Zsolt 107,1-43 Hálaadás Isten kegyelméért

Zsolt 107,1-43 Hálaadás Isten kegyelméért „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme. Ezt mondják az Úrnak megváltottai, akiket megváltott a szorongatónak kezéből; És akiket összegyűjtött a különböző földekről: napkelet és napnyugot felől, északról és a tenger felől. Bujdostak a pusztában, a sivatagban; lakó-város felé utat nem találtak vala. Éhesek és szomjasok valának; lelkök is elepedt bennök. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban; sanyarúságukból megmenté őket. És vezeté őket egyenes útra, hogy lakó-városhoz juthassanak. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, Hogy megelégíté a szomjúhozó lelket, és az éhező lelket betölté jóval! Akik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomorúsággal és vassal; Mert ellenszegültek az Isten beszédének, és a Felségesnek tanácsát megútálták; Azért megalázta az ő szívöket nyomorúsággal: elestek és nem volt segítségök. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban, sanyarúságukból kiszabadítá őket. Kihozá őket a setétségből és a halálnak árnyékából, köteleiket pedig elszaggatá. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, Hogy összetöré az érc-kapukat, és a vas-zárakat letördelé! A balgatagok az ő gonoszságuknak útjáért, és az ő hamisságukért nyomorgattattak. Minden étket útála az ő lelkök, és a halál kapujához közelgetének. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban: sanyarúságukból kiszabadította őket. Kibocsátá az ő szavát és meggyógyítá őket, és kimenté őket az ő vermeikből. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, És áldozzanak hálaadásnak áldozataival, és hirdessék az ő cselekedeteit örvendezéssel! Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, amely felduzzasztá a habokat. Az égig emelkedének, a fenékig sülyedének; lelkök elolvada az inségben. Szédülének és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességöknek esze vész vala. De az Úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket. Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérlé őket az ő kivánságuknak partjára. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért! És magasztalják fel őt a népnek gyülekezetében, és dicsérjék őt a vének ülésében! Folyóvizeket tett vala pusztává, és vízforrásokat szárazzá; Gyümölcstermő földet meddő földdé, a rajta lakó népnek gonoszsága miatt. Pusztaságot tett vala álló tavakká, és kiaszott földet vízforrásokká. És telepített oda éhezőket, hogy lakó-városokat építsenek. És mezőket vetének be és szőlőket plántálának, hogy hasznos gyümölcsöt szerezzenek. És megáldá őket és igen megszaporodának, és barmaikat sem kevesbítette meg. De megkevesedtek és meggörnyedtek vala ínség, nyomorúság és keserűség miatt. Gyalázatot zúdított a fejedelmekre, és bujdostatta őket út nélkül való kietlenben. De felemelé a nyomorultat az ínségből, és hasonlóvá tette a nemzetségeket a juhnyájhoz. Látják az igazak és örvendeznek, és minden gonoszság megtartóztatja az ő száját. Aki bölcs, az eszébe veszi ezeket, és meggondolják az Úrnak kegyelmességét!” Bevezetés: (1) A zsoltár első részével fogunk most bővebben foglalkozni; a második felével majd a következő alkalommal. Két visszatérő dolgot láthatunk itt. Az egyik: „…az Úrhoz kiáltának szorultságukban; sanyarúságukból megmenté őket” (6. vers). A másik: „Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (8. vers). Szeretném

most úgy idetenni ezt a zsoltárt – különösen az első részét –, hogy felgerjessze a szívünkben a hálaadást Isten felé. (2) Adjunk hálát az Úrnak a kegyelméért és azért a csodáért, ahogy hozzánk viszonyul. Annál is inkább, mert közeledünk az év vége felé, és ilyenkor jó visszatekinteni nemcsak erre az évre, hanem az egész életünkre. Másrészt szeretnék a kegyelemről szólni. Több alkalommal foglalkoztunk már a kegyelemmel, és ezt is szeretném beleilleszteni ebbe a sorozatba, hogy adjunk hálát az Úrnak az Ő kegyelméért! (3) Ebben a zsoltárban hatszor olvasunk a kegyelemről. Az új fordításban már csak egyszer fordul elő a legvégén, ez az utolsó szó. Fordítják Isten jóságának, irgalmának, szeretetének. Ezeket is jelenti, de itt a kegyelemről van szó mind a hatszor. Az egész zsoltárt fel lehet osztani hat részre. Hat különböző dologról van szó, de mindegyikben ott van Isten kegyelme. Az első három vers mintegy bevezetés a zsoltárba, arról szól, hogy az Úrnak a megváltottjai magasztalják Istent az Ő kegyelméért. Ez után négy képben mutatja meg Isten, hogy honnan és hogyan váltott meg bennünket, amiért magasztalhatjuk Őt az Ő kegyelméért. Az első kép a 4. és a 9. vers között a pusztában bujdosóknak a szorultságáról beszél. Onnan hogyan mentette ki az Úr őket. A második kép a börtönben sínylődőknek a nyomorúsága a 10. verstől a 16. versig. A harmadik kép egy halálos beteg szenvedését, és minden ember halálos, szellemi betegségét írja le, és hogy abból miként lehet megszabadulni. Ez a 17. verstől a 22. versig tart. A negyedik kép a tengeren nagy viharba kerülteknek a veszedelmes helyzete a 23. verstől a 32. versig. Azután jön egy záró rész, befejezés és a tanulságok leírása, a 33. verstől a 43. versig. 1.) Bevezetés: Az Úr megváltottai magasztalják Istent (1-3. vers) (1) Az Úr megváltottai miért magasztalják Istent? Szó szerint ez a zsoltár valójában Izráelről szól. Felismerhetjük a pusztai vándorlásukat, a kívánatos földet, ahová Isten be akarta őket vinni. Erről most nem fogok semmit sem szólni. A szellemi, ránk vonatkozó üzenetét akarom elmondani, ami a ma élő emberekre vonatkozik. Azt olvastuk: „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme” (1. vers). Az Isten jó. Sőt, az Úr Jézus azt mondta: „…Nincs senki jó, csak egy, az Isten” (Lk 18,19). Nem a szokásos értelemben, ahogy szokták mondani, hogy „a jóisten”. Ennek a jó Istennek örökkévaló a kegyelme. Igen, ha visszatekintünk őszintén az életünkre, vagy csak akár erre az egy évre is, és Isten megnyitja a szemünket, nem feledkezünk el az Ő jótéteményéről, amit Isten velünk tett. A mi szívünkből is feltör ez, hogy magasztaljuk az Urat, mert jó, mert örökkévaló az Ő kegyelme! (2) Hogyan magasztaljuk Istent? „Ezt mondják az Úrnak megváltottai…” (2. vers), akiket megváltott a szorultságból. Nemcsak úgy magukban, és az Úrnak mondják el, hanem jó erről másoknak is vallást, bizonyságot tenni. A zsoltár írója is elmondja, hogy különböző élethelyzetekből, hogyan mentette ki, mit tett az Úr. Úgy írja: „Ezt mondják az Úrnak megváltottai…” (2. vers). (3) Kik az Úr megváltottai? Minden ember megváltottja, mert mindenkiért meghalt (2Kor 5,15). Mindenkiért kifizette Jézus Krisztus a váltságdíjat. Nincs egyetlen ember sem, akire azt mondaná, hogy: nem váltalak meg, csak maradj ott a rabságban, vagy a bűnben. Mindenkiért jött! Az más kérdés, hogy nem mindenki akar kiszabadulni a bűnnek, a világnak, a maga útjának a rabságából. Akinek még jó a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűsége (Zsid 11,25), ennek a világnak a csillogása, az ördögnek a csábítása, az még nem érzi szükségét a megváltásnak. Akik már érzik, sőt, kiáltanak az Úrhoz, azok megtapasztalhatják, hogy van Megváltó. „Ezt mondják az Úrnak megváltottai, a kiket megváltott a szorongatónak kezéből” (2. vers), hogy: „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme” (1. vers).

(4) Azt is olvashattuk: „…a kiket összegyűjtött a különböző földekről: napkelet és napnyugot felől, északról és a tenger felől” (3. vers). Másik fordítás szerint: délről. Igen, minden népből, minden nemzetből, minden földrészről vannak az Úrnak megváltottai. Különböző volt a neveltetésük, az anyagi és társadalmi helyzetük, amikor megszólította őket. Különböző volt az iskolázottságuk, az egészségi állapotuk, az életkoruk is. Különböző helyzetekből mentette ki őket az Úr. Itt négy helyzetet ír le ebben a négy képben. Amikor megváltottai lettünk, akkor ezek már nem számítottak, hogy kik, vagy mik voltunk. Mindenki egyöntetűen azt mondja: magasztallak Uram, mert jó vagy, mert örökkévaló a kegyelmed! 1.) Első kép: A pusztában bujdosók szorultsága (4-9. vers) Nézzük meg az első képet, a pusztában bujdosóknak a szorultságát. „Bujdostak a pusztában, a sivatagban; lakó-város felé utat nem találtak vala. Éhesek és szomjasok valának; lelkök is elepedt bennök. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban; sanyarúságukból megmenté őket. És vezeté őket egyenes útra, hogy lakó-városhoz juthassanak. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, Hogy megelégíté a szomjúhozó lelket, és az éhező lelket betölté jóval!” (4-9. vers). Ilyen az ember Isten nélkül, mint aki eltévedt a pusztában. Az ember célt tévesztett, csak bolyong a világban Isten nélkül, belsőleg éhes és szomjas. Rettenetes dolog eltévedni egy pusztaságban, egy sivatagban egyedül, ahol nincs vezető, és nincs út. Ha volt is út valamikor, régen betemette a homok vagy a hó, és ott eltéved az ember. Keresi a várost, egy lakóhelyet, de nem talál, nincs élhető, biztonságos hely. Már éhes és szomjas, és sejti, hogy jön a biztos halál. Ilyen az ember Isten nélkül. Azt olvassuk: „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk…” (Ézs 53,6). Az ember először azt gondolja, hogy az az út, amit ő kigondol, jó lesz. Előbb-utóbb rájön, hogy zsákutca, nem vezet sehová, csak a romlásba. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk. „Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok…” (1Pt 2,25). Az eltévedt juh nem tud egyedül hazatalálni, az nem olyan, mint a macska meg a kutya. A juh nem tud hazatalálni; ha nem keresi meg a pásztor, akkor ott vész el. Eltévedt juhok voltunk. Néha azt gondoltuk, hogy találtunk valami utat, hogy élhető városba, élhető helyre jutottunk. Van, aki azt gondolja: ez a tudománynak az útja, majd sokat tanulok. Más azt gondolja: az elismertségnek, a hírnévnek az útján tudok majd megelégedni. Van, aki a gazdagság útján gondolja a boldogulását. Van, aki a szerelemnek az útját választja, mert majd ez vezeti el a boldogsághoz. Mindnek csalódnia kell. Ez mind zsákutca. A Sátán még ezen kívül is annyi útvesztőt felkínál az embernek: keleti misztikát, transzcendentális meditációt, spiritizmust, boszorkányságot, agykontrollt. Különös, hogy annyira nem látják az emberek, hogy ez milyen, sehova sem vezető út. Nemrégen voltam az egyik gyülekezetben, ahol egy egyetemista fiatalember odajött hozzám. Azt mondta, hogy egyszer hallotta valahol, hogy nem jó az agykontroll. Miért nem jó? Azt mondják, aki ezt elvégzi, az nagyon jól fog tanulni. Egyetemista, ezért szeretne jól tanulni. Elmondtam neki egy konkrét eseten keresztül, hogy eleinte valóban úgy néz ki, hogy jobban megy a tanulás. Azután, mivel ez egy idegen, gonosz szellemi befolyás, tönkreteszi az ember lelkét. Összeomlik az idegrendszere. Nagyon sokan az öngyilkosságig jutnak el, vagy a megzavarodásig. Ez az idegen szellem pusztít, mint ahogy a sivatagban eltévedt ember is, elpusztul, ha nincs segítség, ha nem jön valaki. Ahogy a pusztában az ember éhes és szomjas, olyan éhes és szomjas marad az ember Isten nélkül. Úgy vagyunk teremtve, hogy semmi sem tud bennünket igazán megelégíteni ezen a világon, csak az Istennel való közösség. Van olyan ember, aki egész életében tévelyeg, öreg korában törik meg, és kiált Istenhez. Ez is nagy kegyelem, de arra ne számítson senki, hogy majd ráérek akkor, mert nem tudni, hogy megéli-e az öregkort. Az utazók leírják, hogy a sivatagban eltévedtek néha délibábot, oázist, várost látnak. Amikor elindulnak felé, egyszer csak köddé válik. Eltűnik a délibáb, és megint ott van a nagy

homok. Ilyen az is, amikor szellemileg eltéved az ember. Nagy kegyelem, ha valakit Isten megtart öreg koráig, és akkor jön rá, hogy el fog pusztulni, és kiált az Úrhoz. Még jobb, ha valaki hamarabb kiált az Úrhoz szorultságában: Uram! Elvesztem! Nem találok utat, semmi nem ad igazán kielégülést. Elveszek! Egyszer Egri testvérrel egy öregembert látogattunk meg. Azt mondta Egri testvér, hogy milyen különös Isten kegyelme, hogy megváltoznak az öregek. Ismerte az idős embert fiatal kora óta. Mennyire mások lesznek, ahogy közel kerülnek az elmúláshoz. Egyre jobban értik, hogyan lehet Istenhez közeledni és kiáltani. Nagy kegyelem, ha találkozunk ilyen öregemberrel, akinek kezd nyílni a szíve, és kezd kiáltani, néha szó nélkül is. Azt olvastunk az Igében, hogy a szorultságban, sanyarúságban lévő kéri Istent, mentse ki, mert nem tudja most már rendbe tenni az életét. Isten meghallgat, kivezet, és megtapasztalja az ember, hogy nagyon nagy az Ő kegyelme. „Adjanak hálát az Úrnak az Ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (8. vers). Ha visszagondolunk az életünkre, mi is tévelygők voltunk. Mit tudtunk tenni, hogy kiszabaduljunk a pusztaságból, és ne vesszünk el? Mit tudnánk felmutatni? Hogy volt egy jó iránytűnk, ráéreztünk, hogy merre menjünk, és kitaláltunk a pusztából? Ilyen bizonyságot még nem hallottam. Mindenki csak azt tudja elmondani, hogy az Isten kegyelme rám talált. Ahogy a pásztor megkeresi az eltévedt juhot (Lk 15,4-5), úgy keresett meg bennünket az Úr. Azt mondja az Ige, hogy „aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik” (Róm 10,13). Ennyit tudtunk tenni. Kiáltottunk, segítségül hívtuk az Urat, és Jézus Krisztus megtalált. A Jó Pásztor a vállára vett, hazavitt (Lk 15,4-6), és hazavisz a mennyei hazába. Az az igazi jó város, ahova előrement, hogy helyet készítsen nekünk (Jn 14,2-3). Ő lett az utunk, az igazságunk és az életünk (Jn 14,6). Ő lett az ételünk és italunk is (Jn 6,55). Itt azt olvastuk, hogy „… megelégíti a szomjúhozó lelket, és az éhező lelket betölté jóval!” (9. vers). Ő a mennyből alászállott kenyér (Jn 6,50-51); Ő, Aki élő vizet ad (Jn 4,10). Testvérek! Adjunk hálát az Úrnak kegyelméért, és az irántunk való csodadolgaiért! 3.) Második kép: A börtönben sínylődők nyomorúsága (10-16. vers). A második kép a börtönben a sínylődőknek a nyomorúságát írja le: „Akik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomorúsággal és vassal; Mert ellenszegültek az Isten beszédének, és a Felségesnek tanácsát megútálták; Azért megalázta az ő szívöket nyomorúsággal: elestek és nem volt segítségök. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban, sanyarúságukból kiszabadítá őket. Kihozá őket a setétségből és a halálnak árnyékából, köteleiket pedig elszaggatá. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, Hogy összetöré az érc-kapukat, és a vas-zárakat letördelé!”. A bűnnek és a Sátánnak a foglyai voltunk, ítélet alatt nyögtünk. Az Úr Jézus azt mondja: „Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében” (Jn 3,18). Nem nagyon kell bemutatni, mert látjuk, hogy mennyire rab az ember, és az ítélet, kárhozat alatt van. Az italnak, a kábítószernek, a szexualitásnak, a számítógépnek, az internetnek, a pornográfiának, a szerencsejátéknak, és még lehetne sorolni mi mindennek a rabja. Küszködik az ember, és változni akar, de nem tud. Rab, akinek a kezén bilincsek vannak, vasba verve, vasajtóval lezárva, vas zárral az ajtón. Hogyan tudna kijönni a rabságból? Ilyen a megkötözött ember. Küszködik, de hiába. Ha valaki nem veri le a bilincset, nem nyitja ki a vas zárakat, akkor reménytelen. Nem tud kiszabadulni. Az ördög felhasználja a rabságban sínylődő ember körülményeit, környezetét, családját, munkatársait is. Mind-mind felhasználja, hogy sírjon, sínylődjön tovább a rabságban. Sokszor a környezete akaratán kívül teszi ezt. Nagyon sokszor segíteni akar. Hogyan akar segíteni? Így: Szedd össze magad! Rázd

le a bilincseidet! Légy már ember! Nem tudsz magadnak parancsolni? De ezzel nem segítenek semmit, mert a rab nem tudja megtenni. Hallottuk már olyanok bizonyságtételét, akik például az ital rabjai voltak. Volt, aki elment elvonókúrára, semmit sem ért. Hogyan tudott megszabadulni? Amikor egyszer Isten szava szíven találta, és felkiáltott, ahogy itt olvastuk: „De az Úrhoz kiáltának szorultságukban…” (6. vers). Semmi más nem volt, csak sírás, de Isten hallotta a sírás mögött, hogy: Uram, ki szeretnék szabadulni! Szabadíts meg, mert nem tudok magamtól! Isten könyörült rajta. Tudjuk, hallottuk a bizonyságtételkor, hogy Isten könyörül, és Ő szabadít meg. Ezt az egyet mondhatjuk, ha jót akarunk tenni az ilyen emberekkel: Kiálts az Úrhoz, mert van szabadulás! Van Szabadító! Ő hallja a nyögésünket, látja a nyomorultaknak a könnyeit (Zsolt 12,6). Az Úr Jézus, mikor itt járt a földön, azzal kezdte a szolgálatát, hogy bement a zsinagógába, Ézsaiás próféta könyvét adták Neki, felnyitotta erre a helyre, és elkezdte olvasni: „Az Úrnak lelke [Szelleme] van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem…” (Lk 4,18). Ez az örömüzenet. Az nem örömüzenet, hogy légy már erős! Rázd le a bilincseidet! Milyen ember vagy te? Az örömüzenet ez, hogy: „…a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét” (Lk 4,18-19). A kedves esztendő a kegyelemnek az ideje. Hallottuk, hogy a kegyelem, a karisz, örömet, kedvességet jelent. Ez az örömüzenet, hogy az Úr Jézus azért jött, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen, szabadon bocsássa a lesújtottakat, lerázza a köteleiket, letörje a zárakat, hogy kijöhessenek belőle. Ezért születik meg az ilyeneknek a szívében, akik kiáltanak az Úrhoz, és kihozza őket a sötétségből, a halál árnyékából, letépi a köteleiket, hogy hálát adnak az Úrnak a kegyelemért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért. 4.) Harmadik kép: A halálos betegek szenvedése (17-22. vers). „A balgatagok az ő gonoszságuknak útjáért, és az ő hamisságukért nyomorgattattak. Minden étket útála az ő lelkök, és a halál kapujához közelgetének. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban: sanyarúságukból kiszabadította őket. Kibocsátá az ő szavát és meggyógyítá őket, és kimenté őket az ő vermeikből. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, És áldozzanak hálaadásnak áldozataival, és hirdessék az ő cselekedeteit örvendezéssel!”. A bűn olyan, mint a halálos betegség. Ezek különböző képek a bűnös ember életéből. Az első képben úgy ábrázolja, mint akik eltévedtek egy pusztaságban, a másodikban, mint akik börtönben vannak zár alá rekesztve. Itt pedig a bűnös ember olyan, mint egy halálosan beteg ember. A halálosan beteg ember biztosan meg fog halni. „A bűn zsoldja halál” (Róm 6,23); a bűnös ember biztos, hogy el fog veszni, hacsak nem jön, Aki meggyógyítsa. A bűn tönkretesz testet, lelket és szellemet - mindent tönkretesz a bűn. Azt olvassuk: „Oh gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiak! elhagyták az Urat, megútálták az Izráel Szentjét, és elfordultak tőle. Miért ostorozzalak tovább, holott a bűnt növelitek? Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak” (Ézs 1,4-6). Igen, a bűnös népről ezt mondja Isten: betegek, minden fej beteg. „A balgatagok az ő gonoszságuknak útjáért, és hamisságukért nyomorgattattak” (17. vers). A bűnös embert balgatagnak, bolondnak nevezi az Ige. „Minden étket útála az ő lelkök, és a halál kapujához közelgetének” (18. vers). Utálják az ételt, a halált várják. Ez testileg is igaz, de szellemileg még inkább. „Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában, és csontjainak szüntelen való háborgásával. Úgy, hogy az ő ínye undorodik az ételtől, és lelke az ő kedves

ételétől. Húsa szemlátomást aszik le róla; csontjai, amelyeket látni nem lehetett, kiülnek. És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz” (Jób 33,19-22). A bűnös, a halálosan beteg ember ilyen. Elsősorban Izráelről szól ez a zsoltár. A nép a pusztában megutálta a mannát, nem kellett nekik. Most vannak, akik utálják Isten Igéjét. A manna is ezt jelképezte, mert Istentől jött alá. Főleg olyanok utálják meg az Igét, akik hallották már korábban. Lehet, hogy gyermekkoruk óta hallották, de lázadtak Isten ellen, és ahogy itt olvastuk: a gonoszságnak és a hamisságnak útját választották (17. vers). Ennek következménye van. Mi lett a következménye? Olvastuk, hogy betegek lettek, és verembe estek (20. vers), és a halál felé közeledtek (18. vers). Az örömüzenet az, hogy ebből is van szabadulás. Nincs olyan halálos bűn, betegség, amiből ne lenne szabadulás, amióta eljött a Szabadító, az Úr Jézus Krisztus. A kenyértöréskor olvastuk: „…nevezd annak Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt 1,21). Ezt is olvassuk: „Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! [A szabadításnak igen nagy ára volt, a váltságdíj. Jézus fizette ki, amikor meghalt a mi bűneinkért.] Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez, és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát. [A mi igazságunk Krisztus.] Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi” (Jób 33,23-28). Biztos hallotta már mindenki, vagy beszélt olyan emberrel, aki halálos beteg volt. Pl. rákos lett, lemondtak róla az orvosok, de meggyógyult. Milyen hálás az ilyen ember! Meggyógyultam, pedig már lent volna a sírban a helyem, de meggyógyított Isten. Hálás. Szellemileg ugyanez van, amikor valaki átéli azt, hogy valóban a bűnök a legalján voltam, tönkre tett még testemben is, de az Isten könyörült rajtam, pedig semmit sem tudtam már tenni, csak kiáltani. Nem tudtam összeszedni magam, már hiába mondtak bármit. Sokszor jártam Margitán, ahol egy testvérnek a bizonyságtételét többször hallottam már. Azért jutott eszembe, mert két hete is ott voltam, és akkor is elmondta másoknak, csak én is hallottam. Fiatalember volt. Először italozott, aztán már ez nem volt elég, altatókat és nyugtatókat vett be, és arra ivott rá. Ez így együtt kábítószer. Annyira hatalmába kerítette, olyan rabja lett, hogy már nem volt szabadulás. Volt felesége, aki szerette volna megmenteni. Szülei is voltak. Mindegy, mit mondtak neki, már semmit sem értett. Egy dologgal volt elfoglalva csak, hogy valami úton-módon meg tudja szerezni a patikából az altatót és nyugtatót. Hozzá az italt, és ha minden nap sikerült, akkor rendben volt. Halálos beteg lett mindenféle területen. Vonzódott a temetőhöz. Volt, amikor egy kriptát kirámolt, és ott lakott. Volt, amikor télvíz idején ment haza, elkábulva, és félt, hogy tud bemenni a felesége miatt. Már az ajtóban kinn levetette a cipőjét, cipőfűzővel összekötötte, a vállára tette, és bement. A felesége kérdezte: Hogy nézel ki? Akkor visszafordult, és úgy, zokniban, télen, elindult a szüleihez. Nem jutott el odáig, beleesett az árokba. Ha rá nem találnak, ott fagy meg. Egy másik alkalommal télen, a temetőben feküdt le. Ha arra nem küld az Úr valakit, ott fagy meg. Ment az elvonókúrára. Semmi eredménye nem lett. Zárt intézetbe került. Semmi haszna nem volt. Nem tudott rajta senki segíteni. A vas zárakat ki tudja leverni? A halálos beteg embert ki tudja meggyógyítani? Egyszer, amikor volt egy józan pillanata, eszébe jutott, hogy gyermekkorában hallott Istenről, hogy az embert Isten a Maga képére teremtette (1Móz 1,27), és akkor azt mondta: Istenem, én már Téged is megcsúfoltalak. Nem hasonlítok senki ember fiára, nemhogy Istenre. Istenem, könyörülj rajtam, ha még van a számomra bocsánat! Ha még ilyen emberrel lehet valamit kezdeni! Ez a felkiáltás szívből jött. Ez történt, ami ide le van írva: az Úrhoz kiáltottak szorultságukban, és kimentette az Úr (19. vers). Megszűnt a

gyógyszer, az ital utáni vágya. Ez az ember megszabadult, hívő lett, és ez nem tegnap, vagy tegnapelőtt történt. Azóta is ott van a gyülekezetben. Most is van szabadítása az Úrnak, most is lehet az Úrhoz kiáltani. A szabadítás kegyelemből, és nem érdemünk szerint van, nem tudunk semmit felmutatni. Amikor kiszabadul egy ember, akkor nagyon érdekes, így olvastuk: „Kibocsátá az ő szavát és meggyógyítá őket, és kimenté őket az ő vermeikből” (20. vers). Hogyan gyógyítja meg? Kibocsátotta a szavát. Isten szava, az Ige szava gyógyító, zárakat letördelő erő, világosság és útmutató. Így olvassuk: „A balgatagok az ő gonoszságuknak útjáért, és az ő hamisságukért nyomorgattattak” (17. vers). Eszembe jut egy másik eset. Itt is elmondta egy testvér a bizonyságtételében, hogy milyen volt, amikor engedetlen lett. Igen, engedetlen az ember, így kerül ebbe a nyomorult helyzetbe, a bűnbe. Engedetlenségében eljött egy pillanat, amikor nem szólt többé hozzá Isten az Igében. Hiába hallgatta, hiába olvasta, a végén már nem is kellett az Ige. Akkor tudott meggyógyulni, amikor kiáltott az Úrhoz, és Isten újból kegyelmes volt, és szólt hozzá. Nagy kegyelem, ha Isten szól. Nagy kegyelem! Isten szólt hozzá, és az Ő szava gyógyította. Befejezés Végül, néhány dolgot még megemlítek. A többit, a 23. verstől majd újévkor szeretném elmondani. Arra biztatnék mindenkit, aki megtapasztalta a saját életében vagy mások életében, hogy milyen jó az Úr, és az Úrnak a kegyelme miből szabadította meg, hogy most szilveszterkor ezt mondja el, lesz rá idő. Ha valaki azt gondolja, hogy már elmondta öt évvel, vagy valamennyi idővel ezelőtt, akkor is tegye meg, mert nem mindenki emlékszik rá, vagy nem mindenki volt akkor itt. Amikor valaki hálás, nem baj, ha többször is elmondja. Úgysem tudja ugyanúgy elmondani. Más fénnyel, más illattal mondja el, hogy igen, az Isten kegyelme szabadított meg engem ebből és ebből. A kegyelem volt, mert már nem tudtam mit tenni. Szeretném, ha elmondanák, és együtt magasztalnánk az Urat az Ő kegyelméért, és irántunk való csodadolgaiért. Aki úgy érzi, hogy még a pusztában bolyong, és nincs megoldás, nem találja a kiutat, belsőleg éhes és szomjas, de szeretne szabadulni, azok is elmondhatják ezt. Együtt kiáltunk az Úrhoz, és Ő kész megmenteni. Akik úgy érzik, hogy börtönben vannak, szenvedélyeknek, bűnöknek a megkötözöttjei, a sötétségben, a halál árnyéka már rájuk vetődik, küszködnek, de nem tudnak megváltozni, azok is elmondhatják. Ha olyan jellegű ez a megkötözöttség, hogy, nem lehet mindenki előtt elmondani, négyszemközt is megteheti. Mondjuk el, és kiáltsunk az Úrhoz. Ide járhatunk Igét hallgatni évekig, de ez nem elég, kiáltani kell az Úrhoz. Ebben a kiáltásban benne van, hogy Uram, Tőled várom a szabadítást! Várom a szabadítást! A vak Bartimeus is kiáltott: „…Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! […] Jézus, monda néki: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig monda néki: Mester, hogy lássak” (Mk 10,47. 51). Mondjuk el, mert így lesz Istené a dicsőség, ha mások is tudnak róla. Kiáltunk, és Ő megszabadít. Akit a bűn már teljesen tönkretett, szellemileg halálos beteg, mondja el, és kiáltsunk együtt az Úrhoz. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus az út (Jn 14,6). A pusztaságból csak Ő tud kivezetni. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus az igazság (Jn 14,6). Aki börtönbe került, az megérdemli, hogy oda került. Itt is úgy olvastuk az Igéből, hogy: „Akik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomorúsággal és vassal; Mert ellenszegültek az Isten beszédének, és a Felségesnek tanácsát megútálták” (10-11. vers). A balgatagoknál is azt mondja, a hamisságukért nyomorgattatnak (17. vers). Megérdemlik, de ez nem elég. Az Úr Jézus nem azt mondta, mikor lejött közénk, hogy látom, az egyik ember ilyen, a másik olyan, megérdemli, ő kereste magának. Miért vetette meg az Isten beszédét? Miért nem tartotta meg

a parancsolatokat? Nem ezt mondta, hanem Magára vette a bűneinket (1Pt 2,24). Biztat, hogy: „…a ki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem” (Jn 6,37). Szeretném ezért, hogy szilveszterkor, amikor lesz erre idő, elmondanák azok is, akik hálát tudnak adni, és azok is, akik segítséget kérnek az Úrtól. Ő az igazság (Jn 14,6). Az igazságát adja nekünk, hogy kiszabaduljunk a börtönből, ahova jogosan kerültünk a bűneink miatt. Ő az élet (Jn 14,6). Az ilyen haldokló ember, akinek már alig pislog az élete, annak Ő tud életet adni, mert Ő az élet, és Ő a feltámadás (Jn 11,25). Tőlünk csak egyet kér, egyetlenegyet, hogy akarjuk mi is, és kiáltsunk Hozzá. Az 58-as számú ének az énekeskönyvünkben így írja, hogy: „Énnekem szólj! - ezt mondja Isten nékem…” Ez a régi énekeskönyvben úgy volt, hogy: „Hozzám kiálts, így szól az Úr…” Kiáltsunk, és utána adjunk hálát az Úrnak, amikor megtapasztaltuk az Ő kegyelmét, és az emberek fiai iránt való csodadolgait (8. vers). Ámen. Debrecen, 2013. december 29.