1
Üzleti tervezés a hazai költészetben
Készítette: Vassné Varga Ágnes Kieg. közgazdász képzés, II. évfolyam
2
Üzleti tervezés a művészetben általában - és a hazai költészetben
Első hallásra mind az „üzlet”, mind pedig a „tervezés” fogalma meglehetősen távol áll a művészettől, - főként, ha nem napjaink elamerikanizálódott filmiparára, vagy sorozatgyártott „műremekeire” gondolunk. Kitapogatva azonban az „üzleti tervezés” folyamatának gerincvonalát, megismerve annak alkalmazhatóságát az egyéni célok megvalósításában, mégis számos párhuzamot talál a művészi alkotómunkával a gondolkodó. A fő kapocs talán a „tudatosság”, ami egy bizonyos értelemben még az improvizatív műfajokban is megtaláható. Az alkotás gyökere ugyanis az alkotóban keresendő: egy érzést, gondolatot, üzenetet oszt meg velünk a művész. A művészeten belül az egyes irányzatok csupán egy kifejezési mód különböző „nyelvjárásai”, eltérő eszközrendszerek hasonló érzületek továbbítására. A művész következetesen alkalmazza a művészeti irányzat adta jelrendszert, így „fordítja le” számunkra mondanivalóját. Ily módon még az improvizatív free jazz is tudatos „tolmácsolás”: ritmikával, a hangnemválasztással, a harmóniamenettel, a sorok nyitásával – zárásával, visszatérő, majd átdolgozott motívumokkal közvetít a szavak helyett. Közeledve a „tervezés” fogalmához, érdemes egy pillanatra elidőzni az alkotó tudatánál… A tudatosság jelenléte ugyanis az alkotó egyéniségétől és lelki állapotától függ, valamint meghatározója az alkotás témája, a már említett érzelem, gondolat, üzenet. Egy hirtelen jött bánat, egy éppen lángoló szerelem nyilván kevésbé „ésszel”, mint inkább ösztönösen kerül megfogalmazásra, míg egy önmagát kereső művészember akár évekig is csiszolgathat egyegy műremeket. A tervezés nagyfokú tudatosságot igényel, így a fentiekből kifolyólag jelentősen leszűkíti azokat témákat, ahol egyáltalán a jelenlétéről beszélhetünk a művészetben. Gyűjtőmunkám során elsődlegesen a szabadságát vágyó, a szerelmét elérni kívánó, vagy önmaga megvalósítását kereső ember gondolatai vetették fel az üzleti tervezés jelenlétét, ami a művészetben gyakran nehezen szétválasztható a vágytól, az álmodozástól. A művészet általában valamilyen különös, szubjektív, kiszínezett vagy éppen leegyszerűsített leképezése a valóságnak, így nem találhatóak meg benne valódi precízséggel, részletességgel összeállított üzleti tervek. Általában adott a szándék, a cél, és utalásként néhány hozzá vezető lépés, mindez jó esetben valamilyen önismereti gondolatból, vagy helyzetértékelésből kiindulva.
3 Gyűjtőmunkám során rá kellett jönnöm, hogy egyes művészeti irányzatok, mint például a film, ontják magukból az üzleti terv témájú alkotásokat, míg megint mások csak nagy ritkán rejtenek egyet-egyet. A film kiválóan alkalmas neves művészek, vasakaratú, sikeres sportolók, nagy uralkodók életútjának ábrázolására. Ezen üzleti tervek közös tulajdonsága, hogy megjelenítésük pillanatában már „kockázat nélküliek”, a rendező pontosan tudja, hogy sikerrel jártak-e: tényekre, elbeszélésekre építve, utólag mutatja be a főhős viszontagságos önmegvalósítását, ami már a témaválasztást is determinálja (lsd.: Forest Gump, Millió dolláros bébi, stb…). A nagyobb lélegzetvételű irodalmi alkotások is alkalmasak az üzleti terv típusú vázak megjelenítésére (lsd.: Monte Christo grófja, Ludas Matyi). A költészetben viszont csak elvétve találunk tervezést. Ennek oka a terjedelmi adottságokon túl többnyire a műfaj „optimizmus tartalmában” keresendő. Míg a „Hová mész te kisnyulacska” és a hozzá hasonló üzleti tervet képviselő kedves gyerekdalok jó kedvre derítenek kicsit is, nagyot is egyaránt, a komolyabb versek témája jobbára a számvetés, a múlt, a szorongás, esetleg természeti leírás. Kevés költő foglalkozik jövőbeni terveivel, céljai elérésének útjával. A költő ember általában lázadó, önmarcangoló, inkább depresszív alkat. Még inkább a magyar költő. A magyar nép híresen jellemző tulajdonsága a siránkozás, a hátrafordulás, a passzivitás. Költészetünk is ezt a mentalitást tükrözi, szebbnél szebb szívet marcangoló alkotásával. A mellékelt gyűjtés a tanúbizonysága annak, hogy vannak csodálatos optimista, jövőbe tekintő verseink is, sőt, némelyek tervezést is rejtenek magukban: a kiválasztott versek számomra túlmutatnak az álmodozáson és a vágyakozáson, és a célhoz vezető lépéseket is sejtetik. Szomorú, hogy tehetséges alkotóik többnyire rövid életűek voltak, és a tervek pusztán álmok maradtak…
4
PETŐFI SÁNDOR VERSEI FÜSTBEMENT TERV Egész uton - hazafelé Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék... Röpűlt felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanúl... Mint a gyümölcs a fán. Dunavecse, 1844. április
SORS, NYISS NEKEM TÉRT... Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e Nemes láng, amely úgy hevit. Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden szív-ütésem egy imádság A világ boldogságaért. Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!
5 Meghalni az emberiség javáért! Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül!... s én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre fölfeszíttetem. Pest, 1846. április 24-30.
DALAIM Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek. Ha szép lyánnyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek. Szeret a lyány? iszom örömömben, Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek. Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsben, S amilyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek.
6 De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek! Pest, 1846. április 24-30.
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: "Világszabadság!" S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! Pest, 1846. december
7
SZABADSÁG, SZERELEM! Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. Pest, 1847. január 1.
EGY BARÁTOM AZ IFJÚSÁG... Egy barátom az ifjúság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok. Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei. Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán, Tán magam sem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra. Ha már ifjuságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg, Legyek képes, aki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni. Pest, 1847. január
8
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. Talán az élet, munkáinkért,
9 Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. Pest, 1847. január
JÓZSEF ATTILA VERSEI TÉL Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! S rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! 1922. november
KERTÉSZ LESZEK Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek, nem törődök semmi mással, csak a beojtott virággal. Minden beojtott virágom kedvesem lesz virágáron, ha csalán lesz, azt se bánom, igaz lesz majd a virágom. Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem. Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág. 1925. április12.
Koncz Zsuzsa: Kertész leszek Megjelent: 1975 Kiadó: Hungaroton/Gong
10
FIATAL ÉLETEK INDULÓJA Apáink mindig robotoltak, Hogy lenne enni kevés kenyerünk, Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, Az isten se törődött velünk. De fölnőttünk már valahára, Kik nem tudjuk, mi az vígan élni, És mostan vashittel, jó bátorsággal Sorsunk akarjuk fölcserélni. Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk, Nem volt jogunk se, csak igazságunk. Most nincs, ki megállat az élet-úton, De, ha akad, nyakára hágunk. Mi vagyunk az Élet fiai, A küzdelemre fölkent daliák, Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor Alattunk ez a régi világ! 1922. okt.
ÉNEK MAGAMHOZ Szeretni kell a csalfa köd-eget, Szeretni kell száz csillag enyhe képét, Fölnézvén a szív könnyebben feled És föltalálja tán az örök békét. Csókolni kell az élet-mart sebet, Csudálni kell a lányszem tiszta kékét, Dalolni kell a bánatok felett S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még. Tisztelni kell az öregek kezét, Símogatni az ifjúság fejét És bátor hittel élni, ölni, csalni. Halotti torban folyjon drága bor, Nem szabad sírni soha, semmikor S ha halni kell, hát vígan menjünk halni. 1922
11
ARANY JÁNOS
FIAMNAK Hála Isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanit: S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret... de mostohán: Balzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen,
12 Imádkozzál, édes gyermekem. És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: „Bujdosunk e földi téreken.” Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! (1850.)
TOMPA MIHÁLY MULT, JELEN S JÖVŐ. Kevés öröm, sok véres, gyászos emlék Alkotja a multat hátunk mögött; Vészes pályán nagyság után törekvénk, De balsorsunk hatalma megkötött; Setét a mult, dicsőségünk világa, Mely ott ragyog, körülderengi bár; Halvány derűt idéz az éjszakába Az ég boltjáról a csillagsugár. S mi a jelen? makacs harc és vivódás... A sors elénk vészes csomót vetett, Fejtjük, bontjuk, s ha indul a megoldás: Ezer hurkot köt a csel egy helyett. Mint ujra kell megrakni a madárnak Régi fészkét, mit a tél egybe-ont: Mindig s újan kell a tős népcsaládnak Szerezni és építni ezt a hont. Ez mult, jelen, s a folytatás előttünk... Oh nem, nem! a cél, a jövő: miénk! Mi nem látjuk, mi utközben kidőlünk, Azt víve csak jutalmul, hogy hivénk! Később lesz a megváltó íge testté,
13 Az íge, melyért most vérünk csorog; De kinek fájna az, s kit tenne restté: Hogy csak fiaink lesznek boldogok? Nehéz vihar- s vesztére szánt nyomásban Nyeré e nép jövője zálogát! Van, amiben megtartatik csodásan, Ha rá a sors új szenvedést bocsát; Van e földnek egy bűbájos folyamja, Mely forrón s titkos mélységből ered, Meg nem rendűl, mig ezt harsogni hallja... Ez a hű, forró hazaszeretet!
FORR A VILÁG. Forr a világ, forr, mint a tenger, Amelyet a vész ostromol; Küzd a hajós, hogy partra kössön; S nem tudja, mint? nem tudja, hol? Im itt tátong az éhes örvény, Ott bősz habok torlása van... Forr a világ, forr, mint a tenger, Izgalmasan, borzalmasan. S mi járunk bátran, csüggedetlen Ez ingatag, vészes mezőn, Ezer szem függ a messzeségen, Ezer kéz nyom az evezőn. Hajónk nyugodtan állt sokáig, Vagy kémkedett a part körűl: A mélyre most, isten nevében! Vagy révbe jut, vagy elmerűl. Meg-megkerestük jó tanácsért A büszke észt, a tudományt; De óva-intve tett sugalma Vont jobbra, balra egyaránt. Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk, Mig jő a lassu virradat? Kérdők nagy hírű bölcseinket; De nyelvök ínyökhez ragadt. S mig nincs határ, irány, vagy ösvény, Mit a bölcseség újja húz, Tűzoszlopként, a titkos ösztön, Az érzelem lett kalaúz, Mely nem merül mély számitásba S tán a magast nem éri fel,
14 De annyi szívet lángra lobbant, És arra int, hogy menni kell! S megyünk, megyünk! hozzánk az élet S halál nem volt még ily közel. Tudjuk, hogy vész van a villámban, Mely útainkra fényt lövel... Szellőt, orkánt felfog vitorlánk, Arcunk fagyott, szivünk repes, E lenni vágyó s veszni kész nép Oly szép, nagy és rettenetes! S ha a viharban tépve, rontva, Elérjük majd a kikötőt. És a mienk leend örökre Az ígéret szerinti föld, S mely tétlenül szemlélte harcunk, Hévvel jön a világ felénk: Némán esünk egymás nyakába S megborzadunk, hogy mit merénk... S ha tán minden hiába lészen, A köny s a vér s az áldozat; Akkor, ha győző és legyőzött Az itéletben számot ad: Történetünk megrenditő lész, Mint a sir-írat a kövön: Ezek a sorssal birkozának, Örök dicsőség nevökön!
WEÖRES SÁNDOR AKIK MEGTALÁLNAK Én keresem a célomat: célom engem majd megtalál. Én keresem a hitemet: a hitem is majd megtalál. Én keresem a szívemet: a szívem is majd megtalál. Keresem azt, aki enyém: ő is keres majd. Megtalál.
15 Én önmagamat keresem: egyetlen lesz, ki nem talál. Én keresem az életem: életem egyetlen halál. Én keresem halálomat és életem majd megtalál.
