Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
XII. évfolyam 4. szám
Page 1
2010. tél
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 2
2010. tél Wagner a Wesendonck dalokról: „ Teremtôm! Szebb ez mindennél, amit alkottam! Velômig reszketek ha hallom!”
Tartalom 3
Erkel és Wagner Kuriózum és giccs a Wagner kultuszban Motívumrendszer Wagner korai operáiban Itt áll elôttünk… Apotheosis nejlon szatyrokkal Magyar énekesek Bayreuthban Richard és Mathild A teremtô szenvedély olthatatlan tûze Trisztán Tüskék és szilánkok Wagner Tannhäusere marad Utunk a Metropolitanbe
3 6 8 9 10 11 12 17 18 20 22 24
6
20
11
A címlapon: Erkel Ferenc portréja Györgyi Alajos (1821–1863) alkotása A hátlapon: Richard Wagner 49 évesen Caesar Willich festménye 1862 A tartalomjegyzék képei: 3 Erkel Ferenc
6 Richard Wagner allegóriája
11 Németh Judit 20 Cabanes - Trisztán és Izolda 22
22 A bécsi opera 24 Hajtó Zsolt a MET. elôtt
24
Köszönet nyilvánítás Társaságunk köszönetet mond dr. Koczó Endre és Brinner Zsuzsanna tagjainknak, akik Hoffer Péter „örökébe” lépve nagylelkû adományukkal lehetôvé tették, hogy 2011-ben egy helyett két fiatal magyar ösztöndíjas mehet Bayreuthba. Köszönet illeti továbbá Bajnai András tagunkat, aki a Wagner Hírmondó további megjelenéséhez nyújtott hathatós anyagi támogatást. Jelen számunk az ô segítségével jött létre.
Kiadja a Richard Wagner Társaság Fôvédnök: MARTON ÉVA 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail:
[email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu A Wagner Társaság adószáma: 19650892-1-42 Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 3
2010. tél
Erkel és Wagner – avagy egy valódi háború és egy jelképes tûzszünet története – (Pest, 1853–1863) A Nemzeti Színház csendben a passzív ellenállás 2010-ben Erkel Ferenc életmûvét ünnepli a magyar zenei élet. A zongoramûvész, zeneszerzô, kar- egyik legfôbb színterévé vált. A „Nemzeti” ugyanis mester, a Himnusz és a magyar nemzeti opera meg- magyar nyelven szórakoztatta közönségét, a mintegy teremtôje, számos jelentôs intézmény alapítója és ki- ezernégyszáz, késôbb kétezer (!) nézôt, és repertoárváló zenepedagógus 1810. november 7-én született. jára is csakis magyar színmûveket, illetve olasz és francia operákat tûHárom évvel volt nála zött, azokat is jobbára fiatalabb a német zemagyarul játszva. neköltô: Richard WagEzért nem lehetett ner (1813. május 22. véletlen, hogy 1853Lipcse – 1883. február ban nem a Nemzeti, 13. Velence), aki nagy hanem a Pesti Német és mély hatást tett ErSzínház mutatta be kelre és rendkívüli móWagner Tannhäuserédon felkavarta az nek – nyitányát, ami Osztrák-Magyar Morögvest megosztotta a narchia Magyarhonmagyar zenei életet. A jának zenei életét. bemutatón maga Erkel Erkel és Wagner vezényelt, ám valószíútja – jelképesen – elônûleg csupán azért, ször 1853-ban kereszhogy barátját: Liszt tezte egymást. Erkel Ferencet meg ne bántekkorra már elismert sa. Liszt ugyanis nemzongoramûvész, karcsak Wagner, hanem mester és zeneszerzô Erkel prófétája is volt. volt. Az 1848–49-es Ô ismertette meg forradalom és szabadBéccsel a Hunyadi ságharc elôtt született László nyitányát, s mûvei: a Bátori Mászándékában állt a telria, a Hunyadi László jes opera bemutatása és a Himnusz (1844. is, ami azonban – véljúlius 2-án) – nagy sihetôen anyagi okok kert arattak. A szabadmiatt – elmaradt. Nemságharc bukása és Erkel Ferenc csak Liszt, hanem Moegyéb tényezôk Erkel életének egy szinte terméketlennek mondható alkotói sonyi Mihály zeneszerzô és a Színházi Látcsô szeridôszakát eredményezték. Oka a cenzúra erôs befo- kesztôje, Ábrányi Kornél zeneszerzô, zenepedagólyása lehetett, amely nemcsak a sajtót, hanem a ze- gus, zongoramûvész és a Zenészeti Lapok fôszernei életet is gúzsba kötötte. A Bach-korszak kesztôje (1876-ig), illetve a Zenészeti Közlöny szer(1851–1860) besúgó-rendszere, a személyes szabad- kesztôje (1882-ben) és Reményi-Hoffmann Ede, a ságjogok korlátozása, az osztrák polgári és büntetô híres hegedûmûvész is kiálltak Wagner muzsikája törvénykönyv bevezetése, a kettôs hivatalnok-rend- mellett. A magyar sajtó azonban szinte egyöntetûen tiltaszer és a földmûvelés-ügy válsága egyre növelte az elégedetlenkedôk számát, akik az aktív és a passzív kozott e „nagyon zajos, lármás mûdarab ellen”, s az rezisztencia eszközeivel tiltakoztak a túlzottan erô- ellentábor élére maga Erkel Ferenc állt, aki féltette a magyar zenekultúrát a német befolyástól. Az elôbb szakos osztrák befolyás ellen.
3
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 4
2010. tél leírt történet alapján Erkel viselkedése legalábbis kö- áriájában, a késôbb a Hunyadiba „toldott”: La vetkezetlennek mondható, ám ódzkodásának meg- Grange-áriában, a templomi esküjelenet vegyeskarában, a Nászkórusban, a Palotásban, Hunyadi hattyúvoltak a maga racionális okai. A magyar nemzeti opera és általában a „magyar dalában és a vérpadjelenet Gyászindulójában. A verromantika” ugyanis igencsak gyerekcipôben járt. bunkos, illetve népies mûdalelemek – a pontozott ritMindössze tizenhárom évvel a Tannhäuser-nyitány musok és módosított hangok, illetve a tempóváltások magyarországi ôsbemutatója elôtt, körülbelül (a gyors-lassú váltakozásának használata) mellett 1837–1840-tôl kezdôdött csupán az az új zenei kor- rendkívül fontos szerepet játszanak a Hunyadi László szak, amely elôsegítette a XIX. századi zene fejlôdé- muzsikájában az olasz belcanto operából vett zenei összetevôk. Bellini és Dosét, ugyanis Magyarornizetti hatása többek köszágon a ma ismert zött Mátyás cavatinájászimfonikus zenekar, – ban, a király és Cilley ketvagy afféle –, addig mégtôsében, Cilley és László csak nem is mûködött. kettôsében, Szilágyi ErErkel azonban – hározsébet udvarhölgyeinek méves munkával – egy kórusában, Szilágyi Er„nagy” és modern egyützsébet 6/8-os áriájában, test szervezett a Nemzetiilletve Mária és László nek, amelyben már két kettôsének Cabaletta-szafuvola, egy piccolo, két kaszában mutatkozik oboa, két klarinét, két fameg. De mivel Erkel zenégott, négy kürt, két tromjére akkoriban a francia bita, három harsona, nagyopera igen látváegy ventiles kürt, ütônyos, kissé színpadiasnak hangszerek és egy vonósmondható világa is befoötös is játszott. A forralyással volt, nem meglepô, dalmi újításokat Bartay hogy a Hunyadi néhány Endre (András), a NemMeyerbeer- és Auber-opezeti akkori igazgatója is rára hasonlító jelenettítámogatta, aki maga is pust és szerkezeti elemet is zeneszerzô volt, s tudatoátvett. Ilyen például a hísan alakította „német- ilres Palotás, amelynek zeletve osztrák-mentesre” néje ugyan verbunkos, de a színház mûsorpolitikászerkezete a francia nagyját, amely törekvéseiben Wagner elsô hangversenye Pesten opera balett-betéteivel muegészen odáig ment, tat rokonságot. hogy pályázatot hirdetett Erkel Wagner-ellenes magatartása – a felsoroltak „a magyar népéletbôl merített, minden aljasságtól függvényében – már inkább következésnek mondhament, jóirányú látványos színmûre.” Erkelt azonban nem pusztán az ifjú magyar kul- tó. Olyan utakat keresett a magyar zene számára, túra megóvásának szándéka befolyásolta abban, amelyeknek német nyelvû kultúrához a legapróbb hogy a németellenes, vagy a Wagner-ellenes tábor közük sem lehetett. Éppen ezért tûnhet furcsának, élére álljon, hanem az is, hogy zeneszerzôi munkás- hogy nagy „osztrák/német-ellenességében” hogyan ságát fôleg a francia nagyopera – például Meyer- vállalhatta el Albrecht fôherceg gyermekeinek oktabeer és Auber –, és az olasz opera – eleinte Bellini és tását, bár lehetséges, hogy erre a cselekedetre a megDonizetti, késôbb fôleg Verdi – hagyományai befo- élhetési motiváción kívül némi diplomáciai ravaszság is sarkallta, annak ellenére, hogy természetében – a lyásolták a verbunkos és a népies mûdal mellett. Elég tán példaként említenem a Hunyadi zenéjét, róla szóló források szerint – abszolúte semmi szíamelyben a verbunkos, mint a Hunyadiakat jellem- nészkedésre való hajlam nem volt. Az udvarral való zô zenei elem van mindvégig jelen – például az I. fel- jó kapcsolat fenntartása mégis fontos lehetett, mert vonás Nyitó kórusában és Fináléjában, Gara nádor Erkel 1857-es Erzsébet címû operája Ferenc József
4
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 5
2010. tél feleségének: Erzsébetnek (Sissinek) magyarországi látogatása okán született. Ezt a mûvet a Doppler-testvérekkel együtt írta Erkel, ám a zenedarabnak csupán a második felvonása származik a tollából. Nem sokkal az 1857. május 6-i Erzsébet-ôsbemutató után újra támadásba lendültek a magyar „wagneriánusok”. Egyes források szerint 1858-ban mutatták be Wagner Lohengrinjének nyitányát, ami újra csak felrázta a magyar közönséget. A Pesti Német Színház (Pester Stadttheater) viszont ki akarta használni a Nemzeti Színház német-ellenes mûsorpolitikájából adódó hiány okozta „Wagner-keresletet”, ezért 1862. márciusában színpadra állította a teljes Tannhäusert. Karmester: Carlo Emanuele Barbieri (1822–1867). Ugyanezen idôpontról ír a Magyar színjátszásról született írás, azzal a kiegészítéssel, hogy az elôadást az Offner Sommertheaterben is megismételték. A Színházi Látcsô címû napilap azonban csak 1863. május 25-i, 49. számában tudósít arról, hogy a Pestvárosi (Pesti Német) Színház mûsorára tûzte a Tannhäusert. Az 1863-as idôpont hitelességét támasztja alá az is, hogy ugyanezen újság 1863. április 13-i, nyolcadik számának egyik cikkében a következôket olvashatjuk: „(…) E lángelméjû zeneköltô, kit Pesten még csak a „Lohengrin” és „Tannhäuser” nyitányai után ismerünk (…).” Az utóbbi két forrás alapján lehetséges, hogy 1863. áprilisáig mindössze Wagner két operájának nyitányát és korántsem egy teljes operáját hallhatta a magyar közönség. Az viszont bizonyosra vehetô, hogy a hangversenyek közönségsikerébôl kiindulva vélték úgy a magyar „wagneriánusok”, hogy elérkezett az idô egy még erôteljesebb „Wagner-offenzíva” megindítására, így nekik is köszönhetô, hogy Richard Wagnert meghívták Pestre, egy koncert vezénylésére a Nemzeti Színházba.
Wagner Magyarországra való megérkezése elôtt azonban történt egy olyan esemény, ami hosszú idôre meghatározta a honi zenekultúra irányát. Megszületett ugyanis a magyar nemzeti opera második korszakának legjelentôsebb zenemûve, a Bánk bán – szövegkönyvét Katona József drámájából Egressy Béni (született: egresi Galambos Benjámin, 1814–1851) írta –, amelynek ôsbemutatója 1861. március 9-én volt a Nemzeti Színházban. A közönségsiker egész rendkívüli volt, s ennek köszönhetôen 110-szer került színre a darab a Nemzetiben. A Bánk bán kétségkívül magyar nemzeti opera, ám egy Erkel saját tollából származó, 1960-ban megtalált hét oldalas tanulmány érdekes megvilágításba helyezi a mû stílusának jellemzôit. A kézirat az Országos Széchenyi Könyvtár irodalmi aktái (szöveggyûjteményei) közül került elô. A tanulmány tán legfontosabb tanulsága az, hogy míg Mosonyi Mihályt – aki elkötelezett „wagneriánus” is volt – rendkívüli módon foglalkoztatta egy színmagyar zenei elemekbôl felépülô opera terve, addig Erkel a Bánk bánban ezzel – tudatosan – nem foglalkozott.* Amikor Richard Wagner 1863 júliusában – vélhetôen 21-én, vagy 22-én – Pestre érkezett, Erkel már a Wagner-hangverseny mûsorszámai próbáinak a vége felé járt. A „wagneriánusok” vezette napilapok elragadtatott sorai már-már pozitív irányba befolyásolták az ô és az ellenzék Wagnerrôl alkotott véleményét. A 23-i, elsô hangverseny hatalmas siker volt, éppen ezért hirdette meg a Nemzeti a 28-i, második estét is, amely elôtt itt nyilatkozott Richard Wagner a zenekar munkájáról: „Boldog lehet az a színház, hogy ilyen zenekara van, mely ennyi kifejezéssel és biztonsággal játszik, s
* Erkel arra törekedett, hogy a drámának – a szereplôk hovatartozásának, jellemének – megfelelôen váltogassa a különféle (magyaros, olaszos, stb.) hangvételt. (Szerk.) A cikkben mondottakat szerkesztôségünk néhány idézettel tudja kiegészíteni Haraszti Emil „Wagner Richard és Magyarország” c. könyvébôl (219., 253., 263. oldalak): 1. Ábrányi Kornél írja Képek a Múlt és Jelenbôl czímû mûvében a Néhai Brassoi bácsi mint zenész fejezetben, hogy kevéssel az elôadás után egy ízben négyen kapuczinereztek az Europa-kávéházban: Erkel, Mosonyi, Brassai és Ábrányi. Brassai erôs szemrehányással illette Erkelt, mint a Philharmoniai Társulat megalapítóját és vezérét (pedig megbámult, intim barátja volt) s arra kérte, hogy jövôre óvakodjék oly merényletet elkövetni a zenei jóízlés ellen, mint az afféle Tannhäuser-i zene bemutatása. – Itt van két Wagner-próféta (Mosonyit és Ábrányit értette), ezekkel disputálj, ne én velem, s ezeket capacitáld, ha tudod, ne pedig engemet, – felelte Erkel kissé idegesen. Azután elkezdték egymást capacitálni, de könnyebb lett volna Brassait még akkor a kör négyszögesítésérôl meggyôzni, mint arról, hogy Wagner geniusa egykoron diadalmaskodni fog az egész vonalon. Brassai, bár megérte a tôle kárhoztatott muzsika teljes diadalát magyar földön, élete végéig (a kilenczvenes évek derekáig) kitartott meggyôzôdése mellett. (Szerk.) 2. A nagy hatással elôadott Tannhäuser-megnyitó után a közönség viharos tombolása közepette Erkel a zeneköltôhöz lépett, kezében babérkoszorúval, melyet e szavakkal nyújtott át: „A Nemzeti Színházi Zenekar hódolatát nyújtom át e koszorúban”. Wagnert nagyon meghatotta e kitüntetés, megölelte és kétszer megcsókolta Erkelt. A zenekar csupa erô és szín volt. (Szerk.) 3. Július 25-én szombaton este a Hunyadi László elôadását hallgatta meg a Nemzeti Színházban. Wagner a második felvonás után a színpadra ment, s Erkelünket, kit a közönség az elsô és második felvonás után kitapsolt, elismerô bókokkal halmozá el. (Szerk.)
5
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 6
2010. tél még alig találtam zenekart, amely rövid idô alatt így megértette, ily szabatosan és érzelemmel vitte volna ki eszméimet és intencióimat.” (Színházi Látcsô, 1863. július 24., 108. szám.) Erkel tehát ismét kiváló munkát végzett, bár a Walkürök lovaglása igen nehéz feladatot jelentett a zenekar számára, vélhetôen a szokatlan ritmika miatt. Erkel jelképes megbékélését nemcsak Wagner elismerô szavai, zenéjének és személyes kisugárzásának hatása, hanem magyar zenésztársa munkái iránti érdeklôdése is befolyásolhatta. A Hunyadi Lászlót ugyanis 1863. július 25-én, saját kérésére nézte meg Wagner, amirôl igen elismerôen nyilatkozott. A pesti hangversenyek nagy sikere vélhetôen Wagner életére is hatással volt, mivel magyar barátainak e szavakkal számolt be élményeirôl: „Az a hihetetlen tetszés, melyet Pesten arattam, mutatja nekem az utat, jövôm érdekében, a legnagyobb áldozatok árán is.” A magyar „wagneriánus”-tábor tehát elsöprô gyôzelmet aratott. A Színházi Látcsô még augusztus
28-ig, a Zenészeti Lapok pedig 1863. november 12ig cikkezett Wagner elsô magyarországi látogatásáról. (A második 1875-ben történt.) Reményi-Hoffmann Ede – a hegedûmûvész, aki Wagner személyes barátja is volt – sok akkori, kortárs magyar zenei szemelvényt és mûvet adott Wagner kezébe, s vélhetôen ennek köszönhetôen ismerhette meg a német zeneköltô még jobban az akkori honi zenei életet. Wagner érdeklôdését az is bizonyítja, hogy a látogatása során szerzett impulzusait, s a magyar zene jövôjérôl alkotott elképzeléseit egy nyílt levélben foglalta össze, amelyet a Színházi Látcsô tett közzé 1863. augusztus 28-i, 137. számában. Erkel és Wagner „háborúja” véget ért. Mindkét teremtô embert és mûvészt meghatározó élmények érték, s új ösztönzést kaptak egymás és egymás mûvészete megismerésének köszönhetôen. És bár Erkel a személyes találkozás után sem lett a Wagner-rajongók népes táborának tagja, azért kétségkívül ô és a zenéje is sokat változott Richard Wagner elsô pesti látogatása, azaz 1863 után. Varga Ildikó-Rita Anna
Kuriózum és giccs a Wagner kultuszban Bôsze Ádám zeneesztéta elôadása a Wagner Társaságban z a nagy érdeklôdéssel kísért, részletgazdag, gondolat-dús, nagysikerû elôadás maga volt a kuriózum. Még a „vájtfülû” beavatottak részére is teljesen új nézôpontot nyitott a Wagner világ egy olyan spektrumából, mely itt élt-él mellettünk, mindig súrolva vagy behatolva a giccs világába – észrevétlen, vagy letagadva. Az a fénysugár, mely villámként hatott korában, – éppúgy mint ma, – szükségszerûen Wagner személyéhez, mûveihez olyan aurát vonzott, ami ellenséges, vagy lelkes, de néha túlzott, szinte vallásos hitû dicsfényt teremtett. Mert gigászi súlya, szubjektív varázsa kultikus rajongóvá vagy ellenféllé tesz – közömbös senki sem marad. Hatásában a többi zeneköltôhöz viszonyítva is felülmúlhatatlan. A pergô stílusú délután elsô részében megismerhettük azt a kultúrtörténeti (zenetörténeti) környezetet, melybe Wagner merôben új, a jövô zenéjének sugara csapódott.
E
6
Mindenekelôtt (jó görög tanácsra) elôadónk meghatározta címszavainak értelmét. Kultusz: eszmei tisztelet, mely leginkább vallásos értelemben használatos, nagy lelki hatású emberek, szentek, szertartások kapcsán. Alapja a hit. Kuriózum: különlegesség, ritkaság, érdekesség. A vak hit teremti meg pl. a középkor vallásos kultuszainak, ereklyetiszteletének elterjedt gyakorlatát, melyhez, valljuk be, igen hasonló a Wagnert istenítô kultusz. Ez éppúgy létrehozza a maga irodalmi és „képzômûvészeti” giccsét a túlzó és üzleti áruvá vált értékek devalválásával. Mi a giccs? Hivatalos definíció szerint: olcsó, hatásvadász, hazug-érzelgôs módon készített mû. A XVIII. sz. végétôl a XIX. sz. zenei világa vonzódott az érzelgôsséghez és kuriózumhoz, szívesen vett elô régi historikus mûveket, régi hangszereken elôadva, mindaddig, amíg a közönség ezeket meg nem unta és elfordult a könnyebb, kellemesebb, jobban fogyasztható zene felé. Elterjed a szalonzene, illetve a
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:24 PM
Page 7
2010. tél könnyed, legtöbbször fajsúlytalan házimuzsikálás. Richard Wagner, majd hosszú sor után tipikus pél(A szalonzenét azok írják, akiket a szalonokba be sem dája: Toscanini. Ebbe a poszt-biedermeier világba robbant be az engednének.) És itt a „krónikás” tétlenül elakad, mert az elôadás a zenetörténeti dokumentumok, ese- európai zenét gyökeresen átformáló Wagner. Érthemények, pletykák, „storyk” olyan vetített ismeretanya- tôen a mai napig tartó kultuszt hozott létre maga körül, elementáris hatást kiváltva pozitív és negatív gát sorolja fel, ami lapunk kereteit meghaladja. A XIX. században a népszerû zene áruvá válik, irányban. Wagnert a mûvei és személye körül kialamég az értékes mûvek is, hogy vonzók legyenek, köz- kult világ dicsôítette, vagy ócsárolta. Az elôadó bôsénapi népszerûsítô – néha giccses – melléknevet kap- gesen illusztrálta ennek képzômûvészeti abszurditának (Tyúk, Medve szimfónia, stb.) azaz, még komoly sokban és giccsekben gazdag hozadékát. Tucatjával szerzôk is erre vetemednek, hogy a „közönségnek láthattuk a képeslapokat, szentimentális kártyákat, Wagner étrendeket, melyeket Baytessenek”. Briliáns igazán gicsreuthban kapni is lehetett, pl.: cses darabok jönnek létre, pl. Brünnhilde mártás, Fafner peKoncert fordított hegedûre. csenyéje, Nibelung garnírung, és Természetesen vannak zeneegyéb sültek és sületlenségek. De szerzôk (és mai tudatunkban inma is létezik Parsifal pezsgô és kább ôk élnek), mint például BerliLohengrin fürdô, hirdetvén Wagoz, akik zenéjüket az értelmes emner máig tartó dicsôségét. (?) Töbereknek, „a különleges képesséménytelen karikatúra, anekdota, gekkel rendelkezôknek”, a képzetzenés paródia látott napvilágot, az tek számára és nem mindenkinek ún. Tannhäuser induló még Veírják. És persze sorsuk sanyarú. lencében is népszerûsítette a mesMás máig is rangos zeneszerzôk ter diadalát, azaz mindenhol és (pl.: Brahms), legalábbis fiatal kominden mennyiségben. Ereklyéit rukban álnéven írnak slágereket, minden nagyobb német város hogy pénzhez jussanak. * (egyébként igen helyesen) féltve Jelszó: a cím sugározzon, ne a ôrzi, a Wahnfriedben pedig külön zene! A kor divatja az átírás, többkis szobában láthatjuk csecsebenyire zongorára. Tarantella, notcséit, ereklyéit. turno… A zenedarabok 98%-a Miért e középkor óta aligha lázongorára íródott. Az elôadó megtott ereklye- és giccsözön? Mozart említ egy mai (Naxos) lemezen is és Beethoven igazán hatalmas megjelent mûvet, a „Szûz imáját”, egyéniségek, koruk ôket egyértelmelynek kottája akkoriban egy év mûen nagy géniuszoknak tartotalatt 70.000 példányban kelt el. A ta, mégsem alakult ki körülöttük kor egyik kritikusa 1857-ben írja: egy ilyen széles, pozitív vagy nega„A zenekritikusnak itt megszûnik tív aura, kultusz. (Mozartnak is a munkája, feladatát átadja a csak egy kis Kugel jutott…) Pedig rendôrségnek!” De hát a giccs Wagnertôl személy szerint naóriási siker, óriási pénz. gyon távol állt népszerûségének A zenei magatartás másik forilyetén túlhajtása, a hullámverés mája az ún. „komoly zene”. Ennek A tipikus giccs – oka inkább hatalmas zenetörtéképviselôi komolyan szegény embeCarl Streller: Richard Wagner allegoriája neti – irányváltoztató, sorsfordító rek maradtak. Mégis megalakulnak az új filharmóniai zenekarok, egyelôre kis hatás- – szerepébôl adódott, ami eszményesítette, vagy elfokörrel, és már korán körvonalazzák a tekintélyelvû gadhatatlanná tette ôt a világ elôtt. Lejegyezte: K. L. karmesteri jogállást. Ennek egyik híres alakja éppen * Richard Wagner is írt nyomorúságos párisi éveiben megrendelésre egy ilyen, egyébként remek, farsangbúcsúztató kánkánt. (Szerk.)
7
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 8
2010. tél
Motívumrendszer Wagner korai operáiban A bolygó hollandi evezetésül nézzük meg, mi is a zenei motívum, és mit jelent a vezérmotívumokkal történô építkezés. A motívumok visszatérô, felismerhetô dallamok. Elnevezésük nem pontos, hiszen ezek a hangsorok nemcsak szóban meghatározott személyt, tárgyat jellemeznek, hanem a hozzájuk fûzôdô fogalmakat, érzelmeket is. Jelzik, ami a szövegben fontos, vagy éppen a ki nem mondottakat tükrözik. Kiegészítik, értelmezik a szöveget, a cselekvéseket. Ha megfigyelünk egy motívumot, elôfordul, hogy a mûvön belül kis mértékû ritmikai vagy dallambeli eltérés mutatkozik, a mondanivalónak megfelelôen. Lényeges az is, hogy milyen zenekari környezetben hangzik el, illetve ugyanaz mást jelent dúrHollandi ban és mást mollban. A Zenei Kistükör szerint a vezérmotívum (Leitmotiv), valamely drámai helyzetet, személyt, Bolyongás érzelmet megjelenítô motívum, amely karakterizáló jelleggel vissza-visszatér a mû folyamán. Wagner megfoReménytelenség galmazása (röviden)… „A könnyen felismerhetô és érzelmi tartalmat tökéletesen kifejezô zenei motívumok jól átgondolt, indokolt visszatérése olyan egységes mûvészi formához vezet, ami átszövi a dráma kisebb egységeit, ezeken keresztül az egész mûvet, és megteremti a jelenetek, helyzetek összefüggéseit.” Azt senki sem tagadja, hogy már a három korai mûben is vannak motívumok. (Csak a Bayreuthban elôadottakról van szó.) A bolygó hollandiban 24 általam ismert motívum szerepel. Ezen belül a Megváltásnak három, a Halálvágynak két variációja van. Nem beszélek a három jellegzetes „áriáról”, mert ezek bár a legismertebbek, nem motívumok. (Erik álomelbeszélése, II. felvonás; Daland éneke, II. felvonás; Erik kavatínája, III. felvonás). Legismertebb motívumok, amelyeket már elsô hallásra is
B
8
mindenki felismer: Hollandi, Hullámzás, Vihar, Hajóskiáltás, Matróztánc, Fonó kórus, Kormányos dala, Megváltás. Ránézésre úgy tûnik, hogy ezek közül néhány csak egy-egy zárt számhoz tartozik, pedig mindegyikük többször elhangzik és fontos jelentôséggel bír. A nyitányban mindössze hét motívum nem szerepel. A többi mind megjelenik, néha akár taktusonként váltakozva, máskor egyszerre több is egy idôben hallható. A nyitány programzene. Végigkíséri a szerencsétlen hollandi életútját viharokon, szenvedéseken, vigasztalanságon keresztül. Amikor hajó halad el vitorlása mellett, kétségbeesve hallgatja a vidám hajósok énekét, a matrózok kiáltozását. Panaszénekét és Halálvágyát végül feloldják a Megváltás variációi. Az olyan zárt, áriának tûnô darabot is, mint a kormányos dala, amely maga is motívum, átszövi több visszatérô dallam. (Hajósének, Hajóskiáltás, Hullámzás, Vihar) A Hollandi monológja (I. felvonás) a hajósokra vonatkozókon kívül az összes nyitánybeli motívumot tartalmazza. Daland és a Hollandi párbeszédét a Reménytelenség uralja egészen addig, ameddig a norvég kapitány fel nem ajánlja leánya kezét. Senta balladája sem egyszerû elbeszélés. A balladán, mint motívumon kívül minden szakaszban megtalálható más is. (Hollandi, Hajós kiáltás, Bolyongás, Vihar és természetesen a Megváltás.) „Ismered-e végzetét a boldogtalannak?” – kérdezi Senta a képhez vezetve Eriket, – miközben a zenekarban a Reménytelenség szól. Az álom elbeszélést a Hollandi motívum fûszerezi. Természetes, hogy Erik eltávozása után Senta a Megváltással énekli a ballada záró sorát. Mint ahogy a szerelmi kettôst is e dallam ve-
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 9
2010. tél zeti be. Ez a duett is a motívumok sokaságát sorakoztatja fel. (Halálvágy, Hollandi, Bolyongás, Boldogság, Hûségeskü, és az elmaradhatatlan Megváltás) A lányok elmenetele után a III. felvonásban, a matrózok éneke folytatódik, majd bekapcsolódik a holland hajó legénysége. Az ô ijesztgetô éneküket a Hullámzás, Hollandi, Vigasztalanság, Panaszkiáltás és a Vihar festi alá. Erik és Senta kettôsét Részvét a Hollandi megjelenése félbeszakítja. Ekkor egy új motívum jelenik meg, a Nyugtalanság. Ez és a Megváltás (3 variáció) Panasz karöltve kíséri a jelenetet. Senta a tengerbe veti magát, mert „mindhalálig hû” esküjéhez. A Hollandi hajója elsüllyed. „Messze távolban a vízbôl felmerül a megdicsôült Hollandi és Senta. A Hollandi átöleli
asszonyát.” – mondja a színpadi utasítás. A zenekarban a Hollandi motívumát a Megváltás követi. Itt meg kell jegyeznem, hogy újabban szokás a mû végérôl elhagyni a Megváltást. Szerencsére, a Társaságunkban vetített savonlinnai elôadás nem ilyen volt. Igaz, hogy az elsô kéziratban ez a befejezés még nem volt meg, Wagner azonban érezte, hogy így nem teljes a mû. A hiányt a Megváltás motívumának beillesztésével pótolta. Ugyanekkor került a nyitány végére is ez a dallam a partitúrába. Ha ô így tartotta helyesnek, akkor nem értem, hogy merik egyes rendezôk önkényesen – néha még Bayreuthban is – az elsô és nem a végleges változatot színre vinni. Molnár Róbertné
Friedrich Nietzsche
Itt áll elôttünk… Részlet a „Bálványok alkonya (Nietzsche contra Wagner” címû könyvbôl Itt áll elôttünk egy zenész, akinek mesterfokú tudása minden más zenész tudásánál jobban abban nyilvánul meg, hogy a szenvedô, elnyomott, megkínzott lelkek birodalmából meríti hangjait és még a néma nyomorúság számára is nyelvet alkot. Senki nem ér föl vele, ha arról van szó, hogy meg kell festeni a késô ôsz színeit, egy végsô, legvégsô, legapróbb jólesô érzés leírhatatlanul megható boldogságát, talál hangot a lélek titokzatosfélelmetes éjfelének is, amelyekben ok és okozat mintha érvényét veszítette volna, és minden pillanatban keletkezhet valami a „semmibôl”… Ismeri
a lélek lassú magavonszolását, a lélekét, amely már sem szárnyalni, sem szökellni, de még járni sem tud… Sok olyasmivel gazdagítja a mûvészetet, amelyek addig kifejezhetetlennek és mintegy a mûvészetre méltatlannak tûntek, – a cinikus lázadás is ilyen, például, amelyre csak a legnagyobb szenvedôk képesek… Igen, ô az egészen kis dolgok mestere. De nem akar az lenni! Jelleme jobban kedveli a széles felületeket és a merész falfreskókat. Wagner olyan ember, aki mélyen szenvedett. Mindenben csodálom Wagnert, amiben ô saját magát helyezi a zenéjébe.
9
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 10
2010. tél
Apotheozis nejlon szatyrokkal Dicséretes vállalkozás az Operaház részérôl, hogy egy nálunk ismeretlennek számító remekmûvet mûsorára tûzött. Boito Mefistofele címû dalmûvét több mint 100 éve játszották utoljára az Operaházban. Ezért, néhány 70-es évekbeli Margitszigeti – Gardellivel, NyeszArrigo Boito terenkoval – majd az újabb idôkben Szegeden színre került elôadást leszámítva a nagyközönség számára „újdonságként” hat. Boitot nálunk, de világszerte is elsôsorban nem a Mefistofele szerzôjeként, sokkal inkább íróként, Verdi két utolsó remekmûve az Otello és a Falstaff szövegírójaként ismerik. Igazi shakespeari librettójának hatására az idôs visszavonult Verdi még megalkothatta utolsó nagy mûveit. Saját esetében Boito nem tudott hasonló bravúrt elkövetni Goethe Faustjával. A szövegkönyv helyenként terjengôs, a cselekmény meg-megáll. Ez még akkor is feltûnik, ha – tudomásul vesszük, a Faust „story” nem cselekmény – dráma. Boito nem csak muzsikus, hanem irodalmár, költô is. Rossz nyelvek szerint – tehetségek esetében ezek mindig megszólalnak – egyik mûfajban sem volt igazán invenciózus. A nagy ideák, a költészet, Shakespeare és Goethe, a zenében pedig Wagner vonzásában élt. A Mefistofele zenéjének komolysága, helyenként tablószerû, oratorikus szerkesztése miatt nem tudott olyan átütô sikert elérni, mint Gounod Faustja, a maga könnyedebb, elegánsabb, népszerûségre sokkal alkalmasabb feldolgozása. Ami az operaházi elôadást illeti több év tapasztalata után most már igazán gondolni kellene a közönség tájékoztatására arra vonatkozóan, hogy mit fog látni.
10
Az üzleti és méginkább a mûvészeti tisztesség azt kívánná, hogy a színlapon feltüntessék: „Ma este Boito Mefistofele címû operája a szerzô ötlete alapján X. Y. rendezô átdolgozásában kerül színre. Az eredeti mû zenéje változatlan.” Egy színházi produkció ugyanis árucikk. Nem is olcsó. A gyanútlan nézô beül a színházba és mást lát, mint amire jegyet vett. Ez ma már „globális” európai jelenség de akkor sem menthetô. Aszínpad ezúttal is cirkuszi show látványát nyújtja. Mindenki mozog, táncol, ugrál, vonaglik, fények villódznak, ötlet petárdák pukkannak, egyszóval minden bevetésre kerül annak érdekében, hogy a darab lényegét elfedje. A kereskedelmi televíziókon „mûvelôdô” mai ember színvonalára került most már ez az opera is. Holott pont fordítva kéne, hogy legyen. A mai embert kellene felemelni legalább néhány órára a Goethe és Boito által megkomponált transzcendens világba. Arendezés szellemi „csúcspontja” az elôadás végére marad: a megdicsôülés gyönyörûen hatásos zenéje, az angyali karok éneke alatt – „Imádkozzunk, a nyomorúságos test elenyészik, a lélek megváltatik a misztikus szeretetben” – bevásárló szatyros tömeg lepi el a színpadot. Hogy még célzottabban a ma emberéhez szóljon a darab, a nejlon reklámszatyrokon jól olvasható a Tesco, a Spar és egyéb cégek felirata. Ez a finálé tehát a reklám helye. Vajon ezek mennyit fizettek a reklámért? Ezzel a felemelô majdhogynem „kathartikus” élménnyel távozhat a nézô az Operaház legújabb produkciójáról. Az énekesek nagyon jók. Bretz Gábor magvas, tömör basszusa jól illik a parádés címszerephez. Létay Kiss Gabriella a kettôs szerephez – Margit és Heléna – élvezetes produkciót nyújt. Fekete Attila a nehéz de hálás tenorszerepben elsôsorban szép hangjával tûnik ki, helyenként forszírozott éneklése azonban késôbb megbosszulhatja magát. Kár lenne. Kovács Jánostól ezúttal is a tôle megszokott magas színvonalú, zeneileg hatásos elôadást hallhattunk. A kórus kiváló szereplése Szabó Sipos Máté karigazgató betanító munkájának eredménye. Felemelô, szép opera a Mefistofele. Behunyt szemmel még élvezhetô is. Bemutató: 2010. szeptember 14. Rendezô: Kovalik Balázs, Boros Attila
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 11
2010. tél
Magyar énekesek Bayreuthban
Legkedvesebb emlékeim Wolfgang Wagnerrel nagy nap, nagy óra, szívszorító perc az den énekesnek az 5 éves jubileuma alkalmából jár. A volt, amikor Az istenek alkonyába ug- Wahnfried szalonjában, kis ünnepség keretén belül rottam be Waltrautének. Elmondhatat- adta át Wolfgang Wagner ezt nekem, s úgy alakult, lanul izgultam, mert akkor még soha- hogy a végén kettesben maradtunk beszélgetve abban sem énekeltem zenekarral e szerepet. Az elôadás el- a teremben. Ha ezek a falak mesélni tudnának! Megsô jelenetében elénekeltem a 3. nornát, egy órával kérdeztem, milyen érzés ott állni, ahol a gyermekkorát késôbb pedig kezeimet tördelve vártam a színre lé- töltötte, s akkor elkezdett regélni… Legalább fél órán pést. Wagner úr ott állt mellettem mosolyogva, látta, át jöttek a tarka, érdekesebbnél érdekesebb emlékek. mennyire ideges vagyok, majd amikor eljött az idô, Ôszintén bevallom, hogy csak töredékét értettem anfelkapott egy kottaállványt és azt mondta: no akkor nak, amit mond, azt a dialektust ember meg nem érti, menjünk. Személyesen állította be nekem a színpad- hacsak nem az anyatejjel szívta magába. Megint azt a ra, megkérdezte, jó lesz-e ott, megveregette a vállam kedves, meleg barátságot éreztem mellette abban a fél és visszament olórában, amire mindalra. Annyira hádig szívesen emléklás voltam neki szem. ezért a gesztusért, Tavalyelôtt nyámert jelezte, melletron a fôpróbákra tem van, és ô is nautaztam Bayreuthgyon szurkol. ba, akkor hallottam, Egy másik kedhogy már nagy beves emlékem vele teg, ágyban fekszik. kapcsolatban az, Megkérdeztem amikor egyszer Katharinát, hogy 2003-ban a sajtómeglátogathatnámirodán találkoze? Bólintott, azontunk, Wagner úr nal áttelefonált és éppen távozóban mondta, hogy rögvolt. Kedvesen kötön érkezem. AmiWolfgang Wagner és Németh Judit szöntöttük egymást, kor Wagner Úr úgy láttam, mintha mondani szeretne valamit, végül meglátott, nagyon megörült, fogtam a kezét és mesélmégis csak elköszönt. Ahogy végeztem, és kimentem tem neki, hogy akkortájt merre jártam, miket énekelaz irodából ô még mindig ott állt és láthatóan engem tem. Hogy jobban halljon, megigazította a párnát a várt. A szokásos, nehezen érthetô dialektusával feje alatt és mosolygó arccal figyelt. Nem sokat bemondta, hogy van egy jó híre, de ezt senkinek nem szélt, de amikor mondtam, hogy kik üdvözlik, és Sómondhatom el, mert még nem publikus: a következô lyom-Nagy Sándor nevét említettem, akkor ô nagy évben a Tannhäuserben én fogom Vénuszt énekelni. örömmel azt válaszolta: én is üdvözlöm Sándort. Alig bírtam megszólalni, annyira örültem, és láttam A magyarokat tényleg ôszintén szerette. Mikor a rajta, hogy ô is örül, és akarta, hogy tudjam. Az utá- nôvérke kikísért, azt mondta, jöjjek még, ha tudok, na következô években is mindig éreztem ezt az odafi- mert nem mindenkinek örül ennyire. Sajnos, többet gyelést és támogatást részérôl, én pedig csak úgy tud- nem jutottam be hozzá. Akkor láttam ôt utoljára. tam meghálálni, hogy maximálisan próbáltam helytKevés ilyen nagy qualitású, egyben érzésben gazállni és olyan jól prezentálni ezeket a fantasztikus dag emberrel találkoztam, mint amilyen Wolfgang szerepeket, amennyire a tudásomból akkor tellett. Wagner volt. 2004-ben én is megkaptam azt a serleget, ami minNémeth Judit
A
11
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 12
2010. tél
Richard és Mathilde – Egy finn énekes szemszögébôl – „Nem alkottam semmi jobbat, mint ezeket a dalokat” Richard Wagner Politikailag radikális, esztéta és emigráns 1849 májusában Richard Wagnernek menekülnie kellett Drezdából. A város lakói fellázadtak Szászország királya, II. Friedrich August ellen, mert feloszlatta a parlamentet. Wagner – aki akkoriban II. Friedrich August udvari karmestere volt – már korábban is aktívan részt vett nemzeti érzelmû, monarchiaellenes mozgalmakban, részt vett a májusi felkelésben is, jóllehet valószínûleg soha nem fogott ténylegesen fegyvert és nem vezette a felkelôket. Mindenesetre, amikor II. Friedrich August Poroszország segítségével hat nap után leverte a forradalmat és kiadta az elfogatóparancsot a felkelés vezetôi ellen, Wagner a feleségével együtt
elmenekült Párizsba, majd onnan késôbb tovább Zürichbe, és az elkövetkezô 12 évet emigrációban töltötte. Mielôtt elmenekült Drezdából, Wagner befejezte a Lohengrint (1848), és elkezdett dolgozni egy ope-
Mathilde Wesendonck, Johann Conrad Dornerin festménye
2. Stehe still!
WESENDONCK-LIEDER
WESENDONCK-DALOK
1. Der Engel
1. Az angyal
In der Kindheit frühen Tagen hört ich oft von Engeln sagen, die des Himmels hehre Wonne tauschen mit der Erdensonne,
Mikor zsenge gyermek voltam, hittem én az angyalokban, kiktôl éden bûve, bája árad szét a földi tájra.
dass, wo bang ein Herz in Sorgen schmachtet vor der Welt verborgen, dass, wo still es will verbluten, und vergehn in Tränenfluten,
S hol egy árva szív nagy búban senyved félve, elvonultan, amíg csöndben hull a vére, könnybe fúlva, könnyben égve,
dass, wo brünstig sein Gebet einzig um Erlösung fleht, da der Engel niederschwebt, und es sanft gen Himmel hebt.
hol a buzgó hô fohász egyetlen vigasztalás: ott az angyal szárnya leng és a szívre vár a menny.
Ja, es stieg auch mir ein Engel nieder, und auf leuchtendem Gefieder führt er, ferne jedem Schmerz, meinen Geist nun himmelwärts!
Lám, hozzám is jött egy égi angyal, szárnya fénylô, mint a hajnal, mind elûzi azt, mi fáj, véle lelkem égbe száll.
12
Sausendes, brausendes Rad der Zeit, Messer du der Ewigkeit, leuchtende Sphären im weiten All, die ihr umringt den Weltenball: urewige Schöpfung, halte doch ein, genug des Werdens, lass mich sein! Halte an dich, zeugende Kraft, Urgedanke, der ewig schafft! Hemmet den Atem, stillet den Drang, schweiget nur eine Sekunde lang! Schwellende Pulse, fesselt den Schlag, ende, des Wollens ew’ger Tag! dass in selig süssem Vergessen ich mög alle Wonnen ermessen! Wenn Aug in Auge wonnig trinken, Seele ganz in Seele versinken, Wesen in Wesen sich wiederfindet, und alles Hoffens Ende sich kündet, die Lippe verstummt in staunendem Schweigen, keinen Wunsch mehr will das Innre zeugen, erkennt der Mensch des Ew’gen Spur, und löst dein Rätsel, heil’ge Natur!
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 13
2010. tél rán, a Siegfried halálán. Zürichben megtelepedve Wagner folytatta a munkát a Siegfried-témával, úgy esztétikai és politikai programnyilatkozatként – melyek eredménye volt a Das Kunstwerk der Zukunft (1849), Das Judenthum in der Musik (1850) és Oper und Drama (1851) –, valamint operai vonalon az összmûvészeti alkotással, A nibelung gyûrûjével. Zürichi tartózkodása alatt, 1852-ben Wagner megismerkedett korának egyik leggazdagabb selyemkereskedôjével, Otto Wesendonck-kal, aki meghívta Wagnert a birtokára, egy kis házba vagy házikóba, melynek „Asyl” volt a neve (ennek jelentése menedék vagy elmegyógyintézet). A ház elnevezése jóslatszerûnek bizonyult: Wagner felesége, Christine Wilhelmine „Minna” (szül. Planer) – aki szerint Wagner azon operái, melyeket a Rienzi (1840) után írt, nyomasztóak, komorak és nagyzolóak - késôbb depressziós lett. Függetlenül attól, igaza volt-e Minnának A bolygó hollandival (1843), a Tannhäuser-rel (1845) és a Lohengrin-nel (1848) kapcsolatban, saját depresszióját talán a számkivetettség és az ebbôl adódó
elszegényedés, valamint Wagner pesszimista, de mégis állhatatos természete és megalkuvások nélküli munkamódszerei okozták. 1854-ben Georg Herwegh költô megismertette Wagnert Schopenhauer gondolataival, ezt Wagner késôbb élete legfontosabb pillanatának nevezte. Ezt követôen Wagner gyorsan elsajátította Schopenhauer eszméit, úgy az emberkép-értelmezését, mint a gondolatait a zenérôl, melyek szerint a zene a legmagasabb szintû mûvészeti ág – eltekintve attól, hogy ebben Schopenhauer nyilvánvaló ellentmondásban állt Wagnernek a saját munkáiban követett és az Oper und Drama c. esszéjében kifejtett alapelveivel. Wagner befejezte a Ring elsô két operáját, a Rajna kincsét (1854) és A walkürt (1856), majd tizenkét évig mellôzte a Ringet, az eközben írt mûveire erôsen hatottak Schopenhauer eszméi. Zeneszerzô-mester és mûkedvelô költônô Schopenhaueren kívül Wagner irányváltásának
2. Ne tovább!
3. Im Treibhaus
3. A melegházban
Csendesen álljatok, várjatok, forgó évek, századok! Fénykörök fénytelen ûrbe mind, álljatok meg, az óra int, ôs, végtelen élet, állj meg, állj, ne forrongj egyre, hagyj élni már!
Hoch gewölbte Blätterkronen, Baldachine von Smaragd, Kinder ihr aus fernen Zonen, saget mir, warum ihr klagt?
Égnek ívelt karcsú pálma, gyémánt fényû csuda lomb, messzi délnek titkos álma, mért hull könnyed, mért, ó mondd?
Schweigend neiget ihr die Zweige, malet Zeichen in die Luft, und der Leiden stummer Zeuge, steiget aufwärts, süsser Duft.
Búsan földre bókol ágad, míg a szél tétova jár, s mintha élne búd és vágyad, rólad édes pára száll.
Weit in sehnendem Verlangen breitet ihr die Arme aus, und umschlinget wahnbefangen öder Leere nicht’gen Graus.
Vágyod álmodón, sóvárul azt a távol ôs hazát, karod kérve, híva tárul puszta, szürke ködön át.
Wohl, ich weiss es, arme Pflanze: ein Geschicke teilen wir, ob umstrahlt von Licht und Glanze, unsre Heimat ist nicht hier!
Ó, én értlek, árva pálma: egy balsorsban osztozunk, bárha itt az Éden várna, ah, de másutt van honunk.
Und wie froh die Sonne scheidet von des Tages leerem Schein, hüllet der, der wahrhaft leidet, sich in Schweigens Dunkel ein.
Lám, a napnak arca fénylô, ha a földtôl válni kell! De a szív, a mélyen érzô, búját némán rejti el.
Stille wird’s, ein säuselnd Weben füllet bang den dunklen Raum: schwere Tropfen seh ich schweben an der Blätter grünem Saum.
Semmi nesz, a lég se reszket, csak az árnyak zöldje zsong: súlyos csöppek halkan esnek, mintha sírna most a lomb.
Zárjad bé szárnyaidat, ôsi alkotó gondolat! Múljon a lázad, tomboló ár, csönd legyen most, csak egy percre bár! Nyugtalan vérnek árama, szûnj, féktelen vágyak napja, tûnj! Hogy a mámor szûzi kéje most elnémít, bódultan érje! Ha két szem lágyan egymásba mélyed, eggyé vál két túlboldog lélek, egymásra várva és egymásra lelve, az üdvök teljével csordultig telve, és néma az ajk, csak ámulva sóhajt és a szív már semmit, semmit nem óhajt, az ember érti a Végtelent és megfejt téged, ó Lét, te szent!
13
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 14
2010. tél más oka is volt: 1857-ben Wagner beleszeretett és lelki kapcsolatba került Otto Wesendonck fiatal feleségével, Mathilde Wesendonck-kal (1828.12.23.– 1902.08.31.). A kapcsolat jellegérôl többféle feltételezés is napvilágot látott. Az egyik véglet szerint Wagner egyoldalúan rajongott az erényes, szûzies Mathildáért, a másik szerint szenvedélyes, viharos testi szerelem volt közöttük. Nyilván Mathilde valamiképpen csakugyan válaszolt Wagner érzelmeire, de nem akarván kockáztatni jómódú házasságát, valószínûleg, legalábbis bizonyos mértékben beszélhetett férjének a viszonyuk alakulásáról. Mathilde és Wagner levelezésében Wagner a „Mester” és Mathilde a „Gyermek” – de „Drága” és „Angyal” is. Mindenesetre érdekes, hogy ezt a viszonyt megörökítô emlékmû – a Wesendonck-dalok, melybôl a zenekari változatot, a Träumen-t Wagner születésnapi ajándékként 1857 karácsonyának elôestéjén adta elô Mathildénak – Wagner két nagyszerû, az operától eltérô mûfajú mûve közül az egyik. (A másik a Siegfried-idill, Wagner Cosimának ajánlotta 1870 karácsonyán.) Mathilde Wesendonck polgárasszony és költônô volt, akinek a versei patetikusak és melankolikusak voltak – néha már a nevetségesség határáig: a kriti4. Schmerzen Sonne, weinest jeden Abend dir die schönen Augen rot, wenn im Meeresspiegel badend dich erreicht der frühe Tod, doch erstehst in alter Pracht, Glorie der düstren Welt, du am Morgen neu erwacht, wie ein stolzer Siegesheld! Ach, wie sollte ich da klagen, wie, mein Herz so schwer dich sehn, muss die Sonne selbst verzagen, muss die Sonne untergehn? und gebieret Tod nur Leben, geben Schmerzen Wonnen nur: O wie dank ich, dass gegeben solche Schmerzen mir Natur!
14
Mathilde Wesendonck Guido fiacskájával E.B. Kietzintôl 1855
kusok Mathildét sokszor a „középszerû” szóval bírálták. A versek gyakran történelmi [Friedrich der Grosse. Dramatische Bilder (1871)], vagy mitikus [Gudrun. 4. Fájdalmak Schauspiel (1868)], nemzeti téSír a nap, ha jô az este, májúak voltak. Mathilde, akárarca véres könnybe gyúl csak a férje, Wagner rajongója és a tengert rôtre festve volt, aki értékelte a Rienzi-nél kéifjú teste sírba hull. sôbbi operákat is, ellentétben az értetlen Minna Wagnerrel. Ám a régi fénybe kél, Függetlenül attól, hogy milyen gyôztesen az éjszakán, volt Wagnerhez fûzôdô viszonya, minden új nap hajnalán, annak megléte visszatükrözôdik mint egy büszke hôs vezér! csakúgy Mathilde, mint Wagner Ah, mert szenvedés a sorsod, mûveiben is: Wagner elkezdett árva szív, ne sírj, ne fájj, dolgozni egy tragikus, Arthur-kohisz a napkirály se boldog, rabeli háromszög-drámán, melyôt is várja bús halál. ben a jóakaratú Marke király fiatal unokaöccse, Trisztán beleszeLásd, a sírból kél új élet ret a szép Izoldába, Marke feleséés a kín is kéjre gyújt: gébe. A libretto allegóriái talán hála néked, nagy Természet, nyilvánvalóak, bár maga Wagner mert te adsz a szívre bút. késôbb úgy magyarázta, hogy ô
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 15
2010. tél Marke királlyal azonosította saját magát. Mathilde munkáiban pedig az allegorikus szerelmi történetek felemelkedtek a patetikus történelmi regények szintjére. A valóságos események és az opera szövegkönyve közötti pontos kapcsolat homályos marad: beleszeretett-e Wagner Mathildébe és emiatt írta meg a Trisztán és Izoldát, vagy azért szeretett bele Mathildébe, mert épp a Trisztánon dolgozott? A Wesendonck-dalok
pasztalataim alapján a dalokat bizonyos szempontból könnyebb zenekarral énekelni: a zene íve jobban visz és a zenekari kíséret bôvebb stílust és higgadtabb elôadásmódot enged meg. Ugyanakkor a Lied-stílus legfinomabb árnyalatai, a kamarazene „itt és most”-reagálásai a partner zenei impulzusaira nem feltétlenül jutnak a legelônyösebben érvényre, másrészt a zenekarral éneklô szólistának elkerülhetetlenül „szélesebb ecsetet” kell használnia ahhoz, hogy a dal melódiáját elôtérbe hozhassa. A dalciklus elsô dala, Der Engel (Az angyal, 1857. november) egy olyan vers megzenésítése, melynek vallásos szókincsét a szerelem, méghozzá az erotikus vágyakozás ábrázolása adja. A versben leírt kifejezések megfelelôit megtalálhatjuk egyrészt Wagner azon leveleiben, melyekben Mathilde-t „imádott szent angyalnak” nevezi, valamint a katolikus hagyományokban is, mint például a finoman erotikus Avilai Szent Teréz extázisában. A vers alapgondolata – vagyis az angyalok, akik elcserélik a menny üdvösségét a földi napsütéssel, és azok az angyalok, akik azért jönnek, hogy az imádkozó lelkeket felvigyék az égbe – Wagner zenéjében válaszra találtak. Angyalokra utaló hárfaszerû arpeggio szerkezetei és dallamívének földközeli indítá-
Wagner eredetileg a dalciklusnak ezt a címet adta: „Fünf Gedichte für eine Frauenstimme” vagy még inkább „Fünf Dilettanten-Gedichte für eine Frauenstimme mit Pianoforte-Begleitung”, de napjainkban egy kissé tömörebb néven, WesendonckLieder néven is ismerjük. A dalciklus megírásának ideje A walkür és a Trisztán és Izolda közé esik, zenei nyelvezete pedig hamisítatlanul átmeneti: ebben a mûben Wagner a késôbbi kromatikájának a lehetôségeit tanulmányozta, valamint vázlatokat írt a Trisztán és Izoldához. Ô maga adta két dalnak is ezt az alcímet: Studie zu Tristan und Isolde „Tanulmány a Trisztán és Izoldához”. Létezik a dalok néhány korábbi változatának a kiadása is, de ebben a cikkben a végleges változattal foglakozom. 5. Träume A dalciklus eredetileg zongorakísérettel készült, de stílusát és Sag, welch wunderbare Träume halten meinen Sinn umfangen, zenei nyelvezetét tekintve minden dass sie nicht wie leere Schäume további nélkül zenekari darab. A sind in ödes Nichts vergangen? dalciklus zongorakísérete – mint Träume, die in jeder Stunde, kisérôktôl hallottam – nem külöjedem Tage schöner blühn, nösebben zongoristának való. und mit ihrer Himmelskunde Wagner saját maga hangszerelt selig durchs Gemüte ziehn! zenekarra egyet a dalok közül, a Träume, die wie hehre Strahlen Träume-t azért, hogy elô lehesin die Seele sich versenken, sen adni Mathilde ablaka alatt a dort ein ewig Bild zu malen: hölgy születésnapján, 1857. deAllvergessen, Eingedenken! cember 23-án. A zenekari váltoTräume, wie wenn Frühlingssonne zatot késôbb Felix Mottl és Hans aus dem Schnee die Blüten küsst, Werner Henze egészítette ki. Madass zu nie geahter Wonne sie der neue Tag begrüsst,gam is elôadtam a dalokat többször is zongorakísérettel, és zedass sie wachsen, dass sie blühen, nekari kísérettel is 2008 tavaträumend spenden ihren Duft, sanft an deiner Brust verglühen, szán, a diploma-hangversenyeund dann sinken in die Gruft. men, a Sibelius Akadémián. Ta-
5. Álmok Mondd, mily földöntúli álmok tartják titkon fogva lelkem? Mért, hogy semmivé nem válnak, mint a tengerár a szirten? Álmok, melyek tiszta fénye egyre szebben, hôbben ég, melyeket a szív üdvére drága percben küld az ég? Álmok, melyek holdas éjen csillagként a szívbe hullnak és kigyújtnak benne mélyen eljövendôt, rég elmúltat! Álmok…mint ha téli hóra tavasz napja csókot ejt s mire kél a déli óra, már a zsenge fû kikelt. s közte rózsák szirma sarjad, rózsák illatálma száll, kebled lángján mind elhalnak, rájuk sírhant csöndje vár.
15
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 16
2010. tél sai („In der Kindheit frühen Tagen…”) – melyek Izolda harmadik felvonásában megjelenô fontos azonban intenzitásukban és hangsoraikban fel- elemek használatáról. Másodsorban Wagner és emelkednek, elôadástól függôen a „mennyei” avagy Mathilde viszonyának romantikus – vagy esetleg az „erotikus” csúcsra –, ahol újra semmivé válnak erotikus – találkozóinak színhelye is az üvegház („Führt er, ferne...”) a vég ujjongó kinyilatkoztatá- volt. Ahogyan ezt visszatükrözi Wagner zenéje, felsával egyidejûleg („Meinen Geist nun himmel- használva a Trisztán és Izolda legfontosabb drámai wärts!”) fejezik ki a vers gondolatait. Ebben a mû- elemeit, úgy a d-moll pedig visszatükrözi Marke szoben Wagner zenei nyelvezetének gyors modulációi morúságát, valamint Izolda „gyógyító jelenléte” és világos kromatika-tanulmányok, amelyek mégis ha- Trisztán halála asszociál a dal üvegházba ítélt növétásosan teremtik meg a vágyakozás és az örömuj- nyeire („Wohl ich weiss es...”). jongás hangulatait. A vers nyelvezete – az üvegház ábrázolása a maA Der Engel után a Stehe still! (Állj meg! 1858. ga nedves, fóbiás és várakozó hangulataival („Weit február) motívumai a Rajna kincsére emlékeztetôen in sehnenden Verlangen...”) – és az énekes számányílnak ki, annak elsô felvonásánál határora megírt vonalvezetés kontrasztja a zenekar zottan gyorsabban, elôrefelé ki nem bomló kromatikájával hömpölygô kísérettel és olyan feszültséget alkotdrámai dallamvezetésnak, melyet akár fizisel, melyek visszakai módon romantükrözik a vers tikusnak is leszövegének téhetne jellemezmáit. A mû feni. szült, növekA Schmervô intenzitázen (Fájdalsú és érdekemak, 1857. sen kromatidecember) a kus. Wagner védalciklus drágig gyûjti a femai ívének legkoszültségekkel teli, nömorabb felvonása, a vekvô mozzanatokat a reménytelenség pillanata dal során, míg végül átadja a éppen az elôtt, hogy az ismert A Wesendonck villa és az ASYL hallgatót a gyôzelmi mámor hangulavégkifejlet befejezi Mathilde és Ritának azzal, hogy a feszültségeket véglegesen csak chard történetét. A fájdalomról és reménytelenségrôl az ünnepélyes végkifejletben oldja fel. szóló patetikus vers mondanivalóját sok fontos zenei Túl azon, hogy a Stehe still a Trisztán és Izolda részlet juttatja érvényre: az elôkék leereszkedô, „zomásodik felvonását juttatja eszünkbe, a dal basszus kogó” pontozott ritmusa, valamint a kíséret és az témájában néhol az opera „végzet”-témája is hall- énekhang dallamos viszonyulása. A Schmerzen ható, a „Schicksalsthema”. Ez párhuzamba állítha- ugyanakkor leplezetlenül utal a Trisztán és Izoldára. tó a vers szövegével, mely a felszínen úgy tûnik, A dal elején hallható az opera elsô felvonásának szehogy az idô sorsszerû és kikerülhetetlen múlásáról relmi témája (jóllehet az operában jobban sikerült a beszél. De a felszín alatt a verset érdekesen is lehet ritmikája), valamint a 13–14. és a 30–31. ütemben magyarázni. Ha Mathilde a vers Emberében, Der megvillantja Marke hatalmát az operában jellemzô Mensch „mesterére”, Wagnerre szeretett volna utal- módon, vagyis a rézfúvósok motívumával. ni, úgy a vers értelme és tartalma egészen más megA Träume (Álmok) tanulmány az opera második világításba kerülhet. felvonásának fontos duettjéhez (O sink hernieder, Az Im Treibhaus (Az üvegházban, 1858. május) Nacht der Liebe), ezt a dalok közül másodikként sok tekintetben a sorozat egyik legfontosabb dala. szerezte Wagner, 1857 decemberében, de amelyet a Elôször is, az Im Treibhaus tanulmány a Trisztán és sorozat utolsójaként helyezett el. Eltérôen a sorozat
16
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 17
2010. tél többi dalától, a Träume szinte feszültségmentes, a vers szövege egy gyönyörû álomról szól – a szerelem érzésérôl –, mely zeneileg a lelkes, csaknem himnusz-szerû dallamban és a kíséret áradó harmóniájú szerkezetében kapott megjelenítést. A Träume a dalciklus igazi slágere, elvitathatatlanul a legismertebb része, melyet önállóan, a dalciklustól elkülönítve is gyakran elôadnak (például én is elénekeltem a múlt nyáron, a barátaim esküvôjén), valamint sokszor hangszeres átiratban is hallható. Jellemzô, hogy amikor Wagner megzenésítette ezt a verset, kifejezetten az opera egyik dramatikailag legfontosabb és legszenvedélyesebb szerelmi jelenetének tervezte, és azzal, hogy ezt a dalt a ciklus végére tette, arra utalt, hogy másként, mint Trisztán és Izolda, ô és Mathilde életük végéig boldogan élhetnek. Azonban másként történt: Utolsó felvonás 1858 áprilisában Minna Wagner megtalálta Wagner Mathildéhez írt levelét. Ezt szóváltás követte, amelynek során Minna a férjét és Wesendonck aszszonyt hûtlenséggel vádolta. Wagner megpróbálta meggyôzni Minnát – de hiába –, hogy ne vonjon le „vulgáris következtetéseket” az üzenetbôl. A helyzet lecsillapítása érdekében Otto Wesendonck elutazott a feleségével Olaszországba, Wagner pedig rávette Minnát, hogy kezeltesse magát egy fürdôkúrán. A hölgyek távollétében Wagner hozzálátott a Trisztán és Izolda második felvonásához, de amikor ôk visszatértek, a béke megint semmivé vált. Ekkor Wagner egyedül elhagyta Zürichet, elutazott Velencébe, ez-
zel befejezve viszonyát Mathildével és gyakorlatilag Minnával is, akitôl azonban véglegesen csak 1862-ben vált külön. Minna Wagner 1866-ban hunyt el. 1861-ben Wagner tehát sokszorosan is sikertelen ember volt. Számkivetett, akit nem láttak szívesen a hazájában, zeneszerzô, aki elvesztette a legfontosabb támogatóját, akinek a jövôje a legjobb esetben is csak bizonytalannak tûnt – fôleg azután, hogy a Tannhäuser bemutatója súlyos bukás volt 1861ben, Párizsban –, és olyan férfi, aki a családi életében is sikertelennek bizonyult. Wagner sorsa csak 1864-ben fordult jobbra, amikor II. Lajos, Bajorország királya pártfogásába vette. Wagner mûvei közül – természetesen az operákat nem tekintve – általában csak a Siegfried-idillt és a Wesendonck-dalokat szokták elôadni. Wagner azt írta valahol, reméli, hogy zenéje az emberek otthonaiba is eljut majd, nem csak az operaszínpadokra. Már a párizsi évei alatt, 1839–42-ben tanulmányozta a Lied-formát, és egész pályafutása alatt foglalkozott más, kis formátumú mûvekkel is. Mégis, a Wesendonck-dalok kivételével, ezekben a kis formátumú próbálkozásaiban sikertelen maradt: ô a masszív opera-gépezetek, nagy zenekarok és hôsi hangok mestere volt, akinek a szerényebb együttesek használata nehézséget okozott. Jenni Lättila operaénekes A tanulmány a Finn Wagner Társaság Wagneriaani c. folyóiratában jelent meg, fordította Vinkler Károlyné A dalok magyar szövege Lányi Viktor fordítása
A teremtô szenvedély olthatatlan tüze Mi történik a Trisztán zenéjében? „Éjszaka, szenvedély, szenvedés, halál” – hirdeti a szöveg. „Mindennél erôsebb, mindent elsöprô vágy, életerô és diadal” – kiáltja a zene. Valóban, soha a vad élniakarásnak, a minden korláton átrontó életszenvedélynek ilyen hôforrását nem fakasztották még fel a zenében, mint a Trisztán partitúrájának lapjain. Az önkívület hôsége akaratlanul az életet magasztalja, a halálról elmondott nagy dikciók az életnek tesznek szerelmi vallomást, s az egész hôsies, boldog-
boldogtalan szerelmi történet a teremtô szenvedély olthatatlan tüzét gyújtja fel és lengeti meg a hallgató feje felett, mint valami gigászi fáklyát, tévedéseken, önáltatásokon, illúziókon keresztül. Szabolcsi Bence A mûvet 1948. februárja és 1959. novembere között nem játszották Magyarországon. A fenti mondatokat Szabolcsi Bencének az 1959-beli színrevitelrôl szóló kritikájából idéztük, amely írás a Népszabadság 1960. január 24-i számában jelent meg.
17
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 18
2010. tél
Romain Rolland
Trisztán Részlet a „Jelenkori muzsikusok” címû kötetbôl risztán hegymagasságban emelkedik minden más szerelmi költemény fölé, mint ahogy Wagner a század minden más mûvésze fölé. Felségesen hatalmas monumentum. Korántsem tökéletes mû. Tökéletes mûve nincs Wagnernek. Ilyen mûvek megteremtése sokkal hatalmasabb erôfeszítést követel, semhogy állandóan bírni lehetne; már pedig esztendôkön át kell bírni. Az egész dráma folyamán paroxizmusig feszített szenvedélyeket a zenész nem rögzítheti meg hirtelen rögtönzésekben, amiket fogantatásuk után tüstént megvalósít. Dühös és hosszantartó munkára van szükség. Ezek a michelangelói kolosszusok, ezek a heroikus erejû, dekadens bonyolultságú, viharzó lelkek nincsenek mozdulatlanná rögzítve, mint a szobrász vagy festô mûve, cselekvésüknek egy pillanatában; élnek, tovább élnek és nézik a maguk életét érzékléseiknek végtelen aprólékosságai közt. Az erôfeszítésnek ily hosszú tartama, ekkora mennyisége úgyszólván nem is emberi. A lángész közel jár az istenihez; felidézheti és megpillanthatja az Anyákat; de nem tartózkodhatik ebben a világban, ahol lélekzetet venni nem lehet. Ilyenkor az akarat pótolja az ihletet; de az akarat egyenetlen és meggörnyed a teher alatt. Ezért vannak zökkenôk és elütô részek a legnagyobb mûvekben is: jelei az emberi gyarlóságnak. És bár talán kevesebb akad Trisztánban, mint Wagner más drámáiban s különösen mint a Götterdämmerungban: sehol sem szenved miattuk többet az ember, mert a lángész erôfeszítése sehol sem hevesebb, szárnyalása sehol sem szédítôbb. Wagner jobban érezte ezt, mint bárki más. Levelei egy olyan lélek kétségbeesését mutatják, amely birkózik démonával, magához szorítja, megszelidíti s az mégis állandóan kicsúszik a keze közül. Csupa fájdalmas kiáltás, dühös sértegetés, halálos undor: „Soha el nem mondhatom neked, milyen siralmas muzsikus vagyok. Szívem mélyén tökéletes dilettánsnak, kontárnak (Stümper) tartom magam. Látnod kellene, mikor azt mondom magamnak: mégis csak tovább kell haladni – s mikor a zongorához
T
18
ülök s összekavarok holmi nyomorúságos szemetet (Dreck), hogy tüstént félredobjam megint, mint egy hülye! Mennyire meg vagyok gyôzôdve a magam zenei hitványságáról! (Lumpenhaftigkeit)… Hidd el nekem, tôlem már nem sokat lehet várni. Ma már igazán elhiszem, hogy Reissiger segített Ta n n h ä usert és Lohengrint megcsinálni.” Így ír Wagner Lisztnek abban a pillanatban, mikor a mûvészetnek ezt a csodáját befejezi. Ugyanúgy ír Michelangelo az apjának 1509-ben: „Nagy aggodalomban vagyok. Egy esztendô óta semit sem merek kérni a pápától, mert a munkám nem halad eléggé és véleményem szerint nem érdemel jutalmat. A mû túlságosan nehéz s ez nem is az én mesterségem: haszontalanul vesztegettem az idômet. Isten legyen segítségemre!” – Egy esztendô óta a Sixtus-kápolna mennyezetén dolgozott. Csak a szenvedélyes szerénység rohamát kell látni ebben? Senkiben sem lakozott több gôg, mint Michelangelóban vagy Wagnerben. De égô seb gyanánt érezték mûveik hibáit. Ezek a mûvek a hibák ellenére is dicsôségei az emberi szellemnek: de a hibák megvannak, annyi bizonyos. Nem akarok rágódni Wagner színpadi mûvének belsô hibáján: Wagner drámája csak drámai vagy epikus szimfónia, melyet lehetetlen eljátszani s a cselekvés nem tesz hozzá semmit. Különösen igaz ez Trisztánról, ahol oly nagy az aránytalanság a lefestett érzelmek orkánja s a színpadilag kifejezett cselekvés hideg konvenciója, kényszerû félénksége közt, hogy ez bizonyos pillanatokban – például a második felvonásban – már kínos, bántó és majdnem groteszk. De még ha megengedjük is, hogy Wagner drámája szimfónia, mely nem való elôadásra, sok foltot és fôként sok egyenetlenséget kell fölismerni benne. Az elsô felvonás hangszerelése gyakran sovány s a szövése nem erôs. Megmagyarázhatatlan hiányok, lyukak vannak benne, üresség fölött kifeszített melodikus vonalak. Aztán véges-végig megtöri a lírai lendületet a szavalás, vagy, ami még rosszabb, az értekezés. Ôrjöngô forgatagok hirtelen megállapodnak, hogy átenged-
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 19
2010. tél jék helyüket magyarázó vagy vitatkozó recitativóknak. És bár a recitativók majdnem mindig megragadóan domborodnak ki, bár a metafizikai álmodozásokban is marad valami barbár módra szubtilis jelleg, amelynek erôs a zamatja – a tisztán költôi lendületeknek, a tiszta szenvedélynek, a tiszta zenének felsôbbrendûsége annyira kézzelfogható, hogy ez a zenei filozófiai dráma el tudja venni kedvünket a filozófiától és a drámától s mindattól, ami fékezi, nyûgözi a zenét. Végül maga a tisztán zenei rész sem ment attól a szemrehányástól, amely a mû egészét illeti: hiányzik belôle az egység. Wagner stílusa igen különbözô stílusokból van összekovácsolva; találunk benne mindenféle italianizmust, germanizmust – még gallicizmust is; – ezek közt vannak felségesek, vannak középszerûek, és némelykor érezzük az összeillesztést, az öntés nem tökéletes. Vagy pedig két egyaránt eredeti gondolat összeütközik, és túlságosan erôs ellentétével ártalmára válik egymásnak. Marke királynak, ennek a Grál-lovag-szerû alaknak csodálatos panasza olyan mélységes mérséklettel, a materiális hatásnak olyan megvetésével készült, hogy a szerelmi kettôs tûzfolyama után ez a tiszta és hideg fény teljesen elhomályosodik. A mû tehát mindenütt megszenvedi az arányok hiányát. Szinte elkerülhetetlen hiba ez, s éppen nagyságából származik. Könnyû a középszerû munkának tökéletesnek lenni a maga nemében; ritka eset, hogy egy felséges mû eljusson idáig. Egy kis völgyekbôl, kedves rétekbôl álló tájkép könnyebben lehet harmonikus, mint az a kép, amely vakító havasokat, hegyipatakokat, jégmezôket és viharokat ábrázol. A szörnyû csúcsok itt is, ott is agyonlapítják a képet és összerombolják a harmóniát. – Így áll a dolog Trisztánnak némely kolosszális részletével is: például azzal a két költeménnyel, amelyet mámorossá vagy marcangolóvá tesz a várakozás – Izolda várakozása a második felvonásban, a gyönyörrel terhes éjszakában és Trisztán várakozása a harmadikban, ez a szaggatott, frenetikus, véres várakozás; az Izoldát hozó hajó és a halál várása –, vagy az Elôjáték, ez az örökös vágy, mely panaszkodik, felcsap és megtörik szünetlenül, és végtelenül, mint a tenger. * Egy tulajdonság mélységesen meghat Trisztánban: annak a Wagnernak becsületessége és ôszintesége, akit ellenségei szerettek sarlatánnak nevezni, elmondva róla, hogy sohasem retten vissza külsô és durván materiális eszközök használatától, hogy megragadja és elkápráztassa a közönség figyelmét. Hol az a dráma, amely mértéktartóbb és mélységesebben megveti a kül-
sô eszközöket, mint Trisztán! Még túlzásba is viszi ezt. Itt lemondott Wagner minden festôi hatásról, minden epizódról, mely tárgyától idegen. Ez az ember, aki fejében hordozta az egész természetet, aki kénye-kedve szerint zúgatta a vihart a Walkürben, vagy csillogtatta a nagypéntek nedves fényét: most még azzal sem fárad, hogy egy tengerrészletet fessen az elsô felvonásbeli hajó köré. Higgyék meg: áldozat volt ez neki, és így akarta. Kedve telt abban, hogy a félelmes drámát beszorítsa egy tragédiabeli szoba falai közé. Alig néhány ütemnyi kórus. Semmi, ami elvonhatná a figyelmet a lelkek misztériumáról. Két személy mindössze, a két szerelmes – meg egy harmadik, akinek kezében megkötözött áldozat ez a kettô: a Végzet. Mily csodálatos komolyság van ebben a szerelmi drámában! Ez a frenetikus szenvedély zordon, szigorú, komoly marad: semmi mosoly, csak valami úgyszólván vallásos meggyôzôdés, ôszinteségében talán még vallásosabb, mint Parsifalé. Nagy tanulság a dráma számára ez az ember, aki elhagyja a drámából a léha játékot, a hívságos epizódokat s egyedül a belsô életre, az élô lelkekre vezeti vissza. Ezzel válik mesterünkké, igazmondóbb, becsületesebb, erôsebb, tévedései ellenére is követni valóbb mesterré, mint kora irodalmi színpadának valamennyi mestere. * Azon veszem észre magamat, hogy a kritika több helyet foglalt el följegyzéseimben, mint szerettem volna. Pedig mennyire szerettem Trisztánt! Mily részegítô ital volt esztendôkön keresztül nekem és a korombelieknek! Vesztett-e valamit nagyságából? Nem; érintetlen maradt; Trisztán továbbra is legmagasabb csúcsa a mûvészetnek Beethoven óta. De, mikor a múlt este hallgattam, akaratlanul is azt kellett gondolnom: „El fogsz múlni te is; oda kerülsz Gluck, Bach, Monteverdi, Palestrina és mindama nagy lelkek közé, akiknek neve fennmarad az emberek között, de gondolataikat nem érzik többé az emberek, egy maroknyi beavatott kivételével, aki hiába iparkodik föltámasztani a múltat. Te is, te is a múlthoz tartozol már, zordon világossága ifjúkorunknak, hatalmas forrása életnek, halálnak, vágynak, lemondásnak, amelybôl erkölcsi energiánkat s a világgal szemben való ellenállásunkat merítettük. Avilág folytatja útját, mohón keresi az új izgalmakat és Vágya felcsap, megtörik szünetlenül. Gondolatai máris megváltoznak. Új muzsikusok új dalokat szônek már a jövendô számára. És veled egy viharos század hangja múlik el.” (Benedek Marcell fordítása)
19
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 20
2010. tél
Naplótöredékek Szilánkok és tüskék 2010 május-június. Duna partján egy Nagy Házban ül az ösztön talpig gyászban…. Valami ilyesmit mormogtam szabadon Arany és Karinthy után – jobban mondva a MûPa-beli Trisztán és Izolda három elôadása után. A Trisztánnal mi 60 év óta szeretjük egymást, sok meghitt gyönyörûséges, vagy szomorúan vígasztaló órát ajándékozott ez az opera nekem, de most úgy érzem, megcsalt, becsapott, vagy egy életen keresztül félreismertem volna? Ez a filozofikus, esztétikai, pathopszichológiai felfogású Trisztán történet teljesen felborzolta lelkem sekély állóvízét, látva hogy ragad minden érzés a fény-sötétség, a nap és éjjel a fekete-fehér allegóriájába. Miként válik emberen túli misztériummá átlépve a mûvészi határvonalat, kórtani ábrázolását adva a halálvágynak. Mélységesen pesszimista, kiúttalan, kedvetlen életajánlat ez, igazi szerelmi egyesülés csak a halálban létezik? „Érzelmek legyôzése egy rögeszme oltárán”. Itt a színpadi életben legfeljebb egy távszerelem látható, a szerelmesek úgy 30-35 méternyi távolságban vannak egymástól, hátat fordítanak, falat tapogatnak, miközben a szereplôk a szerelemrôl egymással beszélnek, illetve énekelnek. Módjuk sincs valami színészi kifejezésre. Halálos szerelem egy kedves simogatás, egy meleg pillantás, ölelés nélkül, ez már a mérhetetlen halálos frigiditás. Frigid Trisztán ÉS Izolda. A rendezés az elsô pillanattól sugallja az eleve elrendelt elveszejtettséget, mely a kilátástalanságot egyre fokozza, végül öngyilkosságba, illetve vakságba, ôrületbe vagy itt inkább meghibbantságba taszítja Trisztánt. A sebesült hôs vergôdése a III.felvonásban valójában nem megtébolyodás, hanem szeptikus, idegrendszeri, izgalmi tünet, olyan „feldobottság”, melyben gyors kezelés nélkül a beteg hamarosan összeroppan és meghal. A doktornô itt, mint láthattuk, késôn érkezett (és milyen lassan!), Trisztánnak még egy órája sem maradt… meg akart halni. Pedig a középkori Trisztán és Izolda regékben a leglehetetlenebb helyzetekben, szó szerint tûzön-vízen keresztül élni akarnak a fiatalok. Élni vágyják a
20
szerelmet, olyanynyira, hogy a végén már nem is tudjuk, hogy egymást szeretik-e, vagy inkább a szerelmet? Igen, ez az életerôs szerelem csap fel Wagner dinamikus zenéjében, mely elejétôl a végéig minden csak nem gyászinduló! Novalis óta halálról nyafog az európai irodalom, és a halál-vágyás mint póz elönti a XIX. századot, megérintve a legnagyobbakat. Hogy ez mennyire affekció, vagy igazi következményes egyéni életérzés, nem nehéz eldönteni. A nagy Goethe pl. Wertherrel elsütteti a pisztolyt, ô maga pedig elutazik királyi társalkodónak, miniszternek. És nincs halálvágya. Wagner Trisztánja szintúgy öngyilkos lesz, de szerencsére a zeneköltônek nincsenek ilyen morbid hajlamai (egy ellenôrizetlen magányos erkély jelenetet kivéve, mint levelében W.Matildnak írta). Az ô írásaiban is gyakran szerepel a század sóhaja: „jó lenne már meghalni” felkiáltású depresszív manír, mely mindig erôs okozati összefüggésben van akut pénzhiányával. Hamis egy pathológiás halálvágyra kijátszani az egész operát! Itt azonban Trisztán Izolda megérkezésekor nem is hal meg, hanem törökülésben, fehér gatyában hallgatja végig élô szerelme Izolda halottsirató dalát, közben idiótoid mozdulatokat tesz. Csendben figyeli, hogy a félreértések emberei halomra mészárolják egymást. Megjegyzendô, talán ez a jelenet volt a leghamisabb, helyenként egyenesen groteszk. Majd Trisztán egy vörös fénnyel szépen megvilágított valamiféle egyiptomi masztabába settenkedik, ahova Izolda a távolból végre követi. Kiemelendô, hogy ez az elôadás talán legszebb jelenete. A döbbenet csendje fogadta a fôpróbán, de a többi elôadás közönsége már nem értékelte, nem értette meg ezt a
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 21
2010. tél halálban való egyesülést, csak tapsolt, mintegy lenullázva a halál által megdicsôült szerelem szépségét. A filozófus Schopenhauer mondja: minden történés hiányérzetbôl fakad. Wagner ezt egy szóval fejezi ki: VÁGY. Szerinte a be nem teljesedett szerelmi vágyódásnak nem lehet vége, mert ekkor minden összeomlik, megszûnik, becsület-hûség-barátság szertefoszlik mint az álom…Egyetlen megváltás a HALÁL, a megsemmisülés, a fel nem ébredés. De a halál, ahogy a kelták hitték, olyan mint az álom, egy létezô valóság, tündérekkel–koboldokkal benépesült párhuzamos világba vezet, ahová át lehet lépni, vagy menekülni, akár a földi élet feladásával – örök álomra, örök szerelemre szenderülni… Ez a „végtelen szerelmi kéj tengere” – mondja Wagner – „nevezzük halálnak, vagy talán éjszakának, csodás világ ez, amelybôl, mint a monda hírül adja, egykor belsô ölelésben repkény és szôlôvesszô nôtt ki Trisztán és Izolda sírján...” (R. Wagner) Ebben az operában a II. felvonás 2. jelenetében a zenei texturában a Tages motívum néhány ütem alatt 22 motivikus transzformáción megy keresztül. A szöveg és a zene egyszercsak már más világban van, a végsô halál-elhatározás mezsgyéjét átlépve egy olyan transzcendenciában, ahol az örök egyesülésre vágynak a szerelmesek (amit talán csak a középkor embere érezhetett át igazán). A Trisztán minden lelki mozzanata hanggá válik itt, a dallam teljesen, logikusan tér vissza a „szerelmi halálban” a múlt és a jövô szerelemkönnyeibôl. A legnehezebb kérdés, mit mond a Trisztán a mai, hétköznapi embernek? Aki már kegyetlenül reális világban él, eltávolodott minden transzcendenciától, mítosztól. Talán az elôzô évszázadok vérzivatarai után a halálvágyból is kigyógyult. Miért érint meg e történet mégis olyan mélyen bennünket? Van egy döbbenetes szópár a Trisztánban: „egymásnak rendelt”. Emberpár, szerelmesek. Mert mindenkinek van egy neki rendelt párja valahol, akit meg kell találnia, és akkor boldogok lesznek. Ha azonban meg is találják egymást,de nem lehetnek egymáséi, Trisztán és Izolda vágyát, fájdalmát, szenvedését élik meg. Sorsuk emberileg nem lehet más, mint Wagneré volt: a lemondás „lelkem lelkérôl, mennyországom, megváltóm”-ról. A lemondás az érzelmek öngyilkossága. De a lemondás egyben a legfontosabb életjelenségek egyike.
Nincs még egy Wagner opera, amelyik olyan figyelem-koncentrációt igényel, mint a Trisztán és Izolda. A finomságok, csodálatos szépségek másodpercrôl-másodpercre csúsztatott örökké változó, fejlôdô tömegét kell a hallgatónak appercipiálnia. Egy hoch-intelligens jelzésrendszer és érthetetlen banalitások között lavírozott ez a rendezés. Lévén jó rejtvényfejtô, a színpadi talányokat viszonylag hamar megfejtettem. Még akkor is, ha nagyon nem értettem vele egyet, mint a talpas poharak, a haldokló Trisztán mellé letett koponya, az össze-vissza járkálás, sétálgatás, a vívás, bár ezt is humorból gyorsan megértettem, hiszen szegény Trisztán és Izolda épp eleget vívódnak…Tekintve, hogy érzékszerveink között domináns a látás, a szemünk rabjai vagyunk, az ennek nyújtott minden látvány, illetve kacat, elvonja a figyelmet a legfontosabbról: a zenérôl. A közönségnek nem a falak megrepedésébôl kell megértenie Trisztán és Izolda tragédiáját. Nem lett volna egyszerûbb Richard Wagner nevû színpadi rendezô idevágó utasításait némán betartani, hiszen minél többet rak valaki a Trisztánhoz (és, valljuk be a többi Wagner operához), annál kevesebbet kap a lényegbôl a közönség. Sokan írtak laudációkat a zenei megvalósítás szépségérôl, nagyszerûségérôl. Minden szuperlativusz igaz! Azt hiszem, nemcsak Budapesten öröm annyi év után egy ilyen zeneileg tökéletes Trisztánt hallani, de Európában is ritkaság. Persze a MûPában minden zenekar túlságosan felhangosodik, az erôs zenélést az énekes próbálja követni és erôltetett kiabálástól lesz a hang fénytelenebb. Dehát ez a világ-divat. Aki 4 órát tud fortéban énekelni, az már világsztár. Szeretném pl.megkérdezni Kurwenáltól, hol látta ô Wagner kottájában beírva: Bitte hier brüllen! A közönség tombolt, mert hát igaza volt: kiütéssel gyôzött most is Richard Wagner! Nekem csak két dolog hiányzott ebbôl a Trisztánból: valami kevés emberi melegség és a szerelem… K.L. „A zenében ugyanúgy, mint a szerelemben, mindenekelôtt ôszintének kell lenni.” Puccini
21
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 22
2010. tél
Wagner Tannhäusere marad Abszolutizmus helyett diplomácia a bécsi operaházban halandó néha elgondolkodik, miként lehetséges, hogy a világ egyre bonyolultabb és rosszabb lesz, holott ha több lenne a színház- és zenekedvelô ember, talán még javulhatna is. Idealizmus? Meglehet. Mindenesetre megfontolásra és megjegyzésre kívánkozik, ha az ember Wagner „Mondások zenérôl és zenészekrôl – Közlemények barátaimnak” címmel egy csokorba font gondolatai között böngészik, hogy közelebb és még közelebb férkôzzön e szeretve gyûlölt, magas piedesztálra helyezett zsenihez. „A színház feladata, hogy hozzájáruljon az erkölcsök nemesítéséhez és a nemzet ízlésének formálásához” írja Wagner, vagy máshol: „Ahol az emberi szó megszûnik, ott kezdôdik a zene. – A muzsikát mindig is ôrangyalomnak tekintettem, aki a mennybôl szállt le hozzám. Évszázadok emberi zsenialitásának verejtékétôl kísérve jött, nem észrevétlen napsütötte-kegyes kézzel érintette fômet; hevesen verô, kívánó-követelôzô szívem külvilág felé kitörô teremtô erejéhez nyújtott kierôszakolt segítô kezet.” Tizenkilenc év udvari színház és abszolutisztikus uralom után felvilágosult abszolutizmus, vagy netalán demokrácia idôszaka köszöntött be a bécsi operaházban. A ki tudja, miért támogatott, de sokak által nem szívelt Ioan Holender igazgató két évtized intenzív és csillogó egyeduralom után egy minden képzeletet felülmúló sztárgálával, de hoppon maradt kulcsátadó ünnepséggel (melyen az ünnepelt új igazgató nem jelent meg) búcsúzott házától. Máris jelentkezett azonban „Még nem végeztem” címmel a Zsolnay kiadónál megjelentetett memoárjával, mellyel az irányában táplált maradék szimpátiát is sikerült elvesztenie. „Míg a korábbi polgári kormány nyitott volt és érdeklôdô” – írja – „a politikusok gyakran látogatták az operaház estjeit, 2008 óta az új kormányt az abszolút anyagi és kulturális passzivitás és érdektelenség jellemzi.” Holender szerteszéjjel lövöldözött nyilai surrogásában talán észre sem vette, hogy maga alatt is vágja a fát, amikor összeakasztotta a bajuszt zenészekkel, énekesekkel. A Staatsoper zenekara ill. a Filharmónikusok egyesülete mindig is kettôs életet biztosított a klasszikus zene sztár-muzsikusai számára. A zenészek fizetését a ház nem emelte, cserébe szemet hunyt mûvészei második (nemzetközi koncerttur-
A
22
nék), sôt harmadik (filharmóniai kamara koncertek, oktatói tevékenység) mûszakja fölött. Az eredmény a nemzetközi összehasonlításban is nem kielégítô próba-szám lett és a zenészek ijesztô méreteket öltô fluktuációja a zenekari árokban. A karmesterek veszélyben kezdték látni az elôadások minôségét. Igazuk is lett. Némely rutin-elôadás már régen nem úgy szólt a Staatsoperben, mint ahogy azt a nézô megszokta ebben a korábban világszerte joggal elismert önhatalmú „muzsikus-köztársaságban.” Az igazgatóváltás elsô pillanattól fogva érezhetô. Egy szerény és udvarias Dominique Meyer állt igazgatása elsô napján a foyer sarkában és aki a közönség soraiból felismerte, azzal szívesen kezet rázott, ha kérték, autogramot adott. A zenekar tagjait ugyanilyen szerény figyelmességgel köszöntötte a zenekari árok bejáratánál. Ô nem búcsúzott csinnadrattával a párizsi Théâtre des Champs-Élysées élén töltött 13 év után, ôt búcsúztatták mûvészei egy bensôséges meglepetés-koncerttel. Párizsi tartózkodása utolsó napján Wiener Würstl kíséretében mondott köszönetet a figyelmességért, melyben részesítették. Az 1955-ben Elzászban született Meyer, a gazdaságtudományok doktora, Jack Lang kulturális miniszter egykori tanácsadója, aki 1989-ben elsimította a Bastille opera nyitása körül keletkezett zûrzavart, anno politikát gyakorolt felsôfokon, most mégis visszafogottan nyilatkozik: „Bécsben vendégnek érzem magam, kinek sem kedve, sem ambíciója nincs politikusokkal vitázni. Erômet inkább operai és filharmóniai vendégjátékokra, nem uniformizált rendezôi színháztól vezérelt bemutatókra, a legjobb karmesterek meghívására szeretném fordítani.” Nyilatkozatából tudtuk meg azt is, hogy Wagner a jövôben is kiemelt jelentôséget kap. A Lohengrin jelenlegi lehetetlen rendezése helyett Andreas Homoki Zürichre tervezett, New York, London és Berlin operáival közösen színpadra állítandó elôadása jön Bécsbe. Távozik a mûsorból Günter Kramer elavult, statikus Tristanja és Vera Nyemirova ôrült Macbethje, viszont maradnak Zeffirelli és Otto Schenk látványos Carmen-rendezései. Andrea Breth és Peter Stein, Rattle, Muti, Nelsons, Thielemann lesznek az elkövetkezôkben szívesen elvárt vendégek.
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 23
2010. tél Egy kissé talán még ma is helytállók Wagner 1851 évi benyomásai a párizsi Operáról és arról az igényes atmoszféráról, melybôl az új igazgató jött: „A világ elôkelôsége és gazdasága, aki csak e hihetetlenül választékos szórakoztatás és kedvtelési lehetôségek világvárosában az élvezethajhászástól vagy unalomtól fáradtan leledzik, mind egybe gyûlt az Opera pompásan díszített csarnokában, hogy a szórakoztatás legmagasabb fokán élvezhessen és tetszeleghessen önmagának elkényesztetett szerepében.” Holender ment, Meyer jött, a mindkettô által elfogadott Tannhäuser-elôadás Claus Guth német rendezô, és kivételesen zeneértô rendezô, rendezésében azonban maradt. Mi több, a tavaszi évad ezzel zárt, az ôszi pedig ezzel nyitott. „Ez az opera” – melyet az új fôzeneigazgató és a már minden sikert fiatalon learatott, magabiztos, ambiciózus karmester, Franz Welser-Möst a következô szavakkal avizált – „még sok jellemzôt ôriz a tüzes fejû mester zenei esztétikájából, mind tematikailag, mind zeneileg pedig sok elemet kölcsönöz a romantikától. Wagner ugyan már 1842-tôl dolgozott mûvén, elsô, úgynevezett drezdai változatát csak 1845-ben mutatták be. Számos átdolgozást igényelt ezután is és leggyakrabban játszott változata az 1860–61-ben keletkezett párizsi lett”. – Welser-Möst a drezdai változatot választotta. Szerinte Guth rendezésének lényege nem annyira a címszereplô tétovázása a csábító Vénusz és az erkölcsös Erzsébet között, hanem sokkal inkább Tannhäuser lelki balanszírozása a kettô közötti mesgyék határain. Egyénisége messze nem harmonikusan egységes, de zilált és tévelygô, a valós világból újra és újra a látszat világában landoló. Vénusz szinte nem is valós lény, hanem erotikus fantáziájának szülötte, akit Erzsébet reális figurája elé állít. A Vénusz-hegy sem igazi helyszín, hanem inkább lelkiállapot. Egy alagúton megtett utazás a tudattalanság állapotába, ahol minden dolog egyforma jelentôséget nyer és így Ta n nhäuser tudati világában megkülönböztethetetlenül egyformává válik. A színterek ezt a hatást még fel is erôsítik, mivel a rendezô Sigmund Freud és Arthur Schnitzler világába kalauzolja a nézôt.
Bécs a Fin de Siècle korában Hogy miért olyan a bécsi zeneértô- és szeretô publikum amilyen, annak sokféle magyarázata lehet. De hogy konzervatív, néha persze jó irányban maradi,
viszont rendkívül álszent, annyi bizonyos. De tegyünk itt egy kis kitérôt. Azt tartják, az osztrák férfiak nem tartoznak a fantáziadús szeretôk közé, ugyanis túlságosan kényelmesek. Ha viszont félrelépnek, igyekeznek rá magyarázatot találni, mi több, a dolognak megadni a módját. A bécsi belváros intézményeivel olyan, mint valami nagy falu, mindenki ismer benne mindenkit. Hányszor látni XY magas rangú diplomatát, hogy ebédszünetben a titokzatos Hotel Orient felé veszi útját. A kopasz és feltûnôen harcsabajszú elegáns úr, a társasági élet kedvence, Herr Schimanko ugyan már régen nincs, de az Orient, az elegáns óriás hotel keleties párnás-tükrös, süllyesztett medencés apartmanjaival bizonyára az idôk végezetéig üzemelni fog. Mi több marketing- és PR-céllal néha még mûvészeti eseményekben is részt vesz a nyilvánosság elôtti szerepe legalizálása, vagy talán népszerûsítése érdekében. Nos a Fin de Siècle e Bécsben azóta is divatos kettôs moráljának világába, a képmutatásba, hazug erkölcsök világába, az orvos-irodalmár Schnitzler valós-látszat világába kalauzolja a nézôt Klaus Guth Tannhäuser rendezése is. Ez volt a kor, amikor Schiele zárt ajtók mögött festette aktjait, néha a legjobb polgári körök hölgyeit, akiké volt az élvezet, férjüké pedig a festô honoráriumának fizetése. (Bár Egon Schiele kiskorúak elcsábításának vádjával még néhány nap börtönbüntetést is szenvedett, a festô ma Ausztria elsôszámú képviselôje, aktjai kimondhatatlan euro-milliókért cserélnek gazdát.) A tipikus bécsi publikum köreiben egy tôrôl fakad a sírás és nevetés, az elismertés Bravó-ja és az elutasítás Buh-ja, a lényeg az érzelem hangos megnyilvánulása. Így utasította el Guth értelmezését is a Ta n nhäuser premierjén, bár azóta beletörôdött, hogy az mégis siker. (Talán bizony ismerôsök lettek a helyszínek?!) Tannhäuser tragédiája, hogy csak igent és nemet ismer, nem képes kompromisszumra. Naná, hogy több fantáziát lát Vénuszban, mint a kifogástalan erkölcsú és késôbbiekben szentté deklarált Erzsébetben. A vagy-vagy eldöntésének lehetetlenségével nem birkózik meg, emocionális direktsége ôrülésbe kergeti. Hiányzik belôle a kultúráltság azon képességhez, hogy különbséget tudjon tenni aközött, amit cselekszik, illetve aközött, amirôl nyilatkozik. Vénusztól menekülô címszereplônk a Tiefer Graben klasszikus Hotel Orientjében találkozik Wartburg lovagjaival. A társadalmi szabályokra fittyet hányva azonnal közli, hol tartózkodott és honnan jön. A ho-
23
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 24
2010. tél tel valójában a tudatában játszódó szûnni nem akaró harc szimbóluma a NÔ miatt. Freud nôrôl alkotott képe miatt, aki az örömlány és a szent keveréke. A második felvonás színpadképe már a Staatsoper nevezetes találkahelyének, a Schwind-Foyer-jénak mása. Ez a „Wiener Tratsch” helyszíne, ahol egymást kritizálja a mûvészvilág és a „hotfolé”. – Hová visz a zarándokút? Természetesen Rómába, azaz Steinhof idegszanatóriumába, az osztrák lélek Varázshegyére, amit Széchenyi grófnak is testközelbôl volt szerencséje megismerni. Ide vonul be Tannhäuser kofferrel a kezében. Erzsébet ekkor már benn fekvô paciens, Vénusszal pedig nem stimmel valami, mert idônként ô is átsétál a színen. E szokatlan helyszínek persze nem képszerûen jelennek meg, sokkal inkább „idézetek”, projekciók, szereplô-hasonmások, a helyszínt beazonosító jelzések, szimbolikusan elhelyezett ajtók-ablakok vagy bútordarabok jelzésében. Mi minden más feltûnô jelenség tapasztalható még? Például, hogy a csábítás asszonya korántsem tüzes vörös hajú, inkább hideg szôke, nem öltözik ledéren, nem veszik ôt körül erotikus táncot lejtô balett táncosok. Inkább számítóan hideg, meggondolt üzletasszonynak tûnik. AVénusz barlang tele van cilinderes urakkal, akik közül többet viszontlátunk Wartburg várának lovagjai között. Erzsébet, Hermann, Heinrich, de néha még Wolfram is idônként álarcot visel, talán éppen a Tannhäusernek gondot okozó kettôs morál szimbolizálásaként? Ami azonban a legszokatlanabb, hogy szerelemtôl ûzött lovagunk egyáltalán nem szenvedélyes. Johann Botha inkább olyan, mint egy alvajáró, akit Freud nevezetes díványára fektetve vallat. A férfi szereplôk jobbára mai utcai
ruhában vagy annak stilizált változatában vannak, a nôi ruhák hosszúak, de korántsem ünnepélyesek. Az udvari képben a lovagok ruhája némileg a huszáruniformisra emlékeztet, színeiben azonban egyhangú. Akórus öltözéke viszont nem tagadja meg, hogy a rendezô – bár Bécsre adaptált verzióra törekedett – valahol mégis német maradt. Vajon miért kell mindig a nemzeti szocializmus barbárságaira emlékeztetni?! Az elôadás zeneileg kifogástalan. Ha Botha testi adottságai miatt nem is föltétlenül ideális hôs, hangjában tökéletes Tannhäusert nyújt. Erzsébetként Anja Kampe remekel, Michaela Schuster Vénusza azonban messze nem mindenhol vénusziasan vérbô. Inkább sápadt, mint ahogy kosztümje is jelentéktelen. Nem biztos, hogy az elôadás bûne, lehet, hogy inkább csak a nézô megszokása, miszerint Wolfram dala az Esthajnal csillaghoz és Erzsébet imája többnyire az elôadás csúcspontja – legalábbis a nézô várakozása szerint. Claus Guth rendezésében nem észrevehetôk ezek a csúcspontok, valahogy beleolvadnak az elôadásba. Figyelemreméltó és új azonban Franz West, a 70–80-as évek neves osztrák festômûvész-szobrász és akcionista mûvészének elôfüggönye, melynek a jelentése igencsak megközelíti Wagner fentebbi idézetét a színház lényegérôl. A képhez a szövegmagyarázatot a neves osztrák kávéházi költô Egon Friedell szolgáltatja (ha valaki megkeresi az operaház elôcsarnokában a megfelelô prospektust): „A színház legyen mindig mágikus e puszta földi jelenlétben! Az elôfüggöny célja? A szent élvezet dionysoszi értelmében vett meztelenséggel leplezni a vas költôietlenül szürke csupaszságát!” Reviczky Katalin (Bécs)
Utunk a Metropolitanbe avagy 2009 tavaszán is virágba borult a Central Park Egy korábbi cikksorozatom elején említett kis csapatunknak ideiglenesen az amerikai kontinensen állomásozó része meghívott bennünket, hogy ugyan már töltsünk pár estét a MET néhány elôadásának a helyszínen való megtekintésével. Elsô szóra egyszerûen gyönyörû, de a kivitelezés azért nem olyan egyszerû. A MET tavasszal adja ki a teljes következô szezon fôszereplôkkel megtûzdelt pontos, napra bontott mûsorát. A nagyérdemûnek van cca. négy hónapja ma-
24
zsolázni, ízlelgetni, hogy mi tetszene. Ekkor kezdôdik el a szervezés, melyik az az idôpont, ami mindenkinek jó, mikor vannak olyan elôadások gyors egymásutánban, ami érdekes, és elôadók akik megnézendôk, vane repülôjárat és arra jegy, van-e szállás, nincs-e valakinek akkoriban esetleg elôadása a Wagner Társaságban? Aztán augusztus közepén egy kijelölt szép napon „felizzik" a MET honlapja és annak is egy bizonyos pontja, a jegyrendelés. No ehhez kell a remény-
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:25 PM
Page 25
2010. tél beli jegytulajdonosnak kötélidegzet és kitartás, mivel ekkor a honlap többször lefagy és lehet, hogy egy kitartóbb és szerencsésebb valaki már lecsapott az áhított jegyre. Az utóbbi idôben a helyzet állítólag kicsit javult. És, ha már minden stimmel, jön a hosszú hónapok izgalommal teli várakozása a nagy eseményre. Ezalatt esetleg nézzünk egy kis MET-történelmet. Pénz szempontjából jól elengedett, operaszeretô New York-i családok (Morgan, Roosevelt, Astor, Vanderbilt) 1880-ban létrehoztak egy társaságot, hogy saját bejáratú operaházuk és társulatuk legyen. Nem kímélve pénztárcájukat épülhetett meg az operaház, ahol 1883. október 22-én gördült fel a függöny. Csaknem háromévi elôkészület után elkezdôdhetett a Metropolitan Opera (MET) elsô elôadása, nevezetesen Gounod Faustja. A MET sikere azóta is töretlen, noha erre nem sokan gondoltak volna az anyagi szempontból katasztrofális elsô évad után. Sôt pár év múlva, 1892 nyarán tûz martalékává vált az Old MET-ként emlegetett operaház – de egy jó év alatt megújult, szebb lett, mint valaha. Kezdetben az összes darabot olaszul, majd németül énekelték, csak késôbb vált megszokottá, hogy minden operát eredeti nyelven adnak elô. Közben volt egy rövid idôszak, amikor viszont csak angolul mentek az elôadások. Ekkor már lemezfelvételek is készültek, lásd pl. a Denevért – Ormándyval, 1950-ben. Az elsô MET közremûködéssel és egyben az USA-ban, stúdióban készült komplett opera-lemezfelvétel a Jancsi és Juliska volt 1947-ben. Érdekes, hogy ugyanez a mû szerepelt 1931-ben az elsô élô MET rádióközvetítés mûsorán. Ha már a hangrögzítést említettük, egy jóval korábbi érdekesség – 1901-bôl. William Mapleson, a MET „zenei könyvtárosa” elôadásrészleteket rögzített Edison hengerekre. A Wagner Társaság hallgatósága is részese lehetett egy ilyen henger hangjának korábbi elôadásomban. A„mi” Anthes Györgyünk volt hallható kb. fél percig (ameddig a sercegés teljesen el nem nyomta a hangját) egy 1903-ban készült felvételrôl, a Tristan szerelmi kettôsébôl. Az érdeklôdést a világ leghíresebb mûvészeinek szerepeltetésével fenntartó Metropolitan aranykora a XIX. század utolsó évtizedében kezdôdött, Giulio Gatti-Casazza volt a színház elsô nagyformátumú igazgatója. A közel három évtizedet az ô korszakának is nevezik. Ekkoriban még az is elôfordulhatott, hogy egyik este Toscanini, a következô nap pedig Mahler állt a karmesteri pulpituson – nagy idôk nagy tanúi. Korának néhány nagy neve: Destinn, Homer, Scotti, Caruso, Sembrich, Farrar, Saljapin, Martinelli, Je-
ritza, Slezak, Melchior, Flagstad. A korszak nagy eseménye volt 1910-ben a Nyugat lánya világpremierje Toscanini vezetésével, Destinn, Caruso és Amato fôszereplésével. Ez azért is volt olyan máig ható emlékezetes dolog, mivel még 30 világbemutató színhelye volt a MET, ám azok többnyire amerikai szerzôk Amerikán kívül nem nagy hatású mûvei voltak. Mrs. August Belmont vezetésével 1935-ben alakult meg „civil” opera- és MET-kedvelôkbôl az un. MET Opera Guild, melynek aktivistái azóta is töretlen lelkesedéssel végzik munkájukat, és segítenek mindenütt, fáradhatatlanul (ismertetô elôadások, találkozók, ünnepi összejövetelek szervezése és lebonyolítása). Többek között ôk szervezik az óriási népszerûségnek örvendô un. „back stage” túrákat, melyekre már hetekkel elôtte elfogy minden jegy. Nagy szerencsénk volt, hogy az utolsó pillanatban néhányan az elôre bejelentkezettek közül lemondták a részvételt, és így sikerült bejutni a MET hátsó részeibe is. Megnéztük a fôszereplôk öltözôit (borzasztó sivárak, igaz, hogy nap mint nap más használja – mire legyen a nagy otthonosítás – aznap Calleja – Herceg és Damrau – Gilda voltak a két szobának a kijelöltjei), a hátsó színpadon pedig már éppen nagy erôkkel építették az Otto Schenk rendezte és Zack Brown által megálmodott Sparafucile házat, melyet este, már mint ismerôst „üdvözölhettük” a nézôtérrôl, ugyanúgy, mint a fôszínpadon az éppen beemelt lépcsô- és korlátrészeket, melyek a Herceg palotájának darabjai voltak. Ugyanis délután felépítik az összes helyszínt, hiszen a fô színpad körül még három színpadnyi hely van az elôadás többi díszlete számára jobbról, balról és hátul, hogy menet közben csak kitolják az elôzô, és máris betolják a következô jelenet díszleteit, rögzítik és már indulhat is a függöny. Ez pár pillanat alatt is végbemehet, pl. Otello 3. felvonás hirtelen jelenetváltása a Lodovico érkezését hírül adó trombitaszó másodpercei alatt. Megmutatták a varrodát, a jelmez- és kelléktárat, ahol az egyik vitrinben többek között Renata Scotto Cso-Cso-Szan parókája is ki volt állítva. A nagy díszletmûhelyben pedig már a 2009-10-es évad bemutatóinak – Carmen és Attila – díszletrészeit formázták. Több színpad-nagyságú próbaterem is van a Házban. Az egyikben éppen az Alvajáró tömegjeleneteit próbálták Dessay-vel és az új beálló Barry Banksszel (két nappal elôtte még szemünk elôtt Florezzel remekeltek). Másnap személyesen is lehetett találkozni a szenzációs torkú és színpadi játékot képviselô énekesnôvel, s így hangján (CD) és alakításán (DVD) kívül aláírását is magunkkal hozhattuk. Örömmel konstatáltuk, hogy Amerikában is lehet olyannal találkozni, aki tudja, hogy hol van Magyarország és Budapest.
25
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
3:55 PM
Page 26
2010. tél Ebbôl egy jottányit sem von le, hogy Natalie származási helye Franciaország, és számtalanszor jutott el már Bécsig, sajnos tovább még nem. Egy másik tükörfalú, színpadnagyságú próbatermet pedig percekkel elôttünk hagyott el Christian Franz és Otto Schenk, akik a díszletjelzések tanúsága szerint a Siegfried 2. felvonását, az Erdôzsongást gyakorolhatták. Az eredményre már csak itthon gondolhattunk sóváran. Azért pestiesen szólva nem lehetett semmi, amit Franz produkált 2009 második negyedében, a két Siegfried a MET-ben, nálunk a MÜPA-ban és Bayreuthban. Három homlokegyenest ellenkezô felfogás és megvalósítás – hogy nem tévesztette el egyiknél sem, hiszen nem volt olyan nagy idôbeli távolság köztük. Két másik példa New York és Budapest szinte közvetlen kapcsolatára Waltraud Meier, akit itt is, ott is Sieglindeként volt alkalmunk megcsodálni, valamint a MET debütáns Iréne Theorin, a Walkür Brünnhildéje (kezdeti apróbb elfogultság után szinte behrensi magaslatok), akit James Morris Wotanja oly sikeresen „altatott el” a Walkür 3. felvonásában, hogy csak Treleaven tudta felébreszteni a MÜPA Siegfried elôadásán. No, az elôadás végén azért megkönnyebbült széles mosollyal jelent meg a függöny elôtt fogadni az ovációt Levine, Waltraud Meier, James Morris és a rendezô, Otto Schenk társaságában. Egy szép, állandó, idônként aktualizált kiállítás is folyamatosan látogatható (a 75 éves fennállására készülô „Guild” kezelésében), ahol fotók, szobrok, festmények, tablók segítségével lehet nyomon követni a MET nagy epizódjait. Ez szünetbeli idôtöltésnek sem rossz, mivel az elsô szünet a többihez képest jóval hosszabb, a módos „úri” közönség ugyanis ilyenkor fogyasztja el az árban jól megborsozott vacsoráját. Ezzel az etetési lehetôséggel tisztességes területet kikanyarítottak az ekkora tömeg számára amúgyis kissé alulméretezett sétáló térbôl. A képen látható, hógolyóknak becézett csillárok állandó magasságból szórják csillogó fényüket. Nem úgy, mint nézôtéri társaik (vannak vagy tizen), melyek lassú emelkedésükkel jelzik az elôadás kezdetét. Mindenki siet a helyére, gyorsan begyûri a farmerdzsekijét vagy nercbundáját, kinek mire telik, az ülés alá – ruhatár tulajdonképpen nem létezik – mert, mire ezek a csillárgombócok felérnek a plafonra, elsötétülnek, és már indul a karmester. Nem messze az említett kiállítástól egy hatalmas falon sok száz mûvész képét láthattuk (Svéd Sándor, Székely Mihály).
26
Kis kitérô után ott tartottunk, hogy az osztrák születésû Rudolf Bing igazgatói székbe kerülésével 1950-tôl modernizálták az opera mûködését. Az üzleti jellegû döntések mellett ô hozta el New Yorknak a kor világnagyságainak százait, csak nevük említése oldalakat töltene be. A politikai korlátokon felülemelkedve 1955-ben színpadra léptette az elsô – mostani szóhasználattal – afro-amerikainak nevezett énekesnôt Marian Anderson személyében (némi tendencia – Ulrica-ként). Azért ne feledjük, hogy ennek az elôadásnak René-je Svéd Sándor volt. Még Bing idejében az Old MET 1966-ban adott utoljára otthont a társulatnak (Zinka Milanov Aidabeli búcsú-fellépésével), amelyet már várt a Lincoln Center modern épülete . A már ecsetelt egyedülálló technika a díszletek és a darabok gyors cserélhetôségét tette lehetôvé, így a Metropolitan ma is páratlan repertoárral várja a nézôket Az indító darab Samuel Barber Antonius és Cleopatra-ja volt Zeffirelli rendezésében. A darab és a rendezés egyaránt alkalmas volt bemutatni, hogy mit tud az új Ház. Most egy kis szünet, de a következô számban folytatjuk. ... közben már kezdett virágba borulni a Central Park Hajtó Zsolt Képek: 01. Az Old MET épülete a megnyitás évében 1883 - rajz 02. Megnyitó elôadás – Gounod: Faust-festmény 03. Columbia-studioban az elsô Jancsi és Juliska – Risë Stevens és Nadine Conner 04. Mapleson úr a hangok mestere 1901-ben 05. Jelenetkép a Nyugat lánya bemutatójából, 1910 – Caruso, Destinn, Amato 06. Épül Sparafucile háza 07. A mantuai herceg palotájának darabjai kívánkoznak a helyükre. A háttérben a már kész Sparafucile-ház és az Alvajáró díszletdarabja 08. Monterone átka – Calleja, Frontali, Stearns 09. Rigoletto – négyes 10. Carmen díszletépítés – a szemüveges úr a „Guild” tagja, aki a háttérnézô csoportunkat vezette, mindent ismer a Házban. 11. Próbaterem az elárvult Erdôzsongás-díszletdarabokkal 12. Tapsok fogadása a Walkür végén – Schenk, Meier, Morris, Theorin, Levine 13. Sétatér, az étkezô közönség, Swarowski-csillárok 14. Megérkezvén, elsô tisztelgés a MET elôtt, középen a légiesen alvajáró Dessay, két oldalt a Chagall-képek, a bank által fenyegetve 15. Az új ház avatása Barber operájával - rajz
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
3:55 PM
Page 27
1
12
5
13
9
2
3
11
6 15
14
10
4
8
7
Hírmondó_2010_tél.qxd
12/14/10
2:26 PM
Page 28