WILLIAM WHARTON
MADÁRKA REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987 FORDÍTOTTA FALVAY MIHÁLY AZ UTÓSZÓT SZILÁGYI TIBOR ÍRTA
WILLIAM WHARTON: BIRDY AVON BOOKS, NEW YORK, 1980 ORIGINALLY PUBLISHED BY ALFRED A. KNOPF IN THE UNITED STATES, 1979 COPYRIGHT © 1978 BY WILLIAM WHARTON ALL RIGHTS RESERVED Alapkiadás: Európa, 1987 Hungárián translation © Falvay Mihály, 1987
Családom minden tagjának Madárösvények És üres az égbolt; Valami élt, elment, És valamit hátrahagyott — Jaj, Madárka, ne csináld már! Al vagyok, nem látod? Egyenest Dixből. Elég legyen, hallod? Hátrafordulok, kikukkantok a folyosóra. Az a fura, fehér kabátos őr-ápoló vagy kicsoda most is ott van a túlsó végében. Benézek a kalitka ajtaján. Madárka ott gugyorog a padló közepén, rám se néz. Éppen úgy guggol, ahogy rég, a dúcban, mikor a tollakat varrta arra az eszméletlen galambruhájára. Ha az orvosőrnagy pszichiáter neszét veszi ennek a galambmaskarának, hát szentség, hogy odaláncoltatja Madárkát a padlóhoz. Néha én is majd beszartam tőle. Volt úgy, hogy fölmásztam a dúcba galambot nézni, és nesze, ott kuksolt Madárka egy sötét sarokban, és varrta a tollakat arra a rossz jégerre. Neki aztán rém, hogy milyen ötletei voltak. És most itt van, itt gubbaszt ennek a fehér szobának a közepén, és fütyül rám. Újra kilesek a folyosóra. — Ne játszd az eszed, Madárka. Hagyd a fenébe. Úgyis tudom, hogy nem
vagy madár. Ide hallgass, flepnire már semmi szükség. Vedd észre, az isten áldjon meg, hogy vége ennek a hülye háborúnak! Hitler, Mussolini, Tojó — vége mindnek, kampec az egész szarrágó bandának! Semmi. Lehet, hogy ez tényleg begolyózott? Vajon tudja-e a doktor, hogy Madárkának hívjuk? Madárka anyja biztos nem mondta el, talán nem is tudja. Madárka most hátat fordít. Csak fordul egyet guggoltában. Kezét az oldalához szorítja, és elfordul. Az eget nézi egy magasra helyezett kis ablakon át, a szoba túlfelén. Az orvos-őrnagy meghagyta, beszéljek Madárkának a régi, közös dolgainkról. A dixi kórházból hoztak át ide. Az arcomon még most is kötés. Két műtét között vagyok. Fáj az evés és a beszéd, mégis kilenc óra óta tépem itt a szám. Nem tudom, mit mondhatnék még. — Hé, Madárka! Emlékszel, mikor galambdúcot építettünk egy fa tetején az erdőben? Talán ez megfogja majd. Madárka anyja lebontatta velünk az első dúcot, amit az udvarunkon építettünk. Madárkáék háza a Cosgrove-birtokon áll, a kapus háza volt valamikor. Maga a Cosgrove-ház meg a csűr évekkel ezelőtt leégett. Madárkáék háza a baseball-pálya balközép mezőjének a kerítése mögött van. A pályát a régi Cosgrove-legelő helyére építették, ez az utolsó zöldterület a környéken. — Te, Madárka! Mi a nyavalyát csinált az anyád azzal a temérdek baseballlabdával? Madárka anyja egyszerűen megtartotta, ami labda átszállt a palánkon. A játékosok egy idő után már nem is próbálkoztak nála. Föladták még a félprofik is. Aki átütötte a labdáját Madárkáék udvarára, az búcsút mondhatott neki. Vehetett újat. Sokba került azon a pályán a játék a jobbkezes nagyütőknek. De mi a fenét csinált azzal a sok labdával? Madárka meg én tűvé tettük a házat. Egyet se találtunk soha. Elásta? Vagy eladta? Használt baseballlabdák, jutányos áron. — Hé, Madárka! Emlékszel-e azokra a szarházi greenwoodi kölykekre? Soha nem jöttek rá, hogy ott a galambdúcunk a fán. Volt egypár genny alak a környéken, az egyszer biztos. A greenwoodi srácok megbuggyantottak mindent, amire rátehették a kezük. Loptak azok bringát, galambot, mindent, ami oda nem volt szögezve. Hanem az a dúc, az pompás galambotthon volt, soha senki ki nem szagolta. A bokrok alatt, egy gödörben tartottuk a kötélhágcsót. Kampó volt a végén, föl kellett hajítani egy ágra, úgy lehetett fölmászni a begókhoz. — Emlékszel, Madárka, a kötélhágcsóra? Jézus isten, hogy mekkora nagy marhák voltunk, ha belegondolsz! Jár a szám, figyelem Madárkát, próbálom megállapítani, hallja-e, amit mondok. Bámul csak egyre kifelé. Elég szomorú látvány, ahogy ott gubbaszt a szoba közepén, a kórházi pizsamájában. Tele talpon guggol, a térde összezárva, a feje előrebukik, karja a testéhez szorítva, ujjai összekulcsolva a háta mögött. Ahogy ott gunnyaszt, azon se csodálkoznék, ha fölpattanna, verdesne egyet-kettőt a karjával, és huss, kiröpülne az ablakon, amit örökké bámul. Bitang jó dúcot építettünk kint az erdőben. Kisebb volt, mint az első a Madárkáék udvarán. Az, az első begóraj, az udvaron, az csuda hogy mekkora volt. Tíz pár, plusz két hím. És milyen jó fajták, nem ám holmi csámpás korcsok. Csupa fajgalamb. Mindig amondó voltam, hogy aki nem sajnálja galambra a pénzét, az tartson legalább tisztességes madarakat. De Madárka mindenféle szemét begót is össze akart szedni, hogy aszondja, tetszenek neki. Vitatkoztunk is eleget. Volt három pár kék pántosunk, négy pár kék kovácsolt, egy pár vörös
kovácsolt és két pár fehér king. Díszmadarat, purclit, pávagalambot, egyéb ilyen csicsás jószágot nem tartottunk. Gondolkodom. Tudok. Gondolkodás. Tudás. Semmi. Mikor eladtuk a régi rajt, Madárka anyja levakartatta velünk a galambszart az utcai verandáról. Kifestette a verandát a galambpénzünkön. Madárka anyja rohadt dög. Így aztán nem tudtunk madarat venni az új erdei dúcba. Madárkának megtiltották, hogy bárhol is begót tartson. Első két madarunkat a Hatvankettedik utcában, a magasvasút alatt szerezzük. Sok utcagalamb él ott, csupa szemét. Suli után odajárunk, és figyeljük őket. A vasútállomás és a Sears áruház között közlekedő ingyenbusszal járunk. Tizenhárom-tizennégy évesek lehetünk. Elnézzük, ahogy járkálnak, esznek, dugnak, már úgy galamb módra, naphosszat, fütyülve minden egyébre. Ha font eldübörög a magasvasút, nagy ívben rebben föl az egész raj, mintha nem ez történne ötpercenként, már vagy ötven éve. Madárka mutatja: ugyanoda ereszkednek vissza, és folytatják, ahol abbahagyták. Nézelődünk, próbáljuk megállapítani, kik a raj vezérei, és hol vannak a fészkek a magasvasút állványzatán. Találgatjuk, melyiknek melyik a párja. A begó olyan, mint az ember; dug egész éven át, és legtöbbször ragaszkodik a párjához. Viszünk magunkkal rendszerint egy szatyor madáreleséget is. Madárka szinten minden madárral el tudja érni. hogy rászálljon a kezére, és vagy két percig veszteg maradjon. Megmondja, melyiket figyeljem, rákoncentrál arra az egyre, és begóhangokat hallat. És nesze, a kiválasztott madár szépen arrafelé fordul, és ráröppen a kezére. Hogy a nyavalyába lehet egy bizonyos begót előszólítani a rajból? Madárka, rettentő nagy hazug. — Hagyd el már, Madárka. Ne játszd az eszed. Al vagyok, nem látod? Ne, hülyéskedj már. Semmi. Na, elég az hozzá, hogy egy pár kékpántos elfogadja Madárkát a gazdájának. Szép madarak, de nincsenek meggyűrűzve. Madárka addig hízeleg nekik, mígnem ráülnek a fejére, a vállára, és hagyják, hogy tartsa őket a szárnyuknál fogva. Szétnyitja az egyik, majd a másik szárnyukat, összeborzolja az evezőtollaikat. És a madarak hagyják, mintha mi sem volna természetesebb, még élvezik is szemlátomást. Madárka akkor elengedi őket, bedobja a többiek közé — és jönnek azonnal vissza. Normális galamb mindig a rajjal tart. Egy nap nem busszal, hanem gyalog megyünk haza: a galambpár Madárka mellé szegődik, s követi egészen a fára épített dúcig. Ez a két bolond megtelepedett Madárkánál. Nem szabad odafigyelni. Hogy meghalljunk valamit, nem szabad figyelni. Hogy meglássunk valamit, nem szabad nézni. Hogy megtudjunk valamit, nem szabad gondolkodni. Hogy mondjunk valamit, nem szabad odafigyelni. Be kellett zárnunk a dúcot, hogy az a két kék pántos haza ne kísérje Madárkát. Az anyja, ha elkapja, tuti, hogy megmérgezi őket. — Te, Madárka. Emlékszel arra a kék pántos párra, amelyik úgy hozzád szelídült? Jézus isten, az azért félelmetes volt! Rám se bagózik. Mit bánom én, ha buggyant is, azért igazán észrevehetne legalább. — Hallasz engem, Madárka? Ha, hallasz és meg se mukkansz, hát akkor igazán dilis vagy. Hülye dilis, hallod? Az istenit. Csak az időmet pocsékolom. Mintha süket lenne vagy mi. Az orvosőrnagy szerint hall. Hallja minden szavam. De azért ezek a szarháziak se tudnak mindent. Mert mi van akkor, ha be van gyulladva, és azért nem akar beszélni? Mi a nyavalya történhetett vele? Mikor még megvolt a régi galambrajunk a háznál, sokszor fogtunk egy-két madarat, biciklire ültünk, és elvittük őket. Különleges szállítódobozt
eszkábáltunk nekik. Persze csak olyan madarat vittünk, amelyik már be volt szokva. Madárka a dúc ajtaját spárgával egy régi vekkerhez kötötte, hogy megtudjuk, mikor érkeznek haza. Elkarikáztunk Springfieldbe vagy máshová, és ott elengedtük őket egy magunknak címzett üzenettel. Egyszer, mikor a tengerpartra mentünk az őseimmel, magammal vittem két madarat. Begyalogoltam a tengerbe, és ott engedtem el őket; nem egész két óra múlva már ott ültek a dúcban. Majdnem százötven kilométer. A lábukra kötött üzenetben megírtam Madárkának, mikor engedtem szabadon őket az Atlanti-óceán partján. Madárka óraszám elbírt üldögélni a dúcban, és csak nézte a madarakat. Én is szeretem a begót, a fenébe is, de hogy ott üljek álló nap a sötétben, azt már azért nem. Arról a galambruháról nem is szólva. Akkor kezdte varrni, amikor állt még a dúc a hátsó udvaron. Azzal kezdte, hogy sötétkékre festett egy ócska jégért. Szivardobozban gyűjtötte mindenünnen a galambtollat. Aztán csak gugyorgott, ahogy meséltem, a galambdúc mélyén, és varrta a tollakat a jégerre. Fönt kezdte, úgy haladt körös-körül lefelé, egyik toll átlapolta a másikat, ahogy a madarakon. Mikor készen lett és fölvette, úgy nézett ki, mint egy óriási, zilált tollú kék kovácsolt. És ezt az őrült göncöt viselte, valahányszor fölment a dúcba. Többek között ettől kapott hülyét az anyja. Mikor megépítettük az erdei dúcot, még jobban nekivadult. Tollas kesztyűt húzott; a cipőjére meg, föl a térdéig, narancssárga harisnyát. Na és összehozott még egy tollas csuklyát is, sárga keménypapír csőrrel. Odafönt, a homályos dúc mélyén, sokszor csakugyan valódi galambnak látszott, csak éppen akkora volt, mint egy nagy kutya. Ha valaki arra téved és fölnéz, mikor Madárka ott matat a fán, hát tuti, hogy hülyét kap. — Az kéne neked itt is, Madárka, az a régi begójelmez. Be is szarna tőle az a seggfejű doktorod. Madárka nem kedvelte a minőségi madarakat. Soha nem jöttem rá, minek alapján ítéli meg őket. Itt van például az a galamb, amelyiket harmadikként szereztünk be az erdei dúcba; csúnyább jószágot el se lehet képzelni. Szemölcsös, de annyira, hogy talán még a többi szemölcsös fajta is elfordulna tőle. Madárka szerint bezzeg gyönyörű. Egy esős napon, cirka egy hónappal az után, hogy beújítottuk a kékpántosokat, Madárka beállít ezzel a madárral, hogy aszondja, a szemétdombon találta, egy patkánnyal verekedett. Kérdem én, ki az, aki beveszi ezt? Madárka akkorákat hazudik, hogy senki nem hisz neki. O viszont simán beveszi mások hazugságait. Madárka szinte mindent elhisz. A föld forog, és nem ereszt bennünket. A nehézkedés igája alatt, lomha tonnák kalitkájában küszködünk. Ez a szemölcsös teljesen fekete, nem is az a fényes fajta, hanem mattkormos. A csőrét meg a járását nem tekintve, valami apró varjúnak nézné az ember. Varjúfiókának hittem, de rá kellett jönnöm, hogy galamb. Nem szívesen engedem be a dúcba. Pár nélküli tojó csak bajt hoz a többire, de Madárka szívóskodik. Egyre hajtogatja a magáét: milyen gyönyörű, milyen szépen repül. És nesze, az új madár első dolga, hogy elcsábítja a kék pántos hímet a párjától. A hím maga se érti, mi ütött belé, végkimerülésig parádézik a kis feketének, kergeti, ciceréli nyakra-főre, enni se ér rá. A szegény kék pántos tojó meg ott búsul a fészkén. Pipa vagyok, ki akarom hajítani ezt a büdös madarat. Szabályszerű boszorka. Madárka nagy vonakodva bele is egyezik. Másnap kidobjuk. Kósza begó, gondolom, színét se látjuk többé. Délután, mikor fölmegyek a dúcba, ott van már Madárka, és ott a boszorka is. Egy nagy vörös, kovácsolt hímmel. Parádéznak föl-alá a dúcban, a hím
lépten-nyomon bevágja neki, a kékpántos mindig a nyomukban, ő is akarna, de hiába. Egész délután őket nézzük. A kékpántos végül visszamegy a tojójához. Oké, mondok, most már, hogy van saját hímje, maradhat a boszorka. Beszokott a dúcba, mindössze két nap kellett neki hozzá. Senki nem tud többet, mint amennyit tudnia kell. Be vagyunk zárva mindnyájan a gravitáció sírjába. Hanem ez a boszorka, ez valami eszméletlen. Mikor megint kiröpül, egy pár csodás, tisztavérű, gyűrűzött szürkével tér meg. Vagyont ér az ilyen madár, nyolckilenc dollár párja. Valódi kiállítási példányok. Fogalmunk sincs, honnan jöhettek. A szürke hím rábukott a boszorkára, a tojója meg követi őket a dúcba. Olyan szépségesek, hogy földerítik az egész dúcot. így aztán most a szürke dug a boszorkával, és a vörös kovácsolt a hunyó. Nem természetes ez. És így megy tovább. A boszorka kiröpül, és tuti, hogy egy hímmel, néha egy porral jön vissza. Legtöbbször fajmadarakkal. A szekszepilje, úgy látszik, jó begókra van igazán hatással. Addig búboltatja magát az új hímmel, amíg még újabbat nem hoz, és attól kezdve a régit közel se engedi magához. Három hónapja van már a dúcban, de esze ágában sincs fészket rakni. Talán kurva, véli Madárka, de én biztos vagyok benne, hogy boszorkány. Magányomba hatolva, a tudást, az ismeretlentúlit kutatom; hömpölygő légáram; engedmény a szükségszerűségnek. És mire föleszmélünk, több madarunk van, mint amennyi megfér a dúcban. Mivel senki sem tudja, hogy galambászkodunk, a kárvallottak nem is gyanakodhatnak ránk. A Hatvanharmadik utcától nyugatra — boszorkagalambunknak hála — mi Vagyunk a legnagyobb galambtolvajok. Vonatra ülünk, és Cheltenhamben vagy Mediában eladjuk a fölösleget. Ott talán csak nem ismernek rájuk. Három-négy dollárt is megkeresünk egy hétvégén. Egész hetes újságkihordással sem keresnénk ennyit. És micsoda remek madaraink vannak! Régi dúcunk az újhoz képest disznóólnak tűnik. Madárka ragaszkodik hozzá, hogy megtartsuk az első pár kék pántosat, és megtartjuk persze a szürkéket is. És van egy kék kovácsolt párunk, és még az életben olyan édes madarakat nem láttam. Mintázatuk tiszta, éles, akár a sakktábla, nagy testűek, mégis kecsesek, a fejüket magasan hordják. A lábuk tiszta és vörös, mint a datolyaszilva. Gyűrűzve van mind a kettő. Naphosszat el tudom nézni őket. Meg kell mondjam, rohadok a minőségi madarakért. Van egy pár vörös pántosunk is, ők is majdnem olyan szépek; három pár fajgalambot is kaphatnánk bármelyik kettőért. A boszorka meg jár ki-be. Van, hogy három-négy napra is eltűnik. Noha ő keresi a pénzünket, örülnék, ha végképp elmaradna. Az a helyzet, hogy borzolja az idegeimet. Az se tetszik, ahogy Madárka viselkedik vele. Mit mondjak, kísértetiesek ezek ketten, különösen, mikor Madárka azt a hülye galambjelmezét hordja. Újra kisandítok a folyosóra. Ahhoz képest, hogy diliház, rém nagy a csönd. A legtöbb szobának kettős ajtaja van. A külsőn kis üvegablak, azon át lehet szemmel tartani a buggyantakat; a belső ajtón rács. Én a két ajtó közötti részben ülök. Pofásabb ez a kórház, mint a miénk Dixben. A plasztikai sebészeten kezelnek, mindenki szabadon járkál kibe. Két-három hetet, néha egy hónapot is várni kell két műtét között. Mivel nem vagyunk betegek, várakozás közben szabadon közlekedhetünk. Haza jár kálók az operációk között; én vagyok a hős a helybéli szendvicsbárban. Még egy műtét, aztán kész, mondják az orvosok, de szakállam nem fog nőni azon a részen. Nagy dolog. Ki a fene akar szakállt növeszteni? — Hé, Madárka! Emlékszel-e arra a szemölcsös tojónkra? Öregem, hogy az hogy odavolt érted! Azért most is elkelne egy jó kis galambdúc, nem igaz? Egy percig az az érzésem, hogy na, most megfogtam végre: szétkulcsolja az
ujjait, majd ismét össze. Még a végén kiderül, hogy tényleg csak játssza az eszét. Hülyeség, ma már igazán nem érdemes flepnire hajtani. Anélkül is leszerelik az embert. Az a szemölcsös ott illegette magát Madárka előtt, halkan burukkolt és lelekuporodott, már ahogy a tojó teszi, mikor magára akarja csalogatni a hímet. Flörtöl vele, a boszorka. Mikor Madárka eleséget szór a földre, ő nem csap le rá, nem tolakszik a többiek között, ő aztán nem; rászáll Madárka kezére, és éppen úgy viselkedik, mint amikor egy hím madár eteti. Madárka még azt is megteszi, hogy az ajka közé vesz egy magot, és a boszorka onnan szedi ki a csőrével. Én már néha frankón arra gondoltam, hogy Madárka valódi galambnak hiszi magát. Fákat hajlítgatni, vitorlát dagasztani semmiség. Ismeret csupán, nem tudás. A madár ismeret nélkül „tudja” a levegőt. Ha fölemlíteném, vajon emlékezne-e Madárka a kincskereső kalandunkra? Ez már a gáztartály-história után történt, és az után, hogy lebontatták velünk a galambdúcot. Akkor jártuk ki az elemit, és Madárka katolikus középiskolába került, én meg az Upper Merion-i állami középiskolába. Az én szüleim is katolikusok, de olasz katolikusok, és nemigen járnak templomba. Madárka ősei viszont nagy misehallgatók, és a többi. Az a helyzet, hogy elbeszélést kell írnom az irodalomórára, és mivel semmi, de semmi fantáziám, úgy döntöttem, megtréfálom Madárkát, és leírom az egészet, úgy, ahogy történt. Az aranybogár című elbeszélést olvassuk az órán, talán ez adta az ötletet. — Te, Madárka! Amikor az öreg Cosgrove elásott kincsét kerestük! Azért az nem akármilyen buli volt, mi? Átmegyek Madárkáékhoz a térképpel. Majd egy heti munkám van benne; előkészítettem minden egyebet is. Tűz fölött meg is barnítottam, a széleit meg is pörköltem. Mestermunka, mit mondjak. A szövege rejtjeles; együtt fejtegetjük Madárka szobájában. Eltesszük az asztalról az egyik őrült madármodellt, hogy kiteregessük a térképet. Odakint egész nap esik. Madárka örökké madármodelleket barkácsol. Balsafából, papírból, ahogy a repülőgépmodelleket szokták, de Madárka modelljei gumikarikameghajtással verdesik a szárnyukat. A bonyolultabbaknak forog is a szárnyuk: függőleges a síkjuk, amikor fölfelé lendülnek, és vízszintes, amikor lefelé. Egyik-másik csakugyan repül is, bár nem olyan hosszan, mint a repülőgépmodellek: a gumikarika-motor hamar lejár. — Barátocskám, hogy te hogy benyaltad nekem azt a hülye térképet! A szöveg tele bonyolult utasításokkal, ettől a fától ahhoz a sziklához küldözgeti az embert — már ahogy az ilyen kincses térképekkel lenni szokott. Eljutunk egy fal tövébe, ahol újabb utasítás van elrejtve. Madárka csont nélkül benyalja; ez a srác tényleg mindent bevesz. Arról beszél, mekkora röpdét fog építeni a pénzen. Már-már azon vagyok, hogy mindent bevallók; nem akarom megbántani a cimborámat. Tréfa az egész, csak az irodalomleckémet akarom megírni. Aznap este hozzáfogunk. Esik, mintha dézsából öntenék. Rá akarom venni Madárkát, hogy halasszuk el a dolgot, de se lát, se hall. Olyannyira hisz, hogy már magam is hinni kezdek; félig-meddig már én is arra számítok, hogy találunk valamit. Botorkálunk a sötétben, bőrig ázunk, még csak zseblámpánk sincs. Madárka vadul keresi a kincset, amit nem tettem oda. Megtaláljuk az öreg dohányszelencét, amelybe a második útbaigazítást dugtam; a romos Cosgrove-házban, a hajdani kandalló mellé rejtettem el. Madárka zsebre vágja, loholunk vissza a házunkhoz. A pincén át megyünk föl, hogy senki meg ne lásson. Madárka elég nyeszlett, de gyors, mint a szélvész. Visszalopózunk a szobájába, és kiteregetjük a második térképet. A kód
ugyanaz; a papír egy részét megégettem, de azért ki lehet venni, miről van szó. Egy nagy X jelzi a kincs helyét. Madárka máris nyargalna vissza; alig bírom rábeszélni, hogy halasszuk másnapra. Össze kell még szedni a megfelelő szerszámokat. Már bánom az egészet. Sajnálom, hogy nincs valami kincsfélém, amit eláshatnék neki. Az állítólagos kincs a térkép szerint a romos csűr északkeleti sarkában van elásva. Persze, ezt is rejtjelesen írtam meg; a homályosabb pontokon ki kell segítenem Madárkát, de a java részét maga okoskodja ki. Frankón megérdemelné a kincset. Megbeszéljük, vacsora és sötétedés után találkozunk. Én gond nélkül el tudok lógni hazulról, Madárka viszont rém bonyolultan szökik ki: bábut fektet az ágyába, és valahogy bezárja, belülről, az ajtaját. Mondhatná egyszerűen, hogy átugrik hozzánk, de magával ragadta a kincskeresősdi. Az Upper Merion-i Tom Sawyer. Van ásónk, Madárka iránytűt és zsineget is hozott, én meg, minden eshetőségre készen, magammal hozom a huszonkettesem. Naná, hogy újra elered az eső. Nem esett egész nap, most bezzeg szakad. Sűrű, sötét éjszaka. Átvágunk a baseball-pálya középmezőjén, völgy iránt megyünk, el a zászlórúd mellett, s rátérünk a csűrhöz vezető ösvényre. Késő ősz van, elmúlt a születésnapom is már; a gyep kopár, a bokrok csupaszok. Nyáron szinte hozzáférhetetlen hely; az ember nem is sejtené, hogy ott vannak a fal maradványai. Nem tartottam terepszemlét, mikor megrajzoltam a térképet. Vaktában jelöltem ki a csűr északkeleti sarkát. Iránytűnk segítségével kiderül, hogy a csűrnek tényleg van északkeleti sarka. És ami már kísérteties: a talajban, éppen ahová az ikszét rajzoltam a térképen, egy sekély horpadás! Már magam is aranyra számítok. Úgy látszik, tudtomon kívül másvilági hatalmakkal érintkezem. Talán maga a vén Cosgrove üzent általam. Mindenki azt rebesgeti, hogy elásta a pénzét. Évekig keresték is, ástak mindenfelé. Ásni kezdünk, ötpercenként váltjuk egymást. Hol a röhögést nyeldesem, hol meg szabályszerűen fosok. Madárka komoly, mint a vakbélgyulladás; a karórámon figyeli, nehogy többet ássak, mint amennyi a részem. Éppen ő a soros, amikor koppan az ásó. — Megvan! — kiáltja, én meg belezöldülök a félelembe. Mi van, ha tényleg ott a kincs? Azért ez már ijesztő. Madárka ás, mint a megszállott, már látszik valami fémes holminak a sarka. Átveszem az ásót, és kis idő múlva előkerül egy rozsdás olajoskanna. Elröhögöm magam; itt az idő, gondolom, hogy megmondjam neki. Bőrig áztam, tökig sáros vagyok. Már az agyagréteget ássuk, fenemód csúszik. Sötétben ásni, mikor az ember a köveket sem látja, nem nagy mulatság. — Te, Madárka, nincs itt semmiféle kincs. Én fundáltam ki az egészet. Elveszi tőlem a szerszámot, és folytatja az ásást. — Semmi értelme, Madárka, az istenfáját, értsd meg már! Nincs kincs! Én rajzoltam a térképet, én találtam ki mindent! Az iskolai dolgozat végett. Madárka csak ás rendületlenül. — Hagyd a fenébe, Madárka! Menjünk haza, szárítkozzunk meg. Madárka megáll, rám néz. Aszondja, tudja, hogy itt a kincs, nem szabad föladni. Itt kell lennie, és én azt csak úgy hiszem, hogy én rajzoltam a térképet. Na, ez már több a soknál. Meg van buggyanva, vágom a fejéhez; részemről megyek haza. Ő meg csak ás. Ott ácsorgók még öt percet, aztán tényleg elindulok. Madárka őrült tempóban dolgozik, szót se szól. Két-három napig nem látjuk egymást. Úgy döntök, mégsem írom meg a kincskeresést. Visszamegyek a színhelyre, hát akkora verem van ott, hogy még, legalább két méter mély. Mint egy sírgödör. Nem is értem, a végén hogy bírt kimászni belőle.
Mikor találkozunk végre, egy darabig nem beszélünk a kincsről. Pár nappal később aztán azt mondja, biztos megelőztek bennünket, ezért volt süppedt a talaj. Nem hiszi még mindig, hogy én mesterkedtem ki az egészet, még akkor sem, amikor apróra elmeséltem. Csak néz rám azzal a bolond, rebbenő nézésével. Szeretném hinni, hogy megvalósítom, amit tudok, és amit nem vagyok képes féken tartani. Nagy terhek húznak lefelé. Erős bennem a föld; csontjaimban a fold pora. Olyan jól beütött a galamb-üzlet, hogy elhatározzuk, magunk is szerzünk galambokat. Aznap éjjel ezért mászunk föl a gáztartályra. Fene nagy tartály, a Marshall Road és a Long Lane sarkán. A tetején sok raj fészkel. — Hát amikor fönt voltunk a gáztartályon? He? Elég rázós ügy volt, emlékszel? Majdnem meggyőztél akkor, hogy részben legalábbis tényleg madár vagy. A fene egye meg: rám se bagózik. — Ide hallgass, tyúkeszű! Unok már a hátad közepének beszélni; nem igaz, hogy ennyire hülye vagy! Majd jobban hallanál, ha bemennék, és lekevernék két egyformát! Őrültség ilyet mondani; ha meghallják, engem is tüstént bezárnak. És egyáltalán, Madárka nem fél semmi olyantól, amitől félni szokás. Ha valamit nem akar megtenni, nincs az az isten, hogy rávegyék bármivel is. Nem lehet fájdalmat okozni neki; egyszerűen nem érzi, amit nem akar érezni. Jellemző erre már a megismerkedésünk is. Mario, az öcsém egyszer azzal állít be, hogy a Cosgrove-pályán egy nagyfiú elvette a bicskáját. Hol szerezte azt a bicskát, kérdem. Aszondja, találta. Gyanítom, hogy lopta, de hát nagyon szeretek bunyózni. Természettől erős vagyok, és egy ideje rendszeresen súlyzózok, saját kis konditermem van a pincében. Jártomban-keltemben ruganyos dolgokat nyomogatok, hogy a markom is erősítsem; járatom az Erő és Egészség magazint; afféle Mekkám a pennsylvaniai York. Tizenegy éves voltam mindössze, mikor ezt az egészet elkezdtem, talán amiatt, hogy annyi ruhát kaptam a fatertól. Elég az hozzá, hogy erős vagyok, és szeretem bunyóban próbálgatni az erőmet. Na, épp akkoriban haraptam rá úgy istenigazában ezekre a marhaságokra, és Mario aszondja, hogy Madárka elvette a bicskáját. Tizenhárom éves vagyok. Madárka tizenkettő múlhatott. Ha rágondolok, idősebbnek látom magunkat, nem ilyen kis porbafingónak. Átvágok a baseball-pályán. Az új barna bőrdzseki van rajtam, Mario ott kullog a nyomomban. Mutatja, merre kell menni. Benézek a kapun: ott ül Madárka a hátsó veranda lépcsőjén, és a bicskát tisztogatja. Jöjjön közelebb, mondom neki. Odajön, olyan képpel, mint aki örül, hogy megismerhet. Az élőlények fölfelé nőnek, mégsem szabadok. A legmagasabb ágak csapdába ejtik a levegőt és a fényt, de bizony csak a rögöt táplálják. Maga a növekedés értelmetlen. Mondom neki, adja ide azt a bicskát. Aszondja, az övé; aszondja, egy Zigenfus nevű sráctól vette. Aszondja, megkérdezhetem Zigenfustól. Hadd nézzem, mondom neki. Odaadja. A fakapun át beszélgetünk. A kertjük fala egyúttal a baseball-pálya kerítése. Azonnal látom, hogy marha jó bicska, nem is bicska, rugós kés. Megpróbálom kinyitni. Nem sikerül; el lenne törve? Madárka átnyúl, hogy megmutassa, hogyan kell kinyitni. Elrántom az orra elől, mondom neki, ne nyúlkáljon azzal a gombás kezével az én késem után. Rám néz azzal a rebbenő tekintetével, de úgy, mintha buggyantnak tartana. Sarkon fordulok, és elfelé indulok Marióval. Madárka kijön a kapun, és utánunk ered. Mi meg csak megyünk tovább. Elibénk kerül, és hátrafelé lépegetve kéri vissza a kését. Megállok. Fölmutatom.
— Ezt a kést? — mondom. — Tessék, vedd el, ha tudod. — Érte nyúl. Magasra tartom bal kézzel, hogy jobban bemázolhassak neki egy nagyot. Valahogy elhibázom; Madárka megmarkolja. Kitépem a kezéből. Föltartom, nyúl érte megint. Újra ütök, újra csak a levegőt. Pedig ott a feje, de mire odaér az öklöm, már nincs ott. Esküszöm, kivárja, amíg meglendül a karom, és csak akkor mozdul. Zsebre vágom a kést, hogy szabaddá tegyem a másik kezem is; most aztán már elég, szétverem a fejét. Madárka meg egyre nyúlkál a zsebemhez. Mindig ott van, kartávolságon belül, de nem bírom eltalálni. Cselezni próbálok. Hiába: mintha lassított filmen mozognék, ő meg éppen hogy gyorsítva. És nem is figurázik, nem hajol el, nem húzza le a fejét; valahogy mindig arrébb lép, mintha csak egy autó elől. Úgy döntök, hogy birokra kapom. Ha másként nem megy, hát leviszem a földre, és úgy kalapálom el. Mario kukkot se szól. Mikor Madárka újra a késért nyúl, lépek egyet előre, és elkapom a fejét. Lehajolok, hogy átbuktassam a lábamon — és Madárka sehol. Mint mikor egy kígyó csúszik ki az ember keze közül. Valahogy rándul egyet, és már ott sincs. Mindent bedobok. Megpróbálom derékon kapni. Megpróbálom a medveölelést. Újra át akarom kulcsolni a fejét. Hasztalan. Később, mikor Madárka átkerült az Upper Merion-i középiskolába, fűztem az agyát, hogy kezdjen birkózni, de nem akart. Egyszer állt csak kötélnek, mikor az iskolabajnokságon nem volt, aki kiálljon Vogel ellen a hatvanegy kilós súlycsoportban. Vogel kerületi bajnok; Madárka aszondja, szívesek kiáll ellene. Ott az egész iskola a birkózómeccsen; minden zárttéri sportesemény nagy szám a mi sulinkban. Az első menet elején Vogel többször is leszoríthatná Madárkát, de valahogy elhibázza. Türelmét vesztve nekiugrik. Madárka oldalt lép, és azon nyomban ráveti magát Vogelra, hogy leszorítsa. Madárka vasággyal együtt sem nyom többet ötvenhat kilónál. Vogel marhára bepipul. Át akarja pörgetni. Madárka hirtelen elengedi, és Vogel egyedül hengeredik a hátára. Madárkának egyebet sem kell tennie, mint hogy ráugrik és leszorítja. Hajszál híján tus. Madárka föláll, és lemosolyog Vogelra. Vogel négykézláb menekül a szőnyegről. Madárka két pontot kap a levitelért, Vogel egyet a menekülésért. És akkor megismétlődik az előbbi, újabb két pont Madárkának a levitelért. Vogelnak csak a menet végére sikerül leveszkelődnie a szőnyegről. Négykettő Madárka javára. A közönség nevet; mindenki Madárkának szurkol. Ő a szokásos hülye mosolyával járkál körül, lig-lóg rajta a birkózódressz. A második menetben térdeplésből kell kezdenie. Vogel szabályszerűen rámászik a hátára. Madárka nem is néz sehová, csak somolyog. Na, most fektetik két vállra, gondolom. Marha erős egy kraut ez a Vogel, a képe vörös a pipától. A bíró tenyérrel rácsap a szőnyegre: „Rajta!” Vogel belekapaszkodik Madárka karjába, hogy átfordítsa, és akkor én nem is tudom, mi történik, Madárka vet egy bukfencet, vagy mi; tény, hogy áll a talpán, Vogel meg ott térdel a szőnyegen egyedül. A tömeg őrjöng. Vogel négykézláb, mint egy nekibúsult medve; Madárka áll, és lenéz rá. Vogel új rohamot indít. Cselből birkózóállásba helyezkedik, de azonnal lebukik, lábra megy. Madárka perdül egyet, és máris ott ül Vogel fején. Ez már több mint amit ép ésszel ki lehet bírni. Izgalmamban belenyomom a térdem az előttem ülő srác hátába. Hegyes ceruza van a farzsebében; belefúródik és beletörik a térdembe. Mindmáig őrzöm a nyomát; emlék arról a napról, amikor Madárka megverte a hatvanegy kilós kerületi bajnokot. Tizenkettő-hatra győzött, és még csak bele sem izzadt. Vogel rém zabos,
hogy egész évadban ezt a vereséget nyögi. Két ponttal lecsúszik a pennsylvaniai bajnoki címről, kikap a harrisburgi döntőben. Amiképp a halálban az egész élet semminek tűnik, úgy lesz kicsivé minden dolog, ha a jelentőségét firtatjuk. A gondolkodás tönkreteszi a tudást; nem is tönkre, hanem terméketlenné teszi: ismeretté párolja. A gondolkodás nem más, mint a tudás ismeretté való átdolgozásának folyamata. Végül, kifulladva a nagy igyekezetben, hogy elkapjam Madárkát, fölegyenesedek és ránézek. Mosolyog. Játszik még most is. Kell neki a kése, az biztos, de látszik, hogy nem dühös rám. Olyan vagyok csak számára, mint a végzet. Előveszem a kést, s hogy ráijesszek, lassan kinyitom. Meggörnyedek, mint aki ölni készül. Madárka csak áll és figyel. Gyanítani kezdem, a késsel se tudnám megsebezni. Még ha tényleg akarnám se. Ha bele akarnám hajítani, fogadok, hogy elkapná a levegőben. Kezdem látni, milyen röhejes ez az egész. Mario még mindig szótlanul áll. A kést Madárka lába elé dobom. Fölveszi. Megtörli, becsukja, odalép Marióhoz, és a kezébe akarja nyomni. Ha tényleg az övé, tartsa meg, mondja. Aszondja, lehet, hogy Zigenfus csak úgy találta vagy lopta; könnyen lehet, hogy Mario a jogos gazdája. Hozzá ne nyúljon ahhoz a kurva késhez, figyelmeztetem Mariót. Kiveszem Madárka kezéből — és aztán visszaadom neki. Úgy érzem magam, mint a megvert Lee tábornok, mikor átadta a kardját. És akkor Madárka megkérdi, szeretem-e a galambokat, és meghív, nézzem meg a dúcot, amit az udvaron épít. Mario hazabaktat, Madárka meg én barátok vagyunk. — Tudod-e, Madárka, hogy az állam bajnoka lehettél volna? Csak rajtad állt. Minden gyakorlás nélkül haza tudtad volna vágni a teljes ötvenhat kilós mezőnyt. De atlétikában is kedvedre döntögethetted volna a csúcsokat. Vasárnaponként ott ülünk az utcán, és nézzük a begókat a gáztartályon. Madárkának van egy nagy messzelátója, a zaciban vette. Galambleshez ideális. Egész nap fölváltva kukkerolunk, rágjuk a Long Lane-en vásárolt szendvicset. Madárka vázlatokat készít a madarakról. Örökké galambot és egyéb madarat rajzol, ahogy más srácok motort, versenyautót, csajokat. Tanulmányt készít a tollúkról, a lábukról, máskor meg szabályszerű műszaki rajzot, felülnézet, oldalnézet satöbbi. De mikor úgy akarja megrajzolni a madarat, amilyennek látszik, az is sikerül neki. Madárka művész is, egyebek között. Egy nap leszólítanak a fakabátok. Hogy hát az ablakokat kukkeroljuk, és a lakók panaszkodnak. Az emberek tiszta hülyék. Szerencsére Madárka tud mutatni egy csomó madárrajzot; azt mondjuk, iskolai dolgozatot készítünk. Ezt még a fakabát is fölfogja. Habár nehéz dolga lesz, mikor meg kell magyaráznia valami spinének, hogy inkább a galambokat lessük, és nem őt, amint hugyozik. Van néhány elbitangolt fajgalamb a gáztartályon, azokra fáj a fogunk. Könnyen lehet, hogy Madárka akár a zsebébe is be tudná csalogatni őket, de mindkettőnket megfogott a gondolat, hogy fölmászunk a tartály tetejére. Éjjel kéne, amikor a galambok a fészkükön ülnek. Van ugyan kerítés meg éjjeliőr is, de én megfigyeltem, hol lehet bemászni. Nehéz megtennem. Minden egyes madarat meg kell ölnöm, meg kell kopasztanom, ki kell beleznem, egyetlen falatért. Meg kell tennem. Éhes vagyok: éhezem az ismeretet. Szédelgek a tudástól. Mindenünket odaadjuk az ismeretért. Fölhajítjuk horgas végű kötélhágcsónkat; azzal húzzuk le a tartály létrájának legalsó, fölhajtható szakaszát. Én megyek elöl. Jutazsák van mindkettőnknél, abba fogjuk szedni a madarakat. Zseblámpánk is van, hogy kiválaszthassuk a megfelelő példányokat. Baj nélkül följutunk a tetőre. Fantasztikus a kilátás, látni a Tower Theatre-t meg a Philadelphiába vezető út lámpasorát. Elüldögélünk, és megbeszéljük,
följövünk máskor is, csak hogy a csillagokat nézzük. Ám ez az, amiből nem lesz semmi. A madárszedés rohadtul félelmetes. Át kell hajolni a tartály peremén, hogy benyúlhassunk az oldalán lévő nyílásokba, ahol a madarak fészkelnek. Elsőként én teszek próbát, Madárka tan a lábamnál fogva, de nem érem el őket. A tető kifelé lejt, és az embernek annyira ki kell hajolnia, hogy a válla is túlérjen a peremen. Képtelen vagyok rávenni magam. Hiába hiszi bármilyen erősnek magát az ember, bizonyos dolgokra egyszerűen nem tudja rádumálni magát. Madárka bezzeg simán megteszi. Kihajol, benyúl, föladja nekem a madarakat. A szemét fajtát visszaadom, a jókat bedugom a zsákba. Körbejárjuk a tartálytetőt; ahol galambneszezést hallunk, megállunk, és munkába fogunk. Az első körre vagy tíz tűrhető példányt szedünk össze. Madárka szerint jobb galambok vannak az eggyel alábbi nyílásokban. Kihajol, de iszonyú mélyen, szinte derékon is túl. Leteszem a zsákot, és ráülök a lábára, hogy tartani tudjam az egyensúlyt. De már legszívesebben hagynám a fenébe. Be vagyok tojva már attól is, hogy ott kell ülnöm, olyan közel a tető pereméhez. Madárka annyira, mélyre hajol, hogy már föl se tudja adni a madarakat; a saját zsákjába teszi őket. így, gondolom, ha Madárka válogat, összeszedünk mindenféle rissz-rossz példányokat, de annyi baj, később is elengedhetjük őket. És ekkor hirtelen támadó szárnyverdesés: mögöttem, a sötétben küszködni kezdenek a foglyul ejtett galambok. Hátranézek, és látom, hogy kettő kiszabadult. Gondolkodás nélkül hátradőlök, hogy befogjam a zsák száját. És nesze! Madárka lába fölkalimpál; átbukfencezik a tartály peremén! Nagy zajjal szárnyra kel egy csomó galamb, és eltűnik a sötétben., Rettentően be vagyok szarva; várok, moccanni is félek. Mintha az egész tartály himbálózna alattam. Semmi nesz. Hason csúszva átnézek a peremen. Madárka ott lóg a nyílásokba kapaszkodva. A jutazsák még most is nála, át van vetve a karján. Fölnéz, rám mosolyog a maga álmatag módján. Fél kézzel elengedi a tartályt, fölnyúl. — Add a kezed, Al. Érte nyúlok, de nem merek kijjebb mászni, nem érem el a kezét. Lehunyom a szemem, de így is megszédülök, kis híján lezuhanok. Madárka már újra két kézzel kapaszkodik. Fogást változtat, a lábát magasra lendítve, a tető peremét keresi. Nem éri el. Én már reszketek. — Kerítek valakit, Madárka! — Olyan sokáig nem bírom tartani magam. Semmi baj, megoldom. Lábát fölhúzza a vízszintesen körbefutó bordára, fél kézzel a tető peremét keresi. Nyúlkálok érte, de szabályszerűen béna vagyok a majrétól. Nem merek még kijjebb húzódni. Ott csüng Madárka, most a segge van a legmélyebben, lóg ki a sötétbe. Újra hasra vágom magam, lenyúlok, amilyen mélyre csak tudok. Most már ha fél kézzel elengedi a tartályt, meg tudja fogni a kezem. — Hármat számolok — mondja —, és akkor elkapom a kezed. Számol, nekirugaszkodik, elmarom a csuklóját. De most vagyunk csak igazán szarban. Ha húzni kezdem, én is leszánkázom. Patthelyzetben egyensúlyozunk; valahányszor Madárka moccan egyet, kicsikével tovább csúszók kifelé. És akkor összehugyozom magam. így én még az életben nem majréztam. Madárka lenéz a mélységbe. — Megpróbálom azt a szénkupacot. Nem értem, mire gondol; talán nem is akarom érteni. Szabad kezével maga elé húzza a jutazsákot, és elengedi a kezem. Egy másodpercig mintha állna, elfordul a tartály fala mentén, aztán előrehajol, ráhasal a levegőre, és zuhanni kezd. Végig jól látom. Hasmánt marad, rugdalózik, mintha úszna. Két karját széttárja, hasa alatt ott a zsák.
Mikor először repültem: mintha akkor keltem volna életre. Végre nem nyomott alulról semmi. A levegő teljességében éltem; körülöttem csak a levegő, semmi meg nem törte a levegő végtelenségét. Mindennél többet ér a levegőben lenni, egyedül, életteljesen. Madárka a szénhalom fölé ér, s mielőtt becsapódna, összegömbölyödik, fordul egyet, és a hátán landol. Úgy marad. Alig látom: fehér folt a fekete szén tetején. Marhára mélyen van. Valahogy nem hiszem el, hogy meghalt. Butaság, hiszen harminc méternél is magasabbról veszekedett le. Még arra is emlékszem, hogy magammal vittem a galambokat. Mászok lefelé a vaslétrán, nem gondolkozom, félek. Rohanok a szénhalomhoz. Az éjjeliőr, úgy látszik, alszik. Madárka felül. Hullafehérnek látom a szén közt; orrából csöpög a vér, folyik le a szája szögletébe. Melléje ülök. Ülünk; tanácstalan vagyok; nem tudom elhinni, hogy megtörtént. Innen, lentről, még magasabbnak tűnik a tartály. Madárka neki-nekiveselkedik, hogy mondjon valamit, de nem jut lélegzethez. Mikor megszólal végre, reszketeg a hangja: — Sikerült. Repültem. Csodás volt. Biztos is, hogy nem zuhant le. Ha lezuhant volna, széttrancsírozza magát. — Repültél bizony. Ne hozzak segítséget? — Nem kell. Semmi bajom. Föl akar állni. Még jobban elsápad, okádni kezd. Véreset. Visszahuppan a szénre, és elájul. Most rémülök meg csak igazán! Rohanok az éjjeliőr bódéjához. Az őr nem hisz nekem! Úgy kell odacibálnom Madárkához. Akkor végre hívja a mentőket. Elszállítják a kórházba. Én meg ott állok, kezemben a zsák, tele madárral. Rám se bagózik senki. A mentősök sem hiszik, hogy leesett a gáztartályról, aszondják, hazudok. Hazafelé menet berámolom a madarakat a galambdúcba. Ott ácsorgók egy darabig; nincs kedvem hazamenni. Mikor ilyesmi történik, semmivé lesz minden, amit fontosnak hitt az ember. Madárka odaszökdécsel a klóhoz a sarokban, és belekakál. Még csak ülőke sincs a csészén. Magánszféra nulla. Jaj istenem, olyan srácnak, mint Madárka, kész pokol. Elfordulok. Kinézek a folyosóra, meglát az ápoló vagy őr vagy kicsoda. Hülye egy foglalkozás, járkálni föl-alá a folyosón, és vigyázni a buggyantakra. — Mit csinál? — Tojik. Erre a pasas bekandikál. Biztosan szereti nézni, hogy kakálnak mások. Nyilván ő is buggyant, mellékállásban. Megkérdem, katona-e vagy civil. Nem lehet tudni, ezek mind fehér köpenyt viselnek. Még az is lehet, hogy valami faszfejű tiszt. Kórházban soha nem tudhatni. Eszem vagyok, aszondja. Hirtelenjében azt hiszem, szállásmester. De nem, kiderül, hogy szolgálatmegtagadó. Itt, a kórházban dolgozta át szinte az egész háborút. — Nem mégy ebédelni? — kérdi. — Nekem most úgyis meg kell etetnem. — Meg kell etetned? Hogyhogy? Nem eszik magától? — De nem ám. Falatot se. Elvárja, hogy etessék. Nekem kell etetnem. Kanalanként. No, nem mintha murizna, vagy mi. Belelapátolom a kaját, aztán kész. Guggol szépen a sarkán, és meg betáplálom. — Szent isten! Ez akkor tényleg meg van buggyanva. Még enni se hajlandó? — Az még semmi. Az a srác, ott a túlsó oldalon, nem tűri magán a ruhát. Gubbaszt a cellája közepén, mint ez a te cimborád, és ha valaki be akar menni hozzá, a markába szarik, és jól meghajigálja. Képzelheted, egy ilyet etetni! Állatkert ez, nem kórház. Benéz a cellába. Én is. Madárka már elvégezte a dolgát. Ott gubbaszt a padlón, nagyjából ugyanoda telepedett vissza, akárcsak a galambok, mikor
elment a magasvasút. Az ápoló tálcán hozza az ebédet. Előveszi a kulcsot, ajtót nyit, belép. Maradjak kint, mondja nekem. Leguggol Madárka mellé, és etetni kezdi. Nem hiszek a szememnek! Madárka verdes a karjával, éppúgy, mint egy madárfióka, mikor eteti az anyja! Az ápoló rám néz, megvonja a vállát. — Ja, nem is mondtam, ebéd után beszélni akar veled Weiss doktor. — Kösz. Weiss az orvos-őrnagy. Ránézek még egyszer Madárkára, aztán elindulok a folyosón. Tudom, hol az étkezde, ott reggelizem. Valódi étkezde, nem afféle kantin; ott esznek az orvosok, az ápolónők, mindenki; jó kosztot adnak. Miközben eszem, Madárka jár a fejemben, akit etetni kell, mint egy galambfiókát. Mi a nyavalya történhetett vele? Meg is kérdem Weisstől, mikor bemegyek hozzá, de Weiss dörzsölt alak, elsumákolja a választ. Katonás hangnemre vált: az őrnagy beszélget az őrmesterrel. Úgy néz azzal a szarrágó mosolyával, mintha én is buggyant lennék, vagy mi. Arról faggat, mit művelnek velem Dixben. Elmondom, tropára ment az állkapcsom, beraktak egy fémet. Mikor megmondták, azt hittem, olyan acélállam lesz, mint Tony Zalenek, a bokszolónak. Ám a doktor figyelmeztetett, marha óvatosnak kell lennem, mert ha pofán vágnak, szétmegy a csapszeg, és agyrázkódást is kaphatok. Szóval éppen hogy üvegállú lettem. Na és, nagy dolog. Előadom mindezt Weissnek, és akkor észreveszem, hogyan néz. Mosolyog, hümmög, bólogat, minden módon biztat a dumálásra, de igazából oda se bagózik. Elhatározom, nem fogok sokat locsogni Madárkáról. Megkérdi, mióta vagyunk jó cimborák. Tizenhárom éves korunk óta, mondom. De úgy kérdi, mintha arra lenne kíváncsi, nem buzik vagyunk-e; kivertük-e egymásnak, leszoptuk-e egymást. Meg kell hagyni, a gyalogságnál nem ritka az ilyesmi. Négyórás őrség a betonfedezékben egy olyan hapival, mit mondjak, nem fenékig tejfel. Az az igazság, hogy emlékezetem szerint Madárkát egyáltalán nem foglalkoztatta a szex. Itt van például az esete Doris Robinsonnal. Reménytelen alak, ha még Dorisszal sem jött össze neki. Lehet, hogy csak madarakra bírt élvezni. Ez a szarrágó, ha elmondanám, odáig lenne a gyönyörűségtől. Az orvos-őrnagy egyre Madárkáról faggat. Állati hervasztó. Ha legalább őszintének látszana! Tudja, hogy visszafogom magam. Nem egy hülyegyerek. Vigyáznom kell. Hiába az a fehér köpenye, igazából katonatiszt. Bármikor leugathat egy porbafingó őrmestert. Ez ideig orvos módra beszélt, de egyre várom, mikor tör ki belőle újra a katonásdi. Ki kellene mondani, hogy katonaorvos csak közlegény lehet. És nesze, miközben ezt gondolom, már ki is buggyan belőle: — Rendben, őrmester, délután visszamegy hozzá, hátha sikerül kapcsolatot teremtenie. Ez talán az egyetlen esélyünk. Holnap reggel kilenckor jelentkezik nálam. — Föláll, elbocsát. Bosszúból feszesen tisztelgek, s kitartok, amíg nem viszonozza. Szarrágó. Madárkához mentemben elbeszélgetek az eszem-ápolóval. Rendes srác, talán nem is buzi. Megkérdem, milyen egy eszem sorsa. Elmondja, éheztették egy jó ideig, kísérletképpen, hogy hát milyen kevés kajára van szüksége az embernek, aztán kivezényelték egy erdőbe fát ültetni, és aztán ez a kórház, már tizennyolcadik hónapja, így kell ennek lennie, mondja. Hasonlít valamicskét Madárkához: lepereg róla minden. A valódi vesztesek soha nem veszítenek. Megkérdi, mi történt az arcommal; elmondom. Ez a srác, nem úgy, mint Weiss, tudja, milyen az igazi együttérzés. Látni az arcán, meg azon, ahogy
odanyúl a saját állához, hogy lássa, megvan-e. Kinyitja Madárka ajtaját, széket hozok magamnak a folyosóról. Madárka szótlanul gubbaszt, néz fölfelé az ablakra. — Hé, Madárka! Volt egy hosszú beszédem ezzel a Weiss-szel. Rettentő nagy fasz. Ha buggyant lennék, inkább eltitkolnám, csak hogy kikerüljek a keze közül. Mit szólsz? Madárka, lám, hátrafordítja a fejét. Na, nem teljesen, nem néz szembe velem. Félig fordul csak meg, mint a madár, amikor fél szemmel akar megnézni valamit. És persze nem is engem néz, hanem a csupasz falat túlfelől. — Madárka! Emlékszel, amikor fölkerekedtünk és elmentünk Wildwoodba? Soha el nem felejtem, hogy szökdécseltél a hullámokban. Az az érzésem, hogy figyeli a szövegemet. A válla leeresztve, mintha a fészkén ülne, és esze ágában se lenne fölszállni. Lehet, hogy csak képzelem, de már nem érzem egyedül magam. Tovább beszélek. A gáztartály után több mint egy hónapig kórházban volt. Megírták a lapok is, hogy lezuhant, és életben maradt. Fényképet is közöltek, szaggatott vonal mutatta, honnan ugrott le, X-szel jelölték a földet érés helyét. Engem is kikérdeztek a riporterek, és milyen bölcsen tettem volna, ha szót se szólok a repülésről! Persze kiderül az egész galamb-história. Madárka apja szétrombolja és elégeti a dúcot. A galambok még egy hét múlva is ott szálldosnak, keresik a lakásukat. Oda voltak szokva. Az első kék pántos pár fölszáll a háztetőre, és nem is tágít, amíg Madárka anyja meg nem mérgezi őket. A galambboszorkával nem tudom, mi történt. A srácok az iskolában szintén Madárka repüléséről faggatnak. Még ki se jött a kórházból, amikor Madárka, a madárfiú néven kezdik emlegetni. Ágnes nővér levelet írat az osztállyal Madárkának. Virágra gyűjtünk. Nem írok semmi különöset a levélben; nem írom meg, mi történt a dúccal meg a kékpántosokkal. Mikor kiengedik, még véznább; megnőtt a haja is. Sápadt, mint egy lány. A dúcot elmondom, de a megmérgezett madarakról hallgatok. Ő meg nem kérdi. Nyolcadikosok vagyunk; Madárka bepótolja a mulasztást, és velünk együtt végez. A gáztartály után biztosan tudtam: repülnöm kell. A madár anélkül, hogy gondolkozna, egy könnyebb szárnycsapással mindent megtagad. Ezt megtanulni mindennél többet érne. Majdnem elég lenne, ha közel kerülhetnék a madarakhoz, és élvezhetném örömüket. Ha úgy nézhetném a madarakat, mint a mozit, eggyé válva velük, megértenék valamennyit a dologból. Ha olyan közel kerülnék egy madárhoz, mint egy jó baráthoz, ott lennék, amikor repül, és érezném, amit gondol, akkor, bizonyos értelemben, magam is repülnék. Mindent tudni akartam a madarakról. Olyan akartam lenni, mint a madár, és egyre csak repülni akartam; igazán repülni. Azon a nyáron világgá megyünk Madárkával. Nem terveztük meg a dolgot. Gyakran bringázunk át Philadelphiába meg a Parkwayre. Elszórakozgatunk a múzeum, az akvárium, a Franklin Intézet körül. Ismerünk egy helyet a Cherry Streeten, ahol van egy szoba, tele madárfotókkal. Madárka rajzai akkor már jobbak. O azt mondja, a művészek nem sokat tudnak az élő madárról. Szerinte a halott madár nem madár; mintha valaki a hamut nézve akarna tüzet rajzolni. Ellátogatunk a South és a Front Streetre, ott vannak a zálogházak meg az eleven csirkét és húsgalambot árusító baromfiboltok. Egy nap veszünk is egy pár húsgalambot. Velük töltjük az egész napot. Elvisszük őket a városháza elé, ahol temérdek a galamb. Kihúzunk belőlük egy-egy tollat, a tollakat
betesszük az ingzsebünkbe, a madarakat meg földobjuk, hadd menjenek a többiekhez. Egész délután azt figyeljük, befogadja-e őket a raj. Megmutatom Madárkának, hogy ha az ember egy bizonyos szögből nézi Billy Penn nagy szobrát a városháza tetején, úgy látni, mintha rettentő keményen állna neki. Pompásan elvagyunk a galambokkal; valahányszor arra jön egy nő, fölmutogatunk Billy Pennre, fölnéznek ők is, és látják a jó Billyt, amint meredezik a dákója. Egy nap elhatározzuk, átkarikázunk a hídon New Jerseybe. Úgy is lesz, és ellógjuk az időt Camdenben. Délután, mikor indulnánk már vissza, meglátjuk az Atlantic Citybe vezető út jelzőtábláját. Nálunk az egész vagyonunk, amit a begókon kerestünk: huszonhárom dollár. Általában a gödörben tartjuk, ahol a kötélhágcsót, de most magunkkal hoztuk. Nekivágunk Atlantic Citynek. Óvatosak vagyunk, kerüljük a fakabátokat. Le akarunk héderelni még sötétedés előtt. Egy paradicsomföldön töltjük az éjszakát. Nyár van, mégis hűvös. Megeszünk fejenként vagy tíz paradicsomot, kenyérrel meg kólával, amit még Camdenben vettünk. Csonttá fagyva ébredünk. Én már legszívesebben visszafordulnék. Madárka viszont tovább akar menni, nem látta még a tengert. A szülei szegényebbek, mint az enyémek, kocsijuk sincs. Tudom, úgyis nagy ruhát kapok az éjszakai kimaradásért, úgyhogy most már mindegy. Végtére mit tehetnek? Legföljebb megint eltángál az öreg Vittorio; megölni csak nem fog. Délutánra Atlantic Citybe érünk. Madárka szabályszerűen megvadul az óceán láttán. Tetszik neki mindenestül, tetszik a hangja, a szaga, megbámulja a sirályokat. Karjával verdesve rohangál föl-alá a parton. Szerencsére késő délután van, kevesen látják. És akkor egyszer csak nekiiramodik, röpül szinte, durr! be a vízbe! Ruhástul! Seggre ülteti az első hullám, magával sodorja, ahogy visszaáramlik. Na, most fullad meg, gondolom, de már talpra is áll, csuromvizesen, őrültül nevetve, és már zuhan is hanyatt, dönti le a lábáról a következő hullám. Normális ember már megfulladt volna, de Madárka csak hengereg a vízben, hányjaveti magát, boldog. Feltűnik egy-két lánynak, nevetve nézik. Madárka nem törődik velük. Kilábol végre, hasra vágja magát a homokban, és gurulni kezd. Addig hengereg, míg vizet nem ér újból; mélyen megmerül a hullámokban. Úgy hengergőzik a hullámverésben, mint egy tuskó. Vagy mint egy halott. Végül nekem kell kihúznom. Késő van, az istenfáját, és merő egy víz a ruhája. Nem zavartatja magát. Elkerekezünk a sétányon az Acélmólóig. Annyi hotdogot eszünk, amennyi belénk fér; mindent végig próbálunk a vurstliban. Veszünk vacsorának egy kilós doboz selyemcukrot; följebb megyünk, amíg elhagyatott partrészre nem érünk. Találunk egy jó helyet, beássuk magunkat a meleg homokba. Ott mondom meg Madárkának, hogy az anyja megmérgezte a galambpárt. Elhatározzuk, nem megyünk haza, és meg sem írjuk, hol vagyunk. A muter úgyis csak zsörtölődik örökké, hogy mennyit kajálok; örülhet, hogy többé nem kell főznie rám. És elegem van a fater bunyóiból is. Madárka kijelenti, hogy a gáztartály-élményt nem számítva, a tengerben való fürdés áll a legközelebb a repüléshez. Aszondja, megtanul úszni. Úgy, mint ő, még soha senki nem próbált úszni tanulni. Merthogy nem a felszínen akar úszni. Lebukik a hullámok alá, és ott, mint mondja, „repül a vízben”. Olyan sokáig tartja vissza a lélegzetét, hogy mindig azt hiszem, megfulladt, és mindig másutt bukkan föl, mint várná az ember, akár egy delfin. Ekkor kezdődnek azok a kísérteties lélegzet-visszatartó gyakorlatai. A vízben szabad voltam. Parányi mozdulatokkal, erőlködés nélkül mehettem
fölfelé, bármerre. Csak hát a víz lassúbb, sűrűbb, sötétebb. És nem bírtam soká maradni. Öt percnél tovább sehogy se bírtam ki. Rég föladtuk a vízi életformát. Az embernek levegőn a helye. Ott élünk a levegőben, még ha kénytelenek vagyunk is a fenekén járni-kelni. Vissza már nem mehetünk. Az emlősök és madarak korát éljük. Százmilliárd madár él a földön, ötven jut minden egyes emberre, és senki föl nem figyel rájuk. Egy határtalan közeg zavaros fenekén tengődünk, és senkit nem zavar? Milyennek láthatják röghözkötöttségünket a madarak, a maguk szédítően tágas világából? Úgy döntünk, hogy tovább vándorlunk a parton, egészen Wildwoodig. Oda jár nyáron a családunk. Atlantic City nagyobb, de Wildwood szabadabb, természetesebb. Kerekezünk Wildwood felé. Kerülgetjük a rendőröket. Fantasztikusan szabad érzés: nem vár bennünket fedél, nem vár senki vacsorára; semmi dolgunk, csak gurulunk, és nézzük a tájat. Nem is sejtettem, hogy milyen zárt világban éltem eddig. Elhatározzuk útközben, hogy padokon fogunk aludni, nappal meg élvezzük a napsütést. Amire szükségünk lesz, elemeljük a boltokból. És ott az éttermek mögött az a sok hulladékgyűjtő, onnan bőségesen lehet kosztolni. Veszünk két öreg pokrócot az Üdvhadseregtől, meg valami fazekat, amiben főzhetünk a parti deszkasétány alatt. És minden pontosan úgy történik, ahogy kiterveltük, pedig az marhára ritka dolog. Megvesszük a pokrócokat meg a fazekat, és attól kezdve csak a vurstlira költünk. Meg selyemcukorra. Bolondulunk érte. A vörös-fekete csíkos, erős ízű fajtát szeretjük mindketten. Semmi bajunk a rendőrökkel. Tele nyaralókkal a helység, senkinek nem tűnik fel két idegen srác. Éjszakára fészket készítünk magunknak egy helyen, ahol a parti deszkasétány vagy egy méterrel magasabb, mint a homok. Ott vackolunk el, oda temetjük nappalra a fazekunkat is. Madárka megszállottja lett az úszásnak. Naphosszat gyakorolja a lélegzetvisszafogást, és nemcsak a vízben, de a levegőn is. Teszem azt, ülünk, beszélek valamiről, és egyszer csak látom ám, hogy guvad kifelé a szeme, fúj egy nagyot, és aszondja, két perc negyvenöt másodperc. Néha meg arra kér, hogy számoljak neki, nem is akárhogy, hanem így: Mississippi-egy, Mississippi-kettő és így tovább. Tiszta őrült. Egész nap a vízben „repül”; nagy néha fölbukkan, vesz egy mély lélegzetet. Megkereste a községi könyvtárat, és most bálnákról meg delfinekről olvas. Mániákus egy alak. Ha ez egyszer ráharap valamire, nincs mit tenni. Hanem a legrosszabb az a szörnyszülött a mutatványosbódéban. „Zimmy, az emberi hal.” Madárka egy vagyont költ rá, örökké ezt a figurát nézi. Elég kísérteties látvány. Tőből le van vágva mind a két lába; olyan, mint egy nagy tojás, aminek feje és karja nőtt. Kövér, és baromi nagy tüdeje van. Egy nagy, üvegfalú akváriumfélében tartják, azon át lehet nézni a tudományát. És ez a figura a hőse Madárkának. Merthogy Zimmy hat percnél is tovább bírja levegő nélkül, és mindenféle kunsztot tud, cigarettázik például a víz alatt. Nekem hamarosan elegem van Zimmyből, inkább a szomszédos mutatványt nézem, a Halálkatlant. Két őrült motorozik körbe-körbe egy bazi nagy fahordóban. Versenyeznek egymással. Félelmetes. És van egy nő, oldalkocsis motorral, az oldalkocsiba beültet egy nagy, sörényes oroszlánt. Föltúráztatja a motort, és hajrá, keringenek körbe a hordó falán, lógnak rajta vízszintesen, és az oroszlán egyfolytában bömböl. Azért az elképesztő, mit ki nem talál az ember. Van a katlanban egy fiatal srác, az meg tornázik is a motorján, kézen áll a kormányon; persze vízszintes a teste, ahogy a motor körbeszáguld a falon. Hatalmas deltái és tetovált bicepszei vannak. Ezt a palit aztán bitang nehéz lenne két vállra tenni.
Esténként pedig a vurstli. Madárka azokat a szerkezeteket kedveli, amelyek az ég felé hajigálják az embert. Van ez a hajóhinta vagy mi, ami egyre gyorsabban pörgeti az embert, és akkor egyszer csak ott lóg fejjel lefelé, és nincs mibe kapaszkodni; mindenki sikoltoz, Madárkát kivéve. O csak ül, üdvözült vigyorral a képén. Én is kipróbálom, de egyszer elég belőle. Szerencsét próbálok viszont az erőgéppel. Oda kell mángolni egy nagykalapáccsal, és ha elég nagyot bírt ütni az ember, megszólal a kisharang. Egymás után háromszor is megkongatom, kapok is egy kis teddimackót. Két lány figyel bennünket, odaajándékozom az egyiknek. Szóba elegyedünk. Landsdowne-ból jöttek. Ott ácsorog Madárka is, de unja a banánt. Rádumálom a lányokat, üljünk föl együtt a hullámvasútra. Az egyik lány vörös hajú, csinos kis csöcskezdemények duzzasztják a pulcsiját. A másik csöndesebb, éppen Madárkának való, már ha való neki bármilyen lány is. A hullámvasúton a kiscsaj ölében tartom a kezem, együtt az ő kezével, féligmeddig a combja közt. Szoknyája alatt jól érzem a szép sima bőrét. Átkarolom, vállamra hajtja a fejét. Mikor a kocsik fölfelé kapaszkodnak, hátrasandítok Madárkáékra. Madárka kihajol, és lefelé bámul; a kiscsaj, ölbe tett kézzel, egyenest előre. Rám mosolyog; Madárka észre se veszi. Talán arra gondol, jó lenne kimászni a kocsiból és leugrani. Róla el tudom képzelni. Aztán sétát javasolok a part mentén. Elmegyünk egészen a fészkünkig. Előszedjük és kiterítjük a pokrócokat. A lányok kezdenek idegeskedni. A szüleikkel vannak itt, otthon kell lenniük tízre. Megkérdem Madárkát, hány óra; fölnéz az égre, és aszondja, negyed tíz körül. Ilyesmiben soha nem téved. Az ő csaja idegesebb, mint az enyém. Mehetnékje van. Mire a barátnője, Shirley kitalálja, sétáljon el Madárkával a parkolóig, nézzék meg, tényleg ennyi-e az idő. És rám néz. Amitől aztán én leszek ideges. Meredezik a dákóm, egyre keményebben. Amint elmennek, leheverünk és csókolózni kezdünk. Kinyitja a száját, ajkam közé dugja a nyelvét. De alighogy simogatni kezdem, nesze, puff, elélvezek. Titkolni próbálom, de biztos rájött. Tovább csókolózunk, de így már nem az igazi. Fölhúzza a hasán a pulcsit, és aládugja a kezem. Megérintem a melltartóját, kitapintom alatta a kemény kis bimbót. Körülnéz, hátranyúl, és kikapcsolja a melltartót. Ráteszem a kezem a meztelen mellére. Te jó ég, a szerszámom már újra emelinti a fejét. És akkor meghalljuk Madárkát és Claire-t. Shirley elhúzódik, gyorsan rendbe hozza magát. Kezével hátrafésüli a haját, és föláll. Én is föltápászkodok. — Már majdnem fél tíz, Shirley. Mennünk kell. Claire be se néz a deszkasétány alá. Madárka elnyújtózik a pokrócon, ahol az imént még Shirleyvel feküdtem. — Hát jó, ha már ilyen ünneprontó vagy. Szerbusz, Al. Viszlát, Madárka. Akkor holnap este nyolc körül, a körhinta mellett? Oké, mondom, és a lányok elmennek. Még most is reszketek, az alsógatyám sikamlós a trutymótól. Lemegyek a vízhez, mintha pisálnom kéne, és megtörlöm magam. Ilyen lánnyal még nem volt dolgom. Találkozunk még párszor, mielőtt hazautaznak. Madárkát untatja az egész, Claire-t untatja Madárka, de Shirley meg én egyre jobban belemelegszünk. Egyik este bedugom a kezem a bugyijába. Kitapintom a kis lyukat, és belecsusszan az ujjam. Hű, ez már valami. De Shirley akkor ellöki a kezem, és ennyiben maradunk. Mikor a lányok elmennek, mennék már én is szívesen, de Madárka még mindig fülig van az úszásban. Úszók néha én is, de ő aztán naphosszat. Erőlteti szünet nélkül, amíg el nem kékül a szája, és végképp ki nem döglik. Akkor kijön, elhasal a homokban, míg újra lélegzethez nem jut, és már szalad is vissza. Én nem értem, mi ebben az a hej de nagy élvezet, de neki örökké
fülig ér a szája. Úszik csak, mégis aszondja, „repül”. Jellemző rá. Néhány hét után aztán elfogy a pénzünk. Úgy döntünk, eladjuk a bringákat. És ez az, amit nem kellett volna. Bemegyünk a bicikliboltba, és miközben alkudozunk, látom ám, hogy a nő hátramegy telefonálni, de nem gyanakszom semmire. A pasas velünk marad, alkudozik, s már indulnánk éppen kifelé, mikor besétál két fakabát. Bevisznek bennünket az őrszobára, a bringák ott maradnak a boltban. Azzal vádolnak, hogy úgy loptuk a bringákat. Mutassunk valami papírt, amivel igazolhatjuk, hogy a miénk. Ki a fenének van ilyen papírja? Akkor aztán megtalálnak bennünket a szökevénylistán. Madárka anyja bemártott minket. Pedig írtunk haza mind a ketten; megírtuk, hogy jól vagyunk, és iskolakezdésre otthon leszünk. Ilyen egy rohadt nőszemélyt! Az a nóta vége, hogy vonatra, méghozzá első osztályra tesznek egy hülye, kopasz zsaruval. A zsaru hazáig kísér, zabál az étkezőkocsiban, meg minden. Szüleinkre ráverik a kilencvenkét dolláros cechet, a bringákat pedig nem látjuk többé. A fater szabályszerűen szarrá ver. Körülkerget a pincében a nagy marha bőrszíjával, üt-ver, rugdos, ahol ér. A muter ott áll a lépcső tetején, és visít: — Vittorio, VTTTORIO! BASTA, VITTORIO! - De az öreg Vittorio el van tökélve, hogy kiveri belőlem a lelket. Végül már nem tudok mit tenni, összekuporodok a földön, és holtnak tettetem magam. Nincs is sok híja. Miközben ott fekszem, megesküszöm, engem aztán soha többé el nem kap, meg nem ruház senki. És egyszer még szerét ejtem, hogy visszaadjam a kölcsönt Vittoriónak. De még mielőtt megvénül, hogy istenigazában értékelhesse. Ott kuporgok a földön, kezemmel védem a fülem, a szemem, és ilyeneket gondolok. Szar ez a világ. Egy hétig nyomom az ágyat. Úgy nézek ki, mintha én estem volna le a gáztartályról. Kék meg zöld az egész testem. De legjobban belül fáj. A muter nem enged ki a házból, amíg az a dagadt képem le nem lohad valamennyire. Vittorio, a szarházi, marha erős. Hiába, megerősödik, aki naphosszat nagy hegesztési varratokat reszel, és hatcolos acélcsöveket fűrészel. A tizenhatodik születésnapomon szétverem a fejét. Kismadár gyönyörűséges; benne testesül meg minden, amiről álmodoztam, minden, amivé lenni akarok. Csak elképzelni is, hogy az enyém! Illetve nem is az enyém, csak velem van. Nem tartóztatom, ha nincs kedve maradni. Azt akarom, hogy szeressen. Azt akarom, hogy közel kerüljünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges két élőlénynek. Vajon mennyire fog sikerülni? Mikor Al meg én visszatörlesztettük végül a pénzt, apám azt mondta, tarthatok egy madarat a szobámban, ha rendesen tanulok, és segítek otthon. Galambot nem lehet házban tartani, ezért egy kanári mellett döntök. Először is elolvasok mindent a kanárikról. Megtudom, hogy Afrikából származnak, és megrekedtek a Kanári-szigeteken. Eredetileg sötétzöldek voltak. A kanárit az éneke miatt tartják olyan sokra. De csak a hímek énekelnek. A tojó éppolyan, mint a hím, de nem tud énekelni. Kizárólag tenyésztés végett tartják. Nem igazság. Én a kanárit a röpte miatt szeretem. Hullámvonalban repül. Fölfelé szárnyal, míg kis híján meg nem áll a levegőben, akkor lefelé lendül, majd újra föl, megáll, újra le. Olyan, mint a fáról fára lendülő Tarzan, csak éppen indák nélkül. Én is így szeretnék repülni. Él néhány pinty a Cosgrove-csűr környékén. Sokat néztem őket a távcsövemmel; Ők is így repülnek. Vadmadarat nem lenne szívem kalitkában tartani. Nem való kalitkába, aki belekóstolt már a szabad repülésbe. Olyan madarat kell vennem, aki kalitkában született, sőt akinek a szülei, a nagyszülei is kalitkában éltek. Kanári sokféle van. A csopper hangosan, nyitott csőrrel énekel, és minden taktus végén becsukja a csőrét. A roller csukott csőrrel, mélyen a torkában
képezi a hangot. Rollerból is, csopperból is többfajta van; énekversenyeket szoktak rendezni velük. Méretre, alakra is különbözhetnek; vannak olyan fura idomúak is, hogy repülni is alig tudnak. Eldöntöm, fiatal tojót fogok venni, az, az olcsóbb. Engem a röpte érdekel, nem az éneke. Veszek egy madárfolyóiratot; benne van, hol lehet madarat venni. Végigjárom a bringámon az összes föllelhető kanáritenyészetet. Beletelik két hónapba, mire rátalálok a megfelelő példányra. Tágas röpdében lakik egy Mrs. Prevost nevű hölgy udvarán. Mrs. Prevost kövér, apró lábai vannak. A röpdék a hátsó udvaron, a tenyészkalitkák a napozóverandán állnak. Mrs. Prevost nem sokat törődik a madarak énekével, a színükkel, a repülőstílusukkal. De az sem igaz, hogy csak a pénzért tenyészti őket. Egyszerűen szereti a kanárit. Mikor belép a röpdébe, odaszáll minden madár, megülnek a fején, a karján. Idomítja is Őket; van, amelyik föl-le járkál parányi létrákon, vagy megkoccint egy csengőt, ha enni kér. Olyan madara is van, aki hagyja, hogy kivegyék a kalitkából az ülőrúddal együtt. Még akkor sem rebben föl, ha meglengeti az ülőrudat. Mielőtt kivesz egy madarat, gondosan körülnéz, nincs-e macska vagy sólyom a közelben. Fantasztikus egy nő, cirkuszban lenne a helye. Megengedi, hogy elüldögéljek a röpdében, és nézzem a madarait, ameddig csak jólesik. Ott ébredek rá, hogy a kanárit a galambnál is jobban kedvelem. Talán a szárnyzajok miatt. A galamb suhogtatja a szárnyát, elég hangosan kerepelnek is a tollai. A kanári ezzel szemben gyakorlatilag hangtalanul repül; annyi az egész, mint mikor szaporán mozgatnak egy legyezőt, csak a levegő vibrálását érezni. Szombatonként, jó egy hónapig, ott ülök a röpdében a tojókkal. Mr. Prevost soha nem mutatkozik. Ha hideg van, Mrs. Prevost kihoz egy termosz forró teát. Néha kabátot vesz, és ő is kiül mellém. Rámutat egy-egy madárra, elmeséli, kik a szülei, hányan voltak a fészekben, melyik akadt fönn a rácson, melyik volt beteg, melyiket kellett ápolnia. Elmondja, kiket és miért akar továbbtenyésztem. Jövő évben harminc tojót ültet fészekre. Azokat választja ki, akikről tudja, hogy jó anyák, vagy jó anyáktól származnak. Nem célja, hogy különleges madarakat tenyésszen ki. A kanári, az kanári, mondja. Mrs. Prevost bizonyára jó anya lett volna, de nincsenek gyerekei. Nem kérdeztem rá, maga mondta meg. Mutat egy tojót. Hatéves, több mint hatvan fiókát költött ki. Odaröppen, és rátelepszik Mrs. Prevost ujjára. Egy délután Mrs. Prevost átteszi a madarat a maga ujjáról az enyémre. Ott üldögél néhány percig, mialatt Mrs. Prevost lehajolva beszél hozzá. Mrs. Prevost beszél a madaraihoz. Nem csipog, nem fütyül; szép halkan beszél hozzájuk, ahogy pólyás babákhoz szokás. Mrs. Prevost gyűlöli a macskát és a sólymot. Állandó háborúságban él velük. A könnyű préda reménye mindig odacsalja a kóbor macskákat. Kerítéssel hiába próbálkozott, macskának semmilyen kerítés nem akadály. Azt mondja, nem viszi rá a szíve, hogy megmérgezze őket. Többször előfordul, hogy ott ül egy-két macska a röpde előtt, s jobbra-balra mozgó fejjel a röpködő madarakat lesi. Mrs. Prevost odaszalad parányi lábain, és elkergeti őket. Kutyát kellene tartania, ajánlom neki. Egyszer, mikor ott ülök a röpdében, jön egy macska. Engem nem vesz észre. Állati ijesztő lehet egy madárnak, ha nézi a macska azzal a keskeny, zöld szemével, s ide-oda jár a farka vége. Egy idő után elfogy az én macskám türelme, ráugrik a dróthálóra, és ott csüng, nyitott szájjal, éles fogai mögött látszik a rózsaszín, barázdált szájpadlása is. Horgas karmai bekampózva a dróthálóba. Ez egyszer örülök szinte, hogy mégsem vagyok madár. Kismadárt már az első nap kiszúrtam magamnak. Voltaképp azóta csakis miatta járok vissza, de Mrs. Prevostnak nem mondom meg. A röpde
magasabb, mint amilyen hosszú és széles. Kismadár az egyetlen, aki a fönti régiókban repdes. A többiek ülőrúdról ülőrúdra szálldosnak, meg le a földre, enni; Kismadár egyedül köröz odafenn. Ha madár lennék, és ez a röpde lenne az otthonom, én is azt tenném. Kismadár igen kíváncsi. A röpde tetejéről lelóg egy darab zsineg. Ötcentis mindössze. Kismadárnak, ha meg akarja csípni, fejjel lefelé kell megkapaszkodnia a tető rácsában. Percekig képes ott lógni és ráncigálni a madzagot, próbálja meglazítani, s szárnyával verdesve keresi az egyensúlyt. Van még valami, ami miatt jobb szeretem a kanárit, mint a galambot. A galamb elég sokat gyalogol. Előre-hátra himbálja azt a kurta testét, mint a kacsa, és lépked a kurta lábaival; amikor udvarol, olykor fölfújja magát, és katonás díszlépésben menetel. A kanári bezzeg nem gyalogol. Szökdécsel, ha a földön kell eljutnia valahová. Általában minden ugrásnál segít egy kicsit a szárnyával is. És ettől valahogy olyan független. Csak úgy átszökell egyik helyről a másikra. Megfigyeltem, a vörösbegy lépni is, ugrani is szokott, de a kanári egyet sem lép. Van úgy, hogy ha kedve tartja, összevissza szökdécsel a ketrec alján. Fölcsíp egy kis kavicsot, arrébb viszi, leteszi. Máskor meg lyukat ás a csőrével a homokba. Nem keres semmit, csak úgy áskál. Szorgoskodik, mint egy kis háziasszony. Aztán egyszer csak nekirugaszkodik, és föllendül a legfölső ülőrúdra. Ehhez pontosan be kell mérni a távolságot, mert tele a röpde ülőrudakkal. Mrs. Prevost rengeteget rak be; nincsen gondja arra, hogy tágas teret hagyjon a repülni szándékozóknak. De Kismadár úgy röpköd a rudak között, mintha ott se lennének. Kismadár gyönyörű. Bemegyek a városba, és addig keresgélek az ócskásboltokban, míg kedvemre való kalitkát nem találok. Huszonöt cent. Hazaviszem, hogy rendbe hozzam. Először is lekaparom a rozsdát meg a festéket a rácsokról. Két helyen el van törve, megjavítom. Kiegyengetem, megtisztogatom a tálcát az alján. Kimosom, sőt kiforrázom az eleséges és a vizestálat. Nem valami nagy kalitka, hetvenötször harminc centi, a magassága ötven. Nem szívesen gondolok rá, hogy elviszem szegény Kismadárt abból az óriási kalitkából, a társai közül, és becsukom ebbe a szűkbe, egyedül. De hát meg kell lennie. A kalitkát, miután megtisztogattam, fehérre festem. Két réteget kenek rá, gyakorlatilag újnak látszik. Újságpapírral és madárkaviccsal bélelem ki az alját. Vegyes kanárimagvakat veszek, beleteszem az egyik edénybe, a másikba friss vizet töltök. Kész vagyok Kismadár hazahozatalára. Bringán hozom haza, kilyuggatott oldalú cipősdobozban. Hallom, hogy kaparászik odabent, csúszkál szegény a doboz sima alján. Vajon mit gondolhat egy madár, mikor hirtelen ilyen gyökeresen megváltozik az élete? Még egyéves sincsen, és mindeddig csak a fészket ismerte, meg a keltetőketrecet, meg a röpdét a többi madárral. Most meg ez a sötét doboz, ülőrúd sincs benne; nem lát, nem tud repülni. Nyomom a pedált, hogy minél előbb hazaérjünk. A hátsó ajtón megyek be, a hátsó lépcsőn föl a szobámba; senkinek nem akarom megmutatni. Óvatosan lyukat vágok a doboz végében, és a nyílást odatartom a kalitka nyitott ajtajához. Egy-két másodperc, és Kismadár beszökken. A kalitka alján landol, szétterpesztett lábbal áll meg. Körülnéz. Itt még szebbnek látszik, mint a röpdében. Nem akarok ráijeszteni; a szoba sarkába húzódom. Előveszem a távcsövem, a széket megfordítom, és úgy ülök rá, hogy a támlára támaszthassam a távcsövet. Kismadár ugrik néhányat, megzörgeti a homokot a papíron, aztán fölugrik a középső ülőrúdra, és csipog egyet. Egyetlen hangocska, mélyről indul, csengő-magasan végződik. Most hallom először a hangját. A röpdében
annyian vannak, hogy egy-egy madár hangját külön nem hallani. Oldalt biccenti a fejét, és körülnéz. Tudja, hogy ott vagyok a sarokban; rám néz először az egyik, majd a másik szemével. A kanári nem néz két szemmel a dolgokra. Egyébként a legtöbb madár ilyen. Csak akkor látnak két szemmel, ha semmire nem akarnak ránézni. Ha szemügyre kell venniük valamit, egy szemmel nézik meg, a másikat megvakítják. Nem hunyják le, csak megvakítják valahogy. Kismadár fürgén, könnyedén mozog, semmi neki a nehéz levegő. Fölugrik a legfelső ülőrúdra, és mintegy ellenőrzésképpen, ahogy a kutyák szaglásszák körül a fát, belefeni a csőrét. A színe sárga. Démonsárga. A szárnya hegye és a farka világosabb, szinte fehér. A felső lábszárán is világosabb a tollazat. A lába narancssárgásrózsaszín, vékonyabb, mint a galambé, szép karcsú. Három lábujja előre-, egy hátranéz, mint minden madáré; a karma hosszú, vékony, áttetsző, a közepén vékony erecske szalad végig. Közepes testméretű, a feje kerek, nagyon nőies; a szeme fényes-fekete, a csőre ép polyan színű, mint a lába. Csőre tövében, a pihetollak alatt pici, rózsaszín orrlyukak. Újra csippant egyet, és megfordul az ülőrúdon. A szárnyát mintha nem is használná hozzá: ugrik egy csöppet, elcsavarja a testét, és máris másfelé néz. Ilyesfajta mozdulatot tesz a műkorcsolyázó, mikor ugrófordulatot végez, csak Kismadár persze sokkal könnyedebb. És közben is engem néz, ballaljobbal, előre-hátra ingatva a fejét, ami madárul „nem”-et jelent. Szeme most elengedi a fókuszt, és átvált panorámára. Már nem engem néz. Leugrik az alsó rúdra, és meglátja a vizesedényt. Belemártja a csőrét, és föltartja a fejét. Megismétli még kétszer. Mint a galamb, ő sem tud nyelni. Csak lecsorgatja a vizet a torkán. Rácsukja a csőrét egy kevés vízre, egyetlen csöppre, hátraveti a fejét, és úgy gurítja le a torkán. Akkor leszökken a kalitka aljára. A madárnak éles kis kavicsokra van szüksége, hogy begyében megőrölhesse a táplálékot. Körülszökdécsel, megzörgeti a papíron a homokot, fölcsippent néhány kavicsot, aztán visszaugrik az alsó rúdra, és újra bekap pár magot. A madáreleségben, amit vettem neki, repce van, apró, fekete, kerek magocska; kanáriköles, fényes, rozsdabarna, fehér húsú, keskeny mag; őrölt zab és lenmag. Beletúr az edénybe, s addig szórja a magvakat, míg egy szem zabot nem talál. Fölcsípi, lehántja a héját, s csak a belét eszi meg. De nagyon gyorsan. Evés közben kétszer is rám néz. A madár rettentő gyanakvó, mikor eszik. Cirka öt magot eszik meg: a zabot, két repcét és legalább egy kanárikölest. Minden fajtát más-más módszerrel hánt le. Lenmagot egyelőre nem eszik. A lenmag őrzi a tollazat épségét. Bámulatos, milyen ügyesen szedi ki a magvat a héjából, pedig csak a csőrét tudja használni. Később én is megkóstolom a madáreledelt, kíváncsi vagyok az ízére. Órák hosszat ropogtatom a magvakat. Beletelik egy órába is, mire összegyűjtők egy falatra valót. A héj keserű, azért nem lehet megenni. Mikor jóllakott, egyetlen könnyed, szemmel alig követhető szárnyrebbentéssel föllendül az alsó rúdról a legfelsőre, még fordul is hozzá egyet a levegőben. A távolság legalább négyszerese a saját testmagasságának. Mintha én a verandáról egyenest a tetőre ugranék. Kismadár rám csipog fentről. Megpróbálok visszacsipogni. Csőrével megvizsgálja a kalitka rácsát, aztán csipeget egy kis szépiahalcsontot: kalcium és egyéb ásványi anyagok vannak benne, amire szüksége van a madár szervezetének. Folyton beszélni próbál hozzám, vagy talán azt kutatja, vannak-e madarak a közelben. Szomorú, kérdő a hangsúlya, fölszalad a végén Pílp. Félig nyitott csőrrel mondja, legtöbbször akkor, mikor átugrik egyik rúdról a másikra. Jelzés talán a többi madárnak, hogy helyzetet
változtatott. Milyen keveset tudok a kanárikról! Mikor besötétedik, letakarom a kalitkát, hogy huzatot ne kapjon. Másnap vasárnap. Látva, hogy meg akar fürödni az itatóban, beteszek neki egy csészealj vizet. Azonnal leröppen hozzá, és most másféle hangot ad, rövidebbet, olyan Pílp?félét. Megtelepszik a csészealj peremén, belemártja a csőrét, vizsgáztatja, aztán a mellét is megmeríti, megrázza magát. Visszaszökken a tányér peremére, hihetetlenül gyors mozdulattal lerázza tolláról a vizet, széttárja a szárnyát, minden tolla külön-külön látszik, aztán egy újabb kurta Pílp-pel újra a vízbe ugrik. Ki-be járkál, pancsol, verdes. Teljesen belefeledkezik, koncentrál, rettentő tevékeny. Száz meg száz galambot figyeltem már meg, hogyan fürdik vízben vagy porban, de Kismadárhoz képest mintha lassított filmen mozogtak volna. Miután kipancsolta az egész vizet és ronggyá áztatta az újságpapírt, vadul röpdösni kezd, kis híján odaveri magát a rácshoz. Evezőtollai nedvesen lógnak, mikor megtelepszik a rúdon. Arcán is csomókba tapadt a toll. Rúdról rúdra szökdécsel, rázza magát, vibrál az egész teste. Vízcsöppek repdesnek szerte a szobában, még a távcsövem üvegére is jut belőlük: mintha üstökösök támadnának kis világomra. Mikor aztán megszabadult a víz java részétől, tollászkodni kezd. Minden egyes tollat a csőrébe vesz, és végigsimítja. Minduntalan odanyúl a farka tövében lévő olajmirigyhez, és vékony olajréteget ken frissen mosott tollaira, szép sorjában. A fürdőzés, mely elégedett tollborzolással fejeződik be, csaknem két teljes órát vett igénybe. Mondhatom, szabályszerűen beleszerettem Kismadárba. Olyan elegáns, finom, olyan gyors és ügyes, és olyan kecsesen repül! Szeretném szabadon röptetni a szobámban, csak félek, hogy megrémül, talán meg is sérül, mikor visszateszem a kalitkába. Nagyon nehéz türelemmel lennem. Aznap délután kapja az első kóstolót a szoktatóeledelből. Próbaképpen rá is csipogok, mikor odaadom, azt a bizonyos kérdő Pílp?-et hallatom. Különleges edényben kapja: éppen beillik a rács hézagába, és megtámaszkodik az ülőrúdon. Közel tartom hozzá a kezem, mikor odaröppen. Ánizsillatú, édes magvak. Csak néhány szemet rakok az edénybe. Kismadár rám néz, aggasztja, hogy olyan közel a kezem. Oldalt billenti a fejét, többféle szögből is megnéz magának. Közelebb jön, aztán elrebben. Teszi, mintha nem is érdekelném; leugrik, és a közönséges magból szemezget, de én tudom, hogy izgatja a dolog. Végül visszajön, és gyorsan elcsen egy magot. A rúd túlsó végébe vonul vele. Kvííp?, mondja nekem; megpróbálok visszakvípogni. Odaóvakodik, kivesz még egyet. Miközben eszi, rajtam tartja a szemét. Nem moccanok. Egyik lábát ráteszi az edényre, hogy rögzítse, és megeszi a maradékot. Lába centikre csak a kezemtől. Látom a parányi rózsaszín pikkelyeket meg a vékony erecskéket a lábain, közvetlenül a magam nagy, csigavonalas ujjbegybarázdái mellett. Érzem a szagát is, töretlen, friss tojás szaga, igazából bizonyára a tollai illata. A galambok szaga, emlékszem, más. A galamb, mondhatni, pézsmaszagú, keverve némi porszaggal; Kismadár illata, mint a könnyű parfüm. Elengedi a tálat, mikor végzett, csőrét beletörli a rúdba, de most már nem megy el. KvíIP?, mondom neki, de csak néz. KvíÍP?, szólok újra. Lát engem, nem vitás; mintha kérdené, mi is vagyok. Tíz másodperc talán, madármértékkel hosszú idő. Akkor aztán leugrik a földre, és eszik néhány szem homokot. Nagyon boldog vagyok. Másnap az iskolában is folyton rá gondolok. Kedvem sincs az emberekre nézni. Az emberek, különösen a felnőttek, annyira durvák. Nyögnek, krákognak, zajosan nyeldekelnek és lélegeznek. A szaguk, mint a romlott
húsé. Nehézkesen csetlenek-botlanak, s mikor állnak, mint fa oda lennének szögezve a földhöz. Ebédszünetben, a sportpályán próbálok fölugorva, helyben megfordulni. Nehéz ügy. Futás közben akkor már könnyebb. Álló helyzetből szinte lehetetlen. Nagyot kell csavarodni, hogy az ember megfordulhasson az alatt a kicsi idő alatt, amíg a levegőben van, de mire földet ér, be kell fejezni. A levegőben mintegy ellenkormányzást kell adni a vállakkal. Egyszer majdnem sikerül: guggolásból indulok, könnyedén fölugrok, és lassan fordulok. Egy másodpercig minden oké, szinte szabad vagyok, de aztán rosszul fogok talajt, és elesem. Nagyon szétszórt vagyok odafönt. Nem „gondolkozik” elég gyorsan a testem. Iskola után, mikor a szobámba lépek, Kismadár rám csipog. Csipogunk egymásnak egy ideig, miközben átöltözöm. Le kell mennem, össze kell söpörnöm a hátsó verandán. Anyám, ha a fejébe veszi, hogy túlságosan sokat madarászom, Kismadárt is a galambok sorsára juttathatja. A gáztartály-eset után eldugtam galambruhámat a garázstető gerendái közé. Tudom, azóta is keresi, el akarja égetni — az én érdekemben, mint mondja. Nem megy a fejembe, miért tartja egészségtelennek a madarászást. Azt akarná, hogy én is a lányokat hajkurásszam az iskolában? Vagy hogy tornázzam, mint Al, hogy én legyek a világ legerősebb embere? Vagy fölspécizett autókon száguldozzam, amíg szét nem mennek? Az bezzeg egészséges? Fő a békesség, gondolom. Alapos munkát végzek a verandán, meglocsolom a virágokat is az ablakban. A hátsó udvarban összeszedem a papírszemetet meg a rozsdás bádogdobozokat. A kölykök mindig ilyen bádogokat hajigálnak át a kerítésen. Ha anyám nem rohangászna ki minduntalan, a felmosórongyot vagy a söprűjét rázva, már rég leszoktak volna róla. Mellesleg, még mindig nem tudom, hol tartja a baseball-labdákat. Vagyont érő gyűjteménye lehet. A szobámba érve előveszek egy kevés szoktató eledelt, és óvatosan a kalitkához lépek. Kismadár rám csipog. Figyelem, nem mond-e valami újdonságot, de egyre csak a régit hallom. Hiába, nem tudok még kanáriul. Pedig a galambok nyelvét már egész jól értettem. A galambok igazából nem beszélgetnek, csak jelzéseket adnak egymásnak. Becsúsztatom az edényt a rács között, és ráteszem a rúdra. Kismadár felszökken, és megáll a rúd túlsó végén. És most, most határozottan más hangon szólal meg. Csipogás ez is, de jóval hangosabb, olyasforma, mintha azt kérdezné: „Csak nem?” KvaríÍP?, mondja, s é n a hagyományos kvíIP?-pel válaszolok. Féltucatnyi harsány kvaríÍP? után jobbra-balra szökdécselve felém közelít a rúdon. Minden ugráskor száznyolcvan fokot fordul, de a feje mindig felém áll; egyszer a jobb, egyszer a bal szemével néz rám. Egyszerűen hihetetlen, leírni is nehéz, és o, lám, olyan könnyedén csinálja, hogy csuda. Mikor odaér az edényhez, ráteszi a lábát, mint legutóbb, fölcsíp egy szemet, és lehántja, ott, helyben, nem megy át a rúd túlsó végére. Szárny és lábizmai ugrásra készek, ha netán mégis megmoccannék. Nagyon szeretném bedugni az ujjam a rácson, és megérinteni a lábát. Kalitkában érzem magam, amiért nem lehetek a kalitkájában. Mikor végzett a szoktatóeledellel, a kezemet továbbra is ott hagyom az edényen, s nézek át a rácson, alig harminc centire tőle. Kismadár ott ül és engem néz, oldalra, aztán a másik oldalra biccenti a fejét. KvaríÍP, mondja, és leugrik az alsó rúdra. Nézem, hogyan eszik meg néhány magot, s utána egy kevés kavicsot. így, ilyen közel lenni egészen más, mint távcsővel figyelni. Kismadár félkemény kis masszát kakál, sokkal kisebbet, mint a galambok. A
segge apró rándításával löki ki magából. Többnyire csak egyet moccan, néha kettőt-hármat is. Úgy ötpercenként pottyant egyet. Maga a szar, ahogy meg tudom állapítani, három részből áll. A külső burka tiszta, mint a víz, nedvesség csupán, aztán jön egy sűrűbb, krém-szerű fehér matéria, a közepe pedig barnásfekete, sötétebb, mint az emberé, s ahogy kijön a fenekén, meg is formázódik, éppúgy, mint az emberszar. Szaga gyakorlatilag semmi. Az első héten, valahányszor megjövök az iskolából és elvégzem a házi munkát, fölmegyek a szobámba, és Kismadárt figyelem. Először vizet és eleséget cserélek; aztán, ha látom, hogy fürödni próbál a friss ivóvizében — és legtöbbször megpróbálja — beadok neki egy csészealj vizet. Akkor persze megfürdik, közben beszélek hozzá, és utána kap egy kis szoktatóeledelt az ülőrúd végén. Most már egyáltalán nem fél tőlem. Már amennyire ez lehetséges, madár létére. A madár csak azzal tud védekezni, hogy elszáll. Szörnyű lehet Kismadárnak, ha tudja, bezárva mennyire védtelen. Még így is, hogy nincs hová mennie, állandóan menekülésre kész. Elgondolkozom, milyen is lenne, ha valami óriási madár odajönne, és benyújtaná a karmát az ablakomon, mondjuk, egy adag sült krumplival vagy egy szendviccsel. Vajon mit tennék? Odamennék és elvenném, akkor is, ha lenne másutt rendes kajám? Az első néhány nap elteltével, mikor belépek a szobába, Kismadár leugrik a kalitka padlójára, ide-oda szaladgál, és kukucskál a kavicsos tálca pereme fölött. Azt hiszem, örül, hogy láthat, és nemcsak a szoktatóeledel miatt, hanem mert magányos. Én vagyok most az egyetlen barátja, az egyetlen élőlény, akit lát. A hét végén egy tartalék ülőrúd végére erősítem gumikarikával a szoktatóeledeles tálkát, s az ajtón keresztül benyújtom a kalitkába. Gemkapoccsal rögzítem a nyitott ajtót. Kismadár eleinte fél, de aztán fölugrik a rúdra, és oldalazva odaszökdécsel a tálkához. Nagyon izgalmas így látni, hogy nincs közöttünk rács. Ül az ajtóban, eszi a magvakat, és engem néz. Vajon honnan tudja, hogy a szemembe kell nézni, és nem arra az óriási ujjra, ami sok? Mikor befejezte az étkezést, visszavonul a rúd közepe tájára. Gyöngéden fölemelem, megutaztatom, hogy lássa: a rúd hozzám tartozik, nem a kalitkához. Moccan egyet, megrebbend a szárnyát is az egyensúly végett, rám néz és új hangot hallat, egy nagyon éles píÍPef. Leszökken a kalitka padlójára. Kihúzom a rudat, és beszélni próbálok hozzá, de nem vesz rólam tudomást. Iszik egy kis vizet. Rám se néz, amíg meg nem törölte a csőrét, és egymás után ki nem nyújtóztatta a szárnyait. Ehhez a művelethez a lábával is besegít. Akkor aztán méltat végre egy halk kvíIP?-re. Gyakrabban néz rám a jobb szemével, mint a ballal, függetlenül attól, hogy melyik oldalán állok a kalitkának. Úgy fordul, hogy a jobb szemével nézhessen. És ugyanígy, mikor rögzíteni akarja a szoktatóeledeles tálat, vagy akár a rendes tálkáját, mindig a jobb lábával lép rá. Nyilván jobbkezes lenne, ha volna keze; Kismadár jobblábas vagy jobboldalas. A tárgyakhoz is általában jobb felől közeledik, a legtöbb dolgát jobb felől intézi. Még a szárnynyújtóztatást is a jobb szárnyával szokta kezdeni. Viszont, és ez az egyetlen kivétel, aludni a bal lábán szokott. Mikor a madár alszik, meg lehet sejteni, mit jelent neki a föld. Általában a lehető legmagasabb helyet választja ki, s ott is fél lábra áll, mintha minél jobban függetleníteni akarná magát a földtől. Kismadárnál ez a fél láb a bal. Az ilyen fél lábon, felborzolt tollal pihenő madár nem is emlékeztet repülő lényre. Egy gyíkból is előbb nézné ki az ember, hogy tud repülni, mint egy alvó madárból. Kismadár mintájára én is föl akarom szerkeszteni az ágyam a mennyezet alá. Anyám persze hallani sem akar róla, apám azonban azt mondja, oké, ha a magam pénzén veszem meg a fát, és nem fúrok lyukakat a falba vagy a
padlóba. A ház nem a miénk, béreljük. Aznap éjjel deszkát lopok a fatelepről. A galambdúchoz való anyagot is így újítottuk be annak idején Állal. Belopózom, a hátsó kerítés alatt dugom ki a deszkákat, és körbe megyek értük. A csavarokat boltban vásárolom, kölcsönveszem apám szerszámait. Mivel a falra és a mennyezetre vigyáznom kell, öntámasztó konstrukciót tervezek. Mikor kétheti munkával elkészül a váz, belepászítom odafönn a matracokat. A régi ágykeretet kirakom a garázsba; ellenőrzöm, megvan-e a galambruhám, keresgélem egy ideig a baseball-labdákat. Az állványt megfurkálom, és létrafokokat illesztek bele. Mikor kész, olyan, mint egy hajólétra. Még a villanyt is fölvezetem, és a mennyezetre függönyrudat erősítek. Lopok a Sears áruházból egy kevés anyagot, és megvarrom a függönyt. Gyönyörűséges fészkem lett, jobb még a fára épített dúcnál is. Fölkapaszkodom, behúzom a függönyt, villanyt gyújtok. Magánterület. Kismadár most már, ha benyújtom a rudat, azonnal ráugrik; akkor is, ha nincs rajta csemege. A szoktatóeledelt az ujjamról is fölcsipegeti. Megnedvesítem az ujjam, beledugom a zacskóba, és néhány mag megtapad rajta. Odatartom az ujjam a rúdon, ahová az eleséges tálkát szoktam rögzíteni; Kismadár jön, és fölszedi róla. Apró csőrét gyorsan, biztosan és gyöngéden használja. Lepucol mindent, még a körmöm alól is kiszedi a morzsalékot. Másnap, mikor Kismadár ráugrik a rúdra, lassan kihúzom a kalitkából. Odabent a kalitkában sokat gyakorlatoztunk, mozgattam föl-le, jobbra-balra, és most már tudja, hogy kell megállni rajta, nem fél. Mikor a nyílásba ér, fölnéz a föltámasztott ajtóra, és visszafelé táncol a rúdon, hogy belül maradjon. A rúd végére érve visszaugrik a kalitkába. Újra kezdem, az eredmény ugyanaz. A harmadik-negyedik kísérlet után eszembe jut, hogy szoktatóeledelt tegyek az ujjamra: hadd egyék, miközben kihúzom az ajtón. A módszer beválik, és mire Kismadár fölnéz, már kint van. Mikor rájön, mi újság, egy harsány kvarÍP?-ef hallat. Igyekszem rezzenetlenül tartani a pálcát; ül és engem néz. Aztán elereszti a fókuszt, és rácsudálkozik a szobára. Úgy érezheti magát, mint aki űrhajóba szállt, és elhagyta a föld légkörét. Így tartom egy percig, aztán lassan lejjebb engedem a rudat, és visszadugom a kalitkába. Kismadár, amint átjutott az ajtón, leszökken. A tálkához ugrál, eszik egy keveset, átmegy a másik oldalra, iszik egy kortyot. Mintha ellenőrizné kis világát, nem változott-e, amíg oda volt. Utána jó fél órán át csiripelünk egymásnak. Ő is éppolyan izgatott, mint én. Csodálatos így látni, szabadon, az orrom előtt; tudni, hogy ha kedve szottyan, szárnyra kelhet a szobában. Mássá lett minden, a szobám tágassá vált, mint az égbolt. Egyre ügyesebben csiripelek. Torokból kell, mélyről, megfeszített hangszálakkal, az ajkak is mozognak. Füttyel hiába próbálkoztam. Másnap újra kihozom Kismadárt a kalitkából. Most már csak meghajtja a fejét az ajtó alatt. Szoktatóeledelt teszek az ujjamra, odaszökdécsel és megeszi. És megérint, életében először: evés közben az ujjamra teszi a lábát. Csaknem öt percig tartom kalitkán kívül, lassan mozgatom föl-le, jobbrabalra a rudat. Minden mozdulatra rám csicsereg, és állandóan szemmel tart. Visszaviszem a kalitkához, de most nem dugom be az ajtón: a rudat a kalitka tetejének támasztom. Átugrik a kalitkára. Akkor a rudat a bejárathoz teszem. Kvíp, mondja néhányszor, meg píÍP, ráugrik a rúdra, s onnan be a kalitkába. Ezek után disznóság lenne becsukni az ajtót. Tudja ő is, milyen ügyes és bátor volt. Odajön, mikor szoktatóeledellel kínálom, mond egypár jó harsány KVRÍP?-ef, sőt valami újat is, olyasformát, mint KVRÍP-E-RIP? Magvakat teszek az ujjamra, és fölszedegeti.
Egy-két héttel később már ott tartunk, hogy kiröpül, mikor ajtót nyitok neki, és szépen rászáll az elébe tartott rúdra. Onnan pedig ismét szárnyra kel, és rászáll az ágyamra, az ablakpárkányra, a komódra. Aztán vissza az ülőrúdra. Csodaszépen repül, a fejét előre-, a lábát hátranyújtja. Szárnya suttogó nesszel tölti be a szobát. Ha vissza akarom csalogatni, csak föltartom a rudat, és odahívom egy pípKUÍP hanggal. Ezt a jelzést már jól ismeri. Talán jobb név is lenne neki, mint a Kismadár. Ha azt mondom: „Kismadár”, semmit nem jelent neki. Magamban továbbra is így hívom, de mikor szólítom, PípKUÍP a neve. Eleinte, mikor visszaszáll, kap jutalmul egy-két magocskát, de egy idő után már nem. Tudom, és ő is tudja, hogy együtt játszunk. Olykor meg is tréfál: elindul az ülőrúd felé, ám az utolsó pillanatban irányt változtat, és másutt telepszik meg. Egy ízben éppen a fejemen. Egész nap elnézném, hogy röpköd, de szívesen nézem azt is, mikor csak ugrál. Végigbogarássza a padlót, és fölszed olyan parányi dolgokat, amiket én nem isiátok. Nagyon vigyázok, hogy a potyadékait azonnal eltakarítsam. Ha anyám csak egy szem madárszart talál is, vége a játéknak. Jó időbe telik, mire Kismadár megengedi, hogy megsimogassam a fejét vagy a mellét. A madarak már csak ilyenek, nem cirógatják egymást. Kismadár azonban megkedveli ezt is. Rászáll a kezemre, és fölfújja magát, mikor végigsimítom a fejét vagy a szárnyát. Le kéne vágni a karmát, de valahányszor a markomba akarom fogni, megrémül. Mikor kiengedem, rendszerint lehúzom a rolettát, de egy nap megfeledkezem róla. Kiröppen, mikor ajtót nyitok, és egyenest neki az ablaknak. Teljes lendülettel nekivágódik az üvegnek, és verdesve leszédül a földre. Odaugrom, és gyöngéden fölveszem. Eszméletlen: bénán hever a tenyeremben. Nincs halottabb egy halott madárnál. A madár leginkább mozgás. Halottan csak toll és levegő. Mintha kificamodott volna az egyik szárnya. Óvatosan visszaigazítom, és két kézzel melengetem a testét. Nagyon felszínesen és szaporán lélegzik. Érzem a szíve lüktetését. Keresem, nem törött-e valamije, nem vérzik-e valahol. A feje lazán lóg le a tenyeremből; biztosra veszem, hogy nyakát szegte. Amilyen magabiztosan, előrenyújtott nyakkal repül, nem is történhetett másként. Szemére rácsukva a sápadt, kékes, áttetsző szemhéj. Tanácstalan vagyok. Óvatosan megsimogatom a fejét. Píp-KUIP, mondogatom neki, meleg levegőt fujkálok rá. Haldoklik, tudom. Akkor egyszer csak moccan lassan a lecsüngő feje, fölemeli. Kinyitja a szemét, rám néz. Nem viaskodik. Pislant egyet-kettőt, lehunyja a szemét. PípKUÍP, mondom neki újra. Simogatom a fejét. Újra rám néz, fölszegi a fejét. Törött nyakkal erre nem lenne képes. Reménykedni kezdek. Ujjaim közt kiegyenesítem a lábát, beigazítom a lábujjait, és kezemmel megtámogatva, a combomra állítom. Megint lecsukódik a szeme, de a fejét már tartja. Nem kapaszkodik meg a combomon. Az ujjai bénák, összegabalyodnak. Csöndben tartom a fejét, becézgetem, csipogok. Egyszer csak visszaköszön: egy halk, bágyadt kvíÍP?-er hallat. Csipogok, megint visszaszól. Óvatosan lazítok a fogáson, megáll a combomon. Labdává fújja magát, tolla csapzott a kezem verítékétől. Megtámasztom két oldalról, hogy le ne szédüljön. A tollait próbálom lesimítani. Sorra kiegyengetem az evezőtollait. Úgy látom, épek. Újra elengedem, megáll szépen magától. Fölborzolja csapzott tollacskáit. Hátranyúl, és csőrével egyenként meghúzgálja az evezőtollakat. Kakál egyet. Aztán csak megrázza magát, és szökdécselni kezd a térdemen, csipog is, mintha mi sem történt volna. Visszacsicsergek, és elébe tartom az ujjam. Rászökken, megfordul rajta. Csőrét belefeni az ujjamba. Ezt még soha nem
csinálta. Boldog vagyok, hogy újra épnek látom. Nem tudtam, hogy sírtam, de lám, nedves az arcom. Odaviszem a kalitkához, leugrik az ujjamról, be a helyére. Örül, hogy újra otthon van, biztonságban. Eszik, iszik. Figyelem még vagy egy óra hosszat, de szemlátomást kutya baja. Hogy nekem micsoda mázlim van! Szörnyű lett volna nélküle. Ettől fogva bármikor kezembe vehetem. Néhány nappal később megnyesem a karmát. Jó lenne elmondani valakinek, beszélni Kismadárról, dicsekedni, mi mindent tud már. Próbát teszek Állal, de őt már nem érdeklik a madarak. Olyan jól elszórakozunk. Kint hagyom néha éjszakára, a kalitka tetején altatom el, hogy a potyadéka a kalitkába hulljon, ne a szobában szanaszét. Fölteszem a kalitkát az ágyam fölötti polcra, a szoba legmagasabb pontjára. Reggel Kismadár rászáll a fejemre, és addig csipdesi az orrom meg a szájam sarkát, amíg föl nem ébredek. A szememhez soha nem ér. Tudok már egy csomó kanári-szót, meg tudom mondani neki, hogy maradjon, hogy jöjjön; megtanulom az „egyél” nek, a „szervusz”-nak, a ,,viszlát”-nak megfelelő hangokat. Kezdem megkülönböztetni, miket mond Kismadár. Az ápolókhoz szállásoltak be éjszakára. Az eszemmes srác körülvezet, megmutogatja a dolgokat. Madárkáról faggatom. Idestova három hónapja, hogy itt van, mondja. Sokáig a nevét sem tudták; végig kellett böngészni a Waihekében eltűntek névsorát — kis sziget Új-Guinea mellett, ott sebesült meg Madárka. Ráadásul komisz maláriát kapott. Aznap éjjel újra sikoltozósat álmodok. Arra ébredek, hogy harsányan üvöltök. Dixben, a plasztikai sebészeten az éjszakák sokkal inkább diliházba illőek, mint itt: mindenki az élményeitől próbál szabadulni. Az eszemmes odajön, de megnyugtatom, hogy semmi baj. Jól kiizzadtam megint, csuromvíz az ágyam. Átfekszem egy másikra. Csak el ne mondja senkinek az eszemmes; még az hiányzik, hogy engem is bezárjanak ide. Reggel megyek Weisshez. Még nem jött meg, ott van azonban egy dagadt írnok meg egy írógép, állványos Underwood. Aszondja, egy-két információt kért rólam a doktor. Magyarázni próbálom, hogy én nem vagyok flúgos, de a pasas már vesz is elő egy kék űrlapot, és csavarja be a gépbe. És vigyorog rám egyfolytában. Szentség, hogy dilisnek könyvelt el magában. Rém okosakat kérdez; például, hogy hány öngyilkos volt a családomban, meg hogy élvezem-e, amikor kakálok. Ilyen hülye kérdéseket! De még ez is hagyján. Azzal kezdi, hogy a nevemet kérdi. Legépeli, négy ujjal vadászgat a billentyűkre, megnézi, és ráköp! Ráköp egyenest a nevemre! Te úristen! Biztosan ráragadt valami kosz a szája szélére; teszem, mintha nem vettem volna észre. Akkor az alakulatom számát kérdi. Legépeli, rábámul, és arra is ráköp! Biztos ez is buggyant, beslisszolt valahogy az orvos távollétében. De az is lehet, hogy én vagyok buggyant, és nem is történt semmi. Próbálok észrevétlenül rásandítani. Visszavigyorog rám, egy csöpp nyál most is ott hintázik azon a húsos ajkán. Aha, biztosan valami új pszichológiai módszer. Köpőteszt. Ki tudja? Kérdezget tovább, újra és újra lejátszódik ugyanaz. Nem holmi nagy gamósturhákat ereget, nem, csak valami finom nyálpermetet. Biztos is, hogy csupa rozsda belül az írógépe. Kérdez, gépel, megnézi, köp. Méregetem, milyen messze az ajtó. A világoskék űrlap lassacskán sötétkékké válik. Készen van már majdnem, mikor az orvos-őrnagy, úton a szobája felé, átvág a helyiségen. Pszichiáter-mosolyát villantja rám; ma, úgy látszik, nem lesz katonásdi. Elkészülünk, az írnok kiveszi az űrlapot. Tudja, mit csinál; nem először csavar ki nedves papírt a gépéből. Megfogja a csücskénél, és átviszi a rendelőbe. Kijön, rám vigyorog, összedörzsöli a kezét, talán a nyálat törli le, és aszondja, menjek be. Az orvos-őrnagy a nedves papírt tanulmányozza. Int, hogy üljek le. A papír ki van terítve az asztalán, nem ér hozzá.
Várom, hogy tegyen valami megjegyzést a köpködésre. Hogy gratuláljon, amiért kiálltam a köpőtesztet, vagy megszidjon, vagy valami. De nem szól semmit! Szokva van a nyálas papírokhoz. És ha ő is őrült, és csak olyat hajlandó olvasni, ami össze van köpködve? Talán azért tart írnokot, hogy legyen, aki teleköpdösse a papírjait? Minden előfordulhat. Most fölnéz, kövér ember létére rettentő komolyan és méltóságteljesen. Szeme csillog a szemüveg mögött; pompásan játssza a munkáját végző elmeorvost. — Látom, hadbíróság előtt állt. — Igen, őrnagy úr. Őrnagy úr, igen várhatod, hogy ledoktorurazzalak. Ép bőrrel kell kikerülnöm innen. Hogy miért nem hazudtam le azt a kurva hadbíróságot! — Milyen hadbíróság előtt állt, őrmester? Na, helyben vagyunk: őrmester; legalább tudom, hányadán állunk. — Rögtönítélő, őrnagy úr. — Milyen vétségért? — Tisztes bántalmazásért, őrnagy úr. Az ismerős hmm és két aha. Aztán megnézi, csukva-e a rendelő ajtaja. Csukva. Szinte várom, hogy fölkeljen és kinyissa. Össze van zárva egy őrült tisztesgyilkossal. Szemöldököm alól rávezetem gyilkos-pillantásomat; szicíliai, maffiózó, bérgyilkos-pillantás. Eleget gyakoroltam tükör előtt; ha már olasznak születtem, legyen valami hasznom is belőle. És nem tágítok. Már azt fontolgatom, szép lassan fölállok, és ráijesztek, mintha földhöz akarnám vágni. Megköszörüli a torkát, kezét összekulcsolja a köpetes papír fölött. — Gyakran vannak ilyen erőszakos impulzusai, Alfonso? Újra a pszichiáter ül előttem. Mikulásvigyor, minden, ami kell. A fenébe, még én is jobb pszichiáter lennék, mint ez az idióta. Látszik, nem tudja, mihez kezdjen. Magam sem tudom, milyenre vegyem a figurát. Kár, hogy most történik ez, mikor vége a háborúnak, és nem a közepén. Talán még szép rokkantnyugdíjat is kaptam volna, mint mániákus gyilkos. Úgy, úgy: lám, ezt a szegény külvárosi srácot dühöngő mániákussá tették szörnyű háborús élményei. Bőségben élhetnék életem végéig; mordulnom kéne csak egyetegyet, és hébe-hóba meghányni valami öreg krapekot. Ez meg még mindig vigyorog, de az arcizma se rándul közben: valódi, hamisítatlan pszichiáter-vigyor. Föl akar lazítani. Érzek is némi kísértést, hogy elmondjam, milyen jó volt beverni annak a szarházinak a pofáját a szeneslapáttal. Tuti, hogy a niggerek is beszartak a teherautón. — Nem, őrnagy úr. Nem gyakran. — Elmesélné, hogyan történt? Hogy a fenébe ne, mikor parancsot adsz rá. — Négy napja voltam még csak a seregben, őrnagy úr. Fort Cumberlandben egy tizedes megragadta a karomat, és ösztönösen reagáltam rá. — Aha, értem. Érted, a fenét, te is tudod, hogy nem. Visszamosolygok rá. Nagy mosolygómeccs. Nem is rossz olasznak lenni: a mozi miatt mindenki fél az embertől. Ha rossz emberre kell gondolni, mindenki egy olaszra gondol. Újra rávetem azt a veszedelmes pillantásom. Weiss a nedves űrlapot tanulmányozza; újabb hmmm és egypár aha; nem jutunk semmire. — Őrnagy úr, visszamenjek a kórterembe ma is? — Menjen, őrmester. Leginkább még ebben bízhatunk. Várok. Csak nem állhatok föl és hagyhatom faképnél, amíg nem tesz valamit? Ezer kötelék béklyózza az embert a seregben. Nem értem, miért nem kérdi meg, eltángáltam-e valaha is Madárkát. Én a helyében ezt kérdezném elsőnek. Végre föláll, fölállok én is; tisztelgek. Úgy látom, zabos rám, és zabos
magára, amiért zabos lett rám. Megijesztettem: nem is rossz. Reméltem, hogy ez az érzés többé nem fog kísérteni, de lám, ha szívóskodni kezdenek az emberrel, csak visszatér. — Rendben, őrmester. Várom holnap, ugyanebben az időben. — Igenis, őrnagy úr. Szarházi, ez most írni fog Dixbe a nyilvántartásomért. Uramisten, csak egyszer szabadulnék ebből az istenverte hadseregből! Visszamegyek Madárkához, és noha ugyanúgy gubbaszt, tudom, hogy már nem ugyanaz. Tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok. És tudom, hogy Madárka az, nem pedig valami hamis madárszörnyeteg. — Újabb szeánszom volt a doktoroddal, Madárka. Nagy élményben lesz részed, ha egyszer rászánod magad a beszédre. Csak vigyázz, galambokról, kanárikról, erről az egész madármániádról egy szót se! Még berakna egy ketrecbe, hogy mutogasson, mint különleges esetet. Tudom, hogy ez egyszer odafigyelt. Ütöm hát tovább a vasat. — Hé, Madárka! Emlékszel, mikor újságot árultunk? Azért az se volt rossz buli, mi? Azután, hogy visszavisznek bennünket Wildwoodból, és kiheverem az öreg Vittorio bosszúját, ki kell sütnünk valami pénzkeresetet. Tartozunk a szüleinknek a kilencvenkét dolláros vonatköltséggel. Kitaláljuk, hogy újságot fogunk árulni a bérházakban, ajtóról ajtóra járva. Kidolgozzuk a taktikát. Ha a gondnok vagy a portás nem enged be, sorra nyomjuk a hívógombokat: mindig akad valaki, aki lustaságból kinyitja a mágneszárat anélkül, hogy visszaszólna. Miután beszabadultunk, egyikünk lefoglalja a liftet, amíg a másik lakásról lakásra jár a lapokkal. Áruljuk a Libertyt, a Saturday Evening Postot, a Colliert, a Cosmopolitanl. Iskola után a legjobb, úgy fél hatig, amíg haza nem érnek a férjek. Sok a magányos nő. Vannak állandó vevőink. Általában én házalok, Madárka a liftet tartja megszállva, s köti le ezzel a gondnok figyelmét. Madárkát aztán kergetheti, aligha tudja elkapni. A legtöbb hölgyet eszi az unalom, mindig beinvitálnak egy teára vagy kávéra. Ha idősebb lennék, és érteném a módját, talán egyebet is kaphatnék tőlük. Madárka ekkor már jó ideje gyakorolja ezt az ijesztő lélegzet visszatartósdit. Egyre furcsább lesz ez a srác. Bemutatja egyszer, hogy kerek öt percig nem vesz levegőt. A pincénkben bedugja a fejét egy vödör vízbe. Aszondja, eltereli a gondolatait a lélegzésről. Kész őrület! És mindig a repülésről beszél. Azt mondja a múltkor is: — Az ember csak azért nem bír repülni, mert nem hisz benne, hogy sikerülhet. Ha senki meg nem mutatta volna, hogy igenis lehet úszni, simán megfulladna, aki vízbe esik. — Ilyeneket mond. Ilyen vadakat. Katolikus középiskolába jár, Philadelphiában, a Negyvenkilencedik utcában. Amiket arról az iskoláról beszél, én nem is csodálom, hogy csavarodik befelé szép lassan. Kész börtön az ,az iskola. Na és a kanári-ügyei! Naphosszat a madaráról locsog, és mindenféle hülye gyakorlatokkal gyötri magát. Próbálom rávenni, hogy súlyzózzon, dolgozza ki az izomzatát ő is, de nem, csak a karjával csápol, és szökdécsel. És mikor a madaráról beszél, sokszor mintha egy valódi emberről lenne szó. Már-már azt hiszem, észrevette végre, hogy lányok is vannak a világon, de mindig kiderül, hogy dehogyis, csak a kanárijáról beszél. Kismadárnak hívja, biztosan magáról nevezte el. Az iskola, ahová jár, olyan szegény, hogy nincs saját busza, úgyhogy Madárka bringán közlekedik. Egy nap szabaddá teszem magam, és elkísérem. Micsoda egy lepratelep! Az első- és másodévesek csak a tűzlétraszerű külső lépcsőt használhatják, és mindenki fosztogatja a társai öltözőszekrényét. Laikus testvérek a tanárok, hosszú fekete szoknyát hordanak, mint a papok,
csak abban különböznek tőlük, hogy keményített kis partedli van a nyakukban; nyomorúságos figurák, papok akartak lenni, de buták, vagy a merszük nincsen meg hozzá. Izzadságszagú az egész iskola, mintha egy vége-hossza-nincs, nagy pitykézőparti folyna benne. Minden helynek ilyen szaga van, ahol sok fiút zárnak össze lányok nélkül. Esős időben, mondja Madárka, olyan szörnyű büdös van, hogy csak gázálarcban lehet kibírni. Tízóraizás közben körbe-körbe kell járni a futópályán. A „testvérek”, mint megannyi oroszlánszelídítő, ott állnak középen. Aki el akar menni, pisálni, kilépőbilétát kell kérnie. Öt ilyen biléta van több mint háromszáz fiúra. Járnak körbe, mint a nyomtató ló, eszik a tízórait, és tartják vissza a pisát. Madárka könyvtári bilétát hamisít, hogy tízórai időben beengedjék a könyvtárba. Kiszedte egy keményfedelű könyv belsejét, és abból eszi a szendvicset. Három hónapig nincs is semmi baj, de a húsvéti szünet előtt lebukik. Leleplezi egy testvér a könyvtárban, és jól nyakon teremti. Madárka erre a fejéhez vágja a könyveit, a kenyerét, leereszkedik a tűzlétrán, és elrohan. Kicsapják. Átiratkozik az állami középiskolába, hogy emberi lények között fejezze be a tanévet. Na, gondolom, itt legalább rákap ő is a lányokra, de fenét, csak még jobban elvadul tőlük. És itt is Madárkának kezdik hívni. Bizisten, a formája is egyre madárszerűbb. Még véznább lesz, a mellcsontja egyre jobban kiütközik, mintha bordáját törte volna, vagy mi. A feje előrebiccen a vállai közül, a szeme folyton ideoda jár, és látszólag soha semmire nem figyel. Csak én tudom, hogy mindent meglát. Meglát mindent, igen, pedig soha nem néz „rá” semmire. Ott van például az időjárás. Madárka mindig tudja, milyen idő lesz. Hiába írja az újság, hogy esni fog, ha Madárka azt mondja, nem, neki lesz igaza. Azon a nyáron beállunk Madárkával sintérnek; ő másra se bír gondolni, mint a hülye kanárimadaraira. Ott kapaszkodunk a teherkocsi hágcsóján, kezünkben a fogóháló, és Madárka egyre arról locsog, melyik fészekben hány tojás van, melyik fióka eszi már a magot. Külön világban él. A következő évben keveset vagyunk együtt. Atletizálni kezdek, diszkoszt vetek, bekerülök, hátvédként, az iskola rögbicsapatába, birkózók. Madárkát hidegen hagyja a sport. Csak a madarainak él. Junior évemben, már majdnem tizenhét évesen, belépek az Állami Gárdába, meg akarom tanulni a puskával pisztollyal bánást, meg ami belefér, az egész marhaságot. Csütörtökönként eljárok a gyakorlótérre. Néha Madárka is velem tart. Ott ül a lelátón a sötétben, és néz bennünket. Kaptam egy öreg 06-os Springfieldet, megtanulom szétszedni. Piszok lelkes katonagyerek lettem. Csak maradjon még nekem is egy-két japcsi, mielőtt vége az egésznek. Akkoriban kezdek Lucyval járni. Lucy az iskolai szurkolókórus vezetője; esze semmi; felsőéves a kereskedelmi tagozaton. Egy délután ott ülünk Higgs kocsijában, az iskolai parkolóban, és már alakulnak szépen a dolgok, mikor arra eszi a fene Madárkát a bringáján. Noha már ő is junior, még mindig azon a lepra bringán jár, amit a wildwoodi nagy bringaelvesztésünk után szerzett be. Öt kilométeres sebességnél már úgy imbolyog, hogy még; más nem is tud bánni vele, csak ő; le se lakatolja, mikor beteszi a bringaállásba. Otthagyja és kész, úgyse lopja el senki. Mellesleg ez az egyetlen bringa a bringaállásban; az állást még a húszas években építették, amikor mindenki bringán járt suliba. Madárka ma is ezzel közlekedik, ha esik, ha fúj; föl nem szállna az iskolabuszra. Most mit kezdjen az ember egy ilyennel? Odajön hozzánk, és a vizsgákról kezdünk beszélgetni. Több órát együtt látogatunk, egyikünk sem áll valami jól, de azért hasogatjuk a szőrszálat. Lucy Madárkát nézi. Szerintem nem is sejtette, hogy barátok vagyunk. Számára én vagyok a nagy krekk, Al, a birkózó és rögbizseni, akiért szurkolni
lehet. Madárka akkor persze a kanárikról kezd mesélni. Tudja az egész iskola, hogy már vagy ezer madara van. Kémiaórára be is hozott egy-két kanárit, hogy tanulmányozzuk a vérüket, a fizikaszertárnak pedig épített egy működő repülőmodellt, egy ilyen hülye csapószárnyú repülőgépet. De még a fogalmazásait is a madarairól írja. Madárka, a madárbuzi. A galambok még érdekelnek úgy-ahogy, de Madárka mániája már sok nekem. Megnézem néha a röpdéit, de az már csak olyan, mint mikor ő kísér el a gyakorlótérre. Jobbára csak a megszokás tart össze bennünket. Madárka elmeséli, rávette az egyik madarát, hogy súlyokkal a lábán repüljön. Hogy hát ez a madár föl bír szállni a testsúlya háromszorosával. A madárvilág súlyemelő bajnoka. Mióta kikerült a fészekből, Madárka egyre gyakorlatoztatja a boldogtalant. Lucy akkor olyasvalamit mond, hogy ez már azért kegyetlenség; Madárka ráveti azt a gyors, rebbenő tekintetét, csak hogy mutassa, hallotta; afféle röpke majdnem-mosoly. Lucy felfogása persze lassú ehhez, észre sem veszi, ami ilyen gyorsan játszódik le. Madárka olyan girhes, hogy szinte keresztül lehet látni rajta. Május vége van, ujjatlan inget hord, éles szegycsontja kiütközik alóla. Egyre kísértetiesebben néz ki. Az egyetlen srác a suliban, akinek olyan hosszú a haja, hogy belelóg a szemébe, de soha hátra nem vetné. Úgy beszél, a haján keresztül. Kis köröket ró a kocsi mellett, és csak beszél és beszél. Kezem becsúsztatom Lucy combja közé, Lucy meg megfeszíti az izmait, úgy játszik a kezemmel. Nagy, erős combja van; meg tudja csinálni, hogy fölugrik, és teljes spárgában ér földet. Ez a specialitása, ezért lett a szurkolókórus vezetője. Ahogy azt csinálja, az valami fantasztikus. Madárka végre elkarikázik. Lucy akkor felőle kezd kérdezősködni. Elmondom, együtt jártunk elemibe. Szétnyitja egy kissé a combját, hogy becsúsztassam az ujjam; már jó lucskos odabent. El is fogom vinni az iskola mögötti parkba. Tudok egy pompás helyet a híd alatt. Tele kotonnal az egész part. Lucy ad egy jó hosszú, kemény nyelvest, és hátradől. — Nem buzi ez a srác? — kérdi. — Tisztára úgy néz ki, mint egy hormoszexuális. Hormoszexuális. Bizonyisten, így mondta. Karácsony előtt hoztam haza Kismadárt, és most, februárban már a párosodhatnék jeleit mutatja. Egy helyben áll és verdes, pedig nem akar repülni: afféle ideges számyverdesés. És papírfecniket, cérnaszálakat kezd hurcolászni. Új hangot hallat, Peip, néha megereszt egy kis Píp-trillát is. Mikor az ujjamról eszik, azt mondja, Peip, és párosodó pózba kuporodik, rezegteti a szárnyát, azt akarja, hogy tápláljam. Nedves ujjam hegyére teszek egy magot, Kismadár kinyitja a csőrét, jelzi, hogy dugjam le a torkán, mint egy fiókának. A tojó, mikor párosodni akar, ilyen fiókaszokásokat vesz föl. Ekkortájt jön rá anyám, hogy Kismadárt ki szoktam engedni a kalitkából, és jelenetet rendez. A nagy hiszti után apám kijelenti, építhetek egy röpdét az állványos ágyam alá. Mire anyám újabb rohamot kap, de kénytelen engedni. Apám azért néha megért bizonyos dolgokat. A lehető legkevésbé látható röpdét akarom megszerkeszteni. Acéldrótot kell használnom. U szögeket verek a padlóba meg az ágyam aljába, és vékony zongorahúrokat feszítek ki közöttük, olyan sűrűn, mint a kalitka rácsai. Az ajtót akkorára készítem, hogy épp csak be bírjam magam szuszakolni. Csapóajtó; zsanérját az ágykeretre szerelem. Mikor kész, alig látni a huzalokat. Bent világoskék linóleummal vonom be a falat, az ágy fenekére lámpát szerelek. Linóleum kerül a padlóra is, fehér homokkal hintem be. Csapos eresztékkel különféle ülőrudakat építek be; a hátsó sarokba beállítok egy göcsörtös bokrot, hadd legyen Kismadárnak egy
természetes fácskája is. Pompásan néz ki. Kiveszem Kismadárt a kalitkából, s az ujjamon szállítom át új otthonába. Ráröppen az egyik rúdra, aztán föl és alá szálldos. Kipróbálja a fát, eszik a padlóra tett új tálakból. Megfürdik. Azon nedvesen visszaszáll a térdemre, megrázza magát, víz-permettel borít be. Pompás kis madárpalotát kapott. Van még húsz dollárom az újságárulásból. A többit elvitte, amit a szüleim kilencvenkét dollárjába kellett fizetnem. Hímet akarok vásárolni Kismadárnak, elsőosztályú madarat, kolosszális repülőt. Szombatonként járni kezdem biciklimen a madártenyésztőket. Kismadárt is viszem egy kis útikalitkában. Vihetném éppen a vállamon is, de nem tudhatja az ember, mikor téved arra egy macska vagy egy karvaly. Nem Mrs. Prevost az egyetlen, aki madarat tenyészt, és nem lakik túl messze. A legnagyobb tenyésztő Mr. Tate. Hat-hétszáz madara is van. Kis növésű ember, majdnem teljesen süket, pedig nem is olyan öreg. Hallókészüléke van, nős, de a gyerekeit soha nem látom. Fura, hogy egy süket ember éppen énekes kanárit tenyésszen. Beethovenre emlékeztet. Mr. Tate a madaraiból él, csak a szaporulattal meg az árakkal törődik. Nagy röpdéi vannak, és számtalan tenyészkalitkája. Két tojóhoz tart egy hímet, hogy olcsóbban jöjjön ki. Furcsálkodik, hogy magammal hordom Kismadárt, de nem bánja. A hímek kalitkájához megyek, és előveszem Kismadárt, hogy ő is lássa. Rászáll a kalitka oldalára, néhány hím oda is jön hozzá. Páran még énekelnek is neki, etetni is próbálják. Hiába nézem őket, nem látok igazán kedvemre valót. Zöld hímet keresek, mert a könyvek szerint sárga madarat sötéttel kell pároztatni, a jó tollminőség végett. Két sárga madár utódjának hitvány, borzas, fejletlen tollai lesznek; a sötét szülőktől származó madár tolla vaskos, kurta, nehézkes. Tudom, meg fogom ismerni a megfelelő hímet, és Kismadár is azonnal érezni fogja. Egy másik közeli tenyésztőnek, egy nőnek csak ötven te-nyészmadara van. Mrs. Coxnak hívják. Mr. Tate a hátsó udvarban tartja a madarait, Mrs. Cox egy fedett hátsó verandán. Szereti és személyesen ismeri őket. Mrs. Prevosthoz hasonlít; elmeséli, melyik tojók a jó anyák, megmutatja a jó apákat is. Minden madarának ismeri apját-anyját. Mikor hallgatom, mintha csak egy kisváros lakóiról mesélne. Suttogom fogja, mikor egy madaráról valami helytelenséget mesél. Neve van minden egyes madárnak. Helyesli, hogy elhoztam Kismadárt párt választani; azt mondja, betehetem a tojók kalitkájába, hadd röpködjön velük együtt. A röpde egyik fele a hímeké, a másik a tojóké. Rács választja el a két részt. Mrs. Cox figyeli a madarait, és mikor azt látja, hogy két madár vonzódik egymáshoz, tenyészkalitkába teszi őket. Mikor őt hallgatom, mintha az Elfújta a szélt olvasnám. Mesél a flörtökről, megmutatja, ki kicsoda után bomlik, és az ember, ha elhallgatta egy darabig, hinni is kezdi az egészet. Mrs. Coxnak nincs semmilyen tenyésztési szisztémája. Egyetlen szabálya, hogy egy fészekaljból való hímet és tojót nem enged párosodni; benne áll a Bibliában, mondja nagy komolyan. A tenyészkalitkákban minden tojónak saját külön hímje van. Mrs. Cox nem tartja valami illedelmesnek Mr. Tate módszerét. Fél délután csacsog ilyesformán. Mrs. Cox és Mrs. Prevost barátnők. Mrs. Cox rögtön látta, hogy Kismadár a Mrs. Prevost tenyészetből való. Ők ketten olykor madarakat cserélnek, hogy friss vér kerüljön a tenyészetükbe. Igen sokban hasonlítanak, csak éppen Mrs. Cox sovány. Mrs. Cox azt mondja, hagyjam Kismadárt nyugodtan a tojók röpdéjében; látogathatom, amikor csak tetszik. Ha megkedvel egy fiatal hímet, majd ő
elküldi nekem. Nagyon kedves tőle, de nincs szívem otthagyni Kismadárt. Ott vagyok minden szombaton, és Kismadár együtt röpköd a többi tojóval. A hímek közül sokan odajárnak az elválasztó rácshoz, és énekelnek neki, de ö egyiküket sem kedveli meg úgy igazán. Nekem azonban van egy kedvencem: a háta zöld, a begye sárgászöld, evezőtollai fehérek. A feje lapos, a lába hosszú. Torka alatt erős dudor látszik, de énekelni soha nem hallottam. Kecsesen és igen méltóságteljesen repül. Mrs. Cox szerint csopper, igen erős a hangja, de vannak bizonyos rossz trillái. Ez a hallászavar vagy mi jellemző az egész családjára. A dédapja roller volt, a család többi tagja csopper. Mrs. Coxtól hallok először egy Lincoln nevű tenyésztőről. Mr. Lincoln fekete, s a park túlfelén, a Hatvanharmadik utcára nyíló téren lakik, sorházban. Mrs. Cox szerint az emeleti hálószobában tartja a madarait. Házasember, öt gyereke van. Munkába nem jár, csak a madaraival foglalkozik, segélylistán az egész család. Mrs. Cox mindezt éppen úgy mondja el, ahogy a madarai viselt dolgairól szokott mesélni. Mikor fölkeresem Mr. Lincolnt, teszi, mintha egy árva madara se lenne. Ám miután elbeszélgettünk egy ideig, és miután meglátta Kismadárt, mutat egy kalitkát a földszinten, három-négy madárral. Elbeszélgetünk róluk, és akkor egyszer csak rám hunyorít, és int, hogy kövessem az emeletre. Fantasztikus röpdéje van odafönt. Csak az a bökkenő, hogy zárt helyen lévén, erősen szaglik a madaraktól. Tisztán tartja őket, de hiába, ahol több száz madár van együtt, és nincs friss levegő, ott bizony büdös van. Fél a szomszédoktól, azért nem mer ablakot nyitni. Még beárulnák a segélybizottságnál, hogy madarakat tart, mondja. Egy egész szoba tele madárral, egyik oldalt a tenyészkalitkák, másik oldalt a röpde. Az ajtó egy folyosóra nyílik. Mr. Lincoln maga készíti a kalitkákat, és tenyésztervei alapján más-más színűre festi Őket. Mert őt csak a színek foglalkoztatják. Megmutatja, mire jutott eddig. Új színeket akar kikísérletezni, s evégből másfajta madarakkal pároztatja a kanárikat. Vannak, akiket kenderikével keresztezett: szép okker-vörös-narancs-színű madarak, világos csíkokkal. Másokat egy kis észak-afrikai csízzel házasított össze; ezek sötétek, a begyük meg élénk narancssárga. Van egy különös madara, ausztrál tűzpintynek hívja, a tőle született kanárik teste sötét, feje vörös. Megkülönbözteti az első és a második generációs keresztezéseket. Mutat néhány madarat, akiket öszvérnek hív. Nem értem; megmagyarázza, hogy a steril madarat nevezik öszvérnek. Nem mondom meg neki, hogy mindig úgy tudtam, az öszvér egy különös, hosszú fülű lófajta. Elmondja, az első generációs keresztezései java része öszvérnek sikeredett. Olykor tíz nemzedéket is várnia kell, mire az ilyen keresztezésekből termékeny madarak állnak elő. Persze, hogy termékeny-e a madár vagy sem, azt csak pároztatással lehet megállapítani. Mr. Lincoln nagy könyveket ír tele diagramokkal, rajzokkal, tenyésztési táblázatokkal. Elmagyarázza, mi is az a sorszaporítás. Párosodásra serkentő madáreledeleket kísérletezett ki. Azt mondja, ha megetetne egy férfit ezzel a szerrel, talán az is madárral akarna párosodni. Mr. Lincoln a világért nem mondana olyat, hogy „dugni”, vagy hogy „szar”. „Párosodni”, „ürülék”, ilyesmi, mindig ilyen választékosan beszél, talán azért, mert fiatal vagyok és fehér, bár nem hinném. Mr. Lincoln szemlátomást nem törődik a bőröm színével. Az a fő törekvése, hogy kitenyésszen egy teljesen fekete kanárit. Olyan fekete madarat szeretne, amelyik már-már lilába játszik. Állítja, a zöld madarakban sok feketeség van rejtve, és azt akarja kihozni. Módszere: kitenyészti a lehető legzöldebb példányokat, akikben sárga alig van, és ezeket aztán fehér madarakkal hozza össze. Az első utódok fehérek vagy
szürkék vagy foltosak. Kiválasztja közülük a legsötétebbeket, akiken nincsen folt, s ezeket visszakeresztezi a sötétzöld anyával, illetve apával. Kilenc éve kísérletezget ezzel a visszakeresztezéssel, és vannak madarai, akik sötétebbek az utcai verébnél. Sárga tollúk egy szál sincs, sötét-fénytelen feketék, de vannak még sötétszürke részeik is. Mr. Lincoln elővesz egy tollat a levéltárcájából. Ha egyszer egy madárnak valamennyi tolla ilyen lesz, mondja, akkor nyugodtan fog meghalni. Az a toll bizonyára egy varjúé vagy egy feketerigóé volt, annyira fekete. Az a dologban a legérdekesebb, hogy Mr. Lincoln sötét madarai mind kiváló énekesek. O persze fütyül a füttyükre, de tény, hogy a fekete kalitkákban tartott fiatal hímjei, csupa roller, csodálatos mély torokhangon énekelnek. „Azér, mer, hogy mink, niggerek, örökké énekelünk”, jegyzi meg, pedig nem szokott így beszélni. Mikor ezt mondja, mosolyog, és erősen a szemembe néz. Megengedi, hogy betegyem Kismadárt a tojók röpdéjébe. Tudom, mint madarat nem tartja valami sokra; nyilván csak egy buta szőke tyúk a szemében, de nagy hatással van rá, hogy engedi megfogni magát, tetszik neki, ahogy bánok vele. Ilyen szelíd madarat ő még nem látott, mondja, biztosan jó érzékem van a madarakhoz. Azt mondja, beülhetek a röpdéjébe, és nézelődhetek, ameddig csak jólesik. Járok is hozzá sokat; de nemcsak a madarakat nézem, hanem azt is, hogyan tisztogatja Mr. Lincoln a kalitkákat, és hogyan gondozza a madarait. Könnyű, biztos és gyors a keze, akár egy madár. Egy idő után a felesége meg-meghív ebédre a családdal. Mr. Lincoln srácai szemlátomást odavannak az apjukért. És valóban remek ember. Anyámnak, mikor Lincolnéknál időzöm, azt mondom, Állal vagyok. Al szívesen falaz nekem. Csak nem fogtam végre egy csajt, kérdi, de megmondom, madárnézni járok Philadelphiába. Mesélek neki Mr. Lincolnról. Al szerint anyám megöl, ha megtudja, hová mászkálok. Igaza is van. Mr. Lincoln azt mondja, a tenyésztési terveiben szereplő madarai nem eladók, a többi közül viszont bármelyik. Van egy madara, akit igazán megszerettem. Naphosszat el tudom nézni, ahogy szálldos, és ő is tudja, hogy nézem. Ilyen kanárit én még nem láttam: odajön a rácshoz, és megpróbál az ujjamba csípni. Állandóan háborúskodik a többi hímmel. Pontosabban, ö keresi a harcot. Rászáll egy ülőrúdra, és elmar mindenkit előbb a bal, aztán a jobb oldaláról. Aztán átszökken egy másik rúdra, és folytatja, ahol abbahagyta. Ha egy madár egy-két másodpercnél tovább időzik az etetőedénynél, lecsap rá, mint a héja. Megmutatom a gazdájának; Mr. Lincoln a fejét csóválja. Ez is a rossz vérvonalból való, mondja. Kiderül, mindig átüt ez a fajta a tenyésztési kísérleteiben. Sok fekete van a tollában, valódi fekete, de sárgával keveredve, úgyhogy sötétzöld az összhatás. Mindent megpróbált, hogy elkülönítse a feketéjét, de végül föl kellett adnia. Ennek a vérvonalnak ez az utolsó példánya. A többit mind eladta. Az is baj, mondja, hogy ez a fajta gonoszabb, mint a dongólégy. Örökké hadakoznak, de olyan vadul, hogy sokszor meg is ölik egymást. Már a fészekben kezdik. És vágják a többi fajtát, és ha nem tudnak győzni, félholtan maradnak a porondon. Egy Harz-hegységbeli roller tojó, egy énekesbajnok sarja az ősanyjuk. Mr. Lincoln azért vette meg annak idején, mert olyan szép sötét volt; tíz dollárt fizetett érte, még öt éve. Sok pénz az egy tojóért, és ez ráadásul hatéves volt, beteg, majdhogynem kopasz, és egyfolytában vedlett. Mr. Lincoln meggyógyította, föltáplálta, adott neki a szerelmi keverékből is, és a tojó kiköltött két fészekaljat, mielőtt kimúlt. Mr. Lincoln meg van győződve, hogy ettől a madártól ered a rossz vérvonal. Azt mondja, a németnél nincs is
makacsabb és rosszindulatúbb náció. Ekkor vallotta be, hogy voltaképpen rasszista. Mr. Lincoln szerint a különböző emberfajoknak különböző a vérük, és ez így van rendjén. Mindenkinek a maga természetes életét kellene élnie, és hagyni, hogy mások is a maguk életét élhessék. Megkérdem, hogy egyezteti össze elméletét azzal, hogy kenderikével és csízzel keresztezi a kanárit. Mr. Lincoln megint jó erősen rám néz, és kijelenti, hogy fajelmélete madarakra nem, csak emberekre vonatkozik, és aztán nevet egy nagyot. Elmondja, a legtöbb ember azért boldogtalan, mert a természetével ellenkező életet próbál élni. Bár visszavihetné a családját Afrikába, mondja. Nekem soha eszembe nem jutott, hogy az amerikai feketék Afriákból jöttek. Meglep olykor, hogy milyen nyilvánvaló dolgokat nem tudok. Alfonsónak nevezem el a hímet, mert ő is mindig verekedni akar, mint Al. Mintha azt képzelné, hogy erősebb mindenkinél, és ha nem győzhet, inkább meghal. Próbálom ráirányítani Kismadár érdeklődését, nem sok sikerrel. Ám egyszer kénytelen fölfigyelni Alfonsóra. Két vagy három hím járkál Kismadár után. Ha odamegy a hímek és tojók röpdéjét elválasztó rácshoz, ezek a hímek rögtön ott teremnek, és énekelnek neki. Kismadár akkor rúdról rúdra ugrál, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, de mindig visszavisszatér, és rezegteti a szárnyát. Elég az hozzá, hogy Alfonso a fejébe vette, móresre tanítja ezt a bandát. Odaröppen, és addig csipdesi a legközelebbit, míg az meg nem unja, s énekét abbahagyva le nem szédeleg az alsó rúdra. A második szembefordul, s kiterjesztett szárnyal, nyitott csőrrel felszökken, ahogy a harcra kész madarak szoktak, de a derék Alfonso gyors egymásutánban kétszer is odakoppint a szeme alá, és azzal vége is a küzdelemnek. A harmadik hím ezenközben odébbáll. Szegény Kismadár meg csak nézi, hogyan intézik el az udvarlóit. Alfonso rásandít, és nyitott csőrrel, ami kanáriéknál az ordítás megfelelője, huss, nekiröpül az elválasztó rácsnak. Kismadár csaknem leszédül a rúdról. Eldöntöm, nekem ez a madár kell. Kismadár majd megtanulja szeretni. Alfonso sötét tollú, a feje lapos, mint a sólyomé, a teste hosszúkás, begye fűzöldje és háta moha-zöldje között csak árnyalatnyi a különbség. Fehér tollnak vagy akár sárgának nyoma sincs az egész madáron. A lába hosszú, fekete, tollas combja ki-kivillan karcsú, feszes hasa alól. Félelmetes egy madár. Tekintete szinte szúrja az embert, a szeme fényes-fekete, s madár létére feltűnően közel ülő. Nehéz elhinni, hogy ő is csak egy magevő kanári. Mr. Lincoln le akar beszélni, mikor megmondom, hogy ezt a madarat akarom. Ezt a fajtát nehéz szaporítani, mondja, mert szörnyen el szokta tángálni a tojóját, és olykor még a fiókákra is rátámad, mikor kijönnek a fészekből. Csak bajnak van az ilyen, mondja. A tojók általában jó anyák, hanem a hímek, azok megkeserítik az ember életét. De nekem aztán beszélhet. El vagyok bűvölve attól, ahogy az a madár repül. Mintha ott se lenne a levegő. Mikor felröppen a kalitka padlójáról, jó fél méterre már a levegőben van, de még ki sem nyitotta a szárnyát. Mikor pedig leereszkedik a legfelső ülőrúdról, csukott szárnnyal lendül neki, s csak a földet érés előtti pillanatban nyitja széjjel. Az az érzésem, akkor is tudna repülni, ha kihúzgálnám az evezőtollait. Nem azért repül, mert a madárnak az a dolga, hanem mert rettenthetetlen. Alfonso számára a repülés személyes, mindennel dacoló alkotás. Öt dollárt fizetek érte. Megér legalább tizenötöt. Mr. Lincoln megkér, jöjjek vissza, és meséljem el, hogyan boldogulok vele. Ha sehogy, visszahozhatom, ad egy másik madarat. Le a kalappal Mr. Lincoln előtt. Bárcsak több ilyen ember lenne. Hazaérve Alfonsót beteszem a kalitkába, amelyben Kismadár lakott, amíg nem volt röpdéje. Aztán fogom a kalitkát, és fölakasztom belülről a röpde
oldalára. Nem merem azonnal összezárni őket. Mr. Lincoln megmondta, legyek óvatos, mert meg is ölheti Kismadárt. Már csak megfogni sem volt könnyű. Röpdösött, mint az őrült, és mikor Mr. Lincoln végül sarokba szorította, rikoltott egyet, hátracsavarta a fejét, és bele akart csípni a kezébe. Hiába volt már teljesen tehetetlen, mikor kinyújtottam az ujjam, hogy megsimogassam, jó keményen rákoppintott. Kismadár a vállamon ült és nézte. Kíváncsi lettem volna, mit gondol. Mikor betettem az utazódobozába, komoly-kérdően rám is kvíIPogorr egyszerkétszer. Alfonsót kartondobozba tettem; féltem is egy kicsit, hogy kivágja magát, és elszáll. Pompás mulatság figyelni őket. Kismadár persze rém izgatott. Odarepül Alfonso kalitkájához, megkapaszkodik a rácsban, és átles hozzá. Alfonso gorombán megcsipdesi a lábát és a mellét. Ki is tép egy-két tollat a melléből. Egyébként boldognak látszik új kalitkájában; eszik, iszik, otthonosan mozog az első pillanattól kezdve. Szemlátomást csak annyit akar, hogy hagyják békén. Várom, mikor kezd énekelni. Mr. Lincolnnál soha nem hallottam. Mr. Lincoln, mikor átadta, szétfújkálta a fenekén a tollakat, hogy lássam azt a kis dákóját, mintha ugyan kérdéses lett volna, hogy hím-e egyáltalán, de hogy énekelni tud-e, azt nem tudom. Emlékezete szerint, mondta Mr. Lincoln, ő sem hallotta, de hát ő nem is figyel ilyesmire. Abszolúte hidegen hagyja a madarai éneke. Nos, engem is hidegen hagy tulajdonképp, de azt már alig várom, hogy berakhassam a röpdébe, és nézhessem, ahogy repül. Délután megint megyek Madárkához. Kezdem azt hinni, hogy elég hiába. Az a bökkenő, hogy nem is tudom, akarom-e igazán, hogy visszatérjen. Szar ez a világ, s minél tovább nézem, annál szarabbnak látom. Madárka talán nagyon is jól tudja, mit csinál. Aggódnia semmiért nem kell, valaki mindig gondját fogja viselni, etetni fogják. Leélheti úgy az egész életét, hogy holmi tetű kanárinak adja ki magát. Mi olyan szörnyű ebben? Istenem, bár én is ki tudnék fundálni valami buggyantságot! Mi lenne, ha megjátszanám a gorillát, mint az a srác a szemközti cellában; belekakálnék néha a markomba, és hozzávágnám valakihez? Bezárnának szépen, és gondomat viselnék, mint abban a metzi kórházban. Bizisten, meg tudnám tenni. Lehet, hogy máris buggyant vagyok? Egy biztos: nem is olyan rossz, ha másokra bízhatjuk a döntéseket. De szép is lenne, istenem, ha újra rohamosztagos lehetnék; érezni a sarkamra tapadó sarat, a váll-lapom penészszagát, hallani a tulajdon zihálásom a rohamsisakban. Milyen egyszerű is volna: lecsapni mindenkit, akin más színű az ing. Ki az ördög a megmondhatója, hogy ki az őrült és ki az épelméjű? Szerintem ez a Weiss például sült bolond, azzal a köpködős írnokával együtt. Tudják, hogy Madárka őrült, és meglehet, engem is annak tartanak. Beszélnem kéne már ezzel az eszemmessel. Régóta forgolódik buggyantak között, ő talán többet tud, mint az orvosok. Egy dolgot azért én is megtanultam: ha az ember meg akar tudni valamit, véletlenül se a tiszteket kérdezze, mert azok tuti, hogy félretájékoztatják. Elgondolkodom újabban, nem gyanús-e egy kicsit, hogy Madárka meg én évekig olyan marhára jóban voltunk. Az ismerőseim közül senkinek nem volt ilyen közeli jó barátja; mintha csak házasok vagy mik lettünk volna. Kétszemélyes privát klub voltunk. Tizenháromtól tizenhét éves koromig több időt töltöttem Madárkával, mint másokkal együttvéve. Igaz, én lányok után mászkáltam, ő meg a madaraival játszott, de igazából ő volt az egyetlen, akihez valóban közel kerültem. Mondták is az emberek, milyen egyformák vagyunk, mármint a hangunk; és mindig egyszerre mondtuk ki ugyanazt a mondatot. Hiányzik nekem; vissza kell csalogatnom, hogy tudjak kivel beszélgetni.
Ott ülök vagy egy óra hosszat a két ajtó között, és szót se szólok. Madárkát sem figyelem különösképpen. Mintha hosszú őrségben lennék, befelé fordulok, csak félig vagyok jelen. Nem is tudom, hogy jutott eszembe a sintérkedés; talán a dolog megrázó volta miatt; különösen az volt ránk nagy hatással, mikor az őrszobán lógtunk, és a zsarukkal beszélgettünk. Az aztán valódi kóstoló volt ebből a szaros életből. — Hé, Madárka! Megfeszül a teste: lám csak, figyel. Mi az ördög! Nincs kanalam a sintérkedésről beszélni neki. Mi végre? Nem erről akarok én beszélni. Madárka ugrik egyet, felém fordul. Oldalt billenti a fejét, megnéz előbb az egyik, aztán a másik szemével, akár egy galamb. — Jaj, Madárka, ne fárasszál már. Elég ebből a hülyéskedésből. A junior évünk előtti nyáron történt, hogy fölcsaptunk kutyapecérnek. Az állást voltaképp magunk találtuk ki. Upper Merionban soha nem volt sintér; elvadult kutyák falkái járták a várost, különösen a szegényebb részeit, a mi környékünket. Tíz-húsz gazdátlan kutya egy falkában. Az emberek, ugye, kölyökkutyát vesznek a gyereküknek karácsonyra vagy a születésnapjára, és aztán, mikor rájönnek, mennyit zabál egy ilyen kutya, szélnek eresztik, és a kutyák rátalálnak egymásra. Mint a dzsungelben. Többségükben ocsmány korcsok, kurta lábúak, hosszú farkúak, hegyes pofájúak, a bundájuk gubancos; mindenféle szedett-vedett jószág. Összevissza kószálnak, és hajnaltájt fölborogatják a szemétládákat, széthurcolásszák, ami benne van. Napközben általában kerülik az embert, magányosan bóklásznak, vagy elbújnak aludni. Van, amelyik visszajár a hajdani gazdáihoz, de éjszakára szabályszerű farkasfalkává vedlenek át. Hébe-korba rátámadnak egy gyerekre, egy macskára vagy a szemetesemberre, és akkor aztán nagy a hűhó az újságokban. Ez történt azon a nyáron is, az iskolaév vége felé. Az az ötletem támadt, hogy egyenként le kéne őket szedegetni a huszonkettesemmel. Mert akkor én már valódi lőfegyver-buzi voltam. Nem tudom, megtettem volna-e, mindenesetre elmondtam Madárkának. Mire ő, hogy menjünk el a rendőrségre, és jelentsük be, hogy sintérként akarunk dolgozni a nyáron. Ő már akkor sok kanárit tartott, alig bírta pénzzel az etetésüket. A rendőrség, csodák csodájára, ráharap az ötletre; a kapitány megírja a parancsot, és két hét alatt munkakészek vagyunk. Leszedik egy kivénhedt járőrkocsi szekrényét, rászerelnek egy nagy ketrecet meg egy deszkahágcsót a hátsó lökhárítójára, kapaszkodókkal, hogy ott állhassunk. Sofőrnek kijelölnek egy Joe Sagessa nevű őrmestert, és fölfogadnak minket. Joe Sagessa fölvételező volt a panaszirodán, nem valami boldog, hogy áthelyezték, de aztán kedvet kap a dologhoz. Van egy vadászkutya-falkája odakinn Secaneban, úgyhogy mindenképpen csak ő jöhetett szóba. Az egyezség szerint egy dollár az órabérünk, plusz kutyánként egy dollár. Nagy pénz volt az akkoriban. A fater heti harmincöt dollárt keresett vízvezeték-szerelőként. Amíg elkészül a sintérkocsi, minket Philadelphiába küldenek kiképzésre. Erre az időre csak az egydolláros alapdíj jár, de a világon semmi dolgunk, csak figyelnünk kell. A város jó nagy hálókat vásárolt, egyenest kutyafogásra valókat. A hálónak rövid nyele van, harminc-negyven centis, de maga a háló másfél méter átmérőjű. Több mint tíz kiló a súlya. A kocsi két oldalán egy-egy kampó, arra akasztjuk menet közben. A philadelphiai kutyapecérek mind feketék. Valódi profik, egyikük már hét éve fogdossa a kutyákat. Olyan könnyedén űzik a mesterségüket, ahogy a Globetrotters játssza a kosárlabdát. Hamisítatlan Örömük telik benne.
Szabályszerű sintérkocsijuk van, erre a célra szerkesztették; oldalt is hágcsó, bármikor felkapaszkodhatnak, és beülhetnek a sofőr mögé. Kívül csak egyikük utazik. Rikkant egyet, ha kóbor kutyát lát. Először a háló kezelésére tanítanak meg. Balhorgos lendítés, jobbhorgos lendítés, lecsapás szemből. Ez utóbbi, mint megtudjuk, akkor jó, ha a kutya az ember torkának akar ugrani. A sintérek élvezettel ugratnak bennünket. Mint a nagyvad-vadászatról, úgy beszélnek a mesterségükről. Legendákat mesélnek a befogott kutyáikról, meg a nagy „bestiákról”, akiket úgy kellett begyűrni a ketrecbe; mutogatják karjukon a hegeket. Kemény másfél dollárt kapnak óránként, függetlenül attól, hogy hány kutyát fognak. Egy hétig velük utazgatunk a sintérkocsi hátulján. Az a helyzet, hogy Philadelphiában szinte kizárólag sorházak vannak, és az itteni pecérek kidolgozták a módját, hogyan ejtsék csapdába a kutyákat a házsorok között. Mikor meglátnak egyet, a kívül utazó hálósember azonnal leugrik, a kocsi meg megy tovább a kutya felé. A kutya mellé érve, letesznek egy másik hálósembert, az autó aztán tovább megy, és megfordul az utca végében. A harmadik pasas, a sofőr ott száll ki. Kézügyben mindháromnál a háló. A középső ember akkor odasettenkedik, és megpróbálkozik a ráejtéses módszerrel, egyszerűen ráejti a kutyára a hálót. Ez így csak ritkán sikerül. A kutya rendszerint megorrontja a veszélyt, és eliramodik. Akkor lép színre az utca végében álló hálós. A középső ember meghajtja a kutyát, és mikor az el akar szökni a hátsó ember mellett, ő elkapja egy bal- vagy jobbhorgossal. Ha a kutya még időben hátraarcot csinál, most már két hálót kell kicseleznie. Hasonlít ez az egész a baseballhoz, mikor elkapnak egy játékost a harmadvonalon kívül, és megpróbálják lerohanni. A szorongatott kutya végül elrugaszkodik erre vagy amarra, és legtöbbször a hálóban végzi. A foglyot aztán nagy nevetgélés közepette taszigálják be a kocsiba. Összeverődnek a járókelők, átkozzák a sintéreket, és ha a kutya valakié volt, nagy viták kerekednek. A legjobb módszer hálóstul emelni föl a kutyát, és zúdítani be a ketrecbe. A sintérek szinte fuldokoltak a nevetéstől, mikor elmesélték, hogy egyszer egy fazon átvágta a ketrec dróthálóját, hogy visszaszerezze a kutyáját. Azóta, amint bent a kutya a kocsiban, már száguldanak is el a környékről. Philadelphiát régóta járják a sintérek, falkák ott már nemigen vannak. Inkább macskasintérre lenne szükség. Tele az utcák kóbor macskákkal. Madarat alig látni a városnak abban a részében. Ezeknek a sintéreknek egy csomó barátnőjük van. Ha befogtak hét-nyolc kutyát, szép egyesével eltünedeznek egy-két órára, mennek a lányokhoz. Mi, a többiek tovább furikázunk. Néha, ha egy kutya nagyon úgy néz ki, mint aki meg akarja fogatni magát, megállunk, és megpróbáljuk hálóba keríteni. A barátnők többsége férjes asszony, és a fickók nevetve, hencegve, de szemlátomást begazolva jődögélnek vissza. Azzal ugratják egymást, hogy melyikük a fáradtabb. Napi három óránál többet nemigen töltenek munkával. A munkaidő többi részében mint Philadelphia legnagyobb mozgó csődörszolgálata működnek. Menet közben is örökké flörtölnek. Az asszonyok párnára könyökölnek az ablakban, és úgy várnak rájuk. Ránk kurjongatnak, próbálnak megállítani. A sintérek örökké azon vitáznak, melyiküknek hány gyereke van ettől vagy attól a nőtől. A beszélgetés jobbára nem is szavakkal, hanem mosolyokkal, szemjátékkal és mély torokhangokkal folyik. Már az biztos, hogy ezeknek itt sokkal jobb életük van, mint a mi apáinknak. Este visszamegyünk a telepre. A telep ketrecekkel van berendezve, meg egy elgázosító készülékkel azoknak a kutyáknak, amelyekért senki nem jelentkezik. Szinte minden kutyánk erre a sorsra jut. Nem sokan hajlandók két dollárt költeni a kutyatartási engedélyre, meg még ötöt, amiért
visszaadják a kutyájukat. Kiürítik a sintérkocsit, a soron következő kutyákat beterelik a gázkamrába, rájuk csukják az ajtót — olyan ajtó, mint a páncélszekrényé, forgatókilincses —, kinyitják a gázcsapot, és megtisztogatják az üresen maradt ketreceket. Bennünket különösen az elgázosítás izgat. Fél óra elteltével bekapcsolják a ventilátort, a ventilátor kiszippantja a gázt, ajtót nyitnak, és a döglött kutyákat kivonszolják a farkuknál fogva. Eddig egyikünknek se volt még dolga kimúlt élőlényekkel. Komisz dolog elnézni őket, ahogy bemennek, ugrálva, ugatva, virgoncan, és élettelenül, nyitott szemmel kerülnek elő. Tetemüket egy különleges krematóriumban égetik el. Hosszú, kihúzhatós rácsa van, azon lökik be a tetemet a lángok közé. Aztán kitakarítják a gázkamrát is, és vége a napnak. Nevetnek, tréfálkoznak eközben is, de látni rajtuk, hogy a dolognak ez a része nekik sincs ínyükre. Első nap, mikor egyedül megyünk ki a saját sintérkocsinkkal, megkergetünk vagy ötven kutyát, de elkapni egyet sem bírunk. A mi házaink nem sorházak, és a kutyák át tudnak szökni a házak között a szomszéd utcába. Joe Sagessa a belét is kiröhögi rajtunk. Talán ha csak úgy odamennénk hozzájuk, a legtöbb hagyná, hogy megfogjuk, de ezt valahogy becsapásnak éreznénk. Pecér módra, a hálóinkkal akarunk kutyát fogni. Délután elmegyünk a mi környékünkre, mert ott sorházak állnak. Be is fogunk négy kutyát, köztük Mr. Kohler, a tapétás kutyáját is; Mr. Kohler a harmadik szomszédunk. A város szerződést kötött egy Owens doki nevezetű állatorvossal; ő vállalta, hogy negyvennyolc óráig a kenneljében tartja a befogott kutyákat. Kivisszük hozzá azt a négyet, és fájrontot csinálunk. Mikor hazaérek, Mr. Kohlért ott találom a nappalinkban. Üvöltözik anyámmal. Amint belépek, rám nyergel át. Tudni akarja^ hol a kutyája. Ha megdöglött, megöl bennünket, mondja. Olasz fasiszta, vágja a képembe. Kitaszigálom az ajtón, át a verandán, le a lépcsőn, s közben reménykedem, hátha ad egy pofont. Felnőttet még soha nem ütöttem le. De Mr. Kohler csak megáll a füvön, és azt ordítja, rendőrt hív. Nyugodtan, mondom neki, a rendőrségnek dolgozok. Megmondom, öt dollárjába fog kerülni a kutya visszaszerzése, mert a kutya, nem lévén engedélye, bűnöző, és így bűnöző a gazdája is. Ha holnap nem váltja ki, magam vágom el annak a nyavalyás korcsnak a torkát. Mr. Kohler újra lefasisztáz; büdös jakhec, vágok vissza én. Már-már kikergetem az utcára; sajnálom, hogy nincs nálam a hálóm. Anyám akkor behív a verandáról. Bemegyek, és azt mondja, hagyjak föl a pecérkedéssel. Dehogy hagyok, mondom neki, most kezdem csak élvezni. Másnap tizenkét kutyát fogunk. Kidolgoztuk a saját szisztémánkat. Cowboy módra csináljuk, meghajtjuk őket. Nem rontunk neki a falkának: követjük utcáról utcára, és igyekszünk bezargatni egy zsákutcába vagy más zárt területre, ahol aztán be lehet keríteni őket. Az a fontos, hogy kiszúrjuk magunknak a falkavezért. Minden falkának van egy vezéregyénisége. Miközben hajtjuk őket, ezt a vezért keressük. Könnyen megismerszik, ő fut legelöl, és a többiek mind őt nézik, hogy mit is kell csinálni. Ha a falkavezért sikerül elkapni, a többi már szinte magától megy. Egyikünk leszáll közvetlenül a vezér előtt. Általában én. Megállok, a hálót leeresztem, mint bika viador a köpenyét, és rávicsorgok a vezérre. A vezér mármost kénytelen megvédeni a falka és a maga becsületét: fölborzolja a szőrét, és visszamorog. Madárka ezenközben leszáll olyan húsz-harminc méterrel mögötte, és keresztüllopakodik a falkán. Mire a főkutya föleszmél, legtöbbször már késő, és belekerül valamelyikünk hálójába. A többiekkel akkor már nem nehéz. Bevárják szépen, hogy odaérjünk hozzájuk, egyesek még a farkukat is csóválják, barátkozni akarnak. A legtöbb kutya gyáva dög. Rájuk borítjuk a hálót, vagy csak úgy fölnyaláboljuk. Úgy véljük,
kiérdemeltük őket, miután megfogtuk a vezérüket. A második napi tizenkét kutyát fél óra alatt, tizenegy és fél tizenkettő között fogjuk be. Tucatnál több el se fér a kocsin. Owens doki kenneljéig fél óra az út; Joe Sagessa azt javasolja, vegyünk némi szendvicset meg egy kis sört, és dögöljünk le a golfpálya mögött. Úgy is lesz, elheverészünk, vicceket mesélünk, és három órakor átcihelődünk a kutyákkal Owens dokihoz. Mr. Kohler idő közben ott járt, és pöngetett a kutyájáért. A kocsiketrec persze tiszta mocsok. Szerencsére ott a slag, amivel a meseautót szokták mosni, azzal veretjük le a sok kutyaszart, húgyot, okádékot, kutyaszőrt. Joe öltözőszekrényt kerít nekünk az őrszobán, abban tarthatjuk a munkaruhánkat. Lezuhanyozunk a rendőrségi mosdóban, beakasztunk az öltözőszekrénybe egy rend tiszta ruhát is. Szinte mintha mi is rendőrök lennénk. Pompás érzés kézbe venni azokat a csillogó harmincnyolcasokat és negyvenötösöket. A zsaruk szépen karbantartják. De öröm ránézni a derék- és vállszíjakra is, verejték és olaj kellemes szagát árasztják, és egészen hozzáidomultak a viselőjük derekához, vállához. Az őrszobán örökké kártyáznak. Joe mindenkinek bemutat; szemlátomást nem bánják, hogy ott lógunk. Arra gondolok, nem is lenne olyan rossz, ha zsarunak mennék. Ez a Joe Sagessa is például egész fiatal még, s nemsoká jó nyugdíjjal vonulhat vissza. Az emberek utálják ugyan a zsarut, de ha baj van, csak-csak őérte kiabálnak, és akárhogy is, de tisztelik, erről sem szabad megfeledkezni. Másnap aztán ugyanúgy. Tíz órára tíz kutyánk van már, köztük egy hatalmas német juhász. Ezúttal előbb megyünk ki Owens dokihoz, és csak aztán sörözünk és sziesztázunk, jó két órát. így nem kell hallgatnunk a bezárt kutyák randalírozását, és nem szarnak nekünk össze mindent. Délután kifutunk egy újabb fogásra. További nyolc kutyával térünk meg. Joe is éppúgy élvezi a vadászatot, mint mi. Neki havi fixe van, de Madárka meg én aznap tizennyolc dollár fejpénzt risztelünk el, és ott van még a nyolcdolláros napibérünk is. Nem is rossz szakma. Owens dokinak azonban kezd elege lenni. Nem tudja már hova tenni a kutyákat. Na és a puccos kuncsaftjainak se tetszik az a temérdek rühes korcs. Az első szállítmány negyvennyolc órás türelmi ideje lejárt, és Mr. Kohlért leszámítva, senki nem jelentkezett értük. Owens addig szívóskodik, amíg magunkkal nem visszük őket. Joe aszondja, valahol majd szélnek eresztjük őket. Meg is történik, túl a város határán vagy harminc kilométerrel, a baltimore-i útelágazásnál. A következő nap tizenegy kutyát fogunk délelőtt. Owens doki nem engedi, hogy lerakjuk őket. Joe őrültül vigyorog. Tele a hátsó udvar cölöphöz kötözött korcsokkal. Mint valami lepra kutyakiállítás. Owens doki azt akarja, előbb vigyük el az előző napi tizenkettőt, addig ne hozzunk neki újakat. Mit lehet tenni, fölkerekedünk tizenkét kuvasszal. Visszahajtunk az őrszobára a városházán, és Joe elmeséli Lutz rendőrkapitánynak, mi a helyzet. Lutz áttelefonál Philadelphiába, ahol vállalják is a kutyák elgázosítását. Darabját egy dollárért. Más választás nem lévén, elkocsikázunk Philadelphiába, átadjuk a szállítmányt, és pocsék lelkiismerettel hajtunk haza. Újabb fordulóhoz akkor már késő; megmosdunk, kiganézzuk a kocsit. Aznap este azon tanakodunk Madárkával, hogy más munkával próbálunk szerencsét. Reggel fél órába sem telik, és tíz kutyát fogdosunk össze. Látjuk már, hogy a befogás a dolog könnyebbik része. Owens doki gondterhelt ábrázattal jön elénk. Állati pipa lesz, mikor benéz a ketrecbe és meglátja a valóban tarkabarka seregletet, van közöttük egy gonosz kinézetű spitz is. Joe azonban mosolyogva ugrik le a kocsiról, a kezében két villanydrót. Joe terve egyszerű és iszonyú. Aszondja, ez a legjobb módszer, és az állat
egyáltalán nem szenved. Villannyal akarja kivégezni a kutyákat. Owens doki pincéjében a nedves betonpadlóra állítja az állatot, és kiborotvál egy-egy foltot a tarkóján és a farka fölött. A kopasz foltokra krokodilcsipesszel odaerősíti a kábelt. A kábelek másik vége konnektordugóban fut össze. Előkészíti ilyen módon az egyik kutyát, hátrahúzódik, és a dugót benyomja a konnektorba. A kutya tágra nyílt szemmel, merev lábbal fölugrik a levegőbe, visszazökken, és csak áll, mint egy játékállat, szanaszét meredező szőrrel. Egy perc múlva Joe kihúzza a dugót, és a kutya összeroskad. Nézni is iszonyú, bár az elgázosításnál nem lehet rosszabb. Csak az a baj, hogy az ember szeme előtt játszódik le az egész. Láttam én már szétlapított macskát az úttesten, de hát az véletlen, baleset. Ez egyszerűen pokoli. Elővezetünk egy kutyát, fölszerszámozzuk, a kutyának fogalma sincs, mi készül, és akkor egyszer csak DZSUMM, kész. Madárka meg én minden kutya után meglocsoljuk a padlót. Hallottunk ezt-azt rebesgetni a náci koncentrációs táborokról — hát ez is az, koncentrációs tábort üzemeltetünk kutyák számára. Kicsináljuk mind a tizenkettőt. Az első néhány után eltökéltem, hogy fölmondok. Nyilván ezt is meg kell csinálnia valakinek, de miért éppen én legyek az? Egymásra sandítunk, látom, Madárka zöldre sápad a homályos pincében. Tudom, mind a ketten azonnal világgá szaladunk, vagy ha nem, hát röhögni kezdünk vagy sírva fakadunk. És tudom, hogy Owens doki és Joe árgus szemekkel figyel. Owens megkérdi Joe-t, mi lesz a döglött kutyákkal. El van intézve az is, feleli Joe. Madárka meg én kihordjuk és a kocsira hányjuk őket. így, holtan sokkal nehezebbek, mint elevenen. A nagyobb testű kutyákat a farkuknál fogva vonszoljuk ki, aztán együtt emeljük föl és lökjük be az ajtón. Fantasztikus, micsoda különbség van élő és élettelen között. Fölugrunk a kocsi hátuljára, és Joe elhajt a szomszéd járásba. Úgy állunk Madárkával, hogy testünk takarja a rácsos ajtót. Még csak az kell, hogy meglássa valaki a sok dögöt, mikor megállunk egy piros lámpánál. Begördülünk Haverford járás szemétégető telepére. Nagy torony, éjjelnappal üzemel. A füst meg a bűz fölszáll a magas kéménybe, hogy senki meg ne orrontsa. Két-két kutyát a vállunkra kapunk, és fölkapaszkodunk a csigalépcsőn. A hullák már hidegek és merevek. Odafönt van a kemence ajtaja. Joe kinyitja, és egyenest le lehet látni a lángokra. Belökjük a dögöket. Nem csodálnám, ha akadna, aki ilyet látva, azonnal megtérne. Mire befutunk a második szállítmánnyal, a kutyáknak már szaguk van. Belökdössük őket, rájuk csapjuk az ajtót, és Joe így szól: — De most aztán kotródjunk innen. — Délután fél kettő körül jár; szendvics, sör, és vissza megint a golfpálya mögé. Madárka akkor rákezdi: nem hiszi, hogy végig fogja csinálni ezt. A kutyaölés, az már sok a jóból. Joe erre elmesél ezt-azt a rendőrségi élményei közül. Ha valóban úgy gondoljuk, ám mondjunk föl, de higgyük el, tapasztalatgyűjtés szempontjából nem rossz ez nekünk, aszondja. Könnyen lehet, hogy ágyútölteléket csinálnak belőlünk a háborúban; jobb, ha máris hozzászokunk egy kicsit. Látni, hogyan múlik ki egy kutya, és megtanulni élni a tapasztalattal: ez később talán megmentheti az életünket. Húsz éve van a testületnél, mondja, látott ő már rém, hogy mi mindent, és az élet bizony nem habos torta. Joe közepes testmagasságú, zömök, de nem kövér, erős fickónak látszik. Sűrű, deresedő haja kurtára nyírva. Annyira férfias jelenség, hogy hozzá képest még a többi rendőr is gyereknek tűnik. Mély hangja van, a nevetése is mély, sokat nevet. Hallgatjuk, mennyi rohadtság történik itt, a mi járásunkban is, és érezzük, hogy Joe az igazat mondja. Most kapjuk Madárkával az első leckét, hogy micsoda rohadt egy szar ez a világ. És az a
legrosszabb, hogy Joe nevet a legkomiszabb történetei közben, és elvárja, hogy vele nevessünk. Látom már, nem lesz elég bátorságunk a felmondáshoz. Nem viselnénk el, ha Joe kinevetne. Aztán kiderül, hogy a szemétégető bűze mégsem fölfelé megy. Szabályszerű hadviselés kezdődik Upper Merion járás és Haverford járás között. Joe-t a rendőrkapitány elé citálják, és nagy letolást kap. Tény, hogy a kapitányhoz ellentmondó jelzések futnak be sintértevékenységünkről. A kertészek és a kisgyermekes anyák hálálkodó leveleket írnak, a kutyabarátok viszont föl vannak háborodva. Azzal fenyegetőznek, hogy ránk fogják uszítani az állatvédő egyesületet. Végül talán még föl se kell mondanunk. Három napra fölfüggesztik akcióinkat. Madárka boldog, mert sok tennivalója gyűlt össze a madaraival. A kutyapénzén megépítheti azt a nagy röpdét, amiről mindig álmodott; az elásott kincset is evégből kereste annak idején a zuhogó esőben. Átjárkálok hozzájuk, segítek egy keveset. Olyan őrült kanárimadarai vannak, hogy csak még. Izgatottan mutogatja a kísérleteit: súlyokat köt a madarak lábára, szárnyukból kihúz bizonyos számú evezőtollat, hogy lássa, meg tudnak-e úgy is birkózni a súlyokkal. Épített néhány szép modellt is. Segíteke, kérdi, ha elkészül azzal a nagy léptékű modellel, amellyel, szerinte, ő is a levegőbe tud majd emelkedni. Mert a fölszálláshoz segítségre lesz szüksége. Rendben, mondom, ha lesz egy kis szabad időnk pecérkedés közben. Nekem is vannak terveim, búvársisakot akarok szerkeszteni, s ahhoz majd az ő segítsége kell. Megegyezünk, végrehajtjuk mind a két tervet, amint vége a kutyafogdosásnak. Következő hétfőn ott állunk megint a sintérkocsi hátulján. Joe bejelenti, hogy talált más helyet a kutyáknak. Madárka azt javasolja, a délelőtt fogott kutyákkal menjünk el délután a Főutcára, ahol a milliomosok laknak, és ott eresszük szélnek őket. Milyen szép is volna, mondja, az a sok új, francia uszkárral és palotapincsivel keresztezett fajta. Délre megvan a teljes rakomány. A kutyák most már ravaszabbak, érvényesülni kezd a természetes kiválasztódás elve. Elhajtunk Owens dokihoz. Owens állatira eszi a kefét, hogy már ötödik napja kénytelen tartani azt a temérdek kutyát. Tajtékozva támad Joe-ra. Joe csak mosolyog, a fejét rázza, és megígéri, ma mindet elvisszük. Joe örül, ha pipának látja Owens dokit. Hiába verik a huppot a kutyabarátok, tenni semmit sem tudnak. Ott van szinte valamennyi befogott kutyánk, várják a halálukat. Az, az igazság, hogy a legtöbb gazda örül, amiért megszabadítottuk a kutyájától. Aznap délután Owens doki birtoka olyan, mint a Sing-Sing és egy vágóhíd keresztezése. Hármasával slihtoljuk föl a döglött állatokat. Pörkölt hús és szőr émelyítő bűze. Szegény kutyák lassacskán rájönnek, mire megy ki a játék, és menekülni próbálnak a krokodilcsipesz elől. Az egyik bestia, afféle szetter-juhász-farkas keverék, úgy .megvadul, hogy nem tudjuk rátenni a csipeszeket; végül Owens doki belevág egy sztrichnin-injekciót. A kutya nagyjából úgy szenved ki, mint társai a villanytól. De még mindig van, amelyik készségesen ránk vigyorog, csóválja a farkát, és várakozásteljesen néz; azt hiszi, pórázt kap, és visszük sétálni. Hát sétál is: egyenest a semmibe. Madárka meg én fölváltva szaladgálunk ki, friss levegőt szívni és összeszedni magunkat. Mikor kész, fölhordjuk a dögöket a kocsira. Hiába rakjuk őket a lehető legszorosabban, Joe mellé, a vezetőfülkébe is jut néhány. Fél négy, mire mindet fölrámoljuk. Joe kihajt az országútra, elhagyjuk Secane-t. Nem faggatjuk, mert tudjuk, úgyse mond semmit. Arra gondolok, talált egy másik égetőkemencét vagy egy szemétlerakóhelyet. Ahogy távolodunk az ember lakta vidéktől, valami iszonyatos bűz kezd
terjengeni. Egyszerűen leírhatatlan, én ilyet még életemben nem szagoltam. Ráfordulunk egy keskeny földútra, az út térséggé szélesedik egy istálló előtt. Rozzant, pókos gebék kikötve az épület köré. És nagy, kék legyek mindenütt. Ahol ló van, akad mindig légy is, de nem ilyen, és valahogy ez a bűz sem ide való. Ez nem lószag. És mégis az. Széttrancsírozott lovakból árad. Vágóhíd kimustrált lovak számára. Madárkára sandítok: tisztára zöld a képe. Joe leugrik a kocsiról; ez a pofa szemlátomást mindenkit ismer. Mindenkit, mindenütt. Ez, gondolom, rendőr mivoltából adódik; de az is lehet, hogy innen szerzi be a húst a kutyáinak. Leszállunk mi is, és azon nyomban megtámadnak a legyek. Meleg van, a legyek a verejtékünket isszák, de hamarosan rákapnak a vérünkre is. Nagy dögök, testük fénylő kékes-lilás, a fejük sötétvörös. Nincs menekvés előlük, beleszállnak az ember orrába, szemébe, fülébe. Joe visszajön, és aszondja, szálljunk vissza a kocsiba. Holmi hosszú pajták mögé kerülünk. Odabent férfiak, térdig vérben, hatalmas lóhúskoncokat szabdalnak. A pajta mögött valami óriási húsdarálóféle szerkezet, benzinmotor hajtja. Joe kiugrik, odamegy, megránt valami zsinórt, olyant, mint a csónakmotorok vagy a fűnyírók indítózsinórja; a gép csühögni kezd, először lassan, de egyre gyorsul, tüdőbajosan zihálva, kék füstpamacsokat eregetve. Joe akkor meghúz egy kart, és rettentő zörömböléssel beindul a daráló. Az alján, kis lyukakon, eregeti kifelé a darált húst. A daráló tetején egy nagy tölcsérféleség, de akkora, hogy elnyelne egy embert is. Rámoljuk le a dögöket, mondja Joe. Odahúzgáljuk őket, és Joe rakosgatja be a tölcsérbe. És bizonyúristen, most is mosolyog! Eltartja magától a véres, szaros, nyálas tetemeket, és csak szórja befelé. Derékszíja, pisztolyostul, most is a derekán, csak a sapkáját tette le. Bőrén csillog a napfény, s ejti a kutyákat egyre-másra a gépbe. Alul meg, szőrrel elegyesen, kunkorodnak ki a vékony kutyahús-giliszták. Madárka meg én botladozva hordjuk a dögöket, igyekszünk férfiasan viselkedni, s nem összerókázni az egész telepet. A bűz, a döglegyek, és most még ez a kutyadaráló is: nem mondhatni, hogy nem dolgozunk meg a dolláros órabérünkért. Joe integet, segítsük bepottyantani a dögöket; hátrébb áll, összedörzsöli a kezét. Megmarkoljuk őket. Legjobb, ha a farkuknál fogva engedjük le. Csak ne lenne ilyen kísérteties a daráló lármája. De valahogy csak végzünk. Boldogok vagyunk, hogy beülhetünk végre a vezetőfülkébe; Joe beszélget még a körülötte ácsorgó emberekkel. Érezzük, nem leszünk mi soha erre a világra való férfiak. A műbőr ülés pokoli forró. Madárka azt mondja, ha ezt meg tudjuk szokni, megszokunk mi mindent. Ezt arra mondja, hogy én kijelentem, majd megszokjuk valahogy. Már-már megnyugszik a fölkavarodott gyomrunk, mikor odalép Joe, és hív, menjünk be a pajtába, nézzük meg, hogyan csinálják. Arcunkat látva, elneveti magát. Beül a vezetőülésre, mi kimászunk a kocsi hátuljára, és elindulunk. Délután, mikor a kocsit mossuk, megkérdezzük Joe-t, mire használják föl azt a darált húst. Kutyaeledel lesz belőle, feleli Joe. Telnek-múlnak a napok; Kismadár meg én mindent megpróbálunk. Órák hosszat ülök a szoktatóeledeles tálka mellett. Amíg a közelben vagyok, Alfonso meghúzódik a kalitka legtávolabbi sarkában, nyitogatja a szárnya elülső élét, tátott csőrrel fenyegető gurgulázást hallat. Amint arrébb megyek, odaszökken és eszik. Nehéz elhinni, hogy ugyanabból a fajból való, mint Kismadár. Kismadárt egyre jobban izgatja Alfonso, de ő megátalkodottan ellenséges marad mindkettőnkkel szemben. Kismadár rászáll a kalitka tetejére, nézi Alfonsót, csipog-picsog, trillázik neki, fölvonultatja teljes repertoárját. És a válasz: egy hirtelen támadás, mikor
Kismadár éppen nem figyel oda. Kitalálom, hogy éheztetem egy napig; ha utána megkínálom, bizonyára barátságosabb lesz. Hát nem: éppolyan goromba, sőt még gorombább, mint annak előtte. Akkor két napig koplaltatom. Semmi változás. Három napig már nem lehet éheztetni egy kanárit. Különleges csemegékkel, almaszeletkével, zellerzöldjével, pitypanglevéllel kedveskedem fütyül arra is. Csak akkor hajlandó enni, ha biztonságos távolba húzódom. Akkor aztán eszik, de fél szemét rajtam tartja, mintha azt várná, hogy rátámadok, és elveszem tőle. Nem kétséges, őrült ez a madár. Beköszönt Szent Bálint napja. Ezen a napon kezdik pároztatni a szobában tartott madarakat, de Alfonso nem enged, továbbra sem kér a társaságunkból. Aznap ő is, Kismadár is kap egy-egy szép pitypanglevelet. A pitypangtól, azt mondják, minden madáron szabályszerű párzási düh vesz erőt. Mr. Lincoln legalábbis így tartja. Azt is tőle tudom meg, hogy a pitypang francia neve „oroszlánfog”. Szeretem fölcsipegetni az efféle ismereteket. Mr. Lincoln figyelmeztetett, meg ne kóstoljam a pitypang levelét vagy virágját, mert begerjedek, szorongásaim lesznek, és még az is megtörténhet, hogy behugyozok éjjel. A franciák, mondta, ,,pissenlit”-nek is hívják ezt a növényt, ami annyit tesz, mint „ágybahugyozó”. Mr. Lincoln persze nem hugyozást mond, hanem vize-lest. Én még ilyen gáláns embert az életben nem láttam. Alig várom, hogy kiengedhessem Alfonsót, látnom kell, hogyan repül. Egy délután aztán elfogy a türelmem. Kinyitom a kalitka ajtaját, és behúzódom megszokott szögletembe a röpdében. Egykettőre észreveszi, hogy nyitva az ajtó. Öt másodperc, és máris ott ül az ajtónyílásban. Rettentően gyanakszik, felém nézeget. Kismadárt a biztonság kedvéért a markomban tartom. Alfonso végre nekidurálja magát, s mint a nyíl, felröppen a legmagasabb ülőrúdra. Csőrét belefeni a rúdba, mintegy birtokba veszi, s talán Kismadár nyomát is megszaglássza. Lenéz rám. Visszanézek, és Alfonso csőre, karcsú teste, hosszú lába parányi szorongással tölt el. Aztán a maga csukottszámyas zuhanóbombázó módján lecsap a vizes és magos tálakra. Körülgrasszál, gondolom, csapdára gyanakodva, majd eszik és iszik. Rettentő rendetlenül étkezik; szórja a magot szanaszét, amíg kedvére valót nem talál. Evés után felénk szökdécsel, mint aki támadni akar. Kismadár csipog néhányat, én is követem a példáját. Alfonso ide-oda billenti a fejét, alaposan szemügyre akar venni bennünket. Ez ideig mindig egyenesen nézett ránk, leginkább csak azért, hogy lássa, nem teszünk-e valami hirtelen mozdulatot, nem akarunk-e a hátába kerülni. Személy szerint nem törődött velünk, afféle távoli veszedelmet jelentettünk csak a számára, amire föl kell készülni. így van ez: aki csak magával gondol, nagyobb biztonságban van. Sebezhető lesz, amint elengedi magát. Alfonso tehát most először alaposan végigmér bennünket. Ki akarja sütni, ki a fenék is vagyunk tulajdonképpen. így telik el vagy öt perc, akkor fölszáll egy közeli rúdra, és új szögből fürkész bennünket tovább. Nem moccanunk. Egyszer csak kiszakad belőle egy csikorgó csippantás. Mint a hajótörött, aki, miután húsz évet töltött egy lakatlan szigeten, meglátja az első hajót. Ennél vonakodóbb csipogást én még nem hallottam. Láthatólag vissza is szívná, ha tudná. Kismadár meg én lelkesen visszacsipogunk. Néhányszor megismétlődik a dolog, de Alfonso erre is ráun. A kalitkája tetejére száll, leugrik az ajtónyílásba s onnan vissza a kalitkába. Várunk. Tudom, arra kíváncsi, odaugrom-e, hogy rácsukjam az ajtót. Ahol ülök, onnan nem látni be a kalitkába, de tudom, ugrásra készen vár a hátsó sarokban, hogy kiszökhessen, amint a kalitka felé indulok. Aztán megint kijön. Szeretném elengedni Kismadárt, de nem merem. Igaza lehet Mr. Lincolnnak; nem teszem kockára Kismadár épségét. Kivárom, amíg
Alfonso egy távolabbi rúdra nem száll, akkor óvatosan fölkelek, és berakom Kismadárt a kis kalitkába. Mindenféle kétségbeesett hangokat hallat, de elfordulok tőle, és kilépek a röpdéből. Kíváncsi vagyok, mihez kezd Alfonso, mikor azt hiszi, hogy nem vagyok ott. Eleinte nem tesz egyebet, mint hogy élvezi a röpde méreteit. Röpdös egyik végétől a másikig, röptében megkanyarodik, fékezve minden hossz végén. Aztán fölszárnyal, meg akar kapaszkodni közvetlenül az ágyrugók alatt. Végrehajt jó néhány zuhanórepülést. Úristen, ez a madár aztán csakugyan tud repülni! Akár egy berepülő pilóta, aki egy rég nem használt gép működését ellenőrzi. Leszáll, szétszór egy csomó magot, néhányat bekap. A vizestálban megmossa az arcát, de fürödni nem óhajt. Fölborzolja, majd lefésüli a tollait; gyorsan, kapkodva; nem olyan ráérősen tollászkodik, mint Kismadár. Kismadár közben lóg ki szinte a ketrecéből, hogy minél többet lásson. Gondolom, rájött, mi a pláne a taktikámban, így legalább mind a ketten kedvünkre figyelhetjük Alfonsót. További néhány tornamutatvány és fölfedező út után Kismadár kalitkájának a tetején landol. Kismadár eszeveszetten csiripel. Alfonso főnt ide-oda ugrál, kakál egyet, és csak milliméterrel hibázza el Kismadár fejét. Aztán átszökken a tető peremén, s leszánkázik az oldalsó rácson, amíg bele nem tud nézni az üres szoktatóeledeles tálkába a rúdon. Kismadár közelebb szökken, és kedvesen rácsippant; Alfonso amúgy félvállról visszagurgulázik. Kismadár nem tágít, úgy maradnak, közel egymáshoz; Kismadár csipog, Alfonso nézi, mint egy állatkerti példányt. A kalitka oldalán áttornázza magát a rendes etetőtálhoz; Kismadár leszökken és követi, majd, talán csak az illendőség kedvéért, fölcsippent egy magot. Alfonso szabályszerű dührohamot kap a látványtól. Elengedi a rácsot, verdes a szárnyával, rikácsol. Nekiront a kalitka oldalának. Kismadár félreszökken, meghúzza magát a kalitka távolabbi sarkában. Ez a bolond Alfonso meg még vagy öt percig ostromolja a kalitkát. Visszaszáll a röpde padlójára, és onnan támad ismét. Megkapaszkodik az ajtóban, mintha ki akarná nyitni. Még a végén sikerül is neki, villan át az agyamon. Egyszerű kis bepattintós szerkezet, és én már ott tartok, hogy szinte bármit el tudok képzelni. Eszembe jut az is, hogy talán mégis melléfogtam. Ez az Alfonso csakugyan reménytelen eset. Egy hétig így mennek a dolgok. Kismadár kedveskedik, Alfonso szemétkedik. Kismadárt, hogy el ne lustuljon, esténként kihozom a röpdéből, s hagyom, hadd röpködjön szabadon, amíg a leckémet írom, vagy a modelljeimmel bajlódom. Kismadár folyvást a röpde előtt nyüzsög, próbálja magára vonni Alfonso figyelmét. Közben szépen haladok a modellel. Ez a szerkezet csakugyan repül, pontosabban hosszan siklik. A gumimotoros szárny azonban gyöngén verdes, nem hoz létre elegendő emelőerőt. Nem tudom, mennyi terhet tudna vinni; félek, nem sokat. Számításokat kell végeznem a madarak súlyára és fajsúlyára vonatkozólag. Este, mikor Kismadárt röptetem, bekapcsolom a röpde lámpáját. Kismadár rendre odarepül, és megkapaszkodik a drótban. Csipog, csipog, míg már nekem is rossz hallgatnom, de Alfonso rá se ránt. Nem szereti ez a madár a madarakat? Látszik, nem tudja, mi az, magányosnak lenni, másokkal törődni. Már-már azon vagyok, hogy föladom és viszem vissza Mr. Lincolnhoz, mikor végre történik valami. Péntek este van. Ágyban olvasok. A szoba sötét, csak az olvasólámpám ég. Először mintha vízcsobogást hallanék. Hallgatózom, és akkor jövök rá, hogy alólam jön a hang. Erősbödik, s egy hosszú, csattogó trillává oldódik. Alfonso végre-valahára föladta némaságát. Úgy énekel, mint aki nem akar fölébreszteni bennünket, mint aki fél, hogy meghallják, vagy mint aki szordínós harsonán játszik, s csak úgy magának gyakorolgat fellépés előtt
egy bonyolult szerzeményt. Hosszan kitartott, hullámzó erősségű és magasságú trilla után félpercnyi lágy, zokogó, nyújtott, dallamos szólam, egy szívszakasztóan édes hármas hangzat. Utána gyors crescendóban fölszárnyaló új trilla, mely lassan, kínzó édességgel hajlik át, halkul le egy nem is fütyült, mint inkább csattogócsobogó hangba, abba a hangba, amelyre fölfigyeltem az imént. Alfonso elhallgat. Visszafogom a lélegzetem. Bár láthatnám; találgatom, honnan is szólt, de hiába. Akkor újrakezdi; az iménti halk csattogás, mely ismét változó erősségű, magasságú és hangszínű dallamba olvad át, de megmarad az alapcsobogás is, mialatt a dallam, átfogva legalább egy oktávot, másik regiszterbe ugrik. Ezúttal egyetlen, hosszan kitartott hang zárja a dallamívet, s ez csap át hirtelen egy kerek trillába; szünet, majd három szaggatott, szinte zeneietlen csiripelés, s aztán a dallam ismerős lecsengése. Csönd. Várok, de nincs folytatás. Eloltom a lámpát; valahogy rá kell bírjam, hogy folytassa. Hallgatni Alfonso énekét a sötétben: kis híján olyan, mintha repülnék. Olyan, mintha megoldódnának a kötelékeim. Ott ülök egész délután, míg ránk nem sötétedik. Senki nem zavar. Madárkát figyelem. Nem tesz valami sokat, időnként pisál-kakál, ez minden. Fölguggol a vécécsészére, talpa az ülőkén. A madár, az észre se veszi, mikor kakál, Madárka tehát nem igazi madár. Néha felém fordul, és megnéz magának. Előre-hátra ingatja a fejét, vele mozdul az egész teste. Van a sarokban egy falikút, vízzel tele; odaugrál egy ízben, és iszik, mint a madár, föltartott fejjel csurgatja le a vizet a torkán. Mi a nyavalyát akar ezzel bizonyítani? Ha helyet változtat, nem lép, hanem ugrik. Minden ugrásnál kiemelkedik guggoló testhelyzetéből, s már guggol is újra; ugrik, gugyorodik, könyökével verdes hozzá, mintha szárnya lenne, és tényleg olyan, mint valami suta, nagy madár, sólyom vagy sas; lassú szökkenésekkel halad tovább. Lassacskán megszokom, már nem is zavar annyira. Mikor rám néz, mosolygok, de nem veszi észre. Kíváncsi, de úgy tűnik, nem ismer meg. Egyre azon töröm a fejem, mi a fene történhetett vele. Weisstől nem akarom újra megkérdezni: nyilvánvaló, hogy nem akarja elárulni; talán ő sem tudja. Valószínűleg egyedül Madárka tudja. Kinézek a folyosóra; sehol senki. Az eszemmes megetette már Madárkát, ez alkalommal végignéztem, és mondhatom, kísérteties. Nem tudom, érti-e az eszemmes vagy Weiss, hogy Madárka, mikor a könyökével verdes, az enni kérő fiókát utánozza. Én aztán szentség, hogy nem világosítom föl őket. Mi történhet egy ilyen Madárka-félével? Lakat alatt fogják tartani élete végéig? Tele az ország ilyen kórházakkal, ahol a hozzá hasonlókat tartják? Madárka aztán a légynek se árt. Csak az a bökkenő, hogy ha kiengednék, lehet, hogy leugrana valami magas házról, ki akarna röpülni az ablakon, vagy levitorlázna egy lépcsőn. De hát a francba is, ha ehhez van kedve, miért nem hagyják? Madárka nem egy hülyegyerek: amit csinált, annak egy bizonyos, különleges szemszögből mindig értelme volt. Még az sem biztos, hogy őrült. Mert mi is az őrültség? A háború, például, az tuti, hogy az. Őrültségről jut eszembe, Madárka meg én megértünk együtt egypár buggyant kalandot. Itt van például, ami másodévben, tavasszal történt. Egész télen a búvársisakomat barkácsoltam. A fater megtanított fémmel bánni, keményforrasztani, hegeszteni; összehoztam a sisakot egy huszonöt literes olajoskannából, rézveretekből és néhány ólomcsőből. Próbaképpen vízbe merítettem: teljesen vízhatlan volt. Két autópumpából szerkesztettem egy mérleghinta-rendszerű légszivattyút, gumicsövön át juttatja a levegőt a sisakba. Az állandó légnyomás visszaszorítja a vizet, a fölösleges levegő kibugyborékol a sisak alján. Összegányoltam egy rugós szigonyt is víz alatti vadászathoz. Halat akartam
lőni a springfieldi víztározóban, ahol csak úgy hemzseg a sok hal, de tilos horgászni. Mario fölajánlotta, hogy segít, de nekem két ember kellett a szivattyú meg a légtömlő kezeléséhez. Madárka azt mondta, szívesen beugrik harmadiknak, ha én is segítek neki szárnyra kelni azzal az őrült repülőgépezetével. Madárka ugyanis az egyik működőképes modelljéből emberléptékű változatot is fabrikált. Két óriási szárny, hevederrel: az ember beledugja a karját, aztán verdes. Majdnem három méter hosszú szárnyak s egy firnyákos vezérlőszerkezet, amely fölfelé lendítéskor függőleges, lefelé csapáskor vízszintes síkba állította őket. Madárka azt mondta, levegőt kell befogni a szárnyak alá, hogy elég emelőerő legyen. A vázszerkezetet alumíniumidomokból, a borítást vékony alumíniumlemezekből készítette, a többi biciklialkatrészekből állt össze. Száz meg száz órát dolgozott az iskola gépműhelyében. Hogy alumíniumot honnan szerzett, nem tudom: zárolt anyag volt, kellett azokhoz a kurva harci repülőgépekhez. Egy hosszúnadrágja két szára közé bevarrt egy háromszögletű toldást; ha ezt fölvette és szétterpesztette a lábát, olyan farka volt, mint a galambnak. Én is kipróbáltam a szárnyakat, de mondhatom, alig bírtam meglengetni őket. Madárka otthon, a hátsó udvarban pallót tett két fűrészbakra, s erre hasalva végezte a szárnyverdeső gyakorlatait. Nem is hiába gyakorolta egy teljes éven át a verdesést meg a szökdécselést: öt percnél is tovább bírta lengetni azokat az irdatlan szárnyakat. A hátára fekve, hét és fél kilós súlyokkal terhelte meg a szárnyvégeket, és így is sokat erősítette magát. Kiszámította, hogy a szárnyvégi hét és fél, hét és fél tíznek felel meg a szárnyak közepe táján, és hogy az annyi, mint húszkilós lendítőerő vagy micsoda. Szerkezetét or-nitopternek nevezte el. Azt hittem, ezt a szót is ő találta ki, de később utánanéztem, és megtaláltam a szótárban. Hogy aszondja, az ornitopter olyan repülőgép, amely főként szárnymozgatással állítja elő a felhajtó- és előremozdító erőt. Lám, mindenre van szó. Ki hitte volna? Ragaszkodom hozzá, hogy az én kísérletem legyen az első, arra gondolva, hogy ha úgy járunk, mint a gáztartállyal, akkor Madárka megint jó ideig a kórházi ágyat fogja nyomni. Le is akarom beszélni erről az eszeveszett vállalkozásról, de hát Madárkát nem olyan könnyű lebeszélni bármiről is. Azt mondja, eredetileg a gáztartályról akart leugrani, de rájött, hogy szükség van egy kis kezdősebességre. Azt tervezi, hogy állványt szerel a bringakormány elé, azon fog állni, én meg jól belehajtok, és mikor jelt ad, hirtelen fékezek, és ő fölszáll. És tesszük mindezt a szeméttelepen, annak is a régi, ma már nem használt végében. Jó tíz-tizenöt méter magas szeméthegy, elnyúlik egészen a patakpartig. Madárka a hegy peremén szándékozik szárnyra kelni, és át akarja repülni a patakot. Nem is baj, gondolom, legalább lesz hová esnie. Aszondja, csak meg kell oldani két karabinert, és máris ki tud bújni a szárnyaiból. Én meg tudom, hogy víz alatt bármeddig vissza tudja tartani a lélegzetét: lesz időm leérni és kihúzni a vízből. Mint mondtam, az én bulimmal kezdjük. Egy este fölrámoljuk a bringákra a sisakot, a szivattyút meg a csöveket, és elindulunk a víztározó felé. Sötétedik már, mikor egy kapcsolózsinórral rövidre zárjuk a villanykerítés áramkörét, és átmászunk. Ruhám alatt úszónadrágot viselek, a bokámra, kötéllel, csőkarmantyúk vannak kötve nehezéknek, hogy a fenéken tudjak maradni. A kerítés tetején szögesdrót van, jutazsákot dobunk rá. Madárka mászik föl elsőnek, aztán bakot tartok Mariónak, fölkapaszkodik, és lehuppan túloldalt. Föladogatom a holmit Madárkának, az meg adja le Mariónak. Óvatosan közelítjük meg a vizet. A fák között, rejtve a gátnál épült őrház
elől, összeszereljük a szivattyút. Úgy tervezem, ha lecsúszok a tározó meredek partján, senki nem vehet észre. A pumpát összekötjük a sisakkal; levetkőzöm, fölveszem a sisakot. De közben már bánom is, hogy belefogtam ebbe a marhaságba. Mario és Madárka próbát tesz a pumpával, szépen kapom a levegőt. Derekamhoz kötelet kötünk, azzal fogok jelezni, hogy húzzanak föl, ha baj van. Saját kezűleg vízhatlanított zseblámpa is van nálam, hogy lássak odalent. Vízbe ereszkedek. Dermesztően hideg. Belehugyozok a philadelphiai körzet legtisztább ivóvizét szolgáltató nagy tározóba. A partoldal sikamlós a moszattól; fogalmam sincs, milyen mély lehet ez a rohadt tó. Csúszók egyre lejjebb, és az, az érzésem, hogy nem kerül elég levegő a sisakba. A jéghideg víztől eláll a lélegzetem. A sisak ablaka bepárásodott, nem látok. A zseblámpát nem akarom használni, amíg le nem érek. Ha az őr meglátja a fényt, végünk. Ablakomat kezdi ellepni a víz. Hogyan mászok vissza ezen a csúszós, meredek parton? Rémület szorongatja a torkomat. Hogy a fenébe juthatott ilyen hülyeség az eszembe? Ki a nyavalyának jó az, halakat lődözni a víz alatt? Ha Mario és Madárka ott nem lenne, fordulnék vissza máris. Veszek pár lassú, mély lélegzetet. Addig legalább el kell jutnom, hogy teljesen megmerülök. Csúszkálva lejjebb ereszkedek. A bokám hideg, lágy iszapba süpped. Bekapcsolom a lámpát, de így se látok semmit. Halat itt én nem fogok lőni, az már biztos. Keményen birkózók a félelmemmel. Lépek kettőthármat, és már térdig vagyok az iszapban. És akkor én nem is tudom, mi üt belém; a sisak tökéletesen működik, alján bugyog kifelé a levegő, minden a legnagyobb rendben, és mégis úgy érzem, azonnal ki kell bújnom belőle. Lerántom a sisakot, és megráncigálom a kötelet. Meggondolatlanság volt: most veszem csak észre, hogy jócskán víz alatt vagyok már, és gőzöm sincs, milyen mélyen. És fentről nem húzzák a kötelet. Nem is tudom hirtelenjében, merre van fölfelé. Nem jut eszembe, hogy föl kéne kapaszkodni a kötélen. Tisztára béna vagyok. Eleresztem a zseblámpát, és föl akarom rúgni magam a felszínre. Nem sikerül: nem enged az iszap meg a bokámra kötözött súly. Letüdőzök egy jó adag vizet; szabályszerűen fuldoklók, mikor Madárkáék végre húzni kezdenek. Oldalvást húznak partra, mint egy megcsáklyázott halat. Gyönyörűségesen meleg és híg a levegő. Mario és Madárka fölém hajol. Kinyújtóztatva vacogok, öklendezek. Te úristen, de jó, hogy élek! Madárka közelebb hajol. — Mi történt, Al? Szivárgás? Bólintok. Kerülöm a tekintetét. — Jól vagy? — kérdi Mario. Újra csak biccentek. Mario kihorgássza a sisakot. Madárka lecsomózza derekamról a kötelet. Elcsúszott a csomó, mikor fölfelé vontattak, és úgy megszorított, hogy alig tudok lélegezni. Mario a víz fölé hajol. — Odalent meg ég a lámpa. Nézzétek csak. — Hagyd a fenébe, majd elalszik, ha kimerül az elem. Madárka a szivattyút szedi széjjel. — Mi történt, Al? Ránézek. Látom, kész bármit elhinni. Hinni akar. — Bejött a víz. Ellepte a számat, az orromat. Gyorsan leszedtem a sisakot, és úszni próbáltam, de meg se bírtam mozdulni, lehúzott ez a kurva nehezék, és az iszap olyan sűrű, mint a tehénszar. Fölülök, és oldozgatni kezdem a nehezékeket; érzem, megfáztam. Madárka segít. Aztán felöltözök, és visszük vissza a motyót. Később beviszem a sisakot fizikagyakorlatra, kapok is érte egy jelest. Úgy adom be, mintha működött volna. Ami nem is hazugság.
Madárka bolond szárnyait csak akkor próbálhatjuk ki, amikor jó felől fúj a szél. És az se mindegy, hogy mikor, csak a szombat jó meg a vasárnap, amikor nincs iskola. Madárka eltervelte és pontról pontra le is írta az egészet; ketten elegen vagyunk hozzá. O már jó előre megtisztította a terepet, készített egy olyan százméternyi ösvényt a bringának. Elszórta az útból a konzervdobozokat, és ásóval-lapáttal el is egyengette az utat. Reménykedek, hogy senki nem látta, mit művel a szemétdombon; biztosan hülyének hitték volna. Elmegyek és megnézem: olyan, mint egy keskeny repülőgép-felszállópálya; Madárka még szélzsákot is szerkesztett egy rossz selyemharisnyából. Nem akarja, hogy bárki is meglássa a masináját; este kivisszük az erdőbe, és eldugjuk a hajdani galambdúc helyén. A kötélhágcsó még most is ott van, nem találta meg Madárka faterja. Mindent előkészítünk. Végre, vagy három hét múlva, egy péntek este megjön a kedvező szél. Megbeszéljük, másnap reggel hétkor találkozunk a baseball-pályán. Mikor odaérek, Madárka már ott vár azzal az őrült biciklijével, a kormányra rá van szerkesztve a kis állvány. Begyakoroltuk a háztömb körül: én hajtottam, Madárka ott guggolt az állványon. Önmagában is külön mutatvány. A környékbeli srácok a belüket is kiröhögték rajtunk. Ki figyel oda, csupa kis szarházi. Dan McCluskynak azért adtam egy nyakast a biztonság kedvéért. Ezeknek az íreknek meg se kottyan egy kis fejbe kólintás. A szeméttelepre érve Madárka fölszíjazza a szárnyait, és körbeszaladgál a karjait lengetve. Nekiiramodik széllel szemben, fölugrik, és bolondul verdes. Mintha tényleg emelkedne is egy csöppet. Ő mindenesetre kijelenti, hogy érzi. Nem vacsorázott, nem is reggelizett. Vagy egy hónapja fogyózik, sovány, mint a babkaró. Próbálok megint a lelkére beszélni, persze hasztalan. El van tökélve, hogy átrepüli a patakot. Azt hiszi a jámbor, hogy huss, el fog szállni, mint a madár. Örülök, hogy senki nincs a láthatáron; még jól becsuknának bennünket. Madárka mindennel gondolt. Különleges támasztékot szerkesztett a bringájának, hogy föladogathassam a holmiját, mikor fönt áll az állványon. Aztán a biztonság kedvéért én is megfogom a bringát, Madárka pedig felcsatolja a szárnyakat. Kísértetiesen néz ki, ahogy ott áll a bringa elején azokkal a hülye szárnyaival. Mint az a figura a Rolls-Royce hűtőjén, éppolyan, csak nagyban. Madárka tett egy jelzést a domb végébe. Ott kell majd fékeznem, ő meg el fog rugaszkodni a bringáról. Átismételjük a műveletet. Nem csodálnám, ha ideges lenne. Ötven kilométeres óránkénti sebességgel fog nekilendülni a tizenkét méteres mélységnek, azzal az irdatlan kacattal a vállán. A szeme se rebben. Alig várja, hogy kezdjük. Pedálozni kezdek, mint az őrült, igyekszem az ösvényen maradni. Mikor egyenesbe kerülök, már könnyen megy. Jó erős a lábam, és beleadok apaitanyait. Ilyesmit nem lehet csak úgy ímmel-ámmal csinálni. Madárka szétterjesztett szárnnyal, ugrásra készen kuporog az orrom előtt. Megyünk, mint a messzersmitt, mikor elérjük a jelzést. Beletaposok a fékbe. Madárka elrugaszkodik. Verdes a szárnyával, mint egy gépsirály. Néhány másodpercig halad is előre, a lába kinyújtva, terpesztve, óriási ezüstszárnyú madár. Sőt fölfelé is halad valamennyit, de egyre veszít a sebességéből, és egyszer csak átbucskázik. Zuhanni kezd, már elég messze a dombtól, lóg lefelé a lába, karjával még mindig csápol. Ám a szárnyak úgy vannak tervezve, hogy csak akkor csapnak vízszintesen, ha Madárka teste is vízszintes. És most már nem tudja fölemelni a lábát. Beleesik a patakba, az utolsó pillanatig verdes. Rohanok utána, hamu és salak megy a cipőmbe a meredek lejtőn, lep el a fejem búbjáig. Halálra rémítek egy patkányt. Mire odaérek, Madárka már áll
a patakban, és csatolja le a szárnyát. — Semmi bajod, Madárka? — Nem, semmi. — Nana, ezt mondtad akkor is, mikor leestél a gáztartályról. Biztos, hogy semmi bajod? — Biztos, hogy biztos. Tudod, aki mindössze negyvenkét kilót nyom, az nem zuhan valami nagyon gyorsan. Pláne ha olyan nagy hordfelülete van, mint nekem. Elég lassan értem földet. Ez a Madárka egyszerűen nem igaz, hogy milyen. Mászik ki a vízből, megigazgat egypár elgörbült rudat, és aszondja, na, próbáljuk meg újból. Én erre aszondom, ha mindenáron meg akarja ölni magát, keressen hozzá más bolondot. Fölkecmergünk a szemétdomb oldalán, húzzuk magunk után a szárnyakat, cipőmbe még több hamu csordogál. Mikor fölérünk, Madárka magyarázni kezd, bottal rajzolgat az ösvény porába, hogy hát mivel olyan könnyű, és mivel csak hat vagy hét métert zuhant, tíz méter per másodperc gyorsulással, alig is tudott begyorsulni. És elmondja, hat méter magasságból sokat gyakorolta az ugrást, nem nagy kunszt, jól be kell rogyasztani, és gurulni kell. A levegő, az kiszorul a tüdejéből, de más baja nem esik. Ez az alak meggyőzte magát, hogy leugorhat bármilyen magasból, nem üti meg magát. Hát nem tiszta bolond? Aszondja, figyeljem meg a filmhíradóban, mikor valaki leesik a magasból, vagy tűzoltóponyvára ugrik. Eleinte erősen gyorsul, de ha elért egy bizonyos sebességet, akkor mintha lebegne. A második-harmadik emeleti ablakból nyugodtan ki lehet dobni egy macskát, meg se kottyan neki, és ez ugyanaz, mintha az ember ugrana le a huszadik-harmincadik emeletről. Csupán a súly, a felület és a fajsúly kérdése, magyarázza, és ami a legfontosabb, hinnie kell az embernek, hogy meg tudja csinálni. Erre megkérdem, akkor miért van az, hogy mégis meghalnak, mikor földet érnek. Mármint az emberek. Madárka azt feleli, ha az ember nincs észnél, a járdaszélről leesve is szörnyethalhat. Míg ilyeneket beszélünk, visszavisszük a bringát meg a szárnyakat Madárkáék udvarára, és elteszünk mindent a garázsban. Egy darabig keresgéljük a baseball-labdákat, de persze nem találjuk. Az anyja biztos eladta őket. Madárka megmutatja, hová dugta azt a hülye galambruháját. Megkérdem, ha megtanul repülni, azt fogja-e viselni, mint Clark Kent a Superman-kosztümjét? Madárka belenyugodott, hogy azon frissiben nem teszünk újabb kísérletet. Belátta, tökéletesítenie kell a szárnyakat, és tovább kell erősítenie a karját. A siklást kell gyakorolnia, mielőtt újra repülni próbál. Aszondja, miközben verdes, homorítania kell a hátát. Gyakorlatait a fűrészbakon végezte, arra nem gondolt, hogy a levegőben a törzsét is tartania kell. Még egyszer megpróbálom kiverni a fejéből ezt az egész őrültséget, de rám se fütyül. Azt tervezi, szerkeszt valami támasztékot a hasa alá, hogy könnyebben tudjon homorítani. És úgy beszél arról a három-négy másodpercről, amit sikerült a levegőben töltenie, mintha jó párszor körülrepülte volna a földet. Mikor hazaérünk, bemutatja, hogy tényleg le mer ugrani a hátsó verandájuk tetejéről. Hát mit mondjak, félelmetes. Összekuporodik, aztán elrugaszkodik, széttárt karral, mint egy műugró, valahol félúton aztán összehúzza magát, a földet érés előtti pillanatban előrenyújtja a lábát, laza térddel fog talajt, és úgy fékezi meg a lendületét. Elmondja, minél nagyobb a mozgás vízszintes vektora, annál könnyebb semlegesíteni a függőleges vektort. Aztán fölvisz a szobájába, hogy megmutassa az erre vonatkozó rajzait és számításait. Vektorokról, becsapódási pontokról, egyebekről locsog, próbálja megértetni a dolgot. Alig hiszem, hogy ő az a Madárka, aki az algebraórákon
olyan harmatosán szokott szerepelni. Elüldögélünk egy darabig a szobájában, rávesz, hogy nézzem a madarait a távcsövével. Nem mondom, pompás kis röpdét szerkesztett az ágya alá. Csak tudnám, hogy bírta rávenni az anyját. Az én muterom biztos, hogy jól szétrúgná a seggem. Madárka biztat, figyeljem meg, hogy szállnak föl és hogy landolnak a madarak. Meg van győződve, hogy a madár, mielőtt kibontaná a szárnyát, már a levegőben van. Én nem így látom. De hát neki élesebb a szeme, és sokat figyeli a madarait. Sokszor nem is értem, miről beszél. Azt az ösztövér madarát Alfonsónak nevezte el. Rólam. Olyan, mint egy éhes, becsavarodott veréb. Részemről oké, mondok, de lesz szíves phval írni. ,,F” betűs Alfonso más nem lehet, csak én. Madárka azt feleli, nem lényeg, úgysem ez az igazi neve, csak így szólítja. — Miért, mi az igazi neve? — kérdem. Nem tudja, feleli. Nem tud még annyira kanáriul, hogy megkérdezhesse tőle. Még nem tud annyira! Ezt mondja, és a szeme se rebben. Halálos komoly, tudom, hogy nem ugrat. Nem könnyű eldönteni egy ilyen Madárka-féléről, hogy őrült-e vagy sem. Másnap reggel úgy döntök, hogy vállalnom kell a kockázatot. Kinyitom Kismadár kalitkaajtaját, aztán kimegyek a röpdéből, és figyelőállásba helyezkedem a távcsővel. Ha rosszra fordulnak a dolgok, bármikor közbeléphetek. Kismadár azonnal kiszökken. Alfonso fönn ül a legfelső rúdon. Kismadár észreveszi, hogy friss vizet tettem a fürdőbe: némi kérdő csipogás után leugrik, hogy megfürödjön. Alfonsót mintha észre se venné. Alfonso fenyegetően fölegyenesedik a rúdon. Látom, bármelyik pillanatban lecsaphat. Kismadár végigcsinálja a fürdő-szertartást, és Alfonso nem moccan; igaz, a szemét le nem veszi Kismadárról. Erre aztán végképp nem számítoltam. Kismadár azután fölszáll a kalitkája tetejére, és tollászkodni kezd. Miután néhány percig figyelte, a zuhanóbombázó leviharzik a földre, bekap néhány magot, iszik egy kortyot. Szökdécselve kerülgeti a Kismadár szétlocsolta vizeket. Ráugrik a fürdő peremére, belemártja az arcát, mint aki fürödni készül, de meggondolja magát. Visszamegy a tálkához, eszik még egy keveset. Beraktam nekik némi szoktatóeledelt, megkóstolja azt is. Akkor aztán a maga sajátos módján jól fölugrik, s néhány szárnyrebbentéssel visszaemelkedik a röpde legmagasabb pontjára. Megül a rúdon, egyszerkétszer szétnyitja a szárnyát, igyekszik rém unottnak látszani. Vagy tízszer is belefeni csőrét a rúdba, hogy mutassa, micsoda tökös gyerek, és előadja azt a bizonyos gurgulázást, szaporán pergő nyelvvel. Fölbillenti a farkát, és pár gyors mozdulattal megcsipdesi a tulajdon segge lyukát. Magam is unatkozni kezdek, hiszen szabályszerű gyilkossági kísérletre számítottam. Akkor, minden látható ok nélkül, énekelni kezd. Elég halkan kezdi, az első néhány taktus alig erősebb, mint a tegnapi, de egyre fokozza a hangerőt meg az érzelmi töltést. Végül már kissé nyers is az éneke. És közben előrehátra ringatózik hosszú lábain, izgatottan toporog a rúd teljes széltében. Előrenyújtott nyakkal dalol. Szárnyát kissé eltartja a testétől, a bögye feszes. Mondhatom, lenyűgöző látvány így mindenestül. Mármint hogy engem nyűgöz le, Kismadárt annál kevésbé. Ő most igazgatja el hátán az utolsó puha tollacskákat. Alfonso pedig kezdi kitartani a hangokat, de olyan hosszan, hogy egy-egy hang végére majd leszédül a rúdról. Mintha lélegzetet nem is venne. Hihetetlen nagy izgalomban van. Egyszer csak leszökken a tollászkodó Kismadár mellé, megáll fél méterre tőle, de mindezen közben pillanatra sem hagy föl a dallal. Kismadár ránéz. Alfonso azon nyomban ostromolni kezdi. Kismadár a felső rúdra menekül, ahol az imént még Alfonso trónolt. Alfonso,
teli torokból énekelve, utána. Egész testében reszket. Szabályszerű első világháborús légiharc alakul ki; Kismadár pillanatra sem tud megpihenni, mert Alfonso mindenütt a nyomában. Képes még röptében is gyötörni. Nyilvánvaló, hogy párosodni akar, de az is napnál világosabb, hogy Kismadár egyáltalán nincs fölkészülve az ilyen vadmadártaktikára. Végül elköveti a hibát, hogy berepül a kalitkájába; Alfonso nyílegyenesen utána, és ott aztán akkora kavarodás támad, hogy rohanok be a röpdébe, és nyúlok a kalitkába, hogy megmentsem Kismadárt. Alfonso csapdába ejtette, ahonnan nincs menekvés. Kismadár nem is áll ellen, de magától a tigristől kapok néhány kemény koppintást a kézfejemre. Rá akarom csukni Alfonsóra az ajtót, de megelőz, máris ott ül a legmagasabb rúdon, és kitárt szárnnyal, tátott csőrrel fenyeget. Kimegyek a röpdéből, és becsukom az ajtaját, hogy legalább onnan tovább ne szökjön. Szabadon engedem Kismadárt. Fölborzolja a tollait, kvíp, mondja, meg KVRíp, és néhány píp után odaröppen a röpde drótjához. Most már bezzeg flörtöl. Tudja, hogy biztonságban van, cukkolni kezdi Alfonsót. Alfonso, őrültül énekelve, odasöpör melléje, mire Kismadár harminc centivel arrébb rebben, és megül a közelben. Alfonso követi, ameddig a drótrács engedi. így megy ez vagy öt percig. Akkor Alfonso fölszáll az ülőrúdjára. Talán kimerült, vagy megelégelte, hogy a bolondját járatják vele. Kismadár belecsimpaszkodik a drótba, és panaszos, követelő csipogással hívogatja. Néhány perc múltán Alfonso énekelni kezd, immár higgadtan. Hallgatjuk. Ez a madár aztán tud énekelni! Ámde lassacskán izgalomba jön megint, mintha a tulajdon éneke gerjesztené be. Leszáll a földre. Ott áll a padlón, és énekel, föltartott fejjel, a fönt csimpaszkodó Kismadárnak. Olyan, akár egy operaénekes; áll a fényben fürdő fehér homokon, jobbra-balra fordul, s éneklés közben előre-hátra toporog. Most látok először lépegető kanárit. Kismadár is leszáll kívül, s a dróton át Alfonsót nézi. Alfonso, egyre énekelve, gangosán hozzá lépked, és kivág egy pompás tenoráriát. Kismadár nem moccan. Alfonso már szorosan a rácsnál, a távolság köztük alig két centi. Kismadár nézi, hallgatja, és egyszer csak leadja a kis hüppögős „Etessél!” jelzést. Lekuporodik, szaporán rezgeti a szárnyát, nyitott csőrét átdugja a rácson. Alfonso elhallgat és ránéz. Nem érti, mire megy ki a játék. Oldalt billenti a fejét, benéz Kismadár torkába, hallgatja egy darabig, majd újra rázendít. Szegény Kismadár. Alfonso ringatózni kezd előre-hátra, begye meg-megérinti a földet. Szenvedélye hevében föl-le kapkodja a fejét. Végül nem bírja tovább, nagy lendülettel odaveri magát a röpde rácsához. Kismadár ijedten elrepül. Alfonso fölkúszik a rácson, tekintetével követi. Kismadár a komádon álló tükörre repül, és megnézi magát. Alfonso ott csüng egy darabig, aztán lehuppan a földre, és iszik egyet. Megszomjazhatott izgalmában. Újra és újra, naphosszat játsszák ezt a rítust. A kritikus pillanatban Kismadár mindig enni kér, de Alfonso nem bírja rászánni magát, vagy talán nem tudja, hogyan kell csinálni. Csalódottan visszateszem Kismadárt a kalitkába, és kimegyek a szobából. Aznap este kiengedem Kismadárt a szobába. Asztalomnál ülök, új szárnyterveket készítek. Csak asztali lámpám világít, a röpde sötét. Annyi fény azonban így is van, hogy látom Alfonsót, ott kapaszkodik a kalitka oldalán. Halkan, lágyan énekelni kezd. Mikor elhallgat, Kismadár megint hüppög, s a szárnyát rezgeti. És akkor végre Alfonsónak leesik a tantusz. Megeteti a rácson keresztül. Hátrahajtott fejjel hozza csőrében a kínálnivalót, és gyöngéden átrakja Kismadár nyitott csőrébe. Kismadár minden fordulót halk csipogással köszön meg, s csak addig hallgat, amíg
lenyeli a magocskát. Alfonso rakosgatja szájába az eleséget, amíg el nem fogy. Kismadár azonban tovább csipog, és mórikálja magát, mire Alfonso leszáll az újabb adagért, s aztán eteti tovább. Mindezek után fölszáll a kalitka tetejére, és étiekbe fog. Úgy énekel, mint aki mondani akar valamit. Kérlelés van a hangjában, nem az eddigi sürgető ,,ide gyere, bébi”. Kismadár csöndben ül és hallgatja. Én is. Alfonso repertoárja fantasztikusan változatos. Bizonyos részeket különösen szépen ad elő, ezeket egyre-másra ismételgeti, de mindig más hangnemben, mindig új variációkkal. A szabad térségek éneke ez, a szárnyak ereje, a tollak lágysága szól benne. Elmondja, milyen szép is lesz, ha Kismadár engedi, hogy a kis dákóját beletegye abba a kis lyukába. Tiszta és világos, mint minden szerelmi ének. Alfonso olyasmiről énekel, amit nem láthatott Mr. Lincoln röpdéjében. A vérében lappangó emlékek csendülnek föl dalában. A folyók éneke, a víz zenéje, a mezők, a magvak, a természet éneke. Soha nem fogom elfelejteni. Ezzel az énekkel kezdtem megsejteni valamit a kanári-nyelvből. Nem olyan, mint a mi nyelvünk, nem szavakból és nem szavakból összeszedett mondatokból áll. Az énekben fölszabadul a lélek, nem gondolkodik, magától jön minden, s tisztábban, mint a szavak. Önmagából jön az egész. A kanárinyelv csupa érzés, sokkalta elvontabb, mint bármelyik emberi nyelv. Alfonsót hallgatva, aznap éjjel olyan dolgokra jöttem rá, amikről tudtam, hogy léteznek, de soha nem ismertem őket. Olyasvalakinek az éneke volt ez, aki tud röpülni. Másnap vasárnap; mise után kiengedem Kismadárt a röpdébe. Lesiklik szépen, és odaugrál a magvakhoz. Alfonso meglátja, és azon nyomban mellette terem. Na, kezdődik elölről, gondolom, de nem: Alfonso föláll túlfelől a tálka peremére, és bekap ő is néhány magvat. Kismadár akkor átszökken a fürdőbe, és kezdi a napi tisztálkodást. Alfonso ott áll a közelben és nézi, s mikor Kismadár megrázza magát, kiadós zuhanyt kap. Alfonso felröppen az első rúdra, aztán ismét vissza. Odaszökdécsel a fürdőhöz, és beleugrik. Rém nagyot pancsol, szórja a vizet szanaszét, csőrével hajigálja a hátára Kismadár ilyet soha nem csinált. Aztán együtt mennek be a vízbe, és megint ki és megint be, amíg minden vizet ki nem pocskoltak. Akkor aztán lendületesen körbe-körbe repülik a röpdét, szorítkoznak. Kismadár is ráérzett erre a vehemens fürdőzőstílusra. Alfonso csőre körül úgy össze van borzolva a toll, hogy a szeme se látszik. Csuromvíz az egész madár, tollai csapzottan lógnak. Rettentő csatakos. Kitartóan röpdös, mikor Kismadár már rég abbahagyta, és a tollait rendezgeti. Alfonso beletörli nedves arcát a rúdba, aztán a kalitka rácsába is. Leszáll a földre^ és tessék, a falba is beletörli a képét. Látszik, hogy nem fürdik valami gyakran, és nincs igazán ínyére. Végre ő is tiszta és száraz. Újra esznek, Kismadár újra hüppögni kezd, és adja az „Etessél!” jelzést. Alfonso etetni is kezdi, de úgy fölizgul tőle, hogy dalra fakad, és valami kis táncot kezd lejteni. Kitart egy hosszú hangot, és szűk körökben táncol Kismadár mellett. Föl-le kapkodja a fejét, apró lába valami titkos ritmusra topog. Na, kezdődik újra, gondolom. Ám mialatt Alfonso ezt műveli, Kismadár is belefog a maga táncába. Leguggol, nyöszörög, körbe forog, követve táncosát. És akkor Alfonso egyszer csak föléje röppen, és Kismadár fölött lebegve, Kismadár magasba csapott farka alatt rátalál dákójával a kis lyukra. Néhány másodperc az egész, Alfonso közben végig a levegőben. Azon az egyetlen ponton érintkeznek csak. Dolga végeztével landol Kismadár mellett, leguggol, és most ő ad „Etessél!” jelzést. Fél percen át egymás mellett forgolódnak, és fölváltva táplálják egymást. Aztán Alfonso megint föléje száll. Ezúttal nem énekel, csak
Kismadár elégedett hüppögése hallatszik, meg az egy helyben lebegő Alfonso szapora számyverdesése. Kismadár szárnymozgása mintegy ellenpontozza az Alfonsóét, csak úgy forr körülöttük a levegő. Azért fura belegondolni, hogy a madár, ha úgy akarja, micsoda szaporán mozgatja a szárnyát anélkül, hogy egy centit is haladna, máskor meg egyetlen gyors, egyszerű szárnycsapással a saját testmagassága húszharmincszorosára képes emelkedni. Hiába, a repülés sokkal több, mint egyszerű szárnyverdesés. És most Kismadárra jön rá a bolondóra. Összevissza röpdös, csipog, s mikor leszáll, tovább verdes, mint aki nem bír nyugton maradni. Olyan izgatott, hogy enni sem eszik tisztességesen. Leszáll, fölkap egy magot, és akkor, mintha megfeledkezett volna valamiről, újra vadul körberepül. Úgy ötpercenként bedugja a fejét a kalitka nyílásán, mintegy ellenőrzésképpen. Aztán papírt szaggat a kalitka aljáról, s hurcolássza körbe a fecniket, elraktározza őket a röpde sarkaiban meg a kalitkában. Alfonso mintegy félóránként magához tér annyira, hogy megint Kismadár nyomába tud eredni, és újra és újra párosodnak. Mozgalmas vasárnap délután. Másnap, hétfőn, veszek egy nyeletlen drótszita teaszűrőt, az átmérője mintegy tíz centi. Dróttal rögzítem a kalitkában. A könyvek szerint ez a legjobb fészek, mert nem tudnak megtelepedni benne a tetvek. Aztán egy jutazsák fenekéből ötször öt centis négyzeteket vágok ki, és kis, ötcentis szálakra bontom őket. Elhelyezem a röpde sarkaiban. Kismadár nagy örömmel fedezi föl az újdonságot. Szétszórja a darabkákat szerte a röpdében, aztán fölcsippent egyet, röpdös vele té s tova, amíg meg nem feledkezik róla, és el nem ejti. Valami új játéknak véli. Érdekli a dolog, de a gyakorlati hasznára nem jön rá. Eltelik két nap, aggódni kezdek. A tojó általában a megtermékenyítést követő negyedik napon tojik meg. Olvasni madarakról, akik a földre tojnak, és egyáltalán, mindenféle őrültséget követnek el. A madár, akárcsak az ember, olyan régóta él kalitkában, hogy elfelejt sok mindent, aminek természetesnek kellene lennie. A harmadik napon Alfonso magához ragadja a kezdeményezést. Fölcsíp, most először, egy darab vásznat. Egyenest a fészekhez repül vele, és belepottyantja. Kismadár értetlenül nézi. Alfonso akkor beleugrik a fészekbe, és úgy fészkelődik, mint mikor fürdőt vesz. Kiugrik. De akkor már Kismadár is bent a kalitkában, s a csőrében egy vászondarab. Alfonso megint a fészekbe ugrik, nyilván demonstrációs célzattal. Kismadár utána ugrik, aztán ki, csőrében a vászonnal. Alfonso elveszi tőle, és beleejti a fészekbe. Kismadár ránéz, mint egy bolondra, s röppen ki a kalitkából, hogy tovább játsszék a madzagokkal. Alfonso beül a fészekbe, és várja a párját. Kismadár most két darabbal jön vissza. Alfonso kiszáll, Kismadár be. Alfonso ráugrik a hátára, énekelni kezd, verdes a szárnyával, csipdesi Kismadár nyakát. Ő meg hol boldogan nyöszörög, hol szabadulni próbál. Alfonso leszáll róla, melléje telepedik, a fészken kívül, és megeteti. Aztán énekel neki egy sort. Kismadár ki akar állni a fészek peremére, de Alfonso visszanyomja, és kezdi elölről az éneklő-verdesőcsipkedő procedúrát. Aztán elröppen újabb vászondarabokért. Kismadár megérti végre. Fölugrik a fészek peremére, aztán megint vissza. Kényelmesen elfészkelődik. Kiugrik, visszakuporodik. Közben megérkezik Alfonso. Kismadár elveszi tőle a madzagot, és beleejti a fészekbe. Ráugrik a vásznak tetejére, fészkelődik. Reménykedem, hogy sínen vagyunk. Este, kaja után, összefutok az eszemmessel. Beszélgetni kezdünk. Megmondja a nevét: Phil Renaldi, olasz, de nem szicíliai. Nagyszülei Nápoly környékiek voltak. Meghív egy kis gyümölcskenyérre, most kapta hazulról. Nem tudom még, buzi-e a srác vagy sem. Mindenesetre elfogadom a
meghívást. Na és ha buzi; én már magamban se vagyok biztos. Legalább megkérdezhetem, milyen is bolondnak lenni. Pompás fészke van. Független, külön bejáratú helyiség, olyan, mint a szakaszparancsnok szobája Jackson-ban. Egymaga lakja. Be is rendezte szépen, mint egy kis otthont. Agya végében, egy kis asztalon lemezjátszó, a szoba közepén még egy asztal, fölötte, a mennyezetről lelógatva, ernyős lámpa. Még saját főzőlapja és teáskannája is van. A seregben — egyebek között — a csupasz villanykörtéket sem bírtam megszokni. Otthon anyám minden lámpára színes ernyőt aggatott. Jó olaszos hangulata van ettől a házunknak, ilyen helyen lehet csak igazán fettucinit vagy zeppolit enni. A seregben bezzeg mindenütt pucér körték lógnak a plafonról. Fényük mindent ellaposít, és még nyomasztóbbá teszi a világot. Renaldi narancspapírokból eszkábálta össze a maga ernyőjét. Otthonos, civilizált hangulatot ad a szobának. Előveszi a gyümölcskenyeret; kiderül, hogy nem is az anyja, hanem a barátnője küldte. Renaldi Ohióban, egy Steubenville nevű községben lakik. Odavalósi a barátnője is, aki minden áldott nap ír neki. Megmutatja a levélkötegeket, ki lehetne tömni velük egy postazsákot. Az ágya alatt, papírdobozokban tartja őket. Megmutatja a lány fényképét is, olasz lány, az a fajta, aki el fog hízni az első terhességétől. Nem tudom, hogyan hozakodjak elő a kérdésemmel, hogy mitől szoktak becsavarodni az emberek. Célozgatok összevissza, és valahogy ennél az eszemm-témánál kötünk ki. Én szívesen hallgatok másokat. Elmondom, beálltam az Állami Gárdába, és önként jelentkeztem a seregbe. Ma már magam sem értem, miért. No és csakugyan, miért, kérdi Renaldi. Nem az a kotnyeles fajta, látszik rajta, hogy őszintén érdeklődik. Mondom, szívesen hallgatok másokat, de ez a Renaldi, ez egy odafigyelő bajnok. Tényleg érdekli a másik ember. Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést. Renaldi azonban frankón figyel. Kíváncsi rám. Az az érzésem, mintha én tennék neki szívességet azzal, hogy beszélek a dolgaimról. Figyel, mint akit érdekel a mondókám, és éppen azokat a kérdéseket teszi föl, amiket én akartam kérdezni, mindig a megfelelő pillanatban. Úgy hat rám ez a pasas, mint egy lelki hashajtó. Kis híján mindent kitálalok, de az utolsó pillanatban visszafogom magam. Talán csak azért látom ilyennek, mert szükségem van valakire, aki meghallgat. Renaldi azzal kezdi, hogy elmondja, milyen nehéz a szüleinek. Ő az egyetlen gyerekük, és a környéken egyedül ő tagadta meg a katonai szolgálatot. Csak az ő anyja nem tehet ki kék csillagot az ablakba. A szomszéd nők sárga csillagos kék zászlót küldtek neki. Nem arany, hanem sárga: a gyávaság színe. Akinek van akkora mázlija, hogy a fia, a férje vagy a fivére elesik a háborúban, az arany csillagot rakhat az ablakába, és akkor ő az „aranycsillagos anya/nővér/apa/feleség”. Na és ezek a nők „sárgacsillagos anyának” csúfolják Renaldi anyját. Megírja a fiának ezeket a dolgokat, meg azt, hogy odaszarnak a verandájára, szarral kenik be a kilincsét. Sokszor már-már beadta a derekát, meséli Renaldi. A barátnője titkolja, hogy ír neki, és Renaldi poste restante adja föl a maga leveleit. Megegyezünk: a háború az egyetlen igazi őrültség. Most kellene előhozakodnom a kérdésemmel, de elhabozom a lehetőséget. Renaldi bekapcsolja a villanyfőzőt, vizet tölt egy marmonkannából. Tovább beszélgetünk.
Huszonöt éves, éppen diplomázni készült filozófiából a Columbián, amikor be akarták sorozni. Az az elve, ; hogy a háborúnak és egyéb őrültségeknek csak így, egyénenként lehet véget vetni. Maguktól ezek ugyan meg , nem szűnnek. Megkérdi, hogy az én egységemnél akartak-e harcolni a srácok. Nem hiszem, felelek, hogy miután becsapott közénk az első tüzérségi lövedék, maradt-e csak egy ember is, akinek örömet okozott a háború. No és az Államokban, mielőtt áthajóztak bennünket, mi volt a helyzet, kérdi. Hogy egészen őszinte legyek, valószínűleg én voltam az egyetlen, aki alig várta, hogy harcolhasson. Akkor aztán az atombombára terelődik a szó. Épp akkor dobták le. Renaldinak, mint kiderül, ez a nagy témája. Számomra az atombomba tett pontot a japán háború végére, és így a lehető legjobb dolgok egyikének tartom. Fütyülök rá, hány japcsi pusztult bele; egy vagy pár ezer, nekem ugyan mindegy. Ami engem illet, ezt látom a legjobb és legkönnyebb megoldásnak. — Igen, igen, de gondolj csak bele, Al. Nőket, gyerekeket bombáztak meg, akiknek végképp semmi közük nem volt a háborúhoz! — Na és, mi a különbség, ők is csak japcsik voltak. Ha egyszer japcsik ellen háborúzunk, japcsikat ölünk, nem? — Nem egészen, Al, mert a katonák maguk akartak harcolni, ezek viszont ártatlan áldozatok. Megmondom, én ezt nem nyalom be. Ha ilyen habókosokat öldösnek, mint én is, ilyen ellenségeskedő faszokat, akik maguknak keresik a bajt, oké; de a srácok nagy többsége nem akart harcolni, ők is éppolyan áldozatok, mint a többi. Azért kellett fegyverrel szaladgálniuk, mert éppen olyan korúak voltak, és mert úgy adódott, hogy pöccsel születtek. Hogy háborúk vannak, abban a nőknek, öregeknek, de még a gyerekeknek is ugyanannyi a részük, mint másoknak. Nem mindenki olyan, mint Renaldi vagy mint Madárka; és lám, még Madárkát is beszipkázták. És a világ nem épülhet az ilyenekre, mert túl kevesen vannak. Renaldi gyanakodva méreget; Madárkáról és a fateromról kezdek hát mesélni, remélve, hogy így talán megérti, hogyan is gondolom. De az is lehet, hogy elég lenne fölmondanom a szorzótáblát, és Renaldi azt is éppolyan érdeklődéssel hallgatná. Vág egy-egy szelet gyümölcskenyeret, tölt még egy kis teát. Teát, értjük?! Fél éve még senki meg nem tudott volna győzni róla, hogy ez a srác nem buzi. Volt egy használtautó-telep a Long Lane és a Hatvankilencedik utca sarkán. Péntek esténként, mikor visszavittük a könyvtári könyveket, Madárka meg én rendszeresen betértünk, hogy megbámuljuk a kocsikat. Motorbuzik voltunk mind a ketten. Nem is maga az autó érdekelt bennünket — Madárka meg is esküdött, hogy soha nem vezetett —, hanem a motor működése. Elég sokat szórakoztunk kis repülőmodell-motorokkal, volt egy kibelezett robogómotorunk is, és mi szoktuk javítani Mr. Harding motoros fűnyíróját. A fater minden évben új kocsit vett, és a ház előtt parkolt vele, hadd lássa a környék, micsoda menők vagyunk. Hetenként kellett mosogatnomtörülgetnem a bestiát; Madárka sokszor segített. A kocsik kézikönyvét mindig apróra átbogarásztuk. A fater csak De Sotót vásárolt, mert a helyi bűnszövetkezetnek De Soto-ügynöksége volt Philadelphiában, a régi kocsit visszavették használt áron, és így a faternak bagóért volt mindig új autója. Anyai nagybátyám a philadelphiai banda vezérek közül való volt, ő ütötte nyélbe apám autóügyleteit is. Az egész utcában csak nekünk tellett új kocsira. Madárka szülei még vezetni se tudtak. Az apja iskolabuszon járt be az iskolába.
Elég az hozzá, hogy lelkesen tisztogattuk a gyertyákat, ellenőriztük az előgyújtást, smirgliztük a megszakítót, állítgattuk a karburátort — a szükségesnél sokkal gyakrabban. Olyan szépen karbantartottuk azt az autót, hogy úgy nézett ki, mintha most hozták volna a bemutatóteremből. Madárka meg én örökké autót szereltünk. Lóerőkkel, áttételi arányokkal, furat- és löketméretekkel dobálóztunk. A legtöbb márkát pusztán a hangja után fölismertük. Egy péntek este, ahogy a használt kocsik közt bóklásztunk, s kerestük az újabb szerzeményeket, szemünkbe tűnt egy fantasztikus kocsi. Egy 1915-ös Stutz Bearcat. El nem képzelhettük, hogy került oda. Üzemképtelen volt, az abroncsai is laposak. Schwartz, a telep tulajdonosa elmondta, hogy úgy vontatták oda. Huszonöt dollárt számított be érte a régi gazdájának, aki egy 1938-as Dodge-ot vásárolt. Madárka meg én azon nyomban beleszerettünk. Nyolchengeres motor, a váz pompás állapotban. Vagy két hétig alkudtunk rá, s végül miénk lett harminc dollárért; további hármat fizettünk, hogy elvontassák a garázsunkba. A fater azt mondta, miénk lehet a garázs télig, mert a kocsiját csak télen tartotta benne. Megszállottként dolgoztunk azon a gépen. Apró darabokra szedtük szét. A dugattyúk bele voltak rohadva a hengerekbe. Kiszedtük valahogy, a hengereket felköszörültük. A dugattyúk új gyűrűket kaptak, a főtengelyt megcsapágyaztuk. Ami alkatrész nem volt kapható, azt Madárka maga készítette el az iskola gépműhelyében, ahol a szárnyait is csinálta. Leszedtük a régi fényezést, kikalapáltuk a horpadásokat, megtisztítottuk a krómrészeket. Tömör krómból voltak, nem csak futtatva. Vettünk új tömlőket, és fölfújtuk a kerekeket. Eredeti faküllős kerekek voltak. Vagy ezredik összerakásra sikerült körbeforgatni a motort. A kuplung, a váltó, minden ragyogóan működött. Gyönyörűségesen behangoltuk a motort. Megfoltoztuk, kitisztítottuk, leápoltuk a kárpitozást, a fából készült műszerfalat lesmirgliztük és újra lakkoztuk. Csodás lett, mit mondjak. Fémtisztára csiszolgattuk a karosszériát, és ezüstszürkére festettük. Három hónapi munkánk volt benne. Mikor bekurbliztuk, a motor szép mély, öblös hangon feldübörgött, csak úgy rezgett a garázs. Kitoltuk, és föl-, alá furikáztunk az utcánkban. Jogosítványa egyikünknek sem volt. Az autó nem volt nyilvántartva, forgalmi, engedélye ki tudja mikor volt utoljára. Illegális volt az egész buli. Tudtuk, érték van a tulajdonunkban, de nem akartuk eladni. Szerettük azt a kocsit, na. Álmodtam is róla nemegyszer; megesik még ma is néha. Azt álmodom, hogy túrázunk valami szép, meleg országban, külföldön, talán Franciaországban. Reklámtábla egy szál se, az út fákkal szegve, a földeken köröskörül virágok. Elhatározzuk, kicsempésszük Pennsylvania államból, és másutt vétetjük nyilvántartásba, hogy megkaphassuk rá a forgalmi engedélyt. A fater megígéri, hogy ó' majd levizsgáztatja. Mi még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy saját kocsink lehessen. A kocsi át is megy a vizsgán, a fater nevére írják. Ma is emlékszem a rendszámra; QRT 645. Azon a tavaszon, mialatt Madárka a madaraival vesződik, én vagy a garázsban töltöm az időm a kocsival, vagy a pincében súlyzózok. Már hetven kilót bírok nyomni. Gyakorlom az izmaim fölötti uralmat is: ki tudom rekeszteni a hasizmom, és tetszés szerint körbeforgatom. Mindig kérem Madárkát, próbaképpen vágjon teljes erőből gyomorszájon, de soha nem áll kötélnek. Vagy két hónappal a vizsga és a forgalmi engedély után történt, hogy megyek le iskola után a garázsba, föl akarom tenni az új kormányborítót. És nesze, a kocsi sehol! Ellopták! Rohanok föl, ott ül a fater a nappaliban, és olvassa az újságot. A lába keresztbe vetve. Kurta és vaskos a combja, olyannyira, hogy a keresztbe vetett lába egyenest előremutat. Fekete félcipő
és fehér selyemzokni van rajta. Nem állhatja, ha a zokni színes, vagy ha gyapjúból készült. — Ellopták az autót! — Nem lopták el. Eladtam. És még csak föl se néz az újságjából. — Jaj, apa, ne viccelj. Dehogy adtad el. Kinek adtad volna? — Itt járt Nicky bátyád egy „barátjával”, annak fájdult meg rá a foga; jó móka lenne, gondolta, és ajánlott érte egy százast. És egyáltalán, mit gondolsz úgy mégis, majd még bajba keverem magam egy ilyen lepra szekér miatt? Rám pillant végre az utolsó mondat közben, aztán visszatemetkezik a lapjába, rácsap, hogy kisimítsa. Nem néz rám. Nicky bácsi az anyám bandavezér testvére. Anyámhoz fordulok. — Mama, ez igaz? Eladta a kocsinkat Nicky bácsi valamelyik gengszter barátjának? Anyám a konyha és az ebédlő közötti ajtónyílásban vasal. Nem tudom, miért mindig ott. Jobban ha akarna se tudna útban lenni. Jut eszembe, tudom, miért. Azért, hogy szemmel tarthassa a készülő ebédet, és közben beszélgethessen a faterral. Olaszul szólal meg, de nem is a tiszta olaszt, hanem a credenziát, a szicíliai tájszólást beszéli; mindig ezt használja, ha bizalmas dolgot akar közölni apámmal. Butaság, mert értem minden szavát. Én nem beszélem a credenziát, de jól értem. Tudják ők is. Arra kéri apámat, adja vissza a pénzem. — Nem tudna ez a kölyök mihez kezdeni száz dollárral. Csak bajba keverné magát megint. Berakom a bankba. Ha pénz kell neki, kérjen tőlem. Még csak az hiányzik, hogy megint világgá menjen. Megcseréli a két lábát, kinyitja és összecsukja az újságot. Negyedrét hajtva szokta olvasni, mint mikor a földalattin utazik, és nem akar túl sok helyet foglalni. — A fele még csak nem is az enyém. A kocsi fele Madárkáé volt. Apám nem néz rám. Anyám otthagyja a vasalódeszkát. — Add neki azt a pénzt, Vittorio. Más pénzét elvenni, az lopás. Persze olaszul mondja ezt is. Az öreg ránéz anyámra. Élvezi, hogy ő itten a tamburmajor. — Nem tartozok én senkinek semmivel. A kocsi az enyém, az én nevemre írták. Annak adom el, akinek akarom. Szünetet tart, hogy megemészthessük. Aztán kissé megemelkedik, és előhalássza a bankókötegét. így tartja a pénzét, összesodorva az oldalzsebében, kívül vannak a nagyobb címletűek. Lehámoz öt tízest. A százas van felül, alóla húzkodja ki a tízeseket. A köteg nem gumiszalaggal, hanem egy csuklószorítóval van összefogva. Abból varrja anyám a harisnyatartóit. Elibém tartja az ötven dolcsit. — Nesze, add oda annak a vacillálós szemű barátodnak. Megmondhatom, nem jó vége lesz annak a kölyöknek. Nem tiszta neki a feje. Nem nyúlok érte. Ilyen egy szarrágót! Visszagöngyöli a pénzét, rácsúsztatja az érszorítót, megemelkedik, bedugja a zsebébe. A kunkori tízeseket újra felém nyújtja. Nem akarom átvenni. Csak állok. Anyám elfordul; megtette, amit tehetett. A fater, ha gondol egyet, őt is könnyen fültövön vághatja. Keményen rám néz. Még nem igazán zabos, de látszik, hogy ingerült. — Nem köll? Jó, de aztán nehogy aszond a barátodnak, hogy nem akartam kiadni a részét abból a leprából. Megemeli a fenekét, nyúlna a zsebéhez. Tudom, ha most elteszi, nem látom többé. Érte nyúlok, elveszem. Oda se bagózik, csak mordul egyet, mintha megloptam volna, és azzal olvas tovább. Átmegyek Madárkáékhoz. Elmondom, és mikor befejeztem, megkér,
mondjam el újra az egészet. Bizonyos részeket még egyszer elmondat. A szeme őrültül ide-oda rebben. Oda akarom adni a pénzt, de csak a felét veszi el. Sőt, csak húszat; aszondja, ha fölváltottam, adjak még egy ötöst. Valami más jár a fejében. Megkérdi, ki tudom-e sütni, ki vette meg a kocsit. Arra semmi esély, mondom, ha az illető a bűnszövetkezet tagja, soha meg nem találjuk. Akkor, mondja Madárka, átjön, és beszél apámmal. Kész öngyilkosság, de hiába próbálom lebeszélni. Apám tuti, hogy megöli, anélkül is épp eléggé utálja. De Madárkát nem lehet leszerelni. Megmondom, menjen csak egyedül, nem akarom, hogy rám fröcsögjön a vére. Oda se hederít, már indul is. Anyám nyit ajtót neki. Az arca soha nem árul el valami sokat, de tény, hogy most nem mosolyog. Én megállok a verandalépcsőn. Madárka megkérdi, beszélhet-e apámmal. Anyám beengedi. Gyorsan körbeszaladok, és bemegyek a pincén át, föl a konyhába. Anyám tovább vasal az ajtónyílásban. Hallom Madárkát meg a fatert a nappaliból. — Micsodaa? Adjam vissza az autód? Hogy képzeled? — Nem volt joga hozzá, hogy eladja azt az autót, Mr. Columbato. Az az autó Alé meg az enyém. És mi nem akartuk eladni. Egyébként is sokkal többet ér száz dollárnál. — Eriggy innen, te kölök, a kocsi az én nevemen van, annak adom el, akinek akarom. Na, tűnj el. Haggyál olvasni. Madárka nem mozdul. Érzem, a fater kezd bedühödni. Himbálja a fölrakott lábát. Rossz jel, olyan, mint mikor a macska csóválja a farkát. Anyám fölállítja a vasalót a deszka végében, és figyel. —- Mr. Columbato, lesz szíves megmondani, ki az, aki azt hiszi, hogy megvette az autónkat? A fater nem szól semmit. Himbálja a lábát. Madárka csak áll. Várom, mikor szabadul el a pokol. Anyám hátrafordul, azt mondja, tüntessem el Madárkát, mielőtt apám begurul. De én moccanni se bírok. Madárka rendületlenül ácsorog. A fater, rá se nézve, így szól: — Ide hallgass, kölök. Ha nem tágulsz innét, rendőrt hívok. — Köszönöm, Mr. Columbato. Magam is épp azt akartam. Be kell jelentenem, hogy ellopták az autónkat. Talált, süllyedt! A fater elhajítja az újságot, és talpra szökken. Madárka lépést sem hátrál. Az öreg nem valami magas, alig magasabb Madárkánál, de legalább kétszer olyan testes. Rázza az öklét Madárka orra előtt, de olyan hevesen, hogy a haja, amit brillantinnal simít le, fölágaskodik. — Szóval csirkefogó vagyok, mi?! Szóval elloptam azt a lepra kocsidat, azt van képed mondani? Madárka egyenest a szemébe néz, keresztülnéz az öklén. Kíváncsi lennék, meg tudná-e ütni az apám. Meg se moccan. Áll, mint a cövek. — Véleményem szerint hibát követett el, Mr. Columbato. Eladott egy kocsit, ami nem volt a magáé. Félreértett. Ha megmondaná az illető nevét, elmondhatnám neki, mi történt, és visszaadnám a pénzét. Apám egy percig meg se bír szólalni. Majd kiugrik a szeme. Tudom, föl akarja kapni Madárkát, hogy jól kihajítsa, de valahogy gyanút foghatott közben. — Mondok én neked valamit. Az a fickó, aki megvette, soha a büdös életbe nem fogja visszaadni. És ha szívóskodsz vele, könnyen a folyóban találhatod magad, betonba ültetve. Madárka mintha nem is hallaná. — Ha megadná a nevét, Mr. Columbato, egyenest vele beszélhetnék, és nem kéne a rendőrséghez fordulnom. Apám erre megkezdi a bökdösős mutatványát. A középső ujjával olyan keményen oda tud bökni az ember kulcscsontja alá, hogy az ember úgy érzi,
golyót kapott. Madárka azonban csak áll és állja. Nem mozdul. Gyanítom, a fater nem dobja be minden erejét. Abba is hagyja, rámered Madárkára; látom, leeresztette a kezét, és rettentően szeretne odamángolni egy nagyot. Eszembe jut a régi vicc az ellenállhatatlan erőről meg a rendíthetetlen akadályról. — Nézze csak, Mr. Columbato, Álnak és nekem írásos adásvételi szerződésünk van Mr. Schwartzcal. A kocsi jogilag a mi tulajdonunk. Hanta az egész. Semmilyen papírt nem kaptunk Schwartztól. — Ön vállalta, hogy levizsgáztatja az autót, ezért az ön nevére írták, de attól még nem lett a jog szerinti tulajdonosa, nem tudja igazolni, hogy megvette tőlünk. Az autó a miénk. Ha tehát megmondaná a vevője nevét, mindezt el tudnám magyarázni neki. Az öreg visszaül. Ki hitte volna? Madárka tovább álldogál. — Biztos vagyok benne, hogy az, aki megvette, nem örülne egy rendőrségi vizsgálatnak. Kínos lenne az mindenkinek. A fatert szabályszerűen kiveri az izzadság. Verejtékgyöngyök a homlokán, az ajka fölött. — Nem kell ezt ilyen keményre venni, te gyerek. Ide hallgass, teszek én neked egy engedményt. — Megbillenti a fenekét, zsebébe nyúl, előveszi a rolnit. Lehámoz egy újabb ötvenest, és Madárka elé tartja. Ő nem mozdul. Az öreg meglengeti a pénzt. — Én is csak ennyit kaptam érte. Fogjad szépen, oszt menjél. Hallod? Anyám időközben belépett a szobába. Elveszi apámtól a pénzt, megfogja Madárka karját. Madárka engedelmesen követi a konyhába. Az arca krétafehér, az ajka kék, reszket egész testében. Anyám angolul szólítja meg: — Fiam, tedd el ezt a pénzt. Kerítek még többet is Al bácsikájától, a bátyámtól. Ne hozz ránk bajt. Mennyi pénzt akarsz? Madárka ránéz. Könnyes a szeme. Elveszi a pénzt, és átnyújtja nekem. Némán megrázza a fejét, lemegy a pincelépcsőn, s ki hátul a házból. Követném, de anyám feltartóztat. Mikor befejezem a történetet, Renaldi tovább hallgat, és csak néz mereven a szemembe. Miközben beszéltem, bólogatott, és egyéb jelét is adta, hogy érdekli a dolog, és figyel. Elég nehezemre esik folytatni, hirtelenjében nagyon tele lett a tököm. Hiába, az idegeim még nincsenek egészen rendben. Szóval egy héttel később anyám ad még száz dollárt. Szabályszerűen rám erőszakolja; megesküszik, hogy csakugyan a bátyjától kapta. A bátyja, ha ő kérné, adna akár tízezret is, s még csak meg se kérdezné, mire. Odaadom mindet Madárkának, és azt mondom, hogy Nicky kétszázat köhögött ki. Madárka azonban még mindig sérelmezi a dolgot; meg van győződve, hogy a kocsi legalább háromszázat ér; fogadkozik, utánajár a dolognak, kideríti, ki volt a vevő, jelenteni fogja a rendőrségnek. írt is a gépkocsinyilvántartónak, megkérdezte, milyen névre van írva az autónk. Figyelmeztetem, meg fogják ölni, de fütyül rá. Ha a fejébe vesz valamit, nem könnyű lebeszélni, pláne mikor így bepörög. Jő három héttel később, mikor átmegyek hozzájuk, ott találom a hátsó udvaron, azokkal a böhöm nagy szárnyaival gyakorlatozik. Látom, tele a melle kék meg zöld foltokkal. Beletelik egy-két másodpercbe, mire rájövök, hogy a faterom ujja nyomai. Lám, mégse fogta vissza magát az öreg; Madárka jól beledőlhetett minden bökésébe. Csoda, hogy el nem törte az öregnek az ujját. Elhallgatok. Belefáradtam. Nem hiszem, hogy Renaldi értené, miért mondtam el ezt az egészet. Hiszen magam se tudom pontosan. — Azannyát — mondja Renaldi. — Te, Al, ezt el kéne mondanod Weissnek. Ő talán megértene belőle valamit, talán segíthetne Madárkán. Szerintem azt se tudja, hogy Madárkának hívtátok. Neki ez is jelentene valamit. Mondd el,
tartozol ennyivel Madárkának. — Én aztán nem. És légy szíves, ne mondd el te se! Maradion inkább bolond, mintsem hogy egy ilyen szarrágó térítse észre. Ha neki volnék, és magamhoz térve egy ilyen Weiss-féle alakot látnék az orrom előtt, átbőgném az egész életem. Itt kellett volna megkérdeznem, mit is jelent „bolondnak lenni”, de nem kérdeztem meg. Gyanítom, Renaldi sem tudja jobban, mint én. Megvan mindnyájunknak a maga privát bolondériája. És ha ez elég sok embernek szúr szemet, akkor bolondnak kiáltanak ki. És van az úgy is néha, hogy mi magunk nem bírjuk tovább, mi mondjuk meg valakinek, hogy bolondok vagyunk, és akkor attól fogva gondoskodnak rólunk. Alfonso a porosodás óta kevésbé ellenséges irántam. Hogy barátságos, az túlzás; mindenesetre egyfajta fegyverszünetet kötöttünk. Illetve, hogy őszinte legyek, többé-kevésbé semmibe vesz. Nem tudhatom, mit mondott neki Kismadár, vagy hogy közölnek-e kanáriék egymással ilyen gondolatokat, de tény, hogy Alfonso most már hajlandó elhinni, nem akarok neki rosszat. Szaporán halad a fészeképítés. Naphosszat röpködnek föl és le, ki és be. Az anyagszállításban Alfonso is segédkezhet, de tilos bármit is beletennie a fészekbe. Kismadárnak határozott elgondolásai vannak arról, hogy mit hogyan kell csinálni. Ha Alfonso megjelenik egy darab vászonnal, Kismadár kiveszi a csőréből. Úgy látszik, Alfonsónak csak elképzelései vannak az építkezésről, a megvalósításhoz való képessége viszont hiányzik. Mikor bemegyek megnézni a fészket, Kismadár nem tiltakozik, szemlátomást büszke magára. Nem szövi össze a kis madzagokat, de gondosan átlapolja őket, és a fészek kezd formás, kompakt alakot ölteni. Alfonsónak viszont nem tetszik, hogy beleütöm az orrom a dolgukba. Mikor benézek, ott áll a kalitka tetején, és igencsak fenyegető tekintettel méreget. Kismadár mély lyukat formál a fészekaljában, valamelyest szűkebbet, mint a saját mellkörfogata, s az oldalát, közel a pereméhez, összeszűkíti, olyasféleképpen, mint egy váza nyakát. Kedd estére készen áll a mű. Szerdán, mikor megjövök az iskolából, rémülten látom, hogy szét van hányva az egész, darabjai szanaszét hevernek a röpde padlatán. Te jóisten, mi lesz itt még! A szívverésem is eláll. Ámde épülőfélben az új fészek. Most már Kismadár is jóval izgatottabb. Éhen is halna, ha Alfonso meg nem etetné hé be-korba. Megszállottként röpdös té s tova, nagy gonddal válogatja ki a megfelelő darabkákat, felröppen velük, s aggályosan elhelyezi a fészekben. Minden új darab után beugrik, és fészkelődik egy csöppet, ellenőrzi a méreteket, és már ugrik is ki. Fogalmam sincs, mi baj lehetett az első fészekkel. Szegény Alfonsót úgy hajtja, mint egy rabszolgát. Semmi alkotó öröme az építkezésből, de Kismadár nem engedi lazítani. Ő a mester; Alfonsónak a culáger szerepe jut. Megfigyelem, kétszer is fölszáll a kedvenc magas ülő-rúdjára, hogy kifújja magát és énekeljen egy sort, de Kismadár utánamegy és visszaparancsolja. Ezúttal, közeledve a befejezéshez, Kismadár könnyű barna szösszé cincálja szét a madzagokat, azzal béleli ki a fészek alját és felső öblét. Gyönyörű munka. De még ezt sem találja elég puhának: körülhajkurássza Alfonsót a kalitkában, s tollacskákat tépdes ki a melléből. Alfonso tűri, ameddig tűrheti, hanem egyszer csak elege lesz. Mikor Kismadár megint rátámad, ad egy pár kemény kokit a feje búbjára, és most ő hajtja körbe Kismadárt a röpdében; Kismadár végül bemenekül a kalitkába, és ráül a fészekre. Alfonso utánaszáll és megeteti. Kismadár békén marad, Alfonso pedig azzal a halk, lágy énekkel szórakoztatja, amelyet akkor hallottam, mikor először fakadt dalra. A dalból megértem, hogy a fészek elkészült. A kalitkában tartott kanári annyiban hasonlít az emberre, hogy ő sem él egészen természetes életet. Sokkal nagyobb biztonságban van, mint a
természetben lenne, fizikailag nincs eléggé próbára téve, nem kell megharcolnia a fennmaradásáért. Es azt a madarat, aki természetes körülmények között elpusztulna, a tenyésztő életben tartja, mert ö nem a természetes kiválasztódással törődik, hanem egyéb szempontokkal, a színnel, az énekminőséggel, a madár alkatával, egyebekkel. Következésképp a kalitkában tenyésztett madár lassacskán elveszíti életrevalóságát, fennmaradási képességét. Példának okáért: a természetes körülmények között élő madár, mikor megtojja első tojását, általában nem ül azonnal rá, mert élelemről kell gondoskodnia, védenie kell a territóriumát. Kivárja, amíg meglesz a teljes fészekalja, és csak akkor kezd költeni. A kalitkában nevelt madár helyzete más. Sokkal aggályosabb fajta, s annyira kötődik a fészek körzetéhez, hogy azonnal rátelepszik az első tojására. Ez pedig azzal jár, hogy ha négy tojást tojt, az első fióka négy nappal korábban kel ki, mint az utolsó. Mármost négy nap nagy korkülönbség az ilyen madaraknál; a nagyobbak kapják szinte az összes táplálékot, rá is tipornak a kisebbekre, és ezeknek bizony nem sok esélyük van a megmaradásra. Ezért aztán a tenyésztő kiveszi a fészekből az első tojást, és csak akkor teszi vissza, amikor együtt a fészekalja. Golyót vagy műtojást tesz az igazi helyére, hogy a tojó kedvét ne veszítse, és oda ne hagyja a fészket. Csütörtök reggel előveszem a műtojásokat. Kismadár az elmúlt két éjszakát a fészkén töltötte, és ez biztos jel. Olajat és vattát tartok készenlétben arra az esetre, ha a tojás bennszorulna. A könyv szerint a fiatal tojó sokszor elég nehezen tojik meg, és olyan görcsösen erőlködik, hogy a tojás nem jön ki. Könnyen bele is pusztulhat. Ilyenkor meleg olívaolajat kell a madár kloákájára csöppentem, és gyöngéden masszírozgatni egy kis vattacsomóval, amíg az izmok el nem ernyednek, és elő nem bújik a tojás. Aznap reggel friss magvakat és tojáspépet teszek a röpde padlójára. A párosodás óta tojáspéppel tápláltam őket: szétnyomkodott kemény tojás, bébitápszerrel keverve. Szívesen eszik mind a ketten. Kismadár, amint megszimatolja, lejön és eszik belőle. Bemegyek a röpdébe, és bekukkantok a fészekbe. Ott egy tojás az alján. Idegességemben nem merek hozzányúlni. Veszek néhány mély lélegzetet. Fogom a teáskanalat, és óvatosan a tojás alá nyúlok. Reszkető kézzel emelem ki, a tojás ide-oda gördül a kanálban, beleteszem egy vattával bélelt kistányérba. A hamis tojást gyorsan bepottyantom a fészekbe. Eddig a markomban szorongattam, hogy fölmelegítsem. Tudom, Kismadár okosabb, hogysem egy hideg golyóval el lehetne bolondítani. Kismadár időközben visszajött, és nézi, mit művelek. Gyanakszik. Szívszaggató-panaszosán csipog, amitől persze még idegesebb leszek. Mikor bepottyantom a műtojást, fölugrik a fészek peremére, szemlátomást kielégíti a látvány, rátelepszik. Homlokom és kezem csupa veríték. Óvatosan kiviszem a tojást a röpdéből. A tojás valami csodaszép. A tányért az ablakpárkányra teszem és nézem. Halvány kékeszöld a héja, parányi barnásvörös pöttyökkel. Nem vérnyomok, valódi pöttyök, nem is igazán sötétek, inkább sápadt szeplőre emlékeztetnek. A fényben keresztülsejlik a tojás sárgája. Csak elgondolni is, hogy madárkezdemény van odabent; a csőr, a tollak, a repülés ott vannak a héjba zárva. Bár én volnék odabent, és madárként születnék újra! De jó lenne, ha ott élhetnék a fészekben, ha melengetne Kismadár tolla, ha Kismadár etetne, ha összebújhatnék öcséimmel és húgaimmal, és érezném, hogyan erősödik a szárnyam, növekednek a tollaim! Kismadár nem ül egyfolytában az első tojáson, de a fészek közelében marad, és Alfonso is sok időt tölt mellette. Másnap reggel ott a második tojás. Valamelyest sötétebb kék, mint az első. Kismadár most már betelepszik.
Másnap egész délután mindössze egyszer száll le a tojásokról. Alfonso hordja ugyan neki az eleséget, de Kismadár szervezetének kalciumra is szüksége van a héjképzéshez; leszáll, és csipeget a halcsontból. Alfonso nemcsak az élelmet hordja: elálldogál a fészek mellett, és énekel Kismadárnak. Olykorolykor meg is ciceréli a fészken. Nem tudom, nem árt-e a benne érlelődő tojásoknak. Azon tűnődöm, be kéne csukni a kalitkaajtót, hogy kívül rekesszem Alfonsót, de aztán elvetem az ötletet. Másnap reggelre megvan a harmadik tojás. Olyan, mint az első, csak a pöttye kevesebb. Hosszabb és keskenyebb is. Mint az előzőkét alkalommal, most is beteszek egy műtojást. A könyv azt mondja, egy darab is fészkén tudja tartani a tojót, de bizonyos vagyok benne, hogy Kismadár és Alfonso el tud számolni négyig. Most már, ha Kismadár elmegy enni vagy egy kis testmozgást végezni, Alfonso ül rá a tojásokra. Mikor először látom, hogy ott áll a fészek peremén és néz be a fészekbe, arra gondolok, tán meg akarja kóstolni a tojásokat. Kanárival olykor megesik. Hiszen tyúktojással etetem őket, és az szinte ugyanaz. A könyv azt írja, hogy ha egy tojás eltörik, azonnal el kell távolítani, nehogy a madarak megegyék. Ha egy madár egyszer rákap a tojásevésre, szaporításra nem alkalmas többé. A negyedik tojás után visszarámolom a teljes fészekaljat, és az időpontot bejegyzem a naptáramba. Elvileg tizenhárom nap múlva kell kikelniük a fiókáknak. Másnap reggel meglepetten látom, hogy Kismadár tojt egy ötödiket is. A kanári, különösen, ha olyan fiatal, mint Kismadár, kettő-négy tojást rak. És elkezdődik a hosszú várakozás. Mintha örökké tartana ez a két hét. Idegesen összerezzennek minden zajra. A könyv szerint egy hirtelen zaj vagy rázkódás megakaszthatja az embrió fejlődését, vagy úgy megijesztheti a tojót, hogy odahagyja a fészket. Gumiütközőt szerelek az ajtómra, hogy be ne csapódjék. CSÖNDET KÉREK feliratot teszek ki rá. Anyámban, látom, gyűlik a méreg, kirobbanással fenyeget. Szerencsére jó jegyeket hozok az iskolából, de anyám így is morog, szagot, egereket emleget. Félek, még bejön, és kinyitja az ablakot vagy a röpde ajtaját, vagy mind a kettőt. Nem tudom, miért kell ilyennek lennie. Alfonso rendszeresen elüldögél Kismadár mellett. Etetik egymást. Alig tudom elhinni, hogy ugyanaz a madár. Már velem is barátságos szinte, mindaddig, míg nem megyek túlságosan közel a fészekhez. Szombaton felkeresem Mr. Lincolnt. Tanácsot kell kérnem, mi a legközelebbi teendő. Mesélek neki Alfonsóról; Mr. Lincoln a fejét csóválgatja, és azt mondja, nekem aztán szerencsés kezem van a madarakhoz. Figyelmeztet, vigyázzak, nehogy Kismadár túlontúl szorosan üljön, mert akkor leizzad. Néha a fiatal tojó annyira aggódik a tojásaiért, hogy idegességében túl sok hőt fejleszt, és izzadni kezd. Az izzadás fárasztja, még idegesebb lesz, és megtörténhet, hogy a karmával kilyukasztja valamelyik tojást, vagy mindenestül odahagyja a fészket. Azt tanácsolja, hagyjak föl a tojáspéppel, a szoktatóeledellel és a zöldfélékkel, különösen a pitypanggal. A fiókák kikelésének napjáig csak magot adjak, hogy meg ne sűrűsödjék a vérük. Mr. Lincolnnak könyvet kellene írnia a madarakról. Többet tud minden könyvnél. A tizenkettedik napon Kismadár leszáll a fészekről, és megfürdik az itatóvályúban. Kész őrültség, gondolom. Biztosra veszem, hogy az utolsó percben odahagyta a fészkét. Noha másnap iskola van, átbiciklizem Mr. Lincolnhoz. Ő azonban csak nevet, és azt mondja, okos ez a Kismadár. Gyakran tesznek így a tojók; mikor megérkezik, hogy a fiókák mocorogni kezdenek a tojásban, tudják, hogy közel az idő: megfürödnek, és azon nedvesen ülnek vissza a fészekbe. A víz meglágyítja a héjat, és a fiókák könnyebben tudnak szabadulni. Hét óra elmúlt, mire hazaérek. Lekéstem a vacsorát. Anyám őrjöng, apám
higgadt. Szüleim szigorúan tiltják, hogy iskolanapon kinn mászkáljak sötétedés után. Megmondom, tanácsot kellett kémem Mr. Lincolntól madárügyben. Lenne nemulass, ha megtudnák, hogy Mr. Lincoln fekete. A szüleim elég furák ebben a kérdésben. Szombattal virrad ránk a tizennegyedik reggel, hálistennek ráérek egész nap. Ágyban vagyok még, ébredezőben, amikor meghallom az első újszülött gyöngécske píp-píp-pí. A kalitkába bekészítettem már a tápszeres tojáspépet. Óvatosan lemászom az ágyról, és benézek a röpdébe. Alfonso a tojáseledelt csipegeti. Kismadár feszesen ül a fészken. A kalitka padlóján tojáshéj. Egy óra múlva kibújik a második fióka. Látom, Kismadár a bögye alá nyúl, és segít neki. Fölcsípi a héjat, és ledobja. Nem látom, eteti-e a fiókáit vagy sem. le kell mennem reggelizni; mire visszaérek, kikelt a harmadik. Vagy talán a negyedik is: nem tudhatom, mert a gyönge píp-píp-píp-pípeg egészen összemosódnak. Figyelem őket egész álló nap, és Kismadár nem táplálja a kicsinyeket. Aggódni kezdek. Mint mondtam, a kanári olyan, mint az ember, mesterséges körülmények között él, és sok butaságot követ el. Nemcsak hogy megeszi a tojásait, van, hogy rá se ül, és a fiókákat, ha kikeltek, nem táplálja. Az is előfordul, hogy a tojó úgy megijed a tulajdon csemetéitől, hogy kiugrik a fészekből, és a közelébe se megy többé. A szép, sima tojás, az még rendjén való, de egy fészekalj ficergő fióka már sok a jóból. Nem arról van szó, hogy az ilyen madár gonosz vagy valami, hanem egyszerűen nem érti a dolgot. Elfelejtette. Ugyanezen okból az emberi szülők is el-elhagyják a fészküket. Délután három óra körül Kismadár kikászálódik a fészekből, leröppen és eszik egy keveset. Alfonso fölszáll. Odaáll a fészek mellé, belenéz, a fejét is beledugja. Félek, ki akarja hajigálni a fiókákat, mert az is megesik. De aztán látom, fölszegi a fejét, hogy újabb adagot küldjön föl a begyéből; megértem, eteti a kicsinyeket. Izgalmamban legszívesebben körülszaladnám a szobát. Mikor Kismadár visszatér, Alfonso még mindig etet. Valahányszor a fészekbe dugja a fejét, megerősödik a csipogás. Próbálom olyan magasra tornázni magam, hogy belássak a fészekbe. Még az ágyamra is fölmászom, és lelógatom a fejem, de úgy sem látok semmit. Kismadár, miután egy percig figyelte őket, lecsusszan a fiókáihoz, és véget vet a népünnepélynek. Újra aggódni kezdek. Fogja-e bírni Alfonso egyedül az etetést? Rájön-e Kismadár valaha is, hogy mi a leendője? Vasárnap délután van már, mikor végre ő is táplálni kezdi a fiókokat. Ha Alfonso nincs, talán soha rá nem jött volna. Kétszer is elkergette Kismadárt, hogy ne legyen útban az etetésnél. Kismadár el van szörnyedve, nem tudja, mitévő legyen, csak ül mereven, és reménykedik, ki tudja, miben. Aznap kikel az utolsó fióka is. Észre se venném, ha nem látnék újabb tojáshéjat a földön. A fiókák folyamatos píp-píp-píp-píp-píp kórust zengenek, szabálytalan, egymásba mosódó hangocskák, egymást váltogatják, modulálják, mert mindnyájan más-más időközökkel csipognak. Nem tudok különbséget tenni a hangjuk között. Másnap az iskolában csak testben vagyok jelen. Azon kapom magam, hogy moccanás nélkül ülök, kotlok a tojásokon. Folyton a fiókokon jár az eszem. Milyenek lehetnek? Sötétek? Világosak? Lesz-e köztük Alfonsóhoz hasonló? Hímek? Tojók? Eteti-e őket Kismadár? Hogyan fog bánni velük Alfonso, mikor kijönnek a fészekből? Gorombák lesznek? Megtámadják egymást a fészekben? Alig várom, hogy hazakerüljek. Aznap este, mikor Kismadár enni megy, kihasználom az alkalmat. Benyomulok a röpdébe, és előbb érek a fészekhez, mint Alfonso. Egy tojás még ép. Vagyis négy fiókának kell lennie: alig pihés, alaktalan hústömeg a fészek fenekén. Alfonso akkor összeszedi a bátorságát, és rászáll a fészek
peremére. Amint fészket ér a lába, négy apró, reszketeg fejecske bukkan föl a húsmasszából. Lágy kis csőrök nyílnak a csukott szemek között. Alfonso megeteti őket, mintha ott se lennék. Az egyiknek teljesen sötét a bőre: ő talán olyan sötét tollú lesz, mint Alfonso. A másik kettő világos, a negyedik pöttyösnek látszik. Elhatározom, várok még egy napot, és csak akkor veszem ki a tojást. A madárkák úgy kinézetre egyforma nagyok, nem tudom megállapítani, valamelyikük egy nap késéssel született-e, és akkor ez a tojás korábbi, csak nem keh ki. Kismadár feljön a fészekhez, és segít Alfonsónak a fiókákat etetni. A fejecskék mohón nyúlnak föl; a felnőttek szinte szájukba veszik a fiókák fejét, mikor ledugják torkukon a falatot. Alfonso elmegy az újabb szállítmányért, de mire visszaér, Kismadár úgy dönt, eleget kaptak, és betelepszik a fészekbe. Másnap reggel benyúlok a meleg, vonagló testek közé, és kiemelem a tojást. Fény felé tartom; látom, üres. Aztán a villanykörte elé tartom, és úgy nézem meg: semmi. Steril, valahogy nem termékenyült meg. Furcsállom, hisz ezek annyit dugtak, hogy csak na. Nincs szívem kidobni; vattával bélelt kis dobozba teszem, és eldugom egy fiókba a zoknik közé. Talán jó is, hogy nem termékenyült meg, négy fióka bőven elég egy fészekbe. Másnap a szokásos reggeli beszélgetés Weiss-szel. Nem tudom, dumált-e neki Renaldi. Nem tartom valószínűnek, de sose lehet tudni. Mi van akkor, ha Weiss spiclije? Weiss ma láthatólag a pszichiátert játssza. Keményített köpenye patyolatfehér, szemüvegét úgy megpucolta, hogy alig látni mögé a nagy csillogástól. Összekulcsolt keze előtte az asztalon. Legjobb mosolyát vette föl, azt a bizonyos mindnyáj an-testvérek-vagyunk-és-hiába-szörnyű-ez-azélet-együtt-majdcsak-megoldjuk vigyort. Csakhogy meghazudtolja az a két kövér hüvelykujja: lassan, egyfolytában malmozik velük, szinte hallani, hogyan dörzsölődnek egymáshoz. Állok, jól kitartom a tisztelgést, ő meg csak mosolyog. Végül föladja, slamposan visszatiszteleg, és még ugyanazzal a mozdulattal — négy ujj nyújtva, a hüvelyk kissé behajtva — helyet mutat a széken. — Foglaljon helyet, Alfonso. Alfonso! Még ilyen maszlagot. Soha senki, még anyám se hívott Alfonsónak. Bánom, hogy nem tudom a pasas keresztnevét. Az asztala sarkán, fekete cédulán, csak ennyi áll: S. O. Weiss őrnagy. Kísértést érzek, hogy megkérdezzem, mit jelent az, az ,,S”, túl azon, hogy nyilván Seggfejet. De hát minek keressem magamnak a bajt, nem igaz? Végtére, csak a dolgát végzi. Bár jobban végezné. Az egyszer szentség, hogy tisztességes pszichiáternek semmi keresnivalója ebben a tetű szárazföldi hadseregben. Ha legalább közepes szakember lenne, akkor is a légierőnél volna a helye. Fogadok, a leglinkebb légierőbeli pszichiáter is jobban boldogulna Madárkával. És micsoda megkönnyebbülés lenne annak az orvosnak: örökké olyanokkal kell foglalkoznia, akik nem akarnak repülni, és végre egy szivar, aki nagyon is akar — igaz, hogy gép nélkül. Weiss rendületlenül mosolyog. Tuti, hogy tükörben gyakorolja. Hát ha erre megy ki a játék, részemről a fáklyásmenet. Szicíliaiakkal nem lehet sok gyakorlata. A szicíliaiak képesek egy asztalnál ülve naphosszat mosolyogni és az időjárásról beszélgetni, vagy vég nélkül dicsérni egymást. És teszik mindezt úgy, hogy tudják, méreg van a másiknak a borospoharában, meztelen kést szorongatnak az asztal alatt, és hátulról három barátjuk vadászpuskát szegez a pasas tarkójának. És ugyanígy mosolyognak akkor is, ha ők maguk vannak ilyen szorongatott helyzetben. A legtöbb szicíliai meg van húzatva egy csöppet; talán a napsütés teszi, meg az évezredes vérkeveredés a föníciaiakkal, a görögökkel, a rómaiakkal. Elég komisz
kombináció. A föníciaiak ravaszsága keveredik bennük a görögök okosságával és a rómaiak aljasságával. Egyszóval én is rákapcsolok. Fölveszem a fülig-vigyort, de a hatás így, bepólyált képpel, nem lehet tökéletes. Sajnos. Gondolom, nem árt, ha én lépek először. — Hogyan határozta el, hogy éppen pszichiáter lesz, őrnagy úr? Weiss meg se rezdül. Lehet, hogy szicíliai zsidó? — Úgy értve, hogy eldöntötte már a középiskolában, vagy csak úgy egyszerűen benne találta magát? Weiss megköszörüli a torkát. Végül is tisztességes kérdést kapott. Előredől, keze marad az asztalon. — Voltaképp az orvoskaron dőlt el, Alfonso. Ismeri azt a régi viccet, hogy kiből lesz a pszichiáter? Ismerem, de tőle akarom hallani. Visszavigyorgok. — Nem, őrnagy úr. — Hát abból a zsidó orvosból, aki nem bír vért látni. Na, helyben vagyunk. Nem tudom, mit vár el tőlem, mindenesetre röhögök. Kissé talán túl sokáig is. A legtöbb szicíliainak beépített nevetőkéje van, bármikor be tudja kapcsolni. Ha hasznára válik, képes nevetni a tulajdon temetésén is. El is bolondít vele mindenkit, csak a többi szicíliait nem. — Hát ez nagy volt, őrnagy úr. — Csak azért sem hagyom ennyiben. — De komolyan, őrnagy úr. Hogyan választotta hivatásának a habókosokkal való foglalkozást? — Tudja, Alfonso, mi nemcsak betegekkel foglalkozunk. Sokan vannak, akiket valami kicsiség aggaszt, és ezeknek segítünk, hogy föl tudják oldani, és szebb legyen az életük. — És magának a sereg fizet ezért, őrnagy úr? Weiss lecsap a kínálkozó alkalomra. Meg kell hagyni, dörzsölt fickó. Alig várja, hogy valahogy beférkőzhessen az állásaim mögé. — Nem olyan rettentő rossz a hadsereg, őrmester. Háborút viselni soha, semmilyen körülmények között nem valami kellemes, de a hadsereg gondját viseli a tagjainak. — Nekem aztán szépen gondomat viselte, őrnagy úr — mondom bele a képébe. De Weiss tudja, hányas a kabát. Simán rám mosolyog. — Elárulna nekem valamit, Alfonso? Milyen ember volt az édesapja? — Még él, őrnagy úr. Rásandít a papírhalomra, amin a kezét pihenteti. Minden azért azokban a papírokban sem lehet benne, a faterról legalábbis biztosan nem. Újra a pszichiátert játssza: — Hja, persze. Szóval hogy milyen ember, hogy jönnek ki egymással? — Az apámmal? Pompás fickó. Mindig jó pajtások voltunk. Sokszor vitt kirándulni, repülőmodellt építettünk együtt, ilyesmi. Szóval jó fej az öreg, anyámmal is csuda rendesen bánik. Anyám pedig a legjobb anya a világon. Ideillenék most pár strófa a ,Jack Armstrong, a kis amerikai hazafi című versből. — Aha, igen. És mivel foglalkozik az édesapja, Alfonso? — A város csatornáit tisztítja, őrnagy úr. Vízvezetékszerelőnek mondja magát, de igazából egész nap szart lapátol. Este a hátsó kapun jön be, vesz egy nagy zuhanyt a pincében, súrolókefével csutakolja le magát tetőtől talpig. A körmét olyan rövidre vágja, hogy az ember azt hinné, rágja. Hogy hát, ugye, alá ne menjen a szar. Mikor feljön vacsorázni, senki meg nem mondaná, hogy egész nap térdig állt a szarban. Mit mondjak, őrnagy úr, pompás fickó. Panaszkodni soha nem hallottam, a fizetését utolsó centig hazaadja. Szegények vagyunk, őrnagy úr, de tiszták és becsületesek. És örülünk, hogy ennek a szép, nagy országnak vagyunk a polgárai. Itt pedig „Az árva kis Annié”-ból kellene idéznem. Megmondjam-e neki, hogy
van egy fura kutyám, lyukkal a szeme helyén? Mindezenközben meg se rezdül az arcom. Hiába, a szicíliai vér nem válik vízzé. Nicky bácsi büszke lenne rám. Ő vagyonokat keres a háborún. Valódi orvostól származó allergia-bizonyítványokkal kereskedik. Darabja ezerötszáz dollár. Egy ezres tisztán az övé. Akinek ilyen bizonyítványa van, azt tuti, hogy kiszuperálják. És van egy másik bulija is. „Klinikát” nyitott, ahol jó pénzért eltörik az ember karját. Aki nem bírja már cérnával, elmegy hozzá, és eltöreti a karját. És akkor nem viszik vissza Európába az alakulatához. Nicky bácsi érzésteleníti a páciensét, és beteszi a karját egy kis guillotine-szerű masinába, amelynek penge helyett tompa ólomnehezéke van. Dzsumm! Mire fölébred az ember, már be is van gipszelve. Röntgenlelet, orvosi bizonyítvány, minden, ami kell. Lábat is tör, de az már bonyolultabb és veszélyesebb. Jobban ért a kartöréshez. Ha előbb engednek haza ebből a kurva háborúból, biztos, hogy én is elmentem volna hozzá. Nekem megcsinálta volna ingyen. De hát megelőzték a krautok. Igaz, ők sem számítottak föl érte semmit, sőt nyugdíjat is fogok kapni. Kíváncsi vagyok, elhinné-e Weiss, ha kitálalnék vele. Lapozgat a papírjai között. — Őrmester, tud-e információt adni a páciensről? Jó barátok voltak, igaz? Vissza tud-e idézni valamit, ami esetleg megmagyarázhatná ezt a hirtelen támadt katatóniát, meg ezt a különös, guggoló pozitúrát? Hát így. Megint őrmesternek hív. Ki hinné?! Ez a Weiss még mindig nem jött rá, hogy Madárka kanárinak képzeli magát. Ilyen egy hülyét. — Mindig teljesen normális volt, őrnagy úr. A családja, mint az enyém, szegény, de tisztességes. Nagy, háromszintes házban lakott, a ház körül tágas telek. Jól szerepelt az iskolában is, no nem volt éppen lángész, de a humán tárgyakból általában négyeseket vitt haza. Mi történt vele, őrnagy úr, nem tudja? Valami szörnyűség, biztosan; csak attól lehetett ilyenné. No, lássuk, hogyan vágod ki magad, gondolom. Egyenként kézbe veszi a lapokat. Nem hiszem, hogy látná, amit néz, vagyis nem olvas; időt akar nyerni. Talán abban reménykedik, hogy elpárolog a kérdésem. Tud valamit talán, amit nem akar megmondani, bár valószínűbb, hogy ő se tud többet, mint Renaldi. — Beszéltem az apjával meg az anyjával. Ideutaztak, hogy azonosítsák a fiukat, aki akkor már egy hónapja az eltűntek listáján volt. Fölismerték, igazolták a személyazonosságát, de ő nem adta jelét, hogy megismerné őket. Akkoriban, ha a közelébe mentünk, hevesen ugrálni, tekeregni kezdett, földhöz verte magát. Mint aki menekülni akar. — Hát ez nem rá vall, őrnagy úr. Nem lehet ez a Weiss ennyire ostoba. Előbb-utóbb rá kell jönnie a madárjátékra. Vajon elmondták-e Madárka szülei, hogy kanárit tenyésztett? Valószínűleg nem tartották fontosnak. Azt viszont biztosan elmondták, hogy megszöktünk egyszer Madárkával. — El kell mondanom, őrnagy úr, lehet, hogy fontos: a páciens meg én egyszer elszöktünk hazulról. Még tizenhárom éves korunkban. Atlantic Citybe mentünk, onnan meg a New Jerseybeli Wildwoodba. — Igen. Igen, igen, igen. Igenis, hájfejű, úgy volt, ahogy mondom. Most már bezzeg érdeklődik. Gondolom, nyugodtan etethetem ezzel egy darabig. A papírjait nézi. Elolvas valamit egy sárga lapon. — Igen, őrmester, ez itt van. Itt egy rendőrségi jelentés is. Azt mondja, kerékpárlopással vádolták magukat. Hát ezt a hülye tésztát! Most már semmi értelme, hogy beszéljek. Seggfejű Weiss úgyse hinné egy szavam se. Hisz ott van előtte az egész, feketénfehéren. Felém hajol az asztal fölött. Arcáról letörölte a mosolyt. Most az aggodalmas
figurát gyakorolja. Én is előredőlök, és próbálok úgy nézni, mint aki bocsánatot kér, hogy él. Ami nincs is messze az igazságtól. — Mondja, Alfonso... Csak így, magunk között. Gyakran érzi úgy, hogy az emberek igazságtalanok? Hogy ki akarnak tolni magával? Mi ez az alak, valami nyavalyás gondolatolvasó? Megint a papírokat tanulmányozza, aztán rám néz, szigorúan, komolyan, de végtelen megértéssel. — Ebből a New Cumberland-i incidensről készült jelentésből az derül ki, hogy mindössze ötödik napja volt katona, amikor megtörtént a dolog. Igaz ez? — Igaz, őrnagy úr. — Egy tisztesnek nyolc fogát verte ki, és az orrát is eltörte. Tartom a szám. Mi a franc köze van ennek Madárkához? — Igazságtalan volt az, az ember magával, Alfonso? Maga most már tiszthelyettes. Visszatekintve, nem gondolja, hogy túlságosan érzékenyen reagált? Hasonló körülmények között most is így cselekedne? Tartom magam a „rossz kiskutya” szerephez. — Mindnyájan hibázunk néha, őrnagy úr. Talán ő is csak a kötelességét végezte, mint mindenki. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó hadovás vagyok. Talán használtautóügynöknek kellett volna mennem. Élvezem, hogy szórakozhatok ezzel a seggfejjel. Olyan, mint mikor megbunyóz az ember valami nagy mamlaszt, csak nem akkora fáradság. Weiss azonban észbe kap. Szeme eltűnik a tiszta szemüveglencse mögött. Élére állítja a paksamétát, néhányszor odakoppantja az asztalhoz, és visszateszi a dossziéba. Aztán hátradől. — Nos, őrmester, nem ártana, ha eltöltene még egy napot a pácienssel. Megtörténhet egyik percről a másikra, hogy feltisztul. Eszébe jut-e még valami?> Emlék, akármi? Ha igen, hadd halljam. Akkor hozakodok elő a baseball-labdákkal. Valahogy nem tudom hagyni, hogy a maguk útján menjenek a dolgok. — Talán egyvalami, őrnagy úr. Meglehet, őrültségnek hangzik, de erről az egyről tudom, hogy gondot okozott a páciensnek. Tudja, a helyi baseballpálya balközép mezője mellett laktak. Közvetlenül mellette. És amikor át ütöttek egy labdát a kerítésen, az anyja soha nem adta vissza. Megtartotta. Utálta is mindenki. A páciens meg különösen sokat szenvedett miatta. Mindenkinek mentegetőzött az anyja miatt, és fogadkozott, hogy visszaszerzi a labdákat. Névsort vezetett azokról, akiknek a labdáját az anyja elvette. Egy nap visszaadja mindenkinek, hajtogatta. Órák hosszat kereste, hová dughatta az anyja, kereste a pincében, a padláson, mindenütt. Talán ha rá bírná venni az anyját, hogy küldje el a labdákat... az talán segítene. Szerintem nagy lelki tehertől szabadulna meg, és az is lehet, hogy emlékezni kezdene. Weiss úgy meresztgeti rám a szemét, mint egy komplett őrültre. Aztán rájön, hogy ilyesmit nem létezik csak úgy kitalálni. Az őrmesterek amúgy is hírhedten képzeletszegények. Előveszi a dossziét. írni kezd. Fölnéz. — Mikor volt ez, őrmester? — Ó, így ment ez évekig, őrnagy úr. Legalább hét évig. Rém, hogy mennyi labda gyűlhetett össze. Weiss ír, dünnyög hozzá magában. Én meg a nyelvem harapdálom, hogy el ne röhögjem magam. — Rendben, őrmester. Ha jut még eszébe hasonló, lesz szíves jelenteni. És jelentse azt is, ha bármilyen változást észlel a páciens viselkedésében. Már ha úgy gondolja, hogy rám tartozik. És egyáltalán, beszéljen neki minél többet a múltról. Könnyen lehet, hogy rátapint valamire, amitől a páciens föleszmél. Weiss ezúttal nem játssza meg az elmeorvost. Föláll. Én is fölállok,
tisztelgek. Elég rendesen tiszteleg vissza; csinálok egy sarkos hátraarcot, és kivonulok, el a köpködős mellett, ki a napsütésre. Szabályszerűen vágyódok Madárkához. Kezdem úgy érezni, tudja, hogy én vagyok az. És ha beszélhetek neki ezekről a dolgokról, az rajtam segít a legtöbbet. Bár észre térne, és együtt bolondíthatnánk ezt a Weisst. Weiss az a fajta, aki a legrosszabb tulajdonságaimat hozza ki belőlem. Több időt kéne vele töltenem, hogy gyakoroljam az önuralmat. Mert ha ez így megy tovább, érzem, előbb-utóbb a világ legszemetebb alakja lesz belőlem. Átvágok a kórház kertjén, betérek Madárka pavilonjába. Magamban még egyre a baseball-labdákon röhögök. Össze is szarom magam a gyönyörtől, ha az öreglány őrzi még a labdákat, és frankón megküldi őket. Elképzelem Weiss táviratát: KEEREM KUELDJE EL AZ OESSZES BASEBALL LABDAAT STOP KELLENEK A FIA GYOOGYKEZELEESEEHEZ STOP WEISS OERNAGY
Lelki szememmel látom, érkezik kétszáz labda egy bazi nagy dobozban, légipostán vagy talán különleges katonai gépen. Madárkának is marhára tetszene. Találkozok Renaldival, elmondom, mit beszéltem Weiss-szel. Nevet, mikor a baseball-labdákhoz érek. Valakinek csak el kell mondanom, nem? Azt mondja, szentség, hogy Weiss írni fog a labdákért. Renaldi kinyitja a külső ajtót. Madárka meghallja, sarkon fordul, és rám néz. Behozom a székem a folyosóról, kényelembe helyezkedek. Ebédnél majd találkozunk, mondja Renaldi. Csöndben üldögélek egy darabig, töröm a fejem. Aztán eszembe jut valami. — Hé, Madárka! Emlékszel, mikor korcsolyázni mentünk a patakra? Emlékszel? Tudod, amikor iskolaszünet volt a befagyott vízvezeték miatt. Nem emlékszel? Tudom, figyel most már. Rám pillant néha, el is mosolyodik egyszer azzal a régi, madárkás, réveteg mosolyával. Tovább beszélek. Kurva hideg volt, és mikor beértünk az iskolába, hazaküldtek bennünket. Még a vécétartályokban is befagyott a víz. Öten együtt bandukoltunk haza, és megbeszéltük, hogy korcsolyázni megyünk. Találkozó a szeméttelep sarkán, a vasúti átjárónál. Jim Maloney, Bili Prentice, Ray Connors, Madárka meg én. Ott vagyunk már mind, csak Prentice hiányzik, mikor Madárka azt mondja, ha valaki megnyalná a hideg sínt, úgy odaragadna a nyelve, hogy még. Jim Maloney kijelenti, hülyeség. Nagy vita robban ki: Maloney végül azt mondja, ő igenis megmutatja. Madárka le akarja beszélni, de Maloney makacs ír szamár. Letérdel, és kioltott nyelvét ráteszi a sínre. Naná, hogy egyből odaragad. Szedné le, de nem bírja. Röhögünk; Maloney nyöszörög, aztán sírva fakad. Kutya hideg van. Connors fölordít, hogy hallja, jön a vonat. Rohangászni kezdünk, megjátsszuk, mintha tényleg hallanánk. Connors elszalad, hogy hát megpróbálja leállítani. Fog egy botot, és ütemesen dobol a sínen, utánozza a kerekek kattogását. Maloney a lelkét is kibőgi. — He-eee! He-eee! — üvölti torkaszakadtából. Itt már csak egy kis meleg víz segíthet, jelenti ki Madárka. A legközelebbi ház elég messze. Rohanva érkezik Connors, jelenti, hogy nem bírta megállítani a vonatot. Megmondjuk Maloneynak, nincs kéznél más meleg folyadék, mint a pisa. Elővesszük a szerszámunkat, és célba vesszük a nyelvét. Bolond egy helyzet. Connors direkt Maloney fülébe hugyozik. Annyira röhögök, hogy a húgyom is majdnem eláll. Madárka nem pisál, csak úgy tesz, mintha. Talán tényleg a pisa tette, talán az, hogy Maloney végképp begazolt; tény, hogy elszakítja a nyelvét a síntől. Vérzik, és úgy marad, fagyott-laposan. Nem fér be a szájába. Ránk veti magát, szétugrunk. Úgy elgémberedett a lábam, hogy fáj vele futni. Nem értjük Maloney szavát; egyre bőg és
szentségei, mindenáron meg akarja nézni a nyelvét. Lehajol, követ keres, hogy hozzánk vágja, de a kövek is oda vannak fagyva. Végül térdre esik, és csak sír. Connors aszondja, majd ő hazakíséri, szomszédok a Clinton Roadon. Egyébként is túl hideg van a korcsolyázáshoz, mondja. Madárka meg én várunk még pár percet, de Prentice nem jön. Elindulunk a sínek mentén a Marshall Road felé, ott a régi malom meg a gát. Helyenként a sínen is jégpáncél van. Madárka egyensúlyozni próbál a jeges sínen. A malomtóhoz érve, először is tüzet rakunk. Korhadt deszkákat feszegetünk le a malomról, találunk egy kanna dermedt motorolajat. Az olajjal locsolt fa nagy nehezen lángra lobban. Mikor megmelengettük valamennyien a lábunkat, fölvesszük a korcsolyacipőt. A tó olyan gyorsan fagyott be, hogy teljesen átlátszó a jég; ezt a fajtát hívják mifelénk fekete jégnek. Láthatatlan szinte; olyan érzés, mintha a vízen járnánk. Látjuk a fenéken úszkáló törpeharcsákat. Mikor föléjük érünk, megrebbennek, és kis iszapfelhőket robbantanak szét. Korcsolyázgatunk, aztán botot keresünk, és hokizunk egy kővel. Akkor támad az, az ötletünk, hogy föl kellene korizni folyás iránt, ameddig csak lehet. Jól megrakjuk a tüzet, hogy kitartson, a közelében eldugjuk a cipőinket, és nekiindulunk. Marha jó a befagyott köveket kerülgetni. Vannak másfél méter széles sziklák is. Helyenként egész keskenyre szűkül a jég a homokpadok között, másutt kiszélesedik a meder, és majdnem olyan tágas, mint a malomtó. Madárka bitang jól korizik. Fölugrik, megfordul a levegőben, és tetszés szerinti lábbal fog jeget. Hasznára vált az a sok ugrabugra, mikor a repülő előgyakorlatait végezte. Lendületet veszünk, és átugrunk a köveken. Madárka persze kétszer olyan magas sziklákon röppen át, mint amekkorákkal én meg merek próbálkozni. Lemérem, mennyit szállt a levegőben; hát hat méternél is többet! Ha ez a srác távolugrónak ment volna! Csak elgondolni is! Elsiklunk a golfpálya mellett, át a kis hidak alatt, el egy gyár mögött, aztán végig a Hatvanharmadik utca mentében. Hallani a magasvasút csörömpölését. Pompásan szórakozunk, még csak nem is fázunk. Bénák ezek a többiek, hogy nem jöttek velünk; de voltaképp nem is hiányoznak. Tudjuk, újabb fejezetet írunk a kettőnk kis magántörténelmében. Milyen jó is lesz elmesélni az iskolában. Jó nagyokat hazudunk majd, és minél többször mondjuk el, annál színesebb lesz a sztori. Madárka meg én marhára értünk hozzá, meg se kell beszélnünk előre, megy az nekünk magától. Madárka a főhazudós, én meg életszerű részletekkel töltöm ki a meséjét. Jól összedolgozunk. A malomtól négy-öt kilométerre fagyott vízesés állja utunkat. Lejtős, meredek kőgáton bukik le a dermedt víz. Nyáron víz mossa a moszatos-zöld kőfalat, és a vízesés aljában pompásan lehet horgászni. Most nagy kerek jégrögök borítják a falat, tükörsimák, keresztüllátni rajtuk. Meg akarjuk próbálni, föl bírunk-e mászni a tetejére. Odafönt elég tágas medence van, nem lenne rossz korizni rajta. Persze följuthatnánk mellette is, a korcsolyákon lépkedve, na de megmászni egy fagyott vízesést, az mégiscsak más, arra Richárd Halliburton is biztos szívesen vállalkozott volna. Nagy Halliburton-rajongók vagyunk mind a ketten. Véleményünk szerint tőle származik minden idők legragyogóbb rádióüzenete. Egy kínai dzsunkán adta föl, mikor át akart kelni a Kínai-tengeren: „Pompásan érzem magam; bár itt lennétek, helyettem.” Többé nem jött hír felőle. A vízesés jó öt-hat méter magas. Korcsolyánk recés orrát a jégbe vágjuk, fenekünket kidugjuk az egyensúly végett, kezünk és arcunk a jégfalhoz szorul. Madárka ér öl előbb. Majdnem fönt vagyok, Al mellettem éri el a fal peremét. A peremen üvegsima a jég, nincs mibe kapaszkodni. Mikor ráhasalok, megcsúszik mind a két
korcsolyám. Várjak, mondja Al, majd ő megtol. Korcsolyám alá nyúl, és átsegít a peremen, de közben hallom ám, hogy most ö csúszik meg, és szánkázik alá. Lenézek: Al forogva bukdácsol, csúszik lefelé, nagyokat huppan a jégrögökön, és végül kicsúszik a sík jégre a vízesés aljában. A fönti medence pompás, nagyobb még a malomtónál is, és tiszta, nem nőtte be a nád. Fölállok, és lenézek Alra. Talpon van már, a ruháját söpri. Kutya baja, mondja. Mászni kezdi a falat. Hasra vágom magam, hogy lenyúlhassak érte. Megragadom a kezét, mihelyt elérem. Lassan húzni kezdem; a ruhám szerencsére van olyan meleg, hogy megtapadjon a jégen. Már majdnem sikerül, mikor Al egy csöppet nagyobbat húz rajtam, és föltépi a horgonyom. Csúszni kezdünk lefelé mind a ketten. Tehetetlenek vagyunk, kitör belőlünk a nevetés. Egy másodpercre valahogy egyensúlyba kerülünk, de aztán zsupsz, megindulunk. Fejjel előrecsúszom, Al a hátára hengeredik. Vastag kabátunk miatt nem szenvedjük meg nagyon a hupogókat. De amikor leérünk, kettőnk súlyát nem bírja meg a jég, és beszakad. Teljesen megmerülök, fejjel előre, és mikor fölrúgom magam, érzem, hogy a jég alá kerültem. Nekiütöm a fejem a jégnek, de nem bírom áttörni. Van egy kis légzsák, keresztül is látok a jégen, de a víz dermesztően hideg. Al megtöri fölöttem a jeget, és kiráncigál a lékből. A vízesés alatt legalább kéthárom méter mély a víz. Nyeltem egy jó adagot, nem bírom visszanyerni a lélegzetem. Al kiterít a parton, és kipumpálja belőlem a vizet. Felülök, és meglepetten tapasztalom, hogy nem is fázom, csak ernyedt vagyok, és nagyon fáradt. Al föl-alá ugrál, és húzza le magáról a vizes ruhát. Azt mondja, ki kell jól csavarni, és aztán gyorsan vissza a tűzköz, amíg meg nem fagyunk. Én is levetkőzöm nagy nehezen, és próbálok helyben futni, de a lábam nem engedelmeskedik. Al kicsavarja a ruháinkat, gyorsan felöltözünk. Máris megfagy a víz a gönceinken. És akkor elkövetjük azt a hibát, hogy levesszük a koricipőt, mert a zokninkat is ki akarjuk csavarni. A cipő nem megy vissza püffedt lábunkra, kezünk is erőtlen a hidegtől. A gyufánk elázott, tüzet rakni képtelenség. Al a nyakába veti a koricipőket, és azt mondja, nincs más hátra, vissza kell futnunk a patak jegén. Szaladni kezdünk, és akkor döbbenek rá, hogy nem kapok levegői. Ha kicsit is mélyebbet lélegzek, köhögni kezdek, és nem nyerem vissza a lélegzetem. Szemem előtt karikák táncolnak, fekete pöttyöket látok a fehér havon. Meg kell állnom pihenni. Fázni alig fázom, de nagyon fáradt vagyok, és nem tudok lélegezni. Megállok, leülök a jégre. Al visszafordul, de már beszélni se tudok. Nincs levegőm. A fülem mintha eldugult volna a hótól. Al fölnyalábol, és a vállára vet. Tiltakozni sincs erőm. Nekivág a meder közepén. Nem tud gyorsan futni, mert csúszós a jég. Egyszer csak letesz, és a korcsolyacipőket egy fa alá vágja. Ez az utolsó, amire emlékszem. Jó öt kilométert koriztunk fölfelé a patakon. Futás közben figyelek, nem látok-e meg valakit a régi gyárban agy a golfpályán, aki segíthetne. Madárka elájult. Úgy döntök, meg se próbálok fölkapaszkodni a meredek partoldalon a Hatvanharmadik utca mellett. Úgyse jutnék föl. Egy idő után már automatikusan haladok tovább. Ha bármi miatt megállok, végem. Mikor a tűzhöz érünk, látom, már alig parázslik. Leteszem Madárkát, és gyorsan megrakom a tüzet. Madárka endesen elájult. Pofozgatom, hogy magához térítsem. olyan, mint aki mélyen alszik. Száján zajosan jár ki-be sekély lélegzet. Én aztán csöppet se fázom: izzadok, de dögfáradt vagyok. Talpra állítom és körbesétáltatom, hogy megindítsam a lábában a vérkeringést. A tűz jól begerjed, de így se ad elég meleget. Nincs mese, valahogy haza kell vinnem Madárkát. Most már meg bír ülni a hátamon. Félek annak a süket anyjának a szeme elé kerülni.
Kiérek az erdőből, a sínek mentén átvágok a réten. Hátulról, a Cosgrovebirtok felől közelítem meg Madárkáék házát. Az utolsó szakaszt dombnak föl kell megtennem, erőm már szinte semmi. A kapuban talpra állítom, így kevésbé ijesztő. Most már valahogy megáll a lábán. Szerencsére nincsenek otthon. Madárka előkotorja a kulcsát. Föltámogatom az emeletre, forró vizet eresztek a kádba. Madárka nem bír kigombolkozni, én vetkőztetem le, és belerakom a kádba. Aztán ráülök a vécére, és várom, mi lesz. Csak most kezdek fázni; fagyott ruhám fölenged a melegben, csuromvíz vagyok. Rám hűl az izzadságom is. Madárka azonban egész jól magához tér a kádban. Negyedóra, és szinte olyan, mint új korában. Hazaindulok. Otthon én is beugrók a kádba. A vizes ruhát bevágom a szennyesládába. Legalább fél órát döglök a forró vízben. A talpam csupa seb és zúzódás. Fájni kezd, ahogy fölenged a vízben. Amíg futottam, semmit nem éreztem. Másnap sincs iskola. Elmegyünk Madárkával a korcsolyákért. Meg is találjuk őket; ebben a hülye hidegben senki nem csúszkál ki koricipőt lopni. Megnézzük azt a helyet, ahol beszakadtunk. Újra be van fagyva. Megnézzük közelebbről is, jó tíz centire hízott egy nap alatt. Ha Madárka egyedül lett volna, tuti, hogy ottpusztul. Kilépjük a visszautat: öt kilométer a vízeséstől a tűzig. És onnan még másfél hazáig. Madárka még csak náthás se lett, én viszont csinos tüdőgyulladást kaptam. Három hetet mulasztok a suliból, leadok öt kilót. Madárka nem szól senkinek, megvárja, amíg én is ott vagyok, és együtt adjuk elő a nagy sztorit. Fantasztikus, milyen gyorsan gyarapodnak. A hét végére már nyitva a szemük, s próbálják fejecskéjüket a fészek peremére fektetni. Kismadár már közel sem ül rajtuk annyit, mint eleinte; ideje java részében élelmet szállít. Két héttel később kinőnek a pehelytollaik, és nőni kezdenek a háttollaik is. A szemük ragyog, tágra nyitják; mikor bejövök, hogy megnézzem Őket, lekushadnak a fészekben. Már a kis farktollaik is vagy egy centire kiállnak. Egész madárszerűek már. Azt képzelem, hogy máris meg tudom különböztetni a hímeket a tojóktól. Három hím, egy tojó — legalábbis szerintem. A sötét fióka meg az egyik sárga biztos, hogy hím. És valószínűleg az a pöttyös is. A fejformájukból meg a nézésükből következtetek rá, de még inkább abból, ahogy a fészekben viselkednek. A hímek messzire húzódnak a kalitka ajtajától és rácsától; a kis sárga, akit tojónak nézek, kevésbé félénk. És épp a bátorsága az, amire kis híján ráfizet. Most már meglehetősen maszatos a fészek. Kismadár eleinte csőrébe vette a potyadékukat; később, egyhetes korukban megtanította őket, hogy dugják ki a feneküket, mikor kakálnak. De ez az, ami nem mindig sikerül, és tele a fészek pereme potyadékkal. Annyit kakálnak, hogy naponta kell cserélnem a papírt a fészek alatt. A harmadik hét dereka táján a kis sárga tojó kimászik ám a fészek párkányára, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és körülcsodálkozzon. Látom, olyan kíváncsiskodó lesz, mint az anyja. Alig múlt kéthetes, mikor először esik ki a fészekből. A testhossza nyolcszorosáról szédül le a kalitka padlójára. Szárnyán gyakorlatilag még semmi toll, következésképp szabadesésben zuhan. Mintha én a házunk tetejéről esnék le. A súlynak és a fajsúlynak is köze van azonban az eséshez. A fáról leeső fióka is többnyire életben marad. Nem látom, mikor kiesik, de mikor benézek a kalitkába, látom ám, hogy ott van, s próbál fölállni a sík padlón. Alfonso teljesen megzavarodva szökdécsel körülötte. Megeteti, egyébre nem képes. Kismadár lekandikál a fészek pereme fölött. A fióka megfagy, ha éjjelre ott marad. Alig van még tolla. Benyúlok, fölveszem, visszateszem a helyére. A melle és a combja szinte
teljesen csupasz. A fején sincs valami sok toll. Elfészkelődik szépen a testvérei között, és azt gondolom, megúsztuk. Másnap, iskolából hazajövet megint csak a földön találom. Alfonso és Kismadár teljes frászban van. Gyanítom, jó ideje kinn lehet már. Mikor fölszedem, érzem, milyen hideg. A markomban tartogatom, hogy fölmelegítsem, aztán berakom a fészekbe. Reméljük a legjobbakat. Kismadár mindnyájukat megeteti, és mikor lemegyek vacsorázni, láthatólag minden a legnagyobb rendben. Vacsora után azonban megint kinn van a fészekből. Visszarakom; fogalmam sincs, mitévő legyek. Figyelem, hogy lássam, hogyan csinálja. Lehet, hogy Kismadár utálja, és ő dobja ki? Lehet, hogy úgy véli, semmi keresnivalója a fészekben, mivel önként hagyta oda? Ki tudja, mi van egy ilyen kanári fejében? Egy óra múlva a kis sárga már megint a fészek karimáján van. Átkukucskál a perem fölött a röpdébe, és nézi, hogyan szálldos Alfonso. Föláll arra a csupasz, gyufaszál lábacskájára, és verdesni kezd a ritka tollú szárnycsutkájával. Előrebukik, kis híján kiszédül a fészekből. De két percbe sem telik, kezdi újra, és most ki is pottyan. Nem tehetek egyebet, mielőtt lámpát oltok, újra megnézem, bent van-e a fészekben. A következő héten mind a négyen kimerészkednek a fészek peremére. Láthatólag ez most a tennivalójuk. Készülődnek a repülésre. Sokat tárogatják a szárnyukat, fölállnak szálegyenesen, kinyújtóznak, és rettentő sebesen verdesnek a tömpe kis szárnyukkal. Vajon keletkezik-e emelőerő ettől a csapkodástól? Megpróbálom én is, verdesek a könyökömmel, amilyen sebesen csak tudok, de nem érzek semmit. Hiába, ehhez tollak kellenek. Az az érzésem, hogy ha mindig csak lefelé kéne lendítenem és föl soha, akkor kapnék némi emelést. Mikor leszálltam a gáztartályról, az bizony jobbára csak zuhanás volt. A harmadik hét végén mind a fészek szélén álldogálnak, még éjjel is; Kismadár nem ül rájuk többé. Újra a zsákvászondarabkákat hurcolássza, kiteszek hát neki egy új fészket a kalitka másik sarkába. Az etetések szüneteiben hozzá is fog az építkezéshez. A kicsinyek ellátása egyre inkább Alfonsóra marad. Újra párosodni kezdtek; Kismadár nemsokára tojik egy új fészekaljat. Kétszer átröppen, és kiszed néhány pihetollat az egyik fiókájából. Olvastam, a tojó olykor csupaszra vetkőzteti az összes csemetéjét, hogy legyen mivel kibélelnie az új fészket. A fiókák bele is pusztulhatnak a fájdalomba meg a hidegbe. Ez is csak azért eshet meg, mert a kanári oly régóta kalitkamadár. Vadon élő madarakkal aligha fordul elő. Mikor harmadszor is átrándul, hogy tollat raboljon az új fészekhez, Alfonso lecsap rá, és kikergeti a röpdébe. Kismadár tesz még két kísérletet. De Alfonso résen van. A következő néhány napot őrségben tölti a fészek mellett, biztos, ami biztos. Végül elkészül Kismadár új fészke. Közben remekül szórakozom a fiókák első repülési kísérletein. A sárga tojócska szorgalmasan zuhangat ki a fészekből; úgy látszik, próbaszerencse alapon akar rájönni. Már-már arra gondolok, szeret így lepotyogni. Egyébként én is szeretek, no nem leesni, hanem jó messzire elrugaszkodva leugrani valahonnan. Két és fél méter magasról már simán megy, a hajam szála se görbül. Az első hím, aki elhagyja a fészkét, az viszont tudatosan készült rá. A kis sárga. Óvatosabb, hogysem le merne pottyanni, szinte annál is óvatosabb, hogy repülni próbáljon. Naphosszat ott toporog a fészek peremén. Bolondul verdes, fölnyújtja a nyakát — és semmi nem történik. Láthatólag nem gyűjt nagyobb emelőerőt, mint én a karjaimmal csápolva. Olyan ez, mint mikor valaki, aki nem tud úszni, összevissza rúgkapál a vízben. Meg kell érezni a levegő anyag-voltát, hinni kell, hogy fönn tudja tartani az embert. Bizalom
dolga szinte az egész. A kis sárga hím szemlátomást nem bízik annyira a levegőben, hogy el merjen rugaszkodni. Órák, sőt napok hosszat figyelem, teljesen azonosulok vele. Tudom, érzem, amit ő, amikor már-már nekidurálja magát, s aztán mégis visszahőköl. Most már mind a négyen majdnem igazi kanárinak tetszenek. A farkuk még rövid, és csőrük szögletében a lágy hús nem keményedett meg; szemük körül még antennaszerű kis piheszálak meredeznek. Egyébként már igazi kanárik, csak épp félméretesek. A sárga hím végre-valahára elszánja magát. Amint nekilendült, visszakozna is, csakhogy már késő: amolyan félsiklásban, verdesve érkezik le a tenyészkalitka távolabbi sarkába. Elcsúszik, és csak üggyel-bajjal tud megállni az újságpapíron és kavicson. Akkor aztán szökdécselve Alfonso nyomába ered, és enni kér. Mármost a hímek általában csak fészkükön etetik a kicsinyeket, de Alfonso, úgy látszik, fölkészült az elkerülhetetlenre. Egy ideig most ő a fiókák fő gondviselője. Táplálja szépen a két szökevényt, a sárga hímet meg a sárga tojót, aki már egy teljes napja lent van. És miközben őket tömi, a sötét hím — merő falánkságból, mert eszébe se jut repülni, vagy elhagyni a fészket egyszer csak odapuffan Alfonso mellé, és kunyerálni kezd. Élete egyik legfontosabb lépése a szárnyra kelés, ő meg másra sem tud gondolni, mint a zabálásra. Nem állhatta, hogy ő csak rostokol fönn a fészekben, miközben odalent ebédet osztanak. Lám, milyen könnyen átsiklunk életünk nagy pillanatai fölött. Az utolsó, a pöttyös is leugrik még aznap. Nagyon félénk madárka. A fészekből átmászik az ülőrúdra, és csak úgy jut le végül, hogy egyszerűen leszédül. Ott kuporognak, összebújva, a kalitka sarkában, próbálják újjáteremteni a fészek melegét és biztonságát. Valahányszor Alfonso beszáll a kalitkába, szabályszerűen megostromolják folyamatos kérincsélésükkel. Alfonso nagyon kedves hozzájuk, zokszó nélkül szállítja az eleséget. Meg is sajnálom: kiteszek egy jó adag tojáspépet a tenyészkalitka padlójára. Eljött, amire vártam. Jól meg akarom figyelni, hogyan tanulnak repülni a fiókák. Ez ideig nemigen repültek többet, mint én. Elnézem, hogyan tisztogatják a tollazatúkat, nyitogatják a szárnyukat. Még bizonytalanul állnak a lábukon; mikor a lábukkal húzzák ki a szárnyukat, sokszor kis híján fölbuknak. Aludni sem tudnak még fél lábon. Etetés alatt derekasan gyakorlatoztatják a szárnyukat. Nyilván nem tudják, de ez az étkezés közbeni szárnyverdesés már előkészület a repülésre. Más funkciójára nem tudok rájönni; hacsak nem ezzel vonják magukra a szülők figyelmét. Még teljesen csupasz a kis szárnycsonkjuk, amikor már buzgón verdesnek vele. Elhatározom, naponta legalább egy órát én is verdesni fogok a karommal. Kezdetnek megteszi. A madarak legalábbis ezzel kezdik. Az első este, mikor odahagyták a fészket, tíz percig verdesek, és nem bírom tovább. Reggel aztán emelni is alig tudom a karomat az izomláztól. Merev a vállizmom, de a mellizmom is annyira fáj, hogy meg sem tudom érinteni. Első repülőútjuk az etető- és itatóvályú fölötti, legalacsonyabb rúdra vezet. Ugrás még csak voltaképp; mintha nekem kellene fölugranom az asztalra. A fiókák, lám, máris függetleníteni akarják magukat a földtől. Láthatólag tudják, hogy a levegőben a helyük. Este fölvergődnek az alsó rúdra, és nagy nehezen egyensúlyban tartják magukat. Látva eltökélt bátorságukat, megértem, miért nem tudnak repülni az emberek; azért, mert nem akarják elég erősen. Mikor először ugranak föl az etetőrúdra, törvényszerűen azonnal leszédülnek túloldalt; elég erős a lábuk, és elég hevesen verdesnek ahhoz, hogy följussanak, de a farkukkal még nem tudják lefékezni a lendületet, és nem
tudnak egyensúlyozni. Elég lelombozó lehet nekik nézni, hogy Alfonso és Kismadár milyen könnyedén rebben rúdról rúdra; gondolkodás nélkül, erőlködés nélkül szökkennek-fordulnak. Repülni még a madárnak sem könnyű; neki is gyakorolnia, erőlködnie kell. Nem látom jelét, hogy Alfonso vagy Kismadár tanítaná őket; maguknak kell rájönniük a dolog nyitjára. Azt azonban észreveszem, hogy ha az egyik rájön valamire, a többiek hamar ellesik tőle. Ezek szerint egymástól tanulnak. Másnap a hátsó udvarban előveszem az öreg fűrészbakokat, meg egy négyszer négy colos gerendát, hogy azon gyakoroljak. A gerendát, vagyis az ülőrudamat fölteszem egy méter magasra, és két karommal verdesve nekiszaladok. Most látom csak, micsoda rugók vannak ezeknek a fiókáknak a lábában. Ha a láb rugóereje a szárnyerővel arányosan fejlődik, egy kifejlett madár szárnyak nélkül is majdnem akkorát ugrik, mint a béka. Érdekes lenne megfigyelni, hogyan nő föl egy szárnyatlan madár. Nem a pingvinekre gondolok, akik föladták a repülést az úszás kedvéért, hanem olyan madárra, akinek természete a repülés, de nincs szárnya. Aznap este nagyon fáj a karom a sok verdeséstől, de tovább erőltetem magam. Ha egy fióka meg tudja csinálni, én is meg tudom. El is jutok odáig, hogy fölugrom a rúdra, és megmaradok rajta. Nekem is az a legnagyobb gondom, ami nekik: lefékezni a lendületet, hogy le ne huppanjak túlfelől. Karomat lengetve őrzöm meg az egyensúlyt. Igazából nekem is farokra lenne szükségem. A két nadrágszáram közé bevarrhatnék valami anyagot, de sokra nem mennék vele. Egy ilyen faroknak függetlennek kell lennie a lábaktól. És mozgathatónak kell lennie. Már a fiókák is föl-le billegetik a farkukat, és szét tudják teríteni a farktollaikat. Akkor gyakorolták be, amikor kikakáltak a fészekből. Igyekszem lépést tartani velük, de látom már, hogy lemaradok, ha ki nem találok valami mechanikai segédeszközt. Egy biztos: motor vagy motorhoz hasonló szerkezet szóba se jöhet. Ha a magam erejéből nem tudok repülni, másként nem is akarok. A sötét hímnek sikerül először fölfelé repülnie. Alfonso, miután megetette Őket, egy magasabb rúdra szállt, hogy nyugta legyen tőlük, és a kis sötét egyszer csak utána röppen. Szerintem ezúttal sem jutott eszébe, hogy ő most repülni fog. Úgy lehet, ez kell a repüléshez; nem szabad túlságosan sokat tépelődni rajta. Csak tudnám, hogyan érjem el, hogy ne arra gondoljak örökké. A sötét hímecske Alfonso mellett landol, de ahogy nagy szárnyverdeséssel feléje fordul a rúdon és enni kér, elveszti az egyensúlyát, és lebukfencezik. Félúton összeszedi magát, és inkább siklásban, mint zuhanva huppan az etetőtál közepébe. A fiókák rendesen összevissza verhetik magukat ettől a sok potyogástól, de érdekes módon meg se kottyan nekik. Ez a kis sötét hím a saját hosszának jó négyszeresére ugrott föl; olyan ez, mintha nekem a házunk tetejére kéne ugranom. Én onnan még leugrani sem tudok úgy, hogy össze ne törjem magam. És ez a kismadár nincs még egy hónapos. Bosszantó, de majd jobban figyelek, és többet gyakorlok. Legalább akkora távolságot akarok berepülni, mint egy átlagos kanári. Arról nincsen szó, hogy olyan jól is repüljek; lesiklani valami magaslatról, karmunkával, az már megtenné. Kismadár új tojást tojt; figyelmünk a második fészekre összpontosul. Kiveszem a tojást, úgy, mint korábban, és egy golyót teszek a helyére. Nem ül örökké a műtojáson, de a fészek közelében marad, hogy megvédje a fiataloktól. Láthatólag végzett velük, és szeretné már kinn tudni őket a tény észkalitkából. Valahogy így van az ember is a tizenéves gyermekeivel. Elfogadja őket, táplálja is, ha igénylik, de az esze másutt jár.
Még néhány nap, és már bármelyik rúdra vagy a fészekbe is fölszállnak mindnyájan, és nagy élvezettel próbálgatják a szárnyukat. Kismadár, miután megtojta harmadik tojását, nem mozdul a fészekről. Úgy gondolom, leginkább a gyerekeitől félti a tojásokat. Ha tojáspépet teszek a kalitka padlójára, a fiókák már önállóan fölcsipegetik. Úgy jönnek bele a dologba, hogy Alfonso nyomában botladozva, összevissza kenik magukat a péppel. Beugrálnak a tojáspépes tálba, és szinte véletlenségből jönnek rá, hogy közvetítő nélkül is hozzá lehet jutni az eleséghez. Kritikus mozzanat mindenképpen. Elhatározom, nyitva hagyom a kalitkaajtót; meglátjuk, mi lesz. Amint nyitva, Alfonso persze kirepül a röpdébe. Öt hosszú napon át össze volt zárva a fiókokkal, és most bolondul örül a szabadságnak. Röpdös, mint a megszállott, próbálgatja a kormányműveit, alaposan megmozgatja a szárnyát. Figyelem a távcsövemmel, és nekem is szinte akkora élvezet. Nem telik bele sok idő, és a kis sárga, aki folyton kiesett a fészekből, ott áll a nyitott ajtóban, és nézi a röpdét. Előtte, kissé lejjebb egy ülőrúd, de vagy kétszer olyan messze, mint amekkorát valaha is ugrott. Oldalt biccenti a fejét, aztán a másik oldalra, méricskéli a távolságot. A madárnak nincs sztereoszkópikus látása, elég körülményesen becsüli meg a távolságot. Vagy hárompercnyi tépelődés után nekirugaszkodik, és tökéletesen landol. Most látszik csak igazán, milyen aprócska. Alfonso, akárha jutalomként, megeteti. Izgatottan figyelem, hogyan jönnek ki egymás után a fiatalok. Eleinte nagy kalandnak számít átszállni egyik rúdról a másikra; sok potyogással, verdesős kényszerleszállással jár. És aki földet ért, annak aztán rettentő nagy feladat visszavergődni a legalsó rúdra, mert az is majdnem egy méterre van a földtől. De végül ezzel is megbirkóznak mind, és néhány nappal később már berepülő gyakorlataikat végzik. Szemlátomást nagyobb élvezettel szállnak a magasabb rúdról az alacsonyabbra, mint viszont. Eltelik újabb két hét, mire siklani is megtanulnak. Tehát éppen fordítva csinálják, mint ahogy én tervezem. Nekem előbb meg kell elégednem a siklórepüléssel, és csak aztán jöhet a karverdeső, erőből való repülés kísérlete. Jó néhány napja odahagyták már a tenyészkalitkát, mikor egyikük, a sötét, megtalálja a visszautat. Kismadár időközben megtojta ötödik tojását is, és visszaraktam mindet a fészkébe. Alfonso be-bejár a kalitkába, megeteti Kismadárt, sőt rá is ül a tojásokra, mikor Kismadár elmegy enni vagy egy kis testmozgást végezni. Egyszer csak látom, hogy a sötét kis hím odaszáll a fészekhez, és „Etessél!” jelzéseket ad. Kismadár rá se hederít, csak mélyebbre süpped a fészkén. Már attól tartok, be kell zárnom a tenyészkalitkába, pedig nem szívesen rekeszteném kívül Alfonsót. Ám akkor Alfonso megoldja a kérdést. Mintha csak kieszelte volna, mit kell tennie. Beszáll a kalitkába, és kikergeti a fiókát. Mikor a fióka megül odakint, megzavarodva szerető apja e hirtelen támadásától, Alfonso melléje röppen és megeteti. És így szoktatja rá a többieket is, hogy tartsák távol magukat Kismadártól és a fészektől. De mindez nem is probléma. Annyira élvezik már a repülést, hogy egyebet sem tesznek naphosszat, csak röpködnek és esznek. Végigpróbálnak minden létezhető figurát. Most már, látom, figyelik Alfonsót, lesik el a mutatványait. Éráe-kes lenne megfigyelni, milyen gyorsan tanul meg repülni az a madár, aki soha nem látott más madarat. Elhatározom, a végére is járok, ha lesz elég madaram. Füzetbe írom a megfigyeléseimet. Sokat rajzolok, és leírom, amit látok és amit gondolok. Leírom a kísérleteket is, amiket el akarok végezni; ki kell sütnöm, miben áll a repülés, és hogyan tanulják meg a madarak. Tízoldalnyit írok csak arról, hogy hogyan tanulják a megfordulást az ülőrúdon. Mert ezt
aztán tényleg sokat kell gyakorolni; egy hete kinn vannak már a fészekből, és még mindig nem tudják. A hátsó udvarban magam is ezt próbálgatom, és mondhatom, nem könnyű mesterség. Kismadár szemlátomást boldog és egészséges. Rendkívüli teljesítmény, hogy másodszor is öt tojást tojt. A könyv szerint az egészséges tojó évente három fészekaljat tojhat anélkül, hogy megsínylené. Kismadár, ahogy elnézem, makkegészséges, és mivel a fiatalok egyre önállóbban táplálkoznak, Alfonso egyre többet segít neki. Hordja a fészekhez az eleséget, és ha Kismadár kirepül, helyettesíti. Kismadár hosszú gyakorlatokat végez mostanában; tökéletesen semmibe veszi a gyerekeit, de ők sem törődnek már vele. Úgy tűnik, amint elhagyják a fiókák a fészket, az anyjuk megfeledkezik róluk. Kismadárral legalábbis ez a helyzet. Melegebb már az idő, és így nem kotlik olyan szenvedélyesen, mint az első alkalommal. Van úgy, hogy negyedórára is elhagyja a fészket, és kedvére tollászkodik. Végül is nincs veszély: ott van fönt Alfonso. Nem hinném, hogy valóban ráül a tojásokra, ahogy Kismadár. Inkább csak guggol rajtuk szétvetett lábbal; őrködik fölöttük, de nem kotlik. Ha Kismadár elhagyná a fészket vagy elpusztulna, Alfonso aligha költené ki a kicsinyeket. Az első fészekalj gyorsan növekszik. Farkuk fejlődését bizonyára a repülés is serkenti, bár lehet, hogy fordítva igaz. Öthetes korukban már alig tudom megkülönböztetni őket a felnőttektől. Egyesek már magot ropogtatnak. Amíg ezt is meg nem tanulják mind, nincsenek igazán biztonságban. A könyv szerint az a kritikus időszak, amikor levedlik fióka-tollaikat, és felnőtt tollakat növesztenek. Nem aggódom különösebben: szemlátomást jó egészségnek örvendenek. Egyik este, etetéskor belém nyilall a gondolat: nem tettem egyebet, csak beraktam két madarat a röpdébe, enni-inni adtam nekik, és tessék, most már hatan vannak. Tudom, mi sem természetesebb, ez a világ rendje, de hogy itt történjék meg, a tulajdon hálószobámban, a szemem láttára, az mégiscsak varázslatos. Röpdém kezd végre igazi röpde lenni. A látvány, a hangok. Állandó számyverdesés, az egymást hívogató madarak csipogása, rúdhoz fent csőrök neszezése. Anyám, aki nem sok figyelemmel kísérte az eseményeket, vacsoránál azzal vádol meg, hogy új madarakat vettem a háta mögött. Megmagyarázom, ezek az első két madár gyerekei. Anyám csak köhécsel, apámra sandít, aki épp bekap egy hasáb sült krumplit. Bűzlik tőlük az egész ház, jegyzi meg anyám. Nagyon megijedek, mikor ilyeneket mond. Szinte teljhatalma van szobám madárvilága és az életem fölött. Másnap vásárolok egy üveg illatszert, amitől fenyőszagú lesz minden. Szétlocsolom a szobámban, de a röpdét kihagyom. Úgy szaglik a szoba, mint egy fenyőerdő. Kifejezhetetlen gyönyörűség madarat tartani; megtennék bármit, hogy velem maradhassanak. Aznap délután megint ott maradok Madárka etetésére. Megkérdem Renaldit, bemehetek-e vele. Szabályellenes, feleli Renaldi, de nem bánja. Kinyitja az ajtót, én tolom be mögötte a tálalókocsit. Madárka guggol, és bennünket néz; különösen engem tart szemmel. Biztosra veszem, hogy most már csak hülyéskedik. Korábban talán nem, de most már igen. Arrébb tolom a tálcát, és odaállok Madárka elé. Renaldi megkerüli a kocsit, leveszi az edényekről a fedőt. — Na, itt vagyok, Madárka. Al vagyok, de hisz tudod te azt jól, te szarházi. Mondd csak, tényleg itt akarsz gugyorogni és verdesni a karoddal, és hagyni, hogy ez a srác etessen? Halkan, higgadtan mondom, miközben Renaldi az edényekkel vacakol. Madárka egyenest a szemembe néz, nem forgatja a fejét azon a bolondos madár-módján. Néz engem, és még csak nem is rebbentgeti a szemét. Azt
nem mondhatnám, hogy jelét adja a fölismerésnek, de láthatólag fölmér, azt latolgatja, megbízhat-e bennem. Madárka az, nem vitás, de valahogy megváltozott. Nem a régi Madárka, aki bármit elhitt; úgy néz, mint aki el nem hisz semmit senkinek. De azért nem úgy, mint aki magának sem hisz. Renaldi int a kanállal, hogy etethetem én, ha akarom. Átveszem tőle a lábost meg a kanalat. Renaldi az ajtóhoz megy, hogy nem kukucskál-e valaki. Pedig hát mit tudnak csinálni vele, kirúgják? Nem kap fizetést, semmit; megpróbálták beszipkázni a seregbe, és nem ment nekik. Meg csak nem ölhetik. Hülyeség, mennyire vérünkké vált, hogy örökké azt lessük, figyelnek-e, rajtakapnak-e valamin. Még kissrác korunkban, a szüleink meg a szarházi tanáraink ültethették belénk ezt a hülye bűntudatot. Madárka orra elé tartom a kanalat. O egyre engem néz, és nem a kanalat. — Rajta, Madárka. Verdessél a szárnyaddal, csipogjál már, mi lesz? Engem úgyse bolondítasz el. Madárka nem mozdul. — Oké, akkor megetetlek anélkül. Kész röhej. Ha látnád magad, ahogy itt guggolsz, én meg lapátolom beléd ezt a szart, a beled is kiröhögnéd. A szája felé közelítek a kanállal. Csukva tartja, a fejét is elfordítja. — Ne marhulj már, nyisd ki szépen! Nem hagyod, hogy anyuci beküldjön egy kis papit a szájadba? Finom, te butus. Most másik felé fordítja a fejét. Renaldi indul, megkerülné a kocsit. Keményen ránézek, hogy nyughasson. — Idess, Madárka. Ez a srác csupa kedvességből megengedte, hogy én etesselek. Nyisd ki! Állati méltatlan ez az egész, tudom, de ki figyel oda? Vagy ő etet meg, vagy én. Ha már ezt a hülye madarasdit játszod, játsszad legalább következetesen. Még csak nem is úgy kakálsz, mint a madár. Szökdécselhetsz, amennyit akarsz, elrepülni úgyse tudsz innen. Ebben a kalitkában fogsz megrohadni! Madárka rám bámul. Zabos lett. Pedig nem könnyű kihozni a sodrából. Általában nem törődik eléggé semmivel. Hányszor hallottam, hogy azt mondja: nem számít. Szerinte semmi nem számít. Ha begurultam valamitől, a sulitól, Madárka anyjától, a fateromtól, ő csak ennyit szólt: nem számít. Akkor észreveszem, hogy a szárnyát, akarom mondani, a karját eltávolítja az oldalától. Egy másodpercig azt hiszem, rám akarja vetni magát, mint valami őrült denevér, de nem, lassan arca elé tartja a kezét, és nézi. Kinyitja az öklét, forgatja a csuklóját, tétován megrebbenti az ujjait. Rám néz, és nyúl a lábosért meg a kanálért. A kezébe adom. Megfogja, de nem azt nézi, hanem engem. Perzsel a pillantása. Őrült! Nem tudom, nem vágja-e rögtön fejemhez az egészet; mindenesetre állom a tekintetét. Valami alakulóban van itt, csak azt nem tudom, mi. Miután vagy két percig furkált a tekintetével, lenéz a lábosra, s aztán külön a kanálra. Emelgeti, mint aki arra próbál visszaemlékezni, hogyan is kell fogni. Mozdulnék, hogy segítsek, de visszafogom magam. Most látom csak, milyen messzire keveredett. Hosszú-hosszú utat kell megtennie visszafelé. Végre majdnem jól fogja a kanalat, és akkor mozgatni kezdi, egyszerre a lábossal. Kétszer is elhibázza, harmadszorra beletrafál a pempőbe, és kevergetni kezdi. Keveri legalább három percig. A vádlim megfájdul a guggolástól. Csak ne lenne bepólyálva a képem, akkor biztos könnyebben rám ismerne. Végre-valahára kiveszi a kanalat, és berakja a szájába. Kihúzni már annál nehezebben tudja, mert ráharap. Mintha egy enni tanuló csecsemőt néznék; könyökét mereven eltartja magától. Talán embert utánzó madárnak képzeli magát. Talán az is. Beletelik több mint egy órába, de egész tisztességes mennyiséget küzd le. A végén már egy darab húst is fölszúr a villára. Aztán engedi, hogy elvegyem tőle a kaját meg az evőeszközt. Az arca rezzenetlen, akár a madáré. Vagy
mintha álarcot viselne, és amögül csillogna elő a szeme. Kimegyünk; Renaldi csupa lelkesedés. Nagy nap ez a mai, mondja; el kell mesélnünk Weissnek. Mi a fenének, kérdem én, azért, hogy belevehesse valami tetű cikkébe, vagy hogy legépeltesse és összeköpdöstesse az írnokkal? Renaldi meghallgat, bár nincs ínyére a dolog. Végül azért rááll. Mi a jó abban, kérdem, ha megnézi ez a Weiss, hogyan eszik Madárka? Kinek lesz attól jobb bármi is? Renaldi megy a dolgára, én meg beteszem a székem a két ajtó közé. Semmiképp nem hagyhat Madárkával a kalitkában, mondta Renaldi. Egy darabig némán figyelem. Gyanítom, már ő maga is hülyén érzi magát ebben az örökös gugyorgó pózban. Kétszer is kinyújtóztatja, fölváltva, a lábait. Eddig ilyet nem csinált. Odamegy pisálni a vécéhez, de most már nem guggol rá, ahogy eddig szokta; föléje hajol a csészének, fél kézzel kinyitja a sliccét, másik kezével a falnak támaszkodik. Talán hónapok óta először nyújtóztatja ki ennyire is a hátát. Lehet, hogy nem is tudna már fölegyenesedni. Aludni is guggolva szokott, nem használja az ágyát, Renalditól tudom. Néha meg, mondja Renaldi, a falnak támaszkodik, és fél lábon alszik. Azért ez már mégiscsak túlzás, nem? Mikor elvégezte a dolgát, görnyedt háttal, mint valami girhes Notre-Dame-i toronyőr, odavánszorog a szoba közepére, és visszazökken a régi pózba. — Te, Madárka, most senki nem figyel, mi lenne, ha fölállnál, mint egy igazi ember? Nem mondlak meg, ne félj. Al vagyok, nem látod? Bennem megbízhatsz. Egyenest a szemembe néz. Még most is úgy érzem, hogy zabos rám, pedig az ritka dolog nála. Mint mondtam, nehéz kihozni a sodrából. Mikor az a balhéja volt a faterommal az autó miatt, akkor se volt mérges, inkább csak szomorú. Nem tudta elhinni, hogy ennyire szemét lehessen valaki. Biztosra vette, hogy félreértés történt, és minden rendbe jön, ha beszél azzal a pasassal, aki megvette. Emlékezetem szerint egyetlenegyszer pipult be igazán. Akkor tudtam meg, milyen is az, mikor egy ilyen Madárka-féle bedeszkázott fejű alak megvadul. Rájöttem, soha életemben nem dühödtem meg én úgy istenigazából senkire; jó, zabos persze voltam sokszor, de a valódi düh közel jár az őrülethez. — Madárka, emlékszel, mikor az, az O'Neill gyerek ellopta a bringádat? Frankón azt hittem, meg is ölöd. Nem sokkal a megismerkedésünk után történt. Még a Szent Aliz elemibe jártunk. Apácák tanítottak, és ez önmagában is épp elég hervasztó. Ott ültem a hátsó padban, és arra gondoltam, hogy ezek most menstruálnak az alatt a hosszú, meleg klepetus alatt. Rendi ruha, vagy hogy is hívták. Ott állt az osztályban a Szűzanya szobra, gipszből, világoskék, bőráncú gipszpalástban; kígyón és virágokon taposott. El-eltűnődtem, van-e neki csöcse a klepetus alatt. Vegyes osztály voltunk, fiúk az egyik, lányok a másik padsorban. A lányok mind azt a lelombozó sötétkék egyenruhát viselték. Marha boldog voltam, mikor átkerültem a középiskolába. Akkoriban kezdjük építeni a galambdúcot az erdőben. Szóval még a gáztartály előtti időkben. A fát persze lopjuk, de a dróthálóhoz, a zsanérokhoz, egyebekhez pénz kellene. A Szent Aliz második emeletén van az auditórium. Ott ebédelünk, és péntek délután ott tartják a mozielőadást, fejenként tíz centért. Aki nem látogatja ezeket a moziműsorokat, az már tényleg marhára szegény, és az Úristent se szereti igazán. Az egyháznak megvannak a módszerei, hogy az utolsó buznyákot is kisajtolja a szegényekből. Elég az hozzá, hogy a második emeleten van egy lehasznált öreg zongora. A billentyűk fele nem működik, elefántcsont már egyiken sincs; olyan, mintha kiverték volna a fogát.
Na, kap az iskola, „adományként”, egy új zongorát, szabadulni akarnak a régitől. A trógerek, akik fölcipelték az új zongorát, aszondják, öt dollárért elviszik, de O'Leary atya, a lelkipásztor sokallja, úgyhogy a zongora marad. Aki csak elmegy mellette, az mind jól megdöngeti szegényt. Az új zongorának kulcsra jár a fedele, a kulcs a zenetanár nővérnél. Zongoraórákat ad az új zongorán, húsz cent egy óra. Madárka megkeresi O'Leary atyát, és azt mondja, két dollárért eltünteti a régit. Az atya rá akarja beszélni, hogy „ajánlja föl”, persze ingyen, „az Úristennek”, de Madárka ragaszkodik a két dollárjához. Beavat a tervébe, és ketten látunk hozzá. Az a terv, hogy fölaprítjuk, és darabonként kihajigáljuk az ablakon az iskolaudvarra, tanítás után, mikor mindenki hazament. Madárka el is hozza a garázsukból a fejszét meg a nagykalapácsot, és tanítás után nekiesünk a zongorának. Igazából a fémrészei miatt vállaltuk föl a munkát. A tőke öntöttvasból készült, legalább öt dolcsit fog adni érte a greenwoodi ócskás. 1939-et írunk; mindenki gyűjti az ócskavasat, amit megvesznek a japcsik, hogy jobban boldoguljanak a háborúban. Szapora munka. Én aprítok, Madárka szórja ki az ablakon a rapittyát. Jól szórakozunk. A jámbor zongora gyönyörűségesen zeng-bong, ahogy csépelem. Félelmetes. Megzengetem a húrokat a nagykalapáccsal, mennyei hangokat adnak. Fantasztikusan szólnak akkor is, amikor átvágom őket a fejszével. Megengedték, hogy a farészéket eltüzeljük az iskola szemétégetőjében, a fémet meg majd elszállítjuk valahogy. Madárka már akkor is bringán járt iskolába. Ezt a bringát lopták el tőlünk később a wildwoodi zsaruk. Madárka oda szokta lakatolni kívülről a kerítéshez, a játéktér hátsó kapujánál. Éppen rálátunk föntről. Suli után Madárka hazakerekezett a fejszéért meg a kalapácsért, és mikor megjött, a bringát a szokott helyére állította. Amit nem tudok: ez egyszer nem lakatolta le. Készen vagyunk már nagyjából, épp az öntöttvas tőke egyik darabját emeljük együtt az ablakpárkányra, mikor lepillantunk, és látjuk, hogy egy srác fölkap Madárka bringájára. O szót se szól, kirohan az auditóriumból, le a lépcsőn. Én meg tartom a nagy böhöm vasat, és lekiáltok a srácnak: — Hagyod békén azt a bringát, te piszok! — Megismerem: Jimmy O'Neill, az egyik legbutább gyerek az iskolában. Hatan járnak ide, hat O'Neill testvér, egyik ostobább, mint a másik. Összesen se tesznek ki egy normálisát. Ez a Jimmy már tizenhat éves, de még mindig csak hetedikes. Alacsony srác, dagadozó izmú. Marha erősnek képzeli magát. Az orra örökké folyik, bele a szájába, pulóvere szakadt, foszladozik, mandzsettájára rákérgesedett a takony. Tízpercben nagy kéjjel szadizza az osztálytársait meg a hatodikosokat. Két ízben is szarrá vertem már, de amilyen hülye, nem is emlékszik. Legutóbb azért kapott a pofájára, mert meghajigált lócitrommal. Nem értem, hogy járkálhat szabadon egy ilyen hülye; hát még hogy iskolába is engedik. Hisz a betűt se ismeri. Tudja, hogy megláttuk, mégis nyomja a pedált tovább. De amilyen kretén, bringázni se tud rendesen. Imbolyogva átvág a járdán, és ráfordul a Clarké Avenue-ra. Ott nagy nehezen egyenesbe jön, és eltűnik szem elől. Fél perccel később felbukkan a rohanó Madárka. Lekiáltok: — A Clarke-on indult el! Jimmy O'Neill! Madárka nekilódul. Nem tudom, sejti-e, mire számíthat, ha utoléri Jimmyt, már ha gyalogszerrel egyáltalán utol lehet érni egy bringást. A nagy vasat óvatosan leeresztem a padlóra, és leszáguldok a lépcsőn. Ha Madárka utoléri O'Neillt, tuti, hogy szétveri a fejét. Én meg azért szaladok, hogy kiverjem O'Neill egypár fogát. Ez egyszer jó okom lesz rá; ez egyszer mindenféle fontos apácák vagy papok sem fognak közbeavatkozni. Nyavalyás ír kölyke.
A Clarké Avenue és a Franklin Boulevard sarkán körülnézek. A Franklin végében ott a bringa a földön; Madárka és O'Neill javában gyepálják egymást. Futásnak eredek, és akkor meglepetve látom, hogy O'Neill kereket old, de amilyen marha, éppen felém menekül. Madárka a nyomában. O'Neill meglát, visszafordul. El se hinném, ha nem a tulajdon szememmel látom. Madárka fölugrik a levegőbe, vagy két méter magasra, és O'Neill vállán landol. O'Neill tovább szalad, Madárka pedig rugdossa az oldalát, csépeli az arcát, a halántékát. O'Neill összeroskad. Lerázza magáról Madárkát, és föláll. Csupa vér az arca. Beszalad egy udvarba, át akar vágni a templom felé, amely szomszédos az iskolával. Madárka meg utána. Lelassítok. Eléggé kifulladtam; kíváncsi vagyok, hogyan folytatja Madárka. A bringáját otthagyta a Franklin Boulevardon. Ami marhára meglep, mert tudom, hogyan érez a biciklije iránt. Saját pénzén vette, még tízéves korában. Régimódi bringa, a kereke óriási; régimódi, keskeny, tömlő nélküli abronccsal. Akkoriban már mindenki ballonabroncsot és kontraféket használt, de Madárka hallani sem akar róla, hogy ballont szereljen a huszonnyolcas kerekeire. Kőkeményre pumpált abronccsal, nyaktörő sebességgel közlekedik. Álló helyzetben, lábletevés nélkül meg tud ülni rajta, csak a kormányt mozdítja erre-arra. Meglestem egyszer: jó öt-hat percig egyensúlyozott így, figyelt valamit, és aztán beletaposott a pedálba, és simán továbbgurult. Van egy másik mutatványa; fölrántja az első kereket a levegőbe, és úgy fordul meg, mint egy rodeólovas. Olyan tisztán tartja a küllőket meg a fémabroncsot, hogy mindenki újnak hinné azt a bringát. Mondhatni, rajta tölti az életét. Mikor megismerkedünk, én is többet kezdem használni a biciklimet. Szombatonként túrázni járunk. Nincs olyan hely nyolcvan kilométeres körzetben, ahol Madárka meg ne fordult volna. Van egy nagy térkép a szobája falán, megjelöli rajta a kirándulásait. Csak aszondja, hajtsunk el Abingtonba, és már megyünk is. A bicikliző szerinte majdnem teljesen független a földtől, megszabadul a gravitációtól és a súrlódástól. Mindig is aggasztotta a megkötöttség. Elég az hozzá, hogy elcsodálkozok, mikor otthagyja a bringát, és tovább kergeti O'Neillt. Talán meglátott, és tudja, hogy én úgyis fölszedem; de amilyen őrültül pipa, valószínűbb, hogy se lát, se hall. Fogom a bringát, és a járdán nekitámasztom egy fának. Aztán utánuk megyek. Már-már azt hiszem, kirohantak a világból, vagy elnyelte őket a föld, mikor valami állati üvöltést hallok a templomból. Berohanok a hátsó ajtón; hát a hajó végében ott a földön O'Neill, Madárka a térde közé kapta, és csépeli az arcát, O'Neill meg jobbra-balra tekereg kínjában. Madárka meg se mukkan, vágja, mint a répát, bal, jobb, bal. Végigszaladok a padsorok között. O'Neill visít, mint a lebökött disznó. Még meghallják a végén, gondolom. A parókia meg a zárda itt van rögtön a szomszédban. Madárkát úgy kell lerángatnom a srácról. Azzal a tekintettel néz rám, ahogy az imént nézett a lábos fölött; látszik, meg se ismer, nem csodálnám, ha engem is pofon vágna. Fekete a szeme, a pupillája félelmetesen kitágult. Magánkívül van az őrült dühtől. — Hagyjad már, Madárka! Hagyjad, az isten áldjon meg, tűnjünk el innen, mielőtt észrevesznek! Madárka ránéz O'Neillre, de mintha őt sem ismerné; mint aki nem érti, hogy került ide. Kukkot se szól, sarkon fordul, és elindul a padsorok között. Fölébe hajolok O'Neillnek. Dagadt a képe, pár foga hiányzik. Nem sokat vesztett, úgyis rém, hogy milyen tetű fogai vannak. — Ide hallgass, szarláda! Ha elmondod bárkinek, hogy kitől kaptál ekkora
ruhát, megöllek, világos? Úgyse hinné senki, mellesleg. Rám néz fektéből. A szájába nyúl, megtapogatja a foghíjait meg a kilazult fogait. Merő egy vér a szája. Hasra fordul, térdre kecmereg, szemközt az oltárral. Ott áll négykézláb, folyik a könnye meg a vére. Még mindig jobb, gondolom, mintha oroszlánok elé dobták volna; egy kis imádkozás mindenesetre hasznára válhat. Visszamegyek a Franklin Boulevard-ra. Madárka a biciklit vizsgálja. Egy-két küllő elgörbült, megkarcolódott a kormányfogantyú. Nyolcast kapott az első kerék, de azt egykettőre kihúzzuk. Madárkát nézem: teljesen sértetlen, egy karmolás, egy árva zúzódás nincs rajta. O'Neill nyilván csak a levegőt csépelte azokkal a buta nagy ökleivel. Azt hihette a jámbor, hogy kísértettel vagy tündérrel hadakozik. Madárka tesz egy próbakört, és kijelenti, rendben, bár soha nem lesz már egészen olyan, mint volt. O is olyan, mint a régi vágású szicíliai, akinek megerőszakolták a feleségét. Hiába tudja, hogy nem tehet róla az asszony, hiába látja, hogy meg is verték, amiért ellenkezett, nem tud többé olyan lenni hozzá, mint rég. Valahogy így van Madárka is a bringájával. Többek között ezért akarja eladni Wildwoodban, és ezért van az, hogy tisztességes bringát azóta se szerzett. Szerette, és miután megerőszakolták, nem akart másikat. Nem könnyű egy ilyen hapsival, mit mondjak. Elnézem Madárkát, ahogy itt guggol előttem, és néz azzal a lágy, kifejezéstelen tekintetével. Kezdem érteni, hogy őt is megerőszakolták valami módon. És nem akar többé önmaga lenni. Alfonso az utóbbi időben annyira el volt foglalva, hogy énekelni alig ért rá; most azonban, hogy Kismadár az új tojásokon ül, és a fiókák már maguk esznek, újra rákezdi. Először könnyedén énekelget a legfelső rúdon. Leckét írok, a szobában sötét van. Nagy örömmel hallgatom. Szenvedély nélkül, amolyan elbeszélő módra énekel, mintha a gyerekeinek mesélné, milyen is a kalitkán túli világ. Reggel Alfonso énekére ébredek. Ott fekszem fölötte, és próbálom megérteni, mit mond. Ha meg tudnám nyitni magamat, biztosan érteném, mit mondanak a kanárik. Fekszem, a szemem csukva, és Alfonso helyébe képzelem magam, elhitetem magammal, hogy én dalolok. És lám, működik. Mintha ráéreznék, de nem tudom gondolatba vagy szavakba foglalni. A sötét fióka, meg a sárga, akit tojónak hittem, csipogó-bugyborékoló hangokkal kezdi kísérni Alfonsót. És ez arra mutat, hogy hímek. Miután néhány napig hallgatták Alfonso énekét, mindnyájan énekelni kezdenek, kiki, amikor rájön az énekelhetnék. Szinte hihetetlen, de mégis úgy néz ki, hogy hím a teljes fészekalja. Gondolatban az iskolába is magammal viszem Alfonso dallamait és trilláit. Öblös torkommal, puha számmal nem tudom utánozni, de megjegyzem őket. Olyan ez, mint mikor zenekari muzsikát hallgat az ember. Nemcsak a dallamot jegyzi meg, de a hangszerek hangszínét és együttes hangzását is. Valahogy így cseng-bong a fejemben Alfonso éneke. Kezdem szoktatni a fiókákat, hogy ne féljenek tőlem. Beviszek a röpdébe egy kevés szoktatóeledelt, pitypangot, almát, valamit, amit kedvelnek. Az eledelt a térdemre vagy a cipőm orrára teszem, és várok. Kismadár rendszeresen le is röppen, rám köszön, eszik. A kicsik eleinte persze félénkek, de lassacskán ők is közelebb merészkednek, és nagy óvatosan enni kezdenek. A sötét és a szeplős egy hét múlva már rászáll az ujjamra. A cipőmről még Alfonso is eszik, sőt egyszer a térdemre is rászáll. Borzasztóan gyanakvó. Kismadár már nem szereti, ha a kezembe veszem. Ideges lesz, félreszökken, ha feléje nyúlok. Talán a fészek meg a költés miatt. Anyai felelőssége nagyobb, hogysem jó szívvel vállalhatna ekkora kockázatot. Az Alfonso-féle megátalkodottság, úgy látszik, összefügg a sötét színnel. A
sötét fióka már most gyötri a testvéreit. Egyedül a pöttyös veszi föl néha a harcot. A kis sárgák bölcsen félreállnak, vagy kivárják a sorukat. A sötét fióka egyszer megfeledkezik magáról, és el akarja kergetni Alfonsót a rúdról. Alfonso először még el is száll. Ám a kicsi követi. Mikor Alfonso ráeszmél, mire megy ki a játék, fölfújja magát, és jó nagyot koppint a fióka fejére. A jámbor nyomban leszédül a földre, és kábán körbe-körbe jár. Alfonso nem követi, napirendre tér az eset fölött, és azzal vége is. Az új fiókák mind egyszerre születnek meg egy reggel. Négyen vannak. Sötétnek nézem mindet, sárga nincs közöttük. Kismadár és Alfonso kezdi a régi rutint. Úgy tűnik, kimondták a szabályt; az első fészekaljból való fiókák nem mehetnek be a tenyészkalitkába. Meg is értik hamar, nem kell sokat kopogtatni a fejüket, elég, ha Alfonso rájuk mordul. Kivettem a régi teaszűrőt, eltávolítottam a régi fészket, és kitisztogattam alóla a megkövült madárszart. Az új fiókák gyorsan gyarapodnak. Néhány nap, és máris ott egyensúlyoznak a fészek peremén. Meg sem próbálom eltalálni a nemüket. Ketten egészen sötét tollúak, mint az apjuk, a másik kettőnek világos a melle és sötét a szárnya. Egyiknek a feje is sötét, a másiknak van egy pötty a bal szeme fölött. Majdnem háromhetesek, amikor megtörténik. A kis sötétfejű máris többször kiesett a fészekből. Este, lámpaoltás előtt mindig visszatettem. Egy reggel látom ám, hogy kiesett valahogy az éjjel. Fölszedem: merev, a lába kinyújtva, jéghideg. A kezemben tartogatom, hátha föleszmél a melegétől, de nem moccan. Akkor meleg vízbe rakom, fejét a víz fölött tartva, de nem segít az sem. Szegényke megfagyott. Kimúlt. Sajnálom Kismadárt és Alfonsót. Figyelem őket: etetik a maradék hármat, mintha mi sem történt volna. Nem is tudom, mit várnék el tőlük. A madár nem tud sírni. Sírni, nevetni és hazudni az összes állatok közül valószínűleg csak az ember tud. Gondolom, a halálról is csak nekünk van fogalmunk. Az állat igyekszik persze életben maradni, de a halálból nem csinál ügyet. Kíváncsi vagyok valamire, amit egy könyvben sem találok; a madarak fajsúlya, vagyis súlyuk és térfogatuk aránya izgat. Ezen a kis halotton végre megmérhetem. Élő madárral nem akarok próbálkozni. Színig töltök vízzel egy poharat, csészealjra állítom, és beleteszem a madarat. Egészen víz alá nyomom. A víz túlcsordul, és meggyűlik a csészealjon. Fogom és egy kis üvegbe öntöm, hogy pontosan megmérhessem az iskolában. A madarat egy darab vászonba göngyölöm, és az üveggel együtt beteszem az uzsonnatáskámba. Második otthonom a fizika-kémia labor, rendelkezésemre áll minden berendezése. Mérlegre teszem a madarat, megmérem a kiszorított víz térfogatát, és aztán elosztom a súlyt a térfogattal. Döbbenetes, hogy milyen könnyű egy ilyen madár. Másnap magamat mérem meg. Félig eresztem vízzel a fürdőkádat, megjelölöm a vízállást, belemászom, teljesen megmerülök, és újra megjelölöm a vízszintet. Aztán megmérem a vízszintkülönbséget meg a kád széltét-hosszát, és így kiszámítom a térfogatomat. Aztán pontosan megmérem a súlyomat, és elvégzem az osztást. Rettentő, hogy mennyivel nagyobb a fajsúlyom a madárénál. Valamit ki kell találnom ez ügyben. Aznap este alkoholba teszem a halott fiókát — az alkoholt az iskolából lopom —, és eldugom a zoknik alá, a steril tojás mellé. Majd egyszer fölboncolom, kíváncsi vagyok a csontjaira. Olvastam, hogy a madárcsont üreges; látni akarom. A madárban, mint a halban, légzsákoknak is kell lenniük. Azokat is meg kell keresnem. Egyelőre azonban nincs merszem hozzá: nem tudnék Kismadár szemébe nézni. A többi fióka baj nélkül hagyta el a fészket, és most szorgalmasan tanulja a repülés mesterségét. Óraszám el tudom nézni. Többnyire messziről,
távcsővel leselkedem. A távcsövet odakötöztem a szék támlájára, és térdelve nézek bele, mert a görnyedt üldögélést nem bírta a hátam. Rettentően vallásos srácnak nézhetek ki, naphosszat térden. A távcsővel tetszés szerinti madárra összpontosíthatok. Elképzelem, vajon mit gondol. Egy idő után az, az érzésem támad, hogy magam is madár vagyok. Két-három órás kukkerolás után, mikor körülnézek a szobában és végigmérem magam, minden olyan furcsának tűnik. Óriásinak, eltúlzottnak látok mindent, fölém tornyosulnak a tárgyak. Percek múltán zökkenek csak vissza magamba. A fiókákat könnyű megfigyelni, mert ők még elég lassan repülnek. Próbálok különbséget tenni a szárnymozgásuk között, amikor repülnek, és amikor etetik őket. Etetéskor először guggolnak, hasuk szinte a padlón, és homorítják a hátukat. A verdesésben a mellizmaiknak ilyenkor nincs szerepük. Ellenkező a helyzet, amikor repülni próbálnak. Vállukat előreejtik, és szaporán, erőteljesen verdesnek. Mintha csak valami falon kapaszkodnának fölfelé. Szaladgálok körbe az udvaron, ezt a fajta verdesést gyakorolva. Hasznomra is válik a rúdra ugráskor. Most már meg bírok maradni rajta. Sőt, fölugrom, félúton megfordulok a levegőben, és arccal másik felé fogok rudat. És úgy is megmaradok a rúdon, hogy guggolok, és karomat, mintha szárny lenne, lelógatom kétoldalt. Ebben a testhelyzetben megint csak madárnak érzem magam. Minden este jó egy órát gyakorolok az udvaron; emellett reggel félóra és este, lefekvés előtt újabb félóra számyverdeséssel végzek. Lehunyt szemmel verdesek, és elképzelem, hogy repülök. Próbálom átadni a ritmust a vallómnak. Ha meg tudnám lazítani valamelyest a lapockámat és vállasodnék kicsit, akkor, továbbfejlesztve a trapéz-, a delta- és a tricepsz-izmaimat, sokkal erősebben verdeshetnék. Minden karlendítésre ugrom is egyet, igyekszem minél simábban haladni. A szobában mezítláb gyakorlatozom, a kettőbe hajtott szőnyegen, hogy anyám meg ne hallja. Rúdgyakorlataim máris szemet szúrtak neki, de azt mondtam, a tornaórára kell gyakorolnom. Az az érzésem, hogy készül valamire. Ki kell találnom, hogyan békíthetem meg a madaraimmal. Amint kinn a fészekből a második fészekalja, Kismadár építeni kezdi a harmadikat. Visszaszerelem az első fészek szűrőjét, teszek be neki új vászondarabkákat. Alfonsónak újra résen kell lennie, hogy megvédje a fiatalokat tollfosztó anyjuktól. Az első fészekalj már elég gyors, őket nem kell félteni, de a kicsinyek könnyű préda lennének. Kíváncsi vagyok, mikor elégelné meg Kismadár, ha Alfonso közbe nem lépne. Elgondolni is rossz, hogy talán egészen megkopasztaná őket. Örült egy dolog. Amint kész a fészek, Kismadár tojni kezdi a tojásait. Megint ötöt tojik. És kezdődik újra az egész ciklus. Május van már, kikölti a harmadik fészekalját, mielőtt beköszönt a nyári forróság. A második fészekalj már kint él a röpdében. Még mindig szívesen tápláltatnák magukat, sokat nyaggatják idősebb testvéreiket. Ám ezek rendre elszállnak, egyet, a sötétet kivéve, akit Alfonso II.-nek hívok. Ő inkább odavág egyet-egyet a fejükre vagy a nyakukra. Alfonso I. agyondolgozza magát a kicsinyeiért. Ha teheti, fölmenekül a legfelső' rúdra. A kicsik lassan megtanulják maguk enni a tojáspépet, egyikmásik már magvakkal is próbálkozik. Az első fészekalj elég régóta ropogtatja már a magot; egymás kergetésével meg énekgyakorlatokkal töltik napjaikat. Ha rákezdik, rettentő zsinatolást csapnak. A második fészekalj egyik sötét fiókája is köszörülgeti már a torkát; bizonyára ő is hím. Kilenc madár lakja pillanatnyilag a röpdét. Mikor a szobába lépek, nagy szárnysuhogással szállnak föl az ülőrudakra. Sok időt
töltök velük; szelídek már mindnyájan. Naponta takarítom a röpdét. A madarak egyáltalán nem zavartatják magukat, rászállnak a fejemre, a vállamra. Csak akkor ijednek meg és rebbennek föl, ha hirtelen mozdulatot teszek. Egyre több pénzembe van a madáreleség. Addig kószálok a belvárosi csarnokban, míg egy nagy magboltot nem találok, ahol ötvenkilós zsákban árulják a rollerkanárimag keveréket. Tizennyolc kemény dollár az ára, de harmadába se kerül a kis tételben vásárolt madáreleségnek. Megígérték, hogy házhoz is szállítják. Mikor meghozzák, a zsákot a garázsba viszem, és beleteszem egy régi olajoskannába, amit a szeméttelepen találtam, és jól kitisztítottam. Résen kell lenni az egerek miatt. Szürkületkor, hajnalban a madár nehezen különbözteti meg a magot az egérszartól. És az egérszar méreg a madárnak. Egerekről szólva, anyámnak az a kényszerképzete, hogy a madaraim egereket vonzanak a házba. Szenvedélyes egérgyűlölő. Egy reggel valóban fogok is egyet a röpde padlóján. Valószínűleg régóta ott volt már a házban, de anyámat persze nem lehetne meggyőzni róla. Beteszem az egeret egy kis dobozba, és iskolába menet szabadon eresztem. Kapnék, ha anyám megtudná. Madarat, kalitkát, mindent kiszórna az ablakon. Még így is félő, hogy megteszi. Valahogy számítok is rá mindig, mikor iskolából hazajövet benyitok a szobámba. A harmadik fészekben kikel mind az öt fióka. Mikor benézek hozzájuk, látom, hogy mindnyájan világosak. Akkora alaktalan nyüzsgés van a fészek aljában, hogy nem könnyű megállapítani. Melegebb van már, Kismadár nem ül olyan szorosan rajtuk; többnyire guggol csak fölöttük, terpesztett lábbal. Az idősebb fiókák kezdenek nagyon terhesek lenni, ki kell csuknom őket a tenyészkalitkából. Arra az időre, amíg nem vagyok otthon, eleséget szórok le Kismadárnak a kalitka padlójára. Amint megjövök, ajtót nyitok, és Alfonso beszáguld, hogy segédkezzen az esti etetésnél. Kismadár csodálatos anya lett. Ahogy melegedik az idő, és ahogy szaporodik a létszám, magam is kénytelen vagyok elismerni, hogy bizony szaglik a szobám. Hetenként tizenkét tojásból és egy doboz tápszerből gyártom nekik a tojáspépet. Keverek hozzá áztatott magvakat is, hogy rászoktassam a kicsinyeket. Reggel, iskolába indulás előtt etetek először, iskola után másodszor, lefekvéskor harmadszor. Fantasztikus, hogy mennyit esznek ezek. Szinte minden pénzem fölemészti a tojás meg a mageleség. Nyárra ki kell találnom valami pénzkeresetet. Jóformán észre sem veszem, és már a harmadik fészekalj is ugrándozni kezd. Hárman sárgák, mint Kismadár, közülük kettőnek foltos a feje: az egyiknek a bal szeme fölött van egy pötty, a másiknak a sapkája fekete, kissé félrecsúszva hordja. A negyedik madár Alfonso-sötét, az ötödik sötét szárnyú, világos mellű, a feje szeplőtlen sárga. Kész kis sereg. Kismadár valóságos hős: eleséget szállít, tisztán tartja a fészket, ajnározza az egész társaságot. Nem férnek el egyszerre a fészek peremén, kezdik kilökdösni egymást. Szerencsére már sokkal melegebb van, megfagyni nem fognak. Három hét múlva már mind kinn vannak a fészekből, a kalitka padlóján matatnak. És itt követek el egy nagy hibát. Alfonsót ki kellett volna vennem a röpdéből, külön ketrecbe kellett volna tennem. Mert mire észbe kapok, Kismadár már egy még újabb fészket épít. Új szűrőt nem tettem ki: a kalitka hátsó sarkában, a rács és egy ülőrúd közé ékeli. Alfonso bevágott neki, tele megint tojással, nem tudja hova tojni. Szétszedem a fészket, de Kismadár eszelős sietséggel újraépíti. Kiveszek minden építőanyagot a kalitkából, erre megtámadja a fiókokat, és olyan szaporán csupálja a tollúkat, hogy csak úgy szállingózik, mintha sárga hó esne. A fiókák némelyikének máris csupasz a
combja, a hasa. Föladom. Kismadár végül is jó kondícióban van; kitakarítom és megmosom a fészket, visszarakok némi építőanyagot. Még aznap elkészül a fészek, és reggelre benne az első tojás. Megint ötöt tojik. Elég lazán ül a tojásokon; titkon reménykedem, hogy nem fognak kikelni. Aggódva keresem Kismadáron a kimerültség jeleit, de barátságosan csipog rám, s noha izgatott, boldognak látszik, elégedett a sorsával. Tudja-e vajon, hogy ez az éneklő, csicsergő madarakkal teli röpde, Alfonsót nem számítva, valamiképpen mind őbelőle való? Mintha a semmiből teremtődött volna. Még most sem tudom elhinni. Kikel a teljes fészekalja. Nyitva kell hagynom a kalitkaajtókat, hogy Alfonso segíthessen etetni. Nélküle Kismadár aligha boldogulna. Alfonso távol tartja a fészektől a többieket; egész éjjel és többnyire nappal is ott gubbaszt Kismadárral. Én meg reggelente kezdek hányingert kapni, mikor töröm fel a főtt-tojást, és gyúrom össze a tápszerrel. Ennek a kettőnek a szaga, meg a villáé, amivel zúzom, sok nekem. Az új fiókák mind sötétek. Hárman olyanok, mint Alfonso, kettő világosabb, és a fejük mintás. Szorosan vannak a fészekben, s azóta még melegebb lett az idő. Találok a szeméttelepen egy rossz kalitkát, megjavítgatom. Nem akarom holtra rémiszteni Alfonsót. Ha szereztem is jó pontokat nála, mindet elveszíteném, ha körbehajkurásznám a röpdében, és a markomba kaparintanám. Még jól belém is csípne, tán vérmérgezést is kapnék. Berakom hát a kalitkát a röpdébe, tojáseledelt szórok a padlójára, kivárom, amíg magától beröppen, akkor odaugrom, és rácsapom az ajtót. A kalitkát kiviszem a röpdéből, és az asztalom fölé akasztom, az ablak mellé. Általános nagy píp-kvíp minden fronton. Alfonso meg van győződve, hogy lerántottam végre az álarcom, megmutatkozott valódi lényem. Kíváncsi lennék, miket mond Kismadárnak a helyzetről. Ő, szegény, két kő között őrlődik, menne a párja után, de kicsinyeit sem hagyhatja ott. Odaröppen a röpde rácsához, átnéz Alfonsóhoz. Alfonso kivág egy virtuskodó áriát. Nyomorultul érzem magam. Milyen komisz is, mikor a felnőttek kijelentik, hogy nekem akarnak jót evvel vagy avval, és tessék, most én csinálom ezt Alfonsóval és Kismadárral. Már-már azon vagyok, hogy lesz, ami lesz, én visszateszem Alfonsót a röpdébe. De tudom, ha még egy fészket raknak, Kismadár bele is pusztulhat. Ideje, hogy átessenek mind a ketten az évenkénti vedlésen, és amíg vedlenek, nem szabad szaporodniuk. A vedlés meg az új tollak növesztése önmagában is erősen megviseli a madarakat. Kismadár végül megadja magát sorsának, azaz nekem. Visszamegy a kicsinyeihez, és eteti őket, amíg ki nem szállnak. Amint lent vannak a padlón, elviszem a fészket. Kismadár ezúttal nem adja jelét fészekrakási szándékának. Kimegy a röpdébe, és gondtalanul röpdös. Amikor a fiókák önállóan kezdenek táplálkozni, Kismadárt kiveszem a röpdéből, és eltüntetem a tenyészkalitkát. Alfonsót meg a fiatalokat visszatelepítem. Azt akarom, hogy semmi ne zavarja Kismadár pihenését. Amikor csak otthon vagyok, szabadon eresztem. Olyan, mint rég. Kalitkájában alszik, az ágyam fölötti polcon, mint hajdan. Al meg én a sintérkedéssel eleget keresünk, ki tudom fizetni a madáreledelt. Minden szabad időmben a madaraimat figyelem. Azon töprengek, mi legyen a következő lépés. Újabb beszélgetés Weiss-szel; azonnal megorrontom, hogy ma meg akar dolgozni. Tuti, hogy el nem mondok neki semmit; Madárkáról meg aztán végképp hallgatni fogok. Nem kell Weissnek megtudnia, hogy már maga táplálkozik, meg hogy föl is áll és járkál. Meggyőződésem, hogy úgysem tud segíteni rajta. De ha valamicskével tovább maradhatnék itt, akkor talán egyenesbe jönne. Tisztelgünk, Weiss hátradől, kezét összekulcsolja a pocakján, rám mosolyog.
Előtte, nyitva, a dosszié. És mellette még egy. Lefogadom, hogy az én papírjaim, Dixből. Weiss dolgozgat a teóriáján. Veszem a lapot, mi mást tehetnék. Szicíliai hangulatba próbálom ringatni magam. Egy cambriai kávéház teraszán ülünk, mondogatom magamnak, záporozik ránk a napfény. Weiss idegen nemzetségfő a hegyen túlról. — Nos, őrmester, hogy alakultak tegnap a dolgok? — Nagyon is jól, őrnagy úr. A közös korcsolyázásainkról beszéltem a páciensnek. Az, az érzésem, hogy figyelt rám. — Miből gondolja, őrmester? — Abból, ahogy ott ült, őrnagy úr. Láthatólag figyelt. Na most, csak óvatosan. Akármi lesz is, nem akarom, hogy Weiss berobogjon Madárka cellájába. Madárka biztosra venné, hogy ellene vagyok. Hátrálok egy keveset. — Hogy gyógyul az állkapcsa, őrmester? Itt vannak a kórházi jelentései, látom, elég súlyos sérülést szenvedett. Mikorra tervezik a következő műtétet? Weiss ma reggel megint pszichiáter. Szemlátomást fütyül rám. Valami másban sántikál. — Köszönöm, gyógyulgatok. Következő héten lesz az utolsó műtétem. Fölteszik az utolsó bőrréteget, és azzal kész. Weiss előredől, magához húzza a dossziémat, kinyitja. Tényleg az én papírjaim; látom rajtuk a nevemet. — Őrmester, elmondaná részletesebben, hogy is volt azzal a Fort Cumberland-i haditörvényszékkel? Mi történt tulajdonképpen? — Nem értem, mi köze annak a pácienshez, őrnagy úr. Régi história. — Azt én döntöm el, őrmester. A kurva anyád. — Hát, ha úgy gondolja, hogy segít, elmesélhetem, amire még emlékszem. Valami módon távol kell tartanom Madárkától ezt a szarrágót. Csak ül összekulcsolt kézzel, és mosolyog. Visszamosolygok, igazi szicíliai vigyor, az a bizonyos délvidéki, aminek ez az értelme: Te is tudod, én is tudom, hogy mekkora smonca ez az egész, de isten neki, játsszuk végig, ha már elkezdtük. Hátradől a székén, sóhajt egy nagyot, szemüvege mögött lehunyja a szemét, fölvesz egy sárga ceruzát, hegyével megtámasztja az asztalon, lecsúsztatja rajta az ujjait, megfordítja és most a radíros végét támasztja meg, és újra végigcsúsztatja a kezét. Szép szolidan rajzolgat vele. Én meg legszívesebben fölszívódnék: semmi kedvem Cumberlandről beszélni. Madárka, fiacskám, hogy én micsoda szarpasszírozást vállalok itt teérted! — Az úgy volt, őrnagy úr, hogy a pennsylvaniai Állami Gárdánál voltam, és decemberben átvezényeltek Fort Cumberlandbe, hogy megkezdjem a tényleges katonai szolgálatot. Még azt is nekem kell megmutatnom ezeknek a hülyéknek, hogy hogyan kell föltenni a bajonettet a csúzlira. Van ugyan egy köpcös tisztesünk, de az naphosszat a körletben döglik, és tömi a fejét. Ha ez így megy itt, egykettőre átveszem a parancsnokságot, és fél éven belül tábornok leszek. A harmadik reggel fölsorakoztatnak bennünket a gyakorlótéren. Olyan hideg van, hogy a turha megfagy, mire földet ér. Túlfelől előkerül egy alhadnagy meg egy őrmester. Az őrmester vigyázzt vezényel. Levélkiosztás. Fázik a lábam, az orrom már-már elcsöppen, kezem dermedt a kesztyűben. Egyikünknek se jött posta. Az őrmester újból vigyázzt vezényel, és az alhadnagy rákezdi: — Figyelem, emberek. Szabadfoglalkozás délig a körletben. Tizenkét óra nulla perckor ebéd. Most pedig Lumbowski tizedes kiválaszt néhány embert egy kis munkára. A köpcös tizedes ellépked a század előtt. Néha megáll, rámutat egy-egy emberre. Elém érve rám mutat, és azt mondja: — Szén. — Ki hinné, még
büszke is vagyok, hogy kiválasztottak. Oszoljt vezényelnek, mi, kábé tizenöten, maradunk. Weiss álmatagon mosolyog, a szeme hunyva, kényelmesen terpeszkedik. Szinte várom, mikor kezd horkolni. De egyáltalán nem alszik. Kíváncsi vagyok, meddig bírja csukott szemmel ezt a smoncát. A tizedes összeterel bennünket. Tagbaszakadt fickó, nem valami magas, de annál zömökebb, az, az igazi köpcös fajta; egy cheltenhami polákra emlékeztet, akit a körzeti döntőben fektettem két vállra. Rögtön az első menetben tusoltam; erős volt, de ostoba. A hülye állatja még sírt is, mikor leszorítottam. Csorgott a könnye azon a vörös képén, mikor bevittem neki egy szimpla nelzont, és kétrét görbítettem. Na, a tizedes azt mondja a szénlapátoló részlegnek, hogy holnap nulla-öt-nullakor sorakozó a barakk előtt. Négyen vagyunk. Bent a körletben állati nagy a kupleráj. Mindenki a földre hajigálta a cókmókját, és ott tolonganak a kályha körül. Elkezdek föl-alá szaladgálni, szökdécselve kerülgetem a földre szórt kacatot. Undorodok a gondolattól, hogy ilyen tetű népséggel kell majd harcba mennem. Másnap reggel a századügyeletes ébreszt. Megyek a konyhára reggelizni. Én vagyok az első, pedig még az ágyam is bevetettem. A konyha meleg, párás. Javában eszek, mikor betámolyognak a többiek. Aztán jó tíz percig állunk a sötét gyakorlótéren, és csak várunk. Hiába húztam dupla zoknit, mégis fázik a lábam. Karom merev a védőoltástól. Helybenfutással, malomkörzéssel melegítem magam. A másik három csak gubbaszt, és mogorván bagózik. Végre előeszi a fene a tizedest. Ránk se néz, meg se számol bennünket. Talán nem tud négyig számolni. Követjük a gépkocsi-telephelyre. Vár ránk egy teherautó. A fülkéjében két nigger őrvezető. Rájuk mosolygok, nem viszonozzák. A tizedes lenyitja a plató hátsó falát. — Na, nyomás föl, faszfejek. Összeszedem magam, és egy lendülettel fönn termek. Két hapsi nem bír fölugrani, nyújtom nekik a kezem. A plató fémből van, csúszós, feketéllik a szénportól. Az elején, a fülkéhez támasztva, lapátok. Pad egy szál se. Az a kurva szénpor máris rondítja össze az új gyakorló-kabátunkat. Előremegyek, leguggolok a lapátok mellé. A többi faszi mellém guggol kétfelől. Senki nem szól semmit. Nem is nézünk egymásra. Az autó nekilódul, imbolyogva kigurul a telephelyről. Seggre huppanunk, ideoda szánkázunk a platón. Halljuk, a szarháziak röhögnek rajtunk a fülkében. A tizedes is nézi a mókát a hátsó ablakon. Földúton zötykölődünk, összevissza dobál a plató; míg végre ráfordulunk a harrisburgi főútra. A térdünk fekete a szénportól, és baromi, hogy milyen rohadt hideg van! Nincs menekvés a metsző szél elől. Elzsibbad a fülem, az arcom. Vagy fél órát utazunk így, amíg a folyó mentén álló szénhegyekhez nem érünk. Az autó megáll, a tizedes hátrajön, hogy lenyissa a hátsó falat. Úgy lehet, elhallgattam, mert Weiss kinyitja a szemét, és rám szól: — Tovább, őrmester, mondja el, miért állították haditörvényszék elé. Mondjon el mindent, amire emlékszik. — Igen, őrnagy úr. Katonai kocsival Harrisburgbe vittek bennünket. Egy tizedes volt a parancsnok, bizonyos Lumbowski, az a tisztes, akinek a bántalmazásával lettem vádolva. Vele volt két őrvezető, meg mi négyen, a szénlapátolók. Sebesen forog az agyam kereke; annyit akarok csak elköpni Weissnek, amennyi fönntartja az érdeklődését, és semmivel se többet. Remélem, elő tudom adni úgy a sztorit, hogy ne tűnjek mániákus gyilkosnak. Elsőként ugrok le a platóról. A lábam összecsuklik; úgy elgémberedtem, hogy semmit nem érzek. Egy srác fejest ugrik valahogy, és kezét fölsérti a
kavicson. A tizedes a teherautóra mutat. Vastag, egyujjas bőrkesztyűt visel. — Ostoba állatok, a lapátot meg nem fönnhagyták? Kézzel akarják lapátolni a szenet? Nekem nyolc. Hé, maga! Rám mutat. — Maga, maga izompacsirta. Pattanjon vissza, és adja le azokat a kurva lapátokat. De mozogjon, mintha élne! Nem baszhatjuk itt a legyet egész álló nap! Egy parádés félkezes támasszal föllendülök a platóra. Most bezzeg csak néz a szarrágó, erre nem számított. Fölmarkolom a lapátokat, kiállók velük a plató végébe. Intek az egyik srácnak: — Hé, pajtás, kapd el! Dobom neki, és a hülyéje nemhogy mellényúl, de még le is húzza a fejét! — Mit csinál, maga faszkalap! Adja le rendesen őket! Kincstári tulajdon. Azt akarja, hogy ráhátékázzák magára, he? Leugrom, és kiosztom a lapátokat. Az őrvezetők nekitolatnak az egyik szénhegynek. A tizedes elveszi a lapátom. — Na idesüssenek. Ez itten a lapát, ez neki a szíve, ez meg itt a nyele. Megfogják a nyelit, így e, a szívét a szén alá nyomják, és fölhajítsák a platóra. Világos? Még egy ilyen hülyét! Lapátolni kezdünk. A szén össze van fagyva, marha nehezen törik meg a kérge, úgy kell beletaposni a lapátot. És rendesen útban vagyunk egymásnak. A tizedes visszaül a vezetőfülkébe. Járatják a motort, hogy meleg maradjon a fülke. Mi meg szívhatjuk hátul a szénmonoxidot. Hallgatunk, egyikünk se valami gyakorlott lapátoló; fájlaljuk az oltás helyét, nehezen mozgunk a vastag kabátban. Szép kis délelőttnek nézünk elébe; mire mi megrakjuk ezt a kocsit! — Elég az hozzá, őrnagy úr, hogy vagy két óra hosszat lapátolunk. Szokatlan munka mindnyájunknak, és a tisztes, Lumbowski tizedes kezdi elveszteni a türelmét. El kell végeztetnie a munkát, és jókora lemaradásban vagyunk. Weiss bólint, megereszt egy-két hmm-öt, hogy lássam, figyel. Gondolom, szereti hallgatni az ilyen marhaságokat. Talán minden pszichiáter bukik a hülye történetekre. Elég izzadt vagyok már, mikor a hülye tizedes kiugrik a fülkéből, eloltja a cigarettáját, és hátrajön. Látom, a két őrvezető hátranéz a platóra halmozott kupac fölött. A tizedes biztosan valami jó mókát ígért nekik. Fölkészülök a legrosszabbra. Lumbowski néz bennünket egy fél percig, aztán odalép hozzám, elmarja a lapátom, és félrelök. — Nem úgy köll lapátolni, izompacsirta. Hanem így e! Bevágja a lapátot a szénbe, megbillenti, és ugyanazzal a sima mozdulattal földobja a platóra. Aztán földob még egy lapáttal. Nemhiába adták neki a szénlapátoló különítményt: ez a szarházi civilben bányász lehet, vagy mi. Visszalöki nekem a lapátot. — Na, bukjon rá, harcoskám. Eleget tökölt már. És azzal visszamegy. Nyílik a fülke ajtaja, kihallatszik a nevetésük. Igazi, mélyről jövő niggernevetés. Olyan meleg fajta. Én meg annyira át vagyok fagyva, hogy a szicíliai nevetésem se akar működni. Tovább lapátolok. Öt perc múlva megint nyakunkon a tizedes. Figyel, összeverdesi a kesztyűs kezét, toporog. Na, majd én megmutatom neked, szarházi, gondolom. Al Columbatón nem fog túltenni egy ilyen fosfejű, köpcös szénbányász! Keményen bevágom a lapátot, jól megpúpozom, és nagyot lendítek rajta. A tizedes odalép. — Mi a faszt csinál maga! A kocsi alá szórja a felit! Kerüljön alá, kaparja össze, és nekem próbáljon a platóra célozni, ne az udvart hagyigálja tele!
Na tessék, négy napja vagyok a seregben, és máris összeszedtem egy halálos ellenséget. Behajolok a kocsi alá, kikotrom a szenet. Fél lapátra való az egész. Tovább lapátolnék, de két lapát szén után megfogja a karom, és nyúl a lapátért. Elrántom előle. — Veszed el azt a gombás kezed a lapátomról, te szarjankó! Mindenki megáll. Dermedt csönd. A tizedes csak bámul; most már nincs visszaút. Egy ilyen gennyláda ne mancsozzon engem, még ha stráfjai vannak is. Weiss már nem buzerálja a ceruzáját; feszülten figyel a pápaszeme mögül. A lélegzetét is visszafogja, úgy várja a nagyjelenetet. Csak az a bökkenő, hogy jó alaposan rá akarok ijeszteni. A fenébe is, vége a háborúnak, nem? Be csak nem zárhatnak. Leszerelés előtt állok. Van nekem épp elég jó pontom, sebesülési érdemérem, miegymás. A tizedes lép egyet felém, közel dugja azt a varangyos ábrázatát. — Mit mondott, harcoskám? — Jól hallottad, faszfejű. Ne nyúlkálj a koszos mancsoddal a lapátom után. Dolgom van, nem látod? És azzal tovább lapátolok. — Csakugyan? Na, ne mondja! Jól kicseszett magával, harcoskám. Ide azt a lapátot! Ki van véve a különítményből, hallja? Amit maga ezért kapni fog! És nyúl a lapátért. Lépek hátra kettőt, egészen a szénhegy aljáig, és csípőből lendítek! Istenematyám, de jólesik! Durr bele, teljes svunggal, az arca kellős közepébe!!! Weiss zihál; szerintem rögtön elélvez. A tizedes alól kicsúszik a lába, hanyatt fekszik szépen a szénkupacon. Föl akar állni, visszaesik. Az arca elmosódik, mintha selyemharisnyát húztak volna rá. Először fehér, aztán megindul a vére. A két őrvezető már kinn a kocsiból. A tizedesből dől a vér, köpdösi kifelé a fogait. Az egyik őrvezető föltámasztja a fejét, hogy torkára ne fusson a vér. Sötét, sűrű massza; szál foga se maradt elöl. A másik őrvezető két kézzel rám fogja a pisztolyát. Reszket; ujja a ravaszon. Nem tudom, ki van-e biztosítva vagy sem. A fegyver fölött engem bámul, teljesen rémülten. — Na, ezt jól megcsináltad, pajtás. Ezek most kinyírnak. Farkasszemet nézek vele. Mi mást tehetnék? Vagy lepuffant, vagy sem. — Tedd el azt a pisztolyt, nigger. Ne fossál, nem hantiak. Egyelőre. Nagy hidegséget érzek belül. Az őrvezető leereszti a fegyvert, de nem teszi el. A köpcös felül. Még most se tudja, mi történt. Weiss előrehajol, a szeme nyitva. Eltátotta a száját, de még nem nyáladzik. — Akkor aztán, őrnagy úr, laktanyafogságban tartottak, és három nappal később rögtönítélő haditörvényszék elé állítottak. Megrovást kaptam, be is írták a szolgálati könyvembe, és átvezényeltek Benningbe, gyalogsági kiképzésre. Ilyen furcsán kezdtem a katonai pályafutásomat, őrnagy úr. Columbato tábornokot tehát elmarasztalta a haditörvényszék, és közlegénnyé fokozták le, mindössze ötnapi szolgálat után. Kész komédia volt az egész. Cumberlandi tartózkodásom teljes időtartamára laktanyafogságra ítéltek; annyi baj, legalább nem kell kint ácsorognom a hidegben, nem osztanak be munkára. És hat hónapra letiltották a zsoldom felét. Nagy dolog. Havi ötvennégy dollárnak a fele. Az ítélethirdetés után a bíró, egy százados, látja ám, hogy nem vettem szívemre a dolgot. Valóban, nehezen állom meg röhögés nélkül. Hozzám hajol: — Közlegény, parancsba adom továbbá, hogy látogassa meg a kórházban Lumbowski tizedest! — Nem tehetem, százados úr. Föláll, még előrébb hajol, szeméből süt a feltétlen tekintély. — Mi az, hogy nem, közlegény? Parancsot kapott!
— Jelentem, laktanyafogságra vagyok ítélve. Tartom a pléhpofát; a százados zabos. Lehet, hogy röptében még egyszer elítélnek, tiszt megsértéséért? Haladunk, szépen haladunk. A százados rajtam tartja a szemét, előhúz egy papírt a fiókjából. Ráfirkant valamit, és nekem adja. Elteszem úgy, hogy meg se nézem. — Ezzel kimehet a kórházba, közlegény. — Köszönöm, százados úr. Kivágok egy parádés tisztelgést, viszonozza. Sarkos hátraarc, és távozok. Átsétálok az ezredirodán, le a lépcsőn, át a gyakorlótéren, be a körletbe. Elnyúlok a priccsemen, ahogy a többi balfácán. A szomszéd priccsről elkölcsönzök egy képregényt, a „Marvei kapitány”-t. Tele a priccs képregénnyel. Öt nappal és vagy száz képregénnyel később átvezényelnek Benningbe. A tizedest nem látogatom meg. Befejeztem, de Weiss várja a folytatást. Pár percig így üldögélünk. — Ez minden, őrmester? — Ez, őrnagy úr. — Mit gondol, elkövetne még egyszer valami hasonlót? — Nem én, őrnagy úr. Megtanultam a leckém. — Megverte-e valaha is a pácienst? Erőszakoskodott-e vele valami egyéb módon? Na, végre eszébe jutott az egyetlen épkézláb kérdés! — Dehogyis, őrnagy úr. Barátok voltunk. Weiss ráránt néhányat a ceruzájára. — Gondolt-e arra, Alfonso, hogy miért eshetett áldozatul ezeknek az agresszív, ellenségeskedő impulzusoknak? Nem verte sokat az édesapja? Nem érzi súlyosan sértve magát valami miatt? A kurva anyját!! Átrázott az örökös mosolyával, a hajával, a szemüvegével. Ez érti. És kezdem én is érteni. Bizonyos őrültségektől nem tudok megszabadulni. Mint Popeye. Popeye a tengerész, Hajóját nem éri vész. Azért van sok eszem, Mert spenótot eszem, Hollári-hollári-hó! Popeye a tengerész, Hajóját nem éri vész. Nyakamon kidagad a hasizom, Mert én csak gi-hint iszom! Hó! Hó! Smoncaü! Az egész nyarat madaraim figyelésével töltöm — már amikor nem kell kutyát hajkurásznom. Tizennyolc fiatal madaram van, no meg Kismadár és Alfonso. Megússzuk a vedelést, egy fiatal sem pusztul bele. Nagy élvezettel tanulmányozom a repülőstílusukat. Mind másképp repül. Engem leginkább a repülés érdekel. Ahogy Mr. Lincoln a színekre megy, úgy megyek én a repülésre. Bármeddig el tudom nézni Őket; majdnem olyan, mintha magam is repülnék. A meleg beálltával valóban „madaras” szagú kezd lenni a szobám. Anyám be-benéz, fintorog. Ki kell találnom valamit, mielőtt elfogy a cérnája. Közben folytatom kísérleteimet a fiatalokkal. Ki akarom deríteni, mekkora súlyt képes egy kanári a levegőbe emelni. És tudni akarom azt is, hogy mekkora szerepe van a szárnynak a repülésben. Vajon egy szárnyatlan madár is repülni próbálna? Az utolsó fészekaljból kiveszek egy fiókát, és kihúzgálom az evezőtollait. Csinálja szépen ő is mindazt, amit a többiek, de mikor kiugrik a fészekből, persze nem tud repülni. Csak szökdécsel a kalitka alján. A többiek már repkednek a röpdében, ő még mindig a kalitka aljához van kötve. Ámde mikor újra kinőnek az evezőtollai, egykettőre beéri a többieket, és ő is éppolyan jól repül. Kiszemelem a legjobb repülőket, és súlyokat, forrasztóónból hajtott kis gyűrűket erősítek a lábukra. Fokozatosan növelem a terhelést. Számításaim
azt mutatják, hogy az én térfogatommal, ha a madarak fajsúlyát vesszük, huszonöt kilónál is könnyebbnek kellene lennem. Ez az, amire soha nem leszek képes elevenen. Csak abban reménykedhetem, hogy a madarak nagyobb fajsúllyal is képesek repülni. Úgy mérem meg a súlyukat, hogy beállítom a röpdébe a konyhamérleget. Szórok rá egy kevés magot, és várok. Mikor rászáll egy madár, gyorsan leolvasom a skálát. Hamarosan minden madaramnak tudom a súlyát. Szinte mind egyformák, alig néhány gramm választja el a legkönnyebbet a legnehezebbtől. Hihetetlen, hogy milyen könnyűek. Alfonsóra és Kismadárra nem teszek súlyokat; dolgoztak ők már eleget. Addig növelem a terhelést, amíg az adott madár többé nem hajlandó fölszállni. A tűrőképességükben már nagyobb különbségek mutatkoznak. Van, aki két-két gyűrű után bedobja a törülközőt. Csak gubbaszt a röpde alján, fölborzolja a tollát, és teszi, mintha aludna. Úgy tetszik, a madár föladja, mihelyt látja, hogy nem tud repülni. Ezekről le kell vennem a gyűrűket, mert enni sem akarnak. Marad végül két fiatal hímem, akik a saját súlyuknál is nehezebb terhekkel repülnek. Nem adják föl, elkínlódnak a legmagasabb ülőrudakig is. Leszálláskor viszont elég keményen megütik magukat, amíg le nem veszem róluk a gyűrűket. Úgy vélem, van valami esélyem, ha negyvenöt kiló alá fogyasztom magam, de azért sikerül megtartanom az erőnlétemet. Egy este, vacsora után, anyám megint rákezdi, hogy hát a madarak. Ilyenkor nincs mit tenni, hagyni kell, hogy kipanaszkodja magát. Apám meg én csak ülünk, és várjuk, hogy kieregesse a túlnyomást. Apám közben rám néz egyszer, de nem jutok szóhoz. Anyám panaszkodik a szagra, a szemétre, a zajra, az egerekre; fájlalja, hogy minden időmet madarakkal töltöm, még barátom sincs, csak ez a digó gyerek a Radbum Roadról. Vagyis Alfonso. Én igazán nem tudom, mit kéne tennem, hogy anyám boldog legyen. Mikor végre befejezi, várok néhány másodpercet, hogy lássam, csakugyan lejárt-e a rugója, de nem többet, nehogy apám kezdjen beszélni, aki, tudom, szintén utálja ezeket a jeleneteket. Öreg hiba, hogy a szüleimnek nincs több gyerekük. Anyám szerint azért nincs, mert apám rossz mesterséget választott, és mert rosszkor ütött be a gazdasági válság, és apám évekre munka nélkül maradt. A székfonást tanulta ki, ezeket a verandára való, vesszőből font székeket csinálta. Akkoriban menő dolognak számított, ha valakinek ilyen kézi munkával készített székei voltak. Két oldalról veranda fogja közre a mi házunkat is, és a székeinket mind apám csinálta. Hintaszékek, díszes-magas támlájú székek, minden változatban. Öröm nézni apámat, ahogy dolgozik. Vízben áztatja a fűzfavesszőt, és kézzel meg néhány egyszerű szerszámmal fon széket belőle. Olyasformán dolgozik, ahogy Kismadár építi a fészkét. Gyorsan, automatikusan mozog a keze. Hat évig inaskodott, mire megszerezte a mesterlevelet. Kegyetlen dolog, hogy valami olyasmihez ért ilyen jól, ami senkinek sem kell. Előhozakodom az elképzelésemmel. Elmondom, hogy idén a két felnőtt madaram tizennyolc fiókát nevelt föl. A hímek darabjáért nyolc dollárt adnak a felvásárlók. A tojók árából pedig megtérül a madáreleségre kiadott pénzem. Vagyis csaknem kilencven dollár lehetne a tiszta hasznom. Ennyit kap apám egy hónapra a középiskolában. Elmondom neki, hogy Németország és Japán exportálja a legtöbb kanárit az Egyesült Államokba. Most, hogy hadban állunk velük, kiapadóban ezek a források. Nem lenne rossz üzlet kanárit tenyészteni. Gyorsan beszélek. Meg kell győznöm. Előveszem számításaimat, megmutatom, mennyit tudnék keresni tizenöt költő párral. Ha egy párra csak tíz fiókát számítunk, és ezek fele hím, páronként ötven dollár a haszon, és ez
összesen hétszázötven dollárt jelent. És akkor még azt nem is vettük, hogy emelkedőben a kanárimadár ára. Anyám kijelenti, ő aztán nem fogja tűrni, hogy száz meg száz kanári büdösítse össze a házát, bármennyit is keressek rajtuk. Megmondom apámnak, a garázs mögött, a régi galambdúc helyén építenék röpdét. Van annyi megtakarított pénzem, amennyiből kijön. Apám rákönyököl az asztalra, összekulcsolt keze a szája előtt. Hüvelykujja körmét a foga közé veszi, úgy figyel. Anyám föláll, és kezdi leszedni az asztalt. Elég lármásan. Apám nem néz rá. — Szóval azt mondod, hogy évi hétszázötven dollárt tudnál keresni a madaraiddal? — Azt. — Hisz az kis híján annyi, amennyit én keresek, mindennapi munkával. Biztos vagy benne, hogy jól számoltál? — Biztos, igen. Tudom, hogy meg tudnám csinálni. Hallgat egy sort, újra a körmét harapdálja. Csak akkor hagyja abba, mikor beszélni kezd. Most veszem csak észre, milyen sovány, a bőre is akár a pergamen. Aki nem ismeri, azt hinné, beteg. Erei kiütköznek a kezén és a halántékán. Vaskos, kövér, rózsás anyámhoz képest valóságos hullának látszik. Tíz évvel öregebb anyámnál. — És mit csinálnál azzal a tenger pénzzel? — Amit te mondasz. Egyenest a szemembe néz. És mintha látna is engem. Örülök, hogy anyám kint van a konyhában. — Hát nem bánom. De a pénzt nekem adod. Beteszem a bankba, és abból fogsz egyetemre járni. Nem akarom, hogy te is heti nyamvadt húsz dollárért gürcölj egész életedben. Es ezzel el is van intézve. Anyám szóba sem akar állni velem, de máskülönben tehetetlen. A garázs hátsó falához építem hozzá a röpdémet. A baseball-pályától távol esik, csak az láthatja meg, aki bejön az udvarba. Ugyanakkor a ház felől sem látható. Ideális helye van. A faanyag java részét a jól ismert módon szerzem be. Dróthálót, szöget, zsanért, egyebet boltban kell vennem. Több mint száz dollárom maradt a kutyapecérkedésből. Szüleimnek csak az egydolláros órabért vallottam be, a fejpénzről hallgattam. A fizetésemet hazaadtam, a fejpénzt eldugtam a galambruhám mellé. Kétszer négy colos lécekből szerkesztem össze a vázat. Négy méter hosszú, két méter széles alkotmány; elöl két méter, hátul, ahol a garázsfalhoz támaszkodik, két és fél méter magas. Apró, sötétkék műanyag zsindellyel fedem be a tetejét. Belül három szakaszra osztom. Kintről a középső szakaszba lehet belépni. Itt fogom tartani a tenyészkalitkákat. A mérete pontosan kétszer két méter. Kétfelől, a középső szakaszba nyílóan a két röpkalitka, egyszer két méteres mind a kettő, kitöltik a röpde teljes belmagasságát. A vázszerkezetre körös-körül rászögezem a dróthálót. A hálószemek negyedcolosak. A röpkalitkák földjét homokkal szórom föl, és szobámból, Kismadár kivételével, átköltöztetem az összes madarat. A tojók balra, a hímek jobb oldalra kerülnek. Őrültűl röpködnek, minden zugot fölfedeznek. Rászállnak a rácsra, megnézik, milyen a kinti világ. A fiatalok most látják először az eget. Milliószorosára tágult a világuk, pedig a röpterük nagyjából azonos maradt. Néha vadon élő madarak szállnak a rácsra, és bekukkantanak. Alfonso és a fiatalok elkergetik őket. Bár olyan szabadon röpdöshetnének ők is, mint a galambjaim. Pompás lenne elnézni, ahogy szerteszállnak, énekelnek, fészket raknak a fákon, és ha hívnám Őket,
jönnének vissza a röpdébe. A röpdét kívül szürkére és fehérre festem. Mikor készen van, olyan, mint egy valódi házikó. Amíg madaraim a röpkalitkákban vannak, hozzáfogok a tenyészkalitkák készítéséhez. Úgy döntöttem, minden hímnek csak egy tojója lesz. Nem igazán a pénzre hajtok. A hímek segíthetnek a kicsinyek körül, és csak zavaró, ha egynél több tojójuk van. Öt kalitkasort építek, soronként három-három kalitkával; egymásra helyezem őket, föl egészen a tetőig a középső szakasz hátsó falánál. A kalitkákat kis tolóajtóval osztom ketté, hogy elkülöníthessem a tojótól a hímet vagy a kicsinyeket, vagy éppen mindet, mikor a tojó új fészket kezd építeni. Önműködő etető-itató berendezést szerkesztek; a kalitkák aljára kihúzható tálca kerül, hogy könnyen takaríthassam. Nagy örömmel készítem a kalitkákat; olyan, mintha a saját fészkemet építeném. Temérdek jó tanácsot kapok Mr. Lincolntól. Ö is maga készíti a kalitkáit, és sok hasznosítható ötlete van. Mr. Lincoln aztán valóban lángész a madártenyésztésben. Elmondom neki, az a célom, hogy jól repülő madarakat tenyésszek ki. Nevettében körbeszaladja a röpdéjét. Még a könnye is kicsordul. Mikor végre lehiggad, azt mondja, senki nem fogja megvenni a madaraimat. Az lenne valami, ha ki tudnám tenyészteni a repülni nem tudó kanárit, mondja. Rúdon lehetne tartani, kalitka nélkül, mint a papagájt. Na és a macskák is módfelett örülnének a repülésképtelen madaraimnak, teszi hozzá. Karácsony előtt készen állnak a tenyészkalitkák. A hímek torkuk szakadtából énekelnek a röpkalitkában. A kanárinak szinte minden muzsika. Énekelnek, amikor kalapálok vagy fűrészelek, vagy vizet csurgatok. Kanárifüleknek a szélzúgás fölér egy szimfonikus hangversennyel. Munka közben is figyelem, hogyan repülnek. Még mindig Alfonso a sztár, de vannak már ketten-hárman is, akik eltanulták valamennyi trükkjét. Tudják a zuhanóbombázót; ők is megteszik, hogy föllendülnek, és szabályos félfordulatot végeznek a levegőben. Egyiküknek saját találmánya is van: zuhanórepülésből, közvetlenül mielőtt földet fogna, ismét fölvág a magasba. Valahogy a lefelé gyűjtött lendületével emelkedik föl. Százszor is megfigyeltem, de nem tudok rájönni, mi a nyitja. Látom, hogy megbillenti a testét, szétcsapott szárnnyal szinte a farkán áll addig az ezredmásodpercig, amíg kiemeli magát a zuhanásból, és akkor valahogy előreejti a vállát, befogja a szárnya alá a süvítő levegőt, és ez adja meg fölfelé a lendítőerőt. Ez a madár sárga, mint Kismadár, de testalkatra olyan sólyomforma, mint Alfonso. Nincs az a megátalkodott természete, mint egyik-másiknak a sötét tollúak közül, de szembeszáll azzal, aki túl hevesen köt belé. Legtöbbször azonban csak átröppen egy másik rúdra. Azok közül való egyébként, akik teljes terheléssel is repültek. Alfonso II., az első fészekaljból, majdnem olyan megátalkodott alak, mint maga az öreg Alfonso. Sokszor szörnyen összeverekednek. Alfonso alig talál olyan zugot a röpdében, amelyet első számú fia ne tekintene a saját territóriumának. Madaram még egy sem hullott el. Pompás erősítőrecepteket kapok Mr. Lincolntól. Beáztatott magot keverek zabpehellyel, kukoricapehellyel. Almát, salátát, pitypang-levelet is adok nekik. Alfonsót és Kismadárt is számítva, húsz madaram van: tizenkét hím, nyolc tojó. Biztos költőpárom csak egy, Alfonso és Kismadár. Visszakeresztezhetném az egyik tojót Alfonsóval, de nem teszem, mert olyan jól megvannak Ők ketten Kismadárral. Fájó szívvel eldöntöm, hogy eladom vagy elcserélem az összes tojót. Kell a friss vér; testvéreket nem párosíthatok. Nem szívesen válok meg tőlük; van köztük néhány gyönyörű példány. És egyáltalán: rabszolgakereskedőnek érzem magam.
Tizenöt költőpárt akarok tartani; a tojók mellé három új hímet is be kell szereznem. Jó két hónapig keresgélek, mire megtalálom, akikre szükségem van. Csak az a bökkenő, hogy nemigen látni, hogyan repülnek, még ha röpdében tartják is őket. Nem tudnak ilyen szűk helyen elegendő sebességet gyűjteni. Vásárolok egy úgynevezett fahéjszínű hímet. A színe tulajdonképpen aranyos-barnás. Nyúlánk és karcsú, mint Alfonso, az éneke viszont úgynevezett szászfajta vagy félroller. A másik új hímem sárga, csak a feje fekete, és bóbitája van, parányi tollforgója. Olyan vele, mint egy kis bohóc. Ha két bóbitás példányt pároztatnak össze, az utódok kopasz fejűek lesznek. Mr. Lincoln fintorog, mikor megmondom, hogy bóbitás madarat vettem. Nem kedveli az ilyen spéci madarakat. Csakhogy ez a bóbitás kiváló repülő. Sőt, lebegni is hihetetlen jól tud. A kanárinak nem természete a lebegés, de ez a madár úgy lebeg a röpde magasában, mint egy vadászó sólyom. És egész jól siklik is. A pintyfélék nem valami jó siklórepülők, úgyhogy ezt a madarat muszáj megszereznem. A harmadikat Mr. Lincolntól kapom. Ingyen. Meg van róla győződve, hogy ez a madár bolond. Folyton odaveri magát a röpde rácsához. A legtöbb madár egykettőre megtanulja, mit jelent kalitkában lakni, és mi is az a rács. Odaszállnak a rácshoz, de előrenyújtják a lábukat, és megkapaszkodnak benne. Fejjel csak a tapasztalatlan fiókák mennek neki. Ez a madár azonban nem fogja föl a helyzetet. Kifejlett példány létére úgy vágódik neki a rácsnak, mintha ott se lenne. így aztán ideje java részét a röpde aljában tölti, lábadozással. Ilyen csökönyös szamár ez születésétől kezdve, magyarázza Mr. Lincoln. Fölajánlom cserébe az egyik sötét tojómat, de Mr. Lincoln hallani sem akar róla. Azt mondja, egyből rám gondolt, mikor föltűnt neki ez a bolond. A tojókat egy az egyben elcserélem, legtöbbjüket Mrs. Prevosttal, aki szabad választást engedélyez. Helyesli, hogy egy hímet csak egy tojóval akarok pároztatni. Két hetet töltök a röpdéjében, keresem a legjobban repülő nőstényeket. Kidolgoztam egy rendszert. Kölcsönveszek az iskolától egy stoppert, és öt percen át figyelek egy-egy madarat. Csak a levegőben töltött időt mérem. Az én madaraimnak szeretniük kell a repülést. Háromszor is ellenőrzők egy-egy madarat, mérlegelem a sebességét és a mozgása kecsességét is. Végül kezemben van a teljes repülési rangsor. Eleve kizárom az ügyetleneket, azokat, akik földet éréskor botladoznak, vagy beleütköznek másokba, vagy összevissza verdesnek, mikor a többi madár közé, szűk helyre akarnak szállni az ultrádon. Nem kellenek az énekelős vagy a verekedős tojók sem. A könyvek szerint az ilyenek nem jó tenyészmadarak. Az éneklős nőstény hajlamos elhagyni a fészkét. Kész listáimat átnyújtom Mrs. Prevostnak. A legjobb tenyészmadarai közül is kiszemeltem néhányat; ezeket nem adja, a többit azonban szívesen. Csodaszép a röpdém, mikor elengedem benne az új szerzeményeket. Pompás látvány egy ilyen tágas kalitka, csupa első osztályú repülővel. Sokkal szebben szállnak, mint a hímjeim. Két hónap még a tenyészidő kezdetéig, folytatom hát repülőkísérleteimet. Hideg van már kinn a röpdében; alaposan föl kell öltöznöm, mikor megfigyelésre indulok. Anyámat meggyőztem, hogy mindez hozzátartozik a tenyésztéshez. Most, hogy már mindnyájan felnőttek, az evezőtollakkal kezdek kísérletezni. Egy ilyen toll, ha jól megnézzük, fantasztikus találmány. Úgy van szerkesztve, hogy mikor nyomás van alatta, nem engedi át a levegőt. Felülről viszont annál könnyebben átjárható. A toll üreges szárában vérerek is vannak. Két oldalán nőnek az úgynevezett tollágak, amelyek kisebb
ágakra, a tollsugarakra bomlanak széjjel. A sugarak végén apró horgok vannak. A horgok egymásba kapcsolódnak, és úgy lehet nyitni-zárni őket, mint egy finom fogazású, bonyolult cippzárat. A madár a csőrével tudja nyitni vagy zárni. Amikor tollászkodik, voltaképp ezt csinálja: összezárja a szétnyílt horgokat. A tollak el is tudnak fordulni a száruk körül: fölfelé lendítéskor függőleges, lecsapáskor vízszintes síkba állnak be. És az egész bonyolult rendszer gyakorlatilag súlytalan: pehelykönnyű. Ez az én legnagyobb bánatom. Vagy készítek valami hasonlót, vagy meg kell tanulnom, hogyan boldoguljak nélküle. Hőseimnek, akik a saját testsúlyuknak megfelelő nehezékkel repültek, kezdem kihúzgálni az evezőtollaikat. Lábukra visszateszem a súlyokat, és egy-egy evezőtollat kihúzok mind a két szárnyukból. Az egyik azonnal föladja. Nem elég az a sok súly: most még ez is. Csak gubbaszt a földön, és aludni próbál. Megszabadítom nehezékeitől, és szabadon engedem. Néhány perc múlva úgy röpköd, mintha mi sem történt volna. Nyilvánvaló: a kanári könnyen nélkülöz két evezőtollat, ha nem terheljük le. A másik madár azonban még így is repül valahogy. Kétségbeesett erőfeszítéssel fölemelkedik, és megül az alsó rudak egyikén. Úgy döntök, rajta hagyom a súlyokat; meglátjuk, hogy tud kompenzálni. A hét végéig sokat javul. Föltornázza magát a legfelső rúdra. Ott is marad naphosszat, de mikor leszáll, az valami félelmetes. Nem is repülés az, inkább holmi verdeső fejesugrás. Zuhan lefelé, sorra elvéti a rudakat, őrültül verdes. De megússza, és újra fölküzdi magát a csúcsra. Eleget szenvedett a tudományért, gondolom, és megszabadítom a nehezékektől. Közben, esténként, a mechanikus tollak tervein dolgozom. Lécrolettaszerű szerkezetre gondolok, a lemezek kis csapokon fordulnak el. Lefelé mozdítva összezárulnak, fölfelé szétnyílnak. Forgattyús tengelyszerűen meghajtott tengely végzi a vezérlést, gumikarika adja a meghajtó erőt. Balsafából és vékony alumíniumlemezből is készítek modelleket. Iszonyú erő kell majd ahhoz, hogy csapkodni tudjak a hozzám méretezett szárnyakkal. Többek között az a bökkenő, hogy a madár fölfelé lendítésekor előrehúzza a szárnyát, a másik ütemben meg hátra, olyasformán, mint a pillangóúszók. A madár levegőt fog a szárnya alá, és azon lendíti magát előre. A vállízülete körforgást végez, menetirányban előre. Gumikarikával elég nehéz megoldani. A modelljeim egyike-másika repül is, de fölszállni nem tud, kézből kell indítani. Semmi esélyem, amíg nem tudok magától fölszálló modellt szerkeszteni. Folytatom testgyakorlataimat. Reggel-este verdesek egy-egy órát. Körbecsavargatom a vállaimat, levegőt próbálok préselni a hónom alá. Valahogy így csinálják a madarak is. Lassacskán meg is púposodok. Ha nem vigyázok, a fejem magától előrebiccen. Délután a ketreceken dolgozom. Szépek így befestve, etetőtálakkal ellátva. Belül világoskékre festettem Őket. Készen áll minden, a kalitkák alján újságpapír, apró kaviccsal beszórva. Hetenként egyszer fogom cserélni. Helyükön vannak a fészektartók is, minden kalitkában halcsont, megtöltve maggal az etetőtálak, vízzel az önműködő itatóvályúk. Kidolgoztam a tenyésztési tervet, eldöntöttem a párok összeállítását. Ez utóbbi különösen jó szórakozás volt. Rendszerint az iskolában, óra alatt jöttek a legjobb ötleteim. Sokat figyeltem a madaraimat, úgyhogy most már mindet személyesen ismerem, és ők is ismernek engem. Naplót vezetek a fiatalokról; lábgyűrűket vettem, hogy megkönnyítsem az azonosításukat. Kis szerencsével nemsokára százötven fiatal kanárim lesz. Készen állok. Te úristen! Azt mondja reggel Renaldi, hogy megjöttek a baseball-labdák! Katonai géppel hozták. Az írnok ürge nyitotta ki a dobozt. Ő mondja meg
Renaldinak. Biztos abban reménykedik, hogy majd célbaköpdösőst játszhat velük. Renaldi elmeséli, hogy az írnokot Ronskynak hívják, és azért köpköd, mert örökké rossz ízű a szája. Pilóta volt, Normandiában odaverte magát a parthoz, csoda, hogy megúszta. Három hónapig nyomta a kórházi ágyat, és szotyakosra köpködte az egész kórtermet. Alig tudták megmenteni a teljes kiszáradástól. Ha nem vigyáz az ember, egykettőre oda jut, hogy képes lesz mindenkit sajnálni, és akkor aztán nem marad, akit gyűlölni lehetne. Percig sem hittem, hogy frankón megküldik azokat a labdákat. Jó lenne tudni, hogy Madárka anyja tényleg megőrizte-e őket annyi éven át. Lehet, hogy vásárolt egy rahedli használt labdát. — Szükségem lenne, uram, kétszáz használt labdára. El akarom küldeni a diliházba, hátha segít a buggyant fiacskámon, aki kanárinak képzeli magát. Renaldi azt mondja, ilyen tarkabarka kollekciót ő még nem látott. Van közte mindenféle, majdnem vadonatúj labdától a szigetelőszalaggal fokozottig. És mind penészes. Eszerint mégiscsak az eredeti labdák; lám, megőrizte őket. Vajon mi a fenét képzelt? Attól még nem költözik el a pálya, hogy nem adja vissza a labdákat. Nem szerzett egyebet vele, mint ellenségeket. A világon semmi értelme. De ma már aligha van valaminek is értelme. Mi a fenének próbál ez a Madárka is tollakat növeszteni? És én, én miért bujkálok a kötéseim mögött? Sejtem, nem is igen akarok előjönni csupasz ábrázattal. És még csak nem is a kinézetem miatt. Azt mondják a dixi orvosok, hogy minden rendben, nem leszek csúnya, a hegek se igen fognak látszani. Csakhogy az a bolond gondolat fészkelt meg bennem, hogy hernyó voltam eddig, és kötéseimből, akár a bábból, pillangóként fogok előbújni. És még nem végeztem a hernyó-létemmel. Tudom, pillangó vagyok igazából, vége a hernyó-szerepnek, de nem állok még készen az átváltozásra. Még egy utolsó műtét, aztán egy hónapig kötésben, és akkor le fognak szerelni. Vissza kell mennem a régi környezetbe. Mindenki látni fog. Harminc-negyven százalékos rokkantságot fognak megállapítani. A törvénykönyv 16. cikkelye vonatkozik rám. Ami annyit tesz, hogy dúskálni fogok a pénzben, ha beiratkozok valamilyen iskolába. Csak éppen gőzöm sincs, hogy mit tanuljak. Az iskolában csak testnevelésből voltam jó. Lehetnék éppenséggel tornatanár. Végtére, az se hülyébb módja az életem eltöltésének, mint a többi. És ha álarcot és sapkát húznék, mint Zorro, és föl-alá rohangásznék az utcán? Párbajra hívnék minden tizenkét év alatti srácot, műanyag kardokkal. így aztán könnyen kilencven- vagy akár százszázalékos hadirokkant is lehetnék. Az álarc-ötlet mindenesetre vonzó. Reggeli után átsétálok Madárkához. Beállítom a székem, kényelmesen elhelyezkedek. Mikor leülök, felém fordul. Tele talpon guggol most is, de a karját nem lógatja: összefonja a mellén. Már teljesen egyedül eszik. Nem balhézik, elveszi a tányért, és belapátolja, amit kap. Próbálok a szemébe nézni. Alig két lépésre van tőlem. Mintha egy kutya vagy egy csecsemő szemébe néznék. Egy idő után nem bírja tovább az ember, mert tudja, hogy sérti őket, lyukat éget a lelkükbe. Annyit se tudnak, hogy el lehetne fordulni, pedig meg vannak ijedve. Lesütöm a szemem. — Tudod, Madárka, jól el van cseszve ez az egész. Ki a franc gondolta volna, hogy itt kötünk ki? Hol csúsztunk félre? Az, az érzésem, hogy nem mi tettük ilyenné az életünket, hanem csupán azt példázzuk, hogy ilyenné kellett lennünk. Jó, valamicskét mások vagyunk, de végül éppolyan használhatók lettünk, mint akárki más. Lehet, hogy te vagy az anya és én a csavar, de részei vagyunk mindketten a tervnek, és ment is minden terv szerint, mielőtt
szavunk is lehetett volna. Mindig olyan rohadtul biztos voltam magamban; azt hittem, soha senki rá nem vesz olyasmire, amit nem akarok, nem tesz olyanná, amilyen nem akarok lenni, és nesze, most itt vagyok. Ha belegondolok, nem valami sokban különbözők a fateromtól. Senki nem eredeti, és még csak annyink sem maradt, amennyivel elbolondíthatnánk magunkat. — Tudod, Madárka, talán nem is számítana, ha hosszú évekig olyan jól el nem bolondítottam volna magam. Nem izgulnék miatta; de így rettentő nagy balféknek érzem magam. És te is csak ilyen vagy, hisz tudod. Iszonytató belátni, hogy milyen könnyen tettek bennünket olyanná, mint a többi. Ránk aggatnak valami ruhát, puskát nyomnak a kezünkbe, megtanítanak pár figurára, és attól fogva már csak nevek vagyunk a századnévsorban, be lehet osztani konyhaszolgálatra, őrségbe, járőrbe. Aztán végeznek velünk: leszerelnek, vagy rákerülünk a veszteséglistára, vagy mit tudom én, és ennyit nem számit, hogy kik vagyunk vagy kik voltunk. Hosszú időbe fog telni, mire meggyőzöm magam, hogy Alfonso Columbato azért mégis több, mint egy mozgó hústömeg valami bonyolult elektronikus vezérlőrendszerrel. Nem lesz könnyű elhinnem, hogy újra különálló és független valami vagyok. — És egyáltalán, mi a fenét számít ez az egész? Hová vezet ez? Itt vagy például te is! Vagy itt maradsz, így, és hagyod, hogy etessenek, melegen tartsanak egész életedben, vagy megjavulsz, és visszatérsz az emberek közé. Ha maradsz magadnak ebben a hülye madárszerepben, nekik arra is kész válaszuk van, elkönyvelnek veszteségként valami nyilvántartásban. Ha meg visszajössz és tanulsz, vagy munkát vállalsz, vagy kanárit nevelsz, az se számít semmit. Minden el van rendezve jó előre. Mindenképpen bepasszolsz a rendszerbe, anélkül, hogy akárcsak tudnál róla. — De még ha meg tudnád tenni, hogy átharapod a tulajdon gigádat, arra is kész rendszerük van ezeknek, kitölteni való űrlapokkal, miegyébbel; ez se érné őket váratlanul. Még azt se tudom, kik azok az ők, tói azon, hogy emberek, mint mindenki. Elhallgatok. Nincs sok értelme az egésznek. Csak annyit szeretnék tudatni Madárkával, hogy nem ő az egyetlen, aki szarnak látja ezt a világot. Ha megérti, hogy vele vagyok, hogy nincs egyedül a véleményével, akkor talán történhet valami. — Ide hallgass, Madárka. Jövő héten újra megoperálják az arcom. Azazhogy mennem kell innen. Egy-két nap, és mennem kell. Ha tovább maradnék, még engem is bezárnának egy ilyen cellába. Weiss, az a szarláda, kivetette rám is a hálóját. Nem is tudom, mit gondolna, ha úgy istenigazából belenézhetne a koponyámba. — Vigyázz ezzel az alakkal, Madárka. Ravasz egy dög. Akkor kukkant beléd, amikor nem is gondolod. Szentség, hogy legalább két előadást fog tartani rólad a legközelebbi pszichiáterkongresszuson. Egy fenét akar ez meggyógyítani téged: így akar hagyni, ilyennek. Csak annyi az előnyöd, hogy nem tudja, hogy madár vagy. Ha arra is rájön, nagy baj lesz. — Még a végén csináltat neked valami bazi nagy kalitkát, ülőrúddal, etetővályúval, mindennel. Előkeresi a régi galambruhádat, és a hadsereg költségére elküld repülőgépen, teheráruként, a kongresszusra. És ott majd kitesz a kalitkádban, és előadást tart rólad. „Madárka, a madárfiú.” És ha végzett veled, elad egy cirkusznak. — Látom is a sorsod. Trombitaharsogás, bejön egy fölcsicsázott elefánt, kiskocsit húz maga után. A kocsi pirosra és feketére van festve, és rajta egy arany kalitka. A zenekar az „Aranykalitkás madár”-t játssza, és te ott ülsz a kalitkában, madárruhában, de ez a kosztüm kanárit utánoz. Tízezer kanárit kopasztottak meg ezért a ruháért. Te meg majd ugrálsz szépen rúdról rúdra,
csipogsz, sőt egy-két nótát is elcsicseregsz a közönség kedvéért. És lesz ott egy óriási fészek, beleugrasz, és kotlani kezdesz a medicinlabda nagyságú tojásokon. Végül kiugrik az egyikből egy törpe bohóc, persze az is madárnak öltözve, és jól fejbe vág egy gumigilisztával. Nagy szám leszel, fiacskám. Világszám. Annyi madáreledelt zabálhatsz, amennyi beléd fér. Kezd lejárni a beszélőkém, de Madárka most félreérthetetlenül elmosolyodik. — Tudod-e, Madárka, hogy anyád elküldte az összes baseball-labdáját? Az én ötletem volt, remélem, nem bánod. Azt mondtam Weissnek, talán azok majd magadhoz térítenek. Most már aztán nem tudom, mi a fenét mondjak neki. Valószínűleg össze fog csukni a lasztikkal, és majd lesi, hogy mi lesz. — Csak belegondolni is. Hogy ilyen sokáig őrizgette őket. Renaldi szerint mind megpenészedett: biztosan elásta a kertben. Vagy ott, ahol a kincset kerestük. Talán éppen a mi orrunk elől ásta ki. Ez megmagyarázná azt a mélyedést a talajban. Madárka engem néz. Szemében az a bizonyos „te tiszta hülye vagy” tekintet. Kezdem azt hinni, hogy elejétől fogva neki volt igaza. Lelki szememmel látom, két hét múlva már majd őt küldik hozzám, Dixbe. Ott ücsörgök tök pucéron, és szarral hajigálom meg, aki a közelembe merészkedik. Ő meg csak ül, kezében, pajzsként, egy szemétládafedél, és beszél nekem a galambjainkról, a wildwoodi szökésről, a korizásról meg mindenről. Ó, de szép is lenne; elengedni végre magam, föladni ezt a tettetést, kiengedni a gőzt, üvölteni, sikítani, Tarzan-módra bömbölni, falra mászni, verekedni, dühöngeni; leköpni, leszarni, lehugyozni mindenkit! Istenem, de jó lenne! És miért is ne? Mi tartana vissza? Szenvedtem én eleget; megtehetném, ha igazán akarnám. Senki nem kárhoztathatna érte. Nem is tudom, mióta álmodtam már az álmomat, mire tudatosulni kezdett bennem. Az ember nehezen jön rá, hogy álmodik, amíg rajta nem kapja magát. Az egyik röpkalitkán dolgoztam, mikor először nyilallt belém. Minden madaram a tenyészkalitkákban; készen volt tizenegy fészek, és bennük több mint harminc tojás. Négy tojó már buzgón kotlott. Minden a legnagyobb rendben. Rájöttem, nem volt jó ötlet homokot szórni a röpkalitka aljára. Beleragad a madárszar, és bűzölögni kezd. A homokba szóródó magvak és héjak is megrohadnak. Lejtős betonpadlót terveztem hát, amit öntözőcsővel kívülről is könnyen takaríthatok. Szóval ott ültem a kalitka alján, és a betont simítottam, mikor belém állt a dolog. Rájöttem, hogy ebben a kalitkában én ismerős vagyok. Ami persze nem is lepett volna meg, ha a kalitka nem tűnik véghetetlenül tágasabbnak. Másként láttam, úgy, mint a madár. Törni kezdtem a fejem. Csak az történhetett, gondoltam, hogy álmomban ebben a kalitkában voltam, és most erre emlékszem. Két álló napig összpontosítottam, és egyre inkább úgy láttam, hogy tényleg álmodtam, csak valami miatt nem tudok rá visszaemlékezni. Nehéz megfogni az álmokat. Először is vekkert tettem a párnám alá, hogy fölébresszen álmodás közben. Egymás után három éjszaka tettem így, mindig más időpontra állítva be a vekkert. Föl is ébredtem mindig, de mire elzártam a vekkert, elszállt az álmom is. Ott feküdtem a sötétben, és próbáltam visszakormányozni a gondolataimat. Néha kis híján sikerült is, de az utolsó pillanatban mindig kisiklott a kezem közül. Tűnődni kezdtem, vajon nem az történik-e, hogy bebeszélek magamnak egy álmot, amit soha nem álmodtam? Aztán, egy délután, mikor vízálló zöld festékkel kentem az új betonpadlót, hirtelen megjelent előttem az egész. Emlékeztem: ott voltam a
röpkalitkában, madárként. Nyilván csak álom lehetett. Abban a bizonyos nyitott, nem-gondolkodós lelkiállapotban merült fel előttem, ami akkor áll be, ha az ember könnyedén és figyelemmel végez valamilyen munkát, például fest. Eleinte mintha csak elábrándoztam volna, de hamarosan rájöttem, hogy egy tényleges álomra emlékszem. Tovább festettem, és szurkoltam, hogy el ne szálljon az egész. Féltem erősen rágondolni, hátha attól szertefoszlik. Úgy rémlett, mintha az álmot több éjszakán át álmodtam volna. Mintha már régóta álmodnám. Talán éppen az álom álom volta miatt rémlett így. Az álomban másként telik az idő. Álmomban ebben a röpkalitkában éltem, együtt a többi hímmel. Ott volt Alfonso, mármint a madár, meg az összes fiúgyereke, a fahéjszínű, a bóbitás, meg az őrült, aki folyton nekiszáll a rácsnak. Beszélni is tudtam velük. Madárhangon szóltak ugyan, de a fejemben ez emberi nyelven, angolul hangzott. Madár voltam én is; madárhangokat adtam. Nem emlékszem, hogy néztem ki. Nem néztem meg magam, de a többiek madárként kezeltek. Vagy majdnem madárként. Magot is ettem; megfigyeltem és aztán utánoztam őket. Fióka voltam, tanultam, ők meg mind segítettek. Ereztem a talpamon, hogy rúdon ülök. Nem néztem a lábamra, de tudom, hogy madárlábam volt, nem emberi, átfogtam vele a rudat. És repültem a többi madárral! Csodálatos volt. Megrebbentettem a szárnyam, rúdról rúdra szálltam. Nem is volt olyan könnyű. A többiek mellém szálltak, tanítgattak. Repülni tanultam. Alfonso fölszállt velem a tető alá, és szólt, hogy nézzek le. Egyáltalán nem volt félelmetes. Madárként éreztem. Tudtam, nem történhet bajom, ha leesem. Fölfelé valamivel nehezebb volt, többet kellett erőlködni, mint lefelé; ennyi volt az egész. Kinéztem a rácson túlra. Láttam a házakat; tudtam, hogy házak. Láttam a falat, a kaput, tudtam, mire valók, és hogy mi van rajtuk is túl. Emlékeztem mindenre, ami a kalitkából nem volt látható. Tudtam mindazt, amit egy madár nem tudhat. Néztem az udvar fáit, és arra gondoltam, de jó lenne köztük röpködni. Álmomban, a kalitkában, megtanultam úgy repülni, ahogy mindig is szerettem volna. Este, elalvás előtt, igyekszem csak az álomra gondolni. Végiggondolom minden részletét, amit vissza tudok idézni. Ami ébredés és elalvás között történt, azt kirekesztem a fejemből. Elalszom és álmodom. Reggel, mikor fölébredek, mindenre emlékszem. „Megfogtam” az álmom. Reggeli után megetetem, gondozom a madaraimat. Iskolanap van, sietnem kell. Nyolc új tojást látok. Kiveszem Őket a fészkükből, és a másik három fészekbe rakok tojásokat. Már tíz tojóm kotlik. Még egy hét, és kikelnek az első fiókák. Benézek a röpkalitkába, ahol éjjel repültem. Bár ott lehetnék, álmomban, bár iskolába indulás helyett repülnék megint. Egész nap várom, hogy visszakerüljek a madaraimhoz, és még inkább, hogy folytassam az álmot. Maga az iskola aznap az álomnál is álomszerűbb. Fenekestül fölfordult a világom. Legvalódibb élményem az álom, a második a madaraim figyelése. Iskolába járni, irodalomdolgozatot írni, mértanleckét csinálni, biológiát tanulni, emberekkel beszélni: mindez csöppet sem valóságos. Ami napközben történik velem, mind olyan, mint az álmaim voltak régen. Tudom, hogy megtörténik, de annyira nem izgat, hogy emlékezzem rá. Telnek-múlnak a nappalok és éjszakák. Sorra kelnek ki a fiókák. A tojók szorgalmasan tojnak. Minden pár szépen boldogul. Fészkenként négy tojásnál is jobb az átlag. Minden madaram jó egészségnek örvend. Mivel álmaimban beszélgetek velük, nagyon közel kerültem hozzájuk, különösen a hímekhez, hiszen az ő röpkalitkájukban repülök. Kíváncsi
vagyok, mi lesz, ha az álom sarkára hág a nappalnak, és ottragadok a röpkalitkában. Az is lehet, hogy egy tenyészkalitkában találom magam, egy tojóval — csakhogy nincs pár nélküli tojóm. Befolyásolni nem tudom az álmomat; várok, és lesem, hogy mi lesz. Nappal beszélgetni próbálok a hímekkel, azokkal, akikkel éjjel beszélek, elsősorban Alfonsóval. Hiába, nem törődnek velem. Föl sem ismernek, csak Madárkát, a fiút látják bennem. Fáj a visszautasítás, magányos vagyok. Napjaimat azzal töltöm, hogy távcsővel figyelem őket; a távcső közel visz hozzájuk, kizár minden egyebet, egész látóteremet betöltik a madarak. Olyanok így, mint álmomban, valóságosak, méretre is mint én. Közel vagyok hozzájuk fizikailag, nem csöppnyi tollas állatkáknak látom őket. Vonakodva fordulok el a messzelátótól, viszolygok, ha magamra vagy a környezetemre kell néznem. Groteszknek látom a kezem, a lábam. Idegenné kezdek válni a saját kalitkáimban, a tulajdon madaraimmal. Fölhagyok a repülőgyakorlatokkal. Ha álmomban repülhetek, mi szükségem arra, hogy a való világban repüljek? Kezdem belátni, hogy úgysem tudnék elszakadni a földtől. Megtanulnék talán hosszan siklani, de repülni soha. És ráébredek, nem is annyira repülni akarok én, fiúként, esetleg műszárnyakat lengetve, hanem madár akarok lenni. Álmomban az is vagyok, és egyedül ez számít. Napjában háromszor készítek tojáspépet. Naponta csaknem egy tucat tojást dolgozok föl. Minden fészek tele fiókával. Nem is olyan jó mulatság ennyi sok madárral bánni. Ha az ember eltávolodik valamitől, és túlságosan sok van ebből a valamiből, akkor csak a felszínét látja, mintegy kívülről, és az is csak munka lesz, mint minden egyéb. És olyan nehéz kézbe fognom egy madarat. Suta óriásnak érzem magam; a madár csak egy tollcsomó, és küszködik, verdes a markomban. Ez az, amitől oda a dolog gyönyörűsége. Ám akkor valami új történik az álomban. A röpkalitkában vagyok, mint mindig, velem a többi hím is. Felröppenek, és átszállók egy ülőrúd fölött, anélkül, hogy megtelepednék rajta. A mutatványt Alfonsótól tanultam. Alfonso figyel egy darabig, aztán szól, hogy szálljunk le, együnk egy kis magot. Leszállunk, megállapodunk az etetőtál melletti rúdon. Késő délután van, a nap odasüt a röpde padlójára. Átnézek a tenyészkalitkák számára elkerített részbe. És meglátom magamat, amint ott ülök egy széken, távcsővel a kezemben! Az arcomat nem látom, csak a zubbonyomat meg a lábamat abban a nadrágban, amit aznap viseltem. Odaröppenek a rácshoz, és figyelmesen szemlélődöm. Csipogok, de nem fordulok hátra. Kedvemre gyönyörködhetem magamban. Én vagyok az, nem vitás. Rajtam még a piros gyapjúsapkám is. Látom a kezemet: a távcsövet fogja a széktámla peremén. Akárha a tulajdon holttestemet nézném. A kinti ember-magam láthatóan nem vesz tudomást madár-magamról, ahogy ott kapaszkodom a rácson. Nem merek magamra sandítani, hogy lássam, madártestem van-e; félek, megszakítanám az álmot. Hogyhogy két helyen látom magam egyszerre? Ez még álomnak is sok! Ha ott vagyok kívül, óriás-méretben, távcsőbe kukucskálva, akkor most hol is vagyok igazából? Ki vagyok? Nem pillantok le. Átrepülök Alfonsóhoz. — Te, Al, kicsoda az ott, a ketrecen kívül? Alfonso közönyösen átnéz a röpkalitka rácsán. Lehánt egy magot, lenyeli. — Aki itt tart bennünket. Aki etet, aki gondunkat viseli. Ő hozott ide még rég. Kismadárt is ő hozta. Mindenki ismeri. — Jó, jó, de kicsoda? Kíváncsi vagyok, Alfonso tudja-e. Tudnom kell, mennyire önálló az álmomban Alfonso; nem csak én mozgatom-e. — Nem tudom. Jobb az ilyet nem is kérdezni. Itt van, és kész. Nélküle semmi
sem lenne. Újra fölszállok az ülőrúdra. Látom már, álmomban csak én tudom az igazat, Alfonso nem. Meg vagyok zavarodva; ez egyszer nem is tudom, álmodom-e. Lám, változik az álmom. Most először vagyok két különálló lény. Az idő sarkára hág az álomnak. Mikor fölébredek, jó ideig ágyban maradok; szombat van. Ki kell tisztogatnom a tenyészkalitkákat. Friss eleséget kell beadnom, ki kell mosnom az itatóvályúkat, tojáspépet kell kutyulnom. Vajon elgondolkodnake a madarak, hogy honnan kapják az eleséget? Ezek a magvak innen sok száz kilométerre teremnek. Olyan mesterséges, olyan csinált ez az egész. A madaraim csak azért maradnak életben, mert én így akarom. Talán a mi világunk se más. Reggelinél, ugye, vajat kenek a pirítósra. Nem tudok se vajat készíteni, se kenyeret sütni. Nem tudnék tehenet tartani, megfejni sem tudnám. Nem tudok búzát vetni, aratni, csépelni, őrölni, sütni. — Ki győz? Mi az, győzni? A legbiztosabb vereség a győzelem. Egyet tudok: az életet szentség, hogy nem lehet két vállra fektetni. Odáig jutottam, hogy már összefüggő az álmom. Néha többnapos kihagyás van, de mikor folytatódik, nem emlékszem, hogy megszakadt volna. És bármennyire töröm is a fejem, nem emlékszem, mikor kezdődött az, amit az álmomnak nevezek. Álmomban meg vagyok róla győződve, hogy mindig is ott voltam, és az álomnak nem volt kezdete. Mikor kimegyek a röpdébe, nem érzek semmi különöset. Tudom, az álomban ember-magamként létezem a röpdében. Végeznem kell a dolgom, s ezt a madarak el is várják tőlem. Madárka vagyok, a fiú, aki nélkül itt semmi nem lenne. Ide tartozom, része vagyok a rendszemek. Ülök, nézem a madarakat, és gondolkodom. Énem egyik része mindent tudni akar, a másik része csak hagyná, hogy megtörténjenek a dolgok. Fogok egy ceruzát és egy darab papírt. Üzenetet írok magamnak, és leteszem a röpde padlójára. Van-e hatása az álomnak arra, ami nappal történik? Eljutok-e magamhoz ezen az úton? Aznap éjjel egyedül vagyok a röpdében. Olyan üres, mint nappal. Az álom fölzárkózott. Hallom a hímeket a tenyészkalitkából; ott vannak a valóságos világban is. Leszállok, eszem egy kis tojáspépet meg egy kevés pitypanglevelet. A papírra írt üzenet ott a földön. „Madárka madár, Kismadár.” Ez az, ezt írtam. Fölszállok a felső rúdra. Rettentően magányosnak érzem magam, el vagyok zárva még a többi madártól is. Csipogok, hívom őket: nem felelnek. Hívom Alfonsót. Semmi! Egyedül vagyok, de repülni, azt tudok. Röpdösök hát, igyekszem minél jobban átérezni. Téves elképzelésem volt, mikor a modelljeimet építettem. A repülés nem olyan, mint az úszás. Nem úgy van az, hogy levegőt gyűrünk a szárnyunk alá, és arra támaszkodunk. Olyan érzés inkább, mintha felülről emelné valami az embert, mintha fölfelé, az ürességbe nyomulna. És az evezőtollaim fordulnak, belekapaszkodnak a levegőbe, tényleg „eveznek”, és így jutok előre. A modelljeim semmilyen előrehajtó erőt nem kaptak. Nem elég előrenyújtani és hátracsapni a szárnyakat. Az evezőtollak úgy működnek, mint a repülőgép légcsavarja. Összeszedem a bátorságom, és végignézek magamon. Madár vagyok. Kanári. Olyan vagyok, mint Kismadár. Röpködni kezdek, és közben figyelem magam. Csodálatos érzés, fölülmúlja minden várakozásomat. Kinézek a röpdéből, és újra elfog a vágy, hogy odakint repülhessek. Hány helyre elrepülnék! Repülni annyira természetes; és annyira természetellenes, hogy nincs hová repülnöm. Másnap tovább gondolkodom az üzenetemen. Végül is semmit nem bizonyít, hiszen tudtam, mit írtam rá. Álmomban velem maradt az emléke, és így csak azt láttam, amiről amúgy is tudtam.
Mikor befejezem az etetést és a fészektisztogatást, előveszek öt papírt, és öt különböző üzenetet írok rájuk. írott felükkel lefelé fordítom és jól összekeverem őket. Kihúzok egyet, és azt teszem be a röpdébe, írással fölfelé, de nem nézek rá. Teszek némi magot, tojáspépet és vizet is az üres röpkalitkába. Ennek nincs sok értelme, mert mikor a többi hím ott volt, mindig volt ennivaló is, jóllehet két hete üres a röpkalitka, és nem tettem be semmi élelmet. Most azonban, hogy utolértem az álmom, nem akarom megkockáztatni, hogy éhen pusztuljak. Úgy lehet, több napra az álomban ragadok, még ha csak egy éjszakát alszom is. Aznap éjjel, álmomban, megint egyedül vagyok. A földön ott a papír. Leszállok, hogy elolvassam. Rajta mind az öt üzenet azon az egy lapon. Átrebbenek a tálakhoz, eszem egy kis tojást, iszom egy csöpp vizet. Aztán újra a papírra nézek. Üres. Kezdem sejteni, hogy is van ez. Azon a határmezsgyén vagyok, ahol vagy megtörténnek az emberrel a dolgok, vagy ő maga idézi elő őket. Az álom az enyém, és olyan valódi, hogy csak még, de jobbára azt álmodom, ami tetszik. Csakhogy, mivel általában magam sem tudom, mit akarok, elég nehéz befolyásolni az álmomat. Ráadásul, ami az álmon kívül történik, az is betolakszik. Hasztalan próbálnék olyasmit álmodni, ami nem is hasonlít a nappal történtekhez. Érteni még korántsem értem a dolgot, de nem félek. Ezek után úgy irányítom a dolgokat, hogy beszélhessek a többiekkel a tenyészkalitkákban. A nagy röpkalitkából még soha nem beszéltem velük, át se néztem hozzájuk, úgyhogy most határozottan kívánnom kell, hogy ez történjen. Ismerem a madarakat, tudom, hol vannak, beszéltem velük már régebben is. Ezeket kell összetennem, hogy sikerüljön. Először Alfonsóval, aztán Kismadárral beszélek. Kismadárral jó beszélgetni. Olyan jól ismerem, és olyan sokáig nem tudtunk szólni egymáshoz. Izgul az új kicsinyeiért, és örül, hogy benne vagyok az álomban. Ó persze nem álomnak nevezi, hanem úgy, hogy „velük vagyok”. Aztán sorra megszólítom a többieket is. Távcsövemmel megfigyeltem az otthonukat, tudom minden tenyészkalitkáról, milyen belül, és tudom, ki hol lakik. Tudom tehát azt is, kivel beszélek, anélkül, hogy látnám. így már nem érzem olyan magányosnak magam. Abban sem vagyok egészen madár, hogy szemből, két szemmel nézek rá a dolgokra. Madár módra nem tanultam meg nézni. És egyáltalán, hacsak nem nézek magamra, mindenben Madárkának, a fiúnak érzem magam. Reggel, iskola előtt kimegyek, hogy berakjak hozzájuk egy kis tojáspépet, és gyorsan körülnézzek. A földön ott a papír, de csak egy üzenet van rajta. A tojáspép érintetlen. Az iskolában egész nap ezen töröm a fejem. Azt álmodom, amit ismerek. Ezért vagyok Kismadár; őt ismerem a legjobban. Kíváncsi lennék, tojó vagyok-e. Kismadár tojó, de én a hímek röpkalitkájában voltam. Jó lenne rájönni, milyen nemű is vagyok. Nem mintha fontos lenne; csak arról van szó, hogy tudni akarom. Az életkor, a nem, a faj meg a többi ilyen smonca mindnyájunkat elválaszt. Mintha már csak a versengés lenne közöttünk az egyetlen kapocs. Csakhogy ha fölül kell kerekedned valakin, még jobban egyedül maradsz. A sportmérkőzéseket azért találtuk ki, hogy könnyebb legyen elfelejteni, elfelejtettünk játszani. Játszani annyi, mint önmagáért csinálni valamit; Madárka meg én sokat játszottunk. Madárka most szélesen rám mosolygott; végre az az igazi „nem számít” mosolya. Lehet, hogy mégis csak megjátssza ezt az egészet. Ami rendjén is volna. Az éjjel énekelni próbálok álmomban; ez talán helyére tenné a dolgaimat. Délután vitába keveredtem a párhuzamos egyenesekről Mr. Shull-lal, a mértantanárral. Szerintem a párhuzamos egyenesek is találkoznak. Kezdem
azt hinni, hogy végső soron minden összeér. Álmomban énekelek. Emberként emlékezetem szerint soha nem énekeltem; madárként énekelni, az viszont egészen más, semmi egyébhez nem hasonlítható. Valahogy nem ilyenre számítottam. Úgy énekelek, mint egy rollerkanári, mégis angol szavakat hallok, szinte versben. Éneklő madárnak és szavakat ejtő embernek hallom magam egyszerre. Azt énekelem, amit a repülésről szoktam gondolni, egyesítve madár-mivoltom érzelmeivel. Egyik első dalom ilyesformán hangzik: Mikor repülök, nincs mitől tartanom. Csák a levegő ízét és a semmit-nem-érintés gyönyörét érzem. Látom a földet, messze lent; olyan messze van, mint az ég, mikor a földről nézem. Eltávolodott minden, és a gravitáció játéka, akár a pergő homok. Tudom mármost, hogy nem vagyok teljesen Kismadár. Hallom a hangját a tenyészkalitkából. Kéri, énekeljek még, de egyelőre nehezemre esik még az ének. Alfonso akkor énekelni kezd neki. Megértem, most először, minden szavát. Ezt énekli: Gyere, szállj velem; száraz bogáncs lebben a kristály légben, te meg én. Lent hegyek púpja és a lebegő felhők, és tehén mélázik a lóherésben, kilenc gyomor mélyen. Együtt siklunk az örvénylő légben, s nincs gondunk semmire. Én te vagyok, te én, szárnyra kelünk dús földek és csöndes partok felé. Tudom, Alfonso nem ezt énekelte. Madárnak nem lehet fogalma a kérődzők gyomráról. Most tanultuk a tehenet biológiából. Alfonso soha nem szállt hegyek és felhők fölött: ez is az én gondolatom. Beszél-e mármost Alfonso, vagy én találom ki az egészet? Nem lehet, hogy csak én. Hiszen Alfonso tanított meg olyasmikre a repülésből, amiket nem tudtam. Hogy hozzam össze ezt az álmomban? Ezen az éjszakán álom közben mindvégig tudom, hogy álmodom. Egyvalami felől bizonyos vagyok. Énekelni olyan, mint repülni. Mikor énekelek, lehunyom a szemem, és látom magam, amint fák között, fák fölött repülök. Bizonyos, hogy ezért énekel a kanári. Kalitkába tették, mert énekel, és most azért énekel, mert kalitkában van. Jó négyszáz éve élnek a kanárik kalitkában. Egy nemzedék, költéstől a párosodásig, nem egészen egy év. Az emberi nemzedék váltásideje húsz év körüli. A kanári tehát, emberi léptékre átszámítva, nyolcezer éve él kalitkában. Másként, a kanári és az ember azonos számú generáció óta él kalitkában. Azon kezdek tűnődni, hogy az emberi tevékenységben mi az, ami megfelel a kanári énekének. Talán a gondolkodás? Megépítettük a civilizációt, ezt a kalitkát, mivel képesek vagyunk gondolkodni, és most már muszáj gondolkodnunk, mert a kalitka nem ereszt. Ha ki tudnék törni a kalitkából, bizonyára megtalálnám valahol a valódi kinti világot. De vajon énekelnének-e ennyit a madaraim, ha a szabadban élnének, és szabadon röpködhetnének? Nem tudom. Egy nap, remélem, rájövök még. A tenyészkalitkákban zajlik az élet. Több fiókám kinn van már a fészekből. Néhányat hamarosan át kell telepítenem a röpkalitkákba. Csak azt nem tudom, álmomban vagy abban a másik világban tegyem-e át őket. Ezen töprenkedem még, amikor Pertával kezdek álmodni. De nem úgy álmodom vele, ahogy magát az álmot álmodom. Hanem az álombeli álmomban álmodom Pertával. Álmomban alszom, madár módra, fél lábon, és Pertával álmodom. Perta kisebb a legtöbb tojónál. A feje világoszöld, mellén még világosabb sárgászöldbe, a hátán sötétebb zöldbe megy át a tolla. Olyasféle ez a mintázat, mint a kék kovácsolt galambé, csak Pertának zöldek az árnyalatai. A szárnyán, kívül, fehér pántokat hord, mivel az utolsó két-két evezőtolla fehér. Testalkatra gömbölyded; apró mozdulatokkal, sebesen verdesve, de gyorsan és kecsesen repül. A szeme fölött szemöldökszerű sötét foltok.
Csőre és lába világosabb, mint Alfonsóé, de nem olyan világos rózsaszín, mint Kismadáré. Álmomban a legfelső rúdon alszom és álmodom. Magányos és fáradt vagyok; elálmosodom, és elalszom a tulajdon álmomban. Ennyit tudok csak. Sok éjszaka múlik el, mire rájövök, hogy Pertut álmomban álmodom. Az álom-álomban egymagam vagyok a röpkalitkában, és mikor lenézek a rúdról, meglátok valakit az etetőtálnál. Rögtön megérzem, hogy tojó. Vagy nem tudja, hogy nézem odaföntről, vagy tudja, de nem törődik velem. Mozdulatlanul figyelem, gyönyörködöm a mozdulataiban. Úgy figyelem, ahogy fiúként nézem madaraimat a távcsővel. Lendületét, erejét tekintve nem különösebb a röpte, de roppant könnyedén viselkedik a levegőben. Érzem, hogy szeret repülni, az élvezetért repül. Elnézem, ahogy gyakorolja a különféle landolásokat és fordulókat. Szépen összehangolja farka, szárnya, törzse mozdulatait; olyan, mintha táncot járna a levegőben. Álmomban beleszeretek úgy, ahogy Kismadárba szerettem bele, de ez valahogy sokkal valóságosabb. Elénekelem neki a dalaimat, de énekelek olyat is, amiről nem tudtam, hogy tudom. Mikor fölébredek ágyamban, nem tudom visszaidézni őket. Túlságosan belül vannak. Fiúként elhatározom, hogy beteszek egy tál vizet a röpdébe, hogy Perta megfürödhessen. Valami szépet, különlegeset akarok. Mikor anyám kimegy a konyhából, elemelem a csiszolt üveg vajtartóját, amit az anyjától örökölt. Csak olyankor szokta elővenni, mikor vendégünk van, úgyhogy nem fogja észrevenni, ha eltüntetem egy éjszakára. Aznap délután, etetés után elhelyezem a vajtartót a röpde padlóján. Két fészekaljnyi fiókát átrakok a másik röpkalitkába; tojáspépet esznek, sőt törni kezdik a magvakat is. A hímek röpkalitkáját üresen hagyom Pertának és nekem. Pertunak hívom, mert ez a szó közelíti meg legjobban azt a hangot, amivel magamban azonosítom őt. Este elalszom, és álmomban arra kényszerítem magam, hogy elaludjam és álmodjam. Perta megjön az álom-álomban. A víz ott a padlón, késő délutáni napsütésben, éppúgy, ahogy délután hagytam. A fény megtörik a csiszolt üvegen, s szivárványt vetít a padlóra és a hátsó falra. Türelmesen várakozom rudamon a röpde felsőbb, árnyékos régiójában. Tudom, hogy én irányítom a dolgokat, én kormányzom álmomat az álomban, de tudom azt is, hogy vannak önmagámon kívüli érzéseim és sejtéseim, hogy mégsem tudhatom, mi fog történni. Lelkem legeldugottabb rekeszeit járom. Perta felszökken az edény peremére, és csőrét megmeríti a tiszta, hideg vízben. Lecsorgat egy csöppet a torkán: fejét hátraveti, mellét kidülleszti, fölágaskodik vékony lábacskáin. Iszik még egy csöppet. Nézem. Aztán bemártja egész arcát, és vizet fröcsköl a szárnya alá. Verdes néhányat, hogy a víz eljusson szárnya legmelegebb zugaiba, belülre, a leglágyabb pihetollakhoz is. Megismétli kétszer-háromszor, aztán könnyedén beugrik a vízbe, begörbíti a hátát, a fejét leszegi, és szórni kezdi a tiszta vizet a hátára, a szárnyai közé. Mindezt természetfölötti élességgel látom. Olyan, mintha ott lennék mellette. Minden cseppet nyomon tudok követni, ahogy végiggördül a lágy tollakon. Le is tudom lassítani a mozdulatait, s a fürdő madár gyors mozgása lassan, végtelenül kecsesen játszódik le a szemem előtt. És akkor énekelni kezdek. Énekelek, pedig nem határoztam el tudatosan. Perta már egy rúdon ülve tollászkodik. Mintha nem is hallana engem. Izgatott vagyok. Érzem, hogyan nyargalászik megforrósodott vérem. Összehúzódik minden izmom, szárnyamat emelgeti a feszültség. Föl is ágaskodom, és előre-hátra hintázom dalom ütemére; táncolok a magam ritmusára, mindenestül Perta felé nyújtózom. Szükséget, sürgető vágyat
érzek a beteljesülésre. Perta tovább tollászkodik. Elrugaszkodom, és leszállok melléje az ülőrúdra. Hangosabb, vágyakozóbb dalra gyújtok. Perta rám se hederít. Nem moccan, a fejét se fordítja felém. Közelebb nyomulok. Nem megy arrébb, pedig szeretném, ha elrebbenne: üldözni akarom, röptömben énekelnék tovább. Még közelebb furakodom. Hátranyúl, és csőrével megfésüli a háttollait. Itt már csak egyet lehet tenni; ösztönösen megérzem. Perta fölé libbenek, és ráereszkedem. Majd szétvet a szenvedély. És semmi! Leereszkedem Perta hűlt helyére: egyedül vagyok! Érzem, hogy zuhanok; no, nem a rúdról, hanem kifelé az álmomból. Az álom-álomból átesem az álomba, látom magam egy másodpercre, amint alszom a felső rúdon, aztán kipottyanok ebből az álomból is, és az ágyamban találom magam. Fölébredek. Elélveztem álmomban, életemben először. Hallottam erről épp elégszer, de még soha nem volt benne részem. Kimegyek a fürdőszobába, és megmosakszom. Beviszem a mosdókesztyűt, és letörlöm a lepedőt is. Aztán hanyatt fekszem, és úgy érzem, mintha nagyon magasról leszédültem volna. Megint rettentően egyedül vagyok. A hétvégén egyre őt keresem. Tudom, előbb-utóbb megtalálom valahol. Biztosan láttam is már, csak nem emlékszem. Az nem lehet, hogy mindenestül kitaláltam volna. Szimatom először Mr. Lincolnhoz vezet. Tenyészkalitkáiban mozgalmas az élet. Megmutatja az új fiókákat. Van közöttük két egészen sötét. Ha így halad tovább, mondja, még tíz év, és kitenyészti a koromfekete kanárit. Rajzolt egy grafikont. Azt mondja, ahogy kezdi megközelíteni a célt, a feketedési tendencia lelassul. És mindig számolni kell a regressziókkal. Számításai szerint eddig kilencven százalékig jutott el; tíz évre van szüksége ahhoz, hogy 99,96 százalékos fekete madarat produkáljon. A mellére bök, és azt mondja: — Én magam se vagyok kilencvenszázalékos fekete. Távolról sem. Megkérdem, van-e fölösleges tojója. Hátha nála van Perta, gondolom. A tenyészkalitkákban nem találom, de ott, tudom, nem is lehet. Mr. Lincoln akkor bal felé, a letakart röpkalitkára mutat. Azért kell letakarni, mondja, mert ott tartja a szabad tojókat, és ezek folyton flörtölnek a tenyészkalitkában tartott hímekkel, amit a fészken ülő tojók néha annyira zokon vesznek, hogy odahagyják a fészküket. Lám, erre nem is gondoltam volna. Mr. Lincoln azt mondja, el akarja adni ezeket a tojókat; legtöbbjük terméketlen, vagy csak két tojást rak, és tenyésztési terveiben egyiknek sincs helye. Benézek a kalitkába. Vagy tíz tojó. Azonnal meglátom köztük Pertát. Lényem egy része, a madár, megismeri. Itt most fiúként szeretek bele. Álmomban madárként szerettem meg, de az érzés átüt ember-lényemen is. Meg kell szereznem; odafordulok Mr. Lincolnhoz, és rámutatok. Különös madárnak látnom, mikor ember vagyok; olyan érzés, mintha kémkedném utána. Mintha kulcslyukon néznék be, és olyasmit látnék, ami nem rám tartozik. — Azt ott, ni? Mr. Lincoln mutatja. Bólintok. — Nem sok öröme lesz benne. Két éve tartom, de termékeny tojást még nem tojt nekem. Három hímmel is pároztattam pedig. A harmadiknál kanosabb kis hímet maga még nem látott. Ez a tojó meg rendszeresen megtojja a maga négy üres tojását. Pedig tudom, hogy a párzás körül nem volt hiba. Valamiképpen ő tehet róla. Mr. Lincoln figyel bennünket. Perta oldalazva szökdécsel ide-oda a rúdon. Lát engem. Tudom. — Nincs az az ellenségem, akinek jó szívvel eladnám. Ki kéne tekerni a nyakát, de olyan takaros kis jószág, hogy nem visz rá a lélek. Ámbár mit ér
az olyan tojó, amelyik nem ad termékeny tojást? Pedig még azt is gyanítom, hogy jó anya lett volna belőle. Csak látná, milyen pompás fészkeket rak. És hogy milyen kitartóan és elszántan ül azokon az üres tojásain! — Megveszem! Pertát nézem; tudom, ő is figyel engem. Az álom-álomban egyszer sem nézett rám. Most vajon fog? — Nem eladó. Hanem tudja, mit? Magának ajándékozom. Legalább megment attól, hogy nekem kelljen kitekernem a nyakát. Csak a magot pusztítja. Igazán rossz is lenne pénzt adni érte. Örülök, hogy ajándékba kapom. Mintha Mr. Lincoln az apja lenne, és engedélyt adna, hogy feleségül vegyem. Nem találok szavakat; csak a kezemet nyújtom Mr. Lincolnnak. Egy kicsit tanácstalankodik, de aztán, látva, milyen komoly vagyok, két kézzel fogja meg a kezemet. A szemembe néz. Könnyezem; nem mintha sírni akarnék. Boldog vagyok és izgatott. — Jól van, fiam? Nem beteg, vagy valami? Megrázom a fejem. Nem akarok beszélni. Aki egyszer madár volt, annak durva morgásként hat a beszéd. Mr. Lincoln megérzi valahogy; elfordul, és bemegy a röpdébe. Nem nehéz megfognia Pertát: csak odalép, és leveszi az ülőrúdról. Ő is azt akarta, hogy megfogják. Tudom. Mr. Lincoln kihozza, fölfordítja, és kloákája körül szétfujkálja a tollakat. — Látja? Költésre kész. Azt hinné az ember, hogy tökéletes tenyészmadár. Lesütöm a szemem, nem nézek oda. Mr. Lincoln nem veszi észre. Visszafordítja Pertát, és ujjával végigsimít a feje búbján. — Látja? Van neki két kis szemöldöke, akár az embernek. Ilyet én még madáron nem láttam. Biccentek. Kezembe adja. Érzem a szíve dobogását. Mr. Lincoln indul, hogy kerítsen egy kis dobozt Pertának, de azt mondom, hagyja csak, a kezemben viszem haza. Borzasztóan visszaélek a helyzettel. Ez egyszer nem bringán jöttem, hanem a parkon át, gyalog. Próbálok illendő köszönetet mondani, de az eszem másutt jár, mielőbb otthon akarok lenni Pertával. Berakom a röpkalitkába, és a nap hátralévő részében csak nézem a távcsövön át. Éppolyan, mint az álom-álomban. Ami az álmomban kezdődött, most először folytatódik fiú-életemben. Mikor benézek a tenyészkalitkákba és kitakarítom őket, a madarak közül valónak érzem magam. Most már fiúként sem vagyok magányos; nekem is van nőnemű párom. Velem van fiú-életemben és az álom-álomban is. Remélem, ma éjjel vele leszek az igazi álmomban. Perta már magánál a repülésnél is jobban izgat. Aznap éjjel nem alszom el az álomban. Fönn vagyok a legfelső rúdon, s látom Pertát a földön: magot eszik, éppúgy, mint először, az álom-álomban. Most már eleget tudok, hogy értsem, álmodom, s azt is értem, miért van ott Perta, de ezek a gondolatok maguk is álomszerűek. Perta itt, az álmomban a legvalóságosabb. Elnézem egy ideig. A vajtartó tele vízzel; Perta megfürdik, ahogy megfürdött az álom-álomban is. Pedig este elfelejtettem bekészíteni a vajtartót: lám, az álom önálló életre tud kelni. Jobban ismeri a vágyaimat, mint én magam. Nézem, mint annak előtte, a fürdőző Pertát. Mindeddig nem vett észre a felső rúdon. Énekelek neki. Ezt: Honnan ismerlek, szép kicsikém? Repültünk volna együtt már, szabadon? Tán én voltam az égbolt, és te A madár. Bennem szárnyaltál, gyönyörűm? Mért nem lesz a párom? Csak egy jelt Adjál: jössz-e hozzám? Nem látod a vágyam? Szállna feléd!
Vagy netán untat máris a dal? Elhallgatok, leröppenek hozzá. Meglát. Hallja, amit mondok. Leomlott köztünk a fal. — Hello. Nem tudtam, hogy más madár is van itt. Azt hittem, egyedül vagyok. Régóta itt vagy? Nem akarok hazudni, de tudom, úgy jó, ha madárként gondol rám. Felelek: — Igen. Mindig is itt voltam. — Milyen szépen énekelsz. Jó hallani. Van-e tojód? — Nincs. Egyedül vagyok. — És komolyan gondoltad, amit énekeltél? A szívedből jött? Vagy csak úgy mondtad? — A szívemből jött. Komolyan gondoltam. — Nekem sincs most hímem. Nem lettek fiókáim. Tojást sokat tojtam, de fiókám egy se lett. Szívesen lennék a párod, de ezt meg kellett mondanom. — Jól tetted. Nem bánom. — Megértettél? Biztos? Nem tudok válaszolni. Ilyen nyíltan gondolkodó és beszélő lénnyel én még nem találkoztam. Minden gondolata, minden gesztusa tiszta és egyszerű, mint a friss víz. Soha nem tapasztalt, természetes áramlatok indulnak meg közöttünk. Érzem, beléje ömlők, ő pedig énbelém. Énekelek: Az öröm friss magvait hintem eléd, Végtelen együttlétre szólít a vágyam. Repüljünk, jer! Tegnapok holnapjából Sarjad időnk; békésen szállunk Múltunk tájaira. Repüljünk, jer! — Nahát, ez még az elsőnél is szebb volt. Soha még ilyen gondolatokat nem hallottam. Mintha több lennél egyszerű madárnál. Mintha jártál volna a kalitkán túl is. — Köszönöm. De aki madár, annál nincs több, annak nem számít innen és túl. Repüljünk egyet! Aznap éjjel berepüljük a kalitka minden zugát. Bemutatom, amit Alfonsótól tanultam; ő is megmutatja, hogyan kell olyan frissen fordulni, és olyan kecses lebegéssel fogni földet Perta nem siklik a levegőben, hanem támasztékul használja valami módon. Mint mikor az úszó a vizet tapossa. Megtanít rá, hogyan csináljam küszködés, erőlködés nélkül én is. Másnap éjjeli álmomban kora délután van. Ilyen korán egyszer sem volt még álmomban. Ott a tiszta fürdővizünk. Ezúttal nem felejtettem el bekészíteni. Perta persze ott van. Várt rám, s üdvözlésül most ő röppen föl hozzám. A szemembe néz, egyenesen, nem amúgy madár módra. Mikor ez így megfogalmazódik bennem, oldalt biccenti a fejét, és madár módra is megnéz. Ide-oda ingatjuk a fejünket, nézegetjük egymást; bal szemmel nézem a jobbját, jobbal a jobbját, ballal a balját, jobbal a balját. Madarak ilyet, emlékezetem szerint, nem tesznek. Akkor Perta egy rúddal alább rebben. — Gyere, Madárka, fürödjünk egyet! Pedig nem mondtam meg neki a nevem. Követem, és közben azon töröm a fejem, hogy honnan tudja a nevemet; jó nagy lyukat üt ez az álmon. Nem értem. Ez az álombeli Perta teljesen független lenne a röpkalitkában élő Pertától? Mindenestül én találtam volna ki? Azért tudja a nevemet, mert én tudom? Leszállunk a víz mellé. Perta fölugrik az üvegedény peremére, és vár. Melléje állok. Megmeríti a csőrét, és rám fröcsköl egy kis vizet. Madárként még nem fürödtem. Nem egészen tudom, hogy kell csinálni. Vízbe dugom a csőröm, és én is meghintem Pertát. Ügyetlen vagyok. Perta érdeklődve néz. Megint lefröcsköl. Én is őt, ezúttal már ügyesebben. Rettentően félek, hogy rájön, nem vagyok madár, hanem ember, és még megijed tőlem. Közénk áll ez a félelem. Ez a bűntudat. O is megérzi. Rám néz, aztán megmerítkezik. A napsugár szivárványszínekre bomlik. Fürdöm a fényben, Perta vízgyöngyökkel szór tele. És egyszer csak én is benn vagyok a vízben, bolondul verdesek, elveszek a fényben, a vízben,
Pertában. Mintha zenehullámokon lebegnék. Énekelni támad kedvem, de várok. Követem Perta minden mozdulatát. Táncolunk a magunk muzsikájára. Akkor jövök rá, hogy miként minden hím kanári énekel, úgy Perta, mint föltehetően minden tojó, táncol. Olyasmi ez, amit csak madárként vehetni észre; a kanáritojók táncolnak. Vége a fürdésnek, csuromvizesek vagyunk; röpdösni kezdünk szerte a kalitkában. Nedves a tollúnk, nehezek vagyunk. Olyasformán repülünk, ahogy úszik az ember. Lassan haladunk. Küszködünk a térrel, a távolsággal. Lerázzuk tollainkról a vizet, egymást permetezzük. Egyre Pertát figyelem, utánzóm minden mozdulatát. Perta továbbra is táncol, lassú mozdulatokkal, de tánc ez is. Perta figyeli, ahogy figyelem. Szemében látom a kérdést. A madarak nyilván nem figyelik egymást ilyen merően. Márpedig én mohón figyelem Pertát; egyrészt mert öröm ránézni, másrészt mert meg kell tanulnom madár módra fürdeni. Megszáradunk végre, és egy rúdra telepedve tollászkodni kezdünk egymás mellett. Csodás érzés áthúzni csőrömön a még enyhén nyirkos tollakat, érezni és egymás mellé rendezni a finom sugarakat. Olyan, mint mikor az ember a nedves haját fésülgeti, csak sokkal-sokkal jobb. A tollazat csak egy bizonyos módon van rendben, másként nincs, és ha ebbe az állapotba hozzuk, jóleső befejezettség-érzet, a jól végzett munka öröme lesz úrrá rajtunk. Nagy kedvem lenne valami madárhoz nem-illőt művelni: megfésülni Perta tollait is. Ám ez az, amit a madarak nem tesznek, én még nem láttam. Etetik egymást, énekelnek, csiripelnek egymásnak, dugnak — egyéb érzelem megnyilvánulásuk nincs. Én meg úgy dédelgetném Pertát, ahogy fiú a lányt, de hát csak csőröm van, meg karmom. Olyan természetesnek érezném, ha szájamba venném egy tollát, és kifésülném a csőröm kávái közt. Nos, ezen a téren igencsak különbözik a madár az embertől. Elhatározom, megkérdem a nevemről. — Perta, honnan tudod, hogy mi a nevem? Meglepetten néz rám. Abbahagyja a tollászkodást is. — Nem tudom. Nem mondtad meg. — De mikor fürdeni hívtál, Madárkának szólítottál. — Persze. De Madárka, az nem név. — Hanem micsoda? — Hát Madárka. így szólítjuk azt, akinek nem tudjuk a nevét. Minden madár Madárka. Minden madár tudja. Na tessék, most mivel magyarázzam, hogy én ezt nem tudtam? Hogyan illik bele ez az álomba? Mert világosan és mindvégig érzem, hogy álmodom. Később ez már nem lesz így. Perta rám néz. — Hát te? Te honnan tudod az én nevem? Én se mutatkoztam be. Az álom-álomban Pertának hívták. Nem ő mondta meg: én neveztem el így. Honnan is tudhatnám a nevét? Megint csak hazudnom kell. — Megmondtad az első este, amikor együtt repültünk. Perta fölborzolja a tollát, és jó fél percig nem szól. — Nem. Nem mondtam meg. Miért hazudsz? Semmi szükség, hogy hazudjunk egymásnak. Ha nem lehetünk őszinték, mindig közénk áll valami. De ha nem vagyunk őszinték, nincs igazság, és akkor semmi sincs. — Én nem is tudom, mi igaz, Perta. Egyébként nem mondhatom meg, honnan tudom a neved. És ez nem hazugság. — Nem, de nem is az igazság. Nem igazság, ha valaki tud valamit, és elhallgatja. Perta leszáll, eszik egy keveset. Melléje ereszkedem. Némán eszegetünk egy darabig. Fülig szerelmes vagyok belé. Különös, hogy ilyen kemény tisztaság lakozzék ennyi pihés lágyságban. Mint barackban a magja. Nappal egyébre sem tudok gondolni, mint rá. Tavasz van, harmadik évem a
középiskolában. Mindenki izgatottan készül a harmadévesek báljára. Anyám megkérdi, melyik lánnyal megyek. Nem megyek én senkivel. Az osztálytársnőim: csupa nagyra nőtt, esetlen tehén. Úgy mozognak, mint akiknek a földhöz ragad a lába. Én meg, ugye, a madarak finom, kecses mozdulataihoz vagyok szokva. Al az egyik szurkolóvezérrel lesz. Tagja az iskola futball-és birkózóválogatottjának. És diszkoszvetőként valószínűleg bekerül az atlétaválogatottba is. Ha bejön neki, ő lesz a harmadévesek közül az egyetlen háromszoros válogatott. A diszkoszvetést a baseball-pályán szokta gyakorolni, épp a mi kerítésünk mellett. Kimegyek néha én is, és visszahajigálom neki a diszkoszt. Ez a hajigálás egyike annak a néhány dolognak, amit nem unok, noha nincs köze a madaraimhoz. Hogy a diszkosz messzire szálljon, ahhoz nemcsak erő kell, hanem az is legalább olyan fontos, hogy jó szögben indítsuk el, és minél kisebb légellenállással minél több levegőt gyűrjön maga alá. Kísérletezgetek, és olykor-olykor nagyobbat dobok még Álnál is. Persze fizikailag van egy nagy előnyöm: a sok számylengetéstől szokatlanul erős a delta-, a tricepszés a latissimus dorsi izmom. Al persze azt szeretné, ha atletizálásra adnám a fejem. Folyton méricskéli a dobásaimat. A diszkoszvetést szeretem ugyan, de a méregetést annál kevésbé; Álnak persze hiába magyarázom. Véleményem szerint a méréssel, a pontozással, a győzni akarással épp a játék örömét veszti el az ember. És folyton nyaggat, hogy vigyek valami lányt az iskolabálra. Barátnője, a szurkolóvezér révén ismer vagy húsz olyan lányt, akik boldogan mennének, de senki nem olyan ostoba, hogy elvigye őket. Anyám pedig szabályszerű hisztériát kap ettől az egésztől. Személyes sértésnek veszi, hogy nem akarok szmokingot bérelni öt dollárért, orchideát venni másfélért, hogy rátűzzem valami félig ismeretlen lány ruhájára, és még a jegyekért is kidobni két dollárt. Utálok táncolni, és egyébként is merő időpocsékolás az egész. Három nap már csak a bálig, és már-már azt hiszem, hogy megúsztam, mikor este beállít Al. Elláttam a madarakat, alig várom, hogy folytathassam az álmom. Nagyon közel kerültem Pertához; rettentő, hogy mennyire hiányzik naphosszat. És akkor Al rákezdi, de az anyám orra előtt ám, hogy ismer egy bizonyos Doris Robinsont, és ez a Doris megkérte, kérdezzen meg engem, nem vinném-e el a bálra. A jegyei már megvannak, a mellcsokrát is megveszi maga. Tud vezetni, elhozhatja az apja autóját. Nekem csak szmokingot kellene bérelnem. Te úristen! Legszívesebben megfojtanám Alt. Anyám persze újra rákezdi, hogy harmadéves bál egyszer van az ember életében, és ha ő járhatott volna középiskolába a maga idejében, mennyire örült volna egy ilyen eseménynek, de én bezzeg nem becsülöm meg a jó dolgom. Apám a zsebébe nyúl, és kihúz öt dollárt. Fogjam, vegyem ki rajta a szmokingot. Sarokba vagyok szorítva. Mit tehetnék, kinyögöm, hogy megyek. De máris lelkifurdalásom van Perta miatt. El akarnám mondani neki. Tudnia kell, hogy ez történt velem, és hogy én aztán igazán nem kértem belőle. Érzem, újabb igaztalanság-szakadék nyílik meg köztünk. A lehető legrosszabbkor virrad ránk a bál napja. Perta megkérdezte az éjjel, mit szólnék a fészekrakáshoz. A szárnyát rezgette, mikor együtt voltunk, úgyhogy a kérdés nem ért váratlanul. A nappali Perta is rezgeti a szárnyát. Fontos döntés előtt állok, át kéne gondolnom a dolgokat. És tessék, mennem kell erre a hülye bálra. Al elkísér a szmokingkölcsönzőbe, és közben egyre Doris dicséretét zengi. Hogy hát micsoda klassz lábai vannak. Nézegettem én eleget a lányok lábát, hogy megértsem, mire ez a nagy hűhó, de bizony mindet egyformának látom. Az egyiknek húsosabb a vádlija, a másiknak ráncosabb a térde, a
harmadiknak jobban kiugrik a bokacsontja. Na és? Meg aztán a női fenék. Nagy dolog. Hús egy segglyuk körül, mint mindenkinek. A glutaeus maximus módosulása, mint tudjuk, és arra való, hogy tudjunk két lábon járni és le tudjunk ülni. Számomra minden ülni tudó kreatúra visszataszító. A madár, ha nem repül, áll. Csak költéskor ül. A tojásokon. De az is más. Az szép. És a csöcsök, ugyebár. Még ilyen esetlen utódtápláló képződményt! Szegény nők, hordhatják egész életükben, ott reng nekik az orruk előtt, örökké csak útban van, és legföljebb ha két-három évig használható rendeltetésszerűen. Nézegettem én is a lányok csöcsét, Al próbálta is megmagyarázni, milyen a jó csöcs és milyen a rossz. Ahogy én látom, leginkább térfogat és konzisztencia kérdése. Amit a National Geographicsban láttam, annak alapján szerintem nem sokban különbözik a kecske vagy a tehén csöcsétől, csak éppen a nőké jócskán kényelmetlenebb lehet. Hazafelé a kölcsönzőtől Álnak be nem áll a szája. Biztos benne, mondja, hogy „jó” leszek ennél a lánynál. Azazhogy meg tudom kefélni. Ismer két srácot, akik már „bevágták neki”. Marha izgalmas, gondolom. Ismerem én ezt a Doris Robinsont. Átlagos lány, átlagos a lába, a segge; a csöcse valamivel terjedelmesebb az átlagnál. Középtermetű, inkább apró, a haja vörösbarna, az arca szeplős. Anyámnak tetszene, ha ilyen lánnyal mennék az iskolabálba. Al is azon van. Azt akarja, hogy keféljem meg Dorist. Hogy anyám mit akar, arról gőzöm sincs. Úgy nézek ki a szmokingban, mint Mr. Lincoln fekete madarai. Szörnyszülöttnek érzem magam, mikor fölszállok a buszra, hogy elmenjek Dorisért. Orchideát, hálistennek, nem kell vinnem. Úgyis egész este egy ilyen rohadt orchideával az orrom alatt kell majd táncolnom. Halálszaga van annak a virágnak. Penészes, gombás, nyirkos illat. Koporsóbűz. És ráadásul még valami édeskés parfümszaga is van. Végeredményben úgy szaglik, mint egy bebalzsamozott hulla. De hiába hittem, hogy az orrom alatt lesz egész este: kiderül, hogy tévedtem. Megtalálom a házszámot; tágas, egyedül álló ház a Girard Hill divatosabb oldalán. Végigmegyek a kocsifelhajtón, kopogtatok. Doris anyja nyit ajtót. Bemutatkozom, beenged. Mit várt, úgy mégis, ki a nyavalya jött volna hozzájuk ebben a pingvinjelmezben? Mrs. Robinson csicsásan ki van öltözve, és annyi parfüm van rajta, hogy hirtelenjében azt hiszem, őt kell majd táncba vonszolnom. — Rögtön lejön Doris. Parancsoljon, foglaljon helyet. Szó szerint belenyom egy székbe, rögtön a nappali ajtajában, a lépcső tövében, és azzal magamra hagy. Lám, székemhez kísértek, nemsokára tanúja lehetek a nagy belépőnek. Várok. Pertánál kötnek ki a gondolataim. Szívesen elmesélném neki. Kár, hogy az ő világától mindez olyan reménytelenül messze van. Úgysem értené. És ha értené is, úgysem hinné el. És akkor megjelenik Doris a lépcső tetején. De mintha az Elfújta a szélből vágták volna ki. Lejön három fokot, s megáll, amikor meglát. Ránéz a székemre, elmosolyodik amolyan Olivia de Havilland-Melanie módra, és aztán gyorsan, sikkesen lesiklik a földszintre, de olyan simán ám, mintha deszkán csúszna. Fölállok. Megriszálja a csípőjét, hogy kisimuljon a ruhája. A merev kelme úgy ropog, mint a galamb tolla. És akkor visszajön az anyja. Kezében, dobozban, az orchidea. Aszondja, hűtőszekrényben tartották, hogy friss maradjon. Ilyen hullaszaga izének ott is a helye, gondolom én. Gyanítom, az egész házat e miatt a lépcső miatt vették. Hogy Doris bizonyos alkalmakkor levitorlázhasson rajta. Mrs. Robinson elém tartja a virágot, megcsodálás végett. Nagy, mint egy galamb, a formája is galambra emlékeztet. Porfürdőző galambra. Kezembe
nyomja, együtt egy hosszú tűvel. Jéghideg mind a kettő. Hogy hát én tűzzem rá Dorisra. Akkor veszem észre, hogy nincs hová tűzni. Hacsaknem Dorisnak arra a szeplős, pucér bőrére. Ácsorgók, egyik kezemben a tű, másikban a virág. Beleszúrhatnám éppen abba a dudorba, aminek az egyik mellbimbójának kell lennie, noha engem inkább egy darab gumira emlékeztet. Dorisnak nagy a csöcse, és ebben a ruhában éppenséggel hatalmas. Akkora árok van a kettő között, hogy megfelelő szögből biztosan keresztül látnék a padlóig. Az orchideával nyilván ők sem számoltak. Az anyja el is kuncogja magát. Doris arca bíborvörösre gyullad, elsötétednek a szeplői. Akkor azonban közbelép az anyja, és a virágot a derekára tűzi. Most aztán úgy néz ki, mintha megmászta volna hátulról valami buggyant kúszónövény. Kíváncsi vagyok, hova a fenébe fogom tenni a kezem tánc közben. Bejön az apja. Sápadt, fáradt kinézetű ember. Selyemkeppet terít a lánya vállára, átadja a kocsi kulcsait. Ellátja egy sereg tanáccsal, hogy hogyan kell bezárni az ajtót, lekapcsolni a világítást; lelkére köti, hogy Ötven kilométernél gyorsabban ne hajtson. Aztán arcon csókolja. Megcsókolja az anyja is. Az apja akkor felém fordul. Kezet rázunk. — Mulassatok jól, fiam, de két órára feltétlen gyertek haza. Még hogy fiam! Szűzanyám, ezek már össze is boronáltak bennünket! A bálnak fél egykor vége. Mi a fenét kezdjek vele kettőig? És mit gondol Perta, ha nem leszek ott az álomban? Percről percre katasztrofálisabb ez az egész. A bálteremben Doris derekáról át kell tennem a virágot a csuklójára. Kitalálta, hogy erősítsük a bal kezére, a karórájához egy gumigyűrűvel, amit a zsebemben találtunk. Most aztán úgy ül a keze fején, mint valami vadászsólyom. Doris keze tánc közben a vállamon, és az a kurva virág egyfolytában csiklandozza a tarkómat meg a fülemet. Összevissza borzong tőle a hátam. Szagolhatom anélkül, hogy látnám. Folyton a rothadó lóhús szagára kell gondolnom, a vágóhídról, ahol Joe Sagessával jártunk. Ez meg a verejtékes testek kipárolgása, no meg a zene már sok együtt; tűrőképességem határán vagyok. Kikapcsolódásképpen igyekszem az álomra gondolni, amikor végre lefekhetem majd. Doris a zenéről locsog, meg kérdezget, hol lakunk, miegymás. Tudja, hogy apám az iskola pedellusa, de hallgat róla. Kétszer is látom apámat. Afféle kidobó emberként és portásként működik. Szemmel kell tartani azokat, akik kimennek a fiúvécére. Fékeznie kell az ivászatot, és eltakarítani az okádékot, ha valaki rosszul lesz. Öt dollár különpénzt kap érte, épp annyit, amennyibe ez a tetű szmokingom került. Még egy ilyen estére ötven dollárért se hagynám rávenni magam. Látom Alt, amint a szurkolóvezérével kering a teremben. Al nem valami nagy táncos, de a nője az a fajta, aki egy bölénnyel is kecsesen tudná ropni. Al, bármilyen zenét játszanak, csak a maga négyszögeit lépi, és még csak nem is ritmusra. Nem figyel a zenére. Úgy fest a szmokingjában, mint egy filmbeli gengszter. Fehér szegfű van a hajtókájában, de így is Brian Donlevyre hasonlít, mondjuk, Heliotrope Harry szerepében. Doris akkor rákérdez a madaraimra. És épp ez az, amiről nincs kedvem beszélni. Beszélnék, ha tudnám, hogy érdekli. Akkor fölhagynék ezzel az ostoba ugrabugrával, leülnénk, és elmondanék mindent. Rápillantok, de látom, hogy csak tánchoz való témát keres. Úgy tűnik néha, az ember csak játszani képes; mindenféle bonyolult játékai vannak. Ilyen játék az iskolabál is, a maga szabályrendszerével. Szabály például, hogy tánc közben társalogni kell, ha törik, ha szakad. Nincs órám; Dorisét sem látom a nagy mafla virágjától. A tornaterem két végében azonban ott a két falióra. Drótháló van rajtuk, kóbor labdák ellen,
de megfelelő' szögből azért látni, mit mutatnak. Ólomlábakon jár az idő. Máris kitikkadtam. Tizenegy múlt, és én tízkor rendszerint ágyban vagyok, az álmom végett. A karom elfáradt Doris karja súlyától. Leeresztem néha, pihentetem a vállizmaimat, de ez a nő meg nem tartaná magától a távolságot: lehanyatlik az övé is. Végül, mikor már nem bírom tovább, lógatjuk csak a karunkat, és Doris közelebb bújik, fejét befészkeli az állam alá. így aztán a haja az orromat, az orchidea meg a tarkómat csiklandozza. Elfoglalva mind a két kezem. Ráadásul hozzám szorulnak Doris nagy csöcsei, akár két keményre pumpált autóbelső. Szegycsontom eléggé előreáll a sok szárnyverdeső gyakorlattól, szépen bepasszol Doris csöcsei közé. Gyönyörű pár vagyunk, összeillünk, mint két nútféderes léc. De aztán valahára ennek is vége. Ráadom Dorisra a keppjét, kimegyünk. Kocsiajtó-csapdosás, nevetgélés a sötétben. Dorist az autója mellé kísérem. Megkérdi, akarok-e vezetni. Jó kérdés. Senki nem vezet a családunkban. Autónk sose volt, és nem is lesz soha. Apám még csak bele sem ülne egy autóba. Vezessen csak ő, mondom; Doris a gyújtáskapcsolóba dugja, és elfordítja a slusszkulcsot. A kocsi egy Buick, közvetlenül a háború előtti típus. Nyolchengeres nagy motor, kész erőmű, mégis szart ér az egész, mert beleépítették ezt a Dynaflow nevű szerkezetet. Úgy lehet vezetni, hogy nem kell sebességet váltani. Apám szerint nemsokára már kormánykerék se lesz a kocsikban, és akkor az emberek úgy gázolják majd halálra egymást, hogy észre sem veszik. Doris felém fordul ültében. A műszerfal derengő fényében lágy az arca, mint egy madárfióka. A keppjét hátralökte, szinte meztelennek látszik. Bekapcsolja a rádiót. Biztos jó előre kikereste a megfelelő állomást; talán föl is hívta őket, hogy az alkalomhoz illő zenét adják. Glenn Millertől a „Sunrise Serenade”. Ezt a számot véletlenségből igazán szeretem; megvan benne az a fajta belső teljesség, ami a kanári-ének sajátja. — Mi lenne, ha kikocsikáznánk Mediába? Mondhatnék akármit, úgyis Mediába megyünk. Ez a nő szerintem már rég földerítette a terepet. Hátradőlök, lazítok. Hadd legyen, ha meg kell lennie. Úgy lehet, ma éjjel veszítem el a szüzességem. Két órára otthon kell lennünk. A műszerfal zöldes fényében derengő óra háromnegyed egyet mutat. Vajon mi minden fér bele egy órába? Doris nemigen szívlelte meg apja intelmeit. Jó nyolcvannal nyargalunk az egy nyom széles, kanyargós mediai úton, fejünk fölött összehajolnak a fák. A kőboltozatos vasúti híd alatt csaknem száztízzel döngetünk át. Doris, amilyen kicsike, épp hogy csak ki tud kukucskálni a műszerfal fölött. Összehúzom magam, és a két kis ezüstcipőre összpontosítok; egyik cipő a gázon, másik a féken. Mit csinálhat Perta? És mi lesz az álommal, ha fölkenődöm a műszerfalra, roncsolt ölemben egy forró, nyolchengeres motorral? Doris csakugyan tudja, hová akar menni. A makadámról lekanyarodik egy földútra. Az út annyira keskeny, hogy kétoldalt az ágak végigkarcolják a kocsit. Doris nem szól, vezet, próbálja kerülgetni a gödröket. Haladunk szépen, a tervek szerint. Doris aztán gondoskodik róla, hogy az első bálján meglegyen minden, ami dukál. Én meg úgy érzem magam, mint a tortagyertya, amelyet rögtön elfújnak. Átkelünk a nagy dög kocsival egy kis patakon, és egyszer csak út sehol, sziklák mindenütt. Doris megáll, leállítja a motort, behúzza a kéziféket, eloltja a lámpákat. Úgy fordítja a kulcsot, hogy a műszerfalvilágítás meg a rádió bekapcsolva maradjon. Ez a kocsi mindent tud. Igaz, hogy csak négy kilométert megy egy literrel, de hát van ezeknek benzinre dögivel. Doris egy darabig csak ül, és a kormányt markolja, mint a kisgyerek, aki
játékból vezeti az álló autót. Összeszedem magam, fölegyenesedem. Feléje fordulok, és a bal lábam magam alá húzom az ülésen. Bármi megtörténhet. Tudom, hogy zavarba ejtő lesz. Föltérdel az ülésen. A cipőjét lenn hagyta a gázpedál mellett, a sötétben is látom. Elém tartja a csuklóját, hogy venném le az orchideát. — Elteszem emlékbe. Birkózom a sötétben a gumiszalaggal; Doris kígyó módra tekergeti a kezét. Mikor végre lenn a virág, elveszi tőlem, és a műszerfal fölötti kis polcra teszi. Az íves szélvédőüveg visszatükrözi és ijesztően fölnagyítja. Szaga betölti az egész kocsit. Tudom, most ilyesféle beszélgetésnek kell kezdődnie: „Jó vagyok nálad?”, vagy „Miért nem szeretsz egy kicsikét?”. Volt már nem egy ilyenben részem. És felelni, ha az ember nem akar sértő lenni, csak hazugsággal lehet. Kész vagyok hazudni, megőrzendő a nagy Harmadéves Bál illúzióját, de mint kiderül, nincs rá szükség. Doris dúdolni kezd a rádiózenére, nekem dől, és előre-hátra ringatja magát, mintha táncolnánk; táncolni egy Buick Dynaflowban! Átölelem, vállalni próbálom a szerepem. Talán ha megkefélem, az javára válik az álmomnak is Pertával. Elvégre ismert dolgokból áll össze az álmom. Felém fordítja az arcát. Csókolózni kezdünk. Jó ideig csókolózunk; csak az orrom ne lenne örökké útban. Akkor egyszer csak elnyílnak az ajkai, én is kinyitom hát a számat. Megteszem, ami tőlem telhető. Doris belelehel a számba, és szívni kezdi! Érzem, az orromon át áramlik a szájába a levegő! Te jó ég. Ezt hívják csókolózásnak? Vagy vámpír lenne a derék Doris, csak épp nem a vérét, hanem a levegőjét szívja el az embernek? Mikor ez megfordul a fejemben, váratlanul belöki a nyelvét a számba! Mintha egy nagy, nedves rágógumit szívnék be. Lélegzethez már csak az orromon keresztül jutok. És ki hinné: merevedésem van! Hogy ez a bolondság így a dákómba szaladjon! Keresztbe akarom vetni a lábam, hogy elrejtsem, talán le is nyomjam, de Dorist nem lehet átverni. Egyenest hozzányomja a hasát! Nyöszörög, mélyebbre kotor a nyelvével. Karját lefejti a derekamról, és én már azt hiszem, na, megtettük, ami elő volt írva a bálra, készen vagyunk, de nem: lehúzza a dekoltázsát, és ki-buggyantja a két mellét. így, szabadon kissé széjjelebb állnak. Jobbak, mint amit a National Geographicsben láttam. Hátradől, bámulom a csöcsét. Még csak nem is szeplős, már amennyire látni lehet a műszervilágítás fényében. Most biztosan meg tudnám tenni. Nemcsak hogy tudnám, meg is akarom tenni. Meg akarom kefélni Dorist. Ám akkor eszembe jut Perta. A feleségemmel szeretnék először, nem ezzel a Dorisszal. Doris soha nem lehet a feleségem; nem tennék egyebet vele, mint élvezném a csöcsét, a nyelvét, a pináját. Doris tovább próbálkozik, de én már elkészültem. Csókolgatom, kézbe veszem a csöcsét, meg is cirógatom. Doris zihál, könnyezik, szót sem szólunk. Aztán egyszer csak fölegyenesedik, visszagyömöszöli a mellét a ruhájába. Mindjárt két óra. Majd egy teljes órát csókolóztunk. Bitang nehezen fordulunk meg a kocsival. Szűk a hely, és Doris nem valami gyakorlott tolató. Kiszállok, hogy irányítsam. Kétszer is elakadunk, mire kiszabadulunk. Fél háromra érünk a házuk elé. Most aztán le fog lőni az a sápadt, őszülő ember, amiért kis híján megkeféltem a lányát, és még el is késtünk. Arról nem is szólva, hogy a kocsit bizonyára jól összekaristolták a tüskés ágak. Kiszállás előtt váltunk még egy illedelmes, korántsem vámpíros búcsúpuszit. Doris megkérdi, hogy találkozunk-e újra. — Persze — felelem —, az iskolában. — Ott mindennap látjuk egymást. Közösek a mértanóráink. Dorisnak saját kapukulcsa van. Bemegyünk; az anyja még nem feküdt le, fölajánlja, hogy hazavisz kocsin. Nem jár már se a busz, se a villamos. Közel
lakom, mondom, hazasétálok. Doris anyja nem is erősködik tovább. Hallani akarja lányától a részleteket. Kíváncsi lennék, mennyit mond el neki. Ezeknél a gazdag népeknél sosem lehet tudni. Örülök a hat kilométeres éjjeli sétának. Van időm gondolkodni. Remélem, nem sértettem vérig Dorist, de tulajdonképpen örülök, amiért nem keféltem meg. Alig várom, hogy Pertával legyek az álomban. A hátsó lépcsőn osonok föl. Négy órái mutat az óra az ágyam mellett. Késő van már az álmomban is. Lenyugvóban a nap. Perta átröppen az egyik középső rúdról a másikra. Nézem egy percig, aztán melléje szállok. — Kerestelek, Madárka. Hol jártál? Hogy van az, hogy egyszer itt vagy, másszor nem? Nem értem. Ki tudsz menni a kalitkából? Szabadon röpködsz? Nem félsz? Nem tudnál magaddal vinni? — Nem, Perta. Nem röpködök szabadon. A többi kérdésére nem tudok felelni. Perta elképesztően szép. Az esti fényben gyönyörűségesen domborodik a bögye, a háta. Érzem, horgad a vágyam. Közelebb nyomulok; Perta összehúzza magát az ülőrúdon, és várakozásteljes píp-píp-pípeí hallat. Vágyakozóan rezgeti a szárnyát. Most kéne megetetnem. Csakhogy nem bírom: olyan vagyok, mint Alfonso. Szeretném, szeretném, de nem tudom rávenni magam. Félek, hogy hányni fogok. Fiúmivoltom fölébe kerekedik madárságomnak. Perta békén marad, türelmesen várja, hogy megetessem. Még egyszer nekiveselkedem, és ezúttal nemhiába. Győz bennem a madár, és most már olyan könnyen jön ez is, mint az éneklés. Enni adok neki, és Perta boldog. Tovább píp-píp-pípeg. Adok neki még. Énekelve megkörnyékezem. Perta még lejjebb kuporodik. Csakhogy nem állok még készen. Újra megetetem, részben talán azért, mert szeretném, ha minél tovább tartana ez a gyönyörűség. Perta nem szól semmit; együtt röpködünk egész álló éjjel. Énekelek, etetem, és így virrad rám a reggel. Persze fáradt vagyok, keveset aludtam. Anyám kérdések özönével nyaggat, de nem sokat mondok. A röpdét takarítom, mikor beállít Al. Tizenkét fiatal madarat teszek át a másik röpkalitkába. Eddig egy sem hullott el. A tenyészkalitkákban teljes üzem. Szépséges hangzavar, táplálékért bömbölő fiókák, éneklő hímek. Perta magányosan repdes a röpkalitkában. Al kérdezget, hogy s mint boldogultam Dorisszal. Megmondom, nem keféltem meg. Nem hiszi. Dorisnál tüzesebb kis nőstény talán nincs is az iskolában, mondja; lefeküdne még egy csődömek is, ha tehetné. Elhiszem, mondom, de akkor se keféltünk. Apám tanúsítja anyámnak, hogy ki nem hagytam egyetlen táncot sem. Hát bál után hová mentünk, kérdi anyám. Don tejbárjába Yeadonban, felelem, tudva, hogy anyám éppen ilyesmit akart hallani. Nagyon jól szórakoztam, mondom. Anyám kikeféli a szmokingot. Volt eszem, hogy még az éjjel kiszedjem belőle a tüskét-bogáncsot. Különben lenne ám balhé; hát még ha fölfedezné az alsónadrágomba száradt trutymót! Al megnézi a madaraimat, de szemlátomást nem lelkesedik a kanárikért. Csak annyit fog föl, hogy szabályszerű madárgyáram lett. Kérdezgeti, mennyit költök madáreleségre, hány fióka kel ki egy fészekaljból, és gyorsan kiszámítja, mennyi lesz a hasznom. — Azannya, Madárka, hisz így egykettőre milliomos leszel! Te leszel a kanárikirály! I. Nem Magvaváló. Azt hiszi, marhára vicces. Be is téteti az iskola évkönyvébe, a fényképem alá. Semmi más nem kerül oda, klubtagság, tanulmányi kitüntetés, sporteredmény, társadalmi funkció, semmi. Csák ennyi: „Beceneve Madárka.” „Nem magvaváló.” Meglátja a magányosan szálldosó Pertát, rá is kérdez. Nem érti, miért nem
teszek oda is fiatalokat. Mert ez a madár a kedvencem, válaszolom. Tartalék tojó. — Csak azt ne mondd, hogy ez is olyan, mint az a régi boszorka-galambunk. — De bizony, olyasmi, csak ez nem hoz haza más madarakat. — És eszik is a szádból, mint az a galamblotyó? Hirtelenjében azt hiszem, Al belelát az álmomba. Ha valaki, hát ö képes lenne rá. De aztán észbe kapok. Elnevetem magam, és kijelentem, kanárit nehezebb szoktatni, mint galambot. Kimegyünk, diszkoszt hajigálunk egy ideig, aztán Al hazamegy. Behúzódom a röpdébe, Pertát nézem a távcsövei. Azon gondolkodom, hogyan mondjam meg neki, kicsoda vagyok. És azon, hogy csakugyan, kicsoda is vagyok? Aznap éjjel, az álomban megérzem, hogy most már beszélnem kell magamról Pertának. Fiúként, ébren, eldöntöttem, és a döntés átszivárgott az álmomba. Egy darabig az új repülőtáncunkkal mulattatjuk magunkat. Egymás fölött szállunk, aztán aki fölül volt, hirtelen alább ereszkedik, hogy a másik kerüljön fölébe. Szép tánc, csak elég nehéz a röpkalitka szűk terében. Milyen szép is lenne kinn a szabadban! Perta végül lekuporodik, és várakozásteljesen rám csipog. Gond nélkül megetetem. Ideje lenne párosodni; Perta vár. Belsejében a tojáskezdemény, tudom, a magomra vár. Beléje akarom plántálni, ott a helye, a tojáskája melegében. — Madárka, mitől félsz? Nem akarsz fészket rakni velem? Pedig csodás fókáink lennének, egyek lennénk bennük, és a tojásaim, most először, élettel, a közös életünkkel lennének tele. Mitől félsz? Ránézek. Jaj, mennyire szeretem! Amit mond, ugyanaz, amiről én gondolkodom, álmodom, énekelek. Több még a repülésnél is. — Perta, előbb el kell mondanom egyet-mást. — Másik tojó a, másik fészked van már valahol? — Nincs. Nem ilyen egyszerű ez, Perta. — Amit én mondok, az sem egyszerű. — Ide figyelj, Perta. Ne csak arra figyelj, amit mondok, hanem arra is, ahogy mondom. Tudnod kell, hogy az igazat akarom mondani. Tudnod kell, ki vagyok, hogy igazán egyek lehessünk. — Figyelek, Madárka. Mondjad. — Perta, ez a mi együttlétünk nem valóságos. Perta eddig bal szemmel nézett; most átvált a jobbra, de nem szól. — Én a valóságban ember vagyok. Ott kint, ni. A tenyészkalitkák felé biccentek; ott vagyok, töltöm az etetőket, cserélem a vizet. — Ez, hogy mi itt együtt vagyunk, csak álom. Megálmodtalak. Akartam, hogy legyél, hát megálmodtalak magamnak. Várok. Perta nem szól. Szemet vált egyszer-kétszer, megrebbenti a szárnyát. Meg tudja-e érteni? — Perta, kimentem, fiú-emberként, a világba, és megkaptalak egy embertől. Elhoztalak ide, ebbe a kalitkába. Várok valami jelre, hogy velem van, hogy megért. Ha magam legalább jobban érteném, jobban el tudnám magyarázni. Perta élénken rám néz. — Folytasd csak. Figyelek. — Látod, Perta, azért vagyunk mi együtt, mert egybeesik két dolog: az álom, amit álmomban álmodtam, meg a madár, akit hazahoztam, és aki napközben itt röpköd egyedül. Te vagy az álom-álmom madara, és te vagy az a madár, akit ember-fiúként szeretek, de akit nem ismerhetek meg. És most itt vagyunk, a kettő között, az álmomban. Itt vagyok az álmomban, mert itt akarok lenni. Veled akarok lenni, és kész! Elhallgatok. Magam sem értem, amit beszélek. Madarabb vagyok, hogysem
teljesen érthetném. Ember-eszem ötli ki a gondolatokat és szavakat, de madár-eszem nem fogja föl őket. Pertát sem madárnak látom, hanem magamfajta lénynek, akit szeretek. Tiszta őrültségnek hat, amint kimondom. Hogyan is várhatnám el Pertutól, hogy megértse és elhiggye, amikor magam sem értem? Hallgatok. — Tovább, Madárka. Folytasd. — Nagyjából ennyi az egész, Perta. Emberként, odakint, a valóságban, az álmon kívül, én vagyok a madarak gazdája. Én vásároltam Kismadárt, Alfonsót. A gyerekeiket is én neveltem föl, másutt, a hálószobámban. Én építettem ezt a kalitkát. Amikor ember-fiú vagyok, olyan helyekre járok, amiket nem látni innen. Másokkal, magamfajtákkal élek. Abban a kinti világban fióka vagyok még csak, nem tudnék egyedül megélni. Apám-anyám vigyáz rám, velük élek. Ott a házam, túl a kalitkán. Ha nem járnék ide, nem gondoználak, nem etetnélek titeket, megszűnne ez az egész itteni világ, érted-e? — Már hogy érteném, Madárka? Te is tudod, hogy nem értem. Madár vagyok; ezek nekem semmit nem jelentenek. — De azért hiszel nekem, Perta? Vagy azt gondolod, hazudok? — Nem, Madárka. Az igazat mondod. — És nem lehetne ez a te igazságod is? Szeretném, ha a tiéd lenne. Szeretném, hogy egészen megismerj. Perta rám néz két szemmel, egyáltalán nem madár-szerűen. — Nem megy az, Madárka. Én madár vagyok. A te igazad nem lehet az enyém. Nem is tudom, miért akarom, hogy értse. Talán azért, mert ha értené, ha hinné, valóságosabb lenne az álom. De hogy lehet valóságosabb egy álom? Egy nullához hiába írunk hozzá tízezer nullát, akkor is csak nulla marad. — Perta, fölfogod-e, hogy azt mondom: te egyáltalán nem is létezel, csak az álmom egy része vagy? — Mi az, hogy álom, Madárka? Elakadok. Erre nem gondoltam. Ha a madarak nem álmódnak, akkor itt nincs mit tenni. De mégis, ez az álom az enyém. Az én álmomban a madarak tetszésem szerint álmodhatnak vagy nem. Álmodjanak hát: így illik ez bele az álmomba. — Perta, mikor alszol, nincsenek gondolataid? Nem látsz képeket, nem érzel dolgokat, amik nem valóságosak, amik belőled jönnek, amiket csak úgy elképzelsz? — Nem. Mikor alszom, erőt gyűjtök. Erőt a repüléshez, a fiókáimhoz. Az alvás a nagy nemlét. Akkor nőnek a tollaink, keményedik a csőrünk. Lám, itt megszűnik a hatalmam. Még álmomban sem tehetem álmodóvá a madarakat. Ebből értem meg, hogy fiú-énem nem igazán akarja Perta megértését. Madár-létemet pusztán madárként kell élnem. Föl kell adnom magamat. Milyen csodálatos megkönnyebbülés! Nagy békesség tölt el. Érzem, hogyan árad szét bennem madár-erőm. Csőröm hegyétől a karmom végéig érzem a vérem áramló melegét. Perta figyel. Madár vagyok, bizonygatja nekem, felejtsem el azt a sületlenséget, hogy fiú lennék. A párjául akar. Valami őrült láz mondatta velem az iméntieket. Ő csak tudja, hogy madár vagyok. Ha az ő szemével látnám magam, nem lennének kétségeim. Engedek hát; elfészkelődöm abban az életben, amit mindig is kívántam magamnak. Madárrá, újra madárrá válok álomvilágomban. Énekelni kezdek. Perta számomra a valóság. Érzések áramlanak közöttünk, bizonyosság, hogy nem álmodom, soha nem is álmodtam az álomról. Perta bonyolult röptáncba fog. Énekelve rebbenek utána. Perta repül, táncol a dalomra, és én az ő táncára dalolok és énekelek. Nem üldözés ez, hanem
egymás kölcsönös követése. Szavakon túli nyelven beszélünk. Minden mozdulatunk megsokszorozza összeolvadó valónk szép feszültségét. Perta akkor meglapul, rám vár. Áradó szenvedéllyel, a legéberebb tudattal közeledek felé. Perta vár, megnyitja magát nekem. Fölé lendülök, lebegek, ráereszkedem, belebocsátkozom. Befogad egész lényével. Erre az egyetlen pillanatra megszűnik a magányom, a külön valóságom. Átsuhanva az identitás illúzióján, megmerítkezem a közös valóság mélységeiben. Reggel, fölébredve látom, hogy megint megesett. Csupa trutymó a pizsamám, a lepedőm. Gondosan kimosok mindent, hogy anyám meg ne tudja. Valamit ki kell találnom. Fogok egy hosszú botot, és elmegyek a Cobb-patak partjára. Tömegével úsznak benne a gumik. Bizonyára ide ürül egy csomó vécé; lehetetlen, hogy ennyi szerelmespár járjon a patakhoz. Kihorgászok egy jobb darabot, kimosom a patakban, hazaviszem, és otthon még alaposabban kimosom, még ki is fordítom. Fölveszem, és alig érzem, hogy rajtam van. És attól fogva ketonnal alszom. Azokban az őrült első hetekben, mikor Perta meg én oly mélyen egymásban élünk, mikor szenvedélyes nászrepülés, ének, tánc és elsöprő csúcspontok töltik ki az álmomat, majd minden éjjel meg is telik. Most már jobban el tudom választani az álmot a nappaltól. Az álomban alig is emlékszem ember-fiú voltomra. Madár vagyok szinte teljesen. Fiú-létemben fészektartót szerelek be a nappali Perta kalitkájába. Éjjelente együtt építjük a fészkünket. Perta, a nappali, szintén érdeklődik a fészek iránt. Adok neki vászondarabkákat, és rakni kezdi a fészket. Nincs ebben semmi különös: költőidőben sokszor magányos tojók is raknak fészket. Pompás dolog az álombeli fészek építése. A munka java részét Perta végzi, és mondhatom, jó kis építész. Szövés, kötés, építkezés különös keveréke, amit művel. Az anyagot többnyire én szállítom. Perta precízen és találékonyan építkezik. Madárként sokkal jobban csodálom, mint emberként. Nappal, valahányszor kimegyek gondozni a madarakat, megnézem, hogy áll Perta a fészekkel a röpkalitkában. Pontosan olyan, mint az álombeli Perta fészke, csak az álomfészek mindig egy kevéssel előrehaladottabb állapotban van. Lehet, hogy az álom elébe vág a valóságnak? Már-már arra kell gondolnom, nem tudom többé, mi az álom, és mi a valóság. Mikor kész a fészek, Perta azt mondja, úgy érzi, megtojja első tojását az éjjel. Nekem, fiúként, éjjeli álmaim jelentik a nappalt. Nappalaim az álomról való gondolkodás jegyében telnek. Egyre a leendő tojásunkra gondolok. Nehéz elhinnem, hogy Perta, a madár alszik, miközben én álmodom, és Perta, az álom ébren van, amikor Perta alszik. Ők ketten vajon álmok egymásnak? Igaza volna Pertának? A madár csakugyan nem álmodik? Soha nem álmodják ki magukat a kalitkából? Aznap éjjel megjön a tojás. Perta mellett ülök. Elmondja, érzi testében a keletkező tojást; érzi, hogyan keményedik a héja, s hogyan indul meg a külvilág felé. Megkéri, énekeljek, akkor könnyebben jön a tojás. Lágy hangon, szórakozottan énekelni kezdek, magam sem tudva, milyen lesz az énekem. Magunkról dalolok, kettőnkről, hogy eggyé váltunk, s hogy igazából most kezdődött az életünk. Egy tojás apjának lenni, az bizony merőben más, mint fiúnak lenni. Alig pirkad az ég alja, mikor Perta azt mondja, benn a tojás a fészekben. Óvatosan fölemelkedik, hogy megnézhessem. Gyönyörű szép. Perta most odahagyja a fészkét, és én lassan ráereszkedem. A tojás, a fészek Perta melegét árasztja, áthatol a tollaimon, melengeti a mellem. Nem moccanok, hagyom, hogy átjárjon ez a melegség. Próbálom azt érezni, amit Perta érzett, érez. Perta áthajol a fészek peremén, és megetet. Aztán leguggol a fészek
mellett, és fölkínálja magát. Az álom-Perta és a kalitkabéli Perta egyaránt négy tojást tojt. Perta tojásai a kalitkában éppolyan szépségesek, mint a mieink. Madár-Perta tojásait otthagyom a fészkében. Még csak az kéne, hogy az álmom tojásai golyókká váljanak. Madár-Perta tojásai amúgy is sterilek. És ha egyszer azok, nincs értelme kivennem őket. Fiúként amiatt szorongok, hogy mi lesz, ha az álomtojások is sterilek? Álmomban bezzeg nem aggaszt a dolog. Megkérdem Pertát, mi az oka, hogy eddig csak steril tojásai voltak. Azt feleli, hogy soha nem termékenyítették meg tisztességesen. Ez az, amit én is hinni akarok. Egyre a tojásokon jár az eszem. Minden idegszálammal akarom, hogy termékenyek legyenek. Távcsövemmel naphosszat a kikelő fiókákat lesem a tenyészkalitkákban. Minden mozzanatot emlékezetembe vések. Világra akarom segíteni a gyermekeimet. A másik röpkalitka tele ifjú madárral. Az állandó csivitelésből ítélve, jó részük hím. Elnézem szegény Pertát a kalitkában a steril tojásaival. Nem igazság, hogy annyit kell ülnie rajtuk, semmiért. Mikor hetedik napja kotlik, a félidőben egyesével kiszedem alóla, és megvizsgálom őket. Mind steril. Úgy döntök, tennem kell valamit. Három tojómnak nagyjából akkor fognak kikelni a kicsinyei, amikor Pertának ha kikelnének. Az egyiknek öt, a másik kettőnek négy-négy tojása van. Kettőt kiveszek az ötös fészekből, egyetegyet a másik kettőből. Három tojás egy fészekben, az nem rossz arány, több a hely, a fiókák nagyobb eséllyel maradnak meg. A négy tojást berakom Perta fészkébe a sajátjai helyett. Rögtön jobban érzem magam. Tudom, Perta jó anya lesz. A tojások közül kettő Kismadártól és Alfonsótól származik. Kismadár bizonyára nem bánja, hogy elvettem tőle. Perta nem veszi észre a cserét: gyanakvás nélkül elfogadja az új tojásokat. Ellenőriztem Őket, mind a négy megtermékenyült. Zseblámpával néztem meg; a hétnapos, megtermékenyített tojás kissé áttetsző, és apró vörös erek hálózzák be. Álmomban belekukkantok a fészkünkbe, de nem látok változást. Az, hogy Perta tojásait kicseréltem a kalitkában, a mi tojásainkat nem változtatta meg, mégis remélem, hogy biztosabban termékenyek lesznek. Erősen vágyódom az apaságra. Mielőbb etetni szeretném a saját csemetéimet. Gyakran etetem Pertát a fészkén, énekelek is neki. Ha apa leszek, ha együtt leszek a fiókáinkkal, az újabb bizonyíték lesz, hogy kicsoda is vagyok én. Tudom, több leszek, éspedig nemcsak mint madár, de mint fiú is. A hímneműek hím-mivoltukat alighanem az apasággal bizonyíthatják leghitelesebben. Azon az éjszakán, amikorra a kicsinyeket várjuk, Perta azt mondja, érzi, hogy mocorognak a tojásban. Ráülök a fészekre, amíg Perta fürdik egyet, hogy megpuhíthassa a héjakat. Én is érzem a mozgolódást. Mozognak mind a négy tojásban. Reggelre biztosan kikelnek. Tudom. Mikor Perta visszajön, énekelek egyet. Bízom benne, hogy ezt már a fókáink is hallják. Olyan vékony egy ilyen tojáshéj. Ezt dalolom: Legyél meg, kicsikém, Törjed át a lét Héját, kóstolj bele A kezdet lágy legébe, Tiéd ez a levegő, Új életed lágyan takaró. Másnap iskolanap. Életemben először lógok az iskolából. Le fogok bukni, tudom, de az sem érdekel. Lenn, a kazánházban szoktam tízóraizni apámmal; mindenképp észreveszi, hogy nem vagyok bent. Nem érdekel. Nem téblábolhatok a röpde körül, mert anyám meglátna. Kimegyek hát az erdőbe, és fölmászom kedvenc fámra egy dombtetőn, nem messze attól a helytől, ahol a galambdúc állt. A csúcs közelében betelepszem egy kényelmes
ágvillába. Ott töltöm a napom. Másra sem bírok gondolni, mint a tojás héjával küszködő fókákra. Érzem, hogy erőlködnek. Elfekszem az ágon, és próbálom becsempészni magam az álomba. Nem megy. Lényem legmélyén érzem is, hogy veszélyes lenne nappal álmodnom. Nem tudom, mi történne, talán megszakadna az álmom? Vagy éppenséggel nem tudnék többé kitömi belőle? Nem tudom, csak érzem, hogy veszélyes lenne. Fönn a fán arra gondolok, hogy repülni tanítom a gyerekeimet. Lenézek a földre; eszembe jut, milyen szép is lenne, ha ide szállhatnék, és Ők is velem repülnének a szabadban. Itt, a fán találom meg a megoldást. Lázasan tervezgetni kezdek, és annyira belemerülök, hogy ebéd közben szinte nem is hallom apámat és anyámat, akik tele szájjal szidnak az iskolakerülésem miatt. Mindenáron tudni akarják, hol voltam. Egy fán, mondom nekik, de nem hiszik. Nem tudom, mit szerettek volna inkább hallani. Mikor végre megnyugszanak, kimegyek a röpdébe hallgatózni, de Perta madarai még nem keltek ki. Kíváncsi vagyok, kikelhetnek-e az álombéliek, ha ezek még nem. Már végképp nem tudom, melyik jár elöl, az álom-e vagy a valóság. Úgy alszom el, hogy fogalmam sincs, mi lesz. Megérkezve álmomba, Pertát nagy izgalomban találom. Elmondja, az egyik fióka most töri a héjat. Föláll, és jól kinyújtózik, hogy lássam. Valóban, nyílik az egyik tojás. Perta odanyúl a csőrével, és óvatosan leveszi a repedezett darabot. Nedves fejecskét és egy sötét szemet pillantunk meg. Ideges vagyok, Perta azonban boldog és ünnepélyes. Nagy elánnal körberepülöm a röpdét, hogy lehiggadjak valamelyest. Két órán belül mind előbújnak. Segítek Pertának kiszedegetni a héjakat. Kettő hím, kettő tojó, újságolja Perta. A hímek sötétek, a tojók világosak. Apa lettem! Perta megengedi, hogy megetessem Őket, és mondhatom, valami csodálatos érzés a torkukba dugni az elemózsiát. Követelőző, vidám kis kiáltásaik fölérnek egy különösen szép dallal. Másnap, reggeli előtt kiszaladok, és megnézem Pertát. Tojáshéjak vannak a fészke alatt. Kiteszek neki egy kis tojáspépet, nyomban le is száll hozzá. Benézek a fészkébe: négy apró fióka, kettő világos, kettő sötét! Amint kimegyek, Perta fölszáll, és megeteti őket. Sajnálom, hogy nem segíthetek. Úgy érzem, kihasználom, magányos életre kárhoztatom. De hát nem merek hímet tenni melléje, még féltékeny lennék rá álmomban. Telnek-múlnak a napok; teszem, amit elvárnak tőlem. Iskolába járok, végzem a munkám, segítek otthon, építgetem a madár-modelleket. Legalább gyorsabban múlik a nap. Nem akarok már olyan nagyon repülni, sem röpképes modellt szerkeszteni; inkább csak az álom egy részét szeretném átcsempészni az életbe. A költési évad folyamán három fészket rakunk Pertával. Mindbe más fészkekből szedett tojást rakok Pertunak a nappali kalitkába. Félnék másként tenni. Tizenhét kicsinyünk van, de egy kis hím elpusztul. Perta azt mondja, látta ő már a kezdet kezdetén, hogy ez a madárka nem marad meg, nem fog repülni; nem látszott a szemében az égbolt. Álmomban a madarak ember számára hozzá nem férhető tudással rendelkeznek. Nem tudom, miért van ez így. Csupán ember lévén, nagyon fáj ennek az egynek az elvesztése. Öthetes, amikor meghal. Madáridő szerint a sztánben történt. A madarak kizárólag önmagukhoz viszonyítják az időt. A nap járása vagy a föld mozgása semmit nem mond nekik. Kétféle időszámítással élnek. Az egyik fajta egy év vagy egy tenyészidőszak. Az obiaméval kezdődik, a vedlés és a párzás közti időszakkal. Akkor jön a szahen, a nász időszaka, amely az első tojással ér véget. A flangszt a kikeléstől a fészek elhagyásáig tart; ezt követi a szkín, az, az időszak, amíg a fiatalok meg nem tanulják feltömi a
magot, és függetlenné nem válnak a szüleiktől. A mi fiunk a szkínben halt meg. Utána jön a fiatalok első vedlése, a szmúr. Az öregebbek vedlését szmúrernak hívják. A szmúrer után a kifejlett madár számára ismét az ohnme következik. A ma-dárév tehát hat szakaszból áll. Ohnme a leghosszabb, a kharszt a legrövidebb. Kharszt, flangszt és szkín háromszor ismétlődik a tipikus madárévben. A madár-időszámítás másik módja nem annyira a párzó-vedlő ciklushoz, mint inkább az egyes madár életéhez kötődik. A párzás előtti teljes egy évet tangennefc hívják. A termékeny évek neve plín, a halál előtti utolsó napoké echen. Az öreg vagy beteg madár Echenbe megy. Echen olyan időszak, amikor a madár nem akar sem enni, sem repülni. A halálra a madaraknak nincs szavuk. Amennyire hasonlíthatók a dolgok, még az echen fedi leginkább a mi halálfogalmunkat. Mikor Perta azt mondta, hogy a fiunk Echenbe ment, leszálltam mellé, hogy segítsek rajta, de tehetetlen voltam. A fiam Echenbe ment. Mikor végül meghalt, jelentettem Pertának, s ő csak ennyit szólt: — Igen, ő már Echenben van. Mármost az itt a furcsa, hogy aznap, amikor meghal a fiunk, meghal a nappali Perta egyik fiókája is. Ugyanolyan, mint a fiunk. Eltávolítom a röpde földjéről, és erre a fiunk holtteste is eltűnik az álomban. Ezt is elmondom Pertának, de rám se figyel. Szót sem ejt többé halott gyermekünkről. Valahányszor szóba hozom a halálát, a magam szomorúságát, Perta mindig ugyanazt feleli: — Igen, őmár Echenben van. Valahogy így tudom a legjobban visszaadni, amit kanáriul hallok. Hogy a gondolatok madárgondolatok-e vagy Madárka-gondolatok, azt már végképp nem tudom. Álmomban a madárcsicsergést emberi beszédnek hallom, noha madárként ami a dobhártyámat éri, az csupa madárhang. Nem értem, hogy van ez. Önmagában semmilyen madárszó nem hasonlít az emberi szavakhoz, álmom madarai mégis mintha emberi nyelven beszélnének. A madarak hangját folyamatosan emberi nyelvre fordítom, és csak ezt, a magam fordítását hallom. A tenyészidőszak végére tizenegy szép gyerekünk van Pertuval. Hét tojócsibe, négy hím. Érdekes, hogy a nappali Perta kicsinyeinek éppolyan a küllemük, mint az álombélieknek, és amennyire meg tudom állapítani, a nemük is azonos. Azt még csak megértem, hogy álmomban úgy alakítottam a fiókáimat, hogy hasonlóak legyenek a Perta fészkében levőkhöz, de most jó előre megtudtam a nappali fiókák nemét: az álom-Perta mondta meg. Ez az, amit nem bírok megemészteni. Beszélni próbálok Pertához, a nappali madárhoz, ismétlem az álomban hallott hangokat, de Perta nem válaszol. Ha viszont rácsipogok, ahogy Kismadárra annak idején, akkor Perta is lelkesen válaszol. Azt akarja, hogy fiú maradjak. Álmomnak semmi köze az ő realitásához. Kicsinyei mégis olyanok, mint az enyémek az álomban. Már ott tartok, hogy nem tudom, melyik valóság teremti a másikat. Úgy tűnik, álmaimat a megtörtént dolgokhoz szabom, de olykor mégis mintha éppen fordítva lenne. Az embernek nem nehéz elbolondítania magát. Annyira zsúfolt már a másik röpkalitka, hogy tennem kell valamit. Majd minden kanáripár három fészekaljat nevelt föl. Külön kell választanom a fiatal hímeket a fiatal tojóktól, el kell különítenem a költő párokat is. Vége a szezonnak, nemsokára vedleni fognak a felnőtt madaraim. Kell a hely. Leválasztok hát egy részt a hímek röpkalitkájából; a leválasztott rész padlója a röpde belmagasságának kétharmadánál van. Ide zárom be Pertát a kicsinyeivel. Alájuk kerülnek a kifejlett és a fiatal hímek. Nyolcvanöt fiatal hímem, nyolcvankét fiatal tojóm van. Igyekszem föltáplálni őket, erősítőt is kapnak a vedlés időszakára; készülök az eladásukra. Fáj arra gondolni, hogy
el fogom adni őket; különösen Alfonso és Kismadár gyerekei miatt furdal a lelkiismeret. Ámde a pénzkereset ígérete az egyetlen ok, amiért szabad madarat tartanom. Csak így őrizhetem meg azt a világot, amely álmaimat sarjasztja. A röpkalitkát persze azért építem át, hogy álmaimban tovább élhessem magánéletem Pertával és a gyerekeimmel. Amint elkészülök vele a valóságban, megjelenik az álomban is. Röpterünk sokkal kevesebb maradt, de amíg nagy tervemet meg nem valósítom, ez is megteszi. Nagy tervem: megoldani, hogy családommal szabadon repülhessünk! Ez az, ami iskolakerülés közben, ott fönn a fán megfogant bennem. Álmomban boldog férj és apa vagyok. Csodás órákat töltök a gyerekeimmel: repülni, enni, magot tömi tanítom őket. Együtt fürdünk, a hímcsemetéket énekelni is tanítom. Egyszerű dalocskákkal kezdjük, a repülésről szólnak, nehéz részek nincsenek bennük. Fokozatosan térünk rá az összetettebb dalokra. Gyerekdalaim egyike: Lenn a föld, Fenn az ég. Ne kérdezz, Dalolj még. Egy másik: Kismadár, Légi lény, Szárnyalj föl, Tünde fény. Mikor eladom a fiatalokat, eladok velük három tenyésztojót és egy tenyészhímet is. Helyükre a fiatalok legjobbjait állítom. A három tojót azért kell eladnom, mert nem jó tenyészmadarak. Az egyik csak két tojást rakott fészkenként, és összesen öt fiókát nevelt föl. A másik szapora tojó volt, de örökké szétszedte a fészkét, és a tojások összetörtek a padlón. A harmadik rendszeresen odahagyta a fészkét, mikor a fiókák egyhetesek sem voltak még. Fiókáit elosztottam a többiek fészkében, de az anyának mennie kell. A hímet pedig azért adom el, mert rákapott a tojásevésre. Fiatal madaraim még szüleiknél is szebben és jobban repülnek. Öröm nézni őket. Szárnysuhogásuk zene a fülemnek. Mivel olyan sokat és jól repülnek, karcsúbbak és hosszabb lábúak, mint az átlagos kanári. Bár megmutathatnám Mr. Lincolnnak a röpdémet. Gyakran gondolok rá, de a szüleim, tudom, soha meg nem bocsátanak. Igazán kanáriszerűbbek lehetnének az emberek. Napközben sok-sok órát töltök repülő madaraim figyelésével. És minél többet figyelem őket, annál erősebbek és igazabbak az álmaim. Olyannyira magával ragad a madárlét, hogy álmom mintha teljesen függetlenné válna a nappaloktól. Már azt sem tudom, hogy mit tudok és mit nem. Nem tudom már, hogyan kerülnek be álmaimba a dolgok, nem tudom, mi fog történni álmomban. Álmaim olyan bonyolultak lettek, hogy most már legalább annyira valóságosak, mint az ébrenlét. Madaraimmal nem végzek már repülési kísérleteket. Álmomban túlságosan is jól megismertem mindegyiküket. Már a repülés sem érdekel annyira — emberként legalábbis nem. Jobb egy szabadon röpködő madarat nézni, mint azt, akinek súlyok vannak a lábán, vagy ki vannak húzkodva a tollai. Látom már, a repülés olyasmi, amit lehetetlen részeire bontani. Együtt, egyszerre kell megtanulni, nem lehet részletekben foglalkozni vele. Valóban fölmegy a kanári ára: madaraimat jobb pénzért adom el, mint vártam. Egy philadelphiai nagykereskedő veszi meg őket. Az év végére ezer dollárnál is több a tiszta hasznom. Anyám először nem hiszi, aztán azt mondja, fizessek a kosztért-kvártélyért. Végtére az ő házukban élek, és majdnem annyit keresek, mint apám, tehát fizessek csak szépen. Nem bánom: nem pénzért tartom a madaraimat. Apám azonban ellentmond anyámnak. Bankba teszi az egész pénzt, az egyetemi tanulmányaimra. Engem azonban az sem érdekel. Nem leszek én úgysem egyetemista. Nappal madarat akarok tenyészteni, éjjel repülni akarok a madaraimmal. Azt meg akárhol meg tudom tenni, nem kell ahhoz egyetemi végzettség.
Inkább csak az aggaszt, hogy be ne sorozzanak, amikor betöltöm a tizennyolcat. Ebben az egyben tanácstalan vagyok. Az biztos, hogy a seregben nem tarthatok kanárit. És félő, hogy az álmom se folytatódna, ha nappal nem figyelnék madarakat. Csak abban reménykedhetem, hogy a sorozóbizottság, ha meglátja ezt a hegyes tyúkmellem, azonnal kiszuperál. Apám nagyon rendesen viszonyul a madaraimhoz. Büszke a kanárikra, munkatársainak az iskolában beszélni kezd róluk, meg a tenger pénzről, amit keresek. Mindenki tudta, hogy madárbolond vagyok, de azt nem, hogy pénzt is csinálok vele. Fizikaórára beviszem az egyik omitopteremet. Vitrinbe teszik és kiállítják az iskola aulájában. Ez aztán végképp mindenkit meggyőz madármániás voltomról; Madárka, a madárbolond, a „nem magvaváló”. Fütyülök rá; örömmel végzem a dolgom. Csak azt sajnálom néha, hogy még Álnak sem beszélhetek az álmomról. Nem értené, amilyen realista. Azt hinné, hogy végül tényleg begolyóztam. Meg attól is tartok, hogy abbamaradna az álmom, ha bárkinek szólnék róla. A tél folyamán naponta órákat töltök Perta gyerekeinek idomításával. Éjjel együtt repkedek és játszom a gyerekeimmel; nappal fiúként játszom velük tovább. A kétféle madárközösség hajszálra ugyanazokból az egyedekből tevődik össze, így aztán könnyen tudom tanítani Perta madarait. Ismerem Őket, mint a tulajdon gyerekeimet. Arra szoktatom őket — és magát Pertát is —, hogy hozzám jöjjenek, amikor füttyentek. így, ember-fiúként, ez a fütty áll legközelebb az eleséget jelentő madárszóhoz. Ezerszer is elpróbálom velük. Leadom a jelzést, és szállnak egyenest az ujjamra, hogy enni kapjanak. Esznek az ujjamról, az ajkamról, a tenyeremből. Végül egy sem fél tőlem; mind olyan bizalommal van irántam, mint Kismadár volt hajdan. Valóban a gyermekeim, még így nappal is. Utolsó éves vagyok már a középiskolában. Bringán járok, jobb, mint az iskolabusz. Általában félrehúzódom a többiektől. Állal gyakran találkozom, de neki már mindene a sport. Meg akarja nyerni télen a körzeti birkózóbajnokságot. Meg is nyeri, aminthogy később megnyeri Pennsylvania állam bajnokságát is a hetvenöt kilós súlycsoportban. A körzeti döntőn én is ott vagyok, de Harrisburgbe, az állami bajnokságra nem tudok elmenni. Al a döntő első harmadában két vállra fekteti ellenfelét. Egy február végi enyhe napon elszánom magam a nagy próbára. Kiválasztok egy kis tojót, aki mindig nagyon közel állt hozzám. Éppolyan, mint egyik lányom a legutóbbi fészekaljból. Ujjamon viszem ki a röpdéből. Odakint először is körülnézek, nincs-e héja- vagy macskaveszély. Tiszta a levegő. Földobom a kis kanárit a levegőbe, ahogy a röpdében szoktam. A középső részben, a tenyészkalitkák között gyakorolunk. Ide nyílik a röpkalitkák ajtaja. Földobom tehát, ahogy a galambot vagy a vadászsólymot szokás. A kis tojó fölszáll a garázstetőre. Amilyen rátermett, jó repülőnek bizonyult a röpdében, olyan ügyetlennek látom most a szabad ég alatt. Végigszökdécsel a tető peremén, lecsipog rám. Olyan parányinak látszik a nagy ég alatt, olyan sárgának és sebezhetőnek a tenger kékség közepette. Füttyentek, és kitartom az ujjam. A madárka azonnal visszaszáll, s kap egy csöpp szoktatóeledelt a két ajkam közül. Megcirógatom a fejét. Fölborzolja a tollát, csippant egyet. Árva kis csipogása elvész a térben. Szép, citromsárga madárka, sárgább, mint Kismadár. Nagyon törékenynek és tisztának látom a télies napsütésben. Újra földobom; most már szétterjeszti szárnyait, átrepüli az udvart, és a verandatetőn, galambjaink hajdani alvóhelyén landol. Szívem a torkomban dobog. Olyan szép így, röptében, de olyan nagyon-nagyon távoli. Kiszárad a torkom, füttyenteni is alig bírok. A kismadár azonnal visszaindul, és peckesen, csukott szárnnyal, verdesés nélkül landol az ujjamon.
A következő napokban próbát teszek Perta többi kicsinyével. Fölhajigálom őket, és szépen, rendben visszaszállnak. Sokkal jobb mulatság, mint a galambokkal volt. Jobb, mint repülőmodellt röptetni. Tudom, ezek a madarak az én kedvemért repülnek. Éjjel, álmomban mindig készenlétben állok, de magamtól nem merészkedem ki a röpdéből. Nem értem, miért. Gyerekeim álmomban már vígan röpködnek a szabadban. Látom is őket odakint, de én valahogy megragadtam a kalitkában. Egy hét múltán két madarat egyszerre hajítok föl. Félek, hogy nem fognak hallgatni a hívójelemre, de nincsen semmi baj. Jönnek vissza egyenest. Egyre hosszabb és hosszabb időre hagyom Őket szabadon, egyre később füttyentem vissza őket. Egy párt kint hagyok teljes negyedórára. Egy ízben azt is megteszem, hogy arrébb megyek és leülök a verandalépcsőre, s nem állok ott, ahol megszokták, a röpde előtt. Mikor fütyülök, jönnek mind a ketten: semmi baj. És én magam még mindig nem repülök; foglya vagyok a ketrecnek. Álmomban egyre többet nézegetek ki a kalitkából; én is ott akarok repülni. Beszélek a gyerekeimmel, és azt mondják, ez valami egészen más élmény. Az ember, azaz a madár itt kint nem csak az élelemért repül, vagy hogy egyik rúdról átjusson a másikra, hanem magáért a repülésért, a mindentől való megszabadulásért. Egy nap az egyik fiatal hím a házunk fölé hajló fán kezd énekelni. A szabadban hallani ezt a gyönyörű éneket: valami félelmetesen szép. Minden térségek mámora zeng föl a szabad égre. A következő alkalommal összes madaramat egyszerre dobom föl. Nagy számysuhogással rebbennek szét minden irányba. Legtöbbjük olyan helyen landol, amelyet már ismer. Szívderítő látvány a tetőt és a fákat tarkázó sok sárga és zöld szikra. A fák most rügyeznek. Egy sárga hím a kéményünkön fakad dalra. Tolla sárgája tisztán, élesen válik ki az ég kékjéből. Aggódom, vajon milyen messzire fognak szállni. Ha túl messze merészkednek, nem fogják hallani a füttyöm. A kanárinak nincs olyan tájékozódó és hazataláló ösztöne, mint a galambnak. Az, az igazság, hogy a kanárik meglehetősen elszoktak a szabadban való repüléstől. Öt perc után füttyentek, és a tizenkettőből hét rögtön visszatér. Előtűnnek mindenünnen, és ellepik az ujjam, a kezem, a karom. Besétálok velük a röpdébe, megkínálom mindet szoktatóeledellel, és berakom a kalitkába. Mire kimegyek, ott ül a maradék öt a röpde tetején. Újra fütyülök, és rászállnak az ujjaimra. Minden rendben. Mi történne, ha egy héja vagy macska szétkergetné Őket? Emlékeznének-e akkor is a hívójelre? Vagy pánikba esnének? Biztosra veszem, hogy aznap éjjel én is szabadon fogok szállni. De tévedek. Noha minden gyerekem kint röpdös, én valahogy bent ragadok. Tavasz közeledtével mindennap kiviszem a madaraimat. Tudják már, számítanak is rá. A többiek, akikkel tenyésztési céljaim vannak, szemlátomást észre sem veszik, mi történik. Álmomban megszakítottam velük a kapcsolatot; valószínűleg bűntudatom van. Repülőim az ajtóhoz tódulnak, mikor kinyitom, s füttyentenem sem kell, máris az ujjamon teremnek. Kisétálok velük, ellepik a karom, a vállam is, és megállok a szabadban. Azt akarom, ne röpködjenek, amíg föl nem dobom Őket. Ha valamelyik magától szárnyra kel, azonnal visszafüttyentem. Hamarosan megtanulják ezt a szabályt is. Olyan ez, mint mikor a rajtbíró visszarendeli a kiugró futót. Madaraim a repülés öröme és az ismert biztonság feladása között őrlődnek. Egy hónap után egy órára is bátran szabadon engedhetem mind a tizenkettőt, köztük Pertát is. Az udvar a territóriumuk, túl messzire egyikük sem merészkedik. Ki-kicsapnak néha a baseball-pálya fölé, de mivel a pályán nincs fa, hamar visszaszállnak. Egy madaram elmerészkedik egészen a romos Cosgrove-csűrig, de vissza is jön egyenesen. Fölfedezik a territórium minden zegét-zugát, kitapogatják új birodalmuk határait. Kezdek meggyőződni, hogy
a kanári is hozzászoktatható a szabad életmódhoz, úgy, mint a galamb. Álmaimban még most sem repülök, de már sejtem, mi a baj: magam állok önmagam útjában. A szabadban való repülésnek ez ideig én, Madárka, a fiú voltam a kulcsa. Én viszem ki a röpdéből a madarakat. Álmaimban azonban lehetetlen kapcsolatot teremtenem ember-magammal. Látni látom magamat, de a figyelmemet már nem tudom fölkelteni, következésképp nem létezem. És így nincs, aki engem is kivigyen, vagy nekem is füttyentsen. És álmomban más módon nem tudok kikerülni a röpdéből. Az nem elég, hogy kikívánkozom. Új módszert gondolok ki. A röpkalitka oldalára egy befelé engedő röpnyílást tervezek. A nyílás tetejéről drótszálakat lógatok le; a drótok belül túlérnek a nyílás alján. Kívül leszállódeszkát illesztek a nyíláshoz. így kívülről le tud szállni a madár, és a drótot ellökve, be is tud jutni a röpdébe. Kifelé viszont mindig zárva az út. Most már csak az a kérdés, rászoknak-e madaraim erre a bejáratra. Mikor kész a röpnyílás, kiviszem madaraimat a röpdéből, s mint máskor, földobom Őket a levegőbe. Vissza úgy hívom őket, hogy bemegyek a röpdébe, és a röpnyíláson kidugom a kezem a leszállódeszkára. Füttyentek. Érkeznek szép sorjában a madarak, megülnek az ujjamon, én meg behúzom okét a nyíláson át a röpdébe. Mikor bent vannak, szoktató-eledellel jutalmazom meg őket. És ezt sokszor elismételjük. Legközelebb nem viszem ki őket a szokásos módon, hanem fölhajtva a drótfüggönyt, szabaddá teszem a röpnyílást, aztán kiállók a röpde elé, ahol jól láthatnak, ujjamat ráfektetem a leszállódeszkára, és füttyentek. Gyorsan megtanulják, hogyan szálljanak ki a nyíláson az ujjamra. Egyenként földobom Őket a levegőbe. Addig gyakoroljuk a műveletet, amíg magától nem megy. Eztán már elég, ha megállok a röpde mellett, és füttyentek. Hamarosan maguktól is kimerészkednek, amint felhajtom a drótfüggönyt. A maguk kedvére közlekedhetnek, valahányszor szabaddá teszem a nyílást. Rendszeresen tovább gyakorlom velük a hívófüttyre való engedelmeskedést. Próbálom minden madaramat más-más füttyel hívni, szeretném, ha egyenként is magamhoz tudnám rendelni őket, de ez sehogy sem akar sikerülni. Még a kanárimadártól sem lehet ennyi mindent elvárni. Biológiaórán fölboncoltam egy halott madarat, és akkor láttam, milyen kicsike az agya: a kanárinak a szeme is többet nyom, mint az agyveleje. Nem várhatom el a madaraimtól, hogy bonyolult dolgokat tanuljanak meg. Hosszú időbe telik, mire hozzászoknak, hogy maguktól szálljanak be a röpdébe. Eleinte szoktatóeledelt rakok az ajtón belülre, és füttyel hívom őket bentről. Rá is teszem őket a leszállódeszkára, de nem akarják megnyomni a drótfüggönyt. A kanári, úgy látszik, érintésre érzékenyebb, mint a galamb. Nyitva hagyom hát a nyílást; akkor bejönnek a szoktatóeledelért. Végül, lassacskán, egyik a másik után, megszokják, hogy a drótfüggönyt be lehet nyomni. Tervem megvalósult: kanárimadaraim gyakorlatilag úgy élnek, mint a szabadon szálló galambok. Meghökkentően gyors és agilis repülők lettek a szabadban, hiába éltek kalitkában háromszáz nemzedéken keresztül; nem is igen féltem őket héjától macskától. Egy éjjel, álmomban fölnézek, és meglátom a nyílást; a drótfüggöny föl van hajtva. Odaszállok és kiszökkenek a leszállódeszkára. Valóra válik álmaim álma. A szabadban fogok repülni. Fölszállok a röpde tetejére. Végigszökdelek a tető peremén, lenézek a földre, aztán át az udvar fölött, a házunk tetejére. Szép nap van, kibújtak a friss tavaszi levélkék; nagy, puha, fehér felhők sodródnak álmosan az égbolton. Föllendülök. Végrehajtok egy hurokfordulót; hónom alatt fütyül az eleven szél. Lenézek: az udvar kisebb lelt. Még egy kör, és megtelepszem az ereszcsatornán. A világ egyszerre lett tágasabb és szűkebb. Tágasabb, mert
messzebbre látok, és szűkebb, mert lenézve rá, tudom, hogy az enyém, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Szinte függőlegesen emelkedem föl a tetőről; nem igyekszem sehová, csak az égboltot kóstolgatom. Aztán összecsukom a szárnyain, és zuhanok, amíg tollaimat lépni nem kezdi a zuhanás szele. Szárnyat bontok, megfékezem a lendületet, és újra fölszárnyalok, lelassulva berepülök egy kényelmes ívű hurkot, és lenézek a földre. Lent az udvar, összezsugorodva. Látom az egészet anélkül, hogy forgatnám a fejem. Látom a teljes basebail-pályát, és a Church Lane végében a temetőt. Éppen az udvarunk sarkában álló fa fölött lebegek. Lassú körökben alább ereszkedem, leszállásra alkalmas ágat keresek. Találok is egyet a csúcs közelében, az udvar felé néző oldalon. Megtelepszem, fölborzolom a tollam. Pompás egység-érzésem van. Magam vagyok, én vagyok én, csőröm hegyétől a farkam végéig. Átpillantok a röpdébe. Perta épp most jön ki, megáll a leszállódeszkán. A röpde tetején két fiamat és egyik lányomat látom. Gondolom, rájuk csipogok, hogy tudassam, hol vagyok, de aztán inkább énekelni kezdek. Dalolok a napsütésben, és énekem fölszáll a kék égre. Úgy érzem, mintha magam is vele sodródnék, egyre följebb. Érzem, szerves része vagyok mindannak, amit dalom érint. Perta akkor elrugaszkodik, és mellém száll az ágra. Azt érzi, amit én; kér, hogy etessem meg. Megetetem, énekelek egy keveset, újra megetetem. Aztán fölé emelkedem, és beléje bocsátkozom. Most is sokkal többet jelent ez, mint eddig bármikor. Fölrebbenek és kis körökben röpdösök Perta fölött. És közben énekelek. Mindenestül elfelejtem Madárkát; valódi madár vagyok, és ez nem álom. Egész éjjel repülök; elmehetek mindenüvé, ahol nappali madaraim jártak. Elrepülnék más vidékekre is, a gáztartályhoz például, vagy a malomtóhoz, vagy az erdőbe, ahol a régi galambdúc állt a fán, de olyan messzire, tudom, nem mehetek. Nappal is örökké a repülésre gondolok. Annyira valóságos az álmom, hogy amit ébrenlétemben kell csinálnom, az egyre valószínűtlenebbnek látszik. Nemsokára kezdődik az új tenyészidőszák. Kitakarítom, megjavítgatom a tenyészkalitkákat. A párok összetételét már eldöntöttem; tojáspéppel és pitypanggal etetem okét, hogy formába lendüljenek. Mikor a hímeket beteszem a tenyészkalitkákba, a röpkalitkából kiszedem a vízszintes osztást, és újra enyém és családomé az egész hím röpkalitka. Április elején eresztem össze a párokat. Aznap éjjel az álomban Perta meg én birodalmunk határaiig repülünk. Egymást kergetjük a levegőben, néha-néha összeér egy pillanatra a szárnyunk. Kísértést érzek, hogy bukfencet vessek a levegőben, mint egy purcli, de hát kanáriéknál ismeretlen ez a figura. Perta azt mondja, nem szeretné, ha a röpdében lenne a fészkünk, rakjunk fészket a fán. Az én álmom lévén, ezt is én gondoltam ki persze, most mégis meglepődöm. Ha Perta az álomban a fára fészkel, ott lesz-e vajon nappal is? Másnap buzgón etetem-itatom madaraimat a tenyészkalitkákban, s figyelem, párosodnak-e. A pároknak több mint fele nem most párosodik először, úgyhogy hamar át kell esniük a dolgon. Családom számára rég ajtót nyitottam már: kint röpködnek a szabadban. Mikor elkészülök a tenyészkalitkákkal, ebéd előtt még füttyentek nekik, hogy jöjjenek vissza a röpdébe. Jönnek is mind, csak Perta nem. Mivel őt később idomítottam be, mint a többieket, füttyentek neki újra. Rá is száll a leszállódeszkára, s mikor nyújtom az ujjam, rászökken. Valamit hozott a csőrében: egy szál száraz füvet. Aznap éjjel Perta meg én átkutatjuk áfát, fészekrakáshoz való elágazást keresünk. Arra gondolok, föl kéne másznom nappal, és kirakni jó helyre egy fészektartót magunknak, de elvetem az ötletet.
Másnap délután hiába hívom Pertát. Tudom, fészket épít valahol a szabadban. Ez is olyasmi, ami álmomban kezdődött, és átragad a valóságra. Kiteszek macskabiztos helyre, a röpde tetejére egy kis vizet meg egy kevés magot, és remélem a legjobbakat. Sok-sok órán át építgetjük Pertával a fészkünket. Tartószerkezet és zsákvászondarabkák nélkül sokkal nehezebb. Száraz füvet, gallyacskákat gyűjtünk. A garázsban van egy régi szalmaszék, apám készítette, amikor én még nem is éltem. Erről kezdjük csipdesni a rostokat, és visszük, építjük be a fészekbe. Nagyon szép konstrukció. Csak tennem kell, amit Perta mond, mert Perta ösztönei erősek és romlatlanok. Készen is vagyunk két nappal az első tojás előtt. Csuda egy fészek. Ágról ágra rebbenek, mindenünnen meg akarom csodálni. Fészkünk nem látható sem a földről, sem a levegőből. Héja, macska soha észre nem veszi. Perta megtojja a szokásos négy tojást, és nagyon elégedett. Énekelek neki a lombkorona különböző pontjairól, aztán élelmet és vizet hordok a páromnak a röpde tetejéről. Nappal azonnal megtalálom, hová rakta Perta a fészkét. Persze hogy oda, ahová álmomban. Ezúttal lehet, hogy termékeny tojásokat rakott; a tavalyi fiókái közül párosodott eggyel. Remélem, hogy termékenyek lesznek a tojásai. A szabadon repülők közül többen is fészket építenek. Legtöbbjük, mint a galamb, a biztonságot adó röpkalitkát választja, de egy kis tojó kint építkezik, mint Perta. A kis sárga az, akit először vittem ki. A ház fölé hajló fán építi a fészkét. Aggaszt a dolog a macskák miatt. Talán át kellene helyeznem azt a fészket. Végül hagyom mégis, és csak reménykedem, hogy nem lesz baj. — Meg kell tanulnom, hogy békén éljek magammal, így, amilyen lettem. Csak az a baj, hogy annyi mindent nem ismerek magamban. Egész életemben olyasféle személyes képet építgettem magamról, amilyet az izompacsirták lapjában, az Erő és Egészségben látni. Azazhogy kívülről, és nem belülről építkeztem, kívülről, mert meg akartam védem magam mindenfélével szemben. És most ennek az őrült rendszeremnek nagy része romokban hever. Mindent újra kell kezdenem, magamba kell tekintenem, hogy lássam, mi van odabent. Nem is tudom, meg bírom-e tenni. Valószínűleg azzal fogom elintézni, hogy összeállítgatom a régi Alt, már csak ilyen hiányosan, gipsszel tapasztva ki valami módon. Meg kell tanulnom, hogyan éljek együtt a félelemmel. A félelem be van építve, hasztalan küzdünk ellene. Félelem nélkül életképtelen állatfajta lennénk. Nem kell szégyellni a félelmet. Természetes és szükséges dolog, akárcsak a játék vagy a fájdalom. Együtt kell élni vele. Az álomban Perta kikölti mind a négy tojását. Három fióka sötét, egy világos. Perta azt mondja, a sötétek hímek, a sárga tojó. Magamtól még most sem jöttem volna rá; úgy látszik, soha nem is leszek igazi madár. Nappal, fönn a fán, Perta kikölti a fiókáit: lám, csakugyan megtermékenyült, így az én Pertám iránt is jobb érzésekkel vagyok. A tenyészkalitkákban forr az élet. Nyolc fészekben öt-öt fiókát nevelnek. Mikor készek elhagyni a tenyészkalitkákat, mindet a tojók röpkalitkájába teszem, hogy a másik röpkalitka megmaradjon a szabadon repülőknek. A repülők is számos fiókát nevelnek a hímek röpkalitkájában. Fészkükhöz kintről hordták össze az anyagot. Ki-be röpdösnek egész nap, akár a galambok. Nyitva hagyom nekik a drótfüggönyt. A nyílás szűk, a leszállódeszka magasan van: macska nem férhet hozzájuk. Nem tudom még, mit tegyek, ha majd a kicsinyek repülni kezdenek a röpkalitkában. Az a gondom, hogy nyitva hagyjam-e a kijáratot. A kicsinyek nem fogják érteni a hívó-füttyömet. Vajon a szüleik megtanítják-e Őket?
Rájönnek-e, hogy élelmet csak a kalitkában találnak? Úgy döntök, vállalom a kockázatot; maradjon nyitva az ajtó. Amíg szüleik etetik őket, mindenképpen vissza fognak járni. És így talán kialakul bennük a szokás. Mikor majd magot kezdenek törni, kiderül, működik-e a szisztéma, élhetnek-e szabadon, s mégis a röpde közösség tagjaként. Álmomban az élet olyan, mint az álom. Repülök, énekelek, etetem a fiókokat. Mikor kimerészkednek a fészekből, repülni tanítom Őket. A repülésoktatás a szabadban majdnem olyan jó mulatság, mintha magam repülnék. Repülős álmaimnak mindig legjobb része a tanítás. Perta boldog, és máris az új fészkén ül. Egyhetesek az új kicsinyei. Én meg az első fészekaljjal látogatom sorra kedvenc helyeimet. Néhány tavalyi gyermekem is velünk tart, elsősorban a hímek, akik nincsenek fészekhez kötve. Ezek a madarak afféle bátyjai-nagybátyjai az új fiataloknak, és segítenek a tanításban. Fantasztikus élmény, hogy apának és nagyapának tudhatom magam egyszerre. Mintha bátyja lennék a tulajdon gyerekeimnek. Elég kár, hogy az emberek úgy megvénülnek, mire nagyszülők lesznek. A szabadban fészkelő másik nappali tojónak is kikeltek a fiókái. Hárman vannak, amennyire meg tudom ítélni. Perta fészkét sem látom valami jól, mert igen magasan van. Nem is tudnám, hogy kikeltek a fiókái, ha nem hallanám a csipogásukat. Álmomban csak Perta és én építkeztünk a szabadban. Kanárimadaraim oly simán alkalmazkodtak a természetes élethez, hogy bizonyítva látom: a kanári megtartja természetes képességei legtöbbjét, annak ellenére, hogy évszázadokon át tartották kalitkában, és nemzedékek során át keresztezgették más madarakkal. Az, az érzésem, hogy ha madaraim megfelelő eleséget is találnának, megélnének magukban, nélkülem. A háztető fölötti fészek fiókái ott totyognak már a fészek peremén, amikor látom ám egy nap, hogy egy viharvert kandúr ül a verandatetőn, és nézi őket, de rettentően. Nem tudom, képes-e fölugrani a verandatetőről a háztetőre; mindenesetre addig hajigálom kővel, amíg el nem kotródik. Ha ezek a kicsikék repülni kezdenek, és ügyetlenkedve lepottyannak a földre, nagy baj lehet. Fogalmam sincs, hogyan tarthatnám távol a macskákat az udvarunktól. A tojók röpkalitkájában hatvankét fiatal madár él pillanatnyilag, de már megtelőben az új fészkek is. Talán a tavalyinál is több madaram lesz, még ha a szabadon repülő madaraim fiókáit nem számítom is. Rengeteget költök madár-eleségre, de hát bőven van pénzem. Megmondom apámnak, mennyi kell, és adja szó nélkül. Repülő madaraim utódai szabadon kijárnak a röpdéből. Láthatólag semmi bajuk. Enni és aludni mind visszajön. A tojók többsége már a második fészkén ül, a hímek kijárnak a fiatalokkal. Egyik-másik kis hím énekelni is kezd a maga ügyetlenke, bugyborékolós módján. Az apahímek hozzám jönnek, ha fütyülök nekik, de a fiatalok ügyet sem vetnek rám. Csodaíz épp, hogy ilyen szabadok; gyakorlatilag semmi nem köti őket a kalitkához. A tojók többsége nem jár ki, épp elég munkát ad nekik a fészek. Azt az egy tojót, aki a szabadban, a ház fölött fészkel, bármikor le tudom hívni magamhoz. Odaröppen egy percecskére, eszik az ujjamról, s aztán huss, száll vissza a fészkére. Jó látni, milyen lelkiismeretes szülők a madarak. A fiatalok sokban hasonlítanak a vadmadarakhoz. Nem tudják, mit tesz az, bezárva lenni. A többieknél messzebb elrepülnek az udvartól, és szívesebben verődnek rajba, mint a szüleik. A szülőknek nem sok rajösztönük maradt; gyerekeik viszont szinte úgy csoportosulnak, mint a galambok. Ijedősebbek is a szüleiknél, s ha fölrebbennek, egyszerre, rajban szállják meg a fa tetejét. Mindnyájan rákaptak arra az eledelre, amit Pertának meg a másik szabadon
fészkelő tojónak hagytam kint. Elhatározom, belülre teszem eztán az élelmet. Éjszakára csak az eleséggel csalogathatom be Őket; egyéb hatalmam már nincs fölöttük. Este, miután elláttam a tenyészkalitkák népét, lehajtom a drótfüggönyt, hogy aki egyszer bejött, ne mehessen ki többé. Ekképp tudom csak számon tartani Őket, és így sem egész pontosan. Számításom szerint vagy húsz fiatal madaram él szabadon. A szabadok szaporodási rátája meg sem közelíti a kalitkásokét. Sokkal több a veszteségük. Például nem veszem ki a többi tojást, amikor valamelyik kikel, így aztán egy fészekben legföljebb három-négy fióka nevelkedik. Nagyon nem tetszik, hogy fiatal repülőim ellenséget látnak bennem. Úgyszólván a nagyapjuk vagyok, mégsem ismernek. Az álmom őrájuk épült, de ők teljesen függetlenek az álmomtól: valódi vadmadarak lettek. — Úgy lehet, arra tettem föl az életem, hogy „megverjem” az apámat; nem is csak hogy „összeverjem”, hanem hogy jobb legyek nála mindabban, amiben apám lényegét láttam. És így lettem éppen olyan, mint ő. Hasonlóvá válunk azokhoz, akikkel versengünk. Olyanok vagyunk, mint a kannibál, aki eszik az ellenséges harcosból, hogy belészálljon az ereje. Bolond egy dolog! És egy nap megtörténik. Ahogy indulok a reggeli etetésre, fölnézek a tető fölé hajló fára. A háztetőn a macska, szájában egy fióka. És ágaskodik, hogy leüssön egy másikat, aki a fészek alatti ágon toporog. Az anyamadár magánkívül van. Rátámad a macskára, a macska feléje suhint. A harmadik fiatalt nem látom. Követ szedek, hajigálni kezdem a macskát. Rá is ordítok, de csak meglapul, és már újra az ágat mancsozza. Mikor az anyamadár megközelíti, feléje sújt. Füttyentek az anyának; rá is száll az ujjamra, de mielőtt megfoghatnám, máris visszarebben. Száll vissza a fészkére. Beszaladok a garázsba, és előhozom a létrát. Megjelenik apám. Segít odatámasztani a létrát, hogy fölmászhassak a verandatetőre. Kijön anyám is. Fél, hogy leesek, meg hogy apám el fog késni a munkából. Fölmászom a tetőre. A macska igyekszik tartani állásait, de kissé hátrébb húzódik, mikor fölállok, és érte nyúlok. Most, hogy én is fönn vagyok, nekibátorodik az anyamadár is, és még hevesebben támadja a kandúrt. A kandúr szájában most is ott az élettelen fióka. A másik, akit el akart érni, oldalazva megközelíti az ágon a fészket, ahonnan a harmadik fejecske kandikál ki. Épp a ház tetejére mászom át, amikor a kandúr egy gyors csapással leüti az anyamadarat. Odaugrom, hogy megelőzzem, de a macska fürgébb. Elejti a fiókát, és fölkapja az anyját. Elkapom a macska mellső lábát. Belém karmol, miközben fogást váltok, és megmarkolom a nyakát. Szétfeszítem a száját, de már késő: az anyamadár halott. Fölszedem a halott fiókát is, a macskát meg eleresztem. Végigfut a tetőgerincen, leugrik a verandatetőre. Az esőhordó mellett ott áll apám a bottal. A macska épp mellette ér földet; apám feléje suhint, de nem találja el. Lemászom, és megvizsgálom a két madarat. A nyakuk van eltörve. Ezek a macskák nagyon értik a dolgot. Visszamászom a létrán, hogy lehozzam a két árva fiókát. Könnyű megfogni őket, még nem tudnak repülni. Berakom őket a repülőim ketrecébe, a többi fiatal közé. Talán egy hím majd gondjukat viseli. Megtömöm őket eleséggel, aztán iskolába indulok, remélve a legjobbakat. Hazaérve, látom, hogy jól megvannak. Újból adok nekik eleséget. Bizonyos, hogy valaki eteti őket. Az apák nem emlékezhetnek valamennyi madárra, és végtére az egyik hímnek az apjuknak kell lennie. Szorongok, hogy aznap éjjel mi fog történni az álomban, de végül is nem történik semmi baj. Perta fészke a helyén, macskának se híre, se hamva. Olyan magasan van a fészkünk, hogy azt macska nem láthatja meg. Beszélek
Perta fejével, föl akarom hívni a figyelmét a macskaveszélyre, de mivel soha nem látott macskát, nem tudja, miről beszélek. Szinte már azt kívánom, bár mégis a röpdében fészkelnénk. Mi történne, ha nappal, fiúként, fölmásznék a fára, és átköltöztetném a fészket? Akkor az álom-Perta is odahagyná? Ott maradna-e egyáltalán az álom-fészek? Nem merem megtenni, túlságosan nagy a kockázat. Bízom benne, hogy ha óvatos vagyok, semmi nem fog történni. Az álom nem mindenben követi a nappali eseményeket. A kis sárga madár fészke például nem is szerepel az álmaimban. Egy héttel később hinni kezdem, hogy elmúlt a vész, ámde az álomban épp akkor jelenik meg a kandúr. Mászik föl a mi fánkra. Perta ül a fészken, én valamivel fölötte és mögötte, egy ágon. Aznap álltak ki gyerekeink a fészek szélére, így kellett ennek lennie. Eddig túl fiatalok voltak; mostanra értek meg a dologra. Most már megtörténhet. Perta még nem vette észre a macskát. Ez évi első költésünk, a négy fiatal, odalent röpköd, ahol rég a galambdúc volt a fán. Semmit nem tehetek. Várok, és nézem a macskát. Nagyon élesen látom. Egyik füle félig leszakítva, olyan konyán lifeg, mint egy megtépázott kutyafül. Pontosan látom a macska minden részletét. Ezt nem gondoltam volna. Olyan hirtelen kellett döntenem és cselekednem, hogy észre sem vettem, milyen jól megnéztem közben a macskát. Tudom már, mit kell tennem: megszakítani az álmom. Föl kell ébrednem. FiúMadárkává kell válnom, és nappal oldani meg valami módon ezt a macskaügyet. De ez az, ami nem megy. Nem tudok kilépni az álmomból. Az ajtó rossz felén állok: a kulcs túloldalt van. Olyan ez, mint mikor fölébred az ember, és nem biztos benne, hogy meg tud-e moccanni, és nem meri kipróbálni. Nem merek én sem megpróbálkozni az ébredéssel. Túlontúl erős bennem a madár. A madár nem tudja, hogy véget vethet az egésznek, ha egyszerűen odébbáll. Jobban fél a macskától, hogysem odébb merne állni. Maradnia kell, védelmezni Pertát meg a kicsinyeket. Nem hisz abban a másik dologban, a másik létezésében. A fiú ugyanakkor tudja, hogy kanári nem küzdhet meg egy macskával. Föladom. Tehetetlenül várok, és a macska kapaszkodik a húsz körmével egyre följebb. Minden porcikám menekülést sugall. Fiú-madár eszem azonban azt mondja: maradj. Próbálom kigondolni, hogy végződhet ez az álom. Meg kell-e halnia Pertának? Ha meglátja a macskát, nekiront vajon, vagy elmenekül? Leszökkenek a fészekhez. — Ide hallgass, Perta, röpködhetnél egy keveset. Addig majd én ülök a fészken. Perta rám néz. Fáradt, látom, de nem akar távozni. Érzi a félelmemet; neki nem lehet hazudni. Arra gondolok, hogy ha eltávolítom az álmomból, talán föl tudok ébredni. Pihenjen már egy kicsit, mondom újra; hadd legyek végre én is együtt a kicsinyekkel. Perta érzi, hogy valami nincs rendjén, de azért fölemelkedik a fészekről. A kicsinyek megzavarodnak, enni kémek. Fölugrom a fészekre, és rájuk telepszem. — Rajta, Perta. Repülj egyet, a fiatalok kinn vannak az erdőn. Nézd meg őket. A fán lévő romház körül röpködnek, tudod, merre. Eredj csak, jót fog tenni, meglátod. Perta még egyszer rám néz, aztán elrepül. Nem látja a macskát. Nem is keresi. A macska a fa törzséhez lapulva kapaszkodik. Már félúton van. Bizonyos, hogy hallotta a gyerekeim csipogását, de most ez is mellékes. Legalább Perta elment. Csak most sikerüljön belenyúlnom az álomba. Összpontosítok, föl akarok ébredni, de hiába, túlságosan benne vagyok. Szólok a fiókoknak, húzzák jól össze magukat, és ki ne dugják a fejüket.
Meleg nap van; a fészek zsúfolt és szagos. A gyerekek nem szívesen kushadnak le. Lassan itt az ideje, hogy kirepüljenek; ki akarnak ülni vagy állni a fészek peremére, nyújtóztatnák már a szárnyukat. Rájuk parancsolok, nyughassanak. És most magam is odahagyom a fészket. Följebb telepszem meg a fán. A macska nem lát engem. A maga mániákus macska-módján csak a fészekre ügyel. Mintha máris a tollat és a vért érezné. Csak abban bízhatom, hogy rá tudok ijeszteni valahogy, vagy pedig megsebzem. Hirtelen eszembe jut, segítségül kéne hívnom az apámat, de hát apám soha nem szerepelt az álmomban. Akkor talán fiú-magam lehetne segítségemre. Látom is magamat, ott teszek-veszek a röpdében, de ez az út nem járható. Soha nem méltatom figyelemre madár-magamat. Egyedül kell boldogulnom. Meg kell sebeznem a macskát. Mindenáron. A szemét kell célba vennem; fölülről, nesztelenül kell rácsapnom. A macska egyre följebb jut. Fölszállok, és ott lebegek fölötte. Félek. Madárénem retteg a macskától. Arra gondolok, hogy ha beszállnék a hálószobámba, vagy egy olyan helyre, ahol madárként nem jártam, hanem mindig csak emberként, akkor megszakadna az álmom. De tudom, már arra sincsen elég idő. Támadás! Csukott szárnnyal zuhanok az ágak között, beirányzom a macska fejét, már ott is vagyok, és csőrömmel egyenest a szemébe vágnék. Abba a fekete hasítéka, sárgászöld szemébe, amely olyan mereven nézi a kicsinyeimet. Ám egyszer csak zuhanok, nem engedelmeskedik a szárnyam, nem kapok levegőt, fáj mindenem. A macska leütött a mancsával. Leesem a földre, mozdulni sem bírok. A szemem nyitva, de béna vagyok. Az oldalamon fekszem, nézek föl a fára. Lehunyom a szemem, próbálok kitörni az álomból. Megint kinyitom: még mindig ott fekszem. A macska a fán most engem néz; elvontam a figyelmét a fészekről. Magam alá akarom húzni a lábam, de nem engedelmeskedik. A macska lenéz, és most tolatni kezd lefelé. Mikor már csak egy méterre van a talajtól, leugrik. Én meg ott fekszem. A macska megtorpan, és mozdulatlanul néz. Nem mozgok; nem is tudnék. A macska, ugrásra készen kuporog. Belenézek a szemébe; próbálom megláttatni vele a bennem lappangó fiút. Tágul-szűkül a pupillája; kancsalít a nagy összpontosítástól. Várakozásteljesen, lassan bólogat. A tekintetemmel próbálom visszatartani. Szöknék ki az álomból. Érzem, ki is tudok szökni, csak a szemem kell lehunynom hozzá. Igen, de amint lehunyom, rám fog ugrani. Még sincs egyéb választásom; lehunyom hát a szemem, s mielőtt még megszakadna az álom, hallom, hogy a macska keserves-nagyot üvölt. Reszketve, verejtékezve ébredek ágyamban. Vadul ver a szívem. Alig bírok kitámolyogni a fürdőszobába. Iszom egy pohár vizet. Zsibbadt és fáj a fél oldalam. Megnézem magam a tükörben: semmi, még csak egy karcolás sincs rajtam. Sápadt vagyok, a hajam csapzott. Visszamegyek a szobámba, előveszek egy tiszta pizsamát. A régit kiterítem száradni a fűtőtestre, de olyan erős a fájdalom, hogy azt is alig bírom megtenni. Ágyba zuhanok, és csak bámulom a mennyezetet. Jobb lenne el sem aludnom. Fáradt vagyok, de félek, hogy folytatódik az álom. Lehet-e egyáltalán álom nélkül aludni? És ha tovább álmodom, mi fog történni? Próbálom továbbgondolni az álmot, hogy jó véget kényszerítsek rá. A macska felüvöltött. Miért? Csak úgy, diadalból, mielőtt rám ugrott és szétmarcangolt? Ha visszaérkezem az álomba, megfogok halni? És ha meghalok, azzal vége is lesz az álmaimnak? Ha madárként meghalok, nem halok-e meg fiúként is? Kis híján így is, ágyamon fekve is holtnak érzem magam. Tudom, rettentő könnyen meghalhatok. Csak rajtam múlik. De aztán nem bírom tovább, és
újra elalszom. Csukott szemmel eszmélek az álomban. Ott fekszem, egyelőre még elevenen. Kinyitom a szemem: a macska elrugaszkodik, de nem rám, hanem oldalt veti magát. Üvöltve vernyog, csupa vér. Fél szeme csukva, nedv szivárog belőle. Egy utolsó kínlódó nyarvintással elrohan. Körülnézek; mellettem, a földön ott hever Perta! — Te jó ég, most meg sírva fakad! Mi a franc történhetett vele? Most mit sirat? Úgy lehet, mindent. Ha tud sírni, hadd sírjon. Nem olyan könnyű azt sem, még ha akarja is az ember. Újra lehunyom a szemem. Be akarom fejezni az álmomat. Be kell fejeznem. A kicsinyek magukra maradtak; Perta halott. Nemcsak a fekvéséből látom, hogy halott; tudom, hogy az, hiszen én álmodom. Lehunyom a szemem, és arra összpontosítok, hogy véget vessek az álomnak. Végre csakugyan kisiklik alólam: megszűnik az álom, és én tovább alszom. Álom nélkül aludni, tudom, olyan, mint halottnak lenni. Reggel, mikor fölébredek, moccanni se bírok. Meglep, hogy egyáltalán élek. Nem akarok kiáltani, nem akarok mozdulni. Tudatom nem ura többé a testemnek. Teljesen különvalónak érzem magam. Nézem, hogyan jön be anyám, hogyan beszél hozzám, hogyan gurul dühbe, néz rám újra, kiált rám, és szalad ki a szobából. Mintha másutt lennék. Úgy látok mindent, mint mikor a távcsövemmel néztem a madarakat. Nézem az orvost. Nézem, hogyan visznek a kórházba. Nyitom vagy csukom a szemem, aszerint, hogy mennyit akarok látni. Úgy érzem, nem fogok én már soha többé aludni, álmodni, mozdulni. Nem érdekel. Csak nézek és figyelek, és ezt élvezem is. Fölemelik a lábamat. Fölemelik a karomat. Mindenfélét kérdeznek. Nem felelek. Talán nem is tudnék. Már a hangom sem enyém. Félúton vagyok önmagam és valaki más között. Aztán mégis elalszom. Ugyanaz a döglött, álom nélküli alvás. Mintha nem lenne semmi kapcsolat az elalvás előtti és az ébredés utáni világom között. A kórházban ébredek. Éhes vagyok. Eszem. Mozogni is tudok. Újra emberek között. Az álom talán örökre elhagyott. Nehéz ez, magam sem tudom, mit érzek. Olyan lettem, mint a kisgyerek; minden, amit látok, azonos velem; az evés, ahogy a dolgokra nézek, ahogy szagolom, ízlelem, hallgatom a dolgokat. Mozgatom a kezem, és érdeklődve nézem. Minden új. Három nap múlva hazaengednek. Egy hetet még ágyban töltök, élvezve, hogy én vagyok. Apám azt mondja, ellátja ő a madaraimat; elmondja, hány madarat tett a tenyészkalitkákba, meg hogy ki hány tojást tojt. Nem érdekel. Kész vagyok én már mindezzel. Félek; nem akarok visszamenni. Apám megkérdi, mi a szándékom a szabadon repülő madarakkal. Be akarná zárni őket is. Legalább tizenöt éneklő, fiatal hímet számolt meg a fákon, mondja, de bizonyos, hogy kétszer annyian is vannak. Háromszáz dollár röpdös szerte a levegőben. Ám nekem nincs kedvem beszélni róluk. Harmadik napja járok már iskolába, mikor újrakezdődik a dolog. Nyakamon a záróvizsgák, de nem tudom tanulásra szánni magam. Nagy élvezettel bringázok, és figyelem az embereket. Ez idáig nemigen néztem meg őket. Pedig ha jól odafigyelünk, éppolyan érdekesek, mint a madarak. Elmegyek egy atlétikai versenyre is, és egészen belefeledkezem a futó, ugró, dobó emberek látványába. A diszkoszvetést Al nyeri egy ötvenkét méter negyven centis dobással. Nálam a messzelátóm, jó közelről látok mindent. Talán a távcsövezés hozta vissza a dolgot. Aznap éjjel, alvás közben, az álmomban ébredek. Fekszem a földön a fa alatt. Talpra állok. Kinyújtóztatom a szárnyam. Odaszökdelek Pertuhoz. Halott. El van törve a nyaka; ettől féltettem Kismadárt, mikor nekirepült az ablaküvegnek; így tört el a kis sárga tojó nyaka is; itt már semmit nem lehet tenni. Nem tudom, hogy álmodom: teljesen madár vagyok. Nincs karom, hogy fölemeljem a földről. De
annyira azért mégsem vagyok madár, hogy elfogadjam az echen tényét, és otthagyjam Pertát. El akarnám vinni valahová, ahol macska nem fér hozzá. Körülnézek: nincs macska az udvaron. Nem hagyhatom Pertát csak úgy a csupasz földön. Fölrepülök a fészekhez, hogy megnézzem a kicsinyeinket. Rémülten kuporognak a fészek alján. Megetetem őket, és megmondom, hogy nemsokára visszajövök. Komiszul érzem magam. Összekuszálódott az időérzékem. Leszállok Perta mellé. Akkor meglátom magam, amint épp kilépek a röpdéből. Felém közeledem az udvaron át. Ott állok, madárként, és várok. Érzem, lyuk keletkezett az álmon. Két hely hullámai csapnak össze bennem. Két hely vonzaná kétfelé. Nem látom meg magamat. Ez máskor is így volt. Akkor lehajolok, és fölveszem Pertát. Nagy-nagy szomorúság az arcomon. Emberi szomorúság ez: a madárarc soha semmit nem mutat. Pertával a kezemben megindulok a röpde felé. Szomorúan magam után röppenek, és rászállok a tető peremére. Nézem magam, amint gyufásdobozzal és kanállal a kezemben kilépek a röpdéből. Családi gyufásdoboz; tojást szoktam tartani benne. Gyöngéden belefektetem Pertát, és becsukom. A kanállal lyukat ások a röpde mögött, a falnál, és eltemetem a dobozt. Aztán visszamegyek a röpdébe. Leugrom a röpde tetejéről, és Perta sírja elé állok. Örülök, hogy itt biztonságban van a macskától. Tudom, hogy a fiókáimhoz kell mennem, de nincs szívem otthagyni Pertát. Aztán látom magam, megint jövök ki a röpdéből. Lapos jégkrémpálca van a kezemben; beleszúrom a földbe, a gyufásdoboz fölé. Közelebb szökdécselek, és elolvasom a föliratot: FELESÉGEM, PERTA Fölébredek, Másnap az iskolában előre tudom, minek kell történnie. Nem is nagyon rémiszt meg, hogy a való világnak ilyen különös módon alkalmazkodnia kell az álomhoz. Pertát persze sajnálom; eszembe is jut, hogy be kéne zárnom a röpdébe, de akkor meg éhen vesznének a fiókái Őket is berakhatnám persze más anyák alá, de úgy érzem, ennek az egésznek egyszerűen meg kell történnie. Ha nem hagyom, hogy megtörténjen, akkor az én Pertám soha meg nem hal igazán, és akkor én sem leszek emberként szabad soha többé. Tanítás után a röpdében teszek-veszek, mikor meghallom a macska jajgatásai. Kimegyek az udvarba, megállok a fa alatt. Perta pontosan ott van, ahol lennie kell. Hiába meresztgetem a szemem, madár-magamat nem látom mellette. Fölszedem Pertát. El van törve a nyaka. Egyéb sérülés nem látszik rajta. Elviszem a röpdébe, és megteszem, amit meg kell tennem. Nagy-nagy nyugalom száll meg. Soha még ennyire összeszedettnek nem éreztem magam. Fiúként pontosan azt teszem, amit kell. Szinte úgy érzem, beleillek a térbe, amelyet álmomban töltöttem be. Pertát dobozba teszem, kiviszem a röpde mögé. A talajban egy kis mélyedés. Ásás közben félig-meddig arra számítok, hogy kibukkan egy gyufaskatulya. Al soha meg nem tudja, mi az igazság azzal a kinccsel, amit hiába kerestünk. Az a kincs bizonyos értelemben igenis ott volt, oda teremtette az álmunk ereje. Nincs gyufa a gödröcskében, beleteszem Perta dobozát. Betemetem, és fölnézek, nem ülök-e fönn a röpdetető peremén. Nem. Bemegyek a röpdébe, előveszem azt a lapos jégkrémpálcát, amivel a kalitkák sarkait szoktam tisztogatni. Letörlöm, és fekete ceruzával ráírom, amit rá kell írnom. Kimegyek, és a pálcát beleszúrom a sírba. Madárlábnyomok nincsenek körülötte. Fölébredek. Napközben másra sem tudok gondolni, mint az álmomra. Fáj a torkom a visszafojtott sírástól. Záróvizsgák vannak, senki nem veszi észre földúlt
állapotomat. Aznap éjjel ott állok Perta sírjánál. Álmom valahogy álomszerűbb lett. Nem olyanok a dolgok, mint a valóságban. Nem látom a többi madarat. Mikor repülök, mintha lassított felvételt látnék. Olyan, mint az álom. Fölrepülök a fiókákhoz, és megetetem őket. Anyjuk nem jön vissza többé, mondom nekik, de én majd gondjukat viselem. Egész nap, egész éjjel ott ülök a fészek peremén, megetetem őket, mikor megéheznek, és folyton Pertára emlékezem. Tudom, Ők nem fognak emlékezni rá. Számukra az anyjuk Echenben van, és azzal kész. Nem érdemes gondolkozni rajta; nem számít. Az elkövetkező hetekben, álmomban, fölnevelem a fiókákat, amíg ki nem szállnak a fészekből, és hozzá nem csapódnak a többiekhez. Szabadok, szállhatnak, amerre látnak. Utódaim százszázalékos madarak. Nem mutatom meg nekik Perta sírját, úgysem jelentene nekik semmit. Álmomban is egyre emberebb leszek, madár-voltom egyre halványodik. Egyre irreálisabb az álmom. A tenyésztés már fiú-voltomban sem érdekel. Annak látom a madarakat, amik: kanárinak. Minden olyan gépiesen megy a röpdében. A fiatal madarak mind egyformák. Még a tavalyiaktól sem tudom megkülönböztetni őket. Érzem, közeleg a vég. Befejeződött itt valami. Etetődeszkát szerelek a röpde tetejére. Tetőt is emelek fölé az eső ellen. Az etetőtálakat magasra helyezem, és ülőrudat erősítek melléjük, hogy szabadban élő madaraimat evés közben se zaklathassa a macska. Amint ez is kész, kieresztem az összes madarat az új röpkalitkából. Egy-két tojó még a fészkén ül, őket békén hagyom. Mikor az utolsó fészekalj is kirepül, visszateszem az elválasztó padlót. A tojók röpkalitkájából kiválogatom az énekes hímeket, és beteszem a kettéválasztott kalitka aljába. Miután tenyészmadaraim fölnevelték harmadik fészekaljukat, őket is átrakom a röpkalitkákba. Kismadár fáradt, de barátságos, mint mindig; kiveszem, hadd röpködjön egy kicsit szabadon. Kiveszem Alfonsót is: ő most repül először a szabadban. Elerőtlenedett egy kissé, mert sok időt töltött szűk kalitkában, de egykettőre magára talál, és hosszú túrákat tesz a fáig meg a házig és vissza. Félek, nem jön vissza a röpdébe, de visszajön. Elhatározom, Alfonsót és Kismadárt a szabadon repülők között hagyom. Igazán rászolgáltak. A repülők már teljesen a röpdén kívül élnek. A fán vagy a háztetőn alszanak. A röpde ajtaját nyitva hagyom, de nem szállnak be. Vagy hatvan madaram szálldos szabadon. Büszkeség tölt el, ha rájuk nézek. Úgy érzem, visszaadtam Őket jogos tulajdonosuknak, a levegőnek. Kíváncsi vagyok, a ház közelében fognak-e maradni így is, hogy nem alusznak már a kalitkában. Az északi pintyfélék a nyár végén költöznek. Az én madaraim vajon mit fognak csinálni? Elragadja-e őket a vándorösztön, s ha igen, merre mennek? Kismadár és Alfonso is velük fog repülni? Milyen messzire jut evés nélkül egy ilyen pintyféle? El nem tudom képzelni, hogy eljussanak Afrikába, őshazájukba. Megtanulják-e, hogy talált magvakon és gyümölcsön éljenek, mint az itteni vadon élő pintyek? Kereszteződnek-e más pintyfélékkel, vagy egymás közt fognak szaporodni? Mindegy is. Az a lényeg, hogy olyan nagyszerű szabadnak látnom őket. Kétszáznál is több madár van a röpkalitkákban. Nagyobbrészt hímek. Csillagászati ára lett a kanárinak. Alig várom, hogy elég idősek legyenek, és eladhassam őket. Nem tartok többé madarat a kalitkában. Legszívesebben mindet szabadon ereszteném, de ezek a gyakorlatlan fiatalok belepusztulnának. Apám miatt sem tehetem: előre örül, hogy mennyi pénzünk lesz, ha majd eladjuk őket. Ő volt az, aki mindig leszerelte anyám támadásait, nem hagyhatom hát cserben. Legszívesebben a szabad madaraimat is befogná és eladná. Egyre őket hallgatja, és a hímeket külön-
külön megismerni a hangjukról. Harmincöt hímet számlált meg. Álmodom újra, de álmaimban mindig egyedül vagyok. Látok más madarakat repülni, de nem csatlakozom hozzájuk. Egyedül repülök egész éjjel. Meglátogatok minden helyet, ahol valaha is jártam. Elszállok a fák és háztetők fölött; néha fölszárnyalok a magas égre. Olyan könnyűnek látszik, pedig egyre inkább magam vagyok, s egyre kevésbé madárszerű. Én vagyok az, Madárka, a fiú, én repülök. Lengetem a karom, mintha szárny lenne, és egyáltalán nem nehéz. Repülök, mivel tudom, hogy képes vagyok rá. Mások nem jelennek meg az álmomban, pedig olyan szívesen megmutatnám nekik, hogyan kell csinálni. Milyen jó mulatság lenne Alt vagy apámat repülni tanítani. Olyan elképesztően könnyű, ha rájött az ember a nyitjára. Jön a nagykereskedő, és megveszi az összes madaramat. Kilenc dollárt ad egy hímért, hármat egy tojóért. Ezerötszáz dollárnál is többet kasszírozok be. Apám nem érti, miért adom el a tenyészmadarakat is. Csapdát akar állítani szabad madaraimnak, hogy őket is eladjuk, de erre már vétót mondok. Az én madaraim. Hagyom, hadd higgye, hogy jövőre őket akarom tenyésztésre fogni. Csöndes a röpde. Kitakarítom, a tenyészkalitkákat újságpapírral borítom be. Éjjelente, álmomban, magam is különös nyugtalanságot kezdek érezni. Még amikor repülök, akkor is másra gondolok, csak épp magam sem tudom, mire. Aztán rájövök. A gyülekezés, a költözés sürgető szüksége az, amit érzek. Vajon csak én, vagy benne van ez a többi madárban is? Érzik-e az álombeli madarak is? Nappal elnézem a madarakat, és bizonyosra veszem, hogy költözni készülnek. Rajokba verődnek, s a rajok összevissza szálldosnak. Többet is esznek, és egyre messzebb kalandoznak. Néha két-három órára is üres az udvar. Anyám mind többet panaszkodik a madárszar meg a lárma miatt. A lárma, amit sérelmez: a kanáriének. Apám azt mondja, télen ezek mind megfagynak. Kegyetlenség kinn hagyni őket, mondja, csalogassuk vissza a röpdébe. Igen, de legtöbbjük soha nem élt bezárva. Apám kinyitja a röpkalitka ajtaját, és belülre teszi az etetőket. A madarak kezdenek bejárni enni, később már bent is alszanak. Néhányan, Alfonsóval az élen, továbbra is a fákon alszanak, de napközben ők is sok időt töltenek bent. Tudom, eljön a pillanat, amikor apám becsukja az ajtót, és nem mehetnek ki többé. Álmomban végre odamegyek a többi madárhoz. Megmondom nekik, ideje indulni. Megmondom, ha a röpdébe járnak aludni, be lesznek zárva, sőt még sokkal kisebb kalitkákba teszik majd őket. Először nem értik, aztán meg nem hisznek nekem. De akkor átveszi a szót Alfonso; kijelenti, igazat beszélek, soha nem hazudtam a madaraknak. Valóban indulni kell. Tudja, merre kell menni, mondja; nagyon hosszú az út, többen bele is fognak halni, de ő megy, és vele tart Kismadár is, kora reggel indulnak. Hallgatom őt, és elszomorodom. A madarak mind izgatottak. Hajnalban készen állunk; hosszú sorban szállunk föl. Alfonso a raj élén; egyenest délnek repülünk, el a gáztartály fölött, Lansdowne fölött, Chester fölött; én is velük tartok. Ugyan mivé lesz az életem? Ébredek-e még valaha az ágyamban? Aztán egyszer csak valahogy már nem vagyok velük. Szállok a levegőben, egyedül, s nézem őket, ahogy távolodnak. Nem tudom tartani a tempót, egyre jobban lemaradok. De látom közben magamat, madárként: ott szállok Alfonso és Kismadár mögött. Tudom, most már velük maradok, bárhová kerülnek is. Elnézem, ahogy egyre zsugorodnak, parányi ponttá válnak, és végül üres az égbolt. Ugyanakkor érzem, hogy fokozatosan elnehezülök, és sebes siklásban — alig lassabban, mint mikor leestem a gáztartályról —
közeledek a földhöz. Esés közben a karommal verdesek, és épp hogy csak sikerül visszacsusszannom alvásomba az üres égbolt alatt. Reggelre kelve eltűntek a madarak. Apám zabos. Nagyon magányos lettem. Egész nap várjuk, hogy visszajöjjenek. Szombat van, egész nap az eget nézem, és igyekszem megtartani üresnek. Másnap kimegyek az udvarra, és szétszedem a röpdét. A faanyagot elraktározom a garázs mögött. Halkan dolgozom, hogy senki meg ne hallja. Sokkal könnyebb szétszedni valamit, mint összeállítani. Estére híre-hamva sincs a röpdémnek. Aznap éjjel nem álmodom. Lassan múlnak a napok. Iszonyúan magányos vagyok. Félek megmondani apámnak, hogy nem megyek egyetemre. És félek a sorozástól is. No de mindez magától megy; mindez valahol már eldőlt. Szeptemberben levelet kapok a katonaságtól: a Különleges Kiképzési Program keretében meg kell kezdenem mérnöki tanulmányaimat. Gainsvillebe, a Floridai Egyetemre vezényelnek. A Különleges Kiképzési Program felvételi tesztjét még februárban, az iskolában oldottuk meg, és azóta teljesen megfeledkeztem róla. Ez látszik még a legjobb megoldásnak. Mindent hátrahagyok, és ez az új tevékenység olyannak ígérkezik, amit, érzem, meg tudok szokni. Azzal biztatnak, hogy mérnökök leszünk, és részt fogunk venni a háború utáni Európa és Japán újjáépítésében. A szüleim boldogok, azt hiszik, katonatiszt leszek, és ez rettentően imponál nekik. A hó végén soroznak be. Floridába küldenek, hallgatok is egy szemesztert, ám akkor feloszlatják az egész Különleges Kiképzési Programot. Átvezényelnek Fort Benningbe, ott alapkiképzést kapok, és aztán irány a Csendes-óceán déli térsége, gyalogsági utánpótlásként. Gyakran gondolok a madarakra, Pertára, a gyerekeimre, de már nem álmodom velük. Másnap, mikor beállítok Madárkához, esküszöm, rám mosolyog! Beállítom székemet a két ajtó közé, és megvárom, míg Renaldi elmegy. — Szevasz, Madárka, Al vagyok, a cimborád. Na? Mit szólsz? Hajlandó vagy végre megszólalni? Emlékszel, ki vagyok? Gugyorog és néz. Karja keresztbe fonva a térdén, álla a karján. Tekintete rajtam, de a szemében semmi válasz. Úgy néz engem, ahogy a madarakat szokta. Ide-oda rebben a tekintete, mégis valahogy rám fókuszál egyfolytában. Elég hátborzoló érzés, de legalább tudom, hogy eszénél van. Beszélni kezdek a régi közös dolgainkról, de már magam is unom. Sok időt töltöttünk mi együtt, sétáltunk a Hatvankilencedik utcán, péntek esténként a városi kölcsönkönyvtárba jártunk, de hát ezekről nincs mit mondani. Beszélek a jó öreg középiskolánkról, meg a zsúfolt kis öltözőszekrényről, amit ketten használtunk közösen, de ezzel se megyek sokra. Az az érzésem, hogy Madárka éppúgy emlékszik mindenre, mint én, és köszöni, nem kér belőle. Tudom, az én dolgaimra lenne kíváncsi, csak nem tud kérdezni. Én meg kész vagyok mindent elmondani. Most látom csak, milyen nagy szükségem van rá, hogy elmondjam valakinek. És kinek mondjam el, ha nem neki? Az alapkiképzés után átdobnak Európába a nyolcvanhetedik hadosztállyal. Madárkának eleinte a jó dolgokat, a vidám részleteket mesélem; teherautózunk szép időben a tankok nyomában. Aztán a francia lányok, és aztán a Saar-vidék mély sara. Aztán elmesélem Metzet, meg hogy a huszonhetesek hogyan rohamozták meg azt a kurva dombot a Jeanne d'Arcerőd mellett, és hogyan hagyta ott a fogát Joe Higgins. Higg mellettem játszott az iskola csapatában, balösszekötő volt. Elég nehezen veszem rá magam, hogy belefogjak a dolog nehezébe.
Mire német földre érünk és fölsorakozunk a Siegfried-vonal ellen, én már őrmester vagyok annak rendje és módja szerint. Nem mintha olyan haj de nagyon tökös katona lennék, hanem mert jószerével senki más nem maradt meg, csak én. Akkor tudtam meg, milyen szerencsés fickó ez az Al Columbato. Mellesleg, nemcsak ezt nem tudtam akkor még magamról. Rájövök például, hogy jobban begazolok, mint mások, ha olyasmivel kerülök szembe, ami ellen tehetetlen vagyok. Például az ellenséges tüzérség. Hitvány kis alakok, akik a szemébe se mernek nézni senkinek, akiket fél kézzel el tudnék intézni, vígan üldögélnek a fedezékben, és eszik a csokoládét, viccelődnek, mikor recseg-ropog körülöttük minden. Félnek, persze hogy félnek, de megtanultak együtt élni a félelemmel. Én meg nem tudok méltósággal majrézni. Nekem a félelem beeszi magát a csontjaimba. Zsigereket látok, a tulajdon zsigereimet, ezernyi módon kiontva. Az ad be nekem, hogy mindig olyan kurvául szerettem a saját testemet. Végül rettegek már a rettegéstől is. Félek, hogy el fogok szaladni; minden önuralmamra szükségem van, hogy el ne szaladjak, még akkor is, amikor semmi sem történik éppen. Lassacskán mindenki rájön, hogy én vagyok a gyáva oroszlán. Van egy kis zsidógyerek, de olyan pöttöm, hogy pehelysúlyban sem állhatna szőnyegre, és őt nevezik ki rajparancsnoknak. Meg is érdemli. O aztán mindig tudja, mikor kell továbbmenni, mikor meglapulni; örökké gondolkodik. Mert a jó katona az eszével él. Al Columbato, az izompacsirta meg azzal tölti a drága idejét, hogy igyekszik nem összefosni magát. De szó szerint ám! Lassan, mélyeket lélegzek, próbálok nem hebegni, magamra parancsolok, nehogy visszarohanjak a gulyáságyú mögé. És amikor már-már bedilizek, amivel ugyebár leszerelnének, mindig hátravisznek minket, úgyhogy valamennyire össze tudom szedni magam. Nem alszom valami sokat, állandóan rajtam az idegfrász. Úgy reszket a kezem, hogy betárazni is alig tudok. És ez van mindig, nemcsak amikor éles a helyzet. Mintha ez a nyomorult testem tőlem teljesen függetlenül működne. Mintha a tudatomnak, az eszemnek semmi köze nem lenne hozzá. Lewis és Brenner, a zsidógyerek otthagyja a fogát az ohmsdorfi keresztútnál. Senki nem maradt a régiek közül, tehát engem léptetnek elő Richards helyettesévé. Richards utánpótlásként került hozzánk, már a Saar-vidéken. Mikor ezredtartalékban vagyunk, fölvarrom a stráfjaimat. Jó nagy, laza öltésekkel. Úgysem sokáig leszek én őrmester, hamarosan rájönnek, miféle vagyok. Harrington a hálótársam. Részt vett a félbemaradt Különleges Kiképzési Programban, az Ardennekben elfagyott a lába. Két hete tért vissza a csapattestéhez. Dörzsölt fickó, tudja, mennyire ki vagyok bukva. Mielőtt visszahívtak az első vonalból, vállalta helyettem a járőrszolgálatot. Nincs nagyobb jótétemény az első vonalban, mint őrjáratba menni valaki helyett. Harrington kaliforniai. Én még ilyen kötélidegzetű manust nem láttam. Ha el nem fagy a lába, már rég szakaszvezető lett volna. Dekkolunk a tartalékban, én aprófát hugyozok a majrétól, és hálát adok istennek minden újabb napért. Aztán megjön a parancs: fölváltjuk az első zászlóaljat egy Neuendorf nevű községben. Szemtől szembe a Siegfriedvonallal! Éjjel, zárótűz alatt, a dombokat kerülgetve nyomulunk előre. Éjfél után kettőkor találkozunk a visszavonuló első zászlóaljjal. Szívélyesen üdvözölnek: „Sok szerencsét, faszikák, lesz rá épp elég szükségetek!”, meg: „Na majd a nyolcvannyolcasok, azok majd adnak nektek!” Épp ilyen bátorításra van szükségünk; szorul össze máris a gyomrom. Két-három nyolcvannyolcas és tarack be is csap a közelünkben. Annyira közel, hogy hasra kell vágnunk magunkat. Röpköd a repesz. Még a sötétben is látni a
becsapódások helyét. A lövedékek nagy sárrögöket tépnek föl a mezőből, s ahogy hullik vissza a sár, mintha tehénszar plattyanna a földre. Beérünk a városba, hát egy háza sem áll. Nyilván szétbombázták; tüzérség nem tud így kivasalni egy egész várost. Beterelnek egy hajdanvolt ház pincéjébe, közvetlenül a templom mellett. A templom homlokzata ép, a többi része romhalmaz. Wall hadnagy, az első zászlóalj felderítőtisztje még ott van. Richards meg én eligazítást kapunk tőle. Elmondja, a völgy túrfelén van egy Reuth nevű község. Hajnalodik; Wall néhány fehér pontra mutat a látóhatár peremén, tőlünk vagy másfél mérföldnyire. A Siegfried-vonal itteni szakaszának valószínűleg ez a község a kommunikációs központja. A krautok mindenesetre őrülten védik. Legalább tíz Tigris-tank cirkál a helység körül. Folyton járőröznek. Tíz napig feküdt itt az egysége, mondja a hadnagy, és huszonhét embert vesztettek. Megmutatja a szakaszunk előretolt állásait. Valószínűleg meg kell támadnunk Reuthot, mondja, egy község miatt itt vesztegel egy egész hadosztályunk. Mikor visszaérek a pincébe, föl van kavarodva a bárzsingom. Ha megijedek, kiürül a fejem, és önállósítják magukat a belsőségeim. Máris remeg a hasam. Úristen, én aztán szép szakaszparancsnok-helyettes leszek! Ebből a slamasztikából már csak egy jó kis sebesülés húzhat ki. A pince füstös, büdös, de meleg. A szakasz a hátsó fal tövében, hálózsákban alszik. A tűz a bejárat mellett, egy boltozatos üregben ég. Valaha biztosan krumplit tároltak benne. Kürtő nincs, a füst fölszáll a pinceboltozat alá, az ajtóhoz sodródik, aztán föl a lépcsőn a szabadba. A pincében másfél méter fölött már csak füst van; aki levegőt akar venni, vagy éppen látni akar, annak le kell hajolnia. Az ajtónyílást pokróc takarja; fényt csak a tűz ad. A pince füsttől, fingtól és lábszagtól bűzlik. Újra kimegyek, megkeresem a latrinát; ott van a templom hátsó falmaradványának a tövében. Keskeny ösvény van a törmelékbe taposva. Kel a nap, el is vesz valamennyit a harapós hideg éléből. Kohler és Schneider van őrségben; látom őket egy kis dombon a figyelőállásban. Úristen, csak be ne osszanak járőrszolgálatba. Ha igaz, hogy támadás lesz, akkor a járőröknek jaj. Leguggolok, és eleresztem magam. Normálisát én már talán az életben nem fogok szarni. Három hónapja nem jött ki masszív szar a seggemen. A vécépapír egy rohamásó nyelére van húzva. Vagy öt adaggal sikerül tisztára törölnöm magam; fölállok, begombolkozok, és néhány lapát földet dobok a fosra. A latrina még elég mély; biztosan kitart a támadásig. A következő másfél hét nem is olyan rémes. Járőrszolgálat megúszva; egyetlen őrszemet kell csak állítanunk. Rengeteget alszok. Megbújok hálózsákomban a pince mélyén. Itt csak egy telitalálat árthat nekem. Az meg két és fél kilométerről nem valószínű. Biztonságban érzem magam, de a támadásnak a gondolatától is rettegek. Végül egy nap hajnali négykor nekiindulunk. Csinálunk egy nagy vargabetűt, és bal kéz felé bevesszük magunkat az erdőbe. Fenyőerdő; fölnyúlik a dombtetőig, s azon is túl, elkeskenyedve, lefelé Reuth irányába. Anélkül, hogy nyílt terepre érnénk, így tudjuk legjobban megközelíteni az ellenséget. Elkúszunk az erdő pereméig. Ássuk be magunkat, adja ki a parancsot Richards. Öt óra lehet; a támadás hétkor kezdődik. Tüzérségünk hatharminckor nyitja meg a zárótüzet. Hát újra itt vagyok, nemsoká kezdődik megint az egész cirkusz. Először az ember el se hiszi, hogy megtörténhet. Aztán, mikor benne van, olyan valóságos, hogy az ember azt nem tudja elhinni, hogy vége lesz egyszer. Én már bezzeg tudom, mi vár ránk; jeges rettegés markolássza a tököm. Harringtonnal lent vagyunk a legszélső fáknál. Ahogy kivilágosodik,
előtűnnek Reuth házai. Legföljebb ha három-négyszáz méterre vannak. Harrington aszondja, talán visszavonultak. Már hogy a fenébe vonulnának ki egy híradósközpontból; hacsak nem akarják föladni az egész vonalszakaszt? Szerintem a krautok ilyet tuti, hogy nem csinálnak. Bátornak lenni talán annyi, mint nem gondolkodni; vagy legalábbis elbolondítani az embernek magát. Hideg van; rágyújtani tilos. Richards elküld, hogy ellenőrizzem az emberek fegyverzetét: töltényöv, gránát, satöbbi. Nem hiszem, hogy bárki is annyira be lenne szarva, mint én; még tán a két újonc se. De honnan is tudnák, hogy mi vár rájuk? Megkönnyebbülök, mikor visszaugrok az árkunkba, jó mélyen elfészkelem magam. Jó érzés masszív talajt tudni a hátam mögött. Ha az ember fél, semmi úgy meg nem nyugtatja, mint a föld szaga. Nem csoda, hogy eleink földbe vájt üregekben laktak. Maradunk a fenekünkön a zárótűz alatt. Mint megannyi tehervonat, dübörög fejünk fölött a sok nehéz rakomány. Mélyebbre fészkelem magam; be vagyok gazolva, hátha valamelyik rövidre sikerül. Arra a sok hülye civilre kell gondolnom, akik egyre csak gyártják ezt a tenger lövedéket, ez a sok buggyant tüzér meg csak lődözi el őket. Hét órakor aztán kinn termünk az árkokból. Ez a mi formánk: az élszázad élszakaszának élraja vagyunk; könnyen lehet, hogy az egész amerikai hadsereg él-hadosztályának az élezredének az élzászlóaljába tartozunk. Harrington és Richards az előőrs; én a raj hátvédje. Ott kell lennem, hátul. Ott is akarok lenni. Illetve, ez se igaz egészen. Mindegy lenne nekem, hol vagyok, csak minél messzebb ettől az átkozott domboldaltól. Zárt menetoszlopban ereszkedünk lefelé. Holmi őrült golfozóknak nézünk ki; vízszintbe tartott ütőnk fölé görnyedünk, nem futunk, csak sebesen lépkedünk, fülünk-farkunk behúzva, elkészülve a legrosszabbra. Bokánk körül talaj menti pára, felülről köd ereszkedik lassan alá. Már félúton vagyunk, visszafordulni mindenképp késő lenne. Ha ezek látnak bennünket, most kellene hozzálátniuk. Reménykedem, hogy mégis igaza volt Harringtonnak; és igyekszem gyomromban tartani a forró kávét. Fülemben dobol a vérem. Gerincemen jeges verejték csordogál. Foszforgránát van a karabélyom végére erősítve, ott imbolyog előttem a gránát sötétzöld, csepp alakú feje. Félelmemben szivárványszínt játszik a rét meg a házak kontúrja. És akkor elkezdődik. Géppisztolyok meg valami nagykaliberű géppuska; aztán aknavetők is. A tankok, úgy látszik, nem értek még ide. Rohanni kezdünk. Valaki elvágódik. Nem Harrington, nem is Richards. Collins az. Elrohanok mellette; jobb kezével a bal vállát fogja. Vérzik. Rohanok tovább. Elesik az egyik újonc. Két keze az arcán; gurul lefelé a füves domboldalon. Egyszer csak elengedi az arcát, karjai szétcsapódnak, és úgy gurul, amíg meg nem áll. Fekve marad. Nyargalva elébe vágok Morrisnak. A kurva anyját, szép kis délelőttünk lesz! Beérem Richardsot és Harringtont. Vízmosásban, két domb hajlatában húzták meg magukat, a mi lejtőnk és a Reuthnak fölmenő halom között. Patak folyik a lábunk alatt. Jéglemezkék a sáron, a fűben. Richards a dombtető felé nézeget, Harrington engem néz. Hátrafelé mutatok. — Collinsnak és egy újoncnak vége! — Kurva élet! Richards nem néz ránk, a dombot nézi. — Tele kurva aknával az a kurva domboldal! Botló-drótos aknák meg taposóaknák! A kurva anyjukat! Nyomjelző lövedékek röpködnek fölöttünk, megannyi őrült darázs. Aki megmaradt a rajból, már az is itt gubbaszt a vízmosásban. Hátranézek, és látom, hogy ereszkedik alá az egész szakasz. Itt aztán igazi mészárszék lesz, olyan, mint a keresztútnál volt. Tenni kell valamit; bármikor megnyithatják
az aknatüzet; bizonyos, hogy figyelnek minket, és ha megjönnek a tankok is, hát végünk. Ki kell törni, átvergődni valahogy az aknamezőn, és föl a dombtetőre. Fönt aztán elfoglalni, megsemmisíteni a géppuskafészkeket! Mint az első világháborúban. Ám mindezt csak elgondolom, és nem moccanok. Nem tudok mozdulni. Mukkanni se. Csak guggolok a sárba süllyedve; lábam közét, ahol kidörzsölt a nadrág, kellemesen hűti a hideg latyak. Reszketek, és egyre mélyebbre ereszkedek a sárban. Arra se bírom rávenni magam, hogy körülnézzek. Akkor föláll Harrington. — Nincs más hátra: fokozatosan, rézsút, nem rohanvást kell átjutnunk az aknamezőn. Botlódrótos aknák: ha szaladunk, megbotlunk a huzalban, és kész. Nincs más megoldás! — Aha, igen. Richards nem mozdul. Neki is gyökeret eresztett a lába. Harrington kúszni kezd kifelé az árokból. — Gyere, Al! Próbáljuk meg mi ketten! Itt nem maradhatunk, mert mind megdöglünk! Megy tovább. Meg tudnám fojtani. Követem. Szemem a földön, aknát keresek. Kétszer is rálépek az aknák között feszülő vékony huzalra. Látom az egyik taposóakna kis gyújtószegét meredezni. Annyira elővesz a reszketés, hogy meg kell állnom. Szabad terepen állok, és egyszerűen mozdulni se bírok! Olyan, mint a gáztartályon volt: megbénít a rettegés. Harrington óvatosan lépeget előre. Nem kiáltok. Hátranézek, Richards sehol. Egyedül vagyok. Nem látok senkit; remélem, engem sem lát senki. Lassan leereszkedek a fenekemre. Fogalmam sincs, meddig ülök így. Tudom, elő kéne vennem a rohamásót, és be kéne ásnom magam, de ahhoz sincs erőm. Egyszer csak föltűnik valaki a domb peremén. Felém tart. Lejjebb kushadok. Először csak körvonalakat látok. Aztán előtűnik a krautok zöld egyenruhája. Reszketve vállamhoz emelem a karabélyt, kesztyűs ujjammal kitapogatom az elsütő billentyűt. Meghúzom, semmi. Azok meg csak közelednek. Gyorsan kibiztosítom a fegyvert, és újra meghúzom a ravaszt. Iszonyú, mekkorát rúg rajtam. Akkor jut csak eszembe, hogy foszforgránát volt a csőre szerelve. El is találja az egyik katonát, és vakító lánggal robban. — Ki a franc az ott? Ne lőj, te faszkalap! Richards az; eszeveszetten dörzsöli lefelé az égő foszfort a krautról. Megfeledkezem az aknákról, fölrohanok hozzájuk, segítek vakarni. A kraut a földön ül és üvölt; a ráfröccsent foszfor átégeti mindenét. Letépi magáról a zubbonyt és az inget: sötétvörös folt van az oldalán, ahol a gránát érte. — Mi a faszt csinálsz te itt hátul? Miért nem vagy Harringtonnal? Ezt az ürgét azért fogtam, hogy átvezesse a szakaszt az aknamezőn, te meg fölgyújtod nekem! Eriggy Harrington után, egy-kettő! Mondd meg neki, találkozó a domb fölött a fenyőfáknál! Indulok körbe a domb oldalában, amerre Harrington ment. Indul közben az aknatűz is. Egy előttem, a dombon túl csap be, de a villanásából látom, hogy mégsem aknagránát volt. Nekilódulok. Mintha ugróiskoláznék, úgy szökdécselek az aknadrótok és gyújtószegek között. Nem is értem: fél perce még mozdulni se bírtam. Harrington ott ül a földön. Két kézzel fogja a térdét, és hajlong előre-hátra. Karabélya mellette a földön. Üvölt! — Jajistenem, jajistenem! Jaj, Szűzanyám! Anyám! A lábam! Jajisten! Melléje térdelek. Zöld az arca. Keze közül, a térdéből sugárban szökik a vér! Kis híján elhányom magam. A lábszára egy darab húscafaton fityeg. Csontszilánkok meredeznek a roncsolt húsból. Másik lábán aknaszilánkok fúrták át a nadrágját, a bakancsát. Harrington rám néz, fekete kút a két szeme.
— Jajisten, elvérzek! Állítsd el valahogy! Segíts, Al! Uramjézus, segíts már! Reszkető kézzel csatolom le a derékszíjam. Szorosan ráhurkolom Harrington csonkjára. Próbálom szorosabbra húzni; ujjaim vértől sikamlósak. Végül sikerül rögzítenem a csattal. Harrington elengedi a lábát, és lám, épp csak szivárog egy csöppet. Előveszem az elsősegélycsomagomból a pólyát. Bebónyálom a csonkot, és a gézt megkötöm a derékszíj fölött. Előveszem a kulacsom, és lenyeletem Harringtonnal a sebtablettákat. Akkor jut eszembe a sebhintőpor. Félrehúzgálom a kötést, és jól-rosszul meghintem a sebet. Harrington hátratámaszkodik, és nézi azt a képtelen szögbe csavarodott lábát. Bakancsa elszállt; látni a nyers húsból kiütköző csontokat. Nem merem kihúzgálni másik lábából a szilánkokat. Harrington sokkos állapotba szédül. Krétafehér az arca. Zokog. Pokolba Richardsszal! Hívom a szanitéceket. Biztos ott dekkolnak még az erdőben. Harringtonhoz eddig egy árva kukkot nem szóltam. Próbálom megszilárdítani a hangom: — Ne mozogj! Küldöm a szanitéceket! Harrington biccent. Beleharap az ajkába, és markolássza az épebbik lábát. Óvatosan csonkja alá csúsztatom a sisakját. Aztán a karabélyát, csővel lefelé, beledöföm a földbe, hogy odataláljon a szanitéc. Ránézek még egyszer, és indulok lefelé. Úristen, merő egy akna az egész domb! Megyek keresztül az aknasorokon, lépkedem át a huzalokat. Magam is csodálkozom, hogy képes vagyok rá. Úgy lehet, túljutottam a belső holtponton. Vagy húsz méter után visszafordulok, próbálom betájolni magam. Harrington int; figyelt engem. Visszaintek, és indulok tovább. De hármat se léptem, és egyszer csak iszonyú detonáció. Hátranézek, hát Harrington tehetetlen teste fönn a levegőben! Lustán fordul egyet, aztán tompa puffanással csapódik be a földbe. Rohanok vissza, aknákat, és drótokat kerülgetve. Harrington ketté van tépve. Keresztüllátok a hasán. Az arcán egy karcolás sincs, de már halott. Belsőségei sikamlósán csillognak; ereiből egyre gyöngébben lüktet elő a vér. Elfordulok és hányok. Most már nincs ürügyem a visszafordulásra. Óvatosan térdre ereszkedek. Harrington mögött, éppen a hátratámasztott két keze közt bizonyára ott lapult egy tányérakna. Meglehet, szabályszerűen ráfeküdt. Újfent torkon ragad a bénító félelem. Nem tudom, meddig maradok Harrington mellett. Talán két percig, talán húszig. Csapong a képzeletem, az agyam nem akar működni. Érzem, már én is sírok, pedig bizisten nem akartam. Világosabb lesz; fölszállóban a köd; narancssárga napkorong Reuth fölött. Valamit tennem kell. Fölállok, megindulok lassan fölfelé. Úgy lépegetem át az aknákat, ahogy a járdán szoktam a repedéseket; tudom, nem vagyok elég óvatos. Valahogy elzsibbadt az agyam. Fölérek a dombtetőre. Jobb felé valami ligetféle. Ott az egész szakasz. Látom Richardsot. Ásnak, mint az őrültek. Richards felém szalad. — Hol a faszba voltál? Tisztulnunk kell innen, pár perc, és megyünk be a községbe! Tankjaik vannak! Kinél vannak a páncéltörő gránátok? — Harrington meghalt. Tányérakna. — Az istenit! Muszáj elpucolnunk innen! Ki a fasznál vannak a páncéltörők? — Az egyik újoncnál. Fönn maradt a dombon. — Kurva élet! Még egy ilyen kuplerájt! Páncélököl kell, és kész! Egyre közelebb az aknavetők, és ha a tankok megtalálnak, baszhatjuk magunkat! Hol a francba van a hadnagy?! Richards, miközben ezeket mondja, föl-alá szaladgál. Legalább annyira be van szarva, mint én, de neki teendői vannak. Visszaszalad a többiekhez. Én ott helyben hasra vetem magam. Köszönöm szépen, inkább maradok, gondolom. Vállalom a következményeket. Lapítsanak szét a tankok, fogjanak
el a krautok; állítsanak gyáva megfutamodásért haditörvényszék elé. Tessék csak: úgyis meghaltam, nem ér a nevem. Persze, nem így gondolom végig a dolgot, de valahogy ez a veleje. Én már a majrén is túl vagyok; túl vagyok én már mindenen. Csak vége lenne már! Akkor Richards föláll, és karjával megadja az „indulás” jelzést. Az emberek abbahagyják az ásást, és fölkelnek. Nézem magam: mintha nem is én lennék, kelek föl én is velük. Önműködő lettem. Egész jól beválnék lemmingnek. Indulnak át a domb peremén, elöl Richards, mögötte Vance, aztán Scanlan, aztán a másik újonc, aztán én. A többiek valahogy lemaradnak. Minden teljesen Össze van kuszálódva. Megyünk vagy ötven métert, amikor egy gránát elég közel csap be. Hasra vágjuk magunkat; mikor föltápászkodunk, az újonc megfordul, visszanéz, és hanyatt-homlok lefelé, visszafelé kezd rohanni. Tuti, hogy rá fog lépni egy aknára. Tovább megyünk egy darabon. Tank egyelőre sehol. Talán rosszul tudta Richards. Újra működni kezd az agyam. És akkor gyorsan és hangtalanul bekövetkezik. Pergőtűz, nyolcvannyolcasok. Lehasalok; reng alattam a föld. A motorokat nem is hallom. Szanaszét röpködő sárkoloncok. Fölnézek, újrakezdik. Reng a föld; egyelőre semmi bajom. Élvezem, hogy semmivel nem törődök; annyival könnyebb így. Hidegen hagy az egész; olyan, mintha háborús filmet néznék. Valaki fölordít, hogy eltalálták. Vance. Elrohan mellettem, sisakja a kezében. Folyik a vére. Egy repesz a rohamsisakhoz szögezte a kezét. Előttem is nyöszörög valaki. Odanézek; Scanlan az, felém fordítja az arcát. Üvölt. Nem is Scanlan, hanem egy halálfej; csupasz koponya, vért okádó. — Eltaláltak! A szemem! Nem látok! Segítsen már valaki ! Föláll, felém támolyog. Nem lát; az egész arca le van radírozva, bőre oldalt fittyed, mint valami álarc. Fél szemére rálóg a bőr, másik szeme arcára folyt a csontüregből. Orra, felső ajka sehol; látom a vicsorgó fogsorát. Néhány foga eltört, benyomódott a szájába. Odakúszok hozzá, elmarom a lábát, lehúzom. — Ne nyúlj az arcodhoz! Találatot kaptál. Scanlan ül a földön, még most is markolja a karabélyát. Eléje guggolok, megfogom az arcbőrét, és próbálom visszahúzgálni a helyére. Olyan, mint a gumi, össze is van zsugorodva, nem akar passzolni. Beigazítom középre az orrát, és rászólok, tartsa a lebernyeg végét, amíg előszedem az elsősegélycsomagot. Hirtelenjében nem tudom, hova tettem. Segítségért kiáltok, de mögöttem senki; Richards még most is ott hasal előttem. Megint ráordítok, de nem mozdul. Előveszem Scanlan elsősegélycsomagjából a kötszert. Majdnem kidobom a taccsot, de a kezem nem remeg. Szorosan körülcsavarom Scanlan fejét, hátul megkötöm. Nehezen lélegzik. Nyeli a vérét, de az tovább szivárog mindenünnen. Francba a sebtablettákkal; visszaviszem Scanlant; aztán jöhet a hadbíróság! Agyam lassan, de tisztán működik; valahogy távol vagyok magamtól Dobja el a fegyvert, mondom Scanlannek. Már rég nem beszél, csak nyöszörög. Leveszi a bal kesztyűjét, és nesze, hiányzik a két középső ujja. Onnan is lüktet elő a vér. Megmarkolom a csuklóját, és futni kezdek vele visszafelé. Hamarosan elájul, és vinni nem bírom. Én is összeeshetek bármelyik pillanatban. Különösen üresnek érzem a fejem. Scanlan egyszer csak kitépi magát a kezemből, és visszamegy az eldobott kesztyűjéért. Fölveszi az ép kezével. Te úristen, hogy működik ennek az agya? Valahogy átvergődünk az aknamezőn. Most jobban kihúzódok jobb kéz felé. Csak két aknahuzalt látok. Valahogy nem hiszek már az aknákban. Mintha Harrington mindet fölrobbantotta volna nekem. Az az érzésem, ha egyenest
rátaposnék egyre, akkor se történne semmi. Tessék, idáig jutottam. Visszaérünk az erdőszélhez; ott van Lucessi törzsőrmester. Rám kiált: — Maga kicsoda? Hová a francba megy? Megállok, feléje fordítom Scanlant. Ő az én kilépőjegyem a pokolból. Tetű egy dolog, de mit csináljak? Vissza kell vinnem egészen az elsősegély sátorig. — Viszem vissza Scanlant, törzsőrmester úr. Súlyos sebet kapott. Látja azt Lucessi is. De látja azt is, hogy teljesen be vagyok szarva. És tudja, miben sántikálok. Na és, mi a nyavalyát törődök én azzal, hogy mit gondol Lucessi? Ő is csak egy szimpla kis digó, még ha tiszthelyettes is. Lucessi közelebbről megnézi Scanlant. Mi lenne, tűnődök, ha se szó, se beszéd, beszaladnék az erdőbe? Csak nem lő utánam ez a Lucessi? — Hol van Richards? Hol a második szakasz? Hol a maga raja? És egyáltalán, mi a jófenét csinálnak maguk ott fönt? — Richards azt mondja, tankok várhatók. Páncélöklökre van szüksége. Nincs nála páncéltörő gránát. — Aha, és hol a pokolban van Richards? Lucessi simára próbálja húzgálni a kötést Scanlan arcán. Én még most is Scanlan csuklóját markolom. — Fönt van, túl a fakón. Ott hasal, ahol Scanlan megsebesült. Rákiáltottam, de nem felelt. Meg se moccant. Hát így dolgozik az én eszem. Csak akkor döbbenek rá, hogy Richards megsebesült. Richards meghalt. Utálom Richardsot, mégis elfog a reszketés. El innen, akárhová, akárhogy, csak el! Nem is hogy meghátrálnék, már legszívesebben világgá szaladnék! Alig bírok nyughasst parancsolni a lábamnak. És mégis, az a helyzet, hogy félek ettől a Lucessitől. Fél kézzel szarrá tudnám verni, mégis félek tőle. Várom a jobb alkalmat, hogy eltűnhessek, hogy föld alá bújjak, hogy éhen dögöljek, mindegy, csak hogy eltűnhessek innen, csak hogy békén hagyjanak már. És közben egyre szorítom Scanlan csuklóját, hogy csillapítsam a vérzést, Scanlan meg szerencsétlenkedik a kesztyűvel, amit a másik kezében tart. Nagy nehezen előhúz valamit belőle, és beletörli a nadrágjába. A jegygyűrűje. Zsebre teszi. Lucessi engem néz. — Mars vissza a dombra, Columbato. Ha Richards harcképtelen lett, maga a rajparancsnok. Ahogy a dolgok állnak, könnyen lehet, hogy az egész kurva szakasznak maga már a parancsnoka. Ilyen egy kupit. Scanlant bízza csak rám. Fölküldöm a páncélöklöket meg a gránátokat. Na, nyomás, most mit áll itt, mint a sóbálvány? Máris szervezi át a század szolgálati beosztását. Színes papírcsíkokat rendezget képzeletben. Átadom neki Scanlant, most már ő szorítja a csuklóját. Scanlan arcából csöpög a vér a gyakorlóruhájára. Lucessi megfordul, és futólépésben indul a sebesülttel az erdő felé. Újra egyedül vagyok. Tudom, csak a fákig fogok fölmenni, és ott elbújok. Beugrók egy árokba, amit a rajunk ásott. Elfekszem szépen, és kivárom, amíg megcsöndesednek a dolgok. Aztán talán visszalopózok Franciaországba. Nappal megbújok, éjjel utazok; csak találok majd egy derék francia családot, akiknél megbújhatok. Lám, őrülök megfelé szép csöndesen. Átkelek megint az aknamezőn, szökdécselek a drótok fölött, próbálok nem nézni Harrington felé. El is jutok a fákig, be is fekszek egy sekély árokba. Ásni nem akarok. Ám akkor elszabadul a pokol. Százötvenötösök: a mieink. Valaki éppen ezt a ligetet adhatta meg koordinátáknak, és most lövetik a hadosztály- vagy a hadtesttüzérséggel. Talpra ugrok, és szaladok, mint a bolond, Reuth-nak. Reng a föld, sárkoloncok röpdösnek, ütköznek nekem. Verik az arcomat is; mintha jégesőben szaladnék, vagy egy kavicsszállító teherautó mögött bringáznék. Aztán egyszer csak valami megrántja a bal karomat, és
megpenderít. Odanézek; hát egy kis makk alakú lyuk tátong a bal csuklómon. Csöpp vér szivárog belőle. Sötétvörös. Megállok a rét közepén, és a véremet bámulom. Ökölbe szorítom a kezem, és nicsak, a kisujjam mereven nyújtva marad. Megfordítom a kezem; túloldalt nincs kimeneteli lyuk. Elpattan bennem valami; sírva fakadok. Mehetek vissza! Kórház, operáció! Beszélhetek az orvosokkal, megmondhatom nekik, hogy készen vagyok! A háborúnak vége! Találat ér balról is, leüt a lábamról. Cseng a fülem, s mikor megtorlóm az arcom, véres lesz a kezem. Újra végigtapogatom; semmi, csak a sár meg a kavicsok sértették föl. Tovább futok. Futok, amíg egy úthoz nem érkezek Reuth peremén. Még mindig nem látok senkit. Bent a községben kézifegyverek hangja. Látom, gödröt ástak az út mellett. Belebújok szépen, és megvárom, amíg értem jönnek a szanitécek. Időm, mint a pelyva; a háborúnak vége. Alfonso Columbato sebesült háborús hősként fog hazatérni. Újabb gránát füttyét hallom; meglódulok, és zsupsz, beugrók a gödörbe. Nincs vége a háborúnak! Két kraut lapul a gödörben! Pont a nyakukba ugrok! Kikecmeregnek alólam, és fejük búbjára teszik a kezüket. Hátrálok, amennyire enged a gödör, és próbálom sakkban tartani őket a karabéllyal. Úgy be vagyok szarva, hogy csak még, ezek meg vigyorognak! Hülye egy helyzet. Ők is azt akarják, hogy fejezzem be nekik a háborút. Itt vagyunk, három srác egy gödörben, és más vágyunk sincs, mint civilnek lenni. Öreg fickó az egyik, negyven fölötti; a másik talán ha tizenhat. Sisakja egyiknek sincs, csak gyakorlósapkája. Egyre mosolyognak a képembe. Örülnek, hogy nem ölöm meg őket. Én meg nekik örülök: most már nyomós ürügyem van, hogy visszamenjek. Sebesült háborús hős, kézitusán két hadifoglyot ejtett. Meglehet, hogy minden hősnek hasonló a története. Ámde akkor azok a rettentő százötvenötösök fölfelé kezdenek kúszni a dombon. Nyilván megváltoztatták a koordinátákat; éppen felénk közelednek a becsapódások. Födelestül szakad ránk a világ. Tíz méternél is közelebb csapódik be egy lövedék; peregni kezd a gödör fala. Elfog a rettegés. Pedig milyen közel voltam már a célhoz. És most meg kell halnom, semmiért. Hátradőlök, fegyverem nekiszögezem a krautoknak. Intek nekik, másszanak ki. Már nem mosolyognak, semmi kedvük kimászni. Márpedig én kikerülök innen, és magammal viszem őket. Befejezem nekik is a háborút, ráadásul nagy büdös háborús hőst csinálok magamból. Nem mozdulnak az istennek se. Benyomom a karabélyt az idősebb fickó bordái közé, és rárivallok, hogy kifelé. Rándul egyet és engedelmeskedik, a fiatal követi. Fegyverüket a gödörben hagyják, két kezük a fejük búbján. Karabélyommal a fák felé mutatok. Ha valaki látna most bennünket, valódi háborús jelenetnek hihetné: vérző hős saját vonalai mögé kényszeríti a foglyul ejtett ellenséget. Mosolygok, hogy lássák, jót akarok nekik, de annyira be vagyok tojva, hogy igazi mosolyra nem futja. Bízniuk kell bennem; nem kushadhatunk abban a kurva gödörben, mikor nehézlövedékkel szórják meg az egész környéket. Vagy harminc métert teszünk meg az úton a fák felé, mikor kitör a gyalázat. Lőnek, de rettentően. Nem is tankok, ez maga a német tüzérség, ez már nem gyerekjáték. A két kraut hasra vágja magát, kezük most is a fejükön. Reng az egész világ. Gyorsan be kéne takarodnunk az erdőbe. Itt, a szabad ég alatt egykettőre széttrancsíroznak bennünket. Rájuk ordítok, de nem hallják, nem értik, és ha értenék, se engedelmeskednének. Csak még mélyebbre nyomják a fejüket a sárba. Otthagyhatnám őket. Ott kellene hagynom őket. De most már meggyőztem magam, hogy kellenek nekem ezek a foglyok, és azt is tudni vélem, hogy nekik mi a legjobb. Megeresztek egy lövést az öregebbiknek a füle mellett. Fölemeli a fejét, rám néz. A szemében páni félelem. Intek neki a karabéllyal: föl! Talpra szökken, a
fiatal követi, és rohanni kezd mind a kettő, kezük még most is összekulcsolva a fejük búbján. Én is tápászkodok fölfelé a karabély tusára támaszkodva, amikor BAMM, megtörténik. Vérmocsokkal borítva térek magamhoz. A fegyverem agya kettétört. Föl akarok állni. Újra elvesztem az eszméletem. Káprázó szemmel, csengő füllel térek ismét magamhoz, orrom-szájam vérrel tele. Köpök, körülnézek. A két kraut előttem a földön. Éppen közéjük csapott le a gránát. Nagy krátere van, legalább százötvenötösnek kellett lennie. Ellenőrzöm a porcikáimat. A vér javarészt a krautoké. Szotyakos, lágy pontot tapintok ki az ágyékomon, de nem fáj. Föl akarok állni. Nem bírok. Zúg a fejem, visszaesek. Nem engedelmeskedik a lábam. Odakúszok a krautokhoz; halott mind a kettő. Nem tudhatom, mennyi ideig voltam eszméletlen; ezek mindenesetre meghaltak közben, sőt, már a legyek is megtalálták őket. A nap magasan jár. Derült idő. Két hét óta az első napsütés. Csatazaj semmi. Újnak érződik a világ. Reuthban minden csöndes. Amekkora nagy a csönd, már azt hiszem, megsüketültem. Mondani akarok valamit, hogy halljam, de valami baj lehet az állkapcsommal. Hallom, amint nyöszörgők, és közben elömlik rajtam a sötétség. Olyan, mint elalváskor, mikor az ember úgy istenigazából elfáradt. Miközben csúszik ki alólam az öntudat, még megértem, hogy nem vagyok süket; hallom a tulajdon nyöszörgésem. Magamhoz térek; kúszni kezdek az erdő felé. Ott kéne maradnom, ahol vagyok, és várni, hogy megtaláljanak, de nem gondolkodok. El akarok tűnni az útról, a nyílt terepről, árnyékos helyre akarok jutni. Minél messzebb a halott krautoktól. Kezem ráteszem a szotyakos lágyékomra, s mikor mozgok, érzem, hogy a belsőségeim nekifeszülnek a tenyeremnek. Kötszerem nem lévén, a tenyeremet tartom ott. Alig vérzek. Tisztul a fejem. Gondolkodni kezdek, próbálom menteni a bőröm. Lefelé vonszolom magam, addig a pontig, ahol Richards fekszik kinyúlva. Közel kúszok hozzá, megnézem; sehol egy csöpp vér. Egy percig azt hiszem, ő is struccpolitikát folytat, mint én, hagyja, hogy elzúgjon a feje fölött a háború. Csakhogy nyitva a szeme és a szája. Halott. Látom a nyakába fúródott repeszdarabot. Hosszú, vékony repesz, úgy áll ki, mint toll a tolltartóból. Richards nyakabőre ráfeszül az öntöttvas érdes éleire. Igen élesen látok mindent a reggeli napfényben. Ép kezemmel kihúzom a repeszt. Könnyen enged; a sebből egy löket vér szökik ki; Richards feje arccal a föld felé billen. A szeme most is nyitva. Most kezdek csak igazán megpuhulni. Hallom a tulajdon motyogásom; Richards halott, darálom újra és újra, mint valami Litániát; de nem tudom leállítani magam. Ott fekszek Richards mellett, és mozdulni se bírok. Aztán arra eszmélek, hogy fölém hajol De John, a szanitéc. Mi baj, kérdi, hol fáj, én meg csak sírok és motyogok. Fájó állkapcsom a fülembe nyilall. Harrington meghalt, és siratom Richardsot. Tudom, semmi értelme, de nem bírom abbahagyni. De John betapasztja a belemet, meg is szórja sebhintőporral, sebtablettát viszont nem kapok. Arcomra néz, új kötszert vesz elő. Bepólyálja az arcom alsó felét meg az állkapcámat, egészen nyakig. Látom a szemén, hogy súlyos a sebem. Boldog vagyok. Boldog mindenért, amivel megúszhattam a további harcokat. A diliflepnitől se riadnék én már vissza. Rá is játszok: egyfolytában Richardsról motyogok, pedig jól tudom, semmi értelme. Belekapaszkodok mindenbe, amiből csak egy csöpp előnyöm is származhat. Nincs már énbennem se büszkeség, se tisztesség. Egyszerűen élni akarok. Hordágyra tesznek, visszavisznek, fölraknak egy dzsip tetejére, és visznek a tábori kórházba. Letesznek a véres betonpadlóra. A halottak fölslihtolva a sarokban, pokróccal letakarva, lóg ki alóla a bakancsuk. Harringtont
keresem, de ez mind kétlábú. És akkor az a gondolat fészkel meg a fejemben, hogy talán könnyű a sebem, és vissza fognak küldeni. Egy szanitéc odaguggol mellém. Kérdi a nevem, az egységem. Fáj a beszéd, csak a fejem rázom. Erre előhúzza és elolvassa a dögcédulámat. Aztán bekukucskál a kötésem alá. Úgy érzem, mintha süllyednék. Kész vagyok újra sírva fakadni, bőgni, hogy vissza ne küldjenek. A szanitéc meg biztatóan vigyorog, aszondja, nem olyan rémes, egykettőre talpra fogok állni. Utálom ezt az alakot. Elővesz egy kártyát, és rádrótozza a zubbonyomra. Ez azért biztosan jelent valamit. Kezdek megnyugodni. Csomag lettem, mások gondjaira vagyok bízva. Nincs karabélyom, nincsen sisakom. Nem vagyok én már katona. Beteg ember vagyok. Odalép hozzám valaki, fölgyűri az ingujjam, bead egy injekciót. Elúszok. Rázkódásra eszmélek; a hordágyról áttesznek egy fekete műtőasztalra. Rám mosolyog egy orvos, tiszta a keze, tiszta fehér köpenye van, a szemüvegén viszont vércseppek. Megnézi a cédulámat, aztán ollót fog, és vágja le rólam az egyenruhát, egészen amíg hozzá nem fér a lágyékomhoz, ahol megsérültem. Levágja a kötést is, és akkor érzem, hogy megnyomkod a kezével. Valaki más húzza lefelé a bakancsom, vagdossa le a maradék ruhám. Kisfiú vagyok. Négyéves korom óta engem senki nem vetkőztetett. Az orvos megint rám mosolyog. Fáradt. Vörös betűs volt ez a nap a sebészeknek. — Elaltatjuk, fiam, és kitisztítjuk a sebét. Ne féljen, minden rendben. Hülyeség, már hogy félnék; altassatok csak el, épp arra vágyok. Jöjjön csak a teljes egészségügyi zászlóalj, tessék, lehet rajtam gyakorolni. Tartsatok legalább öt évig kórházban, gyakoroljatok rajtam nyugodtan, egészen míg vége nem lesz ennek az őrült háborúnak. Elkövetek én mindent, hogy meg ne tudják az emberek, amit én tudok. Elkövetek mindent, hogy megússzam a frontszolgálatot; ha az az ára, hogy összevagdaljanak a doktorok, hát csak rajta, nekem úgy is megéri. Másik hordágyon térek magamhoz. Párnázott hordágy; takaró van rajtam. Az arcom rettentően összevissza van kötözve, bekötözték a kezem, a csuklóm is. Ép kezemmel a pokróc alá nyúlok, és érzem, hogy köldöktől lefelé a hasam is be van pólyálva, de a tököm hálistennek megvan, ki is hagyták a bandázsokból. A pöcsömbe valami csövet dugtak. Hátradőlök, pihenek. Egy ideig tuti, hogy nem tudnak karabélyt nyomni a kezembe. Mintha mozgólépcsőn vagy szállítószalagon utaznék. Szeretem még az éter szagát is, számomra a biztonság, a nyugalom, a béke illata. Körülnézek, és akkor jövök rá, hogy ez már nem a tábori kórház. Nagy terem, hosszú hordágy sorokkal. Fölemelem a fejem, hogy jobban körülnézzek, és nem akarok hinni a szememnek: egy nő, egyenruhában, és jön egyenest felém! Hónapok óta nem láttam eleven nőt. El is felejtettem, hogy néznek ki. Csak belegondolni is: mehetek majd haza, nők közé, és nem fokoznak le katonához méltatlan viselkedés miatt. Még a végén kapok valami nyugdíjat, és akik nem tudják, hányas a kabát, hősnek fognak hinni. Megkefélhetem, aki nőt csak megkívánok. A hölgy most megáll, és mellém guggol. — Jól van? Látom a sapkáján a hadnagyi rangjelzést. Nem tudom kinyitni a szám; a fogam között szűröm a szót: — Jól, hadnagy úr. Hol vagyok? — A hadosztályparancsnokságon. Mentőt várunk, hogy visszavigyék. — Vissza?! Hová? — Talán a metzi kórházba. Leejtem a fejem. Eszerint nem buktam le. Ha egészen Metzig visznek vissza, belőlem már remélhetőleg nem lesz harcos. — Kér egy kis kávét? Miközben ezt mondja, olvassa a pokrócomra tűzött cédulát. Ez a cédula már
nagyobb, hivatalosabb; úgy látszik, ajánlott küldemény lettem. Kíváncsi lennék, eltelt-e már legalább egy nap. Érzésem szerint több hete is van annak, hogy kiléptünk az erdőből, és a lejtős réten Reuth ellen mentünk. Egy percre eszembe jut a háború. Vajon ki lett a rajparancsnok? Ha maradok, előléphettem volna. És vajon bevették-e Reuthot? Aztán elejtem a témát. A hátországba kerültem; a harc már nem az én dolgom, hanem a fiúké kinn az első vonalban. A hadnagynő végére ér a szállítólevelemnek. — Jaj, ne haragudjon. Magának gyomorsebe is van. Nem kaphat folyadékot. Azt hittem, csak az arcán sérült meg. Elnézést. Életemben először kér bocsánatot tőlem egy hadnagy. A takaró alól előhúzom bepólyált kezem, hogy még egy kanál együttérzést kicsikarjak tőle, de a nő már valaki más fölé hajol. Ha kávét nem adhat, akkor nincs több dolga velem. Visszaejtem a fejem, és próbálok valósághűen emlékezni. Végiggondolom, milyen tetű egy katona vagyok. Másokat persze szívesen átvágok, de magamat nem akarom mesékkel etetni. Szigorú leckét kaptam az élettől. Látom már, milyen egyszerű is lenne megjátszani a nagy hőst. Abból kell kiindulnom, amit mostanában tudtam meg magamról. Arra kell ráépíteni a jövőmet. Miközben ilyesmiket gondolok, szép lazán megint elvesztem az eszméletem. A metzi kórház igazi kórház. Úgy értve, hogy nem iskolából vagy kaszárnyából alakították át, hanem rögtön kórháznak épült. Két nappal az érkezésem után operálnak meg először. Gyomorműtét. Pontosabban nem is a gyomrom, hanem egy tekintélyes méretű repedés az, amit rendbe kell tenni. Megkapom később a szilánkot. Olyan, mint azok az egypennysek, amiket sráckoromban, a vonatsínen szoktunk meglapíttatni a Hatvankilencedik utcai végállomáson. A doktor azt mondja, szerencsém, hogy éppen cikkbe futottam és nem cakkba, mert a repesz kis híján átvágta az ondóvezetékem. Azt mondja, valószínűleg amerikai százötvenötösből való. Talán azt hiszi, kraut vagyok, és az ingyenes gyógykezelés reményében szöktem be ide. Mellesleg fütyülök rá, hogy melyik oldalon állok. Engem már az se érdekel, ki lesz a győztes. Nem ér a nevem, káposzta a fejem. Fekszem naphosszat az ágyban, és élvezem a csöndet, a dolgok normális voltát. Lassacskán megnyugszik a megbolygatott belsőségem. Soha ilyen boldog nem voltam. Reggel, mikor fölébredek — általában még a nővér előtt, aki körbejár, és mindenkit fölébreszt, megmosdat, megitat narancslével —, csak fekszem hunyt szemmel, hallgatok, és elgondolkodok, hogy hát mennyire kicsöppentem én mindenből. Mindenből, nemcsak a háborúból. Foglyul estem; a világ foglya vagyok. Nem verekszek többé. Fölemelő érzés, minden olyan mellékesnek tűnik. Minden reggel egy pakli cigarettát dobnak az ágyamra. Ingyencigi. „A tengerentúlon harcoló fiainknak.” Rákapok a dohányzásra. A fenébe is, nem akarok én már a világ legerősebb embere lenni. Szeretnék túljutni ezen az egészen anélkül, hogy különösebben nagy szégyenbe keverném magam. Ennyi a becsvágyam. Fekszem a fehér ágyon, nem mozdítok semmit, csak a jó kezemet; szépségesen tiszta kéz, mindennap tiszta kezek mossák. Számba dugom a fehér cigarettát, és kötéseim között kifújom a füstöt. Nem dohányzók igazából: csak a füstöt fújom, és azt csudálom. Karikákat próbálok fújni. Caesar bácsikám eregetett nekem annak idején, úgyhogy tudom, hogy kell nekiállni. A kórteremben nem mozog a levegő; egy-két nap, és tökéletes füstkarikákat eregetek. A letüdőzést más alkalomra tartogatom. Még mindig fáj a mély lélegzetvétel, köhögni pedig kész kínszenvedés. Naponta húszcigarettányi füstkarikát eregetek széjjel. Félóránként engedélyezek magamnak egy cigit. Nézem a faliórát, és mindig kivárom az
utolsó percet is. Soha nem volt ennyire drága az időm. Azt hiszem, ez ideig soha nem éltem én a jelenben. Most meg elfelejtek mindent, ami történt, és legföljebb ha fél órával gondolkodok előre. És minden félórám tartalmasabb, mint régi életem akárhány napja. Sokan vagyunk a kórteremben, a többiek nagyrészt szintén hasi sebesüléssel, de mind súlyosabb eset, mint én. Intravénásán táplálják őket. Én meg gyakorlatilag szabad vagyok, csak ez a hugyozócső lóg ki belőlem. Kezemen három-négy naponta cserélik a kötést, és egyre halogatják a nagy műtétet. Az arcomra is mindig tiszta kötés kerül, de két hétig hozzá se nyúlnak, csak tisztogatják. Egy nap az orvos begurít egy szobába, és kicsomagolja az arcom. Elővesz egy kisollót, és lenyisszant néhány darabot. Aztán újra beragaszt, és kijelenti, plasztikai műtétre lesz szükségem. Ebben a kórházban ilyesmire nincsenek fölkészülve. Elmondja, hogy az állkapcsom kiugrott, és szét is zúzódott az ízülete. Először azt fogják rendbe tenni. Nem bánom; mondhatom, kezdem megszeretni a műtéteket. A nővérek egyre azt mondják, milyen bátor gyerek vagyok. Hülyeség! Engem ebben a kérdésben nem lehet már semmivel megetetni! Tartsanak csak bent, ameddig akarnak, metéljenek föl szép apránként, ahogy tetszik, csak ne fájjon, kérem szépen. Fogják csak ezt az izmos, gyönyörűséges testem, bütyköljenek csak rajta. De a sokkból, a hirtelen fájdalomból, a sárból, a koszból, a támadásból, a járőrözésből egy életre elegem van. Már föl is tudok ülni, mikor közlik velem, hogy visszavisznek az Államokba. Fort Dixbe visznek, mert az a katonakórház van legközelebb a lakóhelyemhez. Úristen, máris egy csöppet civilnek érzem magam. Belém állt egy-két fémszilánk, és egy csapásra minden megváltozott. Nem is gondolok már a rajra, a szakaszra, semmire. Mindennap elolvasom a Csillagos Sávos Lobogót a háborús hírei végett. Az oroszok keresztülsöpörnek Oroszországon, Lengyelországon, Németországon. Mindenfelől szorongatják a nácikat. Aztán Hitler golyót röpít a fejébe. Mintha regényt olvasnék; nem érzem valóságosnak. Mintha egy nap alatt szuper-valóságosból hipermesésbe ment volna át minden. No, nem panaszkodok. Még csak a gyávaságom miatt sem kell különösképpen aggódnom. Új utakat fogok törni. Talán nyitok egy pizza vagy egy hamburgersütőt. „ALFONSO'S”, nem is hangzik rosszul. Elég nehéz nem a tökös fiút játszani a nővéreknek meg az orvosoknak. Szemlátomást azt várnák el tőlem. Nem könnyű gátat vetni ennek a hősiesdinek. Közben a szájam egészen csáléra húzódott. Kinyitni is alig bírom. Az orvosok úgy döntenek, hogy sürgős eset vagyok: repülőgépre tesznek. Soha nem repültem; eszembe jut, kár, hogy Madárka nincs velem. Biztos marhára élvezné. Amerikában vagyok hát, de alig veszem észre. A kórház, az kórház. A gépről legurítanak, be rögtön egy mentőautóba. Bömbölő szirénával nyargalunk át New Yorkon. Menet közben pókerezek az alsó hordágyas sráccal. A dixi nővérek másfélék, öregebbek és rém együttérzőek. Mintha bűntudatuk lenne. Épp hogy csak el nem bőgik maguk miattunk. Hétesztendősnek érzem magam; pompás érzés. Nagy-nagy csecsemőt csináltak belőlem. Talán díjat is nyerhetnék a háborús bébi-szépségversenyen. Két napon át röngenezik a pofám; száz doktor mancsozza a felvételeket. Aztán érzéstelenítenek, és átesek az első műtéten. Az arcom még mindig nem láttam. Örökké be van kötve. Nem is vagyok rá igazán kíváncsi. El tudom képzelni, milyen lehetek; meglátszik az emberek arcán, mikor rám néznek. Olyan csúf azért nem vagyok, mint Scanlan. Scanlan aztán jól föladhatta a leckét a plasztikai sebészeknek. Lazítok, és hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Fölhívják a
szüleimet, megmondják nekik, hogy itt vagyok a kórházban. Be is ülnek a De Sotóba, és elfurikáznak Dixbe. Nem mondhatom, hogy nem örülök nekik, noha a muter egyre a bebónyált képem nézi és sírdogál. A fater fáradtnak látszik, öregebb is jócskán, és most először érzem, hogy mégiscsak a fia vagyok, és igenis fontos vagyok neki. Csak éppen méltóságán aluli, hogy ki is mutassa, amit érez. Ott áll sápadtan és berezelve, és próbálja a szicíliai tökös fiút játszani. Földerül a képe, mikor megmondom, hogy őrmesterségig vittem. Hogy milyen bánatosan hülye élete van a legtöbb férfinak! Mikor elmennek, visszamerülök magánvilágomba. Most is azt tartom, hogy a testem a szabadjegyem. Gyertek csak, doktorkáim, lyukasszátok ki szépen. Amennyi lyukat csak akartok, tessék, tessék. Lám, egészen Amerikáig utaztam a jegyemmel. Lyukasztgassátok csak. Fájni kezd az első operáció nyoma. Intravénára kötnek egy hétre, utána meg csövön át etetnek. Galambfiókának érzem magam, akit felöklendezett táplálékkal etet az anyja. Nem érdekel; viseld, világ, a gondomat. Két hét is eltelik, mire engedélyezik az első üres levest. Rágni egyáltalán nem tudok, még a jó oldalon se. Az orvos elmondja, fémlapot és fémcsapot építettek be a pofámba. Ki kell egyengetni az állkapcsom, és csak utána jöhet a plasztikázás. Mindenképpen marad egy kis malokklúzióm. Nem tudom, mi az, megkérdem az egyik nővért. A fogamon keresztül szűröm a szót. A nővér azt mondja, nem fog egész pontosan zárni az állkapcsom, de azzal vígan el lehet élni. Ja és a doki még azt mondja, hogy a seggemről fog bőrt ültetni az államra. Pásszolnak, mi? A seggem meg az arcom. Nem rossz, mi? És akkor tudom meg, hogy szakállt nem tudok majd növeszteni. Pedig a seggem épp elég szőrös, szőrösebb, mint sok ember arca, de hiába. Nagyon vékony rétegeket fognak lehámozni. — Na és épp túl vagyok a harmadik műtéten, Madárka, amikor hírt hallok rólad. Hogy hát itt vagy Kentuckyban, és szeretnék, ha beszélgetnék veled. Még az a rohadék anyukád is eljön hozzánk, és kéri, hogy hát látogassalak meg. Nem akarom. Nem akarok találkozni senki olyannal, aki régről ismer. Nem vagyok én már önmagam, és megjátszani se szeretném magam jobban, mint amennyire nagyon muszáj. Túl közel voltunk egymáshoz, Madárka, túlságosan egymásnak valók voltunk mi ketten. De anyádnak erről hallgatok; csak sír-rí a muteromnak. Lám csak, gondolom, sír a nyavalyás galambmérgező. A baseball-labdatolvaj. Azt mondom neki, elmegyek. — Na, itt aztán beszéltem ezzel a hájfejű Weiss-szel, és akkor kezdtem hozzád járogatni, és dumálni a régi időkről, a galambokról, satöbbi. Te meg, mint valami buggyant madárszörny, csak nézted az ablakot, guggoltál a padlón, és fütyültél rám. — Hé, hát most se figyelsz? Rettentően be vagyunk mi csavarodva, Madárka. Azt hiszem, túl sokáig halogattuk a felnőtté válást. Elhallgatok. Mi haszna? Mi haszna bárminek is? Igazából senki sem tud szót érteni senkivel, még ha normális, akkor se. Járkálunk föl-alá peckesen, és csak csípjük-vágjuk egymást. Behunyom a szemem, térdemre könyökölök, és kezembe hajtom a fejem. A bal kezemmel még most sem bírok semmi erőt kifejteni. Gondolom, utoljára látom Madárkát. Magam se húzom már szabadon sokáig. Az öreg Weiss előbb-utóbb kidörzsöli, hányadán állunk, és engem is jól becsuk egy ilyen diliházba. Kinyitom a szemem, és ott áll Madárka a rácsnál! Széles vigyor az arcán, és néz egyenest rám, még csak nem is rebben a szeme. — Nahát, Al, éppolyan nagy franc vagy, mint rég. — Szentséges Szűzanyám! Te vagy az, Madárka? Személyesen? Nem hiszek a szememnek! Nekidől a rácsnak, átdugja az arcát. Amilyen sovány, ha oldalt fordulna, simán kiférne a rács közt. Amíg guggolt meg ült,
nem lehetett látni, hogy ennyire megvékonyodott. És meg is nyúlt valahogy. Elég csenevész volt mindig, és most tessék, nálam is magasabb. Fölállok, hozzá lépek. — Frankón te vagy az, Madárka? Hát meggyógyultál? — Meg éppen nem gyógyultam, Al, de én vagyok. Madárka, persze hogy az, de alaposan megváltozott. — És akkor mi volt ez a madárparádé? Csak azt ne mondd, hogy megjátszottad magad egész idő alatt. Ha te itten a markodba röhögtél, miközben én a lelkem is kitettem érted, hát én meg is fojtlak. Ezzel a két kezemmel! — Pedig úgy volt, Al. Megjátszottam magam. Azt játszottam, hogy madár vagyok; most meg azt, hogy én vagyok. Mialatt beszéltél, sütöttem ki az egészet. Azt hiszem, most már csakugyan én vagyok én. De valahogy ez sem igaz teljesen. Nem tudom, ki vagyok, de hogy madár nem, az már biztos. — Te úristen, én még most se bírom elhinni. Aszondod, mindenre emlékszel; aszondod, már nem vagy dilis? — Látod, ezt sem tudom biztosan. Al súlyosabb lett. Most már csak nehézsúlyban állhatna szőnyegre. Legalább kilencven kiló. Úgy néz ki azzal a rengeteg kötéssel az arcán, mint a moziban a Láthatatlan Ember. A szeme a régi, mélytüzű, veszélyes, de lágyabb lett, sőt aggodalmasabb. Az az érzésem, hátrahőkölne, ha tennék egy váratlan mozdulatot. — Oké, Al, hát így állunk. A Madár-fiú meg a Szuperfiú. Csak azt mondd meg, hogyan vágjuk ki magunkat ebből a slamasztikából} Rá tudjuk-e valaha is dumálni magunkat arra, hogy igenis van valami értelme ennek az egésznek? Madárka csöndesen elneveti magát, és leguggol a rácsnál. Normálisan guggol, úgy, ahogy a dúcban szokta figyelni a galambokat, teli talpon, karja a térdén, kinyújtva, tenyérrel fölfelé. Mikor beszélek, oldalt biccenti a fejét. Azért van benne még épp elég madárszerű. Nézem Alt. Szemlátomást nem tudja, hogyan is beszéljen velem, úgy-e, mint egy beteggel, a diliház egy lakójával, vagy mint régi cimborájával, Madárkával. — Oké, Madárka, de hát mit tegyünk? Jól elakadtam. Nem játszhatom meg, hogy más vagyok, mint ami, és a régi módon én már nem tudom etetni magam. Kész vagyok, ha mondom: a régi Al nincs már sehol! — Nem lehet azt ilyen biztosan tudni, Al. Csak azt hiszed, hogy tudod. Ez a legkönnyebb elintézés, csöndes, vértelen, halál nélküli öngyilkosság. Gondoltam én valamit, Al. Úgy lehet, az őrültek látják tisztán a dolgokat, de ők ki is módolják, hogyan éljenek a tisztánlátásukkal. Madárka vesz egy szaggatott, mély lélegzetet. Lassan beszél, nem úgy, mint rég; valamikor fantasztikus gyorsan pergett a nyelve. — Nézd csak, Al, ha úgy vesszük, nekünk igazán menő vállalkozásunk van. Szinte mindent, ami történik velünk, személyes kalanddá tudunk alakítani, akár a képregényhősök. Madár-fiú és Szuper-fiú játssza az életet. Halliburton-stílusban vettünk minden akadályt. Igazán nem érintett bennünket semmi. És ez különleges adottság, ha nem tudnád. Olyan pompásan tudtunk játszani, hogy külön játékokra nem volt szükségünk. Mi magunk lettünk játékká. — Hát ez az; és végül aztán mások játékszere lettünk. — Nem olyan vészes ez sem, Al. Azért csak megvagyunk. Tudom már, hogy nem tudok repülni. Már nem is akarok. Te meg tudod, hogy nem tudsz vasat rágni és aprószöget köpni. Na és? Olyan nagy dolog? Ahhoz azért még értünk, hogy összeadjuk, átrendezzük, értelmezzük a dolgokat, s hogy végül is egyenesbe jussunk, nem? — Mégis hogy gondolod, Madárka? Visszamész a kalitkádba guggolni, hagyni,
hogy mások etessenek; én meg nyomkodjam tovább a mázsákat, és próbáljam mások vállát három másodpercre a földhöz szorítani? Ennek, öregem, se füle, se farka. — Ide hallgass, Al. Oda akarok kilyukadni, hogy te meg én, mi ketten csakugyan dilisek vagyunk. Őrültek vagyunk, mert nem tudjuk bevenni, hogy ok nélkül történnek dolgok, és hogy semmi értelme az egésznek. Mi az életet nem afféle akadálypályának látjuk, amin valahogy át kell vergődni, és kész. Nekem úgy tűnik, hogy aki nem őrült, az mind szorgalmasan ugrálja át az akadályokat. Az mind egyik napról a másikra él, mert jön, ugye, egyik nap a másik után, és mikor kifogynak a napokból, behunyják szépen a szemük, és holtnak kiáltják ki magukat. Al egyenesen a szemembe néz. Még most sem tudja eldönteni, értelmesen beszélek-e. Én azt hiszem, hogy igen, de hát annyit tévedtem az utóbbi időkben. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. — Ugyan már, Madárka. Hadd mondok neked valamit. Kutyára nehéz lesz neked innen kiszabadulnod. Az orvosod, ez a dagadt Weiss szerintem itt akar fogni életfogytig. Soha ki nem ereszt innen. — Nem úgy van az, Al. Weiss idehozott, és most már rendben vagyok. Be kell látnod, hogy Weiss okosan tette. Nem vagyok madár, és amikor úgy döntök, hogy eleget voltam itt, elmegyek. Nem állok még készen, de ha menni akarok, elmegyek. Kell még egy kis idő, hogy összeállítsam magamban a dolgokat, ki kell sütnöm, mit tegyek, hogy életben maradjak, és örömem is leljem benne. — Azt hiszed? Másképp van az, Madárka. Be vagy zárva. Nem sétálhatsz ki csak úgy. — Nem félek, Al. Kikerülök én innen simán. Nem ez a gond. — Hát jó, legyen. Szóval rádumáljuk Weisst, hogy írja meg az elbocsátó papírod. Nyugdíjat fogsz kapni, fényűzően élhetsz, senki nem zaklat. Na, hogy tetszik? — Kevés, Al. Az csak akadályfutás lenne, elviselni valahogy a napokat. Annál azért többre is képesek vagyunk. — De Madárka, neked fogalmad sincs. Ez a hely szabályszerű börtön. Először is, itt ez a két ajtó; na jó, ezeken még csak átjutunk. De aztán ott a folyosóajtó. Renaldi abban még talán segítene. Hanem az az öt méter magas fal, körös-körül, őrökkel a kapuban! Ha azt hiszed, át tudod röpülni, akkor még mindig buggyant vagy. Rábámulok. Nem akarom Madárkát megbántani. De hát meg kell tudnom. — Madárka, mondd el, mi történt veled? És egyáltalán, hogy kerültél ide? Al zavarba jött a saját kérdésétől. Valamit muszáj mondanom neki. — Hát, tudod, így alakult. Ahogy ez lenni szokott. Ha hiszed, ha nem, megsebesültem Új-Guinea közelében, a Waiheke-szigeten. Egy ilyen kis huszonötös japán gépfegyverrel trafáltak el. Forró sátorban térek magamhoz; minden sárga a szűrt napfényben. Mindenféle csövek lógnak ki a testemből. Fekszem a hátamon, nem bírok mozogni. Hosszú hordágysorok, állványok véres- és vizespalackokkal. Elájulok. Nagy lármára térek magamhoz. Emberek szaladgálnak az ágyam előtt; fegyverropogás. Hajnal van, vagy este. Egyszer csak fura zajt hallok a sátor távolabbi végéből. Egy japán katona bajonettel fölhasítja a ponyvát. Elindul a priccsek között. Néma csönd; csak a karabély tompa puffanásai meg a hordágyvászon reccsenése, mikor azon is átszalad a bajonett. Letépem magamról a csöveket, kimászom a sátor alatt, és futásnak eredek. Aztán szállni kezdek. Elrepülök a japánok fölött, a sátor fölött, a dzsungel fái fölött. Visszanézek; látom még a sátrat a parti homok szélén, látom a víz csillogását. És aztán már csak arra emlékszem, hogy itt vagyunk, és
hallgatom, ahogy a galambokról mesélsz Hát hitted volna, Al? Mindössze ennyire tudok emlékezni. — Na, ne barmulj, Madárka. Őrültség! Senki emberfia nem tud repülni! Mi történt, de igazán? — Hát ez, Al. — Uramatyám! Al visszahőköl megint. Nem akartam hazudni neki, és tessék, most meg van zavarodva. — Semmi baj, Al. Úgyis bolond mindenki. Talán, tudtomon kívül, én tettem hozzá ezt a repülős részt; de most, hogy itt vagyunk, találjunk ki valami elviselhető befejezést. Ahogy rég, hisz tudod, milyen jól ment ez nekünk. Némán ülünk jó néhány percig. Olyan vad dolog jut eszembe, hogy félek előhozakodni vele, különösen most, Madárka repülőhistóriája után. Még a végén visszaguggol itt nekem a cella közepére. De hiába, el kell mondanom, nem bírom magamban tartani. — Van egy ötletem, Madárka. Olyan álomféle. Megálmodtam, és mondhatom, marha jól esett azok után a lidérces álmaim után. Harsány röhögéssel ébredtem. — Tudod, Madárka, én kértem meg Weisst, hogy hozassa el a baseballlabdákat, amiket anyád tökített el. — Tudom, tudom. Mondtad. — Jó, csak nem tudtam, hallottad-e. Hihetetlen, hogy anyám annyi sok éven át megőrizte őket. Se vége, se hossza annak a temérdek képtelenségnek, amivel az emberek egy kis jelentőséget próbálnak csempészni az életükbe. — Szóval, a labdák is ebből az álomból valók. Az álom közepén fölébredtem, de aztán továbbgondoltam, ahogy az igazán jó álmokkal szokta az ember. Ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor totál meghülyítjük az öreg Weisst. Az a kurva hadsereg pedig százötven százalék rokkantságit fog fizetni neked, csak hogy híred se hallja többé. — Először is leadok Weissnek egy nagy dumát, hogy hát milyen szépen javulsz, és hogy mennyire fölfülelsz, mikor szóba hozom a labdákat. Kitálalok egy jó könnyes sztorival, hogy, aszondja, az anyád mennyi bűntudatot oltott beléd azzal, hogy nem adta vissza a labdákat. Meg hogy te repülni akartál, ahogy a baseball-labdák röpködnek az égen. Szuperdramatizálva előadom, hogyan veszekedtél le a városi gáztartályról. — No és akkor előállók a javaslattal, hogy vitesse be a labdákat a kalitkádba, és meglátjuk, mi fog történni. Weiss rá fog állni. Egész biztos. Weiss a szokásos módon hümmög egy sort. Megsimogatja néhányszor az állát, egyik karját megpróbálja keresztbe tenni az előtt a kövér melle előtt, hogy tenyerébe támaszthassa a könyökét, de szinte már ahhoz is túl kövér. Hogyan is lehet pszichiáter az olyan ember, aki nem tudja a tenyerébe fektetni a könyökét, és nem tudja simogatni a szakállát? Rettentő lehet egy ilyen katonapszichiáternek, hogy nincs szakálla, amit simogasson. Csórikáim, tíz évig gyakorolják az egyetemen a szakállsimogatást meg a helyes hümmögést, és aztán nyissz, levágják a szakállukat. Weiss egyébként is jobban nézne ki szakállasán, nem látszana az a hájas tokája. Elég az hozzá, hogy másnap reggel, jó korán, ott menetelünk hárman a folyosón, Weiss, Renaldi meg én. Renaldi egyébként az élő bizonyíték rá, hogy nem muszáj katonának lenni, ha nagyon nem akarja az ember. Weiss vezeti a menetet a takaros új noteszával. Mögötte Renaldi, rettentően komoly és szakszerű ábrázattal. Leghátul én, a labdás dobozzal. Penészszagúak, és annyira sokfélék, hogy vásárolni sehol nem lehetett volna őket. Ezek az eredeti baseball-labdák, egyenként lettek lopva a játékosoktól. Egyike a világ nagy gyűjteményeinek. Madárka anyja, a nagy középpályás hiéna, veszett baseball-labdák sírásója.
Odaérünk a cellához, Weiss utat enged Renaldinak, akinél a kulcs van. Utat enged, és csak áll, hintázik a sarkán, reng az egész teste előre-hátra, mintha a levegőt baszna. És közben nagy komolyan tanulmányozza a folyosó mennyezetét. Olyan, mint egy szörnyszülött karénekes fiúcska; van valami eunuch-jellege annak a csupasz képének. Szakáll híján egy jó bozontos bajusz is segítene rajta. Szinte hallom, ahogy gyorsan elsipít a magas C-ben egy gregorián Kyrie eleisont. Közben csak állok, szagolom a dohos labdákat, és próbálok nem röhögni. Jól bemelegedtem a mesébe, és örömmel hallom, hogy Madárka nevet. Te jó ég, de pompás is végre nevetni hallani! Renaldi ajtót nyit, és Madárka odaszökdécsel hozzánk. Meglengeti a szárnyát, mint aki enni kér. Weiss kizökken a kóristaszerepből, és rábámul. Aztán felüti a noteszt, és sebesen firkálni kezd. Renaldi közben nyitja a második ajtót. — Te meg, Madárka, elkezdesz összevissza ugrálni, karlengetve körbeszaladgálsz, és neki-nekiugrasz a falnak azokkal az óriási szökkenéseiddel. Ki kell tenned magadért, a legjobb madárimitációdra lesz szükségünk. Végül fölpattansz a vécécsészére, és szépen megülsz rajta. Weiss meg van lépetve. Áll és dől egyre előrébb, míg kis híján hasra nem esik. Lógatja a karját; egyik kezében a tolla, másikban a notesz. Finoman megtaszítom a dobozzal, hogy lépjen már beljebb. Renaldi bezárja az ajtót. Megkerülöm Weisst, és odalépek Madárkához. Leszökken a vécéről, és felém ugrándozik. Megáll, és adni kezdi az „Etessél!” jelzést. Leteszem melléje a dobozt. — Nézd csak, Madárka, itt vannak a labdák, amiket anyád elvett a baseballjátékosoktól. Többé nem kell emésztened magad miattuk. És azzal visszahátrálok Weiss és Renaldi mellé. Rájuk nézni nem merek, mert tudom, kirobbanna belőlem a röhögés. Madárka körülszökdécseli a dobozt. A karjait, mintha szárnyak lennének, lógatja, csak a fejét dugja be a dobozba. Az orrával bökdösi a labdákat. Szipákol, trüszköl, mint a kutya. És akkor a nagyjelenet: terpeszben a doboz fölé szökken, és lassan leereszti a fenekét, ahogy a tojó ül rá a fészkére. Madárka elhelyezkedik, és lassú, álmatag mosoly terül szét az arcán. Weiss magához tért valamennyire; verejtékező homlokkal firkál. Madárka kotlik. Aztán kissé megemeli a fenekét. Maga alá sandít. Terpeszben áll a doboz fölött, valahogy úgy, ahogy az apamadár guggol a fészek fölé. Most fél kézzel benyúl a dobozba, és elővesz egy labdát a jobbak közül, szinte még fehér, a varrása is ép. A labdát a fény felé tartja. A labdán át belehunyorog a fénybe. Öt másodpercnyi — vagy ötpercnyi? — vizsgálódás után fölegyenesedik, de a lába marad terpeszben a doboz fölött. — Steril! — rikkantja el magát. — És akkor, Madárka, fogod és jól hozzávágod Weiss fejéhez! Telitalálat! Weiss szemüvege elrepül! Megfordul, vaksin rám mered: — Te jó ég, őrmester, a páciens nyugtalankodik! Menjünk innen. Hol a szemüvegem? Fölveszem és átnyújtom a szemüvegét. A lencsék épek, de a keret elgörbült, és kissé csálén áll Weiss orrán. Próbálja kiegyengetni; ekkor újra halljuk az ordítást: — Steril! És máris koppan egy labda Weiss homlokán. Elvágódik, mint akit letaglóztak. A szemüvege az egyik fülén fityeg. Térdre kecmereg, Madárkának háttal, és Renaldira néz: — Nyisson ajtót, eresszen ki innen! Weiss nagy nehezen talpra áll, ám Renaldi közben fölkap egy labdát, és a vécékagyló felé hajítja. — Hazaadás! És akkor újabb üvöltés:
— Sterü! Weisst most a jobb farpofáján éri találat. A labda felém pattan. Elkapom és az ablak felé hajítom, amelyet Madárka örökké bámult. — Szabaddobás! Weiss most felém pillant. Térden áll még mindig, a szemüvegét próbálja visszakampózni a fülére. Madárka kezében újabb labda. Elhajítja. — Sterü! Ennek hallatán Weiss békén hagyja a szemüvegét lekucorodik a padlóra, és két karjával védi a fejét. Kövér ember a földön, ilyen testtartásban, bárki fiából a lehető leggonoszabb indulatokat váltaná ki. Értem már, mit érez az oroszlán, mikor földre dönti a vízibivalyt vagy valami más nagy testű, veszélyes állatot. Madárka dobása nem talál, de már kapja is föl a másik labdát. A visszapattanó labdát röptében kapja el Renaldi. — Na most, kapásból! Renaldi Madárka feje fölött a cella távolabbi sarkába dobja a labdát. Labdák pattognak összevissza a helyiségben. Weiss a földön lapít, a szemüvegét próbálja visszatenni. És üvölt. Renaldinak parancsolgat, hogy nyisson ajtót, de fütyülünk rá. Haditörvényszékkel fenyegetőzik; igazán lehetne több sütnivalója is. Aztán azt ordibálja, hogy mentse meg már valaki. így, két ajtón keresztül persze aligha fogják meghallani. Pont erre vannak tervezve ezek az ajtók. Nagy élvezettel hajigáljuk a labdákat. Néha csak úgy egymásnak; néha a lámpatestet célozzuk a mennyezeten, néha meg Weisst, különösen amikor talpra próbál állni. És minden dobás után valami baseballosat kiáltunk: — Na most, szorítsd ki! — Fusd le, ne hagyd! — Vágj elébe még a harmadvonalon! — Most egy jót félmagasan! — Hen-tes-mészá-ros! — Min-dent-bele! Szerteszéjjel hajigáljuk a labdákat. Körbenyargalásszuk a szobát. Tompán puffannak a labdák a párnázott falakon. Teljesen nekivadulunk. Én egyfolytában az ablakot célozom a mennyezet alatt. Most már a mi hátunkon is el-elcsattan egy jól irányzott lövedék. Akár egy olyan igazi, mindenkimindenki elleni hócsata. Szinte már azt kívánom, kelne föl Weiss, és szállna be ő is a mókába. Száguldozunk képzeletbeli pályánk alappontjai körül. Futtunkban dobunk, kapunk, szedünk a földről. A vécécsésze az első alappont, a hátsó sarok a második, Madárka matraca a harmadik, és maga Weiss a ház. Körözünk, mint a megszállottak. Lábunkkal mindig billentünk egyet Weissen. Aztán szabályosabb formát ölt a játék. Mindenki megáll a házban, vagyis Weissnél, és csak akkor dobunk. Mind az ablakot célozzuk. Az ablakot rács védi, és jó négy méter magasan van. A rács közt éppen be kell férnie a labdának. Háromszor-négyszer is a rácsról pattan vissza, és akkor Renaldi elkiáltja magát: — Na most, mindent bele! Nagyobb sebességre kapcsolunk. Kezdek kifulladni, és félek, hogy pofán talál egy labda. Kissé nehéz lesz megmagyarázni a dixi orvosnak, hogy baseballt játszottam egy gumicellában. — És akkor egyszer csak fogod magad, Madárka, és megállsz a házban. Fölteszed mind a két kezed, mint a bíró, mikor lefújja a meccset, és lépsz egyet előre. Szinte arra számítok, hogy előkapsz egy kis tollseprűt, és leporolod a derék Weisst. — Büntetőütés! — közli Madárka. — Két ember az alappontra! — Kettő kint!
— Kettővel hátrányban vagyunk! — Ütő rajta! Állunk az alappontokon, és figyelünk. Madárka kezében három labda. Az első mellészáll. A második egy csöppet alacsony. A harmadik keresztülmegy a rácson; üvegcsörömpölés; üvegszilánkok hullanak a fal tövébe. Renaldi a harmadik alapponton, azaz Madárka ágyán áll. Én a másodikon, a vécén lovagolok. Renaldi elkiáltja magát: — Futás a házba! Elhagyni az alappontokat! És rohanvást indul Weiss felé, aki a váratlan csöndre meg az üvegcsörömpölésre felütötte a fejét. Renaldi hazanyargal. Cipőjével megérinti a házat, azaz Weisst, és szalad ajtót nyitni. Én futok másodiknak. Weiss lekapja a fejét érkeztemre. A visszaérő Renaldi megrázza a kezem. Érkezik máris mögöttem Madárka; kezet rázunk vele, megveregetjük a hátát, mikor elhúz mellettünk. Weiss tápászkodik fölfelé, Madárka futtában átugorja. Akkorát szökken, hogy egy lábujjhegyre ágaskodó Weisst is átvitt volna. — És akkor, Madárka, kiszaladunk a cellából, és bezárjuk Weisst. Madárka végignevette az egész előadást. Be is szúrt néhány részletet, ahogy régen szoktuk. Félbe-félbe-szakítjuk, kijavítjuk egymást, hogy még szebb legyen a mese, aztán meggyőzzük magunkat, hogy csakugyan így történt. Befejezem; Madárka rám néz. Megszűnőben a varázslat. — Na de frankón, Al, hányszor akarod még lebirkózni a faterodat? Idess, én aztán nem hajigálom meg ezt a Weisst a kedvedért. Semmi értelme most már. Felnőtt emberek vagyunk, az isten áldjon meg! Ha nem vigyázol, tovább fogod adni a gyerekeidnek, birkózót, rögbijátékost vagy ilyesmit nevelsz belőlük, csak hogy meggyőzhesd magad, hogy csakugyan két vállra fektetted az öreg Vittoriót. Másutt kell végződnie ennek az egésznek. Az idő, ha nem tudnád, mindenkit két vállra fektet. Kurva Madárka! Hogy beletalált már megint! — Hát jó, te madárvilágbajnok. Halljuk a te javaslatod. Repüljünk át szépen a falon, és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? — Hát idesüss, így lesz az rendjén. A labdajáték után, mielőtt távozunk innen, visszarakjuk a dobozba a labdákat. Aztán fölmászunk a kórház tetejére. — Tudtam, Madárka. Nem megmondtam? — Hallgass végig, Al. A tetőről áthajigáljuk a labdákat a falon kívülre. Gyönyörű nap van, kék az ég, süt a nap, nagy, puha, kövér felhők az égen. Hajigáljuk föl a kék égbe a labdákat, és nézzük, ahogy átszállnak a fal fölött. — Akkor hátranézünk, és ott áll Weiss. Szeretetteljesen ránk mosolyog, nincs rajta a szemüvege. Nyújtasz feléje egy labdát, hogy dobjon ő is, de Weiss egyre csak mosolyog, lágyan, megértőn, szeretetteljesen. Ez a mosoly megérteti velünk, hogy igenis, igazából értékes emberek vagyunk. — Nézzük Weisst, ahogy hátranyúl a tarkójához. Húzni kezd valamit, amiről hamarosan kiderül, hogy óriási cipzár. Keresztülhúzza a fején, az arcán, a nyakán, a mellén, le az ágyékán. És akkor kilép a kövér-őrnagy-orvos kosztümjéből. Ott áll a verőfényben, és gyönyörű szép. — Na, ne hülyülj, Madárka. — Hadd fejezzem be, Al. Weiss szikár növésű, hosszú, inas, erős izomzattal. Mozgása könnyed és gyors, aranyszínű pihe borítja a testét, olyan, mint a kiskacsáknak. Csak most, szemüveg nélkül látszik, hogy milyen kerek a szeme. A tető szélére szökken, int, hogy kövessük. Ránk mosolyog, aztán ráfekszik a levegőre, és homorú háttal siklani kezd; karjával erőteljesen verdes, szaporán ugyan, de nem kapkodva; lábai épp csak egy csöppet mozognak. Átsiklik a kórházudvar fölött, és leereszkedik a kőfalra. Visszafordul, int, hogy kövessük.
— Én aztán soha, még csak közel se megyek a széléhez. Én aztán le nem ugrok sehonnan, nem akarom megölni magam. — Én sem, Al. — Hát akkor, Madárkám? Mit csinálunk? — Fogjuk a bőrt, amit Weiss levedlett, és beletesszük a dobozba, a maradék labdák közé. Aztán lemegyünk a lépcsőn, és az ajtóban leadjuk a dobozt. Aztán fogjuk magunkat, és szépen kisétálunk az intézet kapuján. — Csak így, ilyen egyszerűen? — Ilyen egyszerűen. — És aztán mi lesz? — Mi lenne, Al; aztán jön az életünk. — Semmi több? — Ez neked semmi? — Na de így végződik? — Hát nem, Al. Az soha nem ilyen egyszerű. Ennyivel senki meg nem ússza. De azért érdemes megpróbálni.
WILLIAM WHARTON Amikor egy gazdag és jelentős irodalomban az ismeretlenségből kirobbanó sikerrel feltűnik egy-egy új író, az olvasóban mindig felmerül a kétely: vajon nem múló, tünékeny jelenségről, egyszeri és megismételhetetlen, s talán az idő múltával el is halványuló teljesítményről van-e szó, melynek a megjelenés időpontjában felfedezni vélt értékei utóbb kérdésessé válhatnak. Nos, William Wharton esetében rövid időszak, alig hat év rácáfolt erre a kételyre — az annak idején, 1978-ban megjelent és az Egyesült Államokban a legjobb első regény az évi díját elnyerő Madárka óta nem kevesebb, mint négy jobbnál jobb regénnyel „bizonyított” ( persze nem lehetetlen, hogy ezek közül némelyik egy korábbi időszak terméke volt). Lássuk, kicsoda is William Wharton? Neve felvett írói álnév, szemérmes rejtőzködését sorozatos sikerei után sem adta fel, ám regényeinek sorából, melyekből az önéletrajzi elemek mintegy mozaikkockákként lassan összerakhatok — ha eddigi legszemélyesebb könyvének, a Scumblernek (1984) tanúsága szerint nem is szabad belőlük mindent készpénznek venni —, sőt, utolsó regényének, a Pride-nak. előszavában és a Scumbler fülszövegében már konkrét tényeket is elárul magáról. Ezek szerint 1926-ban született Pennsylvaniában, szegény ír-katolikus munkáscsaládból, gyerekfejjel megélte a nagy gazdasági válságot, és végigszenvedte az apácák iskolájának fafejűen bigott vasfegyelmét. A középiskolában feltehetőleg kitűnt matematikai és rajztehetségével, és minden bizonnyal főiskolára került volna, ám közbeszólt a háború, amely aztán meghatározó, sokkoló élménye lett. Ez az élmény megjelenik a Madárkában is (Al háborús élményei formájában), de legrészletesebb írói megformálását az A Midnight Clearben (1982), sodró erejű háború-és hadseregellenes regényében kapja (az ott megírtak valóságtartalmát megint csak a Pride előszavában hitelesíti). Az amerikai hadsereg egy különleges alakulatába sorozták be 1943-ban, az ASTPR (Army Specialized Training Program — a hadsereg különleges tartalék kiképzési programja) keretében, amely különlegesen tehetséges, frissen érettségizett, de még tizennyolc éven aluli fiatalokat lett volna hivatott a háború utáni újjáépítéshez egyetemi képzésben részesíteni. Ezt a programot azonban 1944-ben megszüntették, és a résztvevőit
egyszerűen beosztották a hadsereg gyönge-normális gyalogos hadosztályaiba, „hogy segítsenek létrehozni egy furcsa, fejtetőre állított szervezetet, ahol félmajom tisztek és altisztek próbálnak vezetni morgós, okostóni közlegényeket”. Wharton végigcsinálta a franciaországi hadjárat jó részét, s végül belekerült a németek utolsó kétségbeesett nyugati támadásába is az ardennes-i erdőkben. A háború után, melyet mégiscsak sikerült ép ésszel átvészelnie, néhány éves ismeretlen szakasz van életrajzában (feltehetően Amerikában élt, és festeni tanult, majd tanított, alighanem egy sikerületlen házasságot is átvészelt), majd az ötvenes évek elején Párizsba költözött, s ott él azóta is festőként, népes családjával, feleségével és öt gyermekével (öreg, beteg szüleinél tett egyetlen hosszabb amerikai látogatását Dad című regényében [1981] örökítette meg). Mivel Wharton úgy jellemzi önmagát, hogy ő „festő, aki ír”, próbáljuk meg először azt összeszedni, amit a festői munkásságáról tudunk (vizuálisan ehhez csak a Scumbler borítóján látható, két tükörben végtelenül visszatükröződő, elölről és hátulról is láttatott enigmatikus önarcképe segít), mert ez bizonyos mértékig hozzásegít írói alkatának, sajátos tehetsége legalább egyik oldalának felderítéséhez. Festőként csakúgy, mint íróként, a részletek gazdagsága vonzza: szinte rögeszmés teljességigénnyel próbál meg egy-egy jellegzetes párizsi negyedet harminc-negyven képen megragadni, ócska, zsibvásáron szerzett szerelésében, motorbiciklin cipelve magával vásznát, festőállványát és szerszámait; s ha az utcákon nem festhet, fest telente a maga berendezte, ütött-kopott műtermekben csendéleteket és önarcképeket, mindig ugyanazzal a megszállott, túláradó bőséggel. Ám ha ezek után meggyőződéses realistát sejtenénk benne, csalódnánk. Határozottan leszögezi ugyanis művészi — írói és festői — ars poeticáját (ugyancsak a Scumblerbta, konkrétan, erre a könyvére megfogalmazva): „Tudom, hogy festményeim micsodák. Nem teljesen az üres vászonból csinálom meg őket, ugyanakkor meg se próbálom olyannak festeni a dolgokat, amilyennek látszanak. Olyannak festem a világot, amilyennek látni akarom. És ez a történet, ez a könyv: persze, vannak ilyen emberek... [vannak ilyen dolgok] mindez van, de én nem úgy mondom el, ahogy voltvan. Nem vagyok riporter, jegyző. Hülyére unnám magamat, ha pusztán tények, események, dolgok, történések, emberek teljes soráról írnék pontos beszámolót. Ez valószínűleg titeket is untatna... De azok az érzések, melyeket itt megírtam, igazak és hívek, annyira hívek, amennyire csak hű tudok lenni. Ezek az én érzéseim.” Ezt az ars poeticát alighanem általánosíthatjuk, s ezzel tüstént kulcsot is kapunk írásai lenyűgöző hatásának megfejtéséhez. Fásult és cinikus korunkban Wharton nem szégyelli az érzéseit, s érzései — az alapvető emberi értékekbe és tisztességbe, az egyszerű, régi és mégis cáfolhatatlan igazságokba vetett hite — átlendítik a gyakran mocskos és emberellenes valóságon, realista létére „transzrealistává” teszik. Minden könyvében talál valamiféle archimedesi pontot magának, melynek segítségével az itt és most földhözragadtságából át tud lendülni egy merész „bukfenccel” a mese emeltebb morális szintjére, s a naturalista vagy éppen mocskos részletek áradó bősége mellett és azok ellenére, éppen a mese egyszerű, emberi igazságainak fel-felcsillanó tisztaságával szívszaggató húrokat képes megpendíteni akár a legfásultabb olvasóban is. A Madárkában talán a legkönnyebb felfedezni ezt a sajátos, whartoni „bukfencet”, hiszen a regény, jelentős részét a „kanáriológia”, Madárkának a kanárik viselkedéséről, szokásairól, leírásáról, gondozásáról szóló naplórészletei teszik ki, ami kívülről, hidegen és tárgyilagosan nézve alig lehetne egy sikeres bestseller témája. Igen ám, de Madárka egészen rendkívüli, szinte hihetetlen, öntörvényű ember, aki mindenki más
véleményére és elképzeléseire fütyülve fanatikusan a maga útját járja egy szép és költői rögeszme rabjaként: úgy érzi, az ember szabadon szárnyalhat, repülhet, mint a madarak, csak akarnia kell, s ezt az elképzelést sem a mindennapi kudarcok, sem az elmegyógyintézet nem képesek belőle kiirtani. Amikor madár voltából visszatér az emberi létbe, csöppnyi kétsége sincs afelől, hogy az intézetből való szabadulás — melynek kérdését a regény lebegve nyitva hagyja — a szárnyra keléssel megvalósítható. A Wharton minden regényében megjelenő „bukfenc” persze mindig más és más alakot ölt. Második regényében, a Dadbtn (Papa) egy olyan szituáció keretében jelenik meg, amely sokunk számára kínosan ismerős: az öreg szülők súlyos betegségében a felnőtt, családos, saját problémáikkal elfoglalt gyerekeknek kell ápolásukra segítségükre sietniük. így jár a Dad fő elbeszélője, John Tremont, ötven év körüli, beérkezett, családos, Franciaországban élő festő is: öreg szülei egymás után súlyosan megbetegszenek Kaliforniában, s egyszerűen segítenie kell rajtuk. Az öregek kiszolgáltatottságának, összeomlásának, a fizikai megaláztatásoknak, a testi szenvedéseknek, a kétségbeesetten igyekvő gyerekek megpróbáltatásainak döbbenetes rajza után aztán valóságos csoda történik: amikor a korlátolt és erőszakos Mama a túlerőltetéstől újra kórházba kerül, Papa, a magatehetetlen, inkontinens, megzavarodott emberroncs váratlanul magához tér, és szinte új emberré válik. A félénk, mindig kordában tartott öregember valósággal megfiatalodik, megtapasztal mindent, ami addig tilos volt, motorra ül a fiával, kocsmázni jár vele, bíbelődik a kertjével, találmányt eszel ki — mohón élvezi az új életet, és ugyanakkor bátran vállalja évtizedekig dédelgetett, titkos fantáziavilágát. A csoda persze nem tarthat sokáig — mire Tremont és főiskolás fia egy fantasztikus útikönyvbe illő hosszú autóúton keresztülvágnak az egész amerikai kontinensen, Philadelphiában már a halálhíre várja őket. Wharton harmadik regénye, az A Midnight Clear (Éjfélre kitisztul) megint egészen más oldaláról mutatja az írót: a könyv erősen intellektuális jellegű, ugyanakkor tragikus eseményeket elegyít humorral és „blődlivel”, s közben, mintegy mellesleg, a második világháború irodalmának egyik legkeményebb háborúellenes regénye. Szereplői amerikai katonák, a már említett ASTPR volt tagjai, hat fiatal értelmiségi, akiket mint a hadosztálytörzs felderítőit 1944 decemberében az ardennes-i erdőbe küldenek egy kis kastélynak és környékének tartós figyelésére. A küldetés meglehetősen értelmetlen, de a testileg-lelkileg leromlott fiatalok legalább egy kicsit kifújhatják magukat az otthonos kastélyban. Vezetőjük, Will Knott, a regény első személyű elbeszélője, aki nyilvánvalóan az író alteregója (folyton rajzol, később festő lesz belőle), nagyon rossz állapotban van, torkig van a háborúval, állandó emésztési zavarok gyötrik, fél, kínlódik, becsinál, mocskos, már-már félőrült, de — mint a többiek is — próbálja tartani magát. Az erdőben furcsa, kísérteties élményeik vannak, aztán kiderül, hogy a közelben német felderítők táboroznak, akiknek már szintén régen elegük lett a háborúból. Groteszk és merőben szabálytalan fraternizálás kezdődik a két társaság közt, mindkét oldalról sok félelemmel és sok gyerekes „ökörködéssel”, mígnem kialakul köztük valamiféle megegyezés. A németek szívesen megadnák magukat egy megrendezett rajtaütésben, s ebben meg is állapodnak, de a dolog rosszul sül el, amerikai tisztek érkeznek, s a kialakuló tűzharcban a németek mind meghalnak, az amerikaiak vesztesége pedig egy halott és egy súlyos sebesült. Ezzel a regény első, nagyobbik felének akasztófahumora tragédiába fordul, s a tragikus hangulaton lényegében nem változtat az életben maradottak szerencsés megmenekülése sem, akiknek a nagy német offenzívában sikerül visszatalálniuk az amerikai vonalakhoz. A könyv fő mondanivalóját — a katonai gépezetbe került értelmiségiek rossz közérzetét,
állandó lázongását, kényszerű kötelességteljesítését, az egymással és a felsőbbséggel vívott konfliktusainak sorozatát, a katonáskodás minden szennyét, mocskát, összezártságát, egymásrautaltságát, betyárbecsületét és hülyéskedését — felejthetetlenül emlékezetes figurák elevenítik meg. Negyedik regénye, a Scumbler eddig talán a legszemélyesebb könyve: párizsi festő-önmagát írja meg benne, kisebb-nagyobb transzpozíciókkal és fantasztikus kalandokkal színesítve. A cím az amerikai olvasó számára is magyarázatra szorul (lexikon-idézet világítja meg, mintegy mottóként egészítve ki a már idézett ars poeticát): „A scumbling festészeti technika, a festmény hatásának módosítása egyes részeinek áttetsző' vagy félig áttetsző' színes lazúrozásával.” A regényben Wharton sodró erővel jeleníti meg egy évtizedek óta Párizsban élő excentrikus amerikai festő mindennapi életét, rögeszméit és hobbijait, gondolatait a festészetről, az életről, az öregedésről, a halálról, számos nagybetűvel kiemelt versikével vagy aforizmával megtűzdelve, a háttérben Párizzsal és a Párizsban élő amerikaiak történeteivel-anekdotáival. Ha tisztán csak az önéletrajzi, vallomásos részleteket ragadnánk ki belőle, gondolati gazdagságával akkor is lenyűgöző könyv lenne, ám Wharton megszállott festői munkája közben házi teendőket is ellát óvónő felesége és három, még otthon élő gyermeke mellett, naponta takarít, mosogat, rendet csinál a maga átalakította, furcsa, nyomortelepi családi lakásban, s emellett, mivel képei sok pénzt nem hoznak, mindenféle mellékjövedelmet szerez, „fészkeket” épít, ócska raktárakat, műhelyeket bérel ki, saját kezűleg renoválja őket a legolcsóbb anyagokkal és sokszor teljesen szabálytalan megoldásokkal (nagy gusztussal, élvezetesen írva le ezeket a kétkezi munkákat), hogy aztán jó pénzért vagy barátságból kiadja őket. S hogy a „bukfencek” se maradjanak el, fantasztikus kalandokba bonyolítja regénybeli önmagát: elegáns, japán gésákat imitáló luxuskurvákba botlik, alagutat és kriptát fedez fel egyik fészke alatt, ahová hatalmas antik óragyűjteményét elraktározza, fiatal, félig-meddig hippi társasággal randevúzik Spanyolországban, ahonnan maga hozza haza egyikük felbecsülhetetlen értékű, ősrégi motorkerékpárját, ártatlan, mégis mélységesen erotikus viszonyba bonyolódik egy fiatal lánnyal — és az epizódok sorát még sokáig folytathatnánk. A Scumbler elbűvölően színes forgataga után utolsó regénye, az 1985-ben megjelent Pride ismét újat hoz, s a „bukfencet” ezúttal a regény két, csak végül összetalálkozó szálának radikálisan különböző elbeszélő technikája képviseli. Az egyik szál nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, lassan csörgedező, velejéig realista, első személyű elbeszélés: az író alteregója, egy Dick Kettleson nevű tíz-tizenkét éves kisfiú meséli el a maga és családja történetét a nagy amerikai gazdasági válság utolsó éveiből. Az általános, kínzó szegénység képét a részletek iránti hallatlan érzékkel megírt, apró, jellemző gyerekepizódok teszik elevenné, melyekből kiemelkedik a munkás apa alakja kikezdhetetlen erkölcsi tartásával, emberi méltóságával. Amikor a munkanélküliség hosszú évei után, a válság enyhültével Dick apja újra munkát kap a gyűlölt nagyvállalatnál, szakszervezeti bizalmi lesz, s a gyár „erős emberei” előbb megverik, aztán a családját is megfenyegetik, ezért a szakszervezet egy kis tengerparti üdülőhelyre küldi őket — itt találkozik össze az elbeszélés két szála. Ez a másik szál — szemben a kisfiú proletár környezetének realizmusával — hangvételében emelten meseszerű (kissé talán Vonnegutra emlékeztetően). Hőse, Stur Módig, szegény svéd bevándorló parasztok gyermeke, mintagyerek, bátor, okos, szorgalmas, tehetséges, zseniálisan bánik az állatokkal és a gépekkel — aztán hazafias kötelességének érzi, hogy katonának álljon az első világháborúban, amelyből szép kitüntetésekkel, de félig-meddig rokkantan kerül ki. Előbb autószerelő, majd neves versenyző lesz, de reménytelenül magányos ember marad, ezért
örül meg a neki felkínált pár hetes kis oroszlánkölyöknek. Aztán súlyos baleset éri, szerelembe esik és megnősül, s biztonságát elveszítve előbb vidéki, kis versenyekre csúszik le, majd elcseréli kocsiját egy motorkerékpáros halálkatlanra. Hosszú munkával kidolgozza szeretett oroszlánjával, Tuffyval, az évszázad nagy mutatványát: oldalkocsijában az oroszlánnal száguldozik a halálkatlanban. Ám a nagy válság őt is nyomorba dönti, s a jóindulatú rendőrök elnéző szeme előtt alig tudja Tuffy ennivalóját a szemetesedényekből összeszedni, felesége megcsalja Jimmyvel, semmirekellő, fiatal texasi segédjével — egész életét már csak saját inherens jósága tartja össze. A levegőben lógó tragédiát a kis Dick robbantja ki: véletlenül kinyitja az oroszlán ketrecét, Tuffy kiszabadul, széttépi az őt örökké gyötrő Jimmyt, s végül Modignak kell őt agyonlőnie. A regény címe, Pride, szójátékot takar, s egyben a Whartonra oly jellemző módon, sok irányban szertesugárzó szimbólumot rejt magában. Nemcsak büszkeséget jelent ugyanis, ami a szó elsődleges jelentése, hanem oroszlánfalkát is, s amikor az író többször is leírja, hogy „az oroszlánnak a falkája (a büszkesége) a családja”, olyasmit sugall, ami egész egyéniségére, egész emberi tartására jellemző. A kis Dick sem véletlenül javasolja a biztos megélhetésért aggódó apjának, hogy szakadjon ki a gyár és a szakszervezet csábításaiból, terhes, megalázó huzakodásaiból, s inkább alapítsanak családi vállalkozást, kis javítóműhelyt, ahol megőrizhetik a függetlenségüket és a büszkeségüket, hiszen ugyanez a függetlenség és büszkeség munkál Madárkában, a madár-fiúban, ugyanez vezérli az A Midnight Clear fiatal antikatonahőseit és a Scumbler párizsi festőjének életét: valami, ami lényegében megtörhetetlen, a világ semmiféle szennye nem férhet hozzá, valami, ami nyilvánvalóan Dick apjának, a későbbi Dadnek az erkölcsi öröksége. S hogy végeredményben mi Wharton írói sikerének, művei élményszerző erejének titka? „Egy festő, aki ír?” Wharton persze ez is, de korántsem csak ez. Biztosan benne van a festő a részletek sodró erejű megragadásában, a mű egyik szintjének aprólékos mikrorealizmusában, de számunkra, akik festői munkásságát nem ismerhetjük, alighanem sokkal fontosabb sajátos, istenáldotta írói tehetsége. Ennek a tehetségnek talán legsajátosabb jegye az az áradó mesélő kedv, a „Lust zu fabulieren”, amely korunk kiemelkedő prózájában sajnálatosan annyira megritkult. Wharton az élő bizonyíték rá, hogy a történet, a mese nem szükségképpen összeférhetetlen a modern prózai törekvésekkel — hiszen az ő prózája félreismerhetetlenül modern, kortársi próza —, hanem igenis kitűnően belesimul annak formai-technikai eszközei és vívmányai közé, jól tűri az időrend felbontását, a többszörös idősíkok alkalmazását, a belső monológot és a többit. És talán itt kell felhívni a figyelmet hallatlanul biztos kezű szerkesztő művészetére is, amely ha talán néhol túlságosan is ambiciózus vállalkozásokra csábítja (mint pl. a Dadben), mindig megtalálja a műhöz illő adekvát formát, a Madárkában az éteri lebegéshez, az A Miánight Clearben az egyre feketébb humorból lassan kibontakozó tragikus hangulathoz, a Pride-ban a tragikus végkifejlethez. Külön tanulmányt érdemelne Wharton stílusa. Nyelve mai, beszélt amerikai nyelv, ám ezt az elképzelhető legszélesebb skálán tudja megszólaltatni, hallatlanul gazdag szókinccsel, stiláris gazdagsággal és színbőséggel, mégis mindig egységbe forrasztva akár a legheterogénebb elemeket is. Ha műveit éppen stiláris sokoldalúságuknál fogva talán nem is lehet mindig olyan biztonsággal, pusztán stílusuk alapján felismerni, mint sok más, egységesebb hangvételű íróét, külön fényt ad nekik mindig megújuló proteuszi változékonyságuk, amely a mindenkori mondanivalóhoz és a bátran vállalt érzelmekhez igazodva az érzelmi paletta minden színét ábrázolni
képes, a sötét tragédiától a gyerekes „blődliig”. Végül, de semmiképpen nem utolsósorban, megemlítjük mindenféle nihilizmussal és cinizmussal szembeszegülő humanizmusát és törhetetlen erkölcsi tartását — azokat a tulajdonságait, amelyek révén egy jelentős író nagy íróvá emelkedhet. Mert merjük bátran kimondani: a magyar olvasóközönség most egy nagy íróval ismerkedhetett meg. Szilágyi Tibor
Árkádia, Budapest Felelős kiadó: Domokos János Nyomta a Széchenyi Nyomda, Győr 86. K— 742/A Felelős nyomdavezető: Nagy Iván igazgató A nyomdai rendelés törzsszáma: K—742/A Készült Győrött, 1987-ben Felelős szerkesztő: Barkóczi András A fedélterv Kakucsy Júlia munkája Műszaki szerkesztő: Kakucsy Júlia Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült 19,1 (A/5) ív terjedelemben, Plantin betűvel ISBN 963 307 081 3
