HÁTTÉR KIADÓ Budapest Alapítva 1987-ben

Robert D. Hare

KÍMÉLET NÉLKÜL A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa

HÁTTÉR KIADÓ Budapest Alapítva 1987-ben

Tartalom

A szerző megjegyzése / 7 Előszó és köszönetnyilvánítás / 9 Bevezetés: A probléma / 15 1. A pszichopata „megtapasztalása" / 23 2. A kép élesedik / 37 3. A pszichopata személyiségprofilja: érzelmek és kapcsolatok / 52 4. A pszichopata személyiségprofilja: életvitel / 81 5. Belső kontroll: a hiányzó darab / 93 6. Bűnözés: a logikus választás /111 7. A fehérgalléros pszichopaták / 134 8. Szavak a kabátzsebből / 160 9. Legyek a pókhálóban / 184 10. A probléma gyökerei / 197 11. A minősítés etikai kérdései / 228 12. Lehet-e valamit tenni? / 242 13. Túlélési útmutató / 260 Epilógus / 274

A szerző megjegyzése

A pszichopátia olyan személyiségzavar, amely bizonyos magatartásformák és a belőlük leszűrhető személyiségjegyek jól elkülönülő halmazaként definiálható, amelyek zömét a társadalom elítéli. Ebből adódóan nem könnyű egy személyt pszichopataként diagnosztizálni. Mint minden pszichiátriai zavar esetében, a diagnózis azokra a felgyülemlett bizonyítékokra épül, amelyek alapján az egyén a zavarnak legalább a minimális kritériumait kimeríti. A saját praxisomban előfordult eseteket nagy körültekintéssel, mélyinterjúk és személyi anyagok alapján diagnosztizáltam. Bizonyos részletek megváltoztatása és a személyes adatok mellőzése révén megőrzöm e személyek névtelenségét, ez azonban nem csorbítja mondanivalóm lényegét. Jóllehet e könyv témája a pszichopátia, a benne leírt személyek nem mindegyike pszichopata. Számos példát publikált jelentésekből, híradásokból és személyes közlésekből merítettem, tehát nem állíthatom biztosan, hogy a kérdéses személyek pszichopaták, még ha mások ezzel a jelzővel illetik is őket. Ugyanakkor a személy magatartására vonatkozó dokumentált bizonyítékok az esetek mindegyikében vagy egybevágnak a pszichopátia fogalmával, vagy a zavarra tipikusan jellemző alapvető személyiségvonást vagy magatartást tükröznek. Lehet, hogy ezek az emberek pszichopaták, lehet, hogy nem. Azonban a leírt magatartásuk alapján feltárhatók azok a meghatározó személyiségjegyek és magatartásformák, amelyek kimerítik a pszichopátia definícióját. Ne feltételezze valakiről, hogy pszichopata pusztán azért, mert e könyv ebben az összefüggésben ábrázolja az illetőt! 7

Előszó és köszönetnyilvánítás

A pszichopaták a társadalom ragadozói, akik kellemes modorukkal és manipulációval kíméletlenül gázolnak át az életen, öszszetört szívek, szétzúzott remények és üres pénztárcák tömkelegét hagyva maguk után. A lelkiismeret és a mások iránti együttérzés teljes hiányának következtében, a bűntudat és a megbánás legcsekélyebb érzése nélkül, felrúgva a társadalmi normákat és elvárásokat, önző módon elveszik, ami kell nekik, és úgy cselekszenek, ahogy kedvük tartja. Megrökönyödött áldozataik kétségbeesetten kérdezik: kik ezek az emberek? Mitől olyanok, amilyenek? Hogyan védhetjük meg magunkat tőlük? Bár a hasonló kérdések immár több mint száz éve állnak a klinikai találgatások és az empirikus kutatás középpontjában - a saját munkáméban negyedszázada -, csak az utóbbi néhány évtizedben kezd igazán feltárulni a pszichopata személyiség halálos rejtelme. Amikor vállaltam e könyv megírását, tudtam, hogy nehéz lesz a konkrét tudományos adatokat és a körültekintő vizsgálódást a nagyközönség számára érthető módon tálalni. Nagyon is kényelmes lett volna a tudomány elefántcsonttornyában maradnom, ahol ezoterikus vitákat folytathatok más kutatókkal, miközben szakkönyveket és cikkeket publikálok. Azonban az utóbbi néhány évben a pszichopaták pusztításai és machinációi drámai robbanáson mentek keresztül. A médiában egymást érik az erőszakos bűncselekményekről, a pénzügyi botrányokról és a közbizalommal való visszaélésekről szóló drámai híradások. Számtalan könyv és történet számol be sorozatgyilkosokról, szélhámosokról és szervezett bűnözőkről. Bár e beszámolók és leírások zöme 9

pszichopatákról szól, sok mis történet nem, és ez a fontos különbségtétel gyakran elvész a híradásokban, a szórakoztatóiparban és a közvéleményben. A büntető igazságszolgáltatásban dolgozók közül sokan, még azok is - ügyvédek, igazságügyi szakértőként tevékenykedő pszichiáterek és pszichológusok, szociális munkások, pártfogók, rendőrtisztek, a büntetés-végrehajtásban dolgozó tisztek -, akik munkájuk során nap mint nap pszichopatákkal találkoznak, a gyakorlatban szinte egyáltalán nem látják át, miféle emberekkel van dolguk. Az a tény, hogy nem képesek megkülönböztetni a pszichopata bűnözőket azoktól, akik nem pszichopaták, a társadalomra nézve igen súlyos következményekkel jár, amint azt e könyv világosan kifejti. A magánélet szintjén is nagyon valószínű, hogy ön az élete során valamikor fájdalmas kapcsolatba kerül pszichopatával. Saját testi, lelki és anyagi jólléte érdekében döntő jelentőségű, hogy tudja, miként ismerheti fel a pszichopatát, hogyan védekezhet ellene, és miként csökkentheti az általa okozott károkat. A pszichopátia tudományos irodalma jórészt szakmai jellegű, elvont és nehezen követhető azok számára, akik járatlanok a viselkedéstudományokban. A célom az volt, hogy ezt az irodalmat érthetővé tegyem nemcsak a nagyközönség, hanem a büntető igazságszolgáltatásban és a mentálhigiénés praxisban dolgozók számára is. Arra törekedtem, hogy ne egyszerűsítsem le túlzottan az elméleti kérdéseket és a kutatási eredményeket, de ne is túlozzam el, amit tudunk. Remélem, hogy azok, akiknek érdeklődését felkeltem, a fejezetek jegyzetei alapján elmélyednek majd a témában. A könyv tudományos szempontrendszere a kísérleti pszichológia és a kognitív pszichofiziológia területén szerzett tapasztalataimat tükrözi. Egyes olvasók talán csalódva tapasztalják, hogy szinte alig foglalkozom a pszichodinamikai összefüggésekkel, mint például a tudattalanban zajló folyamatokkal és konfliktusokkal, elhárító mechanizmusokkal stb. Jóllehet az elmúlt ötven évben több száz könyv és cikk látott napvilágot a pszichopátia 10

pszichodinamikájáról, véleményem szerint ezek nemigen járultak hozzá a zavar megértéséhez. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a pszichodinamikai beszámolókra a gyakorlattól elszakadt és gyakran körkörös teoretizálás jellemző, ezért nem alkalmasak empirikus vizsgálódásra. Mindazonáltal újabban történtek kísérletek a pszichopátiával kapcsolatos pszichodinamikai találgatásoknak, valamint a viselkedéstudomány elméleteinek és eljárásainak összeegyeztetésére. E munka egyes eredményei érdekesek, és ahol jelentőségük van, a könyv kitér rájuk. Az évek során abban a szerencsében részesültem, hogy folyamatosan kiváló hallgatók és asszisztensek vesznek körül. Kapcsolatunk mindig kölcsönösen előnyös: én az útmutatást adom és a fejlődésüket segítő környezetet biztosítom, ők pedig a kutatáshoz szükséges friss ötleteket, kreatív szikrát és lelkesedést, ami nélkülözhetetlen a laboratórium pezsgő és termékeny munkájához. Hozzájárulásuk nyilvánvaló bizonyítéka a számos hivatkozás, amelyekben hallgatóimat mint a laboratóriumomból áradó publikációk fő szerzőit említem. Különösen hálás vagyok Stephen Hartnak, Adelle Forthnak, Timothy Harpurnak, Sherrie Williamsonnak és Brenda Gillstromnak, akik az elmúlt évtizedben meghatározták gondolkodásomat és kutatómunkámat. Kutatásainkat a Kanadai Orvostudományi Kutatási Tanács, a MacArthur Mentálhigiénés és Jogi Kutatóhálózat, valamint a BritKolumbiai Egészségügyi Kutatási Alapítvány támogatja. A jelen könyv alapját képező kutatások zömét a Kanadai Büntetés-végrehajtási Szolgálat intézményeiben végeztük. Hálásan köszönjük a fogva tartottak és az intézményekben dolgozó személyi állomány együttműködését. A kutatásban részt vevő fogva tartottak kilétének védelme érdekében megváltoztattam a konkrét esetek részleteit, vagy több eset egy-egy elemét illesztettem egymáshoz. Szeretnék köszönetet mondani Judith Regannak, amiért bátorított e könyv megírására, valamint Suzan Lipsettnek, amiért megmutatta, miként lehetséges a szakmai anyagot közérthetővé tenni. 11

Az életről alkotott nézeteimet nagyban befolyásolta Cheryl lányom és Noelle nővérem bátorsága, elszántsága és bája. Külön hálával tartozom feleségemnek és legjobb barátomnak, Averilnek, aki saját karrierje kihívásai mellett is szakított időt és energiát arra, hogy munkám során támogasson és bátorítson engem. Szeretete, ítélőképessége és klinikai éleslátása segített abban, hogy az évek során megőrizzem boldogságomat, biztonságérzetemet és ép elmémet.

A jó emberek ritkán gyanakvóak: nem tudják elképzelni, hogy mások olyan dolgokat művelnek, amire ók maguk nem lennének képesek. A hétköznapi megoldásokat általában helyesnek fogadják el, és a dolgot annyiban hagyják. Ugyanígy a normálisak, a pszichopatát hajlamosak olyan szörnyűségnek elképzelni a megjelenésében is, mint amilyen a lelkében, ami az igazságtól végeláthatatlan messzeségben áll... A valós élet e szörnyetegei viselkedésükben és modorukban általában normálisabbnak látszanak, mint valóban normális testvéreik. Az erényről meggyőzőbb képet mutatnak, mint maga az erény; éppen úgy, ahogy a viaszból készült rózsabimbó vagy a műanyagbarack tökéletesebbnek tűnik a szem számára, többnek, mint amilyennek a tökéletlen eredeti alapján az elme szerint egy rózsabimbónak vagy egy baracknak lennie kellene. William March: The Bad Seed*

* A rossz mag - a fard.

Bevezetés A probléma

Több évvel ezelőtt két egyetemi hallgatóval közösen tanulmányt nyújtottunk be egy tudományos folyóirathoz. A tanulmány egy vizsgálatot írt le, amelynek során orvosi berendezéssel követtük nyomon az agy elektromos tevékenységét több, felnőtt férfiakból álló csoporton, miközben egy nyelvi feladatot oldottak meg. Az agytevékenység a regisztráló papíron rajzolódott ki hullámok, ún. elektroenkefalogramm (EEG) formájában. A szerkesztő visszaküldte a tanulmányt, és elnézést kért. Indoklásul azt írta: „Őszintén szólva néhány agyhullámmintázatot nagyon furcsának találunk. Ezek az EEG-k biztos, hogy nem embertől származnak." A rögzített agyhullámok egy része valóban különös volt, de nem földönkívüliektől származtak, és nem is mi találtuk ki őket. Emberek olyan csoportjánál regisztráltuk őket, akik minden fajnál, kultúrában, társadalomban és foglalkozási területen megtalálhatók. Mindenki találkozott ezekkel az emberekkel, elszenvedte, hogy becsapják és manipulálják, miközben el kellett könyvelnie vagy helyre kellett hoznia az általuk okozott károkat. Ezeknek a gyakran megnyerő modorú - de mindig életveszélyes - egyéneknek klinikai elnevezése: pszichopaták. A lelkiismeret döbbenetes hiánya fémjelzi őket, tevékenységük nem egyéb, mint a másik ember kárára történő önös vágykiélés. Sokan börtönben vannak, sokan azonban nem. Mindannyian jóval többet vesznek el, mint amennyit adnak. Ez a könyv frontális támadás a pszichopátia ellen. A jelenséget akként mutatja be, ami: sötét rejtély, amelynek társadalmi kihatásai megrendítők, olyan rejtélyként, amely évszázadok találga15

tásai és több évtized empirikus pszichológiai kutatásai után végül kezd megoldódni. Ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk a probléma méreteiről, gondoljunk bele, hogy Észak-Amerikában óvatos becslések szerint legalább kétmillió pszichopata él, s csak New York lakosai között nem kevesebb, mint százezer. Távolról sem ezoterikus, alig néhány embert érintő, elszigetelt problémáról van szó tehát. A pszichopátia gyakorlatilag mindnyájunkat érint. Azt is vegyük figyelembe, hogy a pszichopátia előfordulása társadalmunkban ugyanakkora, mint a szkizofréniáé, ezé a pusztító elmebetegségé, amely betegnek és hozzátartozónak egyaránt szívszorító gyötrelmet okoz. Azonban a szkizofréniával járó egyéni fájdalom és gyötrődés elenyésző ahhoz a kiterjedt magánéleti, társadalmi és gazdasági mészárláshoz képest, amit a pszichopaták garázdálkodása okoz. Ténykedésük messzire hat, és valamilyen módon szinte mindenkit érint. A pszichopátia legnyilvánvalóbb - ám közel sem az egyetlen kifejeződése a társadalmi szabályok leplezetlen és vétkes áthágása. Nem meglepő, hogy számos pszichopata bűnöző, de sokan elkerülik a börtönt, és kellemes modorukkal, kaméleonszerű képességeikkel végigtarolják a társadalmat, tönkretett életeket hagyva maguk után. A kirakós játék e darabkáiból egy én-centrikus, érzéketlen és kíméletlen ember képe rajzolódik ki, akiből teljesen hiányzik az empátia és az a képesség, hogy másokkal meleg érzelmi kapcsolatot teremtsen, egy olyan emberé, akit nem korlátoz a lelkiismeret visszatartó ereje. Ha végiggondoljuk, rájövünk, hogy ez a kép éppen azokat a tulajdonságokat nélkülözi, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek társadalmi harmóniában élhessenek. Többen kétlik, hogy ilyen emberek léteznek. E kétely eloszlatásához elég, ha a pszichopátiának azokra a drámai példáira gondolunk, amelyek az utóbbi években egyre szaporodnak társadalmunkban. Könyvek, filmek és tévéműsorok tucatjai, újságcikkek és főcímek százai szólnak ugyanarról: a médiában szereplő szel6

mélyek jelentős hányadát pszichopaták alkotják: sorozatgyilkosok, nemi erőszakot elkövetők, csalók, szélhámosok, feleségverők, gazdasági bűnözők, szélhámos értékpapír-kereskedők, zugbrókerek, gyermekgyalázók, bandatagok, kamarából kizárt ügyvédek, drogbárók, hazárdjátékosok, szervezett bűnözők, praxistól eltiltott orvosok, terroristák, szektavezetők, zsoldosok és gátlástalan üzletemberek. Az újságok - ha ebben a megvilágításban olvassuk azokat szinte ontják a probléma súlyosságát sugalló jeleket. A legdrámaibbak azok a hidegvérű gyilkosok, akik elborzasztják a társadalmat, egyszersmind felkeltik az érdeklődését. Gondolkodjunk el az alábbi példákon a több száz fellelhető eset közül, amelyekből sokat megfilmesítettek: • John Gacy, az Illinois állambeli vállalkozó - az Ifjúsági Kereskedelmi Kamara az év emberének választotta, a gyerekeket mint „Pogo, a bohóc" szórakoztatta, és Carter elnök felesége, Rosalynn társaságában fénykép készült róla - az 1970-es években 32 fiatalembert gyilkolt meg, a holttestek többségét pedig elásta a háza alá.1 • Charles Sobrajh-ból, egy Saigonban született franciából, aki az apja szerint felforgató hajlamú fiatalember volt, nemzetközi szélhámos, csempész, szerencsejátékos és gyilkos lett. Az 1970-es években Dél-kelet Ázsia számos pontján üres pénztárcákat, összezavart nőket, elkábított turistákat és hullákat hagyott maga után.2 • Jeffrey MacDonald, aki korábban a Zöldsapkásoknál szolgált mint orvos, 1970-ben meggyilkolta a feleségét és két gyermekét, s azt állította, hogy a bűncselekményeket „LSD-s narkósok" követték el, a média figyelmének középpontjába került; róla készült a Fatal Vision című könyv, valamint film.3

* Végzetes látomás - a ford.

17

• Gary Tison, egy elítélt gyilkos, aki mesterien manipulálta az igazságszolgáltatást, 1978-ban három fiát használta fel egy arizonai börtönből történő szökéséhez, majd egy ámokfutásban könyörtelenül kioltotta hat ember életét.4 • Kenneth Bianchi, a „Hegyi Fojtogatok" egyike, az 1970-es évek végén egy tucat nőt erőszakolt, kínzott és gyilkolt meg Los Angelesben, feladta unokafivérét és tettestársát, Angelo Buonót, és több szakértővel is elhitette, hogy többszörös tudathasadása van, és hogy a bűncselekményeket egy állítólagos „Steve" követte el.5 • Richard Ramirez, az „Éjjeli Vadászként" ismert sátánimádó sorozatgyilkost, aki büszkén „gonoszként" jellemezte magát, 1987-ben ítélték el tizenhárom rendbeli gyilkosságért és harminc más súlyos bűncselekményért, többek között rablásért, betörésért, nemi erőszakért, fajtalankodásért, orális közösülésért és gyilkossági kísérletért." • Diane Downs lelőtte saját gyerekeit azért, hogy magához vonzzon egy férfit, aki nem akart gyereket, majd áldozatként festette le önmagát.7 • A közelmúltban végezték ki Floridában Ted Bundyt, a „pánamerikai" sorozatgyilkost, aki az 1970-es évek közepén több tucat fiatal nőt gyilkolt meg. Azt állította, hogy túl sok pornográfiát olvasott, és hogy egy „rosszakaratú lény" szállta meg a tudatát. 8 • Clifford Olson, egy kanadai sorozatgyilkos rávette a kormányt, hogy fizessen neki százezer dollárt, ha megmutatja, hová temette fiatal áldozatait, és mindent megtesz azért, hogy reflektorfényben maradjon.9 • Joe Ilunt, egy gyorsbeszédű manipulátor az 1980-as évek elején kiötlötte, hogy jómódú fiatalokból klubot szervez befektetési csalisokra (közismert nevén ez volt a Milliárdos Fiúk Klubja), pénzt csalt ki vagyonos emberektől, és két gyilkosságban is része volt.10 • William Bradfieldet, egy behízelgő modorú klasszikafilológia-tanárt kolléganője és annak két gyermeke meggyilkolásáért ítélték el." 18

• Ken McElroyt, aki éveken keresztül „lelkiismeret-furdalás és megbánás nélkül fosztogatta, erőszakolta meg, égette el, lőtte le... és csonkította meg a Missouri állambeli Skidmore polgárait", végül negyvenöt ember szeme láttára lőtték agyon 1981-ben.12 • Colin Pitchfork angol „mutogatós", nemierőszak-elkövető és gyilkos volt az első, akit DNS-bizonyíték alapján ítéltek el.13 • Kenneth Taylor, a szoknyavadász New Jersey-i fogorvos otthagyta első feleségét, megpróbálta megölni a másodikat, 1983ban nászútjukon brutálisan összeverte harmadik feleségét, akit a következő évben agyonvert, majd a kocsija csomagtartójában rejtegetett, miközben ő meglátogatta a szüleit és a második feleségét. Később azt állította, hogy önvédelemből ölte meg a feleségét, aki rátámadt, amikor ő „felfedezte", hogy az asszony szexuálisan molesztálja csecsemőkorú gyermeküket.14 • Constantine Paspalakis és Deidre Hunt, akik videóra vették, ahogy megkínoznak és meggyilkolnak egy fiatalembert, jelenleg siralomházban vannak.15 Az ilyen emberek és az általuk elkövetett rettenetes bűncselekmények természetesen megragadják a figyelmünket. Néha együtt kerülnek reflektorfénybe olyan gyilkosokkal és tömeggyilkosokkal, akik esetében úgy tűnik, gyakran hihetetlenül borzalmas bűntetteik súlyos mentális problémákkal hozhatók összefüggésbe. Ilyen például Ed Gain, egy pszichotikus gyilkos, aki megnyúzta és megette áldozatait,16 Edmund Kemper szexuális szadista és nekrofil, a „diáklányok gyilkosa", aki megcsonkította és feldarabolta áldozatait,17 a gyilkos David Berkowitz, „Sam fia", aki parkoló kocsikban szerelmeskedő fiatal párokra csapott le,18 és Jeffrey Dahmer, a „Milwaukee-i Rém", aki bűnösnek vallotta magát tizenöt férfi és fiú megkínzásáért, meggyilkolásáért és megcsonkításáért, és akit tizenötszörös életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.19 Bár ezeket a gyilkosokat gyakran épelméjűnek ítélték - mint Kempert, Berkowitzot és Dahmert -, elmondhatatlan rémtetteik, groteszk szexuális képzelgéseik, és a hatalomhoz, a 19

kínzáshoz és a halálhoz való vonzalmuk erősen megkérdőjelezték épelméjűségüket. Azonban a pszichopata gyilkosok, az elfogadott jogi és pszichiátriai normák szerint, nem őrültek. Cselekedeteik nem a háborodott elme következményei, hanem a hideg, számító racionalitásé, amelyhez a másokkal gondolkodó, érző emberi lényekként való bánás képességének hátborzongató hiánya párosul. Ez a morálisan felfoghatatlan magatartás, amelyet egy látszólag normális ember tanúsít, a zavarodottság és a tehetetlenség érzését kelti bennünk. Bármilyen sokkoló is ez, ügyelnünk kell a helyes arányokra, ugyanis tény, hogy a pszichopaták többsége anélkül űzi a mesterségét, hogy embereket gyilkolna. Ha túlzott figyelmet szentelünk magatartásuk legbrutálisabb és a hírérték szempontjából legérdekesebb példáinak, fennáll a veszélye, hogy nem látjuk meg a kép egészét: azokat a pszichopatákat, akik nem ölnek, de mindennapi életünkre személyes hatást gyakorolnak. Sokkal nagyobb az esélye, hogy az életünk során megtakarított pénzünk egy sima modorú szélhámos miatt odavész, mint annak, hogy egy hideg tekintetű gyilkos kioltja az életünket. Mindazonáltal a nagy horderejű esetek igen hasznosak. Jellemzően jól dokumentáltak, figyelmeztetve bennünket, hogy léteznek ilyen emberek, és hogy mielőtt elfogták őket, éppen olyan emberek rokonai, szomszédai vagy munkatársai voltak, mint amilyenek mi vagyunk. Ezenkívül ezek a példák rávilágítanak egy félelmetes és megdöbbentő motívumra is, amely minden pszichopata esettörténetén végigvonul: az arra való mélyen felkavaró képtelenségükre, hogy törődjenek a mások által átélt fájdalommal és szenvedéssel: röviden, az empátia, azaz a szeretet előfeltételének teljes hiányára. Kétségbeesett igyekezetünkben, hogy magyarázatot adjunk erre a hiányra, először a családi háttérhez fordulunk, de ott vajmi kevés segítséget kapunk. Igaz, hogy egyes pszichopaták gyerekkorát a fizikai abúzus mellett az anyagi és érzelmi depriváció jelle20

mezte, azonban minden zaklatott családi előéletű felnőtt pszichopatára jut egy olyan, aki minden jel szerint meleg és gondoskodó családi légkörben élt. Ráadásul a legtöbb emberből, akinek szörnyű gyerekkora volt, nem lesz pszichopata és kíméletlen gyilkos. Jóllehet a személyiségfejlődés más területein sok mindent megmagyaráznak, azoknak az érveknek, miszerint a megrontásnak és erőszaknak kitett gyerekek másoknak ártó és erőszakos felnőttekké válnak, ez esetben csak korlátozott hasznuk van. Arra, hogy miért és hogyan alakul ki a pszichopátia, a magyarázat mélyebb és nehezebben megfogható. Ez a könyv a válaszokat kereső negyedszázados kutatómunkámat jeleníti meg. E válaszkeresés jelentős részét képezte az összehangolt erőfeszítés, amely egy, a köztünk élő pszichopaták pontos beazonosítását szolgáló eszköz kidolgozására irányult. Ha ugyanis nem vesszük észre őket, elkerülhetetlenül az áldozataik leszünk, egyénileg és társadalmi szinten egyaránt. Erre túlságosan is gyakori példa az a döbbenet, amit a legtöbb ember érez, amikor egy elítélt gyilkos a kedvezményes szabadulást követően újabb erőszakos bűncselekményt követ el. Ilyenkor sokan hitetlenkedve teszik fel a kérdést: miért engedtek szabadon egy ilyen embert? Értetlenségük kétségtelenül felháborodásba csapna át, ha tudnák, hogy számos esetben az elkövető egy pszichopata volt, akinek a visszaesése megjósolható lett volna, ha a hatóságok - beleértve az elbíráló bizottságot* - felkészültek lettek volna. Remélem, hogy ez a könyv hozzásegíti mind a nagyközönséget, mind a büntető igazságszolgáltatási rendszert ahhoz, hogy fokozottan tudatára ébredjen a pszichopátia természetének, az általa okozott probléma óriási méreteinek, valamint azoknak a lépéseknek, amelyek megtételével mérsékelhető a pusztító hatás, amit életünkre gyakorol.

* Magyarországon nem bizottság, hanem büntetés-végrehajtási bíró dönt a feltételes szabadságra bocsátásról - a ford.

21

1 Tim Cahitl (1987). Buried Dreams. New York: Bantam Books. 2

Richard Neville and Julie Clarke (1979). The Life and Crimes of Charles

Sobbraj. London: Jonathan Cape. 3

Joe McGinniss (1989)- Fatal Vision. New York: New American Library.

4

James Clarke (1990). Last Rampage. New York: Berkley.

5

Darcy O'Brien (1985). Two of a Kind: The Hillside Stranglers. New York: New

American Library. 6

Clifford Linedecker (1991). Night Stalker. New York: St. Martin's Press.

7

Arm Role (1987). Small Sacrifices. New York: New American Library.

8

(1980). The Stranger Beside Me. New York: Signet.

9

Ian Mulgrew (1990)- Final Payoff. Toronto, Ontario: Seal Books.

10 Sue Horton (1989). The Billionaire Boys Club. New York: St. Martin's Press, 11 Joseph Wambaugh (1987). Echoes in the Darkness. New York: Bantam Books. 12

Harry MacLean (1988). In Broad Daylight. New York: Dell.

13

Joseph Wambaugh (1989)- The Blooding. New York: Bantam.

14

Peter Maas (1990). In a Child's Name. New York: Pocket Books. Television

movie, CBS, November 17, 1991. 15

Gary Provost (1991). Perfect Husband. New York: Pocket Books.

16

Dirk Johnson

(February

17,

1992).

„Egy hajmeresztő tanúvallomástól elcsigá-

zott esküdtszék." N. Y. Times News Service. 17

Robert Gollmar (1981). Edward Gein. New York: Pinnacle Books.

18

Margeret Cheney (1976). The Co-ed Killer. New York: Walker & Company.

19

Lawrence Klausner (1981). Son of Sam. New York: McGraw-Hill.

1. fejezet A pszichopata „megtapasztalása" Láttam, ahogy Halmea szájából a sötét vér végigcsorog a lepedőn testének azon része felé,

amely

Hud alatt

volt. Nem

moccantam, nem is pislogtam, de aztán Hud felállt, és rám vigyorgott,

miközben

egy

cukorfalat?

kiállt,

édes

hogy

betűrje

becsatolta

rubinszínű

övét.

-

mondta.

Fütyörészni

a

nadrágját

piros

-

kezdett,

velúrcsizmája

Hát és

nem ne-

szárába.

Halmea arccal a fal felé, összekuporodva feküdt... Larry McMurty: Horseman, pass by*

Az évek során megszoktam az alábbi élményt. Amikor egy vacsora során valamelyik alkalmi ismerősöm udvariasan a munkám felől érdeklődik, röviden felvázolom a pszichopata ismertetőjegyeit. Az asztalnál minden esetben valaki hirtelen gondolkodóba esik, azután felkiált: te jó ég! Azt hiszem ez és ez is biztos, hogy az volt... Vagy: tudja, eddig fogalmam sem volt róla, de az, akiről beszél, a sógorom... Ezek a gondterhelt, aggodalommal teli válaszok nem korlátozódnak a társas életre. Azok az emberek, akik olvastak a munkámról, rendszeresen felhívják a laboratóriumom számát, és leírják férjük, gyerekük, főnökük vagy egy ismerősük megmagyarázhatatlan viselkedését, ami évek óta bajt és fájdalmat okoz a számukra. Semmi nem támasztja alá meggyőzőbben a pszichopátiával kapcsolatos tisztánlátás és elmélyült gondolkodás iránti igényt, mint ezek a csalódásról és kétségbeesésről szóló történetek. Az ebben a fejezetben szereplő három eset megkönnyíti az elmélyedést ebben a különös és érdekes témában azzal, hogy bemutatja azt a sajátos lelkiállapotot, amikor úgy érezzük: itt valami nincs rendben, de nem tudom pontosan, mi az.

* Menj tovább, lovas - a ford.

23

Az egyik beszámolót egy börtönpopulációból merítettem, ahol a pszichopátiával foglalkozó vizsgálatok zöme zajlik (abból a gyakorlati okból, hogy a börtönökben sok a pszichopata, és a diagnosztizálásukhoz szükséges információk könnyen hozzáférhetők). A másik két esetet a mindennapi életből vettem, mivel nemcsak a börtönpopulációkban vannak pszichopaták. Ebben a pillanatban mindenütt szülők, gyerekek, házastársak, szeretők, munkatársak és szerencsétlen áldozatok próbálnak megbirkózni a pszichopaták okozta káosszal és zűrzavarral, és megérteni, mi mozgatja őket. Az olvasók közül sokan kínos hasonlóságot fognak felfedezni az alábbi példákban szereplő személyek és olyan emberek között, akikről úgy érzik, pokollá tették vagy teszik az életüket.

Ray Az 1960-as évek elején, amikor megszereztem pszichológus diplomámat, állást kerestem, hogy eltarthassam feleségemet és csecsemőkorú lányomat, és hogy finanszírozhassam tanulásom következő szakaszát. Anélkül, hogy valaha is jártam volna azelőtt börtönben, a Brit-Kolumbiai Büntetés-végrehajtási Intézetben találtam magam mint a börtön egyetlen pszichológusa. Semmilyen gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztem mint pszichológus, továbbá a klinikai pszichológia és a kriminológia sem érdekelt különösebben. A Vancouver melletti fegyházban, ebben a félelmetes intézményben őrizték azokat a bűnözőket, akikről azelőtt csak a tömegtájékoztatási eszközök révén hallottam. Enyhe kifejezés, ha azt mondom, idegen területre tévedtem. Teljesen felkészületlenül kezdtem a munkát. Nem volt semmilyen képzési program, sem pedig bölcs mentorom, aki tippeket adott volna, hogy miként fogjak hozzá a börtönpszichológusi teendőkhöz. Az első napon megismertem a börtönigazgatót és a felügyelői állományt, akik mind egyenruhát hordtak, némelyikük oldalfegyvert is viselt. A börtönben katonai rendtartás volt érvény24

ben, ennek megfelelően tőlem is elvárták, hogy „egyenruhában" járjak, amely kék zubbonyból, szürke flanellnadrágból és fekete cipőből állt. Megpróbáltam meggyőzni az igazgatót, hogy felesleges az egyenruha, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a házi műhely legalább egyet készítsen a részemre, és elküldött, hogy méretet vegyenek rólam. Az eredmény már előre jelezte, hogy a látszat ellenére az intézményben nincs minden egészen rendben. A zubbony ujja rövid volt, a nadrág egyik szára, vicces módon, hosszabb volt, mint a másik, a cipők mérete pedig két számmal eltért egymástól. Ez utóbbi körülményt különösen megdöbbentőnek találtam, mivel a fogvatartott, aki levette a lábméretemet, rendkívül aprólékosan rajzolta körül a lábfejemet egy barna papírlapon. Nehezen tudtam elképzelni, miképpen volt lehetséges, hogy - többszöri reklamációmat követően is - két egészen mis méretű cipőt produkált. Csak azt tudtam feltételezni, hogy ez valamiféle üzenet volt a számomra. Az első munkanapom meglehetősen eseménydús volt. A rendelőmhöz kísértek, amely egy hatalmas helyiség volt a börtön legfelső szintjén, egészen mis, mint az a meghitt, bizalomgerjesztő kuckó, amelyre reménykedve számítottam. El voltam szigetelve az intézmény többi részétől; ahhoz, hogy a rendelőhöz eljussak, egy sor zárt ajtón kellett áthaladnom. Az íróasztal mögötti falon egy feltűnő piros gomb volt. A felügyelő, akinek fogalma sem volt, mit keres egy pszichológus a börtönben - amiképp nekem sem elmagyarázta, hogy a gomb vészhelyzet esetén használandó, de ha valaha is meg kell nyomnom, ne számítsak azonnali segítségre. A pszichológus, aki az elődöm volt, egy kis könyvtárat hagyott az irodában. Főleg pszichológiai tesztekről szóló szakkönyvekből állt, mint például a Rorschach-féle tintafoltteszt és a Tematikus Appercepciós Teszt.* Volt némi ismeretem ezekről a tesztekről,

* Ún. projektív tesztek. A személy önmagát „vetíti" a Rorschach-teszt szimmetrikus tintafoltjaiba vagy a TAT-teszt sejtelmes képeibe - a ford.

25

de sosem használtam őket, így a könyvek - azon néhány tárggyal együtt, amelyek a börtönben ismerősnek tűntek - csak erősítették bennem az érzést, hogy nehéz idők várnak rám. Még egy órája sem voltam a rendelőmben, amikor megérkezett az első „kliensem". Magas, sovány, sötét hajú, harmincas éveiben járó férfi volt. Szinte vibrált körülötte a levegő, és olyan közvetlen és erőteljes szemkontaktust teremtett velem, hogy kételkedni kezdtem, vajon igazán belenéztem-e valaha is bárki szemébe azelőtt. Ez a tekintet lankadatlan volt: a fogvatartott nem engedte meg magának azokat a rövid félrepillantásokat sem, amelyekkel a legtöbb ember enyhíti nézése intenzitását. Nem várva a bemutatkozásra, a fogvatartott - nevezzük Raynek - bele is vágott a beszélgetésbe: - Üdv doki, hogy van? Nézze, van egy problémám. Szükségem van a segítségére, nagyon szeretnék beszélni magával. Izgatottan várva, hogy elkezdhessem a munkát, mint igazi pszichoterapeuta, megkértem, mondja el, miről van szó. Válaszul előrántott egy kést, és az orrom előtt hadonászott vele, miközben végig mosolygott, és fenntartotta az intenzív szemkontaktust. Az első gondolatom az volt, hogy megnyomom a gombot, amelyet Ray tisztán látott, és amelynek rendeltetése félreérthetetlen volt. Talán, mert éreztem, hogy csak tesztel, vagy mert tudtam, hogy a gomb megnyomása semmit nem érne, ha valóban ártani akarna nekem, elálltam ettől. Amint látta, hogy nem fogom megnyomni a gombot, elmagyarázta, hogy a kést nem ellenem akarja használni, hanem egy másik fogvatartott ellen, aki megkörnyékezte a „védencét" (a börtönzsargonban így nevezik egy homoszexuális páros passzív tagját). Hogy miért mondta ezt el nekem, nem volt rögtön világos, de hamarosan gyanítani kezdtem: felmért engem, hogy megállapítsa, miféle börtönalkalmazottal van dolga. Ha nem szólok az incidensről a felügyelőknek, megsértek egy szigorú szabályt, amely előírja, hogy a személyi állománynak jelentenie kell, ha bárkinek bármiféle fegyver van a birtokában. Másrészt tudtam, ha jelentem, elterjed26

ne a híre, hogy a pszichológus nem a rabok oldalán áll, és a munkám még annál is nehezebb lenne, mint amilyennek ígérkezett. A beszélgetésünket követően, amely során - nem egyszer vagy kétszer, hanem sokszor - elmondta a „problémáját", hallgattam a késről. Megkönnyebbülésemre nem szúrta le a rabtársát, viszont hamarosan nyilvánvaló volt, hogy besétáltam Ray csapdájába: könnyen megdumálható pasasnak mutatkoztam, aki szemet huny a börtön legelemibb szabályainak megsértése felett azért, hogy jó „szakmai" kapcsolatot alakítson ki a fogvatartottakkal. Attól az első találkozástól fogva Raynek sikerült megkeserítenie a börtönben töltött nyolc hónapomat. Állandóan lekötötte az időmet, és szakadatlanul azzal próbálkozott, hogy manipulációval rávegyen különféle dolgokra. Egy alkalommal arról győzködött, hogy jó szakács lenne - úgy érzi, veleszületett tehetsége van a főzéshez, s azt hiszi, szabadulása után szakács lesz, itt a kitűnő lehetőség, hogy kipróbálja néhány ötletét, miként lehet az intézményi étkeztetést hatékonyabbá tenni, és így tovább -, én pedig támogattam a kérelmét, hogy a szerszámgépműhelyből (ahol nyilvánvalóan a kést készítette) áthelyezzék. Azzal nem számoltam, hogy a konyha cukor, krumpli, gyümölcs és más, az alkoholkészítéshez szükséges hozzávalók forrása. Hónapokkal azután, hogy javasoltam az áthelyezést, óriási robbanás történt a padlódeszkák alatt, éppen azon a helyen, ahol az igazgató asztala állt. Amikor a zűrzavar lecsillapodott, a padló alatt egy bonyolult lepárló berendezést találtunk. Valami elromlott, az egyik edény pedig felrobbant. Abban nem volt semmi szokatlan, hogy egy fegyházban szeszfőzde működik, de a vakmerőség, hogy azt valaki a börtönigazgató széke alatt helyezze el, számos emberre sokkolóan hatott. Amikor kiderült, hogy Ray volt az illegális tevékenység kiötlője, egy időre magánelzárással büntették. Amint kikerült „a lyukból",* úgy jelent meg a rendelőmben, mintha mi sem történt volna, és kérte, hogy a konyháról helyez* Szigorított magánelzárás - a ford.

27

zük át az autószerelő műhelybe: tényleg van érzéke a dologhoz, szükségét látja, hogy felkészüljön a kinti életre, ha lenne ideje, hogy gyakorlatot szerezzen, saját karosszériajavító műhelyt nyithatna... Még mindig élt bennem az előző áthelyezés kellemetlen emléke, ám végül beadtam a derekam. Nem sokkal ezután úgy döntöttem, otthagyom a börtönt, hogy doktori tanulmányokat folytassak. Körülbelül egy hónappal távozásom előtt Ray majdnem rávett, hogy kérjem meg apámat, aki építkezési vállalkozó volt, kínáljon neki állást feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelméhez. Amikor ezt elmondtam néhány kollégámnak, alig tudták abbahagyni a nevetést. Jól ismerték Rayt, mindnyájan bedőltek már mesterkedéseinek és terveinek, hogy jó útra tér, és kivétel nélkül mindegyikük szkeptikusan viszonyult hozzá. Elfásultak? Annak idején így gondoltam. Valójában azonban sokkal pontosabb képük volt Rayről, mint nekem - munkaköri leírásom dacára. Az ő képük a Rayhez hasonló emberekkel szerzett sokéves tapasztalat eredményeként tisztult ki. Ray hihetetlen képességgel rendelkezett, hogy rászedjen nemcsak engem, hanem mindenkit. Olyan könnyedséggel és közvetlenséggel tudott beszélni és hazudni, hogy időnként még a börtönszemélyzet legtapasztaltabb és legcinikusabb tagjait is le tudta fegyverezni néhány pillanatra. Amikor megismertem, hosszú bűnlajstrom állt már mögötte (mint kiderült, még előtte is). Felnőtt életének mintegy felét börtönben töltötte, sokszor követett el erőszakos bűncselekményeket. Ennek ellenére velem és a nálam tapasztaltabb munkatársakkal is elhitette, hogy kész jó útra térni, és hogy a bűnözés iránti érdeklődése eltörpül az elsöprő szenvedély mellett, amelyet a szakácsművészet, az autószerelés, meg ki tudja, még mi minden iránt táplál. Megállás nélkül, ráérősen hazudozott mindennel kapcsolatban, és egy cseppet sem zavarta, amikor a személyi anyagában rámutattam valamire, ami ellentmondott valamelyik hazugságának. Egyszerűen témát váltott, és másra terelte a szót. Miután végül meggyőződtem róla, hogy talán 28

nem ő a legideálisabb jelölt munkavállalásra apám cégénél, elutasítottam a kérését. Az elutasításomra adott aljas reakciója sokként ért. Mielőtt otthagytam a börtönt, hogy egyetemre menjek, még fizettem 1958-as évjáratú Fordom vételárának részleteit, amit igazából nem engedhettem meg magamnak. Az egyik ott dolgozó tiszt, aki később a börtön igazgatója lett, felajánlotta, hogy 1950es Morris Minorját elcseréli a Fordomra, és átveszi a törlesztést. Belementem, és mivel a Morris nem volt valami jó állapotban, éltem a börtönszabályzat adta lehetőséggel, amely szerint a személyi állomány tagjai az intézmény autószerelő műhelyében javíttathatják kocsijukat - abban a műhelyben, ahol Ray, nekem köszönhetően, még dolgozott. A kocsi gyönyörű festést kapott, a motort és a vezérműláncot pedig felújították. Minden holminkat a kocsi tetejére pakolva, kisgyermekünkkel egy fából készült gyerekülésben a hátsó ülésen, a feleségem és én útnak indultunk Ontarióba. Az első problémák nem sokkal azután jelentkeztek, hogy elhagytuk Vancouvert, amikor a motor mintha kissé akadozott volna. Később, amikor néhány enyhébb emelkedő következett, felforrt a hűtővíz. Egy autószerelő csapágyakat talált a porlasztó úszóházában, és arra is felhívta a figyelmet, hogy az egyik hűtőtömlőt valaki nyilvánvalóan megbabrálta. Ezeket a problémákat viszonylag könnyű volt kijavítani, de a következő, amely akkor jelentkezett, amikor egy hosszú lejtőn haladtunk lefelé, már komolyabb volt. A fék először puha lett, majd egyszerűen beesett a padlóig - fék nélkül maradtunk egy nagyon hosszú lejtőn. Szerencsére eljutottunk egy szerelőműhelyig, ahol kiderült, hogy valaki elvágta a fékvezetéket, és a fékolaj lassan elszivárgott. Talán véletlen volt, hogy Ray a műhelyben dolgozott, amikor a kocsit szerelték, de afelől nincs kétségem, hogy a börtön „postáján" keresztül értesült a kocsi új tulajdonosáról. Az egyetemen a disszertációmat arról írtam, hogy milyen hatással van a büntetés az emberi tanulásra és teljesítményre. A fel29

adathoz szükséges kutatómunkám során első ízben találkoztam a pszichopátia szakirodalmával. Nem tudom biztosan, akkor eszembe jutott-e Ray, de a körülmények összejátszása révén újra a látókörömbe került. A doktori fokozat elnyerése után az első állásomat a Brit-Kolumbiai Egyetemen kaptam, amely nem volt messze attól a börtöntől, ahol évekkel korábban dolgoztam. A beiratkozás hetében, azokban a számítógépek előtti időkben, több kollégámmal együtt egy íróasztalnál ültünk, és a hosszú sorokban beiratkozó diákokat regisztráltuk az őszi kurzusokra. Épp az egyik hallgatóval foglalkoztam, amikor megütötte a fülemet, hogy valaki a nevemet említi. „Igen, dr. Hare asszisztense voltam a börtönben, amíg ott dolgozott, úgy egy éven keresztül. Adminisztráltam neki, tájékoztattam a börtön életéről. Sokszor megbeszélte velem a legnehezebb eseteket. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni." Ray volt az, a mellettem lévő sor elején állt. Még hogy az asszisztensem! - Igazán? - szakítottam félbe könnyedén áradó megjegyzéseit, arra számítva, hogy zavarba hozom. - Üdv doki, hogy van? - válaszolta szemrebbenés nélkül, majd egyszerűen visszazökkent a beszélgetésbe, és másra terelte a szót. Amikor később megnéztem a jelentkezési lapját, nyilvánvaló volt, hogy a korábbi egyetemi tanulmányait hamisan tüntette fel. „Becsületére" legyen mondva, hozzám egyetlen kurzusra sem próbált beiratkozni. Az volt számomra a legérdekesebb, hogy Ray tökéletesen rezzenéstelen maradt még azután is, hogy felfedtem a hazugságát, no meg természetesen az, ahogy a kollégám nyilvánvalóan bedőlt neki. Mi volt az Ray pszichológiai alkatában, ami feljogosította, hogy semmibe vegye a realitásokat, szemmel láthatóan mindennemű lelkiismeret-furdalás és aggály nélkül? A következő huszonöt évet empirikus kutatással töltöttem, többek között azért, hogy választ kapjak erre a kérdésre.

30

Ma már, annyi év után, Ray történetének megvan a humoros oldala is. Kevésbé szórakoztató annak a több száz pszichopatának az esettörténete, akiket azóta tanulmányoztam. Néhány hónapja dolgoztam a börtönben, amikor a felügyelők egy fogvatartottat küldtek hozzám a kedvezménytárgyalást megelőző pszichológiai vizsgálatra. Hatéves börtönbüntetését töltötte gondatlanságból elkövetett emberölés miatt. Amikor észrevettem, hogy az aktáim között nem szerepel a bűncselekményről készült jelentés, megkértem, mondja el részletesen, mit követett el. Azt mondta, hogy a barátnője csecsemőkorú kislánya órák óta egyfolytában sírt, és mert rossz volt a szaga, bár nem szívesen, de úgy döntött, tisztába teszi. -Összeszarta a kezemet, én meg begurultam, ecsetelte hátborzongató eufémizmussal, mit tett valójában. Megfogtam a lábánál, és odacsaptam a falhoz, mondta, miközben - hihetetlen módon - mosoly volt az arcán. - Megrökönyödtem azon a közönyön, ahogy szörnyű viselkedéséről beszélt, és miközben saját kislányomra gondoltam, tekintet nélkül a szakma szabályaira, kirúgtam a rendelőből azzal, hogy többé ne kerüljön a szemem elé. Kíváncsi voltam, mi történt később ezzel az emberrel, ezért nemrég felkutattam a börtönaktáit. Megtudtam, hogy egy évvel azután, hogy otthagytam a börtönt, kedvezménnyel szabadult, majd egy sikertelen bankrablást követően a rendőrségi hajsza során autóbaleset következtében meghalt. Ezt megelőzően a börtön pszichiátere pszichopataként diagnosztizálta, és nem javasolta a feltételes szabadlábra helyezést. Az elbíráló bizottság igazából nem hibáztatható, amiért nem vette figyelembe ezt a szakmai tanácsot. Annak idején nem volt egyértelmű és megbízható eljárás a pszichopátia diagnosztizálására, továbbá még nem volt ismert, hogy egy ilyen diagnózis miképp befolyásolja a magatartás megjósolhatóságát. Mint látni fogjuk, a helyzet mára gyökeresen megváltozott, és bármelyik elbíráló bizottság, amely figyel-

31

men kívül hagyja a pszichopátiáról és a visszaesésről felgyülemlett jelenlegi ismereteinket, azt kockáztatja, hogy végzetes hibát követ el.

Elsa és Dan A nő egy mosodában ismerte meg a férfit Londonban, ahová - egy évre otthagyva tanárnői állását - kikapcsolódni ment viharos és kimerítő válása után. Már azelőtt is látta Dant a környéken, és amikor végül beszédbe elegyedtek, úgy érezte, mintha ismerné. Dan nyílt volt és barátságos, az első pillanattól tetszettek egymásnak. Elsa kezdettől fogva szórakoztatónak találta őt. Elsa magányos volt. Pocsék volt az időjárás, havas eső esett. Már minden filmet és színdarabot látott a városban, és egy árva ismerőse sem volt az Atlanti-óceán keleti partján. - Az utazó magányossága - búgta Dan együttérzően a vacsoránál. - Az a legrosszabb. A desszert után Dan zavartan vette észre, hogy nem hozta magával a pénztárcáját. Elsa persze örömmel fizette ki a vacsorát. A bárban iszogatva Dan azt mondta neki, hogy tolmács az ENSZnél. Beutazta a világot. Most éppen nincs megbízása. Azon a héten négyszer találkoztak, a következő héten ötször. Dan azt mondta, valahol Hampsteadben lakik egy ház felső emeleti lakásában, de nem sokkal később szinte mindenestül Elsához költözött. Elsa maga is csodálkozott rajta, de nagyon tetszett neki, hogy így alakult. Ellenkezett a természetével, azt sem tudta igazán, hogyan történt, de a hosszú magány után istenien érezte magát. Mégis, volt néhány dolog, amire nem kapott magyarázatot, nem is beszélték meg, de ezeket száműzte a gondolataiból. Dan sosem hívta meg magához, sosem mutatta be őt a barátainak. Egy este egy kazettás magnókkal teli dobozt hozott Elsához - mind eredeti, bontatlan gyári csomagolásban volt. Néhány nappal később a magnók eltűntek a lakásból. Egyszer Elsa arra ért haza, hogy a sarokban három tévékészülék áll egymásra rakva. Egy barátom kért

32

meg. hogy vigyázzak rájuk, mindössze ennyit mondott Dan. Amikor Elsa további magyarázatot kért, a férfi csak vállat vont. Amikor Dan első alkalommal nem jött el a randevúra, Elsa odavolt az aggodalomtól, hogy nem esett-e baja a forgalomban, hiszen Dan soha nem a gyalogátkelőhelyen ment át az úton. Három napig nem került elő. Amikor aztán Elsa délelőtt hazaért, az ágyon találta álomba merülve. Rosszul lett az áporodott parfüm- és sörszagtól, a férfi életéért való aggódását pedig felváltotta valami, ami új volt számára: a szörnyű, vad, fékezhetetlen féltékenység. - Hol a fenébe voltál?! - kiabálta. - Annyira aggódtam! Hol voltál? Dan dühös volt, amikor felébredt. - Ezt sose kérdezd tőlem! - csattant fel. - Nem tűröm el! - Hogyhogy?... - Nem tartozik rád, hogy hova megyek, mit csinálok és kivel csinálom. Ne kérdezősködj! A férfit mintha kicserélték volna. De aztán úgy tűnt, összeszedi magát, az álmossága elmúlt, és kezét a nő felé nyújtotta. - Tudom, hogy fáj neked, mondta megszokott gyöngédségével, de gondolj úgy a féltékenységre, mint a megfázásra, várd ki, amíg túl leszel rajta. És elmúlik, drágám, elmúlik. - Mint ahogy az anyamacska nyalogatja a kölykeit, Dan úgy hízelegte magát vissza Elsa bizalmába. A nő mégis úgy gondolta, olyan különös, amit a féltékenységről mondott. Ráébredt, hogy a férfinak fogalma sincs róla, mekkora fájdalmat okoz a szétzúzott bizalom. Egy este ártatlanul megkérte Dant, hogy hozzon neki egy jégkrémet a sarki éjjel-nappali üzletből. Dan nem felelt, és amikor Elsa felpillantott, látta, hogy a férfi dühödten mered rá. - Mindig megkaptál mindent, amit akartál, ugye? - mondta furcsa, gúnyos hangon. - Minden kis apróságot, amit Elsa csak megkívánt, valaki mindig ugrott, és megvette neki, nem igaz? - Szórakozol? Én nem vagyok ilyen. Miről beszélsz? Dan felállt a székről, és kisétált. Elsa soha többé nem látta, 33

Az ikrek Helen és Steve vegyes érzésekkel tekintettek vissza lányaik harmincadik születésnapján. Amikor elfogta őket a büszkeség Ariel sikerei miatt, az érzést minden alkalommal beárnyékolta Alice kiszámíthatatlan, többnyire destruktív és gyakran költséges magatartása. Kétpetéjű ikrek voltak, de mindig feltűnt küllembeli hasonlóságuk. Azonban a személyiségükben olyan különbözőek voltak, mint a nappal és az éjszaka, vagy helyénvalóbb hasonlattal: mint a menny és a pokol. A közöttük lévő kontraszt a három évtized alatt egyre élesebbé vált. Az egyik héten Ariel telefonált, hogy tudassa a jó hírt: a cég vezetői jelezték neki, ha így folytatja, négy-öt éven belül köztük lesz a helye. Alice - vagyis az Alice-t segítő tanácsadó - telefonja nem volt ilyen örömteli. Alice és egy másik bentlakó társa az éjszaka közepén otthagyták az átmeneti otthont, és két napja nem látták őket. Amikor utoljára ilyesmi történt, Alice Alaszkában bukkant fel, éhesen és pénz nélkül. A szülei addigra már számolni sem tudták, hányszor küldtek neki pénzt és gondoskodtak arról, hogy hazarepüljön. Bár Ariellel is voltak problémák, azok többé-kevésbé hétköznapiak voltak. Szeszélyes volt és duzzogós, főleg kamaszkorában, amikor a dolgok nem a kedve szerint történtek. A középiskolában kipróbálta a marihuánát és a cigarettát, a második évben otthagyta a főiskolát attól félve, hogy rossz irányba indult el, és nincsenek lehetőségei. Dolgozni kezdett, de még abban az évben eldöntötte, hogy jogi egyetemre megy, és attól a pillanattól fogva semmi nem állhatott az útjába. Koncentrált, érdekelte a terület, ambíciói voltak. Előkészítőre járt, az egyetemet kitüntetéssel végezte el, és a kiszemelt állást az első felvételi interjú után elnyerte. Alice esetében mindig volt valami, ami valahogy nem volt rendjén. Mindkét lány gyönyörű volt, de Helen döbbenten látta, hogy Alice már 3-4 évesen tudta, miként használja a külsejét és kislányos báját, hogy elérje, amit akar. Helennek olyan érzése is volt, Alice valahogy tudja, hogyan kell flörtölni - feltűnően produ34

kálta magát, amikor férfiak voltak körülötte -, jóllehet mindig bűntudatot érzett, amikor ilyen gondolatai voltak a kislányáról. Bűntudata még erősebb volt, amikor egy kiscicát, amelyet a lányok az egyik unokabátyjuktól kaptak, elpusztulva - megfojtva talált az udvaron. Arielnek szemmel láthatóan összetört a szíve, Alice könnyei egy kicsit erőltetettnek tűntek. Akármennyire próbált szabadulni a gondolattól, Helennek az volt az érzése, Alicenek valamiképpen köze volt a kiscica elpusztulásához. A testvérek szoktak veszekedni, de ilyenkor megint csak „valami nem volt rendjén". Mindig Ariel védekezett, mindig Alice volt az agresszor, és mintha külön örömöt lelt volna abban, hogy tönkreteszi testvére dolgait. Mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor Alice 17 éves korában otthagyta a szülői házat, Ariel mostantól legalább békében élhetett. Azonban hamarosan kiderült, hogy röviddel azután, hogy elköltözött, Alice felfedezte a drogot. Nemcsak kiszámíthatatlan, impulzív és akarata érvényesítéséhez düh kitörésekre hajlamos, hanem szenvedélybeteg is lett, szokását pedig úgy elégítette ki, ahogy tudta, beleértve a lopást és a prostitúciót. Az óvadék és a kezelési programok - három hét tízezer dollárba került egy drága New Hampshire-i klinikán - állandó anyagi terhet jelentettek Helen és Steve számára. - Örülök, hogy legalább van valaki a családban, aki fizetőképes - jegyezte meg Steve, amikor jó híreket hallott Arielről. Már egy ideje azon töprengett, vajon meddig engedheti meg magának, hogy folyton Alice-szel bajlódjék. Igazából újraértékelte, valóban bölcs dolog-e, hogy mindig megmenti Alice-t a börtöntől. Végül is nem az lenne-e helyes, ha nem ő és Helen, hanem Alice viseli saját tetteinek következményeit? Helen hajthatatlan volt a kérdést illetően. Az ő gyerekei egyetlen éjszakát sem fognak börtönben tölteni (Alice már többet is volt benn, de Helen erről „megfeledkezett"), amíg ő ki tudja fizetni az óvadékot. Ez a felelősség kérdése volt: Helen meg volt győződve, hogy Alice nevelése során ő és Steve valamit rosszul csináltak, jóllehet bármilyen alapos és őszinte önvizsgálatot tartott harminc éven át, nem tudott rájönni, hol hibáztak. Azonban lehet, hogy ez 35

tudattalanul történt: talán nem örült eléggé, amikor az orvos megmondta, hogy várhatóan ikrei lesznek. Talán anélkül, hogy tudta volna, rosszul bánt Alice-szel, aki a születéskor élénkebb volt, mint Ariel. Lehet, hogy azzal váltotta ki a Jekyll és Hyde szindrómát, hogy ő és Steve ragaszkodott hozzá, hogy a lányok soha ne öltözzenek egyformán, és külön tánciskolába és nyári táborokba járjanak. Talán... De Helennek kételyei voltak efelől. Vajon nem követ-e el minden szülő hibát? Vajon akaratlanul nem részesíti-e minden szülő előnyben egyik gyerekét a misikkai szemben, ha csak időlegesen is? Vajon nem érzi-e minden szülő, hogy örömét néha beárnyékolják az élet váratlan eseményei? Igen, csakugyan, de nem minden szülő gyereke válik Alice-szé. Válaszok után kutatva a lányok gyerekkorában, Helen gondosan megfigyelt más családokat, és találkozott nagyon gondatlan, nagyon tisztességtelen szülőkkel, akiknek stabil, a társadalomba jól beilleszkedett gyerekeik voltak. Tudta, hogy a leplezetlenül ártó szülők általában feldúlják, sőt megrontják gyerekeik lelkét, de biztos volt benne, hogy minden hibájuk ellenére ő és Steve nem ebbe a kategóriába tartozik. A lányok harmincadik születésnapja tehát vegyes érzelmeket keltett Helenben és Steve-ben - hálát, hogy ikreik testileg egészségesek, boldogságot, hogy Ariel biztonságot és beteljesülést talál munkájában, és a régi, ismerős szorongást Alice hollétét és jólétét illetően. Ám meglehet, hogy miközben a házaspár távollévő lányuk születésnapjára emelte poharát, az uralkodó érzés a nyomasztó aggodalom volt, hogy ennyi idő elteltével sem változott semmi. A XX. században élnek, tudniuk kellene, miként lehet rendbe hozni a dolgokat. Van már tabletta, amely kigyógyít a depresszióból, számos kezelés a fóbiák ellen, de az évek során nem akadt egyetlen egy sem a seregnyi orvos, pszichiáter, tanácsadó és szociális munkás között, aki Alice-szel találkozva magyarázattal vagy ellenszerrel tudott volna szolgálni a problémájára. Még abban sem volt senki biztos, hogy mentálisan beteg-e. Harminc év után Helen és Steve egymásra nézett az asztalnál, és szomorúan kérdezte: Őrült? Vagy csak egyszerűen rossz? 36

2. fejezet A kép élesedik Kiválaszt téged, a szavaival lefegyverez, a jelenlétével irányít. Elbűvöl vele

a

az

szellemességével időt,

megtéveszt,

a

de

szel,

ártatlanságod de

nem

a

terveivel.

benyújtja

tekintetével

magát veled - s az

és

mindig

a

Kellemesen

számlát.

megrémiszt.

És

ezt fogja tenni otthagy, és

sokkal

a

büszkeséged. bölcsebb,

és

amikor és

Sokkal sokáig

töltöd

Mosolyog magával szomorúbb

töprengsz

és

kiélte viszi lemajd,

hogy mi történt, mit tettél rosszul. Ha pedig a hozzá hasonlók közül egy másik kopogtat nálad, vajon ajtót nyitsz-e? Részlet egy tanulmányból, aláírás: „Egy börtönben ütő pszichopata"

A kérdés továbbra is ez: vajon Alice őrült vagy rossz? A probléma régóta nyugtalanítja nemcsak a pszichológusokat és a pszichiátereket, hanem a filozófusokat és a teológusokat is. Szakszerűen fogalmazva, vajon a pszichopata elmebeteg, vagy egyszerűen egy szabályszegő, aki tökéletesen tudatában van annak, amit tesz? A különbség lényeges. Ha másképpen tesszük fel, a kérdés gyakorlati jelentősége felmérhetetlen. Vajon a pszichopaták kezelése vagy féken tartása a mentálhigiénés szakemberek, vagy a büntetés-végrehajtási rendszer feladata-e? A bíráknak, a szociális munkásoknak, az ügyvédeknek, a tanároknak, a mentálhigiénés praxisban dolgozóknak, a büntetés-végrehajtás dolgozóinak, valamint a társadalom tagjainak a világon mindenütt - akár tudják, akár nem - szükségük van a válaszra.

37

A kérdés folyományai A legtöbb ember számára a témát övező zavart és bizonytalanságot eleve maga a pszichopátia kifejezés okozza. Szó szerinti jelentése „a lélek betegsége" (psyche - „lélek", pathos = „betegség"). Ez a jelentés még mindig megtalálható egyes szótárakban. A zavart fokozza, hogy a kifejezést a média az „elmebeteg" vagy „őrült" szavak értelmében használja: A RENDŐRSÉG TÁJÉKOZTATÁSA SZERINT MEGSZÖKÖTT EGY ŐRÜLT - vagy: AZ ELKÖVETŐ VALÓSZÍNŰLEG ELMEBETEG.* A klinikusok és a kutatók többsége nem így használja ezt a terminust. Ők tudják, hogy a pszichopátia nem értelmezhető az elmebetegségről alkotott hagyományos fogalmi keretek között. A pszichopaták nem dezorientáltak és nem veszítik el kapcsolatukat a valósággal, továbbá nincsenek a legtöbb egyéb elmezavarra jellemző téveszméik, hallucinációik, valamint intenzív személyes gyötrődést sem élnek át. A pszichotikus egyénektől eltérően, a pszichopaták racionálisak és tudatában vannak, mit miért tesznek. Magatartásuk szabadon gyakorolt választás eredménye. Ha tehát például egy szkizofréniával diagnosztizált személy megsérti a társadalmi szabályokat - mondjuk azzal, hogy egy „földönkívülitől kapott" parancsra megöl egy járókelőt „elmezavar okán" nem tekintjük őt felelősnek. Amikor egy pszichopatával diagnosztizált személy hágja át ugyanazokat a szabályokat, az illetőt épelméjűnek ítélik, és börtönbe küldik. Mégis, a brutális bűncselekményekről, kiváltképp a sorozatkínzásokról és sorozatgyilkosságokról szóló híradásokra adott általános reakció az, hogy biztos, hogy őrült, aki ilyesmit elkövet. Talán így van, de nem mindig a szó jogi és pszichiátriai értelmében. Mint korábban említettem, egyes sorozatgyilkosok valóban elmebetegek. Vegyük például Edward Geint,1 akinek bizarr rémtettei *

Angolul: psycho a psychopath szóból. A magyar nyelvben nincs a „pszichopa-

ta" szóból származtatott ilyen értelmű kifejezés - a ford.

38

számos film és könyv - többek között a Pszicho, A texasi láncfűrészes gyilkos és A bárányok hallgatnak - főalakjainak megformálásához szolgáltak alapul. Gein meggyilkolta, megcsonkította, és esetenként megette áldozatait, a testrészeikből pedig groteszk tárgyakat - lámpaernyőket, ruhákat, maszkokat - készített. A tárgyalás során mind a vád, mind a védelem pszichiáterei egyetértettek, hogy pszichotikus. A diagnózis krónikus szkizofrénia volt, és a bíró elmegyógyintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítélte őt. A legtöbb sorozatgyilkos azonban nem olyan, mint Gein. Ók is megkínozhatják, megölhetik és megcsonkíthatják áldozataikat - ami olyan szörnyű magatartás, amely erősen próbára teszi az „épelméjűségről" alkotott fogalmainkat -, de a legtöbb esetben nincs rá bizonyíték, hogy háborodottak, mentálisan zavartak vagy pszichotikusok volnának. E gyilkosok közül sokat - Ted Bundyt, John Wayne Gacyt, Henry Lee Lucast, hogy néhányat említsünkpszichopataként diagnosztizáltak, ami azt jelenti, hogy a mindenkori pszichiátriai és jogi kritériumok alapján épelméjűek voltak. Börtönbe kerültek és néhányukat kivégezték. Azonban nem volt könnyű eljutni az elmebetegek és az épelméjű, de pszichopata gyilkosok közötti éles különbségtételig.

A terminológia használata Számos kutató, klinikus és szerző a pszichopata és a szociopata terminusokat egymás szinonimájaként használja. Például Thomas Harris A bárányok hallgatnak című könyvében Hannibal Lectert mint „tökéletes szociopatát" írta le, míg a filmváltozat forgatókönyvírója „tökéletes pszichopatának" nevezi. Néha azért használják a szociopátia kifejezést, mert kevésbé keverhető össze a pszichoticizmussal, avagy elmezavarral, mint a pszichopátia. A The Blooding* című könyvében Joseph Wam*

Kb. A vér íze - a ford.

39

baugh így ír Colin Pitchforkról, egy angol nemi erőszaktevőről és gyilkosról: „...kár, hogy a pszichiáter úgy döntött, nem szociopatának, hanem pszichopatának nevezi őt a jelentésében, mivel az utóbbihoz félreértés társul. Úgy tűnt, mindenki, akinek köze volt az ügyhöz, ezt a szót [pszichopata] összekeverte a pszichotikussal." A kifejezés megválasztása sokszor a beszélő nézeteit tükrözi az ebben a könyvben leírt klinikai szindróma vagy zavar eredetét és determinánsait illetően. Ebből kifolyólag egyes klinikusok és kutatók - csakúgy, mint a szociológusok és a kriminológusok többsége -, akik szerint a szindróma kialakulásában teljes egészében a társadalmi erők játszanak szerepet, a szociopátia kifejezést részesítik előnyben, míg azok - köztük e könyv szerzője -, akik úgy érzik, hogy pszichológiai, biológiai és genetikai tényezők szintén hozzájárulnak a szindróma kifejlődéséhez, általában a pszichopata terminust használják. Ennek folytán ugyanazt az egyént az egyik szakértő szociopataként, egy másik pedig pszichopataként diagnosztizálhatja. Gondoljuk végig az alábbi beszélgetést, amely egy bűnelkövető (B) és az egyik hallgatóm (H) között hangzott cl: H: - Kapott valamilyen visszajelzést a börtön pszichiáterétől, aki megvizsgálta? B: - Azt mondta... nem azt mondta, hogy szociopata vagyok ... hanem, hogy pszichopata. Komikus volt. Azt mondta, ne aggódjak miatta, mert egy ügyvéd vagy egy orvos is lehet pszichopata. Erre azt mondtam: aha, értem. Ha egy eltérített repülőn utazna, inkább mellettem ülne-e, vagy valami szociopata vagy neurotikus mellett, aki összeszarja magát, és mindnyájunkat megölet? Majdnem leesett a székről. Ha valaki diagnosztizálni akar, én inkább pszichopata lennék, mint szociopata. H: - A kettő nem ugyan az? B: - Nem. A szociopata azért nem fér a bőrébe, mert rosszul nevelték. Lehet, hogy baja van a társadalommal. Nekem nincs ba-

40

jom a társadalommal. Bennem nincs ellenségesség. Egyszerűen ilyen vagyok. Aha, azt hiszem, inkább pszichopata lennék. Az Amerikai Pszichiátriai Kollégium által közzétett Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders - DSM-III, 1980), valamint annak javított kiadásában (DSM-III-R, 1987) leírt antiszociális személyiségzavar volt az a kifejezés, amelynek jelentése jobbára azonos kellett volna, hogy legyen a „pszichopata" vagy „szociopata" terminusokéval.2 Az antiszociális személyiségzavar diagnosztikai kritériumai elsősorban az antiszociális és bűnelkövető magatartásformák hosszú listáját tartalmazzák, Annak idején, amikor a felsorolás először megjelent, úgy vélték, egy átlagos klinikus nem képes megbízhatóan felmérni az olyan személyiségvonásokat, mint az empátia, az én-centrikusság, a bűntudat és így tovább. Ennek folytán a diagnózis arra alapult, amit a klinikusok feltehetőleg nehézség nélkül is képesek felmérni, nevezetesen az objektív, társadalmilag deviáns magatartásformákat. Ennek eredménye az elmúlt évtizedben a zűrzavar lett, mivel számos klinikus tévesen azt feltételezte, hogy az antiszociális személyiségzavar és a pszichopátia szinonim kifejezések. A DSM-III és a DSM-III-R csakúgy, mint a nemrég megjelent DSM-IV (1994) diagnosztikai kritériumai szerint az „antiszociális személyiségzavar" elsősorban bűnelkövető és antiszociális magatartásformák együttesére utal. Ugyanakkor a „pszichopátia" definíciója mind a személyiségvonások, mind a társadalmilag deviáns magatartásformák együttesét jelenti. A legtöbb bűnöző nem pszichopata, míg sokan azok közül, akik a törvény árnyékos oldalán ténykednek, és elkerülik a börtönt, valóban pszichopaták. Ön ne feledje ezt, ha az alkalom úgy hozza, hogy klinikussal vagy tanácsadóval kell konzultálnia egy pszichopatáról, aki része az életének. Győződjön meg róla, hogy az illető szakember tisztában van az antiszociális személyiségzavar és a pszichopátia közötti különbséggel.

41

Történeti áttekintés Az egyik első klinikus, aki a pszichopatákról írt, egy XIX. század eleji francia pszichiáter, Philippe Pinel volt. Pinel a delírium nélküli téboly kifejezést használta egy olyan viselkedés-mintázat leírására, amelyet a lelkiismeret-furdalás és az önkorlátozás teljes hiánya jellemzett, egy olyan magatartási séma, amelyet elkülönített a hétköznapi „emberi gonoszságtól".4 Pinel ezt az állapotot morálisan semlegesnek tekintette, de más szerzők ezeket a pácienseket „erkölcsi elmebetegeknek", a gonosz megtestesülésének tartották. Ezzel kezdetét vette az a vita, amely több generáción keresztülívelt, és amely során hol a pszichopatákat „őrültnek", hol az őket „rossznak", egyenesen ördöginek tartó nézetek kerekedtek felül. A klasszikusnak számító A piszkos tizenkettő című amerikai film egy régi hollywoodi mítoszt dicsőit: fordítsd ki a pszichopatát, és kapsz egy hőst. A film cselekményének lényege, hogy a legdurvább, legkeményebb bűnözők egy csoportját választás elé állítják: vagy önként jelentkeznek egy gyakorlatilag öngyilkos küldetésre, vagy végrehajtják rajtuk az ítéletet. Az a feladatuk, hogy elfoglaljanak egy kastélyt, amelyben a német hadsereg elit alakulatainak parancsnoksága rendezkedett be. Mondanunk sem kell, hogy a „piszkos tizenkettő" sikeresen végrehajtja az akciót. És mondanunk sem kell, hogy hősként dicsőítik őket, a közönség több generációjának szemmel látható megelégedésére. James Weiss pszichiáter, az All But Me and Thee* című könyv szerzője egészen más történetet mesél el. A könyv egy vizsgálatról számol be, amelyet Elliot D. Cook dandártábornok és segédtisztje, Ralph Bing ezredes folytatott a II. világháború idején. Az események végéről indultak el - az East Coast Kato-

* Mindenki, kivéve engem és téged - a ford.

42

nai Börtönből - és visszafelé haladtak egészen le a század szintjéig, hogy kiderítsék, miként kötött ki a fegyintézetben több mint kétezer fogvatartott. Mint Weiss megjegyzi, „ugyanaz a szomorú történet" hangzott el újra és újra. Tudva, hogy a század harcba készül, a katona önként jelentkezett, hogy visszamegy utánpótlásért, és többé nem hallottak róla. Vagy a katona először élelmet, majd később teherautót lopott, amelyet azután egy kocsikázás során totálkárosra tört. Bajtársaik érdekeit figyelmen kívül hagyva, inkább saját vágyaikat, semmint a harctéri körültekintés elemi szabályait követve, ezeknek a fickóknak sokkal nagyobb esélyük volt rá, hogy találat éri őket („Peterson... kidugta a fejét, miközben a többiek mind lebújtak, egy német mesterlövész pedig golyót röpített pontosan a homloka közepébe "), mint arra, hogy olyan hőstettet vigyenek véghez, amelyhez tervezés, ravaszság és a lelkiismeretben gyökerező cselekedetek szükségesek. Lehetséges, hogy mire Hollywood elcsépeli a történetet, a ,,piszkos tizenkettő" makulátlanul tisztának tűnik majd, ám a valóságban, mint Weiss megállapítja, „a harc általi megtérés szinte soha nem következik be". (James Weiss, Journal of Operational Psychiatry, 1974. 5. szám, 119. oldal) A II. világháború új, gyakorlati nyomatékot adott a vitának többre volt szükség a találgatásoknál. Először is a kötelező katonai szolgálat miatt sürgető szükség volt az olyan egyének kiszűrésére, diagnosztizálására és - lehetőség szerint - kezelésére, akik megzavarhatták, sőt akár meg is hiúsíthatták a szigorú katonai irányítást. Ez a probléma élénken foglalkoztatta a közvéleményt. A vita jelentőségét azonban a nácik gyilkos hadigépezetének és hidegvérű megsemmisítő programjának felismerése tette még nyomasztóbbá. Miféle dinamikája volt ennek a fejleménynek? Ho43

gyan és miért tudták emberek - sőt, félelmetes módon, egyetlen ember egy egész nemzet élén - áthágni azokat a szabályokat, amelyeket a legtöbb ember legalantasabb késztetései és fantáziaképei korlátozásaként elfogad? A kérdésre számos szerző válaszolt, de egyikük sem volt akkora hatással, mint Hervey Cleckley. Klasszikussá vált könyvében, a The Mask of Sanity-ben*, amely először 1941-ben jelent meg,5 Cleckley szenvedélyesen hívja fel a figyelmet egy általa felismert súlyos, de elhanyagolt társadalmi problémára. Drámai hangon ír pácienseiről, és az átlagközönség számára elsőként szolgáltat részletes leírást a pszichopátiáról. Könyvében például ismerteti egy tetemes bűn lajstrommal rendelkező fiatalember, Gregory esetét, aki csak egy besült fegyver miatt nem tudta meggyilkolni a saját anyját. „Nehéz lenne megfelelően bemutatnom ennek a fiatalembernek az életpályáját anélkül, hogy ne kellene több száz oldalt teleírnom. ismételt antiszociális cselekedetei, motivációjának nyilvánvaló alantassága csakúgy, mint arra való képtelensége, hogy tanuljon a tapasztalatokból, jobban beilleszkedjék a társadalomba, és ne kerüljön komoly bajba, mind azt az érzést keltik bennem, hogy a pszichopata személyiség klasszikus példájával állunk szemben. Nagyon valószínűnek tartom, hogy továbbra is úgy fog viselkedni, ahogy a múltban viselkedett, és nincs tudomásom olyan pszichiátriai gyógymódról, amely érzékelhető módon befolyásolhatná magatartását, vagy elősegítené jobb társadalmi beilleszkedését." (173-174. oldal) Cleckley esetleírásait olyan kifejezések tarkítják, mint „agyafúrtság és gyors észjárás", „szórakoztatóan beszél", valamint „kivételesen elbűvölő modor". A szerző megjegyzi, hogy a börtönben a pszichopata arra használja jelentékeny társas készségeit, hogy * Az Épclméjűség maszkja - a ford.

44

meggyőzze a bírót: valójában elmegyógyintézetben a helye. Amint elmegyógyintézetbe kerül, ahol - bomlasztó magatartása miatt senki nem látja szívesen, készségeit immár a szabadulás céljából veti latba. Érzékletes klinikai leírásait Cleckley a pszichopata magatartással kapcsolatos elmélkedésekkel szövi át. „A [pszichopata] nem ismeri azokat a primer tényeket és adatokat, amelyeket személyes értékeknek nevezhetnénk, és teljes mértékben képtelen az ilyen dolgok megértésére. Lehetetlen számára, hogy akár csak minimális érdeklődést mutasson az emberiség tragédiája, öröme és küzdelme iránt, amelyet a komoly irodalmi és képzőművészeti alkotások ábrázolnak. Mindezzel szemben a valós életben is közömbös. A szépség és a csúnyaság - kivéve felszínes értelemben -, a jóság, a gonoszság, a szeretet, a borzalom és a humor semmilyen valós jelentőséggel nem bír a számára, és nem tudja megindítani. Arra sem képes, hogy észrevegye mások megindultságát. Olyan ez, mintha színvak lenne - dacára éleseszűségének - az emberi lét ezen aspektusával szemben. Mindez számára megmagyarázhatatlan, mivel tudatkörében nincs semmi, amivel összevetve a szakadék áthidalható volna. El tudja ismételni a szavakat, és könnyedén rávágja, hogy érti, és semmilyen módon nem képes ráébredni, hogy nem érti." (90. oldal) A The Mask of Sanity jelentős hatással volt az amerikai és a kanadai kutatókra, és az elmúlt negyedszázad jelentős részében a pszichopátiával kapcsolatos kutatások klinikai kereteit adta. E kutatások célja zömmel arra irányult, hogy megfejtsük, mitől az a pszichopata, ami. Számos fontos segítő nyomot találtunk, a jelen könyv mindvégig ezeket taglalja. Azonban ahogy ismereteink halmozódnak a pszichopaták okozta társadalmi károkról, a modern kutatások egy még fontosabb célra irányulnak: megbízható módszerek kifejlesztésére, amelyekkel minimálisra csökkenthető az a kockázat, amit ezek az egyének mások számára jelentenek. 45

A feladat jelentősége óriási mind a társadalom, mind az egyén szempontjából. A kutatásokban az én szerepem az 1960-as években kezdődött a Brit-Kolumbiai Egyetemen. Itt formálódott tovább a pszichopátia iránti, egyre fokozódó érdeklődésem, amely egybeolvadt a büntetés-végrehajtásban szerzett tapasztalataimmal, itt folytatódott az a munka, amellyel azóta is az életemet töltöm.

Az „igazi pszichopaták" azonosítása A börtönben végzett kutatás egyik nehézsége, hogy a fogvatatottak általában gyanakvóak és bizalmatlanok a kívülállókkal, főleg a kutatókkal szemben. Nekem egy, a börtönhierarchia csúcsán lévő fogvatartott volt segítségemre, aki meggyőződött róla, hogy kutatómunkám nem jár negatív következményekkel azok számára, akik részt vesznek benne, sőt még némi haszna is lehet a bűnelkövető magatartás megértésében. A szóban forgó rab, aki hivatásos bankrabló volt, lett a szóvivőm, támogatta a munkámat, és mindenkinek elmondta, hogy maga is kész részt venni benne. Ennek eredményeként tömegesen jelentkeztek az önkéntesek, a bőség zavarát okozva ezzel, aminek megvolt a maga problémája: hogyan különböztessem meg az „igazi" pszichopatákat a többi önként jelentkezőtől? Az 1960-as években a pszichológusok és a pszichiáterek között korántsem volt egyetértés abban, hogy mi különbözteti meg a pszichopatát a többi embertől. A kategorizálás problémája komoly akadályt jelentett. Emberi lényeket próbáltunk meg szétválogatni, nem gyümölcsöket, a bennünket érdeklő ismertető jegyek pszichológiai jelenségek voltak, amelyek rejtve maradtak a tudós fürkésző szeme elől. Floridában egy nő új kocsit vett neki. Kaliforniában egy nőtől lakóbuszt kapott. Ki tudja, még kicsoda mi minden mást vett neki.

46

Ahogy egy újságcikk, amely Leslie Gallnak az egész országra kiterjedő kalandorakcióiról számolt be, találóan rámutatott, a név mindent elárul: A GALL KAKAS NEM HAZUDTOLTA MEG ÖNMAGÁT. A „szerelembetyár" - ahogy egyik áldozata nevezte őt - útja egyik özvegytől a másikhoz vezetett, akikből kicsalt mindent, ami csak kellett neki, és még annál is többet. Kitárták neki szívüket a csekkfüzetükkel együtt. „Vastag bőr, kellemes modor, és egy bőröndre való hamis személyazonosító okmány volt az, amivel állítólag több tízezer dollárt csalt ki és lopott el idős asszonyoktól, akikkel nyugdíjas táncesteken és klubokban ismerkedett meg. Az előéletét vizsgálva, a kaliforniai rendőrség tetemes bűnlajstromot talált, amely kizárólag csalásból, okirat-hamisításból és lopásból áll." Amikor Gall megtudta, hogy a kaliforniai rendőrség a nyomában van, ügyvédjével íratott egy levelet a floridai rendőrségnek, amelyben az állt, hogy hajlandó feladni magát, ha cserébe garanciát kap, hogy büntetését kanadai börtönben töltheti le. „Amióta az ügy nyilvánosságra került - írta egy riporter, Dale Brazao a kaliforniai rendőrség folyamatosan kapta a hívásokat olyan emberektől, akik úgy gondolták, Gall az édesanyjukkal vagy egy nagynénjükkel is viszonyt folytathatott, jellegzetes »azt hiszem, ismerem ezt a fickót« arca van... Ki tudja, még hány károsult fog jelentkezni?" Gall, aki jelenleg tízéves börtönbüntetését tölti egy floridai büntetés-végrehajtási intézetben, emberbarátként állítja be magát. - Persze, elvettem a pénzüket, de ők is megkapták az ellenértékét - mondta. - Kielégítettem a szükségleteiket. Odafigyelést, gyöngédséget, társat és esetenként szerelmet kaptak. .. Voltak időszakok, amikor ki sem keltünk az ágyból. (Dale Brazao cikkei alapján, Toronto Star, 1990. május 19. és 1992. április 20.)

47

A pszichopata fogvatartottak kiszűrésére használhattam volna a standard pszichológiai teszteket, de ezek zöme önbevalláson alapul, például: (1) könnyen, (2) nehezen, (3) sosem hazudok. A fogvatartottak, akikkel dolgoztam, meglehetősen ügyesen következtették ki, hogy mire próbálnak kilyukadni a pszichiáterek és a pszichológusok, amikor teszteket és interjúkat alkalmaznak. Általában semmi okát nem látták, hogy bármi érdemlegeset felfedjenek a börtön személyi állománya részére, viszont minden okuk megvolt, hogy minél előnyösebb színben tüntessék fel magukat a kedvezményes szabadulás, a munkafeladatok megváltoztatása, valamilyen programba való bekerülés, vagy egyéb dolgok érdekében. Ráadásul a köztük lévő pszichopaták szakértői voltak az igazság saját céljaiknak megfelelő eltorzításának és átgyúrásának. Egyik erősségük kétségkívül a benyomások manipulálása volt. Ennek következtében a fogvatartottak személyi anyagai gyakran tele voltak gondosan megírt személyiségprofilokkal, amelyek, kínos módon, ellentmondtak annak, amit a szóban forgó rabokról mindenki más tudott a börtönben. Emlékszem egy fogvatartott személyi anyagára, amelyben a pszichológus önbevallásos pszichológiai tesztek alapján megállapította, hogy a kíméletlen gyilkos valójában egy érzékeny, gondoskodó egyén, akinek mindössze egy meleg ölelés pszichológiai megfelelőjére van szüksége! A pszichológiai tesztek válogatás nélküli alkalmazásának köszönhetően a szakirodalom a mai napig hemzseg az olyan tanulmányoktól, amelyek állítólag a pszichopátiáról szólnak, ám igazából vajmi kevés közük van hozzá. Az egyik fogva tartott kiválóan példázza, hogy miért ódzkodom a pszichológiai tesztek használatától. Egy kutatási projektemben a vele folytatott interjú során szóba került a pszichológiai tesztek témája. Közölte, hogy jól ismeri őket, főleg a börtönpszichológusok körében igen népszerű önbevalláson alapuló személyiségtesztet, a Minnesota Multiphasic Personality Inventory-t,

48

röviden MMPI-t.* Mint kiderült, a fickó a zárkájában tartotta az összes kérdéssort, az értékelőlapokat, a pontozási táblázatokat, valamint az MMPI értelmezési kézikönyvét. Ezt az anyagot és a belőle nyert szaktudást arra használta, hogy rabtársai részére tanácsadó szolgáltatást végzett - természetesen díjazás ellenében. Az „ügyfél" körülményeitől és céljaitól függően személyre szólóan megállapította a szükséges személyiségprofilt, majd betanította az illetőt, hogy mit válaszoljon a kérdésekre. - Most kerültél be? Némi mentális zavart, talán depressziót és szorongást kell mutatnod, de nem annyit, hogy ne lehessen kezelni. A szabadlábra helyezési tárgyalás előtt nem sokkal keress fel újra, és gondoskodunk róla, hogy jelentős javulást mutass. Sok bűnöző még ilyen „szakszerű" segítség hiányában is képes különösebb nehézség nélkül meghamisítani a pszichológiai tesztek eredményét. Nemrég az egyik kutatási projektemben egy fogvatartott személyi anyaga három teljesen eltérő MMPI-személyiségprofilt tartalmazott. A körülbelül egy-egy év különbséggel készült profilok közül az első alapján a férfi pszichotikus volt, a második alapján teljesen normális, a harmadik szerint pedig enyhe mentális zavara volt. Az interjú során kifejtette, hogy szerinte a pszichológusok és a pszichiáterek „hígagyúak", mindent elhittek, amit mondott nekik. Elmesélte, hogy az első tesztnél elmebetegséget színlelt, hogy áthelyezzék a börtön gyógyító részlegébe, ahol úgy gondolta, „vígan ellehet". Miután a részleg nem nyerte el a tetszését („túl sok a dilis sittes"), sikerült felvetetnie egy újabb MMPI-tesztet, ezúttal normális eredménnyel, és viszszahelyezték a főszárnyba. Röviddel ezt követően úgy döntött, hogy szorongásos-depressziós tüneteket színlel, a produkált MMPI-profil pedig enyhe mentális zavarról árulkodott, minekutána nyugtatót kapott, amelyet eladott a rabtársainak. Ironikus módon a börtönpszichológus mind a három MMPI-személyiség-

* Átfogó személyiségteszt - a ford.

49

profilt a fogvatartott által elszenvedett pszichiátriai zavarok hiteles jeleinek tekintette. Úgy döntöttem, hogy a besorolás problémáját úgy oldom meg, hogy nem támaszkodom kizárólag az önbevallásra. Az adatgyűjtéshez összeállítottam egy csapatot olyan klinikusokból, akik jól ismerték Cleckley munkáját. A vizsgálat céljára a pszichopatákat hosszú és részletes interjúk alapján, valamint a személyi anyagok alapos tanulmányozásán keresztül azonosították. Útmutató gyanánt a pszichopátia ismérveinek Cleckley által összeállított listája szolgált, amellyel elláttam az „osztályozókat". Mint kiderült, a klinikusok között általában gyakori volt az egyetértés, azt a néhány esetet, ahol a vélemények eltértek, megvitattuk. Ennek ellenére más kutatók és klinikusok nem voltak meggyőzve arról, miként állítottuk fel a diagnózisainkat. Ennek folytán a hallgatóimmal több mint tíz éven keresztül dolgoztunk a pszichopaták börtönpopuláción belüli kiszűrését szolgáló eljárásunk tökéletesítésén és finomításán. Az eredmény egy meglehetősen megbízható diagnosztikai eszköz lett, amelynek bármely klinikus vagy kutató hasznát veheti, és amely révén összeállt a pszichopátiának nevezett személyiségzavar gazdagon részletezett profilja. Ez az eszköz a Psychopathy Checklist [a továbbiakban: Pszichopátia Szűrőlista* - a ford.) elnevezést viseli.6 Első ízben vált elérhetővé egy általánosan elfogadott, tudományosan megalapozott, a pszichopátia mérésére és diagnosztizálására szolgáló eszköz. A Pszichopátia Szűrőlistát ma a klinikusok és a kutatók világszerte használják, segítségével meglehetős bizonyossággal tudják megkülönböztetni az igazi pszichopatákat azoktól, akik pusztán áthágják a szabályokat.

* A magyar elnevezés e könyv céljait szolgálja. Ha a Psychopathy Checklist valaha használatba kerülne Magyarországon, lehetséges, hogy más hivatalos elnevezést kapna - a ford.

50

1

Robert 11. Gollmar (1981). Edward Gein. New York: Windsor Publishing Corp. A szerző Gein tárgyalásán bíróként szerepelt.

2

American

Psychiatric

(DSM-IV)

1994-ben

Association

jelent

meg.

(1987).

A diagnosztikai

kézikönyv

4.

kiadása

Diagnostic and Statistical Manual: Mental

Disorders (rev. 3d ed ). Washington, D. C.: Author. 3

A problémát nem oldotta meg a diagnosztikai kézikönyv 4. kiadásúnak 1994-es megjelenése. az

Az.

antiszociális

érdekében.

A

Amerikai

Pszichiátriai

személyiségzavar

tereptanulmány

Társaság

diagnosztikai

lényeges

részét

tereptanulmányokat kritériumainak

képezte

a

folytatott

újraértékelése

Pszichopátia

Szűrőlis-

ta tíz elemből álló változatának alkalmazása: ezt a következő két fejezetben írjuk le. Bár a tereptanulmány megerősítette, hogy a személyiségvonások megbízhatóan

pontozhatok,

az

antiszociális

személyiségzavar

DSM-IV-ben

megjelenő

diagnosztikai kritériumai nagyon is hasonlók a DSM-III-R-ben (az előző kiadásban - a ford.) leírtakhoz. A DSM-IV alapjául szolgáló tereptanulmányt a könyv szerzője folyóiratcikkben tette közzé 1991-ben (R. D. Hare, S. D. Hart és T. J. Harpur: Journal of Abnormal Psychology. 1991, 100. 391-398), részletesebb bemutatását és kritikáját pedig ld. az alábbi könyvben: W. J. Livesley (ed.): The DSM-IV Personality Disorders. New York: Guilford. 4

A pszichopátia fogalmának történeti alakulását sok szerző részletesen leírta. Különösen a következő könyveket tartom hasznosnak e tárgyban: Hervey Cleckley (1976, 5. kiadás): The Mask of Sanity. St. Louis, MO: Mosby; William McCord és Joan McCord (1964): The Psychopath: An Essay on (he Criminal Mind. Princeton, New York: Van Nostrand; Theodore Milion (1981): Disorders of Personality. New York: Wiley.

5

Ahol nincs másként jelezve, a hivatkozások Cleckley könyvének legutóbbi kiadására vonatkoznak: Hervey Cleckley (1976, 5. kiadás): The Mask of Sanity. St. Louis, MO: Mosby. A könyv már nem kapható Mosbynál, de kapható Emily S. Cleckley kiadójában: 3024 Fox Spring Road, Augusta, GA 30903.

6

A Pszichopátia Szűrőlista első vázlatai a kutatók számára 1980-ban és 1985-ben lettek hozzáférhetők. A legújabb változat 199l-ben jelent meg (Id. a 3. fejezet 1. jegyzetét).

3. fejezet A pszichopata személyiségprofilja: érzelmek és kapcsolatok Hogy

törődök-e

szem

nagyon

másokkal? is...

akadályozzanak...

csak

Húzós nem

kérdés.

engedem,

Vagyishogy

De, hogy

ugyanolyan

aha, az

azt

hi-

érzelmeim

melegszívű

va-

gyok és gondoskodó, mint bárki más, de azért azt el kell ismerni,

hogy

mindenki

megpróbál

kiszúrni

az

emberrel...

Az embernek magával kel! törődnie, félre

kell tennie az ér-

zéseit.

vagy

Mondjuk,

szükségem

van

valakire,

valaki

szóra-

kozik velem... mi van, ha át akar verni... az ilyesmit el kell intézni... rossz a

az

érzés-e,

legtöbbször

ember ha

megteszi, valakinek

olyan,

mint...

amit

meg

fájdalmat őő...

kell

okozok? [nevet]...

tennie...

Hogy

Ja,

néha.

De

maga

mit

ér-

zett, mikor utoljára széttaposott egy bogarat? Emberrablás, nemi erőszak és zsarolás miatt börtönbüntetését töltő pszichopata

A Pszichopátia Szűrőlista segítségével anélkül tudunk a pszichopatákról beszélni, hogy szinte alig kockáztatjuk, hogy egyszerű társadalmi devianciát vagy bűnelkövetői magatartást írnánk le, vagy akár tévesen minősítenénk olyan embereket, akiknek egyetlen közös ismérve, hogy törvénysértést követtek el. Ugyanakkor részletes képet kapunk általa a köztünk élő pszichopaták rendellenes személyiségéről. Ebben és a következő fejezetben ezt a képet veszem górcső alá, egyenként bemutatva a legszembetűnőbb vonásokat. Ez a fejezet e komplex személyiségzavar érzelmi és interperszonális jellemzőit vizsgálja, a 4. fejezet pedig a pszichopata instabil, jellemzően antiszociális életvitelét taglalja.

52

A pszichopátia legfontosabb tünetei Érzelmi/interperszonális • hamisság és felszínesség • én-centrikusság és nagyzolás • a megbánás és a bűntudat hiánya • megtévesztés és manipuláció • sekélyes érzelmek

Társadalmi deviancia • impulzivitás • a magatartáskontroll hiánya • az izgalom iránti szükséglet • felelőtlenség • korai magatartási problémák • felnőttkori antiszociális magatartás

Figyelmeztető megjegyzés A Pszichopátia Szűrőlista komplex klinikai eszköz, amely szakemberek számára készült.1 Az alábbiakban a pszichopaták legfontosabb vonásainak és magatartásformáinak általános összefoglalása következik. Ne diagnosztizálja saját magát vagy másokat e tünetek alapján! A diagnózishoz speciális képzésre és a hivatalos értékelő kézikönyvre van szükség. Ha egy ismerőséről azt gyanítja, hogy az ebben és a következő fejezetben leírt személyiségprofil ráillik, és fontosnak érzi, hogy szakértői véleményt kapjon, forduljon szakképzett törvényszéki pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Ezenkívül ne feledje, hogy az e helyütt ismertetett tünetek némelyike olyan embereknél is előfordulhat, akik nem pszichopaták. Sok ember impulzív, vagy felszínes, vagy hideg és érzéketlen, vagy akár antiszociális, de ez nem jelenti azt, hogy pszichopata. A pszichopátia szindróma - azaz egymással összefüggő tünetek együttese.

53

Hamisság és felszínesség A pszichopaták gyakran szellemesen és világosan fejezik ki magukat. Humoros és szórakoztató beszélgetőpartnerek, sziporkáznak csattanós válaszaikkal, és hihetetlen, de meggyőző sztorikat mondanak, amelyek kedvező fényt vetnek rájuk. Hatásosan tudnak jó képet festeni magukról, gyakran rokonszenvesek és megnyerők. Egyeseknek azonban feltűnik túlzott olajozottságuk és könnyedségük, számukra túlságosan is nyilvánvaló az őszintétlenségük és a felszínességük. Az éles szemű megfigyelőnek gyakran az a benyomása, hogy a pszichopata szerepet játszik. Az egyik osztályozó klinikusom, egy pszichológusnő, az alábbi módon írta le az egyik rabbal folytatott interjúját. - Leültem, elővettem az írótáblámat, és az első, amit ez a pasas mondott nekem, az volt, hogy milyen gyönyörű a szemem. Az interjút teleszőtte bókokkal a külsőmről, a hajammal végképp nem tudott betelni. Úgyhogy mire a végére értem, úgy éreztem, szokatlanul... nos, csinos vagyok. Körültekintő vagyok, főleg munka közben, és többnyire észreveszem, amikor valaki át akar verni. Amikor kijöttem, nem hittem el, hogy bedőltem egy ilyen szövegnek. A pszichopaták elkalandozhatnak, és olyan történeteket mesélhetnek, amelyek valószínűtlenek annak fényében, amit tudunk róluk. Jellemző, hogy igyekeznek jártasnak tűnni a szociológiában, a pszichiátriában, az orvostudományban, a pszichológiában, a költészetben, az irodalomban, a művészetekben és a jogban. Ennek a vonásnak az egyik jele, hogy könnyedén továbbsiklanak felette, ha kiderül az ellenkezője. Az egyik személyi anyag szerint az illető pszichopata fogvatartott azt állította magáról, hogy szociológiából és pszichológiából szerzett diplomát, holott valójában még érettségije sem volt. Ezt a fikciót az egyik olyan hallgatómmal folytatott interjú során is fenntartotta, aki pszichológia-doktori disszertációján dolgozott. A pszichológusnő megjegyezte, hogy a fogvatartott olyan magabiztosan használta a szakmai zsargont és a fogalmakat, hogy azok, akik járatlanok a pszichológiában, imponáló54

nak tartották volna. A pszichopaták körében gyakorta találkozunk az efféle „szakértői" motívum variációival. ,,Dick! Ügyes és ravasz, igen, ezt el keli ismerni róla. Úristen, hihetetlen, hogy »lóvá tud tenni egy pasast«. Mint azt az elárusítót is a Missouri államban levő Kansas Cityben, abban a ruhaüzletben, amelyet Dick először akart »megvágni«... Dick azt mondta neki: - Semmi mást nem kell tenned, csak ott állnod mellettem. Ne nevess, és ne csodálkozz semmin, akármit mondok. Az ilyesmihez érzék kell. - S Dicknek láthatólag kitűnő érzéke volt az efféle feladatok megoldásához. Berontott a boltba, nagy hangon bemutatta Perryt az elárusítónak: - »Ez itt a barátom, most akar nősülni, aztán így folytatta: - Én vagyok a tanúja, és segítek öszszevásárolni neki a szükséges ruhaféléket. ..«Az elárusító »bekapta a horgot«., és Perry, aki levetette cowboynadrágját, már próbált is egy sötét öltönyt, amely az elárusító szerint »ideális öltözék egy ilyen meghitt ünnepséghez«... Az öltöny után kiválasztottak egy ízléstelenül tarka zakót és egy sportnadrágot, amely Dick szerint pontosan megfelelő volt az állítólagos floridai mézeshetekre. ... - Na, mit szól hozzá? Egy ilyen csúf kis törpe, mint ő, olyan nőcivel megy nászútra, aki nemcsak hogy csinos, de még dohánnyal is tele van. Ugyanakkor az olyan pasasok, mint maga meg én, akik mégiscsak kinézünk valahogy... - Az elárusító átadta neki a számlát. Dick a farzsebébe nyúlt, összeráncolta a homlokát, pattintott egyet az ujjával, és azt mondta: -A szentségit! Otthon felejtettem a pénztárcámat. - Ez társa szemében olyan ócska trükknek látszott, amilyennel [senkit] se lehet lóvá tenni. Az elárusítónak azonban nyilván más volt a véleménye, mert hozott egy üres csekklapot, s mikor Dick nyolcvan dollárral nagyobb összegről állította ki, mint amennyi a számla volt, azonnal kifizette készpénzben a különbséget." Truman Capote: Hidegvérrel*

* Fordította: Szíjgyártó László.

55

Echoes in the Darkness* című könyvében2 Joseph Wambaugh ügyesen ábrázolja a pszichopata tanárt, William Bradfieldet, aki mindenkit megtévesztett látszólagos műveltségével. Azazhogy majdnem mindenkit. Akik értettek azokhoz a tudományterületekhez, amelyeknek Bradfield saját állítása szerint szakértője volt, gyorsan észrevették ismereteinek felszínességét. Egyikük megjegyezte: „minden témában csak az első két mondata volt jó, azon kívül nem tudott semmit". Természetesen nem mindig könnyű megállapítani, hogy valaki hamis vagy őszinte, főleg amikor alig ismerjük az illetőt. Tegyük fel például, hogy egy nő megismerkedik egy vonzó férfival egy bárban, és borozgatás közben a férfi az alábbiakat mondja: „Az életem nagy részét elvesztegettem. Az ember nem kaphatja vissza az elveszett időt. Azelőtt azzal próbáltam bepótolni, hogy több mindennel foglalkoztam. De a dolgok csak felgyorsultak, nem javultak. Szeretnék sokkal lassúbb életet élni, és megadni egy csomó embernek mindent, ami nekem sosem adatolt meg. Szeretnék örömet vinni az életükbe. Nem izgalmakra gondolok, hanem valódi tartalomra. Valószínű egy nő lenne az, de nem kell feltétlenül, hogy no legyen. Talán egy nő gyerekei, vagy valaki egy szociális otthonban. Azt hiszem... nem, tudom, hogy óriási örömet jelentene számomra, sokkal jobb érzéssel gondolnék az életemre." Vajon őszinte ez az ember? Meggyőzőek voltak a szavai? Egy 45 éves fogvatartottól származnak, akinek szörnyű bűnlajstroma volt, egy olyan férfitól, aki a Pszichopátia Szűrőlistán a lehetséges legmagasabb pontszámot kapta, és aki rendszeresen brutaIizálta a feleségét, és elhagyta két gyermekét.

* Visszhangok a sötétben - a ford.

56

Fatal Vision* című könyvében3 Joe McGinniss leírja kapcsolatát Jeffrey MacDonalddal, egy pszichopata orvossal, akit saját felesége és gyermekei meggyilkolásáért ítéltek el: „Az elítélését követő hat, talán hét vagy nyolc hónapban, a lehető legszörnyűbb körülmények között találva magam, mint író, és mindeközben megélve ennek a megnyerő modorú és meggyőző embernek a könyörgését, hogy higgyek neki, nemcsak azzal viaskodtam, valóban bűnös-e, hanem egy másik, bizonyos fokig még ennél is felkavaróbb kérdéssel: ha ezt elkövethette, hogyan lehetséges, hogy kedvelem?" [668. oldal] Jeffrey MacDonald több dolog miatt is beperelte McGinnisst, többek között „érzelmi gyötrődés szándékos okozásáért". Joseph Wambaugh író a tárgyaláson tanúvallomást tett, és az alábbiakat mondta MacDonaldról, aki szerinte pszichopata volt: „Rendkívül olajozottnak találtam őt... Nem hinném, hogy ismertem bárkit is azelőtt, aki ennyire olajozottan beszélt, az pedig, ahogy előadta történetét, döbbenetes volt. Gyalázatos rémtettekről számolt be, de a gyilkosságokat érzékletes részletességgel... szenvtelenül, olajozottan és könnyedén írta le. Több tucat olyan emberrel készítettem már interjút, akik szörnyű bűncselekményeket éltek át, némelyikükkel közvetlenül az események után, másokkal évekkel később beszéltem, köztük meggyilkolt gyerekek szüleivel, de még sosem találkoztam senkivel, aki egy ilyen eseményt ennyire érzéketlenül írt le, mint dr. MacDonald." [678. oldal]

* Végzetes látomás - a ford.

57

Én-centrikusság és nagyzolás „Én, Én, Én... A világ egyre csak körülötte forgott, miközben ő ragyogott - nem mint a legfényesebb csillag, hanem mint az egyetlen." Ann Rule írja ezt Diane Downsról, akit 1984-ben ítéltek el, amiért lelőtte három kiskorú gyerekét, akik közül egyet megölt, kettőt pedig megnyomorított." A pszichopaták énképére jellemző a nárcizmus, az eltúlzott önértékelés és fontosságtudat, a döbbenetes én-centrikusság és önigazolás, miközben magukat az univerzum középpontjának tekintik, felsőbbrendű lényeknek, akiknek joguk van öntörvényűen élni. - Nem arról van szó, hogy nem tartom be a törvényeket magyarázta egyik alanyunk. - A saját törvényeimet betartom. A saját szabályaimat sosem szegem meg. - Majd e szabályokról elmondta, hogy lényegük „az elsőszámú emberrel való törődés". Amikor megkérdeztünk egy másik pszichopatát, aki egy sor bűncselekmény, többek között rablás, nemi erőszak és csalás miatt ült börtönben, hogy van-e bármilyen hibája, azt felelte: - Nekem nincs semmilyen hibám, kivéve, hogy túlságosan törődöm másokkal. Szerinte egy 10 pontos skálán értékelve önmagát, ő „minden tekintetben 10-es. 12-est is mondhatnék, de akkor már felvágnék. Ha jobb iskolákba jártam volna, zseniális lennék." Egyes pszichopaták nagyzolása és fontoskodása a bíróságon gyakran drámai módon jut kifejezésre. Például nem ritka, hogy bírálják vagy kirúgják ügyvédjüket, és átveszik saját védelmüket, ami általában katasztrofális eredménnyel jár. - A társam egy évet kapott. Én meg kettőt egy seggfej ügyvéd miatt - mondta az egyik alanyunk. Később maga intézte a fellebbezését, minekutána három évre szigorították a büntetését. A pszichopaták gyakran arrogáns és szégyentelen módon kérkednek - elbizakodottak, dogmatikusak, zsarnokoskodók és önelégültek. Szeretik a hatalmat és a mások feletti uralmat, s úgy látszik, képtelenek elhinni, hogy más embereknek az övéktől el58

térő véleményük van. Egyesek számára karizmatikusnak vagy „felvillanyozónak" tűnhetnek. A pszichopatákat ritkán zavarják jogi, pénzügyi és magánéleti problémáik. Ezeket inkább átmeneti kellemetlenségeknek, a balszerencse vagy a tisztességtelen és inkompetens rendszer következményeinek tekintik. Bár gyakran állítják magukról, hogy konkrét céljaik vannak, a pszichopaták szinte egyáltalán nincsenek tisztában, hogy miféle tulajdonságokat követel ez meg, fogalmuk sincs, hogyan érjék el a céljaikat, és jóformán - vagy egyáltalán - semmi esély nincs rá, hogy azokat valaha is valóra váltsák, tekintettel előéletükre és arra a tényre, hogy nem érdekli őket a tanulás. A kedvezményes szabadulásra váró pszichopata rab homályos terveket szövögethet arról, hogy ingatlanmágnás vagy a szegények ügyvédje lesz. Az egyik, nem kimondottan tanult fogvatartottnak sikerült szerzői joggal levédetnie majdani önéletrajzának címét, és már azt számolgatta, mekkora vagyont hoz neki a sikerkönyv. A pszichopaták úgy érzik, képességeik alapján bármi lehet belőlük, amit csak akarnak. Ha a körülmények - a lehetőség, a szerencse, a készséges áldozatok jóvoltából - megfelelőek, nagyzolásuk látványos sikerrel járhat. A vállalkozó szellemű pszichopata „nagyban gondolkodik", de általában mások pénzével. A kamaszkora kezdete óta elkövetett számos bűncselekmény mellett többek között betörésért elítélt jack a Pszichopátia Szűrőlistán a lehetséges legmagasabb pontszámot kapta. Jellemző módon, az interjút a videokamera iránti túlzott érdeklődéssel kezdte. - Mikor nézzük meg a felvételt? Látni akarom, hogy nézek ki, hogy szerepeltem. - Ezután belevágott büntetett előélete hosszas és részletes - négy órán át tartó - ecsetelésébe, miközben állandóan emlékeztette saját magát, hogy - jó, jó, mindezzel felhagytam már. - A kibontakozó történet nem szólt másról, mint kisebb lopások és csalások sorozatáról: - Minél több emberrel találkozol, annál többet tudsz leakasztani róluk, és igazából nem is 59

áldozatok. A fenébe is, a biztosítótól mindig többet kapnak vissza, mint amennyit elveszítettek. A kis értékű lopások mellett - amelyek végül betörésbe és fegyveres rablásba torkolltak - Jack története rendszeres verekedésekről szólt. - Aha, a buzikat 14 éves korom óta verem, de amúgy semmi rosszat nem teszek, például a nőket és a gyerekeket nem bántom. Igazából imádom a nőket. Szerintem mindnek otthon a helye. Azt szeretném, ha a világon egyszerűen minden férfi meghalna, és én maradnék az egyetlen férfi. Ha most kikerülök, akarok egy fiút - fejtegette az interjú készítőnek. - Ötéves korában az asszonyt félreállítom, hogy úgy neveljem a srácot, ahogy nekem tetszik. A kérdésre, hogy miként kezdődött bűnöző pályafutása, azt felelte: - Az anyám volt az oka, a világ legcsodálatosabb embere. Erős volt, keményen dolgozott, hogy eltartsa a négy kölykét. Csodálatos egy ember. Ötödikes voltam, amikor először elloptam az ékszereit. Tudja, igazából nem is ismertem azt a ribancot - külön utakon jártunk. Jack látszólag igyekezett igazolni bűnöző életmódját: - Néha lopnom kellett, hogy elmehessek a városból, igen, de nem vagyok egy kibaszott bűnöző. Azonban az interjú során később így emlékezett vissza: - Tizenhat betöréses lopást követtem el tíz nap alatt. Jó volt, nagyon jó érzés. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki megkapja az adagját. - Szokott hazudni? - kérdezte az interjúkészítő. - Viccel? Úgy hazudok, ahogy levegőt veszek, nálam a kettő ugyanaz. A Pszichopátia Szűrőlista felvételében jártas pszichológusnő szerint, aki Jacket meginterjúvolta, ez volt nemcsak a leghoszszabb, hanem a legszórakoztatóbb interjú is, amelyet valaha készített. Elmondása szerint Jack volt az egyik legteátrálisabb fogvatartott, akivel találkozott. Jóllehet semmi együttérzés nem volt 60

benne áldozatai iránt, a bűntetteit nyilvánvalóan imádta, és úgy tűnt, felelőtlen bravúrjaival igyekszik imponálni a vele interjút készítő személynek. Jacknek be nem állt a szája, amihez a pszichopatákra az a tipikusan jellemző képessége társult, hogy mondatról mondatra ellentmondott önmagának. Hosszú büntetett előélete nemcsak azt tükrözte, hogy sokoldalú a bűnözésben, hanem azt is, hogy képtelen levonni a tanulságot a korábbi tapasztalatokból. Ugyanilyen bámulatos volt Jack esetében a reális tervezés szembeszökő hiánya. Bár a sok éve fogyasztott börtönkoszt, kint meg az olcsó gyorséttermi ételek miatt gyenge volt a kondíciója és elhízott, az interjú során egy fiatal sportoló magabiztosságával hangoztatta, hogy szabadulását követően azt tervezi, profi úszó lesz. Jó útra tér, a győzelmekért kapott pénzből fog élni, és - miután korán visszavonult - utazgatni. Az interjú készítésekor Jack 38 éves volt. Hogy azelőtt úszó volt-e valaha is, nem ismeretes.

A megbánás és a bűntudat hiánya A pszichopaták döbbenetes módon nem törődnek azzal, hogy tetteik másokra pusztító hatással vannak. Gyakran leplezetlenül és nyugodt lélekkel kijelentik, hogy nincs bennük bűntudat, nem sajnálják az okozott fájdalmat és pusztítást, és semmi okuk rá, hogy törődjenek vele. A kérdésre, hogy érez-e megbánást, amiért leszúrta egy rablás áldozatát, aki a sérülések miatt azután három hónapot kórházban töltött, az egyik alanyunk azt válaszolta: - Kapjon már a fejéhez! Ő néhány hónapot kórházban tölt, én meg itt rohadok. Egy kicsit megszurkáltam, de ha meg akartam volna ölni, elvágtam volna a torkát. Én egy ilyen pasas vagyok. Nekem köszönheti, hogy lazíthat egy kicsit. - Arra a kérdésre, hogy megbánta-e bármelyik bűncselekményét, azt felelte: - Nem bánok semmit. Ami 61

megtörtént, az megtörtént. Annak idején nyilván megvolt rá az okom, amiért megtettem, ezért történt meg. A sorozatgyilkos Ted Bundy a kivégzése előtt több interjúban beszélt a bűntudatról Stephen Michauddal és Hugh Aynesworthszel.5 „[Amit] a múltban tettem - mondta - a rossz meg a jó tettekkel járó emóciók, tudják, nem izgat. Próbálják megérinteni a múltat! Próbáljanak foglalkozni a múlttal. Nem valóságos. Pusztán álom!" [284. oldal] Bundy „álma" nem kevesebb, mint száz nő meggyilkolásáról szólt; nemcsak a saját múltjának fordított hátat, hanem minden áldozatának kioltotta a jövőjét is. „- Bűntudat? - jegyezte meg a börtönben. - Ezzel a mechanizmussal uraljuk az embereket. Illúzió. Egyfajta társadalmi kontrollmechanizmus, és roppant egészségtelen. Szörnyű dolgokat művel az ember testével. Sokkal jobb módja is van a magatartásunk kontrolljának, mint a bűntudatnak ez a felettébb szokatlan használata." [288. oldal] Másrészt a pszichopaták időnként szóban megbánást mutatnak, de aztán kijelentéseikkel és tetteikkel ellentmondanak önmaguknak- A börtönben lévő bűnözők gyorsan megtanulják, hogy a megbánás fontos szó. A kérdésre, hogy érez-e megbánást az általa elkövetett gyilkosság miatt, egy fiatalkorú fogvatartott azt mondta: - Aha, hogyne, érzek megbánást. - Amikor tovább faggattuk, azt mondta: - Nincs bennem rossz érzés miatta. - A pasas csak magát okolhatja - mondta egy másik fogvatartott a férfiról, akit egy italszámla kifizetése miatt gyilkolt meg. Mindenki láthatta aznap este, hogy rohadt hangulatban vagyok. Mit szívóskodott velem? - Majd így folytatta: - Különben sem szenvedett. Ha a szúrás eret talál, sima ügy. A pszichopatákban a megbánás és a bűntudat hiánya azzal a figyelemre méltó képességgel párosul, ahogy magatartásukat racionalizálják, és lerázzák magukról a felelősséget azokért a cselekedetekért, amelyek megütközést és csalódást keltenek a családjukban, barátaikban, munkatársaikban és másokban, akik betartották a szabályokat. Általában kész kifogásaik vannak ma62

gatartásukra, sőt egyes esetekben még azt is letagadják, hogy a dolog egyáltalán megtörtént. Jack Abbot akkor került a hírek élére, amikor Norman Mailer, az író segítségével börtönbüntetése közben megjelentette In the Belly of the Beast: Letters from Prison* című könyvét. Abbot nemcsak híméire tett szert a közismert íróval és politikai személyiséggel való kapcsolatából de a szabadságát is visszanyerte. Nem sokkal azután, hogy kedvezménnyel szabadult, egy New York-i étteremben Abbot vitába keveredett egy pincérrel, aki előzetesen arra kérte, távozzon. Abbot erre nem volt hajlandó, és a két férfi az étterem háta mögött kötött ki, ahol Abbot egy késsel halálosan megsebezte a fegyvertelen pincért, Richard Adant. Az egyik tévétársaság A Current Affair című magazinműsorának adott interjújában Abbottól megkérdezték, megbánta-e tettét. „Szerintem nem ez a helyes kifejezés... A megbánás azt sugallja, hogy az ember valami rosszat tett... Ha én szúrtam le őt, akkor az véletlen volt." Abbottot bűnösnek találták, és visszakerült a börtönbe. Néhány évvel később Adan felesége polgári peres eljárást indított ellene hozzátartozó halála miatt okozott kár megtérítéséért. Abbot sajátmagát képviselte az ügyben. Az áldozat felesége, Ricci Adan, így írta le, ahogy Adan a tanúk padján kezelte Őt: ,,Folyton azt mondta, sajnálja, de aztán minden alkalommal váratlanul megsértett." „Abban a teremben mindenki tudta, hogy a vád koholmány volt", nyilatkozta Abbot egy tévé-riporternek. Ami az áldozat halálával kapcsolatos tudatos érzéseinek, mélységét illeti, az alábbi megjegyzésekből levonhatjuk következtetéseinket: ,,Nem volt fájdalom, tiszta szúrás volt."

* A szörnyeteg gyomrában: levelek a börtönből - a ford.

63

A New York Times News Service (1990. június 16.) beszámolója szerint Abbot azt mondta Ricci Adannak, hogy a férje élete egy centet sem ért. Mindazonáltal a bíróság hétmillió dollár összegű kártérítést ítélt meg az asszonynak. Emlékezetkiesés, amnézia, rövidzárlat, többszörös személyiség- vagy tudathasadás és átmeneti elmezavar az, ami a pszichopaták kihallgatása során állandóan előfordul. Például egy nagy nyilvánosságot kapott filmbejátszás Kenneth Bianchit, a hírhedt Los Angeles-i „Hegyi Fojtogatok" egyikét mutatja, amint siralmas és átlátszó módon többszörös tudathasadást színlel.6 Bár a pszichopata néha beismeri tettét, jelentősen lekicsinyíti, sőt letagadja a másokat ért következményeket. Egy, a Pszichopátia Szűrőlistán igen magas pontszámot kapott fogvatartott szerint bűntettei valójában pozitív hatással voltak az áldozatokra. - Másnap az újságban olvasok valamelyik húzásomról, valami rablásról vagy nemi erőszakról. Interjút csinállak az áldozatokkal. A nevük megjelent az újságban. A nők például szépeket mondtak rólam: hogy milyen udvarias meg figyelmes voltam, milyen aprólékos. Érti, nem bántottam őket. Néhányan meg is köszönték. Egy másik alany, akit huszadszor ítéltek el betöréses lopásért, azt mondta: - Hogyne, megléptem a cuccal. De ácsi! Ezek az emberek a seggükig be vannak biztosítva, és senki nem sérült meg, senki nem szenvedett. Mi akkora ügy? Valójában én teszek nekik szívességet, mert felvehetik a kártérítést. Nagyobb kárt vallanak be, mint amennyit az a szemét ért, érti. Mindig így csinálják. Ironikus csavarként a pszichopaták gyakran saját magukat tekintik a valódi áldozatnak. - Hülyét és bűnbakot csináltak belőlem... visszanézve egyre inkább áldozatnak, semmint elkövetőnek látom magam. - Így nyilatkozott John Wayne Gacy, egy pszichopata sorozatgyilkos, aki 64

33 fiatalembert és fiút kínzott és gyilkolt meg, majd elásta őket a háza pincéjében.7 A gyilkosságokról beszélgetve Gacy a 34. áldozatként állította be magát: - Én voltam az áldozat, kiforgattak a gyerekkoromból. - Magában azon morfondírozott, vajon van-e valaki valahol, aki megértené, mennyire fájdalmas volt John Wayne Gacynek lenni. Peter Maas könyvében Kenneth Taylort idézi, a fogorvost, aki nászútjukon súlyosan bántalmazta feleségét, megcsalta, majd később agyonverte: „Olyan mélyen szerettem őt. Annyira hiányzik. Tragédia, ami történt. Elveszítettem azt, aki a legjobban szeretett, és aki a legjobb barátom volt... Miért nem érti meg senki, hogy min megyek azóta keresztül?" 8

Az empátia hiánya A pszichopatáknál megnyilvánuló számos tulajdonság - főként az én-centrikusság, a megbánás hiánya, a sekélyes érzelmek és a hazudozás - szorosan együtt jár az empátia hiányával (azaz a másik személlyel történő mentális és érzelmi azonosulásra való képtelenséggel). Képtelenek mások „bőrébe bújni" vagy a helyébe képzelni magukat, kivéve tisztán intellektuális értelemben. A pszichopatákat nem foglalkoztatják más emberek érzelmei. Bizonyos tekintetben olyanok, mint a sci-fikben ábrázolt érzelem nélküli androidok, akik elképzelni sem tudják, mit élnek át a valódi emberek. Egy, a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott nemi erőszaktevő megjegyezte, hogy nehezen tud együtt érezni áldozataival, akik „meg vannak rémülve, ugye? De tudja, ezt igazából nem értem. Én is féltem már, és nem volt kellemetlen." A pszichopaták az embereket alig tekintik többnek, mint a vágyaik kiéléséhez szükséges használati tárgyaknak. A gyengék és a kiszolgáltatottak - akiket gúnyolnak, semmint szánnak - a 65

kedvenc célpontjaik. „A pszichopata univerzumban nem léteznek pusztán gyengék - írja Robert Rieber pszichológus. - Aki gyenge, az egyben balek is, vagyis olyan valaki, akit ki kell zsákmányolni."9 - Ó, ez szörnyű, roppant sajnálatos - fakadt ki egy fiatalkorú fogvatartott, amikor megtudta, hogy az egyik fiú, akit egy bandák közötti összecsapásban leszúrt, meghalt. - Ne próbáljanak megpuhítani ezzel a baromsággal! A kis szemét azt kapta, amit megérdemelt, és egy cseppet sem tudok törődni vele. Mint látják - bökött a kihallgatást végző tisztek felé megvannak a saját problémáim. A fizikai és a lelki túlélés érdekében egyes normális emberekben bizonyos fokú érzéketlenség alakul ki adott embercsoportok érzéseivel és szenvedésével szemben. Például egy orvos, aki túlságosan együttérez a betegeivel, érzelmileg hamarosan túlterhelődne, aminek orvosi teendői látnák a kárát. Az ő esetében az érzéketlenség körülírható, egy adott célcsoportra korlátozódik. Hasonlóképpen a katonákat, a bandatagokat és a terroristákat kiképezhetik - mégpedig nagyon sikeresen, amint azt a történelem újra és újra bizonyítja - arra, hogy az ellenséget ne emberi lénynek tekintsék, hanem élettelen tárgynak. Ezzel szemben a pszichopaták általános empátiahiányt mutatnak. Közömbösek mind a családtagjaik, mind az idegenek jogai és szenvedése iránt. Ha élet- vagy házastársukkal, vagy gyerekeikkel tartják is a kapcsolatot, csak azért teszik, mert családtagjaikat, a hi-fi berendezéshez vagy a kocsihoz hasonlóan, a tulajdonuknak tekintik. Valóban nehéz nem következtetni arra, hogy egyes pszichopatákat jobban érdekli a kocsijuk belső működése, mint „szeretteik" belső világa. Az egyik alanyunk hagyta, hogy a partnere szexuálisan molesztálja ötéves kislányát, mert „teljesen lestrapált. Aznap este nem kellett már a szex." A nő nem értette, a hatóságok miért emelték ki a gyerekét. „Ő az enyém. A jóléte az én dolgom." Azonban nem tiltakozott túlságosan -

66

semmiképpen sem annyira, mint amikor a kocsiját elszállították, mert a gyámügyi tárgyalás alatt nem fizetett a parkolásért. Mivel nem tudják felfogni mások érzéseit, egyes pszichopaták olyan magatartásformákra képesek, amelyek nemcsak szörnyűek, hanem érthetetlenek is. Például körülbelül annyi törődéssel kínozzák és csonkítják meg áldozataikat, mint amennyit a Hálaadás-napi pulyka felszeletelésekor érzünk. Azonban, a filmektől és a könyvektől eltekintve, nagyon kevés pszichopata követ el ilyen bűncselekményeket. Irgalmatlanságuk jellemzően kevésbé drámaian, ám annál pusztítóbban nyilvánul meg: paraziták módjára szívják el mások vagyonát, megtakarított pénzét és méltóságát, agresszíven megteszik, amihez kedvük támad, szégyentelenül elhanyagolják családjuk testi és lelki jóllétét, rendszeresen létesítenek alkalmi, személytelen, alantas szexuális kapcsolatokat, és így tovább. Connie 15 éves, a gyermekkor és a nőiség határán lebeg, egyik srácról a másikra szökken, néha akár ugyanazon a napon. Még szűz, de úgy ráhangolódott rohamosan erősödő szexualitására, mint akinek valami dallam motoszkál a fejében. Egy forró, tikkasztó napon, amikor a családja magára hagyja, egy idegen állít be a házukhoz - egy idegen, aki azt mondja, egy ideje figyeli őt... ,,-A választottad vagyok [mondja a fiú]. Te még nem tudod, mi az, de majd megtudod... Mindent tudok rólad... Elmondom neked, milyen lesz: mindig nagyon gyengéd vagyok előszörre, az első alkalommal. Oly szorosan ölellek majd, hogy eszedbe sem jut a menekülés, vagy hogy megjátszd magad, mert érezni fogod, hogy hiába. És én majd bejutok oda, ahol a titkok titka van, te engedsz nekem, és szeretni fogsz... - Hívom a rendőrséget! - A fiú csak úgy foghegyről elkáromkodta magát, nem Connie fülének szánta. De még ez a szentségelés is erőltetettnek hangzott. Aztán újra mosolyogni kezdett. Connie figyelte, ahogy kiül arcára a mosoly, félszegen, 67

mintha álarc mögül mosolyogna. Az egész arca álarc, gondolta Connie bőszen, a bőre cserzett egészen a nyakáig. - Elmondom, mi lesz, szivi: szépen kijössz, és elmegyünk kocsikázni. De ha nem jössz ki, akkor itt várunk, míg a családod haza nem jön, és akkor megnézhetik magukat... Én kis kékszemű lánykám - sóhajtott fel dallamosan, aminek semmi köze nem volt Connie barna szeméhez..." Joyce Carol Oates: Hová mész, honnan jössz?*

Megtévesztés és manipuláció Hazudozás, megtévesztés, manipuláció - a pszichopaták természetes adottságai. Fantáziájuk latba vetésével és a középpontban önmagukkal, a pszichopaták bámulatra méltóan rezzenéstelennek tűnnek, ha esetleg - sőt akár biztosan - lelepleződnek. Szinte soha nem rökönyödnek meg és esnek zavarba, amikor hazugságon érik vagy az igazsággal szembesítik őket - egyszerűen témát váltanak, vagy megpróbálják a tényeket a hazugsághoz igazítani. Ennek eredménye egy sor egymásnak ellentmondó állítás, valamint egy teljesen összezavarodott hallgató. Úgy tűnik, a hazudozást zömében nem motiválja más, mint az, amit Paul Ekman pszichológus az „átverés örömének" nevez.10 Nagyon is érző ember vagyok. Egyszerűen nem lehet nem beleszeretni ezekbe a gyerekekbe - mondta Genene Jones, akit két csecsemő meggyilkolásáért és több mint egy tucat másik megölésének gyanújával ítéltek el. A San Antoniói ápolónő életveszélyes gyógyszereket adott be az intenzív osztályon kezelt újszülötteknek, hogy a »halál torkából« visszahozva őket a hős szerepében tetszeleghessen. »Igéző jelenléte«, rendíthelet-

* Fordította: Dézsányi Katalin.

68

len magabiztossága és meggyőző fellépése révén - amihez, sokkoló módon, az orvosok titkolózása társult - annak ellenére folytathatta ténykedését, hogy a csecsemők halálában játszott szerepét széles körben gyanították. Peter Elkind íróval folytatott beszélgetésében Jones arra panaszkodott, hogy bűnbakot csináltak belőle, mert nyers volt a modora. - A szám miatt keveredtem bele - mondta vigyorogva. - És a szám miatt fogok kikeveredni belőle. - Mint minden pszichopata, ő is figyelemre méltó ügyességgel manipulálta az igazságot hogy elérje a célját. Mire a beszélgetés végére értünk, írja Elkind, Genene olyan élettörténetről számolt be, amely merőben eltért attól, amit több tucat olyan embertől hallottam, aki ismerte őt. Szöges ellentétben állt a realitással nemcsak a bűnössége alapján... hanem ezernyi részletében is, bármilyen apró és jelentéktelen volt is, kivéve, ahogy azt Genene az énképében beállította. Genene nemcsak mások visszaemlékezéseinek és a kötetekre rúgó írásos bizonyítékoknak mondott ellent, hanem azoknak a tényeknek is, amelyeket ő maga mondott el nekem négy évvel korábban... Számára nem számított az igazság és a fikció, a jó és a gonosz, a helyes és a helytelen közötti határvonal. " Peter Elkind, The Death Shift* A pszichopaták büszkék arra, hogy tudnak hazudni. Arra a kérdésre, hogy könnyen hazudik-e, egy nő, akinek a Pszichopátia Szűrőlistán igen magas volt a pontszáma, elnevette magát, és azt válaszolta: - Én vagyok a legjobb. Nagyon jó vagyok benne, azt hiszem, azért, mert néha elismerem, ami rossz bennem. Az emberek meg azt gondolják, ha ezt beismeri, akkor nyilván másban is igazat mond. - Hozzátette, hogy néha igazságfalatkákkal „eteti be őket".

* Kb. Ügyeletes: a Halál - a ford.

69

- Ha azt gondolják, valami igaz abból, amit mondok, akkor többnyire azt hiszik, az egész igaz. Sok megfigyelőnek az a benyomása, hogy a pszichopaták néha nincsenek tudatában annak, hogy hazudnak. Mintha a szavaik önálló életre kelnének, nem gátolva őket, hogy tudják: a megfigyelő tisztában van a tényekkel. Valóban rendkívüli, mennyire közömbös a pszichopaták számára, ha kiderül, hogy hazudozók. A hallgató ilyenkor arra kényszerül, hogy kétségbe vonja a beszélő épelméjűségét. Azonban a gyakoribb eset az, hogy a hallgatót becsapják. A mentálhigiénés praxisban dolgozók és az igazságügyi szakértők részére tartott képzéseinken a résztvevők gyakran meglepetésüknek adnak hangot, amikor megtudják, hogy az egyik videóra vett interjúban szereplő alanyunknak mekkora bűnlajstroma van. A szóban forgó alany egy jó megjelenésű, gyors beszédű 24 éves férfi, akinek millió terve van, ha kiszabadul, és látszólag kimeríthetetlen készlete a kiaknázatlan adottságokból. Gyorsan egymás után meggyőzően végigsorolta, mi mindent csinált már: • 8 évesen elhagyta az otthonát • 11 évesen kezdett repülni, 15 évesen megszerezte a pilótaengedélyt • utasszállító pilóta volt, jártasságot szerzett a teljes műszerezettségű két hajtóműves gépek vezetésében • négy kontinensen kilenc különböző országban élt • egy társasház közös képviselője volt • saját építőipari kivitelező cége volt • egy évig igazgatott egy farmot • hat hónapig erdőtüzeket oltott • két évet töltött a parti őrségnél • hajóskapitány volt • négy hónapig mélytengeri búvár volt.

70

Jelenleg börtönbüntetését tölti gyilkosság miatt, négy alkalommal utasították el feltételes szabadiábra-helyezési kérelmét, de még mindig rengeteg terve van: ingatlanfejlesztésbe kezd, nyaraló-apartmanokat értékesít üdülési jogokkal, utasszállító pilóta jogosítványt szerez, és így tovább. Azt is tervezi, hogy a szüleinél fog lakni, akiket tizenhét éve nem látott. Az elvégzett pszichológiai tesztekről annyit mondott: - IQ-ból megcsináltam mindet, sétagalopp volt az egész. Szuperintelligensnek minősítettek. Nyilvánvaló okokból elneveztük őt „motorszájúnak". A filozófiája pedig? - Ha elég sok szart hajigálsz, valamennyi odaragad belőle. - Úgy tűnik, ez beválik, mivel még a tapasztalt megfigyelőket is meggyőzte őszinteségéről. Például az egyik interjúkészítő jegyzeteiben többek között az állt, hogy „nagyon imponáló", „őszinte és egyenes", „jók az interperszonális készségei", „intelligensen és világosan fejezi ki magát". Azonban elolvasva a fogvatartott személyi anyagát, az interjú készítője megtudta, hogy egy szó sem igaz abból, amit mondott. Felesleges mondani, hogy a Pszichopátia Szűrőlistán ez az ember nagyon magas pontszámot kapott. Olajozott és könnyed hazudozók lévén, nem meglepő, hogy a pszichopaták sikerrel ejtenek át, szednek rá, tévesztenek meg, fosztanak ki és manipulálnak másokat, miközben egy szemernyi lelkiismeret-furdalást sem éreznek. Nemritkán nyíltan szélhámosként, szédelgőként vagy csalóként írják le önmagukat. Kijelentéseik gyakran felfedik, hogy meggyőződésük szerint a világ azokból áll, akik „adnak", és azokból, akik „elvesznek", ragadozókból és prédából, aki pedig nem használja ki mások gyengéit, az bolond. Ráadásul kitűnő érzékkel találják meg ezeket a gyengéket, és élnek vissza velük. - Szeretem átverni az embereket. Most éppen átverem magát - mondta egyik alanyunk, egy 45 éves férfi, aki első börtönbüntetését töltötte értékpapírcsalás miatt. Egyes ténykedéseik kidolgozottak és jól átgondoltak, míg mis esetekben meglehetősen egyszerűek: több nővel van egyszerre viszonyuk, vagy elhitetik rokonaikkal és barátaikkal, hogy pénzre van

71

szükségük, hogy „kimásszanak a lekvárból". Bármiben is mesterkedjenek, higgadt, magabiztos arcátlansággal hajtják végre. - Ó, azok a 70-es évek - emlékezett vissza egy társadalmi aktivista, akivel e könyv céljából készítettem interjút. - Egy átmeneti otthont vezettem volt elítéltek számára, az időm egy részét tanácsadással, a nekik való álláskereséssel, és az intézmény fenntartásához pénzszerzéssel töltöttem. Az egyik pasas úgy viselkedett, mintha a barátom lenne - valóban kedveltem is őt. Olyan kedves tudott lenni, akár egy kölyökmacska. Aztán egyszer csak fogta magát, és kirámolt bennünket. Nemcsak egyszer, hanem kétszer is teljesen kifosztott minket: az írógépektől és a bútoroktól kezdve az élelmiszerig és az irodaszerekig mindent elvitt. Az első alkalom után valahogy sikerült meggyőznie, hogy szégyelli és sajnálja, amit tett, én pedig, alig tudom elhinni, de tény, hogy bedőltem ennek a nagy megbánásnak. Úgy egy hónapra rá meghamisított egy csekket, és a számlánkat zárolták. Ezúttal eltűnt, és ez egyben a vállalkozás végét is jelentette. Ott álltam a bankban egy halom értesítővel, hogy túlléptem a hitelkeretet, és magyarázkodhattam. A mai napig dühít a dolog, mert amúgy nem voltam könnyen átverhető. Hozzászoktam már a nehézfiúkhoz, és azt hittem, kiismerem az efféle alakokat. Sose gondoltam volna, hogy ennyire átvághat valaki, de aztán néhány hét múlva a magam számára is állást kellett keresnem. Az a képességük, amellyel barátot és ellenséget egyaránt becsapnak, megkönnyíti a pszichopaták számára, hogy csaljanak, sikkasszanak, másnak adják ki magukat, nem létező értékpapírokat vagy értéktelen ingatlanokat adjanak el, és mindenféle kisebbnagyobb szélhámosságot elkövessenek. Az egyik alanyunk elmesélte, hogy a kikötőben sétálva észrevette: egy fiatal pár egy nagy vitorlást nézeget, amelyen „ELADÓ" felirat volt. Odasétált a párhoz, könnyedén bemutatkozott, mint a hajó tulajdonosa - tiszta süketelés volt az egész, mondta nekünk -, és feltessékelte őket a fedélzetre, hogy nézzenek körül. Miután egy élvezetes órát eltöltöttek a hajón, a pár vételi ajánlatot tett. A feltételek megtárgyalá72

sa után megállapodtak, hogy másnap a bankban találkozik a párral, az üzlet megpecsételéseként pedig foglalóként 1500 dollárt kért. A barátságos búcsút követően beváltotta a foglaló összegéről szóló csekket, a pár pedig soha többé nem látta őt. - A pénz a fán terem - mondta egy másik pszichopata, egy nő, akinek hosszú lajstroma volt már csalásokból és kisebb lopásokból. - Azt mondják, ez nem igaz, pedig az. Nem akarom ezt tenni az emberekkel, csak hát annyira könnyű! A pszichopaták a börtönben gyakran ugyanígy megtanulják, hogyan használják ki a büntetés-végrehajtási rendszert, hogy a segítségével jó képet alakítsanak ki a feltételes szabadlábra bocsátásukat elbíráló bizottság előtt. Iskolai és egyetemi tanulmányokat végeznek, alkohol- és drogrehabilitációs programokban vesznek részt, vallási és kvázi-vallási csoportokhoz csatlakoznak, és minden divatos önfejlesztő módszert átvesznek - nem azért, hogy „jó útra térjenek", hanem a látszat kedvéért. Például nem ritka, hogy egy különösen ügyes manipulátor „újra megtért" kereszténynek nyilvánítja magát, s nemcsak azért, hogy meggyőzze a bíráló bizottságot őszinte elhatározásáról, hogy megjavul, hanem hogy kihasználja a jó szándékú keresztény közösség támogatását, nem beszélve annak anyagi forrásairól. Az „erőszakciklus"-elméletek széles körben elfogadottá válása révén pedig sok pszichopata buzgón tulajdonítja hibáit és problémáit a gyerekkori traumáknak. Annak ellenére, hogy állításaik nehezen ellenőrizhetők, sosincs hiány jó szándékú emberekből, akik készek azokat sző szerint venni. Gondoljunk bele: hogyan vegyünk rá másokat, hogy megtegyék, amit akarunk? Most pedig tegyünk hozzá még egy mozzanatot: hogyan vegyük rá őket úgy, hogy tudjuk: amit akarunk tőlük, az alapvetően ellenkezik személyiségük beállítottságával és egyezik mindennel, amit az életük során rosszként, veszélyesként, lehetetlenként megtanultak - például azt, ha valaki, különösen egy fiatal, csinos nő, aki távol van az otthonától - beül egy idegen férfi kocsijába.

73

Ted Bundy, talán a legismertebb sorozatgyilkos, akit az Egyesült Államok produkált - 1989-ben végezték ki a legutolsó gyilkosságért, amelyet fiatal nők brutális meggyilkolásának hosszú sorozata előzött meg - nyilván minden szemszögből hosszasan és alaposan eltöprengett ezen a kérdésen. Nagy valószínűséggel ragyogóan kiaknázta megfigyelőképességét, amely kiváló volt, és amelyet pszichológiai tanulmányai még élesebbé teltek. Nyilván a mélyére hatolt az emberek problémáinak és gyengéinek - ezt a tudását és tapasztalatát tovább csiszolta az idő, amit egy telefonos krízisszolgálatnál tanácsadóként eltöltött. Nem tudhatjuk biztosan, mi ment végbe Ted Bundy fejében, amikor áldozatait elkezdte a kocsijába csábítgatni, hogy aztán elhajtson velük a gyilkosságok helyszínére. Ám gyaníthatjuk, hogy a fenti feltételezések igazak annak alapján, amilyen megoldásokat választott: ugyanannak a témának a variációit, amelyeket a beszámolók szerint addig próbálgatott, amíg nem mentek tökéletesen. Ted Bundy mankót vett magának, hogy azt a látszatot keltse, mintha gipszben volna a lába. Ily módon ideiglenesen „lerokkanva", együttérző fiatal nőktől kért segítséget, akik talán átmennének az utca másik oldalára, ha valaki ki akarna kezdeni velük, de akik nyilván készségesen megálltak, hogy segítsenek egy törött lábú férfinak. Bundy variálta a témát: hol a keze volt felkötve, és áldozatát a forgalmas utcán szemelte ki, hol pedig különböző üdülőhelyeken „sérült" lábával fiatal nőket vett célba, akik segítettek neki, hogy hajóját a kocsijához„itt parkolok nem messze" - rögzítse. A trükk a maga szörnyű módján zseniális ötlet volt. Alkalmanként nem jött be, a megállított nő nem ment vele, de - amint arról Ann Rule beszámol The Stranger Beside Me* című könyvében - igazából nagyon gyakran bevált.

* Mellettem egy idegen - a ford.

74

Rule könyve tanulmány Bundy kifinomult készségéről, amellyel vonzó külsejét és megnyerő modorát a nők bizalmának megnyerésére használta. Meghökkentő véletlen, hogy Rule és Bundy több évig együtt tartottak ügyeletet egy telefonos krízisszolgálatnál, mielőtt Rule-t a rendőrség felkérte, hogy írjon szakvéleményt egy akkor még ismeretlen sorozatgyilkosról, akinek az áldozatai fiatal nők voltak. Ahogy a holttestek száma nőtt, úgy erősödött Rule gyanúja. De ehhez végig kellett rágnia magát emlékein az éjszakai ügyelet során az asztalnál vele szemben ülő Bundy együttérző és - mint az elbeszéléséből egyértelműen kiderül - szexuálisan vonzó jelenlétéről. Azáltal, hogy Rule rendőrségi szakértő, majd bűnügyi sikerkönyvek írója lett, lehetősége nyílt arra, hogy belülről feltárhassa, Bundy milyen hatalmat gyakorolt mások felett. Az eredmény? Egy furcsa és hátborzongató könyv egy pszichopatáról, aki egy tévéinterjú során feltett kérdésre, hogy szerinte halált érdemel-e, azt felelte: - Jó kérdés. Azt hiszem, a társadalom megérdemli, hogy megvédjék tőlem és a hozzám hasonlóktól.

Sekélyes érzelmek - Én vagyok a leghidegvérűbb gazember, akit valaha is ismertek. - 11 Így jellemezte magát Ted Bundy a rendőrségen azután, hogy végül letartóztatták. Úgy tűnik, a pszichopaták egyfajta érzelmi sivárságban szenvednek, amely gátat szab érzéseik terjedelmének és mélységének. Míg időnként hidegnek és érzéketlennek tűnnek, hajlamosak drámai, sekélyes és rövid életű érzelemnyilvánításokra is. A gondos megfigyelőnek az a benyomása, hogy szerepet játszanak, és hogy a felszín alatt jóformán semmi nem történik. Néha azt állítják, heves emócióik vannak, ám nem képesek a különböző érzelmi állapotok finomságainak leírására. Például a szerelmet a szexuális vággyal, a szomorúságot a frusztrációval, a 75

haragot az ingerlékenységgel azonosítják. - Én hiszek az érzelmekben: a gyűlöletben, a haragban, a kéjvágyban és a mohóságban - mondta Richard Ramirez, az „Éjjeli Vadász". 12 Az olyan megnyilatkozások alapján, mint amilyeneket az alábbiakban idézett Diane Downs tett, aki lelőtte három kisgyermekét, az embereknek mélyen el kell töprengeniük pusztán azok helytelen mivoltán, és kétségbe kell vonniuk a mögöttük meghúzódó érzelmek minőségét. Évekkel az elítélését követően Diane Downs még mindig kitart amellett, hogy gyerekeire és őrá magára valójában egy „bozontos hajú idegen" lőtt rá. Arról, hogy ő maga túlélte a lövéseket (a karján érte sérülés, amiről a bíróság megállapította, hogy saját magának okozta), Downs ezt mondta: „Mindenki azt mondja: neked aztán szerencséd volt! Hát én nem érzem magam éppen szerencsésnek. Két hónapig nem tudtam bekötni a rohadt cipőmet. Nagyon fáj, még mindig fáj, egy vasat raktak a karomba - másfél évig benne lesz. A sebhely meg örökre megmarad. Egész életemben emlékezni fogok arra az éjszakára, ha akarok, ha nem. Szerintem egyáltalán nem volt szerencsém. Szerintem a gyerekeim a szerencsések. Ha engem olyan lövések értek volna, mint őket, mind meghaltunk volna." 13 A normális affektus és az emocionális mélység szemmel látható hiányából J. H. Johns és H. C. Quay pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a pszichopata „tudja a szöveget, de nem ismeri a zenét".14 Például a gyűlöletről, az erőszakról és a viselkedését igazoló racionalizálásokról szóló, csapongó könyvében Jack Abbot tesz egy sokatmondó megjegyzést: „Vannak érzelmek - egy egész sereg -, amelyeket csak a szavakon és az olvasáson keresztül, és az éretlen fantáziámban ismerek. Képes vagyok elképzelni, hogy érzem ezeket az érzelmeket (tehát tudom, hogy léteznek), de valójában nem érzem őket. 37 évesen épp hogy csak egy koraérett gyerek vagyok. Az érzelmeim egy kisfiú érzelmei." 15 76

Számos klinikus megjegyezte, hogy a pszichopaták érzelmei annyira sekélyesek, hogy alig többek protoemócióknál: az azonnali szükségletekre adott primitív reakcióknál. (A témával kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket a későbbi fejezetekben tárgyalom.) Például az egyik pszichopata alanyunk, egy 28 éves pénzbehajtó, aki egy uzsorásnak dolgozott, így beszélt a munkájáról: - Mondjuk, meg kell szorongatnom valakit, aki nem akar fizetni. Először felhergelem magam. - A kérdésre, hogy ez a harag különbözik-e attól, amit akkor érez, ha valaki sértegeti, vagy megpróbálja kihasználni, azt felelte: - Nem, ez ugyanolyan: programozott és kiszámított. Akár most is begurulhatnék. Könnyű felkapni a vizet, aztán lehiggadni. Egy másik pszichopata a kutatásunk során arról beszélt, hogy valójában nem érti, mit jelent másoknak a „félelem". - Azonban amikor bankot rabolok - mondta - észreveszem, hogy a pénztáros reszket, vagy megnémul. Az egyik nő lerókázta a pénzt, biztosan nagyon kiakadt, de nem tudom, mitől. Ha valaki pisztolyt fogna rám, gondolom, félnék, de attól még nem hánynám el magam. Válasza arra a kérdésünkre, hogy mit érezne egy ilyen helyzetben, nem tartalmazott semmilyen utalást a testi érzetekre. Ilyesmiket mondott: „odaadnám a pénzt", „azon gondolkodnék, hogyan tudnék felülkerekedni", „megpróbálnám kimenteni a seggem onnan". Láthatóan összezavarodott arra a kérdésre, hogy mit érezne, nem pedig mit gondolna vagy tenne. Arra, hogy érezte-e valaha, hogy kalapál a szíve, vagy összeugrik a gyomra, azt válaszolta: - Még szép! Nem vagyok robot. Amikor szexelek vagy verekszem, nagyon begerjedek. A laboratóriumi kísérletek során használt orvosi regisztráló berendezések kimutatták, hogy a pszichopatákból hiányoznak a félelemhez társuló fiziológiai reakciók.16 Ennek a megállapításnak a jelentősége az, hogy - a legtöbb ember számára - a fájdalom vagy a büntetés kilátásba helyezése által kiváltott félelem kellemetlen emóció, és ezért igen hatásos eszköz a magatartás moti77

válására. A félelem távol tart bennünket bizonyos cselekedetektől. A „ha megteszed, megbánod" egyben arra is sarkall, hogy más dolgokat megtegyünk: „tedd meg, különben megbánod!" Mindkét esetben a következmények érzelmi tudatosulása az, ami bizonyos cselekvésre késztet bennünket. Nem így a pszichopaták esetében. Ők vígan fejest ugranak, talán tudva is, hogy mi történhet, de nem törődnek vele. - Társadalmi státusa ellenére ő az egyik legveszélyesebb szociopata, akit valaha láttam - mondta a megyei bíróság egyik bírája, miután elítélte a köztiszteletben álló 37 éves ügyvédet, Norman Russell Sjonborgot egyik kliense meggyilkolásáért, akitől előzetesen pénzt csalt ki. Harmadik felesége, Terry, aki eleinte alibit biztosított a számára, azt mondta, hogy amikor először találkoztak, „kedves férfinak tűnt, kellemesen beszélt, és rendkívül elbűvölő volt". De azt is megjegyezte, hogy „Russell érzelmi űrről beszélt, arról, hogy képtelen úgy érezni, mint mások. Nem tudja, mikor kell sírni, és mikor kell örömöt érezni." Terry hozzátette, hogy „kifestőkönyvszerű érzelmi életet élt", és „önsegítő pszichológiai könyveket olvasott, hogy megtanulja, melyek a megfelelő érzelmi reakciók a mindennapi eseményekre." Ahogy a házasságuk kezdett megromlani, Russell azt próbálta elhitetni a feleségével, hogy az nem normális. - A [terápiás] ülésekre szorongva jártam el - mesélte az asszony Russell pedig nyugodtan, kegyesen és racionálisan ült ott, és mindig azt mondta a terapeutának: látja, mit kell elviselnem?, én meg üvöltöttem: nem én vagyok az! Ó az őrült! De a terapeuta bedőlt Russell színjátékának, és azt mondta, nem tudunk előrelépni a kapcsolatunkban, ha mindenért a férjemet hibáztatom. Később Russell több alternatívát dolgozott ki arra, hogy miként oldja meg problémáit a feleségével. Ezeket összeírta egy darab papírra: „nem teszek semmit", „elperelem a gyereke78

ket/békítő bíróság", „elviszem a lányokat, nem ölöm meg őket", „elviszem a lányokat, megölöm mind a négyet'', „megölöm a lányokat és Justint". A mellé kirendelt nevelőtiszt szerint a lista felfedte „egy olyan ember elméjét, aki a saját gyerekei meggyilkolását olyan szemtelenséggel képes mérlegelni, mint amikor valaki különféle gépjármű-biztosítási lehetőségeket latolgat". Azzal kapcsolatban, hogy Russell megölte Phillis Wilde-ot, a felesége ezt mondta: - Néhány órával azután találkoztam vele, hogy agyonverte [a nőt]. Semmi nem volt a viselkedésében, ami elárulta volna... Se félelem, se megbánás, semmi. A bíró előtt tett vallomásában Terry így könyörgött: - Kérem, lássák meg a benne lakó állatot! Ne a társadalmilag elfogadható maszkját lássák, amelyet a külvilág felé mutat! - Elmondta, hogy attól fél, a férje végül megtalálja. - Tudom, mi fog történni - folytatta. - Mintarab lesz, megkedvelteti magát a többi fogollyal és a személyzettel. Végül áthelyezik egy fogházba, onnan pedig megszökik. [Rider McDowell cikkéből, Image, 1992. január 26-i szám] A legtöbbünk számára a félelem és a szorongás egy sor kellemetlen testi érzettel társul, például izzad a tenyerünk, kalapál a szívünk, kiszárad a szánk, megmerevednek az izmaink és összeszorul a gyomrunk. Valóban, félelmünket az azt kísérő fizikai érzetekkel szoktuk leírni: „úgy meg voltam rémülve, hogy a torkomban dobogott a szívem"; „próbáltam megszólalni, de kiszáradt a szám", és így tovább. A pszichopaták esetében ezek a testi érzetek nem képezik a részét annak, amit ők félelemként élnek meg. Számukra a félelem - mint a legtöbb érzelem - hiányos, sekélyes, jellegében jobbára kognitív, és nélkülözi azt a fiziológiai nyugtalanságot vagy „színezetet", amelyet legtöbbünk kifejezetten kellemetlennek érez, és szeretné elkerülni vagy csillapítani. 79

1

A Pszichopátia Szűrőlistát a Multi-Health Systems adta ki, és képzett felhasználóknak áll rendelkezésére. A pontozás az interjú, az anamnézis és korábbi archivált adatok alapján történik. Egyes kutatók azonban érvényes pontszámokat nyertek részletes, jó minőségű aktákból és archív adatokból is (e.g., G.T. Harris, M. E. Rice, & C. A. Cormier. Psychopathy and violent recidivism. Law and Hitman Behavior, 1991,15, 625-637).

2

Joseph Wambaugh (1987). Echoes in the Darkness. New York; Bantam Books:

3

Joe McGinniss (1989). Fated Vision. New York: Signet.

4

Ann Rule (1988). Small Sacrifices. New York: New American Library, p. 468.

5

Stephen G. Michaud and Hugh Aynesworth (1989). Ted Bundy: Conversations

6

„The Mind of a Murderer." Frontline. PBS, March 27, 1984. Also see D. O'Brien

with a Killer. New York: New American Library. (1985). Two of a Kind: The Hillside Stranglers. New York: New American Library; and J. Reid Meloy (1988). The Psychopathic Mind: Origins, Dynamics, and Treatments. Northvale, NJ: Jason Aronson, Inc. 7

Quotes are from Tim Cahill (1987). Buried Dreams. New York: Bantam.

8

Peter Maas (1990). In a Child's Name. New York: Pocket Books.

9

Robert Rieber (1997). Manufacturing Social Distress: The Psychopathy of Everyday Life. New York: Plenum.

10

Paul Ekman (1985). Telling Lies. New York: Norton. 223

11

Michaud and Aynesworth (1989). p. 3.

12

A folyó ügy c. tévéműsorból (1991 október 10 ).

13

Az Oprah Winfrey show c. tévéműsorból (1988. szeptember 26.)

14

J. H. Johns and H. C. Quay (1962). The effect of social reward on verbal conditioning in psychopathic and neurotic military offenders, journal of Consulting Psychology 36, 217-20.

15

Jack Abbott (1981). In the Belly of the Beast: Letters from Prison. New York: Random House. p. 13.

16

Az egyik legkorábbi tanulmány David Lykkentől származik: A study of anxiety in the sociopathic personality, journal of Abnormal Psychology and Social Psychology, 1957. 55, 6-10. A vonatkozó szakirodalom áttekintést id. Hare: Electrodermal and cardiovascular correlates of psychopathy. In: R. D. Hare és D. Schalling (eds): Psychopathic Behavior: Approaches to Research. Chichester, England: Wiley, 1978. A legújabb tanulmány a következő: J. Ogloff és S. Wong: Electrodermal and cardiovascular evidence of a coping response in psychopaths. Criminal Justice and Behavior. 17, 1990. 231-245. A legtöbb hasonló tanulmányban a tenyér izzadását és a szívfrekvenciái rögzítették, miközben a vizsgált személy fájdalmas áramütésre vagy erős zajra várt.

4. fejezet A pszichopata személyiségprofilja: életvitel A

pszichopata

megkülönbözteti hevesebb,

személyiségmintázatának őt

impulzivitása

kélyesebbek.

A

döntő

bűntudat-nélküliség. vá

vált

a

-

jóllehet

A

közönséges kifejezettebb,

érzelmi

megkülönböztető közönséges

kificamodott

-

egésze

bűnözőtől. vonás

az,

ami

Agresszivitása reakciói

se-

azonban

a

bűnözőnek

van

sajátjá-

értékrendje.

Ha

megszegi

ezeket a normákat, bűntudatot érez. McCord - McCord: The Psychopath: An Essay on the Criminal Mind1*

A 3. fejezetben a pszichopaták gondolkodásmódját, valamint másokkal és saját magukkal kapcsolatos érzéseit mutattam be, azokat az emocionális/interperszonális tüneteket, amelyeket a Pszichopátia Szűrőlistám megjelöl. A másik vetület, amelyet ebben a fejezetben tárgyalok, és amely & Pszichopátia Szűrőlistán szereplő többi tünetből áll, egy krónikusan instabil és cél nélküli életvitel, amelyre a társadalmi normák és elvárások közömbös és leplezetlen áthágása jellemző. E két tünetcsoport - egyfelől az érzelmi és kapcsolati jellemzők, másfelől a társadalmi deviancia - átfogó képet nyújt a pszichopata személyiségről.

Impulzivitás Nem valószínű, hogy a pszichopaták túl sokat időznek annak mérlegelésével, hogy mi szól egy adott cselekvés mellett és ellene, vagy mik lesznek annak következményei. Gyakori válaszuk az, hogy „azért tettem meg, mert ehhez volt kedvem". * A pszichopata: tanulmány a bűnöző elméről - a ford.

81

Gary Gilmore, egy texasi gyilkos azzal került az országos figyelem középpontjába, hogy jogi úton kezdeményezte saját kivégzését, mégpedig sikerrel: 1977-ben tíz éve ő volt az első ember az Egyesült Államokban, akit kivégeztek. Válaszul a kérdésre: „ha aznap éjjel nem fogják el, ön szerint lett volna harmadik vagy negyedik gyilkosság is?", Gilmore azt felelte: „amíg nem fogtak el, vagy a rendőrség nem lőtt volna agyon, vagy valami hasonló... nem gondolkodtam, nem terveztem, csak cselekedtem. Iszonyú kár azért a két fickóért... Csak azt mondom, hogy a gyilkosság levezeti a dühöngést. A dühöngés nem a józan ész. A gyilkosságoknak nem volt ésszerű oka. Ne próbálják józan ésszel megérteni a gyilkosságot." [Dőlt betűs kiemelés tőlem.]2 Többről van szó, mint az indulatok megnyilvánulása. Az impulzív cselekedetek mozgatója gyakran egy olyan cél, amely a legtöbb pszichopata magatartásában központi szerepet játszik: az azonnali kielégüléshez, örömhöz vagy megkönnyebbüléshez való hozzájutás. „A pszichopata olyan, mint egy csecsemő, aki saját szükségleteibe mélyedve hevesen követeli a kielégülést" - írják William és Joan McCord pszichológusok.3 A legtöbb gyerek már korai életkorban kezdi megtanulni az öröm késleltetését, kompromisszumot kötve a környezet szabta korlátokkal. A szülő egy ígérettel általában el tudja halasztani egy kétéves gyerek vágyainak kielégítését, a pszichopaták azonban, úgy tűnik, ezt a leckét sosem tanulják meg: ők nem változtatnak vágyaikon, mások szükségleteit pedig semmibe veszik. Így a rokonok, a munkáltatók és a munkatársak jellemzően azon kapják magukat, hogy csodálkoznak a történteken: az otthagyott munkahelyeken, a megszakított kapcsolatokon, a megváltozott terveken, a kifosztott házakon, a megsérült embereken; olyan dolgokon, amelyek a jelek szerint gyakran nem több mint puszta szeszély eredményei. Egy általam vizsgált pszichopata férje így fogalmazott: „Felállt, otthagyta az asztalt, és utána két hónapig nem láttam."

82

Az egyik alanyunk, a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott pszichopata azt mondta, hogy úton egy házibuliba úgy gondolta, vesz egy rekesz sört, de eszébe jutott, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, hat-hét sarokkal odébb. Nem akart viszszamenni, ezért fogott egy husángot, és kirabolta a legközelebbi benzinkutat, súlyosan megsebesítve a kiszolgálót. A pszichopaták hajlamosak egyik napról a másikra élni, és gyakran változtatni a terveiket. Szinte egyáltalán nem gondolnak a jövőre, és még kevésbé aggódnak miatta. Általában az sem izgatja őket túlzottan, hogy milyen keveset kezdtek eddigi életükkel. „Nézze, én egy sodródó ember vagyok, egy nomád, és utálom, ha le akarnak cövekelni" - jellemző megjegyzés a részükről. Az egyik meginterjúvolt férfi egy hasonlattal magyarázta el, miért „él a pillanatnak". - Mindig azt mondják, vezessünk defenzíven, a fejünkben tervezzük meg a menekülési útvonalat, ha netán baleset történne, és nézzünk messze a kocsi elé. De a valódi veszélyt az éppen előttünk haladó kocsi jelenti, és ha mindig túl messzire nézünk előre, nekimegyünk. Ha folyton a holnapra gondolok, akkor ma nem tudok élni.

A magatartáskontroll hiánya Az impulzivitás - a pillanatnyi ötlettől vezérelt cselekvés - mellett a pszichopaták igen hevesen reagálnak vélt inzultusokra vagy megaláztatásokra. Legtöbbünkben erős gátló mechanizmusok működnek viselkedésünk féken tartására. Még ha agresszíven szeretnénk is reagálni, többnyire képesek vagyunk visszafogni magunkat. A pszichopatákban ezek a gátló mechanizmusok gyengék, a legkisebb provokáció is elég, hogy összeomoljanak. Ennek folytán a pszichopaták lobbanékonyak, forró fejűek, és a frusztrációra, a kudarcra, a fegyelmezésre és a kritikára jellemzően hirtelen erőszakkal, fenyegetőzéssel és verbális sertésekkel reagálnak. Könnyen megsértődnek, dühbe gurulnak és agresszívvé 83

válnak jelentéktelen dolgok miatt, gyakran olyan helyzetben, amely mások számára ezt nem indokolja. Ám a pszichopaták kirohanásai, legyenek bármilyen végletesek is, általában rövid életűek, és gyorsan újra úgy viselkednek, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Egy Cari nevű fogvatartott a börtönből felhívta a feleségét, és megtudta, hogy azon a hétvégén az asszony nem tudja meglátogatni, és behozni neki a kért cigarettát és ételt, mivel nem talált senkit, aki vigyázna a gyerekeikre. - Te kibaszott kurva! - üvöltötte a telefonba. - Megöllek, te ringyó! - A fenyegetést azzal nyomatékosította, hogy beleöklözött a falba, és felsértette a kezét. Ám ahogy letette a kagylót, elnevette magát, és viccelődni kezdett a rabtársaival. Őszintén zavartnak látszott, amikor a felügyelő, aki hallotta a telefonbeszélgetést, verbális bántalmazással és fenyegető viselkedéssel vádolta. Vacsoraosztáskor sorban állás közben az egyik fogvatartott véletlenül meglökte egy rabtársát, aki ezután leütötte őt. Ezt követően a támadó, mintha mi sem történt volna, visszaállt a sorba. Annak ellenére, hogy büntetésül magánelzárás elébe nézett, amikor kérdőre vonták, csak annyi volt a megjegyzése: - Berágtam. Megsértette a személyes teremet. Azt tettem, amit tennem kellett. Az „áttolt agresszió" klasszikus példája az az eset, amikor az egyik alanyunk egy helyi sörözőben vitába keveredett a kidobóemberrel, elveszítette az önuralmát, és leütött egy mellette álló vendéget. Az áldozat hátraesett, a feje nekivágódott egy asztal szélének, és két napra rá meghalt a kórházban. - Elborult az agyam, ez a fickó meg kinevetett. - Az áldozatot okolta, amiért ő dühbe jött, a kórházat pedig hanyagsággal vádolta, mert hagyta meghalni. Jóllehet a pszichopaták hamar kijönnek a sodrukból, és könynyen kezdeményeznek agresszív megnyilvánulásokat, az ebből eredő magatartásuk már nem kontrollálatlan. Éppen ellenkezőleg, amikor a pszichopatáknak „elszáll az agya", az olyan, mintha hisztiznének. Pontosan tudják, mit tesznek. Agresszív megnyilvánulásaik „hidegek", hiányzik belőlük az intenzív érzelmi 84

arousal,* amelyet mások megélnek, amikor elveszítik az önuralmukat. Például arra a kérdésre, hogy kijön-e valaha a sodrából, amikor dühös, az egyik fogvatartott, aki a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott, azt felelte: - Nem. Megőrzöm az önuralmam. Például eldöntöm, mekkora sérülést akarok okozni a fickónak. Nem ritka, hogy a pszichopaták, néha rutinszerűen, súlyos testi és érzelmi károkat okoznak másoknak, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy problémájuk van az önkontrollal. Agresszív megnyilvánulásaikat a legtöbb esetben a provokációra adott természetes reakcióknak tekintik.

Az izgalom szükséglete A pszichopatáknak folyamatos és túlzott igényük van az izgalomra, vágynak rá, hogy felajzottan éljenek, „az események sűrűjében", ahol az izgalmas dolgok történnek. Az izgalmas dolgok sok esetben a szabályok áthágását jelentik. A The Mask of Sanity-ben (208. oldal) Hervey Cleckley beszámol egy pszichopata pszichiáterről, aki sosem követett el súlyos törvénysértést, de képtelen volt elfogadni a szakma által megkövetelt önmérsékletet, és rendszeres időközönként leitta magát. E hétvégi kitörések alkalmával úgy zúzta szét a hivatásos segítő képét, hogy minden nőt, aki a társaságába keveredett, megalázott, megsértett, sőt még fizikailag is megfenyegetett. Az új és izgalmas dolgok keresésének részeként egyes pszichopaták sokféle szerrel élnek, és állandó mozgásban vannak, hogy friss zsongásra találjanak. Az egyik meginterjúvolt kamasz újszerű módon tartotta pezsgésben magát: hétről hétre valahogy rávette a haverjait egy vakmerő játékra egy folyó feletti vasúti hí-

* Izgalmi állapot - a ford.

85

don. A csapat szembe állt a közeledő vonattal, és aki elsőnek ugrott le, az a többieknek fizetett egy sört. Alanyunknak, egy nagyon meggyőző, géppisztoly gyorsaságú beszélgetőpartnernek egyszer sem kellett sört fizetnie. Sok pszichopata izgalomkeresésből műveli a bűnözést. A kérdésre, hogy követett-e el valaha őrültséget vagy veszélyes dolgokat, az egyik alanyunk, egy nő, azt felelte: - Ja, egy csomó dolgot. De a legizgalmasabb az, amikor a repülőtereken drogokkal felpakolva sétálok át. Istenem, iszonyúan feldob! Egy pszichopata férfi arról számolt be, hogy pénzbehajtóként élvezi a munkáját, amit egy drogkereskedőnek végez, mert „dől az adrenalin. Amikor éppen nem dolgozom, bemegyek egy bárba, odasétálok valakihez, és az arcába fújom a füstöt. Aztán kimegyünk verekedni, a fickó pedig végül általában megkedvel, aztán visszamegyünk, és megiszunk valamit." A Diabolical Minds* című tévé-dokumentumfilm tartalmaz egy érdekes beszámolót G. Daniel Walkerről, egy bűnözőről, akinek hosszú büntetett előéletét csalás, rablás, nemi erőszak, gyilkosság, és az a furcsa hajlam tarkította, hogy mindenkit beperelt, akit csak meglátott.4 Egy interjúban, amelyet egy egykori FBI-ügynök, Robert Ressler készített vele, Walker az alábbiakat mondta: - Van benne bizonyos izgalom, amikor az ember megszökik egy börtönből, és tudja, hogy mögötte villognak a vörös lámpák, és tudja, hogy szólnak a szirénák. Van benne bizonyos izgalom, ami egyszerűen... jobb, mint a szex. Ó, izgalmas! Ennek az izgalom utáni sóvárgásnak a másik oldala a rutinés a monotónia-tűrésre való képtelenség. A pszichopaták könynyen unatkozni kezdenek. Nem valószínű, hogy olyan foglalkozásokban és tevékenységekben találjuk őket, amelyek unalmasak, ismétlődők, és amelyek intenzív koncentrációt követelnek meg. El tudom képzelni, hogy a pszichopaták meglehetősen jól beválnának légiforgalom-irányítókként, de csak addig, amíg a dolgok *Ördögi elmék - a ford.

86

hektikusak és gyorsan peregnek. A lassú időszakokban lazsálnának vagy elaludnának, feltéve, hogy egyáltalán megjelennek a munkahelyükön. Vajon a pszichopaták különösképp alkalmasak lennének veszélyes foglalkozásokra? Egykori tanítványom, David Cox - ma a Simon Fraser Egyetem pszichológiaprofesszora - szerint nem. Brit bombaszakértőket vizsgált Észak-Írországban, és a kutatását azzal a várakozással kezdte, hogy mivel a pszichopaták hidegfejűek a veszélyben, és erős az izgalom iránti igényük, kiválóan végzik majd a munkát. Azonban azt tapasztalta, hogy azok a katonák, akik az IRA-bombák hatástalanításának és szétszerelésének nagy gondosságot igénylő és veszélyes feladatát végezték, a pszichopatákat „cowboyoknak" nevezték, megbízhatatlan és impulzív embereknek, akikből hiányzott a munka túléléséhez szükséges maximaiizmus és a részletekre való odafigyelés. A képzés során legtöbbjüket kiszűrték, azok pedig, akik átcsúsztak, nem sokáig éltek. Ugyanígy valószínűtlen, hogy a pszichopatákból jó hírszerzők, terroristák vagy maffiózók válnának, egyszerűen azért, mert csak a pillanattal törődnek, és nem köteleződnek el sem emberek, sem ügyek mellett, ami kiszámíthatatlanná, gondatlanná és megbízhatatlanná - „gyenge láncszemmé" - teszi őket.

Felelőtlenség A kötelesség és az elköteleződés semmit nem jelent a pszichopatáknak. Jó szándékuk - „soha többet nem csaplak be" - nem más, mint semmitmondó ígéretek halmaza. Valóságos rémtörténetek szólnak megbízhatatlanságukról, amelyek felfedik a félvállról vett tartozásokat, a lerázott kölcsönöket, a gyerektartás fizetésére tett üres ígéreteket. „Az a kislány a mindenem... Bármit megtennék, hogy meglegyen mindene,

87

ami nekem sosem volt a gyerekkoromban." Egy szociális munkás és egy ex-feleség jogos szkepticizmussal fogadná az ilyen kijelentéseket, miután erőfeszítéseik, hogy egy pszichopatától behajtsák a bíróilag elrendelt gyerektartás összegét, kezdettől fogva kudarcot vallottak. A pszichopaták felelőtlensége és megbízhatatlansága életük minden részére kiterjed. Munkahelyi teljesítményük ingadozó, gyakran indokolatlanul távol maradnak, visszaélnek a vállalat erőforrásaival, megsértik a vállalati szabályzatot, és általában nem lehet bízni a szavukban. Nem tesznek eleget az emberekkel, szervezetekkel és az elvekkel szembeni nyíltan vagy burkoltan vállalt elköteleződésnek. Diane Downsról írt könyvében Ann Rule bemutat egy, a pszichopatákra jellemző felelőtlen szülői magatartásmintázatot.5 Downs gyakran hagyta magára a gyerekeit, amikor nem talált bébiszittert. A szomszédok a gyerekeket, akiknek életkora 15 hónap és 6 év között volt, éhesnek, érzelmileg kiéhezettnek és elhanyagoltnak írták le (látták őket télvíz idején cipő és kabát nélkül játszani az udvaron). Downs saját bevallása szerint szerette a gyerekeit, de testi és érzelmi jól-létük iránti lelketlen közönye másról árulkodik. Ez a gyerekek - valamint a saját és az éppen velük élő férfi vagy nő - jól-létével szemben tanúsított közömbösség tipikusan jellemző a pszichopatákra. A pszichopaták nyűgnek tekintik a gyerekeket. Egyesek, mint Diane Downs, váltig állítják, hogy rengeteget törődnek a gyerekeikkel, de a tetteik meghazudtolják a szavaikat. Jellemző, hogy hosszú időszakokra magukra hagyják a gyerekeket, vagy kiszámíthatatlan bébiszitterekre bízzák őket. Az egyik alanyunk és a férje az egyhónapos csecsemőjüket egy alkoholista barátjukra hagyták. A barát leitta magát, és elájult. Amikor magához tért, elfelejtette, hogy bébiszitterkedik, és elment. A szülők úgy nyolc óra múlva értek haza arra, hogy a hatóságok éppen elviszik a gyereket. Az anya fel volt háborodva szülői jogainak ilyetén megsértésén, és azzal vádolta a hatóságokat, hogy megfoszt88

ják a gyereket az ő szeretetétől és gyöngédségétől - ezt az álláspontját még azután is fenntartotta, amikor tudatták vele, hogy a gyermek súlyosan alultáplált. A pszichopaták nem haboznak a rokonok és a barátok erőforrásait igénybe venni, hogy kikeveredjenek a nehézségekből. Az egyik alanyunk, egy nő, aki hosszú ideje rendszeresen csalódást okozott a szüleinek, rávette őket, hogy a házuk terhére tegyék le érte az óvadékot, miután vádat emeltek ellene kábítószerrel való kereskedés miatt. Az eljárás elől megszökött, a szülei pedig most harcolnak, hogy megtarthassák az otthonukat. A pszichopatákat nem riasztja el annak eshetősége, hogy cselekedeteik nehéz helyzetbe vagy veszélybe sodorhatnak másokat. Az egyik vizsgálatunkban volt egy 25 éves fogvatartott, akit több mint húszszor ítéltek el veszélyt okozó vezetésért, ittas vezetésért, cserbenhagyásos gázolásért, jogosítvány nélkül történő vezetésért és halált okozó vétkes hanyagságért. A kérdésre, hogy a szabadulása után fog-e még vezetni, azt felelte: - Miért ne? Az biztos, hogy gyorsan hajtok, de jól csinálom. Egy balesethez ketten kellenek. Egy orvos, aki az egyik nyugati államban praktizál, nemrég érdeklődött a Pszichopátia Szűrőlista HIV-fertőzött betegeken történő használata felől. Tapasztalatai szerint egyes, az AIDS-et okozó HIV-vírussal fertőzött betegek továbbra is védekezés nélkül létesítenek szexuális kapcsolatot egészséges, gyanútlan partnerekkel. Ellenőrizni akarta azt a klinikai benyomását, hogy sokan közülük pszichopaták, akik vajmi keveset törődnek felelőtlen magatartásuk borzalmas következményeivel. Egy munkapszichológus elmondta nekem, hogy az atomerőművek alaposan megszűrik majdani alkalmazottjaikat, aminek nyilvánvaló okai vannak. Azonban azt is elárulta, hogy a normál szűrőfolyamat - interjú, személyiségvizsgálat, ajánlólevelek kérése - nem mindig képes elkülöníteni a megbízhatatlanságukról és felelőtlenségükről hírhedt személyeket, nevezetesen a pszichopatákat.

89

A pszichopaták gyakran kivágják magukat a bajból kijelentéseikkel: „megtanultam a leckét", „a szavamat adom, hogy többet nem fordul elő", „ez egy óriási félreértés volt", „bízz bennem". Csaknem ugyanilyen sikerrel győzik meg a büntető igazságszolgáltatási rendszert jó szándékukról és szavahihetőségükről. Bár gyakran sikerül kieszközölniük próbára bocsátást, felfüggesztett börtönbüntetést vagy feltételes szabadságra bocsátást, egyszerűen figyelmen kívül hagyják a bíróság szabta feltételeket. Más szóval, még a büntető igazságszolgáltatás közvetlen igájában sem tesznek eleget kötelezettségeiknek. A pszichopaták többnyire nem jönnek ki jól egymással. Egy éncentrikus, önző, lelketlen embernek a legkevésbé sem hiányzik valaki, aki éppen olyan, mint ő. Alkalmanként azonban a pszichopaták átmenetileg bűntársakká válnak. E sötét szimbiózis mások számára sajnálatos következményekkel jár. Általában a páros egyik tagja „ viszi a szót", kellemes modorral, megtévesztéssel és manipulációval eléri, amit akar, míg a másik a „tettek embere", a közvetlen cselekvést - a megfélemlítést és az erőszakot - részesíti előnyben. Az aktáimban szerepel néhány eset, amely jól példázza a fentieket. Az egyik esetben két fiatalkorú pszichopatát meghívtak egy partira. Egyikük - a „dumás" - megpróbált rávenni egy drogkereskedőt, hogy adjon neki hitelbe egy kis kokaint, de nem járt sikerrel. A másik - a „tettek embere" - figyelte a beszélgetést, és szavai szerint: „elkaptam a nepper tökét, és rábeszéltem, hogy adjon nekem és a barátomnak egy-egy mintát ingyen". Ezzel kezdetét vette egy egyéves drogkereskedelmi partnerség A dumás vette fel a kapcsolatot és egyezett meg a kereskedővel, a tettek embere pedig eltörte a lábát. Amikor a dumást elfogták, azonnal alkut kötött az ügyésszel, és feladta a társát. Egy másik esetben egy fiatal nő, aki egy olajozott beszédű, parazita pszichopata volt, folyton arról panaszkodott a bará90

tainak, hogy a szülei nem járulnak elegendő mértékben hozzá egyébként pazarló életviteléhez. Megismerkedett egy középkorú férfival, egy agresszív, ellenséges pszichopatával, aki azt mondta: miért nem teszünk valamit az ügyben? Ketten együtt kiagyaltak egy tervet, amely szerint a férfi betör a nő házába, és megöli a szüleit. A nő eközben a barátaival nem lesz a városban. A terv akkor omlott össze, amikor a nő dicsekedni kezdett nekik, hogy nemsokára gazdag lesz. A híre eljutott a rendőrséghez, az lehallgatta a nő telefonvonalát, és elegendő bizonyítékot gyűjtött össze ahhoz, hogy a páros ellen vádat emeljen gyilkosságra való összeesküvés miatt. Mind a ketten úgy próbáltak vadaikat kötni, hogy a másik ellen vallottak. Előfordul, hogy egy pszichopata és egy borderline-beteg lép bizarr, de halálos együttműködésre egymással, amelyben az előbbi az utóbbit gyilkoló eszközként használja fel. jól ismert példát szolgáltat erre Truman Capote regénye Richard Hickockról és Perry Smithről, akiket 1959-ben ítéltek halálra a Clutter család négy tagjának meggyilkolásáért. Hickock a sima modorú pszichopata minden ismérvével rendelkezett, míg Perry t „paranoiás szkizofrénnek" diagnosztizálták. Capote leírása szerint Hickock született gyilkosnak tekintette Smith-t, és úgy okoskodott, hogy „egy ilyen tehetséget, az ő felügyelete mellett, szép haszonnal ki lehet aknázni" [69. oldal]. Tőle elvárhatóan, Hickock a gyilkosságokért a partnerét okolta: „Perry volt az. Nem tudtam megállítani. Ő ölte meg mindnyájukat."

Korai magatartási problémák A legtöbb pszichopata már gyerekkorában magatartási problémákat mutat. Ezek közé tartozhat a hazudozás, a csalás, a lopás, a gyújtogatás, az iskolakerülés, a tantermi rendetlenkedés, az ártalmas szerhasználat, a vandalizmus, az erőszak, a megfélemlítés, az elszökés és a korán kezdett nemi élet. Mivel sok - főleg

91

az erőszakos környéken vagy a rendezetlen családi környezetben felnőtt - gyereknél időnként előfordulnak ezek a magatartásformák, fontos kihangsúlyozni, hogy a pszichopaták ilyen jellegű magatartásbeli előélete - még a hasonló környezetben nevelkedett testvéreikhez és barátaikhoz képest is - jóval kiterjedtebb és súlyosabb, mint misoké. A pszichopata gyerek egyik példája az, amikor az amúgy harmonikus családi körülmények között élő gyerek 10-12 éves korára elkezd lopni, drogozni, iskolát kerülni és szexuális élményeket szerezni. Az állatokkal való gyerekkori kegyetlenkedés általában súlyos érzelmi vagy magatartási zavarokra utal. Jeffrey Dahmer, a milwaukee-i sorozatgyilkos például azzal sokkolta az osztálytársait és a szomszédokat, hogy kedvtelésének rémisztő nyomait hagyta maga után: egy botra tűzött kutyafejet, fához szögelt békákat és macskákat, és egy halom állati csontvázat, amelyeket gyűjteményként őrizgetett.6 A felnőtt pszichopaták a gyerekkorban elkövetett állatkínzást többnyire hétköznapi, magától értetődő, sőt élvezetes eseményként írják le. Egy férfi, akinek a Pszichopátia Szűrőlistán kapott pontszáma magas volt, kuncogva mesélte, hogy 10-11 éves korában sörétes puskával lelőtt egy „bosszantó kis korcsot". - Seggbe lőttem, az meg nyüszített és vonaglott egy ideig, aztán megdöglött. Egy másik alanyunk, aki csalásért ült börtönben, elmondta, hogy annak idején hurkot kötött a macskák nyakára, a madzag másik végét egy pózna tetejéhez erősítette, a macskákat pedig teniszütővel csapkodta. Azt mondta, a nővére kiskutyákat nevelt, és azokat, amelyeket nem akart megtartani, ő megölte. - Odakötöttem őket egy korláthoz, és baseballoztam a fejükkel - mondta, miközben mosolygott. A más gyerekekkel - beleértve a testvéreket - való kegyetlenkedés gyakran hozzátartozik a fiatal pszichopata arra való képtelenségéhez, hogy átélje azt az empátiát, amely fékezi a normális emberek fájdalomokozásra indító impulzusait, még ha dühösek is. - A sokkoló dolgok, amiket a húga babáival művelt, figyel92

meztetésnek tűntek, de nem foglalkoztunk vele - mesélte egy anya. - De amikor a kishúgát megpróbálta megfojtani a bölcsőben, és megvágta a nyakát egy ollóval, elszörnyedve döbbentünk rá, hogy kezdettől fogva hinnünk kellett volna a legrosszabb megérzésünknek. Bár a felnőtt pszichopaták nem mindegyike tanúsított gyerekkorában ilyen fokú kegyetlenséget, gyakorlatilag mind rutinszerűen belekeveredett egy sor különféle problémába: hazudozásba, lopásba, vandalizmusba, promiszkuitásba és így tovább. Azonban érdekes módon a média gyakran arról számol be, hogy a tanúkat és a szomszédokat teljes meglepetésként éri egy-egy értelmetlen bűncselekmény: „egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyesmire képes volt; sejtelmem sem volt róla, hogy erre készül". Az ilyen reakciók nemcsak azt tükrözik, hogy a pszichopaták milyen mértékben képesek a róluk alkotott benyomásokat manipulálni, hanem azt is, hogy a tanúk mit sem tudnak az előéletükről.

Felnőttkori antiszociális magatartás A pszichopaták a társadalmi szabályokat és elvárásokat kényelmetlennek és értelmetlennek tartják, akadályoknak, amelyek gátat szabnak hajlamaik és kívánságaik magatartásbeli kifejezésének. Gyerekként és felnőttként egyaránt öntörvényűek. Az impulzív, becstelen gyerekek, akikből hiányzik az empátia, és úgy gondolják, övék a világ, felnőttként is jobbára ugyanolyanok lesznek. A pszichopaták élethosszig tartó öncélú, antiszociális magatartása valóban elképesztő. Nagyrészt ez a folytonosság vezetett számos kutatót arra a megállapításra, hogy az antiszociális cselekedetek korai megjelenése megbízható előjele a felnőttkori magatartási problémáknak és bűnelkövetésnek.7 A pszichopaták által elkövetett számos antiszociális cselekmény büntető ítéletet von maga után. A pszichopaták még a börtönpopuláción belül is élesen elkülönülnek, főként mert antiszo93

ciális és illegális tevékenységeik változatosabbak és gyakoribbak, mint a többi bűnözőé. A pszichopatáknak nincs különösebb vonzalmuk egyetlen bűncselekménytípushoz sem, nincs „specia-, litásuk", hanem jellemzően mindent kipróbálnak. Ezt a bűnelkövetői sokoldalúságot jól illusztrálja az e fejezetben korábban említett tévéműsor, amelyben Robert Ressler interjút készített G. Daniel Walkerrel.8 Íme egy rövid párbeszéd az interjúból: - Mekkora a bűn lajstroma? - Jelenleg szerintem úgy 29-30 oldal. - 29-30 oldal! Charles Mansoné mindössze öt. - De ő csak egy gyilkos volt. Walker arra gondolt, hogy ő nemcsak gyilkos, hanem rendkívül sokoldalú bűnöző, amire láthatóan igen büszke volt. Nyíltan dicsekedett, hogy több mint háromszáz olyan bűncselekményt követett el, amelyet megúszott. Nem minden pszichopata kerül börtönbe. Sok általuk elkövetett dolog nem derül ki, és nem von maga után eljárást, vagy a „törvény árnyékos oldalán" zajlik. Esetükben az antiszociális magatartás hamis értékpapírok eladását, kétes üzleti és szakmai tevékenységet, a házastársuk vagy a gyerekük bántalmazását és hasonlókat foglalhat magában. Sokan mások olyan dolgokat művelnek, amelyek, bár nem ütköznek törvénybe, etikátlanok, erkölcstelenek, vagy mások számára ártalmasak: nőket hajkurásznak, megcsalják házastársukat, anyagilag és érzelmileg elhanyagolják a családjukat, felelőtlenül visszaélnek a vállalat erőforrásaival, hogy néhányat említsünk. Az ilyen magatartásformákkal az a probléma, hogy a család, a barátok, az ismerősök és az üzlettársak aktív együttműködése nélkül nehezen dokumentálhatók és értékelhetők.

94

A teljes kép Természetesen nemcsak a pszichopaták folytatnak társadalmilag deviáns életvitelt. Például az e fejezetben ismertetett tulajdonságok némelyikével számos bűnöző rendelkezik, de mivel képesek bűntudatot, megbánást, empátiát és heves érzelmeket átélni, nem számítanak pszichopatáknak. A pszichopátia diagnózisa csakis akkor állítható fel, ha szilárd bizonyítékok támasztják alá, hogy az illetőre ráillik a teljes személyiségprofil - más szóval, rendelkezik mind az ebben, mind az előző fejezetben leírt tünetekkel. Egy volt elítélt a közelmúltban véleményezte Pszichopátia Szűrőlistámat: nem volt túlzottan elragadtatva! Az élete derekán járó férfi, aki felnőttkora nagy részét börtönben töltötte, ahol pszichopataként diagnosztizálták, az alábbi reakciókat adta: Hamisság és felszínesség - „Mi rossz van abban, ha valaki világosan ki tudja fejezni magát?" Én-centrikusság és nagyzolás - „Hogyan érjek el valamit ambíciók nélkül?" Empátiahiány - „Az ellenséggel szembeni empátia a gyengeségjele." Megtévesztés és manipuláció - „Miért legyek őszinte az ellenséggel? Bizonyos fokig mindnyájan manipulálunk. Vajon a pozitiv manipuláció nem gyakori?" Sekélyes érzelmek - „A harag oda vezethet, hogy az embert pszichopatának minősítik." Impulzivitás - „Ez a kreativitás velejárója, a jelenben élésé, a spontaneitásé és a szabadságé." A magatartáskontroll hiánya - „Az erőszakosság és az agresszivitás védekező mechanizmus, álca, a dzsungelben való túlélés eszköze." Az izgalom iránti szükséglet - „Bátorság a rutin, a monotónia, az érdektelenség elutasítására. A dolgok sűrűjében élés, 95

veszélyes, izgalmas, kihívást jelentő dolgok művelése, az élet teljességének megélése, elevenség, semmint vérszegény, unalmas, szinte halott állapot." Felelőtlenség - „Nem kellene az általános emberi gyengéket hangsúlyozni." Korai magatartási problémák és felnőttkori antiszociális magatartás - „ Vajon a büntetett előélet arról árulkodik, hogy az ember rossz, és nem képes a társadalmi beilleszkedésre?" Daniel Goleman írja a New York Times részére nemrég készült cikkében: „A becsült adatok szerint általában az emberek 2-3 százaléka pszichopata - ez az arány kétszer magasabb azok körében, akik az elszegényedett városrészek csonka családjaiban élnek."9 Azonban ez a kijelentés és a többi, amely azt állítja, hogy társadalmunkban terjed a pszichopátia, összekeveri a bűnelkövető magatartást és a társadalmi devianciát a pszichopátiával. Jóllehet a bűnözés - és a társadalmilag deviáns magatartás, amely részét képezi a pszichopátia definíciójának, de nem meríti ki azt - már így is nagyarányú az alacsonyabb társadalmi rétegekben, a társadalom egészét tekintve pedig növekszik, nem tudjuk, vajon a köztünk élő pszichopaták relatív aránya szintén emelkedik-e. A szociobiológusok álláspontja szerint a magatartás alakulását genetikai tényezők befolyásolják, és lehetséges, hogy megalapozottan állítják, hogy a pszichopaták száma szükségszerűen kell hogy emelkedjen, egyszerűen azért, mert nagyon gyakran váltogatják szexuális partnereiket, és sok gyereket nemzenek, akik közül többen örökölhetik a pszichopátiára való hajlamot. Ezt az okfejtést, valamint a belőle leszűrhető ijesztő következtetéseket a pszichopátia gyökereit tárgyaló későbbi fejezetekben járom körül. Előtte azonban szükséges kitérnem a rejtély ismert aspektusaira. A kérdés lényegébe hatolás következő lépéseként vizsgáljuk meg, mi a szerepe a lelkiismeretnek a magatartás szabályozásában.

96

1

William McCord and Joan McCord (1964). The Psychopath: An Essay on the

2

Playboy, May 1977. p. 80.

3

McCord and McCord (1964). p. 9-

Criminal Mind. Princeton, NJ: Van Nostrand. p. 51.

4 Diabolical Minds. NBC, November 3, 1991. The television program was an Unsolved Mysteries special. 5

Ann Rule (1988). Small Sacrifices. New York: New American Library.

6

Daniel Coleman, The New York Times, August 7, 1991.

7

For example, see D. Olweus, J. Block, and M. Radke-Yarrow (cds), (1986). De-

8

Diabolical Minds. NBC, November 3, 1991.

9

Daniel Coleman. The New York Times. July 7, 1987.

velopment of Antisocial and Prosocial Behavior. New York: Academic Press.

5. fejezet

Belső kontroll: a hiányzó darab Amikor egy gazember megcsókol, számold meg a fogaid. Héber közmondás

Elyse 1984 nyarán ismerkedett meg Jeffrey-vel. Az a nap örökre emlékezetes marad a számára. A strandon volt a barátaival, amikor hirtelen meglátta a férfit, akinek széles, ragyogó mosolya egészen elbűvölte. A férfi egyenesen odament hozzá, elkérte a telefonszámát - ez az arcátlanság valahogy lefegyverző volt mire Elyse megadta magát a férfi mosolyának és teljes gátlástalanságának. Másnap a férfi felhívta, aztán megjelent Elyse munkahelyén. Így kezdődött... egy mosollyal. Elyse akkoriban egy napközi otthonban dolgozott. Jeffrey eleinte a kávészünetekben találkozott vele, aztán ebédszünetben, majd hazakísérte a buszon. Amikor csak Elyse kilépett az épületből, Jeffrey ott várt rá. Alig beszélt a nőnek magáról - azt mondta, karikaturista, és éppen a képregényén dolgozik. Néha nagy mennyiségű készpénz volt nála, miskor teljesen le volt égve, és a nő pénzét használta. Nem volt konkrét lakhelye, a ruháit pedig mind „kölcsön kapta". Fura, sőt vicces, gondolta Elyse. Akkor döbbent rá, amikor mindennek vége lett, hogy a humor volt a csali és a figyelemelterelés. Amíg a férfi mindvégig élősködött rajta, ő az oldalát fogta a nevetéstől a viccein. Megállás nélkül beszélt, elmesélte az ötleteit, a terveit, az elképzeléseit, de soha egyikből sem lett semmi. Amikor Elyse rákérdezett valamelyik tervére, amelyről korábban beszélt, bosszúsnak tűnt. - Ja, az! Most egy sokkal, sokkal nagyobb dologban vagyok benne. Egy nap ebéd közben váratlanul letartóztatták. Másnap Elyse meglátogatta a fogdában. A rendőrség elmondta, hogy az azt meg-

98

előző éjszakát egy barátjánál töltötte, akinek a videokameráját másnap eladta. Elyse nem hitte el, a bíró azonban igen. Kiderült, hogy a rendőrség több ügy miatt is körözte Jeffrey-t. Jeffrey börtönbe került. A börtönbüntetés ellenére nem engedte ki Elyse-t a markából. Naponta írt neki a börtönből, néha három levelet is. A tehetségéről, az álmairól, a terveiről. Elyse-ről, és arról, hogy milyen életük lenne együtt. Szinte belefojtotta Elyse-t a szavakba - egy író egy hasonló esetet „verbális hányásnak" nevezett. Ha megtalálná a megfelelő csatornát energiái levezetéséhez, a világ csúcsán állhatna, bármit képes lenne megtenni - állította magáról Jeffrey. És megadná Elyse-nek azt az életet, amelyet megérdemel, annyira szereti. Elyse úgy el volt kápráztatva, hogy az egyik levél végére odaírt „küldj pénzt" még csak fel sem tűnt neki. Jeffrey nyolc hónappal később szabadult. Rögtön Elyse-hez ment, és újból elkápráztatta, de a nő lakótársai nem voltak elragadtatva. Jeffrey az egyiket szexuálisan megkörnyékezte, a másiknak pedig bemászott az ágyába, miközben az aludt. Ebben az utóbbi incidensben a fiatal nőt a vállánál fogva leszorította, szemmel láthatólag élvezve az arcára kiülő rémületet, miközben nem hagyta elmenekülni. Mondanunk sem kell, Jeffrey állandó jelenlétének köszönhetően a lakóközösség széthullott. Hamar világossá vált, hogy a férfinak esze ágában sincs távozni, és esze ágában sincs dolgozni. Mégis, Elyse megpróbált állást keresni neki. Jeffrey első állás-interjúja jól sikerült, de az első munkanapon kilopta a pénztárgépből az összes pénzt, és öt napra eltűnt. Később egy barátja szólt Elyse-nek, hogy Jeffrey drogokkal kereskedik. Amikor előkerült, Elyse kérdőre vonta. A férfi tagadta, hogy bármi rosszat tett volna. Ő pedig hitt neki. Ide-oda ingott a bizalom és a kétely között. Elyse szülei léptek közbe, és ragaszkodtak hozzá, hogy beszéljen egy pszichiáterrel - féltették Jeffrey-vel való kapcsolata miatt. Rájuk nem hatott a férfi elbűvölő modora, és gyakran emlegették „furcsa, fénytelen szemét". Azonban a pszichiáter nem aggódott 99

ennyire. Szerinte Jeffrey „optimista", „jókedvű", „igazi egyéniség volt. A megtévesztett orvos láttán Elyse szeme valahogy kinyílt. Elhatározta, hogy nyomban szakít Jeffrey-vel. Az utcán megmondta neki, hogy vége. A férfi megragadta a karját, és belemeredt a szemébe. - Tudod, hogy sosem szabadulsz tőlem - hajtogatta, és akkor Elyse hirtelen meglátta a szemében azt, amiről a szülei beszéltek. - Mindig veled leszek, Elyse. Elyse néhány nap múlva új lakásba költözött, Jeffrey pedig zaklatni kezdte. Üzenetekkel bombázta: végez magával, ha a nő nem találkozik vele, addig nem tágít, amíg nem hajlandó látni. De aztán megváltoztak az üzenetek. Jeffrey nem magát öli meg, hanem Elyse-t. Nem sokkal később megtalálta Elyse-t, rátörte az ajtót, és megragadta a hajánál fogva. Szerencsére Elyse bátyja hamarabb végzett a munkahelyén, hogy eljöjjön hozzá, és éppen időben érkezett. A bátyja láttán Jeffrey azonnal lecsillapodott. Mosolygott, könnyedén köszönt, és kiment a lakásból. Ezzel vége lett - a vihar elült. Soha többé nem jött vissza. Az ezt követő években Elyse arról kapott híreket, hogy Jeffrey-t letartóztatták, zömmel rablás és csalás miatt, egyszer pedig rablótámadásért is. Börtönbe került, majd kiszabadult, és egy ideig egy hajón dolgozott. Elyse utoljára arról értesült, hogy újra börtönbüntetésre ítélték, ezúttal hosszú időre. Gyakran töprengett azon, hogyan hihetett ennyire a férfinak fenntartás nélkül már kezdettől fogva. Sosem tudta ezt megválaszolni, és tudva, milyen közel került ahhoz, hogy Jeffrey kellemes modorával, majd haragjával teljesen bekebelezze, sokáig elővigyázatos volt a férfiakkal. Elyse, aki azelőtt a hallgatóm volt, mára sok mindent megtanult a pszichopatákról, mind személyes élményein, mind a formális képzésen keresztül. Ám még mindig nehezen talál magyarázatot arra, miként tudnak a Jeffrey-hez hasonló emberek ilyen könnyen beférkőzni valaki életébe, majd egyszerűen továbbállni. Jeffrey számára, mondta Elyse, a magatartási szabályokat ceruzával írták, neki pedig jókora radírja volt. 100

A bárányok hallgatnak című könyv megjelenése és a filmváltozat óta az újságírók és a televíziós műsorvezetők gyakran megkérdezik tőlem, vajon Hannibal „a Kannibál" Lecter, a félelmetes központi figura, aki briliáns pszichiáter, s egyben emberevő gyilkos is, pontos képet nyújt-e a pszichopatákról. Lecter alakjában nyilvánvalóan számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonság megtalálható. Én-centrikus, nagyzoló, könyörtelen, manipuláló és nincs benne megbánás. De ugyanakkor meglehetősen őrült is, ami nem meglepő, hiszen mind Lecter, mind a filmben szereplő sorozatgyilkos, Buffalo Bill, a transzvesztita, aki megnyúzza női áldozatait, némi hasonlóságot mutat egy valódi pszichotikus sorozatgyilkossal Edward Geinnel. A Lectert fogva tartó elmegyógyintézet igazgatója szerint „ő egy szörnyeteg. Hamisítatlan pszichopata. Ritkán fognak el ilyent élve." Ez természetesen rendkívül pontatlan megállapítás, olyan, amely azt az általános feltételezést tükrözi, miszerint minden pszichopata rémséges sorozatgyilkos, aki megkínozza és megcsonkítja az áldozatait. Ha Lecter valóban pszichopata, távolról sem tipikus. Ha létezne a valóságban - végül is kitalált személy ről van szó egy nagyon exkluzív klubhoz tartozna. A sorozatgyilkosok rendkívül ritkák. Valószínű, hogy számuk Észak-Amerikában a százat sem éri el, Ezzel szemben Észak-Amerikában mintegy 2-3 millió pszichopata élhet. Mégha csaknem az összes sorozatgyilkos pszichopata lenne is, ez azt jelentené, hogy minden pszichopata sorozatgyilkosra 20-30 ezer olyan pszichopata jutna, aki nem követ el sorozatos emberölést. Más szóval, a pszichopatáknak a Lecterhez hasonló groteszk és szadisztikus gyilkosként való egyoldalú ábrázolása erősen torzított képet fest a zavarról Az esetek zömében inkább az én-centrikusság, a szeszélyek és a közönséges szük ségletek azonnali kiélésének az ígérete, semmint a bizarr hatalomsóvárság és szexuális éhség kielégítése az, ami a pszichopatákat törvénysértésre motiválja.

101

A szabályok megsértése A társadalomnak sok szabálya van, némelyikük törvényben, némelyikük a helyesre és a helytelenre vonatkozó általános értékrendben ölt testet. Mindkettő védi az egyént, és erősíti a társadalom szövedékét. A büntetéstől való félelem kétségkívül segít betartani a szabályokat, azonban a szabálykövetésnek más okai is vannak: • az elfogás esélyének racionális felmérése; • a jóról és a rosszról alkotott filozófiai vagy teológiai vélekedés; • a társadalmi együttműködés és harmónia szükségességének felismerése; • az a képesség, amellyel a körülöttünk élő emberek érzelmein, jogain, szükségletein és jólétén elgondolkodunk, és megindultságot érzünk. A társadalom szabályai és előírásai szerint történő viselkedés megtanulása, más szóval a szocializáció, komplex folyamat. A gyerekek ennek során a gyakorlatban megtanulják, „hogyan kell a dolgokat csinálni". A szocializáció folyamata - a nevelés, az iskolázás, a társas élmények, a vallásos oktatás, és így tovább segíti azoknak az értékeknek, attitűdöknek és személyes normáknak a létrejöttét, amelyek meghatározzák, miként kommunikálunk a körülöttünk lévő világgal. A szocializáció emellett hozzájárul egy, a legtöbb ember által lelkiismeretnek nevezett dolog kialakulásához, ehhez a bosszantó belső hanghoz, amely segít bennünket ellenállni a kísértésnek, és bűntudatot érezni, amikor nem így teszünk. Ez a belső hang, valamint az elsajátított társadalmi normák és szabályok együttesen a „belső rendőr" szerepét játsszák, „aki" még a sok külső vezérlő, mint például a törvények, a másoknak velünk szembeni észlelt elvárásai és a valódi rendőrök hiányában is szabályozza magatartásunkat. Nem túlzás azt állítani, hogy a társadalom működése belülről vezéreltségünk által lehetséges. Kollektív megrökönyödésünk és csodálkozásunk

102

azon, ahogy a pszichopaták teljes mértékben felrúgják a szabályokat, jelzi, hogy - hozzájuk képest - „belső rendőrünk" ténylegesen mekkora hatalmat gyakorol felettünk. Azonban a Jeffrey-hez hasonló pszichopaták esetében a szocializáció által épített lelkiismeret sosem szilárdul meg. Az ilyen emberekben nincs belső hang, amely vezérelné őket. Tudják a szabályokat, de csak azokat tartják be, amelyekhez kedvlik van, tekintet nélkül a másokat érintő következményekre. A kísértésnek jóformán egyáltalán nem állnak ellen, a normaszegéstől pedig nem ébred bennük bűntudat. A mardosó lelkiismeret béklyóinak hiányában úgy érzik, szabadon kielégíthetik bármilyen igényüket és szükségletüket, megtehetnek bármit, amiről úgy hiszik, megúszhatják. A kis értékű lopástól a véres gyilkosságig bármilyen antiszociális cselekmény lehetségessé válik. Nem tudjuk, miért ilyen gyenge - ha egyáltalán létezik - a pszichopata lelkiismerete. Azonban több ésszerű feltevéssel is élhetünk: • A pszichopaták jóformán egyáltalán nem rendelkeznek azzal az adottsággal, hogy átéljék azokat az érzelmi reakciókat - a félelmet és a szorongást amelyek a lelkiismeret fő mozgatórugói.1 A kora gyerekkori büntetés a legtöbb emberben életreszólóan összeköti a társadalmi tabukat és a szorongás érzéseit. Egy cselekedetért járó potenciális büntetéssel társított szorongás segít elfojtani a cselekvést. A szorongás valójában még a cselekvés gondolatát is képes elfojtani: „Megfordult bennem, hogy elveszem a pénzt, de gyorsan elhessegettem a gondolatot." Ám a pszichopatákban a tiltott cselekedetek és a szorongás közötti kapocs gyenge, a büntetés veszélye nem riasztja vissza őket. Talán ez az oka, hogy Jeffrey sorozatos visszaesése egy amnéziás bűnlajstromára emlékeztetett: soha semmilyen büntetés a legcsekélyebb mértékben sem tartotta őt vissza impulzusai kiélésétől.

103

A pszichopaták kiválóan összpontosítják figyelmüket az őket érdeklő dolgokra, és hanyagolnak el más dolgokat. Egyes klinikusok ezt a folyamatot keskeny kévéjű fényszóróhoz hasonlítják, amely egyszerre csak egy dologra irányul. Mások szerint inkább ahhoz a koncentrációhoz hasonlít, amivel a ragadozó becserkészi a prédát. Ez a szokatlan figyelemfókuszáló képesség talán jó dolog, talán nem az, a helyzettől függ. Például a sztársportolók sikerüket jellemzően koncentrálóképességüknek tulajdonítják. A baseballban az az ütőjátékos, akinek egy átrepülő madár vagy a neve említése egy pillanatra elvonja a figyelmét, valószínűleg nem javít a pontátlagán. Ugyanakkor számos szituáció összetett, és megköveteli, hogy egyszerre több dologra figyeljünk. Ha csak arra összpontosítunk, ami érdekel bennünket, elmulaszthatunk valami mást, ami szintén fontos, esetleg veszélyt jelez. A pszichopaták gyakran ezt teszik: annyi figyelmet fordítanak a jutalom megszerzésére, és arra, hogy magukat jól érezzék, hogy elhanyagolják azokat a jeleket, amelyek veszélyre figyelmeztethetik őket. Például egyes pszichopaták azzal szereztek hírnevet, hogy a II. világháborúban vakmerő vadászpilóták voltak, úgy tapadtak a célpontra, mint a buldog. Mégis, ezek a pilóták gyakran nem figyeltek oda olyan unalmas részletekre, mint az üzemanyag mennyisége, a magasság, a hely és a többi gép pozíciója. Néha hős lett belőlük, de gyakrabban meghaltak, vagy törtetőként, magányos farkasként, vagy sikerhajhászként váltak ismertté, akikben nem lehetett megbízni - kivéve akkor, amikor magukkal kellett törődniük. • A pszichopaták „belső szavainak" nincs érzelmi foganatja. A lelkiismeret nemcsak azon múlik, hogy el tudjuk-e képzelni a következményeket, hanem azon is, hogy tudunk-e mentálisan „magunkban beszélni". A. R. Lurija szovjet pszichológus például

104

kimutatta, hogy az internalizált beszéd - a belső hang - döntő szerepet játszik a viselkedés szabályozásában.2 Azonban amikor a pszichopaták magukban beszélnek, egyszerűen „szöveget olvasnak". Amikor Jeffrey megpróbálta megerőszakolni Elyse lakótársát, talán ezt gondolta magában: a francba is! Ha megteszem, pokoli árat fizetek. Lehet, hogy AIDS-es leszek, ő meg teherbe esik, vagy Elyse kikaparja a szememet! De ha ezek a gondolatok egyáltalán végigfutottak is Jeffrey agyán, körülbelül annyi érzelmi hatást gyakoroltak rá, mintha azt gondolta volna magában: ma este lehet, hogy meccset nézek. Vagyis sosem mérlegelte komolyan, milyen hatással lehet önös vágykiélő magatartása az érintett emberekre, beleértve saját magát is. • A pszichopatáknak nem fejlett ki a képessége ahhoz, hogy mentálisan „képet alkossanak" magatartásuk következményeiről.3 Kézzelfogható jutalmak és megfoghatatlan jövőbeli következmények feszülnek egymásnak - nyilvánvalóan a jutalmak kerekednek felül. Az áldozatot érintő következményekről alkotott mentális kép különösen homályos. Vagyis Jeffrey nem társnak, hanem „összeköttetésnek" tekintette Elyse-t - szállás, ruházat, élelem, pénz, kikapcsolódás és szexuális kielégülés forrásának. Cselekedeteinek Elyse-t érintő következményei meg sem jelentek a tudatkörében. Amikor világossá vált, hogy már mindent kisajtolt a kapcsolatukból, amit csak tudott, egyszerűen odébbállt, és új finomságok után nézett.

Válogatnak Természetesen a pszichopaták nem teljesen érzéketlenek a társadalmat összetartó tengernyi szabállyal és tabuval szemben. Elvégre nem gépemberek, akik vakon reagálnak a pillanatnyi szükségletekre, késztetésekre és lehetőségekre. Csupán arról van szó,

105

hogy sokkal szabadabban válogatják meg, hogy milyen szabályokat és korlátokat tartanak be, mint mi, a többiek. ( Legtöbbünk esetében a bírálatnak akár csak az elképzelt veszélye is magatartás-szabályozó funkciót tölt be. Bizonyos fokig az önbecsülésünk a tét. Következésképpen állandóan igyekszünk bebizonyítani önmagunk és mások előtt is, hogy becsületes emberek vagyunk, szavahihetők, megbízhatók és rátermettek. Ezzel éles ellentétben, a pszichopata a helyzetfelmérést - mit nyer belőle és milyen áron - úgy végzi el, hogy nem érez szorongást, kételyt és aggályt az esetleges megalázás, fájdalomokozás, jövőbeni tervek keresztülhúzása, vagyis röviden mindazon eshetőségek kapcsán, amelyeket a lelkiismerettel bíró emberek a lehetséges cselekedetek mérlegelésekor figyelembe vesznek. Azok számára közülünk, akik sikeresen szocializálódtak, szinte lehetetlen elképzelni a világot úgy, ahogy azt a pszichopata megéli. Vancouver nyugati részén, párhuzamosan a tengerparti gáttal, ahol kocogni szoktam, egy vasúti vágány húzódik, amelyet napjában csak néhányszor használnak. Úgy egy évvel ezelőtt az átkelőnél lévő fényjelző berendezés tilosat jelzett, a forgalom pedig kezdett feltorlódni. Éppen végeztem a futással, és a közelben lazítottam. Rájöttem, hogy bár a berendezés tilosat jelez, valójában elromlott, a vonat pedig nem jön. Azonban a sor elején álló kocsi nem mozdult, még akkor sem, amikor a mögötte lévők sorra kezdték kikerülni. Amikor úgy tíz perccel később hazaindultam, a berendezés még mindig pirosan villogott, az első kocsi meg még mindig nem indult el. Tekintsük ezt az autóst és egy pszichopatát úgy, mint a belső vezéreltség kontinuumának két ellentétes végpontját. Az előző szolgai módon betartja a szabályokat, a másik pedig szerűen felrúgja őket. Az egyik passzívan elfogadja a belső hang felsőbbrendű autoritását, amely azt mondja: „ne", a másik pedig elküldi a fenébe.

106

Ez a belső hang azok esetében okoz problémát, akik értékrendjük miatt konfliktusba kerülnek a társadalommal. Ahogy az 1968-as francia diáklázadás során egy falfelirat megfogalmazta, „Mindnyájunkban van egy alvó rendőr. Meg kell ölni."

Pszichomozi A közönség érdeklődése a sima modorú szélhámos és a hidegvérű gyilkos iránt, akit nem korlátoznak a társadalom és a lelkiismeret diktátumai, soha nem volt ennyire élénk. Nagymenők, Tortúra, Csendes terror, Egy ágyban az ellenséggel, Nappali fény, Love, Lies and Murder,* Ártatlan áldozatok, A félelem foka, Harc egy gyermekért és a különösen nyers , A bárányok hallgatnak csak néhány azok közül a filmek közül, amelyek e könyv írásakor a legnépszerűbbek közé tartoznak. A valós és rekonstruált bűneseteket bemutató műsorok ma már állandó részei a tévé-programoknak. A New York Times 1991. február 10-i számában Bruce Weber Cozying up to the Psychopath That Lurks Deep Within ** címet viselő cikkében arra emlékeztet bennünket, hogy nincs semmi új a történetíró érdeklődésében „a perverzen kificamodott elme" iránt: ,,Jágótól Norman Bates-ig, Dr. Jekylltől Harry Lime-ig, Vladimir Nabokov Humbert Humbertjétől David Lynch Leland Palmerjéig (Bobjáig), a gonoszság logikáját az irodalom újra és újra feltárta a papíron, a színpadon és a mozivásznon egyaránt. Még ha képzelőerejük cserbenhagyta is őket, az írók és a színészek a rémisztő valóságból meríthettek ihletet: Hasfelmetsző Jacktől, Lizzie Bordentől, Dicktől és Perrytől, Gary Gilmore-tól, Charles Mansontól, nem is beszélve Adolf Hitlerről, Joszif Sztálinról és III. Richárdról. Egyes tollforgatók mára kétségkívül Szaddám Husszein felé tekintgetnek."

* Szerelem, hazugság, gyilkosság - a ford. ** Hízelgés a lelkünk mélyén bujkáló pszichopatának - a ford.

107

A kérdés az, hogy miért. Mivel magyarázható ez az iszonyú hatalom, amelyet a lelkiismeret nélküli személyiség kollektív fantáziánk felett gyakorol? „A gonosz kétségkívül csábító - írja Weber. - És nemcsak azok számára, akik dramatizálják. A kisebb csínytevéstől az ördögi kriminalitásig a rossz cselekedetek elkövetése olyasmi, amiről a többi ember nyilvánvalóan tudni akar. Ez az egyik magyarázat arra, hogy a pszichopata, a lelkiismeret-furdalás nélküli gonoszság megtestesítője, annyira mélyen beivódott a kollektív tudatba." Weber egy interjúban ugyanezt a gondolatmenetet követi Ronald Markman törvényszéki pszichiáterrel, aki (Dominick Bosco társszerzővel) Alone with the Devil* címmel könyvet írt gyilkosokkal végzett szakmai munkájáról. A pszichiáter szerint közönségként azonosulunk a pszichopatákkal, így élve ki a belső kontroll nélküli életről alkotott fantáziaképeinket. „Van bennük valami, ami bennünk is megvan, és azért vonzódunk hozzájuk, hogy megtudjuk, mi az a valami" - írja Markman. A Webernek adott interjúban még ennél is továbbmegy: „A bőrünk alatt mind pszichopaták vagyunk." Joanne Intrator pszichiáter, a New York-i Mount Sinai Medical Center munkatársa kurzust tartott A pszichopata a valóságban és a filmvásznon címmel. Elmagyarázta, hogyan váltja ki a film az azonosulásnak ezt a formáját, ezáltal a moziba járást az alkalmi kíváncsiság szintjéről az érzelmileg telített voyeurség** szintjére emeli. Szerinte a mozi „lehetővé teszi, hogy könnyűszerrel részünk legyen a voyeur vikariáló*** örömében. Az elsötétített terem háttérbe szorítja tudatos morális világunkat, és megengedi, hogy egy másik belső állapotunk erősödjön fel, amelyet nem uralnak a felettes én [a lelkiismeret] szabta kötöttségek. A sötétben, alig észlelhető tudatossággal, látszólag következmények nélkül élvezzük az agresszív és szexuális örömöket." 4

* Egyedül az Ördöggel - a ford. ** Kukkolás - a ford. *** Áttételes - a ford.

108

A pszichológiailag ép emberre ezek a filmélmények jótékony hatással lehetnek, emlékeztetve őt arra a veszélyre és pusztításra, amelyet a pszichopátia magában hordoz. Másrészt ezek az élmények hatásos példaként is szolgálhatnak azok számára, akiknek belső normarendszere fejletlen, súlyos pszichológiai problémáik vannak, és akik társadalmilag elidegenedtek.

Az ügy nélküli lázadó 1944-ben jelent meg Robert Lindner pszichoanalitikus klasszikusnak számító tanulmánya Rebel Without a Cause" címmel.5 Lindner a pszichopátiát csapásnak tekintette, olyan szörnyű erőnek, amelynek destruktív potenciálját súlyosan alábecsüljük. A pszichopatákat a társadalomhoz való viszonyuk alapján jellemezte: „A pszichopata lázadó, az uralkodó törvények és normák megszegése számára vallás... ügy nélküli lázadó, szlogen nélküli agitátor, program nélküli forradalmár - más szóval, lázadása olyan célok elérésére irányul, amelyek kizárólag számára kielégítők. Képtelen rá, hogy másokért erőfeszítéseket tegyen. Minden igyekezete, bújtassa azt bármilyen köntösbe, azonnali óhajainak és vágyainak kielégítése céljából befektetett munkáját tükrözi." [2. oldal] A kultúra változhat, a pszichopata „lázadó" azonban ugyanaz marad. Az 1940-es évek közepén Lindner azt írta: a pszichopaták gyakran a társadalom peremén élnek, ahol „az egyéni szabadság ragyogásával csillognak, hiányoznak a közösség fékjei és gyeplői, és sem fizikai, sem pszichológiai értelemben nincsenek korlátok." [13. oldal]

* Az ügy nélküli lázadó - a ford.

109

Napjainkban, úgy tűnik, a pszichopaták mindenütt ott vannak közöttünk, tehát fel kell tennünk magunknak néhány fontos kérdést. Miért fokozódik a pszichopátia iránti érdeklődésünk - filmjeinkben, a televízióban, tömegpiaci könyveinkben és magazinjainkban? Miért követnek el a fiatalok egyre több erőszakos bűncselekményt? És mi az a társadalmunkban, ami egy szakértővel az alábbiakat mondatja: „A fiatalkorú bűnöző, akivel ma találkozunk, szenvtelenebb áldozatával szemben, hajlamosabb sérülést okozni, vagy ölni. A fiatal korú bűnözők áldozataik iránti empátiájának hiánya csupán egyik tünete egy olyan problémának, amely az egész társadalmat súlyosan érinti. Ma általánosabb a pszichopata beállítódás; az érzés, hogy felelős vagyok mások jól-létéért, fogyatkozóban van." 6 Vajon anélkül, hogy tudnánk, olyan társadalom kialakulását engedjük meg, amely tökéletes táptalajt, sőt talán „gyilkoló zónát" teremt a pszichopaták számára? Reggeli újságunk híreit olvasva ez a kérdés napról napra égetőbbé válik.

1

Robert Hare

(1970). Psychopathy: Theory and Research. New York: Wiley;

Cordon Trader (1978). Relations between psychopathy and persistent criminality. In R.D. Hare & D. Schalling (eds.). Psychopathic Behavior: Approaches to Research. Chichester, England: Wiley. 2

A. R. Luria (1973). The Working Brain. New York: Basic Books.

3

Ethan Gorenstein (1991). A cognitive perspective on antisocial personality. In P. Magaro (ed.). Annual Review of Psychopathology: Cognitive Bases of Mental Disorders. vol. 1. Newbury Park, CA: Sage.

4 5

Joanne Intrator. Personal communication, October 1991. p Robert Lindner: Rebel Without a Cause. New York: Grime and Stratum, 1944. A könyvből

1955-ben megható filmet készítettek hasonló címen, azonban Lind-

ner gondolatai a pszichopatáról nem filmvászonra Haragban a világgal címmel jelent meg - a ford.) 6

Jose Sanchez. Quoted in The New York Times, July 7, 1989.

valók.

(A

film

magyarul

6. fejezet Bűnözés: a logikus választás Ha a munkaköri leírás a bűnözés, akkor a pszichopata a tökéletes jelentkező.

Fritz Lang 1931-ben készült klasszikus filmjében (M-Egy város keresi a gyilkost) Peter Lorre egy pedofil gyilkost alakít, aki az utcán rabolja el szerencsétlen áldozatait, amikor a késztetés rátör, A rendőrség nem találja a gyilkost, és a gengszterekből és bűnözőkből álló alvilág maga végzi el a munkát. Miután prédája nyomára akad, az aljas, visszataszító, törvényen kívüli maffia elvonszolja egy elhagyott sörfőzdébe, ahol az alvilág saját bírósága elítéli. A film minden idők egyik leghatásosabb drámai ábrázolását adja a „betyárbecsület" fogalmának. Vajon valóban létezik becsület a bűnözők körében? Ha a felszínen megkapargatunk egy átlagos fogvatartottat, találunk valamiféle morális kódexet - nem feltétlenül a társadalom törvényeinek kivonatát, de mégis valamilyen morális kódexet, amelynek megvannak a saját szabályai és előírásai. Bár ezek a bűnözők szemben állnak egyes társadalmi szabályokkal és értékekkel, saját közegük - a környék, a tágabb család vagy a banda szabályait betartják. Tehát a bűnözés nem azt jelenti, hogy az illetőnek nincs lelkiismerete, vagy ne lenne, még ha gyengén is, szocializált. A bűnözők különféle módokon - sok esetben külső erők hatására - térnek a bűn útjára.1

• Egyes bűnözők tanulják a bűnözést: olyan családban vagy társadalmi közegben nőnek fel, amelyben a bűnelkövető magatartás, ilyen vagy olyan mértékben, elfogadott norma. Például az egyik alanyunknak az apja „hivatásos" tolvaj volt, az anyja pedig 111

prostituált. Kora gyerekkorától fogva az apjával „járt dolgozni". Az, ilyen „szubkulturált bűnözőknek" drámaibb példái a maffiacsaládok és az Európa egyes területein élő cigánybandák. • Sok bűnöző az úgynevezett „erőszakciklus" révén érthető meg jobban. Egyre több a bizonyítéka, hogy akiket kisgyerekként szexuális, fizikai vagy emocionális abúzus ér, felnőttként gyakran ugyanazt követik el. Nem ritka például, hogy egy pedofil maga is szexuális megrontás áldozata volt, vagy hogy a feleségbántalmazók kora gyerekkorukban családi erőszaknak voltak szemtanúi. • Megint mások a szükség parancsa miatt kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, például a kábítószerfüggők, vagy az iskolázatlan és nincstelen emberek, akik szembeszegülve a lelkiisme• retükkel, kétségbeesésükben rabláshoz folyamodnak. A kutatásunk során vizsgált számos alanyunk szétesett, elszegényedett vagy aszociális családokból menekülve kezdett bűnözni. Vigasz vagy megkönnyebbülés gyanánt drogokhoz nyúlt, majd szenvedélye kiélését a bűnözésből biztosította. • Másokból attól lesz bűnöző, hogy hirtelen felindulásból követnek el bűncselekményt. Az egyik alanyunk, egy büntetlen előéletű 41 éves férfi, aki sosem követett el erőszakos cselekményt, néhány óvszert talált a felesége tárcájában, heves vitába keveredett az asszonnyal, és „pillanatnyi elmezavarában" agybafőbe verte. Két évre ítélték, de biztos, hogy kedvezménnyel szabadul.

Ezeknél az embereknél számos esetben a negatív társadalmi tényezők - a szegénység, a családi erőszak, a megrontás, a szülői kapcsolatok elégtelensége, az anyagi gondok, az alkohollal és a kábítószerrel való visszaélés, hogy néhányat említsünk - játszottak közre a bűnözésben, sőt kiváltó okai voltak. Csakugyan, ha ezek a tényezők nem lettek volna, e bűnözők közül sokan nem adták volna bűnözésre a fejüket. 112

De vannak néhányan, akik egyszerűen azért bűnöznek, mert megéri, hisz könnyebb, mint dolgozni, vagy mert izgalmas.2 Nem mind pszichopaták, de akik azok, az esetükben a bűnelkövetés inkább a karakterstruktúra, amelyben nem képeződtek le a társadalmi szabályok és elvárások, semmint a hátrányos szociális körülmények eredménye. Számos pszichopata alanyunkra jellemző az a válasz, amelyet az egyik vizsgált nő adott arra a kérdésre, hogy miért követett el bűncselekményt: - Az igazat akarja hallani? Mert szórakoztat. Szemben a legtöbb más bűnözővel, a pszichopaták nem mutatnak lojalitást sem csoportok, sem szabályok, sem elvek iránt, kivéve azt, hogy „az első számú emberrel törődjenek". A rendvédelmi szervek gyakran kihasználják ezt az önimádatot, amikor megpróbálnak megoldani egy bűnügyet, vagy szétzilálni egy bandát vagy terrorsejtet. A megszokott ajánlat - légy okos, mentsd a bőröd, mondd meg, ki van még benne, és szabad vagy - nagyobb valószínűséggel vezet sikerre egy pszichopatával, mint egy hétköznapi bűnözővel szemben. Terrence Malick Sivár vidék című filmje, amelyet félig-meddig Charles Starkweather és barátnője, Caril Fugate gyilkos pályafutása ihletett, a rideg valóságon alapuló rémisztő filmfantázia. A ,,fantázia" Kit Carruthers alakjában jelenik meg, akinek ellenállhatatlan sármja és könnyed szövegelése tökéletesen illeszkedik a pszichopata személyiségprofiljához, viszont kötődése barátnőjéhez, Hollyhoz, túl mély és erős ahhoz, hogy igaz legyen. A néző kísértést érez, hogy az érző szívű pszichopata tipikus hollywoodi románcaként szemlélje a filmet, de mi figyeljünk oda alaposabban. Kit mögött ott van Holly, aki mindenben követi őt. Kétszer kell megnézni a filmet, hogy előtűnjön a valódi esettörténet: míg Kit a rendező koncepciója a pszichopatáról, addig Holly az igazi, a valódi „másik", akit Sissy Spacek briliáns módon ábrázol mint beszélő maszkot.

113

A pszichopata személyiség lényegi aspektusait Holly karakterének. két oldala példázza és dramatizálja. Az egyik az érzelmi sivárság és az, ahogy nyilvánvalóan érzékelhető, hogy csak színleli a mély érzéseket. Ennek az egyik jele magatartásának időnként vérlázítóan helytelen volta. Miután Kit a lány szeme láttára agyonlövi a lány apját, mert az ellenzi Holly kapcsolatát vele, a 15 éves lány pofon üti Kitet. Később leroskad egy székre, és fejfájásról panaszkodik, még később pedig, azután, hogy Kit felgyújtja a lány házát, hogy megszabaduljon az apa holttestétől, megszökik Kittel, hogy gyilkos ámokfutásba kezdjen vele. A másik példa egy későbbi helyzet, amelyben Kit, akinek ekkor már több gyilkosság szárad a lelkén, ráérősen elrabolja egy rémült pár kocsiját, akikre puskát szegez, és egy elhagyott mezőre tereli őket. Holly könnyedén a rémült nő mellé csapódik. - Helló! - mondja színtelen, gyerekes hangon. - Mi lesz most? - kérdezi a nő, aki kétségbeesetten próbálja felfogni a történéseket. - Ó - feleli Holly - Kit azt mondja, mindjárt felrobban. Néha én is így érzek. Maga nem? A jelenet azzal végződik, hogy Kit a mező közepén egy verembe zárja a két embert. Ahogy visszafelé indul, hirtelen belelő a verem ajtajába. - Szerinted eltaláltam őket? - kérdezi, mintha csak legyeket akart volna agyoncsapni a sötétben. Talán a legárnyaltabb bizonyítékot a pszichopátiára Holly narrációja szolgáltatja, amelyet monoton, a tini magazinokból vett frázisokkal tarkítva ad elő. Holly az őt és Kitet összekötő szerelemről beszél, de a színésznőnek sikerül érzékeltetnie, hogy Holly nem ismeri tapasztalatból azokat az érzelmeket, amelyekről beszél. Ha volt valaha példa arra, hogy valaki „tudja a szöveget, de nem ismeri a zenét", Holly figurája kétségkívül ilyen, és a néző első kézből tapasztalhatja meg azt a furcsa benyomást, azt a megnevezhetetlen bizalmatlanságot és viszolyogtató érzést, amelyről sokan - laikusok és szakemberek egyaránt - beszámolnak azt követően, hogy pszichopatával kerültek kapcsolatba. 114

A bűnözés receptje Sok tekintetben nehezen érthető, miképpen tudja bármelyik pszichopata is elkerülni, hogy élete során összeütközésbe kerüljön a társadalommal, tekintve a belső vezéreltség hiányát, az etikával és az erkölccsel szembeni hagyománybontó attitűdjét, kíméletlen, lelkifurdalás nélküli, én-centrikus világnézetét, és így tovább. Persze sokan nem kerülik el, és bűncselekményeik a lehetőségek széles skáláján mozognak a kis értékű lopástól a testi sértésig, az erőszakos zsarolásig és a fegyveres rablásig, a vandalizmustól és a rendzavarástól az emberrablásig, a gyilkosságig és az olyan állam elleni bűncselekményekig, mint a hazaárulás, a kémkedés és a terrorizmus. Bár nem minden bűnöző pszichopata, és nem minden pszichopata bűnöző, börtönpopulációinkban a pszichopaták jól reprezentáltak, az általuk elkövetett bűncselekmények aránya pedig messze meghaladja számarányukat.3 • A börtönökben a női és a férfi fogvatartottak átlagosan mintegy húsz százaléka pszichopata. • A pszichopaták a súlyos bűncselekmények több mint ötven százalékáért felelősek. A pszichopata karakterstruktúrája súlyos problémát jelent számunkra. Ahogy a nagy fehér cápa született gyilkoló gép, ugyanúgy természetes, hogy a pszichopaták a bűnöző szerepét veszik magukra. A gyorsaság, amellyel kihasználnak minden kínálkozó alkalmat, és a belső kontroll - amelyet lelkiismeretként ismerünk - hiánya együttesen igen hathatós receptet képez a bűnözésre. Így például, amikor egy elbűvölő mosoly levesz a lábáról egy fiatal nőt a strandon, a Jeffrey-hez hasonló fiatal pszichopata habozás nélkül rátapad, és megtalálja a módját, hogy annyi melegséget, szexuális örömöt, menedéket, ételt és pénzt szívjon el tőle, amennyit csak tud, és mindezt a „szerelem" nevében.

115

Amikor egy fiatalember, aki korát és típusát tekintve John Wayne Gacy kedvére való, véletlenül éppen az ő cégénél jelentkezik állásra, Gacy tétovázás nélkül megfélemlíti a fiút, és szexuális játszadozásra kényszeríti. És addig nem hagyja abba, amíg nem öli meg a fiút, és rejti el a holttestet a háza alatt.4 Amikor az utahi gyilkos, Gary Gilmore összeveszik a barátnőjével, addig kocsikázik (egy másik nővel), amíg késztetését, hogy dühét kitombolja, már nem tudja féken tartani. Megáll egy benzinkútnál, fiatal partnerét magára hagyja a bekapcsolt rádióval, ő pedig agyonlövi az első embert, aki az útjába esik. A következő este megismétli ugyanezt. A két agyonlőtt férfiról annyit mond, hogy egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen, éppen belefutottak, amikor tombolnia kellett.5 Egy nemrég készült FBI-tanulmány szerint azoknak az elkövetőknek, akik szolgálatot teljesítő rendőrt öltek meg, 44 százaléka pszichopata. [Killed in the Line of Duty, The Uniform Crime Reports Section, Federal Bureau of investigation, United States Department of Justice, 1992. szeptember]

A pillanatnak élés Lehet, hogy a New Age filozófiák iránt érdeklődő olvasó megborzong a szent elvek megszentségtelenítésén, azonban a pszichopata magatartása és motivációja nagyban érthetővé válik, ha úgy gondolunk rá, mint teljes egészében a jelenbe ragadt és az alkalomnak ellenállni képtelen személyre. Egy, a Pszichopátia Szűrőlistán magas értéket kapott fogvatartott szavai szerint: „Mit tegyen egy pasas? A csajnak jó segge volt. Kiszolgáltam magam." A férfit nemi erőszakért ítélték el. Egy másikat akkor fogott el a rendőrség, amikor feltűnt egy tévévetélkedőben abban a városban, ahol az áldozatai éltek. Öt perc sztárlét és két év börtön!

116

Gary Gilmore röviddel a kivégzése előtt a Playboynak adott interjújában érzékeltette, milyen az, amikor valaki ennyire erősen a jelenhez van láncolva. Bár igen magas IQ-ja volt, a kérdésre, hogy miért fogták el annyiszor, Gilmore ezt válaszolta: „Csak egy pár dolgot úsztam meg. Nem vagyok valami nagy bűnöző. Impulzív vagyok. Nem tervezek, nem gondolkodom. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember megússza az ilyen szarokat, csak gondolkodni kell hozzá. De én nem gondolkodom. Türelmetlen vagyok. Nem vagyok elég mohó. Egy csomó dolgot, amiért elkaptak, megúszhattam volna. Á, nem is igen értem. Lehet, hogy már régóta nem is érdekel."6

A pszichopata erőszakossága: hidegvérű és közönyös A gyakori bűnelkövetésnél is aggasztóbbak azok a bizonyítékok, amelyek szerint a pszichopata nők és férfiak sokkal hajlamosabbak az erőszakra és az agresszivitásra, mint mások.7 Természetesen a legtöbb bűnözőpopulációban nem szokatlan az erőszak, ám a pszichopaták még ehhez képest is magasan kitűnnek. Mind a börtönben, mind szabadlábon kétszer annyi erőszakos és agresszív cselekményt követnek el, mint más bűnözők. Ez csakugyan elgondolkodtató, ám nem meglepő. Míg legtöbbünkben erős gátak működnek, hogy ne okozzunk testi sértést másoknak, a pszichopaták esetében ez jellemzően nem így van. Számukra az erőszak és a fenyegetőzés „használati tárgy", amikor feldühítik, elutasítják vagy frusztrálják őket, és szinte egyáltalán nem gondolkodnak el az áldozatok által átélt fájdalmon és megaláztatáson. Erőszakosságuk csupán irgalmatlan eszköz olyan közönséges szükségletek kielégítéséhez, mint a szex, vagy hogy megszerezzék, amit akarnak, az eseményekre adott reakciójuk pedig sokkal inkább a közöny, a hatalom érzése, az öröm és az önelé-

117

gültség, semmint az okozott sérülés miatti megbánás. Semmiképpen sem olyasmi, ami álmatlan éjszakákat okozna számukra. Vessük össze a pszichopaták és a halált okozó testi kényszert szükséghelyzetben alkalmazó rendőrök reakcióit. Eltérően a filmek kitalált figuráitól, akik szemrebbenés nélkül lövik halomra a bűnözőket - Callahan felügyelő, avagy „Piszkos Harry" juthat eszünkbe, akit Clint Eastwood alakít -, a legtöbb rendőrt súlyosan felkavarják a lövöldözések, és sokuknak „emocionális flashbackjei"* vannak, vagy úgynevezett poszttraumás stressz-szindrómától szenvednek. Az utóhatások annyira rombolóak lehetnek, hogy számos jogrendszerben a lövöldözésbe keveredett rendőrök esetében, függetlenül attól, hogy halálos kimenetelű volt-e az incidens, vagy nem, kötelező a pszichológiai tanácsadás. A pszichopaták esetében az ilyen tanácsadás időfecsérlés lenne. Még a tapasztalt, súlyos esetekhez szokott szakembereket is megrémiszti, amikor látják, miként reagál egy pszichopata egy gyomorszorító eseményre, vagy hallják, hogy olyan közönnyel beszél egy brutális bűntettről, mintha egy almát hámozott volna meg, vagy egy halat filézett volna ki. • Gary Gilmore beszámolója az őt interjúvoló személyeknek arról, hogy a börtönben miként ragadt rá a „kovács" gúnynév, jól példázza a pszichopata gátlástalan attitűdjét az erőszak tekintetében.8 A börtönben Gilmore egyik barátját, LeRoyt kirabolták és összeverték. Üzent Gilmore-nak, hogy segítségre van szüksége, hogy elégtételt vegyen az elkövetőn, Billen. - Aznap este Bill éppen leült meccset nézni - emlékszik vissza Gilmore én meg egyszerűen belevágtam a kalapácsot a fejébe, sarkon fordultam, és kisétáltam... Hú, mekkora sebet kapott [nevet]... négy hónapig tartottak bent a lyukban érte, Bilit meg Portlandbe vitték agyműtétre. De Bill különben is elbaszott egy alak volt. Szóval,

* Emlékfelvillanásai - a ford.

118

hogy válaszoljak a kérdésére, ő nevezett el „kovácsnak" a kalapács miatt. Kaptam is tőle egy kis játékkalapácsot, amit láncon lehet hordani... - Később Gilmore azt állította, hogy a kalapáccsal megölte Billt, és hogy egy másik erőszakos gyilkosságot is elkövetett. Az interjúkészítők azt kérdezték tőle: - Miért híresztelte mindenkinek, hogy megölte őket? Kérkedésből, vagy hogy meggyónja? Gilmore [nevetve]: - Az igazat megvallva, valószínűleg inkább kérkedésből. • Egy volt elítélt, akit egy börtönpszichiáter korábban pszichopataként diagnosztizált, nyugodt hangon számolt be a rendőrségen arról, hogy egy bárban leszúrt egy férfit, mert az nem engedte át neki az asztalt. A magyarázata: akkor épp a „velem senki nem szórakozhat" stílust tökéletesítette, az áldozat pedig a többi vendég előtt szembeszegült vele. 1990-ben, Újév napján a 26 éves Roxanne Murray öt év házasság után egy 12-es kaliberű puskával megölte 42 éves férjét. A rendőrségen azt mondta, szerette a férjét, de meg kellett ölnie. A bíróság egyetértett, és elejtette az emberölés vádját. A férj, Doug (Juicer) Murray amolyan „álmotoros" volt: szüksége volt a bivalyerős motorokra, a gyenge, engedelmes nőkre, meg a kutyákra - az irányítható vagyontárgyakra. Az évek során egy sor esetben nemi erőszak és testi sértés miatt emeltek ellene vádat, de tanúk hiányában sosem került bíróság elé. Ezt megelőzően többször is elvált, a nőket, akikkel viszonya volt, terrorizálta és verte. Hátborzongató csavar a történetben, hogy egyszer szexuálisan bántalmazott tinédzserek otthonát vezette. Mentálisan és fizikailag egyaránt kizsákmányolta őket, amint azt a legtöbb nővel is tette, és későbbi felhasználásra gyakran kompromittáló fényképeket készített róluk. Amikor Roxanne szóvá tette 14 kutyájuk etetésének a költségeit, Doug beráncigálta őt a lakókocsiba, fejbe vágta egy megtöltött pisztollyal, és a szeme láttára agyonlőtte a nő kedvenc kutyáját. - Te is így járhatsz - mondta a nőnek. Úgy lát119

szott, erőszak és abszolút kontroll nélkül képtelen a szexre. A fellációt bárhol és bármikor megkövetelte, különben verés következett. A nőket kiagyalt brutális nemierőszak-pozitúrákba kényszerítette. Roxanne legjobb barátnője szerint olyan benyomása támadt, mintha Dougnak több oldala lenne. Némelyik jó volt, vagy jónak akarta feltüntetni, némelyik pedig a legrosszabb volt, amit az ember el tud képzelni. Úgy tűnik, miközben Doug a maga brutális útját járta, akaratlanul hozzásegítette a közösséget, hogy meghúzza azt a határt, amelyen túl a bántalmazott és terrorizált áldozatok saját védelmük érdekében indokoltan folyamodnak drasztikus eszközökhöz. [Ken McQueen cikkéből., The Vancouver Sun, 1991. március 1.] • A Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott egyik bűnelkövető egy betörés alkalmával meggyilkolt egy idős férfit, az esetről pedig így számolt be könnyedén: „Éppen turkálok a lakásban, amikor az öreg főszer lejön és... úú... elkezd ott üvöltözni, meg balhézni... úgyhogy egyszer fejbe nyomtam, és úú, még mindig nem kussol. Torkon vágtam, ettől hátratántorodott, és elterült a padlón. Hörgött ott, mint egy disznó, amit agyonszúrtak [nevet], úgyhogy komolyan kezdte felbaszni az agyamat, úgyhogy. .. úú... egypárszor fejbe rúgtam. Ettől aztán kuss lett... Ki is tikkadtam tőle, elmartam egy pár sört a hűtőből, és bekapcsoltam a tévét, aztán meg elaludtam. A zsaruk keltettek fel [nevet]." Az ilyen egyszerű, szenvtelen megnyilvánulásai az erőszaknak egészen mások, mint egy heves vita során kirobbanó erőszak, egy döbbenetes érzelmi kitörés, a fékezhetetlen harag, düh vagy félelem. A média hemzseg az ilyen hírektől. És a legtöbb ember tutija is, milyen az, amikor „elszakad a cérna", néha erőszakos következményekkel, és elszörnyed saját tettein. Miközben ezt a fejezetet írtam, éppen egy 65 éves büntetlen előéletű férfi pere zajlott. Egy érzelmileg rendkívül viharos gyermekelhelyezési tárgyaláson

120

zsebkéssel leszúrta a feleségét és annak ügyvédjét. Egy helyi pszichiáter tanúsította, hogy a férfi annyira felzaklatta magát, hogy elveszítette az önuralmát, „automatára váltott", és még csak nem js emlékezett rá, hogy mit művelt. A férfit, aki elborzadt saját tettén, felmentették. Még ha el is ítélték volna, szinte biztos, hogy kedvezménnyel szabadult volna. Ahogy a kriminológusok rámutattak, a súlyos családi veszekedések vagy a barátok, ismerősök közötti viták során bekövetkezett emberölés rendszerint „egyszeri cselekmény", amelyet amúgy felelős, megbánást tanúsító egyének követnek el, és nem valószínű, hogy újból megtörténik. Azonban a pszichopaták által elkövetett erőszakból hiányzik a normális érzelmi színezet, és inkább mindennapi események váltják ki. Egy nemrég készült felmérésben rendőrségi jelentéseket tanulmányoztunk, amelyek egy bűnöző férfiakból merített minta - amelynek mintegy fele pszichopata volt - közelmúltban elkövetett bűncselekményeinek körülményeit írták le.9 A pszichopaták és a többi bűnöző által elkövetett erőszakos bűntettek több tekintetben is lényeges eltéréseket mutattak: • A többi bűnöző által elkövetett erőszakos cselekmények általában családi viták során vagy heves érzelmi válság időszakában következtek be, viszont • a pszichopaták erőszakos cselekedetei gyakran bűncselekmény elkövetése közben, vagy italozás során fordultak elő, vagy bosszú, illetve a megtorlás motiválta őket. • A többi bűnöző áldozatainak kétharmadát családjuk nőtagjai, barátok vagy ismerősök tették ki, viszont • a pszichopaták áldozatai kétharmadát idegen férfiak képezték. A pszichopata erőszak jellemzően irgalmatlan és hidegvérű, és inkább célratörő, komplikációmentes és tárgyszerű, semmint mélyen gyökerező szenvedés vagy érthető kiváltó tényezők kifeje-

121

ződése lenne. Hiányzik belőle a „zaft", az erőteljes emóció, amely a legtöbb más ember esetében az erőszakot kíséri. A pszichopata erőszak talán legijesztőbb aspektusa az a befolyás, amelyet a nagyvárosi erőszak jellegére gyakorol. A rablótámadások, a rosszul elsült drogügyletek, a „vadulások", az agreszszív koldulás, a bandatevékenység, a „rajzások", a kiszemelt célcsoportok - mint például a homoszexuálisok - elleni támadások során általában idegenekkel vagy alkalmi áldozatokkal szembeni szemtelen és ok nélküli erőszakkal találkozunk. Ennek az új erőszakhullámnak tipikus szereplője a filmekben és a televízióban ábrázolt pszichopata huligán. Nem személyes a dolog, mondja, miközben késztetései erőszakos kiélésével foglalatoskodik. Ahogy egy 15 éves lány mondta: - Meglátok valamit, ami nagyon kell, és egyszerűen elveszem. Egyszer annyira kellett, hogy ráfogtam arra a lányra a kést, de nem bántok senkit. Csak kellenek dolgok. 10 „Egy autós belerohant egy kocsiba, és megölt egy anyát a kislányával együtt. A tanúk szerint durván és visszataszítóan viselkedett a baleset után. Csak az aggasztotta, hogy lekésik a randijárói A mentőben, ahol együtt utazott az egyik áldozatával, egy súlyos sérülést szenvedett kéthónapos csecsemővel az autós - aki semmi jelét nem mutatta, hogy alkoholt vagy kábítószert fogyasztott volna - a beszámolók szerint azzal reagált a csecsemő sírására: hallgattassák már el azt az átkozott kölyköt." [ The Province. Vancouver. 1990. ábrilis 25. ]

Szexuális erőszak A nemi erőszak jó példa a pszichopaták kegyetlen, önző és eszközszerű erőszakosságára. Természetesen nem minden nemierőszak-elkövető pszichopata. Egyesek nyilvánvalóan háborodott személyek, akik különféle pszichiátriai és pszichológiai zavaroktól szenvednek. Mások olyan kulturális és társadalmi attitűdök 122

produktumai, amelyek a nőket alávetett szerepekre kényszerítik. Ezeknek a férfiaknak a bűncselekményei, jóllehet visszataszítóak a társadalom számára, és iszonyú traumát okoznak az áldozatoknak, talán könnyebben érthetők, mint a pszichopaták cselekményei. Az ismételt vagy sorozatos nemi erőszakot elkövető személyek mintegy fele pszichopata." Tetteik egy igen hathatós kombináció eredményei, amely a szexuális késztetések és fantázia gátlástalan kiéléséből, a hatalom- és uralomvágyból, valamint abból tevődik össze, hogy az áldozatokat örömszerzést és kielégülést szolgáló tárgynak tekintik. Ezt a kombinációt jól példázza John Oughton, akit a vancouveri sajtó „papírzacskós erőszaktevőnek" nevezett (papírzacskót húzott a fejére, amikor gyerekeket és nőket erőszakolt meg). A törvényszéki pszichiáter Oughtont egyfelől pszichopataként - „nincs lelkiismerete, manipulatív, én-centrikus, hazudik, és képtelen a szeretetre" -, másfelől szexuális szadistaként diagnosztizálta, akiben „attól gerjed nemi izgalom, hogy áldozataira pszichológiai nyomást gyakorol".12

A feleségverő pszichopata Az utóbbi években a társadalomban egyre tudatosodik a családi erőszak, erősödik az intolerancia vele szemben, aminek eredménye az elkövetők elleni erélyes eljárás és bíróilag elrendelt gyógykezelésük. Bár a feleségbántalmazás dinamikája és okai összetettek, és tengernyi anyagi, társadalmi és pszichológiai tényező játszik közre benne, bizonyítható, hogy a rendszeres feleségverők között jelentős a pszichopaták aránya. Egy nemrég végzett vizsgálatban a Pszichopátia Szűrőlistával teszteltünk egy mintát, amely olyan férfiakból állt, akik önként vagy a büntetésük részeként feleségverőket kezelő programban vettek részt.13 Azt találtuk, hogy a mintában szereplő férfiak 25 százaléka pszichopata; ez a szám hasonló a börtönpopulációkban

123

mért arányhoz. Nem tudjuk, hány százalékot tesznek ki azok a pszichopata feleségverők, akik nem kerülnek be kezelési programokba, de gyanítom, az ő arányuk legalább ekkora. Annak a ténynek, hogy a feleségüket rendszeresen bántalmazó férfiak között sok a pszichopata, a kezelési programok tekintetében súlyos következményei vannak. Ez azért van, mert a pszichopaták hírhedtek arról, hogy magatartásuk ellenáll a változásnak (ezt a kérdést egy későbbi fejezetben tárgyalom). Az erőszakos férjeket kezelő programokhoz általában kevés forrás áll rendelkezésre, számos kezelési programban pedig jelentős a sorban állás. A pszichopaták, szemben a többi férfival, inkább azért járnak ide, hogy jó benyomást gyakoroljanak a bíróságra, semmint hogy változtassanak magatartásukon. A jelenlétükkel nem tesznek sokkal többet, mint hogy elveszik a helyet mástól, aki esetleg jobban ki tudná használni. Emellett a pszichopaták kétségkívül bomlasztó hatással vannak ezekre a programokra. Ám egy pszichopata ilyen jellegű terápiás programba küldésének talán az a leginkább aggasztó következménye, hogy hamis biztonságérzetet keit az illető férfi feleségében. Kezelték, tehát már biztos jobban van, gondolhatja az asszony, s ezzel elszalasztja a lehetőséget, hogy véget vessen egy erőszakos kapcsolatnak. Mr. Leblancot a bíróság azért ítélte el és rendelte el kényszerkezelését egy feleségverő férfiaknak szervezett terápiás csoportban, mert bántalmazta törvényes feleségét. A megnyerő modorú, barátságos férfi jelentéktelen - sőt, igen, szerencsétlen - szóváltásként írta le a testi sértést. A rendőrségi jelentésből azonban kiderült, hogy zúzódást okozott az asszony szeme körül, eltörte az orrát, valamint ez az eset csupán a legutolsó volt a hasonló epizódok sorában, amikor sok más nővel bánt ugyanígy. Az első terápiás ülés előtt egy interjú során azt állította, hogy érti a problémát, és meg kell tanulnia, hogyan kezelje a haragját. Majd egyfajta kiselőadás formájában kifejtet124

te a családi erőszak dinamikáját és a vele kapcsolatos elméleteket, végül arra a következtetésre jutott, bogy a csoport valószínűleg nem sokat fog nyújtani a számára, ám hajlandó eljárni az ülésekre, mert a többi férfinak segíthet, hogy rálássanak a problémájukra. Az első ülés során csak úgy megjegyezte, hogy deszantos volt Vietnamban, a Columbia Egyetemen szerzett diplomát, és több sikeres vállalkozásba is belefogott - a részletekbe nem mélyedt bele. Kimondta, hogy ez a mostani volt az első ilyen ügye, és amikor a csoportvezető rámutatott, hogy előtte már elítélték lopásért, csalásért és sikkasztásért, elmosolyodott, és azt mondta, az mind kicsinyes félreértések miatt volt. A csoportvitákban ő dominált, és leginkább a többi férfi felszínes, „populáris lélekelemzésén" munkálkodott. A csoportvezető érdekesnek találta őt, de a többiek többségét frusztrálta intellektuális arroganciája és agresszív modora. Néhány ülés után elmaradt a csoportból, és a jelentések szerint elhagyta a várost, amivel egyértelműen megszegte az ellene hozott bírósági végzést. Az állításáról, miszerint a Columbia Egyetemen diplomázott, és vietnami deszantos volt, kiderült, hogy hazugság.

Az igazi próba: megjósolható-e a magatartásuk? Texasban James Grigson, „dr. Halál" törvényszéki pszichiáter tanúvallomásában rutinszerűen kijelenti, hogy a pszichopata gyilkosok biztos, hogy újra ölni fognak.14 Ennek eredménye, hogy a siralomház zárkáira mindig akadnak lakók. Grigson bizonyosságával az a - számos klinikus és szakmapolitikus által vallott - meggyőződés áll szemben, hogy a bűnelkövető magatartás és az erőszak nem jósolható meg pontosan. Mint mindig, az igazság valahol a két véglet között van. Nem kell zseninek lenni annak belátásához, hogy azok az emberek, akik korábban bűntettet és erőszakos cselekményt követtek el,

125

veszélyesebbek, mint mások. Egy ember jövőbeni cselekedetei jól prognosztizálhatóak annak alapján, hogy az illető mit tett a múltban - ezen az elven alapul számos döntés, amelyet a büntető igazságszolgáltatási rendszer hoz. Legalább fél tucat olyan tanulmány született a közelmúltban, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy jelentősen javítható a bűnelkövető és az erőszakos magatartás bejóslása, ha azt is tudjuk, hogy az illető - a Pszichopátia Szűrőlista alapján - pszichopata-e.15 A szóban forgó tanulmányok a visszaesési arányokat (az ismételt bűnelkövetést) vizsgálták szövetségi börtönből szabadult elkövetők körében. A tanulmányok kimutatták: • a pszichopaták esetében a visszaesési arány mintegy kétszerese a mis bűnözők körében mért aránynak; • a pszichopaták esetében az erőszakos bűncselekmények ismételt elkövetési aránya háromszorosa a más bűnözők körében mért aránynak. A társadalomban nagy aggodalmat kelt a szexuális bűnelkövetők feltételes szabadlábra helyezése. Mint korábban jeleztem, fontos megkülönböztetni a pszichopata szexuális bűnelkövetőket azoktól, akik nem pszichopaták. A kedvezményt elbíráló bizottságok esetében ennek a különbségtételnek a fontosságára világít rá az a tanulmány, amely nemrég készült olyan nemi erőszaktevőkről, akiket intenzív kezelési programot követően szabadon engedtek.16 A szabadlábra helyezett férfiak csaknem egyharmada újra nemi erőszakot követett el. A legtöbb esetben a visszaeső nemierőszak-elkövetők a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kaptak, és szabadulásuk előtt a péniszükre helyezett elektronikus eszköz mérései alapján bizonyítható volt deviáns nemi izgalmuk. A két ismérv - a pszichopátia és a deviáns nemi izgalom - együttes alkalmazása annak bejóslására, hogy a szabadon engedett bűnelkövetők közül ki követ el újra nemi erőszakot, négy esetből háromban helyesen jelzett. 126

Az ilyen eredmények miatt a büntető igazságszolgáltatás megújult érdeklődést mutat a pszichopátia, a visszaesés és az erőszak közötti összefüggés iránt. Ez az érdeklődés nem korlátozódik azokra a bűnözőkre, akik kedvezményes szabadulás előtt állnak. A törvényszéki pszichiátriai intézetek a Pszichopátia Szűrőlistát például annak eldöntéséhez használják segítségül, hogy egy pácienshez milyen biztonsági fokozatot rendeljenek.17

Kinövik? Gondoljon valamelyik rokonára vagy barátjára, akit gyerekkora óta ismer: a félszeg, gátlásos barátnőre, a közvetlen, társaságkedvelő öccsére, a gyors beszédű, simlis unokabátyjára, a vad, ellenséges, agresszív szomszédra. Milyenek voltak tízéves korukban? Bár az emberek változnak, és néha jelentős mértékben, számos személyiségvonásuk és magatartási mintázatuk egész életükben változatlan marad. Például a fiúból, aki megijed a saját árnyékától, valószínűbb, hogy félénk, szorongó felnőtt lesz, semmint kemény és bátor harcos. Ez nem azt jelenti, hogy személyiségünk és viselkedésünk kora gyerekkorunkban rögzül, vagy hogy az érés és a tapasztalat ne lenne óriási erő annak meghatározásában, hogy milyen felnőtt válik belőlünk. Azonban van bizonyos fokú folytonosság abban, ahogy a környezetünkkel érintkezünk. A bűnözés tekintetében például több kutató megállapította, hogy a gyerekkori félénkség, nyugtalanság és agresszivitás figyelemreméltóan tartós, legalábbis a felnőttkor korai szakaszáig.18 Nem meglepő tehát, hogy a felnőtt pszichopaták antiszociális és bűnelkövető tevékenységei olyan magatartási mintázatok folytatásai, amelyek először a gyerekkorban mutatkoztak. Azonban a spektrum másik végén valami érdekes zajlik:19 • A pszichopaták bűnöző tevékenysége átlagosan körülbelül 40 éves korukig jelentős marad, azután meredeken csökken.

127

• Ez a csökkenés drámaibb a nem erőszakos, mint az erőszakos bűncselekmények esetében. Mivel magyarázható az antiszociális magatartás lecsendesedése, amely sok pszichopatánál élete derekán bekövetkezik? Több valószínű magyarázat is született erre: „kiégnek", érettebbé válnak, belefáradnak a börtönéletbe és a törvénnyel való összeütközésbe, új stratégiát dolgoznak ki a rendszer legyőzésére, találnak egy megértő társat, átalakítják a magukról és a világról alkotott képüket, és így tovább. Ám mielőtt arra a következtetésre jutnánk, hogy a korosodó pszichopata jóformán semmi veszélyt nem jelent a társadalom számára, gondolkodjunk el az alábbiakon: • Nem minden pszichopata hagy fel a bűnözéssel az élete közepére. Sokuk jócskán előrehaladott életkorban is folytatja a bűnelkövetést. • A bűnelkövető magatartás csökkenése nem jelenti a személyiség alapvető megváltozását. Ezek fontos megállapítások. Egyes pszichopaták folyamatosan követnek el bűncselekményeket, főleg erőszakosakat, egészen haláluk napjáig. A kutatások pedig azt sugallják, hogy azok, akiknek az életkorral csökken ugyan a bűnelkövető tevékenysége, számos esetben továbbra is ugyanolyan alapvető személyiségvonásokkal bírnak, mint amilyeneket a 3- fejezet bemutat: vagyis én-centrikusak, sekélyesek, manipulatívak és kegyetlenek maradnak. A különbség annyi, hogy megtanulták olyan módokon kielégíteni szükségleteiket, hogy azok nem annyira durván antiszociálisak, mint azelőtt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy magatartásuk morális vagy etikus lenne. Ennélfogva az a nő, akinek „jó útra tért" férje immár el tudja kerülni az összeütközést a törvénnyel, ritkábban csalja meg, mint azelőtt, és szerelmet mutat iránta, jó okkal kételkedhet ben-

128

ne, hogy a férfi valóban megváltozott-e, főleg ha szinte sosem tudja, merre jár, vagy mire készül. Ha ez a férfi pszichopata lenne, én erősen kételkednék benne, hogy megváltozott. Egy diagnosztizált pszichopata nő, akinek múltját számos bűntett és erőszakos cselekmény tarkította, 35 évesen úgy döntött, változtat az életén. Számos börtönkurzuson vett részt, és 42 éves korában történt szabadulását követően egyetemi diplomát szerzett pszichológiai tanácsadásból. Utcagyerekekkel kezdett el dolgozni, az elmúlt öt évben pedig semmilyen bűncselekményt nem követett el. A közösségben többen sikertörténetnek tekintik őt. Azonban több munkahelyről is elbocsátották hűtlen kezelés, valamint munkatársai és felettesei megfenyegetése miatt. Mivel sokan komolyan veszik a fenyegetést, és mert attól tartanak, a nő ténykedésének nyilvánosságra kerülése kellemetlenül érintheti őket, nem jelentették fel hivatalosan. Néhányan azok közül, akik ismerik, azt állítják: érdekes nő, akinek büntetett előéletéért a hátrányos szociális körülmények és a balszerencse okolható. Mások úgy gondolják, jobbára ugyanaz maradt, aki volt - kegyetlen, arrogáns, manipulatív, én-centrikus - azzal az egyetlen érzékelhető különbséggel, hogy most sikerül kikerülnie a törvényeket.

A maximális pontszám Ezt a fejezetet egy bűnelkövetőről szóló rövid beszámolóval fejezem be, akit két egymástól független vizsgáló személy egyaránt úgy értékelt, hogy a Pszichopátia Szűrőlistán a lehetséges legmagasabb pontszámot kell kapnia, azt a pontszámot, amelyet kétszáz súlyos bűnelkövető közül kevesebb, mint egy ér el. Earl 40 éves volt, és hároméves börtönbüntetését töltötte testi sértésért. Mindkét vizsgáló érdekesnek, sőt izgalmasnak találta őt az interjú során, mivel olyan magával ragadó energia áradt be129

lőle, hogy lebilincselve hallgatták. Ugyanakkor megütköztek és viszolygást éreztek attól, amit mondott, és attól a közönytől és természetességtől, ahogy mondta. Az egyik vizsgáló megfogalmazása szerint „nagyon érdekesnek találtam a pasast, de mintha egy másik bolygóról jött volna. Halálra rémisztett." Earl stabil munkásosztálybeli családból származott, négy gyerek közül ő volt a harmadik. Problémái a társadalommal korán kezdődtek: az óvodában egy villával megszúrta az óvónőt, amiért az a helyére parancsolta, 10 évesen fiatal lányokat kerített (köztük 12 éves nővérét), hogy idősebb barátainak szexuális szívességeket tegyen, 13 éves korában pedig elítélték, mert meglopta a szüleit, és a nevüket csekkekre hamisította. - Ja, lehúztam pár hónapot egy javítóintézetben, de sokkal több kibaszott balhém volt, mint amiért elkaptak. Earl azóta szinte minden elképzelhetőt elkövetett, zömében mis emberek sérelmére. Priuszát rablások, közlekedési kihágások, testi sértés, nemi erőszak, lopás, csalás, jogtalan fogva tartás, futtatás és gyilkossági kísérlet tarkítják. Ehhez képest meglepően kevés időt töltött börtönben. Sok esetben azért ejtették el a vádat, mert a tanú megtagadta a vallomást, miskor meg nem volt ellene elég bizonyíték, vagy Earl meggyőző magyarázattal szolgált magatartására. Még amikor elítélték is, jellemzően sikerült feltételes szabadulást kieszközölnie, ami, tekintve a börtönben tanúsított magatartását, látszólag megmagyarázhatatlan. A magyarázattal a róla készült pszichológusi jelentés egyik bekezdése szolgál: „Earl egyik legszembetűnőbb tulajdonsága a teljhatalomhoz való rögeszmés ragaszkodás... Csak addig értékeli az embereket, amíg meghajlanak akarata előtt, vagy kényszeríthetők és manipulálhatók, hogy megtegyék, amit ő akar. Szüntelenül azt méregeti, hogy milyen kilátásai vannak az emberek és a helyzetek kihasználására." A róla készült egyéb személyi anyagok arról számolnak be, hogy a hatalom és a kontroll hajszolása során miként lavírozik a rabtársak és a felügyelők között, és hogy mindkét oldalon félnek tőle, de egyben csodálják is. Nagyon ügyesen hasz130

nálja a fenyegetést, a megfélemlítést, az erőszakot, a megvesztegetést és a drogokat, és „rendszeresen ad információkat más fogvatartottakról, hogy mentse a seggét és kiváltságokat kapjon. A rabkódex semmit nem jelent a számára, ha nincs belőle személyes haszna." A nőkkel való kapcsolata éppen olyan sekélyes és élősdi, mint magatartásának más aspektusai. Saját bevallása szerint az évek során több száz élettársi kapcsolata volt, amelyek néhány naptól néhány hétig tartottak, és megbecsülhetetlen, hány nővel létesített szexuális kapcsolatot. A kérdésre, hogy hány gyereke van, Earl ezt felelte: - Nem tudom pontosan. Gondolom, van egypár. Többször gyanúsítottak azzal, hogy én vagyok az apa, de elküldtem őket a picsába. Honnan tudjam, hogy tőlem van? - Az életében megforduló nőket rutinszerűen terrorizálta és bántalmazta, a lányát szexuálisan megrontotta, a barátnőjét pedig megerőszakolta. Szadista szexuális hajlamait a börtönbe is magával vitte, ahol közismert agresszív homoszexualitásáról. Earl egyik legfeltűnőbb vonása a nagyzolás. A személyi anyaga tele van bejegyzésekkel drámai, eltúlzott és nagyképű megnyilvánulásairól. Az egyik vizsgálóm ezt írta: „Ha nem féltem volna tőle annyira, a képébe nevettem volna a leplezetlen önimádata miatt." Earl így fogalmazott: - Mindig azt mondják, milyen nagyszerű fickó vagyok, és hogy nincs olyan, amit ne tudnék megtenni; néha azt hiszem, kamuznak nekem, de egy férfi higgyen magában, nem igaz? Amikor magamba nézek, tetszik, amit látok. Az interjú idején, évekkel ezelőtt, felmerült Earl kedvezményes szabadulásának a lehetősége. A kedvezményt elbíráló bizottsághoz intézett kérelmében az alábbiakat írta: „Sokkal érettebb lettem, a börtönlétben nem látok perspektívát. Sokat tudnék nyújtani a társadalomnak, és keményen dolgoztam, hogy kielemezzem a gyengéimet és az erősségeimet. Az a célom, hogy hasznos tagja legyek a társadalomnak, szerényen éljek, és szerető kapcsolatot teremtsek egy asszonnyal. Úgy érzem, becsületesebb és megbízhatóbb lettem. A jó hírnevem számomra szent." Az inter131

jú készítője ezt így kommentálta: - Az én figyelmemet azért nem kerülte el, hogy Earlt széles körben hírhedt hantásként ismerték. Meglepő módon, a börtön pszichológusa és pszichiátere szerint Earl valóban javulást mutatott az akkori börtönbüntetése során, és a vele folytatott foglalkozások alapján úgy gondolták, feltételes szabadulása nem jelent kockázatot. Azonban, ahogy az egyik vizsgálóm megjegyezte: „még ha csak a fele igaz is annak, amit elmondott, soha nem lenne szabad kiengedni". Earl tudta, hogy a vizsgálataink szigorúan bizalmasak, és részei egy kutatási projektnek, amelyben jogilag és etikailag egyaránt tilos megosztanunk megállapításainkat az intézmény vezetésével, hacsak a vizsgált személy nem jelent veszélyt magára és másokra. Ezért a személyisége velünk szemben nyitottabb volt, mint az, amelyet a feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelme során mutatott. Mint kiderült, a kérelmét elutasították, ő pedig az interjú készítőjét azzal vádolta, hogy kiadta a rábízott bizalmas információkat. Earl barátainak megtorlásától tartva, az interjú készítője hoszszabb időre Európába utazott, jelenleg Angliában dolgozik. Earlt nemrég szabadon engedték, az interjú készítőm pedig nem tervezi, hogy egyhamar visszatér Kanadába.

1

A

bűnözés

okainak

tárgyalását

ld.

a

következő

könyvben:

James

Wilson

és

Richard Herrenstein: Crime and Human Nature. New York: Touchstone, 1985. 2

A bűnözés egyesekre gyakorolt vonzerejének elemzését ld. Jack Kratz: Seduc-

3

R.

tions of Crime. New York: Basic Boob, 1988. D.

Hare, K.

Strachan, and

A.

E. Forth (1993).

Psychopathy and crime:

A review. In K. Howells and C. Hollin (eds.). Clinical Approaches to Mentally Disordered Offenders. New York: Wiley. 4

Tim Cahill (1987). Buried Dreams. New York: Bantam Books. 225

5

Normal Mailer (1980). The Executioner's Song. New York: Warner Books.

6

Playboy, May 1977. p. 76.

7

R. D. Hare and L. N: McPherson (1984). Violent and aggressive behavior by criminal psychopaths. International Journal of Law and Psychiatry 7, 35-50; D. S. Kosson, S. S. Smith, and J. P Newman (1990). Evaluating the construct validity of psychopathy on Black and White male inmates: Three preliminary

132

studies. Journal of Abnormal Psychology 99, 250-59; R. C. Serin (1991). Psychopathy and violence in criminals. Journal of Interpersonal Violence 6, 423-31; S. Wong (1984). Criminal and institutional behaviors of psychopaths. Programs Branch Users Report. Ottawa, Ontario, Canada: Ministry of the Solicitor-General of Canada. 8

Playboy, May 1977. p. 76.

9

S. Williamson, R.

Hare, and S.

Wong (1987).

Violence: Criminal psychopaths

and their victims. Canadian Journal of Behavioral Science 1. 454-62. 10 11

Quoted by Felicia Lee. N. Y. Times News Service. November 26, 1991. R. Prentky and R. Knight (1991). Identifying critical dimensions for discriminating

among

rapists.

Journal of Consulting and Clinical Psychology, 59,

643-661. 12

Rapist "might murder". The Province, Vancouver, B.C.January 28, 1987.

13

T. Newlove, S. Hart, and D. Dutton (1992). Psychopathy and Family Violence. Unpublished

manuscript.

Department

of

Psychology,

University

of

British

Columbia, Vancouver, Canada. 14

C. P. Ewing (1983). "Dr. death" and the case for an ethical ban on psychiatric and

psychological

predictions

of

dangerousness

in

capital

sentencing

pro-

ceedings. American Journal of Law and Medicine 8, 407-28. 15

S. D. Hart, P. R. Kropp, and R. D. Hare (1988). Performance of male psychopaths following conditional release from prison. Journal of Consulting and Clinical Psychology 56, 227-32; R. C. Serin, R. D. Peters, and H. E. Barbaree (1990). Predictors of psychopathy and release outcome in a criminal population. Psychological Assessment: A Journal of Consulting and Clinical Psychology 2, 419-22.

16

M. E. Rice, G. T. Harris, and V. L. Quinsey (1990). A followup of rapists assessed in a maximum security psychiatric facility. Journal of Interpersonal Violence 4, 435-48.

17

Először az Atascadero-i Állami Kórház tett így (Kalifornia). David Plate vezető pszichológus személyes közlése, 1991. nov. 27.

18

J. E. Donovan, R. Jessor, and F. M. Costa (1988). Syndrome of problem behavior

in

adolescence:

A

replication.

Journal

of

Consulting

and

Clinical

Psychology 56, 762-05; R. Loeber (1988). Natural histories of conduct problems, delinquency, and

associated substance abuse:

Evidence

for

developmen-

tal progressions. In B. Lahey and A. E. Kazdin (eds.). Advances in Clinical Child Psychology, vol. 11. New York: Plenum; D. Olweus, J. Block, and M. Radke-Yarrow

(eds.)

(1986).

Development

of

Antisocial

and

Prosocial

Behavior. New York: Academic Press. 19

R. D. Hare, L. N. McPherson, and A. E. Forth (1988). Male psychopaths and their criminal careers. Journal of Consulting and Clinical Psychology 56, 710-14; G. T. Harris, M. E. Rice, and C. A. Cormier (1991). Psychopathy and violent recidivism. Law and Human Behavior 15, 625-37; L. N. (1966). Deviant Children Grown Up, Baltimore, MD: Williams & Wilkins.

Robins

7. fejezet A fehérgalléros pszichopaták A tolvaj vétkei a bankár erényei. George Bernard Shaw: Barbara őrnagy, Előszó

1987 júliusában levelet kaptam New York állam főügyészhelyettesétől, Brian Rosnertől, amelyben reagált a New York Times pszichopátiával kapcsolatos munkámat elemző cikkre.1 Azt írta, hogy nem sokkal azelőtt ügyészi beszédet tartott a büntetés kiszabásáról folytatott külön tárgyaláson egy férfi ügyében, akit több millió dolláros nemzetközi banki csalásban találtak bűnösnek. „Az ön leírása, amelyet a cikk idéz, szó szerint ráillik a vádlottra... A Pénzügyi Nyomozóhivatalban - némileg átfogalmazva az ön szavait - a simlis ügyvédekből, orvosokból és üzletemberekbőt élünk. Úgy vélem, az ön munkája révén megértethetjük a bíróságokkal, miért követnek el bűncselekményeket tanult, elegáns öltönyt viselő urak, és mi a teendő velük szemben a büntetés kiszabásakor. Ha érdekelné, mellékelten talál néhány anyagot az ügyhöz kapcsolódóan. Ha egy elmélet alátámasztásához valaha szüksége lenne tényekre, ezek most rendelkezésére állnak."2 A levelet egy aktacsomag kísérte, amely a 36 éves ifj. John Grambling ténykedéseit írta le, aki társával együtt nem egy, nem is kettő, hanem sok bankból csalt ki több millió dollárt úgy, hogy semmiféle biztosítékkal nem rendelkezett. A Wall Street Journal egyik cikke, amely Grambling csalásokkal teli pályafutását mutatta be, az alábbi címet viselte: LELEMÉNYESSÉG KELL A BIZTOSÍTÉK NÉLKÜLI KÖLCSÖNÖKHÖZ, DE GRAMBLING TUDJA, HOGYAN LEHET A BANKOKAT MEGGYŐZNI, ÉS FIKTÍV VAGYONT FELMUTATNI.3 A cikk így kezdődik:

134

„Néhány évvel ezelőtt két haszonleső üzletember azzal próbálkozott, hogy négy banktól és egy takarék- és hitelszövetkezettől ellopjon 36,5 millió dollárt. Anélkül hogy bárkire fegyvert fogtak volna, ténylegesen 23, 5 milliót gomboltak le. Nem számítottak rosszul, de lebuktak." A csalássorozat szinte kizárólag a látszatra épült. Grambling és társa banktisztviselők hosszú sorát győzték meg arról, hogy megbízható urakkal van dolguk. A hitelképességüket tűntették fel imponálónak úgy, hogy kölcsöneiket más kölcsönökből fizették vissza sorozatban. Magyarázatot keresve arra, hogy miként fordulhatnak elő ilyen csalások, a journal az alábbi válaszokat kapta bankszakemberektől: • A bankok között kiélezett a verseny, és igyekeznek minél előnyösebb kölcsönöket nyújtani. • Gramblinget nagyon kedves társasági fellépése hitelessé tette. • Aki csalást akar elkövetni, az mindenképp keresztülviszi. • Gramblingnek kolompot kellene kötnie a nyakába. A nekem küldött bírósági átiratok és egyéb jogi dokumentumok tanúsága szerint 4 Grambling abból él, hogy kellemes modorával, megtévesztéssel és manipulációval megnyeri mások bizalmát. Bár lehet, hogy tetteire elfogadható magyarázatot tud adni, a dokumentumokból és az ügyről beszámoló nemrég megjelent könyvből, amelyet Brian Rosner írt,5 egyértelműen kiderül, hogy John Grambling leírt magatartása kimeríti az e könyvben leírt pszichopátia fogalmát. A történet szemléletes erkölcsi tanmese a ragadozók egy olyan válfajáról, akik megnyerő fellépésükkel és halovány lelkiismeretükkel könnyedén szednek rá intézményeket és embereket egyaránt, aminek szépítő kifejezéssel fehérgalléros bűnözés a neve. Arcukon megnyerő mosoly ül, hangjuk megbíz-

135

hatóságot sugall, ám soha - és ez garantált - nincs figyelmeztető kolomp a nyakukban. A vállalkozó hajlamú pszichopaták esetében a Grambling-ügy - és a többi hasonló eset - jól példázza azt, hogy miként lehet az iskolázottság és a társadalmi összeköttetések révén, erőszakmentesen meglopni embereket és intézményeket. A „hétköznapi" fehérgalléros bűnözőktől eltérően, ezeknek az egyéneknek a megtévesztő és manipulatív magatartása nem korlátozódik egyszerűen a pénzszerzésre: e tulajdonságok áthatják minden ténykedésüket, legyen dolguk bárkivel vagy bármivel, beleértve a családot, a barátokat és az igazságszolgáltatási rendszert. Gyakran sikerül elkerülniük a börtönt, és még ha elfogják is Őket, általában enyhe büntetést kapnak és kedvezménnyel szabadulnak, hogy ott folytathassák, ahol abbahagyták. Mindazonáltal bűntetteik társadalmat érő hatásai pusztítóak. Gondolkodjunk el az alábbi megjegyzéseken, amelyeket a főügyészhelyettes, Brian Rosner tett Gramblingről a büntetés kiszabásáról lefolytatott külön eljárás során:6 • Grambling bűntettei számító mohóságból elkövetett bűncselekmények, amelyeket a mások élete és sorsa feletti hatalomgyakorlás kéjes vágya motivált. Ez a fajta kéjvágy gyakran a legördögibb bűnözőknél figyelhető meg... [Ez] egy mérhetetlenül gonosz ember munkálkodása. [87. oldal] • A nemzetet széttört karrierek és ambíciók romjaival csúfította el. A pénzbeli kár, amelyet okozott, felmérhető. Az emberi szenvedés és a pszichológiai rombolás nem. [86. oldal] • Bár eszközei előkelőek, ösztönei éppen olyan barbárok, mint az utcai fenevadaké. [83. oldal] A pénzintézetek átverése mellett Grambling egy nagy tekintélyű könyvvizsgáló cég fejléces papírján hamisított pénzügyi bizonylatokat, amelyekkel hozzájuthatott a kölcsönökhöz. Egyidejűleg csalárdan rávette a cég egyik vezetőjét - egy jótékonysági

136

ügyekben jártas szakértőt valamint annak egy kollégáját, hogy sejtsenek neki létrehozni egy időseket segítő fiktív jótékonysági alapítványt. E két férfinak, ahogy Rosner fogalmazott, „Grambling személyében a legsimább modorú szélhámossal volt dolguk, akit valaha ismertek".7 A megnyerő emberek elmennek kellemes modoruk végső határáig, viselkedésük pedig annyira megbotránkoztató, amennyire a világ azt eltűri. Logan Pearsall Smith: Afterthoughts* [3- oldal] Bűncselekményei nem korlátozódtak a személytelen pénzintézetekre. Meghamisította például a sógornője adóbevallását, és egy trükkel rávette, hogy írjon alá egy 4,5 millió dollárról szóló jelzáloglevelet. A pénzt megtartotta, az adósságot pedig a sógornőjére hagyta. Amikor letartóztatták, az asszony azt mondta: „Fogalma sincs senkinek, milyen megkönnyebbülést éreztem, amikor megtudtam, hogy rács mögé került... Istenem, most már senkinek sem tud többé ártani." 8 Az apósa szerint Grambling megbánta a múltban elkövetett hibákat, beszélt a terápiájáról, „100 százalékos rehabilitációjáról", és a terveiről, hogy jóváteszi a bűneit, „és mindeközben a következő bank megvágására készült".9 Miközben a tárgyaláson való megjelenési kötelezettség mellett szabadlábon volt, Grambling további csalásokat követett el, „végigtarolva az országot kelettől nyugatig".10 A magatartása meghazudtolta a megbánásról tett kijelentéseit. És mi volt minderről a mondandója Gramblingnek? Mint kiderült, meglehetősen sok minden. Néhány kijelentése árulkodó, és érdemes itt idézni, mivel jól példázza a pszichopaták egyik jellemző tulajdonságát: a realitás habozás nélküli eltorzítását még akkor is, amikor tudják, hogy mások tisztában vannak a tények-

* Utógondolatok - a ford.

137

kel. A kijelentések Grambling a bíróságnak írt leveléből származnak, amelyben megpróbál enyhe börtönbüntetést kieszközölni, valamint a büntetés kiszabásáról folytatott eljárás során elhangzottakból: • A pénzügyi képzésem során pénzügyi „építésszé" fejlődtem. Építőmester vagyok. Nem vagyok hivatásos „szélhámos" és „átverőművész"." • 1983 előtt soha, semmilyen munkám során nem volt öszszeütközésem a törvénnyel, legyen szó pénzügyekről vagy más területről.12 • Nagyon érző ember vagyok.13 Ahogy Grambling is tökéletesen tisztában volt vele, nyilatkozatai nem feleltek meg a bíróság elé tárt tényeknek. Ténylegesen „átverőművész" volt, igenis voltak gondjai a törvénnyel 1983 előtt, és minden róla szóló beszámoló szerint a szó normális értelmében nem volt „érző ember". Csalásai és korábbi súrlódásai a törvényekkel jói dokumentáltak. Az 1970-es évek elején, még mint egyetemi hallgató, több ezer dollárt sinkófált el a diákkörtől. Miután a diákkör nem akart botrányt, elfogadott egy csekket Grambling apjától, és nem tett feljelentést. Az első munkahelyén, egy neves beruházási banknál Gramblinget munkaadója „szakmailag alkalmatlannak" találta, és arra „bátorította", hogy hagyja ott az állását.14 Egy későbbi munkahelyén, szintén egy pénzintézetnél, hamis színben tüntette fel betöltött pozícióját, és becsapta a céget. Gramblingnek megengedték, hogy önként felmondjon, ezután lett hivatásos hamisító és tolvaj.15 Az érzéseket illetően Rosner a következőket mondta Grambling feleségéről: „Az asszony aggódott a fiaiért. Grambling mindig rossz apa volt, érzelem nélküli, és sosem ért rá. Hazudott a fiainak a bűncselekményeiről, ugyanúgy, ahogy mindenkinek, aki kérdezte róluk. És hazudott a feleségének is, megszámlálhatatlan dologban."16 [362. oldal] Továbbá nem ismerte a férjét: „mintha

138

egy cserkésszel tértem volna aludni, és Hasfelmetsző Jackkel ébredtem volna fel". A feleségét ugyanúgy megtévesztette, mind mindenki mást. Az asszony azt mondta, bárcsak megerőszakolta volna. Azon már túl lenne... Egyik barátja, aki kedvelte Gramblinget, nem értette, miért kapott olyan súlyos büntetést „csak fehérgalléros bűncselekményekért". Az asszony ezért meg tudta volna ölni. A „csak fehérgalléros bűncselekményekkel" él együtt mindennap. [390. oldal] Rosner és kollégái pedig - egy, a Grambling családi kapcsolatairól készült kiterjedt jelentés alapján - arra a következtetésre jutottak, hogy „soha nem találkoztak a fehérgalléros bűnöző elme ilyen átfogó elemzésével: a vagyonhalmozásra való lankadatlan késztetéssel, az emberek ennek érdekében történő kihasználásával, és - az önimádatot kivéve - mindennemű érzelem és emberi kötődés teljes hiányával". [361. oldal] Az a képesség, ahogy Grambling az áldozatokkal szembeni magatartását racionalizálta, tipikusan jellemző a pszichopaták attitűdjére. A vágy, hogy „mindenki kedvelje", az önmagáról mint pénzügyi „építészről" alkotott szépítő kép, és a presztízsvesztéstől való félelem mellett bűncselekményeit a frusztrációra és a feszültségre adott logikus reakciónak, vagy inkább az áldozat, semmint a saját hibájának tekintette. „Grambling gondolkodása szerint mindenki, aki annyira hülye, hogy higgyen neki vagy megbízzon benne, megérdemli a következményeket" - mondta Rosner. 17

Mesterségük: a visszaélés Grambling megnyerő modorával, társas készségeivel és családi összeköttetéseivel tudott beférkőzni mások bizalmába. Ebben segítségére volt az általános vélekedés, amely szerint társadalmi vagy szakmai státusuk révén bizonyos emberekről feltételezhető, hogy megbízhatóak. Például az ügyvédeknek, az orvosoknak, a politikusoknak, a tanácsadóknak és így tovább általában nem kell kiérdemelniük a bizalmat - pozíciójuknál fogva eleve élvezik azt.

139

Éberek vagyunk, amikor használtautó-kereskedővel vagy telemarketinges ügynökkel van dolgunk, ám egy ügyvédre, orvosra vagy befektetési tanácsadóra gyakran vakon rábízzuk vagyonunkat és jói-létünket. A legtöbb esetben nem pazaroljuk a bizalmunkat méltatlan emberekre, de jóhiszeműségünk a haszonleső cápák könnyű prédájává tesz bennünket. Az összes közül a legveszélyesebbek a bizalmunkkal visszaélők „fehér cápái" - a pszichopaták, Miután beférkőztek bizalmunkba, döbbenetes kegyetlenséggel hagynak cserben bennünket. Az egyik vizsgált alanyunk - nevezzük Bradnek -, 40 éves ügyvéd, aki a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott, jó példa arra, ahogy a pszichopata visszaél szakmai pozíciójával, hogy kielégítse önös szükségleteit. Brad köztiszteletben álló értelmiségi családból származik, a húga ügyvéd, ő maga pedig több millió dolláros csalásért és vagyonmegőrzési kötelesség megszegéséért négyéves börtönbüntetését tölti. Több ügyfele letéti számlájáról pénzt emelt le, a nővére és a szülei bankszámláinak terhére pedig hamis csekkeket állított ki. Azt mondta, csak kölcsönvette a pénzt, hogy fedezze a katasztrofális balszerencse miatti tőzsdei veszteségeit, a pénzt pedig az „utolsó centig vissza akarta fizetni". Valójában Brad hírhedt volt élvhajhász életviteléről. Háromszor elvált, Porschén járt, drága társasházi lakása volt, kokainozott, és a helybeli bukmékereknél óriási szerencsejátékadósságot halmozott fel. Nagyon ügyes volt a nyomok eltüntetésében, ám végül az események utolérték. Brad zűrjei nem voltak új keletűek. Tinédzser korában gyakran a szülei húzták ki a bajból, amelybe olyan enyhébb kihágások, mint a rongálás és a verekedés, de egy ízben 12 éves unokahúga szexuális zaklatása és az anyja féltett családi ékszereinek zálogba csapása miatt került. Állítása szerint az iskola nem jelentett számára problémát. - Elég okos voltam ahhoz, hogy kevés tanulással végigcsináljam az egyetemet. Egy-egy csoport akkora volt, hogy néha megkértem valakit, menjen el helyettem vizsgázni. 140

A jogi egyetemi évei alatt kábítószer jogellenes birtoklásáért őrizetbe vették, de sikerült elkerülnie a vádemelést, mert azt állította, hogy a drog misé volt. Miután 18 hónapot letöltött a legutolsó bűncselekményéért, kedvezménnyel szabadult. Azonban két hónappal később újra letartóztatták, amikor az anyja (engedély nélkül használt) kocsijával megpróbált átjutni a határon, feltételes szabadlábra helyezését pedig megszüntették. Az interjúk során Brad nagyon kellemes és meggyőző benyomást tett. Az áldozatairól azt mondta, igazából senkit nem ért nagyobb kár. - Az Ügyvédi Kamarának van egy külön erre a célra létrehozott alapja. Azzal, hogy lecsuktak, már bőven törlesztettem. A tény az, hogy mesterkedéseinek következtében ügyvédpartnereit és a családját is óriási veszteségek érték. Figyelembe véve személyiségüket, nem meglepő, hogy a pszichopaták jó szélhámosok. Habozás nélkül hamisítanak, és szégyentelenül használnak fel impozáns ajánlóleveleket, hogy kaméleon módjára olyan diplomás-szerepeket öltsenek magukra, amelyek presztízshez és hatalomhoz juttatják őket. Amikor a dolgok kezdenek összeomlani, ahogy ez általában be is következik, egyszerűen csomagolnak és odébb állnak. A legtöbb esetben olyan szakterületeket választanak, ahol a szükséges készségeket könnyű hamisan feltüntetni, a zsargon könnyen megtanulható, és nem valószínű, hogy a képesítésüket igazoló dokumentumokat tüzetesen ellenőriznék. Ha az adott szakma nagyra értékeli a meggyőzési és manipulációs képességet, vagy a „személyes hozzáférkőzés" képességét, annál jobb. Ezért, a pszichopaták könnyen tüntetik fel magukat pénzügyi tanácsadó, gyülekezetvezető, terapeuta vagy pszichológus szerepében. Azonban bizonyos más szerepekben sokkal nehezebben tudnak színlelni. Vannak pszichopaták, akik időnként orvosnak adják ki magukat, és diagnosztizálnak, gyógyszert írnak fel, sőt még 141

műtétet is végrehajtanak. Az, hogy pácienseik egészségét vagy életét veszélyeztetik, egy szemernyit sem zavarja őket. Tíz évvel ezelőtt volt egy férji Vancouverben, aki ortopéd sebésznek adta ki magát. Csaknem egy éven keresztül végzett operációkat - a legtöbbjük egyszerű, néhány azonban komoly beavatkozás volt - pazarló, hivalkodó életvitelt folytatott, és aktívan részt vett társadalmi és jótékonysági rendezvényeken. Amikor kételyek merültek fel a pácienseivel folytatott szexuális viszonya, az alkalmazott eljárások és több elfuserált műtétje miatt, egyszerűen eltűnt, maga mögött hagyva az összezavart orvostársadalmat és egy sor pszichológiailag és emocionálisan megsérült beteget. Néhány évvel később Angliában tűnt fel, ahol letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték, mert pszichiáternek adta ki magát. A per során kiderült, hogy többször volt már szociális munkás, rendőr, titkos vámügyi nyomozó és házassági problémákra szakosodott pszichológus. A kérdésre, hogy miként tudott annyi szerepbe belebújni, annyit válaszolt: sokat olvasok. Rövid börtönbüntetést kapott. Lehet, hogy most épp az ön környékén bukkant fel.

Célpontjuk: a kiszolgáltatottság Nem valami megnyugtató a gondolat, hogy egy pszichopata akár jogi vagy pénzügyi tanácsadói praxisba is kezdhet. Ám még ennél is felkavaróbbak a hatalommal és a bizalommal való visszaélésnek azok az esetei, amelyeket a diplomás szakmák néhány képviselője - köztük orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, tanárok, terapeuták, gyámügyi dolgozók - követ el, akinek éppen az a munkája, hogy a kiszolgáltatottakon segítsen. A The Mask of Sanity-ben Hervey Cleckley érzékletes leírást nyújt egy pszichopata orvosról és egy pszichiáterről. Megjegyzi, hogy az igazi különbség köztük és azok között a pszichopaták között, akik börtönbe vagy pszichiátriai klinikára kerülnek, az, hogy ők ügyesebben és 142

következetesebben keltik a normalitás látszatát. Azonban a tisztesség vékony köntöse kényelmetlen számukra, hamar lehullik róluk, nemritkán megrémítve szerencsétlen pácienseiket. A leggyakoribbak azok a terapeuták, akik irgalmatlanul visszaélve helyzetükkel, szexuálisan kihasználják pácienseiket, akiket ezzel összezavarnak és cserbenhagynak. Ha pedig az áldozatok panaszt tesznek, további traumákat szenvednek el egy olyan rendszertől, amely eleve a terapeutának ad hitelt: „a beteg nyilvánvalóan zavart, ki van éhezve a szeretetre, és hajlamos a fantáziálásra". A bizalommal való visszaélésnek az önös szükségletek kielégítésére szolgáló legrémisztőbb válfaja a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait érinti. Elképesztő a szülők, rokonok, gyámügyi dolgozók, egyházi személyek és tanárok által szexuálisan bántalmazott gyerekek száma. Az elkövetők között a pszichopaták a legfélelmetesebbek, akiket nem érdekel, milyen pusztító testi és érzelmi kár éri a gondjaikra bízott gyerekeket. Szemben más szexuális bántalmazókkal, akik közül sokan gyerekként maguk is szexuális megrontás áldozatai voltak, pszichológiailag zavartak, s gyakran gyötrődnek attól, amit tesznek, a pszichopata erőszaktevőket nem indítja meg semmi. - Csak elveszem, amit el lehet venni - mondta az egyik alanyunk, akit barátnője 8 éves kislányának szexuális bántalmazásáért ítéltek el. Néhány hónapja felhívott egy pszichiáter az egyik nyugati államból. Arról számolt be, hogy eljárást indítottak egy sor, az állam által megbízott magánszervezet ellen, amelyek sérült és bűnelkövető fiatalokkal foglalkoznak, mert a gondjaikra bízott gyerekek bántalmazásával vádolják őket. Tapasztalatai alapján azt gyanítja, hogy a vétkes dolgozók között sok a pszichopata, akik a hatalommal és a bizalommal habozás nélkül visszaélve, betegeiket szexuálisan zaklatják. Azt javasolta, hogy a Pszichopátia Szűrőlistával szűrjék meg azoknak a magánszervezeteknek a személyi állományát, amelyek gyámügyi és kezelési feladatok ellátására pályázatot nyújtanak be.

143

Azt teszik, ami a vérükben van Kétségtelenül nincs hiány olyan pszichopatákban, akik megtévesztéssel rávesznek embereket dolgokra, többnyire azért, hogy pénzre, presztízsre, hatalomra tegyenek szert, és - amikor börtönben ülnek - hogy szabadulhassanak. Bizonyos értelemben nehéz elképzelni, miként is cselekedhetnének misképp, tekintve személyiségüket, amely „természetessé" teszi számukra ezt a magatartást. Ha összerakjuk a meggyőzés általános kellékeit - a jó megjelenést és beszédkészséget hathatós receptet kapunk a csalásra és félrevezetésre épülő életvitelre, ahogy ezt a Bradhez hasonló egyének is tanúsítják. Ténykedésüket nagyban megkönnyíti, hogy sokunk meglepően hiszékeny, és megingathatatlanul bízik az ember veleszületett jóságában. Nemrég látott napvilágot egy újságcikk az alábbi címmel: A SZÉLHÁMOS LEGÚJABB TRÜKKJE: AZ IGAZMONDÁS. 18 A cikk egy férfi kalandorakcióiról számol be, aki „Az év embere", a Kereskedelmi Kamara elnöke (ez emlékeztet a sorozatgyilkos John Wayne Gacyre, akinek jelöltségét az Ifjúsági Kereskedelmi Kamara elnöki posztjára az húzta keresztül, hogy gyilkosságért elítélték), valamint a Republikánus Párt Végrehajtó Bizottságának tagja lett abban a kisvárosban, ahol tíz éve élt. A Berkeleyn végzett pszichológusnak titulálva magát, megpályázta a helyi iskolaszék tagságát. - Ez tizennyolc ezret hoz - mondta később. - Gondoltam, jól jön majd a megyei bizottsági tagsághoz, ami harmincezer dollárt fizet. Aztán esetleg jöhet az állami törvényhozás. Egy helyi újságíró utánanézett a férfi ajánlóleveleinek: a születési hely és idő kivételével minden adata hamis volt. (Mindig keverjen bele egy kis igazságot, mondta az újságírónak ingyen tanácsként.) A férfi nemcsak hogy komplett szélhámos volt, ahogyan az újságíró felfedezte, hanem komoly bűnlajstrom állt mögötte, antiszociális magatartással, csalásokkal, hamis személyazonossággal való visszaéléssel és börtönbüntetéssel tarkítva, az 144

egyetemhez pedig mindössze annyi köze volt, hogy a Leavenworthi Szövetségi Börtönben töltött büntetése alatt részt vett az egyetem kihelyezett kurzusain. „Már gyerekkorában szélhámos volt. Az a fajta kölyök volt, aki cserkészuniformist lopott, hogy autóstoppal utazhasson. Az embereknek azt mondta, azért indult útnak, hogy bátorságjelvényt kapjon. Később beállt katonának, hogy aztán három hét után megszökjön. Ezt követően a Brit Királyi Légierő pilótájának adta ki magát. Az emberekkel elhitette, hogy hős... Két évtizeden keresztül cikázgatott Amerikában, mindig egy lépéssel a rászedett áldozatok előtt. Eközben begyűjtött három feleséget, három válást és négy gyereket. A mai napig fogalma sincs, mi lett a sorsuk." Amikor mindez kiderült, a szóban forgó férfi rezzenéstelen maradt, és kijelentette, hogy tudta, ha egyszer lebukik, „ezek a jóhiszemű emberek úgyis mögé állnak majd. Aki jól hazudik, az jó emberismerő is", jegyezte meg, amiben több igazság volt, mint az összes addigi kijelentésében együttvéve. Mindössze az bosszantotta, hogy egy kis helyi újságíró buktatta le. Ebben a történetben az a legfigyelemreméltóbb, bár távolról sem szokatlan, hogy a helyi közösség, amelyet teljes mértékben átvert, nemhogy elítélte volna emberünk számító szélhámosságát, hanem sietve támogatta őt. És nem pusztán névleges támogatást nyújtott. - Úgy ítélem meg, hogy őszintesége, feddhetetlensége és kötelességtudata Abraham Lincolnnal emeli őt egy sorba - írta a Republikánus Párt elnöke. - Feltehetőleg nagyobb hatással voltak rá a szélhámos szavai, mint tettei. Vagy talán nem tudott - a közösség többi tagjához hasonlóan - napirendre térni afelett, hogy rászedték. Egy szakértő megfogalmazása szerint: „A cinikus amerikai közéletben nincs megalázóbb bűn annál, mint amikor valakiből balek lesz."19 Ez persze jócskán megkönnyíti az átveröművész dolgát. Szélhámosunk azt tapasztalta, hogy azonnal kinyílnak előtte az ajtók, és már azt tervezgette, hogy a politika színterére lép. - Az ismertség létfontosságú a politikus számára, ma pedig már többen is145

mernek, mint azelőtt - mondta. - Ezzel évekig elleszek. - Legtöbbünket összetörné és megalázná, ha a nyilvánosság hazugként és csalóként ismerné meg, ám nem így a pszichopatát. Ettől ő még bele tud nézni a társadalom szemébe, és szenvedélyes bizonygatások közepette a „becsületszavát" adja. Volt egy ügyem, amely kínosan közelről érintett. Meghívást kaptam Kaliforniába, hogy egy konferencián tartsak előadást a pszichopátiáról. Úgy volt, hogy tiszteletdíjként ötszáz dollárt kapok, és fedezik a költségeimet. Hat hónappal a konferenciát követően még mindig nem fizettek, ezért utánanéztem, és megtudtam, hogy a szervezőt időközben Washingtonban egy kormányzati értekezleten őrizetbe vették és csalás, hamisítás, valamint lopás miatt vádat emeltek ellene. Kiderült, hogy tetemes priusza van, több pszichiáter is „klasszikus pszichopataként" diagnosztizálta, és hogy az állása megszerzéséhez okmányokat és ajánlóleveleket hamisított. Felesleges mondanom, hogy nem én voltam az egyetlen előadó, aki nem kapta meg a tiszteletdíját. A tetejébe, röviddel az előadásom után elküldte nekem egy szerkesztői megjegyzésekkel teletűzdelt cikk másolatát a pszichopátia diagnózisáról Az őrizetbe vételét követően óvadék ellenében szabadon bocsátották, azóta pedig nyoma veszett. Az eset iróniája, hogy meglehetősen sok időt töltöttem együtt ezzel az emberrel, a konferenciát megelőző ebédnél, majd később egy sörözőben. Semmi gyanúsat vagy szokatlant nem észleltem rajta. Az antennám nem jelzett a jelenlétében. Hogy kölcsönöztem-e volna pénzt neki? Meglehet. Arra viszont emlékszem, hogy mindenáron én akartam kifizetni a számlát. Nem volt kolomp a nyakában!

146

A szubkriminális pszichopaták Sok pszichopata időről időre börtönben vagy mis büntetés-végrehajtási intézetben végzi. A rájuk jellemző séma az, hogy egyik vagy másik munkahelyről börtönbe, onnan az utcára kerülnek, majd vissza a börtönbe vagy valamilyen mentálhigiénés intézménybe, emitt meg gyorsan megszabadulnak tőlük, mihelyst a személyzet rádöbben, hogy bajkeverő és a rendet bomlasztó pácienssel van dolga. A tipikus esetben végül is olyanok, mint egy elszabadult pingponglabda. Ugyanakkor számos pszichopata soha nem kerül börtönbe és más intézménybe. Úgy tűnik, meglehetősen jól funkcionálnak - ügyvédként, orvosként, pszichiáterként, értelmiségiként, zsoldosként, rendőrként, szektavezetőként, katonatisztként, üzletemberként, íróként, művészként, szórakoztatóként, és így tovább anélkül, hogy törvényt sértenének, vagy legalábbis elfognák vagy elítélnék őket. Ezek az egyének minden ízükben éppen olyan éncentrikusak, irgalmatlanok és manipulatívak, mint az átlagos pszichopata bűnelkövető. Azonban intelligenciájuk, családi hátterük, társas készségeik és körülményeik lehetővé teszik számukra, hogy a normalitás máza mögé rejtőzhessenek, és viszonylag büntetlenül megszerezzék, amit akarnak. Egyes szakértők „sikeres pszichopatáknak" nevezik őket. Mások szerint az efféle emberek a társadalom javára szolgálnak. Amiképp megtehetik, hogy figyelmen kívül hagyják a társadalmi szabályokat, hangzik az okfejtés, az intelligens pszichopaták egyszersmind felül is tudnak emelkedni a hagyományos gondolkodás korlátjain, kreatív szikrát adva ezáltal a művészeteknek, a színháznak, a tervezésnek és így tovább. Akármennyi is az igazságtartalma ennek az érvelésnek, vele szemben - szerintem messze túlsúlyban vannak a maguk mögött hagyott összetört szívek, szétzúzott karrierek és kihasznált emberek, miközben az „önkifejezés" szükségletétől hajtva, megbánást nem ismerve, ők keresztül-kasul gázolnak a társadalmon. 147

Sikeres pszichopaták helyett - elvégre a sikerük gyakran illuzórikus, és minden esetben mások látják a kárát - inkább szubkriminális pszichopatáknak nevezem őket. A viselkedésük, jóllehet technikai értelemben nem ütközik törvénybe, jellemzően sérti a hagyományos etikai normákat, és a törvény árnyékos oldalán lavíroz. Szemben azokkal az emberekkel, akik üzleti ügyeikben tudatosan könyörtelen, mohó és nyilvánvalóan gátlástalan stratégiát követnek, ugyanakkor az élet egyéb területein meglehetősen becsületesek és empatikusak, a szubkriminális pszichopaták az életük minden területén ugyanazokat a magatartási formákat és attitűdöket tanúsítják. Ha hazudnak és csalnak a munkahelyükön - és megússzák, sőt még csodálják is őket érte hazudnak és csalnak az életük más területein is. Két üzletember sétál együtt, mindkettőjüknél egy-egy aktatáska. - Csak morálisan mentünk csődbe - mondja az egyik. Hála Istennek - válaszolja a másik. Bill Lee egyik karikatúrájából, Omni magazin, 1991. március, 84. oldal Biztosra veszem, ha az efféle emberek családja és barátai, nem tartva a megtorlástól, készek lennének beszélni az élményeikről, érzelmi erőszakkal, szoknyavadászattal, kétszínűséggel és általában aljas viselkedéssel teli patkányfészek tárulna elénk. Ezek a patkányfészkek néha drámai módon kerülnek nyilvánosságra. Gondoljunk a sok nagy horderejű ügyre, amikor „a közösség oszlopos tagja" súlyos bűncselekményt - mondjuk gyilkosságot vagy nemi erőszakot - követ el, s a nyomozás során a rendőrség és a hírmédia feltárja az elkövető sötét oldalát. A könyvek és a filmek sok ilyen esetet mutatnak be érzékletesen, a megütközött - és felizgatott - közönség pedig azt kérdezi: „Mi lett velük a baj?" és: „Mi vitte rá őket, hogy ilyesmit műveljenek?" A válasz a legtöbb esetben az, hogy az elkövetővel nemcsak úgy, váratlanul „lett baj". Azok az emberek, akik gyakran a jog ár148

nvékos oldalán tevékenykednek, nagy eséllyel csúsznak át a határon. Az ilyen esetekben a bűntett egyszerűen természetes következménye a deviáns személyiségnek, amely mindig is jelen volt, de amely - köszönhetően a jó szerencsének, a társas készségeknek, a fedezéseknek, a megfélemlített családnak vagy a barátoknak, akik kényelemből szemet hunytak a történések felett - korábban nem eredményezett olyan bűncselekményt, amely az igazságszolgáltatás tudomására jutott volna. Gondoljunk például John Gacyre (Buried Dreams), Jeffrey McDonaldre (Fatal Vision), Ted Bundyra (The Stranger Beside Me), Diane Downsra (Ártatlan áldozatok), Kevin Coe-ra (Son), Angelo Buonóra és Kenneth Bianchira (Two of a Kind: The Hillside Stranglers), David Brownra (Love, Lies and Murder) és Kenneth Taylorra (Harc egy gyermekért), * hogy csak néhányat említsünk a nagy port kavart esetek közül, amelyekről könyvet írtak, és közismertté váltak. Ma már ezeknek az embereknek a legtöbbjét pszichopataként diagnosztizáljuk, de ennek kapcsán döntő jelentőségű, hogy a magatartásuk nem hirtelen, a semmiből pattant elő. Az elfogásuk előtt is ugyanazok az emberek voltak, mint azt követően. Most is pszichopaták, és azelőtt is pszichopaták voltak. Ez ijesztő gondolat, mivel azt sugallja, hogy a nyilvánosságra került esetek mindössze egy hatalmas jéghegy csúcsát képviselik. A jéghegy többi része szinte mindenütt megtalálható - az üzleti életben, otthon, a diplomás szakmákban, a szórakoztatóiparban, a médiában, a felsőoktatásban és a kékgallérosok világában egyaránt. Több millió férfi, nő és gyerek naponta szenved el terrort, fájdalmat és megaláztatást az életüket beárnyékoló pszichopatáktól.

* Magyarul

sorrendben:

John

Gacy - Eltemetett álmok, Jeffrey

McDonald

-

Végzetes látomás, Ted Bundy - Mellettem egy idegen, Kevin Coe - Fiam, Angelo Buono és Kenneth Bianchi - Rokonlelkek: a Hegyi Fojtogatók, David Brown - Szeretet, hazugság, gyilkosság - a ford.

149

Tragikus módon, az áldozatok gyakran nem tudják másokkal megértetni, hogy mi mindenen mennek keresztül. A pszichopaták, ha kell, nagyon ügyesen keltenek jó benyomást, és gyakran az áldozataikat festik le bűnösként. Egy asszony, 41 éves középiskolai tanár harmadik felesége - nemrég ezt mondta nekem: - Öt éven keresztül megcsalt, félelemben tartott, és csekkeket hamisított a bankszámlám terhére. De mindenki, beleértve az orvosomat, az ügyvédemet és a barátaimat, engem okolt a problémáért. Annyira sikerült velük elhitetnie, hogy milyen remek fickó, hogy elvesztettem a józan eszem, és magam is kezdtem elhinni. Amikor egy vasat sem hagyott a számlámon, és összeállt egy 17 éves diákkal, sokan még akkor sem hitték el, és azt akarták tudni, vajon nem miattam viselkedett-e olyan különösen. A The New York Times 1990. április 1-jei számában Daniel Goleman cikket írt Robert Hogan munkájáról, amely során olyan menedzsereket és vállalatvezetőket tanulmányozott, akik „a karizma sötét oldalát" mutatják. Hogan, a Tulsai Magatartástudományok Intézetének pszichológusa arról számol be, hogy „sérült pszichéjű menedzserek ragyogó imázsukkal elmaszkírozzák személyiségük sötét, destruktív oldalát", és „úgy tesznek, mintha rájuk nem vonatkoznának a megszokott szabályok. Azonban gyorsan emelkednek a vállalati ranglétrán, és kiválóan adják el magukat - mondja. - Bár teljesítményük elbűvölő, mindez nem más, m int kígyószerű alattomosság, hasonlóan a Dallas J. R. Ewing-jához." Hogan, utalva Harry Levinsonra, aki a menedzserek egészséges és beteges nárcizmusát vizsgálta, megjegyzi, hogy a betegesen nárcisztikusak bizonyosságtudata már-már grandiózus, és megvetik a beosztottakat. „Különösen a feletteseik felé való hízelgésben jeleskednek, ám a beosztásban alattuk lévőkkel kíméletlenül bánnak" - idézi Hogan Levinsont.

150

A vállalati pszichopata Az alábbi esettanulmányt Paul Babiak, egy New York-ban élő munkaügyi és szervezetpszichológus bocsátotta a rendelkezésemre: Dave a harmincas évei közepén jár. Egyetemet végzett, háromszor nősült, négy gyermeke van. Babiak figyelmét mint „problémás alkalmazottra" hívta fel a főnöke egy szervezeti tanulmány során, amelyet Babiak Coloradóban végzett egy nagyvállalat részére. Dave kiválóan szerepelt a felvételi interjúk során, ezért főnökét meglepetésként érte, amikor a dolgok elkezdtek rosszul menni. Dave főnöke felfedezte, hogy az első jelentései nagyrészt másoktól átvett anyagokat tartalmaztak. Amikor kérdőre vonta, Dave azzal védekezett, hogy szerinte az idejét és a tehetségét pazarolná, ha „újra feltalálná a melegvizet". Gyakran „elfelejtett" bizonyos unalmas projekteken dolgozni, és egy alkalommal előfordult, hogy a főnökének feljegyzést írt, amelyben kifejtette, hogy nem hajlandó további feladatokat vállalni. Babiak a részleg mis munkatársaival készített interjúk során kezdett rájönni, hogy a részlegnél kialakult konfliktusoknak javarészt Dave volt a forrása. A kollégák számos példát említettek Dave bomlasztó magatartására. Például elmondták, hogy miután a részleghez került, Dave hangos szóváltásba keveredett a főnöke titkárnőjével, aztán berontott a főnök irodájába, és a titkárnő kirúgását követelte, mert volt mersze megtagadni, hogy szombaton bejöjjön dolgozni (anélkül, hogy előre szóltak volna neki). A titkárnő azonban némileg másképp adta elő a történetet: Dave durván és leereszkedően beszélt vele, és fel volt háborodva, amiért a titkárnő nem dobott félre mindent, hogy a kéréseit teljesítse. Dave gyakran felkészületlenül és késve érkezett a vezetői értekezletekre. Amikor végül megjelent, tudni lehetett, hogy verbális kifakadás következik tőle. A főnöke megkérte, hogy fékezze magát, mire Dave azt válaszolta, hogy a veszekedés és az agresszió szükséges erők, és arra kellenek az embernek, hogy előrejusson az 151

életben. A főnöke szerint Dave soha nem tanult a kapott visszajelzésekből, sosem ismerte el, hogy bármit is rosszul csinált, és mindig meglepetést mutatott, amikor szóltak neki, azután pedig váltig állította, hogy soha senki nem mondta neki, hogy bármit is valaha elrontott. Dave-et munkatársai egybehangzóan jellemezték: durva, önző, éretlen, én-centrikus, megbízhatatlan és felelőtlen. Gyakorlatilag mind arról számoltak be, hogy kezdetben kedvelték, de idővel egyre kevésbé bíztak benne, és elmondták, hogy tudták, a sztorik, amelyekkel együttműködésre akarta rávenni őket, hazugságok voltak. Ennek ellenére belementek, mert nem akarták szembesíteni a kitalációival. Egyesek, akik állításuk szerint „átláttak rajta", azt mondták, hogy gyakorlatilag minden szava hazugság, és nem szabad bízni az ígéreteiben. A Babiakkal való találkozóján Dave keményen dolgozó, erőskezű vezetőként, „csapatépítőként", becsületes, intelligens fickóként jellemezte magát, akinek ténylegesen köszönhető, hogy „a részlegből az lett, ami". Igazából felvetette, hogy a főnöke hagyja ott a céget, hogy ő vehesse át a helyét. (A főnöke elmondta, hogy Dave ezt már korábban közvetlenül neki is javasolta.) Azt is mondta, hogy az ő igazi főnöke a vállalat elnöke. Meglehetősen egoistának tűnt, aki nem feltétlenül törődik mások róla alkotott véleményével. Attitűdje és szóhasználata azt a benyomást keltette, hogy az emberek számára pusztán tárgyak. Dave ajánlóleveleinek ellenőrzésekor több ellentmondás is kiderült. Például a jelentkezési lapján más szakterületet tüntetett fel végzettségként, mint az önéletrajzában. Egy harmadik dokumentum, egy levél pedig megint újabb szakirányt jelölt meg. Babiak felhívta ezekre Dave főnökének figyelmét (ő ezt addig észre sem vette), aki feljegyzést küldött Dave-nek, amelyben magyarázatot kért. Dave visszaküldte neki a feljegyzést úgy, hogy áthúzta a tévesen megjelölt területet, és beírt egy negyediket! Amikor kérdőre vonták, visszatámadott, és azzal vágta ki magát, hogy nincs abban semmi rossz, ha más-más célra különféle fő 152

szakirányokat tüntet fel, mivel az összes említett tárgyban látogatott kurzusokat. Dave főnöke, miután bizonyítékai voltak, hogy Dave visszaéléseket követett el a rendelkezésére álló költségszámlával, a saját főnökéhez fordult, hogy panaszt tegyen Dave ellen. Megtudta, hogy Dave már kezdettől fogva rá panaszkodott. Miután egy csomó történetnek hallotta „a másik oldalát" is, a felsővezető javasolta, hogy tegyék próbára Dave tisztességét. Abban maradtak, hogy Dave főnöke másnap reggel bizonyos információkat elmond Dave-nek. A megbeszélés a tervek szerint le is zajlott, ezután Dave négyszemközti találkozót kért a felsővezetőtől. Ezen a találkozón Dave a főnökével kapcsolatos „információkat" eltorzítva adta tovább. Ez meggyőzte a felsővezetőt, hogy Dave hazudozó, és hogy megpróbálja kikezdeni a főnökét. Azonban, meglepő módon, a Dave ellen kezdeményezett intézkedést a felső vezetés több tagja utótag megakadályozta. Babiakot leginkább az foglalkoztatta ebben az ügyben, hogy miközben a közvetlen közelében lévők meggyőződtek Dave manipulációiról, felelőtlenségéről és tisztességtelenségéről, a szervezet felsőbb szintjén állók - Dave hatására - egyáltalán nem kételkedtek vezetői tehetségében és képességeiben. Annak ellenére, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok tanúsították becstelenségét, ők el voltak bűvölve tőle. Kirohanásait és dühöngéseit kreatív, szinte művészi hajlamának tulajdonították, agresszióját és áskálódását pedig ugyanezek az emberek „ambíciónak" tekintették. Dave képessége, ahogy a két embercsoport egymásnak ellentmondó vélekedését kezelte, késztette Babiakot arra, hogy módszeresebb személyiségvizsgálatot javasoljon az esetében. Nem meglepő, hogy a Pszichopátia Szűrőlistán Dave magas pontszámot kapott. Személyisége és az általa tanúsított magatartásformák megkülönböztették őt a szervezetekben előforduló tipikus „problémás alkalmazottaktól". A szervezeten belüli helyzetét tekintve Dave valójában meglehetősen sikeres volt. Két év alatt kétszer került magasabb beosztásba, rendszeresen emelték a fizetését (dacára annak, hogy a 153

főnöke negatívan értékelte a teljesítményét), és a vállalat felsővezetői utódlási tervében is számolnak vele, mint ígéretes tehetségű alkalmazottal. Babiak pszichológiai szempontból is sikeresnek tekinti őt, lévén, hogy több mint két éve ügyes manipulációval el tudja hitetni a felső vezetéssel, hogy ő látja helyesen a dolgokat. Ez kiváltképp akkor szembetűnő, amikor konstatáljuk, hogy a vele azonos beosztású munkatársai, a beosztottjai és a közvetlen felettesei egyaránt tanúi voltak olyan magatartási formák és személyiségvonások megnyilvánulásainak, amelyeket a kutatók rendszerint a pszichopatáknak tulajdonítanak.

Van mit letarolniuk Nincs hiány a nagyban gondolkodó fehérgalléros pszichopatákban. Minden jelentős napilap üzleti rovatában rendszeresek a beszámolók a szélhámosok és az átverőmesterek által kiagyalt és irányított gyanús pénzcsináló ügyletek és machinációk kapcsán folyó nyomozásokról. Ezek a riportok mindössze néhányat ismertetnek az ezernyi zsíros lehetőség közül, amelyek a gyors beszédű és a pénzügyi körökbe jó számoló- és társas készségei révén könnyen beférkőző pszichopata előtt áll. Az ő számukra a profitkilátások olyan óriásiak, a szabályok annyira rugalmasak, az ellenőrző szervek pedig annyira nehézkesek, hogy minden bizonnyal a Paradicsomban érezhetik magukat. A közelmúlt néhány esete - köztük egy kivételével nem csekély volumenűek - jól szemlélteti a vállalkozó szellemű pszichopaták előtt nyitva álló (és kétségtelenül ki is használt) vadászterületek gazdagságát: • A Forbes magazin A VILÁG ÁTVERŐKÖZPONTJA címet viselő cikkének leírása szerint a Vancouveri Értéktőzsde „hemzseg a csaló kereskedőktől, a csaló kereskedők fiaitól és a csaló kereskedők barátainak fiaitól". A helyi lapok rendszeresen cikkeznek a csalisok, átverések, fiktív részvényügyletek és a leplezetlen 154

hype-ok* sorozatáról, amelyek célja a részvényárfolyamok mesterséges felhajtása. Lebukás esetén a bírságok összege nevetséges, és jóformán egyáltalán nem szabnak gátat a vad és telhetetlen machinációknak. Ha nem tanulmányozhatnám a pszichopatákat a börtönben, valószínű, hogy legközelebb a Vancouveri Értéktőzsdét választanám helyszínül. • Az 1980-as évek végén derült fény az Egyesült Államok takarék- és hitelszövetkezeti szektorában elburjánzott rossz befektetésekre, hamis ígéretekre, csalárd üzleti praktikákra és telhetetlen mohóságra. Az ágazatot Reagan elnök még az 1980-as évek elején liberalizálta. Szigorú állami ellenőrzés híján az alkalmazottak egy bizonyos köre elkezdte szabadon használni a betétesek pénzét, ami az adósságok fokozatos felgyülemlésén keresztül soha nem látott mértékű pénzügyi katasztrófához vezetett. E könyv írása idején a takarék- és hitelszövetkezeti konszolidáció a becslések szerint közel 1 billió dollárjába fog kerülni az amerikai adófizetőknek - többe, mint az egész vietnami háború. • Bármennyire felfoghatatlan, de még a takarék- és hitelszövetkezeti botrányokon is túltesz egy gátlástalanságra és korrupcióra épült nemzetközi hálózat lelepleződése. „Az újkori pénzügyi botrányok sorában semmihez nem fogható a Credit and Commerce International Banknak, ennek a 20 milliárd dolláros szélhámos-birodalomnak egy döbbenetes globális akció során 62 országban történt egyidejű felszámolása. Sosem érintett még botrány ennyi pénzt, ennyi nemzetet, és ennyi prominens személyt... A szuperlatívuszok itt kevésnek bizonyulnak: a legnagyobb vállalati bűnszövetkezetről... a legkiterjedtebb pénzmosási vállalkozásról és pénzügyi szupermarketről van szó, amelyet valaha létrehoztak."20 E könyv írásakor Robert Maxwell, a médiacézár rejtélyes halála nyomán hatalmas féregkonzerv nyílt ki. a Maxwell-birodalom összeomlása több százmillió dollár értékű sikkasztás * Hamis hírverés - a ford.

155

miatt emelt vádak közepette következett be. Az ügy jól példázza, hogy a gondosan menedzselt közéleti személyiség sötét cselekedeteket és fekete szívet rejthet. Jóllehet köztudott volt, hogy Maxwell korrupt sarlatán, aki ügyesen tologatja a pénzt a vállalatok között, a legtöbben, akik ismerték, beleértve az újságírókat, feltűnően hallgattak. Maxwellnek óriási hatalma volt, amivel meg tudta félemlíteni az őt bírálókat. Ezenkívül a „gátlástalan mohóság" és a rendszer, amely szemet huny a „büntetlen pénzcsináló csalók" garázdálkodásai felett, szintén neki kedvezett. (Idézve Peter Jenkins: Captain Bob Revealed: A Crook and a Conspiracy of Silence* c. cikkéből, Independent News Service, 1991. december 7.)

Megvan hozzá mindenük Nem nehéz belátni, miért vonzza úgy a fehérgalléros bűnözés a pszichopatákat, és miért annyira sikeresek benne, Először is, számos zsíros lehetőség kínálkozik. Az egyik alanyunk, akit vállalati kötvények hamisításáért ítéltek el, így fogalmazott: - Nem volnék börtönben, ha nem lenne annyi lekvárosüveg, amelyek szinte könyörögnek, hogy belenyúljak. - Az ő lekvárosüvegei nyugdíjpénztárak, értékpapírcsalások, jótékonysági gyűjtőakciók és üdülési jogokkal való machinációk voltak, hogy néhányat említsünk a sok jól jövedelmező terület közül, ahol a hozzá hasonlók feltűnés nélkül garázdálkodhatnak. Másodsorban, a pszichopaták rendelkeznek mindennel, ami ahhoz kell, hogy másokat rászedjenek és kifosszanak. Gyors beszédűek, megnyerő modorúak, magabiztosak, könnyen feltalálják magukat társas helyzetekben, jól tűrik a feszültséget, rezzenéstelenül hagyja őket a lehetőség, hogy lelepleződhetnek, és teljes mértékben irgalmatlanok. És még akkor is, ha rajtakapják * Bob kapitány leleplezése: egy csaló és a hallgatás konspirációja - a ford.

156

őket, úgy tudnak tenni, mintha mi sem történt volna, ami gyakran összezavarja és elbizonytalanítja az őket vádlókat saját állásfoglalásukat illetően. Végül, a fehérgalléros bűnözés nyereséges, a lebukás veszélye minimális, a szankciók pedig gyakran elenyészőek. Gondoljunk a bennfentes kereskedőkre, a bóvlikötvény-királyokra és a takarékés hitelszövetkezeti cápákra, akiknek a pénzügyi pusztítása olyannyira látványosan megtérült - még úgy is, hogy leleplezték őket. Sok esetben a mohóság és a nagyban végrehajtott csalás játszmájának szabályai nem ugyanazok, mint a hétköznapi bűnözésé. Az előzőben a játékosok gyakran lazán szerveződött hálózatba fonódnak, hogy kölcsönösen védjék érdekeiket. Ugyanabból a társadalmi rétegből és iskolákból jönnek, ugyanannak a klubnak a tagjai, sőt még a szabályokat is ők határozhatják meg. Egy bankrablót húsz év börtönre ítélhetnek, míg egy olyan ügyvédet, üzletembert vagy politikust, aki dollármilliókkal károsítja meg a társadalmat, bírsággal vagy felfüggesztett ítélettel „sújthatnak", többnyire hosszas késedelmekkel, elnapolásokkal és homályos jogi manőverekkel megtűzdelt tárgyalist követően. A bankrablót elítéljük és messzire elkerüljük, de a sikkasztót megkérjük, hogy segítsen befektetni a pénzünket, vagy meghívjuk a teniszklubunkba. Egy bennfentes kereskedelmi ügy körül kipattant botránysorozatba keveredett személyek egyikének (X úr) ügyvédje Vancouverbe jött, hogy a segítségemet kérje ügyfele védelméhez, akit a játszma egy másik érintettje (Y úr) „befújt" a rendőrségnek. Az ügyvéd azt javasolta, hogy a Pszichopátia Szűrőlista segítségével határozzam meg, vajon Y úr nem pszichopata-e, és hozzátéve, hogy „a pénz nem akadály", felvetette, hogy talán nem ártana, ha Y úr barátaival, üzleti partnereivel, volt osztálytársaival és a szomszédjaival is interjút készítenék. Azt is mondta, hogy berendezkedhetnék egy tengerparti nyaralóban annak a háznak a közelében, ahol Y úr gyakran megfordul, és mindössze annyi lenne a teendőm, hogy annyira megismerjem, hogy kitölthes157

sem róla a listát. A kérdésemre, miért lenne hasznos számára, ha kiderülne, vajon Y úr pszichopata-e, az ügyvéd azt felelte, hogy annak az ügy szempontjából döntő jelentősége lenne, mivel köztudott, hogy a pszichopaták hírhedt hazudozók, megbízhatatlanok és mindenáron menteni akarják a bőrüket. Ha Y úrról megállapítható lenne, hogy pszichopata, nem adnának hitelt a vallomásának, és az ügyvéd jobb eséllyel tudna ésszerű vádalkut kötni. Bár meglehet, hogy meggazdagodtam volna - „a pénz nem akadály" -, visszautasítottam az ajánlatot. Sajnos, a fehérgalléros bűnözést sokan nem tekintik annyira súlyosnak, mint az olyan, közvetlenül személy ellen elkövetett bűncselekményeket, mint a rablás vagy a nemi erőszak. Az e fejezet elején ismertetett ügyben John Grambling az ellene felhozott vádakra a következőképp válaszolt a bírónak, mielőtt az kiszabta rá az ítéletet: „Immár két hónapja ülök börtönben, és átéltem, milyen egy cellában lakni egy szegény, tudatlan illegális bevándorlóval, kábítószerfogyasztóval és -csempésszel és gyilkossal. A társadalom ezen elemével együtt töltött idő érzelmeim és önbecsülésem mélypontjára juttatott, és mégis itt vagyok, s valamiféle logika szerint hasonlónak kell hogy tekintsenek hozzá. Habozás nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem vagyok hozzá hasonló. Nem nézek ki ugyanúgy, nem beszélek ugyanúgy, nem cselekszem és érzek ugyanúgy." 21 Az. ügy bírája kifejtette, hogy bár nem ért egyet Gramblinggel, „a gyakorlatban van különbség személy ellen és vagyon ellen elkövetett bűncselekmény között... nemi erőszakot elkövető vagy azzal fenyegető, vagy gyilkolással, vagy csonkítással fenyegető személy, és olyan elkövető között, aki egy töltőtollal ugyanolyan mérvű sérelmet okoz."22 Az ügyész megjegyezte: „A gazdagok és kiváltságosok részére fenntartott börtönök... ízletes ételeket, futópályát, premierfilmeket és könyvtárakat biztosítanak... A gazdagok és kiváltságosok részére fenntartott börtönök a nemzet szégyenei."23 158

A pszichopaták esetében, akik annyira vágynak életre, ezek az üzenetek nem maradnak hatástalanok.

az

előkelő

1

Daniel Coleman. The New York Times, July 7, 1987.

2

Brian Rosner, az akkori New York megyei államügyész levele 1987. júl. 15-én.

Rosner jelenleg a King és Spalding cégnél van New Yorkban. 4 The People of the State of New York Against John A. Grambling, Indictment No. 2800/85. Proceedings. Supreme Court of the State of New York, County of New York Criminal Term, Part 48; The People of the State of New York Against John A. Grambling, Indictment No. 2800/85. Sentencing Memorandum, Letter

from

John A. Grambling to the Honorable Herman Cahn, New York Supreme Court, March 6, 1987. 5

Brian Rosner (1990). Swindle. Homewood, IL: Business One Irwin.

6

The People of the State of New York Against John A. Grambling, Indictment No.

2800/85. Sentencing Memorandum. I

7

8

Sentencing Memorandum. p. 78.

Sentencing Memorandum. p. 69-

9

Sentencing Memorandum. p. 81. (emphasis is in the letter written by the

father-in-law). 10

Sentencing Memorandum. p. 3-

II

11

12

Proceedings. p. 54.

13

Proceedings. p. 11.

John Grambling, Jr. Letter to Justice Cahn, March 6, 1987. p. 30.

14

Sentencing Memorandum. p. 10.

15

Sentencing Memorandum. p. 11.

16

Brian Rosner (1990).

17

Sentencing Memorandum. p. 38.

18

B. Bearak. Los Angeles Times, March 10, 1986. pp. I, 12.

19

Max Lerner. "How grateful should Europe be?" Actions and Passions (1949).

Quotation no: 1997. in R. Thomas Tripp (1970). The International Thesaurus of Quotations. New York: Harper & Row. 20

Jonathan Beaty and S. C. Gwynne. "The Dirtiest Bank of All." Time, July 29,

1991. p. 28. 21

Ifjabb John Grambling levele Herman Cahn-hoz, a New York-i Legfelsőbb Bíró-

ságra 1987. márc. 6-án. A levélben arról próbálja meggyőzni Cahn-t, hogy nem érdemel hosszú büntetést az elkövetett bűntettekért. 22

Justice Herman Cahn. Proceedings. p. 55.

23

Brian Rosner. Sentencing Memorandum. pp. 84—85.

8. fejezet Szavak a kabátzsebből A szó nem ugyanaz az egyik író, mint a másik esetében. Az egyik a beléből tépi ki. A másik előhúzza a kabátzsebéből. Charles Peguy: The Honest People Basic Verities* (1943)

Van egy kérdés, amely refrénszerűen vonul végig a pszichopaták áldozatainak történetein: „Hogy lehettem ennyire hülye? Hogy dőlhettem be ennek a hihetetlen süketelésnek?" És ha az áldozatok nem teszik fel maguknak a kérdést, valaki másban egész biztosan felmerül. „Hogy a fenébe hagyhattad, hogy ennyire megvezessenek?" A jellemző válasz: „Ott kellett volna lenned. Akkor olyan ésszerűnek, meggyőzőnek tűnt." Ebből világosan következik, hogy ha valóban ott lettünk volna, meglehet, ugyanígy átvertek volna bennünket is. Vannak emberek, akik olyan jóhiszeműek és hiszékenyek, hogy azzal már ártanak maguknak - könnyű célpontjai bármelyik arra járó sima modorú szélhámosnak. De mi a helyzet velünk, többiekkel? A szomorú valóság az, hogy mindannyian ki vagyunk szolgáltatva. Nagyon kevés ember annyira kifinomult és jó emberismerő, hogy ne tévesszék meg egy ügyes és mindenre elszánt pszichopata machinációi. Még azok sem élveznek védelmet, akik tanulmányozzák őket. Mint a korábbi fejezetekben jeleztem, a hallgatóim és jómagam is időnként bedőlünk, még ha tudjuk is, hogy valószínűleg pszichopatával van dolgunk. Természetesen a beteges hazudozás és manipuláció nem korlátozódik a pszichopatákra. Ami a pszichopatákat mindenki mástól megkülönbözteti, az a könnyedség, amivel hazudnak, a megtévesztés mindent átható volta, és a kegyetlenség, amivel ezt véghezviszik.

* Becsületes emberek - Egyszerű igazságok - a ford.

160

Azonban van még valami a pszichopaták beszédében, ami ugyanilyen zavarba ejtő: az egymásnak ellentmondó és logikailag következetlen kijelentések sora, ami gyakran fel sem tűnik. A pszichopaták beszédének legújabb kutatásai több fontos adalékkal szolgálnak e rejtély, valamint azon képességük megértéséhez, amellyel oly könnyen bánnak a szavakkal - és az emberekkel. De először lássunk néhány példát a fentiek illusztrálására. Az első három olyan bűnelkövetőktől hangzott el, akik a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kaptak. • A kérdésre, hogy követett-e el valaha erőszakos bűncselekményt, egy lopásért elítélt férfi azt felelte: - Nem, de egyszer meg kellett ölnöm valakit. • Egy nő, akinek a csalások, megtévesztések, hazugságok és megszegett ígéretek döbbenetes sorozata volt a háta mögött, a feltételes szabadlábra helyezést elbíráló bizottságnak írt levelét ezekkel a szavakkal fejezte be: „Sok embert cserbenhagytam... Az ember annyit ér, amennyit a jó híre és a neve. Az én szavam aranyat ér." • Egy fegyveres rablásért börtönbüntetését töltő férfi egy szemtanú vallomására így válaszolt: - Hazudik. Ott sem voltam. Szét kellett volna rúgnom a kibaszott fejét. • Egy szórakoztató tévéműsor bemutatott egy klasszikus szélhámost, aki idős asszonyokat szedett rá.1 A műsorvezető kérdésére: - Hol húzza meg a határt jó és rossz között? - ezt felelte: Vannak erkölcseim, ha hiszik, ha nem, vannak erkölcseim. A műsorvezető ismételt kérdésére: - És hol húzza meg a határt jó és rossz között? - a válasza az volt: - Jó kérdés. Nem akarok kitérni előle, de jó kérdés. - A következő kérdésre: - Igaz, hogy kitöltetlen ügyvédi meghatalmazás-űrlapokat hordott az aktatáskájában? - így felelt: - Nem, nem hordoztam, de az aktatáskámban voltak, igen. • Amikor Ted Bundytól megkérdezték, mit tett vele a kokain, azt felelte: - A kokain? Sosem éltem vele... Sosem próbáltam ki 161

a kokaint. Azt hiszem, talán egyszer kipróbáltam, de nem volt benne semmi. Csak egy kicsit beleszippantottam. Egyszerűen nem szórakozom vele. Túl drága. És felteszem, ha az utcán lennék, és eleget fogyasztanék, talán rászoknék. De én szigorúan marihuánás vagyok. Mindössze... imádom szívni a füvet. És a nyugtatókat is imádom. És persze az alkoholt is." 2 Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra - nemcsak hazugságok, hanem egy sor egymásnak ellentmondó kijelentés egy szuszra! Nem semmi. Mintha a pszichopatáknak időnként nehézséget okozna, hogy felügyeljék saját beszédüket, és elszabadulna egy sor rosszul összefűzött szó és gondolat. A pszichopaták ezenkívül néha furcsán fogalmaznak. Például gondoljuk végig az alábbi beszélgetést a pszichopata sorozatgyilkos Clifford Olson és egy újságíró között. - Aztán pedig annuálisan közösültem vele. - Évente? - Nem, nem. Annuálisan. Hátulról. De hát halott volt! - Nem, dehogy. Csak eszetlen .* Gazdag tapasztalatairól Olson azt mondta: - Öt-hat kötetnyi antidotám van egy trilógiára való.** Eltökélte, hogy nem lő bűnbakot, tekintet nélkül az enyhe körülményességre,*** 3 [kiemelések tőlem] Természetesen a szavak nemcsak úgy, a saját kedvükre ugranak elő a szánkból. Nagyon bonyolult mentális tevékenység végtermékei. Ez felveti azt az érdekes lehetőséget, hogy - hasonlóan más magatartásformáikhoz - a pszichopaták mentális folyamatai rosszul szabályozottak, és nem követik a megszokott törvényszerűségeket. Ezt a kérdést a most következő szakaszokban tárgya-

* A dőlt betűs szavak helyesen angolul anally (= análisan) és unconscious (= eszméletlen). Olson ezeket összekeveri jesen más értelmű annually (= évente) és meretlen) szavakkal. A fordítás ezt érzékelteti - a ford.

a

hasonló hangzású, de telunconscientious (= lelkiis-

** Angolul antidote (= ellenméreg v. ellenszer). anecdote-ra (= anekdota) gondol - a ford. *** a ford.

162

Vagyis

nem

lesz

bűnbak,

tekintet

nélkül

az

Olson

enyhítő

öt-hat

kötetnyi

körülményekre

-

lom, amelyekben bizonyítékokat ismertetek arra, hogy a pszichopaták agyszerkezetük, valamint a szavak és az érzelmek közötti kapcsolatok tekintetében különböznek misoktól. Az ezt követő fejezetben ehhez kapcsolódóan azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy miért kerülik el gyakran a hallgató figyelmét a pszichopata furcsa verbális szokásai. Elmer Wayne Henley, egy elítélt sorozatgyilkos, aki most feltételes szabadlábra helyezését kéri, azt mondja, hogy egy idősebb sorozatgyilkos áldozata volt, akivel együtt dolgozott, és hogy magától semmi rosszat nem tett volna. Ketten legalább 27 fiatalembert és fiút gyilkoltak meg. - Én passzív vagyok magyarázta. - Nem akarok pszichopata lenni, nem akarok gyilkos lenni. Csak rendes népség akarok lenni. Gondolkodjunk el az alábbi beszélgetésen az interjúkészítő és Henley között. Az interjúkészítő azt mondja: - Ön azt állítja, egy sorozatgyilkos áldozata, de ha a történteket nézzük, ön egy sorozatgyilkos. - Henley így felel: - Nem vagyok az. - Ön nem sorozatgyilkos? - kérdezi hitetlenkedve az interjúkészítő, amire Henley azt válaszolja: - Nem vagyok sorozatgyilkos. Ezután az interjúkészítő azt mondja: - Ön azt állítja, nem sorozatgyilkos, de sorozatban gyilkolt, - Henley bosszúsan és leereszkedően így válaszol: - Hát... ez csak szőrszálhasogatás.

Ki a főnök? A legtöbb emberben a két agyfélteke eltérő, specializált funkciókat lát el. A bal félteke az információkat analitikusan és szekvenciálisan dolgozza fel, és kulcsszerepet játszik a nyelv megértésében és használatában. A jobb félteke az információkat egyidejűleg, egészként dolgozza fel. A térbeli viszonyok érzékelésében, a képalkotásban, az érzelmi átélésben és a zene feldolgozásában van fontos szerepe. 163

A természet valószínűleg úgy „rendezte el", hogy a hatékonyság érdekében az agy két fele más-más funkciókat töltsön be.4 Például nyilvánvalóan hatékonyabb, ha minden komplex mentális folyamat, amely a nyelv megértéséhez és használatához szükséges, az agy egyik felén zajlik, semmint hogy megoszoljon a két félteke között. Az utóbbi esetben az információt ide-oda kellene küldözgetni a két félteke között, ami lelassítaná a feldolgozást, és növelné a hibalehetőséget. Továbbá az agy egy bizonyos részének elsődleges ellenőrző funkciót kell ellátnia a feladat felett. Ha mindkét agyfélteke versengene ezért az ellenőrző szerepért, a feldolgozás hatékonysága látná e konfliktus kárát. A dyslexia bizonyos formái és a dadogás éppen ezzel az állapottal függenek össze: a nyelvi központok bilaterálisak, azaz mindkét féltekében megtalálhatók. A két félteke közötti versengés egy sor nehézséget okoz a nyelv megértésében és előállításában. A legújabb kísérleti eredmények arra utalnak, hogy a bilaterális nyelvi folyamatok a pszichopátiára is jellemzők.5 Emiatt felvetődik bennem a gondolat, hogy a pszichopaták hajlama az egymásnak ellentmondó kijelentésekre a „szolgálati út" zavarosságával függ össze: mind a két félteke „diktálni" akar, aminek az eredménye a rosszul integrált és rosszul ellenőrzött beszéd. Természetesen mások, akiknek nyelvi folyamatai bilaterálisak - egyes dadogók, dyslexiások és balkezesek - nem hazudoznak és nem mondanak ellent önmaguknak, szemben a pszichopatákkal. Náluk nyilván valami más is szerepet játszik.

Üres szavak A legtöbben, akiknek széles körű tapasztalatai vannak a pszichopatákkal, intuitíve érzékelik, mi lehet a különbség. - Folyton azt mondogatta, mennyire szeret, még azután is, hogy rajtakaptam, amikor a nővéremmel szórakozott - mondta az egyik pszichopa164

ta alanyunk elhidegüli felesége. - Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretett. Minden alkalommal, amikor megcsalt, azt mondta: igazán nagyon sajnálom, drágám. Tudod, hogy szeretlek. Mintha egy olcsó filmből szedte volna. Ez nem lepi meg a klinikusokat, akik már régóta tisztában vannak vele, hogy a pszichopata, ügy tűnik, ismeri a szavak szótári jelentését, de nem érti és nem fogja fel azok emocionális értékét és jelentőségét. Gondolkodjunk el a pszichopátiáról szóló szakirodalomból vett alábbi idézeteken: • „Tudja a szöveget, de nem ismeri a zenét." 6 • „Az osztozás és a megértés kölcsönösségének fogalma meghaladja emocionális felfogóképességét; a szavaknak csak a szótári jelentését ismeri." 7 • „Könnyedén bánik a szavakkal, amelyek szinte semmit nem jelentenek a számára, tartalom nélküli formák... Látszólag jó ítélőképessége és társas érzéke a szavak szintjéig terjed csupán."8 Ezek a klinikai megfigyelések a pszichopátia rejtelmének lényegére tapintanak rá: a nyelvre, amely náluk kétdimenziós, és nélkülözi az emocionális mélységet. Egy egyszerű analógia segítségünkre lehet. A pszichopata olyan, mint egy színvak személy, aki a világot a szürke különféle árnyalataiban látja, de aki megtanult funkcionálni egy színes világban. Megtanulta, hogy a tilos jelzés a rendőrlámpa tetején van. Amikor egy színvak ember azt mondja, megállt a piros lámpánál, ezen valójában azt érti, hogy a felső lámpánál állt meg. Nehézségei vannak, amikor a dolgok színéről kell beszélni, de mindenféle módszert megtanult, amellyel ezt a problémát kompenzálni tudja, és azt, hogy nem látja a színeket, néha még azok sem tudják, akik jól ismerik őt. A színvakhoz hasonlóan a pszichopata nélkülözi az élmény egy nagyon fontos komponensét - ez esetben az emocionális élményt -, de megtanulhatta azokat a szavakat, amelyekkel mások

165

kifejezik magukat, vagy utánozza azokat az élményeket, amelyeket igazából nem ért. Ahogy Cleckley fogalmaz: „Meg tudja tanulni a hétköznapi szavak használatát... [és] azt is megtanulja, hogyan reprodukálja megfelelően az érzés egész pantomimjét... de maga az érzés nem történik meg." 9 A legújabb laboratóriumi kutatások meggyőzően támasztják alá a fenti klinikai megfigyeléseket. Ezek a kutatások bizonyítják, hogy a normális emberek számára a semleges szavak általában kevesebb információt hordoznak, mint az emocionális szavak: például a PAPÍR szónak szótári jelentése van, míg a HALAL szónak szótári jelentése plusz érzelmi jelentése is, valamint negatív konnotációk társulnak hozzá. Az emocionális szavak nagyobbat „ütnek", mint más szavak. Az olvasó képzelje el, amint egy számítógép előtt ül, amelynek a monitorján töredék-másodpercnyi időre betűcsoportok villannak fel. A fejére az agy reakcióit mérő elektródákat erősítettek, ezek egy elektro-enkefalográfhoz csatlakoznak, amely grafikont rajzol az agy elektromos tevékenységéről. A képernyőn felvillanó egyes betűcsoportok a szótárban található hétköznapi szavakat alkotnak, míg mások nem alkotnak szavakat, csupán értelmetlen szótagokat. Például a FA betűcsoport szót képez, az AF nem. Az ön feladata az, hogy amint úgy dönt, hogy valódi szó jelent meg a monitoron, minél gyorsabban nyomjon meg egy gombot. A számítógép méri a döntéshez szükséges időt, és elemzi az agy reakcióit is a feladat során. Ön valószínűleg gyorsabban reagál egy emocionális szóra, mint egy semleges szóra. Például, a legtöbb más emberhez hasonlóan, a HALÁL szóra gyorsabban nyomná meg a gombot, mint a PAPÍR szóra. Úgy tűnik, egy szó emocionális tartalma egyfajta „turbólöketet" ad a döntéshozási folyamatnak. Emellett az emocionális szavak fokozottabb agyi reakciót váltanak ki, mint a semleges szavak, ami az emocionális szavak magas információtartalmát tükrözi.

166

Egy pszichopata gyilkos, akit az őt intetjúvoló pszichológusnő megkért, magyarázza meg, mi motiválta bűncselekményeit, belefogott több brutális gyilkosság és csonkítás - amelyekért börtönbüntetésre ítélték - érzékletes leírásába. Beszámolója eleven volt, de szenvtelen, mintha egy baseballmeccsről beszélt volna. Az interjú készítője eleinte igyekezett ítéletmentes maradni, és pusztán szakmai érdeklődést mutatni a történtek iránt. Amikor azonban arckifejezése elárulta elborzadását, a férfi, a mondatot félbeszakítva, azt mondta: - Igen, azt hiszem, nagyon csúnya dolog volt. Rohadtul érzem magam. Nyilván átmeneti elmezavarom volt. Mint a legtöbb ember, a pszichopaták néha pusztán az imponálás vagy a sokkhatás kedvéért mondanak dolgokat. Azonban sivár érzelmi életük miatt nem veszik észre intuitíve, milyen hatással van másokra, amit mondanak. Az őket hallgatók reakcióiból olvassák ki, mit kellene érezniük egy adott helyzetben. Amikor a fenti kísérletet fogvatartottakon is elvégeztük, a nem pszichopaták normális reakciókat mutattak: az emocionális szavak esetében gyorsabb döntéseket és fokozott agyi reakciót a semleges szavakhoz képest. Nem így a pszichopaták. Ők úgy reagáltak az emocionális szavakra, mintha semleges szavak lettek volna.10 Ez a drámai megállapítás azt az okfejtést támasztotta alá meggyőzően, hogy a pszichopaták számára a szavak nem ugyanazzal az emocionális és affektív színezettel bírnak, mint más emberek számára. Ezt a tézist néhány újabb kutatásunk is megerősíti, alátámasztva, hogy a pszichopaták valami oknál fogva nélkülözik a nyelv „érezhető" komponenseit.11 Ez a hiányosság rendkívül érdekes következményekkel jár, kiváltképp, amikor a pszichopaták társas interakcióinak - az empátia és a lelkiismerettől nem gátolt manipulatív megtévesztés összefüggésében vizsgáljuk. A nyelv legtöbbünkből képes óriási erejű érzelmeket kiváltani. Például a rák szó nemcsak egy beteg167

ség és a tünetek klinikai leírását hívja elő, hanem félelemérzetet, szorongást vagy aggódást is, esetleg felkavaró mentális képeket arról, hogy milyen lehet együtt élni vele. Ám a pszichopata esetében a szó csupán szó. Az agyi képalkotó eljárásoknak köszönhetően lehetőségünk van ana, hogy új és izgalmas bepillantást tehessünk a pszichopaták érzelmi életébe. A New York-i Mount Sinai és Bronx Medical Centerekkel együtt közösen végzett kutatási projektben, amelyet Joanne Intrator pszichiáter vezetett, újabban kezdtük képalkotó technológiával vizsgálni pszichopata és normális személyek agyát, miközben különféle feladatokat hajtanak végre. Előzetes eredményeink, amelyeket egy kísérleti projektünkből nyertünk j (a projektet 1993 májusában San Franciscóban, a Biológiai j Pszichiátriai Társaság és az Amerikai Pszichiátriai Kollégium éves találkozóján ismertettük), arra utalnak, hogy a pszichopaták mintha agyuknak nem ugyanazokat a területeit használnák, mint a normális személyek, amikor emocionális szavakat dolgoznak fel Ha ezek az eredmények megismételhetők és kiterjeszthetők az emocionális információk más formáira is, az azt jelentené, hogy a pszichopaták vagy az emocionális anyag feldolgozásához alkalmazott stratégiáik, vagy pedig agyi folyamataik szerveződése tekintetében térnek el másoktól. Mindkét esetben a mostaninál lényegesen közelebb jutnánk a pszichopata rejtelmének megértéséhez. Egy könyvben, amelyben a saját szemszögéből magyarázza meg három gyermeke lelövését, Diane Downs egy sor férfival folytatott felszínes alkalmi kapcsolatát szerelem nélküli viszonyként jellemzi, amelyet csak a szex motivált.12 Levelei, amelyeket Robert Bertaluccininek („Bertnek"), egy postás kollégájának küldött, „a halhatatlan szerelem ígéreteiről, végtelen odaadásról" szóltak, és az esküdözésekről, hogy soha senki más a világon nem ér hozzá. „Ezt a játszmát játszottam a férfiakkal. És Berttel játszottam a leg-

168

jobban." [144. oldal] Miután lelőtte a gyerekeit, viszonyt kezdett Jason Reddinggel, és ezt írta: „De Bert a múltban van, Jason pedig a jelenben. Igaz, leveleket írtam Bertnek, amelyekben azt mondtam, mennyire szeretem, és hogy a világon ő az egyetlen férfi a számomra... Amikor azt mondta, ne írjak többet, egy noteszbe kezdtem írogatni őket, minden este írtam valamennyit, egy-két bekezdést, legfeljebb egy oldalt. A bejegyzések mind ugyanarról szóltak, csak a fogalmazás volt más: Szeretlek Bert, miért nem vagy itt? Szükségem van rád, te vagy az egyetlen férfi a számomra... Kevertem egy italt, és leírtam Bertnek üres szavaimat a szerelemről, miközben elmerültem a forró habfürdőben... És Bertre gondoltam... Néhány perccel később Jason kopogtatott, és ahogy a lépcsőn leröppentem, hogy ajtót nyissak neki, úgy röppentek el a gondolataim Bertről." [36-37. oldal] Diane büszke volt „üres szavaira a szerelemről", mintha szándékosan használta volna őket valamilyen konkrét cél érdekében. Azonban, mint minden pszichopata esetében, a szavai a szerelemről nem lehettek mások, csak üresek, mivel híján volt annak a képességnek, hogy valódi érzést kölcsönözzön nekik. Korábban kitértem a „belső hang" szerepére a lelkiismeret fejlődése és működése során. A lelkiismeret éppen az érzelmi töltetű gondolatokra, képekre és belső dialógusokra „harap", ezzel magyarázható óriási hatalma a magatartásunk felett, és emiatt ébred bennünk bűntudat és megbánás, ha kihágást követünk el. Ez az, amit a pszichopaták nem fognak fel. Számukra a lelkiismeret alig több, mint a mások által csinált szabályokról való intellektuális tudás - üres szavak halmaza. Hiányoznak az érzelmek, amelyektől ezeknek a szabályoknak foganatja van. A kérdés az, hogy miért. Kanada leghírhedtebb és leggyűlöltebb bűnözője Clifford Olson, egy sorozatgyilkos, akit 1982 januárjában ítéltek életfogytiglani börtönre tizenegy fiú és lány megkínzásáért és meggyilkolásáért. Ezek a bűncselekmények voltak az utolsók, egyben a leg169

aljasabbak a kora gyerekkora óta elkövetett antiszociális cselekedetek és bűntettek sorában. Bár egyes pszichopaták nem erőszakosak, és kevés annyira bestiális közöttük, mint ő, Olson a pszichopata prototípusa. Gondolkodjunk el az alábbi, a tárgyalása idején keletkezett újságcikkekből vett idézeteken: „Kérkedő volt és agresszív, hazudozó és tolvaj. Erőszakos férfi volt, aki egy pillanat alatt kijött a sodrából. De amikor imponálni akart, tudott elbűvölő és mézes-mázas is lenni... Jól olajozott a nyelve, egy beszédművész. .. Folyton nagyokat mondott... Az az ember minden ízében hazug volt... Mindenkivel a végsőkig feszítette a húrt. Látni akarta, meddig mehet el, mielőtt a másik odacsördít neki... Manipulátor volt... Olson egy dumagép volt... Egy idő után megtanultuk, hogy egy szót se higgyünk el abból, amit mond, mert annyi hazugságot összehordott." [Farrow, 1982] Egy újságíró, aki beszélt Olsonnal, ezt mondta: „ Gyorsan, staccatóban beszélt... Ide-oda csapongott a témák között. Olajozottnak és dörzsöltnek tűnt, mint egy szélhámos, aki keménységét és fontosságát akarja bizonygatni." [Ouston, 1982] Ezek a beszámolók olyan emberektől, akik ismerték őt, azért fontosak, mivel fogalmat adnak arról, hogy miért tudta magával csalni fiatal, hiszékeny áldozatait. Talán arra is magyarázatot adhatnak, miért döntött úgy a bíróság, hogy százezer dollárt fizet neki, hogy elárulja, hová rejtette tizenegy meggyilkolt fiatal áldozata közül hétnek a holttestét. Nem meglepő, hogy amikor az ügyletre fény derült, a közvélemény felháborodott. Íme néhány jellemző sajtóreakció: FIZETTEK A GYILKOSNAK, HOGY FELFEDJE A HOLTTESTEK REJTEKHELYÉT; A GYEREKGYILKOS PÉNZJUTALMÁRA A KÖZVÉLEMÉNY UNDORRAL REAGÁL. A börtönbe vonulása óta Olson továbbra is fájdalmat okoz az áldozatok családjainak azzal, hogy leveleket küldözget nekik, amelyekben gyerekeik meggyilkolásáról ír. A mai napig nem tanúsít megbánást és bűntudatot. Éppen ellenkezőleg, 170

egyfolytában arról panaszkodik, hogyan bánik vele a sajtó, a büntetés-végrehajtási rendszer és a társadalom. A tárgyalás alatt a kamerák jelenlétében folyton tollászkodott és pózolt, mintha nem egy sor gaztettet követett volna el, hanem híresség lenne. 1983. január 15-ei számában a Vancouver Sun erről számolt be: „A tömeggyilkos Clifford Olson levélben közölte a Sun szerkesztőségével, hogy nem tetszik neki a fénykép, amelyet eddig közöltünk róla... és hamarosan küld magáról új, jobban sikerült fotókat." [Az idézeteket az alábbi cikkekből választottam: R. Ouston, Vancouver Sun, 1982. január 15. és M. Farrow, Vancouver Sun, 1982. január 14.] Miközben e könyvet írom, Olson több kanadai kriminológiai tanszéknek levélben felajánlotta, hogy segít összeállítani egy kurzust, amely kizárólag azzal foglalkozna, hogy őt tanulmányozza.

Az érzelmi szegénységi küszöb alatt Ha a pszichopaták nyelvi folyamatai bilaterálisak - vagyis az agy mindkét féltekéjének ellenőrzése alatt állnak úgy lehetséges, hogy más agyi folyamatok, amelyeket normálisan az egyik félteke irányít, szintén bilaterálisan vezéreltek. Csakugyan, míg a legtöbb ember esetében a jobb agyfélteke központi szerepet játszik az érzelmekben, a legfrissebb laboratóriumi bizonyítékok szerint a pszichopatáknál egyik agyfélteke sem jártas az érzelmi folyamatokban.13 Hogy ez miért van így, egyelőre rejtély. Azonban ennek egy igen izgalmas következménye az, hogy azok az agyi folyamatok, amelyek a pszichopaták érzelmeit vezérlik, megosztottak és fókuszálatlanok, aminek az eredménye a sekélyes és színtelen érzelmi élet. Lehet, hogy Ted Bundy felháborodott, amikor valaki egy belül üres emocionális robothoz hasonlította. - Apám, ezzel aztán nagyon mellé lőtt! - mondta Bundy. - Ha azt hiszik, hogy nincs ér-

171

zelmi életem, hát tévednek. Óriásit tévednek. Az érzelmi világom nagyon is igazi és gazdag.14 Más kijelentéseiből és gyilkos magatartására adott sekélyes magyarázataiból azonban a napnál is világosabb, hogy a jellemzés találó. Mint minden pszichopata, Bundy is csak homályosan fogta fel emocionális szegénységének mértékét. Sok ember vonzódik a „populáris pszichológiai" mozgalmakhoz, amelyek az önismeretre törekvést hangsúlyozzák: „Kerüljön kapcsolatba az érzelmeivel!" A pszichopaták esetében ez a tevékenység - akárcsak a Szent Grál keresése - kudarcra van ítélve. Végső soron énképüket inkább a vagyontárgyak, valamint a siker és a hatalom látható jelei határozzák meg, semmint a szeretet, a belátási képesség és az együttérzés, amelyek számukra absztrakciók, és jóformán semmiféle belső tartalommal nem bírnak.

Figyeljük a kezüket! Figyeljünk meg valakit, ahogy beszéd közben mozgatja a kezét: ritkán mozog a keze, vagy ide-oda hadonászik vele? Segítenek-e a kézmozdulatok, hogy jobban megértsük a hallottakat? Egyes mozdulatok igen, mivel vizuálisan felerősítik a beszélő szavait például ilyen a kezek szélesre tárása, miközben a beszélő azt mondja: „ekkora nagy hal volt!", vagy egy személy leírásakor az illető alakjának a körvonalazása 15 Azonban a legtöbb, a nyelvhez kötődő kézgesztus nem hordoz semmiféle információt és jelentést a hallgató számára. A taktusoknak nevezett „üres" gesztusok apró, gyors kézmozdulatok, amelyek csak a beszéd vagy a beszéd közben tartott rövid szünetek alatt fordulnak elő, de nem részei a történetnek. A többi gesztushoz és testmozdulathoz hasonlóan gyakran a „műsorhoz" tartoznak, amelyet a beszélő „produkál" (ezt a következő fejezetben tárgyalom részletesebben), vagy egy kulturálisan meghatározott kommunikációs stílust tükröznek. Azonban a taktusok más 172

okokból is előfordulhatnak. Például sok ember ezeket a gesztusokat használja, amikor telefonál. A hallgató nem látja ezeket a mozdulatokat, akkor viszont miért használja őket a beszélő? A válasz talán azzal függhet össze, hogy azok az agyközpontok, amelyek a beszédet vezérlik, bizonyíthatóan a beszéd közbeni kézgesztusokat is irányítják. Valamilyen ismeretlen módon - talán e központok aktivitásának általános növelése révén -, úgy tűnik, a taktusok megkönnyítik a beszédet: segítenek szavakba önteni gondolatainkat és érzéseinket. Ha ez furcsán hangzik, akkor legközelebb figyeljük meg valakinek a kapkodó kézmozdulatait, amikor az illető nehezen találja a szavakat. Vagy szándékosan ne használjuk beszéd közben a kezünket. Megnő-e a habozások, szünetek és nyelvbotlások száma a beszédünk során? Ha valaki idegen nyelven tud, valószínű sokkal több kézmozdulatot tesz, amikor az idegen nyelven beszél, mint amikor az anyanyelvén. Úgy tűnik, esetenként a taktusok magas száma a gondolatok és az érzelmek beszéddé alakításának nehézségét tükrözi. A taktusok emellett a beszéd mögött meghúzódó „gondolati egységek", vagy mentális csomagok nagyságáról is elárulnak valamit. Egy gondolati egység lehet egészen kicsi, egyszerű és elszigetelt, és lehet nagyobb és összetettebb: gondolatok, mondatok vagy egész cselekmények csoportja. A nagy gondolati egységeket alkotó képzetek, szavak, kifejezések és mondatok valószínűleg jól integráltak, valamilyen értelmes, következetes és logikus módon összefüggő gondolatmenetté szerveződnek. A taktusok „elkülönítik" ezeket a gondolati egységeket: minél több a taktus, annál kisebbek a gondolati egységek. A legfrissebb bizonyítékok arra utalnak, hogy a pszichopaták több taktust használnak, mint a normális emberek, főleg amikor olyan dolgokról beszélnek, amelyeket általában emocionálisnak tekintünk - például amikor azt írják le, hogyan éreznek családtagjaik vagy más „szeretteik" iránt.16 Ezekből a bizonyítékokból két dolgot szűrhetünk le:

173

• Azokhoz a turistákhoz hasonlóan, akik középiskolás francia tudással kérnek útbaigazítást Párizsban, a pszichopaták is nehezen öntik szavakba érzelmi képzeteiket, mivel ezek homályosak, és nem értik őket. Ebben az értelemben a pszichopata számára az emóció olyan, mint egy idegen nyelv. • A pszichopaták gondolatai és képzetei meglehetősen kicsi mentális csomagokba szerveződnek, és könnyen mozgathatók. Ez hazudozáskor kifejezetten előnyös. Ahogy Paul Ekman pszichológus rámutat, az ügyes hazudozók képesek a képzeteket, a fogalmakat és a nyelvet alapkomponensekre bontani, majd sokféleképpen újrakombinálni őket, majdnem úgy, mintha betűkből szókirakó játékot játszanának.17 Azonban ennek során a pszichopata saját összefüggő gondolatmenetét veszélyezteti: a szöveg elveszítheti összetartó struktúráját, a nagy gondolati egységekhez képest veszíthet koherenciájából és integráltságából. Emiatt a gyakorlott hazudozó gyakran egy vékony „igazságvonal" mentén halad, ami segíti mondandója nyomon követésében, és abban, hogy a története következetesnek tűnjön a hallgató számára. „A legkártékonyabb hazudozók mindig az igazság peremén lavíroznak." 18

Szakadozott igazságvonal Igaz, hogy a pszichopaták sokat hazudnak, de nem annyira ügyes hazudozók, mint amilyennek gyakran beállítjuk őket. Mint arra korábban kitértem, beszédük tele van következetlen és egymásnak ellentmondó kijelentésekkel. Meglehet, hogy a pszichopaták mentális szókirakó játékot játszanak, de néha ügyetlenül játsszák, mert nem képesek a darabkákat összefüggő egésszé integrálni: igazságvonaluk a legjobb esetben is szakadozott és hézagos. Gondoljunk csak az előbb idézett fogvatartottra, aki azt mondta, sosem volt erőszakos, de egyszer meg kellett ölnie valakit. Mi értjük, hogy ez ellentmondásos kijelentés, mivel egyetlen gondolati egységként kezeljük. A fogvatartottban azonban két egymástól 174

független gondolati egység képződik: „sosem követtem el erőszakos bűncselekményt" és „egyszer megöltem valakit". A legtöbbünk képes a gondolatait úgy kombinálni, hogy azok valamilyen mögöttes motívummal összhangban legyenek, viszont a pszichopatáknak a jelek szerint ez nehézséget okoz. Ezzel magyarázhatók azok a vad következetlenségek és ellentmondások, amelyek gyakran jellemzők a beszédükre. És ez lehet a magyarázata a neologizmusaiknak is (vagyis a szavak alapkomponensei - a szótagok olyan kombinációinak, amelyek számukra logikusak, de mások számára helytelenek). A helyzet egy olyan filmhez hasonlítható, amelyben az egyik jelenet borús időben játszódik, a következő - amely feltehetően néhány perccel később zajlik - pedig ragyogó napsütésben. A jeleneteket nyilván két különböző napon vették fel, és a rendező a vágáskor ezt nem vette figyelembe. Egyes mozilátogatóknak - a pszichopaták áldozataihoz hasonlóan - talán fel sem tűnik az ellentét, főleg ha csak a cselekményre koncentrálnak. Van még egy fontos körülmény azzal kapcsolatosan, ahogy a pszichopaták a nyelvet használják. Az ő „mentális csomagjaik" nemcsak kicsik, hanem kétdimenziósak is, nélkülözik az emocionális jelentéstartalmat. A legtöbb ember szóválasztását egyrészt a szavak szótári jelentése, másrészt a hozzájuk kapcsolódó érzelmi konnotációk határozzák meg. A pszichopatáknak nincs szükségük ilyen szelektivitásra: az ő szavaikra nem nehezedik emocionális teher, és úgy tudják azokat használni, hogy az nekünk, a többiek számára furcsának tűnhet. Például egy pszichopata semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy azt mondja egy nőnek: „szeretlek" - közvetlenül azután, hogy összeverte, vagy hogy valaki másnak azt mondja: „meg kellett vernem, hogy kordában tartsam, de tudja, hogy szeretem". A legtöbb ember számára ez a két esemény (a szerelem megvallása és a verés) logikailag és érzelmileg összeegyeztethetetlen. Gondolkodjunk el az alábbi bizarr kijelentésen, amelyet egy, a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontértéket kapott férfi tett,

175

aki csalásért és lopásért tölti hároméves börtönbüntetését. Özvegy anyját rávette, hogy vegyen fel a házára egy huszonöt ezer dollár összegű jelzáloghitelt, a pénzt ellopta, az adósságot pedig az anyjára hagyta, hogy az nyomorúságos bolti eladói fizetéséből fizesse vissza. - Az anyám nagyszerű ember, de aggódom miatta. Nagyon szeretem azt az asszonyt, és meg fogom könnyíteni az életét. Amikor az ellopott pénzről kérdezték, azt felelte: - Egy része még megvan, jó helyen, és amikor kijövök, lesz mit elszórakoznom! Az anyjáért való aggodalom kifejezése nemcsak a vele szembeni dokumentált magatartásával nem volt összhangban, hanem a pénzt illető terveivel sem. Amikor erre felhívták a figyelmét, azt mondta: - Hát igen, szeretem az anyámat, de már nagyon öreg, és ha én nem törődöm magammal, akkor ki fog?

Hol is tartottam? Ezek után úgy tűnik, a pszichopaták kommunikációja időnként kitapinthatatlanul furcsa, és része azon általános hajlamuknak, hogy „elkalandoznak".19 Más szóval, gyakran váltanak témát, oda nem tartozó dolgokról kezdenek beszélni, és nem képesek a frázisaikat és a mondataikat összefüggően rendezni. A történet, bár némileg szétesett, a felszínes hallgató számára elfogadhatónak tűnik. Például az egyik pszichopata alanyunk, egy férfi, akit az őt interjúvoló pszichológusnő arra kért, hogy írjon le egy heves érzelmi eseményt, az alábbiakat mondta: „Hát ez húzós. Annyi minden jut az eszembe. Emlékszem, egyszer - őő - átmentem a piroson, és nem volt forgalom, oké? Mi olyan nagy dolog ebben? Ez a zsaru meg minden ok nélkül zaklatni kezdett, és komolyan bepöccentem. Igazából nem is a piroson mentem át. Valószínű csak a sárgán... szóval - őő - mit akart elérni? Az a baj a zsarukkal, hogy - őő - sokat erősködnek. Adják a macsót, oké? Én nem vagyok ilyen macsófajta. Inkább 176

szerető típus vagyok. Maga mit gondol? Vagyishogy, ha nem lennék börtönben... mondjuk egy bulin találkozunk - őő - és randizni akarnék magával, tuti, hogy igent mondana, igaz?" Ezt az elbeszélést széles kézmozdulatok és eltúlzott arckifejezések kísérték - olyan drámai megnyilvánulások, amelyek elterelték az interjúkészítő figyelmét arról, ami történt. Azonban a videofelvételből mindenki - beleértve a zavarban levő interjúkészítőnket is - számára egyértelműen kiderült, hogy a férfi nemcsak hogy eltért a témától, hanem még flörtölni is kezdett az interjúkészítővel. A pszichopaták hírhedtek arról, hogy nem válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésre, vagy válaszuk azt a benyomást kelti, hogy nem a kérdésre reagálnak. Például a kutatásunk során az egyik pszichopatától megkérdeztük, ingadozik-e a hangulata, mire ő: Őő... hogy ingadozik-e?... Van, aki azt mondja, folyton ideges, de néha meg elég nyugodtnak tűnik. Szerintem ingadozik a hangulatuk. Emlékszem, egyszer... őő... magam alatt voltam, és... a haverom átugrott, és meccset néztünk a tévében, és... őő... fogadtunk, és ő nyert... és nagyon szarul éreztem magam. A pszichopaták néha úgy beszélnek, hogy a hallgatóik nem értik egyes kijelentéseiket: - Egy bárban ismertem meg ezeket a fazonokat. Az egyik egy díler volt, a másik meg egy strici. Belém kötöttek, én meg kiütöttem - mondta az egyik pszichopatánk. De kit „ütött ki": a dílert vagy a stricit? Természetesen kisebb kommunikációs zavarok a normális emberek között is előfordulnak. Sokszor csak pongyolaságról vagy a koncentráció pillanatnyi kihagyásáról van szó. A pszichopaták esetében a zavarok gyakoribbak, komolyabbak, és feltehetőleg olyan mögöttes állapotra utalnak, amelyben a mentális tevékenység szerveződése - de nem a tartalma - hibás. A szó- és a mondatfűzés módja és nem a tényleges tartalma az, ami abnormitásra utal. Ezzel ellentétben, a szkizofrének kommunikációja formájában és tartalmában is jellemzően furcsa és bizarr. Például az 177

egyik alanyunk, akit később szkizofrénként diagnosztizáltak, az alábbiakat válaszolta arra a kérdésre, hogy ingadozik-e a hangulata: „Én annyira - hiszem, hogy - őő - hogy az élet olyan rövid, és hogy olyan rövid ideig vagyunk itt, és ezért - ezért úgyis mind meghalunk egyszer, és aztán - őő - maga - mi - egy teljesen új rétegbe megyünk tovább, és minden problémánk ezen a világon megoldódik, és aztán új problémáink lesznek, és új örömeink akármi is - őő - nem állítom, hogy ez olyasmi, amit értek." Ez a válasz mind formájában, mind tartalmában furcsa és nehezen érthető. A pszichopata imént leírt válasza ugyanerre a kérdésre - jóllehet oda nem vágó és némileg különös - kitérő vagy őszintétlen válaszként értelmezhető. Könnyebb leszűrnünk valamiféle értelmet az ő feleletéből, mint a szkizofrénéből. Köztudott, hogy a pszichopaták gyakran meggyőzően szimulálnak - mentális betegséget színlelnek -, amikor ez előnyös számukra. Például egy korábbi fejezetben leírt fogvatartott úgy tudott bekerülni a börtön gyógyító részlegébe - majd onnan kikerülni hogy válaszait egy széles körben alkalmazott pszichológiai teszt kérdéseihez igazította. Néhány éve felkértek, hogy adjak szaktanácsot egy pszichopata sorozatgyilkosról készülő hollywoodi filmhez. A filmkészítők gondosan ügyeltek a pontos ábrázolásra, és a lehető legalaposabban tanulmányozták a témát. Azonban egy nap kétségbeesett telefonhívást kaptam a forgatókönyvírótól: - Hogyan tudnám a szereplőmet érdekessé tenni? - kérdezte. - Amikor megpróbálok belelátni a fejébe, megérteni a motivációit, vágyait és problémáit, hogy a közönség számára legyen valami értelme, egyszerűen hiába igyekszem. Ezek a fickók [a történetben szereplő két pszichopata] túl egyformák, és úgy tűnik, a felszín alatt semmi érdekes nincs bennük.

178

Bizonyos értelemben a forgatókönyvíró fején találta a szöget: a pszichopaták, ahogy a filmek és a könyvek is ábrázolják őket, valóban jellemzően kétdimenziós figurák, akik híján vannak az emocionális mélységnek, valamint a komplex és ellentmondásos késztetéseknek, konfliktusoknak és pszichológiai nyugtalanságnak, amelyek még a hétköznapi embereket is érdekessé és egymástól különbözővé teszi. A pszichopatákat minden esetben papírmasé figurákként ábrázolják, és bár az alkotók mindent megtesznek, hogy minél szemléletesebb, véresebb, lebilincselőbb és az öncélú erőszakot bemutató ábrázolást nyújtsanak arról, amit a pszichopaták tesznek - például A bárányok hallgatnak-ban Hannibal Lecter az embereket lehengerli fölényes műveltségével, és amikor teheti, felfalja őket -, jóformán soha nem tudunk meg semmi érdemlegeset arról, hogy mitől azok, amik. Az, hogy a média ilyennek festi le őket, bizonyos fokig a valóságot tükrözi. Gyakorlatilag minden esetben, amikor a pszichopata belső világát vizsgáljuk, sivár képet kapunk. Ezeknek az embereknek az életfilozófiája általában banális, gyerekes, és nélkülözi azokat a részleteket, amelyek gazdagítják a normális felnőtt ember életét. Azt, hogy a pszichopata mennyire képes tapasztalt pszichiátereket és pszichológusokat manipulálni, sokatmondóan ábrázolja Terry Ganey könyve Charles Hatcherről, aki legalább tizenhat embert gyilkolt meg azért, mert borzongató izgalmat okozott neki.20 Azt követően, hogy egy hatéves kisfiú meggyilkolása miatt vádat emeltek ellene, ide-oda ingázott a bíróságok és törvényszéki pszichiátriai kórház között. A bíróság által kijelölt pszichiáterek azt állapították meg, hogy Hatcher nem beszámítható a tárgyaláshoz, a kórház pszichiáterei szerint viszont beszámítható volt. És ez így ment ide-oda. A látszólag véget nem érő és ellentmondásos pszichiátriai értékelések sorozata után Hatcher belefáradt a játszmába, és tehetségét a jogászok és a bíróságok kijátszására fordította. 179

Azonban az ebben a fejezetben bemutatott bizonyítékok azt jelzik, hogy talán nem minden esetben csak a pszichopata ügyes manipulációja nehezíti meg a klinikusok számára, hogy megállapítsák, beszámítható-e, vagy nem. Egy interjú, amely során a pszichopata ellentmondásos, oda nem illő és összefüggéstelen kijelentéseket tesz, a pontos klinikai ítéletalkotást óhatatlanul befolyásolja. Például John Wayne Gacy - a chicagói üzletember, aki mint „Pogo, a bohóc" mulattatott beteg gyerekeket - perét az egymásnak ellentmondó pszichiátriai szakértői tanúvallomások jellemezték.21 A vád szakértői azt bizonygatták, hogy pszichopata és épelméjű, míg a védelem szakértői szerint pszichotikus, azaz elmebeteg volt. Az egyik pszichológus azt mondta, hogy szexuális devianciával párosuló pszichopata és antiszociális személyisége van, és hogy az interjúk során Gacy kijelentéseit ellentmondások, köntörfalazás, valamint racionalizálások és kifogások jellemezték. Egy pszichiáter megjegyezte, hogy Gacy csak szeret beszélni. A keresztkérdések során a pszichiátertől megkérdezték: Gacy beszédáradata nem mutatott-e laza asszociációkat, a szkizofrénia egyik ismérvét? „Amikor Gacy egyfelől azt mondja... megölt valakit, majd legközelebb azt mondja, hogy nem követte el, az vajon laza asszociáció?" A pszichiáter azt felelte: „Szerintem hazudik. Szerintem nem emlékszik rá, hogy mit mond egyik napról a másikra, mert hazudik." [338. oldal] Az esküdtszék nem fogadta el az elmebetegségre hivatkozást, és halálbüntetés kiszabását javasolta Gacyre. Lehet, hogy Gacy „laza asszociációi", egymásnak ellentmondó kijelentései és hazugságai nem árulkodnak másról, mint mentális pongyolaságról, érdektelenségről az iránt, hogy a hallgató számára minden érthető legyen, vagy arról, hogy egy megtévesztési stratégia részei. Azonban az ebben a fejezetben ismertetett anyag fényében ugyanúgy eredhetnek egy olyan állapotból, amelyben a mentális események folytonossága és a beszéd önellenőrzése hibás, sőt zavart, és amely nem más, mint mentális szókirakó játék összefüggő szöveg nélkül. 180

Ez felvet egy fontos kérdést: ha a pszichopaták beszéde néha különös, mitől olyan hihető, amit mondanak, mitől képesek megtéveszteni és manipulálni bennünket? A válasz röviden az, hogy nehéz a normalitásuk maszkja mögé hatolni: a beszédükben előforduló furcsaságok gyakran kitapinthatatlanok a felszínes megfigyelő számára, és könnyen keltenek jó benyomást. Nem az téveszt meg bennünket, amit mondanak, hanem az, ahogy mondják, és azok az érzelmi húrok, amelyeket megpendítenek, miközben mondják. Nemrég előadást tartottam egy kaliforniai egyetemen, és a közönség soraiból egy nyelvész felvetette, hogy bizonyos tekintetben a pszichopaták ügyes mesemondókhoz hasonlítanak. Mindkettő túlzott testbeszédet és a cselekményben fordulatokat alkalmaz, hogy lekösse a hallgatóságot, és „bevonja a történetbe". Sok hallgató számára az előadás legalább annyira fontos, mint a történet. A nyelvész szerint ebben az értelemben a pszichopaták hatásos mesemondók. Ennek ellenére a mesemondók által követett cselekmény összefüggőbb és logikailag következetesebb, mint a pszichopaták történetei Ezenkívül a mesemondó célja a szórakoztatás és a nevelés, míg a pszichopatáé nem más, mint a hatalom és az önös vágykiélés.

Ez azt jelenti, hogy őrültek? Ellentmondó, következetlen kijelentések! Érzelmi szegénység! Biztosra veszem, hogy mostanra megfogalmazódott önben az aggasztó kérdés: Épelméjűek ezek az emberek? Visszatértünk a régi „őrült vagy rossz" vitához? Egy floridai konferencián tartott előadásom után, amelyben a pszichopátiáról és a nyelvről beszéltem, odajött hozzám egy törvényszéki pszichiáter, és azt mondta: - Az ön kutatásaiból az következik, hogy a pszichopaták mentálisan zavartak, és talán nem

181

felelősek olyan mértékben a magatartásukért, ahogy azt azelőtt gondoltuk. Eddig a pszichopátia sok gyilkos számára a halálos ítéletet jelentette. Mostantól vajon a felmentő ítéletet jelenti majd? Érdekes kérdés. Mint korábban említettem, a pszichopaták igenis megfelelnek az épelméjűség jelenlegi pszichiátriai és igazságügyi kritériumainak. Felfogják a társadalmi szabályokat és a jó és a rossz hagyományos jelentését. Képesek kontrollálni magatartásukat, tisztában vannak tetteik potenciális következményeivel. A problémájuk az, hogy ez a tudás gyakran nem riasztja vissza őket az antiszociális magatartástól. Ennek ellenére, mondják egyes megfigyelők, a pszichopatákból hiányoznak azok a mentális és emocionális mechanizmusok, amelyek a szabályok ismeretét a társadalom számára elfogadható magatartássá alakítják át. Ha nem fejlődött ki a lelkiismeretük, nem képesek bűntudatot és megbánást átélni, és nehezen figyelnek magatartásukra és annak másokat érintő hatásaira, akkor, hangzik az okfejtés, komoly hátrányban vannak hozzánk, a többiekhez képest. A játék intellektuális szabályait értik, de az emocionális szabályok leperegnek róluk. Az „erkölcsi elmebetegség" ezen új felfogásának mint elméletnek lehet némi értelme, de a büntetőjogi felelősséggel kapcsolatos gyakorlati döntések szempontjából nincs jelentősége. Véleményem szerint ahhoz, hogy tetteikért felelősségre vonhatók legyenek, a pszichopaták kétségtelenül eleget tudnak arról, hogy mit cselekszenek.

1

Inside Edition. November 22, 1990.

2

Stephen G. Michaud and Hugh Aynesworth (1989)- Ted Bandy: Conversations with a Killer. New York: New American Library. p. 107.

3 4

From an article by Peter Worthington, Saturday Night, July-August, 1993. N.

Geschwind

and

A.

Galaburda

(1987).

Cerebral Lateralization: Biological

Mechanisms, Associations, and Pathology. Cambridge, MA: MIT Press. 5

R. 0. Hare and L. N. McPherson (1984). Psychopathy and perceptual asymmetry

during

verbal

dichotic

listening.

Journal of Abnormal Psychology 93,

141-49.; R. D. Hare and J. Jutai (1988). Psychopathy and cerebral asymmetry

182

in semantic processing. Personality and Individual Differences 9,

329-37.;

A. Raine, M. O'Brien, N. Smiley, A. Scerbo, and C. Chan (1990). Reduced lateralization

in

verbal

dichotic

listening

in

adolescent

psychopaths.

Journal of

Abnormal Psychology 99, 272-77. 6

J. H. Johns and H. C. Quay (1962). The effect of social reward on verbal conditioning in psychopaths and neurotic military offenders. Journal of Consulting Psychology 26, 217-20.

7

V.

Grant

(1977).

The Menacing Stranger. New

York:

Dabor

Science

Publi-

cations. p. 50. 8

W.

Johnson

(1946).

People

in

Quandaries: The

Semantics of

Personal

Adjustment. New York: Harper & Brothers. 9

Hervey Cleckley (1976; 5th ed.). The Mask of Sanity. St. Louis, MO: Mosby, p. 230.

10

S. Williamson, T. J. Harpur, and R. D. Hare (1991)- Abnormal processing of affective words by psychopaths. Psychophysiology I. 28, 260-73. This is the "brain wave" study referred to in the Introduction.

11

(August 1990). Sensitivity to emotional polarity in psychopaths. Paper presented at meeting of the American Psychological .Association, Boston, MA.

12 13

Diane Downs (1989). Best Kept Secrets. Springfield, OR: Danmark Publishing. R. Day and S. Wong (1993). Psychopaths process emotion in the left hemisphere. Manuscript submitted for publication.

14

Michaud and Aynesworth (1989). P- 158.

15

A nyelvhez kötődő kézmozgások tárgyalását Id. a következő publikációkban: P. Feyereisen: Manual activity during speaking in aphasic subjects. International Journal of Psychology, 18, 1983, 545-556; D. McNeill: So you think gestures are nonverbal. Psychology Review, 91, 1985,332-350; B. Rime és L. Schiaralura: Gesture and speech. In: R. Feldman és B. Rime (eds.): Fundamentals of Nonverbal Behavior. New York: Cambridge University Press, 1988.

16

B. Gillstrom and R. D. Hare (1988). Language-related hand gestures in psychopaths. Journal of Personality Disorders, 2, 21-27; also see B. Rime, H. Bouvy, B. Leborgne, and F. Bouillon (1978). Psychopathy and nonverbal behavior in an interpersonal situation .Journal of Abnormal Psychology 87, 636-43.

17

Paul Ekman (1985). Telling Lies. New York: Norton.

18

Julius Charles Hare Quotation

No.

and

329.21

Augustus in

R.

William Hare (1827). Guesses at Truth. Thomas

Tripp

(1970).

The

International

Thesaurus of Quotations. New York: Harper & Row. 19

Sherrie

Williamson

(1991).

Cohesion

and Coherence

in

the

Speech

of

Psychopaths. Unpublished doctoral dissertation. University of British Columbia, Vancouver, Canada. 20

Material and quotes are from Terry Ganey (1989). St. Joseph's Children: A True Story of Terror and Justice. New York: Carol Publishing Group.

21

Material and quotes are from Tim Cahill (1987). Buried Dreams. New York: Bantam Books.

9- fejezet Legyek a pókhálóban Kellő magasztalással körítve [az emberek] a legképtelenebb dolgot... is beveszik. Moliére: A fösvény *

A közlekedési rendőr hátrébb lép, miközben egy nő kiszáll a kocsijából. Azért állította meg, mert egy alsóbbrendű vidéki országúton száznegyvennel hajtott. Általában nem szokás, hogy egy közlekedési szabálysértő kiszáll a járműből - a rendőr álló testtartása fizikai előnyt nyújt és része kisugárzó autoritásának. A nő ennek ellenére magabiztosan szállt ki, a mosolya megnyerő volt. Nem mondható igazán szépnek, de a közvetlen szemkontaktus, amelyet teremt, lehengerlően vonzóvá teszi őt. A rendőr a jogosítványát kéri, és ellenáll a nő próbálkozásainak, hogy beszélgessenek - egyelőre. Végül azonban enged a nő csevegő stílusának, és csak egy figyelmeztetést állít ki. Épp a múlt hónapban gázoltak halálra egy kisfiút ezen a szakaszon, mondja. A rendőr figyeli, ahogy a nő visszaszáll a kocsijába, és elhajt, ő pedig alig tudja megállni, hogy ne integessen utána a visszapillantó tükörben. A legtöbben elfogadjuk az emberi interakciók feltételeit és szabályait. De mindig vannak emberek, akik megjelenésüket és kellemes modorukat - legyen az természetes vagy mesterkélt kihasználva rávesznek másokat, hogy az ő akaratuk szerint tegyenek. Az eredmény többnyire ártalmatlan, része az emberek közötti mindennapi kommunikációnak. Am azokban az esetekben, amelyekben egy pszichopata is szerepet játszik, az áldozatot érő hatás katasztrofális lehet. A pszichopaták minden társas érintkezést „tarolási" lehetőségnek tekinte-

* Fordította: Illyés Gyula.

184

nek, versenynek vagy az akaratok próbájának, amelynek csak egy győztese lehet. Indítékuk az, hogy manipuláljanak és elvegyenek - irgalmatlanul és lelkiismeretlenül.

Indul a műsor Mint korábban kitértem rá, bár a pszichopaták sokat beszélnek, nem feltétlenül bánnak ügyesen a szavakkal. Elsősorban a „show", nem pedig az ékesszóló nyelvhasználat ragadja meg a figyelmünk és téveszt meg bennünket. A kellemes külső, egy csipetnyi karizma, a szavak áradata, a kiszámított figyelemelterelő trükkök, az érzék, amellyel tudják, hogy milyen húrokat pendítsenek meg mindezek nagyban hozzájárulnak annak elkendőzéséhez, hogy a pszichopata előadás nem más, mint „hanta". Egy jó megjelenésű, gyors beszédű pszichopata, valamint egy áldozat, akinek gyenge pontjai vannak, végzetes kombinációt alkot. Ha a pszichopata „műsora" nem elegendő, a „színpadi kellékek" - a hamis ajánlólevelek, a menő kocsi, a drága ruhák, a szimpátiát keltő szerep, és így tovább - ügyes használata általában megteszi a magáét. Természetesen nemcsak a pszichopaták képesek teátrális megnyilvánulásokra. Mindannyian ismerünk embereket, akik folyton „színpadon" vannak, hivalkodnak, hajlamosak a túlzott gesztusokra és a feltűnő viselkedésre. Számos interakciójuk másokkal kétségtelenül felszínes és őszintétlen, pusztán jó benyomás keltésére, gyenge önbecsülésük erősítésére, szakmai vagy politikai célok elérésére irányul. Azonban a pszichopatáktól eltérően nem az a szándékuk, hogy élősködjenek másokon. A társadalom a bizalomra épül, és rendszerint jobban figyelünk arra, amit valaki mond, mint az azt kísérő non-verbális viselkedésre - a kézgesztusokra, az arcmozgásokra, a mosolyra, a szemkontaktusra. Azonban amikor a beszélő vonzó külsejű, és imponáló non-verbális előadást nyújt, a hatás fordított lehet: a „műsort" nézzük, és alig figyelünk arra, amit mondanak. 1

185

Egyes szélhámosok a legtöbb ember számára néha bizarrnak, sőt hülyeségnek tűnő „színpadi kellékeket '' alkalmaznak, még sincs hiány azokból, akik készségesen hisznek nekik. Az 56 éves Ed Lopes hat éven keresztül baptista gyülekezetvezetőnek adta ki magát, aki a siralomházban találta meg Istent. Lopes azt állította magáról, hogy tizenöt éven át a Murder, Inc.* cégnek dolgozott, mint a maffia bérgyilkosa, és ez idő alatt huszonnyolc embert végzett ki. Ennek ellenére azt mondta a nyájának és más vallási csoportoknak egész Washington államban, hogy Billy Grahamhez járt lelki tanácsadásra, és hogy a börtön 350 alkalmazottjának petíciója meggyőzte a feltételes szabadlábra helyezést elbíráló bizottságot, hogy engedje őt szabadon. Miután nemrég lelepleződött, Lopes beismerte, hogy Illinoisból szökött meg, feltételes szabadulását követően, majd megfojtotta másodikfeleségét, agyonvert egy másik nőt, valamint összeszurkálta, majd megfojtotta a barátnőjét. A gyülekezete reakciója pedig? Egyesek felháborodtak, de mások összeadták az óvadékát, amelynek az összegét a bíróság meglepően alacsonyan, ötezer dollárban állapította meg, és a támogatására siettek. A bíróság gyorsan meggondolta magát az alacsony óvadék tekintetében, és Illinoisba történő visszaszállításáig benn tartotta a börtönben. [Az Associated Press alapján, 1992. január 8. és 10.] A pszichopaták beszéd közben gyakran hatásosan használják a gesztusnyelvet, és sokszor nehéz nem követni a szemünkkel a mozdulataikat. Ezenkívül a pszichopaták hajlamosak behatolni a személyes terünkbe - például úgy, hogy intenzív szemkontaktust teremtenek, előredőlnek, közelebb jönnek, és így tovább. Összességükben megnyilvánulásaik olyan drámaiak és ijesztőek lehetnek, hogy megzavarnak, lenyűgöznek, irányítanak vagy megfélemlítenek bennünket, elvonva figyelmünket arról, ami valójában elhangzik. - Nem követtem pontosan, mit mondott, de nagyon

* Gyilkosság Rt. - a ford.

186

szépen mondta. Olyan nagyszerű a mosolya - mondta egy no, akit az egyik pszichopata, akit vizsgáltunk, kifosztott. Egy korábbi kollégám, aki a szenvedély és a megtévesztés hálójába gabalyodott, amelyet a meggyőződése szerint pszichopata felesége szőtt, ezt mondta: - Pokollá tette az életem, de magányos vagyok nélküle. Mindig valami izgalmasat, sőt felháborítót csinált. Időnként hetekre eltűnt, és igazából sosem adott magyarázatot rá. Egy csomó pénzt elszórtunk; ráment a megtakarításom, a házra felvett kölcsön. De mellette úgy éreztem, élek. A fejem mindig kavargott, amikor vele voltam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak őrá. - A házassága fájdalmas véget ért: az asszony összeköltözött egy másik férfival. - Még egy levelet sem hagyott mondta a kollégám.

Húrok Ha az ön lelki alkatában vannak gyenge pontok, egy pszichopata egész biztosan megtalálja, és kihasználja azokat, fájdalmat és teljes zavarodottságot okozva ezzel. Az alábbi példák szemléltetik a pszichopatáknak azt a rejtelmes képességét, ahogy rátapintanak a gyengéinkre, és megpendítik a megfelelő húrokat.

• Egy interjúban az egyik pszichopatánk, egy átverőművész, őszintén azt mondta: - Amikor dolgozom, az első az, hogy felmérem magát. Fogást keresek, valamit, ami előnyhöz juttat, kiderítem, mi az, amire szüksége van, és megadom magának. Azután jön a törlesztés, kamattal együtt. Meghúzom a csavarokat. • William Bradfield, a pszichopata tanár, akiről már volt szó korábban, „sosem a vonzó nőket cserkészte be... Úgy tudta kiszagolni a bizonytalanságot és a magányosságot, ahogy a disznó a szarvasgombát."2 • A Félelem foka című film hátborzongató színháztermi jelenetében Robert de Niro megbabonáz és gyakorlatilag elcsábít egy tizenöt éves lányt, kihasználva a lány bimbózó szexualitását. 187

A magányosok irgalmatlan kihasználása a pszichopaták sajátos ismertetőjegye. Az egyik alanyunk depressziós, boldogtalan nőket szemelt ki a magányosok szórakozóhelyein. Miután odaköltözött az egyik nőhöz, meggyőzte, hogy kocsira van szüksége, és eladta a nőnek a sajátját. Ezután, még mielőtt a tulajdon-átruházási papírokat kitöltötték, gyorsan meglépett, természetesen a kocsival együtt. A nőnek túl kínos lett volna feljelentést tennie. Egyes pszichopaták, főleg a börtönben ülők, áldozataikkal először a társkereső rovatokon keresztül veszik fel a kapcsolatot. A leveleket gyakran látogatás követi, majd - óhatatlanul - a kiábrándultság és a fájdalom az áldozat részéről. Néhány évvel ezelőtt az egyik hallgatóm, aki imádta a sziámi macskákat, feladott egy hirdetést az egyik társkereső rovatban, és több választ is kapott börtönbüntetésüket töltő férfiaktól, köztük egy pszichopatától, akit korábban ő interjúvolt meg az egyik pszichopátiát kutató programunkban. A szóvirágokkal tűzdelt levél tele volt forró naplementékről, az esőben való hosszú sétákról, szeretettel teli kapcsolatokról, a sziámi macskák szépségéről és titokzatosságáról szóló csöpögős leírásokkal, amelyek éles ellentétben álltak a férfi mindkét nem képviselőivel szembeni bizonyított erőszakos cselekedeteivel. • A pszichopaták habozás nélkül visszaélnek másoknak azzal a szükségletével, hogy értelmet adjanak az életüknek, és lecsapnak az összezavart, törékeny és tehetetlen emberekre. Az egyik alanyunk gondosan tanulmányozta a lapok elhalálozási rovatait, és olyan idős embereket keresett, akik éppen elvesztették házastársukat, és nem maradt más közeli hozzátartozójuk. Az egyik esetben „gyászterapeutának" adta ki magát, és rávett egy hetven éves özvegyasszonyt, hogy bízza rá az ügyei intézését. A terve azon bukott meg, hogy egy éber gyülekezetvezető gyanút fogott, utánanézett a szélhámosnak, és megtudta, hogy a férfit csalásért elítélték, és éppen feltételes szabadlábon van. - Magányos volt, én pedig csak örömöt akartam vinni az életébe - mondta alanyunk.

188

• A pszichopaták felismerik és kihasználják a legtöbb emberben meglévő gyenge pontokat és önértékelési zavarokat. A bárányok hallgatnak című könyvében Thomas Harris leír egy sokatmondó jelenetet, amelyben dr. Hannibal Lecter - „a tökéletes szociopata" - gyorsan és ügyesen kideríti, és ki is használja az FBI nyomozója, Starling ügynök gyengéjét: a „hétköznapiságtól" való félelmét. Starling ügynök még kezdő volt a pszichopatákkal való munkában, de még olyanokban is, akik ismerik ezt a zavart, meg lehet pendíteni húrokat. Gyakorlatilag minden pszichiáter, szociális munkás, ápoló vagy pszichológus tud legalább egy olyan munkatársáról, akinek az életét fenekestül felforgatta egy pszichopata vagy fogvatartott. Egyszer egy pszichológusnő, aki elismert volt a szakmában - és gyakorlatilag nem élt társas életet megszökött az egyik pszichopata betegével. Két héttel később, miután egy vasat sem hagyott a kolléganő számláján, és kimerítette a hitelkeretét, a férfi dobta őt. Karrierje és egy szerető kapcsolatról szőtt álmai romjain a nő egy interjúkészítőnek elmondta, hogy üres volt az élete, és egyszerűen engedett a férfi hízelgéseinek és ígéreteinek. • A pszichopaták rejtélyes módon képesek észrevenni és kihasználni a „gondoskodó" nőket, vagyis azokat, akiknek óriási szükségük van rá, hogy másokon segítsenek, vagy anyáskodjanak felettük. Az úgynevezett segítő szakmákban - az ápolásban, a szociális munkában, a tanácsadásban - sok ilyen nő dolgozik, akik hajlamosak rá, hogy másokban a jót lássák, miközben figyelmen kívül hagyják vagy lekicsinyítik a hibáikat. „Vannak problémái, de tudok rajta segíteni"; vagy: „nagyon nehéz volt a gyerekkora, szüksége van rá, hogy valaki a karjaiba vegye". Miközben abban a hitben leiedzenek, hogy tudnak segíteni, nagyon sok mindent eltűrnek. Szinte felkínálják magukat, hogy érzelmileg, fizikailag és anyagilag kiszipolyozzák őket. 189

Az egyik kedvenc történetem egy pszichopata bűnelkövetőről szól, aki valóságos cirkálórakéta módjára kereste anyáskodó áldozatait. A börtönben arról volt híres, hogy sorra keresték fel női látogatók. Tetemes priusza volt erőszakos cselekményekből, amelyeket mindkét nem képviselői ellen elkövetett, nem volt különösebben vonzó külsejű, és beszélgetőpartnernek sem volt érdekes. De volt benne valami gyermeki, amit egyes nők, beleértve a börtönben dolgozókat is, vonzónak találtak. Az egyik nő megjegyezte: mindig kényszert érzett, hogy megölelje. Egy másik azt mondta, hogy anya kell neki.

Halálos vonzódás Mindig tanácstalan vagyok, hogy miért vonzódnak sokan olyan erősen a bűnözőkhöz. Gondolom, azért, mert sokszor áttételesen kiéljük a fantáziánkat olyan emberek cselekedetein keresztül, akik készek átlépni a törvény rossz oldalára. Ezekből a „felszabadult" lelkekből gyakran „népi hősök", sőt példaképek lesznek olyan emberek szemében, akik túlságosan gátlásosak ahhoz, hogy kiéljék a „rosszról" alkotott fantáziaképeiket. Természetesen a legtöbb ember gondosan szelektál a „népi hősök" között. A pedofilek, a kisstílű tolvajok és az elmebeteg bűnelkövetők kevésbé valószínű, hogy megfelelnének ennek, szemben például a Bonnie és Clyde és a Thelma és Louise című filmekben ábrázolt szökésben lévő lázadókkal. A halálos vonzódás talán legbizarrabb példájával találkozunk hírhedt gyilkosok tárgyalása során és azt követően: a bíróságon csoportosan megjelenő rajongókkal, levelezőtársakkal, lelkes támogatókkal és szerelmes hódolókkal. Ezeket a bűnözőkbe habarodott embereket a pszichopata sorozatgyilkosok vonzzák a legellenállhatatlanabbul. Ted Bundynak, Kenneth Bianchinak, John Gacynek és Richard Ramireznek, hogy néhány példát említsünk, mind megvolt a lelkes rajongótábora. Ezekben az esetekben öszszekeverik a hírhedtséget a hírességgel, és még a legelvetemül190

tebb bűnözőből is ünnepelt sztár lesz. Ma már képregények, társasjátékok és kártyasorozatok - ez utóbbiak azelőtt a sport hőseinek voltak fenntartva - jelennek meg sorozatgyilkosokról. Egy Richard Ramirezről, a sátánimádó „Éjjeli Vadászról" írt könyvben a szerző beszámol egy diáklányról, aki végigülte a tárgyalásokat, és fényképes szerelmesleveleket küldözgetett Ramireznek. - Annyira együttérzek vele. Amikor ránézek, csak egy jóképű férfit látok, akinek kisiklott az élete, mert senki nem fogta a kezét - mondta a lány a beszámolók szerint. 3 A pszichopata Daniel Gingras, akit gyilkosságért és nemi erőszakért háromszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek Kanadában, rávette a börtön felügyelőit, hogy engedjék ki egynapos eltávozásra. Megszökött az őrizetből, és mielőtt újra elfogták, megölt két embert. Egy kaliforniai nő olvasott az ügyről, levelezni kezdett Gingrasszal, és bejelentette, hogy hozzá akar menni feleségül. - Ahogy megláttam ezt a képet róla, rögtön együttérzés támadt bennem - mondta. Legtöbbünk számára nehéz felfogni, hogyan hagyhatják egyesek figyelmen kívül az általuk csodált gyilkosok rémtetteit. Annyi azonban bizonyos, hogy ezek az odaadó csodálok gyakran saját pszichológiai problémáik áldozatai. Egyesek azért csatlakoznak a rajongók táborához, mert romantikusan vágynak a viszonzatlan szerelemre, másokat a hírhedtség, az izgalom vagy a veszély áttételes átélése vonzza, megint mások pedig olyan ügyet látnak benne, amelyért érdemes harcolni, mint például a halálbüntetés eltörlése, egy lélek megmentése, vagy az a szilárd meggyőződés, hogy a bűncselekmények a gyerekkorban elszenvedett testi és érzelmi bántalmazás óhatatlan eredményei voltak. Nemcsak az erőszakos bűncselekmények miatt elítélt hírhedt férfiak vonzzák a lelkes követőket, ahogy ezt Lawrencia Bambenek regényes története is szemlélteti. A média által „Bambinak" becézett nő korábban Playboy-nyuszi volt, valamint rendőr, akit a férje előző feleségének meggyilkolásáért ítéltek el Milwaukee államban. Míg a börtönben volt, százak ünnepelték meg a 191

születésnapját a Grand Hotel báltermében, A börtönből való szökését követően több százas tömeg ünnepelte az eseményt, plakátokat lóbáltak, amelyeken az állt: FUSS, BAMBI, FUSS. Kanadába szökött, ahol hamarosan újra rendőrkézre került. Az Egyesült Államok kiadatási kérelmét tárgyalások és halasztások végeláthatatlan sora követte, valamint hízelgő támogatás a közvélemény egy tiltakozó rétegétől, amely elfogadta - és reklámozta - Bambenek azon állítását, hogy ő egy férfiak által uralt rendszer összeesküvésének az áldozata. A kanadai hatóságok mérlegelték és elutasították azt az állítását, miszerint az amerikai igazságszolgáltatás elől megszökött politikai menekült, és visszaszállították az Egyesült Államokba. Bár mostanra bizonyos kultusz övezi őt, és számos újságcikk, tévéműsor és együttérző könyv foglalkozik vele (az egyiket ő maga írta),4 a milwaukee-i hatóságok kitartanak amellett, hogy valójában hidegvérű gyilkos, egy agyafúrt femme fatale. Bűnös vagy ártatlan, a médiában megjelent beszámolók úgy mutatták be az ügyét, mint a „használd, amid van" mentalitás és a társadalom csillogáshoz és szépséghez való esztelen vonzódásának sokatmondó példáját. Bambenek büntetését a másodfokú bíróság a közelmúltban semmissé nyilvánította, és új eljárást rendelt el. Bambenek az ellene felhozott enyhébb vádakat nem támadta meg, a már letöltött idejének megfelelő börtönbüntetést kapott, és ezzel szabadlábra helyezték. Azóta a talk-show-k népszerű vendége lett. Bambenek híressé válása fájdalmasan lassú volt Amy Fisher reflektorfénybe kerüléséhez képest. A „Long Island-i Lolitának" elnevezett Fishert azért ítélték el, mert fejbe lőtte állítólagos barátja feleségét. Pillanatok alatt médiaesemény lett belőle, és három tévéfilm is készült róla, amelyekből kettőt ugyanazon az estén mutattak be. Az egyik kutatási projektünkben részt vevő „hivatásos" bűnöző zúgolódva jegyezte meg: - Ez egy senki. Megpróbálja kinyírni a barátja feleségét, és elbaltázza. Most meg híres sztár. A legtöbb esetben a hírhedt bűncselekményekért elítélt bűnözők iránti rajongás meglehetősen ártalmatlan. Ritkán segít a bű192

nözőn, a lelkes hívek nincsenek igazán veszélyben, legalábbis amíg szenvedélyük tárgya börtönben van. Ők nem egy pszichopata manipulációinak az áldozatai, inkább egy hátborzongató körtánc készséges résztvevői.

A valóság eltorzítása Az emberi természet sötét oldalainak ilyen közvetett - és általában biztonságos - megtapasztalásán túlmenően, az a szomorú tény, hogy a pszichopaták önös vágykiélés iránti szükséglete könnyen kielégítésre talál, mivel egyes emberek készségesen eljátsszák az áldozat szerepét. Időnként az egyén nem hajlandó elhinni, hogy valójában kihasználják. Például az egyik vizsgált pszichopata nő férje hevesen tiltakozott, amikor barátai többször is szóltak neki, hogy az asszony megcsalja. Meg volt győződve a nő erényességéről még azután is, hogy az megszökött egy másik férfival. A pszichológiai tagadás fontos elhárító mechanizmus, amellyel a fájdalmas információkat kirekesztjük a tudatunkból, ám vakká is tehet a mások számára nyilvánvaló igazsággal szemben. Vannak emberek, akikre azért nincs hatással az igazság, mert úgy sikerül eltorzítaniuk a valóságot, hogy az igazodjon ahhoz, aminek szerintük lennie kellene. Az egyik pszichopatánk korábbi barátnője a férfi bűnelkövető magatartását a férfiasság megnyilvánulásának tekintette. Ránézett, és a szinte tökéletes férfiről alkotott fantáziaképét látta maga előtt, aki, ahogy megfogalmazta, „mélyen érzékeny volt... mindent el tudott érni... olyan férfi volt, aki semmitől sem félt". És természetesen a nő rávetített projekciói tökéletesen illeszkedtek a férfi saját magáról alkotott képéhez. Azok a nők, akik a férfiakkal való kapcsolataikban mereven ragaszkodnak a hagyományos feminin szerepekhez, nagyon sok fájdalomnak néznek elébe, ha valamelyik férfi pszichopata. A pszichopatának viszont, aki olyan nővel él házasságban, akiben erős a kötelességtudat, hogy „jó feleség" legyen, igen kényelmes az élete.

193

Számára az otthon biztonságos menedéket nyújt, biztos hátteret, ahonnan nyugodtan foglalkozhat üzelmeivel, és létesíthet tetszőleges számú kapcsolatot más nőkkel. A sokat szenvedett feleség általában tudja, mi történik, de úgy érzi, valahogy meg kell őriznie az otthon épségét, főleg, ha gyerekeik is vannak. Azt hiszi, ha jobban igyekszik, vagy egyszerűen csak kivár, a férje jó útra tér majd. Ezzel egyidejűleg a szerep, amelyet magára öltött, felerősíti a bűntudatát, és magát okolja a boldogtalan kapcsolatért. Amikor a férfi elhanyagolja, kihasználja vagy megcsalja, lehet, hogy azt mondja magában: jobban fogok igyekezni, több energiát fektetek a kapcsolatba, jobban gondoskodom róla, mint ahogy bármelyik másik nő valaha is tudna. És ha így teszek, majd meglátja, milyen értékes vagyok neki. Úgy bánik majd velem, mint egy királynővel. A New Woman magazin 1991. októberi számának egyik cikke A szélhámos férfi újabb áldozata címet viseli. Ebben Kiki Olson az egyre több egyedülálló nő hivatásvállalásának egy nem várt mellékhatását járja körül. „Az egyedülálló karrierépítő nő, aki kétezer és húszezer dollár közötti összeggel rendelkezik - vagy ekkora a hitelképessége - és a pénz mellett szerelmet is keres, természetes célpontja a szélhámos férfiaknak." Joseph D. Casey-t, a philadelphiai főügyészi hivatal gazdasági bűnözéssel foglalkozó osztályának vezetőjét idézve, Olson azt írja: „A szélhámos férfi az egyedülálló dolgozó nőkre, akik elkölthető jövedelemmel rendelkeznek, olyan helyeken vadászik, ahol a nők fordulnak meg gyakran - magányosok szórakozóhelyein, fitness- és táncklubokban - többet remélve, mint egy koktél, egy edzés vagy egy tánc... A szélhámos felismeri az ilyen nőt. Képes kiszúrni a sebezhetőségét. Ez a dolga." Míg a nőket, akikre pénzért, ruhákért, szállásért és ellátásért, kocsiért és bankkölcsönökért vadászik, a hivatásos átverő bárhol könnyen felismeri, ő megkülönböztethetetlen a tisztességes udvarlótól, Ennek ellenére, mondja Casey, „bizton állít194

hatjuk, hogy jóképű, kellemes modorú, olajozott, magabiztos, manipulatív és kétségkívül meglehetősen szeretetre méltó". Volt egy eset, amelyet J. Reid Meloy törvényszéki pszichológus mondott el nekem egy fehérgalléros pszichopatáról, aki bántalmazta a feleségét, súlyos sérülést okozva neki. Később az asszony a naplójába, amelyet Meloynak is megmutatott, ezt írta: „Különleges bánásmódra van szüksége. Nem voltam olyan feleség, amilyennek lennem kellett volna. De az leszek, az leszek, és ezt a haragot benne valami jóvá és erőssé változtatom." Ennek a nőnek a férfi iránti elszánt elköteleződése eltorzította valóságérzékét, és felemésztette minden önbizalmát. Felesleges mondani, a valóság az, hogy egy életen keresztül tartó csalódásra és bántalmazásra van kárhoztatva. Sajnos jórészt ugyanez mondható el minden olyan nőről - és férfiról -, akinek gyenge az önbecsülése, erős a függőség utáni vágya, valamint nincs saját identitása, és pszichopatával kerül közeli kapcsolatba. A pszichopaták számára nem okoz nehézséget, hogy kihasználják a magukat testileg és pszichológiailag elégtelennek érző embereket, akik kényszeresen kapaszkodnak a kapcsolatba, akármennyire fájdalmas is.

Mik az esélyeink? Valószínű, hogy mostanra számos olvasóban az a kényelmetlen érzés alakult ki, hogy jóformán tehetetlen bármelyik pszichopatával szemben, aki véletlenül felbukkan az életében. Azonban, bár az előny jórészt a pszichopatánál van, több dologgal is megelőzhetjük a fájdalmat és a kárt, amelyet okozhat számunkra. (A különféle túlélési technikákra az utolsó fejezetben térek ki.)

195

1

B. Rime and L. Schiaratura (1990). Gesture and speech. In R. Feldman and B. Rime

(eds

). Fundamentals of Nonverbal Behavior. New York: Cambridge

University Press. 2

Joseph Wambaugh (1987). Echoes in the Darkness. New York: Bantam Books. pp. 22-23.

3

Clifford Linedecker (1991). Night Stalker. New York: St. Martin's Press. pp. 202-203.

4

Robert Mason Lee. "Bambi: The face of a killer." The Sun, Vancouver, Canada, November 3, 1990; Kris Radish (1992). Run, Bambi, Run: The Beautiful ExCop Convicted of Murder Who Escaped to Freedom and Won America's Heart.

New

York:

Carol

Publishing

Group.

Lawrencia

Bambenek

(1992).

Woman on Trial. Toronto: Harper Collins. 5 6

Personal communication, April 1991. Elítélt gyilkosokhoz vonzódó nők eseteit mutatja be

Sheila Isenberg: Women

Who Love Men Who Kill. New York: Simon és Schuster, 1991. Az erőszakos emberekhez

kapcsolódó

egyénekben

működő

pszichés

erőket

tárgyalja

Meloy: Violent Attachments. Northvale, New York: Jason Aronson, Inc., 1992.

J.

Reid

10. fejezet A probléma gyökerei -

Most

már

zudozásnak

tudom, -

úgyhogy

mondta

semmi

Mrs.

értelme

Penmark

a

a

további

lányának,

ha-

Rhodá-

nak. - Megütötted őt a cipőddel, így kerültek azok a félhold alakú nyomok a homlokára és a kezére. Rhoda

lassan

elsomfordált,

a

szemében

türelmes

értet-

lenkedés látszott. Ezután rávetette magát a kanapéra, arcát a párnába temette, és szívettépően sírni kezdett, miközben öszszefont ujjai között fellesett az anyjára. De az előadás nem volt valami

meggyőző,

érdeklődéssel nézett

és

Christine

vissza

Penmark

újszerű,

szenvtelen

a lányára, miközben azt gondolta:

egyelőre még amatőr, de napról napra jobb. Tökéletesíti a szerepét. Néhány év, és már nem lesz ilyen idétlen az előadása. Biztosra veszem, hogy nagyon meggyőző lesz. William March: The Bad Seed

A fenti jelenet egy bestsellerből való, amely azt az elképzelhetetlen és „förtelmes" gondolatot lovagolja meg, hogy vannak gyerekek, akik egyszerűen „rossznak születnek". A regény egy kislány, Rhoda Penmark történetéről szól, akinek valódi természete akkor tárul fel, amikor meggyilkolja az osztálytársát: „Mindig is volt valami fura a gyerekben, de [a szülei] figyelmen kívül hagyták a furcsaságait, azt remélve, hogy idővel olyan lesz majd, mint a többi gyerek. Később, amikor hatéves lett, és Baltimore-ba költöztek, egy felzárkóztató iskolába íratták, amit sokan javasoltak. De egy évvel később az iskola-igazgatónő eltanácsolta a gyereket. Mrs. Penmark magyarázatot követelt, az igazgatónő pedig, miközben szemét a csikóhalat ábrázoló dekoratív arany és ezüst brosstűre szegezte, amelyet a látogató halványszürke kabátja hajtókáján viselt, nyersen, mintha türelme és tapintata már rég elfogyott volna, annyit mondott, hogy Rhoda rideg, önfejű, nehéz gyerek, aki a saját, nem pedig a mások szabályai szerint él. Folyékonyan és rendkívül meggyőzően hazudik, mint azt gyorsan megtapasztalták. Bi-

197

zonyos tekintetben jóval érettebb az átlagnál, más vonatkozásban viszont szinte teljesen fejletlen... Azonban az iskola döntését ezek a dolgok csak csekély mértékben befolyásolták: a gyermek eltávolításának valódi oka az, hogy kiderült, Rhoda meglehetősen közönséges, ám annál ügyesebb tolvaj... teljes mértékben hiányzik belőle a gyermekkori bűntudat és szorongás, valamint, természetesen, nem képes szeretetre sem, csakis önmagával törődik." [40. oldal] A The Bad Seed valójában Rhoda anyjáról, Mrs. Penmarkról szól, és nem más, mint történet a bűntudatról. Christine Penmark, kényszerítve magát, hogy lányában meglássa a bimbózó pszichopatát, azt kérdezi, miként lehetséges, hogy a viszonylag nyugodt, rendezett és szerető családi légkör, amelyet ő és a férje teremtett, egy gyerekgyilkost eredményezett. Akármilyen hátborzongató is, a regény figyelemreméltóan valósághű. A pszichopaták szülei vajmi keveset tehetnek azon kívül, hogy tehetetlenül végig kell nézniük, amint gyerekeik, a mindenhatóság és a mindenre jogosultság tudatától kísért önös vágykiélésben elmerülve, a romlás útját járják. Fejvesztve rohannak egyik tanácsadótól és terapeutától a másikig, de úgy tűnik, semmilyen tanács nem válik be. A zavarodottság és a fájdalom fokozatosan kiszorítja a szülői szereptől remélt örömöket, a szülők pedig újra és újra azt kérdezik maguktól: hol rontottuk el?

A fiatal pszichopaták Sok ember számára elképzelhetetlen a gyerekkori pszichopátia. Mégis, mint kiderült, ennek a személyiségzavarnak bizonyos elemei már nagyon korai gyerekkorban megmutatkoznak. Egy anya, aki egy újságcikkben olvasott a munkámról, nyilvánvaló kétségbeesésében az alábbi sorokat küldte nekem: „A fiam mindig is akaratos és megközelíthetetlen volt. Ötéves korában rájött, mi a különbség jó és rossz között: ha megússza, az jó, ha lebukik, az

198

rossz. Attól a pillanattól fogva eszerint cselekszik. A büntetés, a családi veszekedések, a könyörgések, a tanácsadás, sőt még a „pszichológiai tábor" (mi így neveztük) sem hozott egy jottányi javulást sem. Most 15 éves, és eddig hétszer tartóztatták le." Egy másik anya arról írt, hogy a családját túszként tartja fogva egy fiú, akit évekkel azelőtt örökbe fogadtak. Ahogy egyre inkább eligazodott a világban, és tudatára ébredt manipulációs és megfélemlítési képességeinek, ez a gyerek lett a főszereplője egy kaotikus és szívettépő családi drámának. A levél megírása előtt nem sokkal az anya gyermeket szült, és a férjével azóta féltik újszülött gyermekük épségét a kiismerhetetlen adoptált fiútól.1 Sokan kényelmetlenül érzik magukat, amikor gyerekekre a pszichopata terminust alkalmazzák. Etikai és gyakorlati problémákra hivatkoznak, mivel ez szerintük a fiatalok pejoratív minősítésével egyenértékű. Márpedig a klinikai kutatások és az empirikus tapasztalatok egyértelműen azt jelzik, hogy a zavarhoz szükséges „nyersanyagok" létezhetnek és ténylegesen léteznek is a gyerekekben. A pszichopátia nem hirtelen, minden előjel nélkül tör elő a felnőttkorban. A személyiségprofil előfutárai, amelyeket a korábbi fejezetekben ismertettem, korai életszakaszban mutatkoznak először.2 A klinikai és a személyes történetekből nyert bizonyítékok azt jelzik, hogy a később pszichopataként diagnosztizált gyerekek szülei már jóval az iskolakezdés előtt fájdalmasan tisztában voltak vele, hogy valami nagyon nincs rendjén. Bár minden gyerek személyiségfejlődése a társadalom szabta korlátozások nélkül veszi kezdetét, bizonyos gyerekek makacsul ellenállnak a szocializációs nyomásnak. Ezek a gyerekek megmagyarázhatatlanul „mások", mint a normális gyerekek: nehezebben kezelhetők, akaratosabbak, agresszívebbek és becstelenebbek. Nehezebb hozzájuk „viszonyulni", nehéz megközelíteni őket, kevésbé befolyásolhatók és taníthatók, és mindig próbára teszik a társas környezet tűrőképességének határait. Az első iskolaévekben sajátos ismertetőjegyek jelzik a normálistól eltérő fejlődést: 199

• ismételt, könnyed és látszólag gondolkodás nélküli hazudozás; • nyilvánvaló közöny mások érzéseivel, elvárásaival és fájdalmával szemben, vagy az ezek megértésére való képtelenség; • szembeszegülés a szülőkkel, a tanárokkal és a szabályokkal; • állandó bajkeverés, valamint érzéketlenség az elmarasztalásokkal és a büntetés kilátásba helyezésével szemben; • kis értékű lopások a többi gyerektől és a szülőktől; • rendszeres agresszivitás, erőszakoskodás és verekedés; • szüntelen iskolakerülés, későig elmaradás és távollét az otthontól; • állatok gyötrése és megölése; • korai kísérletezés a szexszel; • vandalizmus és gyújtogatás. Az ilyen gyerekek szülei folyton azt kérdezik maguktól: mi jöhet még? Egy szociológus végzettségű anya elmondta nekem, hogy a lánya - akit Susannak nevezek - ötévesen „megpróbálta lehúzni a kiscicáit a vécén. Éppen akkor kaptam rajta, amikor újra próbálkozott. Úgy tűnt, egy cseppet sem aggasztja a dolog, talán egy kicsit haragudott is a rajtakapás miatt. Később beszéltem a férjemnek erről, és amikor megkérdezte róla Susant, az nyugodt lélekkel letagadta, hogy megtörtént... Sosem tudtunk közel kerülni hozzá, még csecsemőkorában sem, és mindig azon volt, hogy az ő akarata érvényesüljön, ha nem hízelgéssel, akkor hisztivel. Még akkor is hazudott, amikor tisztában volt vele, hogy tudjuk az igazat... Születeti egy fiunk is - Susan ekkor 7 éves volt -, akit rendszeresen cukkolt. Például elvette a cumisüvegét, a cuclit a kicsi szájához dörgölte, és elhúzta, miközben az szopni igyekezett... Most 13 éves, és bár időnként előveszi édes és bűnbánó énjét, a viselkedése kínokat okoz nekünk. Lóg az iskolából, szexuálisan aktív, és folyton pénzt próbál lopni a tárcámból."

200

Kamaszkori viselkedészavarok és pszichopátia Az Amerikai Pszichiátriai Kollégium diagnosztikai „bibliájaként" számon tartott DSM-IV nem tartalmaz olyan kategóriát, amely rögzítené a gyermek- és kamaszkorban megnyilvánuló pszichopata személyiség teljes ismérvkörét. Ehelyett a Bomlasztó Viselkedési Zavarok osztályába sorolja azt a viselkedést, amely gyakran nagyobb gyötrelmet okoz misoknak, mint a zavar által jellemzett embereknek. A DSM-IV három egymást átfedő kategóriát sorol fel: • figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, amelyet a figyelmetlenség fejlődéslélektanilag nem megfelelő foka, impulzivitás és hiperaktivitás jellemez; • magatartási zavar, egy olyan tartós magatartásmintázat, amely során sérülnek mások alapvető jogai, valamint az életkornak megfelelő lényegi társadalmi normák és szabályok; • oppozíciós ellenszegüléses zavar, olyan negatív, ellenséges és ellenszegülő viselkedésmintázat, amely nem jár a magatartási zavarra jellemző alapvető jogok súlyos megsértésével. A fiatal pszichopaták e diagnosztikai kategóriák egyikébe sem sorolhatók be teljes pontossággal. A magatartási zavar adja a legközelebbi leírást, de nem jeleníti meg az emocionális, a kognitív és az interperszonális ismérveket - az én-centrikusságot, az empátia, a bűntudat és a megbánás hiányát, és így tovább -, amelyek lényegesek a pszichopátia diagnózisában. A legtöbb felnőtt pszichopata gyerekkorában valószínűleg kimerítette a magatartási zavar diagnózisának kritériumait, de ennek a fordítottja nem igaz, vagyis a legtöbb gyerekből, akinek magatartási zavara van, nem válik pszichopata felnőttkorára. Azonban a magatartási zavarnak van egy olyan alkategóriája, amely a rossz társas viszonyulást, a szorongás szinte teljes hiányát, a nagyfokú agresszivitást és más „pszichopata" jellemzőket foglal magába, vagyis gyakorlatilag ugyanazt a zavart, amelyet a Pszichopátia Szűrőlista a felnőttek201

nél kimutat és diagnózisként megállapít.3 Egy kutatás, amelyet két gyermek-tanácsadási klinikán - az egyiket Kaliforniában, a másikat Alabamában - végeztek, még közvetlenebb bizonyítékokkal támasztja alá a gyermekkori pszichopátia létezését.4 A zömében 6 és 16 év közötti fiúkat különféle érzelmi, tanulási és magatartási problémákkal utalták be. A Pszichopátia Szűrőlista alapján a kutatók - Paul Frick (Alabamai Egyetem) vezetésével - minden gyereket megvizsgáltak, hogy nem mutatkoznak-e náluk a 3. és a 4. fejezetben ismertetett személyiségjegyek és magatartási formák. A kutatócsapat azonosított egy alcsoportot a gyerekek között, amelynél ugyanazok az emocionális/interperszonális tulajdonságok és társadalmilag deviáns magatartásformák mutatkoztak, mint amelyek a felnőtt pszichopatákat jellemzik. E kutatók számára, csakúgy, mint a tanácstalan és kétségbeesett szülők számára, a gyermekkori pszichopátia sötét valósággá vált.

Súlyos kihívás: hogyan reagáljunk? A legtöbb gyerek, aki felnőtt korára pszichopata lesz, már nagyon korai életkorban feltűnik a tanárok és a tanácsadók számára, és nagyon fontos, hogy ezek a szakemberek megértsék, milyen természetű problémával állnak szemben. Ha bármilyen esélyt is akarunk adni a beavatkozás sikerének, akkor annak a korai gyerekkorban kell elkezdődnie. A kamaszkorban már nagyon kevés a remény, hogy a bimbózó pszichopata magatartási mintázatát megváltoztassuk. Sajnos sok szakember, aki ezekkel a gyerekekkel foglalkozik, nem intéz frontális támadást a probléma ellen, aminek számos oka van. Egyesek tisztán behaviorista megközelítést alkalmaznak, és szívesebben kezelnek konkrét magatartási formákat - az agressziót, a lopást, és így tovább semmint egy komplex személyiségzavart, amelynek az ismérvei és tünetkombinációi igen öszszetettek. Mások kényelmetlenül élik meg a széles körben gyógyít202

hatatlannak tartott zavarral diagnosztizált gyereket vagy kamaszt potenciálisan sújtó tartós következményeket. Megint mások nehezen tudják elképzelni, hogy a fiatal klienseknél látott magatartásformák és tünetek nem csupán a normális viselkedés eltúlzott formái, vagy a rossz nevelés vagy szocializáció eredményei, amelyek gyógyíthatók. Bizonyos mértékig minden gyerek én-centrikus, félrevezet és manipulál - ez, hangzik az érvelésük, egyszerűen az éretlenségnek köszönhető -, a zaklatott szülők rémületére, akik naponta szembesülnek egy olyan problémával, amely csak nem akar megszűnni, sőt egyre súlyosbodik. Egyetértek, hogy az ember nem aggat könnyű szívvel pszichológiai címkéket gyerekekre vagy akár felnőttekre. A gyerekeket érintő legsúlyosabb következmények tekintetében talán az „önbeteljesítő jóslat" az, ami a problémát jelenti, vagyis ha egy gyereket „bajkeverőnek" minősítenek, akkor valóban meg is felel majd ennek a sémának, miközben mások - a tanárok, a szülők, a barátok - felerősítik a folyamatot azzal, hogy finoman közvetítik felé ezeket az „elvárásokat". Még ha az eljárás megfelel is a tudományos követelményeknek, egyetlen diagnózis sem mentes a tévedésektől, vagy attól, hogy hanyag és hozzá nem értő klinikusok helytelenül alkalmazzák azt. Például olvastam egy esetről, amelyben egy pszichiáter egy kislányt szkizofrénként diagnosztizált. Később bebizonyosodott, hogy a szülei valójában éheztették. Amint megfelelő ellátásban részesült, az állapota drámaian javult. Több száz olyan eset ismert - és valószínűleg számtalan olyan van, amelyekről nem tudunk amikor a téves pszichiátriai diagnózis messzemenő kihatással volt a páciensek életére. Nem nehéz elképzelni, miként tetézi ezeket a következményeket, ha a téves diagnózis egyben azt is jelenti, hogy más, gyógyítható problémák elkerülték a figyelmet. Másrészt viszont, ha nem sikerül felismerni, hogy a gyerek számos vagy túlnyomórészt olyan személyiségvonásokat mutat, amelyek kimerítik a pszichopátia definícióját, az a szülőket az iskolaigazgatókkal, a pszichiáterekkel, a pszichológusokkal és a ta203

nácsadókkal való soha véget nem érő konzultációkra kárhoztathatja abban a hiábavaló igyekezetükben, hogy rájöjjenek, mi a baj a gyermekükkel és saját magukkal. Ezenkívül mindez egy sor helytelen kezelést és beavatkozást is maga után vonhat, annak tetemes anyagi és érzelmi terheivel együtt. Ha ön kényelmetlenül éli meg, hogy formális diagnosztikai minősítést alkalmazzon fiatalokra, akkor ne tegye. Azonban ne veszítse szem elől a problémát: a személyiségjegyek és a magatartásformák jól elkülöníthető tünetegyüttesét, amely, bárhogy nevezzük is, hosszú távra bajt jelent.

Jason Nemrég a Pszichopátia Szűrőlista egyik változatát alkalmaztuk 13 és 18 év közötti bűnelkövető fiúk egy mintáján. A lista szerint elért átlagos pontszám magasabb volt, mint a felnőtt bűnelkövető populációk esetében, a pszichopátia kritériumait pedig a minta több mint 25 százaléka merítette ki. Különösen az a megállapításunk volt aggasztó, hogy a legmagasabb pontszámot kapott bűnelkövetők egyike mindössze 13 éves. 6 éves korára Jason mögött már súlyos bűncselekmények álltak, többek között betöréses lopás, rablás, valamint kisebb gyerekek elleni testi sértés. Egyetlen érdekes kivételtől eltekintve, klinikailag és a magatartás szempontjából nem lehetett megkülönböztetni az általunk vizsgált felnőtt pszichopatáktól. A különbség annyi volt, hogy meggyőződését és attitűdjét tekintve nyitottabb és őszintébb volt, kevésbé rejtőzködő és mesterkélt, mint jellemzően az idősebb pszichopaták. A fiú beszédét félelmetes volt hallgatni. A kérdésre, hogy miért követett el bűncselekményeket, a stabil, diplomás család eme produktuma ezt válaszolta: - Mert szeretem. A kibaszott szüleim állandóan beparáznak, amikor balhét csinálok, de leszarom, amíg jól érzem magam. Mindig így vadultam. - Más emberekről, köztük az áldozatairól így beszélt: - Az 204

igazat akarja hallani? Átvernének, ha tudnának, csakhogy mindig enyém az első húzás. - Hajléktalanokat rabolt ki előszeretettel, főleg a „buzikat", a „szatyros nőket" és az utcagyerekeket, mert hogy azok már „hozzászoktak". - Nem rinyálnak a rendőrségnek. .. Egyszer verekedés közben egy srác előrántotta a kését, én meg elvettem tőle, és belevágtam a szemébe. Úgy visított, mint egy csecsemő. A hülye barma! Mire elkezdte az iskolát, már szokása volt, hogy a szüleitől és a helyi üzletekből lop, és hogy erőszakkal elszedi a kisebb gyerekek játékait és édességét. Gyakran ki tudta magát magyarázni a bajból: - Egyenesen a szemükbe néztem, és rizsáztam nekik egyet. Faszán bejött. Azóta is ezt csinálom. Az anyám sokáig bevette. Nem lehet kétséges, hogy a társadalom sokat fog szenvedni Jasontól. Nem olyan fiatalról van szó, akinek a motivációi és a magatartása könnyen átlátható - érzelmileg nem volt zavart, az idegrendszere nem volt sérült, továbbá nem a rossz társas vagy fizikai környezet miatt vált ilyenné. Sajnos mindenki, aki gyermektanácsadási klinikán, ifjúsági tanácsadó szolgálatnál, szociális intézményben, fiatalkorúak börtönében és a büntető igazságszolgáltatási rendszerben dolgozik, ismer valakit, aki olyan, mint Jason. A kérdés évszázadok óta ugyanaz: • Mit kezdjünk az ilyen gyerekekkel? • Hogyan reagáljon és védekezzen a társadalom úgy, hogy közben ne sérüljenek ezeknek a gyerekeknek az emberi jogai? Ahogy a társadalom széthullásának jelei egyre erősödnek, már nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy eltekintünk az egyes gyerekekben mutatkozó pszichopátia jelenlététől. Fél évszázaddal ezelőtt Hervey Cleckley és Robert Lindner figyelmeztetett bennünket arra a társadalmi válságra, amely a köztünk élő pszichopaták fel nem ismerése miatt már bekövetkezett. Napjainkban a szociális intézmények - iskoláink, bíróságaink, a mentálhigiénés klinikáink - nap mint nap ezerféleképpen szem-

205

besülnek a krízissel, ennek ellenére a pszichopátia valóságával szembeni vakság továbbra sem szűnt meg. Az egyetlen reményünk az, ha minél hamarabb érvényt szerzünk annak, amit tudunk a zavarról. Máskülönben nem teszünk mást, mint hogy továbbra is sebtapasszal kezelünk egy halálos kórt, miközben a társadalom válsága súlyosbodik. (Erre egy későbbi fejezetben bővebben kitérek.)

Bűnözés és erőszak Az elmúlt évtizedben elkerülhetetlen és rémisztő valóság kibontakozásának lehettünk szemtanúi: a fiatalkori bűnözésben végbement drámai robbanásnak, ami azzal fenyeget, hogy maga alá gyűri szociális intézményeinket. Különösen nyugtalanító a kábítószer-fogyasztás és az erőszakos bűncselekmények - az emberölés, a nemi erőszak, a rablás, a súlyos testi sértés - döbbenetes elterjedése, valamint az, hogy ezeket a bűntetteket egyre fiatalabb életkorban követik el. Rendre felháborodunk és elkeseredünk de már nem lepődünk meg -, amikor olyan gyerekekről hallunk, akik még tizedik életévüket sem töltötték be, és már olyan esztelen erőszakra képesek, amely egykor csak a megrögzött felnőtt korú bűnözőkre volt jellemző. Rolf Loeber pszichológus 5 arra a közismert tényre hívja fel a figyelmünket, hogy a klinikai szakemberek ez ideig nem sok sikerrel rehabilitálták a fiatalokat, ha azok antiszociális magatartása már megszilárdult, és hogy a kezelési programok legfeljebb rövid távon bizonyultak eredményesnek. Loeber egy olyan problémára is rámutat, amelyet gyakran háttérbe szorít a társadalmunkban elterjedt bűnelkövetői magatartással kapcsolatos adatok puszta mennyisége: „A funkció képesség romlásának mértéke, amely a fiataloknál az 1960-as és 1970-es években végbement, aggályt kell hogy keltsen amiatt, hogy e generációnak egy része mennyire képes a következő generáció felnevelésére. A sérült gyermeknevelési gyakorlat az egyik olyan tényező, amely befolyá206

solja, milyen mértékben lesz antiszociális a következő generáció. " [3. oldal] Mis szóval, kapaszkodjunk - a java még csak ezután következik. Loeber megjegyzi, hogy a kriminalitáshoz több, jól kitaposott út vezet, és hogy illogikus és esztelenség lenne, ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy mielőbb felszámoljuk ezeket az útvonalakat. Ugyanez az érvelés fokozottan érvényes a pszichopátia esetében. Ken Magid és Carole McKelvey a pszichopátiával magyarázza, legalábbis részben, a fiatalkorúakról szóló egyre szaporodó bűnügyi statisztikákat.6 Szemléltetésképpen összeállítottak egy listát a közelmúltban megjelent felkavaró sajtóhírekből: • A coloradói tinédzser türelmesen megvárta, amíg két barátja kalapáccsal agyonveri az anyját. • A floridai rendőrség vizsgálja, hogy az ötéves fiú tisztában volt-e a következményekkel, amikor hároméves testvérét ledobta a lépcsőház ötödik emeletéről. • A Kansas City-i rendőrség nem tud mit kezdeni a 12 éves gyerekkel, aki a születésnapi készülődés közben féltékenységből megölte a húgát és az anyját. • St. Louis egyik jómódú kertvárosában egy 11 éves gyerek kiparancsolta a 10 éves szomszédlányt az utcára. Amikor az nem jött ki, lelőtte a szülei puskájával. A kislány a műtétet követően meghalt. • Egy négyéves kislány megölte két ikeröccsét, miután az egyik háromhetes csecsemő játék közben véletlenül megkarmolta az arcát. Több tucat ilyen esetet tehetnék a listához. Például e sorok írásakor egy nyugati államban lévő kisváros kétségbeesetten próbál megoldást találni arra, hogy miként járjon el egy kilencéves fiúval szemben, aki állítólag késsel molesztál és kényszerít közösülésre más gyerekeket. Ahhoz túl fiatal, hogy vádat emeljenek el-

207

lene, állami gondozásba pedig azért nem vehetik, mert „ennek az intézkedésnek csak akkor van helye, ha a gyerek veszélyeztetett, nem az áldozatai", állítja egy gyermekvédelmi felelős.7 Ezek a borzalmas események nem hétköznapi balesetek, és nem is az idővel magától helyrebillenő gyerekkori magatartásbeli végletek. Az ilyen jellegű események akkor kezdenek értelmet nyerni, ha elfogadjuk a tényt, hogy a pszichopátia személyiségjegyei jelen vannak a korai gyerekkorban. Akármennyire sokkoló is ez, megalapozza a zavar egész élethosszra kiterjedő kutatását, ami létfontosságú feladat, ha hatásos beavatkozási módszereket akarunk kidolgozni, és ki akarjuk deríteni, mitől lesz az egyik fiatal, akinek ilyen zavara van, szélhámos vagy csaló, egy másik erőszakos bűnöző, a harmadik simlis és etikátlan üzletember, míg megint másik - akiben a 3. és a 4. fejezetekben leírt személyiségjegyek kombinációja talán kevésbé erőteljes - a társadalom hasznos tagja.

Az eredetek Amikor a gyerekekben mutatkozó pszichopátiára gondolunk, nagyon hamar elérkezünk a kérdéshez: miért? Mint korábban említettem, sok kamasz élete a rossz társadalmi környezet - a szülők, a szegénység, a munkalehetőségek hiánya, a rossz társaság miatt siklik ki, míg a pszichopata a jelek szerint már a kezdetektől rossz úton jár. A kérdés ugyanaz: miért? Sajnos azok az erők, amelyek a pszichopátiát alakítják, még mindig rejtve vannak a kutatók elől. Azonban érdemes elgondolkodni néhány, a pszichopátia okaival kapcsolatos nagyon egyszerű elméleten. A spektrum egyik végén találhatók azok az elméletek, amelyek a pszichopátiát nagyrészt genetikai vagy biológiai tényezők (a természet) produktumának tekintik, míg a spektrum másik végén azok az elméletek vannak, amelyek azt tételezik, hogy a pszichopátia teljes egészében a rossz társas környezet (a nevelés) eredménye. Mint minden vita esetében, az igazság vala208

hol a kettő között található. Más szóval a pszichopata beállítódás nagy valószínűséggel a biológiai és a környezeti hatások kombinációjának az eredménye.

A természet A temperamentum genetikai és biológiai alapjainak bizonyítékai, a bizonyos agysérülések nyomán keletkező pszichopátia, valamint a gyerekekben korán jelentkező pszichopátiaszerű magatartásformák adják több, a pszichopátia eredetével kapcsolatos biológiai elmélet kereteit. • A szociobiológia mint viszonylag új tudományterület szerint a pszichopátia nem annyira pszichiátriai zavar, mint inkább egy adott, genetikai alapon nyugvó szaporodási stratégia kifejeződése.8 Egyszerűen szólva, a szociobiológusok érvelése az, hogy életünk egyik legfontosabb szerepe a szaporodás, amely során génjeinket átörökítjük a következő nemzedékre. Ezt többféleképpen tehetjük. Az egyik reproduktív „stratégia" lényege, hogy kevés gyereket vállalunk, és őket gondosan felneveljük, ezáltal biztosítjuk számukra a jó túlélési esélyeket. Egy másik stratégia az, hogy annyi gyerek szülessen, hogy közülük néhány mindenképpen talpon maradjon, még akkor is, ha elhanyagolják vagy elhagyják őket. A pszichopaták feltehetően ez utóbbi stratégiának egy végletes verzióját követik: minél többet szaporodnak, és szinte semmi energiát nem pazarolnak arra, hogy utódaik jólétével törődjenek. Ennélfogva génjeiket alig valamennyi személyes ráfordítással, vagy anélkül szórják szét. A pszichopata férfiak úgy tudnak a leghatékonyabban sok gyereket nemzeni, ha sok nővel közösülnek, majd gyorsan elhagyják őket. Hacsak a pszichopata nem annyira vonzó és kellemes modorú, hogy futnak utána a nők, a célját megtévesztéssel, manipulációval, csalással és családi állapotának hamis feltüntetésével tudja elérni. Az egyik pszichopata alanyunk, egy 30 éves szélhámos több tucat házasságot kötött, az elsőt 16 évesen. Több rock-

209

sztárral volt periferikus kapcsolata, és gyakran úgy beszélt magáról, mint az ügynökükről és személyes bizalmasukról. Nem okozott számára nehézséget elhitetni a feltörekvő szórakoztatóművészekkel, hogy sokat tud lendíteni a karrierjükön. Én nyolc olyan esetről tudok, amikor összeköltözött ilyen nőkkel, és amint teherbe estek, továbbállt. Amikor a gyerekeiről kérdeztük, azt felelte: Mit mondjak? Kölykök, és kész. Terry 21 éves, egy jómódú és köztiszteletben álló család három fiúgyermeke közül a középső. A bátyja orvos, az öccse pedig másodéves egyetemi hallgató. Terry büntetlen előéletű, jelenleg kétéves börtönbüntetését tölti az egy évvel korábbi rablássorozatért. Emellett pszichopata is. A beszámolók szerint stabil volt a családi élete, a szüleitől meleg szeretetben részesült. Számtalan lehetősége volt, hogy sikeres lehessen. A testvérei becsületesen és keményen dolgoztak, míg ő egyszerűen „végigsodródott az életen, elfogadta, amit kínál". A szülei reményei és elvárásai kevesebbet számítottak neki, mint az, hogy ő jól érezze magát. Ennek ellenére érzelmileg és anyagilag végig támogatták őt kamaszkorában, amelyet a vadság, a határok tesztelése és a törvénnyel való sorozatos öszszeütközések - gyorshajtás, gondatlan vezetés, ittas vezetés - kísértek, jóllehet bírósági ítélet nélkül. 20 éves korára két gyereket nemzett, és komoly problémája volt a szerencsejátékkal és a drogokkal. Amikor már nem tudott több pénzt szerezni a családjától, bankrablásra adta a fejét, majd hamarosan elfogták és lecsukták. - Nem lennék itt ba a szüleim mellém álltak volna, amikor szükségem volt rájuk - mondta. - Miféle szülők azok, akik hagyják, hogy a gyerekük egy ilyen helyen rohadjon? Amikor a gyerekeiről kérdeztük, azt felelte: - Sosem láttam őket. Azt hiszem, örökbe lettek adva. Honnan a francból tudjam? A szociobiológusok nem azt állítják, hogy az emberek szexuális magatartása tudatosan irányul génállományuk átörökítésére,

210

hanem csak azt, hogy a természet különféle erre irányuló stratégiákkal ruházott fel bennünket, amelyek egyike történetesen a pszichopaták által alkalmazott csalási stratégia. A kérdésre, hogy azért élt-e promiszkuitásban, hogy sok gyereke legyen, és így egyfajta „genetikai halhatatlanságra" tegyen szert, az egyik pszichopata alanyunk elnevette magát, és azt válaszolta: - Egyszerűen szeretek baszni. A pszichopata nők viselkedése is egy csalási stratégiát tükröz, olyant, amelyben sok férfival létesítenek szexuális viszonyt, és elhanyagolják utódaikat. - Mindig kapok másikat - válaszolta egyikük hidegen, amikor egy incidensről kérdeztük, amelyben számos szeretője egyike agyonverte a kétéves kislányát. (Azt megelőzően két nagyobb gyerekét már állami gondozásba vették.) Arra a kérdésre, hogy miért akar még egy gyereket, hiszen nyilvánvalóan nem érdekelte az első három sorsa, azt felelte: -Szeretem a gyerekeket. - Mint a legtöbb általunk vizsgált pszichopata nő esetében, a viselkedése éles kontrasztban állt a gyerekek iránti deklarált szeretetével. A pszichopata nők rutinszerűen hanyagolják el gyerekeiket testileg vagy érzelmileg, vagy egyszerűen elhagyják őket, ahogy egyik szexuális kapcsolatból a másikba lépnek. Ezt hátborzongatóan szemlélteti Diane Downs példája, aki bántalmazta, elhanyagolta, majd végül lelőtte a gyerekeit, miközben sorra létesítette viszonyait. Ráadásul „hivatásos" béranya lett belőle, aki alig várta, hogy pénzért teherbe essen. 9 Természetesen, akik rutinszerűen hazudoznak és csalnak, azok rendszerint lebuknak. Ilyenkor sokat veszítenek hatékonyságukból, ezért gyorsan továbbállnak más partnerhez, csoporthoz, környékre vagy városba. Mozgékony, nomád életvitelük és az a könnyedség, amellyel az új társadalmi körülményekhez alkalmazkodnak, úgy tekinthető, mint az új vadászterületek iránti állandó igényük. Van még egy lényeges mozzanat. A csalásban való jártasság az alkalmazkodást segítheti olyan versengő társadalmakban, mint amilyen a miénk. Vagyis szó sincs arról, hogy a pszichopaták alul211

maradnának, mivel sajátos személyiségvonásaik segíthetik őket a feljebb jutásban. A szociobiológiai elméletet egyesek intuitivitása miatt tartják vonzónak, azonban tudományosan nehezen ellenőrizhető. A legtöbb bizonyíték, amelyet felsorakoztat, közvetett, és személyes beszámolókon alapul. • Egy régi keletű biológiai elmélet szerint a pszichopaták egyes agyi struktúrái, ismeretlen okból, abnormálisan lassan fejlődnek.10 Ez az elmélet kettős alapon nyugszik: a felnőtt pszichopaták és a normális kamaszok EEG-i (regisztrált agyhullámai) közötti hasonlóságokon, valamint a pszichopaták személyiségvonásai - beleértve az én-centrikusságot, az impulzivitást, az önzést, továbbá a vágykiélés késleltetésére való hajlandóság hiányát - és a gyerekek személyiségvonásai közötti hasonlóságokon. A vizsgálódók némelyike szerint mindössze fejlődésbeli lemaradásról van szó. Robert Kegan, a Harvard Egyetem pszichológusa azt állítja, hogy Cleckley „épelméjűség-maszkja" mögött nem elmebetegség, hanem egy kilenctíz éves korú kisgyerek van." Ezek érdekes spekulációk, de a kérdéses agyhullámjellemzőket a normális felnőttek tompultsága és unatkozása is okozhatja, valamint a pszichopatáknak a pszichopátia mérését szolgáló teszttel járó procedúra iránti álmos közönye csakúgy, mint az agyfejlődés lassúsága. Ezenkívül kétlem, hogy a gyerekek én-centrikussága és impulzivitása valójában ugyanolyan lenne. Biztosra veszem, hogy nagyon kevés embernek okoz nehézséget, hogy egy normális 10 éves gyerek személyiségét, motivációit és viselkedését megkülönböztesse egy felnőtt pszichopatáétól, még ha beszámítjuk is a korkülönbséget. Még fontosabb, hogy nagyon kevés olyan szülő van, aki 10 éves pszichopata gyerekét összekeverné egy hétköznapi tízévessel.

212

• Egy érdekes biológiai modell okfejtése szerint a pszichopátia főleg a korai agysérülés vagy díszfunkció eredménye, elsősorban az agy frontális részén, amelynek jelentős szerepe van a magasabb szintű mentális tevékenységekben. Ez a modell a pszichopaták és az agy frontális lebenyében sérült betegek viselkedése közötti látszólagos hasonlóságokra épül. Ezen hasonlóságok közé tartozik a rossz hosszú távú tervezés, a gyenge frusztrációtűrés, a sekélyes affektus, az ingerlékenység és agresszió, a társadalmilag helytelen magatartás, valamint az impulzivitás. Azonban a legújabb kutatások nem találtak semmiféle bizonyítékot a pszichopaták frontális lebenyt ért sérülésére.12 Ráadásul lehetséges, hogy a pszichopaták és a frontális lebenyükben sérült betegek közötti hasonlóságok csupán felszínesek, vagy legalábbis nem jelentősebbek, mint a különbségek. Ennek ellenére több kutató meggyőző érvekkel támasztotta alá, hogy a frontális lebeny bizonyos jellegű diszfunkciója - nem feltétlenül tényleges sérülése - húzódhat meg a pszichopaták impulzivitásának és a helytelen viselkedés gátlására való képtelenségének hátterében.13 Bebizonyosodott, hogy a frontális lebenyek döntő szerepet játszanak a magatartás szabályozásában, és ésszerűnek tűnik az a hipotézis, hogy valamilyen oknál fogva - a „hibás berendezés" vagy korai sérülés miatt - viszonylag hatástalanok maradnak a pszichopaták magatartásának szabályozása során.

A nevelés Kedvenc karikatúrám a „Calvin és Hobbes". Az egyik képen Calvin dühösen üvölti: - Miért kell most lefeküdnöm? Sosem tehetem azt, amit akarok! Ha emiatt valami pszichopata lesz belőlem felnőtt koromra, azt megbánod! - Senki nem lett pszichopata attól, hogy időben ment lefeküdni - válaszolja az apja. - Aha - vág viszsza Calvin de azt sem engeded, hogy bagót rágjak! Sosem tudhatod, hogy mivel löksz át a határon!

213

Calvin azt a pszichopátiával kapcsolatos talán legnépszerűbb általánosítást tükrözi, hogy a zavar kora gyerekkori trauma vagy káros élmény - a szegénység, az érzelmi és testi depriváció vagy bántalmazás, a szülők elutasító magatartása, a következetlen fegyelmezés, és így tovább - következtében alakul ki. Sajnos, a klinikai tapasztalatok és kutatások alapján kibontakozó kép messze nem egyértelmű ebben a kérdésben. Azonban, mindent egybevéve, én nem találok meggyőző bizonyítékot arra, hogy a pszichopátia a kora gyerekkori társadalmi és környezeti tényezők egyenes következménye lenne. (Tisztában vagyok vele, hogy ez a véleményem elfogadhatatlan azok számára, akik meggyőződése szerint gyakorlatilag mindenféle felnőttkori antiszociális magatartás - a kis értékű lopástól a sorozatgyilkosságig - mögött a kora gyerekkori bántalmazás vagy depriváció húzódik meg.) A gyerekek elhanyagolása és bántalmazása valóban iszonyú pszichológiai károkat okozhat.14 Az ilyen károsodást elszenvedett gyerekek gyakran alacsonyabb IQ-val rendelkeznek, és fokozottan veszélyeztetettek a depresszióval, az öngyilkossággal, az acting-out* jellegű magatartással és a kábítószer-fogyasztással szemben. Másokhoz képest az ő esetükben nagyobb a valószínűsége, hogy kamaszkorukban erőszakosak lesznek és összeütközésbe kerülnek a törvénnyel. Óvodáskorukban a többieknél hajlamosabbak a dühöngésre, az engedetlenségre és a közömbösségre. Az iskolában jellemzően hiperaktívak, figyelemzavaraik vannak, és nemigen kedvelik őket a társaik. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy pszichopaták. Aligha kétséges, hogy ezeknek a korai problémáknak a helyrehozása drámai mértékben csökkentené a bűnözést és a társadalmi funkcióképtelenséget. Ugyanakkor nem valószínű, hogy a pszichopaták számában és antiszociális magatartásuk súlyosságában összehasonlítható csökkenés következne be.

* Az impulzusok cselekvésbe való hirtelen, gyakran erőszakos áttétele - a ford.

214

Az imádnivaló, félelmetes Tess Egy tévéfilmben feldolgozott történetben Ken Magid pszichológust látjuk, amint a 6 és fél éves Tess-szel dolgozik, aki ránézésre egy angyal, tágra nyílt, édes, kék szemekkel, a szájában látszik a kiesett elülső tejfogai után maradt hézag. A film zömében a Tessszel végzett terápiáról készült videofelvételekből áll. Nemcsak hátborzongató, ahogy Tess arról beszél, éjszakánként milyen fájdalmat okozott a kisöccsének, Benjaminnak - ami odáig fajult, hogy a szüleinek be kellett őt zárniuk, hogy a sokat szenvedett kisfiú nyugodtan alhasson -, de fájdalmasan ellentmond a gyerekkori magatartásról kialakult fogalmainknak is (a gyerekek nevét a filmben megváltoztatták). - Tess viselkedése Benjaminnál pokollá tette az életünket mondta az interjúkészítőnek örökbefogadó apja. - Először azt hittük, Benjaminnak valami baj van a hasával, de kiderült, hogy Tess éjszakánként öklözi a gyomrát. Be kellett zárnunk a szobájába. Tess késeket lopott; „nagy, éles késeket", vallotta be. - Mit akartál csinálni velük, Tess? - kérdezte Magid kis páciensétől. A kislány nyugodtan válaszolt: - Megölni anyát és Benjamint... Egy ponton a film narrátora elmondta, hogy a számos erőszakos, dühödt epizód egyike során Tess többször a betonpadlóba verte Benjamin fejét. Az anyja alig bírta lefeszegetni a kezét a kisfiú fejéről. - Nem hagytam abba - számolt be Tess. - Utána is bántottam őt. - És mire gondoltál? - kérdezte a terapeuta. - Arra, hogy meg akarom ölni. Egy másik videorészletben Magid megkérte Tesst, beszéljen arról, hogyan bánik az állatokkal. - Tűvel szurkálom őket. Sokszor - mondja a kislány. - Megölöm őket. Tesst és a kisöccsét egy szerető házaspár fogadta örökbe, akiket elborzasztott és megrémített Tess viselkedése. Megpróbálták

215

megérteni, ezért utánajártak Tess esetének, és megtudták, hogy a gyerekeknek csecsemőkorukban minden képzeletet felülmúló szexuális bántalmazásban és fizikai elhanyagolásban volt részük. Magid érzékletes - és csakugyan felejthetetlen - példaként mutatta be Tesst annak alátámasztására, hogy mi történhet azokkal a gyerekekkel, akik az élet korai szakaszában nem tudnak „kötődni", nem „teremtenek érzelmi köteléket" a szüleikkel, vagy elsődleges gondviselőikkel. High Risk* című könyvében, amely először 1987-ben jelent meg, kifejti az álláspontját, amely szerint a szülő és a gyerek közötti lelki kötelék létrejöttének meghiúsulása a megfelelő fejlődési szakaszban - az élet első két évében döntő jelentőségű tényező a pszichológiai és a magatartási problémák - köztük a pszichopátia - kialakulásában.15 A kötődési elméletek továbbra is népszerűek, jórészt azért, mert úgy tűnik, a szorongástól és a depressziótól kezdve a többszörös tudathasadásig, a szkizofréniáig, az étkezési zavarokig, az alkoholizmusig és a bűnözésig mindent „megmagyaráznak". Azonban ezeknek az elméleteknek az empirikus alátámasztása zömmel a kora gyerekkori élményekről szóló retrospektív beszámolókból származik, amelyek semmiképpen nem tekinthetők megbízható tudományos adatforrásnak.16 Ráadásul szinte semmi nem bizonyítja, hogy a kora gyerekkori nehézségeknek bármi köze lenne a pszichopátia kialakulásához. Az „érzelmi kötelékteremtés kudarcát" előidéző külső tényezők legtöbbje - az elutasítás, a depriváció, az elhanyagolás, az abúzus, és így tovább - csakugyan szörnyű hatásokkal járhat, és ezeknek a hatásoknak némelyike hasonlíthat néhányra azok közül a személyiségvonások és magatartásformák közül, amelyek kimerítik a pszichopátia mint zavar definícióját. A tévéfilmben látott Tess esete kétségkívül szívbemarkoló. De nincs olyan bizonyíték, amely azt támasztaná alá, hogy az érzelmi kötelékteremtés kudarca akár csak távolról is a pszichopátia tel* Veszélyben - a ford.

216

jes tünetkörét eredményezné, beleértve a tipikusan jellemző manipulatív bájt, és azoknak a súlyos és roncsoló pszichológiai tüneteknek a jellegzetes hiányát, amelyek olyan embereknél mutatkoznak, akik társas és fizikai környezetüktől érzelmi sérüléseket szenvedtek el. Míg egyesek azt állítják, hogy a pszichopátia a kisgyermekkori kötődési problémák eredménye, én megfordítom ezt az okfejtést: egyes gyerekekben az érzelmi kötelékteremtés kudarca magának a pszichopátiának a tünete. Valószínű, hogy ezekből a gyerekekből hiányzik a képesség, hogy könnyen teremtsenek érzelmi köteléket, az esetükben mutatkozó kötődéshiány pedig a pszichopátiának az eredménye, semmint az okozója. Ezen az eshetőségen kényelmesen átsiklanak azok, akik szerint a rossz környezet vagy a nem megfelelő nevelés a válasz mindenre. Azoknak a szülőknek, akiknek pszichopata gyereke fenekestül felforgatta az életét - dacára minden igyekezetüknek, hogy megértsék és neveljék őt -, kétszeresen nehéz elviselniük, hogy a társadalom igazságtalanul őket okolja a problémáért. Bűntudattal teli próbálkozásuk, hogy rájöjjenek, hol rontották el, nem valószínű, hogy gyümölcsöző lesz.

Egy interaktív modell: a természet és a nevelés Én azt az álláspontot támogatom, amely szerint a pszichopátia a biológiai és a társadalmi erők komplex - és nem kellőképpen megértett - kölcsönhatásából alakul ki. Bizonyítható, hogy az agyműködés és a személyiség alapstruktúrájának biológiai alapjait genetikai tényezők határozzák meg, ami viszont befolyásolja azt, ahogyan az egyén az életélményekre és a társadalmi környezetre reagál, illetve azokkal interakcióba lép.17 A pszichopátia kialakulásához szükséges komponenseket - beleértve az empátiaképesség és az érzelmek teljes skálájának, köztük a félelem teljes hiányát - valójában részben a természet, és - feltehetően - valamilyen, a 217

fejlődő magzatot és az újszülöttet érő ismeretlen biológiai befolyásoló tényezők szolgáltatják. Ennélfogva a belső kontroll, a lelkiismeret és a másokkal való emocionális „összeköttetés" kialakításának képessége nagymértékben lecsökken. Ez nem azt jelenti, hogy a pszichopaták sorsszerűen, valamilyen eleve rögzített séma szerint fejlődnek, és hogy arra születtek, hogy az életben deviáns szerepet játsszanak, hanem azt, hogy biológiai adottságaik - az a nyersanyag, amelyet a környezeti, a társadalmi és a tanulási élmények egyedi individuummá formálnak - gyenge alapot biztosítanak a szocializációhoz és a lelkiismeret kialakulásához. Egyszerű hasonlattal élve, a fazekas elengedhetetlen ahhoz, hogy az agyagból edényt formáljon (nevelés), de az edény tulajdonságai a rendelkezésre álló agyag minőségén is múlnak (természet).18 Jóllehet a pszichopátia elsősorban nem a rossz nevelés és a kedvezőtlen gyerekkori élmények következménye, úgy vélem, ezek a tényezők lényeges szerepet játszanak annak alakításában, amit a természet adott. A társadalmi tényezők és a nevelési gyakorlat befolyásolják azt, ahogy a zavar kialakul, és a viselkedésben megnyilvánul. Ennélfogva az egyénből, akiben megvannak a pszichopátia személyiségjegyei, és aki stabil családban nő fel, pozitív társadalmi és oktatási erőforrásokban részesül, lehetséges, hogy szélhámos vagy fehérgalléros bűnöző, esetleg simlis vállalkozó, politikus vagy diplomás szakember válik. Minden egyes esetben a társadalmi tényezők és a nevelési gyakorlat a zavar viselkedésbeli kifejeződését segítik megformálni, de kevésbé vannak hatással az egyén empátiára való képtelenségére és a lelkiismeret kifejlődésére. Semmilyen mennyiségű szociális kondicionálás önmagában nem teremti meg a másokkal való törődésre és a jó és a rossz közötti különbségtételre való képességet. A korábbi hasonlatomat kiterjesztve, a „pszichopata" agyag sokkal kevésbé képlékeny, mint az, amellyel a társadalom fazekasainak általában dolguk van. 218

Ennek az álláspontnak a büntető igazságszolgáltatási rendszer szempontjából az a jelentősége, hogy a családi élet minősége sokkal kevésbé befolyásolja a pszichopaták antiszociális magatartását, mint amennyire a legtöbb más ember magatartását. Több, a közelmúltban végzett kutatásban azt vizsgáltuk, milyen hatással van a kora gyerekkori családi háttér a későbbi kriminalitásra pszichopata, valamint más bűnözők esetében.19 • Nem találtunk arra bizonyítékot, hogy a pszichopaták családi körülményei különböztek volna a más bűnözőkéitől. Nem meglepő módon a legtöbb bűnöző problémás családból került ki. • Azon bűnözők körében, akik nem voltak pszichopaták, a családi körülmények minősége erősen korrelált az életkorral, amikor az első bűncselekményt elkövették, valamint a bűncselekmény súlyosságával. Más szóval, azok, akik zaklatott vagy hátrányos helyzetű családból származtak, először körülbelül 15 évesen álltak felnőtt bíróság előtt, míg akik viszonylag stabil háttérrel rendelkeztek, sokkal későbbi életkorban, 24 éves koruk táján kerültek felnőtt bíróság elé. • Ezzel szöges ellentétben, a családi körülmények minősége semmiféle befolyást nem gyakorolt a pszichopaták bűnelkövető magatartásának kialakulására. Függetlenül attól, hogy stabil vagy instabil volt-e a családi környezetük, a pszichopaták először átlagosan 14 éves koruk körül álltak bíróság elé. • A nem pszichopata bűnözőkkel kapcsolatos megállapítások egybecsengenek a kriminológia szakirodalmával. Más szóval, a hátrányos családi hatások elősegítik a bűnelkövetés korai kialakulását. Azonban még a jó családi környezet is, amely az egészséges magatartást ösztönzi a gyerekekben, jóformán képtelen arra, hogy elrettentse a pszichopatákat az irgalmatlan és önös vágykiéléstől vezérelt életviteltől. • A fenti általános megállapítások alól van egy fontos kivétel: a kutatásainkból az derült ki, hogy az instabil családból származó pszichopaták sokkal több erőszakos bűncselekményt követnek 219

el, mint azok, akik rendezett családban éltek, míg más bűnözők erőszakosságát a családi háttér szinte semmilyen módon nem befolyásolta. Ez egybevág egy korábbi megállapításommal, amely szerint a szociális élmények befolyásolják a pszichopátia megnyilvánulását. A deprimált és zaklatott családi közeg, ahol mindennapos az erőszak, készséges tanítványra lel a pszichopatában, aki számára az erőszak érzelmileg nem különbözik más magatartásformáktól. Természetesen más emberek is tanulnak erőszakos magatartásformákat, azonban nagyobb empátiás és impulzusgátló képességük miatt nem élik ki olyan könnyen azokat, mint a pszichopaták.

Még egy pillantás az álcaközösségre Tekintettel a társadalomnak okozott egyre nagyobb szenvedésre, a pszichopátia eredetének problémája súlyos jelentőséget nyer. Abban a városban, ahol élek, egy közelmúltbeli eset nemcsak a növekvő arányú fiatalkori bűnözés súlyosságára, hanem a statisztikák mögöttes jelentésére is ráirányította a figyelmet. A kanadai fiatalkorú bűnelkövetőkkel szembeni büntetőeljárásról szóló törvény értelmében egy 13 éves gyilkos a maximális büntetést - 3 évet - kapta egy 12 éves fiú bestiális meggyilkolásáért. A gyilkosság indítéka? A fiú nem szállította le a 250 dollár értékű marihuánát, amelyért a gyilkos előre fizetett; igazi felnőtt bűncselekmény.20 A meg nem nevezett gyilkost úgy jellemezték, hogy manipulatív és dörzsölt, és „kezdettől fogva zűrjei voltak". A gyilkosság körülményeinek különös jelentősége van. Például a barátai leírása szerint a gyilkos csak egy „átlagos srác" volt, aki lógott az iskolából, marihuánázott, és videojátékokkal játszott. A kérdésre, hogy volt-e a fiúnak valamilyen különleges érdeklődési köre, a barátai azt felelték, az áruházi lopás... A védőügyvéd az óvadéktárgyaláson azt mondta, hogy az elítélt gyilkos 8 évesen kezdett el lakásokba betörni. 9 évesen gyújtogatásra adta a fejét, az utolsó három évben pedig tízszer szökött el otthonról. Többször elítélték

220

betöréses rablásért, lopásért és kábítószerrel való visszaélésért. Bomlasztó magatartása és igazolatlan hiányzásai miatt nemegyszer kicsapták az iskolából. 7. osztályos korában azért csapták ki, mert meglopta az iskolatej-programot. 11 éves korára naponta szívott marihuánát, később rendszeresen fogyasztott hasist, időnként pedig kokaint. Az ítélet kihirdetésekor a bíró az orvosok szakértői véleményére hivatkozott, amely szerint a fiatal klasszikus „antiszociális" magatartást tanúsít. „Nem úgy éli meg a bűntudatot, mint mások, és hiányzik belőle az empátia... a hozzá hasonlók általában nem változnak az idő múltával." Ismerősen hangzik? Meglehet, bár néhány hevenyészett részletből nem tudok hosszú távú diagnózist felállítani. Ennek a portrénak nem a fiatal elkövető diagnózisa a lényege, hanem a gyilkosság körülményeivel kapcsolatos alábbi megjegyzés: „A környéken, ahol lakott, olyan történetek keringtek, hogy legalább 20 fiatalnak volt tudomása arról, hogy a vádlott felelős a gyilkosságért, de senki nem mondott semmit." A bandák mindig is nagy lehetőségeket biztosítottak a fiatal pszichopaták számára. Impulzív, önző, irgalmatlan, én-centrikus és agresszív hajlamaik könnyen beleolvadnak a banda tevékenységébe, sőt talán meg is határozzák azt. Csakugyan, nem sok más olyan tevékenység akad, amely ennyi jutalmat és ilyen fokú büntetlenséget biztosítana az erőszakos pszichopaták számára. A fiatalokból álló helyi bandák súlyosan érintettek a drogkereskedelemben, a lopásokban, a megfélemlítésben és az erőszakos zsarolásban. Sok új tagot az iskolákból toboroznak, az iskolákon belüli és az iskolák körüli jelenlétük állandóan emlékezteti a diákokat és a tanárokat a befolyásra és a nyers erőre, amellyel ezek a bandák bírnak. Jóllehet a társadalomban egyre nagyobb riadalmat okoznak a közösségeinkben ténykedő bandák, a törvénytelen bandatevékenységért kiszabott büntetés gyakran elenyésző. Egy közelmúltbeli esetben két 15 éves és egy 16 éves fiatal ellen emel221

tek vádat bandával összefüggő cselekményekért, beleértve a támadást, a gépkocsilopást, a fegyverrel való visszaélést és támadást, valamint a testi sértést. A legtöbb vádat elejtették, mert megtorlástól tartva a tinédzser tanúk szülei nem engedték, hogy a gyerekeik a bíróságon tanúvallomást tegyenek. Egy rendőrségi szóvivő úgy nyilatkozott: „rendkívül aggasztó, hogy fenyegetésekkel és megfélemlítéssel egy bűnöző el tudja érni, hogy ejtsék ellene a vádat", valamint megjegyezte, hogy a tanúkat minden bandaügyben történt vádemelés esetében megdolgozzák. Ezek a bandák a hatalom és a legyőzhetetlenség kollektív tudatában működnek, ami nem különbözik attól, amit egyes pszichopata bandatagok éreznek. Ha társadalmunk a Pszichopátia Szűrőlistán felsorolt bizonyos személyiségvonások - mint például az impulzivitás, a felelőtlenség, a bűntudat-nélküliség, és így tovább - megengedése, bátorítása és egyes esetekben felértékelése irányában halad - ami meggyőződésem az iskoláink olyan „álcaközösséget" alkotó mikrokozmosszá fejlődhetnek, ahol a valódi pszichopaták megbújhatnak, és folytathatják destruktív, önös vágykiélő ténykedésüket, miközben állandó veszélyt jelentenek az átlagos diákpopulációra. Valóban aggasztó annak a 20 kanadai fiatalnak a hallgatása, akik tudtak a gyilkosságról, tudták, ki a gyilkos, de - akármi volt is az okuk rá - senkinek nem szóltak. Az esetük azt jelzi, hogy társadalmunk nemcsak érdeklődik, hanem egyre toleránsabb is a pszichopata személyiség iránt. Még ennél is rémisztőbb az a lehetőség, hogy a „király", de ördögi pszichopaták torz példaképekké válnak olyan gyerekek szemében, akik funkcióképtelen családokban vagy széthullóban lévő közösségekben nőnek fel, ahol a becsületnek, a tisztességnek és a mások jólétével való törődésnek vajmi kevés értéket tulajdonítanak.

222

„Mit tettem?" Nehéz elképzelni, hogy ne tették volna fel bármely pszichopata szülei kétségbeesetten a kérdést: „Mit rontottam el, mint szülő, hogy ezt idéztem elő a gyerekemben?" A válasz az, hogy feltehetően semmit. Összefoglalva azt a kevés adatot, amivel rendelkezünk, nem tudjuk, miért lesznek emberekből pszichopaták, azonban a jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok túlmutatnak az általános vélekedésen, miszerint kizárólag és elsősorban a szülők okolhatók a zavarért. Ez nem azt jelenti, hogy a szülők és a környezet teljesen mentesülnek a felelősség alól. A szülők magatartása nem tehető felelőssé a zavar lényegi összetevőiért, azonban nagy szerepe lehet abban, ahogyan a szindróma kialakul és megnyilvánul. Nincs kétség afelől, hogy a rossz nevelési gyakorlat és a kedvezőtlen társadalmi és fizikai környezet jelentősen súlyosbíthatja a potenciális problémákat, továbbá, hogy ezek a tényezők óriási szerepet játszanak a gyerekek magatartásmintázatának formálódásában. Ezeknek az erőknek a bonyolult összjátékával magyarázható, hogy miért csak egyes pszichopatákból válnak sorozatgyilkosok, miközben túlnyomó többségük „közönséges" bűnözőként, simlis üzletemberként vagy törvényszéki ragadozóként éli az életét. Bár továbbra is homály fedi a pszichopátia gyökereit, a diagnózis egyre javuló megbízhatósága, valamint a kutatások növekvő száma lehetővé teszi számunkra, hogy hathatósabb módszereket dolgozzunk ki a közösségeinkben élő pszichopaták ártalmatlanná tételére. Erről szólnak e könyv utolsó fejezetei. 1981-ben a kaliforniai Milpitasban 13 tinédzser három napon keresztül hallgatott, miután egy fiú meggyilkolta egyik osztálytársukat, egy 14 éves lányt. Ez idő alatt a csoport többször kiutazott a hegyekbe, hogy megnézze a holttestet. Az esetet az 1987-ben készült Féktelen folyó című film dolgozta fel, amely ezeket a gyerekeket egy „lélektelen generáció" tagjaiként ábrázolja. Aki ismeri egyes mai tinédzserek kommunikációs stílu223

sát, annak számára ez az ábrázolás riasztóan ismerősnek tűnik. Az ügyesen megrendezett film szokatlan betekintést nyújt abba, hogy miképpen lehet álcázni a fiatalok törvény nélküli szubkultúráját. A szóban forgó gyerekek egy fehérek lakta munkásnegyedben élnek, olyanban, amelyet a filmek csak ritkán mutatnak be realisztikusan. Ebben a világban a televízióból áradó erőszakba merült gyerekek titkos alvilágot alakítanak miközben szüleik a megélhetésért küszködnek, a családi életük pedig szétesik. A napi őrlődésben lefoglalt és kínlódó szülők a legjobb esetben is csak annyit tudnak odakiabálni a hazaérkező és elmenő gyerekeknek: „Te vagy az?", majd mindenki megy a dolgára. A film egyik leghatásosabb jelenetében az egyik tanár, aki még képes a törődésre, megpróbál áttörni a „király", ironizáló stíluson, amellyel a gyerekek elmaszkírozzák magukat. Kéri, majd gyakorlatilag könyörög, hogy az osztály mondjon valamit arról, hogyan érinti őket az osztálytársuk halála. Csak az osztály „strébere" hajlandó bevallani, hogy törődik a dologgal. A többiek szemmelláthatóan reménytelenül összezavarodnak a kérdéstől. Kétségbeesetten keresve valami jelét, hogy legalább valamilyen szinten megérintette a gyerekeket, a tanár odafordul egyikükhöz, akit Clarissának hívnak, és egyike volt azoknak, akik végül szóltak a rendőrségnek: - Mondd el, mit jelentett számodra Jamie! - A válasz, még ettől a lánytól is, egy fénytelen, üres tekintet. Hogy a lánynak nem voltak-e érzései, vagy nem akarta a tekintélyfigura előtt kimutatni, ennek eldöntését a film készítői a nézőre bízzák. Az empátiának, az együttérzésnek, sőt a veszteség puszta felfogásának a hiánya őrjöngésbe kergeti a tanárt: - Mindenki magasról tesz rá ebben az osztályban, hogy meghalt... Arra jó, hogy erkölcsi fölényt érezhessünk, de ebben az osztályban igazából mindenki szarik rá, hogy meghalt. Mert ha izgatna bennünket, nem itt lennénk, hanem az utcán, és a kialvatlanságtól megvadulva megkeresnénk a fickót, aki megölte. 224

A válasz a tanár kirohanására? Hátborzongató, néma csend. Igaz, ez csak egy film. Azonban az ábrázolt érzelmi szegénység, impulzivitás, felelőtlenség, ön-megdicsőülés és önös vágykiélés olyan normák, amelyek félelmetesen hasonlítanak a valóságra. Míg - ahogy Robert Lindner írta 1944-ben - a pszichopatákat egykor a határvidék és a periféria vonzotta „a személyes szabadság ragyogásával és csillogásával", addig napjainkban az utcáink az iskoláink, sőt az otthonaink is lehetővé teszik a pszichopata számára, hogy észrevétlenül, diagnózis nélkül és aktív bátorítás közepette beolvadjon, Remélem, ez a könyv ráirányítja a figyelmet erre a félelmetes lehetőségre azzal, hogy a gyerekekben mutatkozó pszichopátiát élesen kiemeli.

1

Nem szokatlan történet, hogy az örökbefogadott gyermek pusztítást visz véghez az

új

családjában.

A

pszichopátia

korai

megnyilvánulásairól

azonban

legtöbb-

ször az érintett gyermekek biológiai szülei számolnak be. 2

A pszichopátia és antiszociális viselkedés gyermekkortól felnőttkorig való alakulását

bemutató

longitudinális

tanulmányok

a

következők:

Lee

N.

Robins:

Deviant Children Grow Up. Baltimore, MA: Williams and Wilkins, 1966; David Farrington: Antisocial personality from childhood to adulthood. The Psychologist, 4, 1991. 389-394. 3

A téma

szakirodalmát

a

következő

könyvfejezet

foglalja

össze:

B.

Lahey,

K.

McBurnett, R. Loeber és E. Hart: Psychobiology of Conduct Disorder. In: G. P. Sholevar (ed.): Conduct Disorders in Children and Adolescents: Assessments and Interventions. Washington, D. C.: American Psychiatric Press, 1995. 4

Ezt a kutatást részletesen a következő publikáció mutatja be. P. J. Frick et al.: Psychopathy and conduct problems in children. Journal of Abnormal Psychology, 103, 1994. 700-707.

5

Rolf

Loeber

(1990).

Development

Behavior and Delinquency.

Clinical

and

Risk

Factors

of

Juvenile

Antisocial

Psychology Revietv 10, 1-41; David Far-

rington (1991). Antisocial personality from childhood to adulthood. The Psj>chologist 4, 389-94. 6

Ken Magid and Carole A. McKelvey (1989)- High Risk: Children Without conscience. New York: Bantam.

7

"Officials stymied by alleged rapist, 9." Seattle Times, July 21, 1992.

8

See J. MacMillan and L. K. Kofoed (1984). Sociobiology and antisocial behavior. Journal of Mental and Nervous Diseases 172, 701 06; H. C. Harpending and j. Sobus (1987). Sociopathy as an adaptation. Ethology and Sociobiology 8, 635-725.

225

9 Ann Hule: Small Sacrifices. New York: New American Library, 1987. A következő könyv is informatív: Diane Downs: Best Kept Secrets. Springfield, OR: Danmark Publishing, 1989. 10 11

See R. D. Hare (1970). Psychopathy: Theory and Research. New York: Wiley. Robert Kegan (1986). The child behind the mask: Sociopathy as developmental delay. In W. H. Reid, D. Dorr, J. I. Walker, and J. W. Bonner, 111. Unmasking the Psychopath. New York: W. W. Norton.

12

R. D. Hare (1984). Performance of psychopaths on cognitive tasks related to frontal lobe function. Journal of Abnormal Psychology 93, 1330; S. D. Mart, A. E. Forth, and R. D. Hare (1990). Performance of male psychopaths on selected neuropsychological tests. Journal of Abnormal Psychology 99, 374-79; J. J. Hoffman, R. W. Hall, and T. W.: Bartsch (1987). On the relative importance of "Psychopathic"

personality

and

alcoholism

on

neuropsychological

measures

of

frontal lobe dysfunction. Journal of Abnormal Psychology 96, 158—60. 13

Ld. E. E. Gorenstein és J. P. Newman: Disinhibitory psychopathology: A new perspective and model for research. Psychological Review 87, 1980. 301-315; J. P. Newman:

Reaction

to

punishment

in

extroverts

and

psychopaths:

Implications

for the impulsive behavior of disinhibited individuals. Journal of Research in Personality. 21, 1987. 464-480; A. R. Damasio, D. Tranel és H. Damasio: Individuals with sociopathic behavior caused by frontal damage fail to respond autonomically to social stimuli. Behavioral Brain Research, 41, 1990. 81-94. Az

agy

frontális

lebenyének

károsodása

többféle

pszichopátiaszerű

viselkedést

válthat ki, pl. gyenge ítélő- és tervezőképesseget, impulzivitást, a büntetés hatástalanságát és a rossz társas magatartást. Azonban ez a „szerzett pszichopátia" - ahogyan egyes kutatók nevezik - nagyon különbözik a pszichopátiát jellemző határozott

személyiségvonásoktól

és

viselkedésmódoktól.

Mindazonáltal

az

agy-

sérült betegek vizsgálata kulcsot adhat a pszichopátia természetéhez. 14

A felnőttkori problémák, pl. kriminalitás és erőszak korai rizikótényezőinek áttekintését több kutatónál is megtaláljuk. Pl. C. S. Widom: The Cycle of Violence. Science. 244, 1989. 160-166; D. Olweus et al.: Development of Antisocial and Prosocial Behavior. New

York...

Academic

Press,

1986;

R.

Loeber:

Develop-

ment and Risk Factors of juvenile Antisocial Behavior and Delinquency. Clinical Psychology Review, 10, 1990. 1-41 McCord: Parental behavior in the cycle of aggression. Psychiatry, 51, 1988. 14-23; Adrian Reine: Antisocial Behavior and Social Psychophysiology In: H. L.: Wagner (ed.): Social Psychopbysiology and Emotion: Theory and Clinical Applications. New York: Wiley, 1988. 15

Magid

jelenleg

biológiai

és

társadalmi tényezők

együttes

eredményének tekinti

a pszichopátiát. 16

William és Joan McCord 1964-es nagyhatású könyvében - The Psychopath: An Essay on the Criminal Mind, Princeton, New York: Van Nostrand - azt állítja, hogy a pszichopátia legfőbb okai szociális tényezők. Joan McCord később így nyilatkozott a problémáról: „A szülői elutasítás és a következetlen büntetés egya r án t szerepet játszik a pszichopátia etiológiájában. ... (Azonban) az adatok ret-

226

rospektív jellegűek és a pszichopaták viselkedése esetleg okozója és nem következménye voit a szülői elutasításnak" (1984. július). Family Sources of Crime. .Az

International

Society

for

Research

on

Aggression

konferenciáján

elhangzott

előadás: Turku, Finnország. Ld. még: J. McCord: Parental behavior in the cycle of aggression. Psychiatry, 51,1988. 14-23. 17

Annak a tételnek újabb tárgyalása, miszerint az intelligencia, a képességek és a személyiség egyéni eltérései genetikai változatokhoz kapcsolódnak, például a következő publikációkban olvasható: T. J. Bouchard et al.: Sources of Human psychological differences: The Minnesota study of twins reared apart. Science, 250. 1990. 223-228; T. J. Bouchard és M. McGue: Genetic and rearing environmental influences on adult personality: An analysis of adopted twins reared apart. Special Issue: Biological

foundations

of

personality:

Evolution,

behavioral

genetics,

and

psy-

chophysiology. Journal of Personality, 58. 1990- 263-292; J. E. Bates and M. K. Rothbart (eds.): Temperament in Childhood. New York: Wiley, 1989; J. Kagan, J. S. Resnick és N. Snidman: Biological bases of childhood shyness. Science, 240, 1988.167-171; J. Kagan és N. Snidman: Infant predictions of inhibited and uninhibited profiles. Psychological Science, 2, 1991. 40-44. A szorongás és a serdülőkori pszichopátia tárgyalását Id. B. Lahev et al.: Psychobiology of Conduct Disorder. In: G. P. Sholevar (ed.): Conduct Disorders in Children and Adolescents:Assessments and Interventions. Washington, D. C: American Psychiatric Press, 1995. 18

A család-, iker- és örökbefogadási kutatások eredményei arra mutatnak, hogy a kriminalitást

és

az

erőszakot

általában,

a

pszichopátiát

pedig

konkrétan

leg-

alábbis befolyásolják a temperamentum genetikai és biológiai tényezői, emellett környezeti és szociális erők alakítják. Ld. pl. S. A. Mednick, T. E. Moffitt és S. A. Stack (eds.): The Causes of Crime: New Biological Approaches. Cambridge, England: Cambridge University Press, 1987; R. Plomin, j. C. DeFries és D. W. Fulker: Nature and Nurture During Infancy and Early Childhood. Cambridge,

England:

Cambridge

University

Press,

1988;

F.

Schulsinger:

Psychopathy,

heredity, and environment. In: S. A Mednick, F. Schulsinger, J. Higgins és B. Bell (eds.): Genetics, Environment, and Psychopatholgy (177-195. o.). Amsterdam:

North

tás, amelyben

Holland/Elsevier, erős

1974.

Különösen

jelentős

genetikai meghatározottságot találtak a

egy

újabb ikerkuta-

személyiségvonások-

nak a pszichopátiát jellemző (a 3. fejezetben leírt) együttese esetében: W. J. Livesley et. al.: Genetic and Environmental Contributions to Dimensions of Personality Disorder. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság konferenciáján tartott előadás: Washington, D. C. 1992. május 2-7.; Adrian Raine: Antisocial Behavior and Social Psychophysiology. In: H. L. Wagner (ed.): Social Psychophysiologic and Emotion: Theory and Clinical Applications. New York: Wiley, 1988. 19

E. DeVita, A. E. Forth és R. D. Hare: Psychopathy, family background, and early criminality. A Kanadai Pszichológiai Társaság konferenciáján tartott előadás: Ottawa, Kanada, 1990.

20

Az esetről Mary Lynn Young számolt be a The Sun hasábjain, Vancouver, Brit Kolumbia, 1990. dec. 12. Az idézetek e cikkből valók.

11. fejezet A minősítés etikai kérdései -

Nyolcadikban

tanárt. tű,

A

kicsaptak

szociális

az

munkás

iskolából, azt

mert

mondta:

küldjék nyári táborba. - 17 évesen

doltak. börtönbe.

A

pszichiáter -

Ez

azt

tönkretette

mondta: az

életem.

-

-

megvertem Hátrányos

nemi erőszakkal Pszichopata, Azt

gondolták,

egy

helyzevá-

küldjé k rohadt

alak vagyok, ezért igazoltam őket. Egy elítélt sorozatos nemi erőszaktevő, aki 11 évesen követte el első erőszakos szexuális bűntettét.

E könyvben többször hangsúlyoztam, mennyire lényeges a pszichopátia pontos feltérképezése, ha jobban meg akarjuk érteni ezt a társadalomra nézve pusztító zavart. Azonban még ennél is nagyobb szükség van a pontos diagnózisra: ahhoz, hogy olyan programokat dolgozhassunk ki, amelyekkel a pszichopaták féken tarthatók és kezelhetők, először tudnunk kell azonosítani őket. Tekintettel a bűnözés és a börtönpopulációk már-már kezelhetetlen felduzzadására, a mentálhigiénés intézmények túlterheltségére, a fiataljaink körében terjedő - és eddig soha nem tapasztalt erőszakos tendenciákat mutató - bűnözésre, szerhasználatra, nem kívánt terhességekre és az öngyilkosságokra, szilárd meggyőződésem, hogy a mentálhigiénés praxisban dolgozóknak és a szociális munkásoknak komoly szüksége van arra, hogy döntéseik során a pszichopátia fogalmára támaszkodjanak. Ha megfelelően alkalmazzuk, a pszichopátia diagnózisa lehetővé teszi, hogy valamennyire eloszlassuk a zavart azt illetően, hogy miért került társadalmunk ennyire súlyos helyzetbe. Ugyanakkor a minősítés helytelen használata óriási károkat okozhat a tévesen diagnosztizált egyén számára. Ezek a körülmények teszik nagyon értékes eszközzé a Pszichopátia Szűrőlistát. Amellett, hogy megbízható és hiteles diagnosztikai eljárást ad a klinikusok és a döntéshozók kezébe, mások - többek között a büntető igazságszol228

gáltatás területén dolgozók - számára részletes leírást nyújt arról, hogy pontosan mi tartozik a pszichopátia diagnózisába. A klinikus egyszerű megállapítása helyett, miszerint „szakmai véleményem szerint ez az egyén pszichopata", lehetővé válik a diagnózis részletes indoklása. Egy nemrég tartott szakmai értekezleten egy börtönpszichológus elmondta nekem: abban az államban, ahol ő dolgozik, a büntetés-végrehajtási intézmények rutinszerűen alkalmazzák a Pszichopátia Szűrőlistát annak érdekében, hogy ne okolhassák őket, ha egy feltételes szabadlábra helyezési döntés rossznak bizonyulna. - Segít az elbíráló bizottságnak szóló ajánlásaink megfogalmazásában - mondta. - Az elkövetőről megmondjuk a bizottságnak, hogy pszichopata-e vagy sem, és elmagyarázzuk, hogy mivel járhat a diagnózis. Ezután a bizottság dolga eldönteni, hogy mit kezd ezzel az információval. Ha a fogvatartott pszichopata, és ők kiengedik, ő pedig megöl valakit, mi mentesülünk a felelősség alól, és a bizottságnak kell elszámolnia a közvélemény és az áldozat családja előtt. Ha az illető nem pszichopata, és minden egyéb bizonyíték szerint nem jelent veszélyt, és mégis megöl valakit, akkor is tiszták vagyunk. És a bizottság is. Mindannyian megtettünk minden tőlünk telhetőt, és egyetlen kedvezményes szabadulás sem kockázatmentes. A pszichológus azt is elmondta, csak idő kérdése, hogy egy kedvezménnyel szabadult elkövető meggyilkolt áldozatának a családja beperelje az államot azon a címen, hogy az kiengedett egy pszichopata gyilkost, akit előzetesen nem diagnosztizáltak megfelelően. A Pszichopátia Szűrőlista, mint mondta, hasznos biztosíték az ilyen jellegű kereset ellen.

229

Csak az elbíráló bizottság lepődött meg A közvéleményt gyakran sokként éri, amikor egy tetemes priuszszal rendelkező bűnöző szokatlanul korán kedvezménnyel szabadul. Ennek különböző okai vannak, de a legtöbb esetben az elbíráló bizottság úgy érzi, az elkövető nem jelent komoly veszélyt a társadalomra. Itt van például Carl Wayne Buntion esete, amelyet az A Current Affair televíziós magazinműsor 1991- május 7-én mutatott be. Buntion 1990-ben szabadult egy texasi börtönből, tizenöt hónappal azután, hogy tizenöt évre ítélték nemi erőszakért. Hat héttel később egy közúti rutinellenőrzés során agyonlőtt egy rendőrt. Miért kapott kedvezményt ez az ember ilyen gyorsan azt követően, hogy egy erőszakos bűntett miatt megkezdte a hosszú börtönbüntetést? Elvégre nem ez volt az egyetlen bűncselekmény, amelyet elkövetett. Büntetett előélete legalább 1961-ig nyúlt viszsza, azóta pedig rendre megszegte a kedvezményes szabadulás feltételeit, amelyet, úgy tűnt, meglehetősen könnyen megkapott. Csakugyan, 1984-ben két tízéves börtönbüntetésre ítélték egyidejűleg, de 1986-ra immár hetedszer szabadult kedvezménnyel. A kérdésre, miszerint „Miként állíthatják, hogy egy ilyen priusszal rendelkező ember nem jelent veszélyt a társadalomra? Nyilvánvaló, hogy többszörös visszaesőről van szó", az elbíráló bizottság elnöke azt felelte: „Ez megítélés kérdése." Azt is hozzátette, hogy a bizottság nem okolható a rendőr haláláért; „nem jobban, mint az anya, aki [Buntiont] a fiaként a világra hozta". Buntiont a barátnője így jellemezte: „intelligens, ragyogó a humorérzéke, nagyon könnyed és lezser. Úriember." Nem valószínű, hogy akár a szexuális támadás áldozata, akár a meggyilkolt rendőr családja egyetértene ennek a súlyosan antiszociális férfinak e meglehetősen bizarr leírásával. David Lee Miller műsorvezető szavaival élve: „Lehet, hogy a szerelem vak, de vajon mi a mentsége a texasi elbíráló bizottságnak arra, hogy nem látta az igazságot Carl Wayne Buntionnal kapcsolatban?" 230

Vajon Buntion pszichopata? Valószínűleg. Ha a felügyeleti szervek ragaszkodtak volna hozzá, hogy a kedvezmény iránti kérelem elbírálása során történjen alapos vizsgálat, és ha az elbíráló bizottság elég éles szemű lett volna ahhoz, hogy a férfi diagnózisát és büntetett előéletét egymáshoz illessze, nem valószínű, hogy Buntiont kiengedték volna a börtönből. Elvégre nem kellett zseninek lenni annak megjóslásához, hogy egy Carl Buntionszerű figurából nem lesz egyik napról a másikra mintapolgár. Azonban a szomorú tény az, hogy a feltételes szabadlábra helyezést elbíráló bizottságokban nagyobb valószínűséggel politikailag kijelölt személyek ülnek, akik szinte semmilyen szakmai képesítéssel nem rendelkeznek, semmint olyan emberek, akik ismerik a bűnelkövetői magatartás természetét, és tisztában vannak azzal, hogy a pszichopátia milyen súllyal befolyásolja a visszaesés és az erőszakos cselekmények megjósolhatóságát. Ráadásul a bizottság tagjai számára túl kevés idő áll rendelkezésre, hogy alapos munkát végezzenek. Ezenkívül számos esetben nem szívesen támaszkodnak a pszichiáterek és a pszichológusok szakértői jelentéseire, vagy összezavarodnak tőlük. Miután jó néhány ilyen jelentést láttam már, meg tudom érteni, hogy a feltételes szabadlábra helyezéssel kapcsolatos nehéz döntések során miért nem találja őket használhatónak számos bizottsági tag. A klinikai jelentések gyakran homályosak, vagy hemzsegnek a szakmai zsargontól, némelyik pedig olyan diagnózist ismertet, amely empirikus bizonyítékok híján nem képes megbízhatóan bejósolni a viszszaesést és az erőszakos cselekményeket.

A minősítés hatalma A pontos diagnózisok, amelyek hiteles prognózist adnak, rendkívül hasznosak lehetnek a büntető igazságszolgáltatási rendszer számára. A Pszichopátia Szűrőlista sikere a visszaesés és az erőszak prognózisában ezt tanúsítja. Emellett azonban fontos tisztá231

ban lenni a pontatlan diagnózis és a téves minősítés veszélyeivel is. A büntetés-végrehajtásban például a befogadó nevelő vagy a börtönpszichológus egyetlen bejegyzése Káinnak bélyegezhet egy fogvatartottat. Tételezzük fel például, hogy egy rablássorozatért elítélt fiatalember jogosulttá válik a kedvezményes szabadulásra. A túlhajszolt és alulfizetett börtönpszichológus rövid interjút készít a férfival, gyorsan átfutja a személyi anyagát, amelyben észreveszi, hogy néhány évvel korábban egy pszichiáter azt állapította meg, hogy a fogvatartott „antiszociális személyiség". A pszichológus a jelentésében leírja, hogy - szakmai véleménye szerint - a fogvatartott pszichopata, ezért feltételes szabadságra bocsátása kockázatos lenne. A minősítésről alkotott fogalmai alapján és a növekvő bűnözési arány miatti aggodalmában az elbíráló bizottság elutasítja a kérelmet, minekutána a fogvatartott depressziós lesz, majd öngyilkosságot követ el. A nyomozás során a szerencsétlen pszichológus a vallomásában elmondja, hogy diagnózisát a fogvatartott személyi anyagában szereplő információkra, valamint egy tizenöt perces interjúra alapozta. Másfelől azonban a pontos állapotfelmérés nagyon hasznos lehet a bűnelkövetők osztályozása, a munkafeladatok kiosztása, a megfelelő kezeléssel és beavatkozásokkal kapcsolatos döntések, a szabadulásra való felkészítés, valamint a fogvatartottakkal a felügyelők részéről történő mindennapi foglalkozás előkészítése során. A pszichopátia diagnózisa ezenkívül megelőzheti, hogy egy bűnelkövetőt a börtönből igazságügyi pszichiátriai - vagyis az elmeháborodott fogvatartottak részére fenntartott - intézetbe helyezzenek át, ahol az illető a magatartásával bomlasztóan hat a többi betegre. Vagy pedig, miután a fogvatartott átkerült egy ilyen létesítménybe, a diagnózis abban nyújthat segítséget, hogy milyen biztonsági fokozattal őrizzék az illetőt. Egy, a közelmúltban történt esetben egy páciens meggyilkolta az egyik ápolót Észak-Amerika elmeháborodott bűnözők számára fenntartott legnagyobb intézetében.1 A vezetés és az ápolók megbeszélést tartottak, és új szabályokban állapodtak meg: ha egy páciens a Pszichopátia 232

Szűrőlistán magas pontszámot kap, és előéletében erőszakos cselekmények szerepelnek, az illető esetében csak a vezetés külön elbírálása alapján jöhet szóba az alacsonyabb őrzési fokozat alkalmazása az intézeten belül. Az elbírálás abban a nehéz és idegtépő feladatban segíti az ápolószemélyzetet, amely során megpróbál egyensúlyt teremteni az erőszakos cselekmények csökkentése, valamint az egyes páciensek szükségletei és a megfelelő kezeléshez való joga között. A világon a legtöbb jogrendszerben a pszichopatákat mind jogi, mind pszichiátriai értelemben épelméjűnek tekintik Azonban egy közelmúltbeli esetben az ausztrál hatóságok úgy döntöttek, hogy csak úgy lehet megakadályozni Garry David, egy „agresszív pszichopata" börtönből történő szabadulását, ha törvény születik, amely szerint ő és a hozzá hasonlók elmebetegnek minősülnek. Miután megismerte David törvénysértések és erőszakos cselekmények hosszú sorával tarkított előéletét, a Legfelső Bíróság egyik bírája, aki a tárgyalást vezette, a következőket mondta: „Akinek ilyen előélete van, az csak elmebeteg lehet, és ha a pszichiáterek ezt nem ismerik fel, akkor ők maguk is nyilván őrültek." A pszichiáter-társadalom heves tiltakozása ellenére Davidet elmebetegnek minősítették, és szigorított elmegyógyintézetbe került. (Neville Parker: The Garry David Case,* Australian and New Zealand journal of Psychiatry, 1991. 25. szám, 371-74. oldal)

Távdiagnózis Egy szerencsés véletlen következtében felkérést kaptam a CBS-től, hogy mondjak szakvéleményt a pszichopátia és az iraki elnök, Szaddám Husszein személyisége közötti esetleges összefüggésről.

* A Garry David-ügy - a ford.

233

Teljes gőzzel folyt az Öbölháború, az átlaglakosságra éjjel-nappal zúdultak a konfliktusról és az azt kiváltó politikáról szóló képes beszámolók és kommentárok. Husszein következő lépésének megjósolása globális rögeszme lett, a CBS pedig nyilván úgy döntött, hogy a lázas találgatásokat „szakvéleményekkel" fűszerezi meg. A felkérést elutasítottam. Csakúgy, mint ,.dr. Halál" (akiről a következő oldalakon szó lesz) hasra ütés módjára adott diagnózisai, a közéleti személyiségekről készített távdiagnózisok, még ha tapasztalt szakemberektől származnak is, könnyen a szakszerű eljárás paródiájává válhatnak. Az eredmény afféle magasztos locsogás formáját öltene, amelynek hitelét nem a tények, hanem a szakértő ajánlólevelei támasztják alá. Szaddám Husszein esetében ennek veszélye kiváltképp nyilvánvaló volt, mivel - amint azt a háború kezdetétől fogva gyakran hallhattuk - „a háború első áldozata az igazság". Nemcsak a Husszeinnel kapcsolatos életrajzi adatok voltak hiányosak, hanem a kultúra, a vallás, valamint a miénktől gyökeresen eltérő értékrend - amely ismérvek súlya meghatározó - szintén gondos tanulmányozást és alapos megértést követelt meg bárki részéről, aki pszichológiai diagnózissal kísérletezik. Ugyanebben az időszakban Daniel Goleman dr. Jerrold Postnak, a George Washington Egyetem pszichiátria és politológia professzorának véleményét ismertette a New York Times 1991január 19-ei számában Experts Differ on Dissecting Leaders' Psyches from Afar* címmel megjelent cikkében. Az Egyesült Államok Szenátusa előtt tett szakértői vallomásában dr. Post az iraki elnökről kijelentette, hogy „rosszindulatú nárcizmusban" szenved, egy olyan súlyos személyiségzavarban, amely „nagyzolóvá, paranoiássá és irgalmatlanná teszi őt". Még a laikusok is bekapcsolódtak az izgalmas vitába. 1991. február 13-án a CNN csa-

* A szakértők sáról - a fard.

234

véleménye

megoszlik

a

politikusok

lelkivilágának távboncolgatá-

tornán Robert Dornan képviselő Husszeint „szociopszichopatának" minősítette. A fent említett cikk további részében Golem an rámutat, hogy a közéleti személyiségekről készített pszichológiai profilok a freudi hagyományokban gyökereznek, és míg az amerikai kormányzat értékesnek tekinti ezeket, a szakértők véleménye megoszlik a megbízhatóságukat illetően. Főként Husszein esetében „mutatnak rá a bírálók, hogy egyaránt helytállók más értelmezések is, és hogy [Post] diagnózisa igen hiányos bizonyítékokon nyugszik". Post ennek ellenére diagnózisával nemcsak Husszein pszichéjét jellemezte, hanem a jövőben várható cselekedeteiről is jóslásokba bocsátkozott. Január 15. előtt - az akkori elnök, idősebb George Bush ezt a határidőt szabta Husszein számára, hogy vonuljon ki Kuvaitból - kijelentette, hogy „Husszein az utolsó pillanatban valószínűleg eláll a konfrontációtól". A tények mást igazoltak: Husszein beásta magát. Post elismerte, hogy a klinikai diagnózisok bejósló erejének megvannak a korlátai: „Magatartási mintázatokról és tendenciákról van szó. Azt meg tudjuk mondani, hogy valaki hogyan reagált korábbi krízisekben, de csak a személyiségre nem alapozhatunk biztos előrejelzéseket." Érdekes csavar a történetben, hogy 1991. február 7-én a Canadian Broadcasting Corporation hírműsorában egy iraki ezt mondta: „Bush minden arabot meg akar ölni. Ő egy pszichopata." Egy nap felhívott egy anya, aki a munkámról olvasott egy újságcikket, és ezt mondta: - A cikk alapján úgy tűnik, a fiam pszichopata. - Majd arra kért, hogy a Pszichopátia Szűrőlista segítségével vizsgáljam meg a fiát, aki éppen hároméves börtönbüntetését tölti lopásért. Elmagyaráztam, hogy ez nem áll módomban, és hogy a pszichopátia biztos diagnózisa amúgy is megnehezítené a kedvezményes szabadulást a fia számára. Hát éppen erről van szó! - kiáltott fel az asszony. - Azt akarom, hogy ne jöjjön ki! Eddig is csak bajt okozott nekünk. Hétévesen 235

molesztálta a húgát, kilenc éves korára annyiszor járt nálunk a rendőrség, hogy akár lakbért is szedhettem volna tőlük. Most börtönben ül, mert meglopta az apja cégét.

„Dr. Halál" közbelép A bíróság előtt kimondott diagnosztikai minősítésben rejlő destruktív lehetőség félelmetes realitássá válik dr. James Grigson, egy texasi pszichiáter személyében, akit mind a népszerű, mind a szakirodalom „dr. Halálként" ismer. A legsúlyosabb bűncselekmény-kategória Texasban csak kétféleképpen büntethető: életfogytiglani börtönnel vagy halállal. Az ilyen bűntett elkövetése esetén a bíróság külön eljárást folytat le, mielőtt az esküdtszék dönt az ítéletről. Alihoz, hogy a döntés a halálbüntetés mellett szóljon, az esküdteknek egyhangúlag kell egyetérteniük három speciális kérdésben: 1. abban, hogy a gyilkos szándékosan tört az áldozat életére; 2. abban, hogy fennáll a valószínűsége, hogy a vádlott erőszakos bűncselekményt követ el a jövőben; 3. abban, hogy a vádlott magatartását nem előzte meg méltányolható provokáció. A 2. számú speciális kérdés - a veszélyesség kérdése - az, amely a legnagyobb problémát okozza. Egy Grigsonról szóló cikkben2 Ron Rosenbaum ezt írja: „Ez az a kérdés, amelynél dr. Halál közbelép. Felmegy a tanúk padjára, végighallgatja a gyilkossággal és a gyilkossal kapcsolatos tényállást, majd - általában anélkül, hogy megvizsgálná a vádlottat, vagy akár egy pillantást is vetne rá a tárgyalás napjáig - közli az esküdtszékkel, hogy, az orvostudomány talaján állva biztosítja az esküdteket, hogy a 2. számú speciális kérdés meghatáro-

236

zásának megfelelően, a vádlott állandó veszélyt fog jelenteni a társadalomra. Mindössze ennyi kell hozzá." [143. oldal] A szerző a továbbiakban beszámol sokkoló utazásairól, amelyeket Grigsonnal tett, aki két nap alatt három, a halálbüntetés kiszabásáról lefolytatott tárgyaláson tanúskodott - és akinek a vallomására az esküdtszék mind a három esetben a halálbüntetés mellett döntött. Leírása Grigsonról, ahogy a tanúk padján áll, kétségtelenül aggályokat kelt minden lelkiismeretes klinikusban vagy kutatóban. A vádlott alapos kivizsgálását jogi zsargonnal élve „hipotetikus kérdésfeltevés" helyettesíti. A vádlott büntetett előélete és más személyi anyagok alapján az ügyész szóban részletes hipotetikus képet fest a bűnelkövetőről. Ezután, e leírás alapján, felteszi a kérdést az orvosnak: - Az orvosilag ésszerűnek tekinthető valószínűség határain belül, véleménye szerint... a vádlott el fog-e követni erőszakos bűncselekményeket, amelyek állandó veszélyt jelentenek a társadalomra? Aaron Lee Fuller esetében, aki egy betöréses rablás során agyonvert egy idős asszonyt, majd szexuálisan megbecstelenítette a holttestet, Rosenbaum idézi Grigson válaszát arra a kérdésre, hogy vajon egy Fullerhez, a vádlotthoz hasonló feltételezett gyilkos újra ölni fog-e: - Kérem, mondja el, mi a véleménye, uram. - Az, hogy egyáltalán semmiféle kérdés, semmiféle kétely nem fér hozzá, hogy az egyén, akit ön leírt, aki ismételten egyre erőszakosabb magatartást tanúsított, a jövőben erőszakos cselekményeket fog elkövetni, és hogy komoly veszélyt jelent bármilyen közösségre, amelybe belekerül. - Ön úgy érti, hogy mindenféle közösségre veszélyt jelent majd, beleértve a börtönközösséget is? - Teljes mértékben, uram. Ugyanazt követi el ott is, amit kint. [166. oldal]

237

És ennyi volt az egész, jegyzi meg Rosenbaum. Ennyi volt az összes „orvosi", „tudományos" szakértői vallomás, amelyre az esküdtszéknek szüksége volt - vagy amit mindenesetre kapott -, hogy megindokolja az ítéletet, amely szerint Aaron Lee Fuller túl veszélyes ahhoz, hogy életben maradjon, nem remélhet megváltást, és halált érdemel. Egy ízben egy konkrét „hipotetikus kérdésre" adott határozott válaszában Grigson a vádlottat „súlyos szociopataként" jellemezte. Azonban nyilvánvaló, hogy a kifejezés az ebben a könyvben leírt pszichopátia szinonimája.3 A veszélyesség megjóslásának etikai vonatkozásairól szóló cikkében Charles Ewing megjegyzi, hogy Grigson maga nem kevesebb, mint hetven, a halálbüntetés kiszabásáról lefolytatott tárgyaláson tanúskodott így, amelyek közül 69 esetben az eredmény halálbüntetés lett. A továbbiakban rámutat, hogy Grigson „nem egyedi eset", és hogy az esküdtszékek az egész országban ilyen jellegű szakértői tanúvallomások alapján hozzák meg a döntéseiket. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága azzal a feltétellel hagyta jóvá a pszichiáterek, mint például Grigson, szakértői tanúvallomásának bizonyítékként történő figyelembevételét, ha a szakértő fogalmazásából egyértelmű, hogy a magatartás bejóslásáról tett kijelentése csak a véleményét tükrözi. Mivel az eljárás rendszere az ellentétes vélemények bemutatásán alapszik, más szakértőknek lehetősége van rá, hogy megkérdőjelezzék ezt a véleményt. Am egyes szakértők sokkal meggyőzőbbek, mint mások. Rosenbaum megjegyzi, hogy Grigson, aki a teátrálisabb szakértők közé tartozik, olyan karizmatikus erővel bír, amellyel az útjában álló bármilyen akadályt félresöpör, hogy az esküdtszéket meggyőzze az igazáról. Grigson, finoman szólva, szokatlan módon közelít a szakértő tanú szerepéhez. A pszichológiai és pszichiátriai kollégiumok által kidolgozott praxisnormák szerint a megfelelő diagnosztikai eljárás megköveteli az egyén körültekintő vizsgálatát és tesztelését, valamint a széles körben elfogadott, megbízható diagnosztikai szempontok betartását. 238

Egy törvényszéki pszichiáter, aki az egyik déli államban dolgozik, nemrég elmesélte nekem, hogy a bíróságon sikeresen érvelt amellett, hogy a kliense, akit azt megelőzően pszichopataként diagnosztizált, nem volt felelős egy gyilkosságért, mivel „az ön kutatásai azt mutatják, hogy a pszichopaták organikus eredetű agysérülésben szenvednek". Hamarosan kiderült, hogy egy akkoriban megjelent neuropszichológiai tanulmányra hivatkozott, amelyben mi valójában azt állapítottuk meg, hogy a pszichopaták nem organikus eredetű agysérülésben szenvednek, amint azt a standard tesztek jelzik. A kliense nevében a bíróság előtt tett nyilatkozata a tanulmányunk félreértésén alapult. A pszichiáter tévedése megmentette a kliens életét, aki ezáltal elkerülte a halálbüntetést. Nézetem szerint Grigson diagnosztikai eljárása és felületes megállapításai nemcsak tudományos és klinikai alapon kifogásolhatóak, hanem mint az emberi jellem bírájának, saját tévedhetetlenségébe vetett fura hitét is tükrözik. A pszichiátriai diagnózis és a bejósolhatóság még a legideálisabb feltételek között, jó minőségű információk hozzáférhetősége és a szigorú diagnosztikai kritériumok követése mellett sem hibamentes. Amikor egy diagnózis gyökeresen kihat nemcsak az egyén kezelésére, hanem az életére is, meg kell győződnünk arról, hogy az elfogadhatóság határain belül az a diagnózis pontos. Annak is tudatában kell lennünk, hogy még ha lehetséges volna is a tökéletes diagnózis (márpedig ilyen nem létezik), az ismételt bűnelkövetésre és erőszakos cselekményre vonatkozó bejósló képessége korlátozott lenne, egyszerűen azért, mert azok az ismérvek, amelyek a diagnózist alkotják, az antiszociális magatartást meghatározó egyéni, szociális és környezeti tényezőknek csak egy töredékét jelenítik meg. Mindazonáltal bőséges mennyiségű bizonyíték támasztja alá, hogy a pszichopátiának a Pszichopátia Szűrőlista alapján felállított diagnózisa jelentős mértékben csökkenti a büntető igazságszolgáltatási rendszerben meghozott döntésekkel járó kockázatokat. 239

Megfelelő alkalmazásával elkülöníthetők azok a bűnelkövetők, akik a társadalomra nézve csekély kockázatot jelentenek, azoktól, akiknek esetében a visszaesésnek és az erőszakos cselekmények elkövetésének nagy a veszélye.

Az eszköz annyit tud, amennyit a használója A Pszichopátia Szűrőlista létfontosságú leíró és bejósló eszköz, és a klinikusok gyorsan használatba is vették különféle célokra. Azonban egy eszköz megléte és alkalmazása két különböző dolog. Az alábbi történet drámaian szemlélteti, milyen veszélyekkel jár, ha valaki nem követi a megfelelő eljárást ennek a diagnosztikai eszköznek a használata során. Dr.J. törvényszéki pszichiáter, aki közismert mint a vád szakértő tanúja, egy, a büntetés kiszabásáról lefolytatott külön tárgyalás során azt nyilatkozta vallomásában, hogy véleménye szerint a szóban forgó bűnöző, akit már többször elítéltek erőszakos bűncselekményekért, állandó veszélyt jelent a társadalomra. Ezt a véleményét a férfi büntetett előéletére és arra a meggyőződésére alapozta, hogy az illető a Pszichopátia Szűrőlista alapján pszichopata, ezért nem valószínű, hogy jó útra tér. Dr. j. jelentése és vallomása fontos tényezői voltak a vád kísérletének, hogy a férfit veszélyes bűnözőnek minősíttesse, és határozatlan időre szóló börtönbüntetés kiszabását érje el. Az eljárás során a vádlottat egy tekintélyes ügyvédi iroda egyik fiatal munkatársa képviselte, ami, tekintettel dr. J. félelmetes hírére, cseppet sem volt irigylésre méltó feladat. Az ügyvéd véletlenül ismerte egyik korábbi tanítványomat, aki felhívta a figyelmemet az ügyre, és megmutatta dr. J. bíróság elé terjesztett jelentésének egy példányát. Több fenntartásom is volt a jelentéssel kapcsolatban, ezért az ügyvéd indítványozta a vádlott független vizsgálatát. A vádlottat a Pszichopátia Szűrőlista használatában

240

komoly jártassággal bíró két kollégám vizsgálta meg. Mind a ketten megállapították, hogy a férfi nem pszichopata. Az ügyvédnek, majd később a bíróságnak is elmagyaráztam, milyen eljárást követtünk a Pszichopátia Szűrőlista felvétele és értékelése során. Az ügyvéd ezután dr. J.-t kérdezte arról, hogy ő hogyan használta a Pszichopátia Szűrőlistát, és rövidesen megállapította, hogy a pszichiáter valójában nem tartotta be a kézikönyvben foglalt instrukciókat. Ehelyett a szűrőlistát egyfajta keretként alkalmazta, amely alapján megfogalmazta szakmai véleményét, és merített az akkor hozzáférhető tetemes szakirodalomból. (Ez a gyakorlat nem ritka a klinikusok körében, akik a formális diagnosztikai szempontokat csak útmutatóként használják a saját klinikai tapasztalataik alapján történő véleményalkotáshoz.) A bíró elutasította dr. J. pszichopátia-diagnózisát, valamint a vádnak azt az indítványát, hogy a vádlottra határozatlan időre szóló börtönbüntetést szabjon ki. Az ebben a fejezetben tárgyalt etikai problémák két forrásból erednek: a tudományosan megbízható eljárás hiányából és a megkérdőjelezhető szakmai praxisból. A diagnózisok alkotta címkék ragadósak: a pontatlan diagnózis miatti téves bejóslás zavart és katasztrófát okozhat. A probléma ellenszerét, a katasztrófa megelőzését a megalapozott tudományos kutatások alapján kidolgozott eljárások körültekintő alkalmazása jelenti. Ami ettől elmarad, az elfogadhatatlan.

1

Atascadero-i Állami Kórház, Atascadero, Kalifornia. A részleteket David Plate vezető"

pszichológus

bocsátotta

rendelkezésünkre

személyes

közlés

formájában

(1991. augusztus). 2

Ron Rosenbaum (May 1990). Travels with Dr. Death. Vanity Fair.

3

Charles P. Ewing (1983). "Dr. Death" and the case for an ethical ban on psychiatric and psychological predictions of dangerousness proceedings. American Journal of Law & Medicine 8, 407-28.

in

capita!

sentencing

241

12. fejezet Lehet-e valamit tenni?

„Kedves Ann Landers! A húgom nevében írom ezt a levelet, aki egy 22 éves fiú mostohaanyja. A fiú, akit „Dennynek" nevezek, korán otthagyta a középiskolát. Az apja akkor vált el az első feleségétől, amikor Denny még csecsemő volt. Hét éve vette el a húgomat. A húgom azóta több ezer dollárt költött Dennyre, többek között tízezer dollárt egy drága katonai bentlakásos iskolára, ahonnan kicsapták puskázás, hazudozás és lopás miatt. Magántanárokat fogadott, hogy segítsék Dennyt az iskolában, három pszichológushoz is elvitte, akik azt mondták neki, hogy Denny tele van ellenségességgel, és orvosokkal is megvizsgáltatta, akik kizárták a szervi eredetű problémákat. Denny eddig a húgomnál és a férjénél, a nagyanyjánál és a saját anyjánál is lakott. Most a nagynénémnél lakik. Nem dolgozik, nem fizet albérletet, és mindenkivel, aki hajlandó rá, eltartatja magát. A húgom és a sógorom többször is keresett neki állást, ám Denny egyiket sem tudja megtartani. Ha sportolni akar, abban is segítik, igyekeznek a kedvében járni, bár nem kényeztetik el, de már kifogytak az ötletekből. Dennynek azért több jó tulajdonsága is van. Nem iszik és nem drogozik. Azonban kegyetlenül bánik a húgom macskáival és a lovaival. Veri és rugdossa őket. Hogyan lehetne ezt a fiút motiválni? Attól félünk, bűnözésre adja a fejét, ha nem teszünk valamit. Nehéz helyzetben Virginiában" 242

„Kedves Virginia! Miért dolgozna egy 22 éves ember, ha egyszer ingyen lakása van, és a rokonai eltartják? Nyilvánvaló, hogy Dennyt agyonkényeztették. Denny dühös, zaklatott fiatalember, akinek az élete nem fog másból állni, mint zűrök sorozatából, ha nem hajlandó terápiára járni, és elfogadni önmagát. Sok és kemény munkájába fog kerülni, de a jutalma nem marad el. Mindenekelőtt érettségizzen le. Mutassa meg neki ezt a rovatot, és mondja meg neki, ha írni akar, örömmel veszem, ha hozzám fordul. Ann Landers, Press Democrat, 1991. január 8." Nem tudom, hogy „Nehéz helyzetben Virginiában" húga nem egy pszichopata „fiúval" bajlódik-e. De ha igen, akkor nehezen találunk társadalmunkban a laikusokra még az alábbinál is jellemzőbb reakciót: ne kényeztessék tovább, hanem küldjék terápiára. Vagy akár írjon Ann Landersnek! A szándék jó, és akinek van elég pénze, hajlandó is áldozni rá. De amikor a szóban forgó személy kimeríti a pszichopátia ismérveit, ez a megoldás kudarcra van ítélve, hacsak tényleg nem egészen különleges körülményekről és terapeutáról - valamint páciensről - van szó. Több mint húsz évvel ezelőtt egy pszichológusoknak és pszichiátereknek szánt könyvben az alábbiakat írtam: „Alig néhány kivételtől eltekintve, a pszichoterápia hagyományos formáiról - beleértve a pszichoanalízist, a csoportterápiát, a személyközpontú terápiát és a pszichodrámát - bebizonyosodott, hogy hatástalanok a pszichopátia kezelésében. A biológiai terápiák, köztük a pszichosebészet, az elektrosokk-terápia, valamint a különféle gyógyszerek alkalmazása sem jár sokkal több sikerrel." 1 E könyv írásakor, 1993 elején a kezeléssel kapcsolatos helyzet lényegében változatlan. Csakugyan, a témát illetően számos

243

szerző megjegyzi, hogy a pszichopátiával foglalkozó bármilyen könyvben a legrövidebb fejezet a kezelésről szól. A szakirodalmat áttekintő tudományos értékelések rendszerint olyan egymondatos konklúziókkal zárulnak, mint például: „Ez ideig nem találtak hatásos kezelési formát"; vagy „Semmi nem válik be". Azonban tekintettel arra, hogy társadalmi intézményeinket a rohamosan növekvő bűnözés fenyegeti, valamint jog-, mentálhigiénés és büntető igazságszolgáltatási rendszerünk szinte a működésképtelenségig túlterhelt, fontos, hogy tovább keressük a módszereket, amelyekkel mérsékelhetjük az iszonyú hatást, amelyet a pszichopaták a társadalomra gyakorolnak. A klinikusok gyakran olyan egyénekként jellemzik a pszichopatákat, akik erős pszichológiai elhárító mechanizmusaik révén könnyen kioltják a szorongást és a félelmet. A laboratóriumi kutatások megerősítik ezt a vélekedést, és azt jelzik, hogy a pszichopaták stressztűrő képességének biológiai alapjai lehetnek. Ez úgy hangozhat, mintha a pszichopaták irigylésre méltóak lennének. Azonban ennek a hátulütője az, hogy a határ, amely a félelemnélküliséget a vakmerőségtől elválasztja, elmosódott: a pszichopaták folyton bajba keverednek, zömmel azért, mert a magatartásukat nem motiválja a szorongás, és nem irányítják a veszély jelei. Hasonlóan azokhoz, akik egy épületen belül napszemüveget viselnek, a pszichopaták „királynak" tűnhetnek, viszont sok mindent elmulasztanak abból, ami körülöttük zajlik. Nemrég fény derült néhány különösen hátborzongató esetre, amely jól példázza a hidegvér megőrzésének képességét olyan szituációkban, amelyeknek rendkívül félelmetesnek kellene lenniük. Jeffrey Dahmer, egy Milwaukee állambeli férfi, aki leírhatatlan rémtetteket követett el, többek között sorozatgyilkosságokat, csonkítást és kannibalizmust, nyugodtan és átgondoltan meggyőzte a rendőrséget, hogy a meztelen és vérző tinédzser, aki előtte megszökött a lakásából, valójában egy 244

felnőtt korú szeretője, aki saját beleegyezésével volt nála. Dahmer előadta, hogy mindössze szerelmi csetepaté volt közöttük, a rendőrség pedig szemmelláthatóan megnyugodva távozott, miközben a fiú még mindig Dahmer markában volt. Nem sokkal a rendőrség távozása után Dahmer meggyilkolta a fiút, A per során, amelyben bűnösnek, de elmebetegnek vallotta magát tizenöt rendbeli gyilkosságban (a bíróság megállapította, hogy épelméjű), több lebukásközeli helyzetre is fény derült. Például az Associated Press (1992. február 11.) beszámolt egy incidensről, amely során Dahmert megállította a rendőrség, amikor éppen első áldozatának holttestét vitte a szeméttelepre. Amikor az egyik rendőr a lámpájával rávilágított a hullát tartalmazó műanyagzsákra, Dahmer nyugodtan azt mondta, hogy feldúlta a szülei válása, és éjszakai kocsikázásra indult, de közben úgy döntött, egyúttal megszabadul némi szeméttől is. Az igazoltató rendőrök továbbengedték.

Miért nem válik be semmi? A pszichoterápia arra az alapfeltételezésre épül, hogy a páciensnek segítségre van szüksége, és hajlandó is azt elfogadni ahhoz, hogy megbirkózzon pszichológiai vagy érzelmi problémáival: a szorongással, a depresszióval, az önértékelési zavarokkal, a félénkséggel, a rögeszmés gondolatokkal, hogy csak néhányat említsünk. A sikeres terápia egyben azt is megköveteli, hogy a páciens aktívan együttműködjön a terapeutával, hogy megszabaduljon a tüneteitől. Röviden, a páciensnek fel kell ismernie, hogy problémája van, és elengedhetetlen, hogy akarjon kezdeni vele valamit. És éppen ebben rejlik a kérdés lényege: a pszichopaták nem érzik úgy, hogy pszichológiai és érzelmi problémáik vannak, és nem látják semmi okát, hogy változtassanak a magatartásukon annak érdekében, hogy igazodjanak azokhoz a társadalmi normákhoz, amelyekkel nem értenek egyet. 245

Még konkrétabban, a pszichopaták általában elégedettek önmagukkal és belső világukkal, bármilyen sivárnak is tűnik az a külső szemlélő számára. Semmi hibát nem látnak magukban, jóformán nem élnek át személyes gyötrődést, saját magatartásukat racionálisnak, előnyösnek és kielégítőnek találják. Sosem néznek vissza megbánással, sosem tekintenek előre aggodalommal. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat egy ellenséges, öldöklő világban, amelyben másokkal a hatalomért és az erőforrásokért versengenek. A pszichopaták szerint mások manipulálása és megtévesztése indokolt annak érdekében, hogy „jogokat" szerezzenek, társas interakcióik pedig tervszerűek, céljuk a rosszindulatnak, amelyet másokban látnak, ügyes manőverekkel történő kivédése. Ha tekintetbe vesszük ezt az attitűdöt, nem meglepő, hogy a legtöbb pszichoterápiai módszer a pszichopaták esetében nem ér célhoz. Vannak más okai is, amiért a pszichopaták ennyire alkalmatlanok pszichoterápiára. Gondolkodjunk el az alábbiakon: • A pszichopaták nem „törékeny" emberek. Gondolataik és tetteik olyan sziklaszilárd személyiségstruktúrának a kiterjesztései, amely rendkívül ellenálló a külső befolyással szemben. Mire formális kezelési programba kerülnek, attitűdjük és magatartási mintázatuk már jól beágyazódik, és még a legjobb körülmények között is nehéz azt kimozdítani. • Sok pszichopatát tetteik következményeitől a jó szándékú rokonok és barátok védik meg. Magatartásuk viszonylag ellenőrizetlen és büntetlen marad. Mások különösebb személyes kényelmetlenség nélkül ügyesen átlavíroznak az életen. És még azok is, akik lebuknak, és kihágásaikért büntetésben részesülnek, jellemzően a rendszert, másokat, a sorsot - mindent, csak magukat nem - okolják nehéz élethelyzetükért. Sokan egyszerűen élvezik életvitelüket. • Másoktól eltérően, a pszichopaták nem keresnek maguktól segítséget. Ehelyett kétségbeesett családjuk úgy tuszkolja be őket

246

terápiára, vagy bírói rendeletre, illetve a kedvezményes szabadulás iránti kérelmük előkészítéseként vesznek részt kezelésben. • A terápia során rendszerint és jellemzően csak színlelik a bevonódást. Képtelenek az érzelmi intimitásra és az elmélyült belső munkára, amelyre a legtöbb terápia törekszik. A pszichopata számára a sikerhez elengedhetetlen interperszonális kapcsolatok önmagukban nem bírnak semmilyen értékkel. Az alábbiak egy pszichiáter által adott csüggedt hangvételű jellemzés részletei a pszichopata - az ő szóhasználatában szociopata - páciensekről: „...a szociopaták nem vágynak a változásra, számukra a belátási képesség csupán kifogás, megvetnek mindenféle tekintélyfigurát, beleértve a terapeutát is, a betegszerepet szánalmasnak tekintik, gyűlölnek alávetett helyzetben lenni, a terápiát nem veszik komolyan, a terapeutát pedig tárgynak tekintik, amelyet rászedhetnek, fenyegethetnek, elcsábíthatnak és kihasználhatnak. A fenti leírás nem éppen arról a személyes belátást és megkönnyebbülést kereső elmélyült befelé tekintésről szól, amelyet a terapeuta reményei szerint felfedez majd a betegben. A pszichopaták a terápiás táncot jellemzően végigülik, sok terapeuta pedig készségesen hagyja is ezt.

• A legtöbb terápiás programból a pszichopaták legfeljebb új kifogásokra és racionális tapasztalatokra tesznek szert, többet tudnak meg az emberi sebezhetőségről. Azt megtanulhatják, milyen új és jobb módszerekkel manipulálhatnak másokat, ám szinte semmit nem tesznek azért, hogy megváltoztassák saját nézeteiket és attitűdjüket, és hogy megértsék: más embereknek is vannak szükségleteik, érzéseik és jogaik. Főleg azok a kísérletek vallanak kudarcot, amelyek célja megtanítani a pszichopatáknak, hogyan kell „igazán átérezni" a megbánást vagy az empátiát.

247

Ezek a kijózanító konklúziók igazak mind az egyéni terápiák tekintetében, ahol a terapeuta és a páciens között négyszemközti interakció alakul ki, mind pedig a csoportterápiák esetében, amelyek során a különféle problémákkal küszködő emberek megpróbálnak tanulni egymástól, valamint új gondolkodásmódot és érzéseket kialakítani magukról és másokról. • Mint korábban utaltam rá, az egyéni és a csoportterápiás foglalkozásokon a pszichopaták gyakran dominálnak, és igyekeznek saját nézeteiket és interpretációikat ráerőltetni a többi résztvevőre. Például egy börtönben folyó terápiás programban a csoportvezető az alábbiakat mondta egy fogvatartottról, aki a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot kapott: „Nem hajlandó olyan dolgokról beszélni, amelyeket nem ő kezdeményez. Nem szereti, ha a magatartásával szembesítik, vagy arról kérdezik... Nem hajlandó meglátni, hogyan akadályozza a kommunikációt, és dominálja a terápiás csoportot hosszas monológjaival, amelyekkel a magatartásáról folyó beszélgetéseket akarja kikerülni." Mégis, röviddel azután, hogy ezt közölte, a pszichiáter a következőket írta: „Biztosra veszem, hogy javulás következett be nála. Vállalja a felelősséget a tetteiért." Egy pszichológus szerint pedig: „Sokat fejlődött... Úgy tűnik, jobban törődik másokkal, és bűnöző mentalitását jórészt maga mögött hagyta." Két évvel azután, hogy ezeket az optimista megállapításokat tették róla, egy pszichológus hallgatónő meginterjúvolta a kérdéses rabot az egyik kutatási projektem részeként. Azt mondta, a legfélelmetesebb bűnöző, akit valaha is ismert. A férfi nyíltan kérkedett azzal, hogyan verte át a börtön munkatársait, és hitette el velük, hogy jó útra tért. - Hihetetlenek ezek a fickók - mondta. - Ki engedte meg nekik, hogy praktizáljanak? A kutyámat sem engedném analizálni nekik! Ugyanúgy leszarná őket, ahogy én is. Egy 40 éves férfi, akit három országban 55-ször ítéltek el csalásért, okmányhamisításért és lopásért, arra hivatkozva próbálta meg elkerülni a kitoloncolást Kanadából, hogy egy 76 éves vak 248

asszonnyal szövődött barátságának köszönhetően jó útra tért. Egy 1985-ben készült pszichiátriai jelentésben az állt a férfiról hogy „mindig kellemes, udvarias, intelligens és megnyerő", ugyanakkor azonban beteges hazudozó is, akinek „mélyen beágyazott személyiségzavara van". A bevándorlási hatóság jogásza szerint „ beteges hazudozó, aki kellemes modorával bárkit levesz a lábáról"; „krónikus hazudozó... aki nem tud különbséget tenni tények és fikció között", emellett klasszikus szélhámos. A jogász rámutatott, hogy az 1980-as évek végén a férfi az Egyesült Államokban kedvezménnyel szabadult a börtönből, megsértette a kedvezményes szabadulás feltételeit, és Kanadába szökött, eljutott Vancouverbe, „miközben értéktelen csekkeket hagyott maga után szerteszét az országban". A csavar a történetében az, hogy most azt állítja, új életet kezdett egy keresztény meditációs központ és egyház önismereti foglalkozásainak hatására, amelyeket a fent említett asszony vezetett. A jó útra térésről szóló kijelentéseit több tanú is cáfolta, akik a vallomásukban elmondták, hogy továbbra is fedezet nélküli csekkekkel ügyeskedik, és nem fizeti a számláit. [Moira Farrow cikkéből, Vancouver Sun, 1991. március 2.]

A terápiától rosszabbá válhatnak A börtönben zajló és a bíróilag elrendelt kezelési programok többségének fontos részét képezi a csoportterápia valamilyen formája. A csoportterápia gyakran ágyazódik „terápiás közösségi" programba, amelyben a fogvatartottakra vagy a páciensekre komoly felelősséget ruháznak saját életük irányításáért. A felügyelők szerves részét képezik a közösségnek, külön képzésben részesülnek, amely során megtanulják, hogyan helyezzék előtérbe a páciensek szükségleteit és képességeit, valamint hogyan bánjanak velük emberségesen és tisztelettel. Intenzív és nagyon költséges programokról van szó, mind a tárgyi, mind a személyi feltételek tekin249

tetében, és a legtöbb bűnelkövető esetében ezek meglehetősen sikeresek is. Azonban a pszichopaták esetében nem válnak be. Erre a nyers konklúzióra a bizonyítékokat több, a közelmúltban végzett felmérés szolgáltatja, amely terápiás közösségi programokban részesült bűnelkövetőkre irányult. Minden egyes esetben a pácienseknél felvettük a Pszichopátia Szűrőlistát. • Az egyik vizsgálatban a pszichopaták nem voltak motiváltak arra, hogy jól dolgozzanak, a kezelésből korán lemorzsolódtak, és viszonylag csekély hasznuk volt a programból. A börtönből való szabadulásukat követően a körükben mért visszaesési arány sokkal magasabb volt, mint a többi páciens esetében.3 • Egy másik vizsgálatban a pszichopaták esetében csaknem négyszeresen nagyobb volt a valószínűsége, hogy a terápiás közösségi programot követően erőszakos cselekményeket követnek majd el.4 Azonban a program nemcsak hogy nem volt hatásos a pszichopaták esetében, hanem feltehetően valójában rosszabbá tette őket! Azok a pszichopaták, akik nem vettek részt a programban, kevésbé voltak erőszakosak a szabadulást követően, mint a kezelésben részesült pszichopaták. Első pillantásra bizarrnak tűnhet ez a megállapítás. Hogyan tehetne a pszichoterápia bárkit is rosszabbá? Azonban ez az eredmény egyáltalán nem meglepő azok számára, akik ezeket a programokat működtetik. Ők arról számolnak be, hogy rendszerint a pszichopaták uralják a program lefolyását, összezavarják a csoportvezetőket és a többi pácienst. - Az a problémád, hogy azért erőszakolod meg a nőket, mert tudattalanul így akarod megbüntetni őket amiatt, amit az anyád tett veled - mondja tudálékosan a pszichopata egy másik páciensnek, miközben a saját magatartásába jóformán semmiféle betekintést nem hagy. Sajnos az ilyen típusú programok pusztán arra jók, hogy a pszichopatákat mások manipulációjának, megtévesztésének és kihasználásának még jobb módszereivel vértezzék fel. Az egyik

250

pszichopata így fogalmazott: - Ezek a programok mintha csak az életre készítenének fel. Megtanítják, hogyan dolgozzuk meg az embereket. Ezenkívül a pszichopata magatartásának igazolásához a kifogások gazdag tárházát is biztosítják: „gyerekkoromban trauma ért", vagy „sosem tanultam meg, hogyan férjek hozzá az érzéseimhez". Az efféle utólagos belátások vajmi kevés magyarázatot adnak, de jól hangzanak azok számára, akik készek megértést tanúsítani. Mindig megdöbbenek azon, hogy egyes szakemberek milyen könnyen veszik szó szerint az ilyen kijelentéseket. Nem a csoportterápia és a terápiás közösség az egyetlen forrása azoknak a taktikáknak, amelyekkel a pszichopaták meggyőznek másokat arról, hogy megváltoztak. Gyakran kihasználják a börtönprogramokat is, amelyek célja a fogvatartottak felzárkóztató oktatása. Igen népszerűek a pszichológia-, szociológia- és kriminológia-kurzusok. A terápiás célú programokhoz hasonlóan, ezek a programok sem érnek el többet, mint hogy felszínes belátási képességgel és az interperszonális és emocionális folyamatokhoz kötődő fogalmak és szakkifejezések - divatszavak - hevenyészett ismeretével ruházzák fel a pszichopatákat, egyidejűleg azonban lehetővé teszik a számukra, hogy a hiszékenyeket meggyőzzék: jó útra tértek, „újra születtek".

A fiatalkorú pszichopaták Logikus, hogy akkor van a legjobb esélyünk rá, hogy mérsékeljük a felnőttkori pszichopátia társadalmi kihatásait, ha korán kezdünk hozzá a probléma felszámolásához. Ez ideig azonban ezek az erőfeszítések nem voltak nagyon sikeresek. A kezelési programok széles körű értékelését követően William McCord szociológus arra a megállapításra jutott: „Az élet korai szakaszában tett kísérletek, hogy az egyént eltérítsük pszichopata magatartási mintázatától, eddig általában nem jártak sikerrel."5 Ennek ellenére

251

úgy érezte, némi reményt nyújtanak azok a programok, amelyekben az egyén társas és fizikai környezetét teljesen megváltoztatják, és az intézmény összes erőforrását az alapvető attitűd- és a magatartás-módosítás elősegítésére összpontosítják. Azonban a McCord által részletesen ismertetett egyik ilyen program eredményei kijózanítóak. A pszichopata kamaszok attitűdjei és magatartásformái ugyan javulást mutattak a program során és azután is, azonban ahogy telt az idő, úgy múlt el a program hatfisa. A helyzet megváltozhat, ahogy egyre többet tudunk meg a pszichopátia gyökereiről. Továbbá pszichológusok olyan intervenciós programokat dolgoztak ki, amelyek meglehetős sikerrel módosítják olyan gyerekek és kamaszok attitűdjeit és magatartásformáit, akiknek különféle magatartási problémáik vannak. Sok ilyen program nemcsak a gyerekkel foglalkozik, hanem azzal a családi és a társadalmi közeggel is, amelyben a probléma kialakult.6 Ha nagyon korai életkorban alkalmazzuk őket, ezek a programok hasznosak lehetnek a „bimbózó pszichopaták" magatartási mintázatának módosításában, talán azáltal, hogy csökkentik az agressziót és az impulzivitást, és olyan stratégiát tanítanak a számukra, amely révén szükségleteiket proszociálisabb módon elégíthetik ki.

Még egy kijózanító gondolat Gyakorlatilag a pszichopaták kezelésének eredményességével kapcsolatos összes bizonyíték olyan programokra alapozódik, amelyek börtönben vagy pszichiátriai intézetben lévő, vagy a törvénnyel összeütközésbe került emberekre irányulnak. E programok közül sok intenzív és jól átgondolt, valamint meglehetősen jó körülmények között zajlik. És még így is hatástalan. Még ha valamelyik program sikeresen meg tudná is változtatni a pszichopaták attitűdjét és magatartását, akkor sem lehetne alkalmazni arra a sok millió pszichopatára, akik nincsenek börtönben, és nem vesznek részt bíróilag elrendelt kezelésben. Jófor252

mán vagy egyáltalán semennyi esély sincs rá, hogy az utcai pszichopaták valamelyikének valaha is akár csak megfordulna a fejében, hogy részt vegyen egy ilyen programban. A társadalomnak pedig nincsenek eszközei, amelyekkel kényszeríthetné őket. Egy-egy alkalmi esetbeszámoló vagy személyes történet nyújt némi bizonyítékot arra, hogy egy adott módszer kedvező hatással volt egy pszichopatára. Például az elmúlt néhány évben többen is elmondták nekem, hogy sikerült jelentős javulást elérniük olyan pszichopata magatartásában, akivel együtt élnek. Nem értik, miért nem hoz izgalomba a tapasztalatuk. Meglehet, hogy valóban sikerült terápiás áttörést elérniük, de nem lehet bizonyítani, hogy erről van-e szó. A kezelt személy valóban pszichopata volt? Az élete közepén mutatott javulást, amikor egyes pszichopaták magatartása „spontán" megjavul? Milyen volt az illető magatartása a változás előtt? És honnan tudhatjuk, hogy a „pszichopata" az, aki megváltozott? Sokan összekeverik a pszichopata magatartásában bekövetkezett javulást azokkal a változásokkal, amelyek az illetőhöz való saját viszonyulásukban történtek. Például egy nő, akinek a férje pszichopata, azt állíthatja, hogy a férfi már nem olyan komisz, mint azelőtt. Am lehetséges, hogy valójában nem történt más, mint hogy az asszony megtanulta kezelni a problémát azzal, hogy távol tartja magát tőle, vagy még jobban igyekszik, hogy eleget a tegyen a férfi szükségleteinek és követeléseinek. Lehet, hogy eltemette a saját személyiségét, és feláldozta saját szükségleteit és ambícióit annak érdekében, hogy csökkentse a kapcsolatot terhelő konfliktusokat és feszültséget. Nem vehetjük komolyan a pszichopátia hatásos kezeléséről szóló állításokat, ha nem alapulnak gondosan ellenőrzött empirikus vizsgálatokra.

253

Egyszerűen adjuk fel? Akármennyire nyomasztóak is a bizonyítékok, több dolgot is fontolóra kell vennünk, mielőtt a pszichopatákat leírjuk mint gyógyíthatatlan és kezelhetetlen eseteket: • Először is, dacára a több száz kísérletnek, hogy ezeket az embereket kezeljék, dacára a kipróbált technikák sokféleségének, szinte alig akad olyan program, amely megfelelne az elfogadható tudományos és módszertani követelményeknek. Ez fontos körülmény, mivel azt jelenti, hogy a következtetéseink alapjául szolgáló bizonyítékok nem elég megalapozottak. Ez igaz mind azokra a gyakori beszámolókra, amelyek szerint egy adott program nem járt sikerrel, mind pedig azokra az eseti beszámolókra, amelyek szerint valami bevált. Az ismereteink zöme elsősorban klinikai folklórra, elszigetelt esetekre, rossz diagnosztikai és módszertani eljárásokra, valamint a nem megfelelő programértékelésre alapul. Csakugyan, döbbenetesen rossz a pszichopátia kezelésével kapcsolatos szakirodalom minősége. A kezelésről szóló irodalom olvasása során talán az a legfrusztrálóbb, hogy a diagnosztikai eljárások gyakran olyan reménytelenül elégtelenek, vagy annyira homályos a leírásuk, hogy lehetetlen megállapítani, az adott programnak egyáltalán volt-e bármi köze a pszichopátiához. A kezelési programok értékelése során további rendszeres problémát jelent a gondosan kiválogatott kontroll- vagy összehasonlító csoport hiánya. Tudjuk, hogy sok pszichopata magatartása az életkorral javul, és fontos lenne tudnunk, hogy milyen mértékben játszanak szerepet egy adott terápiás program eredményességében az életkorral bekövetkező „természetes" vagy „spontán" változások.

• Másodsorban, szinte nincs egyetlen program sem, amely kifejezetten a pszichopatákra irányulna, azoknak pedig, amelyek 254

ilyenek, annyi adminisztratív, kormányzati és állami-politikai akadállyal kell megküzdeniük, hogy nagyon hamar más lesz belőlük, mint aminek eredetileg szánták. Egy jól átgondolt és módszertanilag megalapozott program kidolgozása, végrehajtása és értékelése még várat magára. • Harmatisorban, a pszichopaták kezelésére irányuló erőfeszítéseink egy része kárba vész. A kezelés kifejezés azt sugallja, hogy van mit kezelni: betegséget, szubjektív gyötrődést, maladaptív magatartást, és így tovább. Azonban, amennyire megállapíthatjuk, a pszichopaták kitűnően érzik magukat a bőrükben, és semmi szükségét nem látják a kezelésnek, legalábbis a kifejezés hagyományos értelmében. Sokkal könnyebb az emberek attitűdjét és magatartását megváltoztatni, amikor elégedetlenek önmagukkal, semmint amikor tökéletesen normálisnak és logikusnak tartják magukat. De vajon a pszichopaták magatartása nem maladaptív? A válasz az, hogy a társadalom szempontjából maladaptív, ám a pszichopaták szemszögéből adaptív. Amikor arra kérjük a pszichopatákat, hogy módosítsák a magatartásukat, hogy az megfeleljen az elvárásainknak és a normáinknak, olyasmit várunk tőlük, ami ellenkezik a természetükkel. Előfordulhat, hogy eleget tesznek a kérésünknek, de csak akkor, ha az megfelel az érdekeiknek. A pszichopaták magatartásának megváltoztatására irányuló programoknak ezt figyelembe kell venniük, máskülönben kudarcra vannak ítélve. - Mindenki esküszik rá, hogy a pszichopatákat nem lehet kezelni. Ez egyszerűen hülyeség - mondta Joseph Fredericks, egy homoszexuális pedofil, akinek erőszakos bűncselekményekkel teli előéletében egy 11 éves kisfiú meggyilkolása is szerepelt. A pszichopaták éppen olyan emberek, mint bárki más. Azért pszichopaták, mert érzékenyebbek, mint mások... Nem viselnek el semmiféle fájdalmat, ezért hagyják, hogy leperegjen róluk - magyarázta. [ Canadian Press, 1992. szeptember 22.]

255

Egy új program elemei Felismerve a bűnelkövető pszichopatákra irányuló új kezelési módok sürgető szükségességét, valamint a hagyományos kezelési programok kapcsán kialakult széles körű pesszimizmus tudatában, a kanadai kormány a közelmúltban azzal bízott meg, hogy kísérleti jelleggel tervezzek meg egy kezelési programot ezeknek a bűnözőknek a számára. Elfogadtam a kihívást, mégpedig két okból. Először is, mint korábban jeleztem, az előző programok több tekintetben is elhibázottak voltak, és egyik sem állt az elmélet, a kutatás, valamint a klinikai és büntetés-végrehajtásban szerzett tapasztalatok alapján született legújabb felismerések talaján. Másodsorban, nyilvánvalóan sürgető szükség van olyan programokra, amelyek csökkentik a valószínűségét, hogy pszichopata és más bűnözők erőszakos cselekményeket követnek el akár a börtönben, akár a szabadulásukat követően. Összeállítottam egy nemzetközi testületet a pszichopátia, a pszichoterápia, a kriminológia, a börtönben folyó kezelés, valamint a programtervezés és -értékelés területeinek szakértőiből.7 Több megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy erőfeszítéseinket az erőszakra hajlamos pszichopata és más bűnözőkre kell összpontosítanunk, és kidolgoztuk a vázát egy olyan modellprogramnak, amelyről úgy gondoltuk, ésszerű esély van a sikerére. A kormány nemrég döntött arról, hogy elindítja a programot, és jelenleg folynak az intézkedések egy kísérleti részleg felállítására az egyik szövetségi börtönben. Mivel nincs mód arra, hogy ebben a könyvben részletesen ismertessem a programot, csak néhány alapelvét mutatom be. Ezek az alapelvek nagyrészt abból a nézetből indulnak ki, hogy a legtöbb büntetés-végrehajtási program alapfeltevése - az, hogy a bűnelkövetők valahogy rossz útra tértek, és mindössze arra van szükség, hogy reszocializáljuk őket - a pszichopaták vonatkozásában téves. A társadalom szemszögéből nézve a pszichopaták sosem jártak jó úton - ők öntörvényűen élnek. 256

Ez azt jelenti, hogy a pszichopatákra irányuló program kevésbé foglalkozik az empátia és a lelkiismeret fejlesztésével, és inkább intenzíven arra törekszik, hogy meggyőzze Őket: jelenlegi attitűdjük és magatartásuk nem szolgálja az érdekeiket, és a magatartásukért egyedül kell vállalniuk a felelősséget. Ezzel egyidejűleg azt is megkíséreljük megmutatni nekik, miként használják az erősségeiket és a képességeiket szükségleteik kielégítésére úgy, hogy azt a társadalom tolerálni tudja. A program szükségképpen szoros felügyelet és ellenőrzés mellett fog működni, ezenkívül egyértelmű és szigorú szankciókkal sújtja a program az intézmény és a társadalom szabályainak áthágását. Emellett kihasználja és keresi a módját, hogy felgyorsítsa azt a tendenciát, miszerint egyes pszichopaták „spontán" megjavulnak, ahogy elérik a középkorúságot. A szabadulás után a program intézményi komponenseit szigorú ellenőrzés, valamint intenzív felügyelet követi. A program összeállítása lehetővé teszi a különféle kezelési komponensek, avagy modulok empirikus értékelését (mi az, ami beválik, mi az, ami nem az adott egyének esetében). Egyes komponensek hatásosak lehetnek a pszichopaták esetében, más bűnözőknél viszont nem, és fordítva. A program résztvevőit gondosan kiválasztott kontroll- (kezeletlen) csoporttal fogjuk összehasonlítani. Egy ilyen jellegű program költséges, és mindig fennáll a veszélye, hogy a változó intézményi szükségletek, a politikai nyomás és a társadalom aggályai felmorzsolják. Az is valószínű, hogy az eredményei a legjobb esetben is szerények lesznek. Azonban a veszélyes bűnözők börtönben tartásának óriási költségterhei, vagy szabadon engedésük kockázatának vállalása, mint alternatívák, nem túlzottan vonzók.

257

Mi van, ha semmi nem használ? Ha önnek valódi pszichopatával van dolga, fontos, hogy felismerje: az illető jelentős javulásának tekintetében a jelenlegi prognózis igen rossz. Még ha a fent leírt kísérleti program eredménnyel jár is, vajmi kevés hasznát látják azok a pszichopaták, akik nincsenek börtönben, és nem állnak szigorú felügyelet alatt. Ha ön pszichopatával él együtt vagy házasságban, lehetséges, hogy már gyanítja: a dolgok nem fognak jobbra fordulni, úgy érzi, a körülmények folytán csapdába került, és nem menekülhet anélkül, hogy veszélybe ne sodorná magát és másokat, legfőképp a gyerekeit. A probléma különösen akkor súlyos - és veszélyes ha egy nő olyan pszichopata férfival él együtt, akinek erős az a szükséglete, hogy másokat birtokoljon és uraljon. Sok nő gondolhatja: talán ha megváltozom, minden rendbe jön. jobban igyekszem, elkerülöm őt, toleránsabb lehetek, egy kicsit többet engedek... A házastárs bántalmazásáról szóló egyre szaporodó irodalom tanúsága szerint azonban az ilyen változások ritkán váltanak ki többet, mint a probléma súlyosbodását és állandósulását. Természetesen a legjobb stratégia mindenekelőtt elkerülni, hogy viszonyba bonyolódjunk pszichopatával. Ezt, be kell ismerni, sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Azonban van néhány dolog, amely segítségével ön védekezhet. Ha ezek nem válnak be, az egyetlen, amit tehet, hogy igyekszik minimálisra csökkenteni az elszenvedett károkat. A következő fejezet néhány, mind a védekezéssel, mind a kármérsékléssel kapcsolatos gyakorlati tanáccsal szolgál.

1

Robert Hare (1970). Psychopathy: Theory arid Research. New York: Wiley.

2 3

J. S. Maxmen (1986). Essential Psychopathology. New York: W. W. Norton. A kezelési programot Id. J. R. Ogloff, S. Wong és A. Greenwood: Treating criminal psychopaths in a therapeutic community program. Behavioral Sciences

p. 110.

258

and the Law. 8, 1990. 81-90. A program befejezése utáni visszaesésről Id. J. Hemphill: Recidivism of Criminal Psychopaths After Therapeutic Community Treatment. Nem publikált disszertáció, Saskatchewan Egyetem, Pszichológia Tanszék, Saskatoon, Kanada. 4

G. T. Harris, M. E. Rice, and C. A. Cormier (1991). Psychopathy and violent recidivism. Law and Human Behavior 15, 625-37.

5

William McCord (1982). The Psychopath and Millieu Therapy. New York: Academic Press. p. 202.

6

Számos könyv ír le gyermekek magatartási problémáinak kezelésére szánt programokat. Ezek közül néhány:

•

E. A. Blechman: Solving Child Behavior Problems at Home and at School. Champaign, 11.: Research Press, 1985. Általános magatartási problémák kézikönyvszerű feldolgozása.

•

S. W. Garber, M. D. Garber és R. P. Spitzman: Good Behavior: Over 1200 Sensible Solutions to Your Child's Problems from Birth to Age Twelve. New York: Villiard Books, 1987. Sok gyakori gyermeki magatartási probléma kitűnő összefoglalása. Tartalmazza a viselkedési alapszabályokat és preventív stratégiákat.

A súlyosabb magatartási problémákat

és zavarokat

is

érinti, és tanácsol ad a szakember nyújtotta segítség felhasználásához. H. Kohl: Growing with Your Children. New York: Bantam, 1981. Szülők gyakorlati útmutatója. A fegyelmezés, erőszak, énkép és tisztesség témáit tárgyalja. J. Wyckoff és B. C. Unell: Discipline Without Schouting of Spanking: Practical Solutions to the Most Common Preschool Behavior Problems. New York:

Meadowbrook

problémáit

(pl.

Books,

1984.

dühkitörések,

Az

óvodáskorúak

testvér-rivalizáció,

gyakori

rendetlenség,

viselkedési a

lefekvés

megtagadása) leíró, gyakorlati könyv.

•

E. A. Kirby és L.K. Grimley: Understanding and Treating Attention Deficit Disorder. New

York:

Pergamon

Press,

1986.

Kitűnő

forrásmunka

a

hiperaktív gyermekkel bánni akaró szülők számára. 7

Robert Hare (1992). A Model Treatment Program for Offenders at High Risk for Violence. Ottawa, nada.

Canada:

Research

Branch,

Correctional

Service

of

Ca-

13. fejezet Túlélési útmutató

A rendőrség szerint egy mindenre elszánt betörő még a legbiztonságosabb lakásba is be tud hatolni. Hozzáteszi azonban, hogy ha a betörő fejével gondolkodunk, vagyis a józan eszünkre támaszkodunk, és van egy jó riasztórendszerünk vagy kutyánk, azzal csökkenthetjük az áldozattá válás kockázatát. Hasonlóképpen, bár senki nem védett teljesen a pszichopaták körmönfont mesterkedéseivel szemben, van néhány dolog, amelyek révén kevésbé leszünk kiszolgáltatottak.

Védje meg magát! • Tudja, mivel van dolga! Ez könnyűnek hangzik, ám valójában nagyon nehéz. Jóllehet e könyv célja, hogy segítsen, a világ összes olvasmánya sem képes védettséget biztosítani a pszichopaták pusztító hatásaitól. Mindenkit - beleértve a szakértőket is képesek rászedni, manipulálni, megtéveszteni és összezavarni. Egy jó pszichopata mindenkinél megtalálja azt a húrt, amelyet meg kell pendítenie. A pszichopaták a társadalom minden szegmensében megtalálhatók, és jó esély van rá, hogy ön végül fájdalmas vagy megalázó találkozást szenved el valamelyikükkel. A legjobb védekezés az, ha megértjük ezeknek az emberi ragadozóknak a természetét. • Ne engedje, hogy a „színpadi kellékek" befolyásolják! Nem könnyű figyelmen kívül hagyni a pszichopatákra jellemző megnyerő mosolyt, magával ragadó gesztusnyelvet és gyors beszédet, amely mind azt a célt szolgálja, hogy elvakítson bennünket

260

valódi szándékukkal szemben. Azonban van néhány dolog, amelyeket érdemes kipróbálni. Például, amikor megismer valakit, ne fordítson figyelmet az illető semmilyen szokatlanul lefegyverző tulajdonságára: a káprázatos megjelenésre, az erős kisugárzásra, az igéző manírokra, a lágy hangra, a gyors beszédre, és így tovább. E jellemzők bármelyikének óriási megtévesztő hatása lehet, ami azt a célt szolgálja, hogy elterelje a hallgató figyelmét a beszélő valódi mondandójáról. Sokan nehezen kezelik a pszichopata intenzív, szenvtelen vagy „ragadozószerű" tekintetét. A normális emberek különböző okokból tartják fenn a szoros szemkontaktust misokkal, azonban a pszichopata fixírozó tekintete valójában az önös vágykiélés szándékára utal, és inkább a hatalomgyakorlás, semmint a puszta érdeklődés vagy az empatikus törődés jele.1 Egyeseknek meglehetős kényelmetlenséget okoz a pszichopata szenvtelen tekintete, szinte úgy érzik, egy ragadozó szemelte ki őket prédául. Másokat egészen maga alá gyűrhet, és megfélemlíthet, sőt uralma alá vonhat egy ilyen tekintet, és szinte fel sem fogják, mi történik velük. Bármi is a nézésük pszichológiai jelentése, nyilvánvaló, hogy egyes pszichopaták esetében a szemkontaktus fontos eszköze mások manipulálásának és uralásának. Ha önnek legközelebb olyan személlyel van dolga, akinek nonverbális manírjai vagy trükkjei - a lefegyverző szemkontaktus, a drámai kézmozdulatok, a „színpadi kellékek", és így tovább - érezhetően maguk alá gyűrik, hunyja be a szemét, vagy nézzen másfelé, és gondosan figyeljen oda arra, amit a másik személy mond. Vajon a szem „a lélek tükre"? Sokan úgy vélik, az. Jóllehet a szem meglehetősen félrevezetően mutathatja mások belső világát, azért szolgál néhány információval, amikor az üzenet, amelyet közvetít, ellentmond a beszélő arckifejezésének és verbális viselkedésének. „Amikor a szem egyvalamit mond, a nyelv pedig mást, a tapasztalt ember az előző szavaira figyel" - idézhetnénk a tucatnyi szabály egyikét.

261

Egy ismerősöm elmondta nekem az élményeit egy ..szerelembetyárral", egy olyan férfival, aki ellopta a szeretetét, majd arra használta fel, hogy a nőt érzelmileg uralja és terrorizálja. - Alig tudtam a szemébe nézni, mert mindig összezavart a tekintete. Nem tudtam, mi van mögötte, semmit nem árult el a gondolatairól és a szándékairól - mondta. Rengeteg a klinikai történet a pszichopaták „üres" tekintetéről, azonban arról, hogy mennyire felkavaró tud lenni egy ilyen nézés, a valódi bűneseteket feldolgozó könyvek adnak érzékletes leírást. Például Last Rampage* című könyvében James Clarke az alábbiakat írja Gary Tisonról, egy elítélt gyilkosról, aki mesterien manipulálta a büntetés-végrehajtási rendszert, a fiai segítségével megszökött a börtönből, majd gyilkos ámokfutásba kezdett: „Azonban Gary legszembetűnőbb fizikai tulajdonsága az, amit ha valaki meglát, sosem felejt el - mélyen ülő, kifejezéstelen... szeme volt. Mintha a szemének semmiféle kapcsolata nem lett volna semmilyen érzelemmel, amelyet [Gary - a ford.] kifejezett. Bármilyen volt is a hangulata lehetett dühös, kedélyes, vagy a kettő között bármi - a szeme ugyanolyan maradt, üres. A szeméből lehetetlen volt megállapítani, mi járt valójában a fejében, hogy mit érzett... A tekintete lefegyverző, nyugtalanító és rosszindulatúan erőteljes volt. Az emberek leginkább Gary hideg, kemény tekintetére emlékeztek." [4. oldal] Joseph Wambaugh könyve, a Visszhangok a sötétben William Bradfieldről és Jay Smith-ről, két főiskolai tanárról szól, akiket egy kolléganőjük és két gyermeke meggyilkolásáért ítéltek el (Bradfieldet 1983-ban, Smith-t 1986-ban). A könyv sokszor említi a két férfi szemét. Például Wambaugh ezt írja Bradfieldről: * Az utolsó őrjöngés - a ford.

262

„Merengő kék szeme volt... A tekintete olyan erőteljes volt, hogy szinte átdöfte vele az embert, ezért a kék szemét hol költőiként, hol jegesként, hol pedig hipnotikusként írták le, attól függően, hogy milyen hangulatban volt. Egy kollégája szerint képes volt bárkit megfélemlíteni szúrós kék szemével. Olyan erővel nézett, hogy néha kifejezetten rémisztő volt. Rick Guidára (az ügyészre) is ráemelte híres tekintetét, akinek korábban egy FBl-ügynök elmesélte, hogy egyszer két lépést hátratántorodott, amikor Bradfield ránézett. A tekintettől Guida gyakorlatilag megsemmisült. Szó szerint sokkot kapott. Leült, és játszani kezdett [a kutyával]... Amikor Bradfield Jack Holtz-on, egy rendőrön próbálkozott a tekintetével, az visszabámult rá, és azt mondta: - Ez a baromság csak intelligens embereknél jön be." Wambaugh ugyanilyen érdekesen írja le jay Smith-t is, akit a Pennsylvaniai Legfelső Bíróság eljárásbeli hiba miatt nem sokkal azelőtt szabadon engedett. Smith titkára állítólag ezt mondta: „Egész életemben nem láttam még ilyen szempárt. Nem volt benne érzés. Az ember azt hihetné, hogy már találkozott hideg, halszemű emberekkel, de ehhez egyik sem jogható." Wambaugh megjegyzi, hogy „nem halszeme volt. Olyan szeme volt, amelyet a lapszerkesztők később előszeretettel használtakfel hatáskeltésre. Valaki hüllőszeműnek nevezte, de ez sem volt helytálló." Később azt írja, minden tanárnak „nehézséget okozott, amikor a főnöke szemét jellemezni kellett. A kétéltűszerű jutott eszükbe, de ez sem illett rá tökéletesen." Smith titkárnője végül rájött, mire hasonlít a főnöke szeme, írja Wambaugh: „Nem hal, nem is hüllő... [hanem] egy kecske szeme!... Ez, barátom, a sötétség hercege", mondta erre egy tanár. [18. oldal]

263

Vajon a szem felfedi magát a megtestesült ördögöt. ahogy ennek a tanárnak a megjegyzése sugallja? Azokban az esetekben, amelyekben egy valódi vagy kitalált sorozatgyilkos - egy Ted Bundy vagy egy Hannibal Lecter - leírhatatlan rémtetteket követ el, nehéz mást gondolni. Azonban valószínű, hogy a pszichopaták - beleértve azt a néhányat is, aki gyilkol és csonkít - magatartása inkább a mások érzései és jól-léte iránti teljes közönyből semmint ördögi gonoszságból ered. A szemük egy szenvtelen ragadozó szeme, nem a sátáné. De akármennyire érdekesek is ezek a történetek és példák, nem szabad, hogy abba a hamis hitbe ringassanak bennünket, hogy a szem alapján teljes biztonsággal felismerjük a pszichopatát. Nagyon könnyű tévesen olvasni mások szemében, és hibás következtetésekre jutni a jellemüket, a szándékaikat és a becsületességüket illetően. Ha mást hiszünk, annak katasztrofális következménye lehet. • Ne hordjon szemellenzőt! Tartsa nyitva a szemét, amikor új kapcsolatokat létesít. Ahogy mi, a többiek is, a legtöbb pszichopata szélhámos és „szerelemtolvaj" eleinte elrejti a sötét oldalát, és a ,,legjobb arcát mutatja". Azonban ők a végletekig visszaélnek azzal az alapigazsággal, hogy a társas érintkezés bizalomra épül, és azzal, hogy lehetetlen mindenre, amit tesznek cs mondanak, éberen és bizalmatlanul figyelnünk. Ennek megfelelően, áldozatukat jellemzően lehengerlik hízelgéssel, színlelt törődéssel és kedvességgel, valamint a pénzügyeikről és a társadalmi státusukról szóló kitalált történetekkel. A maszkon, amelyet viselnek, hamarosan repedések jelenhetnek meg, de ha valaki egyszer belekerül megtévesztésből és kontroliból szőtt hálójukba, nagyon nehezen szabadul anyagi és érzelmi károk nélkül. A rendőrség és a fogyasztóvédők fokozott körültekintésre intenek bennünket, amikor valaki vagy valami túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Ez valóban jó tanács, és ha ön betartja, megvédheti magát a pszichopata halálos kelepcéjétől. A legkevesebb, 264

hogy nézzen utána új ismerősének, ha úgy tűnik, pénzügyi vagy romantikus érdeklődést mutat ön iránt. Nem azt javaslom, hogy minden esetben fogadjon magánnyomozót, amikor egy összejövetelen vagy szórakozóhelyen megismerkedik valakivel, hanem mindössze azt, hogy az ésszerűség határain belül tudakozódjon az illető felől. Kérdezze őt a barátairól, a családjáról, a rokonairól, a munkájáról, a lakhelyéről, a terveiről, és így tovább. A pszichopaták általában homályos vagy ellentmondásos válaszokat adnak, amikor magánéletükről kérdezik őket. Ébredjen önben gyanú az ilyen válaszok hallatán, és próbálja ellenőrizni őket. Ez néha meglepően könnyen sikerül. Például több évvel ezelőtt egy hölgyismerősöm érzelmi kapcsolatba került egy férfival, akivel a templomban ismerkedett meg. Úgy tűnt, a férfinak jó összeköttetései vannak, és az ajánlólevelei is kifogástalanok, továbbá azt mondta, egy jó nevű keleti parti egyetemen szerzett pénzügyi diplomát. Az ismerősöm komoly beruházást fontolgatott egy vállalkozásba, amire a férfi ösztönözte őt. Amikor találkoztam a férfival, megemlítettem neki, hogy egy egyetemre jártunk, mire ő folyton kitért az elől, hogy az élményeiről beszélgessünk, és mindig sikerült mis témára terelnie a szót. Gyanú ébredt bennem, utánanéztem a férfinak, és megtudtam, hogy sosem járt arra az egyetemre. A további nyomozásomból pedig kiderült, hogy nemzetközileg körözött csaló. Ezután meglépett a városból, maga mögött hagyva kiábrándult barátnőmet, aki dühös volt rám, amiért összetörtem a fantáziavilágát. • Legyen résen a kockázatos helyzetekben! Bizonyos helyek és helyzetek - a magányosok szórakozóhelyei, a társas klubok, a hajóutak, a külföldi repülőterek, csak hogy néhányat említsünk kifejezetten kapóra jönnek a pszichopatáknak. A potenciális áldozat minden esetben magányos, kikapcsolódásra vagy társra vágyik, és mindig akad valaki, aki kész a kedvében járni, ennek az ára pedig nem látható előre.

265

A pszichopaták előszeretettel vesznek célba magányos utasokat, akikről egy külföldi repülőtéren vagy üdülőhelyen azonnal lerí az elhagyatottság. Például ismerek egy diplomás nőt, aki több heti európai tartózkodás után belefáradt a magányba és a honvágyba. A lisszaboni repülőtéren egy készséges férfi vette a szárnyai alá. Egy csempészhálózat után nyomozó titkos ügynöknek adva ki magát, sikerült a nő bizalmába férkőznie, és rávette, hogy legyen segítségére az akcióban. Az azt követő hetekben a páros beutazta Európát, és rengeteget költött - a nő hitelkártyája terhére. Amikor az ismerősöm végül gyanút fogott, a férfi azonnal dobta. Azt mondta, utólag az egész ügy bizarrnak tűnt, de akkor hihető volt. - Elfáradtam, depressziós voltam, tőle pedig annyi megértést és vigasztalást kaptam. • Ismerje önmagát! A pszichopaták ügyesen kiszimatolják, majd kihasználják a gyengéit, és megtalálják, hogy milyen húrokat pendítsenek meg. Ön legjobban úgy védekezhet, ha megérti, melyek a saját gyenge pontjai, és rendkívül elővigyázatos mindenkivel, aki ezekre „száll rá". Tekintsen kritikusabb szemmel ezekre az emberekre, mint azokra, akik láthatólag nincsenek tudatában a sebezhető pontjainak, és nem „utaznak" rájuk. Ha ön imádja, ha hízelegnek önnek, biztos, hogy ez lerí önről, és mágnesként vonzza a gátlástalan machinátorokat, akik folyton új áldozatokat keresnek. A hízelgésben való sütkérezés, hasonlóan ahhoz, ha túl sokáig ülünk a napon, eleinte kellemes, ám végül nagyon tud fájni. A magányos, pénzes emberek szintúgy rendkívül könnyű célpontok a pszichopaták számára. Az önismeret nem mindig könnyű. Az önvizsgálat, a családdal és a barátokkal folytatott őszinte beszélgetések, valamint a szakemberrel történő konzultációk segíthetnek.

266

Kárcsökkentés Sajnos még a leggondosabb körültekintés sem garantálja, hogy ön biztonságban van a mindenre elszánt pszichopata garázdálkodásától. Egyes esetekben a helyzet nem befolyásolható, ami általában igaz a pszichopatákkal létrejövő „közvetett" pénzügyi kapcsolatokra. Számos csalást és szélhámos trükköt követnek el bankok, brókercégek, takarék- és hitelszövetkezetek, nyugdíjpénztárak stb. kárára. Az egyéni befektetők nem tudnak beleszólni a mindennapi műveletekbe, és önhibájukon kívül elveszíthetik a pénzüket. Például nemrég egy középiskolai ifjúsági tanácsadó feldúltan fordult hozzám, és elmondta, hogy egy befektetési bróker, akit megbíztak a tanárok nyugdíjalapjának kezelésével, több millió dollárt „elveszített" az alapból. A tanácsadónak több százezer dollárja bánta, nem azért, mert gondatlan volt, hanem mert az illetékeseket, akiknek az volt a dolga, hogy jó hírű brókert találjanak, egy pszichopata rászedte. J. Reid Melloy törvényszéki pszichológus arról beszél hogyan került kelepcébe, amikor felvételi interjút készített egy pályázóval, akiről később kiderült, hogy a szakmai önéletrajza teljes egészében kitaláció. - Az interjú meglehetősen simán ment mondta Meloy a telefonban. - Nagyon tetszett a fickó, nem győztem betelni az okosságával. Ahogy beszélgettünk, itt-ott elejtett egy-egy kifejezést, amitől azt gondoltam: tyű a mindenit! A pasas tényleg briliáns. Hogyan vegyem rá, hogy elfogadja az állást? Jó időbe telt - többe, mint amennyit szívesen bevallanék mire rájöttem, hogy néhány olyan anyagból idézett, amelyeket én írtam, és nemrég jelentettem meg. Levett a lábamról, az igaz, de mivel? A saját nagyszerűségemmel, az ötleteimmel, amelyeket nagyra tartottam. Egy normális ember azt mondaná: olvastam az anyagát, és ez és ez a véleményem, de ez a pasas - akiről kiderült, hogy komplett szélhámos - valahogy ráérzett, hogy a számos lehetséges dolog közül mi az 267

pontosan, amivel rávehet arra, amit Ő akar. Számára az interjú ragyogó lehetőség volt a szélhámos trükkök folytatására, [személyes közlés, 1991 április] Talán a leginkább szívszorító helyzetek azok, amikor az öszszezavart, kétségbeesett szülők megpróbálnak valamit kezdeni pszichopata gyerekükkel. Majdnem ugyanennyi gyötrelmet okoznak azok az esetek, amikor valaki makacsul keresi a módját, hogy miként boldoguljon pszichopata élet- vagy házastársával. Ezekben az esetekben csakúgy, mint azokban, amelyekben ön pszichopatával kerül szerelmi viszonyba, legfeljebb annyit tehet, hogy valamennyire igyekszik mérsékelni az elszenvedett károkat. A legtöbb ember számára ez nem könnyű feladat, de az alábbi néhány javaslat nyújthat némi segítséget: • Kérjen tanácsot szakembertől! Sokan vannak, akik kétségbeesetten keresnek fel telefonon, mert úgy vélik, a férjük, a feleségük, a gyerekük vagy egy barátjuk pszichopata, és tanácsot kérnek, hogy mit kezdjenek vele. Ilyen körülmények között nem tudok tanácsot adni. A pszichopátia diagnózisa, amelyet felkészült szakember készít el, időigényes, és nagyon sok megbízható ismeretet igényel, beleértve a kérdéses személlyel készített mélyinterjút, valamint a különféle forrásokból - a munkáltatótól, a családtagoktól, a barátoktól, az üzlettársaktól, a rendőrségtől, és így tovább - nyert közvetett és megerősítő információkat. Győződjön meg róla, hogy a klinikus, akivel konzultál, ismeri a pszichopátia irodalmát, és - lehetőleg családterápia és -intervenciók révén - van tapasztalata a pszichopatákkal. Ha megengedheti magának, kérje ki több szakember véleményét. Ez igen frusztráló eljárás lehet. Számtalanszor előfordult, hogy - többnyire - egy feleség vagy egy szülő tanácstalanságában felkeresett telefonon, és elmondta, hogy többszöri próbálkozás után sem talált olyan valakit, aki értené a problémát, vagy akár csak felismerné, hogy problémáról van sző.

268

Jellemző az alábbi telefonhívás, amelyet egy Maine államban élő nőtől kaptam, aki olvasott egy cikket a munkámról, és meg volt róla győződve, hogy a férjére tökéletesen illeszkedik a cikkben felvázolt pszichopátia-profil. Abból, amit elmondott, úgy tűnt, akár igaza is lehet. Több mint tíz éven át próbált szakemberektől segítséget kérni, először a háziorvosát kereste fel, majd egy sor pszichológust és pszichiátert, de mindhiába. A probléma az volt, hogy a férje olyan jó benyomást tudott kelteni, hogy a nő beszámolóit szinte soha senki nem hitte el. E klinikusok egyike sem volt képes átlátni a férj elbűvölő és meggyőző viselkedésén. A szegény asszony kezdte azt hinni magáról, hogy valójában vele van probléma. Még ha szilárd diagnózis születik is, az ön bajai ezzel még messze nem érnek véget. A további lépések az adott helyzettől függenek, és tanácsos kompetens, a pszichopátiában jártas szakember segítségével előkészíteni őket. Az állami* pszichológiai és pszichiátriai kollégiumok általában tudnak ajánlani klinikust a listájukról. Ezenkívül érdemes felkeresni a helyi mentálhigiénés és egyetemi tanácsadó központokat. • Ne okolja önmagát! Akármi is az oka annak, hogy ön pszichopatával bajlódik, fontos, hogy ne fogadja el, ha az illető önt hibáztatja a saját attitűdje és magatartása miatt. A pszichopaták mindenkivel szemben azonos játékszabályok - a saját szabályaik - szerint játsszák a játszmát. Természetesen az ön személyisége és magatartása hozzájárul valamennyire a kialakuló interakciók konkrét jellegéhez. Például egy olyan nő, aki kiáll a jogaiért, fizikai bántalmazást szenvedhet el, míg egy másik, alávetettségre hajlamosabb nő esetleg egész életében azon töprenghet, vajon éppen merre járhat a szoknyavadász férje. Egy harmadik nő esetleg a baj első jelére faképnél hagyhatja az illetőt, és többé vissza se néz. Mindegyik esetben az alapvető probléma elsősorban az, hogy pszichopata férjjel van dolguk. * USA-tagállamról van szó - a ford.

269

Hasonlóképpen, egy pszichopata gyerek szülei állandó lelki válságban lehetnek amiatt, hogy milyen szerepük volt a zavar kialakulásában. Ezeket a szülőket nagyon nehéz meggyőzni, hogy valószínűleg nem tettek semmi rosszat. Lehet, hogy enyhítették vagy súlyosbították a helyzetet, de nincs rá bizonyíték, hogy a szülői magatartás a pszichopátia okozója. • Legyen tisztában vele, hogy ki az áldozat! A pszichopaták gyakran azt a benyomást keltik, hogy ők azok, akik szenvednek, és hogy az áldozatok okozzák nyomorultságukat. Azonban sokkal kevésbé szenvednek, mint ön. Ne pazarolja az együttérzését rájuk. Az ő problémáik nem hasonlíthatók az önéihez. Az ő problémáik elsősorban abból erednek, hogy nem kapják meg, ami kell nekik, míg az önéi az önt ért testi, érzelmi vagy anyagi támadások eredményei. • Ismerje fel, bogy nincs egyedül! A legtöbb pszichopatának sok áldozata van. Biztosra vehető, hogy a pszichopata, aki önnek fájdalmat okoz, másokkal ugyanazt teszi. Ezeknek az embereknek a felkutatása s a tapasztalatok és az információk kicserélése segítheti önt, hogy kezelje a problémát, ha misként nem, hát azzal, hogy világossá teszi: nem önben van a hiba. A pszichopatáknak mindenki ki van szolgáltatva, és nem szégyen az áldozatukká válni. Lehet, hogy nehezen fogadja ezt el, ha nemrég éppen rászedték, és túlságosan kínos önnek, hogy rendőrségi feljelentést vagy bírósági tanúvallomást tegyen. Azonban lehet, hogy meglepődve látná, szűkebb környezetében még hány ember lett rászedés áldozata.

• Vigyázzon a hatalmi harcokkal! Tartsa szem előtt, hogy a pszichopatáknak erős a szükséglete arra, hogy pszichológiailag és fizikailag uralmuk alá vonjanak másokat. Nekik kell diktálniuk, és tekintélyük biztosításához bűbájt, megfélemlítést és erőszakot egyaránt latba vetnek. A hatalmi harc során a pszichopatákat általában csak a győzelem érdekli. Ez nem azt jelenti, hogy ön ne 270

álljon ki a jogaiért, hanem mindössze azt, hogy valószínűleg nehéz lesz ezt anélkül megtennie, hogy ne kockáztatna súlyos érzelmi és fizikai traumát. Egyes esetekben előfordulhat, hogy ön ki tudja használni a pszichopata „mindenáron nyerni" stratégiáját. Például egy nő és pszichopata ex-férje hosszas és elkeseredett harcot folytatott két gyermekük elhelyezésének ügyében. A nő ügyvédje, miután felismerte, hogy a férfi veszélyes, mindenáron győzni akar, és hogy valójában nem a gyerekek érdeklik, azt tanácsolta a kliensének, hogy egyezzen bele a közös felügyeletbe. A volt férj mindvégig ezt akarta, és azzal, hogy „megnyerte a csatát", többé nem érdekelték a gyerekek. Bár ebben az esetben az ügyvéd taktikája bevált, egyben azt is kockáztatta, hogy a férfi úgy dönt, él a közös elhelyezés adta jogával, ami a gyerekekre nézve katasztrofális következményekkel járhatott volna. • Kössön ki határozott szabályokat! Jóllehet a pszichopatákkal folytatott hatalmi harcok a legjobb esetben is kockázatosak, talán van rá lehetőség, hogy ön néhány egyértelmű szabályt - mind a maga, mind a pszichopata számára - lefektessen, annak érdekében, hogy megkönnyítse a saját dolgát, és megkezdje az áldozatból a magára vigyázni tudó emberré válás nehéz átmenetét. Például ez azt jelentheti, hogy többet nem húzza ki az illetőt a bajból, legyenek bármilyenek is a körülmények. Egy nőismerősöm belegabalyodott egy sima modorú pénzügyi „tanácsadó" manipulációkból és megtévesztésekből szőtt hálójába. Minden alkalommal, amikor a nő kérdőre vonta, a férfi meggyőzte, hogy dolgozik a problémán, és hogy a nő hamarosan visszakapja a pénzét, amelyet ő állítólag megforgatott a számára. Végül a nő kétségbeesésében úgy döntött, a továbbiakban kizárólag úgy tárgyal vele, ha egy harmadik személy is jelen van, vagy mindent rögzítenek írásban. Hamarosan világossá vált a nő számára, hogy sehová nem jut a férfival, ezért peres úton követelte vissza a pénzét. Az ésszerű, de határozott szabályok - „mit kell tenned ahhoz, hogy itt élj" - jelenthetik az egyetlen módját, hogy ön megőrizze 271

ép elméjét, amikor pszichopata gyerekkel van dolga. Ezeket a szabályokat világosan és következetesen kell érvényesíteni, hogy esély legyen sikerükre. A konkrét nevelési készségek és stratégiák kívül esnek e könyv keretein, de a 12. fejezethez írt jegyzetekben felsorolt könyvek hasznos információkat nyújtanak. • Ne számítson drámai változásokra! A pszichopaták személyisége javarészt „kőbe vésett". Jóformán semmi valószínűsége, hogy ön bármivel is alapvető, tartós változást ér el abban, ahogy ők magukat és a többieket látják. Megígérhetik, hogy megváltoznak, sőt rövid távon még javulást is mutathat a magatartásuk, ám az esetek zömében hosszú évek csalódásai várnak önre, ha azt hiszi, hogy tartós pozitív változások következtek be. Bár egyes pszichopaták az életkorral valóban „megpuhulnak" valamennyire, és ezért némileg elviselhetőbbé válik velük az élet, a legtöbb esetben ugyanolyanok maradnak, amilyenek mindig is voltak. A probléma kiváltképp akkor tragikus, amikor a gyerek pszichopata. Kétségbeesve keresve segítséget és megértést, a szülők jellemzően azt tapasztalják, hogy a szakemberek vagy az intézmények ide-oda irányítják őket, jobbára kielégítő eredmény nélkül. Az összezavarodott szülők óriási mennyiségű energiát és erőforrásokat áldoznak az általában sikertelen kísérletekre, hogy a gyereküket megértsék és féken tartsák. • Ne próbálkozzon feleslegesen! Lehet, hogy a pszichopatának sikerül szétzúznia az ön önbizalmát, és elhitetni önnel - és az ön barátaival hogy nem méltó arra, hogy időt pazaroljon önre, sőt azt is, hogy ön kezd „bedilizni". Minél többet enged, a pszichopata annál inkább kihasználja önt csillapíthatatlan hatalomés uralom vágyával. Ahelyett, hogy hiábavalóan kísérletezik, hogy alkalmazkodjon egy reménytelen helyzethez - ami általában egy sor dologba való beletörődést, sőt identitásának elvesztéséi jelenti -, jobban jár, ha felismeri, hogy érzelmi és fizikai túlélése érdekében kezébe kell

272

vennie a saját életét. Lehet, hogy ehhez cselhez kell folyamodnia - sőt akár veszélyes lépéshez is -, ezért forduljon szakemberhez pszichológiai és jogi tanácsért egyaránt. Természetesen, ha önnek pszichopata gyereke van, nem adhatja fel, és hagyhatja egyszerűen magára a gyerekét. Szorosan együtt kell működnie a pszichopata gyerekekkel tapasztalatokat szerzett tanárokkal, tanácsadókkal és klinikusokkal, függetlenül attól, mennyire szerény eredménnyel jár mindez. • Vegye igénybe támogató csoport segítségét! Mire a gyanúja annyira felerősödik, hogy diagnózist szeretne kapni, addigra már tisztában lesz vele, hogy hosszú és rögös út áll ön előtt. Gondoskodjon róla, hogy minden lehetséges érzelmi támogatás a rendelkezésére álljon. Számos szervezet és csoport alakult kifejezetten abból a célból, hogy a bűncselekmények áldozatainak segítsen megérteni és kezelni súlyos helyzetüket. A legtöbb esetben az áldozat megtanulja, hogy nincs egyedül, és hogy megoszthatja az átélteket a többi áldozattal. Például a legtöbb városi körzetben krízisközpontok és támogató csoportok működnek, amelyek a családon belüli erőszakkal, az érzelmi és magatartás-zavarokkal élő gyerekekkel, valamint az áldozatok jogaival foglalkoznak. A probléma jellegétől függően, egy vagy akár több ilyen csoport is valós segítséget nyújthat önnek. Azonban amire ténylegesen szükségünk van, az olyan támogató csoportok létrejötte, amelyek konkrétan a pszichopaták áldozatai számára szerveződnek. Ez a könyv talán bátorítást ad az ilyen csoportok létrehozásához.

1 A pszichopaták „ragadozó tekintetének" tárgyalását Id. J. Reid Meloy: The Psychopathic Mind. Northvale, New York: Aronson, Inc., 1988.

Epilógus

A kutatók, miután áttekintették egy adott téma szakirodalmát, rendszerint megállapítják, hogy még több kutatásra van szükség. Én is ezt teszem, két okból. Először is, a több mint száz éve tartó klinikai vizsgálatok és találgatások, valamint a több évtizedes tudományos kutatás ellenére, a pszichopátia továbbra is rejtély. Az utóbbi időszak néhány fejleménye új bepillantást enged számunkra a zavar természetébe, és határai egyre jobban körvonalazhatók. Azonban tény, hogy más jelentős klinikai zavarokhoz képest szinte egyáltalán nem irányul módszeres kutatás a pszichopátiára, dacára annak, hogy a szenvedés és a bomlasztó hatás, amellyel a társadalmat sújtja, jóval meghaladja azt, amit az összes többi pszichiátriai zavar együttesen okoz. Másodszor, sokkal bölcsebb lenne, ha fokozott erőfeszítéseket tennénk e megdöbbentő zavar megértésére és a korai beavatkozási lehetőségek kutatására, semmint hogy a károkozás bekövetkezte után próbáljuk darabonként összerakni a képet. Ennek alternatívája az, hogy továbbra is óriási erőforrásokat áldozunk a pszichopaták elleni eljárásra, bebörtönzésükre és felügyeletükre azt követően, hogy vétkeztek a társadalom ellen, és hogy továbbra is elhanyagoljuk áldozataikat és azok szenvedéseit. A büntető igazságszolgáltatási rendszer minden évben milliárdokat költ arra, hogy megkísérelje - mégpedig hiába - „rehabilitálni" vagy „reszocializálni" a pszichopatákat és más megrögzött bűnözőket. Csakhogy ezek a kifejezések - jóllehet népszerűek a politikusok és a büntetés-végrehajtás illetékesei körében - alig többek divat274

szavaknál. Azt kell megtanulnunk, miként szocializáljuk, nem azt, hogy miként reszocializáljuk őket. Ez pedig komoly erőfeszítéseket igényel mind a kutatás, mind a korai intervenciók területén. Felmérhetetlen szociális és anyagi költségeket ró társadalmunkra, ha nem fejtjük meg a pszichopátia halálos rejtelmét. Döntő jelentőségű, hogy tovább folytassuk a kutatást a támpontok után.