer: II. The era of professionalization and specialization. Alcohol Treat Q 2000; Vol. 18, No. 2, 1–25.

11. B ERDÔS M, KELEMEN G, CSÜRKE J: A felszabadulási rituálék szerepe egy élhetô világ kialakításában. Addiktológia 2003; Vol. 2, No. 7, 29–52.

3. MCNULTY TL, OSER CB, JOHNSON JA, KNUDSEN HK, ROMAN PM: Counselor turnover in substance abuse treatment centers: An organizational-level analysis. Sociol Inq 2007; Vol. 77, No. 2, 166–193. 4. KNUDSEN HK, DUCHARME LJ, ROMAN PM: Counselor emotional exhaustion and turn over intention in therapeutic communities. J Subst Abuse Treat 2006; Vol. 31, No. 2, 173–180. 5. CURTIS SL, EBY LT: Recovery at work: The relationship between social identity and commitment among substance abuse counselors. J Subst Abuse Treat 2010; 39: 248–254. 6. DOUKAS N, CULLEN J: Recovered addicts working in the addiction field: Pit falls to substance abuse relapse. Drugs: education, prevention and policy 2010; Vol. 17, No. 3, 216–231. 7. WHITE WL: Peer-based addiction recovery support: history, theory, practice, and scientific evaluation. Chicago (IL): Great Lakes Addiction Technology Transfer Center, and Philadelphia Department of Behavioral Health and Mental Retardation Services, 2009. 8. REIF S, BRAUDE L, LYMAN DR, DOUGHERTY RH, DANIELS AS, GHOSE SS ÉS MTSAI: Peer-recovery support for individuals with substance use disorders: assessing the evidence. Psychiatr Serv 2014; Vol. 65, No. 7, 853–861. 9. JENSEN GH: Storytelling in Alcoholics Anonymous: A rhetorical analysis. Carbondale (IL): Southern Illinois University Press, 2000.

Hungarica

12. ERDÔS M, MÁRK M (szerk.): Felépülô közösségek. Pécs: Pannon Könyvek, 2014. 13. BAJZÁTH S: A Narcotics Anonymous – Névtelen Drogfüggôk magyarországi közössége kialakulásának története és mûködésének néhány sajátossága. Addiktológia 2008; Vol. 7, No. 2, 131–165. 14. MADÁCSY J: „A mélypont ünnepélye”. Az Anonim Alkoholisták Közössége Magyarországon. Doktori értekezés. Pécs: Pécsi Tudományegyetem, 2013. 15. RÁCZ J, BAJZÁTH S, TÓTH EZS: Gyógyítás és felépülés. In: Erdôs M, Márk M (szerk.): Felépülô közösségek. Pécs: Pannon Könyvek, 2014: 14–24. 16. RÁCZ J, LACKÓ ZS: Kétféle modell: a kortárs és a sorstárs segítés egy kvalitatív kutatás alapján. In: Rácz J (szerk.): Az esélyteremtés új útjai: kortárs és sorstárs segítéssel szerzett tapasztalataink. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2008: 97–130. 17. DIMA G, BUCUTA MD: The experience of therapeutic change for psychologist preparing to become psychotherapist. Procedia Soc Behav Sc 2012; 33: 672–676. 18. OTEZIA V: Therapists’ experiences of personal therapy: A descriptive phenomenological study. Counseling and Psychotherapy Research 2010; Vol. 10, No. 3, 222–228. 19. RIZQ R, TARGET M: ‘The power of being seen’: An interpretative phenomenological analysis of how experienced counseling psychologists describe the meaning and significance of personal therapy

in clinical practice. Counseling Psychology Review 2008; Vol. 24, No. 3, 66–85. 20. CHAN GK, BRYKCZYNSKI KA, MALONE RE, BENNER P: Interpretative Phenomenology in health care research. Indianapolis (IN): Sigma Theta Tau International Honor Society of Nursing, 2010. 21. BAKER P: I didn't know: discoveries and identity transformation of women addicts in treatment. J Drug Issues 2000; Vol. 30, No. 4, 863–880. 22. HÄNNINEN V, KOSKI-JÄNNES, A: Narratives of recovery from addictive behaviors. Addiction 1999; Vol. 94, No. 12, 1837–1848. 23. HECKSHER D: The individual narrative as a maintenance strategy. In: Rosenqvist P, Blomqvist J, Koski-Jännes A, Öjesjö L (eds.): Addiction and life course. Helsinki: Nordic Council for Alcohol and Drug Research, 2004: 244–266. 24. KOSKI-JÄNNES A: Turning Point in addiction careers: Five case studies. Journal of Substance Misuse 1998; 3: 226–233. 25. KOSKI-JÄNNES A: Social and personal identity projects in the recovery from addictive behaviors. Addict Res Theory 2002; Vol. 10, No. 2, 183–202. 26. MCINTOSH J, MCKEGANEY N: Addicts’ narratives of recovery from drug use: constructing a non-addict identity. Soc Sci Med 2000; 50: 1501–1510. 27. MCINTOSH J, MCKEGANEY N: Identity and Recovery from Dependent Drug Use: the addict’s perspective. Drugs: education, prevention and policy 2001; Vol. 8, No. 1, 47–59. 28. MCINTOSH J, MCKEGANEY N: Beating the dragon. The recovery from dependent drug use. Harlow: Prentice Hall, 2002. 29. BIERNACKI P: Pathways from heroin addiction: Recovery without treatment. Philadelphia: Temple University Press, 1986.

387

Eredeti

közlemények

30. AALTONEN I, MÄKELÄ K: Female and male life stories published in the Finnish Alcoholics Anonymous journal. Int J Addict 1994; Vol. 29, No. 4, 458–495. 31. CAIN C: Personal stories: identity acquisition and self-understanding in Alcoholics Anonymous. Ethos 1991; Vol. 19, No. 2, 210–253.

388

32. STEFFEN V: Life stories and shared experience. Soc Sci Med 1997; Vol. 45, No. 1, 99–111. 33. LAKOFF G, JOHNSON M: Metaphors we live by. Chicago: University of Chicago Press, 1980. 34. SHINEBOURNE P, SMITH JA: The communicative power of metaphors: An analysis and interpretation of metaphors in accounts of the experience of addiction. Psychology and Psychotherapy: Theory, Research and Practice 2010; 83: 59–73. 35. SMITH JA, FLOWERS P, LARKIN M: Interpretative phenomenological analysis: theory, method and research. London: Sage, 2009. 36. SMITH JA, OSBORN M: Interpretative phenomenological analysis. In: Smith JA (ed.): Qualitative Psychology. London: Sage, 2007: 53–80. 37. HOLSTEIN JA, GUBRIUM F: The constructionist analytics of interpretative practice. In: Denzin NK, Lincoln YS (eds.): The SAGE handbook of qualitative research. London: Sage, 2011: 341–352. 38. JANESICK VJ: The choreography of qualitative research design. In: Denzin NK, Lincoln YS (eds.): Handbook of qualitative research. 2nd edition. Thousand Oaks: Sage, 2000: 379–399. 39. SMITH JA: Evaluating the contribution of Interpretative Phenomenological Analysis. Health Psychol Rev 2011; Vol. 5, No. 1, 9–27. 40. LAUDET A: What does recovery mean to you? Lessons from the recovery experience for research and practice. J Subst Abuse Treat 2007; Vol. 33, No. 3, 243–256.

RÁCZ JÓZSEF

41. SHINEBOURNE P, SMITH JA: ‘It is just habitual’: An Interpretative Phenomenological Analysis of the experience of long-term recovery from addiction. Int J Ment Health Addict 2011; 9: 282–295.

50. MATTHEWS C: Integrating the Spiritual Dimension into Traditional Counselor Education Programs. Couns Values 1998; Vol. 43, No. 1, 3–18. 51. SHINEBOURNE P, SMITH JA: Alcohol and the self: An interpretative phenomenological analysis of the experience of addiction and its impaction the sense of self and identity. Addict Res Theory 2009; Vol. 17, No. 2, 152–167.

42. FOUCAULT M: A szexualitás története III. Törôdés önmagunkkal. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2001. 43. SHINEBOURNE P, SMITH JA: Images of addiction and recovery: An interpretative phenomenological analysis of the experience of addiction and recovery as expressed in visual images. Drugs: education, prevention and policy 2011; Vol. 18, No. 5, 313–322. 44. RAINGRUBER B, ROBINSON C: Sustaining Purpose and Motivation: Weaving Caring and Self-Care Together in Nursing Practice. In: Chan GK, Brykczynski KA, Malone RE, Benner P (eds.): Interpretative Phenomenology in health care research. Indianapolis (IN): Sigma Theta Tau International Honor Society of Nursing, 2010: 169–194. 45. JUNG CG: The practice of psychotherapy: The collected works of C. G. Jung. In: Read H, Fordham M, Adler G (eds.): Bollingen Series XX. New York: Pantehon Book, Vol. 16, 1953. 46. GROESBECK CJ: The archetypal image of the wounded healer. J Anal Psychol 1975; Vol. 20, No. 2, 122. 47. BAR A: An investigation into the extent to which psychological wounds inspire counselors and psychotherapists to become wounded healers, the significance of these wounds on their career choice, the causes of these wounds and the overall significance of demographic factors. 2006. http://www.thegreenrooms.net/ wounded-healer/ hozzáférés: 2015.01.14. 48. MANDER G: Selection of candidates for training in psychotherapy and counseling. Psychodynamic Practice 2004; Vol. 10, No. 2, 161–172.

52. MARLATT GA, FROMME K: Metaphors for addiction. J Drug Issues 1986; 17: 9–28. 53. WEEGMAN M, PIWOWOZ-HJORT E: ’Naught but a story’: Narratives of successful AA recovery. Health Sociol Rev 2009; Vol. 18, No. 3, 273–283. 54. CLINE EM: Mirrors, minds and metaphors. Philosophy East & West 2008; Vol. 58, No. 3, 337–357. 55. CONTI-O’HARE M: The theory of the nurse as wounded healer: finding the essence of the therapeutic self. 2002. http://www.drconti-online.com/ theory.html. Hozzáférés: 2015. január 19. 56. BERNS N: Who are the walking wounded? 2012. http://www.psychologytoday.com/blog/ freedom-grieve/201206/who-are-thewalking-wounded Letöltés: 2015. január 20. 57. TURNER M: Aspects of the Invariance Hypothesis. Cogn Linguist 1990; 1–2: 252. 58. HERMANS HJM: The construction and reconstruction of a dialogical self. J Constr Psychol 2003; 16: 89–130. 59. MUNCK VC: A theory explaining the functional linkage between the self, identity and cultural models. J Cogn Cult 2013; 13: 179–200. 60. SIM JJ, GOYLE A, MCKEDY W, EIDELMAN S, CORELL J: How social identity shapes the working self-concept. J Exp Soc Psychol 2014; 55: 271–277.

49. MARTIN P: Celebrating the wounded healer. Counseling Psychology Review 2011; Vol. 26. No. 1, 10-19.

e-mail: [email protected]

Psychiatria

Ψ Addiktológiai területen dolgozó tapasztalati szakértôk: interpretatív fenomenológiai analízisen alapuló kutatás

Recommend Documents