Kerecsenyi ZALA TUDOMÁNYOS NÉPRAJZI Budapest,
Edit MEGYE
NÉPRAJZI ISMERETTERJESZTŐ FÜZETEK
CSOPORTJAI TÁRSULAT 1979 1979
A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Néprajzi Választmányának kiadványa Lektorálta: Balassa Iván Felelős szerkesztő: M . Szabó Mária Rózsa A cimlapon: Nyakravaló kendő fehér hímzéssel kivarrott sarka Nagyrécséről. (A Thury György Múzeum anyagából) (52.156.1) ISBN 963 411 460 1 Készült a TIT Rotaüzemében Budapest VIII., Bródy Sándor u. 16. Gy.sz.: 79/656 Példányszám: 1000 2,5 (A/5) Kiadásért felelős: Vörös István A néprajzi csoportok iránti érdeklődés a múlt század első felében, a nemzeti romantika korában ébredt fel hazánkban. A palóc őstörténettel foglalkozó Szeder Fábián hívta fel először a figyelmet a magyar parasztság; népi sajátosságainak kutatására. Majdnem két évtizeddel később, 1838-ban jelent meg a kiskanizsai születésű Plánder Ferenc tollából Zala megyéről szorosabban Göcsejről, -egy máig alapvető jelentőségű tudósítás „Göcsej esmérete” címmel. E kitűnő munkának azonban évtizedekig nem akadt folytatása. Csak a század végén kezdte el a megye legjelesebb néprajzi csoportjait módszeresen kutatni Gönczi Ferenc és Bellosics Bálint., Gönczi Muraköz és népe című kötete 1895-ben, alapvető fontosságú monográfiája Göcsejről és Hetesről pedig 1914-ben jelent meg. Bellosics tanulmányai az „Ethnographiában” láttak napvilágot. Gönczi munkásságát folytatva csak a felszabadulás után indult meg ismét - elsősorban Zala múzeumaiban - a megye néprajzi csoportjainak korszerű történeti alapokon nyugvó, marxista szemléletű kutatása. Számos résztanulmány látott napvilágot s egy vaskos könyv, Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetes területén címmel. Nélkülözhetetlen forrásmunka az 1961-ben megjelent „Zala megye földrajzi nevei” című terjedelmes kötet. Az etnikai kutatások fontos eszköze lesz a kéziratban már elkészült Zala megyei helytörténeti lexikon is, mely az egyes települések történetét, gazdálkodását, életmódját, kulturális és néprajzi sajátosságait követi nyomon napjainkig. Zala megye egyike hazánk legszebb, legváltozatosabb domborzatú vidékeinek. Szőlőtermő, erdőkkel - főképp bükkösökkel -borított dombvidék, ahol szelíd lankák, folyó- és patak menti síkságok, gazdag rétek, valamint gabona- és kukoricaföldek váltogatják egymást. A megye korábbi területe a jelenleginél jóval nagyobb volt. Az I. világháború után Jugoszláviához került Muraköz és a Mura mente egy része - így a Vendvidék és Hetesnek mintegy a fele -, 1950-ben pedig Veszprém megyéhez csatolták Zala ÉK-i részét, a Balatonfelvidéket, amelyből a keszthelyi járást az Elnöki Tanács 1978. dec. 31-i rendeletével ismét visszakaptuk. Bizonyos községek 1950-ben Vas megyéhez kerültek, néhány pedig - pl. Pátró, Surd és Liszó Somogytól Zalához.
E rövid bevezető után az előadás címét kell pontosabban megmagyaráznom . Ez a megye néprajzi csoportjainak ismertetését ígéri, ám a tárgyalásra kerülő néprajzi egységek közül Kosa László és Filep Antal definícióját elfogadva, és Szentmihályi Imre újabb (1977) kutatási eredményei alapján csak Göcsej és Hetes tartható etnikai, azaz néprajzi csoportnak. Göcsejt ugyanis gúnynévi megjelöléssel - bár szorosan vett határok nélkül - különítette el a környék lakossága és a köztudat, Hetes (e tájnév több száz éves) - Szentmihályi szerint tágabb értelmezéssel Lendva-vidék - pedig földrajzi, történeti, nemzetiségi, társadalmi és egyéb sajátosságai folytán sorolható ide. A többi népcsoport a táji csoport kategóriába tartozik. Ezeknél a vizsgálódás alapja egy olyan vidék, táj, amelynek népét az azonos történeti múlt, társadalmi fejlődés, ill. a nagyjából rokon földrajzi, gazdasági adottságok és műveltségi szint formálták hosszú évtizedek - gyakran néhány évszázad során hasonlóvá. Általánosságban is szólnom kell még az egyes néprajzi, táji csoportok földrajzi határairól. Ezek ugyanis csak a legritkább esetben vonhatók meg merev földrajzi szempontok alapján, hiszen e népcsoportok peremvidékein gazdaságföldrajzi, társadalmi és egyéb okok következtében többé-kevésbé erős keveredés észlelhető. Éppen ezért a mellékelt térképen sűrűbb vonalkázással jelzem Göcsej, Hetes s a tárgyalt táji csoportok központi területét, míg a peremrészeket s azon területeket, amelyek hovatartozását a kutatók nem tudták még egyértelműen eldönteni, ritkábbal. A Zalához nemrég visszacsatolt keszthelyi járás a régebbi és újabb tudományos és ismeretterjesztő könyvekben többnyire a Balaton-mellék vagy a Balaton-felvidék részeként szerepel. Mindkét meghatározás pusztán földrajzi gyűjtőnév. A Balaton északi és déli partja ugyanis eltérő felépítésű és történeti fejlődésű terület, így a tó két partjának falvait csak a víz léte fogta és fogja ma is egy fogalomkörbe. De helytelen néprajzi szempontból az utóbbi (Balaton-felvidék) meghatározás is . A bennünket érintő területből ugyanis Zalavár, Sármellék s talán még Alsópáhok is Zalakomár vonzáskörébe tartozik. Gyenesdiás, Vonyarcvashegy, Cserszegtomaj hegyközségi települések jelentős szőlőműveléssel és korai polgári kultúrával. Ismét más helységek nemesi kiváltsággal bírtak, ezért szegénységükben is öntudatosak és rátartiak maradtak, lenézvén a jobbágyból lett módos parasztot. De találunk itt apró és szegény zsellérfalvakat is, melyek lakosai főleg hat hónapos summásmunkából éltek. Nem egységes e vidék táji arculata, települési képe, építkezése, tradicionális paraszti életformája sem. Mivel tehát itt etnikai,ill. jelentősebb táji csoport nem alakult ki, dia-pozitíveket sem vetítünk róla, noha a Balatoni Múzeum gyűjteményében értékes és gazdag néprajzi anyag található. Zala megye néprajzi csoportjainak ismertetését a legjelentősebbel: Göcsejjel kezdem, majd Hetessel, Zalakomár környékével, a Mura menti horvát falvakkal folytatom, végül Pátró és környékével fejezem be. Göcsej Mai ismereteink szerint Göcsej első említése 1689-ből való: Gyöngyösi Nagy Ferenc egerszegi várkapitány egyik levelében a szegek vidékét, vagyis Milej, Becsvölgye, Petrikeresztur környékét „GÖbőcse” formában nevezte meg. 1769-ben és később többször "Göcsei Districtus"-ról írtak. Göcsejnek mint népnyelvi és néprajzi egységnek a népszerűsítése a reformkor kezdetén Petrikereszturon letelepedett Palóczi Horváth Ádám nevéhez fűződik, aki „Göcseji Helikon” címmel irodalmi kört is alapított, s a figyelmet Göcsej értékeire terelte. Ezt követően (1827ben) Deák Ferenc foglalkozott a göcseji nyelvjárással. Nála tűnik fel első ízben az a nézet, hogy kétféle Göcsej van: egy szűkebb, földrajzilag is körülhatárolható, s egy tágabban
értelmezhető. Földrajzi határait a Zala, Kerka és Válicka képezi, s az általuk körülzárt területen mintegy 70 település található. (Etnikailag azonban Gönczi szerint 89 helység tartozik hozzá.) Göcsej központjának már Plánder Ferenc is a szegek vidékét tartotta, ahol szórvány telepeken, szegeken református kisnemesi családok laktak. E gyengén termő területek egyes lassan benépesedő dombjait tulajdonosukról nevezték el. így jött létre Barabásszeg, Győrfiszeg, Kustánszeg, Pálfiszeg, Paizsszeg, Milejszeg stb. A szegek népe vallási, nyelvjárási és néprajzi tekintetben egyaránt elkülönült a szélesebb értelemben vett, feudális kötöttségben élő jobbágyfalvak szolgáltatásokkal terhelt, adózó népétől. E különbözőséget tehát földrajzi, gazdasági és társadalmi tényezők eredményezték. A gyakran a jobbágynál is szegényebb kisnemesek görcsösen őrizték kiváltságaikat, pedig gazdálkodásuk és műveltségi színvonaluk sokszor a katolikus jobbágyokéit sem érte el. A szegekben űzött irtásos - parlagoló földművelő gazdálkodás pl. már a múlt század közepén is elavultnak számított. Göcsej zömében kötött agyagú, erősen dombos erdei talaja a szántóföldi művelésre kevésbé alkalmas, de annál jobban kedvez a szőlőművelésnek, így a göcseji ember gazdasági létalapját a hatalmas erdőségek és a csaknem minden falu határában meghúzódó szőlőhegyek biztosították. A sűrűn lakott, szűkös határú községekben a parasztok gyakran még a mindennapi kenyérnek valót sem tudták megtermelni. Erre utal régi szólásmondásuk, amely szerint a fatengelyes szekér így nyikorgóit: "Fát viszek, kenyeret hozok". A parasztok a szó szoros értelmében élték az erdőt. A termelt kultúrnövények mellett a kiegészítő táplálékot a gyűjtögető gazdálkodás, az erdei méhészkedés, az orvvadászat, azaz rabsickodás és a madarászás jelentette számukra. Az erdőben legeltették marháikat, ott hizlalták makkon sertéseiket. A kisnemeseknél a birkatartás is virágzott. Legtöbb hasznot mégis az erdő fája nyújtotta számukra. Maguk építették füstös-konyhás boronaházaikat, gazdasági épületeiket s az Őrségben is ismert emeletes kamrákat, a kástukat. Maguk készítették bútoraikat, a gazdálkodás eszközeit, az apróbb felszerelési tárgyakat. Favillával, hordóabronccsal, gereblyével és más fából faragott házieszközökkel vásározni is jártak. A faépületek és különféle használati tárgyak egytől-egyig szinte tökéletes anyagismeretről, formakészségről, arányérzékről tesznek tanúságot. E táj népi építészetének a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum állit, méltó emléket. Göcsejt ismertető felvételeink is zömmel ott készültek. A felsőszenterzsébeti kerített ház, valamint a kustánszegi emeletes kástu rekonstrukció ugyan, ám a kálócfai középparaszti házat, az 1871ben épített kávási házat és a csődéi pálinkafőző kunyhót eredeti formájában telepítették át falujából. A szebbnél szebb,, cifrán faragott, festett házoromzatok is Göcsej és a szomszédos falvak népi építészetének jellemzői. Az egymáshoz közel, alig néhány kilométerre fekvő apró falvakban az utak mentén "keresztfák" álltak művészien faragott korpusszal. Ezeket a századforduló körül még bádogrózsákkal, csüngőkkel, sőt emberalakokkal is díszítették. A falvak középpontjában a kápolna vagy a fából ácsolt faragott harangláb állt. Régi építészeti stílust képvisel a kettős fazsindelyes tetővel készített budafai harangláb, melyet 1888-ban emeltek. A telkek fekvése, beépítése nem mutat egységes vonásokat. Elsősorban a domborzati viszonyok, az égtájak és az uralkodó széljárás hatott a ház, a kamra, az istálló, a pajta elhelyezésére. A múlt század közepén - Heteshez és a Vendvidékhez hasonlóan -itt is gyakoriak voltak még a kapcsos-végű boronából ácsolt, hajlított, három vagy minden oldalról kerített házak, melyeknél a ház és a hozzá csatlakozó istállók, pajták, ólak valamint a széles kapu 100-200 négyszög ölnyi udvart zártak körül. Az udvarban egész télen át szabadon járkálhattak a tehenek, a tinók és a sertések (kivéve a hízókat) . Ez a települési mód azonban a századfordulóra zömében megszűnt, mivel az állatállomány csökkentésével a kerítés feleslegessé vált, és tűzveszélyes is volt.
A kerített házak helyére a díszes végoromfallal utca felé néző házak kerültek. A szobák sarokpados elrendezése nagyjából hasonló, mint Dél-Dunántúlon általában. A paraszti házberendezés jellegzetes darabjai még az ácsolt láda, vagyis „szökröny”, a fali tálas, a sarokszekrényke, vagyis ”ómárium” valamint az ősi világítóeszköz: a fenyőfából hasogatott fokla. (A göcseji asztalt, sarokpadot megkülönbözteti azonban például a Zalakomár környékitől az, hogy az itteni darabok rusztikusabbak, vaskosabbak, és magukon viselik paraszti készítőjük hagyományőrző szellemét.) Itt szólok röviden a híres zalai, göcseji pásztorfaragásokról is . A folyton helyet változtató, sok újat látó pásztorok gyorsan követték az uralkodó divatot, és gyakran készítettek eladásra, sőt megrendelésre is faragványokat. A pompás vésett, karcolt, spanyolozott sótartók, ostornyelek, botok, tükrösök, borotvatartók mellett szerkezeti tömörségükkel és a témák gazdagságával kitűnnek a spanyolozott mángorlók. Ez a házi vászonmosás utáni puhítására szolgáló eszköz tulajdonképpen szerelmi jelkép, melyet a vőlegény - esetleg az ifjú férj ajándékozott kedvese számára. Rajta nem ritkán évszámot, feliratot, sőt néha alakos ábrázolást is találunk. Az asszonyok az 1870-es évekig - néhol az I. világháborúig -otthon font és szőtt vászonból kézzel varrták a férfiingeket, a gatyákat, a női fél ingeket és az alsószoknyákat. Az olcsóbb gyári textília térhódításával azonban a férfiak ünneplőjét kék vagy fekete posztóból kezdték csináltatni, a nők, pedig mintás karton-, szövet vagy kasmíranyagokból varratták szoknyájukat, kötényüket, mellénykéjüket. A fehér, hímzett, gyolcs nyakra- és fejrevaló kendőket is ekkor kezdte kiszorítani az üzletben vásárolt színes kasmír-, terno- és kartonkendő. Göcsej népét földhözragadt szegénysége elmaradottá tette. A jó termést, a család boldogulását a szorgalmas munkán túl különféle varázslatokkal akarták biztosítani. Gönczi Ferenc említett könyve bő tárháza a népszokásoknak is: a regölésnek, betlehemezésnek, lucázásnak, valamint az élet nagy fordulópontjaihoz: a születéshez, a házassághoz, a halálhoz fűződő szokásoknak és hiedelmeknek. Göcsej életébe az 1930-as évek olajkutató fúrásai hoztak döntő változást. A kőolaj, a folyékony arany kiaknázása érdekében utak épültek, gyárak létesültek, a családok egyre több munkaalkalomhoz jutottak. Az átalakulás a felszabadulás után még inkább felgyorsult. A nagyüzemi gazdálkodás következtében is jelentősen változott Göcsej képe. A fokozatosan lebontott fatalpas házak helyére fürdőszobás kockaházak épültek, s nemcsak a fokla, a petróleumlámpa is múzeumba került. Mindenütt kigyúlt a villany a házakban, s egyre inkább világosság költözik az emberek tudatába is. A rádió és televízió hatására csaknem kipusztult már a göcseji nyelvjárás. Egykor izés beszédükből eltűntek a ragozás ősi sajátosságai, s elhagyták, majd el is felejtették a régi tájszavakat. Hetes A múlt századi társadalmi érdeklődés reflektorfényébe állított Göcsej elvonta a figyelmet a második, ugyancsak nagy múltú etnikai csoportról: az Alsólendva és Lenti vidékén elterülő Hetesről, amely néprajzilag éppúgy kapcsolódik a Vas megyei Őrséghez, mint Göcsejhez. Imre Samu és Végh József, a két kitűnő nyelvész pl. a mai magyar nyelvjárások meghatározásakor Hetes és Órség nyelvezetét külön nyelvjárás-típusnak vette. Etnikai képének kialakulására hatással volt még a szlovének, "vendek" szomszédsága is. Névetimológiája máig sincs teljesen megfejtve. Annyi bizonyos csak, hogy a hetes, 111. hét számnévből származik. A reá vonatkozó adatok - Bellosics és Gönczi századforduló körül végzett gyűjtéseitől eltekintve - szegényesek. A kutatást megnehezíti, hogy a hozzá tartozó
helységek egy része ma Jugoszláviához tartozik, s néprajzi sajátosságai is rohamosan pusztulnak. Csak a közelmúltban tette közzé Szentmihályi Imre levéltári kutatások és tárgyi gyűjtések révén elért eredményeit Hetes és a Lendva-vidék néprajzi sajátosságairól, földrajzi határairól. Kétségtelen azonban, hogy Hetes - mint közigazgatási egység (bíróság, azaz judicatus székhelye) több mint 400 éves múltra tekint vissza. Az egykori bíróság két helysége közül kettő még a török háborúk idején pusztult el, Nyakasháza pedig később majorrá vált. Bödeháza, Gáborjánháza és Szijártóháza ma Hetes szívét képezi. Hogy hány falu került később e mag etnikai vonzáskörébe, egyértelműen nem tudjuk megállapítani. Hajdani neves kutatói, s a maiak sem tudnak ebben megegyezni. Térképünkön a Kebele és Lendva közötti területet soroljuk ide. Hetes elkülönülése Göcsejtől részben gazdaságföldrajzi okokkal magyarázható. Határa ugyanis Göcsejjel ellentétben sík vagy lapályos, szőlőhegyei nincsenek. A Mura vízrendszerének szabályozása előtt földművelése sem volt számottevő, mivel a terület egy része süppedékes, ingoványos volt, ahol a parasztok halászattal, pákászkodással tudtak csak kiegészítő jövedelemhez jutni. E vízben gazdag területen a mindig jelentős állattartás mellett az ármentesítés után virágzó földművelés fejlődött ki. A pihent talajon bőven termett a kukorica és a gabona, ám ennek haszna főként a vidék hatalmas földesurát, herceg Esterházy hitbizományát gazdagította . A hajdani jobbágyok egy része is meggazdagodott, de eme szűk, módos paraszti réteggel szemben ott állt a föld nélküli zsellérek, cselédek és törpebirtokosok serege. A parasztok többsége mindennapi kenyerét is hathónapos summás munkával vagy kepés aratással kényszerült megkeresni. E sűrűn lakott vidék színmagyar lakossága zárkózott és takarékos volt. Határtalan földéhségének mindennapi étkezését is alárendelte, ezért rosszul táplálkozott. Megyénkben itt maradt fenn talán legtovább a házilag termelt kendernek és lennek otthon történő vászonná szövése. A házi szükségletüket meghaladó mennyiséget vásáron értékesítették. A keskeny hetési háziszőttes lakodalmi hosszú-törülközők és általában a felső viseleti darabok különös ismertetőjele a darázs lépes hímzés, vagyis a szálbújtatásos öltés technika alkalmazása, amely az egyébként lapos öltéssel, szár- és láncöltéssel tömören kivarrott felületeknek mintegy a hátterét képezte. Főleg a hetési nők viselete tért el a környező vidékeken szokásostól. Fehér gyolcs váll- és fejkendőjüket s a bokros ujjú női ingek kézelőjét a fehér mellett még piros és kék színű hímzés is díszítette. Ennek mintaszerkesztése és motívum kincse egyaránt eltér a szomszédos tájegységektől. Említésre méltó a kötény díszítése is . A kétszeles fekete pergál, szatén vagy klott kötény alját széles sávban piros, kék, sárga vagy még ennél is több színű gyapjúfonállal, lapos öltéssel és száröltéssel varrták ki. Keskenyebb, ismétlődő motívumokkal díszítették a kötény két szélét, sot gyakran a középső hosszanti összevarrást is . Gönczi még sokféle és változatos motívumú kötényhímzéseket mutat be Hetesből, a múzeumainkba 1950 után bekerült darabok azonban - miként a bemutatott dia-pozitíveken is látható - már szinte kivétel nélkül csak karikás vagy georginás mintázatúak. Hímes szőtteseik motívumkincse ugyancsak a szomszédos horvátsággal való rokonságra utal. A geometrikus fölszedett mintázat alapanyaga bordó, ritkábban piros fejtő. A díszes lakodalmi hosszú-törülközők széleit a századfordulótól jellegzetes lapos öltéses és darázslépes hímzéssel, több színnel horgolt és rojtozott véggel készítették. Hetes életében is az olajmezők feltárása hozott alapvető, mélyreható változást. A vidék iparosodott, a családok megfelelő keresethez jutottak, s az utak kiépülése következtében megnyílt előttük is a világ.
Zalakomár és környéke Napjainkban is jól körülhatárolható táji csoport. Kiskomárom, Komárváro, Zalakaros, Galambok, Balatonmagyaród, Garabonc tartozik hozzá. Kisugárzó hatása azonban érződik Nagyradán, Csapin, Zalaújlakon, Zalamerenyén, Sárszegen, Zalaváron és más helységeken is. E vidék a középkortól egyházi nagybirtokhoz tartozott. A török időkben a komári vár fennhatósága alatt állt, és sokat szenvedett a törökök, a nyugati zsoldosok és a végváriak zaklatásától. Gazdálkodását, életmódját a Kis-Balaton nyílt vizes és lapos közelsége évszázadokon át befolyásolta. A jobbágyfelszabadítás és a nagy mocsarak lecsapolás a után a települések erőteljes fejlődésnek indultak. Addig is híres szarvasmarha-tenyésztésük óriási mértékben fellendült, s megnőtt a gabonatermelés jelentősége is. Szőlőtermelésük változatlanul jövedelmező maradt. Kiskomárom - mint 1713-ban alapított jezsuita uradalmi központ, majd vásáros hely, illetve főútvonalon fekvő mezőváros, központi szerepet játszott a települések között. A XVIII. sz. második felétől itt és Komárvároson népes takács céh jött létre, amelybe sok "külső mester" is tartozott. Céhbe tömörültek a szűcsök is. A céhek megszűnése után a takácsipar mellé felzárkózott a cipész- és csizmadia-, valamint az asztalosipar is. Lakosai gazdasági felemelkedését elősegítette Nagykanizsa és Keszthely közelsége, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy e vidék gyors polgárosodásnak indult. Ennek egyik tüneteként tartjuk számon a sokszoknyás, gyöngyös-necces népviselet kialakulását. Ezzel egyidejűleg szorította ki a parasztság hagyományos fehérhímzését a polgári-úri réteg körében közkedvelt risöliő és színes hímzés. E nép szenvedéllyel szerette és gyarapította földjét, amelyet mindig a legkorszerűbb módon és határtalan szorgalommal művelt. A múlt század végi filoxéra vész sok családot évtizedekre tönkretett, de kipusztult szőlőjüket néhány évtized alatt csemege- és jól termo borszőlővel telepítették újjá. A galamboki, karosi, komáromi hegyen még ma is számos régi borpince látható, bennük hatalmas - házilag ácsolt és faragott, "faorsós-fofás" - szőlőprés ékkel. Ezek a népi építkezés értékes dokumentumai, dia-pozitíven is mutatunk ilyent. A régi fatalpas népi építkezés emlékeit azonban már csak a szegényebb Galambokon találhatjuk meg. Közülük a Somogyi Béla út 8. szám alattiban a Thúry György Múzeum a Zalakarosi Községi Közös Tanács és a galamboki Hazafias Népfront támogatásával tájházat rendez be, amelyet 1979. augusztus 20-tól lehet látogatni. A gazdák nagy része már a századforduló idején is eklektikus stílusú, végoromfalas téglaházakban lakott, a házak beosztása azonban változatlanul a régi előképet követte: három osztatú volt, a telek pedig fésűs beépítésű. E vidék néprajzi sajátosságaira már a múlt század végén sokan felfigyeltek. Hajdani plébánosuk, Juk József hangsúlyozta kiváló kereskedelmi érzéküket: a parasztok pl. maguk is nyitottak vegyeskereskedést, mások kupeckodással, bor-, gabona- és takarmányeladással tettek szert jó keresetre. A föld nélküli szegények zömmel vasúti munkásnak szegődtek, de innét gyakran kiemelték őket kalauznak, vasúti felügyelőnek. A Zalakomár környéki nép nagyon kedvelte a társas életet. A fiatalság a múlt század hatvanas éveiben még eljárt télen a fonóba, ahol este a legények is megjelentek, s a munka végeztével dévajkodtak. A házi fonás-szövés azonban 1900 körül csaknem mindenütt megszűnt. Nagy divat volt még a közös tollfosztás, kukoricafosztás. Az év egyik legemlékezetesebb eseményének a szüret számított. A legtöbb gazda tagja volt a tűzoltóegyletnek és a Polgári Olvasókörnek, ízes tájszólásukról, kitűnő énekhangjukról, zenei és táncadottságaikról voltak híresek. A harmincas évekig éltek
még a régi népszokások: a lucázás, regölés, betlehemezés, aprószentek napi korbácsolás, a János-napi, újévi, vízkereszti köszöntő, de már ekkor is csak az öregek emlékeztek vissza a pünkösdi királynő választására. A család nőtagjai s a rokonság közösen varrta, hímezte a menyasszony kelengyéjét: az anyagi helyzettől függően mindenből 6-14 darabot. Testi ruhát, ágyneműt, asztalneműt egyaránt készítettek. Zala megyében talán itt viselték a férfiak legtovább az egyenes szabású, pálhásvállfoltos, kézzel varrott vászoninget (üngöt) a 4-6 széles rojtos gatyával, s itt maradt fenn legtovább a XIX. sz. elején még megyeszerte hordott hosszú, egyenes szabású női vászoning, a gede. A gyelölő asszonyok által hímzésre előrajzolt sok ümögelej, nyakravaló- és fejrevaló kendő s a kurta derekú, már részekbe szabott ujjú röpikék és levesreklik a régi típusú paraszti fehérhímzések igazi remekei. A vidék polgárosulása következtében az 1880-as évektől a fehérrel hímzett fehér vászon és gyolcs viseleti darabokat fokozatosan felváltották a drága kelméből már varrónővel varratott, gyári gyöngyhímzéssel vagy színes hímzéssel díszített öltözetek. A divatját múlt fehér lapos hímzést is kiszorította a sióagárdi és kalocsai hímzés hatására elterjedt színes hímzés, amellyel az átlátszós goldsol blúz alatt viselt puruszlit s a jegyes kézbe való kendőket varrták ki. A Gyöngyös bokréta idejében (az 1930-as években) egy lány 8-9 alsószoknyát is felvett az ünneplő bársony- vagy kasmírszoknya alá, s a boltban vevőre talált a legdrágább kasmírkendő is . Ekkortájt vált általánossá a gyönggyel egyre cifrábban kivarrt asszonyi fejdísz, a gyöngyös necc, melyet később már külön specialisták: neccfűző asszonyok készítettek. A felette hordott kendő állásáról messziről fel lehetett ismerni e vidék asszonyait. E legutolsó, színpompás zalai népviselet 1945 után indult rohamos pusztulásnak. A háború utáni anyaghiány idején nem lehetett megvásárolni a régi alapanyagokat. A téeszek megalakulása után a férfiak egyre inkább gyárakban, építkezéseken vállaltak kereső munkát, s a lányok, legények is városi munkahelyet kerestek vagy szakmát tanultak. A fiatalabb asszonyok kivetkőzése 1960 körül vált általánossá. A fésűs beépítésű, végoromfalas utcasorok harmóniáját is ekkorra bontották meg végérvényesen a hivalkodóan nagy kockaházak, amelyek berendezése, bútorzata semmiben sem különbözik már egy városi lakóházétól. A Mura menti horvát falvak E táji csoport etnikailag Muraközhöz tartozik, s annak egyik részét képezi. Lapályos, vízben gazdag területét a középkorban a Hásságyi, a Kaczor, a Kanizsai, a Petri, a Semjén, a Szentmártoni, a Taródi, a Zele és más nemes családok birtokolták. A törökkel vívott évszázados harc során lakossága csaknem teljesen kipusztult, mivel súlyosan kellett adóznia földesurainak, a töröknek s a magyar végváriaknak egyaránt. A XVIII. sz. elejétől azonban a sokkal sűrűbben lakott Muraközből horvátok szivárogtak a puszta falvakba, 1770-re nagyjából megszállták a Mura mentét. Földesurai többször változtak. A XVIII-XIX. százaban szinte kivétel nélkül nagybirtokosok: a gróf Festetichek, a gróf Feketék, az Inkeyek és mások jobbágyaként élte a nép nyomorúságos életét. Szántójuk, legelőjük kevés volt, mert a termővé tett földeket a földesurak fokozatosan kisajátították. A parasztok - hogy ismét földhöz jussanak - 1850-re szinte teljesen kiirtották az ártéri őserdőket. E népcsoport történeti, gazdasági, társadalmi összekovácsolódása tehát több, mint kétszáz évre vezethető vissza. Lakosai a muraközi káj-horvát nyelvjárást beszélik. 1900-ban Zala megyében még nyolc helység vallotta magát többségében horvát ajkúnak. Napjainkban azonban a fiatalság alig beszél már horvátul, sőt a középkorúak is sok magyar kifejezést kevernek mondataikba. Gyermekeikkel is magyarul beszélnek, bár iskoláikban rendszeres horvát nyelvoktatás folyik.
Mivel a családok többsége törpebirtokos volt, s a szűkös termést gyakran elvitte a Mura, e falvak lakói végtelen szegénységben éltek, a család kenyerét Somogy, Baranya és Tolna nagybirtokain keresték meg summásmunkával. Mások bandákba tömörülve kepés aratást vagy kézi cséplést vállaltak. Ősztől tavaszig pedig az erdőre jártak ölfát vágni. Kiegészítő táplálékot s némi pénzt a halászat hozott a konyhára, amelyet a férfiak kitűnő hozzáértéssel műveltek. Néhány család aranymosással foglalkozott. A Mura szabályozása óta sem javult sokat a helyzetük, mivel az ármentesített búza- és kukoricaföldeket a tagosításkor a földesurak szerezték meg. A törpebirtokos parasztság főleg ló- és marhatartással foglalkozott. Nagy súlyt helyeztek a rétgazdálkodásra. Szívesen kupeckodtak, sokan jutottak kiegészítő jövedelemhez fuvarozással. A juhtenyésztés főleg az uradalmakban dívott. Szőlőhegyük alig volt, az is más községek határában. Lélekszámuk a múlt század közepétől gyorsan növekedett. Kis fatalpas, zsuppos házaikban gyakran 3-4 generáció is együtt lakott. A nagycsaládokban szigorú hierarchia uralkodott. A családfő, a gazda és gazdaasszony uralma alá tartoztak még a házas gyermekek is . A közös gazdálkodás a múlt század derekán indult bomlásnak, akkor kezdtek a családos fiatalok külön házat építeni maguknak. A délszláv falvak lakói között ma is erős a rokoni kapcsolat, gyakran házasodnak egymás között. Hagyományos tárgyi kultúrájuk két feltűnő jellemzője a bútorzat és a népviselet volt. Szobáikban még 1920-30-ban is ott állt a közkedvelt festett tulipános bútor: az ágy, a lóca, a kispad, a tulipános láda, a sublatláda, a tálas. Ezeket az I. világháború előtt légrádi, kotori vagy alsódomborúi asztalosoktól vették vásáron. Megyénkben itt terjedt el legkésőbb a kétajtós szekrény. Viseletük egyszerű és szegényes volt. (Megyénkben itt és Hetesben hordták pl. a legkevesebb alsószoknyát.) A századfordulón a nők még sűrűn lerakott fehér szoknyát: robacsa-t hordtak, derekuk felett piros hímes takács-szőttesből varrt bésvica-val, amihez sajátos szabású csipkés blúzt, tokica-t vettek fel. Bő, fekete kötényüket varrógépen színes cérnával varrott gazdag mintázat díszítette. Egyetlen kézzel hímzett ruhadarabjuk a két darabból álló asszonyi fejdisz: a zsnóra és a puculica volt. Ezeknek sokszínű hímzését állítólag a kotoriaktól vették át. Táplálkozásuk sokban eltért a magyar lakosságétól. Még a felszabadulás után is sokan ették rendszeresen a kukoricakenyeret, de kedvelték a kukoricából, hajdinából készített kása- és lepényételeket is. Kedvelt nyári táplálékuk volt a füstölt túró. Szokásaik is eltértek a magyar lakosságétól, inkább a muraközivel mutatnak rokonságot. Az 1950-es évektől a Mura menti horvátság férfilakossága brigádokba tömörülve az ország kiemelt építkezésein: Dunaújvárosban, Komlón, Várpalotán, az árvízvédelemnél stb. vállalt kenyérkereső munkát. Az asszonyok a téeszben vagy a közeli Bánfa-pusztai állami gazdaságban dolgoztak, a háztájit művelték. Kikerülvén falujuk zárt közösségéből - bár a férfiak brigádjai többnyire változatlanul megmaradtak - horvátjaink észrevehetően kezdtek igényesebbé válni, modernizálódni. Közrejátszott ebben az is, hogy a népes családok gyermekei már kiskoruktól bölcsödébe, óvodába kerültek, ahol egyszerre tanultak beszélni magyarul és horvátul, hozzászoktak a korszerű táplálkozáshoz, és az új szokásnormákat is elsajátították. Az 1960-as évektől az asszonyok sorra elhagyták újabb stílusú bőszoknyás viseletüket is, és szűkruhába öltöznek. Életnívójuk 20 év alatt többszörösére emelkedett. Keresetükből először szőlőt vettek, vagy szűkös, végoromfalas házacskáikat építették újjá, majd a régies, festett bútorokon adtak túl. Régi nyomorúságukra ma már emlékezni sem akarnak. Tárgyi emlékeik közül azért gyűjthetett be már csak keveset a nagykanizsai Thury György Múzeum.
Pátró és vidéke A Somogy megyétől 1951-ben Zalához csatolt és a közlekedéstől a legutóbbi évtizedekig szinte teljesen elzárt egykori Nemespátró dombok között fekszik. A felszabadulás után kövezett utat kapott, azóta .autóbuszjárat köti össze Nagykanizsával és Gyékényessel. E festői fekvésű falut a XVIII. század elején néhány evangélikus kisnemes család, pl. a Szakáll, a Dömötörfy, a Györffy, a Bebők, a Fekete, a Bolla lakta, melyek szabadon használták rétjeit, legelőit, gyönyörű tölgyeseit, bükköseit s a halban gazdag vizeket. Sok szarvasmarhát, sertést, birkát tartottak. Az erdőirtás révén később nyert földeket is főleg az állattartás révén hasznosították, a földművelés jelentősége csak 1880 után nőtt meg. Pátró településszerkezete két-beltelkes volt. A családok egymástól távol, minden rendszer nélkül építették a domboldalakra favázas szerkezetű, zsuppos házaikat, s csak arra ügyeltek, hogy az oldalhomlokzat a bejáratokkal délnek nézzen. Építkezésük szinte semmiben sem különbözött a dél-zalaitól, illetve a dél-somogyitól. A beltelket azonban széles övben rétek vették körül. Itt, a pajtás -kertben álltak a boronafalu gazdasági épületek: a pajták és istállók. A férfiak itt háltak a jószággal, s valamennyien parasztként éltek. A falu népe zárkózott és büszke volt, lenézte a sokkal módosabb egyéb falvakat is. Mivel a közvetlen környéken más kurialista falu nem volt, a pátrói anya később is inkább szegény, ám falubeli (azaz nemes) legényhez adta leányát, mint más módos paraszthoz. Az endogámia, a konzervatív gondolkodásmód és az elzártság ősi hagyományokat konzervált. Közülük a Seemayer által már 1936-ban aprólékos gondossággal ismertetett lakodalmi szokásokat emlitem példaként. A tálaláskor általa lejegyzett dallamkincs népzenénk megbecsült értéke. A hajdani kiváltságokhoz való görcsös ragaszkodás - a szenvedéllyel űzött tiltott vadászat és halászat, az engedély nélküli fegyvertartás stb. - miatt a pátróiak néha még ma is összeütköznek a törvénnyel. Bennünket azonban jobban érdekelnek ezúttal az itt s a szomszédos gazdag, szintén evangélikus belső-somogyi falvakban az I. világháborúig még használt ősi viseleti darabok. Ilyen például az egyenes szabású, szálszámolásos hímzésű sípujjú férfiing és a nagyon bő néha 10 szeles -, alján rojtozott és subrikált fehér vászongatya, mely elé fehér, hímzett kötényt kötöttek. Hozzá szabóval varratott, zsinóros, cifra lajbit viseltek. Itt hordták vidékünkön legtovább a cifraszűrt is! Még az 1860-as években sem nősülhetett meg addig a legény, amíg nem volt cifraszűre. Ezt az egyenes szabásvonalú, piros szövet rátéttel, többnyire barna, de néha kevés színes fonállal is hímzett ruhadarabot a csurgói vagy nagyatádi vásáron vették, és kb. 1890-ig viselték is mindazok, akiknek volt. Mindkét nembeliek viselete a csurgóival, porrogival, porrog-szentkirályival volt rokon, bár kisebb-nagyobb különbségek természetesen adódtak. A divatot talán a gazdag szentkirályi és alsóki asszonyok diktálták, ők hordták a legpompásabb, csipkével, művirágokkal gazdagon díszített asszonyi fejdíszt azaz fizoskontyot s a legdrágább, fekete falu, apró, szövött, színes virágos, 8 szeles atlasz szoknyát, ill. öltözetet. A pátróiak viseletének alapanyaga általában olcsóbb volt amazokénál, de élénkebb színű és cifrább. Minden pátrói lánynak - a legszegényebbnek is - meg kellett lennie a négy ünneplő öltözékének, de míg a módosakét apjuk vásárolta, a szegény lány maga szolgált érte. Öltözködésük divatja az 1880-as évektől hasonló utat tett meg, mint a zalakomáriaké, bár a ruházat kiállítása még annál is költségesebb volt. A népviselet pusztulása is hasonlóképp zajlott le. Hetest nem tekintve e vidéken - Pátróban és környékén - szőttek legtovább s a legszebben a parasztasszonyok. Szőtteseik között a legfőbb különbség az, hogy a hetési szőttest egymáshoz hasonló geometrikus, piros vagy bordó fölszedett sávok alkotják, a pátróit, szentkirályit, alsokit ezzel szemben áradóan gazdag, változatos kompozíciójú szegfűs, bazsarózsás,
tüskerózsás, csillagos, koszorús, fenyőfás, tölgyfa leve les, madaras stb. himek. E pompás vásznak a vadászatnak és a lótenyésztésnek is őrzik emlékét: a törülközőkön, vékaruhákon ugyanis szarvasok, lovacskák sőt más háziállatok - pl. sertések- ismétlődő sávmintáit is megtaláljuk, pedig ezek a motívumok még a takács-szőtteseken is csak elvétve fordulnak elő. Valódi remekei a népművészetnek a gyermekágyas asszonynak vitt élelmet takaró paszitos (keresztelői) vékaruhák, szakasztóruhák is. A hajdani fehérgyász emlékét a fehér alapon, fehér pamutfonállal felszedett halottas abroszok, törülközők és tükörtakarók őrzik. A pátrói nép a múlt század végétől születésszabályozással, sőt egykével próbálta az elaprózódott földeket ismét egyesíteni, a vagyont gyarapítani. Az ezzel-kapcsolatos "ügyeskedés" nem egy fiatalasszonynak okozta halálát, többen pedig gyermektelenek maradtak. Ez az oka, hogy egy-egy nagygazda házában négy generáció fonó-szövő asszonyának szebbnél-szebb vászon letevő ruhája is felhalmozódott. Pátró hatása a szomszédos Surd és részben még Liszó evangélikus lakosságán is érződik. Úgy véljük, hogy nemcsak a hasonló gazdasági fejlődés, hanem az azonos vallás is közrejátszott e táji csoport kialakulásában. Zala megyében hajdan az említetteknél is több jelentős táji csoport lehetett. Így pl. a XVIII. sz. derekán Koblenzbol betelepített Kanizsa környéki sváb faluk: Hosszúvölgy, Fűzvölgy, Korpavár, Németszentmiklós (később Magyarszentmiklós) és Óbornak, melyek 1900-ra már elmagyarosodtak, és nagyrészt anyanyelvüket is elfelejtették. Viseletükben még az 1930-40es években is felismerhetők voltak a táji sajátságok, és a rokonsági kapocs napjainkban is sok szállal fűzi okét egymáshoz. De említhetem a Nagykanizsa szerves részét képező, sajátos nyelvjárású és viseletű, kertészkedésből élő Kiskanizsa, valamint a divatban és életmódban őt követő Sormás, Eszteregnye és Rigyác lakosságát is. Ugyancsak Kiskanizsát tartja példaképének a már teljesen elmagyarosodott szomszédos Miklósfa és Bajcsa. E törperégióról való ismereteink azonban még nem elegendők ahhoz, hogy önálló táji csoportnak nevezhetnénk őket. A közös történelmi múlt, az azonos földrajzi és gazdasági viszonyok hatására sok hasonlóságot mutat a Letenyétől nyugatra elterülő Mura menti falvak (Csörnyeföld, Muraszemenye, Dobri stb.) gazdálkodása, viselete és hagyomány kincse. A már ismertetett horvát falvakhoz hasonlóan ők is sokat szenvedtek a Mura áradásától, amely állandó létbizonytalanságban tartotta őket. Úgy tűnik, hogy előadásunkban talán túl sokat foglalkoztunk az egyes csoportok viseletével. Ez azért történt, mivel a népviseletek maradtak fenn legtovább, s ezekről lehetett a legkönnyebben felismerni viselőjük származását. Az egyes néprajzi és táji csoportok paraszti építkezésében ugyanekkor alig találunk kizárólagos ismertető jegyeket. Kerített házat, kástut pl. éppúgy építettek az Őrségben, mint Göcsejben, a régi zalakomári ház sem sokban vagy éppen semmiben sem tért el a pátróitól, vagy a muraközitől. Göcsejtől eltekintve keveset foglalkoztunk a zalai parasztok fából készített használati eszközeivel, bútoraival, szerszámaival és dísztárgyaival, valamint a pásztorok immár klasszikussá vált vésett, karcolt, spanyolozott és domború faragásaival. Oka ennek az is, hogy készítményeik az egyéni sajátosságokon s a már említett táji jellegzetességeken túl csak kissé különböznek az egyéb délnyugat-dunántúli pásztorfaragásoktól. A mellékelt néhány diapozitív is csupán ízelítőt kivan adni belőlük. Az újabb stílusú domború faragást csupán egyetlen darab, egy Kanizsán készült pipatartó képviseli. Néprajzi csoportjaink ismertetése során nem szóltam a fazekasok munkáiról sem, pedig azok egyetlen parasztházból sem hiányozhattak. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy Zalában sehol sem működött hosszabb időn keresztül olyan jelentős fazekas központ, melynek jellegzetes és könnyen felismerhető ismertetőjegyei lettek volna. A nagyszámú mester többsége szétszórtan dolgozott azokban a mezővárosokban és falvakban, melyek határában
megfelelő tűzálló agyagot találhattak, amiből főleg archaikus formájú használati edényeket, tehát sütésre, főzésre szolgáló fazekakat, lábosokat, tepsiket, kuglófsütőket korongoltak, s csak kisebb mértékben bugyogós- és boroskorsót vagy tányérokat. Hogy tudtak volna ők is pompás díszkerámiát gyártani, azt a bemutatott céhkorsók bizonyítják. A századforduló óta a fazekasok száma rohamosan csökkent, napjainkban, pedig alig néhány dolgozik már csak a megyében. A termelés szocializálása, az életszínvonal nagymérvű emelkedése, a közlekedés fejlődése és a gépkocsik számának elképesztő növekedése csaknem eltörölte már a falu és a város, valamint az egyes néprajzi, ill. táji csoportok közötti különbségeket. Ha egy zalai szakközépiskola szülői értekezletén körülnézünk, sem a szülök öltözetén, sem magatartásán vagy beszédmódján nem látszik meg többé, hogy Gáborjánházán, Nován, Komárvároson vagy éppen Tótszerdahelyen látták-e meg a napvilágot, ill. nevelték fel gyermeküket. Irodalomjegyzék ANTAL Dezső: A magyar népi épitészetről. Göcsej. Bp . 1935. BALASSA Iván: Magyar néprajzi csoportok, vidékek. Népművészeti Akadémia II. Bp . 1977. 23-42. BARABÁS Jenő: Füstösház'ZaIában. Ethn. LXXX. 1969. 333-346. BARABÁS Jenő: Az etnikai csoport fogalmának kérdéséhez. NÉ* XL. 1958.19-27. BARABÁS Jenő: Zalai pajták. GME. 1950-60. Zalaegerszeg, 1960. ¦277-288. BARTUCZ Lajos: Göcsej és Hetes népének anthropológiájáról. Ethn. XXIV. 1913. 9-19. BÉLI József: Murakeresztúr a feudalizmus válsága idején. TGYME. Nagykanizsa, 1972. 321338. BELLOSICS Bálint: Alsó-Lendva és vidéke. Turisták Lapja IV. : 1892. 199-213. . ; ' BELLOSICS Bálint: A hetési faház. Ethn. VIII. 1897. 88-103. BELLOSICS Bálint: A hetési magyarság viselete. NÉ. IV. 1903. 273-279. BIRO Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája. Szombathely, 1975. 26 BOROSS Marietta: Adatok a Zala megyei mezőgazdasági idénymunkások ("sommások") életmódjának és kultúrájának alakulásához. TGYME. Nagykanizsa, 1972. 359-372. CSAPLOVITS János - KOSSITS József: A Magyar országi Vendus Tótokról. Tud. Gyűjt. V. 1828. 3-50. DEGRÉ Alajos: A "Sári-Mári változat" új variánsa (Tótszerdahely betelepítése a török uralom után). Ethn. 1965. 1. sz. DEGRÉ Alajos: Tótszentmárton élete a felszabadulás idején. Történelem 10. sz. Bp. 1970. 89-102. DEGRÉ Alajos: Zala megye betelepülése a XVIII. század elején. Veszprémi Akadémiai Bizottság Értesítője II. (Dunántúl településtörténete I.) 1976. 79-86. 'EPERJESSY Ernő: Délszláv népzene. Tröszt Tibor. I. Dunántúli népművészeti hét, Kaposvár, 1971. GÖNCZI Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetes vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár, 1914. GÖNCZI Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948. HOFER Tamás: Dél-Dunántúl településformáinak történetéhez. Ethn. 1955. 125-186. IMRE Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp. 1971. JANKÓ János: A Balaton-
mellék lakosságának néprajza. Bp. 1902. JUK József: Galambok és vidéke. Zala vármegyei Évkönyv a Millenniumra. Nagykanizsa, 1896. 82-85. KARDOS Albert: A göcseji nyelvjárás. Nyr. XIII. 1884. 160. ' KERECSÉNYI Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson. NÉ, XXXVI. 1954. 201214. KERECSENYI Edit: Az asszonyok fejviseletének alakulása Kiskomárom és környékén az elmúlt 90 év alatt. NÉ, XXXIX. 1957. 123-149. KERECSENYI EDIT: Fehér-hímzéses viseleti darabok Nagykanizsa környékéről. GME, Zalaegerszeg, 1960. 303-330. KERECSENYI Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. NK.XIII. Bp. 1969. 3-4. KERECSENYI Edit: Adatok egy régi murakeresztúri horvát ház építéséhez és berendezéséhez. Jugoslavenska Akademija Znanosti I Umjetnosti, Zagreb, 1971. 379-393. KERECSENYI Edit: Zala megye népi hímzései (I. Zalai fehérhímzések). Bp . 1975. KERECSENYI Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. Kutatások a gazdasági és társa dalmi élet szolgálatában. Szekszárd, 1975. Déldunántúli konferencia 79-89. ...... KERECSENYI Edit: Adatok Nagykanizsa településtörténetéhez. A "Polgárok Lajstroma" (1745-1826) alapján. ZGY. 1978. 115-132. KISVARGA Lajos: Sármellék gazdasági fejlődése 1731-1850 között. VMMK. 1965. KOSA László - FILEP Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Bp. 1975. KÖRMENDY Pál: A Nagy-Kanizsa vidéki németek. Zala vármegyei Évkönyv a Millenniumra. Nagykanizsa, 1896. 123-124. KRESZ Mária: Magyar parasztviselet (1820-1867). Bp. 1956. MARKO Imre Lehel: A karácsonyi ünnepkör Kiskanizsa népszokásaiban. TGYM E.Nagykanizsa, 1972. 185-204. 28 MENDELE Ferenc: A balatonszentgyörgyi talpasház. Bp. 1966. ÖRDÖG Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetes területén. Bp. 1973. PÁLDY Róbert: Dél-Zala. Kelet Népe, IV. évf. 7. 1938. 23-33. PAPP László - VÉGH József (szerk.): Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. PENAVIN Olga: A jugoszláviai Muravidék magyar tájnyelvi atlasza, 1966. PETÁNOVITS Katalin: A vörsi bábtáncoltató betlehem. VMMK. 5. 1966. 303-321. PETÁNOVITS Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig. VMMK. 1971. 10. 315-338. PLÁNDER Ferenc: Göcseinek esmérete. Tud. Gyűjt. VI. 1838. 3-34. SÁGI János: Keszthelyi és Keszthely vidéki regösök, betlehemesek, háromkirály-járás és aprószentek,NÉ . 1904. 117-131. SÁGI Károly - IVÁNYI Béla - PÉCZELY Piroska: Keszthely (Útikalauz) Veszprém, 1955. SEEMAYER Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón. Ethn. XLVII. 1936. SEEMAYER Vilmos: Pajtáskertek Nemespátrón (Somogy m). NÉ. XXVI. 1934. 65-81, XXVII. 1935. 36-45. SEEMAYER Vilmos: Régi szüret a Bóni hegyen, Zala megyében. NÉ. XXVII. 1935. 92-96. SEEMAYER Vilmos: Szemestermények eltartása a Mura mentén NÉ. XXVI. 1934. 27-35. SIMON Pál: A "kóstai" berek és vidéke. Adatok Zala megye történetéhez (szerk. Bátorfi Lajos), Nagykanizsa, 1878. 208-214. SIMONFFY Emil: Egy fejlődésben lemaradó táj. Göcsej paraszti gazdálkodásának néhány kérdése. (Göcseji Helikon. Honismereti Közlemények. 1971. 3. sz. 7-15.) SIMONFFY Emil: Zala megye birtokviszonyai a gazdasági válság idején. Göcseji Helikon IV. Honismereti Közlemények, Zalaegerszeg, 1972. 89-101.
SZABÓ Lajos: A nagykanizsai nyelvjárás, Bp. 1907. SZÁNTÓ Imre: Egy dunántúli falu, Alsópáhok története. Bp. 1960. SZENTMIHÁLYI Imre: Göcseji Falumúzeum, Zalaegerszeg. 1968. SZENTMIHÁLYI Imre: A felsőszenterzsébeti füstösház. ZGY. I. 2. sz., 1974.103-170. SZENTMIHÁLYI Imre: A történeti Hetes. Ethn. 1977. 412-435. SZENTMIHÁLYI Imre: Hetes és a Lendvavidék néprajzi sajátosságai. ZGY. VII., 1977. SZOMJAS Károlyné: Eljegyzési- vagy kézfogó-lakodalom Pátróban. TGYME. Nagykanizsa, 1972. 373-394. TÓTH Ferenc: Járási monográfiák I. Csurgó és környéke. Csurgó, 1928. TÓTH János: Adatok Prekmurje (Muramellék) ép Ítészeiéről. Magyar Építőművészet. Bp. 1957. 162-167. TÓTH János: Göcsej népi építészete. Bp . 1965. TÓTH János: Az őrségek népi építészete. Bp. 1971. l TÓTH Kálmán - NÁSZAY MiklóS: A Balatonvidék népének építészete. Bp. 1936. VAJKAI Aurél: Cserszegtomaj. Egy hegyközség élete. NÉ. 1939. 170-202. VAJKAI Aurél: Élet a cserszegtomaji házban. Bp. 1949. VAJKAI Aurél: Balatonmelléki présházak. Bp. 1958. VAJKAI Aurél: Balatonmellék. Bp.1964. VAJKAI Aurél: A Balaton északi partjának présházai. VMMK. 5. 1966. 181-246. VÉGH József: Az őrségi és hetési nyelvjárás ismertetése, I-II. Nyr. LXXIX. 1954. 249-260, 423-428. VÉGH József: Őrségi és hetési nyelvatlasz. Bp. 1959. VÉGH József: Az őrségi és hetési diftongusrendszer és a vele kapcsolatos kérdések Nyelvtudományi Értekezések 40 . sz., Bp. 1964. 369-374. VUJICSICS Tihamér: A magyarországi délszlávok zenei hagyományai. Bp.1978. ZÁKONYI Ferenc: Keszthely és környéke. Keszthely, 1962. ZGANEC Vinko: Pucke popijevke Hrvata iz okolice Velike Kanize u Madarskoj. Zrinski Cakovec. 1974. Rövidítések jegyzéke Ethn. Ethnographia GM Göcseji Múzeum GME Göcseji Múzeum Emlékkönyve NÉ Néprajzi Értesítő NK Néprajzi Közlemények Nyr Magyar Nyelvőr Tud. Gyűjt. Tudományos Gyűjtemény TGYM Thu-ry György Múzeum TGYME Thury György Múzeum Emlékkönyve VMMK Veszprém Megyei Muzeumok Közleményei ZGY Zalai Gyűjtemény Diaképek jegyzéke Zala megye néprajzi csoportjainak áttekintését diakép jegyzékkel is kiegészítve bocsátjuk előadóink rendelkezésére. Felhívjuk szíves figyelmüket arra, hogy a diasorozat a technikai kivitelezés időbeli kötöttsége miatt csak a jövő esztendőben kerül ki a megyei (budapesti) TIT-szervezetek szemléltetőtárába, ahonnan bármikor kikölcsönözhető. Göcsej 1. Göcseji Falumúzeum: az 1888-ban épített budafai harangláb fazsindellyel fedett kettős tetővel.
2. Göcseji Falumúzeum: az utolsó göcseji (kustánszegi) emeletes kamra, azaz kásté rekonstrukciója. 3. Göcseji Falumúzeum: a felsőszenterzsébeti kerített ház távlati képe. / " 4. Göcseji Falumúzeum: a XIX. sz. közepén épült előkamrás, széles csonkakontyos, deszkaormu kálócfai ház 5. Göcseji Falumúzeum.: Csődéről áttelepített gazdag paraszti ház- egykor kocsmahelyiség is volt - szobarészlete. Előtérben jobbról, a szemes kályha mellett gyermekállóka. 6. Göcseji Falumúzeum: a kálócfai ház szobájának részlete szövőszékkel . 7. Spanyolozott mángorlók (G.M. 57.52.1 és 54.28.1). Emberalakos ábrázolásukat kinagyítva is bemutatjuk. 8-A Zala folyó mellett, Budafán gyűjtött spanyolozott mángorló 9. részlete. Fő motívuma: egymás felé hajló szomorufüzek alatt poharazgató juhász és kedvese. Piros, zöld és fekete spanyolviasszal bevont. (G.M. 54.28.1) 10 . Az 1850-es évszámmal datált, Senyén gyűjtött mángorló ugyan nem göcseji Zalaszentgrót mellett került elő -, kompozíciója mégis jól példázza a göcseji, s általában DNydunántuli mángorlók stilus- és kompozicióbeli azonosságát, művészi kvalitását. A mángorló fő motívuma egy szerelmespár. A juhász viselete, főleg cifraszüre értékes viselettörténeti forrásdokumentum. (G.M. 57.52.1) 11. Lepedővég Hottóról. Valószínűleg felvidéki takács-szőttes, amely vándorkereskedők közvetítésével került vidékünkre. E - főleg a kisnemesség körében elterjedt szálhuzásos, vagdalásos betétcsíkok megihlették a zalai parasztság népi művészetét is . Hatására megyénkben másutt is készítettek - ugyan kevésbé díszes - vagdalásos betéteket, főleg azokon a vidékeken, ahol a házszövést korán elhagyták. (G.M. 61.83.11) Hetés 12. Hímzett hetési férfiing részlete. Kézelője gyári készítésű csetót. (Lelt.sz.: G.M. 63.5.1) 13. Az előbbi ing elejének részlete: a hímzés kinagyítva. Jól látható a bújtatásos darázslépes öltéstechnika. 14. Hetési vállkendő hátsó sarkának részlete. (G.M. 51.0 8.3) 15. Hetési vállkendő hátsó sarkának részlete. (G.M. 60 .42.1) 16. Hetési kötény részlete a hímzéssel. A nagyon bő, kétszeles fekete klott kötény alját, közepét és két szélét gazdag lapos öltéses száröltéses hímzés díszíti. A kötény két szélét visszahajtva készült a felvétel. (G .M . 51.08.1) 17. A hetési kötényrózsa kinagyított mintája. (G.M. 63.5.20) •18. Újabb lakodalmi kendőző gazdag szőtt, varrott, horgolt him-mel. Az utóbbi sávjában több színű fonállal két galamb között a magyar korona is látható. Szélén rojtozás (Lendvahidvég). (TGYM. 74.39.6) 19. 1930 körül szőtt lakodalmi hosszú törülköző gazdagon hímzett, horgolt és rojtozott vége . (TGYM, 61.41.1) Zalakomár és környéke 20. Fatalpas, elő- és oldalpitvaros, csonkakontyolt, végoromfalas zsuppos ház (Galambok). 21. Fatalpas, oldalpitvaros, csonkakontyolt zsuppos ház homlokzata. 22. Zsuppos, szeglábas pitvaros parasztház udvari frontja. 23. Galamboki utcakép 1960-ból. 24. Egyenes szabású, pálhás, vállfoltos vászoning részlete Komárvárosról. (TGYM. 74 .24 .1) 25. Férfi hímzett bőrmellese. (TOYM. 52 .191.2) 26 . Nyakravaló kendő fehérhímzéssel kivarrott sarka Nagyrécséről. (TGYM-52.156.1) (lásd címlapunkon is)
27. A hímzés lapos- és láncöltéssel varrott kinagyított motívuma kis kakassal. 28. 1950-ben hímzett női mellényke, puruszli. (TGYM.53.36.1) 29. Bársony necc színes zab gyönggyel és apró gyönggyel, Zalavár. (TGYM,52.202.2) Készült 1930 körül. 30. Újabb stílusú színes hímzéssel ki var rótt bársony vállkendő részlete Galambokról. (TGYM. 77. 89.1) Mura menti horvátok 31. A tótszerdahelyi kápolna és Szentháromság szobor, 32. Múzeumi kiállítás részlete: Festett horvát bútorok. 33. Horvát kispad, sztolica 1913-as évszámmal. (TGYM.66.53.2) 34. Idős horvát asszony szobájának részlete Tót szerdahelyen. A fehér ágyterítőt azért vettük le, hogy az ágy festett dísze teljes egészében látszódjék. A széken baba ül esküvői viseletben. Fején a nevezetes menyasszonyi fejdísz: a vénec vagy vénca. 35. Ugyanaz a szoba más nézetből. Az idős asszony öltözködés közben ünneplő ruháját veszi elő a sublatból. Jól látható a sűrűn leszedett fehér szoknya, a robacsa fölé kötött szőttes bésvica, s fején a zsnóra ás puculica. 36. A Mura menti horvátok szinte egyetlen kézi hímzésű ruhadarabja az asszonyok sok színű fonállal, lapos öltéssel és száröltéssel kivarrt fejfedője: a zsnóra és puculica volt. E divatjamúlt viseleti darabok hímzés motívumait a kézimunka szakkörök napjainkban felélesztették, s előszeretettel alkalmazzák blúzokon, kötényeken, terítőkön. 1900 körül készített zsnóra. (TGYM. 60.101.1) 37. Családi kép Molnáriból 1914-ből. (TGYM. 75.45.3) 38. Horváth takács szőttes halottas lepedő, vilan részlete. Készült 1908-ban. (TGYM. 60.37.1) Pátró és környéke 39. Pátrói dombvidék szőlőhegyi pincékkel. 40. Asszony szőtte (1908) hosszútörülköző lovacskás himmel, fölszedéssel Pátróból. (TGYM. 68.58.1) 41. Asszony szőtte, (kb. 1905 ) jellegzetes pátrói vékaruha változatos fölszedett himmel. (TGYM. 56.21.1) 42. 1900 körül kézzel hímzett bársony fejkendő részlete Pátróből. (TGYM. 60.89.8) 43. Fiatal pár esküvői öltözetben 1923-ban, Pátró. (TGYM. 71.67.1) A menyasszony fején gyöngyvirágos koszorú . A vőlegény kabátján bokréta, derekán pedig a menyasszonynak szánt menyecske-kendő van. 44. Menyecske hátrakötők 1950-ből Pátróból. Az újmenyecske hátrakötőjére rózsaszín, az 5-6 éve férjhez ment asszonyéra világoskék és rózsaszín, a még idősebbére pedig kék szalagot varrtak. A szalag és virág disz tehát viselőjének életkorára utalt. (TGYM. 56.21.2 és 56.22.1) 45. A cifraszűr ugyan Pogányszentpétertől került A Múzeumba, de Pátrón és környékén is ilyent viseltek a férfiak. (TGYM. 52.207.1) 46. 1870 körül kézzel varrt vászon férfiing ujjának vége szálszámolásos és szabadrajzú fehérhímzéssel, gazdag subrikával. (TGYM. 77.48.2) Pásztorfaragások A mángorlók kivételével pásztorművészetünk remekei egész Zala megyére, sőt a tágabb környékre is jellemzők. 47- Karcolt sótartó egyik és másik fele. (GM. 53.59.2) 48. , 49. Karcolt, festett tükrös Letenyéről. (TGYM. 54.161.8.1)
50. Spanyolozott borotválkozó tükör teteje, Zalakomár. Készítette Kiss István juhász 1873-ban. (TGYM. 52.226.1) 51. Spanyolozott sótartó 1864-ből. (TGYM.52.257.3) 52. Domború faragású pipatartó, Nagykanizsa. (TGYM. 56.99.1) 53. A zalai parasztok famegmunkáló művészetét egy 1862-ben készített faorsós, főfás szőlőprés képe illusztrálja. A nagyrécsei szőlőhegyen állt. A zsuppos pincét elbontották felette, helyette villapincét emeltek. (TGYM. 77.61.1-10) 54. A festett faragott díszítésű prés részlete. Zalai fazekasság 55. Bugyogós korsók. (TGYM. 55.60.1 és 60.1.3) 56. Gyertyamártó fazék Pátróból. (TGYM. 56.98.1) 57. Lakodalmas fazék Simon Lajos, nagybakónaki fazekas munkája. (TGYM. 75. 60.1) 58. Kályha szem és datált (1871 ), fából faragott nyomöduca Nagybakónakról, ill. Zalaújlakról. (TGYM. 54.75.13 és 72.25.13) 59. A kanizsai takácsok céhkorsója 1800-ból. (TGYM.H. 58.32.1) 60. A légrádi molnár céh korsója. Készült 1851-ben Nagykanizsán. (TGYM.H. 61.13.1)
ZALA MEGYE NÉPRAJZI CSOPORTJAI 1 GÖCSEJI 2 HETÉS 3 ZALAKOMAR KÖRNYÉKE 4 MURA MENTI HORVÁT 5 PÁTRÓI
