Weiner Leó élete és munkássága
1
Készítette:
Borsche Anna Krisztina Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Iskola és Gimnázium
2012
1
http://www.hdke.hu/kiallitas/idoszaki-kiallitas/weiner-leo-kamarakiallitas
Weiner Leó 1885. április 16-án született Budapesten. Jeles zeneszerző volt, és mégis méltánytalanul keveset hallunk róla. Már egészen kicsi korában felfedezhető volt, hogy érdeklődik a zene iránt, de akkor még nem kezdett el komolyan foglalkozni a zenével. Később három hónapig járt zongoraórára, majd abbahagyta. Ritka az a gyermek, aki rajong Bachért vagy esetleg Mozartért, de ő már gyerekként is érdeklődést mutatott irántuk. Bár Leó még nem tudott zongorázni és kottát sem igazán tudott emiatt olvasni, már ekkor látszott a zenéhez való tehetsége. Amikor először járt hangversenyen, tizenegy éves volt. Gondoljunk csak bele, manapság hány tizenegy éves gyermek jár hangversenyre, igen elenyésző a számuk véleményem szerint. Ő viszont, mikor a szülei elvitték Sauer Emil koncertjére, tátott szájjal és csodálattal hallgatta. Nem nagyszerű, hogy egy ilyen kicsi gyermek, majdnem, hogy hozzáértéssel néz végig egy koncertet. Nem is meglepő, hogy tizenhat évesen erőt vett magán és felvételizett a Zeneakadémiára, amelyről így vélekedett: „Valami szent és elérhetetlen távolságban láttam a zeneszerzőket. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy egyszerű hétköznapi ember abba sorba léphet, amelyben a zenetörténet nagyjai sorakoznak. Eszembe sem jutott, hogy zeneszerző lehetek én is. Csak azért akartam bekerülni a Zeneakadémiára, hogy a komoly tanulmány lehetővé tegye a klasszikusok remekműveibe való mélyebb betekintést…” Koessler János lett a tanítója, aki sokáig nem ismerte el tehetségét. De mikor olyan tananyaghoz értek, amit Weiner Leó is érdeklődéssel figyelt, akkor egyszerre az osztály legjobbjaként tündökölt. A zeneszerzési képzés négyéves volt. És bár a tanfolyam végetért ő még is további egy évet önkéntesen tanult tovább. Milyen eltökélt lehetett az a tizenhat éves fiú, aki még a tanfolyam elvégezte után is fejleszteni szerette volna képességeit. Manapság ez a célra törés hiányzik a fiatalokból. Már a tanfolyam végén számos sikert ért el. A záróünnepélyen elnyerte a kétszázforintos Liszt Ferenc-öszöndíjat. De ez még csak a kezdet. Az ünnepély folyamán átadták neki az Erkel Ferenc-pályadíjat a zenekari Szerenádjáért. És itt még mindig nincs vége. A Haynald-díjat az „Agnus Dei”-ért nyerte el, továbbá neki ítélték a Schunda-cég által kiírt, cimbalom-műre
hirdetett pályázat díját is. Gondoljuk meg, milyen tehetséggel rendelkezhet egy olyan ifjú, aki épp, hogy belecsöppent a zene világába máris ilyen sikereket ér el. A Zeneakadémia által megrendezett hangverseny, ami 1906. június 15-én zajlott, Weiner Leó életében fordulópont volt. Ekkor már nemcsak a Zeneakadémia diákja volt, hanem a sajtóban is rendszeresen írtak róla. A következő évben a Zeneakadémia újabb hangversenyt rendezett az Operaházban. Erről a Magyar Hírlap így nyilatkozott: „…Hat új embert termelt a Zeneakadémia erre az esztendőre… A hat között van egy kiemelkedő tehetség: Weiner Leó, egy húszéves fiú, aki két hódítóan friss darabbal szerepelt a műsoron: egy szerenáddal és egy scherzóval…” Úgy vélem az eddig leírtak mind arra adnak bizonyítékot, hogy itt most olyan zeneszerzőről beszélünk, aki igazán sokat tett a magyar zene elismertségéért. Weiner Leó fiatal zeneszerzőként, tizenkilenc éves korában még nem volt olyan biztos magában. Így sok olyan műve volt, amit elkezdett, majd félbehagyott, mert nem volt vele megelégedve. Kivételek közé tartozik az Op. 3-as Szerenád, amit ő is úgy ítélt meg, hogy készen van. A Budapest Napló című újságban Csáth Géza e szavakkal méltatja az Op. 3-as Szerenádot: „Amit ez a 22 éves cingár fiú a magyar ritmusokkal cselekszik, maga is kész bizonyítéka annak, hogy ő az, aki még sokat fog cselekedni nemzeti műzenénk fejlesztése körül. „ Úgy gondolom, csodálatra méltó, amit ez a fiatal fiú véghez vitt ennyi idős korában. Ritka az efféle tehetség a világon. És ezt a finn sajtó is hasonlóan gondolta, ahol Floddin finn kritikus ily módon nyilatkozott Weiner Leóról: „Weiner Leó, Magyarország Bizet-je egyenesen a magyar népdalból meríti inspirációját. Át meg átjárja a magyar hangulat és ritmus úgy, hogy ha eredeti dallamot teremt is, olyan ritmus- és melódiafordulatokat használ, amelyeket csak a magyar népzene mutat fel.” Ezeket a sorokat olvasva, magam is arra jövök rá, hogy mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy egy embertársunk ilyen magasságba emeli a magyar zenét.
Nem csak a finn sajtó írt Weiner Leóról. Az „Allgemeine Musikzeitung”-ban 1907. június 28án jelent meg egy cikk az Op. 3. Szerenádról, amelyben ezt írták: „Weiner szerenádja a melodikus, ritmikus üdeség és a magyar nemzeti karakter remeke…” Weiner
Leó
szerenádját
lassan
már
az
egész
világon
ismerték.
1907-1908-as
hangversenyszezonban számos külföldi bemutatón, például Londonban, Münchenben, Prágában, Varsóban és még számos városban szólaltatták meg a Szerenádot. Hányan szeretnének ma is maguknak ilyen „hírnevet”. Neki sikerült az egész világgal megismertetnie a nevét, igen fiatal korában. Miután elnyerte a Ferenc József-díjat, az ösztöndíjból, végre saját maga is bejárhatta Bécset, Münchent, Berlint és még Párizst is. Majd mikor hazajött korrepetitor lett a Vígoperánál. A színházban viszont nem találta meg önmagát. Így visszatért a tanításhoz, ahol otthonosabban érezte magát. A Fodor-zeneiskolában, majd később a Zeneakadémián tanított. Először nem, de később kamarazenét oktatott, ami miatt az emberekben némi aggályokat kellett. Bár Weiner nem tanult meg semmilyen hangszeren sem játszani, bebizonyította, hogy igenis értett a kamarazene oktatásához. Számos diákot tanít, akiknek valószínűleg a példaképe is volt. De vajon ki volt az ő példaképe? Számára a klasszikus triász jelentette a példaképet, így Josef Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van Beethoven. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ők voltak az igazi tanítói ennek a neves zeneszerzőnek. De mindenképp meg kell említenünk Liszt Ferencet is, akit szintén elismer Weiner. Bizet-t, akitől a drámaiságot tanulta meg, és Debussyt, akinek a művészetében a sokszínűséget csodálta. Vajon ezeknek, a zeneszerzőknek volt-e köszönhető, hogy ilyen csodálatos ember lett, abból a kisfiúból, aki egészen pici kora óta, lehet, hogy Mozarttal aludt el? … Ez a zeneszerző nem fogyott ki a jó ötletekből és világot körbejáró művekből. Az Op. 4. Vonósnégyes 1908. január 6.-án szólal meg, amit a Magyar Hírlap zenekritikusa ismét pozitív szavakkal illetett: „… ez a munka vonósnégyes irodalmunkban olyan nagy fejlődési fokozatot mutat, amely a szürke előzményeket tekintve, páratlan az egyes nemzetek zeneírásának életében…”
Ki gondolta volna, de a következő műve is hasonló elismeréseket kapott. Az Op. 5. zenekari mű, a „Farsang”-hoz érdekes történet, kapcsolódik. Weiner ismételten a Filharmóniai Zenekarnak adta át az elkészült művét, ami azonban elutasította Weinert: „nem illő, hogy egy fiatal zeneszerzőtől egy esztendő során újabb művet fogadjanak el…” Az elismert zeneszerzőtől újabb és újabb művek jelentek meg, mégsem méltányolták kellően. Persze ez az eset Weiner Leót nem kedvetlenítette el, mivel a Zeneakadémia tanáraiból és legjobb végzett diákjaiból létrejött Tanári Zenekar szólaltatta meg a művet. „Végre! …Végre-valahára itt van az igazi magyaros műzene! ... A sok népdalmotívumos műmagyar zene után végre-valahára igazi magyar műzene. Olyan, amelyben már semmi „magyar nóta” töredék nincsen, mégis színtiszta, ízig-vérig magyaros zene! E szavakkal illette a Zenevilág az Op. 5. Farsang című művet.” A Farsang után új kamaraművet írt Weiner Leó, amely igazi fejlődést nem mutatott. A következő opuszok sem igen keltették fel a nagyvilág érdeklődését. Majd egy kis szünet után kapott egy nagyobb felkérést. A Nemzeti Színház Weiner Leót kérte fel, hogy a Csongor és Tündéhez írjon kísérő zenét, amit 1913-ban be is fejezett. Weiner Leó türelmetlenül várta, hogy életének az egyik legfontosabb műve a nyilvánosság elé kerüljön. 1916. február 4-én el is érkezett a pillanat, mikor bemutatták a kísérő zenéből írt suitet. Bár még mindig nem teljes egészében adták elő, még is nagy sikert aratott. Jó pár év múlva, amit Weiner Leó már nagyon várt, 1916. december 6-án bemutatták a Csongor és Tündét az Operaházban. A Világ című újság kritikusa így vélekedett a premierről: „A kitűnő komponista, aki zeneszerzői működése mellett eredményes pedagógiai munkát végez a Zeneakadémián, kísérőzenét írt Vörösmarty Mihály klasszikus szépségű színpadi regéjéhez a Csongor és Tündéhez… A négy tételből álló suite most végre itthon is eljutott első, diadalmas állomásához.” A Budapesti Hírlap ezekkel a szavakkal méltatta a bemutatót: „Weiner tökéletesen megértette Vörösmarty géniuszának szépségeit, tökéletes tolmácsa Vörösmarty misztikus, finomrezgésű, egészen zenei eszméinek.”
A Magyarország kritikusától újabb elismeréseket kap Weiner Leó: „…A tematika frissessége, a fölépítés nagyvonalúsága és hangszerelése organikus gazdagsága, nagyszerű perspektívában mutatja Weiner fejlődésének új lendületét. A műnek szenzációs sikere volt.” A Nyugat pedig e szavakat fűzte az elkészült alkotáshoz: „Weiner munkájával minden időkre színpadképessé lett a Csongor és Tünde, ami már magában véve is nyereség.” A folyamatos sikerek, jelentős külföldi elismerések után Weiner Leó alkotói pályáján bekövetkezett egy kisebb kimaradás. Vajon mi lehet ennek az oka? Mint minden más ember számára az 1913-1918-as időszak nem volt vidám korszak. Az első világháború idején nem született jelentősebb műve Weinernek. Majd a világháború végén komponálta a második, fisz-moll zongora- és hegedűszonátát, ezzel lezárván egy periódust az életében. Gondoljunk csak bele mennyi mindent tett ez az ember a zenéért. Most pedig lezárta az életének egy szakaszát. És nem is akármivel zárta. Ez a műve is, mint sok másik, nagy elismerésnek örvendezhetett. 1922-ben valami egészen váratlan történt. E szavakkal írja le az akkori sajtó: „…A legutóbbi pályázatra hónapokkal ezelőtt Weiner Leó, a Zeneművészeti Főiskola tanára is beküldte a vonósnégyesét. Április 16-án (…), egy nappal a pályázat lejárta után, reggel hét órakor sürgönyhordó ébresztette fel a professzort. A következő angol nyelvű sürgönyt kézbesítette neki: „Az Ön szép kvartettje megnyerte a díjat. Fogadja őszinte szerencsekívánataimat: Elizabeth Coolidge” Ezután, sajnálatára még nem lehetett a nyilvánosság előtt megszólaltatni a művét, a pályázat szabályai szerint. Vajon mi milyen érzésekkel megtelve várnánk, hogy az alkotásunkat a nagyközönség előtt is bemutathassuk? Valószínűleg mérhetetlen izgatottsággal. Weiner Leó számára így még nagyobb volt az öröm mikor végre a Léner-vonósnégyes Budapesten megszólaltatta a művet.
Tóth Aladár a következőkkel illette a bemutatott művet: „A bemutatott szerzemény mindenképp igazolta amerikai bírálóinak ítéletét: meggyőző, tökéletes arányú mestermű.…” 1922 és 1931 között is készültek jelentősebb művei, de van egy különlegesebb, amelynek nagyobb jelentőséget kell adnunk. Ez pedig az Opusz 18 zenekari Szvit, amelyhez érdekes történet fűződik. Weiner Leó úgy gondolta, hogy műve megállja a helyét így próbára is tette. 1931-ben beküldte egyfajta hármas pályázatra az alkotását. A pályázat körül viszont botrány robbant ki, amely előtt Weiner Leó is értetlenül állt. Feltételezem, hogy más sem örülne annak, ha a zsűri az ígért pályadíjat szétosztaná a pályázók között. Pedig így történt. Weiner Leó viszont úgy vélte, hogy ha ő megnyerni szerette volna ezt a pályadíjat, akkor nem éri be a töredékével. Így tehát vissza is utasította a jutalomdíjnak szánt összeget. Weiner Leó műveiben, a harmincas évektől kezdve folyamatosan jelentek meg a népiesség jegyei. Ezt az új irányt fejlesztette tovább a Parasztdalokban is. Úgy tartják, hogy Weiner Leó a múlt századi zene konzervatív képviselője volt és műveiben folyamatosan jelen volt a dallam és a harmónia. Egész életében a muzsika volt a számára a legfontosabb. Miután 1943-ban a zsidótörvények értelmében nyugdíjazták, ekkor nem tudott tovább foglalkozni a zenével. Életének egyik feltehetően legszörnyűbb időszakához érkezett. 1944 júniusában csillagos házba kellett költöznie. Ígérték neki, hogy mentességet kap, de október 20-án még is elhurcolták, és sáncmunkára ítélték. Három hét elteltével kormányzói menteséget kapott és visszakerült Budapestre. Még mindig nem térhetett vissza a dalokhoz, mivel decemberben gettóba költöztették. 1945 januárjában érte az orosz katonák felszabadítása a budapesti gettóban. Még ebben az évben visszahelyezték állásába, sőt a Zeneakadémia igazgató tanácsának tagja is lett. Mindenféle szörnyűség után ismét visszatért a zenéhez. Talán ez is azt bizonyítja, hogy a zenének élt. Nem szeretett volna mást, mint megszerettetni másokkal is a muzsikát, és tudását továbbadni másoknak. Sikerült is neki. Az egész világon ismertté vált a neve. Külföldön és hazánkban is elismerték munkásságát. Elérte, amit szeretett volna. 1960-ban, szülővárosában Budapesten halt meg. Mikor elkezdtem olvasni a róla szóló könyveket nem gondoltam volna, hogy egy zeneszerző élete ilyen színes és érdekes is lehet. Vajon a korombeli gyerek érdeklődését is fel lehetne kelteni a zene és így általa a más vallású és kultúrájú művészek munkássága iránt?
Egy valamit viszont hiányoltam a róla írt könyvekből. Nem ismertem meg a magánéletét. Nem tudom, hogy milyen körülmények között élt, volt-e felesége vagy gyermekei. Gondoljunk csak bele, a zene mellett vajon lehetett igazán magánélete? Volt ideje szerelmesnek lenni? És vajon mi történt vele? Hogyan halt meg? Vajon egyedül volt a halálakor? Annyi kérdésem lenne még az ő életéről… Mivel az én érdeklődésemet felkeltette az élettörténete, biztos vagyok benne, hogy meg szeretném majd ismerni a zenén kívüli életét is. Szerettem volna megtudni, mit gondoltak róla kortársai, tanítványai és a később élt emberek, akik megismerték munkásságát, így elolvastam egy könyvet, mely Weiner Leó születésének 100. évfordulójára készült. Ambrózy Béla Weiner Leó tanítványa e szavakat használta: „Míg élt, szerettük. Míg élünk, szeretni fogjuk őt emlékeinken át: az egyéniségét, a zenéjét, tanítását. Tekintélyét, közvetlenségét, kedélyét, humorát, iróniáját, tanítását. De talán leginkább a minden megnyilvánulásából kiáradó igazságszeretetét, tántoríthatatlan meggyőződését.” Sebők György sem illette kevésbé szép szavakkal: „Weiner Leóról mesélni kell, és nem írni. Anekdotázni és nem elemezni, szeretni és nem kiértékelni… Az alakját nem nehéz visszaidézni. A világ minden táján, ahol magyar muzsikosok élnek, találkozom vele Weiner-történetek, Weiner-utánzások formájában.” Pauk György így emlékezik Weiner Leóra: „…Emberi nagysága, kimeríthetetlen zenei mondanivalói egész életemre kihatottak, s úgyszólván nem telik el egy olyan nap, hogy a neve vagy egy bölcs mondása ne jutna eszembe, miközben zenélek, vagy a zenéről beszélek…” Ezek az emberek mindig is emlékezni fognak Weiner Leóra. Ahogy a szülőhelye, Budapest is emléket állított neki a róla elnevezett iskolával és utcával.
2
4
2
Weiner Leó harminc öt éves korában. Koessler János és 1906-ban végzett zeneszerző-tanítványai 4 Weiner sikereinek első európai visszhangja 5 A Csongor és Tünde megelevenedik a Nemzeti Színház színpadán. 3
3
5
6
8
6
Coolidge-asszony Bécsbe hívja a zeneszerzőt a díjnyertes kvartett ünnepélyes bemutatójára. A mester otthon. 8 Weiner Leó kamarazene-óráján fiatal művészek készülnek fel pályájukra. 9 Weiner Leó még 73 évesen is tovább dolgozik. 7
7
9
Felhasznált irodalom
Gál György Sándor: Weiner Leó életműve
Berlász Melinda: Emlékeink Weiner Leóról
http://www.hdke.hu/kiallitas/idoszaki-kiallitas/weiner-leo-kamarakiallitas
