Zilahy Lajos megtévelyedése: az antibolsevista író a Szovjet-Magyar Mûvelôdési Társaság elnöke lett Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (3. rész) Emigráns irodalmunk legjobbjai, élükön Alföldi Gézával, „walesi bárdok”-ként viselkedtek, mert tudták, mi a bolsevizmus, szemben a lelkét eladó Zilahy Lajossal (1891-1974).
Az 1946-ban készült képen balról jobbra: Ék Sándor, Zilahy Lajos, Ilja Ehrenburg, Háy Gyula, Illés Béla.
Két világháború közötti prózánk meghatározó alakjainak egyike volt Zilahy Lajos, akirôl irodalomtudományunk elfeledett nagyjai közül Várkonyi Nándor (1896-1975) nyújtotta a legkifogástalanabb jellemzést (Az újabb magyar irodalom. Bp. 1942. Szukits, 480-482. old.): „Sokszerû, színes, mozgékony egyéniség, teljes temperamentumával benne él a korban, leköti az élet vásárának látványa, távolibb idôkbe, messzebb tájakra nem igen kívánkozik, csak amit személyesen vagy embereken át meg tud közelíteni. Érdeklôdése sokrétû, vonzzák a komoly emberi és társadalmi kérdések, bár nem annyira problematív, mint inkább tüneti oldalaikkal: az írói és társadalmi lelkiismeret érzékeny harmóniavágya gyakran megindítja. Humánus, megértô, tárgyilagos: nem foglal eleve állást, ha emberi cselekedetrôl van szó: nem ül erkölcsbírói emelvényre, s világnézetet sem tûz pajzsára, hanem mindig az élet bonyodalmaiba merült, gyenge vagy erôs, jobb sorsra vágyakozó vagy a jobb sorsot meg nem érdemlô embert állítja történetei sodrába. De még jobban érdekli az ember önmagában, társas viszonylatokon túl, mint a saját ösztöneivel, szenvedélyeivel, erényeivel és fogyatkozásaival szembekerülô egyéni lény. Emberét viszont mindig egy filmszerû elevenséggel ábrázolt élet kellôs közepén mozgatja, igazi magányt nem tud és nem is akar teremteni: számtalan festôi és drámai adata van a mai életrôl, s ezeket nagy leleménnyel alkalmazza az egyéni életsors, a mese bonyolító motívumaiként, sôt jellemzésre is felhasználja ôket. Feltûnô vonása a derûs mesélôkedv, az optimista bizalom az elbeszélés mindenfajta csínja-bínjában, folytonos apró sikereiben. Egyszerûen szeret mesélni, látszik rajta, hogy otthon érzi magát íróasztala elôtt, öröme telik a találó, fordulatos, színes beszédben, s ez az öröm nem lényegtelen ösztönzôje termékenységének. Van benne valami, ami kabareszk vidámságnak nevezhetnénk: maga is mulat, amikor mulattat. Viszont fogyatkozása, hogy az arányérzék gyakran cserbenhagyja: nagy igyekezettel végzett boncolásaiba, igényes történeteinek szövevényé-
be olyan mozzanatokat is beszô, amiket megszoktunk lényegtelennek tartani. Hôseit válságokba, sôt tragédiákba sodorja, de ezekben nem egyszer döntô súllyal szerepeltet egészen felületi jelenségeket. Olykor pedig maguk a válságok is mondvacsinált látszat-tragédiák. Ezek a tulajdonságok állandóan s mindig érdekesen keverednek munkáiban. Elsô nagy sikere, a Halálos tavasz talán leggyengébb mûve: felületi jelenségekbôl összerótt szentimentális látszat-tragédia. Regényei, színdarabjai általában komoly, életteljes anyagból szôttek. A Két fogoly az egymástól elszakított szeretôk érzelmi drámája, a Szökevényben a háború lelki hatásait nyomozza, a Földönfutó város a háborúban összeomlott társadalom erkölcsrajza, a Lélek kialszik ebbôl a társadalomból kisodort ember lelki folyamatait ábrázolja finom érzékkel, de plasztikusan, a Fegyverek visszanéznek címû regényében a társadalmi és az egyéni erkölcs ütközésének bonyolult drámáját akarja érzékeltetni, igaz, hogy elégtelen eszközökkel, és így tovább. Színdarabjaiban természetesen ritkán nyúl ilyen szövevényes anyaghoz: a mûfaj nem engedi. A Süt a nap emlékezetes sikere volt: a társadalmi osztályok közeledéséért szállt síkra, s a kérdést színszerûen, hatásosan oldotta meg. Általában otthon van a színpadon, a mai életet elevenen, jellemzôen dramatizálja. Keresi az erôteljes eszközöket, nem fél a szókimondástól, a nyerseségtôl, s mindig feszült színpadi levegôt tud teremteni. A színpad annyira vonzza, hogy mûfaji kísérleteket is tesz: a comedia dell’art-et próbálja megújítani. Kiváló tér- és formaérzéke van, a dolgokat mindig a három kiterjedésben és színfokozatban (valôr) látja. Törekvése, hogy a valóságnak ezt a díszletterét pontos elevenséggel, a maga teljes érdekességében adja vissza. Vonzza az élet színpadiassága, képszerûsége, legszívesebben jeleneteket rajzol, s a riportos, de drámai, mozgékony bemutatásnak valósággal mestere. Ez a képesség teszi elsôsorban drámaíróvá, még elbeszéléseiben is, de kétségkívül ösztönös epikai készséggel is rendelkezik. Ritkán mond el valamit alakjai helyett, s a történtek érzékeltetésére találékonyan tudja kialakítani a sûrített, egyszerre ábrázoló és tájékoztató jelenetet. Ez a modor azonban megnehezíti a mélyebb, finomabb boncolást, megszûkíti az utat a belsô élet színszerûtlen világa felé, vagyis kevéssé alkalmas valóban nagyszabású epikai feladatok végrehajtására. Ez okozza, hogy nagy igényû elgondolásait nem igen tudja megvalósítani. Nem is effélére született valójában, hanem az életkomédia megmutatására, amelyben nem az erény s a bûn problémája a fontos igazán, hanem a szenvedés vagy a boldogság, amely velejár.” Ki gondolta volna még 1942-ben, hogy hamarosan Moszkva zsoldosa lesz Zilahy? Pedig az lett, és errôl Alföldi Géza számolt be leghitelesebben a „Hídverôk” 1948. április 25-i számában (20-23. old.): Valamit visz a víz… »Olvasóinknak bizonyára ismerôs a cím, de valószínûleg a személy is az, akirôl ezzel kapcsolatban a következôkben szó lesz. Nem is csoda, ha ismerik, hiszen nem igen volt olyan hét, hogy neve a magyar sajtóban ne szerepeljen. Gardenpartyk, bankettek, fogadások, estélyek állandó résztvevôje volt. Könyveit majd minden könyvesbolt kirakatában ott lehetett látni s ô volt az a magyar író, akinek talán a legtöbb mûve megfilmesítésre került. A legnagyobbaknak kijáró kitüntetéseket, érdemrendeket kapta meg. Nem volt elôtte bezárt ajtó Magyarországon, de különösen a felsô tízezer köreiben mozgott otthonosan. Elért tehát mindent, amit egy ember hazánkban elérhetett: hírt, nevet, dicsôséget, anyagi függetlenséget, elérte, hogy neve, véleménye formáló erôként játszott bele a magyar életbe. Azután jött a nagy vihar: a háború. A vége felé ôt is súlyos csapás érte. Villája bombatalálatot kapott. S a nemzet, mely úgy érezte, hogy ez az ember az ô érdekében, az ô javára dolgozott, szinte egy emberként melléje állt: osztozott gyászában, fájdalmában. S ô, ha fájdalma, vesztesége nagy is volt, nem látszott megtörtnek. Nem szitkozódott, nem átkozódott, hanem elôre látszott gondolkozni s egy szociális alapokon építendô ország munkájában kereste a maga helyét. Hirdette a romokból való újjáépítés szükségét, a hit uralmát az anyag felett. Bevallom, ha voltak is eltérések az ô és az én egyéni elképzeléseim között, ez az ember akkor imponált nekem. Azután nem hallottam róla, míg jóval a fegyverszünetek megkötése után egy hazai képeslap nem került a kezembe. Itt láttam újra viszont az örökösen nyilvánosság elôtt szereplôt, úgy, ahogy megismertem: fényképen, újságban. Nem, nem mint háborús, vagy népellenes bûnös szerepelt ott, hanem régi szokásához híven zsakettben s a kép alatt a szöveg: Zilahy Lajos, a Szovjet-Magyar Mûvelôdési Társaság elnöke. Meglepetten, szomorúan és eléggé értetlenül néztem a képet. Korunk a háborúk, a borzalmak és a szenvedések kora mellett határozottan a köpönyegforgatók kora is. Megszokhattam volna már talán az ilyesmit, és mégis meglepett. Meglepett pedig elsôsorban azért, mert sehogyan sem tudtam megérteni, hogy az az ember, aki szinte mindenkinél határozottabb véleményt mondott a bolsevizmusról – ha nem is politikai beszédekben, de írásmûiben – az most hogyan tudta mindezt máról holnapra elfelejteni és elfelejtetni? Mert nézzünk csak a Zilahy-véleményekbôl egyet-kettôt: „Szibériaiak közmondása szerint a szovjet népbiztosai a magyar szuronyoknak, a zsidók szájának és az oroszok butaságának köszönhették hatalmukat.” (Két fogoly, II. köt. 396. old.) De itt a másik, amelyikben részletesebben kifejti a bolsevizmus lényegét, hatását és „áldásait”:
„Az éhség és a halál borult az orosz földre. Ami most történt, az már minden képzeletet meghaladott. Olyan volt, mint egy kísérteties, borzalmas álom. Ezen a télen egész Oroszország a szenvedés ibolyaszínû sugaraiban állott. Mi történt itt? A világtörténelem legnagyobb katasztrófája folyt le körülöttünk a végtelen orosz földön, amelyen harmincmillió ember pusztult el. De hát mi volt ez a rémség, ez az önmagából kifordult, véres csontjait és gôzölgô beleit mutató világ, amelyet bolsevizmusnak neveztek? „A bolsevizmus a háború holtteste…” – írta ekkor titkos naplójába Merezskovszkij [magyarul „A pokol tornácában” címû kötetében olvasható (Bp. 1926. Dante Könyvkiadó) – Ifj. T. L.], aki Péterváron egy kis szobában éhezett és fagyoskodott. Az óriás holttest felpuffadt és betöltötte szagával egész Oroszországot. Életre, erkölcsre, vallásra és minden emberi értelemre hullamérget csorgatott a borzalmas tetem. Egy rettentô gondolat volt, amit a megkínzott zsidók találtak ki, a szegletes pofájú tatárok hajtottak végre és a szôke lágy szlávok eltûrtek. Mint egy szörnyû, hatágú csillag tüzesedett ez az ördögi eszme a szatír képû Lenin agyvelejében, aki maga is tatár eredetû volt. Ez az ember, aki az akarat és akaratátvitel démona tudott lenni, fényszóróktól megvilágítva állt az ôrjöngô tömeg felett, kinyújtotta a karját és azt mondta: Öljétek meg a testvéreiteket! És ôk megölték. De elôbb elpusztították a vallást. A keleti ortodoxiát, amely egyedül tartott össze mindent, leverték Oroszországról, mint egy óriás hordóról az abroncsokat. A széthulló dongák közül a zsidó téboly, a mongol vérszomj és a beteg orosz lélek hisztériája folyt szét, mint az égô borszesz. Egyszerre száz és százezer példányban futkosott már Szmirdjakov lakáj, aki eddig csak Dosztojevszkij képzeletében élt s akinek biztos tudomása volt arról, hogy nincs Isten. Kint a frontokon a katonák a lövészárkokban lemészárolták a tiszteket és hazajöttek. Idehaza már minden lángokban állott. Az álmodozó Oroszország szelíd és megkínzott arca egyszerre megváltozott: kiült rá a másik orosz lélek, amelyet Rettenetes Iván hordozott magában. Igen, az oroszoknak kétféle lelke van. Fáradt és ásítozik, mintha mindig narkózisban volna, szereti a muzsikát, szeret szentképek elôtt térdepelni, hallgatja önmagában a babonák suttogását, el tud merülni a vidéki házak és hosszú telek mozdulatlan unalmában, mint a halott a csendes tóban, de ha egyszer valamilyen életcélt tûz maga elé, akkor rögtön megváltozik. Az éhezô diák rongyos nadrágjában meg akarja váltani a világot. A kormányzó sápadt leánya, aki eddig szorgalmasan tanulta a francia rendhagyó igéket, lenyíratja a haját, kitágult szeme megtelik az eszme fényével és bombát hajít. Az alázatos muzsik, aki álmosan ringatta a gazdája gyermekének bölcsôjét, elváltoztatja a tekintetét és vadállat lesz belôle. Lenyúzza az eleven ember kezérôl a bôrt, mint egy irtózatos vörös kesztyût. Szentek, fanatikusak, forradalmárok, ördögök lesznek.” (Két fogoly, II. köt. 415-416. old.)
Két kérdés is felmerül ezek után: 1. Miért hajlandó Zilahy együttmûködni azokkal, akikrôl fenti idézetében olyan lesújtó véleményt mondott? 2. Hogyan tudja magát elfogadtatni azzal a társasággal, melyrôl éppen ô írta a legélesebb s rájuk nézve talán legszomorúbb kritikát? Az elsô kérdésre a választ a Szent István Népe 3. számából veszem: „…úgy látszik, vannak a világon jól fésült mûvészek, akik soha és semmi körülmények között nem hajlandók lemondani arról, hogy a felsô tízezer hivatalos, elismert, ünnepelt házi nagyságai legyenek. Még ha a Bethlen- és Klebelsberg-grófok helyett, Horthy admirális helyett pillanatnyilag Szviridov és Zamercev tábornagy elvtársak, Rákosi Mátyás, Gerô Ernô, esetleg Sztálin elvtárs más nyugatra küldött apró hóhérjai jelentik is ezt a felsô tízezret.” A második kérdésre pedig megadja a feleletet maga Zilahy: „Az én hivatásom az, hogy mint szemtanú, néhány elôadásomban elmondjam mindazt a szépet és jót, amit a szovjet népben megismertem és ha majd tavasszal Moszkvába megyek, ott azokról a nyugati emberekrôl beszéljek, akik a világbéke megteremtésén dolgoznak és akik a szovjet népben az emberiség egyik hatalmas és alkotó tényezôjét látják.” (Amerikai útja alkalmából az „Ember”-nek adott nyilatkozata.) De hogy teljesebb legyen a hatás és világosabb a kép, még ezzel is megtoldja: „Felfedeztünk egy törvényt a világtörténelemben, nem én, de én is hiszek benne: nem az eszmék változtatják át az ember sorsát, hanem az anyagok. Nem a vallások, hanem a találmányok. Amik az anyagban jelentkeznek… Megpróbálták az embereket jobbá tenni Krisztus igéivel. Nem sikerült. Most majd megpróbáljuk ingyen légfûtéssel, kevesebb baromi munkával és több kenyérrel.” (Ugyanakkor az „Ember”-ben írott cikkébôl.)
Az ember nem akar hinni a szemének. Mintha az elsô kettô és az utolsó két idézetet más-más ember írta, illetve mondta volna. Nem akarok itt vitába szállni sem az elsô, sem a második Zilahyval. Az idézetek beszélnek helyettem, de az Istent, Hazát és önmagát megtagadó Zilahy helyett én is. Itt nincs más hátra, mint megállapítani a tényt: egy ember – s ami nekünk még jobban fáj – egy magyar ember elbukott. Mi több, ez a magyar író volt, nem vezetett, de vezetô. Szellemi vezetô, aki rútul visszaélt Istentôl kapott tehetségével, a magyarság beléje vetett bizalmával, aki tehetségét éppen akkor bocsátotta áruba, hogy önzô, nagyzolási hóbortját kiélhesse, amikor arra nemzetének a legnagyobb szüksége lett volna.
Ilja Ehrenburg és Zilahy Lajos
Magával sodorta a szennyes keleti ár, melyrôl pontosan tudta, hogy mit jelent s melyet mégis valami megmagyarázhatatlan okból, mennél közelebb került az országhoz, annál kisebb veszélynek látott. S mikor az ár már lábaihoz ért, nem menekült, nem szállt vele szembe, hanem belevetette magát s mivel híre volt, másokat is magával rántott. Azután fénylô hajót látott a szennyes vízen. A hatalom hajóját. Ott a siker, vígasság, dicsôség. A cél tehát ez lett: feljutni oda. Igen, de ára van: tagadj meg Istent, Hazát, önmagadat. Feljöhetsz, de elôbb dobd a szennyes árba a hitet, a becsületet. Megtette, az árat megfizette. És lôn siker, vígasság, dicsôség. S most, mikor átlumpolt éjszaka után, virradat elôtt, italtól kábultan, sikertôl megrészegedve ott imbolyog a fedélzeten, nem is tudja, hogy az volt minden értéke, amit hajóra szállása díjáért a piszkos vízbe dobott: a hite, becsülete, magyarsága. Nem is tudja, hogy mindezek nélkül Zilahy Lajos nem érték többé, csak egy gyászos emlékû név, egy a sok közül, egy szám… semmi… Ott áll támolyogva az imbolygó hajó korlátjánál. Kezével görcsösen markolja a rácsot, mintha attól félne, hogy a mocskos habokban úszó lelkiismerete magához rántaná, vagy mintha attól tartana, hogy azok, akiket az elôbb még az italért, pénzért dicsért és magasztalt, orvul átlökik a korláton. Vagy lehet, hogy egyszerûen léket kap a hajó. De mindez bár bekö-
vetkezhet, mámorban úszó fejében még sem tudatos, csak valami marja, szorítja belülrôl s bár nem látja, nem is akarja látni a szennybe dobott lelkét, hitét, becsületét, valamiért – talán csak a részegek megmagyarázhatatlan logikája folytán, talán, mert gôzös agyában felködlik egy regényének és filmjének címe – lehet, hogy karja kimutat a szennyes árba, oda, ahol nemrégen eldobta mindenét, ami benne érték volt, ami emberré tette s a kelepcébe szorult vad kétségbeesésével, az ôrültek artikulátlan hangján kiált: Emberek! Valamit visz a víz!... …Igen, valamit visz a víz… Gyászosan szomorú, szégyenletesen dicstelen történet… Talán meg sem írtam volna, ha nem lenne benne oly sok tanulság (és mi még mindég nem tanultunk eleget), ha nem lenne iskolapéldája annak, hogy hogyan nem szabad egy magyar írónak, de általában egy magyar embernek viselkednie. Mert az embert nem a tehetsége, de a hite, becsülete formálja legelsôsorban s mi magyarok – nagyon helyesen – hitünket, becsületünket, magyarságunkat tartjuk legfôbb, soha el nem adható, soha el nem cserélhetô kincsünknek. E kincsünk azonban az utóbbi viharok alatt – lássuk meg végre – igen sokat veszített fényébôl. Miénk, számkivetésben élôké elsôsorban a feladat a piszkot, a szennyet, a sarat letörölni róla. S e feladatban az oroszlánrész elsôsorban a szellem embereié: az íróké. Az idôk azonban súlyosak. Nagyok a megpróbáltatások, nagyok a kísértések. Az igazi nagyságnak azonban nem a jólétben, a gondtalan életben, hanem a gondok (bizony egyéni, családi gondok) és megpróbáltatások között kell megmutatkoznia. Magyar írók nagyon vigyázzatok tehát hitetekre, becsületetekre, magyarságtokra! Vigyázzatok, nehogy egy nemzet sírásói, de sokkal inkább építôi lehessetek! Istentôl kapott tehetségeteket használjátok fel becsülettel hazátok, nemzetetek érdekében, de mindég csak az igazság oldalán! És, ha így lesz, soha nem fog kísérteni Benneteket a fenti példa s nem ködlik fel Bennetek a kiáltás: – „Emberek! Valamit visz a víz!” És ez Nektek is és minden magyarnak oly jó lesz …«
Az irodalomtörténész tolla is meg-megbicsaklik ilyenkor. A „Két fogoly” szerzôje 1948-ban az USA-ba költözött és regényeinek tiszteletdíjából élt, kínosan ügyelve, nehogy nevét valamilyen nemzeti, pláne „nyilas” emigráns körrel még csak véletlenül is együtt említsék. 1973-ban Budapestre látogatott, hazatelepülését fontolgatván, ahol is végakarata szerint temették el. Ismertetett erkölcsi elhalálozásával szembesülve joggal juthat eszünkbe Petôfi (A nemzethez, 1848): Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, ahová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér simul kebleinkhez. Köztünk van a legnagyobb ellenség, A cudar, az áruló testvérek! S egy közülük százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
