Yann Martel. Life of Pi

Yann Martel

Life of Pi

1

Originally published in Canada by Alfred A. Knopf, a division of Random House of Canada Copyright © Yann Martel, 2001 The morál right of the author has been asserted Illustrations © Tomislav Torjanac, 2007 Hungarian translation © Szász Imre jogutóda Gy. Horváth László, 2004

2

Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: ?=3,14. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is, majd pedig kiadója nemzetközi pályázatot hirdetett az illusztrálására. A Pi életé-t most mi is e pályázat győztesének, a horvát Tomislav Torjanacnak a regény izgalmát és szellemiségét egyaránt ragyogóan kifejező festményeivel adjuk közre.

3

A SZERZŐ BEVEZETŐJE Ez a könyv akkor született, amikor éheztem. Hadd magyarázzam el. 1996 tavaszán megjelent a második könyvem, egy regény, Kanadában. Nem volt valami sikeres. A kritikusok tanácstalanul nézték, vagy elintézték valami kis langyos dicsérettel. Az olvasók nem vettek róla tudomást. Bármenynyire igyekeztem is megjátszani a bohócot és a trapézművészt, a médiacirkusz meg se rezdült. A könyv nem fogyott. Úgy álltak sorban a regények a könyvesboltok polcain, mint a srácok, akik szeretnének bekerülni a baseball- vagy a focicsapatba, de az enyém nyiszlett, kisportolatlan srác volt, akit senki sem akart beválasztani. Gyorsan és csendesen eltűnt. A kudarc nem rendített meg. Már belekezdtem egy másik történetbe, egy regénybe, amely Portugáliában játszódik 1939-ben. De nyugtalannak éreztem magam. És volt egy kis pénzem. Így hát elrepültem Bombayba. Ez nem ésszerűtlen, ha tekintetbe veszünk három dolgot: egy rövid tartózkodás Indiában kiveri a nyugtalanságot minden élőlényből; ott egy kis pénz hosszú időre elegendő; és egy 1939-ben Portugáliában játszódó regénynek nem feltétlenül kell, hogy köze legyen az 1939-es Portugáliához. Már jártam Indiában, az északi részén, öt hónapot töltöttem ott. Azon az első úton teljesen fölkészületlenül érkeztem a szubkontinensre. Pontosabban egyetlen szó birtokában. Mikor elmeséltem útitervemet egy barátomnak, aki jól ismerte az országot, könnyedén azt mondta: „Indiában fura angolt beszélnek. Például a becsapni náluk bamboozle.” Eszembe jutottak a szavai, miközben a gép leszállt Delhiben, így hát ez az egy kifejezés volt teljes felkészülésem India zajos, gazdag, működő eszelősségére. Olykor használtam is, és őszintén szólva bevált. Egy jegyeladónak valamelyik vasútállomáson azt mondtam: „Nem gondoltam volna, hogy ilyen drága a jegy. Ez nem valami bamboozle, ugye?” Mosolygott, és éneklő hanghordozással felelte: „Nem, uram! Nálunk nincs semmiféle bamboozle. A pontos jegyárat közöltem önnel.” Másodszor tartva Indiába, már jobban tudtam, mire számítsak, és tudtam, mit akarok: letelepszem egy hegyi üdülőben, és megírom a regényemet. Látomásokban jelentem meg magam előtt: ülök az asztalnál egy nagy verandán, jegyzeteim kiterítve, egy csésze gőzölgő tea mellett. Sűrű köd borította dombok fekszenek a lábaim előtt, és majmok éktelen rikoltozása tölti meg a fülemet. Az idő éppen a legmegfelelőbb lesz, reggelenként és esténként könnyű pulóvert kíván, déltájban valami rövid ujjú holmit, így felszerelkezve, kezemben tollal, a nagyobb igazság kedvéért képzeletbelivé alakítom át Portugáliát. Végül is ebben áll a regényírás, a valóság kiválasztott részeinek átalakításában, nem igaz? A hajlítgatásukban, hogy kihozzuk belőle a lényeget. Miért kellene Portugáliába mennem? A hölgy, aki az üdülőt vezeti, sokat mesél majd arról, hogyan rúgták ki az angolokat. Megállapodunk, hogy mi legyen az ebédem és a vacsorám másnapra. Miután a napi írásmunkával végzek, sétálni megyek a teaültetvények hullámzó dombjain. Sajnos, a regény harákolt, köhögött és kimúlt. Matheranban történt ez, nem messze Bombaytól, egy kis hegyi telepen, ahol majmok voltak ugyan, de teaültetvények nem. Ez a nyomorúság jellemző a leendő írókra. A témád jó, a mondataid szintúgy. A szereplőid annyira duzzadnak az élettől, hogy tulajdonképpen születési anyakönyvi kivonatra lenne szükségük. A cselekmény, amelyet kiterveltél nekik, káprázatos, egyszerű és magával ragadó. Elvégezted a kutatómunkát, összegyűjtötted a tényeket – történetieket, társadalmiakat, éghajlatiakat, étkezésieket –, amelyek megadják történetednek a hitelesség érzetét. A párbeszéd feszültségtől szikrázva sasszézik előre. A leírások színekben, ellenpontokban és jelentőségteljes részletekben pompáznak. A könyv csakis nagyszerű lehet. Ám a végeredmény mégis a nulla. A nyilvánvaló, csillogó ígéret ellenére eljön a pillanat, amikor a suttogás, amely végestelenvégig piszkált az agyad hátteréből, a dísztelen igazat mondja: a dolog nem fog működni.

4

Valami hiányzik, a szikra, ami életre kelt egy igazi elbeszélést, függetlenül attól, hogy a történelmi háttér vagy az ételek leírása pontos-e. A történeted érzelmileg halott, ez a lényeg. Ez a ráébredés lélekpusztító, bevallhatom. Az ember ott áll gyötrő éhségérzetével. Matheranban postára adtam megbukott regényem jegyzeteit. Elküldtem őket egy képzeletbeli címre Szibériába, feladóként egy szintén képzeletbeli bolíviai címmel. Miután a postai tisztviselő lepecsételte a borítékot, és bedobta az elosztóládába, leültem borúsan és kedveszegetten. „És most mi legyen, Tolsztoj? Milyen egyéb ragyogó gondolataid vannak az életedről?”, kérdeztem magamtól. Hát, volt még egy kis pénzem, és még mindig nyugtalannak éreztem magam. Felálltam és kivonultam a postahivatalból, hogy felderítsem India déli részét. Szerettem volna azt felelni azoknak, akik a foglalkozásom iránt érdeklődtek, hogy „doktor” vagyok, lévén manapság a doktorok a varázslat és a csoda letéteményesei, de biztos voltam benne, hogy a következő kanyarban buszbalesetünk lesz, és a szemek kereszttüzében, az áldozatok sikoltozása és jajgatása közepette el kell majd magyaráznom, hogy úgy értettem, jogi doktor; aztán, amikor arra kérnek, hogy segítsek a baleset miatt a kormány ellen indítandó perükben, be kell majd vallanom, hogy tulajdonképpen filozófiából doktoráltam; az üvöltő kérdések közepette pedig, hogy mi lehet a jelentése egy ilyen véres tragédiának, el kell ismernem, hogy szinte ki sem nyitottam Kierkegaard-t, és így tovább. Megmaradtam hát az alázatos, sebzett valóságnál. Útközben itt-ott így reagáltak: „Író? Igazán? Volna egy történetem a maga számára.” Legtöbb esetben ezek a történetek csak anekdoták voltak, lendülettelenek és élettelenek. Megérkeztem Pondicherry városába, ebbe a Madrastól délre eső uniós önkormányzatba, amely Tamil Nadu állam partján fekszik. Népessége és területe jelentéktelen részét képezi Indiának – hozzá mérve a Prince Edward-sziget valóságos óriás Kanadában – de a történelem külön helyet biztosít neki, mert Pondicherry valaha a fővárosa volt a legszerényebb gyarmati birodalomnak, Francia Indiának. A franciák vetélkedni akartak a britekkel, de az egyetlen fennhatóság, amire sikerült szert tenniük, egy maroknyi kis kikötő volt. Ezeket csaknem háromszáz évig megtartották. 1954-ben távoztak Pondicherryból, csinos fehér épületeket, egymást derékszögben keresztező széles utcákat hagyva hátra, s olyan utcaneveket, mint rue de la Marine és rue Saint-Louis, meg a képi szót, a rendőrsapka nevét. Az Indiai Kávéházban üldögéltem, a Nehru utcában. Egyetlen nagy helyiség, zöld falú, magas mennyezetű. Ventilátorok forogtak a fejünk felett, hogy mozgásban tartsák a meleg, párás levegőt. A helyet zsúfolásig telerakták egyforma, négyzet alakú asztalokkal, mindegyik mellett négy szék állt. Oda telepedsz, ahová tudsz, bárki üljön is már az asztalnál. A kávé jó, és tojásos pirítóst szolgálnak fel hozzá. Könnyű beszélgetésbe keveredni, így aztán egy élénk, dús fehér hajú idősebb férfi kezdett beszélgetni velem. Megerősítettem, hogy Kanada csakugyan hideg, és némelyik részében franciául beszélnek, és hogy szeretem Indiát és a többi – a szokásos könnyed csevej barátságos, kíváncsi indiaiak és külföldi turisták között. Foglalkozásomat tágra nyílt szemmel és bólintással vette tudomásul. Ideje volt távozni. Magasra emelt kézzel igyekeztem elkapni a pincér tekintetét, hogy hozza a számlát. Ekkor az öregedő férfi azt mondta: – Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben. Abbahagytam az integetést. De gyanakodtam. Netán egy Jehova Tanúja kopog az ajtómon? – A története kétezer évvel ezelőtt játszódik, a Római Birodalom egyik távoli szögletében? – kérdeztem. – Nem. Talán valamiféle muszlim hittérítő? – A hetedik századi Arábiában játszódik? – Nem, nem. Itt kezdődik Fondicherryben, pár évvel ezelőtt, és örömmel mondhatom, éppen abban az országban végződik, ahonnan maga jött. – És én ettől hinni fogok Istenben? – Igen.

5

– Ez nekem magas. – Nem olyan magas, hogy ne tudná elérni. Megjelent a pincér. Egy pillanatig haboztam. Két kávét rendeltem. Bemutatkoztunk egymásnak. A neve Francis Adirubasamy volt. – Kérem, mesélje el a történetét – mondtam. – Nagyon kell figyelnie. – Figyelni fogok. – Elővettem a tollamat és a jegyzetfüzetemet. – Mondja, járt már a botanikus kertben? – kérdezte. – Tegnap voltam ott. – Észrevette a játék vonatsíneket? – Igen, észrevettem. – Vasárnaponként vonat jár rajtuk a gyerekek szórakoztatására. De azelőtt óránként kétszer járt mindennap. Megfigyelte az állomások nevét? – Az egyiket Roseville-nek hívják. Közvetlenül a rózsakert mellett van. – Helyes. És a másikat? – Nem emlékszem rá. – Levették a tábláját. A másikat Állatkertvárosnak hívták. Valamikor állatkert is volt a pondicherryi botanikus kertben. Folytatta, jegyzeteket készítettem a történet fő részleteiről. – Beszélnie kell vele – mondta elbeszélésének hőséről. – Jól ismertem őt, nagyon jól. Most már felnőtt ember. Kérdezzen meg tőle mindent, amit tudni akar. Később Torontóban, kilenchasábnyi Patel között megtaláltam a telefonkönyvben a főszereplőt. Dohogott a szívem, amikor feltárcsáztam. A vonal másik végén a hang kanadai kiejtésében volt egy kis indiai lejtés, csekély, de félreismerhetetlen, mint a levegőben eloszlott tömjénillat. – Az nagyon régen volt – mondta. De beleegyezett, hogy találkozzunk. Sokszor találkoztunk. Megmutatta a naplóját, amelyet az események idején vezetett. Megmutatta a megsárgult újságkivágatokat, amelyek futólag híressé tették. Elmesélte a történetét. Én egész idő alatt jegyzeteltem. Csaknem egy évvel később, meglehetős nehézségek után, kaptam egy magnószalagot és egy jelentést a japán Szállításügyi Minisztériumtól. Miközben a szalagot hallgattam, egyetértésre jutottam Mr. Adirubasamy-val: ez csakugyan olyan történet, amitől hinni kezd az ember Istenben. Természetesnek látszott, hogy Mr. Patel történetét egyes szám első személyben kell elmondani – az ő hangján és az ő szemével nézve. De minden pontatlanság és hiba az én bűnöm. Néhány embernek köszönettel tartozom. Nyilvánvalóan leginkább adósa vagyok Mr. Patelnak. Iránta érzett hálám határtalan, mint a Csendes-óceán, s remélem, hogy az, ahogyan elmondom a történetét, nem okoz neki csalódást. Mr. Adirubasamynak kell megköszönnöm a kezdő lökést. A befejezéshez nyújtott segítségért három példásan szakszerű hivatalnoknak vagyok hálás: Mr. Kazuhiko Odának, az ottawai japán követség volt munkatársának; Mr. Hiroshi Watanabénak az Oika Hajózási Társaságtól és kiváltképp Mr. Tomohiro Okamotónak, a japán Szállításügyi Minisztérium hajdani, ma már nyugdíjba vonult alkalmazottjának. Ami az élet szikráját illeti, azt Mr. Moacyr Seliarnak köszönhetem. Végül hadd fejezzem ki őszinte hálámat egy nagyszerű intézménynek, a Canada Council for the Artsnak, mert ösztöndíja nélkül nem tudtam volna összehozni ezt a történetet, amelynek semmi köze sincs az 1939-es Portugáliához. Ha mi, állampolgárok nem támogatjuk művészeinket, akkor feláldozzuk képzeletünket a durva valóság oltárán, s végül már nem hiszünk semmiben, és értéktelen álmokat álmodunk.

6

ELSŐ RÉSZ

Toronto és Pondicherry

7

1. fejezet Szenvedéseim szomorúvá és borongóssá tettek. Egyetemi tanulmányaim és az állandó, gondos vallási gyakorlatok visszahoztak az életbe. Folytattam azt, amit némelyek furcsa vallási szokásaimnak neveztek. Egyévi középiskola után beiratkoztam a torontói egyetemre, és kettős diplomát szereztem. Főtárgyaim a vallástudomány és a zoológia voltak. Negyedéves szakdolgozatom Izsák Luria, a nagy tizenhatodik századi szafedi kabbalista kozmogóniájának bizonyos vonásaival foglalkozott. Zoológiai szakdolgozatom tárgya a háromujjú lajhár pajzsmirigyműködésének elemzése volt. Azért választottam a lajhárt, mert magatartása – nyugalma, higgadtsága, befelé fordulása – valamiképpen csillapította feldúlt személyiségemet. Vannak kétujjú lajhárok és vannak háromujjú lajhárok, a felosztást az állatok mellső mancsa határozza meg, mivel minden lajhárnak három karma van a hátsó mancsán. Abban a nagy szerencsében részesültem, hogy tanulmányozhattam a háromujjú lajhárt Brazília egyenlítői dzsungeleiben. Igen titokzatos lény. Egyetlen állandó szokása a tunyaság. Általában napi húsz órát alszik vagy pihen. Csapatunk öt vadon élő háromujjú lajhár viselkedési szokásait mérte fel úgy, hogy a kora esti órákban, miután elaludtak, vízzel teli piros műanyag tálakat tettünk a fejükre. Másnap délelőtt még mindig a helyükön találtuk a tálakat, a vízben nyüzsögtek a rovarok. A lajhár napnyugtakor a legtevékenyebb, persze a tevékeny szót itt a legkomótosabb értelmében használom. Jellegzetes tartásával, fejjel lefelé halad a faágon, nagyjából óránként 400 méteres sebességgel. A földön óránként 250 méteres sebességgel kúszik a következő fához, ha célratörő, ami 440-szer lassúbb, mint a célratörő gepárd sebessége. Cél nélkül óránként négy-öt métert tesz meg. A háromujjú lajhár nem nagyon ismeri a külvilágot. A 2-től 10-ig terjedő skálán, amelyen a 2 szokatlan tompaságot jelent, a 10 pedig rendkívüli hevességet, Beebe (1926) a lajhár íz-, érintés-, látás- és hallásérzékelését 2-es fokozatúra becsülte, a szaglását pedig 3-asra. Ha az ember a vadonban rábukkan egy alvó háromujjú lajhárra, két-három kis bökés elegendő, hogy felébressze; ekkor álmosan nézeget minden irányba, csak éppen felénk nem. Hogy miért nézeget mindenfelé, azt nem tudni, mert a lajhár mindent Mr. Magoo-szerű homályban lát. Ami a hallását illeti, nem igazán süket, csupán nem érdekli a hang. Beebe közli, hogy a lajhár közelében elsütött puska nem sok reakciót váltott ki. És a lajhár valamicskével jobb szaglóérzékét sem szabad túlértékelni. Állítólag képesek kiszimatolni és elkerülni a korhadt ágakat, de Bullock (1968) szerint korhadt ágakba kapaszkodva „gyakran” lezuhannak a földre. Hogy tudnak akkor életben maradni, kérdezhetnénk. Éppenséggel úgy, hogy lassúak. Az álmosságuk és lajhárságuk folytán elkerülik a bajt, a jaguárok, ocelotok, majomevő sasok és anakondák figyelmét. A lajhár szőre lakhelyet ad egy algafajtának, amely barna a száraz évszakban és zöld az esős évszakban, így az állat beleolvad a környező mohába és levélzetbe, és olyan, mint egy termesz- vagy mókusfészek, vagy mintha semmi se volna, csak egy fa része. A háromujjú lajhár békés vegetáriánus életet él, teljes harmóniában környezetével. „Ajkán örökké jóindulatú mosoly ül”, közli Tirler (1966). Saját szememmel láttam ezt a mosolyt. Nem szokásom emberi vonásokat és érzelmeket állatokra kivetíteni, de az alatt az egy hónap alatt Brazíliában, mikor felnéztem a pihenő lajhárokra, sokszor úgy éreztem, mintha fejjel lefelé lógó, mély meditációba merült jógik vagy mély imába merült remeték társaságában lennék, bölcs lények között, akiknek végtelenül képzeletdús élete felmérhetetlen az én tudományos vizsgálódásommal.

8

Néha összekevertem a főtantárgyaimat. Vallás szakos évfolyamtársaim közül sokan – megzavarodott agnosztikusok, akik azt sem tudták, merre van a felfelé, akik rabjává váltak a racionalitásnak, az okosok fénylő, hamis aranyának – a háromujjú lajhárra emlékeztettek, a háromujjú lajhár, az élet csodájának e szépséges példája pedig Istenre emlékeztetett. Sosem voltak problémáim tudóstársaimmal. A tudósok barátságos, ateista, keményen dolgozó, sörivó társaság, akiknek agyát a szesz, a sakk és a baseball köti le, amikor nem a tudomány foglalkoztatja őket. Nagyon jó diák voltam, ha szabad ezt mondanom. Az élen jártam mind a négy éven át a St. Michael Egyetemen. Megkaptam minden lehetséges díjat a zoológiai tanszéktől. Hogy a vallási tárgyak tanszékétől semmit sem kaptam, az csak azért van, mert ezen a tanszéken nincsenek díjak (a vallási buzgóság jutalmát nem halandó kezek osztják, ezt mindnyájan tudjuk). Megkaptam volna a Főkormányzó Akadémiai Érmét, a torontói egyetem legmagasabb kitüntetését is, amit hallgató csak kaphat, s ami nem csekély számú jeles kanadainak megadatott, ha nem lett volna az a marhahúsfaló, rózsaszínű srác, akinek olyan vastag nyaka volt, mint egy fatörzs, és elviselhetetlenül vidám temperamentuma. Még most is fáj kicsit a mellőzés. Ha az ember jó sokat szenvedett életében, minden további szenvedés egyszerre elviselhetetlen és jelentéktelen. Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt

9

mondom: „Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen.” A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent, amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka. A rózsaszín fiú a Rhodesösztöndíj bizottságának jóindulatát is elnyerte. Szeretem őt, és remélem, hogy Oxfordban töltött ideje teli volt élményekkel. Ha Laksmí, a bőség istennője egy nap pártfogásába vesz, Oxford az ötödik a városok sorában, amelyeket látni szeretnék, Mekka, Varanasi, Jeruzsálem és Párizs után. Munkás mindennapjaimról nincs mit mondanom, csak azt, hogy a nyakkendő hurok, és bármennyire visszájára fordult is, akasztókötél lehet az emberen, ha nem vigyáz. Szeretem Kanadát. Hiányzik India forrósága, az ételei, a házi gyíkok a falakon, a zenés filmek az ezüst képernyőn, az utcán bolyongó tehenek, a károgó varjak, még a krikettmérkőzések cseveje is, de szeretem Kanadát. Nagyszerű ország, eszetlenül hideg, és részvétteli, értelmes, rossz frizurájú emberek lakják. Egyébként sincs hová visszamennem Pondicherryben. Richard Parker velem maradt. Sosem felejtettem el. Mondhatom azt, hogy hiányzik? Mondhatom. Hiányzik. Látom álmaimban. Ezek az álmok többnyire rémálmok, de szeretettel átszőtt rémálmok. Ilyen furcsa az emberi szív. Még mindig nem tudom felfogni, hogyan hagyhatott el olyan közönyösen, még valami búcsúfélét sem mondva, még csak vissza sem nézve. Ez a fájdalom olyan, mint egy balta, amely a szívemet darabolja. Az orvosok és ápolónők a mexikói kórházban hihetetlenül kedvesek voltak hozzám. És a betegek is. Rákbetegség vagy autóbaleset áldozatai, amint megismerték a történetemet, odasántikáltak vagy – tolószékeztek hozzám, családostul, bár egyikük sem beszélt angolul, és én nem beszéltem spanyolul. Rám mosolyogtak, kezemet rázták, fejemet veregették, élelemés ruhaajándékokat tettek az ágyamra. Elfojthatatlan nevetés- és sírásrohamokat keltettek bennem. Pár napon belül már fel tudtam állni, még néhány lépést is tettem a hányinger, szédülés és általános gyengeség ellenére. A vérvizsgálatok kimutatták, hogy vérszegény vagyok, a nátriumszintem nagyon magas, a káliumszintem alacsony. Testem visszatartotta a folyadékot, s a lábam iszonyatosan feldagadt. Úgy néztem ki, mintha két elefántlábat toldottak volna hozzám. Vizeletem mélysárga, majdnem barna volt. Egy hét múlva már csaknem normálisan tudtam járni, és cipőt is húzhattam, ha nem fűztem be. A bőröm begyógyult, bár a sebhelyek a vállamon és a hátamon máig megmaradtak. Amikor először kinyitottam egy vízcsapot, hangos, pazarló, túláradó sugara annyira megdöbbentett, hogy agyam felmondta a szolgálatot, a lábam összeroskadt alattam, és beleájultam egy ápolónő karjaiba. Mikor először mentem el egy indiai étterembe Kanadában, az ujjaimat használtam. A pincér megrovóan nézett rám, és azt mondta: „Most jött le a hajóról, igaz?” Elfehéredtem. Ujjaim, amelyek az előbb még a szám előtt ízlelgették az ételt, piszkossá váltak a tekintetétől. Úgy megdermedtek, mint a tetten ért bűnöző. Nem mertem lenyalni őket. Bűntudatosan megtöröltem a szalvétámban. Fogalma sem volt róla, milyen mélyen megbántottak a szavai. Mintha a húsomba vert szögek lettek volna. Kezembe vettem a kést és a villát. Alig-alig használtam addig ezeket a szerszámokat. A kezem remegett. A számban elvesztette ízét.

10

2. fejezet Scarborough-ban lakik. Alacsony, karcsú férfi – legföljebb százhatvanöt centi. Sötét haj, sötét szem. Nem lehet több negyvennél. Kellemes, kávébarna arcbőr. Enyhe kora őszi nap van, de azért nagy, szőrmével bélelt párkát visel bélelt csuklyával, vacsorára menet. Kifejező arc. Gyorsan beszél, hadonászik. Semmi csevej. Mondja tovább.

11

3. fejezet Egy uszodáról kaptam a nevemet. Nagyon furcsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a szüleim sosem vonzódtak a vízhez. Apám egyik legkorábbi üzleti kapcsolata Francis Adirubasamy volt. Jó barátja lett a családnak. Én Mamadzsi-nak hívtam – a mama tamil nyelven „nagybácsit” jelent, a dzsi toldalékot pedig India-szerte a tisztelet és a szeretet kifejezésére használják. Fiatalkorában, jóval a születésem előtt, úszóversenyző volt, egész Dél-India bajnoka. Élete végéig megmutatkozott ez rajta. Fivérem, Ravi egyszer azt mesélte, hogy Mamadzsi a születésekor folyvást vizet akart belélegezni, ezért az orvosnak, hogy megmentse az életét, meg kellett fognia a lábát, és körbe-körbe forgatnia a feje körül. – Ez aztán bevált! – mondta Ravi, vadul forgatva a kezét a feje felett. – Kiköhögte a vizet, és kezdett levegőt beszívni, de ettől meg minden húsa és vére a felsőtestébe nyomódott. Ezért olyan vaskos a mellkasa és olyan vékonyak a lábai. Hittem neki. (Ravi kegyetlen zrikáló volt. Mikor először nevezte előttem Mamadzsit „Hal úrnak”, bedugtam egy banánhéjat az ágyába.) Hatvanéves korában, amikor már kissé meggörbedt, és a normális, élethossziglani nehézkedési erő kezdte lefelé húzni a húsát, Mamadzsi még mindig minden reggel leúszott harminchossznyit az Aurobindó-ásram uszodájában. Megpróbálta megtanítani úszni a szüleimet, de csak addig jutott, hogy begázoltak térdig a vízbe a tengerparton, és nevetséges körkörös mozdulatokat tettek a karjukkal, ami, ha éppen a mellúszást akarták gyakorolni, olyan volt, mintha a dzsungelben járnának és a magas füvet nyitnák szét maguk előtt, ha pedig a gyorsúszást, mintha egy dombról szaladnának le és hadonásznának, hogy el ne essenek. Ravi ugyanilyen kevéssé lelkesedett a dologért. Mamadzsinak várnia kellett a készséges tanítványra, míg én bele nem kerültem a képbe. Aznap, amikor elértem az úszókort, ami Mamadzsi szerint, anyám kétségbeesésére, a hét év volt, levitt a partra, kitárta karját a tenger felé, és azt mondta: – Ez az én ajándékom neked. – És aztán csaknem vízbe fojtott – állította anya. Én hűséges maradtam vízi gurumhoz. Figyelő tekintetének sugarában feküdtem a parton, kalimpáltam a lábammal és szórtam szét a homokot a kezemmel, ide-oda fordítva a fejem minden karcsapásnál, hogy levegőt vegyek. Olyan lehettem, mint egy gyerek, aki sajátos, lassított mozgásban hisztizik. A vízben, miközben ő a felszínen tartott, igyekeztem úszni, amennyire tőlem tellett. Sokkal nehezebb volt, mint a parton. De Mamadzsi türelmesen biztatott.

12

Mikor úgy érezte, hogy eleget tanultam, hátat fordítottunk a nevetésnek, kiabálásnak, rohanásnak és csapkolódásnak, a kékzöld hullámoknak és a bugyborékoló tajtéknak, és elindultunk az ásram úszómedencéjének szabályos négyszögletessége és simasága (meg a belépőjegye) felé. Egész gyerekkoromban hetente háromszor jártam oda vele, hétfő-szerda-pénteki rituáléként, a jó gyorsúszás tempójának óraműpontosságával. Élénken emlékszem, ahogy a méltóságteljes öregember meztelenre vetkőzik mellettem, ahogy teste lassan előbukkan, miközben minden ruhadarabját gondosan lerakja, s az illemet megőrizendő felbukkan rajta egy káprázatos, importált versenyúszónadrág. Kihúzta magát, felkészült. Volt ebben valami emelkedett egyszerűség. Az úszástanulás, amely idővel úszóedzéssé vált, gyötrelmes volt, de a mind könnyebb karcsapások, a növekvő sebesség fokozatosan mélységes, hipnotikus gyönyörűséget szereztek, s a víz olvadt ólomból folyékony fénnyé változott. Amikor magam voltam, bűnös élvezettel tértem vissza a tengerhez: hívogattak a hatalmas hullámok, kizúdultak és értem nyúltak alázatos dagályfodrozódásukkal, e gyengéd lasszókkal, amelyek elkapták a készséges indiai fiút. Egyik születésnapomon, tizenhárom éves lehettem, ajándék gyanánt két teljes hossznyi elfogadható pillangót nyújtottam át Mamadzsinak. Olyan kimerülten fejeztem be, hogy integetni is alig tudtam neki. Az úszás gyakorlása mellett ott volt a beszélgetés az úszásról. Apa imádta az ilyen beszélgetéseket. Minél erőteljesebben ellenállt a valóságos úszásnak, annál jobban rajongott érte. Az úszás tudománya a vakációs témája volt, szemben az állatkertvezetés köznapi munkatémájával. A víz víziló nélkül sokkal kezelhetőbb, mint a víz vízilóval. Mamadzsi két évig Párizsban tanult, hála a gyarmati kormányzatnak. Ez volt élete fénypontja. Az 1930-as évek elején történt, amikor a franciák még mindig igyekeztek olyan

13

gallá tenni Pondicherryt, amilyen britté a britek India többi részét. Nem emlékszem pontosan, mit tanult Mamadzsi. Gondolom, valami kereskedelmi tárgyat. Nagy mesemondó volt, de a tanulmányairól, az Eiffel-toronyról, a Louvre-ról vagy a Champs-Élysées kávéházairól szó sem esett. Minden története uszodákról és úszóversenyékről szólt. Ott volt például a Piscine Deligny a város legrégibb uszodája, amelyet 1796-ban építettek, ez a nyitott fedélzetű, a Quai d'Orsaynál horgonyzó bárka, az 1900-as olimpia úszószámainak színtere. De az akkori eredményeket a Nemzetközi Úszószövetség nem ismerte el, mert a medence hat méterrel hosszabb volt a kelleténél. Vize egyenesen a Szajnából jött, szűretlenül, melegítetlenül. – Hideg volt és koszos – mondta Mamadzsi. – Átfolyt az egész városon, s amúgy is elég mocskos volt. De az emberek az uszodában egyenesen undorítóvá tették. – Titkolózó suttogással, megdöbbentő részletekkel igazolva állítását, biztosított bennünket, hogy a franciák higiéniai szintje nagyon alacsony. – A Deligny igen rossz volt. De a Bain Royal, egy másik latrina a Szajnán, még rosszabb. A Delignyből legalább kimerték a döglött halakat. – Mindazonáltal egy olimpiai úszómedence akkor is olimpiai úszómedence, azt már megérintette a halhatatlan dicsőség. Bárha pöcegödör volt, Mamadzsi mégis szeretetteli mosollyal beszélt a Delignyről. Jobban járt az ember, ha a Piscine Cháteau-Landonba, a Piscine Rouvet-ba vagy a Piscine du boulevard de la Gare-ba ment. Ezek fedett uszodák voltak, a szárazföldön, és egész évben nyitva álltak. Vízzel a közeli gyárak gőzgépeinek kondenzációja látta el őket, s az melegebb és tisztább volt. De még ezek az uszodák is elég rendetlenek és többnyire zsúfoltak voltak. – Annyi nyál és turha lebegett a vízben, mintha medúzák között úsztam volna – kuncogott Mamadzsi. Az Hébert, a Ledru-Rollin és a Butte-aux-Cailles világos, modern, tágas, artézi kutak táplálta uszodák voltak. Ezek képviselték a városi uszodák minőségi szintjét. Persze ott volt még a Piscine des Tourelles, a város másik nagy olimpiai uszodája, amelyet a második párizsi játékokon, 1924-ben avattak fel. És volt még sok-sok másik is. Ám Mamadzsi szemében egyetlen uszoda sem vetekedhetett a Piscine Molitor dicsőségével. Ez volt Párizs, sőt az egész civilizált világ medencekultúrájának koronája. – Olyan medence volt, amelyben az istenek is élvezettel úsztak volna. A Molitor volt a legjobb versenyuszoda Párizsban. Két medencéje volt, egy fedett és egy nyitott. Mindkettő akkora, mint egy kisebb tenger. A fedettben két pályát mindig fenntartottak azoknak, akik hosszakat akartak úszni. A víz olyan tiszta és átlátszó volt, hogy az ember akár a reggeli kávéját megfőzhette volna vele. Fából készült öltözőkabinok, kékek és fehérek, fogták közre két szinten. Az ember lenézhetett és láthatott mindent és mindenkit. A kabinosok, akik krétával jelölték meg a foglalt ajtókat, sántikáló, a maguk zsémbes módján barátságos öregemberek voltak. Semmilyen üvöltözés vagy bolondozás nem hozta ki őket a sodrukból. A zuhanyrózsák forró, simogató vizet lövelltek. Volt egy gőzkamra és egy edzőterem is. A külső medencét télen korcsolyapályának használták. Volt egy bár, egy kávézó, egy nagy napozó, még két, igazi homokkal felszórt part is. Minden darabka csempe, réz és fa ragyogott. Olyan volt… olyan volt… Ez volt az egyetlen uszoda, amelytől Mamadzsi elnémult, mert emlékezete túl sok hosszat leúszott benne, hogysem elmondhassa őket. Mamadzsi emlékezett, apa álmodozott. Hát így kaptam én a nevemet, amikor beléptem ebbe a világba, mint utolsó, de szívesen látott növekménye a családunknak, három évvel Ravi után: így lettem Piscine Molitor Patel.

14

4. fejezet Jó öreg nemzetünk éppen hétéves volt mint köztársaság, amikor egy kis területtel gyarapodott. 1954. november 1-jén Pondicherry is belépett az Indiai Unióba. Egyik polgári siker hozta magával a másikat. A pondicherryi botanikus kert egy részét bérmentesen átengedték egy izgalmas üzleti vállalkozásnak – és íme, Indiának lett egy vadonatúj állatkertje, amelyet a legújabb, biológiailag kifogástalan elvek alapján terveztek és vezettek. Hatalmas állatkert volt, számtalan hektárra kiterjedt, vonattal kellett bejárni, bár ahogy nőttem-növekedtem, vonatostul egyre kisebbnek látszott. Ma már olyan kicsi, hogy elfér a fejemben. Képzeljen el egy forró és nyirkos helyet, amelyet napfény és élénk színek árasztanak el, és örökkön tobzódnak benne a virágok. Rengeteg fa, bokor és kúszónövény – pipálok, lángfák, dhakfák, szemulfák, jacarandák, mangófák, kenyérfák és még sok más, amit az ember fel sem ismerne, ha nem lennének feliratok a tövüknél. És padok. A padokon alvó, kinyújtott lábú embereket látunk, vagy félénken lopott pillantásokat váltó, fiatal párokat, amint tétován, mintegy véletlenül megérintik egymást. Hirtelen a magas és karcsú fák között észreveszünk két zsiráfot, amint nyugodtan figyelnek bennünket. Ez a látvány nem az utolsó meglepetésünk. A következő pillanatban dühös ordítás riaszt meg: egy nagy majomcsapattól származik, és hangerejét csak valami különös madarak éles rikoltozása múlja felül. Egy sorompóhoz érkezünk. Zavartan befizetünk egy kis pénzt. Továbbmegyünk. Alacsony falat látunk. Mire számíthatunk egy alacsony falon túl? Bizonyára nem egy sekély gödörre, benne két jókora indiai orrszarvúval. De ezt találjuk. És ha elfordítjuk a fejünket, megpillantjuk az elefántot, amely ott volt egész idő alatt, de olyan nagy, hogy nem vettük észre. És rádöbbenünk, hogy a tavacskában két víziló lebeg. Minél jobban körülnézünk, annál többet látunk. Az Állatkertvárosban vagyunk! Mielőtt átköltözött volna Pondicherrybe, apa egy nagy szállodát igazgatott Madrasban. Az állatok iránti tartós érdeklődés vitte át az állatkerti szakmába. Természetes átmenet, gondolhatná az ember, a szállodavezetésből az állatkertvezetésbe. De ez nem így van. Sok szempontból egy állatkert vezetése a szállodaigazgató rémálma. Gondoljuk meg: a vendégek sohase hagyják el szállásukat, nemcsak lakhelyet, hanem teljes ellátást igényelnek, látogatók végeérhetetlen folyamát fogadják, akik közül némelyek zajosak és fegyelmezetlenek. Az embernek meg kell várnia, míg kibattyognak az erkélyre, hogy úgy mondjam, mielőtt kitakaríthatná a szobáikat, aztán meg kell várnia, míg ráunnak a kilátásra, mielőtt kitakaríthatná az erkélyeiket; takarítanivaló pedig van bőven, mert a vendégek olyan tisztátalanok, akár az alkoholisták. Minden vendég személyre szabott étrendet kíván, állandóan panaszkodik a kiszolgálás lassúsága miatt, és soha, de soha nem ad borravalót. Őszintén szólva szexuálisan többen is deviánsak, vagy szörnyen elfojtottak, s aztán őrjöngő kéjvágyban törnek ki, vagy irtózatosan züllöttek, de mindkét esetben rendszeresen fölháborítják a vezetést a szabad szerelem és a vérfertőzés ocsmány tobzódásával. Ilyenfajta vendégeket szeretnénk üdvözölni a fogadónkban? A pondicherryi állatkert némi örömet és sok fejfájást hozott Mr. Santosh Patelnak, az alapítónak, igazgatónak, tulajdonosnak, ötvenhárom alkalmazott főnökének – az apámnak. Nekem viszont földi paradicsom volt. Csak szeretetteli emlékeim vannak arról, hogy egy állatkertben nőttem fel. Egy herceg életét éltem. Melyik maharadzsa fiának voltak ilyen hatalmas, fényűző játszóterei? Melyik palotának volt ilyen állatállománya? Ébresztőórám gyerekkoromban egy oroszlánfalka volt. Nem úgy működtek, mint egy svájci óra, de arra számítani lehetett, hogy minden reggel öt óra harminc és hat között torkuk szakadtából bömbölni fognak. Reggelimet bőgőmajmok, hegyi mejnók és rózsás kakaduk sivítozása és

15

kiáltozása tagolta. Nemcsak anya, hanem csillogó szemű vidrák, testes amerikai bölények és nyújtózkodó-ásítozó orangutánok jóakaratú tekintetétől kísérve indultam iskolába. Felfelé pislogtam, amint elfutottam némelyik fa alatt, nehogy a pávák rám ürítkezzenek. Jobb volt olyan fák alatt menni, amelyek a gyümölcsevő denevérek nagy csapatainak adtak otthont; onnan ebben a korai órában az egyetlen támadás a denevérek nyivákolásának és csipogásának összehangolatlan koncertje lehetett. Kifelé menet olykor megálltam a terráriumoknál, hogy megnézzem a csillogó zöldre, sárgára és mélykékre, barnára és halványzöldre fényezett békákat. Vagy éppen a madarak vonták magukra figyelmemet; rózsaszín flamingók vagy fekete hattyúk vagy egylebernyeges kazuárok vagy kisebb madarak, szürke gyémántgalambocskák, fokföldi fényseregélyek, őszibarackképű törpepapagájok, nanday papagájok, narancsos begyű törpepapagájok. Az elefántok, fókák, nagymacskák és medvék még aligha ébredtek fel, de a páviánok, a makákók, a mangábék, a gibbonok, a szarvasok, a tapírok, a lámák, a zsiráfok, a mongúzok korán kelők voltak. Minden reggel, mielőtt kiléptem volna a kapun, felvillant az utolsó kép, amely köznapi és felejthetetlen volt: teknősbékák piramisa; egy mandrill irizáló orra; a zsiráf méltóságteljes csendje; a víziló tátott, hájas, sárga szája; a drótkerítésre csőrrel-karommal felkapaszkodó arapapagáj; a közönséges papucscsőrű üdvözlő csattogása; egy teve szenilis, kéjvágyó arckifejezése. És mindezt a kincset gyorsan kellett kiélvezni, miközben az iskolába loholtam. Iskola után fedeztem fel, milyen az, ha egy elefánt végigkutatja a ruházatomat, abban a reményben, hogy talál egy elrejtett diót, vagy egy orangután bogarássza végig a hajamat tetűcsemegéért, aztán csalódottan felzihál, mert a fejem üres éléskamra. Bár érzékeltethetném a vízbe csusszanó fóka vagy az ágról ágra lendülő pókmajom vagy az éppen csak fejét mozdító oroszlán tökéletességét. De a nyelv zátonyra fut az ilyen tengereken. Jobb fejben elképzelni, ha érezni akarjuk. Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat. Megmozdulnak, elhagyják búvóhelyüket, és leóvakodnak a vízpartra. Megmutatják öltözéküket. Eléneklik dalaikat. Egymás felé fordulnak, és eljátsszák rítusaikat. Nagy a jutalma ilyenkor a figyelő szemnek és a hallgatózó fülnek. Megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem csendes megfigyelőjeként az élet magasröptű, sokrétegű kifejeződésének, amely kitünteti bolygónkat. Oly fényes, hangos, kísérteties és kifinomult, hogy az érzékek belekábulnak. Csaknem annyi ostobaságot hallottam az állatkertekről, mint Istenről és a vallásról. Jó szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok „boldogok”, mert „szabadok”. Ezek az emberek rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, egy oroszlánra, egy gepárdra (egy gnú vagy egy földimalac életét ritkán magasztalják). Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta zsákmányát, amely jámboran elfogadta sorsát, vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a szertelen lakoma után. Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint büszkén és gyengéden ügyel a sarjaira, az egész családot, amint fák ágairól nézik gyönyörteli sóhajokkal a naplementét. A vadállat élete egyszerű, nemes és jelentőségteli, gondolják. Aztán ezt az állatot foglyul ejtik gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. „Boldogságát” tönkretették. Roppantul vágyakozik a „szabadság” után, és mindent megtesz, hogy elszökjön. Ha túl sokáig megfosztják „szabadságától”, az állat önmaga árnyékává válik, lelke megtörik. Ez nem így megy.

16

A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen eltűrni. Mit jelent a szabadság ebben az összefüggésben? A vadon élő állatok nem szabadok sem térben, sem időben, sem személyes kapcsolataikban. Elméletben – vagyis a puszta fizikai lehetőség szintjén – egy állat foghatja magát és elmehet, fajtája társadalmi szokásaira és korlátaira fittyet hányva. De az ilyesmi ritkábban esik meg, mint a mi fajunk tagjaival, mondjuk, egy boltossal, akit a szokásos kötelékek béklyóznak – családhoz, barátokhoz, társadalomhoz –, s aki otthagy csapot-papot, és kisétál az életéből, csupán némi aprópénzzel a zsebében és a testét fedő öltözékkel. Ha az ember, a legokosabb és legbátrabb teremtmény nem vándorol egyik helyről a másikra, hogy mindenütt idegen legyen és senkinek se lekötelezettje, miért tenné ezt egy állat, amely vérmérsékleténél fogva sokkal konzervatívabb? Mert az állatok bizony konzervatívak, mondhatnánk azt is, reakciósak. A legkisebb változás is felzaklatja őket. Azt akarják, hogy minden ugyanúgy legyen napról napra, hónapról hónapra. A meglepetést roppant kellemetlennek tartják. Látható ez a térbeli viszonyaikban is. Az állat úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák mozognak a táblán – jelentőségteljesen. Nincs több véletlen, több „szabadság” egy gyík vagy egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban a táblán. Mindegyik egy képletet és egy célt tükröz. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapához ragaszkodnak ugyanazon kényszerítő okokból. Ha az állatkertben egy állat nincs a rendes helyén a megszokott testtartásában a szokásos időpontban, az jelent valamit. Lehet, hogy csupán csak a környezet valami apró változásához igazodott. Egy összetekert öntözőcső, amelyet kinn

17

hagyott az ápoló, fenyegető benyomást kelt. Egy tócsa gyűlt össze, és ez zavarja az állatot. Egy létra árnyékot vet. De többet is jelenthet. Legrosszabb esetben az lehet, amitől az állatkert igazgatója a legjobban retteg: egy szimptóma, jövendő baj hírnöke, ok arra, hogy megvizsgálják az ürülékét, keresztkérdéseket tegyenek fel az ápolónak, kihívassák az állatorvost. S mindezt azért, mert egy gólya nem ott áll, ahol állni szokott! De hadd foglalkozzam egy pillanatig a kérdésnek csupán egyetlen oldalával. Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt mondja: „Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek!” – azt hiszik, hogy az illetők kiabálni és táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak nem szabadok. Azok az emberek, akiket éppen kilakoltatunk, nyálat fröcskölve üvöltenék: „Milyen jogon dobsz ki bennünket? Ez a mi otthonunk. A mi tulajdonunk. Évek óta itt lakunk. Mindjárt hívjuk a rendőrséget, te csirkefogó!” Nem azt mondjuk-e: „Mindenütt jó, de legjobb otthon”? Az állatok bizony így érzik. Az állatok területhez kötődnek. Ez gondolkodásuk kulcsa. Csak a megszokott terület teszi lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését s az élelem és a víz megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér – legyen az ketrec, medence, körülárkolt sziget, karám, terrárium, madárház vagy akvárium – csupán egy másféle terület, sajátossá csak mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. Hogy sokkal kisebb, mintha a természetben volna, az érthető. A területek a vadonban nem ízlésbeli okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán. Az állatkertben azt tesszük az állatokkal, amit magunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak a barlangok, amott a folyó, a vadászterület egykét kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol másutt – s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól, piócáktól és mérges szömörcétől –, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosdhatunk a hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a helyszínen, biztonságban kielégíthetjük. Az állatkert ennek megfelelője az állatok számára (azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nincs benne tűzhely vagy más ehhez hasonló, ami minden emberi lakhelyen megtalálható). Miután ráébred, hogy megkapja benne mindazt, amire szüksége van – a megfigyelőhelyet, a pihenőhelyet, a helyet, ahol ehet, ihat, fürödhet, tisztogathatja magát és így tovább –, s ráébred arra is, hogy nem kell vadászni mennie, az ennivaló heti hat nap elébe kerül, az állat ugyanúgy birtokba veszi állatkerti terét, ahogyan elfoglal egy új területet a vadonban, átkutatja, és a fajtájára jellemző módon, esetleg vizeletsugarakkal megjelöli a határait. Ha ez a beköltözési rituálé befejeződött, s az állat megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, még kevésbé rabnak, hanem inkább földbirtokosnak, és ugyanúgy viselkedik zárt terében, mint vadonbeli territóriumán, s éppúgy foggal-körömmel védi, ha megtámadják. Az ilyen zárt terület szubjektíven nézve se nem jobb, se nem rosszabb, mint vadonbeli körülményei: mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén. Sőt azt is mondhatnánk, hogy ha az állat értelmesen választhatna, az állatkerti létre szavazna, mert a legnagyobb különbség az állatkert és a vadon között a paraziták és az ellenség hiánya, valamint az élelem bősége az első esetben, s viszonylagos bőség, illetve gyér kínálat a másodikban. Gondoljuk csak meg. Szívesebben laknánk-e a Ritzben, ingyenes szobai kiszolgálással és korlátozatlan orvosi segítséggel, vagy lennénk hajléktalanok úgy, hogy senki se törődik velünk? De az állatok képtelenek az ilyen különbségtételre. Természetük határain belül elfogadják azt, ami jut nekik. A jó állatkert gondosan megtervezett egybeesések helye: éppen ott, ahol az állat a vizeletével vagy más váladékával azt mondja nekünk: „Maradj kinn!”, mi a rácsainkkal azt mondjuk neki: „Maradj benn!” A diplomáciai béke eme körülményei között az állatok

18

elégedettek, mi pedig megnyugodhatunk, és vethetünk egy pillantást egymásra. Az irodalomban százszámra találhatunk olyan állatokat, amelyek elszökhettek volna, de nem szöktek el, vagy ha elszöktek, utóbb visszatértek. Ott van a csimpánz esete, amelynek nem zárták be a ketrecajtaját, s az kinyílt. A csimpánz egyre idegesebben visítozott, s ismételten becsapta az ajtót, fülsiketítő csattanással, míg az ápoló, akit egy látogató riasztott, oda nem rohant, hogy helyreállítsa a rendet. Egy európai állatkertben egy csapat őz kisétált a karámjából, amikor a kapu nyitva maradt. A látogatóktól megrémülve elnyargaltak a közeli erdőbe, amelynek megvolt a maga vadon élő őzállománya, de eltarthatott volna még többet is. Ám az állatkerti őzek hanyatt-homlok visszamenekültek a karámjukba. Egy másik állatkertben egy alkalmazott a munkahelyére tartott kora reggel, deszkákat cipelve, amikor rémületére egy medve bukkant elő a ködből, és egyenesen feléje lépkedett. Az ember ledobta a deszkákat és eliszkolt. A gondozók azonnal keresni kezdték a szökött medvét. A helyén találták: visszamászott a gödrébe ugyanúgy, ahogy kijött, egy fatörzsön, amely keresztben rádőlt. Úgy vélték, a földre zuhanó deszkák robaja ijesztette meg. De nem makacskodom. Nem védeni akarom én az állatkerteket. Számolják csak fel mindegyiket, ha akarják (és reménykedjünk, hogy az a kevés vadon élő állat fennmarad a minimálisra csökkent természeti környezetben). Tudom, hogy az állatkertek rég kiestek az emberek jóindulatából. Ugyanilyen gondokkal néz szembe a vallás is. A szabadságról táplált illúziók sújtják mindkettőt. A pondicherryi állatkert már nem létezik. Medencéit betemették, ketreceit lebontották. Az egyetlen helyen járom végig most, ahol fennmaradt: az emlékezetemben.

19

5. fejezet A nevemmel nem fejeződik be a nevem története. Ha Bob a neved, senki sem kérdezi meg: „Hogyan kell azt írni?” Nem ez a helyzet a Piscine Molitor Patellal. Némelyek P. Singh-nek vélték hallani, azt hitték, szikh vagyok, és csodálkoztak, hogy miért nem viselek turbánt. Egyetemi éveim alatt egyszer ellátogattam Montrealba a barátaimmal. Egyik este az én feladatom volt, hogy pizzát rendeljek. Nem tudtam volna elviselni, hogy egy újabb francia anyanyelvű bruhaházni kezdjen a nevem hallatán, ezért amikor a férfi a vonal másik végén megkérdezte, azt feleltem: vagyok, aki vagyok. Fél óra múlva megérkezett két pizza „Vadiok Akivadiok” névre. Nagy igazság, hogy akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok. Itt van például Simon, akit Peternek hívnak, Máté, akit Léviként is ismertek, Nátánáel, akit Bertalanként is, Júdás, nem az iskarióti, aki a Taddeus nevet vette fel, Simeon, akit Nigernek is neveztek, és Saulus, aki Pál lett. Az én római katonám tizenkét éves koromban egyik reggel az iskolaudvaron állt. Épp akkor érkeztem meg. Észrevett, és a gonoszság zsenijének szikrája villant fel tompa elméjében. Felemelte a karját, és rám mutatott: „Itt van a Pisis Patel!” Egy pillanat múlva már mindenki nevetett. Aztán elcsitult a nevetés, amikor besorjáztunk az osztályba. Én léptem be utolsónak, fejemen a töviskoszorúval. A gyerekek kegyetlensége nem újdonság senki számára. A szavak átsodródnak az udvaron, a fülemig, ösztökélés nélkül, kéretlenül: „Hol van a Pisis? Ki kell mennem.” Vagy: „A fal tövében állsz? Akkor most te is Pisis vagy?” És más hasonlók. Én megdermedtem, vagy épp ellenkezőleg, folytattam, amit csináltam, mintha semmit sem hallottam volna. A hang elszállt, de a sérelem megmaradt, mint a pisi szaga jóval azután is, hogy elpárolog. A tanárok is rákaptak. A forróság miatt. Ahogy telt a nap, a földrajzóra, mely reggelente olyan tömör volt, mint egy oázis, nyúlni kezdett, mint a Thar sivatag, a nap kezdetekor oly életteli történelemóra kiszáradt és elporosodott, az először még akkurátus matematikaóra összekutyulódott. Délutáni fáradtságukban, zsebkendővel törölgetve homlokukat és nyakszirtjüket, anélkül hogy bántani vagy viccelni akartak volna, a tanárok is elfelejtették nevem ígéretes vízi voltát, és szégyenletesen eltorzították. Csaknem észrevehetetlen hangváltásokon keresztül hallottam a változást. Mintha a nyelvük vadlovakat hajtó kocsis lett volna. Az első szótag, a Pi akadályát elég jól vették, de később túl nagy lett a hőség, elvesztették uralmukat a habzó szájú paripák fölött, és képtelenek voltak a második szótag, a szin felé vezető emelkedőre hajtani őket. Ehelyett vadul beleugrottak a sis-be, s a következő alkalommal már minden elveszett. Jelentkeztem, hogy válaszoljak valami kérdésre, s ők szólítottak: „Tessék, Pisis.” A tanár gyakran nem is ébredt rá, minek nevezett. Egy pillanatig fáradtan, csodálkozva nézett, hogy miért nem felelek. Néha még az osztály, amelyet ugyanúgy letiport a hőség, sem vett észre semmit. De én mindig kihallottam a gyalázatot. Utolsó évem a Szent József Iskolában olyan érzéssel töltött el, mint Mekka az üldözött Mohamed prófétát, béke legyen vele. De éppúgy, ahogy ő kitervelte a hidzsrát, menekülését Medinába, én is kiterveltem a magam szökését és új időm kezdetét. A Szent József után a Petit Séminaire-be mentem, Pondicherry legjobb angol nyelvű középiskolájába. Ravi már oda járt, s mint minden öcs, szenvedve követtem én is a népszerű báty lába nyomát. Ő volt nemzedéke élsportolója a Petit Séminaire-ben, félelmetes dobó, nagy erejű ütőjátékos, a város legjobb krikettcsapatának kapitánya, a mi Kapil Devünk. Hogy én

20

úszó voltam, az nem vert nagy hullámot; mintha az emberi természet törvénye volna, hogy azok, akik a tenger mellett élnek, gyanakszanak az úszókra, éppúgy, ahogy a hegylakók gyanakszanak a hegymászókra. De én nem arra a fajta menekülésre vágytam, hogy valakinek az árnyékában éljek, noha bármilyen nevet elfogadtam volna a „Pisis” helyett, még a „Ravi öccsé”-t is. Jobb tervem volt ennél. Mindjárt az első tanítási napon, a legelső órán elkezdtem megvalósítani. Körülöttem a Szent József más, végzett növendékei. Az óra úgy indult, ahogy az órák szoktak, a nevünk bediktálásával, abban a sorrendben, ahogyan a padokban ültünk. – Ganapathy Kumar – mondta Ganapathy Kumar. – Vipin Nath – mondta Vipin Nath. – Shamshool Hudha – mondta Shamshool Hudha. – Peter Dharmaraj – mondta Peter Dharmaraj. Minden nevet kipipálás követett a listán, s a tanár emlékezetbe véső szemrevételezése. Rettentően ideges voltam. – Ajith Giadson – mondta Ajith Giadson, tőlem négypadnyira… – Sampath Saroja – mondta Sampath Saroja, hárompadnyira… – Stanley Kumar – mondta Stanley Kumar, kétpadnyira… – Sylvester Naveen – mondta Sylvester Naveen, közvetlenül előttem. Rajtam volt a sor. Ideje eltaposni a Sátánt. Medina, itt vagyok. Felálltam a padból, és kisiettem a falitáblához. Mielőtt még a tanár egy szót is szólhatott volna, felkaptam egy krétát, és hangosan kimondva leírtam: Az én nevem Piscin Molitor Patel akit mindenki úgy ismer, hogy – kétszer aláhúztam keresztnevem első két betűjét – Pi Patel A biztonság kedvéért még hozzátettem: Pi = 3, 14 aztán rajzoltam egy nagy kört, és kettészeltem egy átmérővel, hogy felidézzem a geometria alaptételét. Nagy csend lett. A tanár a táblára meredt. Én visszafojtottam a lélegzetemet. Aztán azt mondta: – Rendben van, Pi. Ülj vissza. Legközelebb kérj engedélyt, mielőtt eljössz a padtól. – Igen, tanár úr. Kipipálta a nevemet. Aztán a következő fiúra nézett. – Mansoor Ahamad – mondta Mansoor Ahamad. Meg voltam mentve. – Gautham Selvaraj – mondta Gautham Selvaraj. Már tudtam levegőt venni. – Arun Annaji – mondta Arun Annaji. Új élet kezdődött. Megismételtem a mutatványt minden tanárral. Az ismétlés nemcsak az állatok idomításánál fontos, hanem az emberekénél is. Két mindennapi nevű fiú között kirohantam, és felvázoltam, néha éktelen csikorgással, újjászületésem részleteit. Egy idő után a fiúk már velem zengték, s a crescendo egy gyors lélegzetvétellel úgy tetőzött, miközben én aláhúztam a megfelelő hangot, hogy az örömére szolgált volna bármelyik karmesternek. Néhányan sürgetőleg suttogták utána: „Háromegész! Vessző! Tizennégy!”, mialatt én körmöltem, amilyen gyorsan csak tudtam, és olyan erőteljesen fejeztem be a hangversenyt a kör

21

kettéhasításával, hogy csak úgy röpködtek a krétadarabok. Amikor aznap feleletre jelentkeztem, amit megtettem, ahányszor csak alkalmam nyílt rá, a tanárok egyetlen szótaggal adták meg az engedélyt, és ez zene volt füleimnek. A diákok követték a példát. Még a Szent József ördögfiókái is. A név gyökeret vert, sőt példát mutatott. Bizony nagy mesterkedők nemzete vagyunk mi: nem sokkal ezután egy fiú, akinek a neve Omprakash volt, Omegának nevezte el magát, egy másik Üpszilonként szerepelt, és egy ideig volt egy Gammánk, egy Lambdánk és egy Deltánk is. De én voltam az első és a legállhatatosabb görög a Petit Séminaire-ben. Még bátyám, a krikettcsapat kapitánya, a helyi istenség is helyeselte. A következő héten félrevont. – Mi ez, amit az új becenevedről hallok? – kérdezte. Hallgattam. Mert ha most gúnyolódás jön, az úgyis elkerülhetetlen. Nem úszom meg. – Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a sárgát. – A sárgát? – Körülnéztem. Nem szabad meghallania senkinek, amit mondani fog, kiváltképp nem valamelyik csicskásának. – Ravi, miről beszélsz? – suttogtam. – Nekem semmi bajom vele, öcskös. Bármi jobb a „Pisis”-nél. Még a „Citromfelfújt” is. Miközben elbattyogott, mosolyogva visszanézett: – Kicsit vörös a képed. De hallgatott a dologról. Így hát abban a görög betűben, amely olyan, mint egy hullámbádoggal fedett vityilló, abban a felfoghatatlan irracionális számban, amellyel a tudósok a világegyetemet próbálják megérteni, én menedékre találtam.

22

6. fejezet Kitűnő szakács. Túlfűtött házát megtölti valami finom étel illata. Fűszerpolca olyan, mint egy patika. Ha kinyitja a hűtőszekrényét vagy a konyhaszekrényeit, rengeteg ismeretlen márkanevet látok; voltaképpen azt sem tudom, milyen nyelven íródtak. Indiában vagyunk. De a nyugati ételeket is éppoly jól készíti. Életem legpikánsabb, legkifinomultabb sajtos makaróniját főzi nekem. Vegetáriánus tacóját egész Mexikó megirigyelhetné. És még valamit észreveszek: a konyhaszekrényei tömve vannak. Minden ajtó mögött, minden polcon gondosan felbástolt konzervek és dobozok állnak. Akkora élelemtartalék, hogy kitartana Leningrád ostromának végéig.

23

7. fejezet Szerencsémre volt néhány jó tanárom fiatalkoromban, férfiak és nők, akik beléptek sötét fejembe, és gyufát gyújtottak. Egyikük Mr. Satish Kumar volt, biológiatanárom a Petit Séminaire-ben és aktív kommunista, aki mindig abban reménykedett, hogy Tamil Nadu felhagy a mozisztárok politikai vezetővé választásával, és követi Kerala példáját. Igen különös megjelenésű ember volt. A feje teteje kopasz és hegyes, de az övénél terebélyesebb állat sohasem láttam, s keskeny válla tetemes hasba ment át, amely olyan volt, mint egy hegy lába, kivéve, hogy a hegy a levegőben állt, mert hirtelen megszűnt és horizontálisan beleveszett a nadrágjába. Valóságos csodának rémlett, hogyan tudják piszkafalábai megtartani a rájuk nehezedő súlyt, de megtartották, bár időnként furán mozogtak, mintha a térdei bármilyen irányban be tudnának hajlani. Testfelépítése geometrikus volt: két háromszög, egy kisebb és egy nagyobb, amelyek két párhuzamos vonalon egyensúlyoztak. De szerves anyag volt, sőt erősen bibircsókos, és füléből fekete szőrcsomók meredtek ki. És barátságos volt. Mosolya mintha magában foglalta volna háromszögletű fejének egész alapját. Mr. Kumar volt az első leplezetlen ateista, akivel találkoztam. Ezt nem az osztályban, hanem az állatkertben fedeztem fel. Állandó látogató volt itt, elejétől a végéig elolvasott minden táblácskát és leírást, és elnyerte a tetszését minden állat, amit látott. Számára mindegyik a logika és a mechanika diadala volt, a természet a maga teljességében pedig kivételesen pompás illusztrációja a tudománynak. Ha egy állatra rájött a párzási vágy, az ő fülébe ez azt súgta: „Gregor Mendel”, felidézvén a genetika atyját, ha pedig heveskedni kezdett, azt, hogy „Charles Darwin”, felidézvén a természetes kiválasztódás atyját, amit pedig mi bégetésnek, röfögésnek, sziszegésnek, prüszkölésnek, bömbölésnek, morgásnak, nyüszítésnek, csicsergésnek és visításnak tartottunk, neki csupán külhoniak idegenszerű kiejtése volt. Mr. Kumar azért járt az állatkertbe, hogy megmérje a világegyetem pulzusát, és sztetoszkópszerű elméje mindig megerősítette benne, hogy minden rendben van, hogy minden maga a rend. Tudományosan felfrissülve távozott az állatkertből. Mikor először pillantottam meg háromszögletű alakját császkálni és csoszogni az állatkertben, félénkebb voltam, hogysem odamenjek hozzá. Bármennyire szerettem is mint tanárt, ő a tekintélyt képviselte, én meg az alantasa voltam. Kicsit féltem tőle. Messziről figyeltem. Épp akkor ért oda az orrszarvúak betonteknőjéhez. A két indiai orrszarvú nagy látványossága volt az állatkertnek, a kecskék miatt. Az orrszarvú társas lény, s amikor megkaptuk Csúcsot, a fiatal hímet, az elszigeteltség jelei kezdtek mutatkozni rajta, és egyre kevesebbet evett. Alkalmi megoldásként, míg találunk egy nőstényt, apa arra gondolt, Csúcs talán megszokhatna, hogy kecskékkel éljen együtt. Ha beválik, megmentünk egy értékes állatot. Ha nem, csupán néhány kecskébe kerül. Remekül bevált. Csúcs és a kecskenyáj elválaszthatatlan volt, még azután is, hogy Orom megérkezett. Mostanában, ha a két orrszarvú fürdött, a kecskék ott álltak az iszapos medence körül, ha pedig a kecskék a maguk zugában ettek, Csúcs és Orom úgy állt mellettük, mint két testőr. Lakásviszonyaik nagy népszerűségnek örvendtek a nézők körében.

24

Mr. Kumar felnézett és meglátott. Elmosolyodott, és fél kézzel a korlátot fogva, a másikkal integetett, hogy menjek oda hozzá. – Szervusz, Pi – mondta. – Jó napot, tanár úr. Nagyon kedves, hogy eljött az állatkertbe. – Állandóan idejárok. Mondhatnánk úgy is, ez az én templomom. Ez érdekes… – A betonteknő felé mutatott. – Ha olyan politikusaink lennének, mint ezek a kecskék és orrszarvúak, kevesebb probléma volna hazánkban. Sajnos, a miniszterelnökünknek olyan vastag a bőre, mint az orrszarvúé, józan esze viszont feleannyi sincs. Én keveset tudtam a politikáról. Anya és apa folyton szidta Mrs. Gandhit, de ez nekem nem sokat jelentett. Ő messze északon élt, nem az állatkertünkben, még csak nem is Pondicherryben. De úgy éreztem, mondanom kellene valamit. – A vallás megment bennünket – mondtam. Amióta csak az eszemet tudtam, a vallás mindig nagyon közel állt a szívemhez. – A vallás? – Mr. Kumar szélesen elvigyorodott. – Én nem hiszek a vallásban. A vallás maga a sötétség. Sötétség? Nem értettem. Úgy gondoltam, a vallás a legkevésbé a sötétség lehet. A vallás a fény. Mr. Kumar próbára akar tenni? Úgy mondja azt, hogy „A vallás maga a sötétség”, ahogy néha az osztályban szokta mondani: „Az emlősök tojnak”, hogy lássa, lesz-e, aki kijavítsa? („Csak a csőrös emlősök, tanár úr.”) – Nincs alapja annak, hogy túllépjünk a valóság tudományos magyarázatán, és nincs ésszerű okunk, hogy másnak is higgyünk, mint érzéki tapasztalatainknak. A tiszta intellektus,

25

a részletek gondos megfigyelése és egy kis tudományos ismeret kimutatja, hogy a vallás babonás ostobaság. Isten nem létezik. Tényleg ezt mondta? Vagy későbbi ateisták mondatai rémlenek fel? Mindenképpen valami efféle volt. Sosem hallottam még ilyen szavakat. – Miért tűrnénk meg a sötétséget? Minden itt van, minden világos, ha alaposan megnézzük. Csúcs felé mutatott. És bár mindig is szerettem Csúcsot, sosem gondoltam még úgy egy orrszarvúra, mint villanykörtére. Megint megszólalt. – Némelyek azt mondják, Isten meghalt az 1947-es Szétválás során. Vagy esetleg 1971-ben, a háború alatt. Vagy tegnap, itt Pondicherryben, egy árvaházban. Némelyek ezt mondják, Pi. Mikor annyi idős voltam, mint te, ágyhoz kötött a gyermekparalízis. Mindennap megkérdeztem magamtól: „Hol van az Isten? Hol van az Isten? Hol van az Isten?” És Isten nem jött soha. Nem Isten mentett meg, hanem az orvostudomány. Az értelem az én prófétám, és azt mondja nekem, ahogy az óra is megáll, ugyanúgy mi is meghalunk. Az a vég. Ha az óra nem működik megfelelően, nekünk kell megjavítanunk, itt és most. Egy nap majd birtokba vesszük a termelőeszközöket, és igazság lesz a földön. Ez nekem egy kicsit sok volt. A hangnem – szeretetteli és bátor – tetszett, de a részleteket üresnek találtam. Nem szóltam semmit. Nem azért, mert féltem Mr. Kumartól. Inkább attól tartottam, néhány szóval lerombolja azt, amit szeretek. Mert mi van, ha szavai a gyermekparalízis hatását fejlesztik ki bennem? Miféle szörnyű betegség lehet az, ha megöli Istent az emberben? Elindult, bukdácsolva, hánykolódva a vad tengeren: a szilárd talajon. – Ne feledd, kedden dolgozatírás. Tanulj keményen, 3,14! – Igenis, Mr. Kumar. Ő lett a kedvenc tanárom a Petit Séminaire-ben, miatta lettem zoológia szakos a torontói egyetemen. Rokonomnak éreztem. Ez volt az első jelzés, hogy az ateisták is fivéreim és nővéreim, csak éppen egy másik hitben, és minden kimondott szavuk a hitről beszél. Akárcsak én, ők is elmennek addig, ameddig a józan ész lábai viszik őket – s aztán ugranak. Bevallom őszintén: nem annyira az ateisták piszkálják a csőrömet, hanem inkább az agnosztikusok. A kételkedés egy darabig hasznos. Mindnyájunknak át kell mennünk a Gecsemáné kerten. Ha Krisztus eljátszott a kételkedéssel, nekünk is el kell játszanunk vele. Ha Krisztus egy gyötrelmes éjszakát töltött imádkozással, ha kifakadt a Kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?”, akkor biztosan nekünk is szabad kételkednünk. De aztán tovább kell lépnünk. A kételkedést életfilozófiának választani annyi, mintha a mozdulatlanságot a helyváltoztatás eszközének tekintenénk.

26

8. fejezet Mi, szakmabeliek azt szoktuk mondani, a legveszélyesebb állat az állatkertben az ember. Általánosságban ezt úgy értjük, hogy fajunk szertelen ragadozóhajlama az egész földgolyót prédánkká tette. Pontosabban fogalmazva olyan emberekre gondolunk, akik horgokkal etetik a vidrákat, zsilettpengékkel a medvéket, apró szögekkel teletűzdelt almákkal az elefántokat, s a kemény tárgyak egyéb variációival: golyóstollal, gemkapoccsal, biztosítótűvel, gumiszalaggal, fésűvel, kávéskanállal, patkóval, törött üvegdarabokkal, gyűrűkkel, brossokkal és ékszerekkel (és nem is csak olcsó műanyag karkötőkkel, hanem arany jegygyűrűkkel), szívószálakkal, műanyag evőeszközökkel, pingponglabdákkal, teniszlabdákkal és így tovább. Azoknak az állatkerti állatoknak a gyászjelentése, amelyek idegen anyagokba pusztultak bele, magában foglalna gorillákat, bivalyokat, gólyákat, nandukat, struccokat, fókákat, rozmárokat, nagymacskákat, medvéket, tevéket, elefántokat, majmokat, a szarvasok legtöbb válfaját, kérődzőket és énekesmadarakat. Az állatkerti szakemberek közt elhíresült Góliát halála: hatalmas nagy, tiszteletre méltó vén elefántfóka volt, kéttonnás állat, európai állatkertjének sztárja, akit minden látogató megszeretett. Belső vérzés okozta a halálát, miután valaki megetette egy törött sörösüveggel. A kegyetlenkedés gyakran ennél is erőteljesebb és közvetlenebb. Az irodalom elég jelentéssel szolgál az állatkerti állatokat ért kínzásról: egy közönséges papucscsőrű belepusztult a sokkba, miután csőrét kalapáccsal összezúzták; egy jávorszarvasbikának késsel levágta a szakállát s vele egy mutatóujjnyi bőrét egy látogató (ugyanezt a járvorszarvast fél év múlva megmérgezték); egy majom karját eltörték, amikor kinyúlt a felkínált dióért; egy szarvas agancsának fűrésszel estek neki; egy zebrába kardot döftek; és voltak még mindenféle más támadások más állatok ellen, sétapálcával, esernyővel, hajcsattal, kötőtűvel, ollóval és egyebekkel, gyakran azzal a céllal, hogy kivájják egyik szemét, vagy felsebezzék a nemi szervét. Mérgezni is szoktak állatokat. És vannak még bizarrabb illetlenségek: maszturbálók lihegnek majmok, pónik, madarak fölött; egy vallásos megszállott levágta egy kígyó fejét; egy őrült férfi rákapott, hogy egy jávorantilop szájába vizeljen. Pondicherryben mi viszonylag szerencsések voltunk. Megúsztuk a szadistákat, akik elárasztották az európai és amerikai állatkerteket. Mindazonáltal eltűnt az aranynyúlunk, valaki ellopta és megette, vélte apa. Különféle madarak – fácánok, pávák, arapapagájok – tollazatát ritkították meg a szépségükre áhítozó emberek. Elkaptunk egy férfit, aki késsel akart bemászni a kancsilszarvas karámjába: azt mondta, meg akarja büntetni a gonosz Rávanát (aki a Rámájanában szarvas alakját vette fel, amikor elrabolta Szítát, Ráma hitvesét). Egy másik férfit éppen akkor csíptek nyakon, amikor el akart lopni egy kobrát. Kígyóbűvölő volt, és a saját kígyója elpusztult. Mindkettőt megmentették: a kobrát egy életen át tartó szolgaságtól és rossz zenétől, a férfit egy igen valószínű halálos marástól. Időnként kődobálókat kellett leszerelnünk, akik túlságosan nyugodtnak találták az állatokat, és fel akarták ingerelni őket. És ott volt az a hölgy, akinek a száriját bekapta egy oroszlán. Úgy forgott körbe, mint a jojó, s inkább választotta a megszégyenülést a biztos halál helyett. Igazából még csak nem is baleset volt. A nő előrehajolt, benyomta a kezét a ketrecbe, és az oroszlán képe előtt lengette a szárija végét, hogy milyen szándékkal, sosem tudtuk kideríteni. Nem sérült meg, sok elbűvölt férfi sietett a segítségére. Apámnak ezt a pironkodó magyarázatot adta: „Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán megegyen egy vászonszárit? Azt hittem, az oroszlánok húsevők.” A legtöbb bajt azok okozták, akik enni adtak az állatoknak. Bármennyire éberek voltunk is, dr. Atal, az állatkert orvosa mindig meg tudta mondani az emésztési zavarokkal küszködő állatok számából, hogy melyek voltak a forgalmas napok. A

27

túl sok szénhidrát, főleg cukor okozta enteritiszes és gasztritiszes eseteket „falatitisz”-nek nevezte. Néha azt kívántuk, bár maradnának az emberek az édességnél. Sokan úgy képzelik, az állatok bármit megehetnek egészségügyi következmények nélkül. Az egyik lajhármedve súlyos vérzéssel járó bélgyulladást kapott, miután romlott halat adott neki egy ember, aki meg volt győződve róla, hogy jót cselekszik. A jegypénztár mögött apa vörös festékkel felpingálta a falra: TUDJA, MELYIK A LEGVESZÉLYESEBB ÁLLAT AZ ÁLLATKERTBEN? Nyíl mutatott egy keskeny függöny felé. Annyi lelkes, kíváncsi kéz húzta el a függönyt, hogy rendszeresen ki kellett cserélnünk. A függöny mögött egy tükör állt. De a magam kárán megtanultam, hogy apa hite szerint van egy nálunk is veszélyesebb állat, olyan, amely minden földrészen, minden előfordulási helyen gyakori: az Animalus anthropomorphicus, az emberi szemmel látott állat. Mindnyájan találkoztunk ilyennel, talán még a tulajdonunkban is volt egy. Ez az állat „okos”, „barátságos”, „kedves”, „hűséges”, „vidám”, „megértő”. Ezek az állatok lesben állnak minden állatkereskedésben és gyermekállatkertben. Számtalan történet szól róluk. De igazából nem különböznek azoktól a „komisz”, „vérszomjas”, „aljas” állatoktól, amelyek fellobbantják az imént említett mániákusok dühét, s azok megvetésüket sétapálcájukkal és esernyőjükkel fejezik ki. Mindkét esetben egy állatra nézünk, és egy tükörképet látunk. A megszállottság, amellyel önmagunkat mindennek a középpontjába helyezzük, nemcsak a teológusok keresztje, hanem a zoológusoké is. Kétszer tanultam meg a leckét, hogy az állat az állat, alapjában és gyakorlatilag is tőlünk távol álló lény: egyszer apával és egyszer Richard Parkerral. Vasárnap reggel volt, békésen játszadoztam. Apa elkiáltotta magát: – Gyerekek, gyertek ide! Valami baj volt. A hangja bekapcsolt egy kis vészcsengőt a fejemben. Gyors lelkiismeretvizsgálatot tartottam. Tiszta volt. Biztosan Ravi tett rossz fát a tűzre. Kíváncsi voltam, most mit követett el. Bementem a nappaliba. Anya is ott volt. Szokatlan eset. A gyerekek fegyelmezése, éppúgy, mint az állatok felügyelete, rendszerint apára hárult. Ravi jött be utolsónak, bűnözőarcáról lerítt a lelkifurdalás. – Ravi, Piscine, ma egy nagyon fontos leckében kell részesítenem benneteket. – Jaj, hát igazán szükség van erre? – vágott közbe anyám. Nyeltem egyet. Ha anya, aki rendesen oly higgadt és csendes, most ennyire aggodalmas, sőt izgatott, az azt jelenti, hogy komoly bajban vagyunk. Összenéztünk Ravival. – Igen, szükség van rá – mondta apa. – Még az is lehet, hogy ez menti meg majd az életüket. Megmenti az életünket? Most már nem csak egy kis vészcsengő szólt a fejemben – valóságos harangkongás volt az, amilyet az állatkerttől nem messze levő Jézus Szent Szíve templomból szoktunk hallani. – De hát Piscine? Ő még csak nyolcéves – erősködött anya. – Miatta aggódom leginkább. – Én ártatlan vagyok! – fakadtam ki. – Ravi a hibás, akármi történt is. Ő csinálta. – Micsoda? – kérdezte Ravi. – Semmi rosszat nem tettem. – Gonosz pillantást vetett rám. – Csitt! – emelte fel a kezét apa. Anyára nézett. – Gita, te is láttad Piscine-t. Abban a korban van, amikor a fiúk ide-oda rohangálnak, és mindenbe beleütik az orrukat. Én? Összevissza rohangálok? Mindenbe beleütöm az orrom? Nem igaz, nem igaz! Védj meg, anya, védj meg, rimánkodtam a szívemben. De anya csak felsóhajtott, hallgatott és bólintott, jelezve, hogy a szörnyű ügy folytatódhat. – Gyertek velem – mondta apa. Úgy indultunk el, mint a kivégzésre vezetett rabok. Kimentünk a házból, át a kapun, be az állatkertbe. Korán volt, az állatkertet még nem

28

nyitották meg a közönség előtt. A gondozók és karbantartók végezték a munkájukat. Megpillantottam Sitaramot, az orangutánok őrzőjét, kedvenc ápolómat. Megállt és figyelt bennünket, amint elhaladtunk mellette. Elmentünk a madarak, medvék, emberszabású majmok, közönséges majmok, patások, a terrárium, orrszarvúak, elefántok, zsiráfok mellett. Megérkeztünk a nagymacskákhoz, a tigriseinkhez, oroszlánjainkhoz, leopárdjainkhoz. Babu, az ápolójuk már várt ránk. Körbe- és lementünk az ösvényen, s Babu kinyitotta nekünk az árokkal körülvett macskaház ajtaját. Beléptünk. Hatalmas, homályos betonüreg volt, meleg és párás és macskavizelettől bűzlött. Köröskörül nagy ketrecek álltak, amelyeket vastag zöld vasrácsok osztottak fel. Sárgás fény szitált a tetőablakokból. A ketreckijáratokon át láttuk az árok határolta sziget napfénnyel elárasztott növényzetét. A ketrecek üresek voltak, egy kivétellel: Mahishát, bengáli tigris pátriárkánkat, ezt a nyurga, jól megtermett, kétszázötven kilós állatot bennfogták. Amint beléptünk, felágaskodva nekiugrott ketrece rácsainak, és teli torokból felmordult, füle a koponyájához lapult, kerek szemét Babura szegezte. A hang olyan erős és vad volt, hogy szinte megrázta az egész macskaházat. Térdem rogyadozni kezdett, anya közelébe húzódtam. Ő is remegett. Még apa is mintha megtorpant és igyekezett volna összeszedni magát. Csak Babu fogadta közömbösen a kitörést és a perzselő tekintetet, amely úgy hatolt belé, akár a fúró. Tapasztalatból bízott a vasrácsokban. Mahisha járkálni kezdett fel-alá ketrece határai mentén. Apa felénk fordult. – Milyen állat ez? – bömbölte túl Mahisha acsargását. – Ez egy tigris – válaszoltuk kórusban Ravival, engedelmesen harsogva a nyilvánvaló feleletet. – Veszélyesek a tigrisek? – Igen, apa, a tigrisek veszélyesek. – A tigrisek nagyon veszélyesek – kiabálta apa. – Azt akarom, hogy megértsétek: soha semmilyen körülmények között nem érinthettek meg tigrist, nem dughatjátok be a kezeteket a ketrec rácsai között, még csak közel se mehettek a ketrecéhez. Világos? Ravi? Ravi élénken bólogatott. – Piscine? Én még élénkebben bólogattam. Apa rám szegezte a tekintetét. Amilyen hevesen bólogattam, csoda, hogy a nyakam nem pattant el, és a fejem nem esett le a földre. Szeretném elmondani a magam védelmében, hogy habár talán addig antropomorfizáltam az állatokat, míg már folyékonyan beszéltek angolul, a fácánok fennhéjázó brit kiejtéssel panaszkodtak, hogy kihűlt a teájuk, a páviánok az amerikai gengszterek lapos, fenyegető hangján bankrablás utáni menekülést tervezgettek, ez a képzelődés mindig tudatos volt. Szántszándékkal öltöztettem fel a vadállatokat képzeletem szelíd kosztümjeibe. De sohasem áltattam magam játszótársaim igazi természetével kapcsolatban. Kíváncsiságomnak ennél több sütnivalója volt. Nem tudom, apa honnan vette, hogy kisebbik fia ég a vágytól, hogy belépjen egy ragadozó ketrecébe. De bárhonnan származott is furcsa aggodalma – apa aggodalmas ember volt –, nyilvánvalóan eltökélte, hogy ma reggel megszabadul tőle. – Megmutatom nektek, mennyire veszélyesek a tigrisek – folytatta. – Azt akarom, hogy életetek végéig emlékezzetek erre a leckére. Babu felé fordult és biccentett. Babu kiment. Mahisha utána nézett, és le nem vette szemét az ajtóról, amelyen át eltűnt. Néhány másodperc múlva Babu visszatért, kezében egy összekötözött lábú kecskével. Anya hátulról átkarolt. Mahisha morgása torokmélyi hörgésbe csapott át. Szántszándékkal öltöztettem fel a vadállatokat képzeletem szelíd kosztümjeibe.

29

Babu kinyitotta a zárat, belépett az ajtón, becsukta és bezárta a tigris ketrece melletti ketrecet. Vasrudak és egy csapóajtó választotta el a kettőt. Mahisha máris ott termett a rácsnál és karmolászta. Hörgése most robbanó, fojtott horkantásokba váltott. Babu letette a kecskét a földre; az állat oldala lázasan emelkedett-süllyedt, nyelve kilógott a szájából, szemei két forgó gömb. Babu eloldozta a lábát. A kecske talpra állt. Babu éppoly gondosan, ahogyan bement, kiballagott a ketrecből. A ketrecnek két szintje volt, egyik velünk egy magasságban, másik hátul, vagy egy méterrel magasabban – ez vezetett ki a szigetre. A kecske felkapaszkodott erre a második szintre. Mahisha, akit már nem érdekelt Babu, sima, erőfeszítés nélküli mozdulatokkal követte a maga ketrecében. Lekuporodott, s csak lassan söprő farka jelezte a feszültségét. Babu fellépett a két ketrec közti csapóajtóhoz, és kezdte felhúzni. Mahisha, a beteljesülés előérzetében, elhallgatott. Két dolgot hallottam ugyanabban a pillanatban: apa azt mondta, „Sose felejtsétek el ezt a leckét”, miközben komoran figyelt, a kecske pedig mekegett. Bizonyára egész idő alatt mekegett, csak eddig nem hallottuk meg. Éreztem, hogy anya vadul dobogó szívemre nyomja a kezét. A csapóajtó élesen csikorogva ellenállt. Mahisha magánkívül volt – szinte kész lett volna áttörni a rácsokon. Mintha habozna, hogy maradjon-e azon a helyen, ahol a legközelebb van a prédájához, de kétségkívül elrekesztve tőle, vagy szálljon le a földszintre, távolabbra ugyan, de közelebb a csapóajtóhoz. Felemelkedett, és megint hörögni kezdett. A kecske ugrált. Elképesztően nagyokat ugrott. Fogalmam sem volt róla, hogy egy kecske ilyen magasra tud ugrani. De a ketrec háta magas és sima betonfal volt. A csapóajtó váratlan könnyedséggel felnyílt. Megint csend borult mindenre, kivéve a

30

mekegést és a kecske patáinak csitt-csattját a cementpadlón. Egy fekete-narancsszín nyaláb villant át egyik ketrecből a másikba. Általában a nagymacskák heti egy napon nem kapnak enni, hogy a vadon élés körülményeit utánozzák. Később megtudtuk, hogy Mahisha ez alkalommal három napja nem kapott élelmet. Fogalmam sincs, hogy láttam-e a vért, mielőtt anya karjai közé vetettem magam, vagy csak az emlékezetem festi fel egy hatalmas ecsettel. De a hangokat hallottam. Az is elég volt, hogy a vegetáriánus frászt hozza rám. Anya kiterelt bennünket. Hisztériás állapotban voltunk. Ő dühöngött. – Hogy tehetted ezt, Santosh? Még csak gyerekek. Életük végéig rettegni fognak. Hangja forrón remegett. Láttam, hogy könny futja el a szemét. Máris jobban éreztem magam. – Gita, galambom, az ő érdekükben történt. Mi lett volna, ha Piscine egy nap bedugja a kezét a rácsok között, hogy megérintse azt a szép narancssárga bundát? Inkább egy kecske, mint ő, nem igaz? Hangja halk volt, majdnem suttogó. Megtörtnek látszott. Sosem szólította anyát „galambom”-nak a jelenlétünkben. Mi anyához bújtunk. Apa is csatlakozott hozzánk. De a lecke még nem ért véget, bár a többi része enyhébb volt. Apa elvitt bennünket az oroszlánokhoz és leopárdokhoz. – Volt egyszer egy őrült Ausztráliában, egy fekete öves karatemester. Az oroszlánokkal szemben akarta próbára tenni az erejét. Veszített. Nagyon. Az ápolók csak a felét találták meg reggel. – Igen, apa. Következtek a himalájai medvék és lajhármedvék. – Ezek a nyájas állatok mancsuk egyetlen csapásával kiontják a beleiteket, és beterítik velük a padlót. – Igen, apa. A vízilovak. – Azzal a puha, löttyedt szájukkal péppé zúzzák a testeteket. A szárazföldön gyorsabban futnak, mint ti. – Igen, apa. A hiénák. – A legerősebb az állkapcsuk az egész állatvilágban. Ne higgyétek, hogy gyávák, és csak dögöt esznek. Nem, nem. Már akkor falni kezdik az embert, amikor még él. – Igen, apa. Az orangutánok. – Olyan erősek, mint tíz férfi. Úgy eltörik a csontotokat, mintha csak gallyacska volna. Tudom, hogy egyik-másikkal játszadoztatok kicsi korukban. De most már felnőttek, vadak és kiszámíthatatlanok. – Igen, apa. A strucc. – Zavarodottnak és butának látszik, igaz? Ide figyeljetek: ez az állatkertek egyik legveszélyesebb állata. Csak egyet rúg, és eltört a gerincetek, összeroppant a mellkasotok. – Igen, apa. A pettyes szarvasok. – Olyan csinosak, ugye? Ha a bika úgy érzi, támadnia kell, nekimegy az embernek, és azok a kurta kis agancsok úgy döfnek bele, akár a tőr. – Igen, apa. A dromedár. – Egy nyálas harapás, és máris elvesztettél egy jókora falatot a testedből. – Igen, apa. A fekete hattyúk.

31

– A csőrükkel betörik a fejeteket. A szárnyukkal eltörik a karotokat. – Igen, apa. A kisebb madarak. – A csőrükkel úgy metszik át az ujjatokat, mintha vajból volna. – Igen, apa. Az elefántok. – Ez a legveszedelmesebb állat. Több ápolót és látogatót ölnek meg az elefántok, mint bármelyik állat az állatkertben. A fiatal elefánt legszívesebben kibelezi az embert, és péppé tapossa a testrészeit. Ez történt egy szegény megtévedt lélekkel egy európai állatkertben, aki az ablakon bemászott az elefántházba. Az öregebb, türelmesebb jószágok nekinyomnak a falnak, vagy rád ülnek. Viccesen hangzik – de gondoljátok csak el. – Igen, apa. – Nem néztünk meg minden állatot. Ne higgyétek, hogy azok ártalmatlanok. Az élet védi önmagát, bármilyen kicsi is. Minden állat vad és veszélyes. Talán nem öl meg, de biztosan sebet ejt rajtatok. Felkarmol és megharap, és akkor számíthattok egy gennyes, fertőzéses daganatra, magas lázra és tíznapi kórházi ápolásra. – Igen, apa. Eljutottunk a tengerimalacokhoz, Mahishán kívül az egyetlen állatcsoporthoz, amelyet apa parancsára kiéheztettek: megtagadták tőlük az előző esti vacsorát. Apa kinyitotta a ketrecet. Kivett a zsebéből egy zacskó tápot, és leszórta a földre. – Látjátok ezeket a tengerimalacokat? – Igen, apa. Az állatok reszkettek a gyengeségtől, miközben eszelősen falták a kukoricaszemeket. – Nos… – Lehajolt, és felkapta az egyiket. – Ezek nem veszélyesek. – A többi azonnal eliramodott. Apa nevetett. Odaadta nekem a visító tengerimalacot. Derűs közjátékkal akarta befejezni a leckét. A tengerimalac feszülten hevert a karomban. Fiatal állat volt. Odamentem a ketrechez, és óvatosan letettem a földre. Az anyjához iszkolt. Az egyetlen oka annak, hogy ezek a tengerimalacok nem voltak veszélyesek – hogy nem fakasztottak vért a fogaikkal és a körmeikkel –, az volt, hogy gyakorlatilag háziasodtak már. Máskülönben elkapni egy tengerimalacot olyan, mint a pengéjénél fogva markolni meg egy kést. Véget ért a lecke. Ravi és én duzzogtunk, és egy hétig hűvösen viselkedtünk apával. Anya tüntetőleg keresztülnézett rajta. Amikor elmentem az orrszarvúak gödre mellett, úgy képzeltem, bánatosan lógatják a fejüket, mert elvesztették egy drága társukat. De mit tehet az ember, ha szereti az apját? Az élet megy tovább, s az ember nem nyúl hozzá a tigrishez. Lévén azonban, hogy megvádoltam Ravit egy bűnnel, amit nem követett el, semmi jóra nem számíthattam tőle. A következő években, valahányszor kedve támadt megfélemlíteni, csak odasúgta: „Várj, amíg kettesben maradunk. Te leszel a következő kecske!”

32

9. fejezet Hozzászoktatni az állatokat az emberek jelenlétéhez: ez az állatkerti munka művészetének és tudományának veleje. A fő cél, hogy csökkentsük az állatok menekülési távolságát, vagyis azt a legkisebb távolságot, amelyet az állatok meg akarnak tartani, ha ellenséget észlelnek. A vadon élő flamingó nem bánja, ha az ember több mint háromszáz méterre áll tőle. Lépj át ezen a határon, és máris feszültté válik. Menj még közelebb, és tüstént beindítod a menekülési ösztönt, amely addig el sem csitul, míg a madár ismét el nem éri a háromszáz méteres távolságot, vagy a szíve és a tüdeje fel nem mondja a szolgálatot. Különböző állatoknak más és más a menekülési távolságuk, és különböző módon mérik be őket. A macskafélék néznek, a szarvasok fülelnek, a medvék szimatolnak. A zsiráf hagyja, hogy harminc méterre megközelítsd, ha gépkocsiban vagy, de elrohan, ha gyalog százötven méterre becserkészed. Az intőrákok elaraszolnak, ha tíz méterre vagy tőlük, a bőgőmajmok mocorogni kezdenek az ágon, ha húszra, az afrikai bivalyok hetvenötnél mozdulnak meg. A menekülési távolság csökkentésére szolgáló eszköz mindaz, amit tudunk az állatról, az étel és a lakhely, amivel ellátjuk, a védelem, amit biztosítunk neki. Ha beválik, az eredmény egy érzelmileg kiegyensúlyozott, feszültség nélküli állat, amely nemcsak megmarad a helyén, hanem egészséges, sokáig él, faksznizás nélkül eszik, természetes módon viselkedik és létesít kapcsolatokat és – ez a legjobb jel – szaporodik. Nem mondanám, hogy állatkertünk összemérhető lett volna a San Diegóival, a torontóival, a berlinivel vagy a szingapúrival, de egy jó állatkertvezető minden körülmények között kihozza a legjobbat. Apa erre született. Ösztönös adottsággal és éles szemmel pótolta a szabályos képzés hiányát. Tehetsége volt ahhoz, hogy ránézzen egy állatra, és megsejtse, min jár az esze. Figyelmes volt a gondozottjaival, s azok viszonzásul sokasodtak, némelyek szertelenül is.

33

10. fejezet Mindig lesznek állatok, amelyek megpróbálnak megszökni az állatkertből. Az olyan állatok, amelyeket alkalmatlan körülmények között tartottak, szolgáltatják a legszembetűnőbb példákat. Minden állatnak megvan a maga lakóhelyszükséglete, s azt ki kell elégíteni. Ha a szállása túl napos, vagy túl nedves, vagy túl üres, ha a legmagasabb pontja túl szembetűnő, ha a talaj túl homokos, ha túl kevés a gally, amiből fészket építhet, ha az etetővályú túl alacsony, ha nincs elég sár, hogy meghempergőzzön benne – és oly sok még a ha –, az állat nem marad békében. Nem is annyira arról van szó, hogy a vadonbéli körülmények utánzatát kell megteremteni, mint inkább e körülmények lényegéről. Ott, abban a zárt rendszerben mindennek megfelelőnek kell lennie – más szóval belül kell maradnia az állat alkalmazkodási képességeinek határain. Átkozottak legyenek a rossz állatkertek a maguk rossz tartási formáival! Minden állatkertet rossz hírbe hoznak. Azok a vadállatok, amelyeket teljesen kifejlett korban fognak be, újabb példái a menekülésre való hajlamosságnak; gyakorta túlságosan belerögzültek szokásaikba, és képtelenek átalakítani személyes világukat s alkalmazkodni az új körülményekhez. De még azokat az állatokat is, amelyek állatkertben nevelkedtek, és sohasem láttak vadont, amelyek tökéletesen alkalmazkodtak zárt területükhöz, még azokat is elkaphatja egy-egy pillanatra az izgalom, amely menekülésre készteti őket. Minden élőlényben van némi eszelősség, ami furcsa, néha megmagyarázhatatlan viselkedésre ösztönzi. Ez az eszelősség néha a megmentője is lehet, része az alkalmazkodási képességének. Enélkül egyetlen állatfaj sem maradna életben. Bármilyen oka legyen is a menekülési vágynak, józan vagy eszelős, az állatkertek ócsárlóinak rá kellene ébredniük, hogy az állatok nem valahová, hanem valamitől menekülnek. Valami a területükön, ami megrémíti őket – egy ellenség behatolása, egy uralkodó állat támadása, valami ijesztő zaj –, beindítja a menekülési reakciót. Az állat menekül, vagy megpróbál menekülni. Meglepődve olvastam a torontói állatkertben – hadd tegyem hozzá, ebben a nagyszerű állatkertben –, hogy a leopárdok képesek hat méter magasra felugrani. A mi pondicherryi leopárdkerítésünk hátsó fala csupán öt méter magas volt, s feltételezem, hogy Rosie és Utánozómajom nem alkati gyengeségből nem ugrott ki sosem, hanem mert egyszerűen nem volt okuk rá. A menekülő állat az ismertből az ismeretlenbe csöppen – és ha van valami, amit az állat mindenekfelett gyűlöl, az az ismeretlen. A megszökött állatok rendszerint elbújnak az első helyen, amely a biztonság érzetét kínálja, és csak azokra veszélyesek, akiket maguk és elképzelt menedékhelyük között találnak. Merengjünk el annak a nőstény fekete párducnak az esetén, amely a zürichi állatkertből szökött meg 1933 telén. Új jövevény volt, és látszólag jól megfért a hím párduccal. De különféle mancssérülések házastársi ellentétekre utaltak. Mielőtt a gondozók elhatározhatták volna, mit tegyenek, a nőstény átpréselte magát ketrece tetejének törött rúdjai közt, és eltűnt az éjszakában. Az a hír, hogy egy vad ragadozó szabadon járkál közöttük, nagy felzúdulást keltett a zürichi polgárok körében. Csapdákat állítottak fel, vadászkutyákat engedtek szabadon. De csak a félvad kóbor ebektől sikerült megszabadítani a kantont. Nyomát sem találták a párducnak tíz hétig. Végül egy alkalmi munkás ráakadt egy csűrben, Zürichtől harmincöt kilométernyire, és lelőtte. A közelben őzmaradványokat találtak. Hogy egy nagy fekete trópusi macska több mint két hónapig képes életben maradni a svájci télben, anélkül hogy bárki észrevenné, sőt anélkül, hogy megtámadna valakit, világosan mutatja, hogy a szökött állatkerti jószágok nem veszélyes bűnözők, hanem egyszerűen vad élőlények, amelyek megpróbálnak beilleszkedni.

34

És ez csak egy eset a sok közül. Ha fognánk Tokió városát, és fejjel lefelé megráznánk, elámulnánk, mennyi állat hullik ki belőle. És nem csak kutyák meg macskák! Boa constrictorok, komodói varánuszok, krokodilok, piranhák, struccok, farkasok, hiúzok, törpekenguruk, lamantinok, tarajos sülök, orangutánok, vaddisznók – ilyen eső kopogna az esernyőnkön. És még arra számítottak, hogy megtalálják… haha! Egy mexikói trópusi dzsungel sűrűjében, képzeljék csak el! Hahaha! Nevetséges, egyszerűen nevetséges. Ugyan hogy képzelték? 11. fejezet Merengjünk el annak a nőstény fekete párducnak az esetén, amely a zürichi állatkertből szökött meg 1933 telén. Új jövevény volt, és látszólag jól megfért a hím párduccal. De különféle mancssérülések házastársi ellentétekre utaltak- Mielőtt a gondozók elhatározhatták volna, mit tegyenek, a nőstény átpréselte magát ketrece tetejének törött rúdjai közt, és eltűnt az éjszakában. Az a hír, hogy egy vad ragadozó szabadon járkál közöttük, nagy felzúdulást keltett a zürichi polgárok körében. Csapdákat állítottak fel, vadászkutyákat engedtek szabadon. De csak a félvad kóbor ebektől sikerült megszabadítani a kantont. Nyomát sem találták a párducnak tíz hétig. Végül egy alkalmi munkás ráakadt egy csűrben, Zürichtől harmincöt kilométernyire, és lelőtte. A közelben őzmaradványokat találtak. Hogy egy nagy fekete trópusi macska több mint két hónapig képes életben maradni a svájci télben, anélkül hogy bárki észrevenné, sőt anélkül, hogy megtámadna valakit, világosan mutatja, hogy a szökött állatkerti jószágok nem veszélyes bűnözők, hanem egyszerűen vad élőlények, amelyek megpróbálnak beilleszkedni. Es ez csak egy eset a sok közül. Ha fognánk Tokió városát, és fejjel lefelé megráznánk, elámulnánk, mennyi állat hullik ki belőle. És nem csak kutyák meg macskák! Boa constrictorok, komodói varánuszok, krokodilok, piranhák, struccok, farkasok, hiúzok, törpekenguruk, lamantinok, tarajos sülök, orangutánok, vaddisznók – ilyen eső kopogna az esernyőnkön. És még arra számítottak, hogy megtalálják… haha! Egy mexikói trópusi dzsungel sűrűjében, képzeljék csak el! Hahaha! Nevetséges, egyszerűen nevetséges. Ugyan hogy képzelték?

35

12. fejezet Időnként zaklatottá válik. Nem attól, amit én mondok. (Nagyon keveset beszélek.) A saját története miatt. Az emlékezet egy óceán, és ő a felszínén lebeg. Aggódom, hogy abba akarja majd hagyni. De ő el akarja mondani a történetét. Folytatja. Ennyi év után még mindig emészti Richard Parker gondolata. Aranyos ember. Valahányszor meglátogatom, dél-indiai vegetáriánus lakomát készít. Mondtam neki, hogy szeretem a fűszeres ételeket. Nem tudom, miért mondtam ilyen ostobaságot. Színtiszta hazugság. Egyik adag joghurtot a másik után zúdítom bele. Nem ér semmit. Minden alkalommal ugyanaz történik: ízlelőbimbóim összezsugorodnak és elhalnak, bőröm céklavörös lesz, szememet elborítja a könny, fejemet olyannak érzem, mint egy égő házat, és emésztőcsatornáim kínjukban úgy tekeregnek és nyögnek, mint egy boa constrictor, amely lenyelt egy fűnyíró gépet.

36

13. fejezet Szóval láthatja, ha beleesünk egy oroszlánkifutóba, az oroszlán nem azért tép szét bennünket, mert éhes – higgye el, az állatkerti állatokat bőségesen etetik –, vagy mert vérszomjas, hanem azért, mert betolakodtunk a területére. Megjegyzem: a cirkuszi idomárnak ezért kell elsőként belépnie a porondra, az oroszlánok szeme láttára. Ezzel kinyilvánítja, hogy a porond az ő területe, és nem az oroszlánoké, s ezt az elképzelést kiabálással, körbemasírozással, ostora pattogtatásával is megerősíti. Az oroszlánokban ez mély benyomást kelt. Eltölti őket az alávetettség érzése. Figyelje meg, hogyan jönnek be: bármilyen hatalmas ragadozók, „az állatok királyai”, farkukat lógatva kúsznak be, az aréna szélére húzódnak, de az mindig kerek, így hát nincs hol elbújniuk. Egy erős uralkodó hím, egy szuperalfa hím társaságában vannak, és be kell hódolniuk uralkodói rítusainak, így hát tágra nyitják állkapcsukat, felülnek, átugranak papír borította karikákon, átkúsznak csöveken, hátrafelé lépkednek, hemperegnek. „Furcsa alak – gondolják homályosan. – Sosem láttam még ilyen vezéroroszlánt. De jól vezeti a falkát. Az éléskamra mindig teli van, és valljuk meg őszintén, barátaim, a bohóckodása megmozgat bennünket. Állandóan szunyókálni idővel unalmassá válik. Mi legalább nem kerékpározunk, mint a barna medvék, és nem kapdosunk el röpülő korongokat, mint a csimpánzok.” De az idomár jó, ha vigyáz arra, hogy mindig szuperalfa maradjon. Drágán megfizet, ha gondatlanul bétába csúszik át. Az ellenséges és agresszív viselkedés az állatok között többnyire a társadalmi bizonytalanság kifejeződése. A szemben álló állatnak tudnia kell, hol a helye, fölötted-e vagy alattad. A társadalmi rang dönti el, hogyan éljen. A rang határozza meg, kikkel társulhat és hogyan; hogyan és mikor ehet; hol pihenhet; hol ihat és így tovább. Míg nem ismeri biztosan a rangját, az állat elviselhetetlen zűrzavarban él. Ideges, riadozó, veszélyes. A cirkuszi idomár szerencséjére a magasabb rendű állatok között a társadalmi rangot nem mindig a puszta erő határozza meg. Hediger (1950) azt mondja: „Ha két élőlény találkozik, azt, amelyik képes megfélemlíteni a másikat, elismerik mint társadalmilag feljebb állót, így hát a társadalmi meghatározottság nem mindig függ az összecsapástól; némely esetben a találkozás is elegendő.” Egy bölcs állatértő szavai ezek. Mr. Hediger éveken át állatkert-igazgató volt, előbb Bázelben, majd Zürichben. Jó ismerője volt az állatok viselkedésének. Arról van szó, hogy az agy felette áll a muszklinak. A cirkuszi idomár uralma pszichológiai. Idegen környezet, az idomár egyenes tartása, higgadtsága, állhatatos tekintete, bátor előrelépése, idegen zajai (például ostor pattogtatása vagy sípszó) – ez a sokféle tényező kétséggel és félelemmel tölti el az állat értelmét, és világossá teszi, hol a helye, és ő éppen ezt akarja tudni. A Kettes Számú megnyugodva lekushad, s az Egyes Számú a közönség felé fordulhat és kikiálthatja: „Folytassuk a mutatványt. És most, hölgyeim és uraim, igazi tűzkarikákon át…”

37

14. fejezet Érdemes megjegyezni, hogy az az oroszlán fogadja legkészségesebben az idomár trükkjeit, amelyik legalacsonyabban áll a falka társadalmi ranglétráján, vagyis az omega-állat. Ő profitálhat a legtöbbet a szuperalfa idomárral való szoros kapcsolatból. Nem csak különleges ellátásról van szó. A szoros kapcsolat védelmet is jelent a falka többi tagjával szemben. Ez az engedelmes állat, amely sem nagyságban, sem látható vadságban nem különbözik a többiektől a közönség szemében, ez lesz a mutatvány sztárja, miközben a béta- és gamma-oroszlánokat, az izgágább alárendelteket az idomár hagyja ülni a maguk színes hordóján a porond szélén. Ugyanez vonatkozik más cirkuszi állatokra, és ez látható az állatkertekben is. A társadalmilag alacsonyabb rendű állatok azok, amelyek a legserényebb, leghatékonyabb erőfeszítést teszik, hogy megismerjék ápolójukat. Ők bizonyulnak a leghűségesebbnek, nekik van a legnagyobb szükségük a társaságára, az a legvalószínűtlenebb, hogy ők szállnak szembe vagy válnak nehezen kezelhetővé. Ezt a jelenséget megfigyelték a nagymacskáknál, a bivalyoknál, a szarvasoknál, a vadjuhoknál, a majmoknál és még sok más állatnál. Közismert tény ez a szakmában.

38

15. fejezet A lakása templom. Az előszobában Ganésának, az elefántfejűnek bekeretezett képe lóg. Ül és kifelé tekint – rózsaszínű, dagadt hasú, koronát visel és mosolyog –, három kezében különböző tárgyakat tart, a negyediket áldóan és üdvözlőén kinyújtja. Ő az akadályok legyőzésének ura, a jó szerencse istene és a tudás patrónusa. Nagyon simpatico. Mosolyt csal ajkaimra. Lábánál egy figyelmes patkány. A járműve. Mert ha Ganésa utazik, egy patkány hátán utazik. A képpel szemközti falon egy sima fakereszt. A nappaliban, a pamlag melletti asztalon a Guadalupe-i Szűz kis bekeretezett képe, virágok borulnak ki nyitott köntöséből. Mellette egy másik bekeretezett kép: a Kábának, az iszlám főszentély ének fényképe, amint tízezrével örvénylik körül az igazhitűek. A televízió tetején egy bronzszobor, Siva Nátarádzsa, a tánc kozmikus ura, aki a világegyetem mozgását és az idő folyását irányítja. A tudatlanság démonán táncol, négy karját koreografált mozdulattal kinyújtja, egyik lába a démon hátán, másikat a levegőbe emeli. Amikor Nátarádzsa leengedi a lábát, azt mondják, megáll az idő. Egy konyhai szekrényben, amelynek ajtaját rácsos, faragott ívre cserélte ki, egy ereklyetartó áll. Az ív részben eltakarja a sárga izzót, amely este megvilágítja az ereklyetartót. Két kép egy kis oltár mögött, oldalt megint Ganésa, középen, nagy keretben a kék bőrű, mosolygó Krisna, amint furulyázik. Mindkettejük homloka felett kék és vörös festékport kentek az üvegre. Az oltáron egy réztálban három ezüstmúrti, szobrocska. Kinyújtott kézzel mutatja őket: Laksmí; Saktí, az anyaistennő Párvatí képében; és Krisna, ezúttal mint négykézláb mászkáló, játékos kisbaba. Az istennők között egy kő Sivajóni-linga, amely olyan, mint egy fél avokádó, közepéből fallikus csonk emelkedik ki: hindu jelkép, a világegyetem férfi és női energiáját ábrázolja. A tál egyik oldalán egy kicsi kagylóhéj egy talapzaton, a másikon egy kis ezüstcsengettyű. Rizsszemek hevernek szerte, és egy virág, már fonnyadóban. A tárgyak közül sok sárga és vörös pettyekkel van bekenve. Az alattuk húzódó polcon a hitbuzgalom különböző tárgyai: egy vízzel teli kancsó, egy rézkanál, egy lámpa olajban tekergő kanóccal, tömjénvesszők és vörös meg sárga porral, rizsszemekkel és kockacukorral teli tálkák. Az ebédlőben egy másik Szűz Mária. Fenn az irodájában réz Ganésa ül keresztbe tett lábbal a számítógép mellett, egy Brazíliából való feszület van a falon, és egy zöld imaszőnyeg az egyik sarokban. Krisztus arca kifejező – szenved. Az imaszőnyeg a maga tiszta helyén fekszik. Mellette, egy alacsony könyvespolcon egy szövettel letakart könyv. A szövet közepén egyetlen arab szó, bonyolultan beleszőve, négy betű, egy alef, két lam és egy ha. Az Isten szó arabul. Az éjjeliszekrényen a Biblia hever.

39

16. fejezet Mindnyájan katolikusnak születünk, nem igaz? A pokol tornácára, vallás nélkül, míg valaki be nem mutat bennünket Istennek. E találkozás után a dolog legtöbbünk számára befejeződik. Ha van is valami változás, lefelé visz, nem felfelé; sok ember elveszteni látszik Istent az élet útjain. Velem nem ez történt. Az a szóban forgó valaki anya egyik hagyományos beállítottságú nővére volt, aki kisbaba koromban elvitt egy templomba. Rohini néni boldog volt, hogy találkozott újszülött unokaöccsével, és úgy gondolta, Istennő anyát is részesíti az örömben. „Ez lesz az első jelképes kirándulása – mondta. – Egy szamszkára!” Még hogy jelképes! Maduraiban voltunk; éppen egy hétórás vonatút volt mögöttem. Nem számít. Elindultunk erre a hindu beavatási szertartásra, anya vitt, a nagynéni őt terelte. Nincs tudatos emlékem erről az első templomlátogatásról, de valami tömjénillat, a fény és árnyék valamilyen játéka, valami láng, valami színrobbanás, a hely valamilyen fülledtsége és titokzatossága megmaradt bennem. A vallásos rajongás csírája, nem nagyobb egy mustármagnál, elvettetett bennem, hogy megfoganjon. E naptól fogva sohasem állt meg a növekedése. Hindu vagyok a vörös kumkumporból formázott kúpok és a kosárnyi sárga kurkumagyökér-csomók miatt, a virágkoszorúk és a kókuszdió-darabkák miatt, az ember Istenhez való megérkezését jelző harangkongás miatt, a töröksíphoz hasonló nádaszvaram sivítása és a dobok dübögése miatt, a napfénycsíkokkal átfúrt sötét folyosókon csattogó mezítelen lábak miatt, a tömjénillat miatt, a sötétségben köröző aratilámpák lángjai miatt, az édesen énekelt bhadzsanok miatt, az áldásra körbeálló elefántok miatt, a színes történeteket mesélő színes faliképek miatt, a homlokok miatt, amelyek különféleképpen kifejezve ugyanazt a szót hordozzák – hit. Hűségessé váltam ezekhez az érzéki benyomásokhoz, mielőtt még tudtam volna, mit jelentenek és mire valók. A szívem parancsolja ezt nekem. Otthon érzem magam egy hindu templomban. Tudatában vagyok a Jelenlétnek, nem személyesnek, ahogyan érezni szoktuk a jelenlétet, hanem valami sokkal nagyobbnak. A szívem még mindig kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a múrtit, a templom belső szentélyében székelő Istent. Igazából egy szent méhben vagyok, olyan helyen, ahol minden születik, és édes szerencsém, hogy láthatom eleven közepét. Kezem természetes módon illeszkedik össze áhítatos imára. Éhezem a praszádra, az Istennek ajánlott édes áldozatra, amelyet megszentelt lakomaképpen kapunk vissza. Tenyeremnek muszáj éreznie a megszentelt láng forróságát, amelynek áldását szememhez és homlokomhoz emelem. De a vallás több mint rítus és szertartásrend. Mert a rítus és a szertartásrend képvisel valamit. Abban is hindu vagyok. A világegyetemnek hindu szemmel nézve van értelme számomra. Van a Bráhmana, a világlélek, a tartókeret, amelyen a lét kelméjét szövik, a fonál és a keretszál, a tér és az idő minden díszítőelemével. Van a Bráhmana nirguna, a tulajdonságok nélküli, túl a megérthetőségen, túl a lefesthetőségen, túl a megközelíthetőségen; szegényes szavainkkal öltönyt szövünk neki – Egy, Igazság, Egység, Abszolútum, Végső Valóság, Létezés Alapja –, és megpróbáljuk méretre készíteni, de a Bráhmana nirguna mindig szétfeszíti a varratokat. Eláll a szavunk. Ám van a Bráhmana szaguna is, a tulajdonságokkal rendelkező, rá illik az öltöny. Most Sivának, Krisnának, Saktínak, Ganésának nevezzük; némi értelemmel közeledünk hozzá; felismerjük néhány tulajdonságát – szerető, kegyes, ijesztő –, és érezzük a rokonság finom vonzását. A Bráhmana szaguna a korlátolt érzékeinknek megnyilvánuló Bráhmana, Bráhmana nemcsak istenekben kifejeződve, hanem emberekben, állatokban, egy marék földben is, mert mindenben van egy leheletnyi az isteniből. Az élet nagy igazsága az, hogy a Bráhmana nem különbözik az átmantól, a bennünk

40

lévő spirituális erőtől, amit léleknek is nevezhetünk. Az egyéni lélek úgy nyúl ki a világlélek után, ahogyan a kút a talajvíz után. Az, ami fenntartja a gondolaton és nyelven túli világegyetemet, és az, ami ott van mindnyájunk legbensejében és küszködik, hogy kifejezze magát, egy és ugyanaz. A véges a végtelenben, a végtelen a végesben. Ha megkérdezné, milyen összefüggés is van pontosan a Bráhmana és az átman között, azt mondanám, ugyanolyan, amilyen az Atya, a Fiú és a Szentlélek között: titokzatos. De egyvalami világos: az átman próbálja megvalósítani a Bráhmanát, próbál egyesülni az Abszolútummal, és élete zarándoklat, amelynek során megszületik és meghal, és újra megszületik és újra meghal, és újra és újra és újra, míg sikerül levedlenie a burkokat, amelyek rabságban tartják idelenn. Nagyszámú a szabaduláshoz vezető ösvény, de a bank mindig ugyanaz, a Karma Bank, ahol szabadulási számlánkat növelik vagy terhelik, tetteinktől függően. Szent dióhéjban ez a hinduizmus, és én hindu voltam egész életemben. Fogalmait szem előtt tartva látom helyemet a világegyetemben. De ne kapaszkodjunk bele tíz körömmel. Átok a fundamentalistákra és a betű szerint értelmezőkre! Eszembe jut az a történet Krisna urunkról, amikor tehénpásztor volt. Minden éjjel meghívja a fejőlányokat, hogy táncoljanak vele az erdőben. Jönnek és táncolnak. Az éjszaka sötét, lelkükben a tűz süvölt és ropog, a zene üteme egyre gyorsul – a lányok táncolnak, táncolnak, táncolnak édes urukkal, aki olyan bőségesen megosztotta magát, hogy ott van minden egyes lány karjában. De abban a pillanatban, amikor a lányok birtokba akarják venni, abban a pillanatban, amikor mindegyik azt képzeli, hogy Krisna csak az ő társa, az Istenség eltűnik. Ezért hát ne féltékenykedjünk Istenre. Ismerek egy asszonyt itt Torontóban, aki nagyon kedves a szívemnek. Ő volt a nevelőanyám. Tantidzsinek hívom, és ezt szereti. Québeci. Bár több mint harminc éve él Torontóban, franciául beszélő agya néha még elcsúszik az angol hangok megértésén. Így hát, amikor először hallott a Hare Krisnásokról, nem értette jól. Azt hallotta, hogy „Hajrá Krisztus”, és a krisnások az ő számára éveken át ehhez a kifejezéshez kötődtek. Mikor kijavítottam, megmondtam neki, hogy igazából nem is tévedett olyan nagyot, mert a szeretetre való képességükkel tulajdonképpen éltetik Krisztust, mint ahogy a muszlimok, akik mindenben Istent látják, sem mások, mint szakállas hinduk, a keresztények pedig kalapot viselő muszlimok.

41

17. fejezet Az első csoda hatol a legmélyebbre, a többi aztán beleilleszkedik az első keltette nyomba. Én a hinduizmusnak köszönhetem vallásos képzeletem eredeti tájképét, azokat a városokat és folyókat, csatatereket és erdőket, szent hegyeket és mély tengereket, ahol szentek, gonosztevők és köznapi emberek érintkeznek, s ezáltal meghatározzák, kik és miért vagyunk. Először ezen a hindu földön hallottam a szerető kedvesség óriási, kozmikus hatalmáról. Krisna urunk beszélt. Hallottam őt és követtem. És bölcsességében és szeretetében Krisna urunk elvezetett egy másik emberhez. Tizennégy éves voltam – és elégedett hindu –, amikor egyszer nyaralás közben találkoztam Jézus Krisztussal. Apa ritkán vett ki szabadságot, de egyszer, amikor kivette, elmentünk a nem messze Keralában fekvő Munnarba. Munnar kis hegyi település, amelyet a világ legmagasabban levő teaültetvényei fognak körül. Kora május volt, a monszun még nem érkezett meg. Tamil Nadu síkságai szörnyűségesen melegek voltak. Kanyargós, öt óráig tartó gépkocsiúttal értünk el Maduraiból Munnarba. A hűvösség olyan élvezetes volt, mintha az ember mentát szopogatna. Végigjártuk a turistautat. Megnéztünk a Tata Vállalat egyik teagyárát. Élvezkedtünk egy csónakkiránduláson. Körbejártunk egy szarvasmarha-tenyésztő telepet. Sót szórtunk pár nilgiri tahrnak – ez egy vadkecskefaj – az egyik nemzeti parkban. („Nálunk is van néhány az állatkertünkben. Jöjjenek el Pondicherrybe”, mondta apa néhány svájci turistának.) Ravi és én jókat sétáltunk a város körüli teaültetvényeken. Ez csak mentség volt, hogy megmozgassuk kicsit a letargiánkat. Késő délután apa és anya letelepedett kényelmes szállodánk teázójában, mint két, ablakban sütkérező macska. Anya olvasott, apa meg a vendégekkel csevegett. Munnarban van három domb. Nem hasonlíthatók össze a várost körülvevő magas dombokkal – hegyeknek is nevezhetnénk őket –, de már első nap, reggelizés közben észrevettem egy sajátosságukat: mindegyiken egy istenháza állt. A szállodától jobb kézre, a folyón túl, magasan a domboldalon egy hindu templom, a középső dombon, távolabb, egy mecset, míg a bal kézre esőn egy keresztény templom. Negyedik napunk délutánjának vége felé a bal oldali dombon álldogáltam. Bár egy névlegesen keresztény iskolába jártam, sohasem voltam még keresztény templomban, és nem is készültem bemerészkedni ebbe sem. Nagyon keveset tudtam erről a vallásról. Úgy hírlett, kevés az istene, viszont roppant erőszakos. De jók az iskolái. Körbejártam az épületet. Kíméletlenül eltakarta azt, amit belül rejtegetett: jellegtelen, kékre festett falak, keskeny ablakok magasan fenn, amelyeken lehetetlen volt beleselkedni. Egy erődítmény. Eljutottam a plébániához. Az ajtaja nyitva volt. Megbújtam egy sarok mögött, hogy szemügyre vegyem a helyszínt. Az ajtótól balra egy kis tábla volt, rajta a Plébános és Káplán szavak. Mindegyik mellett egy kis csúszólap. A plébános is, a káplán is BENN volt, közölte a tábla aranybetűkkel, amit egyébként magamtól is láttam. Egyik pap az irodájában dolgozott, míg a másik egy kerek asztal mellett álló padon ült egy előcsarnokfélében, amely nyilvánvalóan a látogatók fogadására szolgált. Szemben ült az ajtóval és az ablakokkal, kezében könyv, úgy gondoltam, Biblia. Olvasott egy kicsit, felnézett, még olvasott egy kicsit, megint felnézett. Könnyeden, mégis éberen és fegyelmezetten csinálta. Néhány perc múlva becsukta a könyvet, és félretette. Összefonta két kezét az asztalon, és csak ült, derűs arckifejezése nem mutatott sem várakozást, sem beletörődést. Az előcsarnok falai fehérek és tiszták voltak; az asztal és a padok sötét fából készültek; a pap pedig fehér reverendát viselt – minden takaros, egyszerű, természetes volt. A béke érzése töltött el. De a berendezésnél is jobban lebilincselt az az ösztönös megérzés, hogy a pap azért

42

van ott – nyitottan, türelmesen –, hátha valaki, bárki beszélni szeretne vele; a lélek problémáját, a szív szorongását, a lelkiismeret sötétségét mind szeretettel meghallgatná. Olyan ember, akinek szakmája a szeretet, és amennyire képes rá, békességet és útbaigazítást kínálna. Meghatódtam. Ami a szemem előtt volt, belopózott a szívembe és elbűvölt. A pap felállt. Azt hittem, visszatolja a lapot a neve fölé, de nem tolta. Még hátrébb húzódott a parókiába, de éppúgy nyitva hagyta az előcsarnok és a következő helyiség közötti ajtót, mint a külsőt. Felfigyeltem rá, milyen szélesre van tárva mindkét ajtó. Mind ő, mind kollégája nyilvánvalóan még mindig megközelíthető volt. Odébb mentem, és összeszedtem a bátorságomat. Beléptem a templomba. A gyomrom görcsbe rándult. Rettegtem attól, hogy találkozom egy kereszténnyel, aki rám ordít: „Mit keresel te itt? Hogy mersz belépni erre a szent helyre, te gyalázatos? Tűnj el innen azonnal!” Nem volt benn senki. És kevés, ami megértendő. Előrementem, és megnéztem a belső szentélyt. Egy festményt láttam. Ez lenne a múrti? Valami emberáldozatról volt szó. Egy dühös isten, akit vérrel kell megengesztelni. Kábult, felfelé bámuló nők, kövér kisbabák röpködtek körös-körül apró szárnyakon. Egy karizmatikus madár. Melyik az Isten? A szentély oldalán festett faszobor állt. Megint az áldozat, sebekkel, vérzőn, harsány színekkel. A térdeit bámultam. Csúnyán le voltak nyúzva. A rózsaszín bőr hámlott, és olyan volt, mint egy virág szirmai, feltárva a tűzoltóautó-vörös térdízületeket. Nehéz volt ezt a gyötrelmes jelenetet a plébániában ülő paphoz hasonlítani. Másnap, nagyjából ugyanabban az időben, bemerészkedtem a parókiába. A katolikusokról azt beszélik, hogy szigorúak, és súlyos ítéleteket hoznak. Az én tapasztalatom Martin atyával nem ezt mutatta. Nagyon kedves volt. Teával és keksszel kínált, a teáskészlet csilingelt és csörgött minden mozdulatra; úgy kezelt, mint egy felnőttet, és elmesélt egy történetet. Vagy, hiszen a keresztények annyira szeretik a nagybetűket, egy Történetet. És micsoda történetet! Az első érzés, ami elfogott, a hitetlenkedés volt. Micsoda? Az emberiség bűnözik, de Isten Fia fizeti meg az árát? Megpróbáltam elképzelni, hogy apa azt mondja nekem: „Piscine, ma beszökött egy oroszlán a lámakarámba, és megölt két lámát. Tegnap egy másik megölt egy indiai antilopot. Múlt héten kettő felfalta a tevét. Előző héten az indiai tantaluszok és a szürke gémek voltak soron. És vajon ki a megmondhatója, mi csemegézett az aranynyulainkból? A helyzet tűrhetetlenné vált. Valamit tenni kell. Úgy döntöttem, az oroszlánok csak egy módon vezekelhetnek bűneikért: ha téged megetetlek velük.” „Igen, apa, ez a helyes és logikus eljárás. Adj egy percet, hogy megmosakodhassam.” „Alleluja, fiam.” „Alleluja, apa.” Micsoda groteszk történet. Micsoda különös pszichológia. Másik történetet kértem, olyat, amit kielégítőbbnek találhatok. Biztosan nem csak egy történet van ennek a vallásnak a tarsolyában – a vallások bővelkednek történetekben. De Martin atya megértette velem, hogy azok a történetek, amelyek ezt megelőzik – és sok van belőlük –, csupán bevezetést jelentenek a kereszténységhez. Az ő vallásuknak egy Története van, és ehhez térnek vissza újra meg újra, elejétől a végéig. Ez elegendő történet nekik. Aznap este hallgatag voltam a szállodában. Hogy egy isten elviselje az ellenségességet, azt megértettem. A hinduizmus isteneinek is kijut a maguk jókora adagja tolvajokból, kötekedőkből, gyermekrablókból és bitorlókból. Mi más a Rámájana, mint Ráma egyetlen hosszú, rossz napjának története? Ellenségesség, igen. A szerencse elfordulása, igen. Árulás, igen. De megalázás? Halál? Nem tudtam elképzelni Krisna urunkat, amint beleegyezik, hogy meztelenre vetkőztessék, megkorbácsolják, kicsúfolják, végigvonszolják az utcákon, és a tetejébe keresztre feszítsék – méghozzá merő

43

emberi lények. Sosem hallottam olyan hindu istenről, aki meghalt. A Kinyilatkoztatott Bráhmát nem érintette meg a halál. Az ördögöket és szörnyeket igen, éppúgy, mint a halandókat, ezer- és milliószám – hiszen azért vannak. Az anyag is fogyatkozik. De az istenséget nem döntheti romba a halál. Ez helytelen. A világlélek nem halhat meg egyetlen kis részletében sem. Helytelen volt ettől a Keresztény Istentől, hogy hagyta az avatáráját meghalni. Ez annyi, mintha Önmaga egy részét hagyná meghalni. Mert ha a Fiúnak meg kell halnia, az nem lehet csalás. Ha az Isten a Kereszten megjátszik egy emberi tragédiát, akkor Krisztus szenvedéstörténete Krisztus komédiájává válik. A Fiú halálának igazinak kell lennie. Martin atya biztosított róla, hogy az volt. De ha egyszer egy Isten meghalt, az mindig halott, még ha feltámasztották is. A Fiúnak mindörökre éreznie kell a szájában a halál ízét. A Szentháromság ettől biztosan beszennyeződik; valami bűznek kell lennie az Atyaisten jobb kezénél. A szörnyűségnek valódinak kell lennie. Miért idézné ezt magára az Isten? Miért nem hagyja a halált a halandókra? Miért szennyezi be azt, ami szép, miért rontja el azt, ami tökéletes? A szeretet. Ez volt Martin atya válasza. És ennek a Fiúnak a viselkedése? Itt van a gyermek Krisna története, akit igaztalanul megvádoltak barátai, hogy megevett egy darabka földet. Nevelőanyja, Jasoda ujjával fenyegetőzve odamegy hozzá. „Ne egyél földet, te haszontalan kölyök”, házsártoskodik vele. „De nem ettem”, mondja a mindenek és mindenfélék vitathatatlan ura, játékból egy ijedt embergyermek álarcába rejtőzve. „Ugyan, ugyan! Nyisd csak ki a szádat”, parancsolja Jasoda. Krisna engedelmeskedik. Kinyitja a száját. Jasoda lélegzete elakad. Krisna szájában megpillantja a teljes, időtlen világegyetemet, a tér minden csillagát és bolygóját, a távolságot közöttük, a föld minden szárazulatát és tengerét és rajtuk-bennük az életet; látja a tegnap és a holnap minden napját; lát minden gondolatot és érzelmet, minden szánalmat és reményt és az anyag három fonalát; nem hiányzik egyetlen kavics, gyertya, falu vagy csillagkör, beleértve önmagát és minden földdarabkát a maga helyén. „Az én Uram becsukhatja a száját”, mondja tiszteletteljesen Jasoda. Aztán itt van Visnu Vámanaként, a törpeként való megtestesülésének története. Csak annyi földet kér Bálitól, a démonkirálytól, amennyit három lépéssel be tud fogni. Bali kineveti a tökmag kérelmezőt és mákszemnyi kérelmét. Visnu ekkor felölti kozmikus nagyságát. Egy lépéssel átlépi a földet, a másodikkal a mennyeket és a harmadikkal lerúgja Bálit az Alvilágba. Még Ráma, a legemberibb avatára, akit emlékeztetni kellett istenségére, amikor elkedvetlenedett, miközben azért harcolt, hogy visszaszerezze feleségét, Szítát Rávanától, Lanka gonosz királyától, még ő sem volt teszetosza. Őt aztán nem hátráltatta volna holmi incifinci kereszt. Amikor a verekedés eldurvult, átitatta emberi alkatát olyan erővel, amilyennel halandó nem bírhatott, és olyan fegyverekkel szerelkezett fel, amelyeket halandó képtelen lett volna forgatni. Ilyennek kell lennie az igazi Istennek. Csillogónak, erősnek és hatalmasnak. Olyannak, aki védeni, oltalmazni tud, és legyőzi a gonoszt. De ez a Fiú, aki éhezik, szomjúhozik, aki elfárad, aki szomorú, aki aggodalmaskodik, akit piszkálnak és zaklatnak, aki eltűri a követőit, pedig nem értik, és az ellenfeleit, pedig nem tisztelik – miféle isten ez? Túlságosan emberi mértékű, ez az igazság. Jó, vannak csodái, többnyire gyógyászati jellegűek, meg olyanok, amelyek jóllakatják az éhes gyomrokat; legjobb esetben megfékeződik egy vihar, rövid séta tétetik a vízen. Ha ez varázslás, akkor kisebbféle, a kártyatrükkök rendjébe való. Ennél minden hindu isten százszor többet tud. Ez a Fiúisten ideje nagy részét azzal tölti, hogy történeteket mond, mesél. Ez a Fiúisten éppen olyan lépésekkel jár, mint az emberek – ráadásul elég forró vidéken –, saruja legföljebb az út menti kövek szintje felett lebeg; és ha költeni akar az utazásra, hát szamárhátra ül. Ez a Fiúisten három nap alatt meghal, nyögve, zihálva, jajongva. Miféle isten ez? Mi van ebben a

44

Fiúban, ami hathat ránk? A szeretet, mondta Martin atya. És ez a Fiú csak egyszer jelenik meg, réges-régen, nagyon messze? Egy tizedrangú törzsnél, valahol Nyugat-Ázsia peremén, egy rég letűnt birodalom határmezsgyéjén? Vége lesz, mielőtt egyetlen ősz hajszál nőne a fején? Nem hagy egyetlen leszármazottat sem, csak szétszórt, részleges végrendeletet, összes írásműve csupán firka a porban? Álljunk meg egy percre. Ez több mint Bráhmana lámpalázban. Ez Bráhmana, az önző. Ez Bráhmana, a szűkmarkú és igazságtalan. Ez Bráhmana, a jószerint kézzelfoghatatlan. Ha Bráhmanának csak egy fia lehet, olyan bőségesnek kell lennie, mint Krisnának a fejőlányokkal, nem igaz? Mi magyarázhat ilyen isteni fukarságot? A szeretet, ismételte meg Martin atya. Én megmaradok az én Krisnámnál, köszönöm szépen. Én az ő istenségét lenyűgözőnek találom. Maga csak tartsa meg magának az izzadt, locsogó Fiúját. Ilyen volt találkozásom azzal a bajkeverő régi rabbival: hitetlenkedő és bosszús. Egymás után három nap teáztam Martin atyánál. Mindannyiszor, miközben a teáscsésze zörrent a csészealjon, a kanál csilingelt a csésze peremén, kérdéseket tettem fel. A válasz mindig ugyanaz volt. Nyugtalanított engem ez a Fiú. Mindennap egyre nagyobb méltatlankodás égett bennem Ellene, s egyre több hibái találtam Benne.

45

Zsémbes. Reggel van Bethániában, és Isten éhes; Isten a reggelijét akarja. Odaér egy fügefához. Ez nem a füge évada, így hát nincsenek fügék a fán. Isten nyűgös. A Fiú azt motyogja: „Soha többé ne teremhess fügét”, és a fügefa azonnal elszárad. Így mondja Máté, s alátámasztja Márk is. Kérdem én, a fügefa hibája, hogy ez nem a fügék évada? Micsoda dolog az, ilyesmit tenni egy ártatlan fügefával, azonnal elszárítani? Nem tudtam Őt kiverni a fejemből. Még most sem tudom. Három teljes napot töltöttem azzal, hogy róla gondolkodtam. Minél jobban nyugtalanított, annál kevésbé akartam otthagyni. Utolsó napunkon, mielőtt elutaztunk volna Munnarból, felrohantam a bal oldali dombra. Most úgy tűnik fel előttem, mint egy tipikus keresztény jelenet. A kereszténység rohanó vallás. Vegyük csak a hét nap alatt teremtett világot. Még szimbolikus szinten is őrjöngve végzett teremtés. Annak, aki olyan vallásba született, amelyben az egyetlen lélekért vívott csata is sok századon át tartó váltófutás lehet, és megszámlálhatatlan nemzedék adja tovább a stafétabotot, a kereszténység gyors döntései szédítőek. Ha a hinduizmus csendesen folyik, mint a Gangesz, akkor a kereszténység úgy sürög, mint Toronto csúcsforgalom idején. Olyan gyors vallás, mint egy fecske, olyan sürgető, mint egy mentőkocsi. Körbefordul egy tenyérnyi helyen is, kifejezi magát egy pillanat alatt. Egy perc, és elvesztél vagy megváltottak. A kereszténység hosszú korszakokon ível át, de lényegileg csak egy időpontban létezik: a mostban. Felloholtam a dombra. Bár Martin atya nem volt BENN – sajnos, a lapocskáját fölébe húzták –, de azért hál' istennek benn volt. Zihálva azt mondtam: – Atya, kérem, szeretnék keresztény lenni. Elmosolyodott. – Már az vagy, Piscine – a szívedben. Aki jóhiszeműen fogadja Krisztust, az keresztény. Te itt, Munnarban találkoztál Krisztussal. Megveregette a fejemet. Tulajdonképpen inkább ütések voltak azok. BUM, BUM, BUM, hangzott a keze a fejemen. Azt hittem, felrobbanok az örömtől. – Ha visszajössz, megint együtt teázunk majd, fiam. – Igen, atyám. Szép mosollyal jutalmazott. Krisztus mosolyával. Beléptem a templomba, ezúttal félelem nélkül, mert most már az én házam is volt az. Fohászt küldtem Krisztushoz, az elevenhez. Aztán lerohantam a bal oldali dombról és felrohantam a jobb oldali dombra, hogy hálát adjak Krisna urunknak, amiért utamba hozta a Názáreti Jézust, akinek emberségét oly lenyűgözőnek találtam.

46

18. fejezet Az iszlám következett hamarosan, alig egy évvel később. Tizenöt éves voltam, és szülővárosomat jártam. A muszlim negyed nem esett messze az állatkerttől. Kis, csendes körzet, arab feliratokkal és félholdakkal a házak homlokzatán. Eljutottam a Mullah utcába. Vetettem egy pillantást a Dzsama Maszdzsidra, a Nagy Mecsetre, persze óvatosan kívül maradtam. Az iszlámnak rosszabb a híre, mint a kereszténységnek – még kevesebb isten, még több erőszak, és soha senkit sem hallottam dicsérni a muszlim iskolákat –, így hát nem is akartam belépni, noha üres volt. Az épület tiszta és fehér, leszámítva a különböző, zöldre festett szögleteket: egy nyitott, üres középső terem körül kibontakozó konstrukció. Mindenütt hosszú gyékényszőnyegek borították a padlót. Fenn két karcsú, bordázott minaret emelkedett a levegőbe, magasra nyúló kókuszpálmákkal a háttérben. Semmi szembeszökően vallásosat, vagy ami azt illeti, érdekeset nem láttam, de kellemes és csendes hely volt. Továbbmentem. Közvetlenül a mecset mögött egy sor összeépített egyszintes, árnyas tornácú házikó állt. Lerobbantak és szegényesek voltak, fakózöld stukkófalakkal. Az egyik ház egy kis bolt volt. Megláttam egy polcnyi porlepte Thumbs Up-os palackot és négy műanyag befőttesüveget, félig tele kandiscukorral. De a fő árucikk más volt, valami lapos, csaknem fehér. Közelebb mentem. Úgy látszott, mintha valamiféle kovásztalan kenyér volna. Megböktem az egyiket. Mereven felpattant. Olyanok voltak, mint a háromnapos nankenyerek. Ki eszi meg ezeket, tűnődtem. Felvettem egyet, és megráztam, hogy lássam: eltörik-e. – Volna kedved megkóstolni? – kérdezte egy hang. Csaknem kiugrottam a bőrömből ijedtemben. Mindnyájunkkal megtörténhet ez: napfény és árnyék, színek foltjai és mintázatai, az embernek máson jár az esze – így aztán nem veszi észre azt, ami az orra előtt van. Alig egyméternyire, keresztbe vetett lábbal a kenyerei előtt ült egy ember. Annyira megriadtam, hogy a kezem fellendült, és a kenyér félig átrepülte az utcát. Egy friss tehénlepényen landolt. – Nagyon sajnálom, uram, nem vettem észre önt – tört ki belőlem. Kész voltam rá, hogy elfussak. – Ne aggódj – mondta ő nyugodtan. – Majd megeszi egy tehén. Vegyél másikat. Kettétört egyet. Együtt ettük. A kenyér szívós és gumiszerű volt, megdolgoztatta a fogakat, de laktatónak tetszett. Lehiggadtam. – Szóval maga csinálja ezeket? – kérdeztem, csak hogy társalogjunk. – Igen. Gyere, megmutatom, hogyan. – Leszállt az emelvényéről, és betessékelt a házába. Kétszobás kulipintyó volt. A nagyobbik szoba, amelyet egy kemence uralt, volt a sütöde, a másik, amelyet vékonyka függöny választott el tőle, a hálószobája. A kemence alját apró kavicsok borították. Épp elmagyarázta, hogyan sül a kenyér ezeken a felhevített kavicsokon, mikor a müezzin orrhangja átlebegett a levegőn a mecsetből. Tudtam, hogy ez imára szólítás, de nem tudtam, mivel jár. Úgy képzeltem, a mecsetbe hívja a hithű muszlimokat, olyanformán, ahogy a harangok hívják templomba a keresztényeket. A pék megállt a mondat közepén, és azt mondta: – Bocsáss meg. – Besurrant a szomszéd szobába, és egy feltekert szőnyeggel tért vissza, amelyet kigöngyölített a pékség padlóján, és előttem, a munkahelye közepén, imádkozni kezdett. Nem odaillőnek tűnt a jelenet, de én éreztem magam kívülállónak. Szerencsére lehunyt szemmel imádkozott. Felegyenesedett. Arabul motyogott valamit. Kezét a füléhez emelte, hüvelykujjai érintették a cimpákat, mintha Allah válaszát akarná hallani. Előrehajolt. Megint kiegyenesedett. Térdre

47

esett, s két kezét és homlokát a földhöz nyomta. Felült. Megint előrebukott. Felállt. Elölről kezdte az egészet. Hiszen az iszlám semmi más, mint afféle könnyű testgyakorlat, gondoltam. Kánikulai jóga beduinoknak. Ászának izzadság nélkül, menny erőfeszítés nélkül. Négyszer végigcsinálta a műveleteket, közben állandóan motyogott. Mikor befejezte – fejét jobbra-balra fordítva, kurta meditációval –, kinyitotta a szemét, elmosolyodott, lelépett a szőnyegéről, és egyetlen kézmozdulattal összegöngyölte, ami régi szokásról árulkodott. Bevitte a helyére, a szomszéd szobába. Visszajött hozzám. – Hol is tartottunk? – kérdezte. Ez volt az első alkalom, mikor muszlimot láttam imádkozni – hevesen, szükségletszerűen, erőteljesen, motyogva, hatásosan. Legközelebb, mikor templomban imádkoztam – térden állva, mozdulatlanul, szótlanul a keresztre feszített Krisztus előtt –, folyvást eszembe jutott e gimnasztikus érintkezés Istennel a liszteszsákok között.

48

19. fejezet Megint elmentem hozzá. – Miről szól a vallása? – kérdeztem. Felcsillant a szeme. – A Szeretetről – válaszolta. Vitára hívok ki bárkit, aki megérti az iszlámot, a szellemét, és nem habarodik bele. Gyönyörű hite a testvériségnek és az odaadásnak. A mecset valóban nyitott volt Isten és a szelek előtt. Keresztbe tett lábbal ültünk, hallgatva az imámot, míg eljött az imádkozás ideje. Akkor eltűnt az üldögélők összevisszasága, felálltunk, váll váll mellett a sorokban, előttünk minden rést betöltöttek a mögülünk jövők, míg minden vonal össze nem tömörült, és ott álltunk, istenimádók sorai, egyik a másik után. Jó érzés volt a padlóhoz illeszteni a homlokomat. Azonnali és mély vallásos érintkezésnek rémlett.

49

20. fejezet Szúfi volt, muszlim misztikus. A fanát kereste, az egyesülést Istennel, személyes és szeretetteli kapcsolat fűzte Istenhez. – Ha két lépést teszel Isten felé – mondta nekem –, Ő odafut hozzád. Nagyon köznapi arca volt, külsejében vagy öltözetében semmi sem késztette az emlékezetet arra, hogy felkiáltson: figyelj! Nem meglepő, hogy nem vettem észre, amikor először találkoztunk. Amikor már jól ismertem, s találkozás találkozást követett, akkor is nehezemre esett felismerni. Satish Kumarnak hívták. Ez köznapi név Tamil Naduban, így hát az egybeesés nem túlságosan érdekes. Mégis kedvemre szolgált, hogy ez az istenfélő pék, aki olyan jellegtelen, mint egy árnyék és jó egészségnek örvend, meg a kommunista biológiatanár, a természettudomány lelkes híve, a mankón járó hegy, akit sajnálatosan megfertőzött a gyermekparalízis, ugyanazt a nevet viseli. Mr. és Mr. Kumar a biológiát és az iszlámot tanította nekem. Mr. és Mr. Kumarnak köszönhetem, hogy zoológiát és vallástudományt tanultam a torontói egyetemen. Mr. és Mr. Kumar voltak az én indiai ifjúságom prófétái. Együtt imádkoztunk, és gyakoroltuk a zikrt, Isten kilencvenkilenc nevének zsolozsmázását. Háfiz volt, aki kívülről tudja a Koránt, és lassan, egyszerűen kántálva énekelte. Az én arab tudásom sohase volt túl jó, de szeretem a hangzását. A felfakadó torokhangok és a hosszan ömlő magánhangzók úgy folytak megértésem felszíne alatt, mint egy gyönyörű patak. Hosszú időszakokon át néztem bele ebbe a patakba. Nem volt széles, csak egyetlen ember hangja, de olyan mély, akár a világegyetem. Mr. Kumar lakhelyét kulipintyónak írtam le – mégis, egyetlen mecsetet, templomot vagy istenházát sem éreztem soha ilyen szentnek. Néha a felmagasztosulás súlyos érzetével jöttem ki abból a pékségből. Felültem a kerékpáromra, és ezt a felmagasztosulást pedáloztam a levegőn át. Egyik ilyen alkalommal elhagytam a várost, és a visszaúton, egy helyen, ahol magasra emelkedett a vidék, és láthattam balra a hosszan elnyúló tengert, hirtelen úgy éreztem, a mennyekben vagyok. A hely valójában nem változott azóta, hogy nem sokkal korábban áthaladtam rajta, csupán a látásmódom alakult át. Ez az érzés, paradox keveréke a lüktető energiának és a mélységes békének, nagyon erős és derűs volt. Míg korábban az út, a tenger, a fák, a levegő, a nap másként szóltak hozzám, most egyetlen nyelvet beszéltek, egységben. A fák érzékelték az utat, az tudatában volt a levegőnek, emez figyelt a tengerre, amely pedig mindenben osztozott a nappal. Minden elem harmonikus kapcsolatban élt a szomszédjával, minden rokonságban volt egymással. Halandóként térdeltem le, halhatatlanként álltam fel. Úgy éreztem, mintha egy kis kör középpontja volnék, amely egybeesik egy sokkal nagyobb kör középpontjával. Az átman találkozott Allahhal. Egyetlen alkalommal éreztem még, hogy Isten ilyen közel jött hozzám. Kanadában történt, sokkal később. Barátaimat látogattam meg vidéken. Tél volt. Egyedül mentem ki járni egyet nagy birtokukon és már visszatérőben voltam a házba. Tiszta, napos idő volt, éjszakai hóesés után. Mikor a házhoz értem, hátrafordítottam a fejem. Volt ott egy erdő, s az erdőben egy kis tisztás. Szellő vagy talán egy állat rázta meg az egyik ágat. Finom hó hullott a levegőben, ragyogva a napfényben. Ebben a szálló aranyporban, a napfény elárasztotta tisztáson, megpillantottam Szűz Máriát. Hogy miért őt, nem tudom. Mária-imádatom másodlagos. De ő volt az. Sápadt volt a bőre, fehér ruhát és kék köpenyt viselt; emlékszem, mennyire szemembe ötlöttek berakásai és redői. Mikor azt mondom, hogy láttam, nem egészen szó szerint értem, bár volt teste és színe. Úgy éreztem, hogy látom, hogy látomáson túli látomásként jelenik meg

50

előttem. Megálltam és összehúztam a szemem. Gyönyörűnek láttam és különlegesen uralkodóinak. Szerető nyájassággal mosolygott rám. Néhány másodperc, és elhagyott. Szívem zakatolt a félelemtől és az örömtől. Isten jelenléte a legnagyszerűbb jutalom.

51

21. fejezet Egy belvárosi eszpresszóban ülök utána és gondolkodom. A délután nagy részét vele töltöttem. Együttlétünk utóbb mindig elundorít attól a komor megelégedéstől, amely életemet jellemzi. Milyen mellbevágó szavakat is használt? Ó, igen, „száraz, keletlen tényszerűség”, a „jobb történet”. Tollat és papírt veszek elő és leírom: Isteni tudatosság szavai; erkölcsi rajongás; emelkedettség, lelkesedés, az öröm tartós érzése; az erkölcsi érzék felfokozottsága, mely fontosabbnak tűnik, mint a dolgok intellektuális megértése; a világegyetem körülrajzolása erkölcsi, nem pedig intellektuális vonalakkal; ráébredés, hogy a lét alapelve az, amit szeretetnek nevezünk, s ami nem világosan, nem tisztán, nem azonnal, de azért elkerülhetetlenül mutatkozik meg. Eltöprengek. És mi van Isten csendjével? Végiggondolom. Hozzáírom: Zavart intellektus, amely mégis bizalommal telten érzi a jelenlétet és a végső értelmet.

52

22. fejezet Jól el tudom képzelni egy ateista utolsó szavait: „Fehér, fehér. Sz-Sz-szeretet. Én Istenem” – és a halottaságyi felszökellését a hitnek. Míg az agnosztikus, híven ésszerű önmagához, továbbra is elkötelezettje a száraz, keletlen tényszerűségnek, s imigyen próbálja megmagyarázni a meleg fényt, amely elönti: „Valószínűleg csö-csökken az a-a-agy oxigénellátása”, vagyis a végső pillanatig képzelőerő nélkül marad, és nem veszi észre a jobb történetet.

53

23. fejezet Sajnos, a közösségi összetartozás érzése, amelyet a közös hit ad az embereknek, nekem csak bajt hozott. Idővel vallási foglalatosságom kikerült azoknak a figyelméből, akiknek nem számított, akiket csak szórakoztatott, s átkerült azokéba, akiknek számított, és őket egyáltalán nem szórakoztatta. – Mit keres a fia a hindu templomban? – kérdezte a katolikus pap. – Látták a fiát a katolikus templomban, amint keresztet vetett – mondta az imám. – A fia muszlim lett – mondta a pandit. Igen, minderre erőteljesen felhívták megzavarodott szüleim figyelmét. Mert hát ők nem tudták. Nem tudták, hogy gyakorló hindu, keresztény és muszlim vagyok. A tizenévesek eltitkolnak ezt-azt a szüleik elől, nem igaz? Minden tizenhat évesnek megvannak a maga titkai, ugyebár. De a sors úgy határozott, hogy szüleim, én és a három bölcs, ahogy nevezni fogom őket, egy nap összetalálkozzunk a Goubert Salal tengerparti sétányon, és a titkomra fény derüljön. Szép, szellős, meleg vasárnap délután volt, a Bengál-öböl csillogott a kék ég alatt. A városlakók kijöttek sétálni. A gyerekek visítoztak és nevettek. Színes léggömbök libegtek a levegőben. Nagyban folyt a fagylaltvásárlás. Minek komoly ügyekkel foglalkozni ilyen napon, kérdem én? Miért nem mentek el csak úgy mellettünk, egy főbólintással és mosollyal? Nem történhetett így. Találkoznunk kellett nemcsak egy bölccsel, hanem mind a hárommal, s nem is egyikkel a másik után, hanem egyszerre, és mindegyik úgy döntött, amint megpillantott bennünket, itt a remek alkalom, hogy megismerkedjék Pondicherry kiválóságával, az állatkert igazgatójával, a példásosan vallásos fiú apjával. Mikor észrevettem az elsőt, mosolyogtam; mire szemem elé került a harmadik, mosolyom a rémület álarcává fagyott. Mikor világossá vált, hogy valamennyien felénk tartanak, nagyot vert a szívem, mielőtt elfacsarodott volna. A bölcsek bosszúsnak látszottak, mikor ráébredtek, hogy mindhárman ugyanazt a társaságot vették célba. Bizonyára mindegyikük úgy vélte, hogy a többiek nem egyházi, hanem valami más ügyben járnak arra, és udvariatlanul éppen ezt a pillanatot választották, hogy elintézzék. Megrovó tekinteteket vetettek egymásra. Szüleim értetlenül nézték, hogy útjukat három szélesen mosolygó, vallásos idegen állja el. Meg kell jegyeznem, hogy a családom minden volt, csak nem ortodox. Apám az Új India részének tekintette magát – gazdagnak, modernnek és olyan világinak, mint a fagylalt. Egy szemernyi vallásosság sem volt benne. Vállalkozó volt, terheket vállán hordó vállalkozó, keményen dolgozó, földhözragadt szakember, akit jobban foglalkoztatott az oroszlánok beltenyészete, mint bármely magasröptű erkölcsi vagy lételméleti elképzelés. Igaz, hogy minden új állatot megáldatott egy keresztény pappal, és volt két kis szentély is az állatkertben, az egyik Ganésa urunké, a másik Hanumáné, olyan isteneké, akik valószínűleg kedvében járnak egy állatkerti igazgatónak, mivel az elsőnek elefántfeje van, a második pedig majom, de apa úgy vélte, hogy ez az üzletnek tesz jót, nem a lelkének, reklámfogás inkább, mint személyes üdvözülés. Mindenféle lelki aggály távol állt tőle, csak az anyagi aggodalom tudta felzaklatni. „Egyetlen járvány az állományunk között – mondogatta –, és mehetünk követ törni.” Anya néma volt és közömbös a témát illetően. Hindu neveltetésben és baptista oktatásban részesült, amik a vallás szempontjából kioltották egymást, s anya derűs hitetlenné vált. Gyanítottam, hogy gyanítja, én másképpen látom a dolgot, de egy szót sem szólt, mikor gyerekként faltam a Rámájana és a Mahábhárata képregényváltozatait, egy illusztrált gyerekbibliát és más történeteket az istenekről. Ő maga is lelkes olvasó volt. Örült, ha beletemetkeztem egy könyvbe, bármilyen könyvbe, csak ne legyen illetlen. Ami Ravit illeti,

54

ha Krisna urunk krikettütőt tartott volna a kezében fuvola helyett, ha Krisztus inkább mint játékvezető jelent volna meg neki, ha Mohamed próféta, béke legyen vele, némi hajlandóságot mutatott volna a labdajátékokra, Ravi vallásos áhítattal volna fel a szemöldökét, de mivel nem tették ezt, ő csak szunyókált tovább. A „Jó napot”-ok után félszeg csend állt be. A pap törte meg, mikor azt mondta, büszkeséggel a hangjában: – Piscine derék keresztény gyerek. Remélem, hogy hamarosan ott látom kórusunk tagjai között. A szüleim, a pandit és az imám meglepettnek látszottak. – Ön biztos téved. Ez egy derék muszlim gyerek. Mindig eljön a pénteki imára, és szépen gyarapodik ismerete a Szent Koránról. – így beszélt az imám. A szüleim, a pap és a pandit hitetlenkedve nézték. Megszólalt a pandit: – Önök mind a ketten tévednek. Ez egy derék hindu gyerek. Mindig látom a templomban, jön darsanra és elvégzi a púdzsát. A szüleim, az imám és a pap döbbenten figyelték. – Szó sincs tévedésről – mondta a pap. – Ismerem ezt a fiút. Ő Piscine Molitor Patel és keresztény. – Én is ismerem, és merem állítani, hogy muszlim – bizonygatta az imám. – Esztelenség! – kiáltotta a pandit. – Piscine hindunak született, hinduként él és hinduként fog meghalni!

55

A három bölcs kifulladva és hitetlenkedve meredt egymásra. Uram, fordítsd el tőlem szemeiket, fohászkodtam magamban. Minden szem rám szegeződött. – Piscine, igaz ez? – kérdezte az imám komolyan. – A hinduk és a keresztények bálványimádók. Sok istenük van. – És a muszlimoknak sok feleségük – vágta rá a pandit. A pap kérdőn nézett mindkettejükre. – Piscine – mondta csaknem suttogva –, üdvözülést csak Jézusban találsz. – Ostobaság! A keresztények nem tudnak semmit a vallásról – mondta a pandit. – Már régen letévedtek Isten ösvényéről – mondta az imám. – Hol az Isten a maguk vallásában? – csattant fel a pap. – Nincs egyetlen csodájuk sem, amivel bizonyíthatják. Milyen vallás az, amelyben nincsenek csodák? – Mindenesetre nem cirkusz, amelyben halott emberek ugrálnak ki a sírjukból! Mi muszlimok a létezés alapvető csodájához tartjuk magunkat. A madarak repülnek, az eső esik, a termés nő – ez elég csoda nekünk. – A madártoll és az eső nagyon szép, de mi örvendünk a tudatnak, hogy Isten velünk van. – Igazán? Hát mondhatom, jól járt az Isten azzal, hogy magukkal volt – megpróbálták megölni! Nagy, vastag szögekkel rákalapálták egy keresztre. Civilizált dolog így bánni egy prófétával? Mohamed próféta – béke legyen vele – elhozta nekünk Isten szavát mindenféle nevetséges bohóckodás nélkül, és tisztes öregkorában halt meg. – Isten szavát? Az a maguk analfabéta kereskedője a sivatag közepén? Azok nyálcsorgató epilepsziás rohamok voltak, amiket a tevéje himbálózása okozott, nem isteni kinyilatkoztatás. Vagy pedig felforralta az agyát a nap! – Ha a próféta – b. l. v – élne, válogatott szavakkal felelne meg magának – felelte az imám összehúzott szemmel. – De nem él. Krisztus él, a maga vén b. l. v.-je pedig halott, halott, halott. A pandit halk hangon közbevágott. Azt mondta tamilul: – Az igazi kérdés az, miért kokettál Piscine ezekkel az idegen vallásokkal. A pap és az imám valósággal kiugrott a bőréből. Mindketten született tamilok voltak. – Isten egyetemes – fröcskölte a pap. Az imám helyeslően bólogatott. – Csak egy Isten van. – És azzal az egy istenükkel a muszlimok folyton bajt csinálnak és lázadásokat szítanak. A muszlimok civilizálatlansága bizonyítja, milyen rossz az iszlám – jelentette ki a pandit. – Mondja ezt a kasztrendszer rabszolgahajcsára – fortyant fel az imám. – A hinduk rabszolgaságba döntik az embereket, és felcicomázott babákat imádnak. – Az aranyborjú szerelmesei. Letérdelnek a tehenek előtt – csipogott közbe a pap. – A keresztények meg egy fehér ember előtt térdelnek le! Idegen isten lakájai. Minden nem-fehér nép rémálmai. – És disznót esznek és kannibálok – tette hozzá az imám nyomatékul. – A lényeg az – jelentette ki a pap hideg dühvel –, hogy Piscine igazi vallást akar-e, vagy mítoszokat egy képregényből. – Istent vagy bálványokat – zengte az imám komoran. – A mi isteneinket – vagy gyarmatosító isteneket – sziszegte a pandit. Nehéz lett volna megmondani, kinek az arca lángolt jobban. Úgy látszott, mindjárt ölre mennek. Apa felemelte a két kezét. – Uraim, uraim, kérem! – szólt közbe. – Szeretném önöket emlékeztetni arra, hogy ebben az országban mindenki szabadon választhatja meg a vallását. Három gutaütéses arc fordult feléje. – Igen! A vallását – egyes számban! – kiáltották a bölcsek egyhangúan. Három mutatóujj, mint három írásjel, ugrott vigyázzba a levegőben, hogy hangsúlyozza a mondanivalót.

56

Nem örültek gesztusuk szándéktalan kórushatásának vagy spontán egységének. Ujjuk gyorsan leereszkedett, s ők külön-külön sóhajtoztak és nyögtek. Apa és anya csak nézett, megkukulva. A pandit szólalt meg először: – Mr. Patel, Piscine áhítatossága csodálatra méltó. Ilyen zaklatott időkben jó látni egy fiút, aki ennyire vonzódik Istenhez. Ebben mindnyájan megegyezünk. – Az imám és a pap bólintott. – De nem lehet hindu, keresztény és muszlim. Ez lehetetlen. Választania kell. – Nem hiszem, hogy ez bűntett volna, de gondolom, igaza van – felelte apa. Mindhárman egyetértően dörmögtek és a menny felé néztek, akárcsak apa, mert úgy érezték, a döntésnek onnan kell jönnie. Anya engem nézett. – Nos, Piscine? – bökött oldalba anya. – Mi a véleményed a kérdésről? – Gandhi bapu azt mondta: „Minden vallás igaz.” Én csupán Istent akarom szeretni – fakadtam ki, és elpirulva leszegtem a fejem. Zavarodottságom mindenkit megfertőzött. Senki sem szólt semmit. Történetesen nem álltunk messze Gandhi szobrától. Kezében sétabottal, ajkán hamiskás mosollyal, szemében futó villanással, a Mahátma sétált. Úgy képzelem, hogy hallotta beszélgetésünket, de nagyobb figyelmet fordított a szívemre. Apa megköszörülte a torkát, és halkan azt mondta: – Gondolom, erre törekszünk mindnyájan – hogy szeressük Istent. Nagyon viccesnek találtam, hogy ezt mondja, ő, aki komoly szándékkal sose lépett be egy templomba, mióta az eszemet tudom. De bevált a trükkje. Nem lehet megróni egy gyereket azért, mert szeretni akarja Istent. A három bölcs, arcán merev, sértődött mosollyal, elvonult. Apa rám nézett, mintha szólni akarna, de azután meggondolta, és azt mondta: – Kér valaki fagylaltot? – S azzal elindult a legközelebbi fagylalt-válá felé, mielőtt még felelni tudtunk volna. Anya egy kicsit hosszabban meredt rám, arckifejezése egyszerre volt gyengéd és zavarodott. Ez volt a bevezetésem a felekezetek közti párbeszédbe. Apa vett három szendvicsfagylaltot. Szokatlan csendben ettük meg, miközben folytattuk vasárnapi sétánkat.

57

24. fejezet Ravinak nagy napja volt, mikor megtudta. – Na, Jézus szvámí, elzarándokolsz az idén Mekkába? – kérdezte, két tenyerét összetéve arca előtt, hódolatteli namaszkárban. – Szólít Mekka? – Keresztet vetett. – Vagy tán Rómába mégy, hogy megkoronázzanak, mint a következő Pius pápát? – Görög betűt írt a levegőbe, világossá téve csúfolódásának írásmódját. – Volt már időd rá, hogy levágasd a fütyid végét és zsidó legyél? Amilyen gyorsan haladsz, ha hindu templomba mégy csütörtökön, mecsetbe pénteken, zsinagógába szombaton és keresztény templomba vasárnap, már csak három új vallásra kell áttérned, és szabadnapos leszel egész életedben. Meg más efféle zrikálások.

58

25. fejezet És ez még semmi. Mindig akadnak olyanok, akik felvállalják, hogy megvédik Istent, mintha a Végső Valóság, a lét fenntartó kerete gyenge és tehetetlen volna. Ezek az emberek elmennek egy lepra torzította nő mellett, aki pár fillérért koldul, elmennek a rongyokba öltözött, utcán lakó gyerekek mellett, és azt gondolják: „Hát igen, ez már csak így van.” De ha felfigyelnek valami Isten elleni apró sérelemre, az már egészen más ügy. Az arcuk kivörösödik, mellkasuk zihál, dühös szavakat fröcskölnek. Felháborodásuk foka elképesztő. Elszántságuk félelmetes. Ezek az emberek nem ismerik fel, hogy az Istent belülről kell védelmezni, nem kívülről. Dühüket magukra kellene irányítaniuk. Mert a megmutatkozó gonosz a belső gonosz, akit kiengedtek. A fő harctér a jóért nem a nyilvános aréna területe, hanem minden szív kis tisztása. Közben az özvegyek és a hajléktalan gyerekek sorsa nagyon nehéz, tehát az álszenteknek inkább őket kellene oly buzgón védeniük, nem pedig Istent. Egyszer egy fajankó elkergetett a Nagy Mecsetből. Mikor templomba mentem, a pap rám meredt, és így nem érezhettem Krisztus békéjét. Egy bráhmin olykor elhessegetett a darsantól. Vallási tevékenységemet a leleplezett aljasság elfojtott, sürgető hangnemében jelentették szüleimnek. Mintha ez a szűklátókörűség bármit is használt volna Istennek. Nekem a vallás a méltóságunkról szól, nem a gonoszságunkról. Nem jártam tovább a Szeplőtelen Szűzanya templomába misére, helyette az Angyalok Királynéjába mentem. Nem ácsorogtam többé hittestvéreim között a pénteki ima után. Olyankor mentem a hindu templomba, mikor zsúfolt volt, és a bráhminoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, semhogy Isten és közém álljanak.

59

26. fejezet Néhány nappal a sétányon való találkozás után összeszedtem a bátorságomat, és bementem apához az irodájába. – Apa? – Tessék, Piscine. – Szeretnék megkeresztelkedni, és szeretnék egy imaszőnyeget. Szavaim lassan hatoltak be a tudatába. Néhány másodperc múlva felnézett az irataiból. – Egy mit? Mit? – Szeretnék kinn imádkozni, anélkül hogy a nadrágom bekoszolódna. És keresztény iskolába járok, de nem kaptam meg Krisztus igazi keresztségét. – Miért akarsz kinn imádkozni? Tulajdonképpen miért akarsz egyáltalán imádkozni? – Mert szeretem Istent. – Aha. – Mintha meghökkentette volna a válaszom, mintha zavarba hozta volna. Szünetet tartott. Azt gondoltam, megint fagylaltot ajánl fel. – Nos, a Petit Séminaire csak a nevében keresztény. Sok hindu gyerek jár oda, aki nem keresztény. Éppoly jó oktatásban részesülsz, ha nem keresztelnek meg. Ha Allahhoz imádkozol, az sem változtat semmin. – De én szeretnék Allahhoz imádkozni. Szeretnék keresztény lenni. – Nem lehetsz egyszerre mind a kettő. Vagy ez leszel, vagy az. – Miért nem lehetek mind a kettő? – Ezek külön vallások. Nincs bennük semmi közös. – Ők nem ezt mondják. Mind a kettő magáénak vallja Ábrahámot. A muszlimok szerint a héberek és a katolikusok Istene ugyanaz, mint a muszlimok Istene. Elismerik prófétának Dávidot, Mózest és Jézust. – Mi közünk nekünk ehhez, Piscine? Mi indiaiak vagyunk. – Évszázadok óta élnek keresztények és muszlimok Indiában. Némelyek szerint Jézus Kasmírban van eltemetve. Nem mondott semmit, csak nézett rám, homlokráncolva. Hirtelen hívta a munka. – Beszéld meg anyáddal. Anya olvasott. – Anya? – Igen, drágám. – Szeretném, ha megkeresztelnének, és szeretnék egy imaszőnyeget. – Beszéld meg apáddal. – Már mondtam neki. Azt mondta, beszéljem meg veled. – Azt mondta? – Letette a könyvet. Kinézett az állatkert felé. Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban apa egy hideg levegőfuvallatot érzett a tarkóján. Anya a könyvespolc felé fordult. – Van egy könyv, ami tetszeni fog neked. – Kinyújtotta a kezét egy kötetért. Róbert Louis Stevenson. Ez volt a szokásos taktikája. – Ezt már olvastam, anya. Háromszor. – Ó! – A karja bal felé lebegett. – Ugyanez áll Conan Doyle-ra – mondtam. Karja jobbra lendült. – R. K. Narayan. Nem olvashattál mindent Narayantól. – Ezek a dolgok fontosak nekem, anya. – Robinson Crusoe? – Anya! – De Piscine! – mondta. Visszatelepedett a székébe, arcán a kezdeti megadás kifejezésével, ami azt jelentette, hogy kitartóan rohamoznom kell. Eligazított egy párnát. – Apa és én kissé

60

rejtélyesnek találjuk a te vallásos buzgalmadat. – Mert az is, misztérium. – Hm. Nem úgy gondoltam. Ide figyelj, drágám, ha vallásos akarsz lenni, akkor vagy hindunak, vagy kereszténynek, vagy muszlimnak kell lenned. Hallottad, mit mondtak kinn a sétányon. – Nem értem, miért ne lehetnék egyszerre mind a három. Mamadzsinak két útlevele van. Indiai és francia. Miért ne lehetnék én hindu, keresztény és muszlim? – Az más. Franciaország és India földi országok. – Hány ország van fenn az égben? Gondolkodott egy másodpercig. – Egy. Erről van szó. Egy ország, egy útlevél. – Egy ország az égben? – Igen, vagy egy se. Ez is egy lehetőség, tudod. Amire rákaptál, az mind szörnyen ódivatú. – Ha csak egy ország van az égben, akkor nem érvényes-e ott minden útlevél? A bizonytalanság felhője borította el arcát. – Gandhi bapu azt mondta… – Igen, tudom, mit mondott Ghandi bapu. – Kezét a homlokához emelte. Fáradtnak látszott szegény anya. – Már csak ez hiányzott.

61

27. fejezet Később, este hallottam a szüleimet beszélgetni. – Igent mondtál? – kérdezte apa. – Úgy tudom, téged is megkérdezett. Te pedig hozzám irányítottad – felelte anya. – Hogy én? – Igen, te. – Sok dolgom volt… – Most nincs sok dolgod. Egész kényelmesen dologtalan vagy, úgy látom. Ha be akarsz masírozni a szobájába és kirántani a lába alól az imaszőnyeget és megtárgyalni vele a keresztelkedést, kérlek, tedd. Én nem ellenzem. – Nem, nem. – Éreztem a hangján, hogy apa mélyen bevackolódik a székébe. Szünet következett. – Úgy vonzza a vallásokat, mint kutya a bolhát – folytatta. – Nem értem. Mi modern indiai család vagyunk, modernül élünk, India egy lépésre áll attól, hogy modern és haladó nemzet legyen – nekünk meg született egy fiunk, aki azt hiszi, ő Sri Rámakrisna megtestesülése. – Ha Mrs. Gandhi képviseli azt, ami modern és haladó, akkor nem biztos, hogy kedvemre van a dolog – mondta anya. – Mrs. Gandhi majd elmúlik. A haladás megállíthatatlan. Dobpergés, amelyre mindnyájunknak masíroznunk kell. A technológia segít, és a jó gondolatok elterjednek – ezek természeti törvények. Ha nem hagyod, hogy a technológia segítsen neked, ha ellene szegülsz a jó gondolatoknak, akkor a dinoszauruszvilágba zárod magad! Erről szilárdan meg vagyok győződve. Mrs. Gandhi és az ostobaságai elmúlnak. Az Új India eljövend. (Hát Mrs. Gandhi elmúlt, az biztos. És az Új India, vagy legalábbis egy családja elhatározza, hogy Kanadába költözik.) Apa folytatta: – Hallottad, mikor azt mondta, „Gandhi bapu azt mondta, minden vallás igaz”? – Igen. – Gandhi bapu. Ez a gyerek kvaterkázik Gandhival? Gandhi papa után mi jöhet még? Jézus bácsi? És mi ez az ostobaság – tényleg muszlim lett belőle? – Úgy látszik. – Muszlim! Egy hívő hindu, no rendben, ezt meg tudom érteni. Ráadásul még keresztény is, ez már kissé különösnek hangzik, de nekem rugalmas az agyam. A keresztények régóta itt vannak – Szent Tamás, Xavéri Szent Ferenc, a misszionáriusok és a többi. Jó iskolákat köszönhetünk nekik. – Igen. – Tehát mindezt úgy-ahogy el tudom fogadni. De muszlim? Ez teljesen idegen a mi hagyományainktól. Ők kívülállók. – Ők is régóta itt vannak. Százszor annyian vannak, mint a keresztények. – Ez nem számít. Kívülállók. – Piscine talán a haladás másféle dobszavára menetel. – Te véded a gyereket? Nem bánod, hogy muszlimnak képzeli magát? – Mit tehetünk, Santosh? Szívügyének tekinti, és nem okoz kárt senkinek. Talán csak átmeneti állapot. Ez is elmúlhat – mint Mrs. Gandhi. – Miért nincs meg benne az ilyen korú fiúk normális érdeklődése? Nézd meg Ravit. Másra sem tud gondolni, mint a krikettre, a filmekre és a zenére. – És szerinted ez jobb?

62

– Nem, nem. Ó, nem is tudom, mit gondoljak. Hosszú volt ez a mai nap. – Apa sóhajtott. – Szeretném tudni, meddig tart ki a hóbortjai mellett. Anya kuncogott. – Múlt héten fejezett be egy Krisztus követése című könyvet. – Krisztus követései Megint csak azt mondom, szeretném tudni, meddig! – kiáltotta apa. Nevettek.

63

28. fejezet Szerettem az imaszőnyegemet. Bár átlagos minőségű volt, szememben a szépség lángjával ragyogott. Sajnálom, hogy elvesztettem. Bárhova fektettem is le, különös vonzódást éreztem az alatta lévő talaj és a környezet iránt, ami számomra nyilvánvaló jele annak, hogy jó imaszőnyeg volt, mert eszembe juttatta, hogy a föld Isten alkotása, mindenütt szent. A mintázata, arany vonalak vörös alapon, egyszerű volt: keskeny téglalap, egyik végén háromszögű csúccsal, hogy jelezze a kiblát, az imádkozás irányát, körülötte kis kacskaringók lebegtek, mint füstpamacsok vagy egy idegen nyelv hangsúlyai. Anyaga puha volt. Amikor imádkoztam, a rövid, csomózatlan bojtok csak pár centire voltak a homlokomtól a szőnyeg egyik végén és pár centire a lábujjaimtól a másikon: kényelmes méret, amely az otthonosság érzetét adta bárhol e nagy földtekén. A szabadban imádkoztam, mert ezt szerettem. Többnyire a házunk mögötti udvar egyik sarkában göngyöltem ki az imaszőnyegemet. Zárt kis tér volt, egy korallfa árnyékában, egy fal mellett, amelyet befutott a bougainvillea. A fal mentén egy sor cserepes ponzécia állt. A bougainvillea átindázott a fán is. Az ellentét bíborszín fellevelei és a fa piros virágai között nagyon kellemes volt. És amikor a fa virágzott, szabályos madárházzá vált, tele varjakkal, mejnókkal, timáliákkal, rózsaszín seregélyekkel, mézmadarakkal és törpepapagájokkal. A fal tőlem jobbra esett, nagy szögben. Előttem és tőlem balra, a fa tejszínű, pettyes árnyékán túl, az udvar tágas, napszítta tere. A dolgok megjelenése természetesen változott az időjárástól, a napszaktól, az évszaktól függően. De minden nagyon világosan megült az emlékezetemben, mintha sohasem változott volna. Mekka irányában térdeltem, egy vonal segítségével, amelyet belehúztam a halványsárga talajba, és gondosan újrahúztam, ha kikopott. Néha, imáim befejeztével megfordultam, és megpillantottam apát vagy anyát vagy Ravit, amint figyelnek engem, míg meg nem szokták a látványt. Keresztelésem kissé esetlenre sikerült. Anya nagyon szépen végigasszisztálta, apa kővé meredten nézte, Ravit pedig szerencsére távol tartotta egy krikettmeccs, ami azért nem akadályozta meg abban, hogy részletes megjegyzéseket fűzzön az eseményhez. A víz lecsepegett az arcomon, és végig a nyakamon; csak egy bögrényi volt, de olyan üdítő hatású, mint egy monszuneső.

64

29. fejezet Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el. A hetvenes évek közepe zaklatott időszak volt Indiában. Ezt azok a mély ráncok tudatták velem, amelyek apa homlokán jelentek meg, mikor az újságokat olvasta. Vagy a közte és anya és Mamadzsi meg mások között folyó beszélgetések kihallgatott töredékei. Nem mintha nem értettem volna a lényegét annak, amit mondtak – csak egyszerűen nem érdekelt. Az orangutánok éppoly mohón vágytak a csapátira, mint mindig; a majmok sohasem érdeklődtek a Delhiből származó hírek után; az orrszarvúak és a kecskék továbbra is békességben éltek; a madarak csipogtak; a felhők esőt hoztak; a nap forró volt; a föld lélegzett; Isten jelen volt – az én világomban nem volt Szükséghelyzet. Mrs. Gandhi végül felülkerekedett apán. 1976 februárjában Delhi megbuktatta Tamil Nadu kormányát. A kormány egyike volt Mrs. Gandhi leghangosabb bírálóinak. A hatalomátvételt simán kierőszakolták – Karunanidhi főminiszter kabinetje csendesen szertefoszlott a „lemondásokban” és háziőrizetekben –, és különben is, mit számít egy helyi kormányzat bukása, mikor az egész ország alkotmánya fel volt függesztve már nyolc hónapja? De apa ezt Mrs. Gandhi egész országra rátelepedő zsarnoksága csúcspontjának tekintette. Az állatkerti teve közönyös volt, de ez a szalmaszál megroppantotta apa gerincét. – Hamarosan idejön az állatkertünkbe – kiabálta –, és közli velünk, hogy a börtönei tele vannak, több hely kell neki. Berakhatnánk-e Desait az oroszlánok közé? Morarji Desai ellenzéki politikus volt. Mrs. Gandhi ki nem állhatta. Elszomorított apa állandó aggodalmaskodása. Ha Mrs. Gandhi személyesen bombázza szét az állatkertet, nekem semmi bajom nem lett volna vele, csak apa vidáman fogadja. Bár ne zúgolódott volna annyit. Keserves dolog egy fiúnak végignézni, ahogy az apja belebetegszik az aggodalomba. Márpedig aggódott. Minden vállalkozás kockázatos, de leginkább az egy kis vállalkozás, melyre rámehet az ingünk is. Egy állatkert kulturális intézmény. Olyan, mint a közkönyvtár, a múzeum: a közművelődést és a tudományt szolgálja. És ilyenformán nem éppen jövedelmező vállalkozás, mert a nagyobb közjó és a nagyobb haszon nem összeférhető fogalmak, apa nagy bánatára. Az igazság az, hogy nem volt gazdag család a miénk, legalábbis kanadai mértékkel mérve. Szegény család voltunk, amelynek sok állat volt a birtokában, de a fejük felett (vagy ami azt illeti, a mi fejünk felett) a tető már nem a miénk volt. Az állatkert élete, mint lakói élete a vadonban, veszéllyel teli. Se nem elég nagy vállalkozás, hogy a törvény fölött álljon, se nem elég kicsi, hogy önmagában megéljen. Hogy az állatkert jól menjen, ahhoz parlamentáris kormányzat kell, demokratikus választások, szólásszabadság, sajtószabadság, társulási szabadság, törvényes rend és minden más, ami benne foglaltatik India alkotmányában. Másképp lehetetlen élvezni az állatokat. A hosszú távú rossz politika rossz az üzletnek. Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.

65

Az Új India darabokra hasadt és összeroskadt apa lelkében. Anya egyetértett vele. Elinalunk innen. Egy este jelentették be nekünk vacsora közben. Ravi és én döbbenten hallgattuk. Kanadai Ha északi szomszédunk, Andhra Pradesh idegen volt nekünk, ha Sri Lanka, egy majomszökellésre a tengerszoroson túl, a hold sötét oldala volt, képzelhetik, mit jelentett Kanada. Kanada semmit sem jelentett nekünk. Olyan volt, mint Timbuktu, maga a világvége.

66

30. fejezet Nős. Éppen lehajolok, leveszem a cipőmet, amikor hallom, hogy azt mondja: – Ismerkedjen meg a feleségemmel. – Felnézek, és ott áll mellette… Mrs. Patel. – Hello – mondja, nyújtja a kezét és mosolyog. – Piscine sokat mesélt magáról. – Én nem mondhatom el ugyanezt őróla. Nem is sejtettem, hogy a világon van. Éppen megy el, így csak pár percig beszélgetünk. Ő is indiai, de tipikus kanadai kiejtéssel beszél. Bizonyára második generációs. Valamivel fiatalabb a férjénél, a bőre kissé sötétebb, hosszú fekete haját fonatba csavarta. Fényes sötét szem, szép fehér fogak. Karján tisztított laboratóriumi köpeny, műanyag zsákban. Gyógyszerész. Mikor azt mondom: „Örülök, hogy megismertem, Mrs. Patel”, azt feleli: „Kérem, hívjon Meenának.” Gyors csók férj és feleség között, és már indul is a szombati munkanapjára. Ez a ház több, mint szentképekkel teli doboz. Apránként felfigyelek a házastársi együttélés apró jeleire. Itt voltak eddig is, de nem vettem észre, mert nem kerestem őket. Piscine visszahúzódó ember. Az élet megtanította rá, hogy ne tárja fel azt, ami neki a legértékesebb. Az asszony volna emésztőszerveim nemezise? – Készítettem magának egy különleges csatnit – mondja a férj. Mosolyog. Nem, Piscine az.

67

31. fejezet Egyszer találkoztak, Mr. Kumar és Mr. Kumar, a pék és a tanár. Az első Mr. Kumar hangot adott kívánságának, hogy szeretné látni az állatkertet. – Még sohasem láttam. Pedig olyan közel van. Megmutatnád nekem? – kérdezte. – Igen, persze – feleltem. – Nagy megtiszteltetés volna. Egész nap szorongtam. Szidtam magam. „Te hülye. Miért a főkaput mondtad? Ott mindig nagy a tömeg. Elfelejtetted, milyen jellegtelen ez az ember? Nem fogod felismerni.” Ha elmegyek mellette anélkül, hogy észrevenném, megsértődne. Azt hinné, hogy meggondoltam magam és nem akarok együtt mutatkozni egy szegény muszlim pékkel. Szó nélkül távozna. Nem haragudna – elfogadná mentségemet, hogy a nap szemembe sütött –, de nem akarna többé az állatkertbe jönni. Magam előtt láttam ezt a lehetőséget. Észre kell vennem. Elrejtőzöm és várok, míg biztos nem vagyok benne, hogy ő az, ez a megoldás. De már korábban rájöttem, hogy amikor leginkább igyekeztem felismerni, akkor sikerült a legkevésbé. A puszta erőfeszítés mintha elvakított volna. A megbeszélt időpontban ott álltam az állatkert főbejáratának közepén, és mindkét szememet dörzsölni kezdtem a kezemmel. – Mit csinálsz? Raj, egy barátom kérdezte. – Dolgom van. – Az a dolgod, hogy a szemed dörzsöljed? – Tűnj el! – Menjünk le a Parti útra! – Várok valakit. – Hát biztos elszalasztod, ha ennyire dörzsölöd a szemed! – Köszönöm a felvilágosítást. Jó szórakozást a Parti úton! – És mit szólnál a Kormányzati Parkhoz? – Mondtam, hogy nem mehetek. – Gyere már! – Kérlek, Raj, menj innen! Elment. Tovább dörzsöltem a szemem. – Segítenél a matek házi feladattal, Pi? Ez Ajith volt, egy másik barátom. – Később. Most hagyjál. – Hello, Piscine. Mrs. Radhakrishna volt az, anya barátnője. Néhány szóval továbbindítottam útjára. – Elnézést. Hol van a Laporte utca? Egy idegen. – Arrafelé. – Mibe kerül a belépő az állatkertbe? Egy másik idegen. – Öt rúpiába. A jegypénztár amott van. – Klór ment a szemedbe? Ez Mamadzsi volt. – Hello, Mamadzsi. Nem, nem, szó sincs róla. – Itt van valahol az apád? – Azt hiszem. – Találkozunk holnap délelőtt? – Igen, Mamadzsi. – Itt vagyok, Piscine. A kezem ráfagyott a szememre. Ez a hang. Idegenül ismerős, ismerősen idegen. Éreztem

68

felbugyborékolni magamban a mosolyt. – Szalám alajkum, Mr. Kumar. Örülök, hogy látom. – Va alajkum asz-szalám. Valami baj van a szemeddel? – Nem, semmi. Csak egy kis por. – Eléggé kivörösödött. – Semmi az egész. A jegypénztár felé indult, de visszahívtam. – Nem, nem. Magának nem kell, mester. Büszkén félretoltam a jegyszedő kezét, és bekísértem Mr. Kumart az állatkertbe. Mindent ámulva nézett: hogyan nyúlnak fel a magas fákig a magas zsiráfok, hogyan látják el a húsevőket növényevőkkel és a növényevőket fűvel, hogyan verődnek össze némely állatok nappal, mások meg éjjel. Hogyan kaphattak némely állatok, amelyeknek éles csőrre volt szükségük, éles csőröket, mások, amelyeknek rugalmas végtagok kellettek, rugalmas végtagokat. Boldog voltam, hogy mindez olyan mély benyomást keltett benne. A Szent Koránt idézte: „Mindebben bizony üzenet van azoknak, akik értelmesen tudnak gondolkodni.” Eljutottunk a zebrákhoz. Mr. Kumar sohase hallott ilyen lényekről, nemhogy látott volna egyet is. Elálmélkodott. – Ezeket zebrának hívják – mondtam. – Ecsettel festették ki őket? – Nem, nem. Ez a természetes külsejük. – És mi történik, ha esik az eső? – Semmi. – A csíkok nem mosódnak le? – Nem. Vittem magammal néhány sárgarépát. Egy maradt még, egy nagy, vaskos példány. Kivettem a zacskóból. Ebben a pillanatban tőlem jobbra kavicsok enyhe súrlódását hallottam. Mr. Kumar volt az, jött a karámhoz a szokott bicegő és himbálózó járásával. – Jó napot, tanár úr. – Szervusz, Pi. A pék, ez a félénk, de méltóságteli ember, főbiccentéssel köszöntötte a tanárt, aki visszabólintott. Egy éber zebra észrevette a sárgarépámat és odajött az alacsony kerítéshez. Rezgette a fülét és lágyan kapálta a talajt. Kettétörtem a sárgarépát, és felét odaadtam Mr. Kumarnak, a másik felét meg Mr. Kumarnak. – Köszönöm, Piscine – mondta az egyik. – Köszönöm, Pi – mondta a másik. Mr. Kumar kezdte, bedugva kezét a kerítés felett. A zebra vastag, erős, fekete ajka mohón elkapta a sárgarépát. Mr. Kumar nem engedte el. A zebra belemélyesztette fogait a sárgarépába és kettétörte. Hangosan ropogtatta az ajándékot, azután kinyúlt a maradékért, ajka ráfolyt Mr. Kumar ujja hegyére. Ő elengedte a sárgarépát, és megérintette a zebra puha orrát. Most Mr. Kumar következett. Ő nem várt olyan sokat a zebrától. Amint az szájába vette a félrépát, Mr. Kumar elengedte. Az ajkak sietve behúzták a répát a szájba. Mr. Kumar és Mr. Kumar boldognak látszott. – Zebra, azt mondtad? – kérdezte Mr. Kumar. – Úgy van – feleltem. – Ugyanabba a családba tartozik, mint a szamár és a ló. – A patás állatok Rolls-Royce-a – mondta Mr. Kumar. – Milyen csodálatos lény – mondta Mr. Kumar. – Ez egy Grant-zebra – mondtam. Mr. Kumar azt mondta: – Equus burchelli boehmi. Mr. Kumar azt mondta: – Allah akbar. Én azt mondtam: – Nagyon csinos jószág. Aztán csak néztük tovább.

69

32. fejezet Sok példája van annak, hogy az állatok meglepő életrendet alakítanak ki maguknak. Ezek mind az antropomorfizmus megfelelői: csupa zoomorfizmus, mikor az állat egy emberi lényt vagy egy másik állatot a maga fajtájának tekint. A leghíresebb eset egyúttal a leggyakoribb: a kutyus, amely annyira asszimilálta az emberi lényeket a kutyalétbe, hogy párzani akar velük; ezt a tényt megerősítheti bármelyik kutyatulajdonos, akinek el kellett rángatnia szerelmes kutyáját egy halálra rémült látogató lábáról. A mi aranynyulunk és pettyes pákánk nagyon jól kijött egymással, elégedetten egymáshoz bújtak és egymásnak dőlve aludtak, míg az előbbit el nem lopták. Már említettem az orrszarvú- és kecskenyájunkat és a cirkuszi oroszlánok esetét. Vannak igaz történetek fuldokló matrózokról, akiket a delfinek a víz színére löktek és ott megtartottak; jellegzetes módja ez annak, ahogy e tengeri emlősök segítik egymást. Megemlít az irodalom egy esetet, mikor egy hermelin és egy patkány társas viszonyban élt, míg a felkínált többi patkányt a hermelin megette, fajtájának jellegzetes módján. Mi is találkoztunk a ragadozó-zsákmány kapcsolat szeszélyes felfüggesztésének ilyen példájával. Volt egy egerünk, amely több héten át együtt élt a viperákkal. Míg a terráriumba dobott többi egér két napon belül eltűnt, ez a kis barna Matuzsálem fészket épített magának, különböző rejtekhelyeken elraktározta a magokat, amiket adtunk neki, és a kígyók szeme láttára szaladgált körbe. Csodálkoztunk. Kitettünk egy táblát, hogy a közönség figyelmét az egérre irányítsuk. Végül különös módon végezte: egy fiatal vipera megmarta. Nem volt tudatában az egér kivételes helyzetének? Nem szocializálódott hozzá? Bármi volt is az ok, az egeret megmarta egy fiatal vipera – de megenni, éspedig azonnal, egy felnőtt vipera ette meg. Ha volt valami varázslat, azt a fiatal vipera törte meg. A dolgok ezután visszaálltak szokott rendjükbe. Minden egér eltűnt a viperák torkában a szokásos ütemben. A szakmában néha kutyákat használnak oroszlánkölykök szoptatóanyjaként. Bár a kölykök nagyobbra nőnek, mint a dajkájuk, és sokkal veszedelmesebbé válnak, soha nem tesznek kárt az anyjukban, az pedig sosem adja fel békés viselkedését és az alom feletti tekintélyét. Táblákat raktunk ki, és megmagyaráztuk a látogatóknak, hogy a kutya nem eleven ennivaló az oroszlánoknak (mint ahogy azt is ki kellett írnunk, hogy az orrszarvúak növényevők és nem esznek kecskét). Mi lehet a magyarázata a zoomorfizmusnak? Nem tudja az orrszarvú megkülönböztetni a nagyot a kicsitől, a vastag bőrt a puha szőrmétől? Nem világos a delfinnek, hogy milyen egy delfin? Azt hiszem, a válasz abban rejlik, amit már korábban említettem, abban az adagnyi őrültségben, ami az életet furcsa, de mentő utakra tereli. Az aranynyúlnak, mint az orrszarvúnak is, társaságra volt szüksége. A cirkuszi oroszlánokat nem érdekli, hogy a vezetőjük gyenge ember; a fikció biztosítja társadalmi jólétüket, és távol tartja az erőszakos anarchiát. Ami az oroszlánkölyköket illeti, felfordulnának a félelemtől, ha tudnák, hogy az anyjuk kutya, mert ez azt jelentené, hogy ők anyátlanok, ami a lehető legrosszabb körülmény minden fiatal, meleg vérű életnek. Biztos vagyok benne, hogy még a felnőtt vipera is, miközben lenyelte az egeret, érzett valahol az alulfejlett agyában egy villanásnyi sajnálatot, olyasmit, hogy valami több tűnt el – egy képzeletbeli ugrás a hüllők magányos, nyers valóságától.

70

33. fejezet Családi emlékeket mutogat. Esküvői képeket elsőnek. Hindu esküvő, szembetűnő kanadai környezet. Fiatalabb önmaga, fiatalabb felesége. A Niagara-vízeséshez mentek nászútra. Nagyszerűen érezték magukat. A mosolyok bizonyítják. Hátrafele megyünk az időben. Képek egyetemi hallgató korából, a torontói egyetemen: barátokkal; a St. Mike előtt; a szobájában; díváli ünnepen a Gerrard Streeten; fehér lepelbe öltözve felolvas a St. Basil-templomban; másféle fehér lepelbe öltözve a zoológiai tanszék laboratóriumában; a diplomaosztás napján. Mindig mosolyog, de a szeme más történetről beszél. Képek Brazíliából, sok háromujjú lajhár. A következő oldalra fordítva átugorjuk a Csendes-óceánt – és ott szinte semmi sincs. Azt mondja, a fényképezőgép szabályosan csattogott – minden szokásosan fontos alkalommal – de minden elveszett. Ami maradt, azt Mamadzsi gyűjtötte össze és küldte el postán az események után. Van egy kép, az állatkertben készült valami fejes látogatásakor. Feketefehérben egy másik világ mutatkozik meg előttem. A képen nyüzsögnek az emberek. Egy miniszter áll a figyelem központjában. Egy zsiráf a háttérben. A csoport széle táján felfedezem a fiatalabbkori Mr. Adirubasamyt. – Mamadzsi? – kérdem, és rámutatok. – Igen – mondja. Egy ember áll a miniszter mellett, szarukeretes szemüvegben, nagyon gondosan fésült hajjal. Akár ő is lehetne Mr. Patel, az arca kerekebb, mint a fiáé. – Ez az apja? – kérdezem. A fejét rázza. – Nem tudom, ki az. Néhány másodperc szünet. Azt mondja: – Apám csinálta a képet. Ugyanazon a lapon egy másik csoport fényképe, többnyire iskolás gyerekek. Megböki a képet. – Ez Richard Parker – mondja. Elképedek. Közelebbről megnézem, igyekszem kivenni az egyéniséget a megjelenésből. Sajnos, ez is fekete-fehér és kissé elmosódott. Jobb időkben, hanyagul készített fénykép. Richard Parker elfordítja a fejét. Nem is sejti, hogy fényképezik. A szemben lévő oldalt teljesen elfoglalja az Aurobindó-ásram uszodájának színes képe. Szép nagy nyitott medence, tiszta, szikrázó vizű, tiszta kék medencealj és egybe építve vele egy műugró medence. A következő oldal a Petit Séminaire főkapujának fényképét kínálja. A boltíven ott áll az iskola jelszava: Nil magnum nisi bonum. Nincs nagyság jóság nélkül. És ezzel kész. Egy egész gyerekkor négy, csaknem lényegtelen fotóban megörökítve. Pi elkomorul. – A legrosszabb – mondja –, hogy alig emlékszem már, milyen volt az anyám. Látom a lelkemben, de csak tünékenyen. Amint jobban meg akarom nézni, elhalványul. Ugyanígy vagyok a hangjával. Ha újra látnám az utcán, minden visszatérne. De ennek semmi valószínűsége. Nagyon szomorú nem emlékezni arra, milyen az ember anyja. Becsukja a könyvet.

71

34. fejezet – Hajózunk, mint Kolumbusz – mondta apa. – Ő éppenséggel Indiát kereste – közöltem morcosan. Eladtuk az állatkertet, mindenestül. Irány egy új ország, egy új élet. Amellett, hogy biztosítottuk gyűjteményünknek a boldog jövőt, az üzlet fedezi a költözésünket, és még marad egy csinos összeg, hogy újrakezdjük Kanadában (bár ma, ha visszagondolok rá, ez az összeg nevetséges – mennyire elvakít bennünket a pénz). Eladhattuk volna az állatainkat indiai állatkerteknek is, de az amerikai állatkertek hajlandók voltak magasabb árat fizetni. A CITES, a Veszélyeztetett Állatfajok Nemzetközi Kereskedelmének Egyezménye éppen ekkor lépett életbe, és a befogott vadállatok adásvételére rácsapták az ajtót. Az állatkertek a jövőben csak más állatkertekből meríthetnek. A pondicherryi állatkert éppen időben zárta be a boltot. Tülekedtek, hogy megvegyék az állatainkat. Sok állatkertből jöttek össze végül a vásárlók, legjelentősebb köztük a chicagói Lincoln Park Állatkert és a hamarosan megnyitandó Minnesota Állatkert volt, de várt néhány állatot Los Angeles, Louisville, Oklahoma City és Cincinnati is. Két állatot pedig a Kanadai Állatkertbe szállítottak. Legalábbis Ravi és én így éreztük. Nem akartunk elmenni. Nem akartunk olyan országban élni, ahol orkánerejű szelek fújnak, és mínusz harmincfokos a hideg télen. Kanada azt se tudja, mi fán terem a krikett. A távozást – legalábbis a hozzászokást a gondolathoz – könnyebbé tette az a hosszú idő, amit az indulási előkészületekkel töltöttünk. Több mint egy év kellett hozzá. Nem önmagunkra gondolok, hanem az állatokra. Tekintetbe véve, hogy az állatok nem foglalkoznak ruházattal, lábbelikkel, alsóneművel, konyhai eszközökkel, bútorokkal, toalettszerekkel, az állampolgárság nem jelent nekik semmit, fikarcnyit sem törődnek útlevéllel, pénzzel, munkalehetőséggel, iskolával, lakásbérlettel, egészségügyi hozzájárulással – röviden, tekintetbe véve létük könnyűséget, megdöbbentő, milyen nehéz elköltöztetni őket. Elköltöztetni egy állatkertet olyan, mint elköltöztetni egy várost. A papírmunka elképesztő volt. Sok liter víz kellett a bélyegek megnedvesítéséhez. Kedves Mr. Ez-és-Ez sok százszor leírva. Felkínált ajánlatok. Hallható sóhajok. Jelzett kétségek. Hosszas alkudozások. Magasabb jóváhagyásra felküldött döntések. Ármegállapodások. Megkötött alkuk. Kipontozott sorok aláírása. Kiviteli kérelmek. Befutó gratulációk. Eredettanúsítványok kiállítása. Egészségügyi bizonyítványok. Kiviteli engedélyek. Importengedélyek. Karanténszabályok tisztázása. Szállítás megszervezése. Egy vagyon a telefonköltségekre. Régi, kopott vicc az állatkertek világában, hogy egy cickány eladásával járó papírmunka többet nyom, mint egy elefánt, egy elefánt eladásával járó papírmunka többet nyom, mint egy bálna, és az ember soha, de soha ne próbáljon eladni egy bálnát. Mintha egyetlen hosszú sora nyúlt volna a bürokratáknak Pondicherryből Delhin és Washingtonon át egészen Minneapolisig, és mindegyiknek megvolt a maga kérdőíve, problémája, tétovázása. A Holdra juttatni fel az állatokat aligha lehetett volna bonyolultabb. Apa csaknem minden szál haját kitépte, és többször is közel járt ahhoz, hogy feladja. Voltak meglepetések. Legtöbb madarunkra, hüllőnkre, a lemurjainkra, orrszarvúinkra, orangutánjainkra, mandrilljainkra, oroszlánfarkú makákóinkra, zsiráfjainkra, hangyászainkra, tigriseinkre, leopárdjainkra, gepárdjainkra, hiénáinkra, zebráinkra, himalájai és lajhármedvéinkre, indiai elefántjainkra és nilgiri tahrjainkra, többek között, nagy volt a kereslet, de másokat, Elfie-t például néma csend fogta körül. – Szürkehályog műtét! – ordította apa a levelet lengetve. – Megveszik, ha elvégeztetjük a szürkehályog műtétet a jobb szemén. Egy vízilovon! Mi jön ezután? Orrműtét az orrszarvúkon? – Néhány

72

más állatunkat „túl köznapinak” találták, az oroszlánokat és a páviánokat például. Apa bölcsen elcserélte ezeket egy plusz orangutánért a Mysore-i Állatkerttel és egy csimpánzért a Manilái Állatkerttel. (Ami Elfie-t illeti, ő a Trivandrumi Állatkertben élte le hátralévő napjait.) Egyik állatkert egy „hiteles bráhmin tehenet” kért a gyerekállatkertje számára. Apa kiment Pondicherry városi dzsungelébe, és vett egy nedves fekete szemű, helyes kövér púpot hordó tehenet, amelynek a szarvai olyan egyenesek voltak és annyira derékszögben illeszkedtek a fejéhez, mintha a jószág belenyalintott volna egy konnektorba. Apa élénk narancsszínűre festette a szarvát, s a végére kis műanyag csengettyűket erősített, a fokozott hitelesség kedvéért. Jött egy háromtagú amerikai küldöttség. Nagyon kíváncsi voltam, mert sose láttam még igazi élő amerikait. Rózsaszínűek, kövérek, barátságosak, nagyon hozzáértőek voltak, és bőségesen izzadtak. Megvizsgálták az állatainkat. Legtöbbjüket elaltatták, azután sztetoszkópot illesztettek a szívükhöz, megvizsgálták a vizeletüket és ürüléküket, mintha jósolni akarnának belőlük, vért vettek tőlük és analizálták, megtapogatták a púpokat és popókat, megveregették a fogakat, elvakították zseblámpával a szemeket, simogatták a szőröket, és ki is húztak pár szálat. Szegény állatok! Azt gondolhatták, hogy besorozzák őket az amerikai hadseregbe. Széles mosolyokat és csonttörő kézszorításokat kaptunk az amerikaiaktól. Az eredmény az lett, hogy az állatok, akárcsak mi, megkapták az okmányaikat. Ők leendő jenkik voltak, mi leendő kanadaiak.

73

35. fejezet 1977. június 27-én indultunk el Madrasból, a Panamában regisztrált, Cimcum nevű japán fehérhajón. A tisztek japánok voltak, a legénység tajvani – nagy és tekintélyes hajó volt. Utolsó napunkon Pondicherryben elköszöntem Mamadzsitól, Mr. és Mr. Kumartól, minden barátomtól, de még sok idegentől is. Anya a legfinomabb szárijában pompázott. Hosszú hajfonatát, művészien visszatekerve és a tarkóján rögzítve, friss jázminvirágok koszorúja díszítette. Nagyon szép volt. És szomorú. Mert elhagyni készült Indiát, a forróság és a monszunok, a rizsföldek és a Cauvery folyó, a tengerpartok és kőtemplomok, az ökörfogatok és színes teherautók, a barátok és ismerős boltosok, a Nehru utca és a Goubert Salai meg még ezernyi más dolog Indiáját, Indiát, amelyet oly jól ismert és szeretett. Míg a hozzá tartozó férfiak – én is közéjük soroltam magam, bár csak tizenhat éves voltam – oly lázasan készültek elindulni, mert már winnipegiek voltak a szívük mélyén, ő totojázott. Indulásunk előtti napon rámutatott egy cigaretta-válára, és megkérdezte: – Ne vegyünk egy-két csomaggal? – Van dohány Kanadában is – felelte apa. – És miért akarsz cigarettát venni? Mi nem dohányzunk. Igen, van dohány Kanadában is – de van-e nekik Gold Flake cigarettájuk? Van Arun fagylaltjuk? A kerékpárok Hero gyártmányúak? A televíziók Onidák? A kocsik Ambassadorok? És a könyvkereskedések Higginbothamok? Gondolom, ilyen kérdések kavarogtak anya agyában, mikor azon tűnődött, vegyen-e cigarettát. Az állatok nyugtatókat kaptak, a ketreceket felpakolták és rögzítették, a takarmányt berakodták, a fekvőhelyeket kiosztották, a kikötőköteleket a hajóra dobták, a jelzőkürtöket megfújták. Miközben a hajó kimanőverezett a kikötőből és kiirányították a tengerre, vadul búcsút intettem Indiának. Sütött a nap, egyenletes szellő fújt, és tengeri sirályok sivítoztak fölöttünk a levegőben. Rettenetesen izgatott voltam. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy kellett volna, de mit tehet az ember? Úgy kell fogadnunk az életet, ahogy jön, és amennyire lehet, ki kell hoznunk belőle a legjobbat.

74

75

36. fejezet A városok nagyok és felejthetetlenül zsúfoltak Indiában, de ha az ember elhagyja őket, akkor hatalmas vidékeken vándorol át, ahol szinte egy lélekkel sem találkozik. Emlékszem, el is tűnődtem rajta, hol rejtőzködhet 950 millió indiai. Ugyanezt mondhatnám erről a házról. Kicsit korán érkeztem. Éppen fellépek az elülső veranda cementlépcsőjére, mikor egy tizenéves fiú kiront a bejárati ajtón, baseballöltözéket visel, baseballszereléket cipel és siet. Mikor meglát, döbbenten megtorpan. Visszafordul, és beordít a házba: – Apa! Itt az író. – Nekem azt mondja: – Hello – és elrohan. Apja odajön a bejárati ajtóhoz. – Hello – mondja. – Ez a maga fia? – kérdem hitetlenkedve. – Igen. – A tény elismerése mosolyt csal az ajkára. – Sajnálom, hogy nem megfelelő módon találkoztak. Elkésett az edzésről. A neve Nikhil. Nicknek hívjuk. Benn vagyok az előszobában. – Nem is tudtam, hogy fia van – mondom. Ugatást hallok. Egy kis korcs fekete-barna blöki rohan hozzá, lihegve és szaglászva. Felugrik a lábamra. – Meg hogy kutyája. – Nagyon barátságos. Tata, le, le. Tata nem törődik vele. – Hello – mondja valaki. Csakhogy ez a köszöntés nem oly kurta és erőteljes, mint Nické. Hosszú, orrhangú, enyhén nyivákoló Helloooooó, az oooooó kinyúlik felém, mint egy vállon veregetés vagy egy gyengéd rántás a nadrágomon. Megfordulok. A nappali szófájának támaszkodva egy kislány néz rám szégyenlősen, csinos rózsaszínbe öltözve, nagyon otthonosan. Egy narancsszínű macskát tart a karjában. Két kinyúló mellső láb és egy mélyen befúrt fej látszik csak belőle a kislány keresztbe font karja fölött. A macska többi része lelóg egészen a padlóig. Az állat szemlátomást nagyon kényelmesen érzi magát, ily módon kinyújtóztatva. – És ez a lánya – mondom. – Igen. Usha. Usha drágám, biztos, hogy Mokaszinnak jólesik ez? Usha leejti Mokaszint. A macska zavartalanul tottyan a padlóra. – Hello, Usha – mondom. Odamegy az apjához, és kikukucskál rám a lába mögül. – Mit csinálsz, kicsim? – kérdi az apja. – Miért bújsz el? Nem felel, csak mosolyogva rám néz, azután elrejti az arcát. – Hány éves vagy, Usha? – kérdem. Nem felel. Aztán Piscine Molitor Patel, akit mindenki úgy ismer, hogy Pi Patel, lehajol és felemeli a lányát. – Tudod a választ erre a kérdésre? Hm? Négyéves vagy. Egy, kettő, három, négy. Minden számnál gyöngéden megnyomja a kislány orrát a mutatóujjával. A lányka nagyon viccesnek találja ezt. Kuncog és elrejti arcát az apja nyaka hajlatába. Ennek a történetnek jó a vége.

76

MÁSODIK RÉSZ

A Csendes-óceán

77

37. fejezet A hajó elsüllyedt. Olyan hang kíséretében, mint egy óriási fémes böfögés. Mindenféle bugyborékolt a felszínen, azután eltűnt. Minden sivított: a tenger, a szél, a szívem. A mentőcsónakból megpillantottam valamit a vízben. – Richard Parker – kiáltottam –, te vagy az? Alig látok valamit. Bárcsak elállna az eső! Richard Parker? Richard Parker? Igen, te vagy az. Láttam a fejét. Küszködött, hogy a víz felszínén maradjon. – Jézus, Mária, Mohamed és Visnu, de jó, hogy látlak, Richard Parker! Ne add fel, kérlek! Gyere a mentőcsónakhoz! Hallod ezt a füttyszót? TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! Igen, hallottad. Ússzál, ússzál! Jó úszó vagy! Csak harminc méter. Észrevett. Rémültnek látszott. Úszni kezdett felém. A víz vadul csapkodott körülötte. Kicsinek és tehetetlennek látszott. – Richard Parker, te érted, hogy mi történik velünk? Mondd, hogy csak egy rossz álom! Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy még mindig a kabinomban vagyok a Cimcum-on és forgolódom, dobálom magam és hamarosan felébredek ebből a rémálomból! Mondd, hogy még mindig boldog vagyok! Anya, én nyájas, bölcs őrangyalom, hol vagy? És apa, imádott szorongatóm? És te, Ravi? Gyerekkorom káprázatos hőse? Visnu óvjon, Allah védelmezzen, Krisztus mentsen meg, nem bírom tovább! TRIIIIÍ! TRIIIIÍ! TRIIIÍ! Testem nem sérült meg, de soha ilyen erős fájdalmat, az idegeknek ilyen szakadozását, a szívnek ilyen kínját nem éreztem. Nem sikerül idejutnia. Meg fog fulladni. Alig haladt előre, gyengén mozgott. Orra és szája minduntalan a víz alá bukott. Csak a szeme szegeződött rám állhatatosan. – Mit csinálsz, Richard Parker? Nem szereted az életet? Akkor ússzál, ússzál! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! Rugdoss a lábaddal! Rugdoss! Rugdoss! Rugdoss! Megmozdult a vízben, és próbált úszni. – És mi van a tágabb családommal – a madarakkal, állatokkal, hüllőkkel? Ők is vízbe fulladtak. Minden, amit fontosnak tartottam az életben, elpusztult. És nem kapok semmilyen magyarázatot? A poklokat kell elszenvednem minden mennyei jelzés nélkül? Ebben az esetben mi a célja az ésszerűségnek, Richard Parker? Csak annyi, hogy rávilágít a gyakorlatias dolgokra – az élelemszerzésre, öltözékre, menedékre? Miért nem tud az ésszerűség bővebb válaszokat adni? Miért nem vethetünk egy kérdést távolabbra, mint ahonnan választ húzhatunk be? Miért ez a hatalmas háló, mikor olyan kevés a hal? A feje éppen csak a víz fölé emelkedett. Felfelé nézett, utolsó pillantást vetett az égre. A csónakban volt egy mentőöv, kötél végére kötve. Felemeltem és meglengettem a levegőben. – Látod ezt a mentőövet, Richard Parker? Látod? Kapd el! PUFF! Újra megpróbálom. PUFF! Túl messze volt. De a feléje röpülő mentőöv reménnyel töltötte el. Feléledt, és kezdte élénk, kétségbeesett csapásokkal verni a vizet. – Ez az! Egy, kettő! Egy, kettő! Egy, kettő! Végy lélegzetet, amikor tudsz! Figyelj a hullámokra. TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! A szívem jéggé fagyott. Beteggé tett a bánat. De nem volt idő a dermedt döbbenetre. Tevékeny döbbenet kellett. Valami nem akarta bennem feladni az életet, nem volt hajlandó mindent odahagyni, harcolni akart a végsőkig. Honnan vettem ezt az elszántságot, nem tudom. – Hát nem vicces ez az egész, Richard Parker? A pokolban vagyunk, és mégis rettegünk a halhatatlanságtól. Látod, milyen közel vagy? TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! Éljen, éljen! Sikerült,

78

Richard Parker, sikerült! Kapd el! MOST! Erőteljesen kihajítottam a mentőövet. Pontosan elébe esett. Ereje maradékával előrenyúlt és elkapta. – Fogd szorosan, majd behúzlak. Ne engedd el! Húzz a szemeddel, én meg húzok a kezemmel. Egy pár másodperc, és itt vagy a csónakban, és együtt leszünk. Várjunk csak. Együtt? Együtt leszünk? Hát megőrültem én? Ráébredtem, hogy mit csinálok. Megrántottam a kötelet. – Engedd el a mentőövet, Richard Parker! Engedd el, ha mondom. Nem akarom, hogy itt légy, érted? Menj máshová. Hagyj békén. Tűnj el. Fulladj meg! Fulladj meg! Erőteljesen rugdosott a lábával. Megmarkoltam az egyik evezőt. Feléje döftem vele, el akartam lökni. Mellétaláltam, és az evező kicsúszott kezemből. Kézbe kaptam egy másikat. Beleejtettem az evezővillába, és teljes erőből meghúztam, mert el akartam mozdítani a mentőcsónakot. Csak annyit értem el, hogy kicsit oldalt fordítottam, és egyik vége közelebb került Richard Parkerhoz. Fejbe kell vágnom. Levegőbe emeltem az evezőt. Túl gyors volt. Felnyúlt, és a csónakba húzta magát. – Uramisten! Ravinak igaza volt. Csakugyan én leszek a következő kecske. Egy vizes, reszkető, félig vízbe fulladt, ziháló és köhögő hároméves bengáli tigris jött a mentőcsónakomba. Richard Parker, ingatag lábakon állva a borítóponyván, szikrázó szemmel nézett a szemembe, fülét szorosan a fejére lapította, vagyis: minden fegyvert készenlétbe helyezett. A feje a mentőöv nagyságának és színének mása volt, de fogakkal. Megfordultam, átléptem a zebrán, és kivetettem magam a csónakból.

79

38. fejezet Nem értem az egészet. A hajó napokon át törtetett előre, ökörmód nem törődve a körülményekkel. Nap sütött, eső esett, szél fújt, áramlatok rohantak, a tenger dombokat épített, a tenger völgyeket ásott – de a Cimcum nem törődött vele. Egy földrész lassú, tömör önbizalmával mozgott. Vettem egy világtérképet az útra. Felraktam a kabinunkban egy parafa táblára. Minden reggel megtudakoltam a helyzetünket a parancsnoki hídon, és bejelöltem a térképünkön egy narancsfejű tűvel. Madrasból lehajóztunk a Bengál-öblön és a Malaka-szoroson át, megkerültük Szingapúrt, és felmentünk Manilába. Minden percet élveztem. Gyönyörűség volt hajón utazni. Az állatok gondozása nagyon elfoglalt bennünket. Esténként holtfáradtan zuhantunk az ágyba. Két napig maradtunk Manilában, friss takarmányt, új rakományt felvenni, s ahogy mondták, a szokásos karbantartó munkát is el kellett végezni a gépeken. Engem csak az első két ok érdekelt. A friss takarmány egy tonna banánt is tartalmazott, az új rakomány egy kongói nőstény csimpánzot jelentett, apa üzleti manipulációjának részeként. Egy tonna banánban vagy másfél-két kiló nagy fekete pók nyüzsög. A csimpánz olyan, mint egy karcsúbb gorilla, de alattomosabb ábrázatú, nem sok van benne nagyobb unokatestvérének melankolikus gyöngédségéből. A csimpánz megborzong és pofákat vág, ha megérint egy nagy fekete pókot, ahogy maga is meg én is tennénk, aztán dühösen szétnyomja a csuklójával, amit sem maga, sem én nem tennénk. Úgy véltem, a banán és egy csimpánz érdekesebb, mint a hangos, koszos mechanikai szerkentyűk egy hajó sötét gyomrában. Ravi ott töltötte a napjait, nézte a dolgozó embereket. Valami baj volt a gépekkel, mondta. Valami elromlott szerelés közben? Nem tudom. Nem hiszem, hogy bárki megtudja valaha is. A felelet több ezer méter mély víz fenekén fekvő rejtély. Elhagytuk Manilát, és kihajóztunk a Csendes-óceánra. A negyedik napon, félúton a Midway-szigetek felé, elsüllyedtünk. A hajó beleveszett térképem egyik tűszúrta lyukába. Egy hegy omlott össze a szemem előtt, és tűnt el a lábam alatt. Körös-körül elárasztott egy emésztési zavarokkal küzdő hajó okádéka. Hányinger támadt a gyomromban. A döbbenet rohama fogott el. Nagy ürességet éreztem magamban, amit később némaság töltött be. A mellkasom eltelt fájdalommal és az elkövetkező napok félelmével. Azt hiszem, valami felrobbant. De nem tudom biztosan. Éppen aludtam, amikor történt. Felriadtam. A hajó nem luxusjárat volt. Koszos, keményen dolgozó teherhajó, nem fizető utasokra és az ő kényelmükre tervezték. Mindig mindenféle zajok hallatszottak. De mivel ezek mindig egyhangú zúgassa olvadtak össze, úgy tudtunk aludni, akár egy csecsemő. Különleges csend volt, amit semmi sem zavart meg, sem Ravi horkolása, sem az én álombeli beszédem, így hát a robbanás, ha volt robbanás, nem jelentett új hangot. Szabálytalan zaj volt. Felriadtam, mintha Ravi kipukkasztott volna egy léggömböt a fülem mellett. Megnéztem az órámat. Éppen elmúlt hajnali fél öt. Kihajoltam és lenéztem az alattam lévő ágyra. Ravi még mindig aludt. Felöltöztem és lemásztam. Általában jó alvó vagyok. Általában újra elaludtam volna. Nem tudom, miért keltem fel aznap éjszaka. Ez inkább Ravira lett volna jellemző. Szerette a hívás szót; azt mondta volna, „Hívnak a kalandok”, és nekiindult volna, hogy körülkémlelje a hajót. A zaj szintje megint visszatért a megszokottra, de talán más hangnemben, esetleg tompítottabban. Felráztam Ravit. – Ravi! Valami furcsa zajt hallottam. Nézzünk körül. Álmosan pislantott rám. Megrázta a fejét, átfordult, és az arcára húzta a takarót. Ó, Ravi. Kinyitottam a kabinajtót.

80

Emlékszem, ahogy végigmentem a folyosón. Éjjel-nappal egyforma volt. De most éreztem magamban az éjszakát. Megálltam apa és anya ajtajánál, és tűnődtem, hogy bekopogjak-e. Emlékszem, megnéztem az órámat, és úgy döntöttem, nem kopogok be. Apa szeretett aludni. Úgy döntöttem, hogy felmászom a fedélzetre és elkapom a hajnalt. Talán látok egy hullócsillagot. Erre gondoltam, a hullócsillagokra, miközben felkapaszkodtam a lépcsőn. Két szinttel voltunk a főfedélzet alatt. Már el is felejtkeztem a furcsa zajról. Csak akkor fedeztem fel, milyen az idő, mikor kitártam a főfedélzetre nyíló nehéz ajtót. Viharnak számított vajon? Igaz, esett az eső, de nem vadul. Nyilvánvalóan nem olyan viharos eső volt, ami a monszunok idején tapasztalható. És fújt a szél. Gondolom, némelyik széllökés kifordította volna az esernyőket. De gond nélkül átvágtam rajta. Ami a tengert illeti, háborgott ugyan, de hát egy szárazföldi patkánynak a tenger mindig nyomasztó és félelmetes, gyönyörű és veszélyes. Hullámok tarajlottak fel, és fehér habjuk, a széltől hajtva, a hajó oldalát csapkodta. De ezt már láttam máskor is, és a hajó nem süllyedt el. Egy teherhajó óriási és biztonságos szerkezet, a technika diadala. Úgy tervezték, hogy fennmaradjon a legnehezebb körülmények között is. Az ilyen időjárás biztosan nem süllyeszthet el egy hajót. Hiszen csak be kellett csuknom egy ajtót, és a vihar eltűnt. Előreindultam a fedélzeten. Megmarkoltam a korlátot, és szembenéztem a természet erőivel. Igazi kaland volt. – Kanada, itt jövök! – kiáltottam agyonázva és fagyoskodva. Nagyon merésznek éreztem magamat. Még mindig sötét volt, de látni azért lehetett. Pokoli felfordulást méghozzá. A természet hátborzongató előadást tud rendezni. A színpad óriási, a világítás drámai, megszámolhatatlanul sok a statiszta, és a különleges effektusok költségvetése korlátlan. A szél és víz látványossága tárult fel előttem, az érzékek földrengése, amilyet még Hollywood sem tudna összehangszerelni. De a földrengés megállt a talajnál a lábam alatt. A talaj a lábam alatt szilárd volt. Néző voltam, biztonságosan elvackolódva a székében. Akkor kezdtem aggódni, mikor felnéztem a kormányházon lógó mentőcsónakra. A csónak nem egyenesen lógott le. Befelé dőlt az állványáról. Megfordultam és a kezemre pillantottam. Az ízületeim elfehéredtek. Igazából nem a vihar miatt kapaszkodtam olyan erősen, hanem mert különben bepottyantam volna a hajóba. A hajó megdőlt bal felé. Nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy meglepődjem. Mikor lenéztem az oldalán, az már nem volt meredek. Láttam a hajó nagy fekete törzsét. Fagyosan megborzongtam. Úgy döntöttem, hogy végül is vihar van. Ideje biztonságba helyezkedni. Kinyitottam a markom, elnyargaltam a falhoz, és felrántottam az ajtót. A hajóból zajok hallatszottak. Mély torokhangú nyögések. Megbotlottam és elestem. Semmi bajom nem történt. Felálltam. A korlát segítségével lementem a lépcsőn, négyesével véve a fokokat. Éppen csak egy szinttel jutottam lejjebb, amikor vizet láttam. Sok vizet. Elállta az utamat. Úgy tört felfelé, mint egy zendülő tömeg, őrjöngve, habzón, fortyogva. A lépcsők eltűntek a vizes sötétségben. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt ez a víz? Honnan jött? Odaszegeződtem a helyemhez, rémülten és hitetlenkedve, és nem tudtam, most mit kellene csinálnom. Ott lenn, a mélyben volt a családom. Felrohantam a lépcsőn. Kijutottam a főfedélzetre. A vihar már nem szórakoztató látványosság volt számomra. Nagyon féltem. Most már látható és nyilvánvaló volt: a hajó erősen megdőlt. És a másik irányban sem állt vízszintesen. Láthatóan lejtett az orrától a fara felé. Lenéztem a vízre. Mintha már nem lett volna huszonöt méternyire. A hajó süllyedt. Az értelmem alig tudta felfogni. Olyan hihetetlen volt, mintha a hold lángra kapna. Hol vannak a tisztek és a legénység? Mit csinálnak? A hajó orránál láttam néhány embert rohanni a homályban. Úgy véltem, látok néhány állatot is, de elhessegettem ezt a gondolatot, mint egy eső és árnyék keltette illúziót. A rakományterük fedelét jó időben elhúztuk, de az állatokat mindig a ketrecükbe zárva tartottuk. Veszélyes vadakat szállítottunk, nem mezőgazdasági tenyészállatokat. Felettem, a hídon mintha embereket hallottam volna kiáltozni.

81

A hajó megrázkódott, és jött az a hang, az iszonyatos, fémes böffenés. Mi volt az? Közelgő haláluk ellen tiltakozó emberek és állatok együttes sikolya? A hajó ki fogja adni a lelkét? Elestem. Felálltam. Megint lenéztem a vízre. A tenger emelkedett. A habok közeledtek. Gyorsan süllyedtünk. Tisztán hallottam a majmok sikoltozását. Valami megrázta a fedélzetet. Egy gaur – indiai vadbivaly – robbant elő az esőből és eldübörgött mellettem, rémülten, önuralmát vesztve, eszelősen. Ki az isten csudája engedte ki? Odarohantam a hajóhíd lépcsőjéhez. Ott fenn szoktak lenni a tisztek, a hajón csak ők beszéltek angolul, ők voltak a mi sorsunk irányítói, ők hárítják majd el a bajt. Ők majd gondoskodnak a családomról és rólam. Felkapaszkodtam a középső hídra. Senkit nem találtam a jobb oldalán. Átfutottam a bal oldalra. Három férfit láttam, matrózokat. Elestem. Felálltam. Néztek le a vízre. Kiabáltam. Megfordultak. Rám pillantottak, azután egymásra. Váltottak pár szót. Gyorsan odajöttek hozzám. Éreztem, hogy magasra csap bennem a hála és a megkönnyebbülés. – Hála istennek, hogy megtaláltam magukat – mondtam. – Mi történik itt? Nagyon félek. Víz van a hajó fenekén. Aggódom a családom miatt. Nem tudok lemenni arra a szintre, ahol a kabinjaink vannak. Normális dolog ez? Gondolják, hogy… Az egyik ember félbeszakított, mentőmellényt lökött a karomba, és valamit kiabált kínaiul. Láttam, hogy egy narancssárga síp himbálózik a mentőmellényen. Az emberek élénken bólogattak felém. Mikor elkaptak és erős karjaikba emeltek, nem törődtem vele. Azt gondoltam, segíteni fognak. Annyira teli voltam bizalommal irántuk, hogy hála töltött el, mikor levegőbe emelve vinni kezdtek. Csak akkor kezdtek kétségek támadni bennem, amikor kidobtak a hajóból.

82

39. fejezet Műugrásszerű bukfenccel értem talajt a félig kigöngyölt ponyván, amely a tizenkét méterrel alattunk lebegő mentőcsónakot borította. Csoda, hogy nem sérültem meg. Elvesztettem a mentőmellényt, a sípot leszámítva, amely a kezemben maradt. A mentőcsónakot valamennyire leengedték és ott hagyták a levegőben lógva. Kifelé dőlt állványzatáról, imbolygott a szélben, úgy öt méterrel a víz felett. Felnéztem. Ketten a matrózok közül néztek le rám, vadul mutogattak a mentőcsónakra és ordítottak. Nem értettem, mit követelnek tőlem. Azt gondoltam, utánam fognak ugrani. Ehelyett rémülten elfordították a fejüket, és egy versenyló kecsességéhez méltó ugrással megjelent a levegőben egy lény. A zebra elvétette a ponyvatakarót. Grant-zebracsődör volt, több mint kétszázötven kilós. Hangos roppanással kötött ki a hátsó padon, összezúzta, és megrendítette az egész mentőcsónakot. Aztán hang tört fel az állatból. Egy szamár bőgésére vagy egy ló nyihogására számíthattam volna. De nem ilyesmi volt. Csak ugatásnak lehetett nevezni, valami kva-ha-ha, kva-ha-ha, kvahaha, a kétségbeesés csúcsán. A lény ajkai szélesre nyíltak, remegett, feltárulkozott sárga foga és sötét rózsaszín ínye. A mentőcsónak lezuhant a levegőből, és belecsapódott a habzó vízbe.

83

40. fejezet Richard Parker nem ugrott utánam. Az evező, amelyet bunkóként akartam használni, a víz színén úszott. Erősen megmarkoltam, miközben a mentőövért nyúltam, amelyből már eltűnt előző birtokosa. Rémületes volt a vízben lenni. Fekete volt, hideg és őrjöngött. Úgy éreztem, mintha egy összeroskadó kút mélyén lennék. A víz szüntelenül zubogott rám. Gyötörte a szememet. Húzott lefelé. Alig kaptam levegőt. Ha nem lett volna a mentőöv, egy percig sem tartottam volna ki. Láttam, hogy egy háromszög metszi a vizet úgy négyméternyire tőlem. Egy cápa hátuszonya. Szörnyű bizsergés, hideg és folyékony, futott fel-alá a gerincemen. Amilyen gyorsan csak tudtam, odaúsztam a mentőcsónak egyik végéhez, ahhoz, amelyet még mindig takart a ponyva. Két karommal feltoltam magam a mentőövön. Nem láttam Richard Parkért. Nem volt sem a ponyva tetején, sem valamelyik padon. A csónak fenekén volt. Megint felnyomtam magam. Semmi mást nem láttam, csak a zebra ide-oda csapkodó fejét a túloldalon. Mikor visszaestem a vízbe, egy másik cápa uszonya siklott el éppen előttem. A csillogó narancssárga ponyvát erős műanyag kötél fogta le, amely a ponyva fűzőkarikái és a csónak oldalának horgai között kanyargott. Én éppen a csónak orránál tapostam a vizet. A ponyva nem volt olyan biztosan rögzítve az orron – amelynek tompa vége volt –, mint másutt a csónak körül. Volt valami lazaság a ponyvában, ahogy egyik orrbeli horogtól a másik horogig ment a túlsó oldalon. Levegőbe emeltem az evezőt, és betoltam a nyelét ebbe a lazaságba, ebbe az életmentő részletbe. Benyomtam olyan messzire, amennyire csak lehetett. A mentőcsónaknak orrárboca lett, bármilyen ferde is. Felhúztam magam, és ráfontam a lábam az evezőre. Az evező nyele felnyomódott a ponyva alatt, de a ponyva, evező és kötél kitartott. Kinn voltam a vízből, ha csak változó fél-háromnegyed méterre is. A nagy hullámok habja még mindig verdesett. Magányos árva voltam a Csendes-óceán közepén, egy evezőbe kapaszkodva, előttem egy kifejlett tigris, alattam cápák, körülöttem őrjöngő vihar. Ha kilátásaimat az ésszerűség világánál vizsgálom meg, biztosan feladtam volna, és elengedem az evezőt, abban a reményben, hogy megfulladok, mielőtt megesznek. De nem emlékszem rá, hogy egyetlen gondolatom is támadt volna a viszonylagos biztonságnak azokban az első pillanataiban. Kapaszkodtam az evezőbe, csak kapaszkodtam, isten tudja, miért. Egy idő után jó hasznát vettem a mentőövnek. Kiemeltem a vízből, és ráhúztam az evezőre. Addig rángattam, míg a gyűrűje körül nem ölelt. Most már csak a lábaimmal kellett kapaszkodnom. Ha Richard Parker megjelenik, így bajosabb lesz elengednem az evezőt, de egyszerre elég egy rémület, előbb a Csendes-óceán, s majd azután jöhet a tigris.

84

41. fejezet Az elemek hagyták, hogy életben maradjak. A mentőcsónak nem süllyedt el. Richard Parker nem bukkant elő. A cápák portyáztak, de nem támadtak. A hullámok csapkodtak, de nem rántottak le. Figyeltem a hajót, amint nagy bugyborékolás és morgás közepette eltűnt. A lámpák pislogtak, aztán kialudtak. Nézelődtem, a családomat, más túlélőket, egy másik mentőcsónakot keresve, bármit, ami reményt adhat. Nem volt semmi. Csak eső, a fekete tenger martalóc hullámai és a tragédia uszadéka. A sötétség leolvadt az égről. Elállt az eső. Nem maradhattam örökké a mostani helyzetemben. Fáztam. A nyakam belefájdult abba, hogy felfelé szegett fejjel folyvást nyújtogattam. A hátam fájt attól, hogy nekitámasztottam a mentőövnek. És magasabbra kell kerülnöm, ha meg akarok pillantani más mentőcsónakokat. Végigaraszoltam az evezőn, míg lábam el nem érte a csónak orrát. Roppant óvatosan kellett eljárnom. Úgy sejtettem, Richard Parker a csónak fenekén van, a ponyva alatt, háttal nekem, szemben a zebrával, amelyet mostanra bizonyára megölt. Az öt érzékből a tigrisek leginkább a látásukra bízzák magukat. Nagyon éles a szemük, főleg a mozdulatokra. A hallásuk jó. A szaglásuk átlagos. Persze, úgy értem, más állatokéval összevetve. Richard Parker mellett én süket, vak és eldugult orrú voltam. De e pillanatban nem láthatott, vizes állapotomban talán kiszagolni sem tudott, és a fütyülő szélben, a megtörő hullámoktól sziszegő tenger miatt talán nem is hall meg, ha vigyázok. Addig van esélyem, amíg nem érez meg. Ha megérez, azonnal megöl. Vajon át tudna-e törni a ponyván, tűnődtem. Félelem és józan ész küzdött a válaszért. A félelem azt mondta, igen. Vad, kétszázhúsz kilós ragadozó. Mindegyik karma olyan éles, mint a kés. A józan ész azt mondta, nem. A ponyva erős vászonból készült, nem japán papírfal volt. Jó magasról zuhantam rá. Richard Parker a karmaival némi idő és erőfeszítés árán fel tudná hasogatni, de nem tudna feljönni alóla úgy, mint egy keljfeljancsi. És nem látott meg engem. Mivel nem látott meg, nincs rá oka, hogy áttépje magát rajta. Végigcsúsztam az evezőn. Átvittem mindkét lábamat az evező egyik oldalára, és a talpamat a csónak peremére tettem. Kicsit odább mozdultam, míg a lábszáram be nem ért a csónakba. Szememet a ponyva horizontjára szegeztem. Minden másodpercben arra számítottam, hogy meglátom Richard Parkért, amint felemelkedik és rám veti magát. Többször rettegő reszketésroham fogott el. Éppen ott, ahol leginkább szerettem volna mozdulatlan lenni – a lábaimban –, remegtem a legjobban. A lábam dobolt a ponyván. El sem lehetett volna képzelni nyilvánvalóbb dörömbölést Richard Parker ajtaján. A remegés átterjedt a karjaimra, és nem tudtam mást tenni, csak kapaszkodtam. Mindegyik roham elmúlt. Mikor a testem nagyobb része a csónakba jutott, ülő helyzetbe tornáztam magam. Benéztem a ponyva túlsó vége mögé. Meglepődve láttam, hogy a zebra még él. A csónakfar közelében feküdt, ahová esett, fásultan, de a gyomra még zihált, rémületet tükröző szeme még mozgott. Az oldalán feküdt, szembe velem, feje és nyaka sután támaszkodott a csónak oldalpadjának. Csúnyán eltört az egyik hátsó lába. Egészen természetellenes szögben állt ki. Csontja átdöfte a bőrét és vérzett. Csak a karcsú mellső lábai voltak majdnem természetes helyzetben. Meghajlottak és csinosan behúzódtak az elcsavarodott test alá. A zebra időnként megrázta a fejét, ugatott és fel-felhorkantott. Egyébként nyugodtan feküdt. Nagyon szép állat volt. Nedves csíkjai fényes fehéren és mélyfeketén ragyogtak. Annyira emésztett az aggodalom, hogy nem foglalkozhattam vele hosszan; de még futtában is, mint egy halvány utógondolat, megfogott furcsa, tiszta, művészi formája és feje finomsága.

85

Nagyobb jelentőségű volt azonban számomra az a furcsa tény, hogy Richard Parker nem ölte meg. A dolgok szokásos rendje szerint meg kellett volna ölnie a zebrát. Ezt teszik a ragadozók: megölik a prédájukat. Jelen körülmények között, mikor Richard Parkerra bizonyára roppant lelki feszültség nehezedik, a félelemnek az agresszió kivételesen magas szintjét kellett volna előhoznia belőle. A zebrát szabályosan le kellett volna mészárolnia. Hamarosan kiderült, miért kímélte meg Richard Parker az életét. Megfagyott tőle a vérem – aztán némileg megkönnyebbültem. Egy fej jelent meg a ponyva végénél. Egy foltos hiénának a kopaszodni látszó, medveszerű feje. Az állatkertünkben egy hattagú falka volt belőlük, két uralkodó nőstény és négy alárendelt hím. Minnesotába kellett volna menniük. Amit láttam, az egyik hím volt. A jobb füléről ismertem fel: csúful meg volt tépve, begyógyult cakkos széle régi verekedésről tanúskodott. Most már értettem, miért nem ölte meg Richard Parker a zebrát: mert már nem volt a csónakban. Nem lehet egyszerre egy tigris és egy hiéna ilyen kis helyen. Bizonyára leesett a ponyváról és vízbe fulladt. El kellett magamnak magyarázni, hogyan kerülhetett egy hiéna a mentőcsónakba. Nem hittem, hogy a hiénák képesek úszni a nyílt tengeren. Arra a véleményre jutottam, hogy egész idő alatt a csónakban kellett lennie, a ponyva alatt rejtőzve, és én nem vettem észre, mikor nagyot puffanva odaestem. Még valamire rájöttem: a hiéna volt az oka annak, hogy azok a matrózok a csónakba dobtak. Nem az életemet akarták megmenteni. Azzal egyáltalán nem törődtek. Élelemnek használtak. Azt remélték, hogy a hiéna rám támad, és én valahogy megszabadulok tőle, és biztonságossá teszem nekik a csónakot, még ha az életembe kerül is. Most már értettem, mit mutogattak olyan hevesen, mielőtt a zebra megjelent. Sose hittem volna, hogy szűk térbe zárva lenni egy foltos hiénával jó hírt jelenthet, de tessék. Mi több, a jó hír kétszeres volt: ha nem lett volna ez a hiéna, a matrózok nem dobnak a mentőcsónakba, a hajón maradok, és biztosan vízbe fulladok; és ha már meg kell osztanom lakhelyemet egy vadállattal, akkor jobb egy kutyaféle nyílt vadsága, mint egy nagymacska ereje és lopakodása. Nagyon aprót sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Elővigyázatosságból visszamentem az evezőre. Leültem a mentőöv lekerekített szélére, bal lábamat a csónakorrnak támasztottam, a jobbot a peremnek. Elég kényelmes volt, és szemben kuporogtam a csónakkal. Körülnéztem. Semmi, csak tenger és ég. Ugyanez akkor is, mikor egy hullámhegy tetején lovagoltunk. A tenger röviden utánzott minden szárazföldi sajátosságot – minden dombot, minden völgyet, minden síkságot. Felgyorsított geotektonika. Nyolcvan hullámhegyen a föld körül. De körös-körül sehol sem találtam a családomat. Tárgyak lebegtek a vízen, de egyik sem adott reményt. Nem láttam más mentőcsónakot. Az idő gyorsan változott. A tenger, az oly hatalmas, lélegzetelállítóan hatalmas tenger lassú és sima mozgásba csendesedett, lefékezve a hullámokat; a szél dallamos szellővé enyhült; bolyhos, csillogóan fehér felhők kezdtek felfényleni a finom, halványkék színek hatalmas, felmérhetetlen dómjában. Egy gyönyörű nap hajnala a Csendes-óceánon. Az ingem már félig megszáradt. Az éj éppoly gyorsan eltűnt, mint a hajó. Várakoztam. A gondolataim vadul örvénylettek. Hol a pillanatnyi túlélés gyakorlati részleteiben vesztem el, hol a fájdalom veszejtett el, miközben kezemet a fejemre szorítva, nyitott szájjal, hangtalanul sírtam.

86

42. fejezet Egy banánszigeten úszva jött, a fény glóriájában, oly elbűvölően, mint Szűz Mária. A felkelő nap mögötte volt. Lángoló haja döbbenetes. – Ó, Áldott Nagy Anya, Pondicherry termékenységi istennője – kiáltottam –, a tej és szeretet adományozója, a vigasztalás csodálatosan kitárt karja, kullancsok réme, siránkozók felkarolója, te is tanúja vagy ennek a tragédiának? Nem jó, ha a szelídség találkozik a szörnyűséggel. Jobb lett volna, ha mindjárt meghalsz. Milyen keserűen boldog vagyok, hogy láthatlak. Örömet és fájdalmat hozol egyenlő arányban. Örömet, mert velem vagy, de fájdalmat, mert nem leszel itt sokáig. Mit tudsz a tengerről? Semmit. Mit tudok én a tengerről? Semmit. Sofőr nélkül ez a busz elveszett. Véget ért az életünk. Gyere a csónakba, ha sorsod a feledés – az lesz a következő megállónk. Egymás mellett ülhetünk. Te ülhetsz az ablaknál, ha akarsz. De a kilátás szomorú. Ó, elég a tettetésből. Hadd mondjam ki nyíltan: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. A pókokat ne hozd, kérlek. Egy banánszigeten úszva jött, a fény glóriájában, oly elbűvölően, mint Szűz Mária. Narancslé bukkant fel – így hívtuk, mert hajlamos volt nyáladzani –, a legfőbb borneói orangután matriarchánk, az állatkert sztárja, és két pompás fiú anyja, akit hatalmas tömeg fekete pók fogott körbe, úgy mászkáltak körülötte, mint egy rosszindulatú vallási gyülekezet. A banánokat, amelyeken lebegett, műanyag háló tartotta össze, ebben engedték le őket a hajóba. Mikor átlépett a banánokról a csónakba, a gyümölcsök felbuktak és átfordultak. A háló kilazult. Gondolkodás nélkül, csak azért, mert kartávolságnyira volt s már kezdett lesüllyedni, elkaptam a hálót és a csónakba húztam egy könnyed mozdulattal, amely később sok szempontból életmentőnek bizonyult; ez a háló egyik értékes tulajdonommá vált. A banánok széthulltak. A fekete pókok igyekeztek olyan gyorsan mászni, ahogy csak tudtak, de reménytelen helyzetben voltak. A sziget összeomlott alattuk. Mindnyájan vízbe fulladtak. A mentőcsónak rövid ideig gyümölcsök tengerén lebegett. Kihúztam azt, amit haszontalan hálónak véltem, de gondoltam-e rá, hogy learassam ezt a banánözönt? Nem. Egyetlenegyet sem. Ez az óriási pazarlás később nagyon nyomasztott. Csaknem őrjöngtem az ostobaságom miatt. Narancslé kába volt. Mozdulatai lassúak és bizonytalanok, a szeme mélységes lelki zavart tükrözött. Sokkos állapotban volt. Perceken át elnyúlva feküdt a ponyván, csendben, mozdulatlanul, aztán előredőlt, és beleesett a mentőcsónakba. Hiénavisítást hallottam.

87

88

43. fejezet A hajó utolsó nyoma, amit láttam, egy csillogó olajfolt volt a víz színén. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Elképzelhetetlennek látszott, hogy a Cimcum elsüllyed anélkül, hogy egy aggodalmas nyikkantást kiváltana. Most már Tokióban, Panama Cityben, Madrasban, Honoluluban, sőt még Winnipegben is vörös lámpák villognak a vezérlőpultokon, vészcsengők szólnak, szemek nyílnak tágra a rémülettől, szájak lihegik, „Uramisten! A Cimcum elsüllyedt”, és kezek nyúlnak a telefonok után. Még több vörös lámpa villog, még több vészcsengő kezd berregni. Pilóták rohannak a gépeikhez, lógó cipőfűzővel, annyira sietnek. Hajókormányosok forgatják kormánykereküket, míg bele nem szédülnek. Még a tengeralattjárók is megfordulnak a víz alatt, hogy segítsenek a mentőakcióban. Hamarosan megmentenek bennünket. Megjelenik a láthatáron egy hajó. Találnak egy puskát, amivel megölik a hiénát, és megszabadítják szenvedéseitől a zebrát. Narancslét talán meg lehet menteni. Felmászom a hajóra, ahol a családom üdvözöl. Egy másik mentőcsónakból szedték fel őket. Csak még a következő néhány órára kell biztosítanom a túlélésemet, míg a mentőhajó meg nem érkezik. Kinyúltam ülőhelyemről a hálóért. Felgöngyöltem és a ponyva közepére löktem, hogy mégoly kicsi korlátként szolgáljon. Narancslé gyakorlatilag katalepsziásnak látszott. Úgy sejtettem, hogy haldoklik a sokktól. Engem a hiéna aggasztott. Hallottam a vinnyogását. Belekapaszkodtam a reménybe, hogy a zebra, egy ismerős, és az orangután, egy ismeretlen préda eltereli rólam a figyelmét. Fél szemmel a horizontot lestem, a másikkal a mentőcsónak túlsó végét. A hiéna vinnyogásán kívül alig hallottam más állatot, csak valami kemény felületet kaparó karmokat és olykor morgásokat és elakadt kiáltásokat. Nagy összecsapásra egyelőre nem került sor. Késő délelőtt megint megjelent a hiéna. Percekkel előtte a vinnyogás hangereje a visításig emelkedett. A hiéna átugrott a zebra fölött, a csónak farába, ahol az oldalpadok egy háromszög alakú padban egyesültek. Elég kiszolgáltatott hely volt, mert a párkány és a pad között a távolság csak mintegy harminc centi lehetett. Az állat idegesen meredt a csónakon túlra. Nem nagyon akarta látni a hullámzó víz hatalmas felületét, mert azonnal leengedte a fejét, és leugrott a csónak fenekére, a zebra mögé. Szűk terület volt; nem sok hely jutott egy hiénának a zebra széles háta és a légszekrények között, amelyek végighúzódtak az egész csónakon a padok alatt. Az állat ott vergődött egy darabig, aztán újból felkapaszkodott a csónak farára, átugrott a zebra fölött a csónak közepére, és eltűnt a ponyva alatt. Ez az egész serénykedés nem tartott tovább tíz másodpercnél. A hiéna most öt méterre lehetett tőlem. Egyetlen reakcióm az volt, hogy mozdulatlanná dermedtem a félelemtől. A zebra ezzel szemben fölkapta a fejét, és ugatni kezdett. Reméltem, hogy a hiéna ott marad a ponyva alatt. Tévedtem. Szinte azonnal újra átugrott a zebra fölött, és a hátsó padon termett. Ott néhányszor megfordult a tengelye körül, nyüszítve és habozva. Kíváncsi voltam, mit fog csinálni ezután. Gyorsan megjött a válasz: leszegte a fejét, és körülfutotta a zebrát, átalakítva a hátsó padot, az oldalpadokat és a keresztpadot közvetlenül a ponyva mögött afféle versenypályává. Tett egy kört, kettőt, hármat, négyet, ötöt és így tovább, megállás nélkül, míg bele nem zavarodtam a számolásba. És egész idő alatt, körről körre vékony, magas hangon tört ki belőle a jip jip jip jip jip. Az én reakcióm most is nagyon lassú volt. Félelem fogott el, és csak nézni tudtam. A hiéna jó vágtában haladt, és nem kicsi állat volt, hanem felnőtt hím, olyan hatvanöt kilós. Ahogy lábával csapkodta a padokat, belerázkódott az egész csónak, körme hangosan karistolta a fát. Valahányszor arra jött a far felől, begörcsöltem. Elég

89

hajmeresztő volt ezt a jószágot látni, amint rohan; még rosszabb volt a félelem, hogy egyszer csak tartja majd egyenes útvonalát. Narancslé, akárhol volt is, nyilván nem jelentett volna akadályt. És a felcsavart ponyva meg a háló domborzata még szánalomra méltóbb védelmet nyújtott. Egy apró kis erőfeszítéssel a hiéna eljuthatott volna az orrba, a lábamhoz. De úgy látszott, nem ez a hadművelet áll szándékában; valahányszor a keresztpadhoz ért, bekanyarodott, és láttam testének felső részét gyorsan mozogni a ponyva széle mentén. De ebben az állapotában a hiéna viselkedése teljesen kiszámíthatatlan volt; egyszer csak úgy dönthet, hogy figyelmeztetés nélkül rám támad. Jó néhány kör után megállt a háromszögű padnál a farban, és lekuporodva szemét a ponyva alatti térre irányította. Aztán felemelte tekintetét és rám szegezte. Majdnem tipikus hiénatekintet volt – üres, szenvtelen és őszinte, a benne tükröződő kíváncsiság nem árult el semmit az agyműködéséről, állkapcsa nyitva lógott, nagy fülei fölfelé meredtek, szeme feketén fénylett –, csak épp feszültség áradt testének minden sejtjéből, szorongás, amelytől izzott az egész állat, mintha lázas volna. Fölkészültem a halálra. Feleslegesen. Megint kezdett körbefutkározni. Ha egy állat valamit csinálni akar, nagyon sokáig képes csinálni. A hiéna egész délelőtt körbefutkározott és vinnyogott: jip jip jip jipjip. Néha rövid időre megállt a hátsó padnál, egyébként minden kör ugyanolyan volt, mint az előző, a mozgása, a sebessége, a jippelés hangmagassága, az órajárással ellentétes útirány semmit sem változott. Jipjippelése visító és rendkívül kellemetlen volt. Figyelni rá olyan fárasztóvá és kimerítővé vált, hogy idővel oldalt fordítottam a fejem, s igyekeztem csak a szemem sarkából ügyelni rá. Még a zebra is, amely eleinte felhorkant, valahányszor a hiéna elrohant a feje mellett, kábulatba zuhant. Mégis, valahányszor a hiéna megállt a hátsó padnál, nagyot dobbant a szívem. És bármennyire is a látóhatárra igyekeztem irányítani a figyelmemet, ahol megmentésem rejlett, folyvást visszatévedezett erre az eszelős állatra. Nem olyan ember vagyok, aki előítélettel viseltetik bármilyen állat iránt, de nyilvánvaló tény, hogy a foltos hiénának nem szolgál előnyére a megjelenése. Leírhatatlanul ronda. Vastag nyaka és magas lapockája, amely a hátulja felé lejt, olyan, mintha egy zsiráf félredobott prototípusából származna, bozontos, durva szőrzetét pedig mintha a teremtés maradékaiból foltozták volna össze. A színe zavaros keveréke a rozsdabarnának, feketének, sárgának, szürkének, a foltokban nincs meg a leopárd rozettáinak előkelő hivalkodása, inkább valami bőrbetegség, virulens rühösség tüneteinek látszanak. A feje széles és masszív, homloka magas, mint egy medvéé, de kopaszodó teteje elcsúfítja, s a fülei nevetségesen egérszerűek, nagyok és kerekek, ha meg nem tépték őket valami marakodásban. A szája örökké nyitva liheg. Az orrlyukai túl nagyok. A farka csenevész és nem csóválja. A járása csoszogós. Minden részét egybevéve kutyaformájú állat, de olyan kutya, amelyet senki sem akarna házikedvencnek. De nem felejtettem el apa szavait. Ezek nem gyáva dögevők. Ha a National Geographic ilyennek ábrázolja őket, az azért van, mert a National Geographic nappal filmez. A hiéna napja akkor kezdődik, mikor felkel a hold, és ilyenkor pusztító vadásznak bizonyul. A hiénák falkában támadnak bármilyen állatra, amelyet utolérhetnek, és sokszor már futtában belemarnak az oldalába. Vadásznak zebrára, gnúra, vízibivalyra, és nem csak a csorda öreg vagy beteg tagjaira – a teljesen kifejlettekre is. Szívósan támadnak, mindjárt talpra ugranak, ha felöklelik vagy felrúgják őket, sose adják fel pusztán akarathiányból. És okosak; bármi, amit el lehet téríteni az anyjától, megfelel. A tíz perce született gnú kedvenc eledelük, de esznek fiatal oroszlánt és fiatal rinocéroszt is. Rövid tizenöt perc alatt nem marad más a zebrából, csak a koponyája, de néha azt is elvonszolják, hogy a fiatalok kényelmesen elrágcsálhassák a kotorékban. Semmi sem megy pocsékba; még a füvet is megeszik, amire vér ömlött. A hiénák hasa szemlátomást dagad, ahogy nagy darabokat nyelnek le a zsákmányból. Ha szerencsések, annyira megtelnek, hogy alig tudnak mozogni. Amikor megemésztették a

90

zsákmányukat, tömör szőrgolyókat köhögnek fel, amelyekről lecsipkedik az ehetőt, mielőtt meghenteregnek bennük. A véletlen kannibalizmus is elég gyakran megesik a falás izgalmában; ahogy kinyúl egy darabka zebráért, a hiéna leharaphatja a törzs egyik tagjának fülét vagy orrcimpáját, mindenféle rosszindulat nélkül. A hiéna nem undorodik az ilyen tévedéstől. Túl nagy a gyönyörűsége ahhoz, hogy bármilyen undornak teret adjon. Valójában a hiéna ízlése olyan válogatás nélküli, hogy csaknem csodálatot ébreszt. Issza a vizet, miközben belehugyozik. De van más sajátos módja is a vizelete hasznosításának: száraz, forró időben úgy hűti magát, hogy kiüríti a húgyhólyagját a földre, és mancsával frissítő iszapfürdőt kavar magának. A hiénák örvendező nyihogással csipegetik a növényevők ürülékét. Megválaszolatlan kérdés, hogy mi az, amit a hiéna nem eszik meg. Megeszik a saját fajtájukat (az egész testét azoknak, amelyeknek fülét és orrát étvágygerjesztőként befalták), ha már elpusztult, bizonyos ideig tartó ellenérzés – úgy egy nap elmúltával. Még a gépjárműveket is megtámadják – a fényszórókat, a kipufogócsövet, a visszapillantókat. Nem az emésztőnedvei korlátozzák a hiénát, hanem az állkapcsa ereje, ami elképesztő. Egy ilyen állat rohangált körös-körbe előttem. Egy állat, amely megfájdította a szememet és megdermesztette a szívemet. A dolog jellegzetes hiénastílusban fejeződött be. Az állat megállt a csónak farában, és lihegésrohamokkal félbeszakított tagolt morgások törtek fel belőle. Ellöktem magam az evezőn, míg már csak a lábam hegye érintkezett a csónakkal. Az állat krákogott és köhögött. Hirtelen hányni kezdett. Egy sugár a zebra mögött csapódott be. A hiéna beleroskadt abba, ami az imént kijött belőle. Ott maradt, reszketve és nyüszítve és maga körül forogva, kipuhatolva az állati gyötrelem szélső határait. Egész nap nem mozdult el erről a szűk helyről. A zebra időnként hangokat hallatott a ragadozóról, amely mögötte feküdt, de többnyire reménytelenül és mogorván csendben maradt.

91

44. fejezet A nap átkúszott az égbolton, elért a zenitjére, kezdett lefelé szállni. Az egész napot az evezőn kuporogva töltöttem, csak annyit mozdultam, amennyi ahhoz kellett, hogy egyensúlyban maradjak. Az egész lényem a horizontnak ama foltja felé húzott, amely meg fog jelenni és megment. Az unalom feszült, lélegzet-visszafojtott állapota volt ez. Azok az első órák az emlékezetemben egyetlen hanghoz kapcsolódnak, de senki sem találná ki, hogy mihez; nem a hiéna vinnyogásához vagy a tenger sustorgásához, hanem a legyek zümmögéséhez. Legyek voltak a mentőcsónakban. Felemelkedtek és legyek módjára röpködtek, nagy lusta körökben, kivéve mikor közel jutottak egymáshoz, akkor együtt spiráloztak kábító sebességgel és kirobbanó zúgással. Némelyek elég bátrak voltak, hogy kimerészkedjenek oda, ahol én voltam. Kerengtek körülöttem, és úgy hangzottak, mint holmi pöfögő, egy légcsavaros repülőgépek, mielőtt hazasietnének. Hogy a csónak szülöttei voltake, vagy valamelyik állattal jöttek, valószínűleg a hiénával, azt nem tudnám megmondani. De bárhonnan eredtek is, nem tartottak ki sokáig; két nap alatt mindnyájan eltűntek. A hiéna a zebra mögül kapkodott utánuk, és jó néhányat megevett. Másokat valószínűleg kifújt a tengerre a szél. Néhány szerencsés meg talán eljutott élettartama végéig, és az öregségbe pusztult bele. Ahogy közeledett az este, szorongásom fokozódott. Minden, ami a nap végével járt, megrémített. Éjszaka egy hajó nehezen vesz észre. Éjszaka a hiéna megint tevékennyé válhat, és talán Narancslé is. Besötétedett. Nem volt holdvilág. Felhők takarták el a csillagokat. Nehéz volt kivenni a tárgyak körvonalait. Minden eltűnt, a tenger, a mentőcsónak, a saját testem. A tenger nyugodt volt, alig fújt valami szél, így még hangokba sem kapaszkodhattam. Mintha tiszta, elvont sötétségben lebegnék. Odaszögeztem a szemem, ahol a láthatárt sejtettem, a fülem pedig éberen figyelt az állatok bármilyen jelzésére. Nem tudtam elképzelni, hogy túlélem az éjszakát. Valamikor az éjszaka folyamán a hiéna morogni kezdett, a zebra meg ugatni és nyihogni, és egy ismétlődő, kopogó hangot is hallottam. Remegtem a félelemtől, és – nem fogok eltitkolni semmit – beleürítkeztem a nadrágomba. De ezek a hangok a mentőcsónak túlsó végéből jöttek. Nem éreztem semmi rázkódást, ami mozgást jelzett volna. Az ördögi vadállat nyilván távol tartotta magát tőlem. Közelebbről a sötétben hangos levegőkifújásokat, nyögéseket és morgást és különféle nedves szájhangokat véltem hallani. Az a gondolat, hogy Narancslé megmozdult, túl nagy teher volt az idegeimnek, így hát nem törődtem vele. Egyszerűen nem vettem tudomást róla. Alólam is jöttek hangok, a vízből, hirtelen csapkodó hangok és suhogó hangok, amelyek egy pillanat alatt véget értek, eltűntek. Ott is folyt a küzdelem az életért. Az éjszaka lassú percek egymásutánjaként telt el.

92

45. fejezet Fáztam. Ez elvont megfigyelés volt, mintha nem is rám vonatkozott volna. Eljött a hajnal. Gyorsan jött, mégis észrevehetetlen kis fokozatokban. Az ég egyik sarkának színe megváltozott. A levegő kezdett fénnyel feltöltődni. A sima tenger úgy nyílt ki körülöttem, mint egy nagy könyv. Mégis éjszakának érződött. Hirtelen nappal lett. Melegedni csak akkor kezdett, mikor a nap, mint egy villannyal megvilágított narancs, áttört a láthatáron, de nem kellett olyan hosszan várnom, hogy érezzem. A világosság legelső sugaraival életre kelt bennem valami: a remény. Ahogy a dolgok körvonala kibontakozott és megtelt színekkel, növekedett a remény, míg végül olyan volt, mint egy dal a szívemben. Ó, micsoda élmény ebben sütkérezni! A dolgok még elrendeződhetnek. A legrosszabbnak vége. Túléltem az éjszakát. Ma meg fognak menteni. Erre gondolni, összefűzni ezeket a szavakat az elmémben, maga is a remény egyik forrása volt. Reménnyel táplált remény. Ahogy a látóhatár szép egyenes vonallá vált, mohón végigpásztáztam. A nap megint világos volt, és a látási viszonyok tökéletesek. Úgy képzeltem, Ravi üdvözlésül ugratni fog: „Mi ez? – mondja majd. – Találtál magadnak egy jó nagy mentőcsónakot és teleraktad állatokkal? Azt hiszed, hogy Noé vagy, vagy valami ilyesmi?” Apa borotválatlan lesz és zilált. Anya az égre néz, és karjaiba vesz. Vagy egy tucat változatát végiggondoltam, milyen lesz majd a mentőhajón, az édes találkozás sokféle verzióját átéltem. Aznap reggel hiába hajolt a láthatár az egyik irányba, az én ajkam a másikba görbült, mosolyra. Bármily furcsán hangzik is, csak hosszú idő eltelte után néztem körül, hogy mi történik a csónakban. A hiéna megtámadta a zebrát. Szája élénkvörös volt és egy darab bőrt rágott. Szemem önkéntelenül is a sebet kereste, a megtámadott testrészt. Elakadt a lélegzetem a rémülettől. A zebra törött lába eltűnt. A hiéna leharapta és hátravonszolta a csónak farába, a zebra mögé. Egy bőrdarab lógott a nyers csonkra. Még mindig csepegett belőle a vér. Az áldozat türelmesen, minden tiltakozás nélkül viselte szenvedéseit. Csak lassú és állandó fogcsikorgatása jelezte szemmel látható nyomorúságát. Döbbenet, utálat és düh fogott el. Vad gyűlölet lobbant fel bennem a hiéna iránt. Gondolkodtam, hogyan ölhetném meg. De nem tettem semmit. Felháborodásom rövid életű volt. Ezt őszintén meg kell vallanom. Nem volt bennem hosszan tartó, fölös szánalom a zebra iránt. Mikor az ember saját élete veszélyben forog, együttérzését eltompítja a túlélés szörnyű, önző éhsége. Szomorú volt, hogy ennyit szenved – és mert olyan nagy, erős testű lény, megpróbáltatásai még korántsem értek véget –, de semmit sem tehettem érte. Szántam, és aztán másra gondoltam. Erre nem vagyok büszke. Sajnálom, hogy ez ügyben ilyen kérges szívűnek bizonyultam. Azóta sem felejtettem el azt a szegény zebrát és azt, hogy mit szenvedett el. Sosem imádkozom anélkül, hogy eszembe ne jutna. Narancslétől még mindig nem jött semmi jel. Megint a látóhatár felé fordítottam a szemem. Aznap délután a szél kissé megélénkült, és valamit észrevettem a mentőcsónakkal kapcsolatban: súlya ellenére könnyedén úszott a vízen, nyilván azért, mert teherbíró képességénél kevesebbet szállított. Jókora volt az oldalmagasság, vagyis a távolság a víz és a perem között; csak valamilyen gyalázatos tengerár önthetett volna el bennünket. De ez azt is jelentette, hogy bármelyik vége állt a csónaknak szembe a széllel, az hajlamos volt elfordulni, és így az oldalunkat mutattuk a hullámoknak. Kis hullámok esetén az eredmény szüntelen, ökölcsapkodás-szerű dobolás volt a csónaktesten, a nagyobb hullámok azonban kimerítő imbolygásra késztették a csónakot, egyik oldaláról a másikra dőlt. Ez a rángatózó és szüntelen

93

mozgás hányingerrel töltött el. Talán jobban érezném magam más testhelyzetben. Lejjebb csúsztam az evezőn, és visszahelyezkedtem az orrba. Szemben ültem a hullámokkal, a csónak többi része bal kézre esett. Most közelebb voltam a hiénához, de az nem mozdult. Miközben lassan és összpontosítva vettem a levegőt, hogy megszabaduljak a hányingertől, felfigyeltem Narancslére. Úgy képzeltem, hogy eltűnt szem elől, a csónak orrához közel, a ponyva alatt, amennyire csak lehet, távol a hiénától. De nem így volt. Az oldalpadon húzódott meg, alig valamivel a hiéna versenypályáján innen, és alig takarta el előlem a felgöngyölt ponyva duzzanata. Csak egy-két centire emelte fel a fejét, és azonnal megpillantottam. Erőt vett rajtam a kíváncsiság. Jobban meg kellett néznem. A csónak himbálózása ellenére sikerült feltérdelnem. A hiéna rám nézett, de nem mozdult. Narancslé is a szemem elé került. Összehúzódva kuporgott, és mindkét mancsával a csónak peremét fogva, fejét mélyen a karjai közé süllyesztette. Szája nyitva állt és a nyelve ide-oda imbolygott. Szemlátomást zihált. Bármennyire nyomasztott a tragédia, bármilyen rosszul éreztem is magam, felnevettem. Narancslé látványának minden részlete egyetlen szót kiáltott: tengeribetegség. Egy új állatfaj képe merült fel előttem: a ritka tengerjáró zöld orangután. Visszatértem ülő helyzetembe. Szegény drága olyan emberien betegnek látszott. Rendkívül mulatságos emberi vonásokat képzelni bele állatokba, kiváltképpen emberszabású és más majmokba, ahol ez igen könnyen megy. Ezért olyan népszerűek az állatkertekben. Az emberszabású majmok a leghívebb tükörképeink az állatvilágban. Megint felnevettem. Mellemhez emeltem a kezem, meglepődve az érzéseimtől. Ez a nevetés olyan volt, mintha a boldogság tűzhányója tört volna ki bennem. És Narancslé nem csak felvidított; magára vette mindkettőnk tengeribetegségét. Most már pompásan éreztem magam. Visszatértem a láthatár vizsgálatához, magasan szárnyaló reménységgel. Azonkívül, hogy pokolian tengeribeteg volt, még valami figyelemre méltót találtam Narancslén: nem sérült meg. És hátat fordított a hiénának, mint aki úgy érzi, nyugodtan semmibe veheti. A mentőcsónak ökoszisztémája elképesztő volt. Mivel nincsenek olyan természeti körülmények, amelyek között egy foltos hiéna és egy orangután összetalálkozhat, hiszen az elsőből egy sem él Borneón, a másodikból pedig Afrikában, nem lehet tudni, hogyan viszonyulnának egymáshoz. De nekem nagyon is valószínűtlennek, ha ugyan nem lehetetlennek tűnt, hogy ezek a gyümölcsevő falomblakók és ragadozó szavannalakók, ha összekerülnek, olyan határozottan kialakítsák a körletüket, hogy még csak ügyet sem vetnek egymásra. Egy orangután biztosan zsákmányként, bárha furcsa zsákmányként szaglik egy hiénának, olyanként, amely roppant szőrgolyók kialakítására képes ugyan, de jobb ízű, mint egy kipufogócső, és érdemes kutatni utána, ahol fák vannak a közelben. És a hiéna biztosan ragadozóként szaglik az orangutánnak, okot adva rá, hogy éber legyen, ha véletlenül leejt egy darabka duriángyümölcsöt a földre. De a természet mindig sok meglepetést tartogat. Ha a kecskék barátságban élhetnek az orrszarvúakkal, miért ne élhetnének az orangutánok a hiénákkal? Ez aztán nagy szám lenne az állatkertben. Táblát kellene kitenni. Már láttam is magam előtt: „Kedves látogatók, ne féltsék az orangutánokat. Azért vannak a fán, mert ott élnek, nem azért, mert félnek a foltos hiénáktól. Jöjjenek vissza étkezési időben vagy napnyugtakor, amikor az állatok megszomjaznak, és látni fogják, hogy lemásznak a fájukról, és járkálnak a földön, anélkül hogy a hiénák bántanák őket.” Apa el lenne bűvölve. Valamikor délután láttam meg az első példányát annak, ami drága, megbízható barátommá vált. A mentőcsónak oldalán egy dübbenés és kaparás zaja hallatszott. Néhány pillanattal később, olyan közel, hogy lehajolhattam és elkaphattam volna, egy nagy tengeri teknőc jelent meg, egy álcserepes teknős, az uszonya lustán forgott, feje kiállt a vízből. A maga csúnya módján elragadónak tetszett rücskös, sárgásbarna, csaknem egyméteres páncéljában, amelyet algák pöttyöztek, sötétzöld pofájával, éles csőrével, ajka nem volt, két nagy rés az orrlyuka;

94

fekete szeme meredten nézett rám. Arckifejezése fölényes volt és szigorú, mint egy ingerült vénemberé, aki panaszkodni készül. A legfurcsább e hüllőben az volt, hogy létezett. Oda nem illőnek rémlett, amint lebegett a vízben, olyan fura volt a halak karcsú, síkos formájához képest. Mégis nyilvánvalóan az elemében volt, és én voltam a kívülálló. Percekig lebegett a csónak mellett. – Menj, és szólj egy hajónak, hogy itt vagyok! Menj, menj! – mondtam. Megfordult és elsüllyedt a szemem elől, hátsó uszonyaival váltakozva lökdöste a vizet.

95

46. fejezet Felhők gyülekeztek ott, ahol hajóknak kellett volna megjelenniük, s ez meg a nap múlása lassú munkával eltörölte a mosolyomat. Értelmetlen volna azt mondani, hogy ez vagy amaz volt életem legrosszabb éjszakája. Oly sok rossz éjszaka közül választhatok, hogy egyiket sem jelöltem bajnoknak. Mégis, ez a második éjszaka kivételes szenvedésként él emlékezetemben, másként, mint az első éjszaka dermedt szorongása, mivel ez hagyományosabb fajta szenvedés volt, letörtebb jellegű, amely sírásból és szomorúságból és lelki fájdalomból áll össze, és abban különbözik a későbbiektől, hogy még mindig volt erőm felmérni, mit érzek. És ezt a szörnyű éjszakát egy szörnyű este előzte meg. Észrevettem, hogy cápák tűntek fel a csónak körül. A nap már kezdett függönyt húzni a nappalra. Békés robbanása volt ez a narancsszínnek és vörösnek, nagy kromatikus szimfónia, természetfeletti méretű színes képvászon, valódi, káprázatos csendes-óceáni naplemente, amelyet rám feleslegesen pazaroltak. A cápák makók voltak – gyors, hegyes orrú ragadozók, hosszú, gyilkos fogakkal, amelyek kiálltak a szájukból. Két méter hosszúak lehettek, egyikük még nagyobb is. Szorongva néztem őket. A legnagyobb gyorsan közeledett a csónakhoz, mintha támadni akarna, hátuszonya több centiméterre kiemelkedett a víz fölé, de aztán lebukott, mielőtt eljutott volna hozzánk, és félelmetes kecsességgel elsiklott alattunk. Visszatért, de ezúttal nem jött ilyen közel, azután eltűnt. A többi cápa hosszabb időre keresett fel bennünket, különböző mélységekben jöttek-mentek, egyik-másik szemmel láthatóan, kéznyújtásnyira a víz felszíne alatt, mások mélyebben. Voltak ott más halak is, nagyok és kicsik, színesek, különböző alakúak. Jobban szemügyre vehettem volna őket, ha figyelmemet nem vonja el más: előbukkant Narancslé feje. Megfordult, és felrakta karját a ponyvára, olyan mozdulattal, ahogyan maga vagy én nyújtanánk ki a karunkat a mellettünk lévő szék támláján a teljes ellazulás gesztusával. De Narancslé nyilvánvalóan nem ilyen lelkiállapotban volt. Mélységesen szomorú és gyászos arckifejezéssel kezdett nézelődni, fejét jobbra-balra forgatva. A majmok hasonlatossága azonnal elvesztette szórakoztató jellegét. Az állatkertben két kölyköt szült, izmos, öt- és nyolcéves hímek voltak már – az ő büszkeségei és a mieink. Kétségtelenül ők jártak az eszében, mikor a vízen keresgélt, szándéktalanul utánozva azt, amit én csináltam az elmúlt harminchat órában. Észrevett, de ezt semmivel nem jelezte. Én is csak egy állat voltam, amely elvesztette mindenét és halálra ítéltetett. Valóságos búskomorságba zuhantam tőle. Aztán, egyetlen figyelmeztető mordulással, a hiéna ámokfutásba kezdett. Egész nap ki sem mozdult zsúfolt kuckójából. Most rátette mellső lábát a zebra oldalára, odahajolt, és állkapcsa közé fogott egy bőrhajlatot. Durván megrántotta. Csíkban jött le a zebra hasáról, ahogy az ajándékcsomagról jön le a papír, sima szélű burokként, de hangtalanul, ahogy a bőr szakad, és nagyobb ellenállással. Nyomában dőlt a vér. A zebra ugatva, horkantva és nyihogva feléledt, hogy védje magát. Kilökte mellső lábait, és felemelte a fejét, hogy megharapja a hiénát, de az túl volt az elérhető távolságon. A zebra megrázta ép hátsó lábát, s ez mindjárt meg is magyarázta az előző éjszakai kopogást: a patája verdeste a csónak oldalát. A zebra önvédelmi kísérletei eszeveszett morgásba és harapdálásba hergelték a hiénát. Nagy, tágas sebet tépett a zebra oldalába. Mikor már nem elégítette ki az, amit a zebra mögül elért, felmászott a farára. Bélkötegeket és más belsőségeket kezdett kihúzgálni. Tevékenységében nem volt semmi rendszer. Itt harapott, ott nyelt, szemlátomást megszédítette az eléje táruló gazdagság. Miután a máj felét befalta, rángatni kezdte a fehér, léggömbszerű gyomorzacskót. De nehéz volt, s mivel a zebra fara magasabban állt a hasánál – a vér pedig síkos –, a hiéna kezdett belecsúszni áldozatába. Fejével és lapockájával belebukott a zebra zsigereibe, egészen mellső lába térdéig.

96

Kilökte magát, de megint visszaszánkázott. Végül megállapodott ebben a helyzetben, félig benn, félig kinn. Elevenen, belülről falta fel a zebrát. A szerencsétlen jószág egyre csökkenő erővel tiltakozott. Vér folyt az orrlyukából. Egyszer-kétszer magasra emelte a fejét, mintha a mennyekhez fohászkodna – a pillanat irtózata tökéletesen kifejeződött ebben. Narancslé nem nézte közönyösen mindezt. Teljes magasságában felemelkedett padján. Hozzá nem illően kicsi lábával és vaskos felsőtestével olyan volt, mint egy elgörbült kerekeken álló hűtőszekrény. De óriási karjait a magasba emelve nagyon tekintélyesnek látszott. Karhossza nagyobb volt a testénél – egyik karja a víz fölé lógott, a másik csaknem elérte keresztben a mentőcsónak túlsó oldalát. Felhúzta az ajkát, kivillantva óriási szemfogait, és bömbölni kezdett. Mély, erőteljes, haragos bömbölés volt, meglepő egy olyan állattól, amely általában csendes, akár a zsiráf. A hiénát éppúgy meghökkentette ez a kitörés, mint engem. Lekushadt és visszavonult. De nem sokáig. Feszülten meredt Narancslére, nyakán és lapockáján felállt a szőr, lapockája felhúzódott, farka meredeken a levegőbe emelkedett. Visszamászott a haldokló zebrára. Aztán, vértől csöpögő szájjal, illően válaszolt Narancslének, magasabb hangfekvésű üvöltéssel. A két állat egy méterre lehetett egymástól, tágra nyílt szájuk egymással szemben. Minden erejüket beleadták az üvöltésbe, testük rázkódott az erőfeszítéstől. Mélyen beleláttam a hiéna torkába. A Csendes-óceán légtere, amely egy perccel ezelőtt még a tenger fütyülését és suttogását hozta, oly természetes dallammal, amit vigasztalónak is nevezhettem volna, ha szerencsésebbek a körülmények, most egyszerre megtelt ezzel a döbbenetes lármával, mintha egy nagy csata dühöngött volna, fülrepesztő puska- és ágyútűzzel és bombák mennydörgő robbanásával. A hiéna üvöltése a felső hangtartományát töltötte be annak, amit fülem még meghallott, Narancslé basszusa az alsó skálát, és valahol közöttük hallottam a tehetetlen zebra nyihogását. A fülem megtelt. Semmi több, egyetlen hang sem juthatott bele úgy, hogy tudomásul vegyem. Fékezhetetlenül remegni kezdtem. Meg voltam győződve róla, hogy a hiéna ráveti magát Narancslére. El sem tudtam képzelni, hogy még rosszabbra fordulhatna a helyzet, de megtörtént. A zebra kiprüszkölt némi vért a csónakból. Másodpercek múltán keményen koppant a csónak oldala, aztán újra. A víz cápáktól fortyogott körülöttünk. Keresték a vér forrását, az ételt, ami ilyen közel van. Farkuszonyuk kivillant a vízből, fejük kilódult. Többször nekivágódtak a csónaknak. Attól nem féltem, hogy felborulunk – azt gondoltam, hogy a cápák átdöfik a fém hajótestet és elsüllyesztenek. Az állatok minden csattanástól látható riadalommal megugrottak, de nem lehetett őket elvonni fő foglalatosságuktól, az egymás képébe ordítozástól. Biztosra vettem, hogy az üvöltőverseny előbb-utóbb tettlegességgé fajul. Ehelyett néhány perc múlva hirtelen abbamaradt. Narancslé zihálva és zajosan cuppogó ajkakkal elfordult, a hiéna meg leengedte a fejét, és visszavonult a zebra széttrancsírozott teste mögé. A cápák, miután nem találtak semmit, abbahagyták a csónak püfölését, és idővel eltávoztak. Végre beállt a csend. Ocsmány, átható szag, rozsda és ürülék nyers egyvelege terjengett a levegőben. Mindenfelé vér volt, mélyvörös héjjá alvadva. Egyetlen légy zümmögött körbe, s nekem úgy hangzott, mint az elmebaj riasztócsengője. Sem hajó, sem más nem jelent meg a láthatáron, és most már végére járt a nap. Mikor az égitest lebukott a horizont mögött, nemcsak a nappal halt meg és a szegény zebra, hanem az én családom is. E második napnyugtával a hitetlenség teret adott a fájdalomnak és gyásznak. Meghaltak; nem tagadhattam tovább. Iszonyú ezt elismerni a szívünkben! Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk

97

el a fejünk fölül. Olyan, mint elveszteni… bocsánat, inkább nem folytatom. Lefeküdtem a ponyvára, és egész éjszaka sírtam és gyászoltam, arcomat karjaimba temetve. A hiéna az éjszaka nagy részében zabált.

98

47. fejezet Kezdődött a nappal, párásán, borúsan, meleg szél fújt, és az eget szürke felhők vastag takarója borította, amely olyan volt, mint egy halom koszos, összegyűrt vászonlepedő. A tenger nem változott. Szabályos mozgással fel-alá himbálta a mentőcsónakot. A zebra még élt. Nem tudtam elhinni. Félméteres lyuk volt a testében, egy frissen kitört tűzhányóra emlékeztető fisztula, kidőlt, félig felfalt szervek ragyogtak a fényben vagy csillogtak tompán, szárazon, mégis, a szorosan vett legfontosabb részeiben, még ha gyengén is, de lüktetett az élet. Mozgása a hátsó láb remegésére és a szemek ritka pislogására korlátozódott. Elborzadtam. Sejtelmem sem volt róla, hogy egy élőlény ennyi sérülést elszenvedve életben maradhat. A hiéna feszült volt. Nem feküdt le éjjeli pihenőjére a napvilág ellenére. Talán azért, mert túl sokat zabált; hasa groteszkül kidomborodott. Narancslé is veszélyes kedvében volt. Izgettmozgott és a fogát mutogatta. Én maradtam, ahol voltam, összekuporodva a csónakorr közelében. Testem-lelkem elgyengült. Féltem, hogy beleesem a vízbe, ha egyensúlyozni próbálok az evezőn. A zebra délre kimúlt. Szeme üvegessé vált, és teljes közönnyel fogadta a hiéna időnkénti támadásait. Délután kitört az erőszak. A feszültség elviselhetetlen szintre emelkedett. A hiéna visítozott. Narancslé dörmögött és hangos cuppanásokat hallatott. Zúgolódásuk hirtelen összeforrt és a legnagyobb hangerőre szökött. A hiéna átugrotta a zebra maradványait, és elindult Narancslé felé. Azt hiszem, világosan elmagyaráztam a hiénák veszélyességét. Agyamban mindenesetre oly nyilvánvaló volt ez, hogy lemondtam Narancslé életéről, mielőtt még esélye lett volna rá, hogy megvédje. Alábecsültem. Alábecsültem a harciasságát. Nagyot csapott a ragadozó fejére. Döbbenetes volt. Szinte elolvadt a szívem a szeretettől, csodálattól és félelemtől. Említettem már, hogy régebben Narancslé amolyan háziállat volt, akit szívtelenül kitagadtak indonéziai tulajdonosai? Története a szokványos, alkalmatlanná vált házikedvencé. Ilyesformán zajlik a dolog: a kedvencet megveszik, amikor még kicsi és édes. Remekül elszórakoztatja a gazdáit. Aztán megnő a teste és az étvágya. Kiderül, hogy lehetetlen szobatisztaságra szoktatni. Fokozódó ereje miatt egyre nehezebb kezelni. Egy nap a cselédlány lehúzza a lepedőt a fészkéről, mert ki akarja mosni, vagy a fiúgyerek tréfásan kikap a kezéből egy falatnyi ételt – valami ilyen látszólag jelentéktelen apróság miatt a házikedvenc kivillantja a fogát, és a család megrémül. Másnap a családi dzsip hátsó részében rázkódik emberi fivérei és nővérei társaságában. Behatolnak a dzsungelbe. A kocsiban ezt mindenki különös és riasztó helynek látja. Eljutnak egy tisztásra. Gyorsan felmérik. A dzsip bőgve életre kel, kerekei magasra szórják a földet, és a házikedvenc csak néz mindazok után, akiket ismert és szeretett, amint visszabámulnak rá, miközben a dzsip elszáguld. Otthagyták. A házikedvenc nem érti. Éppoly kevéssé van felkészülve a dzsungelre, mint emberi testvérei. Várja, hogy visszatérjenek, igyekszik elnyomni a bensejében növekvő rémületet. Nem térnek vissza. Leszáll a nap. Az állat elkeseredik, és lemond az életről. A következő pár nap alatt belepusztul az éhezésbe és kiszolgáltatottságba. Vagy kutyák támadnak rá. Narancslé is ilyen reményvesztett kedvenccé válhatott volna. Ehelyett a pondicherryi állatkertbe került. Élete végéig nyájas és béketűrő maradt. Vannak emlékeim gyerekkoromból, amikor átfogott végeérhetetlen karjaival, s ujjai – mindegyik olyan hosszú, mint az én egész kezem – a hajamban bogarásztak. Fiatal nőstény volt, gyakorolta az anyai mesterséget. Mikor beleérett kifejlett, vad egyéniségébe, már távolabbról figyeltem. Úgy

99

gondoltam, elég jól ismerem, hogy minden mozdulatát előre megjósoljam. Úgy gondoltam, nemcsak a szokásaival vagyok tisztában, hanem a korlátaival is. A dühödt indulat, az ádáz bátorság e megnyilvánulása ráébresztett, hogy tévedtem. Mind ez ideig csak részben ismertem őt. Nagyot csapott a ragadozó fejére. De milyen nagyot! A hiéna feje nekivágódott a padnak, amelyre épp eljutott, jókorát csattanva, s a mellső lábai szétcsúsztak, hogy már azt hittem, vagy a pad vagy az állkapcsa vagy mind a kettő eltörik. A hiéna egy pillanat alatt felugrott, testén minden szőrszál úgy felmeredt, mint az én fejemen a haj, de ellenségessége most már nem volt annyira eleven. Visszahúzódott. Én ujjongtam. Narancslé döbbenetes önvédelme megmelengette a szívemet. Nem tartott sokáig. Egy felnőtt nőstény orangután nem győzhet le egy felnőtt hím foltos hiénát. Ez az egyszerű tapasztalati igazság. Vegyék tudomásul a zoológusok. Ha Narancslé hím, ha olyan sokat nyom a mérlegen, mint a szívemben, az más ügy lehetett volna. De noha testes és túltáplált volt, így is alig volt több ötven kilónál. A nőstény orangután feleakkora, mint a hím. De nem egyszerűen csak a súlyról és nyers erőről van szó. Narancslé korántsem volt védtelen. Ami igazán számít, az a viselkedés és a tapasztalat. Mit tud egy gyümölcsevő az ölésről? Honnan tanulhatja meg, hova harapjon, milyen erősen, milyen hosszan? Egy orangután lehet magasabb, lehetnek nagyon erős és fürge karjai és hosszú szemfogai, de ha nem tudja, hogyan használja ezeket a fegyvereket, akkor nem sokat érnek. A hiéna pusztán az állkapcsával legyőzheti az emberszabású majmot, mert tudja, mit akar és hogyan szerezze meg. A hiéna visszajött. Felugrott a padra és elkapta Narancslé csuklóját, mielőtt az üthetett volna. Narancslé fejbe vágta a hiénát a másik karjával, de az ütéstől a ragadozó csak gonoszul felmordult. Az orangután harapni próbált, de a hiéna gyorsabb volt. Sajnos, Narancslé védekezéséből hiányzott a pontosság és a folyamatosság. Félelme haszontalannak bizonyult, csak akadályozta. A hiéna elengedte a csuklóját, és szakértően a torkának esett. Megbénulva a fájdalomtól és az iszonyattól csak néztem, ahogy Narancslé hatástalanul csapkodta a hiénát és húzkodta a szőrét, miközben torkát szorította a ragadozó állkapcsa. Végig miránk emlékeztetett: szeme épp annyira emberi módon fejezte ki félelmét, mint feszült vinnyogása. Megpróbált felmászni a ponyvára. A hiéna vadul megrázta. Narancslé leesett a padról a mentőcsónak aljába, s vele a hiéna is. Zajokat hallottam, de már nem láttam többé semmit. Én következem. Ez nyilvánvaló volt számomra. Némi nehézségek árán felálltam. Alig láttam a szememet elborító könnyektől. Már nem a családom vagy közelgő halálom miatt sírtam. Túlságosan eltompultam, hogy bármelyikkel is foglalkozni tudtam volna. Azért sírtam, mert rettenetesen elfáradtam, és ideje volt pihenőre térnem. Elindultam a ponyván. Bár kifeszült a csónak végén, a közepén kissé megereszkedett; három vagy négy keserves, imbolygó lépést jelentett. És még át kellett jutnom a hálón és a ponyva felcsavart részén. És mindezt az erőfeszítést egy állandóan bukdácsoló mentőcsónakban kellett megtennem. Amilyen állapotban voltam, olyannak éreztem ezt, mint egy nagy vándorutat. Mikor rátettem a lábam a középső keresztpadra, keménysége olyan élénkítő hatással volt rám, mintha szilárd földre léptem volna. Mindkét lábamat megvetettem a padon, és élveztem a szilárd állóhelyet. Szédültem, de mivel életem legfőbb pillanata következett, ez a szédülés csak fokozta riadt magasztosságát. Mellkasomhoz emeltem a kezem – fegyverem a hiéna ellen. Az állat felnézett rám. A szája vörös volt. Narancslé mellette feküdt, nekidőlve az elpusztult zebrának. Karját szélesre tárta, kurta lábát behúzta és kicsit oldalt fordította. Olyan volt, mint egy majom-Krisztus a kereszten. Kivéve a fejét. Mert lefejezték. Nyakán a seb még mindig vérzett. A szemnek rettenetes, a léleknek gyilkos látvány volt. Mielőtt rávetettem volna magam a hiénára, mintegy felkészülve a végső harcra, lenéztem.

100

Lábam között, a pad alatt megpillantottam Richard Parker fejét. Óriási volt. Kábult érzékeim olyan nagynak látták, mint a Jupiter bolygót. Mancsai akkorák voltak, mint az Encyclopaedia Britanniai kötetei. Visszatámolyogtam a csónak orrába és összerogytam. Delíriumos állapotban töltöttem az éjszakát. Egyre csak azt képzeltem, hogy elaludtam, és most ébredek, miután egy tigrisről álmodtam.

101

48. fejezet Richard Parker egy írnoki tévedésnek köszönhette a nevét. Egy párduc tartotta rémületben Banglades Khulna körzetét, a tengerparttól nem messze. Nemrég egy kislányt ragadott el. A lányból csak az aprócska kezét találták meg, tenyerén hennamintával, és néhány műanyag bokaperecet. Ő volt két hónap alatt a hetedik, akit a martalóc megölt. És az állat egyre merészebbé vált. Előző áldozatát, egy férfit, fényes nappal támadta meg a szántóföldjén. Bevonszolta az erdőbe, ahol feje nagy részét, jobb lába húsát és belsőségeit megette. A tetemet egy fa ágvilláján lógva találták meg. A falubeliek őrséget álltak a közelben aznap éjjel, abban a reményben, hogy meglepik és megölik a párducot, de az nem jelent meg többé. Az Erdészeti Minisztérium felfogadott egy hivatásos vadászt. Az berendezett egy kis leshelyet egy fán, annak a folyónak a közelében, ahol két támadásra is sor került. Egy kecskét kikötöttek a parton. A vadász több éjszakán át várakozott. Úgy vélte, a párduc öreg, elnyűtt fogú hím lesz, amely már nem képes embernél nehezebb zsákmányt ejteni. De egy izmos tigris lépett ki a tisztásra egyik éjszaka. Egy nőstény, egyetlen kölykével. A kecske mekegett. Furcsa módon a kölyök, amely úgy három hónapos lehetett, nem törődött a kecskével. Lerohant a vízpartra és mohón ivott. Az anyja követte példáját. Csak miután szomját elverte, fordult a kecske felé, hogy éhségét csillapítsa. A vadásznál két puska volt: az egyikben igazi golyók, a másikban altatólövedékek. Ez az állat nem lehetett az emberevő, de ilyen közel a lakott helyhez veszélyt jelenthetett, kiváltképp mert kölyke volt. A vadász kézbe vette az altatópuskát. Akkor lőtt, mikor a tigris leütni készült a kecskét. A tigris felágaskodott, mordult egyet és elrohant. De a bénítólövedék nem szelíden altat el, mint egy jó csésze tea; úgy hat, mint egy üveg tömény szesz, ha egyből kiisszák. Az állat kirobbanó mozgása csak sietteti a hatást. A vadász rádión hívta a segédeit. Vagy kétszáz méterre a folyótól megtalálták a tigrist. Még mindig eszméletén volt. A hátsó lábai leroggyantak, a mellsők bizonytalanul egyensúlyoztak. Mikor az emberek közel jutottak hozzá, megpróbált elmenekülni, de képtelen volt rá. Ellenük fordult, felemelte a mancsát, mintha ölni készülne. Ettől csak elvesztette az egyensúlyát. Összerogyott, és a pondicherryi állatkertnek lett két új tigrise. A kölyköt egy közeli bokorban találták meg, nyávogott félelmében. A vadász, akit Richard Parkernak hívtak, puszta kézzel felkapta, és emlékezve, hogyan rohant inni a folyóhoz, Szomjasnak nevezte el. De a szállítmányozási írnok a howrah-i vasútállomáson nyilván spicces is volt, meg túlbuzgó is. Minden irat, amit a kölyökkel kaptunk, világosan közölte, hogy az állat neve Richard Parker, a vadász keresztneve Szomjas, családi neve pedig Kitöltetlen. Apa jót nevetett a zűrzavaron, és Richard Parkeron rajta ragadt a neve. Nem tudom, Szomjas Kitöltetlen elkapta-e valaha is az emberevő párducot.

102

49. fejezet Reggel mozdulni sem bírtam. Leszögezett a ponyvára a gyengeség. Még gondolkodni is kimerítő volt. Nekiveselkedtem azért. Végül, lassan, mint a sivatagon átkelő tevekaraván, összeállt néhány gondolat. Ez a nap is olyan volt, mint az előző, meleg és borús, a felhők alacsonyan úsztak, enyhe szellő fújt. Ez volt az egyik gondolat. A csónak enyhén himbálózott, ez a másik. Most először gondoltam a táplálkozásra. Nem volt részem egy cseppnyi innivalóban, egy falat ételben, egy percnyi alvásban három napja. Ráébredvén gyengeségem e nyilvánvaló magyarázatára, némi erőre kaptam. Richard Parker még mindig a fedélzeten volt. Mi több, éppen alattam. Hihetetlen, hogy az ilyesmit el kell fogadni ahhoz, hogy igaz legyen, de csak hosszú töprengés, különböző értelmi részletek és szempontok felmérése után jutottam arra a következtetésre, hogy ez nem álom, nem káprázat, nem félresiklott emlékezet vagy képzelődés vagy bármily hasonló hamisság, hanem tömény valóság, amelyet legyengült, felettébb izgatott állapotban észleltem. Igaz voltát rögvest megerősíthetem, amint elég erősnek érzem magam, hogy utána nyomozzak. Hogyan is nem vettem észre két és fél napig egy nyolcméteres csónakban a kétszázhúsz kilós tigrist? Ez olyan rejtvény volt, amit majd később kell megfejteni, ha már több energiám lesz. Arányosan számítva bizonyára Richard Parker a legnagyobb potyautas a hajózás történetében. Orra hegyétől a farka végéig több mint egyharmadát töltötte be az őt szállító hajó hosszának. Azt hihetné, hogy ezen a ponton minden reményt elvesztettem, így is van. És ennek eredményeképpen felpezsdültem, és sokkal jobban éreztem magam. A teniszbajnok kihívója erősen kezd, de hamarosan elveszíti önbizalmát. A bajnok egyre-másra szerzi a pontokat. De az utolsó szettben a kihívó, amikor már nincs vesztenivalója, megnyugszik, gondtalanná és merésszé válik. Hirtelen úgy kezd játszani, mint az ördög, és a bajnoknak keményen meg kell dolgozni, hogy megszerezze az utolsó pontokat. Így volt ez velem is. Elbírni egy hiénával talán lehetségesnek látszott, de Richard Parkernak oly nyilvánvalóan nem voltam ellenfele, hogy még aggódni sem volt érdemes miatta. Egy tigrissel a csónakban az életem véget ért. Ha pedig ez befejezett tény, akkor miért ne tennék valamit a kiszáradt torkomért? Azt hiszem, az mentette meg az életemet aznap reggel, hogy a szó szoros értelmében haldokoltam a szomjúságtól. Most, hogy ez a szó agyamba szökkent, nem is tudtam másra gondolni, mintha a szó maga sós lenne, és minél többet gondolok rá, annál rosszabb a hatása. Hallottam, hogy a légszomj, mint kény szerérzet, meghaladja a vízszomjat. Csak néhány percig, mondom erre én. Néhány perc múltán az ember meghal, és a fuldoklás kellemetlensége elmúlik. Ám a szomjúság hosszantartó história. Gondolja meg: Krisztus halálát a kereszten fulladás okozta, de ő csak a szomjúság miatt panaszkodott. Ha a szomjúság olyan megpróbáltatás, hogy még a Testet Öltött Isten is panaszkodik miatta, képzelje el hatását egy átlagos emberre. Elegendő volt ahhoz, hogy őrjöngő bolonddá váljak. Soha nem tapasztaltam szörnyűbb fizikai poklot, mint ezt a poshadt ízt és pépes érzetet a számban, ezt az elviselhetetlen nyomást a torkom hátuljában, ezt az élményt, hogy a vérem sűrű sziruppá alakul, amely alig áramlik. Őszintén mondom, ehhez mérten egy tigris nem jelentett semmit. Így hát félretoltam Richard Parkernak még a gondolatát is, és félelem nélkül elindultam friss vizet, édesvizet keresni. A varázsvessző az agyamban élesen lebillent és máris forrás fakadt, mikor eszembe jutott, hogy egy szabályos mentőcsónakon vagyok, és az ilyen mentőcsónakot biztosan ellátják megfelelő készlettel. Ez teljesen ésszerű gondolatnak tűnt. Melyik kapitány mulasztaná el,

103

hogy ilyen alapvető dolgokban gondoskodjon legénységéről? Milyen hajófelszerelési kereskedő ne akarna egy kis külön pénzt szerezni az életmentés nemes álcájába bújtatva? A kérdés eldőlt. Van víz a csónakban. Csak meg kell találnom. Ami azt jelenti, hogy mozdulnom kell. Eljutottam a csónak közepéig, a ponyva széléig. Keserves mászás volt. Úgy éreztem, mintha egy tűzhányó oldalán kapaszkodnék, és mindjárt át kellene néznem a peremén, bele a narancsszín láva fortyogó katlanjába. Lekushadtam. Óvatosan kidugtam a fejem. Nem néztem távolabb a szükségesnél. Richard Parkért nem láttam. A hiénát azonban igen. Hátul volt, amögött, ami a zebrából megmaradt. Engem nézett. Már nem féltem tőle. Nem volt háromméternyire sem, de a szívem egy ütemet sem hagyott ki. Richard Parker jelenlétének legalább ennyi haszna volt. Félni ettől a nevetséges kutyától, mikor egy tigris van a közelben, olyan lett volna, mintha az ember a szálkától félne, mikor a fák dőlnek. Nagyon megdühödtem a hiénára. – Te undorító, ronda dög – motyogtam. Csak azért nem álltam fel, s vertem le a mentőcsónakról egy bottal, mert az erőm meg a botom hiányzott hozzá, nem a bátorságom. Megérzett a hiéna valamit felsőbbségemből? Azt mondta magának: „Az alfa-hím figyel – jobb, ha nem mozdulok”? Nem tudom. Akárhogy is, nem mozdult. Mi több, ahogy lesunyta a fejét, mintha félt volna tőlem. De hiába próbál elbújni. Megkapja a magáét hamarosan. Richard Parker az állatok furcsa viselkedésére is magyarázatul szolgált. Most már világossá vált, miért húzta meg magát a hiéna olyan képtelenül szűk helyen a zebra mögött, és miért várt olyan sokáig, mielőtt megölte volna. Félt a nagyobb vadállattól, és félt hozzányúlni a nagyobb vadállat élelméhez. A feszült, átmeneti béke Narancslé és a hiéna között, és az én megkímélésem kétségtelenül ugyanannak az oknak tulajdonítható: egy ilyen felsőbbrendű ragadozó jelenlétében mindnyájan prédák voltunk, és a zsákmányszerzés szokásos módja megváltozott. Vagyis egy tigris jelenléte mentett meg egy hiénától – kitűnő példája annak, hogyan kerül az ember csöbörből vödörbe. De a nagyvad nem úgy viselkedett, mint egy nagyvad, és a hiéna elszemtelenedett. Richard Parker passzivitása e három hosszú napon át magyarázatra szorult. Csak két okát tudtam adni: nyugtatószer és tengeribetegség. Apa rendszeresen adott be nyugtatót az állatoknak, hogy enyhítse a feszültségüket. Vajon adott-e nyugtatót Richard Parkernak nem sokkal azelőtt, hogy a hajó elsüllyedt? Lehet, hogy a hajótörés sokkja – a zajok, a vízbeesés, a szörnyű küszködés, hogy a mentőcsónakhoz odaússzon – fokozta a nyugtató hatását? Utána meg jött a tengeribetegség? Ennyi volt az összes lehetséges magyarázat, amit fel tudtam hozni. Nem érdekelt tovább a kérdés. Csak a víz érdekelt. Szemügyre vettem a mentőcsónakot.

104

50. fejezet Egy méter mély volt, két és fél méter széles és nyolc méter hosszú, pontosan. Tudtam, mert fekete betűkkel rá volt nyomtatva az egyik oldalpadra. Az is ott állt rajta, hogy a mentőcsónakot maximum harminckét ember befogadására tervezték. Milyen jó szórakozás lett volna ennyi emberrel osztozni rajta! Ehelyett hárman voltunk, és így is túlzsúfoltnak érződött. A csónakot szimmetrikusan alakították ki, lekerekített végekkel, amelyeket nehezen lehetett megkülönböztetni. A farát csak egy kis rögzített kormánylapát jelezte, alig több, mint a gerinc hátranyúló meghosszabbítása, míg az orra, kivéve az én személyes ráadásomat, a hajóépítés történetének legszomorúbb, legturcsibb gerinccsúcsát hordozta. Az alumíniumtörzset szegecsekkel verték ki és fehérre festették. Ilyen volt a mentőcsónak külseje. Belül nem kínált annyi helyet, amennyit várni lehetett volna, az oldalpadok és a légtartályok miatt. Az oldalpadok végigfutottak az egész csónak mentén és összeértek az orrban és a farban, ahol végpadokká alakultak, amelyek nagyjából háromszöget formáztak. A padok adták a tetejét a leforrasztott légtartályoknak. Az oldalpadok negyvenöt centiméter szélesek voltak, a végpadok kilencven centiméter hosszúak; a mentőcsónak szabad tere így hatszázhúsz centiméter hosszú és százhatvan centiméter széles volt. Ez körülbelül tíz négyzetméternyi területet biztosított Richard Parkernak. Ezt átívelte három keresztpad, beleértve azt is, amelyet a zebra összetört. Ezek a padok hatvan centiméter szélesek voltak, és egymástól egyenlő távolságra álltak. Hetven centiméterrel a csónak alja felett voltak – ennyi hely jutott Richard Parkernak, mielőtt beleverte volna a fejét, ha éppen egy pad alatt volt. A ponyva alatt további mintegy harminc centiméteres hely, a ponyvát tartó csónakperem és a padok közti távolság; egészében ez a méternyi odú alig volt elég neki, hogy felálljon. A padló, amely keskeny, impregnált fadeszkákból készült, lapos volt, és a légtartályok derékszögben csatlakoztak hozzá. Így, különös módon, a lekerekített oldalú és végű csónaknak a belső tere szögletes volt. Úgy látszik, a narancssárga – ez a szép hindu szín – a túlélés színe, mert a csónak egész belseje és a ponyva és a mentőmellények és a mentőöv és az evezők és csaknem minden más tárgy idebenn narancssárga volt. Még a sima szélű műanyag sípok is. A Cimcum és a Panama szavakat az orr mindkét oldalára vastag, fekete nagybetűkkel festették fel. A szívós, impregnált vászonponyva egy idő után kidörzsölte a bőrömet. Csak a középső keresztpad innenső széléig tekerték fel. Így hát egy keresztpad a ponyva alatt rejtőzött, Richard Parker odújában; a középső pad éppen a ponyva szélén túl volt, a szabadban; a harmadik törötten hevert a döglött zebra alatt. Hat evezővilla volt, U alakú bevágások a csónakperemben, hogy helyben tartsák az evezőket, meg öt evezőlapát, mivel egyet elvesztettem, mikor megpróbáltam arrébb lökni Richard Parkért. Három lapát az egyik oldalpadon feküdt, egy a másikon és egy az én életmentő hajóorromként szolgált. Kételkedtem a lapátoknak mint a hajtóerő eszközeinek hasznosságában. Ez a mentőcsónak nem versenyhajó volt, hanem nehéz, tömör szerkezet, vízszíni, tunya sodródásra tervezték, nem navigálásra, bár gondolom, ha harmincketten evezünk benne, előrejutottunk volna valamelyest. Nem fogtam fel ezeket a részleteket – és még sok mást sem – azonnal. Idővel és a szükségszerűség eredményeként regisztráltam őket. A legvégső szükségben lehettem már, reménytelen jövővel nézve szembe, mikor valami apróság, valami részlet átalakult és új megvilágításban jelent meg agyamban. Már nem az az apróság volt, ami korábban, hanem a legfontosabb dolog a világon, valami, ami megmentheti az életemet. Ez újra és újra

105

megtörtént. Milyen igaz, hogy a szükség találékonyságot szül, milyen nagyon igaz.

106

51. fejezet De amikor először néztem körül alaposabban a mentőcsónakban, nem láttam meg azt, amit szerettem volna. A hátsó és az oldalpadok felszíne megszakítás nélkül összeért, akárcsak a légtartályok oldala. A padló laposan elfeküdt a hajótesten, nem húzódhatott meg alatta tároló. Egy biztos volt: nincs szekrény vagy láda vagy bármilyen tartály sehol. Csak sima, egybeérő narancsszín felületek. A hajóskapitányok és szállítmányozók iránti megbecsülésem alábbszállt. A szomjam megmaradt. És mi van, ha az ellátmány a hajóorrban található, a ponyva alatt? Megfordultam és visszakúsztam. Úgy éreztem magam, mint egy kiszáradt gyík. Lenyomtam a ponyvát. Erősen ki volt feszítve. Ha felgöngyölöm, utat nyithatok magamnak az ellátmányhoz, amit alatta raktároztak el. De ez azt is jelenti, hogy utat nyitok Richard Parker búvóhelyéhez. Nem volt semmi kétség. A szomjúság hajtott. Kihúztam az evezőt a ponyva alól. Derekamra toltam a mentőövet. Keresztbe fektettem az evezőt a csónak orrán. Kihajoltam a csónak peremén, és hüvelykujjammal fellöktem az egyik horog alól a kötelet, amely leszorította a ponyvát. Nehéz munka volt. De az első horog után a másodikkal és harmadikkal már könnyebben elbántam. Ugyanezt végigcsináltam a csónakorr másik oldalán. A ponyva megroggyant a könyököm alatt. Laposan feküdtem rajta, lábammal a far felé. Kicsit feltekertem. Azonnal megkaptam a jutalmamat. A csónak orra olyan volt, mint a fara; volt benne egy végpad. Azon pedig, alig néhány centire az orrtól, gyémántként egy hevederpánt csillogott. Kivehető volt egy fedél körvonala. A szívem dübögni kezdett. Még jobban felcsavartam a ponyvát. Alája nyúltam. A fedél alakja lekerekített háromszöget formázott, körülbelül egy méter szélességben és fél méter mélységben. Ebben a pillanatban észrevettem egy narancsszínű tömeget. Visszarántottam a fejem. De a narancsszín nem mozdult, és furcsának látszott. Nem tigris volt, hanem mentőmellény. Sok mentőmellény feküdt Richard Parker kuckójának végében. Remegés futott végig a testemen. A mentőmellények között, amelyek mintha falevelek lettek volna, megpillantottam Richard Parkért. A hátsó részét láttam és egy darabkát a hátából. Vörösesbarnán, csíkosán és egyszerűen óriásian. Hason fekve, a csónak fara felé nézett. Mozdulatlan volt, kivéve oldalának ritmikus emelkedését-süllyedését. Hitetlenkedve pislogni kezdtem attól, hogy ilyen közel van. Ott, fél méterrel alattam. Ha kinyújtózom, megcsíphettem volna a fenekét. És nem volt köztünk semmi, csak egy vékony, könnyen megkerülhető ponyva. – Isten, segíts! – Nem hangzott el ennél szenvedélyesebb és mégis halkabb fohász soha. Teljesen mozdulatlanul feküdtem. Muszáj volt vizet szereznem. Leengedtem a kezem, és óvatosan felhúztam a hevederpántot. Megemeltem a tetőt. Egy ládára nyílott. Imént említettem a részleteket, amelyek életmentővé válhatnak. Itt volt az egyik: a fedél csuklópántjai vagy két centire voltak a csónakorr padjától, ami azt jelentette, hogy a felnyitott fedél válaszfallá vált, amely lezárta a pad és a ponyva közötti harminccentis nyitott teret – ezen át támadhatott volna rám Richard Parker, miután félrelöki a mentőmellényeket. Felnyitottam a fedelet, míg neki nem dőlt a keresztbe tett evezőnek és a ponyva szélének. Áthúzódtam az orrcsúcsra, szemben a csónaktesttel, egyik lábamat a nyitott láda peremére helyeztem, a másikat a fedélnek támasztottam. Ha Richard Parker támadni akar alulról, meg kell löknie a fedelet. Ez a lökés figyelmeztetne is, meg segítene is a vízbe esnem a mentőövvel. Ha a másik oldalról jön, hátulról mászva rá a ponyvára, a lehető legjobb

107

helyzetben vagyok, hogy idejében megpillantsam, és ismét csak a vízbe vessem magam. Szétnéztem a mentőcsónak körül. Nem láttam egy cápát sem. Letekintettem a lábaim közé. Úgy éreztem, elájulok az örömtől. A nyitott ládában csak úgy csillogtak a vadonatúj tárgyak. Ó, a gyártott áruk gyönyörűsége, az ember csinálta találmány, a megalkotott holmi! Az anyag kinyilatkoztatásának az a pillanata sűrített gyönyörűséget adott – a reménynek, meglepetésnek, hitetlenségnek egybepréselt mámorát –, amelyhez mérhetőt soha nem tapasztaltam életem során, se karácsonykor, se születésnapokon, se esküvőkön, se díválin, se más ajándékosztó ünnepségen. Valósággal beleszédültem a boldogságba. Szemem rögtön felfedezte azt, amit kerestem. Legyen az üveg-, fém- vagy műanyag doboz, a víz mindig félreismerhetetlen csomagolásban van. Ezen a mentőcsónakon az élet borát kellemesen kézre álló, halványarany tartályokban tárolták. Ivóvíz, mondta fekete betűkkel a védjegy. HP Élelmiszer Kft. volt a forgalmazó cég neve, 500 ml a tartalom. Halomban álltak ezek a dobozok, első látásra megszámlálhatatlanul. Remegő kézzel lenyúltam és kivettem egyet. Hidegnek és nehéznek érződött. Megráztam. A belső levegőbuborék gluty, gluty, gluty hangot adott. Pokoli szomjúságomtól rövidesen megmenekülök. Érverésem vágtatni kezdett a gondolattól. Csak ki kell nyitnom a konzervdobozt. Megtorpantam. Hogyan nyissam ki, ez a kérdés. Van egy konzervdobozom – biztosan van konzervnyitó is. Belenéztem a ládába. Rengeteg holmi volt benne. Körbekutakodtam. Kezdtem elveszteni a türelmemet. A sajgó várakozás végigjárta termékeny útját. Innom kell, most – vagy meghalok. Nem találtam a szükséges szerszámot. De nem maradt idő a kétségbeesésre. Tenni kell valamit. Kifeszíthetem a körmömmel? Megpróbáltam. Nem ment. A fogammal? Megpróbálni sem lett volna érdemes. Végignéztem a csónakperemet. A ponyva horgai. Rövidek, tompák, tömörek. Apádra térdeltem és kihajoltam. Két kézzel fogva keményen hozzávágtam a dobozt az egyik horoghoz. Jókora horpadás. Még egyszer. Egy másik horpadás az első mellett. A horpadások horpasztásával sikerült a mutatvány. Egy gyöngyszemnyi víz bukkant elő. Lenyaltam. Megfordítottam a konzervdobozt, és nekivertem a tető másik oldalát a horognak, hogy még egy lyukat csináljak. Dolgoztam, mint az ördög. Nagyobb lyukat csináltam. Visszaültem a csónak peremére. Arcomhoz emeltem a dobozt. Kinyitottam a számat. Megbillentettem a dobozt. Érzéseim talán elképzelhetők, de aligha leírhatók. Mohó torkom gurgulázó ritmusára tiszta, élvezetes, csodálatos és kristályos víz áramlott a testembe. Folyékony élet, az volt. Kiürítettem az arany kelyhet az utolsó cseppig, szopogattam a rést, hogy magamba szívjam a maradék nedvességet is. „Ahhhhh” – sóhajtottam, bedobtam a dobozt a tengerbe, és kivettem egy másikat. Kinyitottam, ugyanúgy, mint az elsőt, és tartalma ugyanolyan gyorsan eltűnt. Ez a doboz is kiröppent a hajóból, és kinyitottam a következőt. Amely, hamarosan, szintén a tengerben kötött ki. Újabb dobozt bocsátottam útjára. Kiittam négy dobozt, két litert a legfinomabb nektárból, és csak akkor hagytam abba. Gondolhatná, hogy ez a mértéktelen ivás a hosszú szomjazás után felforgatta szervezetemet. Ostobaság! Soha életemben nem éreztem jobban magam. Hát csak tapintsa meg a homlokomat! Friss, tiszta izzadságtól gyöngyözött. Minden porcikám, minden egyes pórusom örvendezett. A jó érzés gyorsan elárasztott. A szám nedvessé és puhává vált. Megfeledkeztem a torkom mélyéről. A bőröm fellazult. Az ízületeim könnyebben mozogtak. A szívem kezdett úgy verni, mint egy vidám dob, és a vér úgy folyt az ereimben, mint a mennyegzőről távozó és útjukat végigdudáló kocsik a városon át. Erő és mozgékonyság tért vissza izmaimba. A fejem kitisztult. Tényleg visszatértem az életbe a halálból. Fenséges volt. Mondhatom, alkoholtól részegnek lenni gyalázatos, de víztől részegnek lenni nemes és mámorító. Perceken át fürödtem az üdvösségben és teljességben.

108

Mégis valami sürgető hiányt éreztem. Megérintettem a hasam. Kemény és üres volt. Jó volna most valami ennivaló. Egy maszala doszai, kókuszcsatnival. Hmmmm! Vagy még inkább: utappam. Hmmmm! O! Számhoz emeltem a kezem – IDLI! A szó puszta gondolata fájdalmasan bevágott az állkapcsom mögé és nyáláradatot fakasztott a számban. Jobb kezem rángatózni kezdett. Kinyúlt és csaknem megérintette a félig főtt, lapos rizsgombócokat a képzeletemben. Belenyomta ujjait gőzölgőén forró anyagukba… Mártással átitatott gömböt csinált belőle… A számhoz emelte… Rágtam… Ó, milyen élvezetes gyötrelem volt! Belenéztem a ládába, ennivalót keresve. Találtam több doboz Hét Tenger Vészfejadagot, a messzi, egzotikus norvégiai Bergenből. A reggeli, amelynek kilenc elmaradt étkezést kellett pótolnia, nem beszélve egy-két villásreggeliről, amelyeket anya szokott tálalni, félkilós tömbben állt, töményen, súlyosan, ezüstszínű műanyag vákuumcsomagolásban, és használati utasítások borították el, tizenkét nyelven. Angolul azt mondta a felirat, hogy tizennyolc, sült búzából, állati zsiradékból és glükózból készült, dúsított tápértékű kétszersültet tartalmaz, és nem szabad hatnál többet megenni huszonnégy óra leforgása alatt. Pech, hogy állati zsiradék van benne, de a kivételes körülmények között vegetáriánus énem egyszerűen befogja majd az orrát és elviseli. A tetején ezeket a szavakat láttam: Itt tépd fel, és egy fekete nyíl mutatott a műanyag sarka felé. A sarok kinyílt az ujjaim alatt. Kilenc téglalap bukkant elő. Kibontottam egyet. Magától kétfelé vált. Két, csaknem négyzetes keksz, halvány színű és illatos. Beleharaptam az egyikbe. Uramisten, ki gondolta volna? Nem is sejtettem. Ezt eltitkolták előlem. A norvég konyha a legjobb a világon! A kekszek ízesnek és finomnak, nem túl édesnek és nem is túl sósnak bizonyultak. Elbűvölő roppanással törtek össze a fogak alatt. Nyállal keveredve rostos krémmé alakultak át, amelyet mennyeinek érzett a nyelv és a száj. És mikor lenyeltem, a gyomrom csak egyetlen szót tudott mondani: Alleluja! Az egész csomag néhány percen belül eltűnt, a csomagolópapír elrepült a szélben. Tűnődtem, hogy kinyissak-e egy másik dobozt, de aztán meggondoltam magam. Nem árt némi önuralmat tanúsítani. A fél kiló vészfejadaggal a gyomromban egészen elnehezedtem. Úgy döntöttem, meg kell tudnom, mi van voltaképpen az előttem álló kincses ládában. Nagy láda volt, nagyobb, mint a nyílása. A beltere lenyúlt egészen a hajógerincig, és kissé befutott az oldalpadokba is. Beleengedtem lábam, és hátamat az orrnak támasztva leültem a peremére. Megszámoltam a Hét Tengeres dobozokat. Egyet megettem; maradt harmincegy. A tájékoztatás szerint minden 500 grammos doboznak három napig kellett egy túlélőt kiszolgálnia. Ez azt jelenti, hogy az élelmiszeradagok kitartanak – 31x3 – 93 napig. Ezek a tájékoztatók azt ajánlották, hogy a túlélők huszonnégy óránként fél liter vízre korlátozzák magukat. Megszámoltam a vizeskonzerveket. 124 darab volt. Mindegyikben fél liter víz. Tehát a vízkészletem kitart 124 napig. Az egyszerű matematika sohasem varázsolt még ilyen mosolyt az arcomra. Mim volt még? Mohón beledugtam kezem a ládába, és egyik csodálatos tárgyat a másik után húztam elő. Mindegy, bármi volt is, vigasztalásomra szolgált. Oly nagy szükségem volt társaságra és kényelemre, hogy úgy tetszett, e tömeggyártmányok előállítására fordított figyelem mintha rám fordított különleges figyelem volna. Ismételten elmotyogtam: – Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

109

52. fejezet Alapos vizsgálódás után teljes listát készítettem: – 192 tengeribetegség elleni tabletta – 124 fémdoboz édesvíz, mindegyik 500 millilitert tartalmaz, így összesen 62 liter – 32 műanyag hányadékzacskó – 31 doboz vészfejadag, mindegyik 500 gramm, így összesen 15, 5 kiló – 16 gyapjútakaró – 12 szolárdesztilláló – kb. 10 narancssárga mentőmellény, mindegyiken narancssárga síp, zsinórral rákötve – 6 morfiumampullás fecskendőtű – 6 jelzőrakéta – 5 úszóevező – 4 ejtőernyős világítórakéta – 3 erős, átlátszó műanyag zsák, mindegyik úgy ötven liter űrtartalmú – 3 konzervnyitó – 3 skálával ellátott üveg ivópohár – 2 doboz vízálló gyufa – 2 narancssárga úszó füstjelző – 2 közepes méretű narancssárga műanyag vödör – 2 úszó narancssárga vízkimerő csésze – 2 több célra használható műanyag tartály légmentes fedéllel – 2 sárga négyszögletű szivacs – 2 úszó műanyag kötél, mindegyik 50 méter hosszú – 2 elsüllyedő műanyag kötél, bizonytalan hosszúságú, de legalább 30 méter – 2 horgászfelszerelés, horoggal, zsinórral, ólommal – 2 szigony nagyon éles szakállas heggyel – 2 viharhorgony – 2 kisbalta – 2 esővízgyűjtő – 2 fekete golyóstoll – 1 nejlon rakományrögzítő háló – 1 tömör mentőöv, belső átmérője 40 centiméter, külső átmérője 80 centiméter, hozzákötve kötél – 1 nagy vadászkés, tömör nyelű, hegyes végű, pengéje egyik széle éles, a másik fűrészfogú; hosszú zsinóron egy ládabeli gyűrűre kötve – 1 varrókészlet, egyenes és hajlított tűkkel és erős fehér fonállal – 1 elsősegélykészlet, vízhatlan műanyag dobozban – 1 jelzőtükör – 1 csomag füstszűrős kínai cigaretta – 1 nagy tábla étcsokoládé – 1 túlélési kézikönyv – 1 iránytű – 1 napló, 98 vonalazott oldallal – 1 fiú teljes könnyű öltözékben, kivéve egyik elvesztett cipőjét – 1 foltos hiéna – 1 bengáli tigris – 1 mentőcsónak – 1 óceán – 1 Isten Megettem a nagy csokoládétábla negyedét. Megvizsgáltam az egyik esővízgyűjtőt. Olyan szerkentyű volt, mint egy felfordított esernyő, jókora méretű zacskóval, amelyhez gumicső

110

csatlakozott. Összefontam karjaimat a mentőövön a derekamnál, leengedtem a fejem, és mély álomba merültem.

111

53. fejezet Átaludtam a délelőttöt. A szorongás ébresztett fel. Az ételnek, víznek, pihenésnek az árja, amely átfolyt a szervezetemen, nemcsak új életlehetőséget adott, hanem erőt is ahhoz, hogy meglássam: milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Rádöbbentem Richard Parker valóságára. Egy tigris van a mentőcsónakban. Nehezemre esett elhinni, de tudtam, hogy igaz. És meg kell mentenem magam. Arra gondoltam, hogy kiugróm a csónakból és elúszom, de a testem nem volt hajlandó mozdulni. Sok száz kilométerre voltam a kikötőktől, ha ugyan nem ezer kilométernél is messzebb. Ekkora távolságot nem tudok átúszni, még mentőövvel sem. Mit ennék közben? Hogyan tartanám távol a cápákat magamtól? Hogyan tartanám magam melegen? Honnan tudhatnám, merre menjek? Egy parányi kétségem sem lehetett ebben az ügyben: elhagyni a mentőcsónakot maga a biztos halál. De mi van, ha a csónakon maradok? Richard Parker a macskafélék jellegzetes szokása szerint fog rám támadni, hangtalanul. Mielőtt felocsúdnék, elkapja a tarkómat vagy a torkomat, és belém mélyeszti tépőfogait. Képtelen leszek megszólalni. Az életnedv végszó nélkül folyik majd ki belőlem. Vagy úgy öl meg, hogy egyik nagy mancsával leüt, s eltöri a nyakamat. – Meg fogok halni – jajongtam remegő ajkakkal. A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elveszítünk. A látomás olyan nyomasztó szomorúságot hoz ránk, amivel nem vetekedhet sem egy elgázolással fenyegető gépkocsi, sem a várható vízbe fulladás. Ez az érzés valóban elviselhetetlen. Az Apa, Anya, Ravi, India, Winnipeg szavak perzselő döféssel vágtak belém. Kezdtem feladni. Fel is adtam volna – ha nem hallok meg egy hangot a szívemben. A hang azt mondta: „Nem fogok meghalni. Visszautasítom. Túlélem ezt a lázálmot, bármennyire esélytelen vagyok is. Eddig, csodálatos módon, életbe maradtam. Most a csodát mindennapossá formálom. A káprázat naponta felbukkan. Belefektetek minden szükséges erőfeszítést. Igen, amíg az Isten velem van, nem fogok meghalni. Ámen.” Arcom mogorva és elszánt kifejezést ölt. Nagyon szerényen beszélek, mikor ezt mondom, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy vad életvágy dolgozik bennem. Ez, tapasztalataim szerint, nem nyilvánvaló. Némelyek feladják az életet egy lemondó sóhajjal. Mások küzdenek egy kicsit – aztán reményüket vesztik. Megint mások – és én egyike vagyok ezeknek – sosem adják fel. Mi küzdünk és küzdünk és küzdünk. Mi küzdünk, bármekkora legyen is a csata ára, az elszenvedett veszteség, a siker reménytelensége. A végsőkig harcolunk. Ez nem bátorság kérdése. Ez valami szervi ügy, a képtelenség arra, hogy feladjuk. Lehet, hogy nem több ostoba életétvágynál. Richard Parker épp ebben a pillanatban kezdett morogni, mintha arra várt volna, hogy érdemes ellenféllé váljak. Mellem összeszorult a félelemtől. – Gyorsan, öregem, gyorsan – ziháltam. Meg kellett szerveznem a túlélésemet. Egy pillanatot sem herdálhatok el. Óvóhely kell, mégpedig azonnal. Az orrárbocra gondoltam, amit egy evezőből csináltam. De most a ponyva vissza volt tekerve az előrészen is; nem volt semmi, ami helyén tartsa az evezőt. És kétséges volt, hogy egy evező végén lógva igazán biztonságban lennék Richard Parkertől. Könnyedén elérhetne és lemarhatna. Valami mást kellett kitalálnom. Gyorsan működött az agyam. Tutajt építettem. Az evezők, ha emlékszik rá, úsztak a víz színén. És voltak mentőmellényeim és egy jókora mentőövem.

112

Lélegzet-visszafojtva becsuktam a ládát, és benyúltam a ponyva alá a padon fekvő tartalék evezőkért. Richard Parker észrevette. Láttam a mentőmellények mögött. Amint egyenként előhúztam minden evezőt – elképzelhetik, milyen óvatosan –, válaszul megmozdult. De nem fordult hátra. Három evezőt kihúztam. A negyedik már ott feküdt keresztben a ponyván. Felemeltem a láda tetejét, hogy ismét lezárjam a Richard Parker odújába vezető nyílást. Volt négy úszóevezőm. Felraktam őket a ponyvára, a mentőöv köré. A mentőövet tehát négyszögbe fogták az evezők. Tutajom olyan volt, mint egy amőbajáték, közepén egy O-val az első lépés helyeként. Most jött a veszélyes rész. Richard Parker morgása már olyan mélyen dübörgött, hogy remegett tőle a levegő. A hiéna nyüszítéssel válaszolt, imbolygó, magas hangú vinnyogással, biztos jeleként annak, hogy közeledik a baj. Nem volt választási lehetőségem. Cselekednem kellett. Megint leengedtem a láda fedelét. A mentőmellények karnyújtásnyira estek. Némelyik egyenesen hozzáért Richard Parkerhoz. A hiéna visítani kezdett. Kinyúltam a legközelebbi mentőmellényért. Nehezen tudtam megmarkolni, annyira remegett a kezem. Kihúztam a mellényt. Richard Parker mintha nem vette volna észre. Kihúztam egy másikat is. És még egyet. Félájult voltam a félelemtől. Nagyon nehezen vettem lélegzetet. Ha a szükség úgy hozza, átvethetem magam a csónak szélén ezekkel a mentőmellényekkel. Kihúztam az utolsót is. Négy mentőmellényem volt. Sorban átdugtam az evezőket a mentőmellények karnyílásain – egyik karnyíláson be, a másikon ki – úgy, hogy a mellények odarögzültek a tutaj négy sarkához. Mindegyiket zártra kötöztem. Megtaláltam a ládában az egyik úszókötelet. A késsel levágtam négy darabot. Szorosan összekötöztem a négy evezőt ott, ahol összeértek. Ó, ha gyakorlati oktatást kaptam volna csomókötésben! Minden sarkon tíz csomót kötöttem, de még mindig aggódtam, hogy az evezők széteshetnek. Lázasan dolgoztam, s egész idő alatt átkoztam ostobaságomat. Tigris van a csónakban, és én három nap és három éjjelig vártam, hogy megmentsem az életemet. További négy részt vágtam le az úszókötélből, és odakötöttem a mentőövet a négyzet mindegyik oldalához. Körbefűztem a mentőöv kötelével a mentőmellényeket és az evezőket – körös-körbe a tutajon – további elővigyázatosságként, nehogy a tutaj darabokra essen. A hiéna most már teljes hangerővel visított. Még egy tennivaló maradt. „Istenem, adj hozzá időt!”, könyörögtem. Fogtam az úszókötél maradékát. Volt egy lyuk a hajó orrtőkéjén, a csúcsa közelében. Átdugtam rajta a kötelet és hurokra kötöttem. Csak oda kell hurkolnom a kötél másik végét a tutajhoz, és megmenekülhetek. A hiéna elhallgatott. A szívem megállt, azután háromszoros sebességgel kezdett verni. Megfordultam. – Jézus, Mária, Mohamed és Visnu! Olyan látványban volt részem, ami elkísér életem végéig. Richard Parker felkelt és előbukkant. Nem lehetett tőlem öt méterre sem. Ó, milyen nagy testű! Elérkezett a hiéna vége és az enyém is. Legyökerezve álltam, bénultan, rabjaként az előttem lejátszódó eseménynek. A mentőcsónakban szabadon mozgó vadállatok kapcsolatairól szerzett rövid élményem után nagy lármát és tiltakozást vártam, mikor eljön a vérontás ideje. De az egész szinte csendben történt. A hiéna úgy pusztult el, hogy nem vonyított, nem nyüszített, és Richard Parker hangtalanul ölt. A lángszínű húsevő előbukkant a ponyva alól és elindult a hiéna felé. A hiéna a farpadnak támaszkodott, a zebra teteme mögött, kővé dermedten. Nem állt ellen. Ehelyett a fenekére roskadt, és felemelte egyik mellső lábát, a védekezés felesleges jelzéseként. Pofájára kiült a rémület. Hatalmas mancs csapott le a lapockájára. Richard Parker állkapcsai összecsukódtak a hiéna nyakán. Szervi ropogás zaja hallatszott, mikor a légcső és a

113

gerincoszlop összezúzódott. A hiéna megremegett. Szeme elhomályosult. Vége. Richard Parker elengedte és felmordult. De nyugodt, magának szóló, lagymatag morgásnak hallatszott. Zihált, nyelve kilógott a szájából. Megnyalta a pofáját. Megrázta a fejét. Megszaglászta a döglött hiénát. Magasra emelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Rátette mellső mancsait a farpadra és felhúzódzkodott. Lábát szétvetette. A csónak imbolygása, bárha enyhe volt is, láthatóan nem nyerte el tetszését. Átnézett a perem felett, ki a nyílt tengerre. Halkan, gonoszul felhorkant. Megint beleszimatolt a levegőbe. Lassan elfordította a fejét. Fordult – fordult – teljesen körbefordult – míg egyenesen rám nem nézett.

Bár le tudnám írni, mi történt ezután, nem ahogy én láttam, mert az talán sikerül, hanem ahogy éreztem. Olyan szögből láttam Richard Parkért, ami a leghatásosabban mutatta őt: hátulról, félig felemelkedve, fejét hátrafordítva. Volt ebben valami pózolás, mintha szándékos, sőt feltűnősködő bemutatása volna egy hatalmas művészetnek. És micsoda hatalom, micsoda művészet! Megjelenése nyomasztó volt, de éppúgy megnyilvánult benne a könnyed kecsesség is. Hihetetlen izmossága ellenére a combjai vékonyak voltak, és fényes bundája lazán lógott a testén. Élénk barnás-narancsszín, függőleges fekete vonalakkal csíkozott teste hihetetlenül szép volt, egy úri szabó harmóniaérzékével illeszkedett tiszta fehér mellkasához, hasa aljához és hosszú farkának fekete gyűrűihez. Feje nagy volt és kerek, félelmetes barkóval, elegáns állszakállal és a macskavilág legszebbjei közé tartozó, vastag, hosszú és fehér bajusszal. A feje tetején kicsi, kifejező fülek álltak, tökéletes boltív alakúak. Sárgarépaszín pofáján széles orrnyereg és rózsaszín orr, szemtelen eleganciájú. Hullámos

114

fekete pöttyök vették körül a képét, olyan mintázatban, amely szembeszökő volt, mégis ravasz, mert kevésbé hívta fel a figyelmet magára, mint a pofának arra a részére, amelyet érintetlenül hagyott: az orrnyeregre, amelynek vörhenyes fénye szinte sugárzott. A fehér foltok a szemek fölött, a pofáján és a szája körül olyan végső simításként hatottak, amely egy kathakali táncos sminkjéhez is méltó lett volna. Az eredmény olyan arc volt, amely pillangószárnyra hasonlított, és valami homályosan ősi kínai kifejezés ült rajta. De amikor Richard Parker aranysárga szeme belefúródott az enyémbe, tekintete hideg, rezzenéstelen, feszült volt, nem futó vagy barátságos, és önuralomról árulkodott, amely a düh kirobbanásának határán jár. Füle megrándult, ő maga teljesen körbefordult. Egyik ajka emelkedni és süllyedni kezdett. Az ily módon finoman feltárt szemfog olyan hosszú volt, mint a leghosszabb ujjam. Minden szőrszál felmeredt a testemen, félelemtől sikoltozva. Ekkor jelent meg a patkány. A semmiből öltött testet az oldalpadon, cingár barna patkány volt, idegesen zihált. Richard Parker éppoly meglepettnek látszott, mint jómagam. A patkány átugrott a ponyvára és felém iramodott. A látványtól döbbenten megroggyant a lábam, és valósággal beleestem a ládába. Hitetlenkedő tekintetemtől kísérve a patkány átugrált a tutaj különböző részein, rám szökkent és felkapaszkodott a fejem tetejére; éreztem, ahogy apró körmei belehatolnak a fejbőrömbe és kétségbeesetten megkapaszkodnak. Richard Parker tekintete követte a patkányt. Teste lassan fordult a fejével együtt, mancsa oldalazva mozgott az oldalpadon. Súlyos könnyedséggel leugrott a csónak fenekére. Láttam a feje tetejét, a hátát, a hosszú, begörbített farkát. Füle rásimult a koponyájára. Három lépéssel a csónak közepén termett. Teste első fele minden erőfeszítés nélkül felemelkedett a levegőbe, és mellső mancsai rátámaszkodtak a ponyva felcsavart végére. Három méterre sem volt tőlem. A feje, a mellkasa, a mancsa – olyan nagy volt! Olyan nagy! A fogai – egy teljes hadtest a szájában. Készült felugrani a ponyvára. Én készültem a halálra. De a ponyva furcsa puhasága zavarta. Próbaképpen lenyomta. Aggodalmasan felpillantott – kiszolgáltatva lenni ennyi térnek és világosságnak sem volt igazán kedvére. És a csónak himbálódzó mozgása továbbra is nyugtalanította. Richard Parker egy kurta pillanatig habozott. Megmarkoltam a patkányt, és feléje hajítottam. Lelkemben még mindig látom, ahogy vitorlázik a levegőben – kinyújtott körmeit, felálló farkát, apró, megnyúlt herezacskóját és tűhegynyi végbélnyílását. Richard Parker kinyitotta a száját, és a visító patkány úgy veszett el benne, mint egy baseball-labda a fogadó kesztyűjében. Szőrtelen farka úgy tűnt el, mint egy beszippantott spagettiszál. A tigris mintha elégedett lett volna az áldozattal. Hátrahúzódott, és visszatért a ponyva alá. A lábam azonnal működésbe lépett. Felugrottam, és megint felemeltem a ládatetőt, hogy lezárjam a nyitott teret a csónakorr és a ponyva között. Hangos szaglászást hallottam, és egy test vonszolásának zaját. A tigris mozgó testének súlya kissé megbillegtette a csónakot. Egy csámcsogó száj zaját hallottam. Bekukkantottam a ponyva alá. A tigris a csónak közepén volt. Nagy cubákokban, falánkan ette a hiénát. Ilyen esélyem nem lesz többé. Kinyúltam és odahúztam a megmaradt mentőmellényeket – összesen hat volt már – és az utolsó evezőt. Ezek majd javítanak a tutajon. Futtában valami szagot éreztem. Nem a macskafélék húgyának csípős szaga volt. Hányadéké. Egy kupacnyi volt belőle a csónak fenekén. Richard Parkertől származott. Tehát tényleg tengeribeteg volt. Ráhurkoltam a hosszú kötelet a tutajra. A mentőcsónak és a tutaj most egy szárra volt kötve. Ezután felerősítettem egy-egy mentőmellényt a tutaj mindkét oldalára, alulról. Egy másik mellényt rákötöztem a mentőöv nyílására, hogy ülőkéül szolgáljon. Az utolsó evezőből lábtámaszt csináltam, odakötve a tutaj egyik oldalához, fél méterre a mentőövtől, és

115

rákötöztem a megmaradt mentőmellényt. Munka közben remegtek az ujjaim, kapkodva és feszülten vettem a levegőt. Ellenőriztem és újra ellenőriztem minden kötélcsomót. Kinéztem a tengerre. Csak nagy, enyhe domborulatokat láttam. Semmi tajték. A szél gyengén és egyenletesen fújt. Lenéztem a mélybe. Halakat pillantottam meg – előreugró homlokú, igen hosszú hátuszonyú, nagy aranymakrahalakat; és kisebb, karcsú, hosszú, nekem ismeretlen halakat és még kisebbeket – és ott voltak a cápák is.

Leengedtem a tutajt a mentőcsónakról. Ha valamely oknál fogva nem marad a víz színén, nekem végem. Gyönyörűen fogott vizet. Mi több, a mentőmellények víztartása olyan nagy volt, hogy kinyomták az evezőket meg a mentőövet a vízből. De elszorult a szívem. Amint a tutaj vizet ért, a halak szétszóródtak – kivéve a cápákat. Azok maradtak. Hárman vagy négyen. Egyikük egyenesen a tutaj alá úszott. Richard Parker morgott. Úgy éreztem magam, mint a fogoly, akit a kalózok lelöknek a pallóról. Olyan közel húztam a tutajt a mentőcsónakhoz, amennyire az evezők kiálló végei engedték. Kihajoltam és rátettem kezem a mentőövre. A tutaj padlójának hézagain – pontosabb lenne tátongó réseket mondani – egyenesen beláttam a tenger feneketlen mélységeibe. Megint hallottam Richard Parkért. Hassal a tutajra fortyantam. Laposan feküdtem, kezem-lábam szétvetve, és az ujjamat sem mozdítottam. Arra számítottam, hogy a tutaj bármelyik pillanatban felfordulhat. Vagy egy cápa előrevetődik, és átharapja a mentőmellényeket és evezőket. Egyik sem történt meg. A tutaj mélyebbre süllyedt, bukdácsolt és imbolygott, az evezők csúcsa belemerült a vízbe, de a szerkezet erőteljesen úszott. Cápák jöttek a közelbe, de nem értek hozzá semmihez. Enyhe rántást éreztem. A tutaj körbefordult. Felemeltem a fejem. A mentőcsónak és a tutaj már elvált egymástól annyira, amennyire a kötél engedte, mintegy tizenhárom méterre. A kötél megfeszült, kiemelkedett a vízből, és rezgett a levegőben. Roppant kétségbeejtő látvány volt. Elmenekültem a csónakról, hogy mentsem az életemet. Most pedig szerettem volna visszajutni. Ez a tutajügy túlontúl bizonytalan volt. Elég, ha egy cápa elharapja a kötelet, vagy kibomlik egy csomó, vagy egy nagy hullám zúdul le rám, és elvesztem. A tutajhoz képest a mentőcsónak a kényelem és biztonság megtestesülésének látszott. Óvatosan a hátamra fordultam. Felültem. A stabilitás rendben volt, eddig. Lábtámaszom elég jól működött. De az egész nagyon kicsi volt. Csak arra volt elég, hogy ülhessek rajta, semmi másra. Ez a játék tutaj, minitutaj, mikrotutaj alkalmas lehetne egy tavacskán, de nem a Csendes-óceánon. Megmarkoltam a kötelet és húzni kezdtem. Minél közelebb kerültem a mentőcsónakhoz, annál lassabban húztam. Mikor a csónak mellé értem, hallottam Richard Parkért. Zabált. Hosszú percekig haboztam. A tutajon maradtam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Csupán két lehetőség közül

116

választhattam: vagy egy tigris felett kuporgok, vagy cápák felett himbálózom. Nagyon jól tudtam, milyen veszélyes Richard Parker. A cápák viszont, ez ideig, nem bizonyultak veszélyesnek. Ellenőriztem a csomókat, amelyek a kötelet a mentőcsónakhoz és a tutajhoz kapcsolták. Kiengedtem a kötelet, míg vagy tízméternyire el nem távolodtam a mentőcsónaktól, ez a távolság nagyjából egyensúlyban tartotta a két félelmemet: hogy túl közel legyek Richard Parkerhez, és túl távol a mentőcsónaktól. A fölös kötelet, vagy háromméternyit, körültekertem a lábtartó evezőn. Könnyen kiengedhetem, ha a szükség úgy kívánja. Véget érőben volt a nap. Eleredt az eső. Felhős és meleg idő volt egész nap. A hőmérséklet most leszállt, és az eső kitartóan, hidegen zuhogott. Körös-körül vaskos édesvízcseppek pottyantak hangosan és pazarlóan a tengerbe, meglyuggatva a felszínét. Ismét húzni kezdtem a kötelet. Mikor a csónakhoz értem, feltérdeltem, és elkaptam az orrot. Felhúzódzkodtam, és átkukucskáltam a peremén. Nem láttam Richard Parkért. Gyorsan benyúltam a ládába. Előkaptam egy esővízgyűjtőt, egy ötvenliteres műanyag zsákot, egy takarót és a túlélési kézikönyvet. Lecsaptam a láda tetejét. Nem akartam lecsapni – csak megvédeni értékes javaimat az esőtől –, de a fedél kicsúszott nedves kezemből. Ostoba hiba volt. Miközben megmutatkoztam Richard Parkernak azzal, hogy leengedtem, ami látószögét elzárta, nagy zajjal felhívtam magamra a figyelmét. A hiéna felett kuporgott. A feje azonnal felém fordult. Sok állat utálja, ha megzavarják az evésben. Richard Parker felhördült. Karmai megfeszültek. Farka vége elektromosan rángatózott. Visszatottyantam a tutajra, és azt hiszem, a rémület éppúgy hozzájárult, mint a szél és a sodrás, hogy a távolság a tutaj és a mentőcsónak között oly hamar megnőtt. A teljes kötelet kiengedtem. Arra számítottam, hogy Richard Parker kivetődik a csónakból, átvitorlázik a levegőben, és karmával, fogával értem nyúl. Minél tovább néztem, annál elviselhetetlenebb lett ez a várakozás. Nem bukkant elő. Mire kinyitottam fejem felett az esőgyűjtőt és bedugtam lábam a műanyag zsákba, már bőrig áztam. És a takaró is vizes lett, mikor visszaestem a tutajra. De azért magam köré tekertem. Lassan előkúszott az éjszaka. Környezetem eltűnt a vaksötétben. Csak a kötél rendszeres rángása adta értésemre, hogy még mindig oda vagyok kötve a mentőcsónakhoz. A tenger, csupán centiméterekkel alattam, de a szememnek túl távol, pofozgatta a tutajt. Vízujjak nyúltak fel alattomban a réseken keresztül, és benedvesítették a fenekemet.

117

54. fejezet Egész éjszaka esett. Szörnyű, álmatlan órákat jelentett. Zajos volt. A vízgyűjtőn dobolt az eső, körülöttem, a háttér sötétségében pedig sziszegett, mintha dühödt kígyók fészkének közepébe csöppentem volna. A váltakozó szél megváltoztatta az eső szögét, így azután azok a testrészeim, amelyek kezdtek felmelegedni, megint agyonáztak. Elfordítottam az esőgyűjtőt, de pár perccel később kellemetlen meglepetés ért, mikor a szél iránya megint megváltozott. Igyekeztem testemnek legalább egy kis részét melegen és szárazon tartani a mellkasom tájékán, ahova elraktam a túlélési útmutatót, de a nedvesség beteges elszántsággal terjedezett. Egész éjszaka reszkettem a hidegtől. Állandóan aggódtam, hogy a tutaj szét fog esni, hogy a csomók, amelyek a mentőcsónakhoz rögzítettek, kibomlanak, hogy egy cápa rám fog támadni. Kezemmel ellenőriztem a kötélcsomókat, megpróbáltam olvasni őket, ahogy egy vak ember olvassa a Braille-írást. Az eső sűrűbbé vált, a tenger háborgóbbá, ahogy múlt az éj. A mentőcsónakhoz kapcsoló kötél inkább rángatózva, nem húzással feszült meg, és a tutaj himbálózása erőteljesebb és szeszélyesebb lett. Továbbra is úszott, minden hullám tetejére felemelkedett, de hiányzott a mellvéd, a megtörő hullámok habja simán átsöpört rajta, s úgy folyt körül engem, mint folyó a sziklatömböt. A tenger melegebb volt az esőnél, de ez azt jelentette, hogy a legkisebb porcikám sem maradt szárazon aznap éjjel. Legalább ittam. Nem voltam igazán szomjas, de rákényszerítettem magam az ivásra. Az esőgyűjtő olyan volt, mint egy esernyő, amelyet kifordított a szél. A víz a közepébe folyt, ahol volt egy lyuk. A lyuk gumicsővel kötődött a vastag, átlátszó műanyagból készült zacskóhoz. Eleinte a víznek gumiíze volt, de az eső hamar kiöblítette a gyűjtőt, és a víz nagyon jóízűvé vált. E hosszú, sötét órák alatt, miközben a láthatatlan eső dobolása megsüketített, és a tenger sziszegett, forgott, ide-oda dobált, egyetlen gondolatba kapaszkodtam: Richard Parkerba. Több tervet is kiagyaltam, hogyan szabaduljak meg tőle, hogy a mentőcsónak megint az enyém legyen. Egyes számú terv: Lökd le a csónakról. Mire volna ez jó? Még ha sikerülne is egy kétszázhúsz kilós eleven vadállatot letaszítanom a mentőcsónakról, a tigrisek kitűnő úszók. A bangladesi tengermelléken látták őket nyolc kilométert úszni nyílt, hullámzó vízben. Ha váratlanul a csónakon kívül találná magát, Richard Parker egyszerűen csak taposná a vizet, majd visszamászna a csónakba, és megfizettetne velem hitványságomért. Kettes számú terv: Öld meg a hat morfiuminjekciós tűvel. De fogalmam sem volt róla, milyen hatással lennének rá. Elég lenne ez, hogy megölje? És pontosan hogyan kellene belejuttatnom a morfiumot a szervezetébe? Halványan el tudtam képzelni, hogy egyszer, egy pillanatra meglephetem, ahogy az anyját is meglepték, mikor befogták – de úgy meglepni, hogy egymás után hat injekciót adjak neki? Lehetetlen. Ha megszúrnám egy tűvel, azzal csak azt érném el, hogy válaszul egy csapást kapnék, amely levinné a fejemet. Hármas számú terv: Támadd meg minden elérhető fegyverrel. Nevetséges. Én nem vagyok Tarzan. Én egy kicsi, gyenge növényi életforma vagyok. Indiában az emberek hatalmas elefántokon lovagolnak és nagy erejű puskákkal lövöldöznek, amikor tigrist akarnak ölni. Mi a csudát csinálhatnék itt? Lőjek bele egy jelzőrakétát a képébe? Essek neki mindkét kezemben egy baltával, fogaim között késsel? Intézzem el egyenes és hajlított varrótűkkel? Ha csak megbökni sikerülne, már az is nagy teljesítmény lenne. Viszonzásul végtagonként, szervről szerve széttépne. Mert ha van veszélyesebb az egészséges állatnál, az a sebesült állat. Négyes számú terv: Fojtsd meg. Van kötelem. Ha a csónakorrban maradok, sikerül a

118

kötelet körüljuttatnom a faron, és közben hurkot vetnem a nyakára, húzhatom a kötelet, míg ő is húzza, hogy elérjen engem. És így, éppen a támadás műveletével fojtaná meg magát. Okos, öngyilkos terv. Ötös számú terv: Mérgezd meg, gyújtsd fel, adj neki halálos áramütést. Hogyan? Mivel? Hatos számú terv: Indíts lemorzsoló háborút. Csak annyit kell tennem, hogy hagyom működni a természet kegyetlen törvényeit, és megmenekültem. Kivárni, míg elsorvad és meghal – ez nem igényel tőlem semmilyen erőfeszítést. Nekem hónapokra elegendő ellátmányom van. Mi van neki? Csak pár döglött állat, amelyek hamarosan elrohadnak. Mit eszik majd azután? Mi több: honnan szerez vizet? Hetekig kitarthat ennivaló nélkül, de legyen bármily hatalmas is, egyetlen állat sem marad meg víz nélkül hosszabb időn át. Szerény reménysugár pislákolt fel bennem, mint gyertya az éjszakában. Van tervem, és a terv jó. Csak életben kell maradnom, hogy megvalósíthassam.

119

55. fejezet Hajnalodott, és a helyzet még rosszabb lett. Mert most, kibukkanva a sötétből, láttam is azt, amit eddig csak éreztem: a toronymagasságból rám zuhanó nagy esőfüggönyöket és a hullámokat, amelyek utat hasítottak felettem és egymás után letapostak. Tompa tekintettel, remegve és bénán, fél kezemmel az esőgyűjtőt markolva, a másikkal a tutajba kapaszkodva tovább várakoztam. Valamivel később, a hirtelen beálló csendtől csak még hangsúlyosabban, elállt az eső. Az égbolt kitisztult, és mintha a hullámok is elmenekültek volna a felhőkkel. A változás olyan gyors és szélsőséges volt, mintha a szárazföldön egyik országból egy másikba mentem volna át. Egy másik óceánon voltam. A nap hamarosan egymagában állt az égen, és az óceán sima bőrré vált, amely sok millió tükörrel verte vissza a fényt. Elmerevedtem, kimerültem, sajgott a bőröm, alig tudtam örülni neki, hogy még élek. „Hatos számú terv, Hatos számú terv, Hatos számú terv” – úgy zakatolt az agyamban, mint valami mantra, és némi megkönnyebbülést adott, bár a világért sem tudtam felidézni, mi volt a Hatos számú terv. A meleg kezdett beszivárogni a csontjaimba. Összecsuktam az esőfogót. Beburkolóztam a takaróba, és az oldalamra fordultam, hogy egyetlen részem se érjen a vízbe. Elaludtam. Nem tudom, meddig aludtam. Késő délelőtt volt, mire felébredtem, és nagy hőség. A takaró majdnem megszáradt. Kurta, mély alvás lehetett. Feltámaszkodtam a könyökömre. Körös-körül sima vizet láttam és a végtelenséget, a kékség végeérhetetlen panorámáját. Semmi sem gátolta a kilátásomat. A mérhetetlen tágasság úgy ütött meg, mintha gyomorszájon vágtak volna. Lélegzetvesztve lehanyatlottam. Ez a tutaj egy vicc. Csupán néhány bot és némi parafa, amit madzag tart össze. Víz jött fel minden résen. A mélységtől alattam megszédülne egy madár is. Megpillantottam a mentőcsónakot. Nem volt több egy fél dióhéjnál. Úgy tartotta magát a felszínen, mint szikla peremébe kapaszkodó ujjak. Csak idő kérdése volt, mikor húzza le a nehézkedési erő. Felbukkant hajótörött társam. Felemelkedett a csónakperemre és felém nézett. Egy tigris hirtelen felbukkanása lenyűgöző minden környezetben, de itt még inkább az volt. A földöntúli ellentét bundájának fényes, csíkos, eleven narancsszíne és a csónaktest halott fehérsége között hihetetlen hatást tett rám. Túlhajszolt érzékeim csikorogva lefékeztek. Bármily hatalmas volt is körülöttünk a Csendes-óceán, kettőnk között hirtelen csak egy nagyon keskeny vizesároknak tetszett, korlátok és falak nélkül. „Hatos számú terv, Hatos számú terv, Hatos számú terv”, suttogta az agyam sürgetően. De mi volt a Hatos számú terv? Ja igen. A lemorzsoló háború. A kivárási játszma. Passzivitás. Hagyni megtörténni a dolgokat. A természet kegyetlen törvényei. Az idő kíméletlen menete és a tartalékok felhalmozása. Ez volt a Hatos számú terv. Egy gondolat zúgott a fejemben mint valami dühös kiáltás: „Te hülye, te bolond! Te félkegyelmű! Te esztelen pávián! A Hatos számú terv a legrosszabb az összes terv közül! Richard Parker most fél a tengertől. Csaknem a sírja lett. De ha megőrül az éhségtől és szomjúságtól, legyőzi a félelmét, és megtesz bármit, hogy szükségleteit kielégítse. Ezt a vizesárkot híddá fogja változtatni. Elúszik bármeddig, hogy elkapja a sodródó tutajt és rajta az élelmet. Ami a vizet illeti, elfelejtetted, hogy a tengermelléki tigrisek köztudottan sós vizet is isznak? Tényleg azt hiszed, hogy túlélheted a veséjét? Megmondhatom neked, ha lemorzsoló háborút vívsz, el fogod veszíteni! Meg fogsz halni! VILÁGOS?”

120

56. fejezet Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik. A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet. Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk. Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.

121

57. fejezet Richard Parker nyugtatott meg végül. Ennek a történetnek az iróniája, hogy éppen az, aki eleinte az esztelenségig megrémített, hozta el számomra a békét és a céltudatosságot, s bátran mondhatom, a teljességet is. Merőn nézett rám. Idővel felismertem ezt a tekintetet. Ilyenekkel nőttem fel. Egy elégedett állat tekintete volt, amely kinéz ketrecéből vagy gödréből, ahogy maga vagy én tekintenénk körül az éttermi asztalnál egy jó ebéd után, amikor eljön az ideje a társalgásnak és az emberek megfigyelésének. Richard Parker szemlátomást jóllakott a hiénából, és annyi esővizet ivott rá, amennyit csak kívánt. Az ajkai nem húzódtak fel és zárultak össze, a foga nem villant ki, sem morgás, sem dühödt hörgés nem tört fel belőle. Egyszerűen csak szemügyre vett, megfigyelt, józanul, higgadtan, de nem fenyegetően. Továbbra is rángatózott a füle, és ide-oda fordította a fejét. Az egész olyan, szóval, macskaszerű volt. Mintha egy kedves, kövér, nagy házi macska lett volna, egy kétszázhúsz kilós cica. Egy hang jött ki belőle, egy horkantás az orra lyukából. Fülelni kezdtem. Megismételte. Elámultam. Pruszten? A tigrisek különböző hangokat hallatnak. Morgásokat és hörgéseket, amelyek közül a leghangosabb, a telitorkú aunh, rendszerint a párosodás időszakában a hímekből és az ivarzó nőstényekből tör ki. Olyan kiáltás ez, amely messzi távolba eljut, és megdermeszt, ha közelről halljuk. Vuuff hagyja el a szájukat, ha meglepjük őket, a düh éles, kurta robbanása, amitől az ember azonnal felszökkenne és elrohanna, ha nem gyökerezne földbe a lába. Amikor támadnak, a tigrisek torokhangon, köhögősen bömbölnek. A morgásra, amit fenyegetésként használnak, más torokhang jellemző. Sziszegésük és horkantásuk, a mögötte rejlő érzelemtől függően, úgy hangzik, mint az őszi levelek surrogása a földön, csak kicsit visszhangosabban, vagy ha dühös a morgás, mint egy óriási, rozsdás sarokvasakon lassan kinyíló ajtó – mindkét esetben vérfagyasztó. De más hangokat is hallatnak. Dörmögnek és nyöszörögnek. Dorombolnak, bár nem olyan dallamosan és gyakran, mint a kis macskák, és csak amikor kifújják a levegőt. (Csak a kis macskák dorombolnak ki- és belélegezve. Ez egyike azon jellegzetességeknek, amelyek megkülönböztetik a nagymacskaféléket a kicsiktől. A másik, hogy csak a nagymacskák képesek bömbölni. Ez nagyon jó dolog. A házi macskák népszerűsége vészesen csökkenne, ha egy kiscica el tudná bömbölni a rosszkedvét.) A tigrisek még miákolnak is, hasonlóan a házi macskákhoz, de hangosabban és mélyebb hangfekvésben, nem bátorítva az embert arra, hogy lehajoljon és felvegye őket. És néha méltóságteljesen némák, úgy bizony. Gyerekkoromban hallottam mindezeket a hangokat. Kivéve a prusztent. Csak azért ismertem, mert apa beszélt róla. Olvasta leírását az irodalomban. De hallani csak egyszer hallotta, munkalátogatáson a Mysore-i Állatkertben, az állatkórházban, ahol egy fiatal hímet kezeltek tüdőgyulladással. A pruszten a leghalkabb tigrishang, egy pöffentés az orron át, amely barátságot és békés szándékot fejez ki. Richard Parker megint hallatta, ezúttal fejét himbálva. Olyan volt, mint aki kérdez tőlem valamit. Ránéztem, félelemteli csodálattal. Mivel nem éreztem közvetlen fenyegetést, a lélegzetvételem lelassult, szívem megszűnt összevissza verdesni, és kezdtem észretérni. Meg kell szelídítenem. Ez volt az a pillanat, mikor ráébredtem ennek szükségszerűségére. Nem arról volt szó, hogy ő vagy én, hanem arról, hogy ő és én. Szó szerint is, képletesen is, egy hajóban evezünk. Együtt fogunk élni – vagy meghalni. Belepusztulhat egy balesetbe, vagy meghalhat természetes okok miatt, de ostobaság volna

122

ilyen eshetőségre számítani. Valószínűbb, hogy a legrosszabb történik majd: az idő egyszerű múlása, amit az ő állati szívóssága jobban bír, mint az én emberi törékenységem. Csak ha megszelídítem, akkor ugrathatom bele, hogy ő haljon meg előbb, ha eljutunk ehhez a szomorú végkifejlethez. De többről van szó. Őszinte leszek. Elmondok egy titkot: egy részem örült Richard Parkernak. Egy részem nem akarta, hogy Richard Parker egyáltalán elpusztuljon, mert ha elpusztul, akkor magamra maradok a kétségbeeséssel, s az félelmetesebb ellenség egy tigrisnél is. Ha volt még bennem élni akarás, azt Richard Parkernak köszönhettem. Megakadályozott abban, hogy túl sokat gondoljak a családomra és tragikus körülményeimre. Rászorított, hogy tovább éljek. Gyűlöltem ezért, de ugyanakkor hálás is voltam neki. Hálás vagyok most is. Ez az egyszerű igazság: Richard Parker nélkül nem élnék már, hogy elmondjam történetemet. Körbenéztem a látóhatáron. Hát nem egy tökéletes cirkuszi aréna jutott nekem, óhatatlanul kerek, melynek egyetlen zuga sincs, hogy a tigris elrejtőzhetne benne? Lenéztem a tengerre. Hát nem ideális forrása ez a finomságoknak, amelyekkel rászoktatom, hogy engedelmeskedjen? Megpillantottam az egyik mentőmellényen lógó sípot. Nem jó korbács ez, hogy fegyelemre bírjam? Mi hiányzik, hogy megszelídítsem Richard Parkért? Az idő? Hetekbe telhet, mire egy hajó észrevesz. Végtelenül sok időm van. Eltökéltség? Nincs semmi, ami oly erős eltökéltséget adna, mint a végszükség. Tudás? Hát nem egy állatkerti igazgató fia vagyok? Jutalom? Van nagyobb jutalom az életnél? Keményebb büntetés a halálnál? Ránéztem Richard Parkerra. Vakrémületem elmúlt. Legyőztem a félelmemet. Kezem ügyében volt a túlélés.

123

Zúgjon a kürtszó. Peregjenek a dobok. Kezdődjék az előadás. Felálltam. Richard Parker észrevette. Nem volt könnyű egyensúlyban maradnom. Mély lélegzetet vettem, és kiabálni kezdtem: – Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, siessenek elfoglalni a széküket. Siessenek, siessenek! Nem jó, ha elkésnek. Üljenek le, nyissák ki a szemüket, nyissák meg a szívüket, és legyenek készek valami bámulatosra. Itt van, örömükre és okulásukra, az előadás, amelyre egész életükben vártak, A VILÁG LEGNAGYOBB ELŐADÁSA! Készek erre a csodára? Igen? Hát akkor íme: bámulatosan alkalmazkodó. Látták már fagyos, hóborította mérsékelt övi erdőkben. Látták sűrű, trópusi dzsungelekben. Látták félsivatagi bozótosban. Látták sós vizű mangrovemocsarakban. Valóban mindenhová odaülik. De sohasem látták még olyan helyen, ahol most fogják látni! Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, örömömre és megtiszteltetésemre szolgál bejelentenem a PI PATEL-FÉLE, INDIAI-KANADAI, CSENDES-ÓCEÁNI ÚSZÓ CIRKUUUUSSSZZZZT! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! Hatottam Richard Parkerra. A síp első szavára lekushadt és fölhördült. Ha! Ugorjon a vízbe, ha akar! Próbálja meg! – TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! A tigris bömbölt és a levegőt karmolászta. De nem ugrott. Talán nem fél majd a tengertől, ha megőrjíti az éhség és szomjúság, de egy darabig még számíthatok a félelmére. – TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! TRIIÍ! Hátrahúzódott és leszökkent a csónak fenekére. Az első idomítási óra véget ért. Tomboló siker. Abbahagytam a sípolást, és nehézkesen leültem a tutajra, kifulladva és kimerülve. Így hát ez valósult meg: Hetes számú terv: Tartsd életben!

124

58. fejezet Elővettem a túlélési útmutatót. A lapjai még mindig nedvesek voltak. Óvatosan forgattam őket. A kézikönyvet a brit Királyi Haditengerészet egyik kapitánya írta. Rengeteg gyakorlati tanácsot adott, hogyan éljünk túl a tengeren egy hajótörést. Ilyen ötleteket kínált: – Mindig olvasd el gondosan az útbaigazítást. – Ne igyál vizeletet. Vagy tengervizet. Vagy madárvért. – Ne egyél medúzát. Vagy olyan halat, amelyik tüskékkel van felfegyverkezve. Vagy papagájforma csőre van. Vagy felfúvódik, mint a léggömb. – Ha megnyomod a hal szemét, lebénul tőle. – A test hős harcos. Ha egy hajótörött megsérül, óvakodjon a jó szándékú, de hozzá nem értő orvosi kezeléstől. A tudatlanság a legrosszabb orvos, a pihenés és alvás a legjobb ápolónők. – Tedd fel magasra a lábad, legalább öt percre óránként. – Szükségtelen erőfeszítés kerülendő. De a tunya agy hajlamos elsüllyedni, tehát az agyat foglalkoztatni kell bármilyen könnyű figyelemeltereléssel. Kártyázás, barkochba, Ki nevet a végén, mind kitűnő módjai az egyszerű kikapcsolódásnak. A közös éneklés is csalhatatlan eszköze a hangulat javításának. A mesemondás is fölöttébb javallott. – A zöld víz sekélyebb, mint a kék víz. – Óvakodj a távoli felhőktől, amelyek hegyeknek látszanak. Keresd a zöldet. Végső soron a láb az egyetlen jó megítélője a földnek. – Ne ússzál! Pazarolja az energiát. Azonfelül, egy mentőcsónak gyorsabban sodródhat, mint ahogy te úszol. Nem is beszélve a tengeri állatvilág veszélyeiről. Ha meleged van, inkább nedvesítsd be a ruhádat! – Ne vizelj a ruhádba! A pillanatnyi meleg nem éri meg a kiütéseket. – Készíts fedett pihenőhelyet. Ha kiteszed magad az időjárásnak, abba hamarabb belehalhatsz, mint az éhségbe vagy szomjúságba. – Amíg nem vesztettél túl sok vizet az izzadással, a tested tizennégy napig életben maradhat víz nélkül. Ha szomjasnak érzed magad, szopogass egy gombot. – A teknősbékát könnyű megfogni, és kitűnő ennivalót nyújthat. A vére jó, tápláló, sómentes ital; a húsa ízes és laktató, a zsírját sok mindenre lehet használni, és egy hajótörött a teknőctojást igazi csemegének fogja találni. Vigyázz a csőrével és a karmaival! – Ne engedd, hogy a bátorságod megroppanjon! Elcsüggedhetsz, de ne hagyd legyőzni magad! Ne felejtsd: a szellem az, ami mindenekfelett számít! Ha van benned élni akarás, élni fogsz! Sok szerencsét! Volt még néhány roppant titokzatos sor, amely a hajózás művészetét és tudományát párolta le. Megtudtam, hogy a látóhatár, ha másfél méter magasból pillantjuk meg egy csendes napon, négy kilométerre van. A figyelmeztetés, hogy ne igyunk vizeletet, teljesen felesleges volt. Akit „Pisis”-nek neveztek gyerekkorában, inkább meghalna, mintsem hogy egy csésze pisivel rajtakapják, még ha egyedül van is egy mentőcsónakban a Csendes-óceán közepén. És a gasztronómiai javaslatok csak megerősítettek hitemben, hogy az angolok nem ismerik az étel szó jelentését. Másként az útmutató lenyűgöző pamflet volt arról, hogyan kerülhetjük el sós vízben való pácoltatásunkat. Csak egyetlen fontos tárgykört nem hozott szóba: hogyan kell kialakítani az alfa-omega viszonyt egy mentőcsónak nagyobb termetű istencsapásaival. Ki kell spekulálnom valami idomítási programot Richard Parkernak. Meg kell értetnem vele, hogy én vagyok a főtigris, és az ő birodalma a csónak fenekére, a hátsó padra és az

125

oldalpadokra korlátozódik, a középső keresztpadig. Bele kell vernem a fejébe, hogy a ponyva teteje és a csónak orra, amelyet a középső keresztpad senki földje határol, az én birodalmam, és neki tilalmas terület. Hamarosan hozzá kell fognom a halászathoz. Richard Parker nemsokára végez az állati tetemekkel. Az állatkertben a felnőtt oroszlánok és tigrisek általában öt kiló húst fogyasztottak el naponta. Voltak még egyéb tennivalóim is. Kellett valami fedezéket találnom. Ha Richard Parker állandóan meghúzódik a ponyva alatt, jó oka van rá. Folyton kívül lenni, kitéve napsütésnek, szélnek, esőnek és a tengernek, kimerítő, nemcsak a test, hanem a lélek számára is. Nem éppen most olvastam, hogy az ilyen kiszolgáltatottság gyors halált is okozhat? Terveznem kell valamilyen baldachint. Oda kell erősítenem a tutajt még egy kötéllel a mentőcsónakhoz, hátha az első elszakad vagy kilazul. Javítanom kell a tutajon. Jelenlegi állapotában tengerálló, de alig-alig lakható. Át kell alakítanom alkalmas élethellyé, míg át nem költözhetem a magam állandó lakosztályába a mentőcsónakon. Például módját kell találnom, hogy szárazon maradjak rajta. A bőröm mindenütt ráncos és duzzadt volt az állandó nedvességtől. Ezen változtatni kell. És ki kell ötölnöm, hogyan raktározhatnék el mindenfélét a tutajon. Fel kell adnom a túlzó reménykedést, hogy meg fog menteni egy hajó. Nem szabad külső segítségre számítanom. A túlélés elsősorban rajtam áll. Tapasztalatom szerint egy hajótörött legnagyobb hibája, ha túl sokban reménykedik és túl keveset tesz. A túlélés lényege, hogy közvetlen, pillanatnyi dolgokra koncentráljunk. Tétlen reménykedéssel várakozni annyi, mintha az ember ábrándozásba veszejtené az életét. Oly sok tennivalóm volt. Végigpillantottam az üres láthatáron. Milyen sok víz. És én teljesen egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Forró könnyekre fakadtam. Beletemettem az arcom összekulcsolt karjaimba, és zokogtam. Tökéletesen reménytelen volt a helyzetem.

126

59. fejezet Magányosan-e vagy sem, elveszve-e vagy sem, mindegy, szomjas és éhes voltam. Meghúztam a kötelet. Volt benne egy kis feszülés. Amint lazítottam a szorításomon, kicsúszott, és a távolság a mentőcsónak és a tutaj között megnőtt. Tehát a csónak gyorsabban sodródik, mint a tutaj, maga után húzva azt. Észrevettem a jelenséget, anélkül hogy elgondolkodtam volna rajta. Figyelmem inkább Richard Parker viselkedésére összpontosult. Úgy látszott, a ponyva alatt lehet. Addig húztam a kötelet, míg a csónak orra mellé nem értem. Megfogtam fenn a peremet. Ahogy ott guggoltam, felkészítve magamat egy gyors rablótámadásra a láda ellen, egy hullámsorozat gondolkodóba ejtett. Észrevettem, hogy ha a tutaj mellette van, a mentőcsónak iránya megváltozik. Ilyenkor nem merőlegesen áll a hullámokra, hanem oldalvást, és jobbrabalra himbálózik, azzal az imbolygással, ami úgy felkavarja a gyomrot. A változás oka is megvilágosodott előttem: a tutaj, ha kiengedem, úgy működik, mint egy úszó horgony, mint egy vontatmány, amely húzza a mentőcsónakot és orrával a hullámokkal szembe fordítja. Tudja, a hullámok és az egyirányú szelek rendszerint merőlegesek egymásra, így hát, ha egy csónakot tol a szél, de visszafogja egy úszó horgony, akkor addig fordul, míg a legkisebb ellenállási felületet mutatja a szélnek – vagyis, amíg egy irányba nem kerül vele és derékszögben nem áll a hullámokra, amitől előre-hátra imbolyog, és ez sokkal kellemesebb, mint a jobbra-balra himbálózás. Ha a tutaj a csónak mellett van, a húzó hatás elmúlik és a csónak nem fordul szélirányba. Ezért aztán oldalt billen és himbálózik. Ami magának csak egy kis részlet, nekem az életem megmentését jelentette, és Richard Parkernak később nagy bánatára szolgált. Mintha meg akarná erősíteni új felfedezésemet, hallottam, hogy felmordul. Szomorú morgás volt, hangnemében valami meghatározhatatlan émelygéssel és utálkozással. Lehet, hogy jól úszik, de hajósnak nem való. Van még esélyem. Hogy el ne bízzam magam a tigris manipulálhatóságát illetően, ebben a pillanatban egy csendes, de baljós figyelmeztetés emlékeztetett rá, mivel is állok szemben. Úgy tetszett, Richard Parker olyan mágneses sarka az életnek, vitalitása oly karizmatikus, hogy az élet más formái elviselhetetlennek találják. Már-már felhúzódzkodtam a csónak orrára, mikor halk, csapkodó zúgást hallottam. Láttam, hogy valami apró belepottyan mellettem a vízbe. Egy svábbogár volt. Egy vagy két pillanatig úszott a víz színén, azután egy víz alatti száj lenyelte. Másik svábbogár érkezett a vízre. A következő percben vagy tíz svábbogár pottyant a csónakorr két oldalán a tengerbe. Mindegyikre igényt tartott egy hal. Az idegen létformák maradéka hagyta el a csónakot. Óvatosan a perem fölé emeltem a szemem. Az első, amit megpillantottam, egy megtermett svábbogár volt, talán a klán patriarchája; a ponyva egyik redőjében feküdt az orrpad felett. Különös érdeklődéssel figyeltem. Mikor úgy döntött, hogy eljött az idő, kinyitotta a szárnyát, enyhe csapkodással a levegőbe emelkedett, egy másodpercig a mentőcsónak felett lebegett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senkit sem hagytak hátra, aztán kifordult a hajó fölül a halála felé. Végképp kettesben maradtunk. Öt nap alatt az orangutánokból, zebrákból, hiénákból, patkányokból, legyekből és svábbogarakból álló népesség kipusztult. Kivéve a baktériumokat és férgeket, amelyek a dögök maradványaiban még élhettek, nem maradt más élet a hajón, csak Richard Parker és én. Nem volt valami megnyugtató gondolat. Felhúzódzkodtam, és lélegzet-visszafojtva felemeltem a láda tetejét. Szándékosan nem

127

néztem be a ponyva alá, attól való félelmemben, hogy ez olyan volna, mintha kiabálással hívnám fel magamra Richard Parker figyelmét. Csak akkor mertem megengedni érzékeimnek, hogy kifürkésszék, mi van mögötte, amikor a ládafedél már a ponyvának támaszkodott. Bűz ütötte meg az orromat, pézsmaillatú vizeletszag, egész erős, ilyen szaga van minden macskaketrecnek az állatkertekben. A tigrisek nagyon féltékenyek a területükre, és a vizeletükkel jelölik ki határait. Ez jó hír volt, még ha ocsmány köntösben is: a szag kizárólag a ponyva alól jött. Richard Parker területigénye a csónak fenekére korlátozódott. Ez ígéretesnek látszott. Ha magaménak tudom nyilvánítani a ponyvát, jól ellehetünk egymással. Visszafogtam a lélegzetemet, leengedtem a fejemet és oldalra döntöttem, hogy belássak a ládafedél mögé. Vagy tíz centiméternyi esővíz lötykölődött a csónak fenekén – Richard Parker saját édesvizű medencéje. Pontosan azt csinálta, amit én is csináltam volna az ő helyében: hűsölt az árnyékban. A nap kezdett pokolian égetni. A tigris elnyúlva feküdt a csónak fenekén, farral felém, hátsó lábait kinyújtotta és széttartotta, mancsai talppal felfelé álltak, hasa és combja belső fele rásimult a padlóra. A testhelyzet nevetséges, de biztosan nagyon kellemes volt. Visszatértem a túlélés problémájához. Kinyitottam egy doboz tartalék élelmet, és torkig laktam a csomagnak úgy az egyharmadával. Figyelemre méltó, milyen kevés kellett ahhoz, hogy megteljen a gyomrom. Már éppen inni akartam a vállamon átvetett esőgyűjtő zacskóból, amikor tekintetem a ivópoharakra esett. Ha nem ihatok egy pohárnyit, nem kaphatnék legalább egy kupicányit? Az én vízkészletem nem tart örökké. Felkaptam az egyik ivópoharat, leengedtem a láda fedelét, éppen csak annyira, amennyire szükséges volt, és reszketve belemerítettem a poharat Richard Parker medencéjébe, egy méterre a hátsó lábától. Felfelé fordított mancsai a nedves szőrméjükkel olyanok voltak, mint tengeri növényzettel körülvett kis lakatlan szigetek. Kiemeltem egy jó 500 milliliteres adagot. Kissé elszíneződött. Pettyek úszkáltak benne. Aggasztott, hogy valami szörnyű baktérium juthat a gyomromba? Eszembe sem jutott. Csak egy gondolat foglalkoztatott: a szomjúság. Kiürítettem a poharat, nagy gyönyörűséggel. A természet alaptörvénye a kiegyenlítődés, így hát nem lepett meg, hogy csaknem azonnal feltámadt bennem a vizelési kényszer. Belehugyoztam a pohárba. Éppen annyit engedtem ki, amennyit lenyeltem, mintha egy perc sem telt volna el azóta, és még mindig Richard Parker esővizét vizsgálnám. Haboztam. Ösztökélt a gondolat, hogy megint a számhoz emeljem a poharat. Ellenálltam a kísértésnek. De nehéz volt. A csúfolódók elmehetnek a fenébe: a vizeletem élvezetesnek látszott! Még nem kínzott a kiszáradás, így hát a folyadék halvány volt. Ragyogott a napfényben, olyan volt, mint egy pohár almaié. És garantáltan friss, amit nem lehetett elmondani a konzervált vízről, állandó forrásomról. De hallgattam a józan eszemre. Rálöttyintettem a vizeletemet a ponyvára és a láda tetejére, hogy jelezzem birtokigényemet. Loptam még két pohár vizet Richard Parkertől, ezúttal vizelés nélkül. Olyan frissen öntözöttnek éreztem magam, mint egy cserepes növény. Eljött az ideje, hogy javítsak helyzetemen. Szemügyre vettem a láda tartalmát és a benne felkínált sok ígéretet. Kihúztam egy másik kötelet, és odakantároztam vele a tutajt a mentőcsónakhoz. Rájöttem, mi az a szolárdesztilláló. A szolárdesztilláló egy szerkezet, amely édesvizet tud teremteni a sós vízből. Egy felfújható, átlátszó kúpból áll, amelyet egy kerek, mentőövszerű edényre erősítenek, s ez utóbbi közepét fekete gumírozott vászon fedi. A szerkezet a lepárlás elvén működik; a kúp alatti tengervizet felmelegíti a nap, elpárolog és kicsapódik a kúp belső felületén. Ez a sótlan víz lecsepeg és összegyűlik a vájatban a kúp peremén, ahonnan lecsorog egy zacskóba. A mentőcsónakot tizenkét szolárdesztillálóval látták el. Gondosan elolvastam az utasítást, ahogy a túlélési kézikönyv javallottá. Felfújtam mind a tizenkét kúpot, és megtöltöttem az edényeket az előírt tíz liter tengervízzel. Összekötöttem a desztillálókat, a

128

flottilla egyik végét a mentőcsónakhoz, a másikat a tutajhoz hurkoltam, ami azt jelentette, hogy akkor sem fogok elveszteni egy lepárlót sem, ha valamelyik csomóm kilazul, sőt második szükségkötelet nyertem, ami a csónakhoz pányváz. A lepárlók csinosnak és ördögien ügyesnek látszottak, amint ott úsztak a vízen, de gyengének is, és én kételkedtem benne, hogy képesek lesznek édesvizet előállítani. Figyelmemet most arra fordítottam, hogy javítsak a tutajon. Szemügyre vettem minden csomót, ami összetartotta, hogy megbizonyosodjam róla, elég szoros és biztonságos-e. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy átalakítom az ötödik, lábtartó evezőt valamiféle árboccá. Kioldoztam, a vadászkés fűrészes oldalával keservesen hornyot vágtam bele, úgy félszélességig, és a hegyével három lyukat fúrtam a lapos részébe. Lassú, de hálás munka volt. Lefoglalt. Mikor befejeztem, függőleges helyzetben odakötöttem az evezőt a tutaj egyik sarkának belső oldalára, a lapos része, az árboccsúcs fenn állt a levegőben, a nyél eltűnt a víz alatt. Szorosan áthúztam a kötelet a hornyon, hogy ne engedje lecsúszni az evezőt. Ezután, biztosítandó, hogy az árboc egyenes maradjon, s hogy legyenek zsinórjaim, amelyekre napellenzőt és különféle holmikat erősíthetek, köteleket fűztem át a lyukakon, amelyeket az árboccsúcsba fúrtam, és rákötöttem őket a vízszintes evezők végére. A mentőmellényt, amely a lábtartó evezőhöz volt fűzve, odahurkoltam az árboc tövéhez. Így kettős szerepet tölthet be: felhajtóerőt ad, hogy kiegyenlítse az árboc függőleges súlyát, és nekem némileg megemelt ülésül szolgál. Rádobtam a zsinórokra egy takarót. Lecsúszott. Túl meredek volt a zsinórok szöge. Hosszában egyszer visszahajtottam a takarót, két lyukat vágtam a hajtás mentén, mintegy harminc centiméterre egymástól, és átfűztem a lyukakon egy madzagot, amelyet egy darabka kötél szálakra bontásával nyertem. Megint rádobtam a takarót a zsinórokra, s a fűzőmadzagot megkötöttem az árboccsúcs mögött. Most már volt napellenzőm. A nap nagy része ráment, hogy elrendezzem a tutajt. Annyi részletet kellett figyelembe venni. A tenger mozgása, bármennyire szelíd volt is, nem könnyítette meg a munkát. És rajta kellett tartanom a szemem Richard Parkeron is. Az eredmény nem egy sportvitorlás volt. Az árboc, nevezzük így, alig néhány centiméterrel nyúlt a fejem fölé. Ami a fedélzetet illeti, az csak arra volt elegendő, hogy keresztbe tett lábbal üljek rajta, vagy lefeküdjek születés előtti magzati helyzetben. De nem akarok panaszkodni. Állta a tengert, és meg fog óvni Richard Parkertől. Mire végeztem, a délután már vége felé közeledett. Előszedtem egy doboz vizet, egy konzervnyitót, négy kétszersültet és négy takarót. Becsuktam a ládát (ezúttal nagyon halkan), leültem a tutajra és kiengedtem a kötelet. A mentőcsónak elsodródott. A vezérkötél kifeszült, míg a biztonsági kötél, amelyet szándékosan hosszabbra mértem, ernyedten lógott. Két takarót magam alá tettem, gondosan összehajtva, hogy ne érjenek a vízbe. A másik kettőt a vállamra borítottam, és nekitámaszkodtam az árbocnak. Élveztem azt a kis magaslatot, amihez a külön mentőmellényen ülve jutottam. Alig voltam feljebb a víznél, mint a padlónál az, aki egy vastag párnán ül, mégis reméltem, hogy nem leszek túl nedves. Élveztem az ételt, és közben néztem, ahogy a nap leszáll a felhőtlen égen. Megnyugtató pillanat volt. A világ kupolája káprázatosan kiszíneződött. A csillagok alig várták a sorukat; amint a színfüggönyt kissé elhúzták, máris kezdtek átvilágítani a mély kékségen. Enyhe, meleg szellő fújdogált, és a tenger nyájasan mozgott, a víz felcsúcsosodott és beárkosodott, mint mikor emberek táncolnak körben, megemelik a karjukat, eltávolodnak egymástól és megint összejönnek, újra és újra. Richard Parker felült. Csak a feje meg egy kevés a lapockájából emelkedett a csónak pereme fölé. Kitekintett. – Hahó, Richard Parker! – kiáltottam és integettem. Rám nézett. Felhorkant vagy tüsszentett, egyik szó sem illik rá egészen. Pruszten ismét csak. Milyen döbbenetes lény. Micsoda nemes külső. Mennyire illik hozzá teljes neve, a bengáli királytigris. Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhattam magam. Mi lett volna, ha

129

valami nevetséges vagy csúf lénnyel kerülök össze, egy tapírral, struccal vagy egy pulykacsapattal? Az bizonyos szempontból megterhelőbb társaság lett volna. Loccsanást hallottam. Lenéztem a vízre. Elakadt a lélegzetem. Azt hittem, egyedül vagyok. A levegő mozdulatlansága, a fény ragyogása, a viszonylagos biztonság érzete – mind ehhez a gondolathoz vezetett. A békében mindig van egy rész csend és magány, nem igaz? Nehéz elképzelni, hogy egy forgalmas földalatti-állomáson békében lehetnénk, nem igaz? Akkor hát mi volt ez a nyüzsgés?

Egyetlen pillantással felfedeztem, hogy a tenger egy nagyváros. Közvetlenül alattam – és még csak sejtelmem sem volt róla – főutakon, sugárutakon, utcákon és köröndökön hömpölygött a víz alatti forgalom. A sűrű, üveges, sok millió világító planktoncseppel pöttyözött vízben halak rohangáltak eszeveszetten, mint megannyi teherautó, busz, kocsi, kerékpár és gyalogos, bizonyára tülkölve és ordítozva. Az uralkodó szín a zöld volt. A többrétegű mélységben, ameddig csak leláttam, tünékeny, foszforeszkáló zöld buborékok jelentek meg a gyorsító halak nyomában. Mihelyt egy nyomvonal eltűnt, felbukkant a következő. Ezek a nyomvonalak mindenfelől mindenfelé vezettek. Olyanok voltak, mint az éjszakai városokról készült időfelvételek, az autók farlámpáinak hosszú, vörös csíkjaival. Csakhogy itt az autók egymás felett és alatt hajtottak, mintha tíz emelet magas többszintű útkereszteződésekhez jutottak volna. És egészen eszelős színűek voltak. Az aranymakrahalak – vagy ötven őrjáratozhatott a tutaj alatt – felvillantották fényes arany kék és zöld színüket, ahogy elsuhantak. Más halak, amelyeket nem ismertem fel, sárgák, barnák, ezüstszínűek, kékek, vörösek, rózsaszínűek, zöldek, fehérek voltak, mindenféle keverékben,

130

tömören, csíkosán és foltosán. Csak a cápák nem voltak hajlandók színesnek mutatkozni. De bármilyen volt a szín vagy a jármű nagysága, egyvalami állandó maradt: az őrült hajtás. Sok ütközésre került sor – sajnos, mindegyik áldozatokkal járt –, és sok kocsi vadul, irányt vesztve kipörgött és korlátokba ütközött, feltört a víz színe fölé és csillogó záporban hullott vissza. Úgy bámultam e nagyvárosi kavargást, mintha hőlégballonról figyelnék valami települést. Csodálatos és félelmetes látvány volt. Ilyen lehet Tokió csúcsforgalom idején. Néztem, néztem, míg a város fényei ki nem aludtak. A Cimcum-ról csak delfineket láttam. Azt hittem, a Csendes-óceán, leszámítva a futó halrajokat, gyéren lakott vízi pusztaság. Azóta megtudtam, hogy a fehérhajók túl gyorsak a halakhoz mérve. Az ember úgy látja a tengeri életet egy hajóról, ahogy a vadon életét látja egy autópályán futó gépkocsiból. A nagyon gyorsan úszó delfinek úgy játszadoznak a csónakok és hajók körül, ahogy a kutyák üldözik az autókat: addig rohannak, míg képesek tartani a sebességet. Ha az ember a vadon életét akarja látni, gyalog kell járnia, csendesen kell felfedeznie az erdőt. Ugyanez igaz a tengerre is. Hogy úgy mondjam, gyalogmenetben kell átballagnunk a Csendes-óceánon, hogy meglássuk a benne rejlő gazdagságot és bőséget. Oldalamra dőltem. Öt nap óta először valamelyes nyugodalmat éreztem. Egy parányi remény – nehezen szerzett, megérdemelt, ésszerű – pislákolt fel bennem. Elaludtam.

131

60. fejezet Egyszer ébredtem fel az éjszaka folyamán. Félretoltam a napellenzőt és kinéztem. A hold élesen kirajzolódó sarló volt, és az égbolt tökéletesen tiszta. A csillagok olyan vad, visszafojtott fénnyel ragyogtak, hogy nevetséges lett volna az éjszakát sötétnek nevezni. A tenger sima volt, szemérmes, könnyed fény árasztotta el, ezüstök és feketék táncos játéka, amely határtalanul nyúlt el körülöttem. Elképesztő volt a dolgok terjedelme – a levegőé felettem, a vízé körülöttem és alattam. Félig meghatódtam, félig elrémültem. Úgy éreztem magam, mint Markandeja, a bölcs, aki kiesett Visnu szájából, mikor Visnu aludt, és így láthatta az egész világegyetemet, mindent, ami létezett. Mielőtt a bölcs belehalt volna félelmébe, Visnu felébredt és visszarakta a szájába. Most először vettem észre – mint ahogy ismételten észre fogom majd venni megpróbáltatásaim során, a gyötrelem egyik rohama és a másik között –, hogy szenvedésem fenséges színtéren játszódik le. Olyannak láttam kínomat, amilyen a valóságban volt, végesnek és jelentéktelennek, és elnémultam. Rájöttem, hogy szenvedésem nem illik bele semmibe. És ezt el is tudtam fogadni. Rendjén volt. (A tiltakozást a napvilág hozta ki belőlem: „Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”) Egy muszlim imát mormolva újra elaludtam.

132

61. fejezet Másnap reggel nem voltam túlságosan vizes, és jó erőben éreztem magam. Úgy gondoltam, ez nem csekélység, figyelembe véve, mekkora nyomás nehezedik rám, és milyen keveset ettem az utóbbi néhány napban. Szép nap volt. Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a halfogással, életemben először. A három kétszersültből és egy doboz vízből álló reggeli után elolvastam, mit mond a túlélési útmutató a témáról. Felmerült az első probléma: a csali. Gondolkodtam rajta. Ott voltak ugyan a döglött állatok, de élelmet lopni egy tigris orra elől olyan lehetőség, amelyet nem vállalhattam. Nem fogná fel, hogy az efféle befektetés kiváló hozamot ígér. Úgy döntöttem, hogy a bőrcipőmet használom. Csak az egyik maradt meg. A másikat elvesztettem, mikor elsüllyedt a hajó. Odaosontam a mentőcsónakhoz, és kivettem a ládából az egyik horgászfelszerelést, a kést és egy vödröt a zsákmánynak. Richard Parker az oldalán feküdt. A farka életre kelt, mikor a csónak orrában voltam, de a fejét nem emelte fel. Kiengedtem a tutajt. Rákapcsoltam a horgot a drótelőkére, azt pedig egy zsinórra kötöttem. Rátettem néhány ólomnehezéket. Három érdekes torpedó formájút választottam. Levettem a cipőmet és darabokra vagdostam. Nehéz munka volt; a bőr keményen ellenállt. Gondosan belenyomtam a horgot egy lapos darab irhába, de nem szúrtam át, hogy a horog hegye rejtve maradjon. Mélyre leengedtem a zsinórt. Előző este oly sok hal volt, hogy könnyű sikerre számítottam. Semmi siker. Az egész cipő apránként eltűnt, apró rántás a zsinóron, újabb apró rántás a zsinóron, boldog, szabadon faló hal boldog, szabadon faló hal után, üres horog üreg horog után, míg már csak a gumitalp és a cipőfűző maradt. Mikor a cipőfűző nem bizonyult meggyőző gilisztának, kétségbeesésemben próbát tettem a gumitalppal, az egésszel. Nem volt jó ötlet. Enyhe, ígéretes rántást éreztem, és a zsinór váratlanul könnyűvé vált. Csak a puszta zsinórt húztam fel. Elvesztettem az egész szereléket. A veszteséget nem éreztem szörnyű csapásnak. Voltak még horgok, fémelőkék és nehezékek a csomagban, és volt még egy egész felszerelés. És még csak nem is önmagamnak horgásztam. Elég tartalék élelmem volt. Mégis, agyamnak egy része – az, amelyiket nem akarunk meghallani – szemrehányást tett. „Az ostobaságnak megvan az ára. Legközelebb több gondot és bölcsességet kell tanúsítanod.” Később, aznap délelőtt felbukkant a második teknős. Egészen odajött a tutajhoz. Felnyúlhatott és beleharaphatott volna a fenekembe, ha akar. Mikor megfordult, a hátsó uszonya után kaptam, de amint hozzáértem, rémülten visszarándultam. A teknős elúszott. Agyamnak az a része, amely megrótt a horgászati bukásomért, megint összeszidott: „Mivel akarod megetetni a tigrisedet? Mit gondolsz, meddig húzza ki három döglött állattal? Nekem kell téged emlékeztetnem rá, hogy a tigrisek nem dögevők? Igaz, ha már a végét járja, valószínűleg nem finnyáskodik. De gondolod, hogy mielőtt lealázza magát, és felpüffedt, oszlásnak indult zebrára fanyalodik, nem fog megkóstolni egy friss, lédús indiai fiút, aki csak egy kurta úszásnyira van tőle? És hogyan állunk ivóvíz dolgában? Tudod, hogy a tigriseket türelmetlenné teszi a szomjúság. Szagoltad a leheletét mostanában? Elég rémes. Ez rossz jel. Talán azt reméled, hogy kilefetyeli a Csendes-óceánt, és szomját oltva módot ad neked, hogy elsétálj Amerikába? Bámulatos, hogy azokban a tengermelléki tigrisekben, ha korlátozottan is, de kifejlődött a sókiválasztás képessége. Onnan ered, gondolom, hogy árapályos mangroveerdőben élnek. De ez korlátozott képesség. Nem azt mondják, hogy ha túl sok sós vizet iszik, a tigris emberevővé válik? Ó, nézd csak! A falra festetted az ördögöt! Ott van. Éppen ásít. Jaj, jaj, micsoda óriási rózsaszín barlang! Nézd azokat a sárga sztalaktitokat

133

és sztalagmitokat! Talán még ma közéjük kerülsz!” Richard Parker nyelve, akkora és olyan színű, mint egy lábmelegítő palack, visszahúzódott és a szája összezárult. Nyelt egyet. A nap hátralévő részét nyomorúságosan végigszorongtam. Távol tartottam magam a mentőcsónaktól. Jóslataim ellenére, Richard Parker elég békésen töltötte a napot. Még mindig maradt esővize, és mintha nemigen foglalkoztatta volna az éhség. De azért adott ki különböző tigrishangokat – morgásokat, nyöszörgéseket és más ilyesmit –, s ezek korántsem nyugtattak meg. A rejtvény megoldhatatlannak látszott: hogy horgásszak, ahhoz csali kell, és csali csak akkor lesz, ha halat fogok. Mit kellene csinálnom? Használjam az egyik lábujjamat? Vágjam le az egyik fülemet? A megoldás késő délután bukkant elő, a legváratlanabb módon. Odahúztam magam a mentőcsónakhoz. Mi több: felmásztam és kutakodni kezdtem a ládában, lázasan kerestem valamilyen ötletet, amely megmenthetné az életemet. Úgy kötöttem ki a tutajt, hogy mintegy két méterre legyen a csónaktól. Azt képzeltem, hogy egy ugrással és egy laza csomó kioldásával megóvhatom az életemet Richard Parkertől. A kétségbeesés vállaltatta velem ezt a nagy kockázatot. Mivel nem találtam semmit, sem csalit, sem új ötletet, felültem – és azon vettem észre magam, hogy a tigris figyelmének középpontjában vagyok. A csónak másik végében kuporgott, a zebra korábbi helyén, felém fordulva, és mintha türelmesen arra várt volna, hogy észrevegyem. Hogyan történhetett, hogy nem hallottam meg a mozgását? Milyen téveszme hatása alatt hihettem, hogy túljárhatok az eszén? Hirtelen erős ütést kaptam az arcomra. Felkiáltottam és becsuktam a szemem. A macskafélék sebességével átugrott a mentőcsónakon, és lecsapott rám. Karmaival leszakítja az arcomat – ilyen szörnyűségesen fogok meghalni. Olyan erős volt a fájdalom, hogy semmit sem éreztem. Áldott legyen a sokk. Áldott legyen az a részünk, amely megvéd a túl sok fájdalomtól és bánattól. Az élet legmélyén van egy biztosítékdoboz. Nyöszörögni kezdtem: „Rajta, Richard Parker, végezz velem. De kérlek, tedd meg gyorsan, amit meg kell tenned. Egy kiégett biztosítékot nem szabad túlterhelni.” Nem kapkodta el. A lábamnál volt, hangokat hallatott. Nyilvánvalóan felfedezte a ládát és kincseit. Rettegve kinyitottam a fél szemem. Egy hal volt az. Egy hal volt a ládában. Ide-oda csapkodott, mint a szárazra vetett hal. Lehetett vagy negyven centiméter és szárnyai voltak. Egy repülőhal. Karcsú és sötét szürkéskék, száraz, tollatlan szárnyú, kerek, mozdulatlan, sárgás szemű. Ez a repülőhal vágott képen, nem Richard Parker. Ő még mindig öt méter távolságra volt, és kétségtelenül azon tűnődött, mit művelek én. De a halat észrevette. Leolvastam a pofájáról a mohó kíváncsiságot. Láthatólag kész volt rá, hogy közelebbről is megvizsgálja a dolgot. Lehajoltam, felvettem a halat és odadobtam neki. Így kell megszelídíteni! Egy bekapott patkányt miért ne követhetne egy repülőhal? Sajnos, a repülőhal repült. A levegőben, éppen Richard Parker tátott szája előtt, megperdült és belesuhant a vízbe. Gyorsan, mint a villám. Richard Parker elfordította a fejét és összecsattintotta a száját, de a hal fürgébb volt nála. A tigris meglepettnek és bosszúsnak látszott. Megint felém fordult. „Hol a kajám?”, mintha ezt mondta volna a tekintete. Félelem és szomorúság fogott el. Megfordultam, azzal a halvány, félig már fel is adott reménnyel, hogy átugorhatok a tutajra, mielőtt ő rám ugrana. Pontosan ebben a pillanatban megremegett a levegő, és ránk zúdult egy rajnyi repülőhal. Úgy jöttek, mint valami sáskaáradat. Nem csak a számuk miatt mondom; volt valami rovarszerű a szárnyuk csattogó, örvénylő zajában. Kirobbantak a vízből, többtucatnyian egyszerre, s néhányan száz méteren át szaltóztak a levegőben. Sokan visszabuktak a vízbe közvetlenül a csónak előtt. Többen magasan átvitorláztak felette. Némelyik belevágódott a csónak oldalába, olyan hanggal, mint mikor a petárda felrobban. Sokan, mázlisták, visszajutottak a vízbe, miután rugóztak egyet a ponyván. Mások, kevésbé szerencsések,

134

beleestek a csónakba, ahol verdesve, locspocsolva, uszonyukat lengetve éktelen lármát csaptak. És többen egyenesen belénk repültek. Ott álltam védtelenül, és úgy éreztem, Szent Sebestyén mártíromságát élem át. Minden nekem vágódó hal olyan volt, mint a testembe fúródó nyílvessző. Felkaptam egy takarót, hogy védjem magam, s közben megpróbáltam elcsípni néhány halat. Az egész testemet karcolások és horzsolások borították.

Az oka ennek a rohamnak azonnal nyilvánvalóvá vált: aranymakrahalak szökelltek fel a vízből, hevesen üldözve a repülőhalakat. A nagyobb testűek nem vetekedhettek a levegőben a repülőhalakkal, de sokkal gyorsabban úsztak, és rövid felszökkenésük nagyon erőteljes volt. Utolérték a repülőhalakat, ha közvetlenül mögöttük úsztak, és ugyanakkor és ugyanabban az irányban ugrottak ki a vízből. Voltak azután cápák is; ők is ki-kiugrottak a vízből, nem olyan hibátlanul, de némelyik aranymakrahalra nézve végzetes következményekkel. A vízi zűrzavar nem tartott soká, de amíg tartott, a tenger bugyborékolt és fortyogott, halak pattogtak és állkapcsok dolgoztak szorgalmasan. Richard Parker keményebben fogadta ezeket a halakat, mint én, és sokkal hatékonyabban. Felemelkedett és elkapott, lecsapott, megmart annyi halat, amennyit csak lehetett. Sokat elevenen, egészben nyelt le, vergődő uszonyokkal a szájában. Káprázatos mutatványa volt ez az erőnek és gyorsaságnak. Tulajdonképpen nem is annyira a gyorsaság volt lenyűgöző, hanem a merő állati önbizalom, a teljes feloldódás a pillanatban. A könnyedségnek és összpontosításnak ez az elegye, ez a jelenlét-a-jelenben kiérdemelné a legrangosabb jógik irigységét is. Mikor vége lett az egésznek, az eredmény, eltekintve az én elgyötört testemtől, hat hal volt a ládában és sokkal több a csónakban. Gyorsan takaróba csavartam egy halat, és elindultam a tutaj felé. Nagyon megfontoltan jártam el. Horgászeszközöm elvesztése aznap délelőtt kijózanított. Nem engedhetek meg magamnak újabb hibát. Gonddal csomagoltam ki a halat, kezemet rászorítva, tudatában annak, hogy ugrani fog, mert menekülni akar. Minél több került elő a halból, annál erősebbé vált a riadalmam és utálkozásom. Ahogy tartottam, olyan volt, mint egy adag rémes halfagylalt gyapjútakaró tölcsérben. A jószág vízért zihált, szája és kopoltyúja folyamatosan nyílt és csukódott. Éreztem, ahogy szárnyaival a kezemnek feszül. Felfordítottam a vödröt, és odacsaptam a fejét a fenekéhez. Kézbe vettem a baltát. Magasra emeltem. Többször is elkezdtem lesújtani rá, de képtelen voltam befejezni a műveletet. Ez az érzelgősség nevetségesnek látszott ahhoz képest, aminek tanúja voltam az elmúlt napokban, de azt mások cselekedték, ragadozó állatok. Gondolom, a patkány haláláért részben én voltam felelős, de hát én csak odadobtam; Richard Parker ölte meg. Egy élethossznyi békés vegetarianizmus állt közöttem és egy hal szándékos lefejezése között.

135

Letakartam a fejét a pokróccal, és megfordítottam a baltát. Kezem most is imbolygott a levegőben. A gondolat, hogy rávágok egy puha, eleven fejre egy kalapáccsal, egyszerűen túl sok volt. Letettem a baltát. Eltöröm a nyakát látatlanban, döntöttem. Szorosan belecsavartam a takaróba. Két kézzel hajlítani kezdtem. Minél jobban nyomtam, annál jobban vergődött. Elképzeltem, milyen érzés lenne, ha én volnék egy takaróba bugyolálva, és valaki megpróbálná eltörni a nyakamat. Elborzadtam. De tudtam, hogy meg kell tennem, s minél tovább várok, annál tovább szenved a hal. Könny csorgott az arcomon, de addig noszogattam magam, míg egy roppanást nem hallottam, és már nem éreztem semmilyen életet küszködni a kezemben. Visszahúztam a takarót. A repülőhal elpusztult. Fejének egyik oldala széthasadt és vérzett a kopoltyú vonalában. Szívből megsirattam a szegény kis elhunyt lelket. Ez volt az első érző lény, amelyet megöltem. Gyilkos lettem. Bűnös, akár Káin. Tizenhat éves voltam, ártalmatlan gyerek, vallásos könyvmoly, és most vér tapadt a kezemhez. Szörnyű ilyen terhet hordozni. Minden érző élet szent. Azóta is mindig imáimba foglalom ezt a halat. Utána már könnyebb volt a dolog. Most, hogy elpusztult, a repülőhal is olyan lett, mint azok a halak, amelyeket Pondicherry piacain láttam. Valami más volt, valami, ami kívül esett a teremtés lényegi rendjén. Darabokra vagdostam a baltával, és beletettem a vödörbe. A nap végső óráiban megint megpróbáltam horgászni. Először nem kísért több szerencse, mint reggel. De a siker mintha kevésbé került volna el. A halak lelkesen csipkedték a horgot. Nyilvánvalóan érdeklődtek. Rájöttem, hogy ezek kis halak, túl kicsik a horoghoz, így hát messzebbre dobtam a horgomat, és mélyebbre hagytam süllyedni, túl a tutaj és a mentőcsónak körül összpontosuló kis halak vadászterületén. Mikor a repülőhal fejét tettem fel csalinak, és csak egyetlen ólommal vetettem ki a zsinórt, majd olyan gyorsan húztam vissza, hogy a halfej siklott a víz színén – akkor jött végre az első kapás. Egy aranymakrahal tört elő és lecsapott a halfejre. Lazítottam egy kicsit a zsinóron, hogy biztosan lenyelje a csalit, mielőtt nagyot rántottam volna rajta. Az aranymakrahal kirobbant a vízből, és olyan erővel húzta a zsinórt, hogy azt hittem, engem is leránt a tutajról. Megtámasztottam magam. A zsinór nagyon megfeszült. Jó zsinór volt; nem szakadt el. Kezdtem behúzni a halat. Teljes erejével küszködött, ugrott, lebukott, csapkodott. A zsinór belevágott a kezembe. Rácsavartam a takarót. Dübörgött a szívem. A hal olyan erős volt, mint egy bivaly. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek behúzni. Észrevettem, hogy a többi hal mind eltűnt a tutaj és a csónak mellől. Nyilvánvalóan megérezték az aranymakrahal gyötrelmeit. Siettem. A hal küszködése odavonzhatja a cápákat. De úgy harcolt, mint az ördög. Fájt a karom. Valahányszor közelebb sikerült húznom a tutajhoz, olyan őrjöngve csapkodott, hogy félelmemben kiengedtem némi zsinórt. Végül nagy nehezen a fedélzetre emeltem. Majdnem egy méter hosszú volt. A vödör nem ért semmit. Úgy illene az aranymakrahalra, mint egy kalap. Rátérdeltem a halra és a kezemmel tartottam. Színtiszta vonagló izomtömeg volt, akkora, hogy a farka kinyúlt alólam, és keményen verte a tutajt. Olyan lovaglóleckét kaptam, amilyet képzeletem szerint egy ágaskodó vádló adna egy cowboynak. Ádáz és diadalmas hangulatban voltam. Az aranymakrahal fenségesen szép, nagy, húsos és fényes, duzzadó homloka erőteljes személyiségről árulkodik, hosszú hátuszonya olyan büszkén mered fel, mint egy kakas taréja, pikkelyborítása sima és ragyogó. Úgy éreztem, súlyos csapást mérek a sorsra azzal, hogy harcba szállok egy ilyen pompás ellenféllel. Ezzel a hallal visszavágok a tengerért, a szélért, a hajónk elsüllyesztéséért, minden körülményért, amely ellenem dolgozott. – Köszönöm, Visnu urunk, köszönöm! – kiáltottam. – Egyszer megmentetted a világot azzal, hogy egy hal alakját vetted fel. Most engem mentettél meg azzal, hogy egy hal alakját vetted fel. Köszönöm, köszönöm!

136

Megölni nem jelentett gondot. Megkímélhettem volna magam tőle – végtére is Richard Parkernak szántam, és ő könnyedén elintézte volna –, csakhogy a horog beleágyazódott a szájába. Ujjongtam, hogy egy aranymakrahal lóg a zsinórom végén – nem lettem volna ilyen lelkes, ha egy tigris lett volna az. Nekiláttam a munkának. Két kézre fogtam a baltát, és élénken püföltem a fejét a fokával. (Még mindig nem volt hozzá gusztusom, hogy az élét használjam.) Az aranymakrahal valami egészen rendkívülit művelt haldoklás közben: gyors egymásutánban a legkülönfélébb színeket villantotta fel. Kék, zöld, vörös, arany, lila vibrált és villódzott neonszerűen a felületén. Úgy éreztem, egy szivárványt verek agyon. (Később megtudtam, hogy az aranymakrahal híres a kiszenvedés előtti irizálásáról.) Végre csendben és mozdulatlanul elfeküdt, és kiszedhettem a horgot. Még a csalim egy részét is sikerült megmentenem. Talán csodálkozik, hogy én, aki sírtam, miközben megöltem a bebugyolált repülőhalat, ilyen rövid idő alatt átváltoztam, és élvezettel bunkóztam halálra egy aranymakrát. Magyarázhatnám azzal, hogy egy szánalmas repülőhal navigációs hibájából hasznot húzni félénkké és bánatossá tett, míg egy nagy aranymakrahal aktív befogásától vérmes és magabiztos lettem. De valójában a magyarázat máshol rejlik. Egyszerű és brutális: az ember mindenhez hozzászokik, még az öléshez is. Egy vadász büszkeségével húztam oda a tutajt a csónakhoz. Az oldala mellé álltam, jócskán lekuporodva. Meglendítettem a karomat és behajítottam az aranymakrát a csónakba. Súlyos puffanással ért feneket és a meglepetés torokhangját váltotta ki Richard Parkerből. Egy-két szimmantás után a dolgozó száj nedves csámcsogását hallottam. Ellöktem magam, nem feledve többször is erősen megfújni a sípot, hogy emlékeztessem Richard Parkért arra, ki látta el őt ilyen jóindulatúan friss ennivalóval. Megálltam, hogy magamhoz vegyek néhány kétszersültet és egy doboz vizet. A ládában maradt öt repülőhal már kimúlt. Letéptem és eldobtam a szárnyukat, s a testüket belecsavartam a most már felszentelt haltakaróba. Mire lemostam magamról a vért, letisztogattam a horgászfelszerelésemet, elraktam a holmimat és megvacsoráztam, leszállt az éj. Vékony felhőréteg takarta el a csillagokat és a holdat, és nagyon sötét volt. Fáradt voltam, de még mindig izgattak az utóbbi órák eseményei. Az elfoglaltság érzése mélységesen kielégített: egyáltalán nem gondoltam közben nehéz helyzetemre vagy önmagámra. Horgászni kétségtelenül jobb időtöltés, mint barkochbázni. Elhatároztam, hogy másnap újrakezdem, amint kivilágosodik. Elaludtam, s agyamat kivilágította a haldokló aranymakrahal kaméleonszerű villódzása.

137

62. fejezet Zaklatottan aludtam aznap éjszaka. Nem sokkal napkelte előtt lemondtam róla, hogy újra megpróbáljak elaludni, és feltámaszkodtam a könyökömre. Mit láttak szemeim: egy tigrist. Richard Parker nyugtalan volt. Nyöszörgött és morgott és fel-alá járt a mentőcsónakban. Igencsak lenyűgözően csinálta. Felmértem a helyzetet. Nem lehet éhes. Legalábbis nem veszedelmesen éhes. Talán szomjas? Nyelve kilógott a szájából, de csak időnként, és nem lihegett. És a hasa és mancsai még mindig nedvesek voltak. De nem csöpögően nedvesek. Valószínűleg nem maradt túl sok víz a csónakban. Hamarosan szomjas lesz. Felnéztem az égre. A felhőtakaró eltűnt. Leszámítva néhány vattacsomót az égaljon, a mennybolt tiszta volt. Megint forró, esőtlen nap ígérkezett. A tenger ernyedten mozgott, mintha máris kifárasztotta volna a közeledő hőség. Nekidőltem az árbocnak, és eltűnődtem a problémánkon. A kétszersült és a horgászszerelék biztosította számunkra étlapunk szilárd részét. A folyékony rész volt a bökkenő. Oly bőségesen vett körül bennünket, de sóval fertőzve. Talán elkeverhetnék egy kis tengervizet a tigris édesvizével, de először is több édesvizet kell szereznem. A dobozok nem sokáig gondoskodnak kettőnkről – valójában nem szívesen osztoztam volna akár egyen is Richard Parkerral –, csak esővízre hagyatkozni pedig ostobaság volna.

A szolárdesztillálók kínálták az egyetlen másik ivóvízforrást. Kételkedve néztem őket. Már két napja kinn voltak. Észrevettem, hogy az egyik veszített némi levegőt. Meghúztam a kötelet, hogy kezelésbe vegyem. Megtöltöttem a kúpját levegővel. Komoly reménykedés nélkül lenyúltam a víz alá a tartályért, amely a mentőövszerűséghez volt csatolva. Ujjaim elkaptak egy zacskót, amely váratlanul duzzadtnak tetszett. Öröm borzongott végig rajtam. Fegyelmeztem magam. Könnyen megeshet, hogy sós víz szivárgott bele. Leakasztottam a zacskót és az utasításokat követve megdöntöttem a desztillálót, hogy a tölcsér alól minden maradék víz belefolyjon. Lezártam a két kis csapot, amely a zacskóhoz vezetett. Levettem a zacskót, és kihúztam a vízből. Alakját tekintve négyszögletes volt, vastag, sárga, puha műanyagból készült, oldalán mértékjelekkel. Megkóstoltam a vizet. Újra megkóstoltam. Sótlan volt. – Én édes tengeri tehenem! – kiáltottam a szolárdesztillálónak. – Termeltél, de még hogyan! Micsoda finom tej! Igaz, kicsit gumiízű, de nem panaszkodom. Látod, hogyan iszom!? Kiittam a zacskót. Egy liter űrtartalmú volt és csaknem tele. Egy pillanatig tartó sóhajtermő, zárt szemű elégedettség után visszakapcsoltam a zacskót. Ellenőriztem a többi

138

desztillálót. Mindegyiknek hasonlóan súlyos volt a tőgye. Összegyűjtöttem a friss tejet, több mint nyolcliternyit, a halas vödörben. Ezek a technikai szerkentyűk egyszeriben olyan értékessé váltak számomra, mint a tehenek a gazdálkodónak. Csakugyan, ahogy ott lebegtek, nyugodalmas ívben, csaknem olyannak látszottak, mint a mezőn legelő tehenek. Kielégítettem szükségleteiket, gondoskodtam róla, hogy elég tengervíz legyen mindegyikben, és a kúpok és alapzataik a megfelelő nyomásig legyenek felfújva. Miután hozzákevertem egy kis tengervizet a vödör tartalmához, rátettem az oldalpadra, valamivel túl a ponyván. A reggeli hűvösség véget érvén, Richard Parker biztonságosan megtelepedett odalenn. Odakötöztem a vödröt egy kötél és a csónak oldalán levő ponyvahorgok segítségével. Óvatosan átkukkantottam a perem felett. A tigris az oldalán feküdt. Barlangja ocsmány látványt nyújtott. A döglött emlősök egymásra voltak bástolva, bomló testrészek groteszk halmaként. Felismertem egy vagy két lábat, különböző bőrdarabokat, egy fej részeit és nagyon sok csontot. Repülőhalak szárnyai mindenfelé szétszórva. Felvágtam egy repülőhalat, és egy darabot az oldalpadra löktem. Miután összeszedtem a ládából mindazt, ami aznapra kellett, és indulásra kész voltam, egy másik darabot hajítottam a ponyva fölött Richard Parker elé. A várt hatást eredményezte. Miközben elsodródtam, láttam, amint kijön a nyitott térbe, hogy elvigye a darabka halat. Fejét elfordította, észrevette a másik darabkát és a mellette lévő új tárgyat. Feltámaszkodott. Hatalmas fejét a vödör fölé lógatta. Féltem, hogy felborítja. De nem. Pofája eltűnt benne, alig fért bele, és kezdte lefetyelni a vizet. Nagyon rövid idő múltán a vödör üresen rázkódott és zörgött minden egyes nyelvcsapására. Mikor felpillantott, kihívón a szemébe néztem, és megfújtam néhányszor a sípot. A tigris eltűnt a ponyva alatt. Arra gondoltam, hogy a mentőcsónak minden múló nappal jobban hasonlít egy állatkerti élőhelyre; Richard Parkernak megvan a védett alvó- és pihenőterülete, az élelemkészlete, a kilátópontja és most már a víztárolója is. A hőmérséklet emelkedett. Fojtogatóvá vált a hőség. A nap hátralévő részét a napellenző árnyékában töltöttem, horgászva. Úgy látszott, az első aranymakrahalat a kezdő szerencséjének köszönhettem. Egész nap nem fogtam semmit, még késő délután sem, mikor a tengeri élővilág bőségesen megjelent. Előbukkant egy teknőc is, ezúttal egy más fajta, testesebb és simább páncélú, de éppoly kíváncsi, mint az álcserepes teknősök. Nem csináltam vele semmit, de kezdtem arra gondolni, hogy lassan ideje lenne. Az egyetlen jó, amit a forró nap hozott, a szolárdesztillálók látványa volt. Minden kúpot lecsapódó vízcseppek és patakocskák borítottak belül. Véget ért a nap. Úgy számoltam, másnap reggel már egy hete lesz, hogy a Cimcum elsüllyedt.

139

63. fejezet A Robertson család harmincnyolc napig életben maradt a tengeren. Bligh, a híres, fellázadt Bounty kapitánya és számkivetett társai negyvenhét napig életben maradtak. Steven Callahan hetvenhat napig. Owen Chase, akinek a bálna által elsüllyesztett Essex bálnavadászhajóról szóló beszámolója ihlette meg Herman Melville-t, nyolcvanhárom napig életben maradt két matrózzal, útjukat csak egy hétre szakították meg egy barátságtalan szigeten. A Bailey család 118 napig életben maradt. Hallottam egy, azt hiszem, Poon nevű koreai kereskedelmi matrózról, aki 173 napig életben maradt a Csendes-óceánon az 1950-es években. Én 227 napot éltem túl. Ennyi ideig tartott a megpróbáltatásom, több mint hét hónapig. Állandóan ügyködtem. Mindig találtam tennivalót. Az egyik kulcsa volt ez a túlélésemnek. Egy mentőcsónakon, még egy tutajon is, folyvást adódik valami tennivaló. Egy átlagos napom, ha lehet ezt a fogalmat egy hajótöröttre alkalmazni, így telt: Napkeltétől kora délelőttig: – felébredés – ima – reggeli Richard Parkernak – a tutaj és a mentőcsónak általános átvizsgálása, különös figyelemmel minden kötélre és csomóra – a szolárdesztillálók beállítása (letörölni, felfújni, vízzel feltölteni) – reggeli és az élelmiszerkészlet szemrevételezése – horgászás és a hal előkészítése (kibelezni, lepikkelyezni, húscsíkokat zsinórra akasztani, hogy kiaszalódjanak a napsütésben) Délelőttől késő délutánig: – ima – könnyű ebéd – pihenés és pihentető tevékenység (írni a naplóba, megvizsgálni a varasodásokat és horzsolódásokat, kezelni a szereléket, kutakodni a ládában, megfigyelni és tanulmányozni Richard Parkért, leszedni a húst a teknősbékacsontokról stb.) Késő délutántól kora estéig: – ima – horgászat és halak előkészítése – az aszalódó húscsíkok megvizsgálása (átfordítani, levágni a rothadó részeket) – vacsora előkészítése – vacsora magamnak és Richard Parkernak Napnyugta: – a tutaj és a mentőcsónak általános átvizsgálása (ismét a kötelek és csomók) – a párlat begyűjtése a szolárdesztillálókból és tárolása – minden étel és felszerelés elrakása – felkészülés az éjszakára (ágyat vetni, biztos helyre tenni a tutajon a jelzőrakétákat, hátha jön hajó, az esőgyűjtőket, hátha jön eső) Éjszaka: – nyugtalan alvás – ima A délelőttök rendszerint jobbak voltak, mint a késő délutánok, amikor az idő üressége érezhetőbbé vált. Sokféle esemény befolyásolhatta ezt a napirendet. Az eső bármikor, nappal vagy éjszaka, abbahagyathatott velem minden más foglalatosságot, mert amíg esett, feltartottam az

140

esőfogókat, és lázasan igyekeztem elraktározni a zsákmányt. Egy teknőc látogatása ugyancsak alaposan felborította a menetet. És Richard Parker, persze, állandó zavart jelentett. Kiszolgálni őt olyan feladat volt, amelyet egy pillanatra sem hanyagoltam volna el. Nem nagyon tartott semmilyen napirendet az evésen, iváson, alváson kívül, de olykor kimozdult letargiájából és végigkószálta területét, s házsártosan neszezett. Hál' isten a nap és a tenger gyorsan elfárasztotta, visszahúzódott a ponyva alá, hogy megint az oldalára vagy elnyúlva a hasára feküdjön, fejét összekulcsolt mellső lábaira támasztva. De vele foglalkozni többet jelentett puszta szükségszerűségnél. Órákat töltöttem a megfigyelésével, mert szórakoztatott. A tigris mindig lenyűgöző állat, és még inkább az, ha egyetlen társa az embernek. Eleinte állandóan valamilyen hajó után pásztáztam a tengert, kényszeredetten. De öt vagy hat hét elteltével csaknem teljesen abbahagytam. És azért maradtam életben, mert szándékosan felejtettem. A történetem egy naptári napon – 1977. július 2-án – kezdődött és egy naptári napon – 1978. február 14-én – fejeződött be, de közbül nem volt naptár. Nem számoltam a napokat vagy a heteket vagy a hónapokat. Az idő illúzió, amely csak nyugtalanítani tud. Azért maradtam életben, mert még az idő fogalmát is elfelejtettem. Csak az eseményekre, találkozásokra, napirendre emlékszem, jelzőkarókra, amelyek itt-ott kiemelkedtek az idő tengeréből, és belevésték magukat a memóriámba. A kilőtt rakéták szaga és a hajnali imák és a megölt teknőcök és az algák biológiája például. És még sok minden. De nem tudom, hogy sorba tudnám-e szedni. Összegabalyodva jönnek elő az emlékeim.

141

64. fejezet A ruhám szétfoszlott, a nap és a só áldozatává vált. Először vékony lett, mint a géz. Aztán szétszakadozott, míg már csak a varratok maradtak meg. Végül a varratok is széthasadtak. Hónapokig anyaszült meztelenül éltem, csak a síp lógott egy madzagon a nyakamban. A sós vízi keléseket – vöröseket, dühödteket, elcsúfítókat –, a nyílt tenger lepráját a víz hozta rám, amelyben áztam. Mikor kifakadtak, a bőröm rendkívül érzékeny volt; ha véletlenül megdörzsöltem egy nyers sebet, annyira fájt, hogy elakadt a lélegzetem és felkiáltottam. Természetesen ezek a kelések testemnek azon a részén fejlődtek ki, amely a legtöbbször lett vizes és amely a leggyakrabban használódott a tutajon, vagyis a fenekemen. Voltak napok, amikor alig találtam olyan testhelyzetet, amelyben pihenni tudnék. Az idő és a napsütés begyógyította a gyulladást, de a folyamat lassú volt, és új hólyagok jelentek meg, ha nem maradtam száraz.

142

65. fejezet Órákon át próbáltam kibogozni a túlélési kézikönyv hajózási passzusait. Bőségesen kaptam egyszerű magyarázatokat a tenger kínálta táplálékról, de a kézikönyv szerzője eleve adottnak vette a tengerhajózás alapismereteit. A hajótörött, elképzelése szerint, tapasztalt tengerész volt, aki, kezében iránytűvel, térképpel és szextánssal, tudja, hogyan került bajba, ha azt nem is, hogyan kerülhet ki belőle. Mindez efféle tanácsokkal járt: „Ne feledd, az idő távolság is. Ne mulaszd el felhúzni az órádat.” Vagy: „A szélességi fokot az ujjainkkal is felmérhetjük, ha szükséges.” Volt órám, de most már a Csendes-óceán fenekén pihent. Akkor vesztettem el, mikor a Cimcum elsüllyedt. Ami a hosszúsági és szélességi fokokat illeti, az én tengerészeti ismereteim arra korlátozódtak, ami a tengerben élt, és nem terjedtek ki semmire, ami a felszínén mozgott. A szelek és áramlatok rejtélyek voltak számomra. A csillagok semmit sem mondtak. Egyetlen csillagkép nevét sem tudtam. A családomat egyetlen csillag vezérelte: a nap. Korán feküdtünk és korán keltünk. Életem során sokszor volt részem gyönyörű csillagos éjszakákban, amikor csupán két színnel és a legegyszerűbb stílusban a természet a legnagyszerűbb képeket festi fel, és engem eltöltött a csodálatnak és a jelentéktelenségnek az az érzése, amit mindnyájan átélünk néha, és világos útbaigazítást is kaptam a látványtól, de lelki és nem földrajzi értelemben. Halvány fogalmam sem volt róla, hogyan szolgálhatna az éji égbolt úti térképként. Hogyan segíthetnének a csillagok, bárhogy ragyognak is, útbaigazítani engem, ha maguk is mozognak? Feladtam a megfejtés reményét. Bármi tudásra tennék is szert, használhatatlan lenne. Semmi lehetőségem nem volt, hogy irányítsam utamat – sem kormánylapát, sem vitorlák, sem motor; pár evező volt ugyan, de izomerő kevés. Mi értelme kitervelni egy útvonalat, ha nem tudom követni? És ha követhetném is, honnan tudjam, merre induljak? Nyugatra, vissza oda, ahonnan jöttünk? Keletre, Amerikába? Északra, Ázsiába? Délre, a hajózási útvonalak felé? Mindegyik egyformán látszott rossz és jó útiránynak. Így hát sodródtam. A szelek és az áramlatok döntötték el, hová megyek. Az idő távolsággá alakult át, mint minden halandó számára – az élet útján vándoroltam –, és más tevékenységre használtam az ujjaimat, nem a szélesség méregetésére. Később megtudtam, hogy egy keskeny úton jártam, a Csendes-óceán egyenlítői ellenáramán.

143

66. fejezet Többféle horoggal, többféle mélységben, többféle halra horgásztam, a mélytengeri nagyhorgoktól és sok nehezéktől kezdve a felszíni, apróbb horgú és csak egy-két ólommal súlyozott horgászatig. A siker lassan jött, s amikor jött, nagy örömömre szolgált, de az erőfeszítés nem állt arányban a jutalommal. Az órák lassan teltek, a halak kicsik voltak, és Richard Parker örökké éhesnek látszott. Végül a szigonyok bizonyultak a legértékesebb halfogó eszköznek. Három összecsavarható darabból álltak: két csőrészből, ezek adták a nyelet – az egyiknek öntött műanyag fogantyúja volt a végén, rajta karika, hogy ki lehessen kötni –, valamint a fejből, vagyis a horogból, melynek hajlata ötcentis lehetett, és szakállas tűhegyben végződött. Összerakva másfél méter hosszúak voltak, könnyűek és erősek, akár egy kard. Először a nyílt vízen vadásztam velük. Leengedtem a szigonyt vagy egy méter húsz centire, néha egy halat is tűztem a hegyére csalinak, és vártam. Vártam órák hosszat, a testem úgy megfeszült, hogy már fájt. Amikor egy hal a megfelelő pontra ért, teljes erőből, villámgyorsan felrántottam a szigonyt. A gyakorlat megtanított rá, hogy jobb, ha akkor sújtok le, amikor esélyem van a sikerre, mint ha vaktában csapkodok, mert a hal is okul a tapasztalatból, és ritkán esik kétszer ugyanabba a csapdába. Ha szerencsém volt, a hal szabályszerűen fennakadt a horgon, s én magabiztosan kiemelhettem. De ha egy nagy halnak a hasába vagy a farkába döftem, sokszor csak tekeredett egyet és eliszkolt. Ilyenkor persze könnyű prédája lett más ragadozóknak, s nekem nem állt szándékomban efféle ajándékokat osztogatni. Épp ezért a nagy halaknál a hasi részre céloztam, a kopoltyújuk és az oldaluszonyuk alatt, mert ilyenkor a hal ösztönös reakciója, hogy felfelé úszik, el a horogtól, vagyis abba az irányba, amerre én húzom. Így esett, hogy néha alig karcoltam csak meg, s a hal egyenesen a képembe ugrott a vízből. Hamar levetkőztem a tengeri élet érintésével szembeni undoromat. Semmi finomkodó haltakaróügy. A vízből kivetődő hallal egy éhes fiú nézett szembe, aki minden kecmec nélkül el akarta őt kapni. Ha úgy éreztem, hogy a szigony gyengén tart, elengedtem – sosem felejtettem el odakötni a nyelét a tutajhoz –, és két kézzel kaptam a halért. Az ujjak, ha mégoly tömpék is, sokkal fürgébbek a horognál. A harc gyors és ádáz volt. A halak síkosak voltak és elkeseredettek, de én ugyanolyan elkeseredett voltam. Bárcsak annyi kezem lett volna, mint Durgának – kettő a szigony fogásához, négy a hal megmarkolásához és kettő a balta forgatásához. De hát kettővel kellett beérnem. Szemekbe nyomtam az ujjaimat, kopoltyúkba dugtam a kezeimet, puha gyomrokat zúztam össze a térdemmel, farkakba vájtam bele a fogaimat – bármit megtettem, hogy leszorítsam a halat, miközben a baltáért nyúlok és lecsapom a fejét. Idő jártával, a tapasztalatok szaporodtával jobb vadász lettem. Merészebb és fürgébb. Ösztönt, megérzést fejlesztettem ki azzal kapcsolatban, amit tennem kellett. Jóval nagyobb sikert értem el, amikor bevetettem a rakományháló egy részét is. Halászhálóként semmit sem ért – túlságosan merev és nehéz volt, a szemei nem elég aprók. De csapdának remekül bevált. A vízben vontatva ellenállhatatlan csáberővel hatott a halakra, főleg amikor kissé benőtte a hínár. Az állandó területhez szokott halak ezt választották otthonukul, a gyorsak pedig, a cikázok, az aranymakrahalak lelassítottak, hogy szemügyre vegyék az új fejleményt. Sem az állandó lakosok, sem a vendégek nem sejtették, hogy egy szigony van elrejtve a szemek között. Voltak napok – ritkán, sajnos –, amikor annyi halat zsákmányoltam, amennyit csak akartam. Ilyenkor sokkal többet vadásztam össze, mint amennyit meg tudtam enni vagy ki tudtam rakni száradni; egyszerűen nem volt elég hely a

144

csónakban, sem zsinór a tutajon, hogy olyan rengeteg aranymakra-, repülőhal-, csuka-, sügérés makrélaszeletet megszárítsak, sem a gyomromban, hogy megegyek. Amennyit tudtam, megtartottam, a többit nekiadtam Richard Parkernak. A bőség napjaiban annyi halat összemarkolásztam, hogy szinte csillogott a testem a sok ráragadt pikkelytől. Úgy viseltem ezeket a fény- és ezüstfoltokat, mint tilakokat, színes pettyeket, amelyeket mi, hinduk a homlokunkra ragasztunk az istenség szimbólumaként. Ha ilyenkor találnak rám, a tengerészek biztosan valami halistennek véltek volna, aki birodalma tetején álldogál, és szó nélkül továbbmentek volna. Ezek voltak a jó napok. Ritkák voltak.

A teknőcök tényleg könnyű zsákmánynak bizonyultak, ahogyan a kézikönyv ígérte. A „vadászat és gyűjtögetés” kategóriából a „gyűjtögetés” illik rájuk. Tömör felépítésűek ugyan, akár egy tank, de se nem gyors, se nem erőteljes úszók; fél kézzel a hátsó uszonyukat markolva könnyű őket visszafogni. Ám a kézikönyv elfelejtette megemlíteni, hogy az elcsípett teknőc nem egyenlő a tálalható teknőccel. Ahhoz ki is kellett emelni. Márpedig egy vergődő ötvenkilós teknőcöt nem olyan könnyű a mentőcsónakba hajítani. Olyan munka ez, amihez Hanumán ereje szükséges. Én úgy csináltam, hogy odavonszoltam az áldozatot a csónak orrához, páncéljával a törzsnek fordítottam, s kötelet erősítettem a nyakára, az elülső és a hátsó uszonyára. Aztán húztam, hogy a karom majd' leszakadt és a fejem majd' szétrobbant. A köteleket beakasztottam az orr túlsó oldalán levő horgokba, s amikor valamelyiken sikerült rántanom valamennyit, megtekertem, hogy vissza ne csússzon, így emeltem ki a teknőcöt a vízből, centiméterről centiméterre. Időbe telt. Emlékszem, egyszer egy levesteknős két napig lógott a csónak oldalán, kétségbeesetten csapkodva, szabad uszonyaival hadonászva. Szerencsére gyakran megtörtént, hogy az utolsó stádiumban, már a

145

csónak peremén a teknőc önkéntelenül is a segítségemre sietett. Fájdalmasan megtekeredett uszonyait kiszabadítandó, húzódzkodni akart velük, s ha én ugyanakkor rántottam rajta egyet, ellentétes erőfeszítésünk összeadódott, és villámgyors, drámai jelenetre került sor: a teknőc szinte átrepült a csónak oldalán, rá egyenesen a ponyvára. Én meg hanyatt estem, kimerülten, ám diadalmasan. A levesteknősöknek több a húsuk, mint az álcserepeseknek, és a hasi páncéljuk is vékonyabb. Viszont rendszerint nagyobbak az álcserepeseknél, néha akkorák, hogy a magamfajta legyengült hajótörött ki se tudta emelni őket a vízből. Uramisten, ha elgondolom, hogy szigorú vegetáriánus volnék! S hogy gyerekkoromban beleremegtem, amikor lerántottam a banán héját, mert olyan hangot adott, mint amikor egy állatnak kitörik a nyakát. A brutalitás olyan mélységeibe süppedtem, amelyeket előtte elképzelni se tudtam.

146

67. fejezet A tutaj alja tengeri létformák tömegét vonzotta, akár a háló, csak kisebbeket. Puha zöld algákkal kezdődött, amelyek rátapadtak a mentőmellényekre. Merevebb, sötétebb fajta algák követték őket. Jól érezték magukat, megsűrűsödtek. Megjelentek az állatok is. Legelőször az apró, áttetsző, alig másfél centis garnélarákok. Hozzájuk csatlakoztak az alig nagyobb halfélék, amelyek mintha folytonosan röntgensugár alatt lettek volna; átlátszó bőrükön keresztül látni lehetett a belső szerveiket. Később észrevettem a fehér gerincű fekete gilisztákat, a kezdetleges végtagú, zöld és kocsonyás meztelencsigákat, a két-három centi hosszú, tarka, pókhasú halakat, s végül a másfél-két centi átmérőjű, barna tengeri rákokat. Csak ez utóbbiaknak nem volt elviselhetetlenül keserű vagy sós ízük. Ahogy feltűntek, már kaptam is be őket, akár a cukorkát, amíg csak el nem fogytak. Nem bírtam ellenállni nekik. Alig tudtam kivárni, hogy beérjen a következő ráktermés. A mentőcsónak törzse is csábította az élőlényeket, nevezetesen az apró kacsakagylókat. Kiszívtam a nedvüket. A húsuk jó volt csalinak. Nagyon megkedveltem ezeket az óceáni stoposokat, noha egy kissé lehúzták a tutajt. Éppúgy lekötöttek, mint Richard Parker. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy csak hevertem az oldalamon, félrehúzva valamelyik mentőmellényt, akár egy függönyt, hogy jó kilátásom legyen. Feje tetejére állt várost láttam, kicsit, békéset, csöndeset, melynek lakói az angyalok nyájas udvariasságával jártak-keltek. Kellemesen elcsitították tépett idegzetemet.

147

68. fejezet Megváltoztak az alvási szokásaim. Noha szinte állandóan pihentem, egy óránál többet egyhuzamban alig aludtam, még éjszaka sem. Nem a tenger szüntelen mozgása zavart, nem is a szél; ezekhez éppúgy hozzászokik az ember, ahogy a matrac gödreihez. A nyugtalanság és a félelem tartott ébren. Elképesztő, hogy milyen kevés alvással beértem. Nem úgy Richard Parker. Ő valóságos szunyálóbajnok lett. Többnyire a ponyva alatt pihent. Nyugodt napokon, amikor a nap sem tűzött erősen, és nyugodt éjszakákon azonban előjött. Kinn az egyik kedvenc testhelyzete az volt, amikor az oldalán feküdt a hátsó padon, hasa lelógott róla, mellső és hátsó lábait pedig kinyújtotta az oldalpadokon. Nagydarab tigris volt ilyen keskeny párkányhoz képest, úgy sikerült csak elvackolódnia, hogy karikába hajtotta a hátát. Amikor igazán aludt, fejét a mellső lábaira fektette, de amikor valamivel aktívabb volt a hangulata, amikor néha még a szemét is kinyitotta és körülnézett, olyankor elfordította a fejét, és állát a csónak peremén nyugtatta. Másik kedvenc pozitúrája az volt, amikor nekem háttal ülve, fenekével a padlón, teste elülső részével a padon, képét a csónakfarba temette, mancsai a feje mellett, mintha bújócskázna, és ő volna a hunyó. Ebben a helyzetben szinte mozdulatlanul hevert, csak a füle rándult meg néha, mutatva, hogy nem feltétlenül alszik.

148

69. fejezet Sok éjszakán az volt a kényszerképzetem, hogy fényt látok a távolban. Ilyenkor mindig kilőttem egy rakétát. Miután a világítókból kifogytam, a kézi jelzőket kezdtem gyújtogatni. Hajók lettek volna, amelyek nem vettek észre? Felkelő vagy lenyugvó csillagok fénye, amelyet visszavert az óceán? Hullámtörés, amelyből a hold és a hiú remény ábrándképet faragott? Bármi volt is, egyszer sem mentem vele semmire. A feltámadt és kihunyt remény keserű íze maradt csupán mindannyiszor. Idő jártával letettem róla, hogy megment egy hajó. Ha a látóhatár másfél méter magasból négy kilométerre van, milyen messze lehet, ha a tutajom árbocának dőlve ülök, s a szemem egy méterre sincs a víz színétől? Ugyan mekkora az esélye annak, hogy az egész irdatlan Csendes-óceánt átszelő hajó éppen egy ilyen kicsi körbe fusson bele? S nem is csak ez: belefusson és észre is vegyen – ugyan mekkora ennek az esélye? Nem, az emberiségre és megbízhatatlan viselkedésére nem számíthatok. Földet kell érnem, szilárd, kemény, száraz földet. Emlékszem a kiégett kézirakéták szagára. Valami kémiai véletlen folytán hajszálra olyan a szaguk, mint a köménynek. Részegítő volt. Megszaglásztam a műanyag tölcséreket, és tüstént megelevenedett előttem Pondicherry mérhetetlen megkönnyebbülésemre a csalódás után, hogy segítséget kértem, de nem hallottak meg. Igen erőteljes élmény volt, majdnem hallucináció. Egyetlen illatból feltámadt előttem egy egész város. (Ma meg, ha köményt szagolok, a Csendes-óceánt látom magam előtt.) Richard Parker megdermedt, valahányszor sziszegve meggyulladt egy rakéta. Szeme, tűhegynyi kerek pupilla, a lángba meredt. Nekem túlságosan erős volt a fénye, a vakító fehér centrum a rózsás-vörös gyűrűjével. El kellett fordulnom. Felnyújtott kézzel markoltam a rakétát, és lassan integettem vele. Körülbelül egy percig záporozott a forróság az alkaromra, és minden hátborzongatóan kivilágosodott. A tutaj körül a víz, amely egy pillanattal azelőtt homályos fekete volt, csak úgy nyüzsgött a halaktól.

149

70. fejezet Lemészárolni egy teknőcöt kemény munka volt. Egy kisebb álcserepessel kezdtem. A vére csábított, a „jó, tápláló, sómentes ital”, amelyet a túlélési kézikönyv ígért. Ennyire szomjaztam. Megmarkoltam a teknőc páncélját, és birokra keltem az egyik hátsó uszonyával. Amikor már erősen fogtam, a hátára fordítottam, és megpróbáltam felráncigálni a tutajra. A jószág kétségbeesetten vergődött. A tutajon nem fogok bírni vele. Vagy eleresztem, vagy a mentőcsónakban teszek vele próbát. Felpillantottam. Forró, felhőtlen nap volt. Ilyen napokon, amikor a levegő fülledt volt, mint valami kemence belseje, Richard Parker eltűrte jelenlétemet a csónakorrban, napnyugtáig ki se mozdult a ponyva alól. Egyik kezemmel a teknőc hátsó uszonyába kapaszkodva, másikkal odahúztam magam a kötélen a mentőcsónakhoz. Nem volt könnyű átmásznom. Amikor sikerült, felrántottam a teknőcöt a levegőbe, és a hátával lefelé a ponyvára csaptam. Mint reméltem, Richard Parker csak morrantott egyet-kettőt. Mozogni semmi kedve se volt abban a hőségben. Bőszen és vakon elszántam magam. Úgy éreztem, nincs vesztegetni való időm. Mint valami szakácskönyvhöz fordultam a túlélési útmutatóhoz. Az állt benne, hogy hátára kell fordítani a teknőcöt. Ezzel megvolnánk. Azt tanácsolta, hogy a kést „bele kell illeszteni a nyakba”, s átvágni a benne futó artériákat és egyéb ereket. Ránéztem a teknőcre. Nyak sehol. Visszahúzta a páncéljába; a fejéből csak a bőrgyűrűkkel övezett szemeket és a csőrt láttam. Alulról fölfelé pislogott rám komor ábrázattal. Fogtam a kést, és megbökdöstem az egyik mellső uszonyát. Az is visszahúzódott a páncélba. Elhatároztam, hogy nem lacafacázok. Magabiztosan, mintha már ezerszer végigcsináltam volna, ferdén bedöftem a kést a fejétől jobbra. Mélyen betoltam a bőrhajlatok közé és megtekertem. A teknőc még jobban visszahúzódott, azt az oldalát védve, ahol a penge volt, aztán a feje hirtelen előrelendült, és a csőr gonoszul felém vágott. Hátraugrottam. Az állat mind a négy uszonyát kieresztve menekülni próbált. Vergődött a hátán, vadul lengette az uszonyait, ide-oda rángatta a fejét. Felkaptam egy baltát, és lesújtottam vele a nyakára. Élénkvörös vér lövellt belőle. Felfogtam vagy háromszáz milliliternyit az ivópohárba. Többet is szerezhettem volna, talán egy egész liternyit, de a teknőc csőre éles volt, mellső uszonyai hosszúak és erősek, két-két karommal a végükön. A vér, amit sikerült felfognom, semmilyen szagot nem adott. Belekortyoltam. Melegnek és állatízűnek érződött, ha jól emlékszem. Nehéz az első benyomásokat felidézni. Kiittam az utolsó cseppig. Gondoltam, a baltával eltávolítom a kemény hasi páncélt, de a kés fogazott hátával könnyebbnek bizonyult. Egyik lábamat a páncél közepéhez nyomtam, másikat a csapkodó uszonyokon kívül helyeztem. A fej felőli résznél könnyű volt átvágnom a bőrt, kivéve az uszonyok körül. A peremet körbefűrészelni páncél és páncél találkozásánál viszont annál nehezebb munka volt, főleg mivel a teknőc egy pillanatra se hagyta abba a mozgást. Mire végigmentem rajta, verejtékben fürödtem, és halálosan kimerültem. Húzni kezdtem a haspáncélt. Lassan, nedves, cuppanó hanggal emelkedett. Feltárult a rángó-remegő belső élet – izmok, zsír, vér, belek és csontok. És a teknőc még mindig vergődött. Átmetszettem a nyakát a csigolyáig. Mit sem ért. Az uszonyok tovább csapkodtak. A balta két sújtásával levágtam a fejét. Az uszonyok nem álltak meg. S ami még rosszabb, az eltávolított fej tovább nyeldekelt és pislogott. Belöktem a tengerbe. Felemeltem az eleven teknőc maradékát, és átdobtam Richard Parker területére. A tigris zajokat csapott, és úgy hangzott, mintha mozdulni akarna. Valószínűleg megérezte a teknőcvért. Kimenekültem a tutajra. Mogorván néztem, amint nagy zajjal értékeli ajándékomat, és élvezettel mocskolja össze magát. Teljesen kikészültem. A pohár vér aligha érte meg a teknőc lemészárlásának

150

fáradalmát. Komolyan elgondolkodtam rajta, mihez kezdjek Richard Parkerral. Ez a béketűrése fülledt, felhőtlen napokon – ha az egyáltalán, és nem merő lustaság – nem elég. Nem menekülhetek folyton előle. Biztonságos hozzáférésre van szükségem a ládához és a ponyva tetejéhez, függetlenül a napszaktól, az időjárástól és a hangulatától. Jogokra van szükségem, méghozzá a hatalmamból fakadó jogokra. Ideje volt imponálnom, kijelölnöm a területemet.

151

71. fejezet Annak, aki az enyémhez hasonló kutyaszorítóba kerül, a következő programot ajánlom: 1. Válassz ki egy napot, amikor a hullámok kicsik, de egyenletesek. Olyan tenger kell, amely derekasan kitesz magáért, amikor a mentőcsónakod az oldalával áll feléje, de azért nem borítja föl. 2. Feszüljön a horgonykötél, hogy a mentőcsónak stabilan, kényelmesen álljon. Tervezd meg a menekülést a csónakból, hátha szükséged lesz rá (biztos, hogy szükséged lesz rá). Ha tudsz, öltsél valamilyen testpáncélt. Bármiből lehet pajzsot csinálni. Minimális védelmet nyújt az is, ha a végtagjaidat ruhával vagy takaróval tekered körül. 3. Most jön a neheze: provokálnod kell a gondot okozó állatot. Legyen az tigris, orrszarvú, strucc, vadkan vagy barna medve – muszáj bepipulnia. Legjobb, ha odamégy a területed széléhez, és zajosan behatolsz a semleges övezetbe. Én is ezt tettem: odamentem a ponyva széléhez, és dobbantottam a középső padon, miközben finoman belefújtam a sípba. Fontos, hogy következetes, felismerhető zajt csapjál, amely jelzi az agressziódat. De légy óvatos. Provokálni akarod az állatot, ám csak egy bizonyos határig. Azt semmiképp sem akarod, hogy rád támadjon. Ha rád támad, Isten legyen hozzád irgalmas. Darabokra tép, eltapos, kibelez, és valószínűleg föl is fal. Ezt pedig nem akarod. Azt akarod, hogy bosszús, dühös, ingerült, zaklatott és ideges legyen – de nem vérszomjas. Semmilyen körülmények között ne lépj az állat területére. Agressziódat korlátozd arra, hogy farkasszemet nézel vele, és hergeled meg gúnyolod. 4. Amikor az állatod eléggé felpaprikázódott, provokáld ki, hogy átlépjen a határon. Tapasztalatom szerint ezt azzal lehet elérni, ha a zajok közepette lassan hátrálsz. DE NE VESZÍTSD EL KÖZBEN A SZEMKONTAKTUST! Amint az állat beteszi a mancsát a területedre, vagy akár csak előrenyomul a semleges területen, elérted célodat. Ne legyél szőrszálhasogató azzal kapcsolatban, hogy hová is rakta éppen a mancsát. Azonnal sértődj meg. Ne értelmezz – értsd félre tüstént. A lényeg, hogy az állat megértse: az emeleti szomszéd igen féltékeny a területére. 5. Amint az állat benyomul a területedre, habozás nélkül háborodj fel. Akár elmenekültél a csónakból, akár visszahúzódtál a csónak téged illető részének végébe, TELJES ERŐBŐL KEZDD FÚJNI A SÍPOT és AZONNAL VOND BE A HORGONYT. Ez a két eljárás kulcsfontosságú. Nem szabad bizonytalankodnod. Ha más módszerrel, például egy evezővel is a hullámoknak tudod fordítani a csónak oldalát, tedd meg késlekedés nélkül. Minél hamarabb simul hozzá a csónak a hullámokhoz, annál jobb. 6. Megállás nélkül fújni a sípot fárasztó a legyengült hajótöröttnek, de nem lankadhatsz. Alapvető, hogy az ijedt állat az éles sípszóhoz társítsa fokozódó émelygését. Növelheted a hatást, ha a csónak végében állva, talpaddal a két peremén, a tenger mozgásának ritmusára dülöngélsz. Akármilyen kicsi vagy, akármilyen nagy a csónakod, csodálkozni fogsz, mekkora hatást érsz el vele. Biztosíthatlak, a csónak pár másodperc után úgy fog rokizni, akár Elvis Presley. De közben ne felejtsd el fújni a sípot, és vigyázz, hogy fel ne borítsd a csónakot. 7. Addig folytasd, míg a terhedre levő állat – tigris, orrszarvú, akármi – kékülni-zöldülni nem kezd a tengeribetegségtől. Hallanod kell, ahogy öklendezik. Látnod kell, ahogy a csónak alján hever, tagjai reszketnek, szeme kifordul, tátott szájából halálhörgés tör elő. És mindeközben a dobhártyáját kell szaggatnod az átható sípolással. Ha magad is rosszul leszel, nehogy a tengerbe okádj. Az okádék kitűnő határőr. Hányjál egyenesen a területed szélére. 8. Amikor az állatod teljesen kikészült, abbahagyhatod. A tengeribetegség hamar jön, de lassan múlik el. Nem kell túlzásba vinni a dolgot. A rosszullétbe senki se hal bele, de igencsak

152

csökkenti az élni vágyást. Amikor elég az elégből, újra kiengedheted a horgonykötelet, próbálj meg árnyékot csinálni az állatnak, ha a napsütésben roskadt össze, és gondoskodj számára ivóvízről, ha majd magához tér, sőt oldj fel benne tengeribetegség elleni tablettát, ha van ilyened. A kiszáradás komoly veszély ezen a ponton. Egyebekben pedig vonulj vissza a területedre, és hagyd békén az állatot. A víz, a pihenés és a nyugalom, no meg a mozdulatlan csónak magához téríti. Az állat nyerje vissza erejét, mielőtt az 1-8. lépéseket megismételjük. 9. Addig kell folytatni a kezelést, míg az állat fejében tökéletesen és tévedhetetlenül nem társul a sípszó és az átható, bénító rosszullét. Utána már maga a síp is elég lesz tilosban járás és egyéb illetlen viselkedés ellen. Egyetlen éles füttyentés, és látni fogod, hogy állatod émelyegve megborzong, és rekordsebességgel visszatér területe legbiztonságosabb, legtávolibb zugába. Ha a nevelésnek ezt a szintjét elértük, a síppal célszerű takarékosan bánni.

153

72. fejezet Az én esetemben egy teknőcpáncél szolgált pajzsul Richard Parker ellen, miközben idomítottam. A páncél mindkét oldalába lyukat fúrtam, és átfűztem rajtuk egy kötéldarabot. A pajzs nehezebb volt, mint szerettem volna, de hát mikor választhatja meg a katona a felszerelését? Első próbálkozásomra Richard Parker kivicsorította a fogait, háromszázhatvan fokban körbetekerte a füleit, és kurta, torokhangú bömböléssel támadott. Az óriási, kimeresztett karmú mancs a levegőbe emelkedett, és lesújtott a pajzsomra. Az ütés kirepített a csónakból. Amint vizet fogtam, azonnal eleresztettem a pajzsomat. Nyomtalanul elsüllyedt, de előbb még jól sípcsonton vágott. Magamon kívül voltam a rémülettől – rettegtem Richard Parkertől, de a víztől is. Lelki szemeim előtt épp abban a pillanatban iramodott fel a mélyből egy cápa. Vad karcsapásokkal úsztam a tutaj felé – a cápák tudvalevőleg éppen az ilyen kétségbeesett vergődést találják olyan ínycsiklandónak. Szerencsére nem volt cápa a közelben. Odaértem a tutajhoz, teljes hosszában kiengedtem a kötelet, és csak ültem a térdem köré font karral, lehajtott fejjel, és próbáltam kioltani a félelem tüzét, amely a bensőmben tombolt. Sok idő eltelt, mire abbahagytam a vacogást. Egész nap és a rá következő éjjel is a tutajon maradtam. Nem ettem és nem ittam.

154

Amint sikerült egy teknőcöt fognom, újból nekiláttam. Ennek kisebb és könnyebb volt a páncélja, jobb pajzs lett belőle. Ismét előrenyomultam, és dobogni kezdtem a középső padon. Nem tudom, értik-e, akik ezt olvassák, hogy viselkedésem nem az őrület megnyilvánulása volt, sem álcázott öngyilkossági kísérlet, hanem szimpla szükségszerűség. Vagy megszelídítem a tigrist, értésére adom, ki az Egyes Számú és ki a Kettes Számú – vagy meghalok azon a napon, amikor majd rossz időben be akarok mászni a mentőcsónakba, és Richard Parker kifogást támaszt. Csakis azért éltem túl állatidomári inaskodásomat a nyílt tengeren, mert Richard Parker valójában nem is akart megtámadni. A tigrisek, akárcsak a többi állat, igazából nem szeretik erőszakkal rendezni a számlát. Ha az állatok összeverekednek, ezt a gyilkolás szándékával teszik, s közben pontosan tudják, hogy ők is odaveszhetnek. Az összecsapás költséges dolog. Épp ezért az állatoknak valóságos rendszerük van figyelmeztető jelekből, hogy a végső leszámolást elkerüljék, és igen hamar meghátrálnak, ha úgy érzik, hogy ez lehetséges. Egy tigris ritkán támad rá ragadozótársára figyelmeztetés nélkül. Többnyire vaktában rontanak neki egymásnak, rengeteg hörgés és morgás közepette. De épp mielőtt még túl késő lenne, a tigris mozdulatlanná dermed, és fenyegető hangok mennydörögnek elő a torkából. Felméri a helyzetet. Ha úgy dönt, hogy nincs veszély elfordul, mert biztosra veszi, hogy álláspontját félreérthetetlenül kinyilvánította. Richard Parker négyszer nyilvánította ki velem szemben az álláspontját. Négyszer sújtott le rám a jobb mancsával s röpített a tengerbe, és én négyszer vesztettem el a pajzsomat. Minden támadás előtt, alatt és után halálra voltam rémülve, és végtelen sokáig vacogtam félelmemben a tutajon. Végül megtanultam olvasni a jelekből, amiket leadott. Rájöttem, hogy fülével, szemével, bajuszával, fogazatával, farkával és torkával egyszerű, erőteljesen központozott nyelvet beszél, s ezen adja értésemre, mi lesz a következő lépése. Megtanultam, hogy vissza kell vonulnom, mielőtt még a mancsát felemeli. Aztán én is kinyilvánítottam az álláspontomat, lábammal a peremeken megbillegtettem a csónakot, sípomból a magam monoton nyelve harsogott, és Richard Parker nyöszörögve, zihálva nyúlt el a csónak fenekén. Ötödik pajzsom egészen az idomítás végéig kitartott.

155

73. fejezet Leghőbb vágyam – a megváltáson kívül – az volt, hogy bár lenne egy könyvem. Egy hosszú könyv, végeérhetetlen cselekménnyel. Olyan könyv, amelyet újra- meg újraolvashatnék, friss szemmel és újdonságokat fedezve fel benne minden alkalommal. Sajna, nem volt szentírás a csónakban. Csüggedt Ardzsuna voltam ütött-kopott harci szekéren, és nem részesülhettem Krisna szavainak áldásából. Amikor egy kanadai hotelszobában először akadtam Bibliára az éjjeliszekrény fiókjában, sírásban törtem ki. Másnap rögtön adományt küldtem Gideonéknak, s a mellékelt levélben arra buzdítottam őket, terjesszék ki tevékenységüket minden olyan területre, ahol fáradt és megviselt utazó álomra hajthatja fejét, ne szorítkozzanak a hotelszobákra, valamint ne csak Bibliákat helyezzenek el, hanem mindenféle szent írásokat. El nem tudom képzelni, hogyan lehetne hatékonyabban hinteni az igét. Semmi mennydörgés a szószékről, ostorozás vacak templomokban, csoportnyomás, csupán csak egy szent könyv, amely várja, hogy rád köszönhessen, oly finom és erőteljes, akár egy kisleány csókja az arcodon. Ha legalább egy jó regényem lett volna! De nem volt, csak a túlélési kalauz, amelyet minimum tízezerszer végigolvastam megpróbáltatásaim során. Naplót vezettem. Nehéz kibetűzni. Olyan apró betűkkel írtam, ahogy csak tudtam. Féltem, hogy kifogyok a papírból. Semmi különös. Szavakkal teleírt lapok, egy olyan valóságot igyekszenek rögzíteni, amely teljességgel legyűrt engem. Talán egy héttel a Cimcum elsüllyedése után kezdtem bele. Előtte túlságosan elfoglalt és szétszórt voltam. A bejegyzések nincsenek se dátumozva, se számozva. Ami megdöbbent most: az idő rögzítése. Napok, hetek, ugyanazon a lapon. A nyilvánvalóról beszéltem: mik történtek, hogyan éreztem magam, mit fogtam és mit nem fogtam, a tengerről és az időjárásról, a problémákról és a megoldásokról, Richard Parkerről. Roppant gyakorlatias az egész.

156

74. fejezet A körülményekhez igazított vallási szertartásokat gyakoroltam – magányos misék pap és szentelt ostya nélkül, darsanok múrtik nélkül, púdzsák teknőchús praszáddal, imádkozás Allahhoz anélkül, hogy tudtam volna, hol van Mekka, összevissza keverve az arab szavakat. Egy biztos: megvigasztaltak. De milyen nehéz volt, milyen nehéz! Az istenhit kitárulkozás, érzelmi áradás, mély bizalom, önkéntes szerelmi aktus – de néha oly nehéz szeretni. Haragomban, elhagyatottságomban és csüggedésemben néha úgy lesüppedt a szívem, hogy azt hittem, meg sem áll a Csendes-óceán fenekéig, és sose tudom felhozni onnan. Ilyen pillanatokban megpróbáltam felemelkedni. Megérintettem az ingem maradványából tekert turbánt, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN KALAPJA! Megtapogattam a nadrágomat, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN ÖLTÖZÉKE! Rámutattam Richard Parkerra, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN MACSKÁJA! Rámutattam a mentőcsónakra, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN BÁRKÁJA! Széttártam a karom, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN VÉGHETETLEN VILÁGA! Az égre mutattam, és fennszóval mondtam: – ÍME, ISTEN FÜLE! Így emlékeztettem magam a teremtésre és a benne elfoglalt helyemre. Csakhogy Isten kalapja folyton szétbomlott, Isten nadrágja elrongyolódott. Isten macskája szűnni nem akaró veszélyt jelentett. Isten bárkája börtön volt. Isten véghetetlen világa lassan elpusztított. Isten füle mintha süket lett volna. Súlyos sötétség volt az elkeseredés, amely se be, se ki nem eresztett fényt. Maga volt a leírhatatlan pokol. Hálát adok Istennek, mindig elmúlt. A háló körül felbukkant egy halraj, egy csomót újra kellett csomózni. Vagy a családomra gondoltam, akik megkíméltettek ettől a rettenetes szenvedéstől. A sötétség megbolydult és szétoszlott, Isten azonban maradt, tündöklő fénypontként a szívemben. Szerettem tovább.

157

75. fejezet Aznap, amikor úgy saccoltam, anyám születésnapja lehet, fennhangon elénekeltem a Happy Birthday-t.

158

76. fejezet Rendszert csináltam abból, hogy feltakarítok Richard Parker után. Amint észrevettem, hogy bélmozgása volt, hozzáláttam, ami persze kockázatos művelet volt, például magam felé kellett kotornom az ürülékét a szigonnyal, s aztán lenyúlni érte a ponyváról. Az ürülék legtöbbször élősködőkkel fertőzött. A vadon élő állatoknak ez nem számít, mert ritkán maradnak az ürülékük közvetlen közelében, s a legtöbben semleges viszonyban vannak vele; a fán élők szinte nem is látják többé, a földön élők pedig kinyomják és továbbállnak. Az állatkert körülhatárolt területén azonban más a helyzet; ha otthagyjuk az ürüléket, az állat újra megfertőződhet azáltal, hogy fölzabálja, hiszen az állatok mindent megesznek, ami csak kicsit is ennivalóra hasonlít. Ezért takarítják a ketreceket, az állatok gyomrának egészsége, nem pedig a látogatók szemének és orrának kímélése végett. Engem persze nem az vezérelt, hogy a Patel család magasrendű állatkerti higiéniáját fenntartsam. Richard Parker pár héten belül szorulást kapott, s a bélmozgása havi egy alkalomra korlátozódott, veszedelmes takarítóskodásom tehát egészségügyi szempontból aligha érte volna meg. Más okból csináltam: azért, mert amikor Richard Parker először a csónakba ürítkezett, észrevettem, hogy megpróbálja elrejteni az eredményt. Ennek jelentősége nem kerülte el a figyelmemet. Ha ürülékét közszemlére bocsátja, ha tüntet a bűzével, az a társadalmi dominancia jele lett volna. Míg ellenben az, hogy igyekezett titkolni vagy eltakarni, a behódolás jele volt – a nekem való behódolásé.

Láttam, hogy idegesíti a dolog. Sunyított, fejét hátrahajtotta, füle a koponyájához simult, és halk, kitartó morgást hallatott. Kivételes éberséggel és módszerességgel jártam el, nemcsak azért, hogy az életemet védjem, hanem hogy a megfelelő jelzést kibocsássam neki. A megfelelő jelzés pedig az volt, hogy amikor ürülékét a markomban tartottam, ide-oda hengergettem, orromhoz emeltem és hangosan megszaglásztam, közben néhányszor feltűnően feléje fordítottam a tekintetemet, elkerekedett szemmel bámultam rá (a félelemtől, persze, de

159

ő ezt nem tudhatta), hogy a frász kerülgesse, de támadásra azért ne ingereljem. Ahányszor csak feléje néztem, halk, fenyegető sípszót hallattam. Ezzel, tudniillik hogy a szememmel zaklattam (mert persze azt, hogy farkasszemet néznek vele, minden állat agresszív aktusnak tekinti, minket magunkat is beleértve), meg a síp által kibocsátott ordibálással, amihez olyan baljós képzetek fűződtek az agyában, szóval mindezzel azt adtam Richard Parker értésére, hogy jogomban, uralkodói jogomban áll fogdosni és szagolgatni az ő ürülékét, ha ehhez van kedvem. Vagyis nem állatkerti rendtartás volt ez, hanem lélektani megfélemlítés. És be is vált. Richard Parker sosem nézett a szemembe; pillantása megállt valahol a levegőben, se rám nem esett, se rajtam kívül. Éppen úgy éreztem ezt, mint az ürülékgolyóbisait a kezemben: ez volt az uralom, a fölény születése. Az eljárás keltette feszültség mindannyiszor kiszívta belőlem az erőt, de ujjongással töltött el. Ha már itt tartunk, magam is ugyanúgy szorulást kaptam, mint Richard Parker. Étrendünk eredménye volt ez: kevés víz, sok protein. Ezt a számomra is havi egyszeri ténykedést aligha nevezhetném úgy, hogy könnyítettem magamon. Hosszan elnyúló, keserves és fájdalmas procedúra volt, a végén verejtékben fürödtem, és minden erő elszállt belőlem – rosszabb volt, mint a lázbetegség.

160

77. fejezet Ahogy fogytak a szükségadagok, úgy ettem belőlük egyre kevesebbet, míg a végén már pontosan engedelmeskedtem az utasításoknak, két darab kétszersültre szorítkozva nyolcóránként. Állandóan éhes voltam. Kényszeresen az ételre gondoltam. Minél kevesebbet ehettem, annál nagyobb adagokról álmodoztam. Fantáziaebédeim akkorák lettek, mint India. Gangesznyi dál-levesek. Rajasthan méretű forró csapátik. Akkora tál rizsek, mint Uttar Pradesh. Szambarok, melyek egész Tamil Nadut elárasztanák. Akkora fagylaltok, mint a Himalája. A végén már egészen szakértő módjára álmodoztam: a hozzávalók mindig frissek voltak és bőségesek; a sütő vagy serpenyő mindig megfelelő hőmérsékletű; a dolgok aránya mindig hibátlan; soha semmi sem égett oda vagy maradt félig nyers, semmi se volt se túl forró, se langyos. Egyszerűen tökéletes volt minden fogás – csak éppen elérhetetlen. Étvágyam fokonként egyre kiterjedtebb lett. Míg eleinte kényesen kibeleztem és megnyúztam a halakat, nemsokára már éppen csak leöblítettem róluk a nyálkát, s azonnal beléjük haraptam, élvezve, micsoda finom falatot kaptam a fogaim közé. Emlékszem, a repülőhalak egészen ízletesek voltak, húsuk rózsásfehér, porhanyós. Az aranymakráknak keményebb szövetük volt és erősebb ízük. Csipegetni kezdtem a halfejeket, nem vetettem már oda őket egyből Richard Parkernak, nem tűztem őket a horgomra. Nagy felfedezés volt, amikor rájöttem, hogy friss folyadékot lehet kiszívni nemcsak a nagyobb halak szeméből, hanem a csigolyáikból is. A teknőcök – amelyeket azelőtt durván felnyitottam a késsel és tál forró levesként odavetettem a csónak aljába Richard Parkernak – lettek a kedvenc ételeim. Ma már szinte lehetetlen elképzelnem, hogy valaha úgy tekintettem egy eleven tengeri teknőcre mint mennyei ízű tízfogásos étekre, üdítő változatosságra a sok hal közt. Pedig így volt. A teknőcök ereiben édes lasszi keringett, amit azonnal meg kellett inni, amint kispriccelt a nyakukból, mert kevesebb mint egy perc alatt megalvadt. Országunk legjobb porijalja és kottuja sem ért föl a barnára aszalt vagy friss sötétvörös teknőchússal. Nincs az a kardamumos pajaszam, amely olyan édes vagy tápláló volna, mint a krémes teknőctojás vagy a szárított teknőczsír. Szív, tüdő, máj, hús és kipucolt belek fölvagdalt keveréke halrészekkel meghintve s mindez pete- és vérsavózsírban pácolva – felülmúlhatatlan, ujjnyalogató táli volt. Utazásom vége felé már mindent megettem, amit csak egy teknőc kínálhatott. Egyik-másik álcserepes páncélján, az algák között néha apró rákokat és kacsakagylókat találtam. Ami csak egy teknőc gyomrából előkerült, táplálékom lett. Sok kellemes órát töltöttem azzal, hogy egy uszonyízületet rágcsáltam, vagy feltört csontokból szívtam ki a velőt. Ujjaim megállás nélkül csipkedték a páncélok belsejéhez tapadt száraz zsír- és húscafatokat – olyan gépiesen matattam ennivaló után, akár a majmok. A teknőcpáncélok nagyon hasznosak voltak. Nem is tudom, mire mentem volna nélkülük. Nemcsak pajzsként szolgáltak, hanem vágódeszkaként és ételkeverésre való tálként is. S amikor az elemek megjavíthatatlanul tönkretették a takarókat, a páncélokat használtam arra is, hogy megvédjenek a naptól: egymásnak támasztottam őket, és alájuk heveredtem. Ijesztő volt, hogy a teli has milyen jó hangulatot teremt. Az egyikből elkerülhetetlenül következett a másik: ennyi és ennyi étel meg víz, ennyi és ennyi jókedv. Borzasztóan ingatag lét volt ez. A teknőchús mennyiségén múlt, mennyit mosolyoghatok. Mire a kétszersült elfogyott, bármit megettem, az ízétől függetlenül. Bármit a számba tettem, megrágtam és lenyeltem – finomat, undorítót, jellegtelent –, hacsak nem volt sós. Testem olyan undort fejlesztett ki a sóval szemben, amit a mai napig érzek. Egyszer megpróbáltam megenni Richard Parker ürülékét. Eléggé az elején történt, amikor a szervezetem még nem tudott birokra kelni az éhséggel, s a képzeletem még vadul kutatta a

161

lehetőségeket. Nem sokkal előtte öntöttem desztillált vizet a vödrébe. Miután az utolsó csöppig kiitta, visszavonult a ponyva alá, én meg valamit ügyködtem a ládában. Mint azokban az első napokban mindig, időről időre bepislantottam a ponyva alá, hogy lássam, nem készüle valamire. Nos, ezúttal készült. Felpúpozott háttal, szétvetett hátsó lábakkal kuporgott. Farka megemelkedett, nekifeszült a ponyvának. Árulkodó volt a testtartása. Azonnal az ennivaló jutott eszembe, nem az állathigiénia. Úgy döntöttem, kicsi a veszély. A másik irányba nézett, a fejét nem is láttam. Ha tiszteletben tartom a békéjét és nyugalmát, talán észre sem vesz. Felkaptam egy vízkimerő csészét, és előrenyújtottam a karom. A csésze épp idejében érkezett. Abban a pillanatban, hogy a farka alá dugtam, Richard Parker végbélnyílása kitágult, s mint valami rágógumi-léggömb, kicsusszant rajta egy fekete ürüléklabda. Nagyot koppanva pottyant a csészémbe, és azok, akik nem képesek megérteni szenvedésem mértékét, bizonyára úgy gondolják, ember voltom maradékáról is letettem, de bizony az én fülemben olyan muzsikának hangzott ez, mint amikor egy ötrúpiás pottyan bele a koldus csészéjébe. Kicserepesedett ajkamon vért fakasztott a mosoly. Mélységes hálát éreztem Richard Parker iránt. Visszahúztam az edényt. Ujjaim közé vettem a ganajt. Nagyon meleg volt, de a szaga nem túl erős. Méretre akár egy jókora guláb dzsámun gombóc, csak nem olyan puha. Kemény volt, mint a kő. Ha muskétába töltöm, egy rinocéroszt is leteríthettem volna vele. Visszaejtettem a csészébe, és hozzáadtam egy kis vizet. Betakartam és félretettem. Nyálcsorgatva vártam. Amikor már nem bírtam tovább, bekaptam. Képtelen voltam megenni. Keserű volt az íze, de nem ezért. Inkább a szám vonta le az azonnali és nyilvánvaló következtetést: ebből én nem nyerek semmit. Tényleg hulladék volt, minden tápérték nélkül. Kiköptem, és keservesen sajnáltam a rápocsékolt, értékes vizet. Fogtam a szigonyt, és összehúzkodtam Richard Parker ürülékének maradékát. Odavetettem a halaknak. Pár hét elteltével romlásnak indult a testem. Lábfejem és bokám megdagadt, állnom is nehezemre esett.

162

78. fejezet Igen sokféle ég volt. Az eget nagy fehér felhők lepték el, alul laposak, de felül gömbölydedek és tornyosulok. Az ég teljesen felhőtlen volt, olyan kék, hogy szinte szétzúzta az érzékeket. Az ég nehéz, fojtogató, szürke felhőtakaró volt, csak esőt nem ígért. Az ég ritkásan elhomályosodott. Az eget apró bárányfelhők pettyezték. Az eget magas, vékony felhők csíkozták, úgy néztek ki, mint egy széthúzott pamutgombolyag. Az ég egy merő, jellegtelen, tejes párafátyol volt. Az ég sötét és tomboló esőfelhők tömött sokasága volt, amely eltűnt anélkül, hogy esőt hozott volna. Az égre itt-ott lapos, homokzátonyszerű felhőket festettek. Az ég csak egy nyersöntvény volt, arra való, hogy lehetővé tegye a láthatáron a vizuális effektust: napfény önti el az óceánt, a függőleges szegélycsíkok fény és árnyék között tisztán kivehetők. Az ég zuhogó eső távoli, fekete függönye volt. Az ég sok felhő volt sok különböző szinten, egyik sűrű és átlátszatlan, másik mint a füst. Az ég fekete volt, és esőt köpött mosolygó arcomba. Az ég nem volt egyéb, mint szakadó víz, elállíthatatlan vízözön, amelytől megráncosodott és felpüffedt a bőröm és merevre fagyott a testem. Igen sokféle tenger volt. A tenger ordított, mint egy tigris. A tenger a füledbe suttogott, mint egy titkot mondó barát. A tenger csörgött, mint a zsebedben az apró. A tenger mennydörgött, mint a lavina. A tenger sercegett, mint a fafelületen húzkodott dörzspapír. A tenger úgy hangzott, mint amikor valaki okádik. A tenger néma volt, mint a sír. És a kettő között, az ég és a tenger között ott voltak a szelek. És ott volt a sok éjszaka meg a sok hold. Hajótöröttnek lenni annyi, mint állandóan egy kör középpontjának lenni. Bármennyit látszanak is változni a dolgok – a tenger suttogásból ordításba válthat, az ég friss kékből vakító fehérbe, majd szurokfeketébe –, a geometria sosem változik. Tekinteted mindig rádiusz. Mi több, a körök sokasodnak. Hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni körök gyötrelmes balett-táncába. Ott vagy egy kör közepén, míg fölötted két ellentétes kör forog. A nap nyomaszt, mint valami lármás, tolakodó tömeg, amely arra kényszerít, hogy befogd a füled, behunyd a szemed, s amely elől a legszívesebben elbújnál. A hold azzal nyomaszt, hogy a magányodra emlékeztet; kerekre nyitod a szemed, hogy a magány elől elmenekülhess. Ha felnézel, néha eltöprengsz, vajon egy napvihar középpontjában, a Nyugalom tengerének közepén nincs-e valaki, aki hozzád hasonlóan felnéz, akit szintén csapdába ejtett a geometria, aki szintén a félelmével, dühével, őrületével, reménytelenségével, apátiájával birkózik. Amúgy hajótöröttnek lenni annyi, mint beragadni ádáz és kimerítő ellentétek közé. Fényben a tenger végtelensége vakító és rémisztő. Sötétben a sötétség klausztrofobikus. Nappal meleged van, szeretnél lehűlni, és fagylaltról ábrándozol, és tengervizet öntesz magadra. Éjjel fázol, szeretnél fölmelegedni, és forró curry-ról ábrándozol, és takarókba burkolózol. A forróságban kiszáradsz, és szeretnél nedves lenni. Ha esik, kis híján megfulladsz, és szeretnél száraz lenni. Ha van ennivaló, túl sok van belőle, és bezabálsz. Ha nincs, akkor tényleg nincs, és éhezel. Ha a tenger sima és mozdulatlan, szeretnéd, ha kavarogna. Ha felcsap, és a kört, amely bebörtönöz, vízhegyek törik meg, a nyílt tenger szimptómától szenvedsz, a tágas térségek fojtogatásától, és azt szeretnéd, hogy a tenger újra sima legyen. Az ellentétek gyakran egyszerre állnak be, úgyhogy amikor a hőség lever a lábadról, tisztában vagy vele: szárítja a zsinórokon lógó hal- és hússzeleteket is, valamint jót tesz a szolárdesztillálóknak. És megfordítva, amikor a zápor feltölti az ivóvízkészletedet, azt is tudod, hogy a nyirkosság ártani fog a szárított ellátmányodnak, egy része megromlik, nyúlós és zöld lesz. Amikor enyhül a rossz idő, és felfogod, hogy túlélted az ég rohamát és a tenger álnokságát, örömödet mérsékli a düh, amiért annyi édesvíz esett egyenesen a tengerbe,

163

meg az aggodalom, hogy ez volt az utolsó eső, amit életedben láttál, hogy szomjan halsz, mielőtt még egy csepp leesne. A legpocsékabb ellentétpár az unalom és a rettegés. Néha az életed nem egyéb, mint ingalengés a kettő között. A tengeren nincs egyetlen ránc. Szellő se rezdül. Az órák végeérhetetlenek. Úgy unatkozol, hogy már-már kómaszerű apátiába zuhansz. Aztán a tenger megvadul, s érzelmeid az őrjöngésig korbácsolódnak. És még ez a két ellentét sem válik el tisztán. Unalmadba a rettegés elemei vegyülnek: könnyekben törsz ki; eltölt a félelem; felordítasz; szántszándékkal kárt teszel magadban. És még a félelem szorításában – a legrosszabb viharban – is unalmat érzel, mélységesen eleged van az egészből. Csak a halál tart következetesen izgalomban, akár rágondolva, amikor az élet biztonságos és banális, akár menekülve előle, amikor az életed veszélyben van és drágának érzed. Az élet egy mentőcsónakban nem valami nagy élet. Olyan, mint egy végjáték, amikor már csak pár figura maradt a sakktáblán. Az elemek egyszerűbbek már nem is lehetnének, s a tétek se nagyobbak. Fizikailag rendkívül megerőltető, erkölcsileg gyilkos. Folytonosan korrigálnod kell, ha életben akarsz maradni. Sok minden elhanyagolhatóvá válik. Onnan merítesz boldogságot, ahonnan tudsz. Elérsz arra a pontra, ahol a poklok fenekén sínylődsz, mégis összefonod a karod és mosolyogsz, s úgy érzed, te vagy a legszerencsésebb ember a földön. Miért? Azért, mert a lábad előtt ott hever egy apró döglött hal.

164

79. fejezet Mindennap voltak cápák, főleg lándzsafogúak és kék cápák, de fehérfoltúak is, és egyszer egy tigriscápa is előbukkant a legsötétebb rémálomból. A hajnal és a sötétedés volt a kedvenc napszakuk. Komoly gondot szinte sohasem okoztak. Egyszer-egyszer odacsapott valamelyik a farkával a csónaknak. Nem hiszem, hogy ez véletlen volt (más tengeri élőlények is megtették, teknőcök, sőt aranymakrahalak is). Úgy gondolom, a cápa a mentőcsónak mibenlétét akarta meghatározni a maga számára. Ha rácsaptam egy jó nagyot a bűnös orrára egy baltával, villámgyorsan lesiklott a mélybe. A cápák azzal okozták a legnagyobb gondot, hogy kockázatos volt a vízben tartózkodnom, mint ahogy magánterületre behatolni is az, ha kinn van a Vigyázz, a kutya harap tábla. Különben egészen megszerettem a cápákat. Zsémbes öreg barátok módjára viselkedtek, akik sohasem vallanak be, hogy kedvelnek, mégis újra és újra felkeresnek. A kék cápák voltak a kisebbek, másfél méternél rendszerint nem hosszabbak, és a legszebbek is, karcsúak és jó alakúak, apró szájúak, finom kopoltyúhasítékúak. Hátuk pompázatos ultramarinkék, hasuk hófehér, s noha a víz alatt mindez kiszürkült vagy elfeketedett, a felszín közelében fénylőén szikrázott. A lándzsafogú cápák nagyobbak voltak, a fogazatuk ijesztő, de a színük megint csak szép, a napfényben gyönyörűen villódzó indigókék. A fehérfoltú cápák gyakran kisebbek voltak a lándzsafogúaknál – ezek némelyike a négyméteres hosszúságot is elérte –, de sokkal zömökebbek, hatalmas sörényúszójuk olyan magasan vitorlázott a víz felett, mint valami hadilobogó – ez a sebesen sikló látványosság elég idegtépő tudott lenni. A színük meglehetősen tompa volt, amolyan szürkésbarna, s uszonyaik foltos fehér csúcsa semmilyen vonzerővel nem bírt. Több kisebb cápát fogtam, leginkább kék cápákat, de néhány lándzsafogút is. Ez mindig napnyugta után történt, félsötétben, s puszta kézzel kaptam el őket, amint közel jöttek a csónakhoz. Az első volt a legnagyobb, egy százhúsz centiméteres lándzsafogú cápa. Többször is elsiklott a csónakorr előtt. Egyik ilyen alkalommal ösztönösen belenyúltam a vízbe, és megmarkoltam a farka előtt, ahol a teste a legvékonyabb. Érdes bőrén kitűnő fogás esett, így hát gondolkodás nélkül felrántottam. Abban a pillanatban megugrott, és irtózatosan megrázta a karomat. Rémületemre és gyönyörűségemre óriási permetfelhő közepette bucskázott egyet a levegőben. Egy töredékmásodpercig nem tudtam, mit tegyek. Kisebb volt ugyan nálam – de nem voltam-e én meggondolatlan Góliát? Eleresszem? Elfordultam, lendítettem rajta egyet, és a ponyvára esve behajítottam a cápát a tatba. Mintha az égből pottyant volna Richard Parker területére. Jókorát puffant, és olyan lármásan kezdett vergődni, hogy már attól féltem, tönkreteszi a csónakot. Richard Parker meghökkent. Azonnal támadott. Páratlan csata kezdődött. Zoológusok számára a következőket jelenthetem: a tigris a vízből kikeveredett cápát elsőre nem az agyaraival támadja meg, hanem a mellső mancsaival vág oda neki. Richard Parker elkezdte lebunkózni a cápát. Minden ütésébe belereszkettem. Iszonyúak voltak. Egy embernek minden csontját összezúzták volna, bármilyen bútordarabot szilánkokra hasogatnak, egy egész házat romba döntenek. Hogy a cápa nem élvezte a kezelést, abból is látszott, hogy ide-oda tekergett, verdesett a farkával, és kapkodott a szájával. Talán azért történhetett, mert Richard Parker nem ismerte a cápákat, sosem találkozott még ragadozó hallal – mindenesetre olyan balesetre került sor, amely ráébresztett, hogy Richard Parker sem tökéletes, jól fejlett ösztönei ellenére ő is hibázhat. Bedugta a bal mancsát a cápa szájába. A cápa összecsattantotta az állkapcsát. Richard Parker tüstént a hátsó lábaira emelkedett. A cápa föllódult, de nem eresztette el. Richard Parker visszaesett, szélesre tátotta a pofáját, és elbődült. Forró léghullám csapta meg a testemet. A levegő szemmel láthatóan

165

vibrált, mint fülledt napon az úttestről felszálló pára. El tudom képzelni, hogy valahol tőlünk háromszáz kilométerre egy hajó őrszeme rémülten felkapta a fejét, és később fura dologról számolt be a kapitánynak: macskanyávogást hallott három óra irányból. Az a bömbölés még napok múlva is visszhangzott a gyomromban. A cápa azonban köztudomásúlag süket. Amíg én, aki meg se csípném egy tigris mancsát, nemhogy megpróbáljam lenyelni, vulkáni robajlást kaptam a képembe, félelmemben minden erő kiszállt belőlem és összeroskadtam, addig a cápa mindössze valami tompa visszhangot észlelhetett.

Richard Parker megfordult, és tépni kezdte a cápa fejét a szabad mellső mancsával, harapdálni a fogaival, hátsó lábai pedig a hasán szántottak föl-alá. A cápa tovább kapaszkodott a mancsba, egyetlen védekezési és támadó útvonalába, és csapkodott a farkával. Tigris és cápa összevissza tekergett, bukfencezett. Nagy erőfeszítéssel rákényszerítettem magam, hogy átmásszam a tutajra, és kieresszem a kötelét. A csónak elsodródott tőlem. Narancssárga és mélykék villanásokat láttam, bundáét és bőrét, miközben a mentőcsónak eszeveszetten hánykolódott. Richard Parker acsargása hátborzongató volt. Végül a csónak abbahagyta a billegést. Percekkel később Richard Parker felült, a bal mancsát nyalogatva. Az elkövetkező napon sok időt töltött a mancsai kezelésével. A cápabőr tele van apró dudorokkal, ettől olyan durva, mint a dörzspapír. Nyilván többször is megvágta magát, miközben a cápát karmolászta. Bal mancsa megsérült, de nem maradandóan; ujja vagy karma egy se hiányzott. Ami a cápát illeti, a farka végét és a szája környékét kivéve, amelyek fura mód érintetlenek maradtak, félig fölzabált, összevissza tépett húshalmaz volt. Vörösesszürke húscafatok, belsőszerv-darabok hevertek szanaszét. Sikerült összekotornom a szigonnyal a maradék egy részét, ám csalódásomra a cápa csigolyái nem tartalmaztak folyadékot. De legalább a húsa ízletes volt és nem halszerű, s a ropogós porcogók kellemes változatosságot jelentettek a sok puha ételhez képest.

166

Ezután kisebb cápákat, inkább kölyköket fogtam, és magam öltem meg őket. Rájöttem, hogy gyorsabb és könnyebb úgy végezni velük, hogy a szemükbe szúrok, mint ha a fejüket csapkodom a baltával.

167

80. fejezet Az összes aranymakrahal közül egyre, egy különlegesre emlékszem a legjobban. Egy felhős kora reggel repülőhalak valóságos viharába kerültünk. Richard Parker energikusan csapkodta őket. Én egy teknőcpáncél alatt rejtőztem, pajzsként használva a repülőhalak ellen. A szigonyt egy hálódarabbal kilógattam a csónak peremén. Reméltem, sikerül vele halat fognom. De nem volt valami sok szerencsém. Elhussant mellettem egy repülőhal. Az aranymakra, amely üldözte, kivágódott a vízből. Rosszul kalkulált. A repülőhal eliszkolt, épp csak súrolva a hálómat, az aranymakrahal azonban úgy vágódott neki a csónakpárkánynak, mint egy ágyúgolyó. A puffanásba belerázkódott az egész jármű. Vér spriccelt a ponyvára. Fürgén reagáltam. Alája bukva a repülőhal-zivatarnak, egy másodperccel előbb kaptam el az aranymakrát, mint egy nyomában loholó cápa. Felrántottam a fedélzetre. Döglött volt, vagy majdnem, és mindenféle színekbe váltott át. Micsoda fogás! Micsoda fogás! – gondoltam magamban. Hála néked, Jézus-Matszja! A hal kövér volt és húsos. Nyomhatott vagy húsz kilót. Egy horda jóllakna belőle. Szeme és gerince egy sivatagot is megöntözne. Sajna, Richard Parker nagy feje felém fordult. A szemem sarkából érzékeltem. A repülőhalak tovább özönlöttek, de őt már nem érdekelték; figyelme a kezemben levő halra összpontosult. Két és fél méterre lehetett tőlem. Szája félig nyitva, egy halszárny lógott belőle. Háta fölpúposodott. Fara izgett-mozgott. Farka csapkodott. Világos volt az ábra: támadni készült. Késő volt már a meneküléshez, késő a síp megfújásához. Ütött az órám. Én azonban megelégeltem a dolgot. Annyit szenvedtem már. Olyan éhes voltam. Evés nélkül csak egy bizonyos számú napot bír ki az ember. Így hát, az éhség keltette pillanatnyi őrületben – mert inkább érdekelt az evés, mint az életben maradás –, mindenféle védekezési lehetőség nélkül, minden értelemben lecsupaszítva, farkasszemet néztem Richard Parkerral. Irdatlan ereje egyszeriben nem jelentett többet erkölcsi gyengeségnél. Semmi sem volt az én lelkierőmhöz képest. Kerekre tágult szemmel, dacosan meredtem a szemébe. Bármelyik állatkerti szakember megmondhatja, hogy a tigris, sőt általában a macskafélék nem támadnak rá arra, aki szembenéz velük, inkább megvárják, míg a szarvas vagy az antilop vagy a vadbika elfordítja a tekintetét. Ám ezt tudni és alkalmazni két egészen különböző dolog (azonkívül haszontalan információ is, ha az ember csapatban élő macskafélét akar meghátrálásra bírni a tekintetével. Amíg az egyik oroszlánnal farkasszemet nézel, a másik odaoson a hátad mögé). Két, talán három másodpercig is rettenetes lelki csata folyt a státusért és a tekintélyért egy fiú meg egy tigris között. Csak egy igen rövid ugráson múlt, hogy rám vesse magát. De a tekintetem nem rezzent. Richard Parker megnyalta az orrát, hördült egyet és elfordult. Dühösen lecsapott egy repülőhalat. Győztem. Hitetlenkedve, nyögve karomba kaptam az aranymakrahalat, és átsiettem a tutajra. Nem sokkal később megajándékoztam Richard Parkért a hal egy jókora darabjával. Attól a naptól fogva uralmam nem volt kérdéses, és egyre több időt töltöttem a mentőcsónakban, először csak az orrban, aztán, ahogy magabiztosabb lettem, a jóval kényelmesebb ponyván. Még mindig féltem Richard Parkertől, de csak akkor, amikor ez szükséges volt. A merő jelenléte már nem okozott bennem feszültséget. Az ember mindenhez hozzászokik – említettem már, ugye? Nem ezt mondja-e minden túlélő? Eleinte úgy hevertem a ponyván, hogy fejemet a feltekert orr felőli szélén nyugtattam. Kicsit meg volt emelve – a mentőcsónakok két vége magasabb, mint a közepe –, így szemmel tudtam tartani Richard Parkért. Később megfordultam rajta, fejem a középső pad fölött pihent, így háttal voltam Richard

168

Parkernak és területének. Ebben a helyzetben távolabb kerültem a csónak peremétől, kevésbé voltam kitéve a szélnek és a permetnek.

169

81. fejezet Tudom, nehéz elhinni, hogy életben maradtam. Amikor visszagondolok rá, magam is alig hiszem el. Nem az az egyetlen magyarázata, hogy elég primitív módon visszaéltem Richard Parker tengeribetegségével. Van egy másik is: én voltam az élelem és víz forrása. Richard Parker állatkertben élt, amióta csak az eszét tudta, tehát hozzászokott, hogy a táplálék eljut hozzá, a mancsát sem kell megemelintenie érte. Igaz, amikor esett, és az egész csónak vízgyűjtő lett, megértette, honnan jön a víz. S amikor ellepett bennünket egy repülőhalraj, ott sem volt nyilvánvaló az én szerepem. Ezek az események azonban nem változtattak a hétköznapi valóságon, hogy tudniillik, ha kinézett a csónak peremén túlra, nem látott se dzsungelt, ahol vadászhatna, se folyót, amiből szabadon ihatna. Én viszont ételt is, italt is hoztam neki. Közbenjárásom kristálytiszta volt és csodaszerű. Hatalommal ruházott fel. Bizonyíték: életben maradtam napról napra, hétről hétre. Bizonyíték: nem támadott meg, még akkor sem, ha aludtam a ponyván. Bizonyíték: itt vagyok, s elmondhatom a történetemet.

170

82. fejezet Az esővizet és a szolárdesztillálókból nyert vizet a ládában tartottam, Richard Parker szeme elől rejtve, a három ötvenliteres műanyag zsákban. Madzaggal kötöttem be őket. Azok a műanyag zsákok akkor sem lehettek volna értékesebbek a számomra, ha arany, zafír, rubin és gyémánt van bennük. Állandóan aggodalmaskodtam miattuk. Legrosszabb rémálmom volt, hogy egy nap kinyitom a ládát, és azt látom, hogy mind a háromból kifolyt a víz, vagy ami még szörnyűbb, kirepedt az oldaluk. Hogy az efféle tragédiát megakadályozzam, takarókba burkoltam őket, hogy ne érintkezzenek a csónak fémoldalával, s a lehető legkevesebbet mozgattam őket, hogy ne kopjanak. A szájuk azonban továbbra is idegesített. Mi lesz, ha elvékonyítja őket a kötőmadzag? Hogyan zárom le őket, ha elszakad a szájuk? Amikor minden jól ment, amikor zuhogott az eső, amikor a zsákok tele voltak, megtöltöttem a vízkimerő csészét, a két műanyag vödröt, a két többcélú műanyag konténert, a három ivópoharat és az üres vízkonzervdobozokat is (amelyeket kincsként őriztem). Aztán megtöltöttem a műanyag hányózacskókat is, és csomót kötöttem a szájukra. S ha még mindig esett, magamat használtam konténer gyanánt. Számba vettem az esőfogó csövet, és ittam és ittam és ittam. Richard Parker friss vizéhez mindig adtam egy kis tengervizet, többet az esőzést követő napokban, kevesebbet szárazság idején. Néha, főleg az elején, kihajolt a csónakból, megszimatolta a tengert, ivott pár kortyot, aztán gyorsan abbahagyta. De még így is alig boldogultunk. A friss víz szűkössége volt nyugtalanságom és szenvedésem fő forrása egész utunkon. Bármilyen élelmet szereztem is, Richard Parkeré lett az oroszlánrésze, hogy úgy mondjam. Nem volt sok választásom. Azonnal észrevette, ha fogtam egy teknőcöt, aranymakrahalat vagy cápát, s nagyon gyorsan és sokat kellett adnom neki belőle. Azt hiszem, felállítottam a világrekordot a teknőcök haspáncéljának elfűrészelésében. A halakat jóformán úgy vágtam darabokra, hogy még fickándoztak. Nemcsak azért ettem válogatás nélkül, mert kétségbeejtően éhes voltam, hanem azért is, mert sietnem kellett. Néha arra se maradt időm, hogy szemügyre vegyem, mi van előttem. Vagy a számba ment a lehető legsürgősebben, vagy máris Richard Parkeré lett, aki toporzékolt, a csónak fenekét kaparászta, és türelmetlenül fújtatott a területe határán. Aznap döbbentem rá, milyen mélyre süllyedtem, amikor észrevettem, hogy úgy eszem, akár egy állat, hogy zajos, őrjöngő, rágás nélküli zabálásom éppen olyan, mint Richard Parkeré.

171

83. fejezet Egyik délután lassan jött a vihar. A felhők mintha csak rémülten, görögve iszkoltak volna a szél elől. A tenger elértette a célzást. Úgy kezdett emelkedni-süllyedni, hogy a szívem majd' kiugrott a helyéből. Beszedtem a szolárdesztillálókat és a hálót. Látnia kellett volna azt a tájképet! Én addig csupa vízdombocskát láttam. Ezek a hullámok tényleg hegymagasak voltak. Olyan mély völgyekben találtuk magunkat, hogy szinte félhomály borongott bennük. Oldaluk olyan meredek volt, hogy a mentőcsónak jóformán szörfözve siklott le rajtuk. Főleg a tutaj szenvedte meg, kiugrált a vízből, és pattogott, mint a gumilabda. Mindkét horgonyt kivetettem, jó messzire egymástól, hogy össze ne gabalyodjanak. Miközben az óriási hullámokat mászta meg, a csónak úgy kapaszkodott a horgonyokba, akár a hegymászó a kötelébe. Loholtunk felfelé, míg hirtelen fény- és habzuhatagban el nem értük a hófehér tarajt, és a mentőcsónak át nem billent. Kilométerekre el lehetett látni. Aztán a hegy elcsúszott, és alattunk gyomorforgatóan süppedni kezdett a talaj. Egy szempillantás, és máris egy sötét völgy fenekén ücsörögtünk, más volt, mint az előbbi, mégis ugyanaz, fölöttünk sok ezer tonnányi víz lebegett, és mi csak pehelykönnyűségünkben bízhattunk. A talaj megint elmozdult, a horgonykötelek megfeszültek, és újraindult a hullámvasút. A horgonyok kitettek magukért – talán túlságosan is. Minden hullám meg akart bennünket bukfenceztetni a tetején, de a tarajon túli horgonyok nagy rántással átjuttattak minket, ennek viszont az volt az ára, hogy lefelé húzták a csónak orrát. Az eredmény hab- és permetözön volt az orrban. Minden egyes alkalommal bőrig áztam. Aztán jött egy hullám, amely minden addiginál jobban elszánta magát, hogy elborít bennünket. Ezúttal az orr víz alá merült. Szinte eszemet vesztettem a rémülettől. Alig bírtam kapaszkodni. A csónakot elöntötte a víz. Hallottam Richard Parker bömbölését. Magamon éreztem a halál leheletét. Egyetlen választásom maradt: vagy a víz pusztít el, vagy az állat. Az állatot választottam. Miközben lesüllyedtünk a hullám hátán, felugrottam a ponyvára, és kigöngyöltem a tat felé, bezárva Richard Parkért. Ha tiltakozott is, én nem hallottam. Gyorsabban a ruhaanyagot öltögető varrógépnél, mindkét felől beakasztgattam a horgokba a ponyvát. Megint emelkedtünk. A csónak egyenletesen siklott fölfelé. Alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. A mentőcsónak most már fedve volt, a ponyva leszorítva, kivéve ahol én ücsörögtem. Befurakodtam az oldalpad és a ponyva közé, és a fejemre húztam a ponyva maradékát. Nem volt valami sok helyem. A pad és a párkány között harminc centi, s az oldalpad mindössze negyvenöt centi széles. De annyira nem voltam ostoba, még a halál torkában sem, hogy leereszkedjem a csónak fenekére. Már csak négy horgot kellett beakasztanom. Kidugtam a kezem a résen, és húzni kezdtem a kötelet. Minden egyes horog után nehezebb lett beakasztani a következőt. Kettő sikerült, már csak kettő maradt. A csónak simán, kitartóan suhant fölfelé. Az emelkedő szöge harmincfokos lehetett. Éreztem, amint húz le a tat felé a nehézségi erő. Vadul kitekerve a kézfejemet, sikerült még egy horgot elkapnom a kötéllel. Ennyire futotta. Ezt a munkát eredetileg nem a csónakban, hanem a csónakon kívül kell elvégezni. Erősen megrántottam a kötelet, ami annál is könnyebb volt, mivel kapaszkodnom kellett beléje, hogy végig ne szánkázzak a csónak hosszán. A csónak végigiramodott egy negyvenöt fokos emelkedőn. Hatvan foknál tarthattunk, amikor felértünk a hullám csúcsára, és lezúdultunk a túlsó oldalon. A hullám vizének egy töredéke a nyakunkba ömlött. Mintha egy óriási ököl vágott volna kupán. A mentőcsónak hirtelen előrebillent, és minden az ellentétébe fordult: most én voltam a csónak alsó végén, s a víz, amely elöntötte, benne egy átázott tigrissel, felém jött.

172

Nem éreztem a tigrist – fogalmam sem volt, merre lehet Richard Parker; minden szurokfekete volt a ponyva alatt –, de mielőtt még a völgybe leértünk volna, félig megfulladtam. Aznap végig és majdnem egész éjjel föl-alá, föl-alá, föl-alá szánkáztunk, míg már a félelem is monoton lett, felváltotta a fásultság és a tökéletes lemondás. Egyik kezemmel a ponyvakötélbe, másikkal az orrpad szélébe kapaszkodtam, miközben testem hozzásimult az oldalpadhoz. Ebben a pozitúrában – víz tódult be, víz tódult ki – péppé vert a ponyva, átáztam, vacogtam, csupa zúzódás lettem, csontok és teknőcpáncélok vagdostak össze. Nem akart szűnni sem a vihar bőgése, sem Richard Parker acsargása.

Valamikor az éjszaka folyamán agyam regisztrálta, hogy vége a viharnak. A megszokott módon ringatóztunk a tengeren. A ponyva egyik repedésén át megpillantottam az eget. Csillagos, felhőtlen ég. Kiakasztgattam a ponyvát, és végigheveredtem rajta. Hajnalban vettem észre, hogy elveszett a tutaj. Csak két összekötött evező és a köztük levő mentőmellény maradt belőle. Olyan hatással voltak rám, akár egy leégett ház utolsó gerendája a tulajdonosra. Körbefordultam, és szemügyre vettem a négy égtájat. Sehol semmi. Kis tengeri településemnek nyoma veszett. Nem vigasztalt, hogy a horgonyok valami csoda folytán megvoltak – hűségesen tovább cibálgatták a csónakot. A tutaj elvesztése a testem számára talán nem volt végzetes, de a lelkem számára igen. A csónak szánalmas állapotban volt. A ponyva több helyen kihasadt, amiben Richard Parker karmai is közrejátszottak. Élelmünk nagy része odaveszett, vagy kiesett a csónakból, vagy tönkretette a bezúduló víz. Sajgott mindenem, a combomon csúnya vágást találtam; a seb megdagadt és elfehéredett. Szinte féltem ellenőrizni a láda tartalmát. Hála istennek, a vizes zsákok nem szakadtak ki. A háló és a szolárdesztillálók, amelyekből nem eresztettem ki

173

egészen a levegőt, kitöltötték az üres helyeket, és nem hagyták sokat mozogni a zsákokat. Fáradt voltam és csüggedt. Kiakasztgattam a ponyvát a tatban. Richard Parker olyan csöndes volt, hogy már azt hittem, megfulladt. De nem fulladt meg. Amint visszagöngyöltem a ponyvát a középső padig, és világos lett nála, megmozdult, és morogni kezdett. Kimászott a vízből, és elhelyezkedett a hátsó padon. Tűt, cérnát vettem elő, és nekiláttam kijavítani a ponyva repedéseit. Később kötelet kötöttem az egyik vödörre, és kimertem a csónakot. Richard Parker elkínzottan figyelt. Mintha mindent unalmasnak talált volna, amit csináltam. Fülledt nap volt, lassan haladtam. Aztán egy merítéssel felszínre hoztam valamit, amit elveszettnek hittem. Tűnődve nézegettem. Tenyeremen ott feküdt, ami még közém és a halál közé állhatott: az utolsó narancssárga síp.

174

84. fejezet A ponyván voltam, takaróba burkolózva, aludtam és álmodtam és felébredtem és ábrándoztam és általában véve múlattam az időt. Kitartó szél fújt. Időről időre ránk söpörte a permetet egy hullám tarajáról, és bevizezte a csónakot. Richard Parker eltűnt a ponyva alatt. Nem szerette se a nedvességet, se a csónak hánykódását. De az ég kék volt, a levegő meleg, s a tenger szabályosan mozgott. Azért ébredtem fel, mert valami lökést éreztem. Kinyitottam a szemem, és vizet láttam az égen. Lezúdult rám. Újra felnéztem. Felhőtlen kék ég. Újabb lökés, tőlem balra, nem olyan erős, mint az előbbi. Richard Parker bőszen morgott. Még több víz zúdult rám. Kellemetlen szaga volt. Kinéztem a csónak peremén. Valami nagy fekete tárgy lebegett a vízben. Beletelt pár másodpercbe, hogy felfogjam, mi az. A tetején egy ívelt ránc – ez adta meg a kulcsot. Egy szem. Bálnáé. A szem, akkora, mint a fejem, egyenesen rám bámult. Richard Parker előjött a ponyva alól. Fújt egy mérgeset. A bálna szeme alig érzékelhetően arrébb villant – most Richard Parkért nézte. Harminc másodpercig nézhette, aztán szelíden alámerült. Féltem, hogy odacsap nekünk a farkával, de egyenesen lesüllyedt és eltűnt a sötét kékségben. A farka óriási, halványodó zárójel volt. Azt hiszem, párt keresett az a bálna. Bizonyára úgy döntött, hogy a méretem nem megfelelő, azonkívül nekem van már párom.

Láttunk több bálnát is, de egyik sem jött olyan közel, mint ez. A fellövellő vízsugarak jelezték őket. Tőlünk kis távolságra merültek föl, néha három-négy is, mint valami rövid életű vulkáni szigetcsoport. Ezek a szelíd behemótok mindig jókedvre derítettek. Biztosra vettem, hogy megértik az állapotomat, és láttomra valamelyik felkiált: „O! Ez az a hajótörött a cicájával, akiről Banfu mesélt! Szegény gyerek. Remélem, jut neki elég plankton. Ezt el kell mondanom Mamfunak, Tomfunak és Sztimfunak is. Nem tudom, nincs-e a közelben valami hajó, amelyet riaszthatnék. Mennyire örülne az anyja, ha viszontláthatná. Isten veled, fiam. Megpróbálok segíteni rajtad. Nevem Pimfu.” így aztán a suttogópropaganda révén a Csendesóceán összes bálnája értesült rólam, és bizonyára meg is mentettek volna, ha Pimfu nem éppen egy japán hajótól kér segítséget, amelynek legénysége aljasul megszigonyozta, akárcsak Lamfut egy norvég hajóé. A bálnavadászat förtelmes bűn. Meglehetősen gyakori vendégeink voltak a delfinek. Egy csapat egy egész napra és éjszakára velünk maradt. Nagyon vidámak voltak. Bukdácsolásuk, forgolódásuk, meg ahogy

175

el-elsuhantak a csónaktest alatt, semmi mást célt nem szolgált, csak a szórakozást. Megpróbáltam elkapni egyet. De egyik se jött elég közel a szigonyhoz. Különben is túl gyorsak és nagyok voltak. Feladtam a próbálkozást, és csak néztem őket. Összesen hat madarat láttam. Mindegyiket angyalnak tekintettem, aki közeli szárazföld hírét hozza.. Csakhogy ezek tengerjáró madarak voltak, amelyek jóformán szárnycsapás nélkül át tudják ívelni az óceánt. Tisztelettel, irigységgel és nagy adag önsajnálattal figyeltem őket. Kétszer láttam albatroszt. Mindegyik magasan repült el fölöttem, és rám se bagózott. Tátott szájjal meredtem rájuk. Teljesen természetellenesek és felfoghatatlanok voltak. Egyszer, a csónaktól nem messze, két viharmadár szánkázott tova, lábuk taposta a vizet. Ránk se rántottak ők se, és én ugyanolyan döbbenten bámultam utánuk. Végül felkeltettük a figyelmét egy kurta farkú vészmadárnak. Körözött felettünk, aztán alább szállt. Kirúgta a lábait, fordított a szárnyain, és ráereszkedett a vízre: úgy lebegett rajta, mint valami parafa dugó. Kíváncsian pislogott rám. Gyorsan rábiggyesztettem a horogra egy kis repülőhalat, és kivetettem. Nem tettem nehezéket a zsinegre, ezért bajos volt a madár közelébe juttatnom. Harmadik próbálkozásomra a madár odatalpalt a süllyedő csalihoz, és belevágta a csőrét a vízbe. A szívem dübörgött az izgalomtól. Pár másodpercig nem húztam meg a zsineget. Amikor aztán megrántottam, a madár egy vijjogással kiokádta, amit lenyelt. Mielőtt újból próbálkozhattam volna, kitárta a szárnyát, és felhúzta magát a levegőbe. Kéthárom szárnycsapás, és máris úton volt. Nagyobb szerencsém lett egy álarcos szulával. A semmiből termett elő, úgy siklott felénk méteres szárnyfesztávjával. Tőlem karnyújtásnyira letelepedett a csónak párkányára. Kerek szemével hüledezve, komolyan méregetett. Nagy madár volt, a teste hófehér, szárnyának vége és hátsó széle szurokfekete. Jókora, hagymaszerű feje nagyon hegyes, narancssárga csőrben végződött, s piros szeme a fekete maszk mögött olyan besurranó tolvajhoz tette hasonlóvá, aki átvirrasztotta az éjszakát. Csak a méretes, barna hártyás lába lehetett volna csinosabb kivitelezésű. Ez a madár nem ismerte a félelmet. Hosszú percekig csavargatta a tollait a csőrével, felfedve alattuk a puha pihéket. Amikor befejezte, felnézett, és minden a helyére került, s a szula annak mutatkozott, ami volt: sima, szépséges, aerodinamikus léghajónak. Megkínáltam egy falat aranymakrával: kikapta a kezemből, s közben belecsípett a tenyerembe. Úgy törtem el a nyakát, hogy hátrahajtottam a fejét, egyik kezemmel a csőrét toltam fel, másikkal a nyakát szorítottam. A tollak olyan erősen be voltak ágyazódva, hogy amikor húzkodni kezdtem őket, lejött velük a bőr – nem is kopasztottam, hanem jóformán széjjeltéptem. Amúgy könnyű volt, térfogat súly nélkül. Fogtam egy kést, és inkább megnyúztam. Méretéhez képest kiábrándítóan kevés húsa volt, csak egy kicsi a mellén. Rágósabb volt, mint az aranymakrahal, de az íze nem sokban különbözött tőle. A gyomrában a falat arany makrán kívül három kis halat találtam. Leöblítettem róluk az emésztőnedveket, és megettem őket. Megettem a madár szívét, máját és tüdejét is. Egy korty vízzel lenyeltem a szemét és a nyelvét. Széttörtem a fejét, és kiszedegettem belőle a kevéske agyvelőt. Megettem az úszóhártyáját. A többi része bőr, csont és toll volt. Odavetettem a ponyván túlra Richard Parkernak, aki élve nem látta a madarat. Kinyúlt érte egy narancssárga mancs. Még napok múlva is tollak szálldostak a barlangjából és libegtek ki a tengerre. Azokat, amelyek a vízen landoltak, bekapták a halak. Soha egyetlen madár sem hozott hírt a szárazföldről.

176

85. fejezet Egyszer villámlott. Az ég olyan fekete volt, hogy a nappal éjszakának rémlett. Zuhogott a zápor. Távolról mennydörgést hallottam. Azt hittem, így is marad. De aztán szél támadt, ideoda cibálta az esőt. Rögtön utána fehér szilánk iramodott le az égből, és átdöfte a vizet. Bizonyos távolságra történt a csónaktól, de a hatása tisztán kivehető volt. A vizet fehér gyökerek hálózták be; kurta időre nagy mennyei fa állt az óceánban. Sose hittem volna, hogy lehetséges az ilyesmi: tengerbe csapó villám. A dörrenés fülrepesztő volt. A villám hihetetlenül fényes. Richard Parker felé fordulva így szóltam: – Nézd, Richard Parker, becsapott a villám! – Láttam, hogyan érez a jelenséggel kapcsolatban. Kiterülve feküdt a csónak alján, lábai szétvetve, egész teste reszketett. Rám éppen ellenkező hatást tett a dolog. Kiemelt korlátozott halandó körülményeim közül, és az eksztázis állapotába juttatott. Hirtelen sokkal közelebb csapott be egy másik villám. Lehet, hogy nekünk szánták: éppen hogy lepottyantunk egy hullám tarajáról, és süllyedtünk alá a hátán, amikor belevágott a tetejébe. Forró levegő és forró víz robbanása. Két, talán három másodpercig egy betört kozmikus ablak gigantikus, vakító fehér üvegszilánkja táncolt az égbolton, anyagtalan, de letaglózóan erőteljes. Tízezer trombita és húszezer dob sem üthetett volna akkora zajt, mint az a villám; valósággal belesüketültem. A tenger kifehéredett, minden szín eltűnt. Minden vagy makulátlan fehér fény volt, vagy makulátlan fekete árnyék. A fény nem is annyira világított, mint inkább átjárt. A villám éppolyan gyorsan, ahogy megjelent, elillant – a forró vízpermet még le sem ért ránk, megszűnt. A bántalmazott hullám visszafeketedett, és közönyösen tovagörgött. Kába voltam, mint akibe villám csapott – kicsi híján szó szerint. De nem féltem. – Dicsőség Allahnak, Minden Világok Fejének, az Irgalmasnak, a Könyörületesnek, az ítéletnap Urának! – motyogtam. Odakiáltottam Richard Parkernak: – Ne reszkess, hé! Ez igazi csoda. Az istenség kiáradása. Ez… ez… – Nem találtam rá szót, hogy mi ez, olyan hatalmas és lenyűgöző volt. Lélegzetemet vette, szavamat szegte. Hanyatt vetettem magam a ponyván, karom-lábam széttárva. A hideg eső a csontomig hatolt. De mosolyogtam. Úgy emlékszem vissza erre az elektromos halállal és harmadfokú égési sebekkel való közeli találkozásra, mint azon kevés alkalom egyikére megpróbáltatásaim során, amikor valódi boldogság töltött el. A csoda pillanataiban könnyű elkerülni a kicsinyes gondolkodást, könnyű olyan gondolatokkal foglalkozni, amelyek átívelik a világegyetemet, amelyek felölelik a mennydörgést és a csilingelést, az óriásit és a parányit, a közelit és a távolit egyaránt.

177

86. fejezet – Richard Parker, hajó! Ez egyszer milyen élvezettel kiabáltam! Elöntött a boldogság. Elmúlt minden fájdalom és frusztráció, s csak úgy ragyogtam az örömtől. – Sikerült! Meg vagyunk mentve! Érted, Richard Parker? MEG VAGYUNK MENTVE! Hahahaha! Megpróbáltam erőt venni izgatottságomon. Mi van, ha a hajó messzebb húz el tőlünk, hogysem észrevegyen? Kilőjek egy jelzőrakétát? Hülyeség! – Egyenesen felénk jön, Richard Parker! Ó, köszönöm neked, Ganésa urunk! Áldott légy minden megtestesülésedben, Allah-Brahmá! Muszáj, hogy észrevegyen bennünket. Lehet-e nagyobb boldogság a megváltás boldogságánál? A válasz – higgye el nekem – Nem. Felálltam; ilyen fegyvertényt is rég hajtottam végre. – El tudod ezt képzelni, Richard Parker? Emberek, étel, ágy. Újra miénk az élet. Ó, micsoda gyönyörűség! A hajó még közelebb jött. Tartályhajónak rémlett. Orrának formája máris kezdett kibontakozni. A megváltás fehér szegélyű fekete fémköntöst viselt. – És mi van, ha…? Nem mertem kiejteni a szavakat. Mégis, nem lehet-e valami esély arra, hogy apa, anya és Ravi életben maradtak? A Cimcumnak több mentőcsónakja is volt. Lehet, hogy már hetekkel ezelőtt eljutottak Kanadába, és nyugtalanul várják a híreket felőlem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen arról a roncsról, akit még nem találtak meg. – Úristen, milyen óriási egy ilyen tartályhajó! Mintha egy hegy araszolt volna felénk. – Lehet, hogy azóta már Winnipegben vannak. Vajon hogy fest a házunk? Mit gondolsz, Richard Parker, a kanadai házaknak is van hagyományos tamil stílusú belső udvaruk? Nem, nem hiszem. Hiszen télen teleesnének hóval. Kár. Semmi sem fogható egy belső udvar békéjéhez derült napon. Vajon milyen fűszereket termesztenek Manitobában? A hajó már nagyon közel volt. A legénységnek hamarosan le kell állnia vagy élesen elfordulnia. – Igen, miféle fűszereket… Jóságos Isten! Rémülten döbbentem rá, hogy a tartályhajó nem egyszerűen felénk jön, hanem mindjárt legázol bennünket. Az orrát képező hatalmas fémfal másodpercenként szélesedett. A falat keretező óriási hullám könyörtelenül egyre közelebb nyomakodott. Végül Richard Parker is megérezte a fölénk toronyló góliátot. Arra fordult, és vauvauzott egyet, de nem kutyaformán – tigrisforma hang volt: erőteljes, ijesztő és a helyzethez tökéletesen illő. – Richard Parker, ez mindjárt kivasal bennünket! Mit tegyünk? Gyorsan, gyorsan egy rakétát! Nem! Eveznem kell. Evezőt a villába… megvan! HÖH! HÖH! HÖH! HÖH! HÖH! HÖ… Az orrhullám felnyomott bennünket. Richard Parker lekuporodott, felállt rajta a szőr. A csónak lesiklott az orrhullámról, és vagy fél méterrel kerülte el a tartályhajót. A hajó mintha mérföld hosszan siklott volna el mellettünk: mérföldnyi magas, fekete szurdokfal, mérföldes várerőd egyetlen őrszem nélkül, aki észrevenne bennünket, várárokban senyvedőket. Kilőttem egy rakétát, de rosszul céloztam. Ahelyett, hogy átzúgott volna a mellvéden és a kapitány képébe robbant volna, visszapattant a hajó oldaláról, bele egyenesen a Csendes-óceánba, ahol sisteregve kihunyt. Teljes erőből megfújtam a sípomat. Teli torokból

178

ordítottam. Hiába. A hajó hangosan kotyogó gépekkel, víz alatt dörgő csavarokkal tovahabzott, s otthagyott bennünket, ugrálva-pattogva, a nyomdokvizén. Annyi hét után, amikor csak természeti hangokat hallottam, ezek a gépi zörejek különösnek, rémisztőnek hatottak, és én döbbenetemben megkukultam. Kevesebb mint húsz perc alatt a háromszázezer tonnás hajó egy kis pötty lett a láthatáron. Elfordultam, de Richard Parker még mindig arrafelé bámult. Néhány másodperc múlva ő is elfordult, és találkozott a tekintetünk. Az enyém vágyakozást, megbántódást, fájdalmat és magányosságot fejezett ki. Ő csupán annyinak volt tudatában, hogy valami megterhelő és nagy horderejű dolog történt, messze túl a felfogóképessége határán. Nem látta be, hogy hajszálra voltunk a megváltástól. Csak azt érzékelte, hogy ez az alfa itt, ez a fura, kiszámíthatatlan tigris nagyon izgatott lett. Leheveredett, hogy szundítson egyet. Az eseményre adott összes kommentárja egy zsémbes miau volt. – Szeretlek! – Tisztán, béklyózatlanul, korlátlanul tört ki belőlem a szó. Az érzés elöntötte keblemet. – Tényleg. Szeretlek, Richard Parker. Ha te nem volnál, nem is tudom, mihez kezdenék. Nem hiszem, hogy kibírnám. Nem, nem bírnám ki. Belehalnék a reménytelenségbe. Ne add fel, Richard Parker, ne add fel. Elviszlek a szárazföldre, megígérem, megígérem!

179

87. fejezet Egyik kedvenc menekülési módszerem az volt, amit szelíd fojtogatásnak nevezhetnék. Egy pokróc maradványából vágott darabot használtam erre. Úgy hívtam, hogy az én álomrongyom. Benedvesítettem tengervízzel, hogy átázzon, de ne csöpögjön. Kényelmesen lefeküdtem a ponyvára, és az álomrongyot ráterítettem az arcomra úgy, hogy mindenütt érintkezzék a bőrömmel. Ilyenkor valami kábulatba süppedtem, ami a letargiának ilyen előrehaladott stádiumában különben sem esett nehezemre. De az álomrongy egészen különleges minőséget adott ennek a kábulatnak. Azzal lehetett összefüggésben, ahogy korlátozta a levegővételt. Rendkívüli álmokban, révületekben, látomásokban, gondolatokban, érzetekben és emlékekben volt részem. S az időt mintha felfalták volna. Ha egy rándulás vagy zihálás folytán a rongy leesett, teljesen magamhoz tértem, és örültem, hogy ezzel is telt az idő. Ezt részben a rongy száraz volta bizonyította. Még inkább bizonyította azonban az érzés, hogy a dolgok megváltoztak, hogy a jelen pillanat más, mint az előző jelen pillanat volt.

180

88. fejezet Egy nap szemetet találtunk. Előbb a víz olajfoltoktól csillogott. Ezután jött a házi és ipari hulladék: főleg a legkülönfélébb formájú és színű műanyag limlom, de fadarabok, sörösdobozok, borospalackok, ruhafoszlányok, kötélvégek is, és mindezt sárgás hab vette körül. Belenyomultunk. Körülnéztem, nincs-e közte valami használható. Kiemeltem egy üres, dugóval ellátott borospalackot. A mentőcsónak nekiütközött egy motorját vesztett hűtőszekrénynek. Ajtajával fölfelé lebegett. Megmarkoltam a fogantyúját, és felrántottam az ajtót. Olyan átható és undorító szag csapott ki belőle, hogy szinte megfestette a levegőt. Kezemet a szám elé kapva belepillantottam. Foltok, sötét folyadékok, teljesen romlott zöldség, zöldes nyálkává savanyodott és fertőződött tej, és valami döglött állat kibelezett maradványa a fekete rothadás olyan előrehaladott stádiumában, hogy nem tudtam azonosítani. A méretéből ítélve bárány lehetett. A hűtőszekrény zárt, nyirkos terében a szagnak volt ideje kifejlődni, megerjedni, elkeseredni és felbőszülni. Olyan kitörő dühvel támadt érzékszerveimre, hogy beleszédültem, a gyomrom felfordult, lábam tremolózott. Szerencsére a tenger hamar elöntötte ezt a borzalmas lyukat, és a leírhatatlan holmi elsüllyedt. Az űrt, amit a távozó hűtőszekrény hagyott maga után, más szemét töltötte ki. Elhagytuk a szemetet. Amikor arról fújt a szél, még sokáig éreztem a bűzt. A tengernek egy napjába telt, hogy lemossa a mentőcsónak oldaláról az olajfoltokat. Beletettem a palackba egy üzenetet. „Japán tulajdonú teherhajó, neve Cimcum, panamai zászló alatt, 1977. július 2-án süllyedt el a Csendes-óceánon, négy napra Manilától. Mentőcsónakban vagyok. Nevem Pi Patel. Van egy kis élelmem, vizem, de a bengáli tigris komoly probléma. Kérem, értesítsék családomat a kanadai Winnipegben. Bármilyen segítséget hálásan fogadok. Köszönöm.” Bedugaszoltam a palackot, és beburkoltam a dugót egy műanyag darabbal. A műanyagot nejlonzsineggel jó szorosan átkötöttem. Bedobtam a palackot a vízbe.

181

89. fejezet Mindenben kár esett. Mindent kifehérített a nap, mindent megrongált az idő. A mentőcsónak, a tutaj, amíg oda nem veszett, a ponyva, a desztillálók, az esőfogók, a műanyag zsákok, a horgászzsinegek, a takarók, a háló – minden elnyüvődött, kitágult, megereszkedett, kiszáradt, elkorhadt, szétszakadt, elszíneződött. Ami narancssárga volt, fehéres narancssárga lett. Ami sima volt, érdes lett. Ami érdes volt, sima lett. Ami éles volt, tompa lett. Ami egész volt, rongyos lett. Hiába dörgöltem halbőrt, teknőczsírt a dolgokra, hogy megolajozzam őket egy kicsit, nem használt. A só a millió éhes szájával mindent megevett. Ami pedig a napot illeti, mindent megsütött. Részleges elnyomás alatt tartotta Richard Parkert. Lecsupaszította és csillogó fehérre égette a csontvázakat. Leperzselte rólam a ruhát, és leperzselte volna a bőrömet is, hiába hogy jó sötét, ha nem óvom takarók és feltámasztott teknőcpáncélok alatt. Amikor a hőség már elviselhetetlen volt, fogtam egy vödröt, és leöntöttem magam tengervízzel; néha olyan meleg volt a víz, hogy szirupnak éreztem. A nap az összes szagot elintézte. Egyáltalán nem emlékszem szagokra. Vagy csak a kilőtt jelzőrakéták szagára. Köményszaguk volt, mondtam már? Még arra sem emlékszem, hogy Richard Parkernak milyen szaga volt. Pusztultunk, egyre csak pusztultunk. Lassan zajlott, nem is vettem mindig észre. De rendszeresen észrevettem. Két elsorvadt, kiszáradt, éhező emlős voltunk. Richard Parker bundája elvesztette fényét, a lapockáján és a farán ki is hullott belőle valamennyi. Sok súlyt vesztett, csontváz lett egy túlméretezett, kifakult szőrzsákban. Én is hervadtam, kiszívódott belőlem a nedvesség, a csontom kilátszott vékony bőröm alól. Utánozni kezdtem Richard Parkért: hihetetlen mennyiségű órát átaludtam. Nem rendes álom volt ez, hanem valami féleszméletlen állapot, amelyben szinte megkülönböztethetetlenek lettek az ábrándok a valóságtól. Gyakran használtam az álomrongyomat. Ezek a naplóm utolsó oldalai: Ma láttam az eddigi legnagyobb cápát. Hatméteres, őskori szörnyeteg. Csíkos. Tigriscápa – nagyon veszélyes. Körözött körülöttünk. Féltem, hogy ránk támad. Egy tigrissel elbántam; egy másik végezne velem. Nem támadott. Ellebegett. Felhős idő, de semmi más. Nincs eső. Csak a reggeli szürkeség. Delfinek. Megpróbáltam megszigonyozni egyet. Nem vitt rá a lélek. R. P. gyenge és mogorva. Olyan gyenge vagyok, ha rám támad, nem tudom megvédeni magam. Ahhoz sincs energiám, hogy belefújjak a sípba. Szélcsend, perzselő forróság. Könyörtelenül tűz a nap. Felforr az agyam. Pocsékul érzem magam. Testem-lelkem kinyúlva. Hamarosan meghalok. R. P. lélegzik, de nem mozog. Hamarosan ő is meghal. Nem öl meg. Megváltás. Egy órányi kitartó, édes, gyönyörű eső. Megtöltöttem a számat, a zsákokat, a dobozokat, a testem, míg már egy csepp se fért bele. Hagytam magam bőrig ázni, hogy lemossa a sót. Odamásztam, hogy megnézzem R. P.-t. Nem reagál. Teste összegömbölyödve, farka kinyújtva. Bundája csapzott az esőtől. Kisebb, amikor nedves. Csontos. Életemben először megérintettem. Hogy lássam, él-e. Él. Teste még meleg. Fantasztikus megtapintani.

182

Még ebben az állapotban is kemény, izmos, eleven. Érintésemre megrázkódott a bundája, mintha szúnyog volnék. Végül félig vízbe merült feje is megmozdult, jobb inni, mint megfulladni. Még jobb jel: felugrott a farka. Orra elé dobtam egy darab teknőchúst. Semmi. Végül félig felemelkedett – inni. Ivott és ivott. Evett. Nem állt fel egészen. Vagy egy órán át nyalogatta magát. Elaludt. Semmi értelme. Ma meghalok. Ma meg fogok halni. Meghalok. Ez volt az utolsó bejegyzésem. Tovább éltem, persze, kitartottam, de nem írtam le. Látja ezeket a kivehetetlen kacskaringókat a lap szélén? Attól féltem, elfogy a papírom. Ehelyett a tollakból fogyott ki a tinta.

183

90. fejezet – Richard Parker, valami baj van? – kérdeztem. – Megvakultál? – És közben lengettem a kezem a pofája előtt. Egy-két napja folytonosan a szemét dörgölte, és csüggedten miákolt, de eddig nem törődtem vele. Diétánk egyetlen állandó és bőséges összetevőjét a különféle fájdalmak jelentették. Fogtam egy aranymakrahalat. Három napja nem ettünk már semmit. Egy napja odajött a csónakhoz egy teknőc, de gyenge voltam hozzá, hogy beemeljem a csónakba. Kettévágtam a halat. Richard Parker felém bámult. Odavetettem neki a részét. Arra számítottam, hogy már a levegőben elkapja. Ehelyett beleröpült kifejezéstelen ábrázatába. Lehajolt. Jobbra-balra szagolgatva végre meglelte, és enni kezdett. Lassú evők voltunk mostanában. Belekukucskáltam a szemébe. Semmi változás nem látszott rajta. Talán több váladék volt a belső sarkában, de ez sem volt drámai, legalábbis nem annyira, mint az egész külseje. A megpróbáltatások csonttá soványítottak mindkettőnket. Rájöttem, hogy vizsgálódásomban benne van a válasz. Én úgy néztem a szemébe, mint egy szemspecialista, ő meg üres tekintettel nézett vissza. Csak egy vak macskaféle nem reagál az ilyen nézésre. Sajnáltam Richard Parkért. Közelgett a vég mindkettőnk számára. Másnap valami szúrást éreztem a szememben. Dörgöltem és dörgöltem, de a viszketés nem akart elmúlni. Épp ellenkezőleg: egyre rosszabb lett, és Richard Parkerral ellentétben nekem genny szivárgott belőle. Aztán sötétség lett, bármennyit pislogtam. Előbb közvetlenül előttem volt, egy fekete folt mindennek a közepén. Aztán pacává terjedt, amely egészen a látómezőm széléig ért. Másnap reggel a napból csak egy kis fényszilánkot láttam a bal szemem tetején, mint valami nagyon magas kisablakot. Délre minden szurokfekete lett. Kapaszkodtam az életbe. Erőtlenül őrjöngtem. A hőség pokoli volt. Felállni se maradt energiám. Ajkam megkeményedett, kirepedezett. A szám száraz volt és pépes, ragacsos nyál lepte, amelynek az íze éppolyan undorító volt, mint a szaga. A bőröm leégett. Aszott izmaim sajogtak. Végtagjaim, különösen a lábaim felpüffedtek, és állandó fájdalmat okoztak. Éhes voltam, de élelem megint nem volt. Ami a vizet illeti, Richard Parker olyan sokat ivott, hogy nekem ötkanálnyi jutott naponta. De ez a fizikai szenvedés semmi sem volt az erkölcsi gyötrelemhez képest, amit el kellett viselnem. Megvakulásom napját mondanám extrém szenvedéseim kezdetének. Megsaccolni sem tudom, utam melyik részén történt ez. Az idő, mint már említettem, elvesztette jelentőségét. Valahol a századik és a kétszázadik nap között lehetett. Biztosra vettem, hogy egy nappal se bírom tovább. Másnap reggelre minden félelem elszállt belőlem, és belenyugodtam, hogy meghalok. Arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy nem tudok többé gondoskodni Richard Parkerról. Kudarcot vallottam mint állatkert-tulajdonos. Sokkal jobban levert az ő közelgő halála, mint az enyém. Ám összetörten és senyvedve mit sem tehettem érte. Éreztem, amint a végzetes gyengeség elhatalmasodik rajtam. Délután már nem élek. Hogy a vég kényelmesebb legyen, elhatároztam, hogy félretolom a kibírhatatlan szomjúságot, amellyel oly régóta együtt éltem. Annyi vizet vedeltem, amennyit csak tudtam. Bárcsak egy utolsó falat ennivalóm lenne. De úgy látszott, nincs. Nekidőltem a ponyva feltekercselt szélének a csónak közepén. Behunytam a szemem, és vártam, hogy az utolsó lélegzet is elhagyja a testem. – Viszlát, Richard Parker – motyogtam magamban. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Megtettem, amit lehetett. Isten veled. Drága anyám, drága apám, drága Ravi, köszöntelek. Szerető fiatok és fivéretek nemsokára találkozik veletek. Soha nem múlt el óra,

184

hogy ne gondoltam volna rátok. Amikor megpillantalak benneteket, az életem legboldogabb perce lesz. És most Istenre bízom a továbbiakat, aki maga a szeretet és akit szeretek. Szavakat hallottam. – Van itt valaki? Döbbenetes, hogy miket hall az ember, ha egyedül van haldokló lelke sötétségében. A forma vagy szín nélküli hang furcsának tetszik. Aki vak, az máshogyan hall. Újra felhangzottak a szavak: – Van itt valaki? Arra gondoltam, hogy megőrültem. Szomorú, de tény. A nyomorúság társat keres, és az őrület szállítja is. – Van itt valaki? – hallatszott megint a hang, követelőzőn. Őrületem tisztasága elképesztő volt. Világosan kivehető árnyalata volt a hangnak, fáradt volt és reszelős. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Persze hogy van – feleltem. – Valaki mindig van. Ki kérdezne különben? – Azt reméltem, valaki más lesz itt. – Hogy érted, hogy valaki más? Van róla fogalmad, hogy hol vagy? Ha képzeletednek ezzel a mákszemével nem éred be, válassz egy másikat. Képzelgés van bőven. Hmmm. Mákszem. De jó is lenne. – Tehát nincs senki? – Pszt… mákszemekről álmodom. – Mákszemek! Van mákod? Adjál egy kicsit! Kérlek! Csak egy keveset. Éhen halok. – Nem csak mákom van, egész mákmezőm. Mármint a képzeletemnek. – Egy egész mákmező! Kérlek, adj egy kicsit! Olyan… A hang, vagy szél- és hullámeffektus, elhalt. – Édes és sűrű és illatos – folytattam. – A gubók csak úgy duzzadoznak, annyira tele vannak mákkal. Sok-sok ezer gubó lehet ezen a mezőn. Csend. Visszatért a hang. – Beszéljünk az ételekről… – Príma ötlet. – Mit ennél, ha választhatnál? – Jó kérdés. Egy mennyei svédasztalt szeretnék. Rizzsel és szambarral kezdeném. Legyen rajta rizses urradál és joghurtos rizs és… – Én inkább… – Még nem végeztem. A rizsemhez pedig kérnék fűszeres tamarindszambart, gyöngyhagymával készült szambart meg… – Egyéb? – Várjál. Kérnék még vegyeszöldség-szágot és zöldségkurmát és krumplimaszálát és káposztás vadajt és maszála dószát és csípős sárgaborsós raszamot és… – Értem. – Várj. És töltött padlizsánporijalt és kókuszos-jamos kottut és idlit és joghurtos vadajt és zöldséges baddzsit és… – Jól hangzik… – A csatnit említettem már? Kókuszcsatnit és mentacsatnit és zöldcsili-savanyúságot és egressavanyúságot, a szokásos többféle nannal, papáddal, paráthával és purival természetesen. – Jól… – Na és a saláták! Joghurtos mangósaláta és joghurtos okrasaláta és egyszerű friss uborkasaláta. Desszertnek meg mandulás pajaszam és tejes pajaszam és kókuszcukros palacsinta és mogyorós karamella és kókuszbarfi és vaníliafagylalt sűrű, forró csokoládéöntettel. – Ennyi? – Egy tízliteres pohár friss, tiszta, hűvös, sőt hűtött vízzel és kávéval fejezném be ezt a kis csipegetést.

185

– Nagyon jól hangzik. – Bizony. – Mondd csak, mi az a kókuszos-jamos kottu? – Maga a mennyei élvezet. Kell hozzá jamszgyökér, reszelt kókusz, zöld banán, piros paprika, őrölt fekete bors, őrölt kurkuma, köménymag, barna mustármag meg egy kis kókuszolaj. A kókuszt addig pirítod, míg szép aranybarnára nem… – Javasolhatnék valamit? – Mit? – A kókuszos-jamos kottu helyett miért nem inkább főtt marhanyelvet kérsz mustárszószban? – Az nem vegetáriánus. – Dehogynem. Aztán meg pacalt. – Pacalt? Megetted annak a szegény állatnak a nyelvét, és most meg akarod enni a gyomrát? – Igen! Tripes á la mode de Caen-ről álmodom… melegen… borjúmiriggyel. – Borjúmirigy? Az pontosan micsoda? – A borjú hasnyálmirigyéből készítik. – Hasnyálmirigy! – Párolva és gombaszósszal felséges. Honnan jöttek ezek az undorító, szentségtörő receptek? Odáig süllyedtem, hogy neki akarok esni egy tehénnek meg a borjának? Miféle rettenetes oldalszélbe kerültem? A csónak visszasodródott velem az úszó hulladék közé? – Milyen sértés jöhet még erre? – Borjúvelő pirított vajöntettel! – Szóval már megint a fejnél tartunk, mi? – Velőfelfújt! – Rosszul vagyok. Van bármi, amit te meg nem ennél? – Mit nem adnék egy kis ökörfarklevesért! Sült malacért rizzsel, kolbásszal, sárgabarackkal és mazsolával töltve. Borjúveséért vaj-, mustár- és petrezselyemszószban. Nyúlvadasért vörösborban. Csirkemájas kolbászért. Disznó- és borjúhús- és májpástétomért. Békáért. Ah, békát nekem, békát ide! – Már alig élek. A hang elhalt. Rázott a rosszullét. Az elme zavarodottsága egy dolog, de az nem fair, hogy a gyomrára is menjen az embernek. Egyszeriben mindent megértettem. – Te megennéd a véres, nyers marhahúst? – kérdeztem. – Hát persze! Imádom a tatárbifszteket. – Megennéd egy döglött disznó alvadt vérét? – Akár mindennap, almaszósszal! – Bármit megennél egy állatból, az utolsó cafatig? – Kásás fasírt és kolbász! Ide egy púpozott tányérral! – Mit szólnál egy sárgarépához? Megennéd a nyers sárgarépát? Semmi válasz. – Nem hallottad? Megennél egy sárgarépát? – Hallottalak. Hogy őszinte legyek, ha választhatnék, nem. Nincs gyomrom az efféléhez. Ocsmánynak találom. Elnevettem magam. Tudtam. Nem hangokat hallottam. Nem őrültem meg. Richard Parker beszélt hozzám! A húsevő gazember. Ilyen sokáig voltunk összezárva, és épp az utolsó óránkat választja, hogy közbepofázzon. El voltam ragadtatva, hogy beszélő viszonyba kerültem egy tigrissel. Nyomban eltöltött az a fajta vulgáris kíváncsiság, amellyel a filmsztárokat árasztják el rajongóik. – Mondd csak – öltél már embert?

186

Kételkedtem benne. Az emberevők éppoly ritkák az állatok között, mint a gyilkosok az emberek között, és különben is, Richard Parkért kölyökkorában fogták be. De ki tudja, hogy az anyja, mielőtt Szomjas nyakon csípte, nem kapott-e el egy embert? – Micsoda kérdés – felelte Richard Parker. – Nekem logikusnak tűnik. – Igen? – Igen. – Miért? – Az a hír járja rólad. – Rólam? – Hát persze. Nem tudtad? – Nem. – Hát ha tényleg nem tudtad, hadd világosítsalak fel: az a hír járja rólad, hogy embert is ölsz. Szóval öltél már embert? Csend. – Na? Válaszolj. – Igen. – Ó! Borsózik a hátam. Hányat? – Kettőt. – Megöltél két embert? – Igen. Egy férfit meg egy asszonyt. – Egyszerre? – Nem. Előbb a férfit, aztán az asszonyt. – Te szörnyeteg! Lefogadom, hogy élvezted. Hogy szórakoztatónak találtad a jajgatásukat és a vergődésüket. – Nem mondhatnám. – Jók voltak? – Hogy jók voltak-e? – Igen. Ne tettesd magad ostobának. Jó ízük volt? – Nem, nem volt jó ízük. – Gondoltam. Úgy hallom, az állatok is nehezen szokják meg az ember ízét. Hát akkor miért ölted meg őket? – Muszáj volt. – Egy szörnyeteg válasza. Megbántad? – Vagy ők, vagy én. – Amorális egyszerűséggel fogalmazva. De most már bánod? – A pillanat műve volt. Körülmény. – Ösztön, ezt úgy hívják, hogy ösztön. Válaszolj a kérdésemre: most már bánod? – Nem gondolok rá. – Ilyen egy állat. Ilyenek vagytok ti mind. – És te mi vagy? – Közlöm veled, hogy ember. – Micsoda kérkedés. – Szimpla tény. – Tehát elhajítanád az első követ, ugye? – Ettél már utappamot? – Nem. Mesélj róla. Mi az az utappam? – Nagyon finom. – Étvágygerjesztőnek hangzik. Mondj még róla valamit. – Az utappamot gyakran maradék tésztaanyaggal készítik, még sincs még egy ilyen

187

felejthetetlen konyhai melléktermék. – Máris a számban érzem. Elaludtam. Vagy inkább a haldoklás valamiféle delíriumába estem. De valami nem hagyott békén. Nem tudtam, micsoda. Bármi volt is, zavart a haldoklásban. Magamhoz tértem. Tudtam már, hogy mi idegesített. – Figyelj csak. – Igen? – hangzott Richard Parker halk hangja. – Miért van akcentusod? – Nekem nincs akcentusom. Neked van akcentusod. – Dehogy. „Ze”-nek ejted azt, hogy the. – Én „ze”-nek ejtem a ze-t. Te beszélsz úgy, mintha meleg kavicsok volnának a szádban. Indiai akcentusod van. – Te meg úgy beszélsz, mintha a nyelved fűrész volna, s az angol szavak deszkák. Francia akcentusod van. Ez abszolúte nem stimmelt. Richard Parker Bangladesben született, és Tamil Naduban nevelkedett, miért lenne hát francia akcentusa? Jó, Pondicherry valamikor francia gyarmat volt, de azt senki se hitesse el velem, hogy egy állatkerti bennlakó az Alliance Francaise-be járt a rue Dumas-n. Az egész roppant zavaros volt. Újra belesüppedtem valami ködbe. Rettenve ébredtem. Valaki volt ott! Ez a hang, amely a fülembe jutott, nem holmi akcentusos szél volt, nem beszélő állat. Valaki más volt az! Vadul vert a szívem, utoljára próbálva szétpumpálni egy kis vért elnyűtt ereimbe. Agyam utolsó kísérletet tett, hogy kivilágosodjék. – Csak a visszhang, attól tartok – hallottam alig kivehetően. – Várj, itt vagyok! – kiáltottam. – Tengeri visszhang… – Nem, én vagyok az! – Bárcsak vége lenne már! – Barátom! – Sorvadok… – Maradj, maradj! Alig hallottam őt. Ordítottam. Visszaordított. Mindennek van határa. Meg fogok őrülni. Támadt egy ötletem. – A NEVEM – bömböltem bele utolsó lélegzetemmel az elemekbe – PISCINE MOLITOR PATEL. – Hogyan alkothat nevet egy visszhang? – Hallottad? Piscine Molitor Patel vagyok, akit mindenki úgy ismer, hogy Pi Patel! – Hogy? Van itt valaki? – Igen, van itt valaki! – Micsoda? Lehetséges ez? Szépen kérlek, van egy kis ennivalód? Bármi. Nekem nem maradt semennyi se. Napok óta nem ettem. Muszáj ennem valamit. Hálás lennék bármiért, amit adnál. Könyörgök. – De hát nekem sincs ennivalóm – feleltem elkeseredve. – Én sem ettem napok óta. Azt reméltem, neked lesz egy kis ennivalód. Van vized? Az én készletemből már alig maradt valami. – Nincs. Semmi ennivalód nincsen? Semmi? – Semmi. Csend lett, súlyos csend. – Hol vagy? – kérdeztem. – Itt vagyok – felelte ő kimerülten. – De hol van az az itt? Nem látlak. – Miért nem látsz?

188

– Megvakultam. – Micsoda? – kiáltotta. – Megvakultam. A szemem semmit sem lát, csak sötétséget. A semmire pislogok. Már két napja, ha a bőröm jól mérte az időt. Csak azt érzékelem vele, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Rettenetes jajveszékelést hallottam. – Mi van? Mi az, barátom? – kérdeztem. Tovább jajveszékelt. – Kérlek, válaszolj. Mi van? Én vak vagyok, nincs élelmem, se vizem, de itt vagyunk mi egymásnak. Ez is valami. Valami értékes. Szóval mi történt, drága testvérem? – Én is vak vagyok! – Micsoda? – Én is a semmire pislogok, ahogy mondtad. Megint jajgatni kezdett. Megdöbbentem. Egy másik világtalannal futottam össze egy másik mentőcsónakban a Csendes-óceánon! – De hát hogy lehetnél vak? – motyogtam. – Valószínűleg ugyanazért, amiért te. Egy végét járó, kiéhezett test higiéniahiánya.

Mindketten összeomlottunk. Ő jajongott, én zokogtam. Ezt nem lehetett elviselni, ezt már tényleg nem lehetett elviselni. – Tudok egy történetet – mondtam nagy sokára. – Történetet? – Igen. – Mire megyünk egy történettel? Én éhes vagyok. – Ez a történet ételekről szól.

189

– A szavakban nincs kalória. – Ott keress élelmet, ahol van. – Igazad lehet. Csend. Éhes csend. – Hol vagy? – kérdezte ő. – Itt. Hát te? – Itt. Csobbanást hallottam, mint amikor evezőt merítenek vízbe. Az egyik evezőért nyúltam, amelyet sikerült megmentenem a tutaj roncsaiból. Nagyon nehéz volt. Kitapogattam a legközelebbi evezővillát. Beleejtettem az evezőt. Meghúztam a nyelét. Nem volt erőm. De eveztem, ahogy tudtam. – Halljuk azt a történetet – mondta ő zihálva. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy banán, és csak nőtt, növögetett. Addig nőtt, míg jókora, feszes, sárga és illatos banán nem lett belőle. Akkor leesett a földre, valaki megtalálta és megette. Abbahagyta az evezést. – Gyönyörű történet! – Köszönöm. – Könnyes a szemem. – Van még egy része – mondtam. – Mi az? – A banán leesett a földre, valaki megtalálta és megette – és utána ez a valaki jobban érezte magát. – Lélegzetelállító! – kiáltotta. – Köszönöm. Szünet. – De neked nincs banánod? – Nincs. Megzavart egy orangután. – Egy micsoda? – Hosszú történet. – Fogkrémed van? – Nincs. – Halra kenve mennyei. Hát cigarettád? – Már mind megettem. – Megetted? – A füstszűrők még megvannak. Azokat neked adom, ha kell. – Füstszűrők? Mit kezdjek füstszűrőkkel dohány nélkül? Hogyan ehetted meg a cigarettákat? – Mit kellett volna csinálnom velük? Én nem dohányzom. – Meg kellett volna tartanod őket cserebere céljából. – Cserebere? Kivel? – Velem! – Testvérem, amikor megettem őket, egyedül voltam egy mentőcsónakban a Csendesóceán kellős közepén. – És? – És annak az esélye, hogy találkozzam valakivel a Csendes-óceán kellős közepén, akivel elcserélhetem a cigarettáimat, nem tűnt kézenfekvő kilátásnak. – Előre kell tervezni, ostoba gyerek! Most aztán nincs semmid, amivel csereberélhetnél. – Még ha volna is, ugyan mire cserélném be? Mid van neked, ami nekem kellhetne? – Van egy bakancsom – mondta. – Bakancsod? – Igen, egy finom bőrbakancsom. – Mihez kezdenék én egy finom bőrbakanccsal egy mentőcsónakban a Csendes-óceán

190

kellős közepén? Azt hiszed, a szabadidőmben túrázni szoktam? – Megehetnéd! – Egyek meg egy bakancsot? Micsoda ötlet. – Cigarettát eszel – bakancsot miért ne? – A gondolat is undorító. Kinek a bakancsa amúgy? – Honnan tudnám? – Azt akarod mondani, hogy egyem meg egy vadidegen bakancsát? – Mit számít az? – Meg vagyok döbbenve. Egy bakancs. Arról a tényről most nem beszélve, hogy hindu vagyok, és a hinduk a teheneket szentnek tekintik, egy bakancs megevése az én képzeletemben felidézi mindazt a mocskot, amit egy láb kiizzad magából, valamint mindazt a mocskot is, amibe egy bakancsos láb belelép.

– Szóval nem kérsz a bakancsból. – Hadd lássam előbb. – Nem. – Micsoda? Úgy akarsz elcserélni velem valamit, hogy meg se mutatod? – Hadd emlékeztesselek rá, hogy mindketten vakok vagyunk. – Hát akkor írd le ezt a bakancsot! Pocsék egy kereskedő vagy, hallod! Nem csoda, hogy ki vagy éhezve kuncsaftokra. – Ez igaz. Ki vagyok. – Tehát: a bakancs? – Bőrbakancs. – Miféle bőrbakancs? – Ez mit jelent? – Bakancs, fűzővel, lyukakkal, nyelvvel. Talpbetéttel. Vagyis átlagos. – Milyen színű? – Fekete. – Milyen állapotban van? – Viseltes. A bőre puha és hajlékony, kellemes tapintású. – És a szaga? – Meleg, illatos bőrszag. – El kell ismernem – el kell ismernem – csábítóan hangzik! – Felejtsd el. – Miért? Csend.

191

– Nem válaszolsz, testvérem? – Nincs bakancs. – Nincs bakancs? – Nincs. – Ez szomorú. – Megettem. – Megetted a bakancsot? – Igen. – Jó volt? – Nem. A cigaretták jók voltak? – Nem. Meg se tudtam enni mindet. – Én se tudtam megenni az egész bakancsot. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy banán, és csak nőtt, növögetett. Addig nőtt, míg jókora, feszes, sárga és illatos banán nem lett belőle. Akkor leesett a földre, valaki megtalálta és megette, és utána ez a valaki jobban érezte magát. – Bocsáss meg. Bocsáss meg mindazért, amit mondtam és tettem. Értéktelen ember vagyok – tört ki belőle. – Ezt hogy érted? Te vagy a legértékesebb, legcsodálatosabb ember a földön. Gyere, testvérem, legyünk együtt, élvezzük egymás társaságát. A Csendes-óceán nem éppen evezésre való hely, főleg ha az evezősök gyengék és vakok, a mentőcsónakok nagyok és ormótlanok, és a szél sem igazán segít be. Az illető közel volt; távol volt. Tőlem balra volt, tőlem jobbra volt. Előttem volt, mögöttem volt. Végül mégiscsak sikerült. Csónakjaink összekoccantak, és édesebb hang volt ez még egy teknőc koccanásánál is. Kötelet dobott nekem, s én hozzáerősítettem a csónakját az enyémhez. Kitártam a karom, hogy megöleljem és megölelhessen. Szememből kicsordult a könny, mosolyogtam. Ott volt közvetlenül előttem, jelenléte átsütött vakságomon. – Drága testvérem – suttogtam. – Itt vagyok – felelte ő. Halk morgást hallottam. – Testvérem, valamit elfelejtettem említeni. Nagy súllyal rám zuhant. Félig a ponyvára, félig a középső padra estünk. Keze a torkom után nyúlt. – Testvérem – ziháltam mohó ölelésén át –, a szívem a tiéd, de azt javaslom, sürgősen húzódjunk át szerény hajóm egy másik részébe. – De még mennyire hogy enyém a szíved! – mondta ő. – És a májad is meg a húsod is! Éreztem, hogy lemegy a ponyváról a középső padra, és végzetesen a csónak fenekére teszi az egyik lábát. – Ne, ne, testvérem! Ne csináld! Nem vagyunk… Próbáltam visszatartani. Sajna, elkéstem. Mielőtt még kimondhattam volna, hogy egyedül, már egyedül voltam megint. Karomcsikordulást hallottam a csónak fenekén, nem volt több, mint amikor egy szemüveg leesik a padlóra, s a következő pillanatban az én drága testvérem úgy ordított a képembe, ahogyan még sohasem hallottam embert ordítani. Eleresztett. Ez volt Richard Parker rettenetes ára. Életet adott nekem, az enyémet, de elvett egy másikat. Letépte a húst arról az emberről, feltörte a csontjait. A vérszag betöltötte az orromat. Valami meghalt bennem akkor, és ez azóta sem támadt fel.

192

91. fejezet Átmásztam testvérem csónakjába. Felderítettem a kezemmel. Rájöttem, hogy hazudott nekem. Volt egy kis teknőchúsa, egy aranymakrahalfeje, sőt – mennyei lakoma – egy kis kétszersültmorzsája is. És volt vize. Mind a számba került. Visszamentem a csónakomra, és eloldoztam az övét. A sírás, mert sírtam, jót tett a szememnek. Az a kis ablak a látómezőm tetején résnyire megnyílt. Megmostam a szemem tengervízzel. Az ablak minden öblítéssel szélesebbre tárult. Két napon belül visszatért a látásom. Olyan látványban volt részem, hogy majdnem azt kívántam, maradtam volna vak. Lemészárolt, szétszaggatott teteme a csónak alján hevert. Richard Parker alaposan belakott belőle, még az arcából is, így aztán sose láttam meg, ki volt a testvérem. Kibelezett torzója a hajóvázként felívelő, törött bordákkal olyan volt, mint a mentőcsónak apró mása – ilyen volt véráztatta, irtózatos állapota. Megvallom, egyik karját odahúztam a szigonnyal, és csalinak használtam a húsát. Megvallom továbbá, hogy a végszükségtől meg az ebből fakadó őrülettől hajtva ettem is a húsából. Apró darabokat, kis csíkokat, amelyeket a szigony horgára szántam, ám amelyek a napon megaszalódva egyszerű állathúsnak látszottak. Szinte észrevétlenül csusszantak be a számba. Meg kell értenie, szenvedésem szüntelen volt, ő pedig már halott. Amint egy halat fogtam, rögtön abbahagytam. Mindennap imádkozom a lelkéért.

193

92. fejezet Kivételes botanikai felfedezést tettem. Sokan lesznek persze, akik nem hiszik el a következő epizódot. Én mégis elmondom, mert hozzátartozik a történethez, és velem esett meg. Az oldalamon feküdtem. Egy vagy két órával múlhatott dél, békésen sütött a nap, enyhe szellő fújdogált. Aludtam egy keveset, telítetlen alvás volt, nem hozott se pihenést, sem álmot. Átfordultam a másik oldalamra, a lehető legkevesebb energiát pocsékolva el a mozdulatra. Kinyitottam a szemem. Fákat láttam a távolban. Nem reagáltam rá. Biztos voltam benne, hogy káprázat az egész, ha pislogok néhányat, eltűnik majd. A fák maradtak. Sőt erdővé sokasodtak. Egy alacsonyan fekvő sziget részét képezték. Feltámaszkodtam. Továbbra sem hittem a szememnek. De azért izgalmas volt ilyen jó minőségű érzékcsalódásnak esni áldozatul. A fák gyönyörűek voltak. Sohasem láttam még hozzájuk foghatót. Halvány kérgük volt, egyenletesen eloszló ágaik elképesztő mennyiségű levelet hordoztak. Ragyogó zöld levelek voltak, olyan fényesek és smaragdosak, hogy hozzájuk képest a monszunidény vegetációja olajszürke. Módszeresen pillogtam, arra számítva, hogy szemhéjam majd favágóként működik. De a fák nem dőltek ki. Lenéztem. Egyszerre kielégített és ki is ábrándított, amit láttam. A szigetnek nem volt talaja. Nem mintha a fák vízben álltak volna. Inkább valami sűrű vegetációmasszában álltak, éppen olyan szikrázó zöldben, mint a levelek. Ki hallott már olyan földről, amelynek nincs talaja? Amelyen a fák puszta vegetációból nőnek ki? Elégedettséget éreztem, mert ez a geológia megerősített benne, hogy igazam van, hogy a sziget kiméra, a képzelet játéka. Ugyanakkor csalódottságot is éreztem, hiszen nagyon jó lett volna egy szigetre, bármilyen szigetre, akármilyen különösre bukkanni. Mivel a fák egyre csak álltak, én egyre csak néztem. Zöld színt látni, annyi kék után, balzsam volt a szememnek. Szépséges szín a zöld. Az Iszlám színe. A kedvenc színem. Az áramlat egyre közelebb pofozgatta a csónakot a káprázathoz. A partján nem volt se homok, se kavics, és hullámverés se csapkodta, mert a szigetre zúduló hullámok egyszerűen eltűntek a lyukacsosságában. A sziget egy háromszáz méterrel beljebb levő hegyhátról ereszkedett alá a tengerbe, amelyben negyven méter után nyoma is veszett, belesüllyedt az óceán mélyébe – ennél kisebb kontinentális pad elképzelhetetlen. Kezdtem hozzászokni ehhez az érzékcsalódáshoz. Hogy tovább tartson, igyekeztem semmiképp sem erőltetni; amikor a csónak nekiütközött, nem mozdultam, csak ábrándoztam tovább. A sziget szövete csőszerű, kétujjnyinál nem vastagabb hínárok bonyolult, szorosan összekuszálódott tömegének rémlett. Micsoda fantasztikus sziget, gondoltam magamban. Néhány perc múlva odakúsztam a csónak széléhez. „Keresd a zöldet”, mondta a túlélési útmutató. Hát itt volt zöld. Valóságos klorofillmennyország volt. Ez a zöld minden ételszínezést, minden villogó neonfényt túlragyogott. Ettől a zöldtől meg lehetett részegülni. „Végső soron a láb az egyetlen jó megítélője a földnek”, folytatta az útmutató. A sziget lábtávolságra volt. Megítélni – és csalódni – vagy nem megítélni, ez itt a kérdés. Úgy döntöttem, megítélem. Körülnéztem, nincsenek-e cápák. Nem voltak. Hasra fordultam, és a ponyvába kapaszkodva lassan letettem az egyik lábam. Beleért a tengerbe. Kellemesen hűvös volt. A sziget épp csak egy kicsit odébb feküdt, vibrálva a vízben. Nyújtózkodtam. Vártam, hogy a káprázat buborékja bármelyik pillanatban kipukkad. Nem pukkadt ki. Lábam belesüllyedt a tiszta vízbe, és valami hajlékonynak, de szilárdnak

194

gumiszerű ellenállásával találkozott. Még több súlyt helyeztem rá. A káprázat nem tágított. Teljes súllyal ránehezedtem a lábamra. Nem süppedtem lejjebb. De még most sem hittem. Végül is az orrommal ítéltem meg a földet. A szaglóérzékem fogta a testes, friss, elemi erejű illatot: növényzetét. Alig kaptam levegőt. Többhavi semmi, csak sós víz fakította szagok után az organikus növényi anyag bűze mámorító volt. Ekkor már hittem, és az agyam volt az, ami lesüppedt; szakadozottá vált a gondolkodásom. Lábam remegni kezdett. – Úristen! Úristen! – nyöszörögtem. Kiestem a csónakból. A szilárd föld és a hűvös víz egyesült sokkja erőt adott, hogy felhúzódzkodjam a szigetre. Összefüggéstelenül habogva köszönetet mondtam Istennek, és összeroskadtam. De képtelen voltam mozdulatlan maradni. Túlságosan izgatott voltam. A vér kiszaladt a fejemből. A föld vadul rázkódott. Szédítő vakság tört rám. Azt hittem, elájulok. Megtámaszkodtam. Csak lihegni tudtam. Sikerült felülnöm. – Richard Parker! Föld! Föld! Megmenekültünk! – kiáltottam. Iszonyú erős volt a vegetáció szaga. A zöld pedig olyan friss és megnyugtató, hogy úgy éreztem, szinte fizikailag áramlik szememen keresztül a szervezetembe az erő és a vigasz.

Mi ez a furcsa, csőszerű, bonyolultan összekuszálódott vízi növény? Ehető-e? Különféle tengeri moszatoknak rémlett, de sokkal merevebbnek a normális moszatnál. Kézbe véve nedvesnek és valamiképp ropogósnak érződött. Meghúztam. Szálak szakadtak le róla minden erőlködés nélkül. Keresztmetszete két koncentrikus falból állt: a nedves, kissé érdes, csillámló zöld külső falból és egy belsőből, középúton a külső fal és moszat magva között. A két cső igen világosan különült el: a belső fehér volt, az azt körülvevő pedig a belső fal felé haladva egyre kevésbé zöld. Orromhoz emeltem egy moszatdarabot. A kellemes növényi illaton túl semleges szaga volt. Megnyaltam. Nagyot dobbant a szívem. A moszat édesvíztől volt

195

nedves. Beleharaptam. Szép kis megrázkódtatás várt az állkapcsomra. A belső cső keserűen sós volt – de a külső nemcsak ehető, hanem kifejezetten finom. Nyelvem remegni kezdett, mint a szótárban lapozgató, rég elfeledett szót kereső ujj. Megtaláltam, s hallatán a gyönyörűségtől becsukódott a szemem: édes. Nem abban az értelemben, hogy jó, hanem abban, hogy cukros. A teknőcöt és a halat sok mindennek lehet mondani, de cukrosnak soha. Ezeknek a moszatoknak a könnyed édessége túltett még a mi kanadai juharfáink nedvén is. Állagukra nézve a súlyomhoz hasonlíthatnám őket. Nyál tört át szám száraz pépességén. Boldog hangokat hallatva téptem magam körül a moszatot. A belső és a külső csövek tisztán és könnyen szétváltak. Tömni kezdtem a számba az édes külsőt. Két kézzel, erőnek erejével tápláltam a számat, kényszerítettem keményebb és gyorsabb munkára, mint amilyenben jó ideje része volt. Addig ettem, míg szabályos vizesárok nem képződött körülöttem. Magányos fa állt vagy kétszáz méterrel beljebb. Ez volt az egyetlen fa a hegyhát innenső oldalán, amely nagyon távolinak rémlett. Hegyhátat mondok, s ez a szó talán nem közvetíti eléggé, milyen meredeknek látszott a partról. A sziget alacsonyan feküdt, mint már említettem. Az emelkedő szelíd volt, mintegy tizenöt-húsz méterig. De amilyen állapotban voltam, nekem ez a magasság úgy toronylott, mint egy valóságos hegy. A fa sokkal hívogatóbb volt. Észrevettem az árnyékfoltját. Ismét megpróbáltam felállni. Sikerült guggoló helyzetbe tornáznom magam, de amint emelkedtem volna föl, elszédültem, és nem tudtam megtartani az egyensúlyomat. S ha nem estem is volna el, a lábamban nem maradt semmi erő. De az akaratom erős volt. Elszántam magam az indulásra. Odakúsztam-másztam-totyogtam a fához. Tudom, sosem élek át még egyszer akkora örömet, mint amit annak a fának a foltos, vibráló árnyékában éreztem, hallva a szél zörgette levelek száraz, éles hangját. A fa sem olyan nagy, sem olyan magas nem volt, mint a beljebb állók, s lévén a hegyhát rossz oldalán, jobban kitéve az elemeknek, egy kissé satnya is volt, s nem olyan egyenletesen fejlett, mint a társai. De fa volt, és egy fa istenáldotta látvány annak, aki időtlen idők óta hányódik a tengeren. Dalba foglaltam e fa dicsőségét, kézzelfogható, nyugalmas tisztaságát, lassú szépségét. Ó, ha én is ilyen lehetnék, a földbe gyökerezve, de minden kezemmel Isten felé nyúlva, Őt magasztalva! Sírva fakadtam. Miközben szívem Allahot dicsőítette, agyam feldolgozta az információkat Allah művéről. A fa tényleg egyenesen a moszatok közül nőtt ki, ahogyan a csónakból láttam. Talajnak nyoma sem volt. Vagy mélyen lenn volt a talaj, vagy pedig ez a fafajta az együtt élő szervezet, avagy parazita érdekes példája. Törzse olyan széles lehetett, mint egy férfi mellkasa. Kérge szürkészöld, vékony és sima, olyan puha, hogy belekarcolhattam a körmömmel. Szív alakú levelei nagyok és szélesek, egyetlen hegyben végződök. A fa lombja kellemesen kerek volt, akár egy mangófáé, de nem mangó volt. Illata kissé mint a lótuszfáé, de nem lótuszfa volt. Se nem mangrove. Sem semmilyen fa, amilyet életemben láttam. Csak annyit tudok, hogy gyönyörű volt és zöld és csupa levél. Morgást hallottam. Megfordultam. Richard Parker engem nézett a csónakból. De a szigetet is nézte. Úgy látszott, mintha partra akarna szállni, de nem mer. Végül hosszas acsargás és föl-alá járkálás után kiugrott a csónakból. Számhoz emeltem a narancssárga sípot. De ő egyáltalán nem agressziót forgatott a fejében. Épp elég volt megdolgoznia az egyensúlyáért; ugyanúgy támolygott, mint én. A földhöz lapulva, remegő tagokkal kúszott, akár az egynapos kölyök. Engem nagy ívben megkerülve nekivágott a hegyhátnak, és eltűnt a sziget belsejében. Egész nap ettem, pihentem, próbáltam felállni, és boldogságban fürödtem. Ha túlerőltettem magam, émelygés fogott el. És egyfolytában úgy éreztem, hogy a föld mozog alattam, s hogy el fogok esni, még akkor is, ha ülök. Késő délután aggódni kezdtem Richard Parker miatt. Most, hogy a környezet, a terület

196

megváltozott, nem voltam biztos benne, hogyan reagálna, ha hirtelen belém botlana. Vonakodva, csakis a biztonság érdekében, visszakúsztam a mentőcsónakhoz. Bármennyire is birtokába vette Richard Parker a szigetet, a csónakorr és a ponyva még mindig az én területem. Kerestem valamit, amihez kiköthetném a csónakot. A moszat láthatólag sűrűn beborította a partot, mert semmi mást nem találtam. Végül úgy oldottam meg a problémát, hogy nyéllel előre beleszúrtam egy evezőt a moszatok közé, és hozzáerősítettem a csónakot. Felmásztam a ponyvára. Ki voltam merülve. Testem elpilledt a rengeteg élelemtől, és sorsom hirtelen változása miatt ideges feszültség lett úrrá rajtam. Napnyugta felé, ködösen emlékszem, Richard Parker elbömbölte magát a távolban, aztán elnyomott az álom. Éjjel furcsa, kellemetlen érzésre ébredtem az alhasam táján. Azt gondoltam, görcs, talán megmérgeztem magam a moszattal. Zajt hallottam. Körülnéztem. Richard Parker ott volt a csónakban. Visszajött, miközben aludtam. Nyávogott, és a talpát nyaldosta. Érthetetlennek tartottam a visszatérését, de nem foglalkoztam vele többet – a görcs egyre rosszabb lett. Kétrét görnyedtem, rángatóztam kínomban, aztán egyszer csak kezdetét vette a mások számára normális, általam azonban rég elfelejtett folyamat: az ürítés. Nagyon fájdalmas volt, de utána mélyebb, üdítőbb álomba zuhantam, mint a Cimcum elsüllyedése óta bármikor. Másnap reggel felébredve sokkal erősebbnek éreztem magam. Nagyon energikusan kúsztam oda a magányos fához. Szemem még egyszer belakmározott belőle, amint a gyomrom is a moszatból. Akkora reggelit csaptam, hogy egész nagy lyuk lett körülöttem. Richard Parker megint órákig tanácstalankodott, mielőtt kiugrott a csónakból. Amikor a délelőtt közepe táján megtette, amint partot ért, már vissza is ugrott, de félig a vízbe esett, és nagyon feszültnek látszott. Sziszegve karmolászta a mancsával a levegőt. Fura látvány volt. Fogalmam sem lehetett, mit csinál. Aztán elmúlt a nyugtalansága, és jóval délcegebben, mint előző nap, újra eltűnt a hegyhát mögött. Aznap, a fának támaszkodva, felálltam. Szédültem. Csakis úgy szüntethettem meg a föld mozgását, hogy behunytam a szemem és megragadtam a fát. Eltoltam magam, és járni próbáltam. Azonnal elestem. A föld a képembe vágódott, mielőtt még egy lépést tehettem volna. Semmi bajom nem lett. A szorosan szőtt, gumiszerű vegetációval borított sziget ideális hely volt a járni tanuláshoz. Eshettem bármerre, lehetetlen volt kárt tennem magamban. Másnap, egy újabb pihentető éjszaka után a csónakban – ahová Richard Parker megint visszatért –, már ismét tudtam járni. Fél tucat eséssel értem a fához. Óráról órára éreztem, hogy nő az erőm. Felnyúltam a szigonnyal, és lehúztam egy ágat. Letéptem néhány levelet. Puhák voltak és viaszkozatlanok, de az ízük keserű. Richard Parker nagyon megszokta a csónakbeli barlangját – csak ezzel tudtam magyarázni, hogy erre az éjszakára is visszajött. Láttam közeledni aznap este, ahogy szállt le a nap. Még erősebben kikötöttem a csónakot az evezőhöz. Az orrban voltam, ellenőriztem, hogy a kötél másik vége biztonságosan csatlakozik-e a tőkéhez. Hirtelen bukkant fel. Először meg sem ismertem. Ez a fenséges állat, amely vágtában robbant át a hegyháton, ez volna az a fásult, elpiszkolódott tigris, aki társam volt a balszerencsében? Bizony, bizony. Richard Parker volt az, és nagy sebességgel közeledett. Nagyon céltudatosnak látszott. Izmos nyaka lehajtott feje fölé púposodott. Bundája, izmai minden lépésnél megrázkódtak. Hallottam súlyos teste dobolását a földön. Olvastam, hogy kétféle félelmet nem lehet kinevelni belőlünk: a váratlan zajtól való megriadást és a tériszonyt. Én szeretnék hozzáadni egy harmadikat is, nevezetesen egy közismert gyilkos fürge és félreérthetetlen közeledését. Kapkodva nyúltam a sípért. Amikor nyolc méterre lehetett a mentőcsónaktól, teljes erőmből belefújtam. Átható hang reszkettette meg a levegőt. Elérte a kívánt hatást. Richard Parker lefékezett. De nyilvánvaló volt, hogy tovább akar jönni. Még egyszer belefújtam a sípba. Különös, szarvasszerű mozgással forgolódni és ugrándozni kezdett, miközben ádázul acsargott. Harmadszor is belefújtam a sípba. Minden szőrszála égnek állt. Karmai kimeredtek. A szélsőséges izgatottság állapotában volt. Féltem,

197

hogy a sípom által emelt védőfal mindjárt leomlik, és az állat rám támad. Richard Parker ehelyett a legváratlanabb dolgot cselekedte: beleugrott a tengerbe. Megdöbbentem. Amiről azt hittem, sohasem lenne képes megtenni, megtette, méghozzá nagy erővel és elszántsággal. Energikusan lapátolt a mentőcsónak tatja felé. Már-már újra belefújtam a sípba, de inkább felnyitottam a láda fedelét és leültem, visszahúzódva területem belső szentélyébe. Felpattant a csónak hátuljába, miközben csak úgy ömlött róla a víz, és a csónak orra meglódult. Egy pillanatra elhelyezkedett a párkányon és a tatpadon, és szemügyre vett. Megijedtem. Nem hiszem, hogy lett volna erőm még egyszer belefújni a sípba. Üres tekintettel bámultam rá. Azután lesiklott a csónak aljába, és eltűnt a ponyva alatt. Egy-két részét vehettem csak ki a láda fedele mögül. Lefeküdtem a ponyvára, hogy ne lásson – holott közvetlenül fölötte voltam. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy szárnyakat növesszek és elrepüljek. Lecsillapodtam. Erőnek erejével arra gondoltam, hogy hiszen ebben a helyzetben vagyok már mióta, egy eleven tigrissel élek együtt, aki itt lakik alattam. Lelassult a lélegzetem, elálmosodtam. Valamikor éjjel felébredtem, és félelmemet feledve átnéztem rá. Álmodott: rázkódva, morogva aludt. Olyan hangosan csinálta, hogy felébresztett. Délelőtt szokás szerint átvágott a hegyháton. Elhatároztam, hogy amint erőm engedi, felderítem a szigetet. Egész nagynak tűnt, a partvonalból ítélve; balra is, jobbra is enyhe görbülettel húzódott, ami arra utalt, hogy tekintélyes kerülete lehet a szigetnek. Azzal töltöttem a napot, hogy ide-oda jártam – és estem-keltem – a part meg a fa között, várva, hogy visszatérjen a lábamba az élet. Ahányszor elestem, belaktam moszattal. Amikor Richard Parker a nap vége felé, kicsit korábban, mint előző nap, visszatért, már vártam. Mozdulatlanul ültem, és nem fújtam meg a sípot. Lejött a víz szélére, és egy hatalmas ugrással elérte a csónak peremét. Úgy lépett be a területére, hogy nem érintette az enyémet, csak a csónak billent meg. Új keletű állóképessége hátborzongató volt. Másnap reggel, jókora előnyt adva Richard Parkernak, elindultam feltérképezni a szigetet. Felgyalogoltam a hegyhátra. Könnyedén haladtam, büszkén rakosgatva előre a lábamat, noha a járásom még kissé egyenetlen volt. Ha gyengébb a lábam, biztosan összecsuklott volna alattam, amikor a hegyhát túlsó oldalát megpillantottam. Hogy a részletek lefestésével kezdjem, az egész szigetet moszat borította, nem csak a szélét. Nagy zöld fennsíkot láttam, közepén zöld erdővel. Az erdő körül, egyenletesen szétszórva, egyforma nagyságú tavacskák százai, köztük ritkásan, de szabályszerűen elhelyezett fákkal, úgyhogy az egész elrendezés valamilyen tervszerű minta benyomását keltette. De a legkitörölhetetlenebb hatást mégis a rókamanguszták tették rám. Egyetlen másodperc alatt, mértéktartó becslés szerint is rókamanguszták százezreit pillantottam meg. Az egész táj rókamangusztákkal volt fedve. Felbukkanásomra mintha mind felém fordultak volna döbbenten, akár a tyúkok a gazdasági udvaron, és felálltak. Nálunk az állatkertben nem volt rókamanguszta. De olvastam róluk. Benne vannak a könyvekben és a szakirodalomban. A rókamanguszta kistermetű dél-afrikai emlős, a mongúz rokona; más szóval húsevő odúlakó, harminc centi hosszú és egy kiló súlyú kifejlett korában, teste vékony, menyétszerű, orra hegyes, szeme az arca előtt ül, lába kurta, mancsa négyujjú és behúzhatatlan karmú, bozontos farka vagy húszcentis. Bundájának színe a világosbarna és a szürke között van, hátán fekete vagy barna harántirányú csíkokkal, farka hegye, füle és a szeme körüli jellegzetes karikák feketék. Fürge, éles látású jószág, nappali és társaságkedvelő, s természetes előfordulási helyén – a dél-afrikai Kalahári sivatagban – egyebek közt skorpión él, amelynek a mérgére teljesen immunis. Amikor figyel, sajátsága, hogy hátsó lábaira állva és

198

farkával megtámaszkodva egész testében felegyenesedik. Sokszor előfordul, hogy egy csapat rókamanguszta kollektíven veszi fel ezt a tartást, egy csomóban állnak, és ugyanarra bámulnak, mint valami bejárók, akik a buszt lesik. Komoly arckifejezésük s ahogy a mellső mancsaikat maguk előtt lelógatják, fényképezkedésre felsorakoztatott gyerekekhez teszi őket hasonlóvá, vagy páciensekhez az orvosi rendelőben, akik meztelenre vetkőztek, és illedelmesen takargatják a nemi szervüket. Ezt láttam első pillantásra, rókamanguszták százezreit – sőt millióit –, amint felém fordulnak és vigyázzba vágják magukat, mintha csak azt mondanák: „Igen, uram?” Persze egy felegyenesedő rókamanguszta is legföljebb negyvenöt centis, tehát nem a magasságuk volt olyan lélegzetelállító, hanem a tömegük. Csak álltam ott, sóbálvánnyá válva. Ha egymillió rókamanguszta rémülten menekülni kezd előlem, a káosz leírhatatlan lesz. Ám az irántam tanúsított érdeklődésük hamar kihunyt. Pár másodperc múlva, mintha mi sem történt volna, folytatták, amit addig csináltak, rágcsálták a moszatot, vagy bámultak bele a tavacskákba. Ennyi élőlényt egyszerre lehajolva látni olyan volt, mintha mecsetbe csöppentem volna ima idején.

Ezek a teremtmények mintha nem ismerték volna a félelmet. Amikor leindultam a hegyhátról, egyik sem iramodott el, a legcsekélyebb feszültséget se mutatták. Ha akarom, megérinthettem volna, vagy akár fel is vehettem volna egyet. Semmi ilyesmit nem tettem. Egyszerűen belesétáltam a világ minden bizonnyal legnagyobb rókamanguszta-kolóniájába, ami életem legkülönösebb, legcsodálatosabb élményeinek egyike volt. A levegőben szüntelen zaj hallatszott. Az ő visongásuk, csicsergésük, ugatásuk volt az. Annyian voltak, és

199

izgatottságuk olyan szélsőséges volt, hogy a lárma úgy jött-ment, mint a madárrajok, néha felerősödött, körülörvénylett, majd egykettőre elhalt, amint a hozzám legközelebbiek elcsendesedtek, míg mások, távolabb, újból rázendítettek. Talán azért nem féltek tőlem, mert nekem kellett volna félnem tőlük? Megfordult a fejemben ez is. De a válasz – hogy ártalmatlanok – azonnal nyilvánvalóvá vált. Hogy odamehessek az egyik tóhoz, amely körül sűrű csoportokban toporogtak, odébb kellett tologatnom őket a lábammal, nehogy rájuk lépjek. Minden sértődöttség nélkül fogadták tülekedésemet, helyet csináltak nekem mint valami jól nevelt tömeg. Meleg, bundás testek súrolták a lábszáramat, amint belekukkantottam a tóba. Mindegyik tó kerek volt és ugyanakkora – nagyjából tizenöt méter átmérőjű. Arra számítottam, hogy sekélyek lesznek. De semmi mást nem láttam, csak tiszta, mély vizet. A tavacskák feneketlenek voltak. Ameddig csak leláttam, zöld moszat lepte az oldalukat. Ezek szerint a szigetet borító réteg igen tekintélyes vastagságú. Semmit sem láttam, ami a rókamanguszták bámész kíváncsiságát felkelthette, s le is tettem volna a rejtély megoldásáról, ha egy közeli tó körül nem tör ki hirtelen sivalkodás és ugatás. Rókamanguszták ugráltak föl-alá tébolyultan. Egyszer csak százával belevetették magukat a tóba. Hátulról nagy lökdösődés, nyomakodás támadt, amint a messzebb levők is oda akartak jutni a partra. Az őrjöngés általános volt; az apró rókamanguszta-kölykök is nekieredtek volna a víznek, szüleik és nevelőik alig tudták visszatartani őket. Hitetlenkedve néztem. Ezek nem a Kalahári sivatag rókamangusztái. A Kalahári sivatag rókamangusztái nem viselkednek úgy, mint a békák. Ez valami sajátos, elképesztő és lenyűgöző módon specializálódott alfaj lehet. Óvatosan lépkedve elindultam a tó felé, és azt láttam, hogy a rókamanguszták ide-oda úszkálnak – úszkálnak bizony! –, és halakat cipelnek ki tucatjával a partra, méghozzá nem is kicsi halakat. Egyik-másik akkora aranymakrahal volt, hogy a mentőcsónakban is lakomát csaphattunk volna belőle. A rókamanguszták törpének látszottak hozzájuk képest. Érthetetlennek tűnt, hogyan tudtak a rókamanguszták ekkora halakat fogni. Amikor a rókamanguszták példaszerű csapatmunkával kihúzkodták a halakat a partra, észrevettem valami furcsát: a halak már egytől egyig döglöttek voltak. Frissen döglöttek. A rókamanguszták döglött halakat vonszoltak ki a vízből, amelyeket nem ők öltek meg. Letérdeltem a tó mellé, félretolva több izgatott, nedves rókamangusztát. Belenyúltam a vízbe. Hűvösebb volt, mint vártam. Valami áramlat hidegebb vizet lökött fel alulról. Tenyerembe vettem egy kis vizet, és a számhoz emeltem. Megkóstoltam. Édesvíz volt. Ez megmagyarázta, miért döglöttek meg a halak – mert természetesen, ha sós vízi halat édesvízbe teszünk, igen hamar felpüffed és kimúlik. De mit kerestek a tengeri halak egy édesvizű tóban? Hogy kerültek oda? Átballagtam egy másik tóhoz, rókamangusztákat kerülgetve. Az is édesvizű volt. Még egy tó: ugyanaz. Hasonlóképp a negyedik. Minden tóban édesvíz volt. Honnan jön ennyi édesvíz, töprengtem magamban. A válasz nyilvánvaló volt: a moszat. A moszatok folyamatosan sótalanítják a tengervizet, ezért sós a belsejük, és ezért van átázva édesvízzel a felszínük: édesvíz szivárog belőlük. Nem tettem fel a kérdést, miért vagy hogyan csinálják ezt a moszatok, vagy hogy hová lesz a só. Az agyam leblokkolt az efféle problémáknál. Egyszerűen csak felnevettem, és beleugrottam a tóba. Nehéz volt a felszínen maradnom; még mindig nagyon gyenge voltam, és kevés háj volt rajtam, hogy lebegtessen. Belekapaszkodtam a tó szélébe. Leírhatatlan élmény volt tiszta, sómentes vízben fürödnöm. Annyi időt töltöttem a tengeren, hogy a bőröm valóságos irhává változott, hajam hosszúra nőtt, megcsomósodott és olyan selymes lett, mint a légyfogó szalagja. Úgy éreztem, a lelkemet is megette a só. Így hát, ezer meg ezer rókamanguszta érdeklődő tekintetétől kísérve, áztattam magam, és hagytam, hogy az édesvíz minden sókristályt leoldjon rólam, amely csak beszennyezett. A rókamanguszták elfordították tekintetüket. Egy emberként csinálták, egyszerre mind

200

ugyanabba az irányba fordultak. Kihúzódzkodtam a partra, hogy lássam, mi az. Richard Parker volt. Megerősítette, amit eddig is gyanítottam: ezek a rókamanguszták oly sok nemzedéken át éltek ragadozók nélkül, hogy genetikailag kiiktatódott belőlük a menekülési távolság, a menekülés, sőt a félelem képzete is. A tigris gyilkolva, öldökölve gázolt közöttük, egyiket a másik után falta fel, szájából csöpögött a vér, a rókamanguszták meg izgatottan ugráltak, mintha csak azt kiabálnák: „Most én jövök! Most én jövök!” Újra és újra tanúja lettem ennek a jelenetnek. Semmi sem téríthette el a rókamangusztákat tóleső és moszatrágcsáló kis létüktől. Akár mesteri tigris módra cserkészte be őket Richard Parker, hogy aztán mennydörögve rájuk vesse magát, akár közönyösen elcammogott mellettük, nekik tökmindegy volt. Nem zavarta őket. Uralkodott a jámborság. Richard Parker a szükségletén felül mészárolt. Sok leölt rókamangusztát meg sem evett. Az állatokban a gyilkolási késztetés elválik az evési késztetéstől. Túl sokáig maradt préda nélkül, és most hirtelen ilyen sok lett előtte – felgyülemlett vadászösztöne tombolva tört ki belőle. Messze volt tőlem. Nem jelentett veszélyt. Legalábbis egyelőre nem. Másnap délelőtt, amint elment, kitakarítottam a mentőcsónakot. Nem írom le, hogy festett az a sok emberi és állati csont, a felmérhetetlen hal- és teknőcmaradék. Az egész ocsmány, visszataszító masszát belehánytam a tengerbe. Nem mertem a csónak fenekére lépni, nehogy nyomot hagyjak a jelenlétemről Richard Parkernak, úgyhogy szigonnyal kellett összehúzkodnom a szemetet a ponyváról vagy a csónak oldala mellől, a vízben állva. Amit a szigonnyal nem tudtam eltávolítani – a szagokat és foltokat –, azt több vödörnyi vízzel öblítettem le. Aznap este Richard Parker kommentár nélkül bújt be új, tiszta barlangjába. Fogai közt több döglött rókamangusztát hozott, ezeket éjjel ette meg. A következő napokat evéssel, ivással, fürdéssel, a rókamanguszták megfigyelésével, járkálással, futással, pihenéssel és erőgyűjtéssel töltöttem. Már lazán és feszélyezetlenül tudtam futni, amitől valóságos eufóriába estem. A bőröm begyógyult. A fájdalmak és sajgások elmúltak. Röviden: visszatértem az életbe. Felderítettem a szigetet. Megpróbáltam körüljárni, de feladtam. Úgy becsülöm, kilenc-tíz kilométer átmérőjű lehetett, vagyis mintegy harminc kilométer kerületű. Amit láttam, az arra utalt, hogy a partvonal nagyjából mindenütt ugyanolyan. Mindenhol ugyanaz a vakító zöld, ugyanaz a hegyhát, ugyanaz a lejtés a vízhez, s az egyhangúságnak ugyanaz a megtörése: ittott egy-egy csenevész fácska. A partot kutatva rendkívüli felfedezést tettem: a moszatok – s így az egész sziget – magassága és sűrűsége az időjárástól függően változott. Nagyon forró napokon szorosabbra, sűrűbbre szövődtek össze, és a sziget megemelkedett; a hegyhát lankája meredekebb lett, maga a hegyhát magasabb. Ez nem volt gyors folyamat. Csak több napos hőség idézte elő. De eltéveszthetetlen volt. Azt hiszem, a víztakarékossággal függött össze, azzal, hogy a moszatok felszínéből kisebb rész volt kitéve a nap hevének. A fordított jelenség – a sziget kilazulása – gyorsabb volt, drámaibb, s az okai nyilvánvalóbbak. Ilyenkor a hegyhát alacsonyabb lett, a kontinentális pad, hogy úgy mondjam, elnyúlt, s a parti moszatok olyan lazává váltak, hogy többször beakadt közéjük a lábam. Ezt a lazulást a borús idő s még hamarabb a hullámzó tenger okozta. Átéltem egy nagyobb vihart a szigeten, s azután már tudtam, hogy a legrosszabb hurrikánt is kibírnám ott. Bámulatos látvány volt egy fán ücsörögve nézni a szigetet rohamozó gigantikus hullámokat, várni, hogy bármelyik pillanatban átcsapnak a hegyháton, és iszonyú káoszt csinálnak – s aztán látni, hogy egytől egyig elolvadnak, mintha futóhomokra értek volna. Ebben az értelemben a sziget valóságos Gandhi volt: úgy állt ellen, hogy nem állt ellen. Minden hullám beleveszett a szigetbe, robaj nélkül, csak egy kis tajtékot hagyva hátra. A föld remegése és a tavak felszínének fodrozódása volt az egyedüli jele, hogy valami nagy erő

201

haladt át. Mert áthaladt: a sziget másik oldalán, alaposan megcsappanva, előbukkantak a hullámok, és görögtek tovább. Ez volt a legkülönösebb, látni, ahogy a hullámok elhagyják a partvonalat. A vihar és a miniföldrengések cseppet sem zavarták a rókamangusztákat. Tették a dolgukat, mintha az elemek nem is léteznének.

Nehezebb volt megérteni a sziget teljes kihaltságát. Sosem láttam még ilyen lecsupaszított ökológiát. A levegőben nem voltak legyek, pillangók, méhek, semmiféle rovarok. A lombok közt nem bújtak meg madarak. A síkságok nem rejtettek rágcsálókat, lárvákat, kukacokat, kígyókat, skorpiókat; nem nőtt rajtuk másféle fa, bokor, fű, virág. A tavakban nem éltek édesvízi halak. A parton nem nyüzsgött a bozót, rák, kagyló, korall, kavics, szikla. A rókamanguszták egyetlen és figyelemre méltó kivételével a legcsekélyebb idegen anyag nem volt a szigeten, sem szerves, sem szervetlen. Nem volt semmi más, csak a fénylő zöld moszat és a fénylő zöld fák. A fák nem élősdiek voltak. Ezt aznap fedeztem fel, amikor annyi moszatot ettem egy kisebb fa tövében, hogy láthatóvá váltak a gyökerei. A gyökerek nem nyúltak le önállóan a moszatok közé, hanem inkább csatlakoztak hozzájuk, eggyé váltak velük. Ami azt jelenti, hogy ezek a fák vagy szimbiózisban éltek a moszatokkal, amolyan kölcsönösen előnyös adokkapok viszonyban, vagy, ami még egyszerűbb, részei voltak a moszatoknak. Az utóbbi lehetett a helyzet, mert a fák szemlátomást nem hoztak se virágot, se gyümölcsöt. Kétlem, hogy egy független organizmus, bármilyen meghitt szimbiózisra lépett is, lemondana egy olyan alapvető életfunkcióról, mint a szaporodás. A levelek napfény utáni étvágyából, amit a

202

sokaságuk tanúsított, nagyságából és szuperklorofill zöldjéből arra következtettem, hogy a fák lényegi feladata az energiagyűjtés. Persze csak találgatok. Szóba kell hoznom még egy utolsó megfigyelésemet. Ez inkább intuíción, mint megdönthetetlen bizonyítékon alapszik. A megfigyelés a következő: a sziget nem sziget volt a szó hagyományos értelmében – vagyis az óceán fenekéhez tapadó kis földtömeg –, hanem inkább szabadon lebegő organizmus, hatalmas kiterjedésű moszatgömb. S az a gyanúm, a tavak leértek ennek az óriási, úszó masszának az aljáig, és az óceánba nyíltak, ami megmagyarázná az aranymakrák és más tengeri halak egyébként érthetetlen jelenlétét. Érdemes lenne mindezt tovább tanulmányozni, de sajnos a magammal hozott moszatok elvesztek. Ahogyan én visszatértem az életbe, úgy tért vissza Richard Parker is. Mivel teletömte magát rókamangusztával, megnőtt a súlya, a bundája kifényesedett, vagyis olyan egészségesen nézett ki, mint régen. Esténként továbbra is visszajárt a mentőcsónakba. Mindig ügyeltem rá, hogy előtte ott legyek, és bőségesen körülrajzoltam a területemet húggyal, nehogy elfeledje, ki kicsoda, és mi kié. De újabban már napkeltekor elment, és sokkal messzebbre kószált, mint én; mivel a sziget mindenütt ugyanolyan volt, én rendszerint egy helyen maradtam. Nappal alig láttam. És ideges lettem. Észrevettem, hogyan tépte meg a fákat a mellső mancsaival – mély árkokat vésett a törzsükbe. S nemsokára rekedt bömbölését is hallottam, az aranyhoz vagy mézhez foghatóan dús aunh-ját, ami olyan vérfagylaló volt, akár egy veszélyes bánya mélye vagy ezernyi feldühödött darázs. Nem az aggasztott önmagában, hogy nőstényt keres, hanem az, amit ez jelentett: olyan kényelmesen érzi magát a szigeten, hogy már utódnemzésre gondol. Féltem, hogy ebben az új állapotában nem fogja eltűrni egy másik hím jelenlétét a területén, főleg az éjszakai területén, pláne ha kitartó ordítozása válasz nélkül marad, ami igencsak valószínű volt. Egyik nap az erdőben sétáltam. Tempósan lépkedtem, gondolatokba merülve. Elmentem egy fa mellett – és majdnem egyenesen beleszaladtam Richard Parkerba. Mindketten megriadtunk. Ő fújt egyet, és a hátsó lábaira emelkedett, fölém toronylott, nagy mancsai készen voltak rá, hogy leüssenek, mint egy szúnyogot. Földbe gyökerezve, a félelemtől és a sokktól megbénulva álltam. Visszaereszkedett négy lábra és elballagott. Három-négy lépés után megfordult, újra felemelkedett, és most morgott is. Én csak álltam, mint a szobor. Ment néhány lépést, majd harmadszor is megismételte az egészet. Aztán belátva, hogy nem jelentek veszélyt a számára, távozott. Amint magamhoz tértem, és abbamaradt a remegésem, számhoz vettem a sípot, és utánafutottam. Elég nagy távolságot megtett, de még látni lehetett. Erőteljesen futottam. Megfordult, észrevett, lekuporodott – és eliramodott. Megfújtam a sípot, amilyen hangosan csak tudtam, azt kívánva, bárcsak olyan messzire hatolna el a hangja, mint egy magányos tigris ordítása. Aznap éjjel, miközben ott pihent fél méterrel alattam, arra a következtetésre jutottam, hogy megint be kell lépnem a cirkuszi porondra. Az állatidomítás egyik nehézsége, hogy az állatok vagy ösztönszerűen, vagy gépiesen cselekednek. Az értelemnek az a gyorsított működése, amellyel nem ösztönös új asszociációkat hoz létre, csak minimálisan jellemző rájuk. Ezért az állat agyába vésni azt a mesterséges megfelelést, hogy amennyiben egy bizonyos tettet végrehajt, mondjuk, hanyatt fekszik, akkor jutalmat kap, csak agysorvasztó ismétléssel lehetséges. Lassú folyamat ez, amely éppúgy függ a szerencsétől, mint a kemény munkától, főleg ha kifejlett állatról van szó. Addig fújtam a sípot, míg már a tüdőm majd' megrepedt. Kiabáltam, hogy „Hop! Hop! Hop!” – ez volt az én az én tigrisnyelvi változatom arra, hogy „Csináld!” –, ezerszer is egymás után. Rókamanguszta-falatok százait hajítottam eléje, amiket magam is szívesen befaltam volna. A tigrisidomítás nem sétagalopp. Agyberendezésük jóval kevésbé hajlékony, mint más állatoké, amelyeket cirkuszokban vagy állatkertekben idomítani szoktak – például a fókáké vagy a csimpánzoké. Persze nem magamat akarom dicsérni azért, amit Richard

203

Parkerral elértem. Szerencsémre, amely egyben az életemet mentette meg, Richard Parker nemcsak fiatal felnőtt volt, hanem irányítható fiatal felnőtt, omega-állat. Féltem, hogy a szigeti viszonyok ellenem dolgoznak majd, hogy az élelem és víz bősége meg a nagy nyílt tér megnyugtatja, magabiztossá teszi, és én kevésbé fogom tudni befolyásolni. De ő feszült maradt. Eléggé ismertem ahhoz, hogy ezt érzékeljem. Éjjel a mentőcsónakban ideges volt és zajos. Ezt a feszültséget az új szigeti környezet számlájára írtam; minden változás, még a pozitív is, feszültté teszi az állatot. Bármi is volt az oka, az idegi megterhelés azt eredményezte, hogy a kedvemben akart járni; szükségét érezte, hogy a kedvemben járjon. Idomítottam, hogy ugráljon át egy karikán, amelyet vékony gallyakból fontam. Egyszerű négyugrásos gyakorlat volt. Mindegyik után kapott egy darab rókamangusztái. Miközben felém ügetett, előbb a bal kezemmel nyújtottam ki a karikát, egyméternyire a földtől. Amikor átugrotta, tovább futott, majd visszafordult, jobb kézzel nyújtottam ki a karikát, és neki háttal állva kényszerítettem, hogy fusson vissza, és ismét ugorjon át rajta. A harmadik ugráshoz letérdeltem, és fejem fölé tartottam a karikát. Idegtépő élmény volt nézni, ahogy közeledik felém. Minden alkalommal rettegtem, hogy nem ugrik majd, hanem nekem támad. Szerencsére minden esetben ugrott. Ezután felálltam, és elhajítottam a karikát, hogy guruljon, mint egy kerék. Richard Parkernak követnie kellett, s még egyszer utoljára átbújnia rajta, mielőtt eldől. A mutatványnak ebben az utolsó részében sose volt jó, vagy mert rosszul hajítottam el a karikát, vagy mert ügyetlenül nekiment. De legalább követte, vagyis távolodott tőlem. Mindig meglepődött, amikor a karika eldőlt. Merően nézte, mintha a karika valami nagy állatcimbora volna, aki együtt szaladt vele, de aztán összecsuklottak a lábai. Ott maradt mellette, szagolgatta. Én pedig odavetettem neki az utolsó jutalmat, és továbbálltam. Végül otthagytam a csónakot. Képtelenségnek tetszett így összezsúfolódva töltenem az éjszakákat egy állattal, aki egyre több helyet követel magának, mikor rendelkezésemre áll az egész sziget. Úgy döntöttem, az lesz a legbiztonságosabb, ha egy fán alszom. Richard Parker éjjeli szokása, hogy a csónakban hál, az én szememben sosem volt törvény. Persze az sem lett volna jó ötlet, ha a területemen kívül, védtelenül, a földön aludnék – hátha egyszer éjféli csatangolásra szottyan kedve. Egy nap tehát kivittem a csónakból a hálót, egy kötelet meg néhány pokrócot. Kerestem egy jóképű fát az erdő szélén, s átvetettem a kötelet a legalsó ágán. Olyan jó formában voltam, hogy minden gond nélkül felhúzódzkodtam rajta, és fölmásztam a fára. Találtam két erős ágat, amelyek egymás mellett voltak, és hozzájuk erősítettem a hálót. Napnyugtával visszatértem ide. Éppen befejeztem a takarók hajtogatását a matrackészítéshez, amikor sürgés-forgás támadt a rókamanguszták közt. Félrehajtottam a gallyakat, hogy jobban lássak. Néztem erre, néztem arra. A dolog összetéveszthetetlen volt. A rókamanguszták nyomultak el a tavaktól – sőt az egész síkságról –, és hanyatt-homlok rohantak az erdő felé. Egy egész rókamangusztanép indult vándorútra, felpúpozott háttal, cikázó lábakkal. Épp azon törtem a fejem, miféle meglepetést tartogatnak még nekem ezek az állatok, amikor megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a legközelebbi tótól indulók körülveszik a fámat, és másznak fel a törzsén. A törzs szinte eltűnt az igyekvő rókamanguszták hullámai alatt. Azt hittem, meg akarnak támadni, s ezért alszik Richard Parker a csónakban: nappal a rókamanguszták kezesek és ártalmatlanok, éjjel azonban kollektív súlyukkal könyörtelenül agyonnyomják ellenségeiket. Féltem is, meg fel is voltam háborodva. Olyan sokáig életben maradtam egy mentőcsónakban egy kétszázhúsz kilós bengáli tigrissel, s most egykilós rókamanguszták végeznek velem egy fán – ez a tragédia elviselhetetlenül sportszerűtlen és nevetséges lett volna. Semmi rosszban nem sántikáltak. Felmásztak hozzám, rám, körém – s tovább, fölém. Letelepedtek minden ágra. Tele lettek velük az ágak. Még az ágyamat is elfoglalták. És ez történt mindenütt, ameddig csak a szem ellátott. Másztak fel minden egyes fára. Az egész erdő barna lett, mint valami percek alatt beköszöntő ősz. Miközben százával loholtak, hogy az

204

erdő minden üres fáját megszállják, együttesen nagyobb lármát csaptak, mint egy megvadult elefántcsorda. A síkság pedig egyszerre csupasz lett és lakatlan. Egy tigrissel megosztott emeletes ágyból egy rókamangusztáktól nyüzsgő hálóterembe csöppenni – elhiszi-e, ha azt mondom, az élet a legmeglepőbb fordulatokat produkálja? Lökdösődnöm kellett a rókamangusztákkal, hogy helyem legyen a saját ágyamban. Odafészkelődtek hozzám. Egy négyzetcentiméternyi helyet nem hagytak szabadon. Elvackolódtak, és abbahagyták a visongást meg csiripelést. Csend lett a fán. Elaludtunk. Hajnalban arra ébredtem, hogy fejtől lábig eleven szőr borít. Néhány mangusztacica megkereste a legmelegebb testrészeimet. Szoros, izzadt gallér nőtt belőlük a nyakam köré – nyilván az anyukájuk helyezkedett el ilyen elégedetten a fejemnél –, míg mások az ágyéktájomba ékelték be magukat. Éppolyan fürgén és minden ceremónia nélkül másztak le a fáról, mint ahogyan megszállták. És ugyanez történt minden fával körös-körül. A síkság megint tele lett rókamangusztákkal, és nappali lármájuk betöltötte a levegőt. A fa egészen üresnek látszott. És egy kicsit én is üresnek éreztem magam. Élveztem a rókamangusztákkal való együtt alvást. Attól fogva minden éjjel a fán aludtam. Kihordtam a csónakból az összes hasznos holmit, és kényelmes hálószobát rendeztem be magamnak a fán. Megszoktam, hogy a rókamanguszták szándékukon kívül megkarmolnak néha, miközben átmásznak rajtam. Egyetlen panaszom lehetett csak: hogy a fölöttem levők időnként rám ürítkeztek. Egyik éjjel felriasztottak a rókamanguszták. Összevissza karattyoltak, és közben reszkettek. Felültem, és arrafelé néztem, amerre bámultak. Az ég felhőtlen volt, a hold kerek. A földből minden szín kiveszett. Minden valami fura, fekete, szürke és fehér árnyalatban izzott. A tó volt az. Ezüstös alakok mozogtak benne, bukkantak fel a mélyből és törtek a víz fekete felszínére. Halak. Döglött halak. A mélyből emelkedtek föl. A tó – ne feledje, tizenöt méter átmérőjű – megtelt különféle döglött halakkal, míg már a felszíne nem is fekete volt, hanem egybefüggő ezüst. S abból, ahogy a felszín időnként felkavarodott, nyilvánvaló volt, hogy egyre újabb döglött halak érkeznek. Mire egy döglött cápa is megjelent, a rókamanguszták már őrjöngtek, úgy rikoltoztak, akár a trópusi madarak. A hisztéria átterjedt a szomszéd fákra is. Fülsiketítő volt. Eltűnődtem, vajon szemtanúja leszek-e mindjárt, hogy a manguszták döglött halakat vonszolnak fel a fákra. Egyetlen rókamanguszta sem ment le a tóhoz. Még csak nem is moccant egyik sem. Semmi egyebet nem tettek, csak zajosan hangot adtak frusztrációjuknak. Baljósnak találtam a látványt. Volt valami aggasztó ebben a rengeteg döglött halban. Visszafeküdtem, és igyekeztem elaludni a rókamanguszták rikácsolása közepette. Hajnaltájt arra ébredtem, hogy éktelen ribilliót csapva özönlenek le a fáról. Ásítozva, nyújtózkodva néztem a tó felé, amely akkora düh és nyugtalanság forrása volt az éjjel. Üres volt. Vagy majdnem. És ez nem a rókamangusztáknak volt köszönhető. Azok éppen ugráltak be a vízbe, hogy kihozzák, ami maradt. A halak eltűntek. Meg voltam döbbenve. Lehet, hogy rossz tavat nézek? Nem, biztos, hogy ez volt az. Lehet, hogy mégis a rókamanguszták ürítették ki? Nem. Aligha vonszolhattak volna ki és cipelhettek volna el a hátukon egy egész cápát. Lehet, hogy Richard Parker volt? Részben talán, de az egész tavat ő sem takaríthatta ki. Felfoghatatlan volt. Vizsgálgathattam volna a tavat és mélyzöld falát akármeddig, akkor sem találtam volna magyarázatot arra, hogy mi lett a halakkal. Következő éjjel hiába figyeltem, nem bukkantak fel új halak. A rejtély megoldására később leltem rá az erdő mélyén. A fák sűrűbben és nagyobbra nőttek az erdő közepén. Aljnövényzet egyáltalán nem volt,

205

de fenn a lomb olyan tömött, hogy szinte elzárta az eget, vagy úgy is mondhatnám, az ég egyöntetű zöld volt. A fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy az ágaik összeértek, összefonódtak, úgyhogy meg nem lehetett volna mondani, hol végződik az egyik fa és hol kezdődik a másik. Észrevettem, hogy a törzsük tiszta és sima, nincsenek rajtuk apró körömnyomok, amelyeket a felkapaszkodó rókamanguszták hagynak. Könnyen rájöttem az okára is: a manguszták egyik fakoronáról a másikra vándorolnak anélkül, hogy fel és le kellene mászniuk. Ennek bizonyítékát több fán megtaláltam az erdő magvának szélén, ahol a kéreg összevissza volt karistolva. Nyilván ezek szolgáltak kapuként a rókamanguszták favárosába, amelyben nagyobb volt a nyüzsgés, mint Kalkuttában. Itt leltem rá a fára. Nem a legnagyobb fa volt az erdőben, nem is a közepén állt, és semmi más szempontból sem volt kivételes. Jó vízszintes ágai voltak. Remekül lehetett volna nézni róla az eget vagy a rókamanguszták éjszakai életét. Pontosan meg tudom mondani, mikor akadtam rá erre a fára: ugyanis másnap hagytam ott a szigetet. Azért figyeltem fel rá, mert mintha gyümölcsöt termett volna. Máshol az erdei mennyezet mindenütt egységes zöld volt, ezek a gyümölcsök azonban kifeketéllettek belőle. A gyümölcsöt hordozó gallyak összevissza tekeredtek. Az egész szigetet terméketlen fák borították – kivéve ezt az egyet. Sőt még ezt sem egészen. Csak egy kisebb részén nőtt gyümölcs. Először arra gondoltam, a méhkirálynő erdei megfelelőjére bukkantam, s hogy ezek a moszatok sohasem szűnnek meg elképeszteni engem botanikai furcsaságukkal. Meg akartam kóstolni a gyümölcsöt, de a fa nagyon magas volt. Elmentem kötélért. Ha a moszat finom, vajon milyen a gyümölcse?

Átvetettem a kötelet a legalsó ágon, és gallyról gallyra kapaszkodva odamásztam a becses kis gyümölcsöskerthez. Közelről tompa zöldnek bizonyultak a gyümölcsök. Méretre és formára narancshoz hasonlítottak. Mindegyik köréje görbülő gallyak közepén fészkelt – mintha csak óvták volna. Még közelebb érve a görbülő gallyaknak egy másik célját is felfedeztem: alátámasztás. A gyümölcsöknek nem egy száruk volt, hanem tucatnyi. Az egész felületük tele volt szárral, amelyek a gallyakhoz kötötték őket. Jó nehéz és leves gyümölcsök lehetnek, gondoltam. Megfogtam egyet. Kiábrándítóan könnyűnek érződött. Szinte nem is volt súlya. Meghúztam, és letéptem összes száráról. Kényelmesen elhelyezkedtem egy erős ágon, hátamat a fatörzsnek vetve. Fölöttem zöld levelek mozgó tetője, mely itt-ott beengedte a napsugarakat. Körös-körül, ameddig elláttam, egy nagy felfüggesztett város tekergő útjai a levegőben. Kellemes szellő futkározott a fák

206

közt. Nagyon kíváncsi lettem. Megvizsgáltam a gyümölcsöt. Jaj, bárcsak sose jött volna el ez a pillanat! Évekig élhettem volna azon a szigeten, az egész életemet ott tölthettem volna. Semmi sem kényszeríthetett volna vissza a mentőcsónakba, a szenvedéshez és nélkülözéshez, amelyet rajta átéltem – semmi! Mi okom lett volna elhagyni a szigetet? Nem elégíthettem-e ki rajta fizikai szükségleteimet? Nem volt-e elegendő friss vize, hogy életem fogytáig kitartson? Elegendő moszatja tápláléknak? S ha változatosságra vágytam, annyi rókamangusztája és hala, amennyit csak kívánhattam? Ha a sziget mozgott, úszott, nem mehetett volna-e a megfelelő irányba? Nem lehetett volna-e növényi hajóm, mely elvisz a szárazföldre? S addig is nem voltak-e ott ezek a bűbájos rókamanguszták társaságnak? Nem volt-e ott Richard Parker, akinek a negyedik ugrását még gyakorolnia kellett? Amióta csak megérkeztem, fel sem ötlött bennem, hogy otthagyjam a szigetet. Sok hét telt el azóta – nem is tudom, mennyi –, telhettek volna szépen tovább. Ebben biztos voltam. Mekkorát tévedtem. Ha annak a gyümölcsnek volt magva, hát a távozásom magva volt az. Az a gyümölcs nem gyümölcs volt. Levelek golyóbissá ragadt, sűrű akkumulációja volt. A többtucatnyi szár több tucat levél szára. Bármelyiket húztam meg, egy levél vált le vele. Néhány réteg után azok a levelek következtek, amelyek már elvesztették szárukat, és laposan ráragadtak a golyóbisra. A körmömmel fejtettem fel és szedtem le őket. Úgy hámoztam azt a golyóbist, akár egy hagymát. Szét is téphettem volna a „gyümölcsöt” – azóta se tudok jobb szót rá –, de én fokozatosan akartam kielégíteni a kíváncsiságomat. Narancs méretűből mandarinná zsugorodott. Ölemet és a lejjebb levő ágakat vékony, puha levélhéjak lepték. Már csak akkora volt, mint egy licsi. Még ma is beleborzongok, ha rágondolok. Akkora, mint egy cseresznye. Aztán napvilágra került, leírhatatlan gyöngy egy zöld kagyló közepén. Egy emberi fog. Őrlőfog, pontosabban. Felülete zöldre színeződött, és tele volt pici lyukakkal. Lassan öntött el a borzadály. Volt időm szétszedni más gyümölcsöket is. Mindegyik egy fogat rejtett. Egy szemfog. A másik egy előzápfog. Itt egy metszőfog. Ott egy másik őrlőfog. Harminckét fog. Egy teljes emberi fogsor. Egyetlen fog sem hiányzott. Mindent megértettem. Nem sikoltoztam. A horror szerintem csak a moziban hangos. Borzongva másztam le a fáról. Egész nap kétségbeesetten latolgattam a lehetőségeimet. Mindegyik rossz volt. Aznap éjjel, szokásos faágyamban, próbára tettem a konklúziómat. Fogtam egy rókamangusztát, és lehajítottam a földre. Visított, miközben bucskázott lefelé. Amint földet ért, azonnal visszaszaladt a fára. Tipikus ártatlansággal elfészkelődött mellettem, előbbi helyén. Majd szorgosan nyalogatni kezdte a mancsait. Nagyon zaklatottnak tűnt. Erősen zihált. Ennyivel be is érhettem volna. De magam is utána akartam járni. Lemásztam, és megmarkoltam a kötelet. Csomókat kötöttem rá, hogy könnyebben lehessen rajta kapaszkodni. Amikor már a fa alján voltam, lenyújtottam a lábam pár centivel a föld fölé. Haboztam. Letettem a lábam. Hirtelen éles fájdalom hasított bele. Felordítottam. Azt hittem, mindjárt

207

leesem. Szorosan markoltam a kötelet, és feljebb húzódzkodtam. Őrjöngve dörgöltem a talpamat a fatörzshöz. Segített, de nem sokat. Visszamásztam az ágamra. Beleáztattam a lábam az ágyam melletti vödörbe. Megtörölgettem falevelekkel. Fogtam a kést, megöltem két rókamangusztát, s a vérükkel meg a beleikkel próbáltam csillapítani a fájdalmat. Még mindig égett a talpam. Egész éjjel égett. Nem tudtam aludni tőle, meg az aggodalomtól sem. A sziget húsevő. Ezért tűntek el a halak a tóból. A sziget föld alatti alagútjaiba vonzotta a sós vízi halakat – hogy hogyan, nem tudom; talán a halak éppúgy rákaptak a moszatra, mint én. Aztán csapdába estek. Eltévedtek? Vagy bezáródtak a tengerbe vezető nyílások? Olyan rafináltan változott a víz sótartalma, hogy a halak későn vették észre? Bármi volt is az oka, benn rekedtek az édesvízben és megdöglöttek. Némelyik felmerült a tó színére, és belőlük táplálkoztak a rókamanguszták. Éjjel valami számomra ismeretlen kémiai folyamat révén, ami talán a napfénnyel volt kapcsolatban, a ragadozó moszatok savassá váltak, a tavak pedig savtartályokká, és feloldották a halakat. Ezért tért vissza Richard Parker a csónakba minden este. Ezért háltak fákon a rókamanguszták. Ezért nem láttam semmi mást a szigeten, csak moszatot. És ez volt a magyarázata a fogaknak is. Valami szegény elveszett lélek érkezhetett ezekre a rettenetes partokra még énelőttem. Vajon mennyi időt tölthetett itt? Heteket? Hónapokat? Éveket? Hány csüggedt órát a fa városban, ahol a rókamanguszták jelentették az egyedüli társaságot? A boldog életről szőtt mennyi álmából volt keserű ébredése? Hány meg hány reménye ment füstbe? Mennyi beszélgetés halmozódott fel benne, s halt el kimondatlanul? Mennyi magányt bírt ki? Mennyi reménytelenséggel nézett farkasszemet? És mi lett mindebből? Mi lett az eredmény? Semmi, csak némi porcelán, mint aprópénz a zsebben. Az az illető ott halhatott meg a fán. Betegség vitte el? Valami sérülés? Depresszió? Mennyi idő alatt végezhet a megtört lélek az élelmet, vizet, menedéket nélkülöző testtel? A fák is húsevők voltak, de savtartalmuk jóval alacsonyabb, egy-egy éjszakát el lehetett tölteni rajtuk, miközben odalenn fortyogott a sziget. De miután az illető meghalt, és nem mozdult többé, a fa szép lassan beburkolta a testét és megemésztette, a csontokból is addig szívta a tápanyagot, míg semmivé lettek. Idővel a fogak is eltűntek volna. Körülnéztem a moszatmezőn. Feltört bennem a keserűség. Fénylő nappali ígéretét felváltotta szívemben megannyi éjszakai álnoksága. – Csak a fogai maradtak belőle! – motyogtam. – Csak a FOGAI! Mire kivilágosodott, zord elhatározásra jutottam. Inkább nekivágok újra, és a magam fajtáját keresve veszek oda, mint hogy a fizikai kényelem és a lelki halál magányos féléletét éljem ezen a gyilkos szigeten. Mindent megtöltöttem friss vízzel, és akkorát ittam, mint egy teve. Egész nap faltam a moszatot, míg már nem bírta a gyomrom. Annyi rókamangusztát öltem és nyúztam meg, amennyi csak a ládában és a mentőcsónak alján elfért. Döglött halakat gyűjtöttem a tavakból. A baltával levágtam egy jókora moszatmasszát, áthúztam rajta egy kötelet, és a csónakhoz erősítettem. Nem hagyhattam magára Richard Parkért, mert elpusztult volna. Nem élte volna túl az első éjszakát. Napnyugtakor azzal a tudattal kellett volna üldögélnem csónakomban, hogy éppen elevenen elég. Vagy beleveti magát a tengerbe és megfullad. Vártam, hogy visszatérjen. Tudtam, hogy nem fog késni. Amikor benn volt a csónakban, ellöktem magunkat a parttól. Az áramlatok néhány órán át a sziget közelében tartottak bennünket. A tenger zajai idegesítettek. Elszoktam a csónak ringásától. Lassan telt az éjszaka. Reggelre a szigetnek nyoma veszett, akárcsak a moszattömegnek, amelyet vontattam. Amint besötétedett, a moszat savtartalma feloldotta a kötelet. A tenger hánykolódott, az ég szürke volt.

208

93. fejezet Eluntam a helyzetemet, éppen olyan céltalan volt, mint az időjárás. De az élet nem akart kiszállni belőlem. A történet hátralevő része nem más, csak gyász, fájdalom és tűrés. A magas az alacsonyra vágyik, az alacsony a magasra. Higgye el, ha olyan kutyaszorítóba kerülne, mint én, magát is emelkedett gondolatok töltenék el. Minél lejjebb van az ember, annál magasabbra akar szárnyalni a lelke. Természetes, hogy reményvesztettségemben és elkeseredésemben, a szűnni nem akaró szenvedések közepette Istenhez fordultam.

209

94. fejezet Amikor földet értünk, amikor Mexikóhoz értünk, hogy pontos legyek, olyan gyenge voltam, hogy örülni is alig tudtam. Nehezen jutottunk el a partig. A mentőcsónak kis híján felborult a hullámverésben. Teljesen kiengedtem a horgonyokat – ami maradt belőlük –, hogy merőlegesen álljunk a hullámokra, majd bevontam őket, amint szaladni kezdtünk fel a taréjukra. Így, hol kiengedve, hol bevonva a horgonyokat, szörföltünk ki a partra. Veszélyes művelet volt. De egy hullámot éppen a megfelelő ponton kaptunk el, s az jó darabon hordozott bennünket, el a magas, alázuhanó vízfalak mellett. Még egyszer, utoljára behúztam a horgonyokat, és továbbsiklottunk. A csónak szisszenve állt meg a homokban. Leereszkedtem az oldalán. Féltem elengedni, féltem, hogy ilyen közel a megmeneküléshez, félméteres vízben megfulladok. Előrenéztem, hogy lássam, mennyit kell még mennem. Ez a pillantás adta az utolsó képeket Richard Parkerről, mert abban a másodpercben átvetődött fölöttem. Láttam, amint mérhetetlenül eleven teste elnyúlik a fejem felett, mint valami cikázó, szőrös szivárvány. A vízben landolt, hátsó lábai szétvetve, farka a levegőben, aztán néhány ugrással kiért a partra. Bal felé indult, mancsai belefúródtak a vizes homokba, aztán meggondolta magát és visszafordult. Közvetlenül előttem húzott el jobb felé menet. Nem nézett rám. Futott vagy száz métert a parton, mielőtt befordult. Ügyetlen, koordinálatlan volt a járása. Többször elesett. A dzsungel szélén megtorpant. Biztosra vettem, hogy felém fordul. Rám néz. Fülei lelapulnak. Felmordul. Valami efféle módon zárja le a kapcsolatunkat. Semmi ilyesmit nem csinált. Csak bámulta mereven a dzsungelt. Azután Richard Parker, gyötrődésem társa, ez a rettenetes, brutális lény, aki életben tartott, előreindult, és mindörökre eltűnt az életemből. Kivergődtem a partra, és elvágódtam a homokon. Körülnéztem. Egy szál egyedül voltam, nemcsak a családomat vesztettem el, hanem most már Richard Parkért és jóformán, gondoltam, Istent is. Természetesen nem volt igazam. Ez az oly puha, szilárd és roppant tengerpart akár az Isten orcája, s valahol egy szempár szikrázott az örömtől, egy száj mosolygott, hogy végre ott vagyok. Néhány óra elteltével rám talált fajom egyik tagja. Elment, és egy csapattal tért vissza. Hatan vagy heten lehettek. Befogták orrukat és szájukat, amikor odajöttek hozzám. Nem értettem, mi bajuk. Fura nyelven szólítottak meg. Kihúzták a mentőcsónakot a homokra. Elvittek. Az utolsó darab teknőchúst, amit magammal cipeltem a csónakból, kirántották a kezemből és elhajították. Sírtam, mint egy gyermek. Nem azért, mert elérzékenyültem, hogy vége a megpróbáltatásaimnak, bár persze azért is. Nem azért, hogy fivéreim és nővéreim társaságában lehetek, bár ez is meghatott. Azért sírtam, mert Richard Parker olyan kurtánfurcsán faképnél hagyott. Milyen szörnyű dolog elrontani egy búcsúzást. Én olyan ember vagyok, aki hisz az illendőségben, a rend harmóniájában. Ha csak lehet, jelentőségteljes formát kell adnunk a dolgoknak. Például el tudná-e vajon mesélni ezt az én kusza történetemet kerek száz fejezetben, se többen, se kevesebben? Ezt az egyet utálom a becenevemben, ezt a végtelenbe futó számot. Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtunk ki, s a szívünket megbánás tölti el. Az az elkontárkodott búcsú a mai napig fáj. Bárcsak egy utolsó pillantást vetettem volna rá a mentőcsónakban, bárcsak provokáltam volna egy kicsit, hogy rám gondoljon. Bárcsak azt mondtam volna neki – tudom, egy tigrisnek, de mégis –, bárcsak azt mondtam volna neki: „Vége, Richard Parker. Túléltük. El tudod ezt hinni? Sosem fogom tudni kifejezni, milyen

210

hálás vagyok neked. Nélküled képtelen lettem volna végigcsinálni. Ezért hát hadd mondjam ki ünnepélyesen: köszönöm, Richard Parker. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. És most menj, ahová menned kell. Életed nagyobbik részében csak az állatkert korlátozott szabadságát ismerted; most majd megismered a dzsungel szabad korlátozottságát. Minden jót kívánok hozzá. Óvakodj az Embertől. Nem barátod. De remélem, hogy énrám barátként fogsz emlékezni. Sohasem felejtelek el, az biztos. A szívemben mindig velem leszel. Mi volt ez a szisszenés? Á, csónakunk homokot ért. Hát akkor búcsúzzunk, Richard Parker. Isten kísérjen utadon.”

Az emberek, akik megtaláltak, elvittek a falujukba, s ott az asszonyok megfürdettek, és olyan keményen sikáltak, hogy már azt hittem, nem tudják, hogy természettől barna bőrű vagyok, s nem egy nagyon koszos fehér gyerek. Próbáltam nekik megmagyarázni. Bólogattak, mosolyogtak, és sikáltak tovább, mintha csak hajófedélzet volnék. A végén már azt hittem, elevenen megnyúznak. De ehelyett enni adtak. Micsoda felséges étel volt az! Nem tudtam abbahagyni az evést. Azt hittem, sosem fogok jóllakni. Másnap rendőrkocsi érkezett, bevitt egy kórházba, s ezzel vége is a történetemnek. Mélységesen megindított megmentőim nagylelkűsége. Szegény emberektől ruhát és ételt kaptam. Orvosok és nővérek úgy ápoltak, mint egy koraszülöttet. Mexikói és kanadai hivatalnokok minden ajtót kitártak előttem, úgyhogy a mexikói tengerparttól nevelőanyám házáig, majd a torontói egyetemig mintha egyetlen hosszú, szabad folyosón kellett volna csak végigsétálnom. Mindezeknek az embereknek szeretném kifejezni szívből jövő köszönetemet.

211

HARMADIK RÉSZ

Benito Juárez Kórház, Tomatlán, Mexikó

212

95. fejezet Mr. Tomohiro Okamoto, a japán Szállításügyi Minisztérium tengerszállítmányozási osztályának azóta nyugdíjba vonult alkalmazottja elmondta, hogy fiatalabb kollégájával, Mr. Atsuro Chibával akkoriban, a dologtól teljesen függetlenül, éppen a kaliforniai Long Beachben tartózkodtak – Amerika nyugati tengerpartjának legnagyobb konténerkikötője ez L. A. közelében –, amikor értesítést kaptak, hogy a Csendes-óceán nemzetközi vizein több hónapja nyomtalanul eltűnt japán Cimcum egyetlen életben maradt utasa partot ért egy Tomatlán nevű kisvárosnál, a mexikói tengerparton. Osztályuk utasította őket, hogy menjenek oda, lépjenek kapcsolatba a túlélővel, és járjanak utána, kideríthető-e valami a hajó sorsáról. Vettek egy Mexikó-térképet, és megkeresték rajta Tomatlánt. Sajnos a térkép egyik hajlata Baja California szövetségi államnak éppen egy Tomatán nevű tengerparti városkáját metszette át, amit nagyon apró betűvel nyomtattak. Mr. Okamoto meg volt róla győződve, hogy Tomatlán olvasható ott. Mivel pedig a városka Baja Californiának a közepén is innen volt, úgy döntött, a leggyorsabban gépkocsival érnek oda. Autót béreltek és elindultak. Amikor megérkeztek a Long Beachtől nyolcszáz kilométerre délre levő Tomatánba, és rájöttek, hogy az nem Tomatlán, Mr. Okamoto úgy döntött, továbbmennek a kétszáz kilométerrel még délebbre fekvő Santa Rosaliába, és komppal átkelnek a Kaliforniaiöblön Guaymasba. A komp késett, és lassú volt. És Guaymastól újabb ezerháromszáz kilométert kellett megtenniük Tomatlánig. Az utak rosszak voltak. Kidurrant az egyik kerekük. A kocsi lerobbant, s a szerelő, aki megjavította, kilopott belőle bizonyos motoralkatrészeket, és használtakkal pótolta őket – ezért kártérítést kellett fizetniük az autókölcsönzőnek, valamint visszafelé még egyszer lerobbant miatta a kocsi. A második szerelő becsapta őket a számlával. Mr. Okamoto bevallotta nekem, hogy nagyon fáradtan érkeztek meg a tomatláni Benito Juárez Kórházba, ami ráadásul nem is Baja Californiában van, hanem Puerto Vallartától száz kilométerre délre, Jalisco szövetségi államban, majdnem egy vonalban Mexikóvárossal. Negyvenegy órát utaztak egyhuzamban. „Kemény munka a miénk”, írta Mr. Okamoto. Ő és Mr. Chiba kevés híján háromórás beszélgetést folytatott Piscine Molitor Patellal angolul, és mindent magnetofonszalagra vettek. Alább részletek következnek a szó szerinti átiratból. Hálás vagyok Mr. Okamotónak, amiért rendelkezésemre bocsátotta a szalag és a jelentése másolatát. Az áttekinthetőség kedvéért külön jelöltem, hogy ki beszél, ahol ez nem világos. Más betűtípussal vannak nyomtatva azok a részek, amelyek japánul hangzottak el, ezeket lefordítottam.

213

96. fejezet – Üdvözlöm, Mr. Patel. Az én nevem Tomohiro Okamoto. A japán Szállításügyi Minisztérium tengerszállítmányozási osztályától vagyok. Ez itt a munkatársam, Atsuro Chiba. A Cimcum elsüllyedése ügyében kerestük fel önt, amelynek utasa volt. Beszélhetnénk? – Igen, hogyne. – Köszönöm. Nagyon kedves. Atsuro-kun, maga még tapasztalatlan az ilyesmiben, tehát figyeljen és okuljon. – Igen, Okamoto-szan. – Be van kapcsolva a magnó? – Igen. – Jó. Úristen, de fáradt vagyok. Ma 1978. február 19-e van. Esetiktatószám 250663, a Cimcum teherszállító eltűnése. Kényelmesen fekszik, Mr. Patel? – Igen, köszönöm. És maguk? – Mi is nagyon kényelmesen ülünk. – Egyenesen Tokióból jöttek? – A kaliforniai Long Beachben voltunk. Autóval érkeztünk. – Jó útjuk volt? – Csodás utunk volt. Gyönyörű vidékeken hajtottunk át. – Nekem borzalmas utam volt. – Igen, beszéltünk a rendőrséggel, mielőtt idejöttünk, és megnéztük a mentőcsónakot is. – Egy kicsit éhes vagyok. – Kér egy süteményt? – Ó, kérek. – Parancsoljon. – Köszönöm szépen! – Nincs mit. Elvégre csak egy sütemény. Nos, Mr. Patel, szeretnénk, ha elmondaná nekünk, ami önnel történt, a lehető legrészletesebben. – Persze. Szívesen elmondom.

214

97. fejezet A történet.

215

98. fejezet Mr. Okamoto: – Nagyon érdekes. Mr. Chiba: – Micsoda történet. – Ez hülyének néz minket. Mr. Patel, most tartunk egy kis szünetet, aztán visszajövünk, jó? – Semmi gond. Kaphatnék még egy sutit? – Hogyne, persze. Mr. Chiba: – Kapott már eleget, és a legtöbbet meg sem ette. Ott dugdossa őket a lepedő alatt. – Adjon csak neki még egyet. Jó képet kell vágnunk a bogaraihoz. Pár perc múlva visszajövünk.

216

99. fejezet Mr. Okamoto: – Mr. Patel, nem hisszük el a történetét. – Bocsánat – finom ez a süti, csak nagyon morzsálódik. Meg vagyok döbbenve. Miért nem hiszik el? – Azért, mert nem stimmel. – Ezt hogy érti? – A banán nem marad meg a víz színén. – Hogyhogy? – Azt mondta, az orangután egy úszó banánszigeten érkezett. – Úgy van. – A banán nem marad meg a víz színén. – Dehogynem. – Túl nehéz. – Nem, téved. Próbálja csak ki. Van is itt két banánom. Mr. Chiba: – Hát ezeket honnan vette? Vajon mit dugdos még a lepedő alatt? Mr. Okamoto: – A francba. Á, hagyja csak. – Ott a mosdó. – Hagyjuk. – Ragaszkodom hozzá. Eressze tele vízzel a kagylót, dobja bele a banánokat, és meglátjuk, kinek van igaza. – Inkább folytatnánk a beszélgetést. – Ragaszkodom hozzá. [Csend] Mr. Chiba: – Most mit csináljunk? Mr. Okamoto: – Attól tartok, megint hosszú napunk lesz. [Hátratolt szék csikordulása. Csapból folyó víz távoli hangja.] Pi Patel: – Mi történik? Nem látom innen. Mr. Okamoto [messziről]: – Megtöltöm a kagylót. – Beletette már a banánokat? [Messziről] – Még nem. – És most? [Messziről] – Benn vannak. – És? [Csend] Mr. Chiba: – Fenn maradtak? [Messziről] – Fenn maradtak. – Tehát? Fenn maradtak? [Messziről] – Fenn maradtak. – Mit mondtam? Mr. Okamoto: – Igen, igen. De ahhoz rengeteg banán kell, hogy egy orangutánt elbírjon. – Rengeteg volt. Majdnem egy tonna. Még ma is rosszul vagyok, ha arra a sok elúszott banánra gondolok, arra, hogy pocsékba mentek, pedig az enyémek lehettek volna. – Kár. És most… – Visszakaphatnám a banánjaimat? Mr. Chiba: – Majd én idehozom. [Szék hátratolása] [Messziről] – Nézzenek oda. Tényleg fenn maradtak. Mr. Okamoto: – No és mi van ezzel a moszatszigettel, amelyre rátalált? Mr. Chiba: – Tessék, a banánjai. Pi Patel: – Köszönöm. Igen? – Bocsásson meg, hogy nyersen fogalmazok, nem akarjuk megbántani az érzéseit, de ugye nem várja, hogy ezt is elhiggyük? Húsevő fák? Halevő moszatok, amelyek édesvizet állítanak elő? Fán lakó vízi rágcsálók? Ilyesmik nem léteznek.

217

– Csak azért mondja, mert még sose látott ilyet. – Így van. Mi azt hisszük el, amit látunk. – Akárcsak Kolumbusz. Sötétben mit csinálnak? – A maga szigete botanikai képtelenség. – Mondta a légy, mielőtt belerepült a vénuszlégycsapóba. – Miért nem talált rá senki más?

– Nagy az óceán, sietős hajók közlekednek rajta. Én meg lassan mentem, sok mindenre odafigyeltem. – A tudósok sem hinnének magának. – Kopernikuszt és Darwint se vették kutyába se. Végeztek már a tudósok az új növények felfedezésével? Példának okáért az Amazonas-medencében? – Nincs olyan növény amely ellentmond a természeti törvényeknek. – Amelyeket önök töviről hegyire ismernek? – Ismerjük őket annyira, hogy meg tudjuk különböztetni a lehetségest a lehetetlentől. Mr. Chiba: – Nekem van egy nagybátyám, aki sokat tud a botanikáról. Vidéken él, HitaGun mellett. Bonszaimester. Pi Patel: – Micsoda? – Bonszaimester. Hiszen tudja, a bonszai kicsi fa. – Vagyis bokor. – Nem, fa. A bonszai kicsi fa. Alig félméteres. Az ember a karjában hordozhatja őket. Egyik-másik nagyon öreg. A nagybátyámnak van egy, amelyik háromszáz éves. – Egy háromszáz éves fa, amely alig félméteres, és az ember a karjában hordozhatja? – Igen. Nagyon kényesek. Sokat kell gondozni őket. – Ki hallott már ilyen fákról? Botanikai képtelenségek. – Biztosíthatom, hogy léteznek, Mr. Patel. A nagybátyám… – Én azt hiszem el, amit látok. Mr. Okamoto: – Egy pillanat. Atsuro, minden tiszteletem a maga nagybátyjáé, aki vidéken él Hita-Gun közelében, de nem azért jöttünk ide, hogy a botanikáról fecsegjünk. – Én csak segíteni akartam. – A nagybátyja bonszaifái húsevők? – Nem hinném. – Megharapta már magát valamelyik bonszai? – Nem. – Ez esetben a nagybátyja bonszaifáinak nem vesszük hasznát. Hol is tartottunk? Pi Patel: – Azoknál a magas, jól fejlett fáknál, amelyek szilárdan belegyökereztek a földbe. – Ezt egyelőre tegyük félre. – Nehéz lesz. Sose próbáltam kihúzni és odább vinni őket.

218

– Milyen vicces ember maga, Mr. Patel. Ha! Ha! Ha! Pi Patel: – Ha! Ha! Ha! Mr. Chiba: – Ha! Ha! Ha! Nem is olyan vicces. Mr. Okamoto: – Csak nevessen tovább. Ha! Ha! Ha! Mr. Chiba: – Ha! Ha! Ha! Mr. Okamoto: – És most vegyük a tigrist, mert abban sem vagyunk olyan biztosak. – Hogy érti? – Nehéz elhinnünk. – Hihetetlen történet, kétségtelen. – Erről van szó. – Nem is tudom, hogy éltem túl. – Nagy megterhelés lehetett. – Kérek még egy sutit. – Nincs több. – Mi van abban a zacskóban? – Semmi. – Megnézhetem? Mr. Chiba: – Lőttek az ebédünknek. Mr. Okamoto: – Visszatérve a tigrisre… Pi Patel: – Szörnyű egy eset. Micsoda mennyei szendvicsek. Mr. Okamoto: – Igen, finomnak látszanak. Mr. Chiba: – Éhes vagyok. – Nyomát se találták. És ezt nehéz elhinni, nem igaz? Amerikában nincsenek tigrisek. Ha egy vad tigris kószálna odakinn, nem gondolja, hogy a rendőrség már hallott volna felőle? – Meséljek magának arról a fekete párducról, amely a Zürichi Állatkertből szökött meg télvíz idején? – Mr. Patel, egy tigris hihetetlenül veszedelmes vadállat. Hogyan maradhatott volna maga életben, összezárva egy ilyennel egy mentőcsónakban? Ez… – Maga szemlátomást nem tudja, hogy a vadállatok számára mi különös és ijesztő faj vagyunk. Félelemmel töltjük el őket. Kerülnek bennünket, amennyire csak lehet. Évszázadokba telt, mire egy-két alkalmazkodóképes állat félelmét elaltattuk – ezt hívják háziasításnak –, de a legtöbb egyszerűen nem tud úrrá lenni a félelmén, és véleményem szerint nem is lesz úrrá rajta sohasem. A vadállatok csakis végső elkeseredésükben szállnak harcba velünk. Akkor, amikor úgy érzik, nincs más kiút. Ha minden kötél szakad. – Egy mentőcsónakban? Ugyan már, Mr. Patel, ezt nehéz elhinni. – Nehéz elhinni? Mit tud maga arról, amit nehéz elhinni? Akar hallani valamit, amit nehéz elhinni? Hát tessék. Indiai állatkertek máig szigorúan titkolják, de 1971-ben a Bara nevű jegesmedve megszökött a Kalkuttai Állatkertből. Sosem látták többé, se rendőrök, se vadászok, se vadorzók, senki. Gyanítjuk, hogy szabadon él valahol a Hugli folyó partján. Vigyázzanak, ha Kalkuttába mennek, kedves uraim: ha szusiszagú a leheletük, ráfizethetnek! Ha fognák Tokió városát, felfordítanák és jól megráznák, elképednének, hogy mennyi állat potyogna ki belőle: borzok, farkasok, boa constrictorok, komodói varánuszok, krokodilok, struccok, páviánok, vízidisznók, vaddisznók, leopárdok, lamantinok, kérődzők minden mennyiségben. Percig sem kételkedem benne, hogy nemzedékek óta élnek Tokióban elvadult zsiráfok és vízilovak anélkül, hogy bárki észrevette volna őket. Egy nap összevethetnék mindazt, ami a cipőjük talpára ragad, miközben az utcán sétálnak, azzal, ami a Tokiói Állatkert ketreceinek az alján hever – s aztán fölnézhetnének! És ezek után azt várják, hogy megtaláljanak egy tigrist a mexikói dzsungelben? Nevetséges, egyszerűen nevetséges. Ha! Ha! Ha! – Lehet, hogy élnek Tokióban elvadult zsiráfok és vízilovak, és lehet, hogy szabadon él Kalkuttában egy jegesmedve. Mi csak azt nem hisszük el, hogy egy tigris élt magával a

219

mentőcsónakban. – A nagyvárosiak arroganciája! Metropolisaikba az Édenkert minden állatát oda tudják képzelni, de az én falumtól egy bengáli tigrist is megtagadnának! – Mr. Patel, kérem, csillapodjék. – Ha a puszta hihetőségben is elbotlanak, minek élnek egyáltalán? Nem nehéz-e elhinni a szerelmet? – Mr. Patel… – Ne bosszantsanak az udvariaskodásukkal! A szerelmet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik szerelmest. Az életet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik tudóst. Az Istent is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik hívőt. Mi a bajuk azzal, hogy nehéz elhinni valamit? – Csupán ésszerűek akarunk lenni.

– Akárcsak én! Minden pillanatban az ésszerűséget alkalmaztam. Ésszerűséggel élelemre, ruhára, menedékre lehet szert tenni. Az ésszerűség a legjobb szerszámkészlet. Ésszerűséggel tudjuk távol tartani magunktól a tigriseket. De aki túlzásba viszi az ésszerűséget, az a világegyetemet is kiönti a fürdővízzel. – Csillapodjék, Mr. Patel, csillapodjék. Mr. Chiba: – Fürdővíz? Hogy jön ide a fürdővíz? – Hogyan csillapodhatnék? Látniuk kellett volna Richard Parkért! – Igen, igen. – Hatalmas volt. Ekkora fogai voltak! A karmai mint a jatagán! Mr. Chiba: – Mi az a jatagán? Mr. Okamoto: – Chiba-szan, ahelyett hogy ostoba lexikális kérdéseket tesz fel, inkább

220

hasznosítsa magát! Ez a fiú igen kemény dió. Csináljon már valamit! Mr. Chiba: – Nézze csak! Egy szelet csokoládé! Pi Patel: – Nagyszerű! [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Mintha nem csórta volna el máris a teljes ebédünket. Nemsokára tempurát fog követelni. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Ne veszítsük szem elől ennek a vizsgálatnak a célját. Mi az elsüllyedt teherhajó miatt vagyunk itt. Maga az egyetlen túlélő. És csupán utas volt. Nem felelős azért, ami történt. Mi… – A csokoládé nagyon finom! – Mi nem akarunk bűnvádi eljárást indítani. Maga egy tengeri tragédia ártatlan áldozata. Mi csupán azt szeretnénk kideríteni, miért és hogyan süllyedt el a Cimcum. Gondoltuk, a segítségünkre lehetne, Mr. Patel. [Csend] – Mr. Patel? [Csend] Pi Patel: – Tigrisek vannak, mentőcsónakok vannak, óceánok vannak. Mivel ez a három még sose jött össze a maguk szűk, korlátozott tapasztalatában, nem is hajlandók elhinni, hogy összejöhetnek. Márpedig az a helyzet, hogy a Cimcum összehozta őket, aztán elsüllyedt. [Csend] Mr. Okamoto: – Mi van ezzel a franciával? – Mi van vele? – Két világtalan ember két külön mentőcsónakban összetalálkozik a Csendesóceánon – véletlennek egy kicsit sok, nem? – Az bizony. – Igen valószínűtlennek tartjuk. – A lottófőnyeremény is az, valaki mégis mindig besöpri. – Rendkívül valószínűtlennek tartjuk. Én is annak tartottam. – Tudtam, hogy szabadnapot kellett volna kivennünk. Ételekről beszélgettek. – Igen. – Nagyon értett az ételekhez. – Ha azt ételnek lehet nevezni. – A Cimcum szakácsa francia volt. – Szerte a világon élnek franciák. – Talán az a francia, akivel találkozott, a szakács volt. – Talán. Honnan tudnám? Nem láttam. Vak voltam. Aztán Richard Parker elevenen fölfalta. – Milyen kényelmes megoldás. – Korántsem. Undorító volt és bűzös. Egyébként mivel magyarázzák a csónakban talált rókamangusztacsontokat? – Igen, megtalálták egy kis testű állat csont… – Nem egyét, többét! – …néhány kis testű állat csontjait a mentőcsónakban. Nyilván a hajóról származnak. – Az állatkertben nem voltak rókamangusztáink. – Nincs rá bizonyítékunk, hogy rókamangusztacsontok. Mr. Chiba: – Lehet, hogy banáncsontok! Ha! Ha! Ha! Ha! Ha! – Atsuro, fogja be a száját! – Nagyon sajnálom, Okamoto-szan. A fáradtságtól van. – Szégyent hoz a hivatalunkra! – Nagyon sajnálom, Okamoto-szan. Mr. Okamoto: – Lehetnének egy másik kis testű állatfajta csontjai is. – Rókamanguszták voltak.

221

– Lehettek volna mongúzok is. – A mongúzainkat senki sem akarta megvásárolni. Ők Indiában maradtak. – Lehettek volna hajón élő kártevők, például patkányok. A mongúz elég gyakori Indiában. – A mongúz mint hajón élő kártevő? – Miért ne? – Egyszerre egy egész csomó odaúszott a viharos Csendes-óceánon a mentőcsónakhoz? Hát, ezt nehéz elhinni, nem gondolja? – Könnyebb, mint egy s mást, amit az elmúlt két órában hallottunk. Lehet, hogy a mongúzok már eleve a mentőcsónakban voltak, mint az a patkány, amelyet említett. – Egyszerűen döbbenetes, mennyi állat van abban a csónakban. – Egyszerűen döbbenetes. – Egy egész dzsungelre való. – Igen. – Azok a csontok rókamangusztacsontok. Nézéssé meg őket egy szakértővel. – Nem maradt valami sok. És fejet egyet se találtunk. – Csalinak használtam őket. – Kétlem, hogy egy szakértő meg tudná állapítani, rókamanguszta- vagy mongúzcsontok-e. – Keressen egy orvostani zoológust. – Jól van, Mr. Patel! Maga nyert. Nem tudjuk megmagyarázni a rókamangusztacsontok jelenlétét a csónakban, ha ugyan azok. De nem is ez érdekel minket. Mi azért vagyunk itt, mert az Oika Hajózási Társaság panamai zászló alatt közlekedő teherhajója elsüllyedt a Csendes-óceánon. – Ez olyasmi, amiről sosem felejtkezem el, egyetlen percre sem. Az egész családomat elvesztettem. – Igazán sajnáljuk. – Hát még én. [Hosszú csend] Mr. Chiba: – Most mit csináljunk? Mr. Okamoto: – Nem tudom. [Hosszú csend] Pi Patel: – Kérnek egy sutit? Mr. Okamoto: – Igazán kedves. Köszönöm. Mr. Chiba: – Köszönöm. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Szép napunk van. Pi Patel: – Az. Süt a nap. [Hosszú csend] Pi Patel: – Most vannak először Mexikóban? Mr. Okamoto: – Igen. – Én is. [Hosszú csend] Pi Patel: – Szóval nem tetszett maguknak a történetem? Mr. Okamoto: – Dehogynem. Ugye, Atsuro? Sosem fogjuk elfelejteni. Mr. Chiba: – Soha. [Csend] Mr. Okamoto: – Vizsgálódásunk eredményessége érdekében mindazonáltal tudni szeretnénk, mi történt valójában. – Mi történt valójában? – Igen. – Szóval egy másik történetet akarnak? – Öö… nem. Azt szeretnénk tudni, mi történt valójában. – Nem válik-e mindig történetté valaminek az elmondása? – Öö… angolul meglehet. A japán nyelvben egy történetnek mindig van kitalált eleme. Mi nem kitalálást akarunk. Mi a „csupasz tényeket” akarjuk, ahogy angolul mondani szokták. – Valaminek az elmondása – akár angol, akár japán szavakkal – nem kitalálás-e eleve?

222

Nem kitalálás-e már maga az, ahogyan a világra tekintünk? – Öö… – A világ nem egyszerűen olyan, amilyen. Olyan, amilyennek felfogjuk, nem? S azzal, hogy valamit felfogunk, valamit hozzá is teszünk, nem igaz? Nem válik-e ettől történetté az élet is? – Ha! Ha! Ha! Maga nagyon intelligens, Mr. Patel. Mr. Chiba: – Miről beszél ez? – Fogalmam sincs. Pi Patel: – Olyan szavakat akarnak, amelyek a valóságot tükrözik? – Igen. – Olyan szavakat, amelyek nem mondanak ellent a valóságnak? – Pontosan. – De hisz a tigrisek sem mondanak ellent a valóságnak. – Jaj, kérem, hagyjuk a tigriseket. – Tudom én, mit akarnak maguk. Olyan történetet akarnak, amely nem lepi meg magukat. Amely megerősíti mindazt, amit már tudnak. Amelytől nem látnak se följebb, se messzebb, se másképp. Lapos történetet akarnak. Mozdulatlan történetet. Száraz, keletlen tényszerűséget. – Öö… – Olyan történetet akarnak, amelyben nincsenek állatok. – Igen! – Amelyben nincsenek se tigrisek, se orangutánok. – Úgy van. – Amelyben nincsenek se hiénák, se zebrák. – Igen. – Amelyben nincsenek se rókamanguszták, se mongúzok. – Azokra semmi szükségünk. – Amelyben nincsenek se zsiráfok, se vízilovak. – Különben befogjuk a fülünket! – Tehát igazam van. Maguk olyan történetet akarnak, amelyben nincsenek állatok. – Olyan történetet akarunk, amelyben nincsenek állatok, s amely megmagyarázza a Cimcum elsüllyedését. – Adjanak egy percet. – Szívesen. Úgy látom, haladunk. Bízzunk benne, hogy végre mond valami értelmeset. [Hosszú csend] – Elmondok egy másik történetet. – Jó. – A hajó elsüllyedt. Valami szörnyű, fémes böffenésfélét hallatott. Mindenféle dolgok bukdácsoltak a felszínen, aztán eltűntek. A Csendes-óceánban találtam magam, amint vadul rugdalózom. Úszni kezdtem a mentőcsónak felé. Életem legnehezebb úszása volt. Mintha semmit sem haladtam volna. Nyeltem a vizet. Nagyon fáztam. Gyorsan fogyott az erőm. Nem sikerült volna, ha a szakács nem dob oda egy mentőövet, és nem húz be. Felmásztam a csónakba és összeestem. Négyen maradtunk életben. Anyám valami banánokba kapaszkodva ért oda a csónakhoz. A szakács már benne volt, akárcsak a matróz. Megette a legyeket. Mármint a szakács. Egy teljes napja se voltunk még a csónakban, hetekre elegendő élelmünk és vizünk volt, továbbá horgászfelszerelésünk és szolárdesztillálóink, és semmi okunk nem volt azt hinni, hogy nem mentenek ki bennünket hamarosan. Ő mégis hadonászva kapkodta a legyeket, és mohón benyelte őket. Már a legelején rettegett az éhezéstől. Hülyéknek és ostobáknak titulált bennünket, amiért nem lakomázunk vele együtt. Sértve éreztük magunkat, undorodtunk, de nem mutattuk ki. Nagyon udvariasak voltunk.

223

Idegen volt és külföldi. Anya mosolyogva rázta a fejét, és a kezét elhárító mozdulattal maga elé tartotta. Undorító alak volt. A szájának annyi ízlése volt, mint egy szemétdombnak. Megette a patkányt is. Felvagdosta és kiszárította a napon. Én is – őszinte leszek –, én is ettem egy kis darabot, anya háta mögött. Nagyon éhes voltam. Az a szakács egy vadállat volt, egy mogorva, álszent alak. A matróz fiatal volt. Nálam idősebb ugyan, a húszas évei elején járhatott, de eltört a lába, amikor a hajóról leugrott, és a szenvedéstől egészen kisgyerek lett. Szép volt. Semmi arcszőrzet, a vonásai tiszták, fényesek. Széles arca, lapos orra, keskeny, redőzött szeme – mindez olyan elegánsnak tűnt. Úgy nézett ki, mint egy kínai császár. Iszonyúan szenvedett. Nem beszélt angolul, egy árva szót se, még annyit se, hogy igen vagy nem vagy köszönöm. Csak kínaiul beszélt. Egy szavát sem értettük. Nagyon egyedül érezhette magát. Amikor sírt, anya az ölébe vette a fejét, én meg a kezét fogtam. Olyan szomorú volt az egész. Szenvedett, és mi semmit sem tehettünk ez ellen. A jobb lába csúnyán eltört combban. Kiállt a csont a húsából. Ordított fájdalmában. Helyretettük, ahogy lehetett, etettük, itattuk. De a lába elfertőződött. Hiába nyomtuk ki belőle a gennyet naponta, egyre rosszabb lett. A lábfeje elfeketedett és felpüffedt. A szakács ötlete volt. Vadállat volt. Uralkodott felettünk. Azt suttogta, hogy a feketeség egyre terjed majd, és csak akkor éli túl, ha levágjuk a lábát. Mivel a csont combban tört el, csak a húst kell átvágnunk, és aztán szorítókötést alkalmaznunk. Még most is hallom a gonosz suttogását. Ő elvégzi a munkát, mondta, hogy megmentse a matróz életét, de nekünk kell lefognunk. A meglepetés lesz az egyedüli érzéstelenítő. Rávetettük magunkat. Anya és én a karjait fogtuk, a szakács ráült az egészséges lábára. A matróz rángatózott és üvöltött. Csak úgy hullámzott a mellkasa. A szakács szorgosan ügyködött a késsel. A láb leesett. Anya és én azonnal elengedtük és hátrább húzódtunk. Úgy gondoltuk, ha a lefogásnak vége, a rángatózásnak is vége lesz. Úgy gondoltuk, nyugodtan fog feküdni. De nem. Rögtön felült. Az ordítozása annál is szörnyűbb volt, mivel nem értettük. Csak ordított, mi pedig tehetetlenül bámultuk. Vér volt mindenütt. De még ennél is rosszabb volt az ellentét a szegény matróz őrjöngő rángatózása és a csónak alján mozdulatlanul heverő láb között. Folyton azt a végtagot nézte, mintha könyörögne neki, hogy térjen vissza. Végül hanyatt vágódott. Gyorsan munkához láttunk. A szakács ráhajtogatta a bőrt a csontra. Mi bebugyoláltuk a csonkot egy vászondarabbal, és kötéllel megkötöttük, hogy elálljon a vérzés. Kényelmes fekhelyet csináltunk neki mentőmellényekből, és melegen tartottuk. Én úgy gondoltam, semmit sem ér az egész. Nem hittem el, hogy egy ember túlélhet ennyi fájdalmat, ilyen fokú mészárlást. Egész este és éjjel nyöszörgött, nehezen, kapkodva szedte a levegőt. Önkívületi rohamok vettek rajta erőt. Arra számítottam, még az éjjel meghal. Kapaszkodott az életbe. Még hajnalban is élt. Hol elájult, hol magához tért. Anya megitatta. Ráesett a tekintetem a levágott lábra. Rosszul lettem tőle. A nagy felfordulásban félrelöktük, és a sötétben elfeledkeztünk róla. Folyadék szivárgott belőle, és vékonyabbnak látszott. Fogtam egy mentőmellényt, és kesztyűként használva felvettem a lábat. – Mit csinálsz? – kérdezte a szakács. – Bedobom a tengerbe – feleltem. – Megbolondultál? Csalinak fórjuk használni. Ezért volt az egész. Utolsó szavait azonnal megbánta, elhallgatott és elfordult. – Ezért volt az egész? – kérdezte anyám. – Ezt meg hogy érti? Úgy tett, mintha el volna foglalva. Anyám hangja felcsapott. – Azt akarja mondani, nem azért vágtuk le ennek a szegény fiúnak a lábát, hogy megmentsük az életét, hanem hogy csalira tegyünk szert? Az a vadállat egyre csak hallgatott. – Válaszoljon! – kiáltotta anya. Felemelte tekintetét, mint az űzött vad, és anyám szemébe meredt. – Fogytán a

224

készletünk – acsarogta. – Élelmet kell szereznünk, különben meghalunk. Anya viszonozta a pillantását. – Nincs fogytán a készletünk! Rengeteg élelmünk és vizünk van. Számtalan zacskó kétszersültünk van, ki fog tartani, amíg meg nem mentenek bennünket. – Fogta a műanyag tartályt, amelybe a kibontott kétszersültadagokat tettük. Váratlanul könnyű volt a kezében. Néhány morzsa zörgött benne. – Micsoda? – Kinyitotta. – Hova lett a kétszersült? Ez a tartály tegnap este még tele volt! A szakács elfordította a tekintetét. Én is. – Maga önző nyomorult! – visította anyám. – Azért van fogytán az élelmünk, mert maga felzabálta. – Ő is evett belőle – biccentett felém a szakács. Anya rám nézett. Elszorult a szívem. – Piscine, igaz ez? – Éjszaka volt, anya. Félig aludtam, és nagyon éhes voltam. Ő adott egy kétszersültet. Nem is gondolkodtam, csak megettem… – Biztos, hogy egy volt? – vigyorgott gonoszul a szakács. Most anyám fordította el a tekintetét. Mintha kiszállt volna belőle a méreg. Szó nélkül odament a matrózhoz, és ápolni kezdte. Azt akartam, hogy mérges legyen. Azt akartam, hogy büntessen meg. Ezt a hallgatást, ezt nem akartam. Rendezgetni kezdtem a mentőmellényeket a matróz körül, hogy a közelében lehessek. – Bocsáss meg, anya – suttogtam –, bocsáss meg. – Csupa könny volt a szemem. Amikor ránéztem, láttam, hogy az ő szeme is könnyes. De nem nézett rám. Tekintete valami emlékre szegeződött a levegőben. – Egyedül vagyunk, Piscine, egyedül vagyunk – mondta olyan hangon, hogy minden remény összetört bennem. Soha életemben nem éreztem magam olyan magányosnak, mint abban a pillanatban. Akkor már két hete voltunk a mentőcsónakban, s az egész nagyon megviselt bennünket. Egyre nehezebb volt elhinnünk, hogy apa és Ravi is életben maradt. Amikor megfordultunk, a szakács a bokájánál fogva lógatta ki a lábat a víz fölé, hogy kieressze belőle a folyadékot. Anya befogta a matróz szemét. Csendesen halt meg, elszivárgóit belőle az élet, akár a lábából a folyadék. A szakács azonnal feltrancsírozta. A láb nem vált be csalinak. A halott hús túlságosan megromlott, nem maradt meg a horgon; egyszerűen szétolvadt a vízben. Ez a szörnyeteg semmit sem hagyott pocsékba menni. Mindent felvagdosott, beleértve a matróz bőrét és beleinek minden centiméterét. Még a nemi szervét is előkészítette. Amikor a törzzsel végzett, folytatta a karokkal, a vállakkal és a lábbal. Anya és én megkövültünk a fájdalomtól és a borzalomtól. Anya rákiáltott a szakácsra: – Hogy tehet ilyet, maga szörnyeteg? Hová lett az embersége? Hát semmi tisztesség nincs magában? Mit ártott magának ez a szegény fiú? Szörnyeteg! Szörnyeteg! – A szakács valami leírhatatlan ocsmányságot válaszolt. – Legalább takarja le az arcát, az isten szerelmére! – kiáltotta anyám. Elviselhetetlen volt hagyni, hogy az a szép, nemes és békés arc olyan iszonyú látvánnyal legyen összekötve odalenn. A szakács rávetette magát a matróz fejére, a szemünk láttára megskalpolta, és lerántotta a bőrt az arcáról. Anyám és én elhánytuk magunkat. Amikor végzett, a szakács a tengerbe lökte a csontvázat. Hamarosan hússzeletek és szervdarabok száradtak csónakszerte a napon. Irtózva hőköltünk hátra. Próbáltunk nem nézni oda. A szag nem akart elmúlni. Amikor legközelebb a szakács mellé került, anyám pofon vágta, az ütés jó nagyot csattant a levegőben. Megrázó volt ezt anyámtól látnom. És hősies. Felháborodásból, szánalomból, bánatból és bátorságból fakadó tett volt. Annak a szegény matróznak az emlékére cselekedte. Hogy megmentse a méltóságát. Elhűltem. A szakács is elhűlt. Mozdulatlanul, szótlanul állt, miközben anyám a képébe meredt. Észrevettem, hogy nem mer a szemébe nézni.

225

Visszahúzódtunk a saját részünkre. Ott maradtam anyám mellett. Tele voltam elragadtatott csodálattal és hitvány félelemmel. Anyám figyelte a szakácsot. Két nap múlva rajtakapta. Próbálta diszkréten csinálni, de anyám észrevette, amint a szájához emeli a kezét. Rákiáltott. – Láttam, hogy megevett egy darabot! Azt mondta, csalinak lesz. Tudtam! Maga szörnyeteg! Maga állat! Hogy tehette? Hiszen emberi A saját fajtája! – Ha azt várta, hogy a szakács elszégyelli magát, kiköpi, és bocsánatért esedezik, tévedett. Rágta tovább. Sőt felemelte a fejét, és egész nyíltan a szájába tömte a szelet maradékát is. – Disznóhúsíze van – motyogta. Anyám úgy fejezte ki felháborodását és undorát, hogy vadul elfordult tőle. A szakács megevett még egy szeletet. – Máris erősebbnek érzem magam – motyogta. Aztán a horgászásra koncentrált. Mindnyájunknak megvolt a magunk csónakvége. Elképesztő, hogy az akaraterő micsoda falakat tud emelni. Napok teltek el úgy, mintha a szakács ott se lett volna. De teljesen azért nem hagyhattuk figyelmen kívül. Vadállat volt, de gyakorlatias vadállat. Volt a kézügyessége, és ismerte a tengert. Tele volt jó ötletekkel. Neki jutott eszébe, hogy tutajt építsünk a horgászat megkönnyítésére. Azt, hogy bármeddig is életben maradtunk, csak neki köszönhettük. Segítettem neki, ahogy tudtam. Nagyon ingerlékeny volt, állandóan ordibált velem és sértegetett. Anya és én nem ettünk a matróz testéből egy morzsányit sem, bármennyire legyengültünk, de arra, amit a szakács fogott, ráfanyalodtunk. Anyám, aki egész életében vegetáriánus volt, nyers halat és teknőcöt evett. Nehezére esett. Sosem bírta legyűrni az undorát. Nekem nem volt ennyi bajom vele. Rájöttem, hogy az éhség mindennek megjavítja az ízét. Ha az ember élete haladékot kap, lehetetlen nem érezni valami melegséget az iránt, akinek ezt a haladékot köszönheti. Nagyon izgalmas volt, amikor a szakács beemelt a csónakba egy teknőcöt, vagy fogott egy nagy aranymakrahalat. Szélesen mosolyogtunk, és a mellünkben keletkező izzás órákig eltartott. Anya és a szakács udvariasan beszélgetett, még vicceltek is. Látványos napnyugták alatt szinte jó volt a csónakban az élet. Ilyenkor – igen – gyengéden néztem a szakácsra. Szeretettel. Azt képzeltem, hogy barátok vagyunk. Durva ember volt még jókedvében is, de úgy tettünk, mintha ezt nem vennénk észre. Azt mondta, találni fogunk egy szigetet. Ez volt a legfőbb reményünk. Belefáradt a szemünk, úgy kémleltük a láthatárt, de a sziget sosem bukkant fel. A szakács ilyenkor lopott az ételből és a vízből. A sík és végtelen Csendes-óceán mint valami nagy fal emelkedett körös-körül. Sosem hittem, hogy kikeveredhetünk belőle. Megölte. A szakács megölte az anyámat. Éheztünk. Gyenge voltam. Nem tudtam tartani egy teknőcöt. Miattam vesztettük el. A szakács megütött. Anyám megütötte a szakácsot. A szakács visszaütött. Anyám felém fordult, és azt mondta: „Menj!”, és a tutaj felé lökött. Ugrottam. Azt hittem, ő is jön utánam. Beleestem a vízbe. Felkapaszkodtam a tutajra. Ők ketten verekedtek. Nem csináltam semmit, csak néztem. Anyám egy felnőtt férfival verekedett. A szakács kegyetlen volt és izmos. Elkapta anyám csuklóját és hátracsavarta. Anyám visított és elzuhant. A szakács föléje hajolt. Megjelent a kés. A szakács a levegőbe emelte. Lesújtott. Amikor újra felemelte, véres volt. Lesújtott újra és újra. Nem láttam anyámat. A csónak alján hevert. Csak a szakácsot láttam. Megállt. Fölemelte a fejét, és rám nézett. Felém hajított valamit. Vércsík csapott az arcomba. Nincs az a korbácsütés, amely jobban fájt volna. Anyám fejét tartottam a kezemben. Elengedtem. Vérfelhőben süllyedt le, a haja úgy úszott mögötte, mint valami farok. Halak siklottak utána, aztán egy cápa hosszú szürke árnyéka húzott át az útján, és nyoma veszett. Felnéztem. Nem láttam a szakácsot. A csónak alján rejtőzött. Akkor bukkant fel, amikor kidobta anyám testét. Véres volt a szája. A vízben csak úgy nyüzsögtek a halak. A nap hátralevő részét és az éjszakát a tutajon töltöttem, és néztem a szakácsot. Nem szóltunk egy szót sem. Elvághatta volna a tutaj kötelét. De nem vágta el. A közelében tartott engem, mintha a rossz lelkiismerete volnék.

226

Reggel a szeme láttára odahúztam magam a kötélnél fogva, és átszálltam a csónakba. Nagyon gyenge voltam. Nem szólt semmit. Békén maradtam. Fogott egy teknőcöt. Nekem adta a vérét. Feldarabolta, és a legjobb részeket kirakta nekem a középső padra. Ettem belőle. Azután harcoltunk és megöltem. Kifejezéstelen volt az arca, nem tükrözött se elkeseredést, se haragot, se félelmet, se fájdalmat. Feladta. Hagyta, hogy megöljem, bár meg kellett küzdenem érte. Tudta, hogy túl messzire ment, még az ő bestiális mércéje szerint is. Túl messzire ment, és nem akart tovább élni. De egyszer sem mondta, hogy „Sajnálom”. Miért kapaszkodunk annyira a saját gonoszságunkba?

A kés végig ott volt szem előtt a padon. Mindketten tudtuk. Elejétől a kezében tarthatta volna. Ő tette oda. Felkaptam. Hasba szúrtam. Megrándult az arca, de állva maradt. Kihúztam a kést, és újra beledöftem. Ömlött belőle a vér. Még most sem esett el. A szemembe nézett, és alig észrevehetően megemelte a fejét. Akart ezzel valamit? Én úgy vettem, hogy akart. Beleszúrtam a torkába, az ádámcsutkája mellé. Elvágódott, mint egy kidőlt fa. És meghalt. Nem mondott semmit. Nem voltak utolsó szavai. Csak vért köhögött fel. Egy késnek iszonyú dinamikai ereje van; amint mozgásba lendül, nehéz megállítani. Többször egymás után beledöftem. Vére enyhítette repedezett kezem sajgását. A szívéért meg kellett dolgoznom – az a sok cső, ami hozzá kötődik. Végül sikerült kivennem. Felséges íze volt, sokkal jobb, mint a teknőcé. Megettem a máját is. Nagy darabokat kanyarítottam ki a húsából. Nagyon gonosz ember volt. S ami még rosszabb, bennem is a gonosszal találkozott – az önzéssel, a haraggal, a könyörtelenséggel. Ezzel a tudattal kell élnem. Kezdődött a magány. Istenhez fordultam. Túléltem. [Hosszú csend] – Ez jobb? Vannak benne olyan részek, amiket nehéz elhinni? Bármi, amit megváltoztassak a kedvükért? Mr. Chiba: – Micsoda borzalmas történet. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – A zebrának is és a tajvani matróznak is eltört a lába, észrevette? – Nem. – És a hiéna éppúgy leharapta a zebra lábát, ahogy a szakács vágta le a matrózét. – Ó, Okamoto-szan, maga olyan sok mindenre felfigyel. – A vak francia, akivel a másik mentőcsónakban találkoztak – nem vallotta-e be, hogy megölt egy férfit és egy asszonyt? – De igen. – A szakács megölte a matrózt és a gyerek anyját. – Lenyűgöző. – A történetei passzolnak. – Tehát a tajvani matróz a zebra, az anyja az orangután, a szakács a… a hiéna – ez pedig azt jelenti, hogy ő a tigris! – Igen. A tigris megölte a hiénát – és a vak franciát – éppúgy, ahogy ez a gyerek megölte a szakácsot. Pi Patel: – Van még egy szelet csokoládéjuk? Mr. Chiba: – Máris! – Köszönöm. Mr. Chiba: – De mit jelent mindez, Okamoto-szan? – Fogalmam sincs.

227

– És mi van a szigettel? Kik a rókamanguszták? – Nem tudom. – És azok a fogak? Kinek a fogai voltak a fán? – Nem tudom. Nem vagyok benne a kölyök fejében. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mondott bármit a szakács a Cimcum elsüllyedéséről? – Ebben a másik történetben? – Igen. – Nem mondott semmit. – Semmit sem említett, ami július másodika hajnalához vezetne, és megmagyarázná, mi történt? – Semmit. – Semmi mechanikai vagy strukturális jellegűt? – Semmit. – Semmit esetleges más hajókról vagy tárgyakról a tengeren? – Semmit. – Egyáltalán nem tudta megmagyarázni a Cimcum elsüllyedését? – Egyáltalán nem. – Nem tudta, miért nem adott le vészjelet? – És ha leadott volna? Én úgy tapasztaltam, ha egy vacak, harmadrangú dézsa elsüllyed, és történetesen nem szállít rengeteg olajat, ami egy egész ökoszisztémát tönkretenne, senki sem törődik vele, hallani sem akarnak róla. Ilyenkor az ember magára marad. – Amikor az Oika ráébredt, hogy baj van, már késő volt. Túlságosan kinn voltak ahhoz, hogy légi mentéssel lehessen próbálkozni. A környéken tartózkodó hajókat felszólították, hogy figyeljenek. De nem jelentettek semmit. – S ha már itt tartunk, nem csak a hajó volt harmadrangú. A legénység mogorva, barátságtalan csürhe volt, a tisztek jelenlétében gürcöltek, de máskor semmit se csináltak. Egyetlen szót nem beszéltek angolul, semmire se mentünk velük. Többen már délután bűzlöttek a szesztől. Ki tudja, mit műveltek azok az idióták? A tisztek… – Ezt hogy érti? – Mit? – Ki tudja, mit műveltek azok az idióták. – Úgy értem, hogy részeg eszelősségükben talán kieresztették az állatokat. Mr. Chiba: – Kinél voltak a ketreckulcsok? – Apámnál. Mr. Chiba: – Hogyan nyithatták volna ki a matrózok a ketreceket, ha nem volt kulcsuk? – Nem tudom. Talán feszítővassal. Mr. Chiba: – Miért tettek volna ilyet? Miért eresztene ki valaki egy veszedelmes vadállatot a ketrecéből? – Nem tudom. Ki tudja, mi jár egy részeg fejében? Én csak azt mondhatom el, ami történt. Az állatok kiszabadultak a ketrecekből. Mr. Okamoto: – Bocsánat. Kételyei vannak a legénység alkalmassága felől? – Komoly kételyeim. – Tanúja volt bármelyik tiszt alkoholos befolyásoltságának? – Nem. – De azt látta, hogy a legénység egyik-másik tagja alkohol befolyása alatt állt? – Igen. – A tisztek ön szerint hozzáértőén és szakszerűen jártak el? – Nem sok közünk volt hozzájuk. Sose jöttek az állatok közelébe.

228

– Úgy értem, a hajó irányításában. – Honnan tudnám? Úgy gondolja, mindennap velük teáztunk? Beszéltek angolul, de nem voltak jobbak a legénységnél. Éreztették velünk, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek a társalgóban, és étkezések alatt is alig szóltak hozzánk. Japánul beszéltek, mintha mi ott sem volnánk. Mi csak egy alacsonyrendű indiai család voltunk, kellemetlen rakománnyal. A végén már egyedül ettünk, apa és anya kabinjában. „Hívnak a kalandok!”, mondta Ravi. Csakis ez tette elviselhetővé, a kaland ígérete. Időnk nagy részében ürüléket lapátoltunk, ketrecet pucoltunk és etettünk, apa meg állatorvost játszott. Amíg az állatok rendben voltak, mi is rendben voltunk. Nem tudom, hogy hozzáértők voltak-e a tisztek. – Azt mondta, a hajó bal felé dőlt? – Igen. – És hogy volt egy bizonyos lejtés orrtól tat felé? – Igen. – Tehát a hajónak a tatja süllyedt el legelőbb? – Igen. – Nem az orra? – Nem. – Biztos ebben? A hajó orrtól far felé lejtett? – Igen. – Másik hajónak ütközött a hajó? – Nem láttam másik hajót. – Bármi más tárgynak ütközött? – Nem láttam ilyesmit. – Megfeneklett? – Nem, elsüllyedt. – Nem tudott semmiféle műszaki problémáról, miután Manilából kifutottak? – Nem. – Úgy látta, szabályszerűen rakodtak be a hajóba? – Akkor voltam hajón először. Nem tudom, hogyan kell szabályszerűen berakodni. – Úgy véli, robbanást hallott? – Igen. – Más zajt? – Ezret is. – Úgy értem, ami az elsüllyedést megmagyarázná. – Nem. – Azt mondta, a hajó gyorsan elsüllyedt. – Igen. – Meg tudná becsülni, mennyi idő alatt? – Nem tudom. Nagyon gyorsan történt. Azt hiszem, húsz percbe se telt. – És sok volt a hulladék? – Igen. – Valami óriáshullám csapott le a hajóra? – Nem hiszem. – De vihar volt? – Úgy láttam, háborog a tenger. Szél fújt, esett az eső. – Milyen magasak voltak a hullámok? – Magasak. Nyolc-tíz méteresek. – Ez őszintén szólva nem valami sok. – Egy mentőcsónakból nézve épp elég nagyok voltak. – No persze. De egy teherhajóhoz képest.

229

– Lehet, hogy magasabbak voltak. Nem tudom. Az idő elég rossz volt ahhoz, hogy halálra rémüljek, az biztos. – Azt mondta, az időjárás gyorsan javult. A hajó elsüllyedt, és mindjárt utána szép nap következett, nem ezt mondta? – De igen. – Futó viharnak hangzik. – A hajót mindenesetre elsüllyesztette. – Épp ezen csodálkozunk. – Az egész családom odaveszett. – Nagyon sajnáljuk. – Nem annyira, mint én. – Egyszóval mi történt hát, Mr. Patel? Tanácstalanok vagyunk. Minden normálisnak látszott, egyszerre csak… – A normális elsüllyedt. – Miért? – Nem tudom. Maguknak kellene megmondaniuk. Maguk a szakértők. Alkalmazzák a tudományukat. – Nem értjük. [Hosszú csend] Mr. Chiba: – És most? Mr. Okamoto: – Feladjuk. A Cimcum elsüllyedésének magyarázata a Csendes-óceán fenekén hever. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Igen, végeztünk. Menjünk. Nos, Mr. Patel, azt hiszem, ennyire volt szükségünk. Nagyon köszönjük az együttműködést. Nagyon, nagyon sokat segített. – Szívesen. De mielőtt elmennének, hadd kérdezzek valamit. – Igen? – A Cimcum 1977. július 2-án süllyedt el. – Igen. – Én pedig a Cimcum egyetlen emberi túlélőjeként 1978. február 14-én értem a mexikói tengerpartra. – Úgy van. – Elmondtam önöknek két történetet a közbeeső 227 napról. – Igen. – Egyik sem magyarázza meg a Cimcum elsüllyedését. – Úgy van. – Tényszerűen az önök számára semmi különbség köztük. – Semmi. – Nem tudják ellenőrizni, melyik történet igaz, és melyik nem. Be kell érniük a szavammal. – Hát igen. – Mindkét történetben elsüllyed a hajó, odaveszik a családom, én pedig szenvedek. – Igen, ez igaz. – Akkor hát, ha tényszerűen az önök számára semmi különbség köztük, és nincs módjuk ellenőrizni, árulják el – melyik történet tetszik jobban? Melyik a jobb történet, az állatos vagy az állatok nélküli? Mr. Okamoto: – Érdekes kérdés… Mr. Chiba: – Az állatos. Mr. Okamoto: – Igen. Az állatos jobb. Pi Patel: – Köszönöm. Így van ez Istennel is. [Csend]

230

Mr. Okamoto: – Nincs mit. Mr. Chiba: – Mit mondott? Mr. Okamoto: – Nem tudom. Mr. Chiba: – Nézze csak – sír. [Hosszú csend] Mr. Okamoto: – Óvatosan vezetünk majd. Nem szeretnénk összefutni Richard Parkerral. Pi Patel: – Ne aggódjanak, nem fognak. Elbújt, sosem találják meg. Mr. Okamoto: Köszönjük, hogy időt szánt ránk és beszélgetett velünk, Mr. Patel. Hálásak vagyunk. És nagyon sajnáljuk, ami magával történt. – Köszönöm. – És most mihez kezd? – Gondolom, elmegyek Kanadába. – Nem vissza Indiába? – Nem. Ott már nincs semmim. Csak szomorú emlékek. – Azt persze tudja, hogy biztosítást fizetnek magának. – Ó. – Igen. Az Oika hamarosan jelentkezni fog. [Csend] Mr. Okamoto: – Mennünk kell. Minden jót kívánunk, Mr. Patel. Mr. Chiba: – Igen, minden jót. – Köszönöm. Mr. Okamoto: – Viszontlátásra. Mr. Chiba: – Viszontlátásra. Pi Patel: – Kérnek pár sutit az útra? Mr. Okamoto: – Nagyon kedves. – Tessék, vegyenek hármat. – Köszönöm. Mr. Chiba: – Köszönöm. – Szívesen. Viszontlátásra. Isten legyen önökkel, testvéreim. – Köszönöm. Önnel is, Mr. Patel. Mr. Chiba: – Viszontlátásra. Mr. Okamoto: – Éhen halok. Menjünk, együnk valamit. A gépet kikapcsolhatja.

231

100. fejezet Mr. Okamoto a nekem írt levelében „nehéznek és emlékezetesnek” nevezte a meghallgatást. Úgy emlékezett Piscine Molitor Patelra, hogy „nagyon sovány volt, nagyon kemény, nagyon jó eszű”. Jelentésének lényegi része a következőképpen szólt:

Az egyetlen túlélő nem tudott fényt deríteni a Cimcum elsüllyedésének okára. Úgy tűnik, a hajó nagyon gyorsan süllyedt el, ami komoly törzsrepedésre utal. A jelentékeny hulladékmennyiség is ezt támasztja alá. De a repedés pontos okát lehetetlen meghatározni. Nagyobb időjárási zavart nem jelentettek aznap a térségből. A túlélő leírása az időjárásról szubjektív és megbízhatatlan. Az időjárás legfeljebb közreható tényező lehetett. Az ok talán a hajóban keresendő. A túlélő úgy véli, robbanást hallott, nagyobb géphibára, esetleg egy kazán felrobbanására célozva, de ez csak találgatás. A hajó huszonkilenc éves volt (Erlandson és Skank Hajógyár, Malmö, 1948), utoljára 1970-ben javították. Időjárási igénybe vétel plusz szerkezeti fáradás lehetséges, de csupán spekuláció. Más hajószerencsétlenséget nem jelentettek aznap a térségből, hajó-hajó ütközés tehát valószínűtlen. Ütközés törmelékkel lehetséges, de ellenőrizhetetlen. Ütközés úszó aknával megmagyarázná a robbanást, de légből kapott, és különben is valószínűtlen, tekintve hogy a süllyedés a tatnál kezdődött, ami arra utalna, hogy törzsrepedés volt a tatnál is. A túlélő 232

kétségbe vonja a legénység alkalmasságát, de a tisztekről nincs mondanivalója. Az Oika Hajózási Társaság állítja, hogy minden rakomány teljességgel törvényes volt, és nincs tudomása a tisztekkel vagy a legénységgel kapcsolatos problémákról. Az elsüllyedés okát a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján lehetetlen meghatározni. Az Oika elindíthatja a szokásos biztosításigénylési eljárást. További lépések szükségtelenek, javaslom az ügy lezárását. Megjegyzésként: az egyetlen túlélő, Mr. Piscine Molitor Patel indiai állampolgár története a rendkívül nehéz és tragikus körülmények között tanúsított bátorság és kitartás döbbenetes története, jelen vizsgáló tudomása szerint az eset páratlan a hajótörések történetében. Igen kevés hajótörött állíthatja, hogy olyan hosszú időt töltött a tengeren, mint Mr. Patel, és egy sem, hogy ezt egy kifejlett bengáli tigris társaságában tette.

233