Csata Zsombor, Kiss Dénes, Magyari Tivadar, Plainer Zsuzsa, Veres Valér. FELELŐS SZERKESZTŐ: Plainer Zsuzsa. BORÍTÓTERV: Kiss Melinda. K I A D J A A M A X W E B E R S Z O C I O L Ó G I A I SZAKKOLLÉGIUM. A Kollégium címe: 3400 Kolozsvár, str. Republicii nr.29/3, ţel.-fax: 00-40-64-196494. N Y O M D A I KIVITELEZÉS: Reprint S.R.L. WEB
SZOCIOLÓGIAI
FOLYÓIRAT.
SZERKESZTŐBIZOTTSÁG:
L A P S Z Á M U N K AZ ILLYÉS KÖZALAPÍTVÁNY ÉS AZ ISKOLA ALAPÍTVÁNY T Á M O G A T Á S Á V A L KÉSZÜLT;
ISSN: 1224 404X
TARTALOMJEGYZÉK
Fülpesi Gyula – Kiss Dénes: ROMA KÖZÖSSÉGEK EGYÜTTÉLÉSI STRATÉGIÁI 5 Csata Zsombor – Kiss Dénes – Kiss Tamás – Sólyom Andrea: VALLÁS ÉS MODERNIZÁCIÓ A MEZŐSÉGEN 34 Kiss Dénes: EGY HETEDNAPI ADVENTISTA KÖZÖSSÉG KIALAKULÁSA. A VALLÁSI KONVERZIÓT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
54 Gál–Borus Éva – Gál–Borus László: ERDÉLYI NAGYVÁROSOK NÉPESSÉGÉNEK NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTEL SZERINTI ALAKULÁSA
66 Dirk J. van de Kaa: EURÓPA MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENETE 91 Plainer Zsuzsa: A KISEBBSÉGEKRŐL (recenzió) 119
Tiparul executat la : S.C. ROPRINT S.R.L. Str. Horea nr. 82 3400 Cluj-Napoca Tel/Fax: 064-432384
FÜLPESI GYULA – KISS DÉNES:
ROMA KÖZÖSSÉGEK EGYÜTTÉLÉSI STRATÉGIÁI
A következő esettanulmányban azt próbáltuk feltárni, hogyan illeszkedik be két vidéki roma közösség egy többetnikumú falu életébe. Kutatásunk helyszíne két szomszédos mezőségi település: Mezőcsávás (Ceuaşu de Câmpie), illetve Mezőfele (Câmpeniţa), amely falvak Marosvásárhelytől mintegy 12 kilométerre találhatók. Nemzetiségi megoszlás az 1992-es népszámlálási adatok alapján
Mezőcsávás
összlakosság 1423
román 656
magyar 628
német 1
roma 138
Mezőfele
820
8
812
0
0
Amint az 1992. évi népszámlálás adatait bemutató táblázatból kitűnik, Mezőcsáváson három nagyobb etnikai csoport él. A település etnikai összetételét kétféleképpen írhatjuk le, hiszen az önbesoroláson alapuló népszámlálási adatok és a falubeliek segítségével általunk végzett heteroidentifikáció által kapott eredmények eltérnek egymástól. Míg az 1992. évi népszámlálási adatok szerint Mezőcsáváson 138 személy vallotta magát romának, a helyi lakosok általi (származáson alapuló) besorolás szerint a roma etnikumúak száma 260. Mezőfelében a lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségű, a román nemzetiségűek aránya kevesebb, mint 1%. A két falu lakossága felekezetek szerint a következőképpen oszlik meg: 1992-ben Mezőcsáváson a
5
magyar nemzetiségűek többsége református vallású, a románok ortodoxok. A falu roma lakosai vallási hovatartozás szempontjából megoszlanak, egy részük református, másrészük adventista, egy család pedig ortodox. A roma adventistákon kívül további 38 nem roma is adventista, közülük 19 román, és ugyanennyi magyar. Mezőfele 820 magyar lakosából 579 református, 207 adventista. A mezőcsávási roma lakosság további két csoportra oszlik: 182 személy a helyi nem roma származásúak megnevezése szerint „házicigány”, 78 személy pedig „kelderás oláhcigány”-nak tartja magát, nem roma származásúak általi megnevezésük „sátoros-” vagy „gáborcigány”. Ez utóbbiak a házicigányokat „romungroknak” nevezik. A két roma közösség egymástól elkülönülten él, házaik a falu különböző részein állnak. A különbözőség a nyelvhasználatban is megjelenik, a két közösség tagjai a romani nyelv két különböző dialektusát beszélik. Egyik roma közösségről sem találtunk olyan írásos dokumentumot, amely azt igazolná, hogy az illető csoport hosszabb ideje élne ezeken a településeken, ezért múltjuk körvonalazásában visszaemlékezésekre szorítkoztunk. A gáborcigányok elbeszélései szerint ősük patkolókovácsként érkezett a faluba a múlt század vége felé, és családját is magával hozta. A lópatkoláson kívül más fémmegmunkáláshoz (mezőgazdasági szerszámok készítéséhez, javításához) és bádogossághoz is értett. A falu lakóinak szükségük volt a szolgáltatásaira, ezért nem ellenezték a faluban való megtelepedését. A gáborcigányok nyáron a szekéren a „kóber” alatt laktak, télen a falu szélén, földbe vájt kunyhóban húzódtak meg. Később, századunk huszas éveiben további két gáborcigány család telepedett meg a falu szélén húzódó cigánytelepen, melynek lakosai a földbe vájt kunyhókat idővel a falubeli parasztok házaihoz hasonló házakkal cserélték fel. A cigánytelep a falu növekedésével fokozatosan került a település szélére, és szegregáltsága csak az utóbbi húsz évben kezdett veszítem jelentőségéből, amikor a vagyonosabb gáborcigányok
6
szétszórtan beköltöztek a falu nem romák lakta részeibe, néhányan közülük a falu legértékesebbnek tartott telkeire, a „főút mellé”. A gáborcigányokat legkönnyebben jellegzetes viseletükről lehet megismerni. A férfiak sötét nadrágot, fehér inget (újabban színeset), bőrmellényt, gyakran bársonyzakót, valamint kalapot és nagy bajuszt viselnek. A nők hosszú, bokáig érő, színes anyagból készült rakott szoknyát, fehér vagy színes inget és színes mellényt hordanak, a lányok fehér-, az asszonyok színes kötényt viselnek. Hajukat nem vágják le, hanem hosszúra növesztik, és középen elválasztva két copfba fonják, amelyet a lányok vállukra lógatva, az asszonyok kontyba kötve hordanak. A mezőcsávási gáborcigányok egy tágabb gáborcigány közösség részét képezik. Vezetőjüknek a falun kívül élő cigányvajdát („bulibást”) tekintik, akit a különböző településeken élő gáborcigányok együtt választanak meg. A vajda mellett minden falunak van egy saját, nagy tekintélyű elöljárója is, aki az illető közösséget képviseli a vajda előtt. Eredetileg a gáborcigány közösség minden tagja az ortodox egyházhoz tartozott. 1973-ban lépett be az első gáborcigány a mezőfelei adventista egyházba, később a közösség több tagja is a két településen erősen terjeszkedő adventizmust választja. Jelenleg a gáborcigányok túlnyomó része, 79.5 %-a az adventista egyház tagja. Azt, hogy a házicigányok mikor és hogyan kerültek Mezőcsávásra, senki sem tudja pontosan. A legidősebb falubeliek visszaemlékezései szerint a falun kívül, a gáborcigányoktól elkülönülve, a falu másik végén álló vályogkunyhókban három házicigány család lakott. Rokonok voltak, valószínűleg ugyanannak a családnak a leszármazottai. Téglavetéssel foglalkoztak, az így szerzett jövedelmüket kéregetéssel és házalással egészítették ki. A házicigányok sokgyerekes családban éltek, és gyakoriak voltak a „beköltözések” is, így a házicigány telep egyre népesebb lett. A falu növekedésével a cigánytelepet a nem roma származásúak házai vették körül, ennek ellenére e
7
cigánytelep szegregáltsága fennmaradt. Kivételt csak egy, a teleptől távol élő nem romák között lakó cigánycsalád képez; ez a házaspár nem mezőcsávási születésű, később költöztek a faluba, valamint egy cigány nő, aki magyar férfival való házasságkötése révén költözött ki a telepről. A házicigányoknak a gáborcigányokkal ellentétben nincs jellegzetes viselete, a közösség belső szerveződésének alapját a rokoni kapcsolatok képezik. Legtöbbjük református vallású, így a református egyházhoz tartoznak, bár sokan közülük - azok, akik ortodox közösségben születtek, és onnan költöztek a faluba, ortodoxnak vannak keresztelve.
A KUTATÁS ELMÉLETI KERETE A bemutatott roma közösségek együttélési sajátosságainak elemzéséhez két jellegzetesen kisebbségi csoportstratégiát különítettünk el: az asszimilációt és az integrációt. Asszimiláció alatt azt a homogenizációs folyamatot értjük, amelynek eredményeként különböző etnikai csoportok biológiailag, kulturálisan, társadalmilag és pszichológiailag fuzionálva egy új, etnikailag differenciálatlan csoportot képeznek (Marger, 1991). A teljes asszimiláció azt jelenti, hogy az illető társadalomból eltűnnek a különböző etnikai csoportok, az etnicitás többé nem alapja a társadalmi differenciációnak, és nincs szerepe a különböző társadalmi javak (gazdagság, hatalom, presztízs) elosztásában. Az asszimiláció folyamata különböző dimenzióikban zajlik, melyek közül mi a kulturális-, strukturális- és biológiai dimenziókat különböztettük meg. Kulturális asszimiláció alatt azt a folyamatot értjük, amelynek során egy etnikum fokozatosan átveszi egy másik etnikum kultúrájának elemeit: nyelvét, vallását, viselkedésmintáit stb. A kulturális asszimiláció végső eredményeként a korábban különböző etnikai csoportokat
8
már nem tudjuk viselkedésük, megjelenésük vagy értékrendjük alapján identifikálni (a folyamatot akkulturációnak is nevezik) (Marger, uott). Egyes szerzők megkülönböztetik az additív és a szubsztitutív akkulturációt. Additív akkulturációról a nem túlságosan különböző kultúrák érintkezése esetén beszélhetünk, amikor az egyik csoport kultúrája új elemekkel bővül. Szubsztitutív akkulturáció esetén régi kulturális elemek újakkal helyettesítődnek. A roma etnikum akkulturációjának vizsgálatához tehát meg kellene határoznunk úgy a romák kultúrájának főbb jellemzőit, mint a domináns, többségi etnikum/etnikumok kultúrájának sajátosságait. Esetünkben azonban nem látszik célszerűnek az akkulturáció vizsgálatának ez a módja: egyrészt a roma népesség nagyfokú heterogenitása-, másrészt a többség etnikailag összetett volta miatt, mely etnikumok közötti kulturális hasonlóság igen nagymértékű. Zamfir szerint a jelenlegi európai társadalmakban a cigány etnikum azért különböztethető meg a többségi népességtől, mert ez utóbbi „modern európai életformát” vett fel. Más szóval kulturális szempontból releváns különbségek nem annyira a roma népesség és valamely vele együtt élő etnikum kultúrája között léteznek, sokkal inkább a roma népesség életmódja és a modern európai életmód között, a modern- és a roma életvezetés főbb értékei között. E modern európai életmód főbb jellemzőiként Zamfir a következőket emeli ki: (1) kiszámítható, stabil jövedelem, amely általában állandó, szerződéses munkaviszonyból származik, (2) a jelentős anyagi és érzelmi befektetések tárgyát képező lakás mint kényelmes élettér megnövekedett fontossága, (3) relatív kisméretű család (nukleáris család) kevés gyermekkel, és (4) a gyerekek iskoláztatására való igény. Egy etnikum kulturális integrációjának különböző feltételei vannak. Az egyik ilyen feltétel, hogy az illető csoport kultúrájának tartalmaznia kell olyan elemeket, amelyek összhangban állnak a többségi kulturális tartalmakkal, ugyanakkor olyan sajátos elemeket is,
9
amelyek lehetővé teszik az etnikai identitás újratermelődését. Egy kisebbségi csoport tényleges integrációjáról akkor beszélhetünk, ha a szóbanforgó kisebbséget a többség is elfogadja magával „egyenrangú” félként. Ehhez az szükséges, hogy a többségi és a kisebbségi kultúra tartalmazzon közös elemeket. Ez az asszimiláció bizonyos fokát feltételezi. A teljes asszimilációt a modern etnikumok úgy kerülhetik el, hogy ritualizálják eredeti kultúrájuk egyes elemeit, amelyek ezáltal elvesztik régi tartalmukat, miközben új funkciókat töltenek be: a közösség önidentifikációjának eszközeivé válnak. Az asszimiláció strukturális dimenziója azt a folyamatot írja le, amelynek során a kisebbségi csoportok tagjai szétszóródnak a társadalom intézményeiben, és ez a kisebbség és többség közötti társadalmi interakció intenzitásának folyamatos növekedését eredményezi (Marger, 1990). A strukturális asszimiláció folyamatának két szintjét különböztetjük meg. Elsődleges (vagy informális) strukturális asszimiláció esetén a kisebbségi és többségi csoportok tagjai (közösen) primér csoportokat hoznak létre, vagyis etnikai identitásuktól függetlenül szoros, személyes, informális kapcsolatokat létesítenek. A másodlagos (vagy formális) strukturális asszimiláció során a különböző etnikumok tagjai etnikai hovatartozásuktól függetlenül közösen alkotnak formális intézményeket. Ez azt jelenti, hogy egyenlő eséllyel versenyeznek a különböző társadalmi javakért (hatalom, kiváltságokhoz jutás, stb.). Számos szerző a másodlagos strukturális asszimilációt nevezi integrációnak, a továbbiakban az integráció fogalmát mi is ebben az értelemben használjuk. A biológiai asszimiláció, vagy amalgamáció az asszimilációs folyamat utolsó fázisa, amelyben a vegyes házasságok gyakoriságának következtében az eredetileg különálló etnikai csoportok eggyé válnak. Az amalgamáció (legalábbis egy bizonyos mértékig) a csoportok érintkezésével járó természetes folyamat. Kutatásunk gerincét az a hipotézis képezte, hogy a fentiekben bemutatott két roma közösség eltérő
10
beilleszkedési stratégiákat követ: az egyik integrációra, a másik asszimilációra törekszik. A kutatás alapját résztvevő megfigyelés képezte, amely módszert a két roma közösség vezető tagjaival, és a faluban található formális szervezetek vezetőivel készített interjúkkal, valamint az egyházi hivatalokban talált különböző dokumentumok (nyilvántartások, anyakönyvek, stb.) elemzésével egészítettünk ki.
1.
A ROMA KÖZÖSSÉGEK ASSZIMILÁCIÓJÁNAK KULTURÁLIS DIMENZIÓJA
A kulturális kölcsönhatások vizsgálata által azt igyekszünk bemutatni, hogy a két roma közösség a szubsztitutív akkulturáció melyik fázisában található. Ezt a jelenséget a következő dimenziókban vizsgáltuk: lakóhely/lakásviszonyok, családszerkezet, foglalkozás, az iskolához, tanuláshoz való viszony valamint az anyanyelv használata. Az akkulturáció vizsgálata mellett a két roma közösség identitásának elemzése során olyan kulturális elemeket kerestünk, amelyek a nem roma többségtől való elhatárolódás eszközét-, illetve a roma közösségek etnikai identitásának alapját képezik. l.a. A házicigányok életmódja A házicigány közösség tömbben lakik a falu egyik szélső utcájában. Házaik általában több, kettő-négy szobásak, ám az esetek többségében minden szobában nagycsaládok laknak. így a házak gyakorlatilag több egyszobás, egybeépített lakásnak felelnek meg. Jellemző, hogy nem fordítanak figyelmet a házak javítására: nagyrészük vakolatlan, a kerítések düledeznek, néhány vályogkunyhó mellől hiányoznak. A 22 házból 12-ben van földgáz, 13-ban villanyáram. A fogyasztók egy része azonban fizetésképtelen, így sok házban szünetel a gáz- és áramszolgáltatás. A gáz és villany bevezetése egyébként nem jelenti azt, hogy ez a komfort a ház minden lakója számára hozzáférhető. Gyakran előfordul, hogy egy
11
többszobás ház egyetlen szobájának lakói használnak gázt és áramot. A lakások berendezése szegényes, mivel a szobákban nagycsaládok élnek, a bútorzat nagyrészét a fekvőhelyek teszik ki. Gyakori használati tárgy a kazettás magnó, a jobb módúaknál fehér-fekete TV készülék és régi típusú mosógép is előfordul, egy esetben videókészüléket is találtunk. Ezeket a gádzsóktól (nem romáktól) használt árúként szerzik be. A túlzsúfoltság miatt a szobák funkcionálisan nem különülhetnek el, lakó-háló szobaként használják őket; fürdőszoba és konyha nincs. Ugyanabban a helyiségben tisztálkodnak és főznek, nyáron pedig gyakran készítik az ételt kint a ház előtt egy rögtönzött tűzhelyen. A 22 házicigány családból hét öt-, vagy ötnél kevesebb személyből áll, további hét család hat - kilenc személyből-, 10 és annál több személyből nyolc család áll. Egy átlagos család nyolctagú. Jellemző családtípus a nagycsalád, amelyben a szülők mellett több, saját családdal rendelkező gyerek is él. Gyakoriak a szülőkkel egy háztartásban élő csonka családok, ami a házastársi kapcsolatok gyakori felbomlására utal. Sz.K. családjában, amelynek szerkezete jellegzetesnek mondható, egy négyszobás házban három fiútestvér él anyjuk mellett, feleségeikkel és gyerekeikkel, valamint azok családjaival. Az ilyen típusú családok, bár szerkezetileg egy nagycsaládot alkotnak, gyakorlatilag több nagycsaládként működnek, általában az egy szobában élők alkotnak egy háztartást. Sz.K. családja négy különálló háztartásként működik, a jövedelmek tehát szobánként osztódnak el. A közösségben feltűnően sok csonka család él. A nagycsalád funkciója, hogy összefogja ezeket a csonka családokat, és így biztosítsa számukra a túlélést. A házasságok gyakori felbomlásához valószínűleg az is hozzájárul, hogy ezeket nem állami anyakönyvvezető előtt kötik, és egyházi esküvő sincsen. A házasságokat nem szabályozzák a közösség normák sem: a házasulandó felek egyike rendszerint egyszerűen átköltözik a másik fél családjához, (az „átköltözés” kifejezés is túlzás, ruháin kívül általában semmit sem visz magával).
12
A házicigány közösség foglalkozási struktúrája az 1989-es rendszerváltást követően jelentősen megváltozott. 1989 előtt a közösség aktív férfitagjai az iparban dolgoztak, szinte minden családnak volt legalább egy kereső tagja. Különböző iparágakban helyezkedtek el: építőtelepeken segédmunkásként, bútorgyárban, téglagyárban, szállítási vállalatoknál, malomiparban, bőrgyárban, stb., általában marosvásárhelyi vállalatoknál. Az állandó munkahely, a stabil jövedelem aránylag jó megélhetést biztosított, ebben a periódusban épültek többszobás téglaházaik. A rendszerváltás után ez a réteg tartósan munkanélkülivé vált, összesen három személy maradt nagyvállalati ipari munkás. Az újonnan alakult helyi kisvállalkozások nem pótolják az elveszett munkahelyeket: mindössze nyolc személynek biztosítanak állandó jövedelmet. Az aktív lakosság másik része az informális gazdasági szektorban keresett munkát, jövedelmük nagyobb részét alkalmi bérmunkával szerzik, napszámosként dolgoznak saját településükön, illetve a szomszédos falvakban: mezőgazdasági-, építkezési- és egyéb alkalmi háztáji munkákat végeznek. A gyűjtögetés szintén az informális szektorba tartozó tevékenység, amely elsősorban a nők és a gyermekek sajátja, de idényben a férfiak is bekapcsolódnak. Erdei salátát, gombát, csipkebogyót gyűjtenek, amit házalással Csáváson és a szomszédos falvakban értékesítenek: eladják, vagy élelemre cserélik. A házalás gyakran koldulást is jelent, nehéz megvonni a határt a cserével járó alku-, és a kéregetés-koldulás között, a viszonzás gyakran csak gesztusértékű. A koldulás sem ritka jelenség, főleg idős nők és gyerekek koldulnak: sátoros ünnepekkor eljárnak a „jó” emberekhez „ünnepet köszöntem”. A házalással foglalkozó, főleg idősebb asszonyok bevett szokása, hogy kiskorú unokáikat is magukkal viszik, és ha nincsenek megelégedve az alkudozással, akkor unokájuk részére kérnek valamit. Általában élelmet és ruhát koldulnak, csak kivételes esetekben (pl. temetésre) pénzt. A közösség foglalkozási struktúrájából hiányoznak a tradicionális mesterségek. Valaha több család téglavetéssel
13
foglalkozott, de az égetett tégla használatának elterjedésével megszűnt a jövedelemszerzésnek ez a módja, a mesterség nem is adódott tovább. Egy idegenből jött család kosárfonással foglalkozik, termékeiket házalással árulják, illetve cserélik. Bár szántóföldjük nincs, egyes családok háztáji gazdálkodást is folytatnak. 1990-től néhány évig a magyarországi vendégmunka is átmeneti jövedelemszerzési lehetőséget jelentett. Ezt nyolc személy használta ki, átlagosan kevesebb, mint egy évet dolgoztak Magyarországon. Az iskolával-oktatással szembeni viszonyulást vizsgálva az derült ki, hogy az ötödik-hatodik osztályban a házicigány gyerekek kimaradnak az iskolából. Ha rákérdeztünk a jelenség okára, a szülők pénzhiányra hivatkoztak (nem volt elég pénz megfelelő ruhára és tanfelszerelésre), valamint arra, hogy a gyerekek munkaerőként nagyobb hasznára vannak a családnak. De a kimaradáshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy a többszöri osztályismétlés miatt a roma gyerekek már jóval idősebbek, mint nem roma osztálytársaik. Ugyanakkor a taníttatáshoz való viszonyulásnak mélyebb kulturális gyökerei is vannak: az iskolai tanulmányok „hosszútávú” befektetést jelentenek, és a tervezés nem jellemző a közösség tagjaira. A '89es rendszerváltás után csökkent az általunk vizsgált roma közösségekben az iskolázottság mértéke: míg '89 előtt négy személy végzett szakiskolát, ilyesmire '89 után nem volt példa, és az iskolából való korai kimaradás miatt gyakorlatilag minden továbbtanulási forma lehetetlenné vált. l.b. A gáborcigányok életmódja A gáborcigányok valaha szintén a falu perifériáján, külön telepen laktak. Növekedése során a falu ezt a cigánytelepet is elérte, de kevésbé kebelezte be, mint a házicigányok területét. E közösség szegregáltsága mégis jóval kisebb mértékű, mint a házicigányoké, mivel az utóbbi húsz évben a vagyonosabb gáborcigányok szétszórtan beköltöztek a falu nem romák lakta részeibe. Ez a közösség gazdaságilag jóval differenciáltabb, mint a
14
házicigányoké: egy részük nagy házzal, új, nyugati márkájú személyautóval (esetleg többel is) rendelkezik, de telepükön vályogházak is állnak. Szintén lényeges különbség, hogy a házicigányokkal ellentétben a gáborcigányok egy csoportja (amelyet nagyrészt a legvagyonosabbak alkotnak) felvállalta a közösség vezetését. Bár e közösség rendkívül hagyományőrző, ez a vezető csoport folyamatosan átértékeli a közösség hagyományait, s nagy presztízsének köszönhetően életmódjával mintául szolgál a közösség tagjai számára. Az oláhcigányoknál a „bulibás” intézménye és a „krisz”-ben való részvétel a tradíció részévé teszi a „képviselői”, vezetői szerepet, ennek ellenére a hagyományok folyamatos újraértékelése új jelenség. A vezető csoport egyik tagja beszélgetéseink során különbséget tett „jó” és „rossz” hagyományok között. „Rossz” hagyománynak tekintette a bocskort, a hosszú hajat, a hosszú inget, a mosdatlanságot valamint a nadrág bekenését zsírral (a zsíros ebéd a gazdagság státusszimbóluma). „Jó” hagyományként a bajuszt, az „egészséges, bő, tiszta ruhát”, kendőt, kontyot nevezte meg. „Vettünk fel ártatlan szokásokat is, de ezek nem okoznak nagy változást az egészséges hagyományban”, mondja G.D. A közösség tagjai szeretnének javítani a romák életkörülményein, és erre megoldást is véltek találni. G.D. szerint: „A cigányoknak problémáik vannak, de ezeket a problémákat nem erővel kell megoldani. Úgy kell ezt adagolni, mint az ételbe a sót. Mi ezt a Bibliával próbáljuk elérni. Ha elfogadják az evangéliumot, idővel megváltozik a mentalitásuk.” Az evangelizációnak a fenti kijelentés alapján két funkciója van: egyrészt összekapcsolódik a szociális problémákkal, másrészt az evangélizáció a közösségi problémák orvoslásának rendelődik alá (legalábbis G.D. esetében). Erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérünk. A telepről való kiköltözésben fontos szerepe volt a hagyományok ilyen típusú átértékelésének. Ahogy azt G.L. elmesélte, a gáborcigányok „poharas cigányok”, azaz az apa a családi örökséget hagyományosan ezüst pohár
15
formájában adja át nagyobbik fiának, míg fiatalabb fiainak csak pénzt ad. De „az utóbbi időben rádöbbentek, hogy ez nem egészséges dolog. Az apa a poharat eladja, s a pénzt elossza gyermekei között, de úgy ossza el, hogy lakást épít nekik, s azok többre mennek a lakással.” (G.L. egy későbbi megjegyzése szerint egy ilyen pohár eladásánál a bulibás is jelen szokott lenni. Az ezüstpoharakat csak gáborcigányoknak adhatják el, kívülállóknak csak abban az esetben, ha nincs rá közülük való vevő. Mindez arra utal, hogy a családi poharak eladhatóságára vonatkozó döntés nem település-, hanem a tágabb gáborcigány - közösség szintű.) Drágább házak vásárlását egyebek között a dohányzásról és a szeszes italok fogyasztásáról való lemondás (ezeket az adventista egyház szigorúan tiltja) tette lehetővé, és ez a gyakorlat a nem adventista gáborcigányokra is hatással volt. („Az értelmesebb gáborcigányok átálltak adventistának, s így, aki nem állt át, de szintén értelmes, szégyelli az italt, s a dohányt.” G.D.) A gáborcigányok házai két-három szobásak, egy házban általában egy nukleáris család (szülők és két-három gyermek, ritkább esetben négy) lakik. Igaz, a gáborcigányok között is vannak nagycsaládosok, de nagyon ritka, hogy három generáció (szülők, gyermekek és nagyszülők) egy szobában lakna. A vagyonosabb családok lakásainak beosztása a nem romákéhoz hasonló: konyha, fürdőszoba, néha előszoba is van. Szegényebb családoknál, ahol több generáció is együtt él, a(z általában) két szobás házban az egyik szoba a szülőké, másikban a fiatalabb család lakik. Minden gáborcigány lakásában van gáz és villany, a tehetősebbeknél a víz is be van vezetve. A közösséget 14 család alkotja, melyek közül hét család öt, vagy ennél kevesebb személyből áll, hét pedig ötnél többől. A legnagyobb család kilenctagú. A nagycsaládot rendszerint egy fiúgyermek, annak saját családja és a fiú szülei alkotják . Az átlagos család öttagú, többségben vannak a kiscsaládok. A nukleáris családok térnyerése a nagycsaládokkal szemben szintén a hagyományok átértékelésével függ össze. Legfőbb oka a fiatal családok önállóság iránti igénye, ami a tradicionális
16
roma család patriarchális jellegével szemben fogalmazódik meg. G.D.: „Nálunk olyan patriarkális rendszer van. Az édesapa szava áll, ő oszt és szoroz. Ha azt mondja, ezt a lányt el kell csapnod, mert nem élhetsz vele, ha akarja, ha nem el kell csapnia.” Ha a fiú nem akar engedelmeskedni, az apa kiközösíti, „nem ad semmit neki”, vagy pedig, ami mindannyiuk számára elfogadható megoldás, „a fiú különmegy”. Feltűnő, hogy ebben a közösségben nincsenek felbomlott családok. Ez részben a házasságkötés erős tradicionális szabályozottságával magyarázható, ugyanakkor az adventista egyház családi életre, házastársi hűségre vonatkozó szabályai is a családok stabilitását erősítik. Az adventista egyház követelményei a gáborcigány közösség házasodási szokásait is befolyásolták, bár ez a kérdés a roma és az adventista közösség (nem roma származású tagjai) közötti kapcsolat egyik érzékeny pontja. Az adventista egyház szigorúan tiltja a kiskorúak házasságát, ugyanakkor az a szokás, hogy gyereküknek a szülők már kiskorában házastársat választanak, mélyen gyökerezik a közösség szokásvilágában. A szokás szerint a fiatalok biológiai érésük után rövid időn belül (vagyis törvényes nagykorúságuk elérése előtt) házasságra is lépnek, amit az adventista egyház ellenez. Emellett az adventista egyház tagjait nem adventista fiatalokkal sem hajlandó összeesketni, így a vallási közösség részéről kettős elvárás nehezedik a romákra. A hitelvek a szülők általi párválasztást (a gyerek akarata ellenére történő házasságot) is tiltják, de úgy tűnik, a helyi egyház szemet húny efölött. A kétféle elvárást egyelőre összeegyeztethetetlenné teszi, hogy a 18 évet betöltött adventista romalányok az etnikai közösség normái szerint már vénlánynak számítanak, és emiatt nehezebben mennek férjhez, a cigány-gádzsó vegyes házasságot pedig a vallásos közösségben mindkét fél elutasítja. Foglalkozásukat tekintve a gáborcigányok eredetileg üstfoltozó cigányok (călderaş-ok). A közösség férfi tagjai ma is mindannyian bádogosok. Elsősorban csatornakészítéssel foglalkoznak, de egyéb bádogosmunkát
17
is elvállalnak. Szakértelmüket hagyományos módon, apjuktól szerezték. Mivel a közösség egyetlen tagja sem dolgozott állami vállalatoknál, megélhetésüket nem érintette az állami gazdasági szektor összeomlása. A rendszerváltás időpontjában már több évtizede kisiparosként dolgoznak, tehát olyan gazdasági-jogi keretek között, amelyek 1989 után is fennmaradtak. A 80-as évektől kezdve bádogosságon kívül több család műanyagöntéssel, „fröccsentéssel” is foglalkozott (műanyag lábbeli, ruhacsipesz stb. készítés), amely foglalkozás nagyon gyakori a nem roma adventisták körében. A műanyagöntést a fogyasztási szövetkezetek bedolgozóiként, azaz törvényes keretek között végezték. A jövedelemszerzésnek ez a módja pár éve szünetel, bár a nem kis családi befektetést igénylő műanyagöntő gépek még megvannak. Az informális gazdaságban a Törökországról és Magyarországról hozott fogyasztási cikkek rendszertelen értékesítése által vannak jelen. Egy személy hosszabb ideje régibútor-kereskedéssel is foglalkozik, antik bútorokat vásárol fel és ad el németországi kapcsolatai segítségével. Napszámosként a gáborcigányok soha nem dolgoztak. Az adventista közösség nyomására felhagytak a koldulással és guberálással (mint „jövedelemkiegészítő” tevékenységgel), amely a nem romák szemében egyértelműen a nélkülözés jele, a nélkülözők segítése viszont az adventista diakonissza szolgálat kötelessége. Koldulni vagy guberálni a vallási közösség szemében a nélkülözés elhallgatást jelenti, vagyis a vallási közösséggel szembeni őszintétlenséget. Bár ez mára már megszűnt, de ilyen ügyek sokáig képezték fegyelmi eljárások tárgyát (ezek feddéssel zárultak, sohasem kizárással). A gáborcigányok iskolához való viszonya hasonlít a házicigányokéhoz. A fiúk elvégzik a kötelező nyolc osztályt, a lányok ötödik-hatodikban kimaradnak az iskolából. A gáborcigány gyerekek jellegzetes viselete is nehezíti számukra az iskola gyerekközösségébe való integrálódást: a nem roma gyerekek gyakran csúfolják őket hosszú bő szoknyájuk, kalapjuk miatt. A lányok
18
kimaradása az iskolából férjhezmeneteli esélyeikkel függ össze. Amint azt a hatodik osztályos G.T. mesélte barátnőjének, ha nem marad ki az iskolából, nem tud majd férjhez menni, ugyanis egyetlen gáborcigány fiú sem hajlandó feleségül venni magánál iskolázottabb leányt. A fiúk azért járják ki a nyolc osztályt, mert ez a hajtási, a jogosítvány megszerzésének feltétele. l.c. A vizsgált közösségek etnikai identitása A házicigányok önmagukat „magyar cigány”-ként határozzák meg. „Magyarságukat” a falu magyarnak tekintett intézményeihez való tartozással magyarázzák (református egyház, magyar tannyelvű osztályok). Roma identitásukat rendkívül kevés elemhez kötötték. Öltözetüket nem tartják roma jellegzetességnek, ha anyagi helyzetük ezt lehetővé teszi, öltözködésükkel a nem romákhoz igyekeznek hasonlítani. Nem tartják a nem romáktól megkülönböztető szokásnak a közösség rítusait sem (ilyen rituálék a temetés és a katonabúcsúztatók). Identitásuk központi elemének roma anyanyelvük és marginális szociális helyzetük bizonyult. A gáborcigányok identitása lényegesen különbözik a házicigányokétól, mert számos olyan kulturális elemet tartalmaz, amely etnikai sajátosságokat tükröz. Ez a csoport „bajuszos gáborcigány”-, vagy „sátoros cigány”-ként nevezi meg önmagát. A „călderaş” nevet mesterségükről beszélve használják: „apám még úgy mondta, hogy călderaş-ok vagyunk” (G.L.). Indiai eredetüket identitásuk lényeges összetevőjének tekintik: „A cigányok európai szinten az utolsó vándornép, akik ÉszakIndiából jöttünk. Romániába kb. az 1400-as években jöttünk be” (G.L.). Önbemutatásukban nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy sajátos szokásaik vannak, a „cigánytörvény”, melynek kapcsán főleg a tisztaságra-tisztátalanságra-, házasságkötésre- és leányszöktetésre vonatkozó szokásokat említenek. „A cigány törvény nem a médek és a perzsák törvénye, de betartjuk őket” (G.D.). A „médek és perzsák” kifejezéssel szintén keleti származásukra utalnak, ez az interjúk során visszatérő kifejezés (pl. a ruházkodás
19
kapcsán elhangzott, hogy a nőknél a kendő viselése a médek és perzsák öltözködéséhez hasonló). Az önmagukról alkotott képben sajátos viseletüknek fontos helye van. Más cigánycsoportoktól is viseletük alapján határolják el magukat: „Mi úgy tudtuk megőrizni személyes identitásunkat, hogy nálunk a nők meghagyták a hosszú ruhát, a hosszú hajat, míg a házicigányoknál levágták a hajat a nők, elhagyták a hosszú ruhát”. (G.L.). A gáborcigányok önidentifikációjában saját csoportjuk központi helyet foglal el a romacsoportok között, erről nyelvük kapcsán beszélt G.D.:”A mi nyelvünk olyan tengelynyelv, amellyel be tudunk illeszkedni a Romániában élő kilenc tájszólást beszélő cigány törzs bármelyikébe. A házicigányok egy moldvai cigány beszédét nem értik, mi tudunk értekezni vele. Ebből is látszik, hogy a többi cigányok valahogy tőlünk szakadhattak le.” A következő idézet jól tükrözi az előző fejezetben említett „vezető csoport” etnikai identitásához, és a saját etnikai csoporthoz való viszonyát: „...ha én levágnám a bajuszomat, s a feleségem rendes ruhát viselne, ezzel megtagadnánk a nemzetiségünket, azt jelentené, hogy szégyelljük. Mi viszont nem szégyelljük, büszkék vagyunk a nemzetiségünkre. Mi viszont nem szégyelljük azt, ami szép a hagyományainkban, a kultúránkban. Szégyelljük azt, ami nem illik, a piszkos, trágár beszédet...” Összegzésként talán azt mondhatjuk, hogy míg a házicigány közösség marginális szociális helyzete és nyelve alapján határozza meg önmagát, a gáborcigány közösségnél az indiai eredet motívuma válik hangsúlyossá, a sajátos viselet valamint a nyelv, amely alapján a saját csoport a tágabb értelemben vett roma identitáson belül is definiálhatóvá válik. A fenti identitásbeli különbségeknek lényeges következményei vannak: a házicigányok szégyenkezve, kelletlenül beszélnek roma voltukról, ezzel szemben a pozitív értékekből- vagy értéksemleges elemekből álló gáborcigány identitás jóval könnyebben vállalható.
20
2.
AZ ASSZIMILÁCIÓ STRUKTURÁLIS DIMENZIÓJA
A romák strukturális asszimilációjának vizsgálatához igyekeztünk minél teljesebb képet alkotni a két település szervezettségéről. Ennek érdekében formális és informális struktúrákat különítettünk el. A formális struktúrákat működésük jellege alapján profitorientált (gazdasági) és nonprofit csoportokra osztottuk. A nonprofit formális szervezetek esetében a vallási szervezeteket az állami költségvetési intézményektől elkülönítve tárgyaljuk. A kutatás terepén a napszámot, a kalákát valamint egy sajátos társulás intézményeit tekinthetjük informális szerveződéseknek, a fentieken kívül a baráti csoportok struktúrájára is kitérünk. 2.1. Romák a vallási szervezetekben 2.1.a. A gáborcigányok az adventista egyházban Az első adventisták először Mezőfelében jelennek meg 1920 körül. E faluban 1950-ben az időközben önálló egyházközséggé vált adventista kisegyháznak 51 tagja van, 1969-ben 120, 1996-ban pedig 249. A felei adventista gyülekezethez megalakulása kezdetétől néhány csávási személy is tartozott, magyarok és románok egyaránt. A gáborcigányok közül elsőként egy 18 éves fiú lépett be az adventista közösségbe, 1973-ban. A közösségnek egészen a közelmúltig csak Mezőfelében volt imaháza, ide jártak a csávási tagok is. (Fele és Csávás gyakorlatilag összenőtt falvak). A csávási gáborcigányok és nem romák egy csoportja a felei adventista gyülekezetben került szorosabb kapcsolatba egymással. Az egyre növekedő, majdnem 100 tagot számláló csávási adventista közösség számára 1993ban Csávás központjában modern imaházat építettek. A csávási közösség külön egyházközséggé szeretne válni, tevékenységeik egy részét már önállóan szervezik, a felei közösségről való formális leválásuk azonban még nem történt meg, így az adventista egyházon belüli tisztségek megoszlanak a mezőfelei és a csávási tagság között. Az adventista egyháznak egy fizetett alkalmazottja van, a lelkész (prédikátor), aki teológiát végzett, de nem helyi lakos. Az 21
igehirdetés azonban nem csak az ő feladata, bizonyos alkalmakkor más, jól beszélő és tiszteletnek örvendő adventisták is prédikálnak, közülük ketten romák. Bizonyos időközönként a vallási közösség mindegyik tagja köteles rövidebb, 15 perces prédikációkat tartani, így a romák is. A közösség szervezése és irányítása a gyülekezetvezető és a tíztagú gyülekezeti bizottság feladata, amely hetente többször is összeül, hogy adminisztrálja a közösség szerteágazó tevékenységét. A bizottság tagjait a gyülekezet választja meg. Ennek a bizottságnak már évek óta egy roma férfi is tagja, aki egy időben a missziós tevékenység felelőse volt. (Több romániai és magyarországi roma közösségbe szervezett evangelizációs utakat, a csávási házicigányoknak is tartott evangelizációs hetet, de eredménytelenül). Az egyháznak egy szociális feladatokat ellátó diakónusszolgálata is működik, amelyet a gyülekezet által választott négy diakónus vezet, pontosabban ők végzik a diakónusi munkát. Egyik diakonissza egy csávási roma nő. A közösség másik tevékenysége a szombati közös bibliaértelmezés („szombat-iskola”), amely nyolc-tíztagú csoportokban folyik, és rövid időre (egy hónapra) kinevezett csoportvezetők irányítják. Ezt a feladatkört gyakran töltik be roma személyek. A szombat-iskola ideje alatt a gyermekeknek külön programot szerveznek, amelyet alkalmanként más-más nő vezet. Ezt a feladatkört is gyakran látják el roma nők. A fentebb bemutatott állandó szerepkörökön kívül a közösség tagjainak különböző alkalmi feladatokat is el kell látniuk, ezek elvégzésére gyakran jelölnek ki roma személyeket. Így például 1995-ben a gyülekezet egy hollandiai nemzetközi adventista konferencián képviseltette magát, és a háromtagú feleicsávási küldöttség egyik tagja roma volt. Elmondható tehát, hogy az adventista gyülekezetben a legfontosabb
22
gyülekezetvezetői funkción kívül minden más tisztségbe hosszabb-rövidebb időre romákat is jelölnek. A közösségi tevékenységek után az imaház előtti téren a közösség tagjai kis csoportokban kötetlenül beszélgetnek. A beszélgetések eredményeként szorosabb személyes kapcsolatok alakulnak ki, amelyek a közösségi programokon kívüli kapcsolattartások csírái. Ezek a néhány személyből álló kiscsoportok megfigyeléseink szerint etnikumtól függetlenül szerveződnek. Azonban közösségi programokon kívül nincs rendszeres kapcsolattartás romák és nem romák között 2.1.b. A házicigányok a református egyházban A református egyház lazább kapcsolatot tart fenn tagjaival, mint az adventista, így a roma és nem roma tagság egy része csak formálisan tartozik az egyházhoz. A lelkész hatásköre tágabb, mint az adventista prédikátoré, a tagságot viszont kevésbé vonják be az egyház életébe. Formálisan a vezetés megoszlik a lelkész és a választott presbitérium között, a valóságban azonban az egyházközösség irányítása a lelkész kezében összpontosul. A presbitériumnak soha nem volt roma tagja. Bár a házicigányok néhány kivétellel reformátusnak vallják magukat, számos esetben nem tisztázott a református egyházhoz való viszonyuk. A református egyház nyilvántartásában szereplő 167 roma közül 86 igazolhatóan református (azaz reformátusként keresztelték meg), 39 esetben nincs erre vonatkozó pontos információ, 42-en pedig igazolhatóan ortodoxok. Az ortodox keresztelések zöme a 70-es évek második felében és a 80-as években történt. Ezeknek két oka van: vagy az, hogy a református házaspár gyerekük születésekor román környezetben élt, vagy pedig az, hogy az egyik házastárs ortodox vallású. A házicigányok nem konfirmálnak, és nem kötnek egyházi esküt, templomba nem járnak, ettől függetlenül valamennyiüket református szertartás szerint temetik el. Egyházi járulékot csak akkor fizetnek, ha a családban haláleset történik, ilyenkor évekre visszamenőleg kifizetik az elhunyt egyházadóját, hogy
23
hozzátartozójuk egyházi temetésben részesüljön. Az utóbbi években változott ez a gyakorlat: a roma egyháztagok egyházi építkezésen dolgozzák le saját járulékrészüket. Ennek az az oka, hogy a külföldi segélycsomagokat csak olyanoknak adnak, akik rendesen fizetik az egyházi járulékot. Elmondhatjuk tehát, hogy a házicigányok kapcsolata a református egyházzal a temetkezésekre és a segélycsomagokra szűkül. Ez utóbbi tulajdonképpen a szó szoros értelmében vett üzleti kapcsolat. A romák és az egyházi vezető között a temetések alkalmaival megvalósuló viszonyról sokatmondóan nyilatkozik a lelkész: „Amikor cigány temetésen prédikálok, úgy beszélek, mint vallásórán a gyermekeknek. Úgy prédikálok, hogy valamit értsenek meg. Ilyen szinten vannak”. Reformátusságukról pedig: „Ha jól megnézem, fele sem református ezeknek. Egyharmada talán. Ahhoz meg kellene keresztelkedjenek, konfirmáljanak, és azonkívül jöjjenek templomba, s vegyenek úrvacsorát. E nélkül csak papíron egyháztagok”. 2.1.c. A romák és az ortodox egyház Mindkét roma közösségben vannak olyanok, akik nem tartoznak sem az adventista, sem a református vallási közösségekhez, ezek ortodoxnak vallják magukat. A házicigány közösség hat felnőtt, román környezetből származó tagja tartja ortodoxnak magát, a gáborcigány közösségből pedig három család (összesen 16 személy). Az ortodox pap szerint azonban: „Csáváson nincsenek ortodox cigányok, volt egy család de miután a férj meghalt, az asszony áttért adventistának” (a fent említett 16 személy megszakította ugyan a kapcsolatot az ortodox egyházzal, és az adventista gyülekezet istentiszteleteit látogatja, de nem adventisták, nincsenek megkeresztelve). A pap keresztelt ugyan pár gyereket, de véleménye szerint azok szülei nem ortodoxok, hanem reformátusok, akik csak azért keresztelték gyereküket ortodoxnak, mert nem akarták kifizetni a református egyháznak az elmaradt egyházadót. Az ortodox papnak nincs tudomása a református egyházi
24
nyilvántartásban szereplő ortodoxokról. Néhány roma gyerek, úgy gábor-, mint házicigány időnként megjelenik az ortodox vallásórán. A pap nem érti, miért, de, mint mondja: „Ha már jönnek, nem küldöm el őket”. 2.2. A romák helye a gazdasági struktúrákban 2.2.a Az állami szektor Az állami szektort Mezőcsáváson a rendőrség, az orvosi rendelő, az állatorvosi rendelő, az iskola, a posta és a telefonközpont valamint a helyi önkormányzat képviselik, ezek összesen 61 személyt foglalkoztatnak. Helyi viszonylatban ezek a legnagyobb presztízsű munkahelyek, de ezek betöltésére nem alkalmaznak romákat. A falu szervezettsége szempontjából figyelembe kell vennünk a helyi önkormányzatot is mint a lakosság képviseleti és vezetési szervét. A községet alkotó nyolc falu képviselete a polgármester, az alpolgármester és a választott képviselők által történik. A helyi adminisztráció kezdeményezésére a helyhatósági választások képviselői listájára egy roma (házicigány) is felkerült. Bár nem kapott elég szavazatot, a helyi tanács felkérésére formálisan képviseli a házicigányokat. A képviselőnek azonban alig vannak feladatai, szinte nem is vesz részt a helyi adminisztráció döntéseiben és munkájában. A roma képviselő valódi szerepe az, hogy jelenléte által elvileg kommunikálni lehetne a házicigány közösséggel. Kérdéses azonban, hogy a képviselő eleget tudna-e tenni ennek a feladatnak, mert beszélgetéseink során más házicigányokhoz hasonlóan kifejtette, hogy senkiért sem hajlandó bonyodalmakba keveredni. Itt említjük meg, hogy bár a gáborcigányok és a helyi adminisztráció között nincs az előbbihez hasonló kapcsolat, a gáborcigány közösség vezetője - a bulibás - és a megyei rendőrség informális, de állandó kapcsolatban állnak egymással, a csávási gáborcigányok pedig egy képviselő révén a bulibással. így számukra is adott a hivatalos szervekkel való kommunikáció lehetősége, és ez úgy tűnik, közvetettsége ellenére hatékonyabban működik mint a házicigányoké. Ugyanakkor a bulibás és a
25
cigánygyűlés a gáborcigány közösség belső integrációjának fontos tényezője, ennek vizsgálata azonban kívül esik jelen kutatásunk témáján. 2.2.b. A formális gazdasági szektor
A vizsgált településen a formális gazdasági szektort hat termelő-, négy szolgáltató- és 12 helyi kereskedelmi kisvállalkozás alkotja. Ezek összesen 95 személyt foglalkoztatnak, közülük öt roma, mindannyian házicigányok. Az állami mezőgazdasági szövetkezetben (idénymunkásként) további öt-tizenöt roma dolgozik, a kisiparban foglalkoztatott társaihoz hasonlóan hivatalos alkalmazásban. Három házicigány egy szomszéd faluban működő fafeldolgozó vállalat alkalmazottja, másik három pedig marosvásárhelyi vállalatoknál dolgozik. Bár ez utóbbi hat személy nem vesz részt a faluközösség életében, mivel más településen dolgozik, így sokat van távol, fontosnak tartjuk megemlíteni őket, mert állandó munkahellyel rendelkeznek. Az állandó alkalmazásban álló romák esetében kijelenthetjük, hogy számukra az alkalmazotti státus elnyerésére irányuló igyekezet egyben az önálló gazdasági szerveződés alternatívájának elvetését, vagy az ilyen szerveződésre való képtelenségét is jelenti. Értelmezésünk szerint ez a közösség belső integrációjának gyengüléséhez vezet, s ezáltal az illető közösség asszimilációját segíti elő, hiszen aki alkalmazottként vesz részt nem roma gazdasági szervezetekben, elvileg etnikailag vegyes primér csoportok létrejöttéhez járul hozzá (megfigyeléseink szerint roma - nem roma primér csoportok, általában kocsmai kiscsoportok, kivétel nélkül a munkahelyi kapcsolatok mentén jönnek létre). Az etnikailag vegyes primér csoportok egyértelműen az asszimilációt segítik elő. Példának F.J. esetét említjük: F.J. a mezőgazdasági társulás (román és magyar földtulajdonosok társulásának) mezőgépésze. A társuláshoz az elnök kérésére került a volt mezőgazdasági gépparktól, ahol ugyancsak mezőgépészként dolgozott. A társulás elnökének szavait idézve: „Azért hívtam hozzánk, mert tudtam, hogy jó munkát végez, és mindent
26
becsületesen megcsinál, amit rábízok”. Munkatársai csak „a cigány”-ként emlegetik. Ez a megnevezés mindössze F.J. megkülönböztetésére szolgál, nem negatív sztereotípia. Ellenkezőleg, előfordult, hogy pozitív jelentéstartalommal ruházták fel „a cigány” címkét, a hozzáértő munkást megjelölésére használták: „Az én földem jól van megszántva, 'a cigány' szántotta” (B.I.). F.J. tudja, hogy megbecsültségét kitartó, kemény és becsületes munkájának köszönheti. Amint mondta, tudták, hogy roma, de mégis elhívták dolgozni, mert jó munkát végez, „Ha nem végeznék jó munkát, cigányt nem tartanának maguk között”. A családi vállalkozások és a kisiparosi engedélyekkel dolgozók szintén a formális gazdasági szektorba sorolhatók. Csáváson főleg az adventista gáborcigányok végzik ilyen formában a bádogosmunkát. A gáborcigányok az állami fogyasztási szövetkezet szerződéses bedolgozóiként műanyagöntéssel is foglalkoztak, néha feketén dolgozó munkásokat is alkalmaztak. Ez utóbbi három munkavállalási forma közös jellemzője a munkavégző önállósága. A munkát mindhárom esetben otthon végzik (a csatornákat is otthon készítik el, a megrendelőnél csak felszerelik). A fenti munkák egyike sem nyújt lehetőséget nem romákkal való állandó kapcsolattartásra, s ezáltal csökken az etnikailag vegyes primer csoportok létrejöttének valószínűsége, ami egyúttal az asszimiláció lehetőségét is kizárja. 2.2. c. Az informális gazdasági szektor Ha a megrendelések nagyon távoli településekről érkeznek, a gáborcigányok sajátosan szervezik meg a csatornázás és a csatornakészítés munkálatait. A csatornakészítők, általában rokoni alapon társulva, több csatornát készítenek, s ezeket személygépkocsival a kiválasztott területre szállítják, ahol általában már előre felvállalt munkájuk van. Ha nincs, akkor körbejárják a vidéket, felvállalják az adódó munkát és felosztják maguk között. Egy-egy házat a munka nagyságától függően egy vagy több személy is csatornázhat. Miután elvégzik a
27
vállalt munkát, osztoznak a pénzen. Ilyen módon a legtávolabbi erdélyi településekre is eljutnak. A másik, szintén informálisan szerveződő munka a kaláka, amely napjainkban eltűnőben van. Leginkább a nem roma lakosság körében fordul elő, ritkábban a gáborcigányoknál. A kaláka elsősorban rokoni, kisebb mértékben szomszédi-baráti alapon szerveződik. A nem romák kalákáiban romák nem vesznek részt, ami a fenti típusú kapcsolatok hiányára utal. A nem romák saját bevallásuk szerint óvakodnak attól, hogy a romáktól valamilyen segítséget fogadjanak el, mert amint P.G. mondta „...amíg élek hallanám, hogy egyszer segített nekem”. Ezért, ha kalákát szerveznek, a kalákába hívott házicigányokat napszámosként, előzetes megegyezés alapján fizetik. A romák szemében bármilyen nem romákkal való kapcsolat értékes, legyen az akár egyszerű gazda-napszámos kapcsolat. Értéküket az adja, hogy a házicigányok számára nagyon fontos, hogy a gyakori szükséghelyzetekben valakitől pénzt kölcsönözhessenek, és ezt leginkább a bizalmon alapuló roma - nem roma viszony tesz lehetővé: „...O.J. az én emberem. Bármikor kérek tőle pénzt mindig ad, mert tudja, hogy megadom”. A gáborcigányok ha kölcsönhöz folyamodnak, ezt a jobb módú gáborcigányoktól, vagy nem roma hittársaiktól igénylik, és idejében visszaszolgáltatják a tartozást. Ez nem volt mindig így, régebben az adventista egyházban a gáborcigányok elleni fegyelmi eljárások leggyakoribb oka az volt, hogy a kölcsönkért pénzeket nem szolgáltatták idejében vissza, az utóbbi időben azonban megszűntek az ilyen jellegű vétségek. (P.L.). Az informális gazdasági szektorban a napszámosság a leggyakoribb munkavégzési forma. Ez a jövedelemszerzési mód nem jellemző a gáborcigányokra, a házicigányoknak viszont ez az elsődleges jövedelemszerzési formája. A napszámosmunkát a helyi társadalom jellegzetesen „cigány munkának” tekinti, és a lehető legkisebb presztízse van. Bár a napszámosmunka nem jelent állandó munkaviszonyt, előfordul, hogy egyes
28
személyek rendszeresen dolgoznak ugyannak a munkaadónak. Ezért elvileg elképzelhető volna, hogy primer kapcsolatok alakuljanak ki a roma napszámosok és nem roma munkaadóik között, tapasztalataink azonban nem ezt igazolják. Mivel a helyi viszonyok között a napszámosság jellegzetesen roma foglalkozás, a munkavállalással járó alku mindkét fél részéről olyan (hagyományosnak mondható) gesztusok és attitűdök kíséretében történik, amelyek újratermelik a társadalmi távolságot (ez az alku a nem roma munkavállalót is erősen lealacsonyítja a falu presztízshierarchiájában). A társadalmi távolságok ilyenszerű újratermelődése a házicigány közösség gettójellegének fennmaradásához, erősödéséhez járul hozzá. Az utóbbi időben a jobb módú gáborcigányok is többször alkalmaztak házicigány napszámosokat, ami a fentiek értelmében a két roma közösség közötti hierarchikus viszonyt jelzi. 2.3 A romák szervezeti integrációja A házicigányok egyetlen szervezettel sem tartanak kapcsolatot sem közösségi, sem egyéni szinten. A roma szervezetektől való távolmaradásuk oka anyagi érdekeltségű. Állításuk szerint „...a vezetőség úgyis csak a saját érdekeit nézi, rajtunk úgysem segítenének” A gáborcigányok a már említett bulibás jól működő informális szervezetén kívül jelenleg egyetlen szervezettel sem tartanak fenn kapcsolatot, annak ellenére, hogy G.D. a Maros Megyei Roma Szövetség alapító tagja, alelnöke volt. Lemondásának oka vallásához való ragaszkodása. És mivel állítása szerint „...egyszerre két lovat nem lehet megülni, a vallást választottam”. Későbbi beszélgetéseink során elmesélte, hogy alelnöksége alatt megfenyegették, és a mezőcsávási gáborcigány közösség rosszallásával is szembesült.
29
3.
AZ ASSZIMILÁCIÓ BIOLÓGIAI DIMENZIÓJA
Biológiai asszimiláció alatt a különböző etnikumok biológiai keveredését értjük, amely a vegyes házasságok gyakoriságával mérhető. A faluban ezidáig négy roma-nem roma vegyes házasságot kötöttek, melyek közül kettő roma-magyar, kettő pedig roma-román. Mind a négy vegyes házasságban a roma fél házicigány, a négy esetből háromban a nem roma házastárs nem helyi születésű, hanem házasság révén került a csávási roma közösségbe. E négy esetből nem vonhatunk le általános következtetéseket, mégis ezek az esetek azt jelzik, hogy a házicigány közösség szeretné csökkenteni a saját csoport és a nem romák közötti társadalmi távolságot. Ennek az igénynek beszélgetéseink során többször is hangot adtak. E törekvésük azonban a nem roma közösség elzárkózásába ütközik. A gáborcigányok nem kötnek vegyes házasságot. Ők, amint azt nyíltan meg is fogalmazták, nem tartják helyesnek az etnikai keveredést még más roma csoportokkal sem. ÖSSZEGZÉS Az asszimiláció strukturális dimenzióját elemezve kitűnik, hogy a helyi adminisztráció, melynek az egész közösséget át kellene fognia, és integrálnia a településen élő etnikai csoportokat, nem képes ellátni ezt a feladatot. Próbál ugyan valamilyen formális kapcsolatot kiépíteni a házicigány közösséggel, ez a kapcsolat azonban jelenleg nem működőképes. A református egyház sem segíti a házicigány közösség integrációját. Erinek elsősorban az egyház lelkész-központúsága az oka, valamint az egyházon belüli tisztségek hiánya, illetve a meglévők pusztán formális jellege. A házicigányok elszigetelődésének másik oka, hogy a nem roma reformátusok elzárkóznak a romákkal való kapcsolatteremtéstől, és ez az attitűd az
30
egyházon belül tradicionálisnak mondható. A házicigány közösség - a foglalkozási struktúrákat leszámítva - alig érintkezik formális keretek között a nem roma többséggel. A foglalkozási struktúrákon belül létrejövő interakciókat pedig a romákkal szembeni bizalmatlanság jellemzi: a legnagyobb számú munkaerőt foglalkoztató kereskedelmi egységekben nincs egyetlen roma alkalmazott sem. A mezőgazdasági egységekben dolgozók tulajdonképpen régi pozíciójukat őrzik. A más gazdasági egységekben alkalmazott romák a nem romák számára alantas munkákat végzik, ami kedvezőtelenül befolyásolja a helyi társadalmoban elfoglalt helyüket. A szocialista gazdasági rendszer idején az állami munkahelyeken viszonylag rendszeres kapcsolat alakult ki romák és nem romák között, amely kapcsolatok egy településen kívüli integrációs folyamat kezdetét jelentették, de ez a folyamat a gazdasági rendszer összeomlásával megszűnt. A földrajzi mobilitás (közlekedési lehetőségek) drasztikus csökkenésével és a településen belül a hagyományos informális gazdasági szektorba való visszalépéssel olyan helyzet teremtődött, amely a házicigány közösség „visszagettósodását” vonta maga után. Azonban, ha figyelembe vesszük, milyen helyet foglal el néhány roma a gazdasági szektorban, valamint azt, hogy a közösség (roma és nem roma tagjai) pozitívan értékelik ezt a pozíciót, mindez arra enged következtetni, hogy a gazdasági konjunktúra megfelelő változása esetén a házicigányok a nem roma közösség nyitottságának függvényében újra megpróbálnának minél erősebben kapcsolatokat létesíteni a nem romákkal. Míg az adventista egyház tisztségeinek sokfélesége révén sikeresen integrálja a gáborcigányokat, a történelmi egyházak nem segítik elő a házicigány közösség integrációját. Az elmúlt rendszerben a gáborcigány közösség foglalkozási struktúrája olyanná vált, hogy a munkavégzésben aránylag nagy gazdasági függetlenséget őrizhettek meg, és ez a gazdasági rendszer összeomlásakor előnyükre szolgált. A gáborcigányok informális szektorban végzett tevékenységei (országok közötti kereskedelem,
31
bútorkereskedelem stb.) a nem romák körében is gyakoriak, így ezeket a többség elfogadja. Ezek a tevékenységek rendkívül kifizetődőnek is bizonyultak, és a gáborcigányok anyagi helyzetének javulása a közösség gazdasági differenciálódásához vezetett. A magasabb fokú differenciáltság ugyanakkor erős belső integráltsággal társult. Ezt a belső integrációt a tradíció néhány átértelmezett eleme, mint például a vándorló életmódból eredeztethető közös munkavállalási forma, tovább erősítették.
Irodalom Biró A. Zoltán – Bodó Julianna (1996): Kizárási és bekebelezési technikák interetnikus kapcsolatokban, in: Egy más mellett élés, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda. Dupcsik Csaba: Cigány háztartások jövedelem viszonyai, in: Magyar Tudomány, 1997/6. Hoóz István (1991): A társadalmi folyamatok és a cigánynépesség, in: Cigánylét, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. Horváth István (1996): Relaţi interetnice. in: T. Rotariu - P. Iluţ Sociologie, Editura Mesagerul, Cluj-Napoca. Marger, Martin (1991): Race and Ethnic Relations. American and Global Perspectives, Wadsworth Publishing Co. Neculau, Adrian (1996): Ţiganii: personalitatea modală şi caracteristicile grupului, in: A. Neculau şi G. Ferréol: Minoritari, marginali, excluşi, Polirom, Iaşi. Okeli, Judith (1993): The Traveller-Gypsies. University Press, Cambridge. Oláh Sándor (1996): Szimbolikus elhatárolódás egy település cigány lakói között, in: Egy más mellett élés, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda. Uő (Uott): Cigány- magyar kapcsolatok. Olzak, Suzan: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái, in: Regio, 1993/1.
32
Pap Zsolt: Struktúra és identitás, a társadalmi integráció típusairól, in: Regio, 1995/1-2. Rostás- Farkas György (1983): A cigányok hiedelemvilága, in: Cigányok, Kozmosz Könyvek, Budapest. Schaffter, Adrienne: A kisebbség fogalmáról in: Regio: 1993/1. Sir Fraser, Angus (1996): A cigányok. Osiris Kiadó, Budapest. Szegő László (1983): A hagyományos cigány közösségek belső szerkezete, in: Cigányok, Kozmosz könyvek. Stewart, Michael (1994): Daltesvérek. T-Twins Kiadó, Budapest. Tauber István (1993): A cigánysággal kapcsolatos előítéletek problémái, in: Güncöl – Kerezsi (szerk.): A deviancia szociológiája, T-Twins Kiadó, Budapest. Tomka Miklós (1993): A cigányok története, in: Cigányok, Kozmosz könyvek, Budapest. Toth Pál: A falusi cigányság és az informális szektor, in: Magyar Tudomány, 1997/6. Vécsei Károly: Cigányok a székelyföldi Parajdon. in Regio, 1995/1-2 Wilska-Duszunska, Barbara (1980): Gondolatok az etnikai sztereotípiák természetéről, in: Csepeli György: Előítéletek és csoportközi viszonyok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
33
CSATA ZSOMBOR – KISS DÉNES – KISS TAMÁS – SÓLYOM ANDREA:
VALLÁS ÉS MODERNIZÁCIÓ A MEZŐSÉGEN
Vallásszociológiai tanulmányunkban rurális környezetben élő neoprotestáns közösségekkel kapcsolatos kérdéseket vizsgálunk. Hipotéziseink két téma köré csoportosulnak: a szektásodás és modernizáció, valamint a szektásodás és a nemzeti identitás összefüggéseire. 1. A szektásodás és modernizáció összefüggését tekintve feltételeztük, hogy a szektásodás a modernizáció sajátos útját tette lehetővé. Feltételezésünk szerint e „különutas” modernizáció sikerét az illető települések tágabb gazdasági környezete határozta meg. 2. Az adventizmus és nemzeti identitás közötti összefüggést illetően egyrészt feltételeztük, hogy szórványhelyzetben élő etnikai közösségek esetén a szektásodás folyamata megerősítheti az etnikai identitást; másrészt a vallási identitástól függően eltérések mutatkozhatnak a nemzeti identitás tartalmában. A tanulmány alapjául szolgáló kutatás terepe az erdélyi Mezőség volt, mely régió alatt a néprajzi behatárolásokkal egybeesően egy városok által övezett – Szászrégen, Marosvásárhely, Ludas, Torda, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Beszterce és Bethlen – rurális régiót értünk. E térség választását egyrészt az indokolta, hogy településein számos Hetednapi Adventista Gyülekezet található, másrészt a térség etnikai viszonyai is kedvezőek hipotéziseink vizsgálatára: míg a térség nagyobb részén a magyar lakosság szórványhelyzetben él, keleti peremén többségbe kerül, illetve a Marosvásárhelytől dél-keletre fekvő etnikai tömbvidékhez kapcsolódik.
34
A térségből egy öt faluból álló mintát vettünk, ezeket a kutatásnak megfelelően úgy választottuk ki, hogy különbözzenek a neoprotestáns gyülekezetek mérete, valamint az illető települések szórványjellege szerint. Kis, közepes és nagy gyülekezeteket, illetve magyar valamint román környezetben található gyülekezeteket választva, a mintába Vajdakamarás, Sármás, Mezőbodon, Mezőfele és Csittszentiván került, melyek közül az első három a Mezőség belsejében, Mezőfele és Csittszentiván Marosvásárhely környékén fekszik. Az alábbi táblázatban a mintába került települések vallási és nemzetiségi megoszlásai láthatók: település
lakosság
% magyar
adventisták száma
magyar adventisták száma
Vajdakamarás
1044
90,9
465
465
Mezőbodon Mezőfele Nagysármás Csittszentiván
1024 820 3780 1370
59,2 99,0 44,1 88,8
51 260 420 151
42 260 360 149
Vizsgálatunk csak a magyar lakosságra, azon belül pedig csak két vallás tagjaira, reformátusokra illetve Hetednapi Adventistákra terjedt ki. A kiválasztott településeken strukturált interjúkat készítettünk (interjúvezető mellékelve), melyek alanyai vállalkozók, kisiparosok és földművesek voltak. Az interjúkkal felgyűlt anyagot dokumentumelemzéssel egészítettük ki, ez az illető falvak egyházainak anyakönyveire és egyéb nyilvántartásaira terjedt ki.
35
ELMÉLETI KERET A fentiekben vázolt hipotézisek vizsgálatához Tönnies modernizáció-elméletéből indulunk ki, majd ezt megpróbáljuk hálózatelemzési modellben újrafogalmazni. Tönnies megkülönböztette a falura, tradicionális társadalomra jellemző „közösséget” (Gemeinschaft), amelyben az egyének közötti személyes kapcsolatok erősek, és a városra, a modern társadalomra jellemző „társadalmat” (Gesellschaft), amelyben a személytelen cserekapcsolatok dominálnak. Tönnies a modernizációs folyamatot e két társadalmi forma közötti átmenetként, a közösség visszaszorulásaként, illetve a Gesellschaft-szerű forma térnyeréseként értelmezi (Tönnies, 1983). A modernizáció tehát ebben a megközelítésben a szerepszegmentáció folyamatos erősödését jelenti. A politika, illetve a piac nyilvános szférájában szolgáltatásokat veszünk igénybe, eleget teszünk az állami adminisztráció követelményeinek, ennek során másokkal olyan specifikus funkciókban találkozunk, amelyek lehetővé teszik, hogy eltekintsünk a funkciót hordozó egyén egyéb jellemzőitől, azaz személytelen, funkcionális kapcsolatokat alakíthassunk ki vele. A Gemeinschaft – Gesellschaft közötti átmenetként felfogott modernizáció a kapcsolatoknál alapvetőbb „interakciók” szintjén írható le, interakciónak a két egyén közti erőforráscserét tekintve. E csere lehet formalizált (áruk, szolgáltatások piaci értékesítése), illetve alapulhat reciprocitáson (pl. ajándékozási szokások, kölcsönös segítségnyújtás). A reciprocitás egy adott csoporton belül lehet közvetett vagy közvetlen. Míg közvetlen reciprocitásról a csere intézményesedésének hiánya esetén beszélhetünk, addig a közvetett reciprocitás csak hosszútávon (esetenként generációk közötti átíveléssel) értelmezhető csereként. E közvetettségből adódó kiszámíthatatlanság miatt a közvetett reciprocitás valamilyen irracionális alapú összetartozástudatot is feltételez. Az „irracionalitás” forrásaiként Tönnies a
36
„kultikus közösséget” (vallás) illetve a „vér közösségét” (család, etnicitás) emeli ki. Tönnies dichotómikus modernizációelmélete tehát a közvetett reciprocitástól a formalizált csere felé vezető utat vázolja fel, melynek a közvetlen reciprocitás az egyik stációja. Gemeinschaftnak, közösségnek nevezhető az a csoport, amelyen belül jelen van (illetve tételezett azaz potenciálisan jelen van) a közvetett reciprocitás, a „társadalom” döntően a formalizált csere világa. A köztük levő különbség tehát nem egyszerűen mennyiségi, hanem minőségi, a két társadalomtípus logikája különböző. Egy kapcsolathálózati paradigmában Tönnies dichotómikus modernizációelmélete tovább árnyalható, a hálózati megközelítés ugyanakkor további előnyöket is nyújt a rurális térségek modernizációjának elemzéséhez. A hálózati modell csomópontok, és az azokat összekötő kapcsolatok hálózataként írja le a társadalmi szerkezetet. Granovetter ezen túlmenően különbséget tesz gyenge és erős kötésű kapcsolatok között. E különbségtevés alapját az a felismerés képezi, hogy egy egyénből és annak barátaiból álló csoport szoros kapcsolatai nagy sűrűségű hálózatot alkotnak, amelyben a potenciális interakcióik nagy része jelen van. Az egyént és barátait összekötő kapcsolatokat Granovetter erős kötéseknek nevezi. Ugyanezen egyén és távolabbi ismerősei által alkotott hálózat kisebb sűrűségű lesz, az így körülírt csoport tagjai kisebb valószínűséggel lesznek közvetlen kapcsolatban egymással, ezeket a kapcsolatokat Granovetter terminológiája szerint gyenge kötéseknek nevezzük. Az erős kötések mintegy hálózati csomókat alkotnak, melyeket a gyenge kötések hídként kötnek össze (Granovetter,1991). Míg tehát Tönnies a szerepszegmentáció elidegenítő hatását hangsúlyozza, Granovetter a gyenge kötések makroszintű integratív hatását emeli ki. A gyenge kötések különösen fontos szerepet töltenek be az információterjedésben: akiknek személyes kapcsolathálózatában az erős kötések dominálnak, többnyire a nagy homogenitású, szűkebb baráti körük által közvetített információkra lesznek utalva, míg azok, 37
akiknek kapcsolati hálója számos gyenge kötésből áll, változatosabb és ennélfogva értékesebb információkhoz jutnak. Ezért a modern társadalmi viszonyok között a gyenge kötések hozzájárulnak a sikeres érvényesüléshez.1 Bizonyos helyzetekben az erős kötések fontosak, a megnövekedett kockázat észlelése, a bizonytalanságérzet felértékeli az erős kötéseket, az erős szolidaritás ugyanakkor nagyobb egyéni kockázatvállalást tesz lehetővé.2 Amennyiben a tönnies-i Gemeinschaft–Gesellschaft, és Granovetter gyenge-erős kötés –különbségtétele között analógiát teremtünk (Granovetter használja a Gemeinschaftszerű network kifejezést), a hálózati modell erősségét abban látjuk, hogy árnyalja Tönnies dichotómikus modernizációelméletét. A modern társadalmakban az erős kötések jelentősége megmarad, mi több, a Gemeinschaftnak bizonyos esetekben gazdasági racionalitása is lehet. Gemeinschaft és Gesellschaft egyazon társadalmi struktúra különböző pontjain egyidőben létezik. A hagyományos falusi társadalomban, Tönnies-szel egybehangzóan, az erős kötések dominanciáját feltételezzük. Az újabb keletű, neoprotestáns vallási közösségeket a hagyományos falusi közösségnél is „Gemeinschaft-szerűbb” képződménynek tekintjük. A 1
Granovetter ezt a tételt egy munkahelyet kereső egyén példája révén szemlélteti, aki, ha racionálisan gondolkodik, két körülménnyel vet számot. Egyrészt a gyenge kötések fenntartása kevesebb ráfordítást igényel, mint az erőseké, vagyis egyazon időben több gyenge kötést tarthat fenn, mint erőset. Ha feltételezzük, hogy a használható információk véletlenszerűen oszlanak meg az adott csoporton belül, a gyenge kötések használata többletinformációt jelenthet. 2
Az erős kötések prioritást élvezhetnek a gyengékkel szemben: a kapott információt először barátainknak ajánljuk fel, s csak ezután osztjuk meg ismerőseinkkel. Ennek akkor nő meg a jelentősége, ha a lehetőségek szűkösek és ennek az adott csoport tudatában van. Az erős kötések használata, egy racionálisnak tételezett mezőben fordítottan arányos a lehetőségekkel, és egyenesen arányos a kockázat (hogy pl. az egyén tartósan munkanélküli marad) mértékével. A társadalmi struktúra bizonyos pontjain értékesebb, kifizetődőbb a szolidaritás, mint a kockázatvállalás.
38
Kisegyházakban a sajátos térbeli szóródás, valamint az egyházszervezeti felépítés és működés miatt nagy számban épülnek ki gyenge kötések is, amely kötések egy sajátos, sikeresebbnek tűnő modernizáció lehetőségét teremtik meg. A továbbiakban e jelenség mikéntjére keressük a választ. A RÉGIÓ ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A HÁLÓZATI PARADIGMÁN BELÜL. A KOMMUNISTA MODERNIZÁCIÓ HATÁSA A TÉRSÉG HÁLÓZATIMENTÁLIS STRUKTÚRÁJÁRA Az általunk vizsgált régióban az erős kötések dominanciája figyelhető meg, ami összefügg a térség modernizációs fokával és modernizációs esélyeivel. Ez két paraméterrel hozható összefüggésbe: a hálózatok térben koncentráltak (rurális térségről lévén szó, ahol a mobilitás igen alacsony), és etnikai-vallási határok mentén szegmentáltak. A gyenge kötések térnyerésének (végső soron a modernizációnak) a térségben földrajziinfrastrukturális és etnokulturális akadályai vannak. A Gemeinschaft-ból való kitörés feltétele a falu (földrajzi értelemben vett) zártságának feloldása és az etnikai-vallási kulturális barikádok átjárhatóvá tétele. Bár Tönnies nyomán egy falut, egy etnikai vagy vallási csoportot közösségnek szokás tekinteni, semmiképpen sem redukálhatjuk azt egyetlen zárt, erős kötésekből álló csomópontra, annak ellenére, hogy ez a redukció a falu esetén (romantikus, tradicionalista felhangokkal) és a neoprotestáns egyházak esetén (a mi/ők határ végérvényes megvonásával) egyaránt gyakori, szokásos. Mi a tradicionális falut több családi-rokoni alapú mikrohálózat egységének tekintjük, amelyben vérségi alapú hálózatok lazán (gyenge kötések révén) kapcsolódnak egymáshoz. A faluhoz való teljes jogú tartozás csak integráns, jelentős gazdasági erővel bíró networkok révén valósulhat meg. Az ilyen networkokban a reciprocitás lehet differenciálatlan/közvetett, de a falu
39
egészére nézve feltétlenül közvetlen, a tradíció által igen kimerítően szabályozott, és nem egyének, hanem mikronetworkok közötti. A tradicionális falu felbomlása a kiterjedt, erős rokoni mikro-networkok fellazulásával, zsugorodásával illetve az ezen networkok közötti reciprocitás redukálódásával veszi kezdetét; a falun belüli marginalizáció a személyes mikro-network lebomlásának következménye. A kommunista modernizációt ebben a térségben a felülről való modernizáció szélsőséges formájának tartjuk. Logikájának lényege, hogy az állam a racionalitás egyetlen letéteményese, és mint ilyen az egyetlen legitim modernizációs aktor, illetve rendezőelv. Az állam a maga számára sajátítja ki a társadalomszervezés jogát, magán kívül egyetlen integrációs formáról sem vesz tudomást. Ennek következtében a modernizációs tervezet régiónkat mintegy mechanikus hatásként éri, amely a figyelmen kívül hagyott integrációs formák (hálózatok) szempontjából irracionális, külső hatás. Különösen igaz ez a kommunista modernizáció első szakaszára, a kollektivizálásra. A második világháború és az 1989 közötti periódust két részre bonthatjuk. Az első a kollektivizálás szakasza. Ebben a fázisban bomlik meg a falu tradicionális társadalmi struktúrája, ami diszfunkcionálissá teszi a reciprocitást szabályozó szokásrendet, illetve a falun belüli hagyományos reciprocitási hálózatokat. A folyamat második fázisa, az iparosítással egybekötött modernizáció, a gazdasági funkciójuktól megfosztott, jószerével vérségi/rokoni alapon szerveződő hálózatok fellazulását, összeszűkülését vonja maga után (ingázás, városra költözés). Ebben a periódusban az intenzívvé váló földrajzi mobilitás megnöveli a gyenge kötések súlyát. Andorka Rudolf a kommunista modernizációt felemás modernizációként értékeli (Andorka,1994), kiemelve a felülről való társadalomszervezés integratív erejének elégtelenségét. Amikor az állam azzal, hogy magának tartja fenn a társadalomszervezés jogát, egyúttal üldözi a modern integráció keretét képező intézményeket, a modernizáció 40
egypólusúvá válik, ami magában hordozza a restauráció veszélyét. A kommunista rendszer bukását értelmezhetjük újabb modernizációs kísérletnek, de ha eltekintünk a teleologikus szempontoktól, térségünkben az elmúlt nyolc év dominánsan egy tradicionális restauráció jegyében telt el. A restaurációs folyamat jellegére a KAM (csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport) világít rá (KAM,1993). A gazdálkodás és az életvezetés tekintetében megnő a tradicionális hálózatok szerepe, fokozódik a gazdasági autarchia, míg ezzel párhuzamosan a monetáris folyamatok (fogyasztói viselkedés) háttérbe szorulnak, és mindenekelőtt lecsökken a földrajzi mobilitás. A modernizációs-restaurációs mozgás értelmezését mi a házassági anyakönyvek vizsgálatából levont következtetések alapján kíséreljük meg. Ezek vizsgálata rávilágíthat arra, hogy egy adott periódusban melyek azok a földrajzi-, illetve társadalmi terek, amelyekkel a vizsgált település hálózatokat hoz létre (olyan kapcsolatokat, amelyek az erős kötések egy típusának tekinthető házasság lehetőségét is magukban rejtik). Vajdakamaráson, Mezőfelén és Csittszentivánon református és adventista-, Nagysármáson és Mezőbodonon református, adventista és ortodox házassági anyakönyveket vizsgáltuk meg. A református anyakönyvekből az 1918 és 1998 közötti időszakot vizsgáltuk. Feljegyeztük évenként a házasságok számát, az exogám (a falun, a felekezeten, illetve a nemzetiségen „kívül” kötött) házasságokat, megjelölve a külső fél származási helyét, vallását illetve nemzetiségét. A vizsgált időintervallumot négy egységre tagoltuk, ezek az 1918–1948, 1949–1968, 1969–1989 és 1990–1998 közötti periódusok. Az első periódus vizsgálatával a kommunista modernizáció előtti állapotokat, a következő időszakokban a kollektivizálás, az iparosítás és a rendszer bukásával kezdődő periódusokban lezajlott változásokat kívántuk megragadni. Következtetéseinket a református népességre vonatkoztatjuk.
41
Az etnikai közösségek a vizsgált településeken a vizsgált periódus egészében érvényesíteni tudták az endogámia elvét. Az etnikai választóvonalak mutatkoznak a legstabilabbaknak, a legkevésbé átjárhatóknak. Az 1918–1948 közötti periódusban a falun belüli endogámia érthetően magasabb Mezőbodonban, Sármáson és Vajdakamaráson (etnikai szigetszerű szórványtelepülések, ahol a kifele való házasodás esélye egy azonos etnikum tagjával kisebb), mint a nyelvhatár mentén fekvő Csittszentivánon és Mezőfelén. Az utóbbi két településen a házassági anyakönyvekből kiderül, hogy a Maros jobb partja és a nyelvhatár (Nyárádtő-Bánd-SzabédSárpatak vonal) közötti térség tradicionális élettérként egységgé szerveződik, Csittszentiván esetében meghosszabbodik az Alsó-Nyárádmente fele. A három szigettelepülés lakói létrehoznak ugyan kapcsolathálókat a szomszédos településeken élőkkel, de láthatóan az így leképezhető mikrorégió hálózatilag nagyon laza, nem tekinthető egységesnek. Ezek a sajátosságok nem változnak jelentősen kollektivizáció időszakában sem. A kommunista modernizáció második fázisa, az iparosítással egybekötött urbanizáció, átrendezi a régió térstruktúráját. Mind az öt vizsgált település esetén csökken a falun belüli endogámia. A csökkenés mértéke Csittszentiván és Mezőfele esetén kisebb (mivel itt az endogámia az 1918–1948 között sem volt domináns), a három szórványtelepülés esetén jelentősebb. Az első két települést magába foglaló régió a házassági anyakönyvek tanúsága szerint a Maroson keresztülívelve meghosszabbodik a Nyárádmente-, és a Küküllőmente fele, egészen Maros megye határáig. Ez a térség egyértelműen Marosvásárhely megnagyobbodott vonzáskörzete. Az egyes falucsoportok előfordulása nincs összefüggésben a vizsgált településektől való térbeli távolsággal (pl. Szováta környéke gyakrabban fordul elő Csittszentiván esetén, mint a hozzá sokkal közelebb eső alsó-nyárádmenti falvak), amiből arra következtettünk, hogy nem egy térbelileg meghosszabbodott, illetve intenzívebbé vált rurális jellegű kapcsolattartásról van szó, hanem az ingázás mesterséges 42
következményéről. A térség ugyanakkor egyáltalán nem terjed a Mezőség fele (a Csittszentivántól hat km-re lévő, fele-fele arányban románok és magyarok által lakott etnikai határtelepülés, Mezőbánd, az előző periódushoz hasonlóan egyáltalán nem jelenik meg az anyakönyvekben, annak ellenére, hogy kétségkívül részt vett az urbanizációs folyamatban), ami azt jelzi, hogy a kapcsolatteremtésben a megváltozott feltételek ellenére is nagy szerepet játszanak a térszerkezetet kijelölő tradicionális reprezentációk (esetleg hálózatok). Ugyancsak emellett szól, hogy Marosvásárhely távolról sem jelenik meg demográfiai és intézményes súlyának megfelelően (a Csittszentivántól öt, Mezőfelétől 14 km-re fekvő, az iparosítási kezdetén 50 000, jelenleg 160.000 lakosú, magyar többségű ipari-közigazgatási centrum kevesebbszer jelenik meg a két település református házassági anyakönyveiben, mint egyes hasonló távolságra levő-, vagy távolabbi falvak), vagyis fennmaradnak a faluváros határt képező mentális-hálózati határok. Ezt az észrevételt beilleszthetjük Andorka „felemás modernizáció” elméletébe. A város nem tud élettérré válni, külvilág marad, mivel az urbanizációval párhuzamosan nem kerül sor a helyzetnek megfelelő új integrációs formák kiépítésére. A város az ingázók számára munkahely, a megnövekedett mobilitás az ipari létesítmények függvénye, a kommunista modernizáció révén létrejött kapcsolatok a hagyományos logika (térbeli reprezentáció) révén szerveződnek, nem alakulnak ki új kapcsolatteremtési mechanizmusok. Az urbanizáció valójában a köztes, szuburbán életterek megjelenése (amelyek fizikailag jelen vannak a városban, de mentálisan-hálózatilag kevéssé integráltak). Az ingázás mint életforma maga is egy „ide-oda” lét. Nem tudjuk, hogy a mentális-hálózati tradicionalizmus mennyire marad meg a városra költözötteknél. Az a tény, hogy Vásárhely magyar lakossága az adott periódus alatt megduplázódott, mégpedig a környékbeliek beköltözése következtében, mégis a falu-város közötti házasságkötések száma minimális, ami azt sejteti, hogy a beköltözöttek mentálisan,
43
illetve hálózatilag elhatárolódnak a falutól. Ez valószínűleg a tradicionális-rokoni hálózatok összeszűkülését jelentheti. A három szórványtelepülésen a falun belüli endogámia csökkenése nagyobb mértékű, ugyanakkor a jelenség továbbra is jóval elterjedtebb, mint a két Marosvásárhely melletti faluban, ami az etnikai zárványjellegen kívül a települések (földrajzi szempontból) periférikus jellegével magyarázható. Ezeken a településeken az iparosítás okozta migráció inkább elvándorlás, mint ingázás (bár ez utóbbi is hangsúlyos). A református házassági anyakönyvek alapján a közvetlen környék, vagy a tágabb régió továbbra sem áll össze egységes hellyé, de a szórványosan megjelenő települések köre bővül, illetve viszonylag hangsúlyosan jelennek meg más etnikai szigetek (pl. hangsúlyozódik a Bodon és Sármás közötti kapcsolat). Az utóbbi nyolc év változásai másképp érzékelhetők, mást jelentenek a szórványtelepüléseken, mint Marosvásárhely környékén, de mindkét esetben a korábbi állapotok restaurációja figyelhető meg. Az államkommunizmus bukása tovább növelte az amúgy is periférikus helyzetben lévő települések gazdasági infrastrukturális elmaradottságát. A Mezőségen, amely egy városok által körülvett, központ nélküli rurális térség, a peremtől befele haladva a periférikus jelleg egyre szembeötlőbb, az infrastrukturális ellátottság egyre rosszabb. Az állami vállalatok megszűnése nyomán jelentkező munkanélküliség, és ezzel párhuzamosan az infrastrukturális ellátottság romlása (rendszeres buszjáratok számának a csökkenése) kilátástalan helyzetet teremtenek. A szórványtelepüléseken református részről egyrészt a házasságok számának csökkenését, másrészt addig soha nem tapasztalt falun belüli endogámiát figyelhetünk meg. A jelenség hangsúlyosabb Bodonban és Vajdakamaráson, mint a mikroregionális központ funkcióját betöltő Sármáson. A jelenség a peremhelyzet fokozódásán, és az infrastrukturális elzártság növekedésén kívül annak tudható be, hogy mindhárom település etnikai
44
szigetjellege hangsúlyosabb lett, környezetükben a román többség jelentős számbeli fölénybe került. A Marosvásárhely környéki falvak esetében a restauráció csak a hagyományos élettér részleges visszaállását jelenti, nem pedig a falun belüli endogámia növekedését. A házassági anyakönyvekből kiesnek a küküllőmenti és a felső-nyárádmenti települések, ugyanakkor megmaradnak a ma Marosvásárhely közvetlen vonzáskörzetébe tartozó települések. Az így leírható térség nem azonos az 1918–1948 közötti feltételezett élettérrel, hanem Vásárhelytől délkeleti irányba a magyar etnikai tömb fele hosszabbodott meg ( ez Csittszentiván esetén hangsúlyosabb, mint Mezőfelén). AZ ADVENTISTA NÉPESSÉG „KÜLÖNUTAS” MODERNIZÁCIÓJA Az adventista házassági anyakönyveket nem értelmezhetjük a reformátusokhoz hasonlóan egyértelműen makrotársadalmi tényezők függvényeként Legfontosabb különbségtétel, hogy ezekben az anyakönyvekben nem mutatható ki hálózati szinten az iparosítást-, illetve a rendszer bukását követő modernizációs-restaurációs mozgás. Az adatok értelmezését vallásszociológiai megközelítésben kíséreltük meg. Vajdakamarásról, Sármásról és Bodonból 1950-től vannak az adventista népességre vonatkozó adataink, Csittszentivánból 1948-tól, Mezőfeléről már a második világháború előtti időszakból. Az elemzést így 1950-től indítjuk, amely időpont egyben a kommunista modernizáció kezdete is. Első észrevételünk, hogy az adventisták körében már a vizsgált periódus elején elterjedtebb a faluból való kiházasodás, mint a reformátusok esetében. Ez a mobilitás intenzívebbé válását jelenti egy olyan periódusban (a kommunista modernizáció iparosítás előtti szakasza), amikor egyébként ennek a, rendszerint a modernizációval kezdődő, folyamatnak még nincsenek látható jelei a térségben. A térségre jellemző mobilitásnál magasabb 45
mozgás magyarázatához be kell vezetnünk a „plauzibilitási struktúra” fogalmát. E fogalom mintegy összeköti a vallás egyéni-kognitív oldalát azzal a közösséggel, amelyen belül az egyén vallását, hitét gyakorolja, vagyis azzal a közösségi bázissal, amelynek jelenléte hihetővé (plauzibilissé) teszi az adott vallásos világképet, szavatolva annak érvényességét az egyén életvilágában (McGuire,1991). A plauzibilitási struktúra az adott világképet megerősítő, azt kvázi újratermelő interakciók rendszere. Ennek segítségével képes az egyén az őt körülvevő valóságot az adott világkép fogalmai által-, vagyis a bázisközösség nyelvén értelmezni. A plauzibilitási struktúra a világképek pluralizálódása esetén válik fontossá, vagyis amikor az egyénnek több, egymással versengő világkép közül kell választania. Ilyen esetekben egy közösség vallásos világképe veszélyeztetetté, egyben megóvandóvá válik. Egy szekta esetén, ami definíció szerint többé-kevésbé a társadalommal mint külvilággal szemben határozza meg magát, vagy bármely vallási közösségben, amit a külvilág szektaként kezel, a plauzibilitási struktúra épsége kulcskérdés a közösség fennmaradása szempontjából. A mobilitás iránti igény korai megjelenését mi a térbelileg szétszórt adventista gyülekezetek közötti kapcsolattartás szükségszerűségével magyarázzuk. A mobilitás igénye a csoportos gyülekezetlátogatások, vagyis fogadó és vendéggyülekezetek közötti csoportos és szervezett találkozások révén alakul ki. A gyülekezetlátogatásokat két szempontból is fontosnak tartjuk. Egyrészt ezek csoportos jellege, a kollektív élmények átbeszélhetősége rendkívül fontos a hit fenntarthatósága szempontjából. Másrészt, a gyülekezetlátogatások forgatókönyvét nézve kiderül, hogy a vendégek elszállásolása családoknál történik, ami személyes kapcsolatok kialakulását teszi lehetővé. Interjúinkból kitűnik, hogy az elszállásolás távolról sem véletlenszerű, jószerével ismerős családok látogatják meg egymást, így a vallási alapú kapcsolattartás személyes jellegűvé válik, vagyis megindul az egyéni mikro-hálózatok térbeli dekoncentrációja az adventista közösségen belül. A csoportos, szervezett kapcsolattartás néha református 46
gyülekezeteknél is előfordul, ez azonban sohasem több napos, így nem vezet új személyes kapcsolatok kialakulásához. Második megfigyelésünk, hogy a falun belüli endogámia a református-adventista vegyes házasságokkal párhuzamosan csökken. Legkisebb gyülekezetünkben, Mezőbodonban a református-adventista vegyesházasságok eltűnésével teljesen megszűnik az adventista fiatalok falun belülről való párválasztása. A két jelenség közötti összefüggést a felekezetesedés fogalma révén teremtettük meg. A szekta-felekezet dichotómia számos megközelítése közül most a szekta mint mozgásban lévő-, és felekezet-, mint megmerevedett entitás közötti különbséget használjuk fel. A gondolat Max Webertől eredeztethető, aki szerint a szekta fogalma szorosan kötődik a vallási virtuozitáshoz, illetve a vallási karizmához. A karizmatikus alapokon álló közösség logikája mindig expanzív, ezzel szemben az endogámia imperatívusza mindig a megmerevedett, defenzív logikát követő közösség normatívája, amely védeni, stabilizálni próbálja a meglévő határokat. A felekezetesedési folyamat akkor kezdődik, amikor a hittérítés, a közösség expanziója megtorpan. A térségben a közvetlen térítés mellett a más vallásúakkal kötött házasság a szekta növekedésének legfontosabb eszköze. Az adventista egyház hitelvei szerint egy adventista abban az esetben köthet házasságot más egyházak tagjaival, ha ez utóbbi is felveszi az adventista vallást. Ha azonban nincs a faluban olyan református, aki hajlandó lenne átkeresztelkedni azért, hogy adventista vallásúval köthessen házasságot, illetve ha a közösség asszimiláló ereje megcsappan, akkor az adventisták csoportja kompromisszumra, vagy vallási endogámiára kényszerül (akár úgy is, hogy ez utóbbit a közösség magának írja elő). Az így kialakuló helyzetből adódó feszültségek megint csak a térbeli mobilitás növekedésével oldódnak fel. A vallási közösségen belüli endogámia ismét a térbelileg tagolt hálózatok jelentőségét erősíti meg.
47
Az eredetileg a plauzibilitási struktúra alapját képező hálózat új értelmet nyer, hiszen nemcsak vallásos tartalmakat közvetít, így ezek a tartalmak megjelennek a gyermekek szocializációjában, az ismerős családok közötti kapcsolattartásban is, és ahogy a felekezetesedés előrehalad, a gyülekezetek közötti kapcsolatok egyre profanizálódnak. A házasságok alapján rekonstruálható hálózatitérreprezentációs struktúrák több ponton eltérnek a református anyakönyvekből kikövetkeztetettektől. A két Marosvásárhely melletti település (Szentiván és Mezőfele) esetén a legjelentősebb eltérés az, hogy itt nem rajzolódik ki annyira élesen a falu-város közti mentális határ. Vásárhely, amely Erdély legnagyobb adventista gyülekezetének ad otthont, a reformátusoktól eltérően megjelenik a házassági anyakönyvekben, azaz vásárhelyi és nem vásárhelyi adventisták viszonylag gyakran kötnek házasságot (bár ritkábban, mint ahogy az a vásárhelyi adventista népesség relatív nagyságából következne). Az adventista anyakönyvekből a hálózatok olyan konfigurációja olvasható ki, amely hasonló a reformátusokéhoz, azzal a különbségtétellel, hogy az így leírható térség egyetlen esetben sem hosszabbodik összefüggően a Nyárádmente fele (Nyárádszereda környéke mintegy szigetként jelenik meg), és a Küküllőmente sem része ennek a térnek. A nyelvhatár itt is lezárja a térséget a Mezőség felé. Ez azzal magyarázható, hogy a nyelvhatár és a Maros közé eső rész adventista tömb (minden településen vannak adventisták). Az adventista és református mentális-hálózati struktúra közötti eltérés a Mezőség belsejében lévő falvak esetén hangsúlyosabb. Itt a vizsgált periódus egésze alatt a református népesség esetében észleltnél kevésbé jellemző a falun belüli endogámia. A házassági anyakönyvekben megjelennek azok a települések, ahol adventista gyülekezet található, és az így kikövetkeztetett hálózat mondhatni átszövi a térség egészét. A hálózat jószerével a Mezőség határain belül marad, ami annak tudható be, hogy a térség körül nincs jelentős adventista populáció. A „hely egységének” felbomlása, vagyis a hálózatok alapján
48
feltételezhető térreprezentációk vallási határok mentén való szegregáltsága itt nyilvánvalóbb, mint a Marosvásárhely környékén lévő két falu esetében. A KÜLÖNUTAS MODERNIZÁCIÓ GAZDASÁGI VETÜLETE Az adventista kapcsolathálózat esetleges gazdasági jelentőségét és jellegét strukturált interjúk segítségével próbáltuk megvizsgálni. A kérdés az iparosítás folyamatának befejeztével válik érdekessé, amely megváltoztatja a térség foglalkozási struktúráját, felszívja a kollektivizálás utáni munkahelykeresletet. Az iparosítási folyamatból az adventista népesség nagymértékben kimarad, ami a szabad szombat múlt rendszerbeli hiányával magyarázható. Az adventisták nem dolgoztak szombaton, még akkor sem, ha tudták, hogy ezzel megfosztják magukat a gyári munka lehetőségétől. Interjúalanyaink közül többen kényszeres választásként élték meg ezt a helyzetet, és visszaemlékezéseik szerint a vallási közösség a nevezett periódusban egzisztenciális bizonytalanságban élt. Az adventisták számára két munkalehetőség kínálkozott: egyrészt fogyasztási szövetkezetekben dolgozhattak, másrészt építkezéseken, ahol a munkaidő kevéssé kötött. Az adventista foglalkozási struktúra a kötött ipari munkát megkerülve szerveződött, így az adventisták az össznépességtől eltérően, párhuzamos stratégiák révén csökkentették a foglalkozási struktúrában az agrártevékenység túlsúlyát. A kérdés nem látható át világosan, ha nem figyelünk a két említett foglalkozástípus néhány sajátosságára. A fogyasztási szövetkezetben tevékenykedők egy sajátos munkaszervezési módban, vállalkozásszerűen végzik munkájukat. Jogilag a fogyasztási szövetkezetek tagjai olyan alkalmazottak, akik egy bizonyos norma teljesítése, bizonyos darabszám előállítása függvényében kapnak fizetést. A megrendelések beszerzése elvileg a fogyasztási szövetkezet feladata, de ennek a feladatnak a szövetkezet az esetek többségében nem tesz eleget. Ezért gyakran 49
előfordul, hogy a kisiparos maga jár megrendelők után, és rá hárul az anyagbeszerzés feladata is. Ilyen körülmények között a gazdasági tevékenység volumene a szerzett megrendelésektől függött, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag korlátlanul növelhetővé vált – a fogyasztási szövetkezetbe tehát a piacihoz hasonló viszonyok uralkodtak. Ebben a helyzetben hihetetlenül felértékelődik a gazdasági információ értéke. A kisiparosság kisebb mértékű, de folyamatos vagyonfelhalmozást tett lehetővé, ugyanakkor eleve nagyobb szabadsággal járó foglalkozást jelentett. Interjúinkban arra kerestünk választ, hogy az adventista kapcsolathálózat milyen konkrét gazdasági folyamatokban játszik szerepet. Erre vonatkozó kérdéseinket vállalkozó-kisiparosokhoz és az építőiparban dolgozókhoz intéztük. Eredeti terveink szerint minden településen négy vállalkozó-kisiparost és négy építőiparban dolgozót kellett volna megkérdeznünk, akik közül kettőkettő református, kettő-kettő adventista. A vállalkozó kisiparosok esetén figyelembe vettük, hogy milyen periódusban kezdett önállóan dolgozni. A megkérdezettek között vannak olyanok, akik 1990 előtt, míg mások 90 után indítanak vállalkozást, ami generációs különbséget is jelent. A mintából kiesett öt személy, mivel Vajdakamaráson és Bodonban nem találtunk olyan reformátust, akit a vállalkozó-kisiparos kategóriába besorolhattunk volna, és a bodoni adventisták között is csak egy ilyen személy volt. A vállalkozókat arra kértük, meséljék el vállalkozásuk történetét, vigyázva arra, hogy kiderüljenek a következők: – kinek a tanácsára kezdett vállalkozni? Itt arra voltunk kíváncsiak, hogy a kérdésben a szűkebb család, a kiterjedtebb rokonság vagy a tágabb gyülekezet a meghatározó. – milyen úton szerezte a klienseket, megrendeléseket illetve hogyan szerezte be a nyersanyagot, a
50
munkagépeket, volt/van-e a vallási hálózatnak ebben valami szerepe? – vannak-e alkalmazottai, ha igen, ezek milyen vallásúak, illetve milyen rokoni kapcsolatban vannak a munkaadójukkal? – az építőipari dolgozóktól megkérdeztük, hogyan szerzik a megrendeléseket, hol és kikkel szoktak dolgozni? Az interjúkból kiderült, hogy a szórványterületen az adventista kapcsolathálózat jelentősége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Marosvásárhely környékén. A hetvenes évek elején indított vállalkozások sikere a szórványtelepüléseken közösségi ügynek minősült. Vajdakamaráson előfordult, hogy annak, aki vállalkozást indított olyan személyek is kölcsönöztek pénzt, akikkel az nem állt vérségi kapcsolatban. Ez a jelenség 1989 utáni periódusra már nem jellemző, ami egyrészt a közösség anyagi gyarapodásával magyarázható (azaz, hogy nem szorul rá senki a rokoni hálózatán kívüli kölcsönre), de jelzi a vallási alapú szolidaritás térvesztését is, a közösségen belüli profán terek expanzióját. A Vásárhely környéki falvakban a vállalkozni mindig is inkább „vérségi ügy” volt. Az adventista kapcsolathálózat gazdaságiinformációs csatornaként való működése a Mezőség belsejében hangsúlyozottabb. Itt a vállakózók-kisiparosok egymásnak szerzik a klienseket-megrendeléseket. Ez inkább az 1989 előtti periódusra igaz, amikor elterjedt volt, hogy egy sikeresen eladható terméket többen gyártották, a sikeres gazdasági megoldásokhoz a hálózaton belül mindenki hozzájuthatott. A munkaerő rekrutációjában Vásárhely környékén hangsúlyosabb a vérség szerepe, elterjedtebb a családi vállalkozás. Sármáson és Vajdakamaráson a sikeres vállalkozók feladatuknak érzik, hogy hittársaiknak, leginkább a fiataloknak munkát biztosítsanak. Az építőiparban dolgozók esetén is kisebb a vallási hovatartozás jelentősége Vásárhely környékén, mint a Mezőség belsejében, ahol az adventista kapcsolathálózat a
51
kedvezőtlen infrastrukturális feltételek ellenére jelentős előnyöket biztosít. A kapcsolat gazdasági felhasználása racionálisabb és szükségesebb a lehetőségekben szegényebb periférikus részeken, mint Marosvásárhely vonzáskörzetében. A lehetőségek függvényeként vagy a szolidaritás, vagy a kockázatvállalás kifizetődőbb. Ha a gyenge/erős kötés különbségtételt helyettesítjük az egy valláshoz tartozók exkluzív szolidaritásával, illetve annak hiányával, a hálózat gazdasági jellegű interakcióinak természete Granovetter erőforrás-cserére vonatkozó törvényével magyarázható. Az, hogy a közösség egy gazdasági instrumentális logika szerint működik, megint csak a felekezetesedés folyamatát emeli ki a közösségen belüli szolidaritás jellegének meghatározásában, ugyanakkor rávilágít arra, hogy ez a folyamat nem egységes, illetve külső körülmények függvénye. Más szerepe van egy olyan helyzetben, ahol ez a gazdasági logika gazdasági enklávésodáshoz vezet, „érdekszövetséggé” alakítva a vallási közösséget, és mást ott, ahol a gazdasági tevékenység kevésbé kapcsolódik a közösséghez. Az első esetben a közösség egésze profanizálódik, ugyanakkor nem jelenik meg a közösségen belül a szent-profán elkülönítés. A vallásos szerep továbbra is diffúz marad. A második esetben szétválik egymástól a szent és a profán, abban az értelemben, hogy a gazdasági viselkedés kikerül a közösség közvetlen szabályozása alól, a vallásos szerep kvázi privatizálódik, „magánüggyé” válik, a vallási közösség elindul a „világiasodás” útján.
Irodalom Tönnies, Ferdinanad (1983): Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest. Andorka Rudolf (1995): Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek.
52
Tönnies, Ferdinand (1983): Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest. Andorka Rudolf (1995): Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek. Bausinger, Hermann (1996): Népi kultúra a technika korszakában. Osiris, Budapest. Granovetter, Mark (1995): A gyenge kötések ereje. In: Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Társadalmak rejtett hálózata. Új Mandátum, Budapest McGuire, Martin (1991): Religion. The Social Context. Cambridge Univ. Press. Wilson, Brian (1991): New Religious Movements. Cambridge Univ. Press. Weber, Max (1986): Gazdaság és társadalom. Jogi és Közgazdasági Kiadó, Budapest. K.A.M. (1995): Változásban. Elemzések a romániai magyar társadalomról Pro Print, Csíkszereda.
53
KISS DÉNES: EGY HETEDNAPI ADVENTISTA KÖZÖSSÉG KIALAKULÁSA. A VALLÁSI KONVERZIÓT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK.
Tanulmányom célja a mezőfelei (Maros megye) adventista közösség kialakulásának, a kialakulás körülményeinek vizsgálata. E közösség történetének kezdete az első világháborúig nyúlik vissza, tehát nem sokkal marad le az adventista mozgalom Erdélyben való megjelenésétől. A közösség létrejötte a felei interjúalanyok emlékezetében Hünegárd János magyarországi adventista prédikátor nevéhez fűződik, aki néhány évvel az első világháború előtt missziós úton járt Erdélyben. E missziós út eredményeként néhányan áttértek az új hitre, ők alkották a későbbi adventista közösségek csíráit. Az izolált konvertiták erős vallási közösséggé válásáig azonban hosszú az út, hiszen a fejlődést számos objektív, külső tényező is befolyásolja. A sikeres közösségképződéseknél gyakoribbak a kudarcok, amikor az új hitre áttérők nem találnak követőkre. A mezőfelei adventista közösség kialakulása az adventista mozgalom egyik sikertörténete, hiszen ma ez az egyik legnagyobb gyülekezet Erdélyben: a közösségnek 1992-ben 213 tagja van (a gyerekekkel együtt), ez a falu teljes lakosságának 25,8%-át teszi ki. Ugyanakkor a mozgalom jónéhány szomszédos településen kudarcot vallott, a feleihez hasonló körülmények között kialakuló közösségek más településeken korántsem voltak ennyire életképesek, idővel meg is szűntek. Elemzésemben elsősorban a mezőfelei közösség fejlődését elősegítő eseményekre és tényezőkre összpontosítok, emellett azonban röviden kitérek néhány, Mezőfelével szomszédos településen alapított, kevésbé sikeres kisközösség esetére is. A rövid elméleti bevezető után négy alpontban tárgyalom azokat a tényezőket, amelyek kedvezően 54
befolyásolták az új vallási közösség fejlődését. A közösség történetének bemutatásakor igyekszem meghatározni azokat a makrotársadalmi eseményeket, amelyek elősegítették a közösség fejlődését, és elemezni a relatív depriváció konverziókra gyakorolt hatását. Ezt követően megvizsgálom a közösség demográfiai jellemzőit, valamint a tágabb adventista népességen belüli migráció hatását. AZ ELEMZÉS ELMÉLETI KERETE Egy új vallási közösség kialakulásának története tulajdonképpen egyéni konverziók, vallási áttérések sokaságának története. A konverzió folyamatának megértéséhez a vallás kognitív dimenzióját kell értelmeznünk. Minden vallás közös eleme, hogy egyben világkép is, amely magyarázó és normatív elemeket egyaránt tartalmaz. A vallás tehát olyan értelmezési rendszer, amely jelentést ad a mindennapi eseményeknek, oly módon, hogy ezek az események összefüggő, egységes, „értelemmel teli” történést képezzenek, megkönnyítve ezzel az egyén tájékozódását a világban. A modern társadalmakban az egyénnek több ilyen világkép is rendelkezésére áll, ezért ilyenkor a konverzió egyik világképről a másikra való átváltást jelent. E világképváltást olyan esemény (vagy események sorozata) váltja ki, amely a régi világképben nem értelmezhető (pl. egy szeretett személy halála). A krízisre adott válasz egy új világkép elfogadása. Ha az új világképben vallásos elemek alkotják az értelmezési keretet, vallási konverzióról beszélünk. Az áttérés azonban nem egy egyszerű kognitív művelet, hiszen a konvertita személyiségének átalakulásával jár; így például megváltozik az illető képe a mások és önmaga társadalomban elfoglalt helyéről. Egy egyszerű felekezeti áttérés természetesen nem jár feltétlenül konverzióval, mint ahogy a konverzió felekezetváltás nélkül is végbemehet. A konverzió nem váratlan esemény, hanem folyamat. Ha utólagosan egyszeri eseményként fogja is fel
55
az áttérő saját megtérését, azt mindig számos esemény előzi meg és követi, amely események a konverzió folyamatának részei. Az áttérést különböző tényezők készítik elő például olyanok, amelyek megmagyarázhatatlan eseményekre hívják fel a majdani megtérő figyelmét. Bár a „megtértek” rendszerint valamilyen fordulópontnak tekintett krízishelyzethez kapcsolják megtérésüket/áttérésüket, e krízisek nem nevezhetők a konverzió „okainak”, a vallási konverzió ugyanis csak egy a lehetséges megoldások közül. Hasonló megoldást jelenthetne az alkoholizmus, egy politikai konverzió, pszichoterápia, öngyilkosság stb. A vallási konverziót választók jellemzően olyan személyek, akik korábbi szocializációjuknak köszönhetően nyitottak a vallásos világkép által kínált jelentésekre. (McGuire, 1991). A vallási áttérésekkel foglalkozó szociológiai elméleteket a megtéréseket kiváltó, krízishelyzetekként felfogott társadalmi események típusa alapján különböztethetjük meg. Az anómiaelméletek a társadalom morális rendjének összezavarodását tartják konverziókhoz vezető krízishelyzetnek. Az elméletek egy másik csoportja szerint a konverzió a mindennapi életben való részvételhez szükséges viselkedésminták és szabályok együttesének (az eligazodáshoz szükséges „labirintus”) dezintegrációjával magyarázható. A relatív depriváció elmélete szerint konverzióhoz vezethet bármely olyan helyzet, amelyben az egyén úgy érzi, hogy hátrányos pozícióban van akár más személyekkel vagy csoportokkal szemben, akár valamilyen interiorizált normarendszerhez képest. A kiváltó okokhoz sorolhatunk tehát bármilyen gazdasági-, társadalmi-, szervi-, etikai- vagy pszichológiai deprivációt.
56
A VALLÁSI KONVERZIÓK TÖRTÉNETE MEZŐFELÉBEN. A MAKROTÁRSADALMI ESEMÉNYEK HATÁSA AZ ADVENTISTA KÖZÖSSÉG FEJLŐDÉSÉRE
A kisegyház történetének rekonstruálása céljából a közösség anyakönyveit elemeztük. Mivel e gyülekezet idővel nagyobb közösséggé vált, több anyakönyvet is őriz. így lehetőségünk adódott a mezőfeleivel szomszédos, kisebb közösségek történetének vázolására is. Az anyakönyvekben a közösségek élő és már nem élő tagjainak adatai alapján követtük a keresztelkedések számának időbeli változását (1), a keresztelkedés évét (2), az áttértek életkorát a keresztelkedéskor (3), előző vallását (4), nemét (5), családi állapotát és születési helyét (6). Mivel az anyakönyvek nem jegyzik a megkeresztelkedettek keresztelkedéskori családi állapotát, ennek rögzítéséhez idős helyi lakosok segítségét vettük igénybe Az első áttérők, egy fiatal házaspár, 1922-ben keresztelkednek meg, áttérésük a szomszéd faluban (Mezőcsáváson) élő adventisták missziós tevékenységének eredménye. Őket egy 29 éves nő követi 1929-ben, majd 1931-ben még egy fiatal házaspár keresztelkedik meg. A második világháború kezdetéig nem történik több áttérés, az öt felnőttből és azok gyermekeiből álló kisközösséghez egy újabb család csatlakozik, amelynek tagjai más településről költöztek be a faluba, és már korábban is adventisták voltak. Az 1930-ban betelepülő család fontos szerepet játszik abban, hogy a faluban megváltozik a vallási csoport presztízse, hiszen míg az addig áttértek a falu nincstelenebb rétegéből kerülnek ki, az adventistaként beköltöző család Amerikából tér vissza, jobb módú iparosok, cséplőgépük van. E kezdeti, szórványos áttéréseket több mint egy évtizedig nem követik újabb konverziók. A II. világháború végén azonban szokatlanul nagy áttérési hullám kezdődik, 1944-1945-ben összesen 13 személy keresztelkedik meg. Az áttérők közül tíz nő, közülük többen hadiözvegyek,
57
néhányan nem helyi születésűek, átlagéletkoruk 35 év. A következő néhány évben egy-két személy csatlakozik a közösséghez, de 1952-ben egy új keresztelkedési hullám következik, nyolc személy tér át az adventista hitre. Az új áttérők többsége nő, kettő özvegy, három nem helyi születésű, átlagéletkoruk 40 év. E csoportos áttéréseket ismét egy hosszabb, nyugalmas periódus követi. Az 1954-1994 közötti időszakban kevés a konverziók száma, 41 év alatt összesen 28 református személy tért át az adventista vallásra. A fenti periódusban áttérők között több az idős személy (az áttérők átlagéletkora 43,2 év). Bár nincsenek látványos csoportos áttérések, de 1979-ben három-, 1985-ben öt személy keresztelkedik át, ami arra utal, hogy a közösség expanzív ereje még mindig jelentős. A gyülekezet megerősödése szempontjából figyelemre érdemes, hogy ebben az időszakban a közösség, áttörve az etnikai válaszvonalat, a szomszédos Mezőcsávás oláhcigány közösségében toboroz híveket. 1970 és 1978 között a roma közösség 27 felnőtt tagja (gyakorlatilag a teljes közösség) tér át az adventista hitre. A 90-es évek közepén egy minden addiginál nagyobb áttérési hullámot regisztrálhatunk. 1995-ben és 1996-ban összesen 26 személy lép be az adventista közösségbe. Ha a közösség kialakulásának és megerősödésének kulcsfontosságú mozzanatait nézzük, kiderül, hogy ezek mindegyike valamilyen nagyobb makrotársadalmi eseményhez kötődik. Az új vallás képviselői közvetlenül az első világháború után, illetve a két háború közötti gazdasági válság idején jelennek meg a faluban. Ezt követően a közösséget három csoportos áttérési hullám erősíti meg. Az első hullám időpontja a második világháború vége, a másodiké a kollektivizálás és az 1952es gazdasági válság időszaka (amely a falubeliek emlékezetében, mint a „pénzbeváltás” éve él). A harmadik hullám, bár öt évvel az 1989-es politikai fordulat után következik be (és egy karizmatikus prédikátor látogatása váltja ki), közvetve a rendszerváltást követő társadalmi
58
átalakuláshoz köthető. Az adventizmus tanításai segítségével értelmezni lehetett a nagy társadalmi kríziseket, a morális válságokat, Trianon eseményeit és a rendszerváltásokat, hiszen ez a vallás „az utolsó időket hirdette, amikor Jézus Krisztus visszajön és átviszi az Isten országába azokat, akik az igaz hitet tartják” (Nagy, 1986). E tanítás fényében a makrotársadalmi krízishelyzetek az „utolsó idők” biztos jelei. Itt említjük meg, hogy a korábbi (református) vallásos világkép megrendülésében a kibocsátó közösség (esetünkben a helyi református gyülekezet) vallásgyakorlásának módja is szerepet játszhat. Ezt a kijelentést a felei lelkipásztor 80-as években végzett vizsgálatának eredményei igazolják. Nagy Ödön szerint az adventista közösségbe való áttérésekhez nagymértékben hozzájárult a református egyház vezetőinek kifogásolható magatartása, esetenként a református hívek 1 megbotránkozását kiváltó viselkedése is (Nagy, 1986). A RELATÍV DEPRIVÁCIÓS HELYZET SZEREPE AZ ADVENTISTA KÖZÖSSÉG MEGERŐSÖDÉSÉBEN Ha az áttérők jellemzőit (nemét, családi állapotát) nézzük, vagyis azt, hogy a fenti makrotársadalmi krízishelyzetek kiknél vezettek vallási konverzióhoz, azt
1
„Felében ugyanekkor egy olyan lelkész volt, aki vajmi keveset törődött híveinek lelki szükségleteivel. Szenvedélyes kártyás lévén idejének nagyobb részét, kivált az éjszakákat a vásárhelyi kávéházban töltötte (...) Ő igazi 'úri pap' volt. Utána pedig 25 évig olyan lelkész következett, aki az ő 'jóemberei' körében nyíltan hangoztatta: Jézus feltámadása mese, mert ellenkezik a tapasztalattal, mese a mennybe szállása is, és a mennyország itt van a földön, ezért igyunk, együnk stb. P.D. 80 éves egyháztag szerint: 'D.G. hitetlen pap volt, aki azt mondta neki, hogy ne olvassa a Bibliát, hanem elégedjék meg azzal, amit ő, a pap a templomban prédikál.' Emellett a családi élete is zilált volt. (...) És amikor ezt a papot 1946-ban in flagranti kapták egy felei özvegyasszonnyal a mezőn, a fíliából hazatérőben, ez akkora felháborodást váltott ki, hogy a legközelebbi vasárnap szó szerint lerángatták a szószékről és bezárták előtte a templomajtót, úgyhogy kénytelen volt kényszernyugdíjba menni.”
59
láthatjuk, hogy a nők hajlamosabbak az áttérésre: az összes áttérők 71%-a nő, legnagyobb részük özvegy. Az első áttérési hullámban a legtöbb áttérő fiatal hadiözvegy volt, a később átkeresztelkedettek nagy része idős özvegyasszony. Az áttérők között gyakran találunk olyanokat, akik nem helyi születésűek, hanem beházasodtak a faluba. A fentiekből kiderül, hogy az áttérők helyzete depriváltnak tekinthető. A fenti társadalmi kategóriához tartozók vélhetően azért hajlamosak az áttérésre, mert számukra könnyebb a faluközösség normarendszerével való szembeszegülés. A más településekről érkezők számára pedig viszonylag egyszerű az új tagok integrálására amúgy is felkészült adventista közösségbe való beilleszkedés. A férfiak áttérése jóval ritkább. Ők rendszerint vagy feleségükkel együtt, de ennél is gyakrabban őket követve, a feleség belépése után néhány évvel keresztelkedtek meg. A családos férfiak ritkán keresztelkednek át egymagukban, feleségük nélkül, és minden ilyen esetnek nagy visszhangja van. Ha olyan férfi keresztelkedik át, aki a református egyházban valamilyen egyházi tisztséget is viselt (presbiter, gondnok stb.), az áttérés eseménye méginkább emlékezetes marad. Mezőfelében egy ilyen esetről szereztünk tudomást2 amelyet a két vallási közösség különbözőképpen magyarázott. A reformátusok emlékezetében ez az áttérés az egyházon belüli hatalmi harc vesztesének bosszújaként maradt meg, az adventisták az egyházon belüli visszásságok, az „igazság” felismerésének következményeként emlékeznek rá. A KÖZÖSSÉG DEMOGRÁFIAI JELLEMZŐINEK SZEREPE Ha a református vallásról áttérők számának alakulását az összes keresztelkedők számával vetjük össze, látható, hogy a közösség növekedését legalább ugyanilyen 2
Bár Mezőfelében egyetlen ilyen eset fordult elő, Csittszentiványon szinte szó szerint ugyanezzel a történettel találkoztunk.
60
mértékben határozza meg a belső keresztelkedők egyre növekvő száma is. A belső keresztelkedők azért vannak viszonylag nagy számban jelen a közösségben, mert kezdetben fiatal házaspárok tértek át, akiknek gyerekei a továbbiakban a közösség folyamatos utánpótlását képezték. Az első keresztelkedők nagyjából egykorúak, így gyerekeik megkeresztelkedésének időpontja szintén azonos időpontokra, az első, illetve a második áttérési hullám idejére esik. Ez az egybeesés feltehetően segítette a nagy számban áttérők sikeres reszocializációját, hiszen ez utóbbiak a teljes értékű taggá válás útját olyan személyekkel közösen járhatták végig, akik gyerekkoruktól az új közösség neveltjei, akik tehát belülről ismerik annak szabályait. A második nemzedék felnövése után a belső keresztelkedők száma átmenetileg kissé csökkent, de máig jelentős maradt, az 1953-1994 közötti periódusban a közösség növekedésének legfőbb forrását képezve. Az elsőként áttért családok leszármazottai a mai közösség több mint egynegyedét alkotják Nagy számuk miatt érdemes megemlítenünk a vegyes vallású családból származókat. A jelenlegi közösség tagjainak 15%-a származik olyan családból, amelyben csak az egyik szülő (rendszerint az anya) adventista. Ezekben a családokban a kétféle vallási szocializáció „verseng” a gyerekért. A két szocializáció közötti legfontosabb különbség, hogy a református vallás szocializációs stratégiája hagyományozódott, reflexió tárgyát nem képező, magától értetődő, ezzel szemben az adventista szocializáció tudatos, tervezett, ennélfogva eredményesebb. Az a tény, hogy az ilyen családból keresztelkedettek 60%-a nő, összefüggésben lehet azzal az erdélyi hagyománnyal is, amely szerint a vegyes vallású családokban a gyerekek inkább a velük azonos nemű szülő vallását követik; és azzal is, hogy a gyerekek szocializációjának egészében nagyobb szerep jut az azonos nemű szülőnek.
61
AZ ADVENTISTA MIGRÁCIÓ KÖZÖSSÉG NÖVEKEDÉSÉBEN
SZEREPE
A
A közösség mai méretének kialakulása szempontjából egy további lényeges fejlemény, hogy konszolidálódása után, az 50-es évek közepétől kezdődően, a közösség egy tágabb térség adventistái számára migrációs célponttá, „gyűjtőgyülekezetté” válik. A településre való bevándorlás a mai napig a számbeli növekedés egyik fontos forrása. keresztelkedők beköltözők 1955-1959 1960-1964 1965-1969 1970-1974 1975-1979 1980-1984 1985-1989 1990-1995
9 6 15 11 18 24 23 21
1 8 8 6 3 9 8 8
Az adventista betelepülők többsége házasságkötés által kerül a faluba. így a migráció általi gyarapodás szorosan összefügg a közösség demográfiai jellemzőivel, hiszen a házasságkötések alapfeltétele, hogy legyenek megfelelő életkorú helyi fiatalok a faluban. Azt a jelenséget, hogy a fiatal házaspárok általában Mezőfelében maradnak, és nem költöznek el a házastárs szülőfalujába, több tényező is befolyásolja. A felei közösség elsősorban méretének köszönheti vonzerejét. Relatív nagysága számos olyan előnnyel jár, amely fontos lehet egy adventista család életvezetése szempontjából: a közösség, a legtöbb kis gyülekezettel ellentétben saját imaházzal rendelkezik, a gyerekek vallásos nevelése a közösségben történik, a hit gyakorlása viszonylag könnyű, hiszen a társadalmi környezet barátságosabb. Ezek az előnyök a teljes családok számára is vonzóvá teszik a nagy gyülekezetet, hiszen ők elsősorban a kedvezőtlen demográfiai jellemzőkkel rendelkező, 62
„elöregedett” kisebb környékbeli közösségekből vándoroltak a gyűjtőgyülekezetbe. Öt, Felével szomszédos falu adventista közösségeinek evolúcióját vizsgálva kitűnik, hogy ezek fejlődését ugyanaz az elvándorlási folyamat gátolta meg, amelynek köszönhetően a gyűjtőgyülekezet tovább erősödött. A fiatal, gyerekes családok elvándorlásával e közösségek tovább öregedtek, a konvertitákból álló „öregek társaságának” vonzereje csökkent, az ötből két közösség meg is szűnt. A migrációs folyamatokat az is erősítette, hogy a szocialista modernizációval járó infrastruktúrafejlesztés révén Mezőfele a szomszédos falvaknál kedvezőbb helyzetbe került (pl. a műútnak köszönhetően). Összegzésként elmondhatjuk, hogy a vizsgált vallási közösség megjelenése és fejlődése több tényező szerencsés találkozásának köszönhető. Az első áttéréseket az első világháborúval kezdődő társadalmi méretű megrázkódtatások, valamint a kibocsátó közösség vallásgyakorlásában fennálló zavarok segítették elő. A későbbiekben két tényező kedvező összjátéka járult hozzá a közösség fejlődéséhez: a meglévő kisközösségben felnövő hívek nagykorúvá válásának egybeesése a második világháború-, illetve az azt követő társadalmi átalakulás (kommunista hatalomátvétel) időszakával. Ezzel az impulzussal a kialakult vallási közösség hosszú távra biztosította fennmaradását, folyamatos növekedése különösebb missziós munka nélkül is végbement, sőt ez utóbbira a szocialista társadalmi rend felbomlását követő áttérési hullám „kiváltásában” sem volt szükség.
63
64
Irodalom Tönnies, Ferdinanad (1983): Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest. Andorka Rudolf (1995): Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek. Bausinger, Hermann (1996): Népi kultúra a technika korszakában. Osiris, Budapest. Granovetter, Mark (1995): A gyenge kötések ereje. In: Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Társadalmak rejtett hálózata. Új Mandátum, Budapest McGuire, Martin (1991): Religion. The Social Context. Cambridge University Press. Nagy Ödön (1986): A mezőfelei adventista gyülekezet. In: Confessio, 1986 Wilson, Brian (1991): New Religious Movements. Cambridge University Press. Weber, Max (1986): Gazdaság és társadalom. Jogi és Közgazdasági Kiadó, Budapest. K.A.M (1995): Változásban. Elemzések a romániai magyar társadalomról Pro Print, Csíkszereda.
65
GÁL-BORUS ÉVA – GÁL-BORUS LÁSZLÓ: ERDÉLYI NAGYVÁROSOK NÉPESSÉGÉNEK NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTEL SZERINTI ALAKULÁSA
Egy ország, régió vagy település nemzetiségi összetételét és ennek változását a népszámlálások során nyert adatok felhasználásával lehet tanulmányozni. Romániában a XX. században öt alkalommal tartottak népszámlálást, és ezek eredményeit nyilvánosságra is hozták: 1930-ban, 1956-ban, 1966-ban, 1977-ben és 1992-ben. Az 1941-es román népszámlálás során nem gyűjtöttek adatokat Észak-Erdély területéről, amely a Bécsi döntés következtében 1940-ben Magyarországhoz került. Bár 1941ben a magyar állam utasítására Észak Erdély területén is végeztek népszámlálást, ennek adatait nem használhatjuk viszonyítási alapként, mivel egy sajátos ideiglenes állapotot rögzítenek: Erdély kettéosztása következtében megindult a román nemzetiségűek Dél-Erdély, és a magyar nemzetiségűek Észak-Erdély felé irányuló vándorlása, így a két régió nemzetiségi összetétele jelentősen megváltozott. Viszont 1944 után az elvándoroltak nagy része visszatért korábbi lakhelyére. Az 1948-as népszámlálásnak csupán az előzetes adatait hozták nyilvánosságra, így ezeket nem fogjuk elemzésünkben felhasználni. A népszámlálások során az etnikai hovatartozáson kívül az anyanyelvre is rákérdeztek, és a népesség mindkét jellemző szerinti megoszlását közzétették, kivéve az 1977-es népszámlálást, amikor az összeírás során használt számlálólapon külön tudakolták a nemzetiséget és külön az anyanyelvet, de a népszámlálási kiadványban a népesség úgynevezett „nemzetiség és anyanyelv szerinti” összesítését tették közzé.
66
Románia összlakosságának 1930-ban 77,9%-a volt román nemzetiségű, 10%-a magyar, 4,4%-a német, 3,2%-a zsidó és 1,7%-a cigány. A többi nemzetiség aránya 1% alatti volt. 1956-ra a zsidóság aránya csökkent a legnagyobb mértékben (0,8%-ra), ezt követte a németek arányának felére (2,2%) való csökkenése. Ezeket az adatokat a zsidóság deportálása, valamint a háború alatt és közvetlenül utána történő nagyarányú kivándorlás magyarázza. A romániai magyarság száma 1977-ig növekedett, az 1930-as lélekszámhoz (1423,4 ezer) viszonyítva 16,9%-kal, de a román nemzetiségűek gyorsabb ütemű növekedésének következtében 1977-ben a magyar nemzetiségűek aránya országos szinten 7,9%-ra esett vissza. 1977-től a magyarok száma fokozatosan csökken, 1992-ben 89 ezerrel kevesebb magyar nemzetiségű egyént regisztráltak. 1. táblázat. Románia lakosságának nemzetiség szerinti megoszlása a népszámlálások időpontjában * 1930
1956
ezer fő % ezer fő % Összese 14280, 100 17489, 100 nRomán 7 11118, 77, 5 14996, 85, Magyar 1423,4 10 1587,7 9,1 Cigány 242,6 1,7 104,2 0,6 Német 633,5 4,4 384,7 2,2 Zsidó 451,9 3,2 146,3 0,8 Egyéb 411,1 2,8 270,5 1,6
•
1966
1977
1992
ezer fő % ezer fő % ezer fő % 19103, 100 21559, 100 22810 100 216746, 87, 918999, 88, 20408, 89, 1619,6 8,5 1713,9 7,9 1625,5 7,1 64,2 0,3 227,4 1,1 401,1 1,8 382,6 2 359,1 1,7 119,5 0,5 42,9 0,2 24,7 0,1 9 0,0 247,4 1,3 235,2 1,1 246,4 1,0
Forrás: Recensămîntul populaţiei şi al locuinţelor din 7 ianuarie 1992, vol. IV., Structura populaţiei pe naţionalităţi
1992-ben a magyaroknak csupán 1,3%-a él a Kárpátokon kívül, legnagyobb részük pedig Erdélyben. Mivel minket főképp a magyar nemzetiségűek számának és
67
arányának alakulása érdekel, elemzésünk Erdély területére korlátozódik. Erdélyen belül is eltérő a magyar nemzetiségűek megyénkénti aránya. Az 1992-es népszámlálás szerint a magyar nemzetiségűek két megyében alkotják a lakosság többségét: Hargita megyében 84,7, Kovászna megyében 75,2%. További hét megyében a magyar lakosság aránya meghaladja a tíz százalékot: Maros: 41,4%, Szatmár: 35,0%, Bihar: 28, 4%, Szilágy: 23,7%, Kolozs: 19,9%, Arad: 12,5% és Máramaros: 10,2%. Ezek Arad kivételével Észak-Erdélyi megyék. 100.000-nél nagyobb lélekszámú magyarság hat megyében található: Hargita 295,1 ezer, Maros 252,7 ezer, Bihar 181,7 ezer, Kovászna 175,5 ezer, Kolozs 146,2 ezer, Szatmár 140,4 ezer. Ezekben a megyékben él a romániai magyarság mintegy háromnegyede. Elemzésünkbe azok az erdélyi városok kerültek bele, amelyek lakossága az 1992-es adatok szerint meghaladja a 100.000 főt, és jelentős a magyar kisebbség számaránya (20% fölötti). 1992-ben az erdélyi magyarság egynegyede százezresnél nagyobb városokban élt: kilenc városban összesen 409.512 magyar nemzetiségűt regisztráltak. Az elemzésből kihagytuk azokat a városokat, amelyekben a magyar nemzetiségűek részaránya 1992-ben nem érte el a 20%-ot. A 20%-os küszöböt azért tartottuk érdekesnek, mert a helyi közigazgatásra és a köztisztviselők jogállására vonatkozó kormányrendeletekben ez volt bizonyos kisebbségi jogok odaítélésének kritériuma: többnyelvű helységnévtáblák, a kisebbség nyelvét ismerő tisztviselők alkalmazása. Összesen négy nagyváros felel meg ezeknek a feltételeknek: Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely és Szatmárnémeti, amelyekben 1992-ben a magyarok számaránya a következő volt:
68
2. táblázat. A magyarok abszolút és relatív száma négy erdélyi nagyvárosban 1992-ben Város
Magyarok száma Magyarok aránya 74871 22,78% 74225 33,32% 84493 51,3% 54013 40,92%
Összlakosság
Kolozsvár Nagyvárad Marosvásárhely Szatmárnémeti
328602 222741 164445 131987
Habár Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda lakossága nem haladja meg a százezret, fontosnak tartottuk végigkövetni e két megyeközpont nemzetiségi összetételének alakulását is, mivel ezeken a településeken a magyarok a lakosság túlnyomó többségét alkotják. 3. táblázat. A magyarok száma és aránya a két székely megyeközpontban 1992-ben város Sepsiszentgyörgy Csíkszereda
összlakosság
magyarok száma 51073
magyarok aránya 74,71%
38359
82,97%
46228
1. A VÁROSOK ETNIKAI ARCULATÁNAK ALAKULÁSA 1930 ÉS 1992 KÖZÖTT Az 1910-es magyar népszámlálásról nincsenek városra lebontott nemzetiségi adataink. Viszont a városi románság arányának növelését célzó városfejlesztési politika eredményeit híven tükrözi az a tény, hogy míg 1910-ben Erdély városi lakosságának 17,6%-a volt román anyanyelvű (1910-ben csak az anyanyelvet regisztrálták), 1930-ra ez az arány 35%-ra nőtt.
69
1.1. Kolozsvár Kolozsvár összlakossága már 1930-ban 100.844 volt, azaz meghaladta a 100.000-et. Az 1930-as népszámlálás a nemzetiségre és az anyanyelvre is rákérdezett. Kolozsváron a lakosság e két jellemző szerinti összetételét tekintve jelentősen különbözik. 4. táblázat. Kolozsvár lakosságának nemzetiség és anyanyelv szerinti összetétele 1930-ban összes 100844 100%
román 34895 35,60%
összes 100844 100%
román 34836 34,54
nemzetiség magyar zsidó 47689 13062 47,28% 12,95% anyanyelv magyar jiddis 54776 6691 54,32 6,64
német 2500 2,47%
egyéb 2698 2,67%
német 2702 2,68
egyéb 1839 1,82
Megfigyelhető, hogy a magyar anyanyelvűek kb. 7000rel többen vannak, mint azok, akik magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Ez a két jellemző hét százalékban tér el egymástól (54,32, ill. 47,29%). A magyar anyanyelvűek számát főképp az életformájában és kultúrájában a magyarsággal azonosult zsidóság gyarapította. Az 1930-as népszámlálás során a román állam kísérletet tett arra, hogy rábírja az izraelita vallású magyar anyanyelvűeket, vállalják zsidó nemzetiségüket, hiszen ezáltal is csökkent a magyarság számaránya. A magyar anyanyelvűek másik része a kis számban élő nemzetiségek közül kerül ki. Valószínű, hogy a német anyanyelvűek és a német nemzetiségűek közötti 200 fős eltérést a zsidó etnikum jelenlétének köszönhető, a zsidóság egy része német anyanyelvű volt.
70
Ugyanakkor a románok esetében nemzetiség és anyanyelv szerint nincs jelentős eltérés (34.895 ill. 34.836 fő). A későbbi népszámlálások esetében a magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek száma közeledik: 1956-ban az eltérés 3000, 1992-ben már csak 280. Ugyanakkor 1364 magyar nemzetiségű anyanyelve román, és 609 román nemzetiségű a magyart jelölte meg anyanyelveként. 5. táblázat. Kolozsvár lakosságának nemzetiség szerinti alakulása 1930-tól – 1992-ig nemzetiség összes
román szám
magyar
%
szám
egyéb
%
szám
%
1930
100844
34895
34,60
47689
47,29
18260
18,11
1956 1966 1977 1992
154723 185663 262858 328602
74033 104914 173003 248572
47,85 56,51 65,82 75,65
74155 76934 86215 74871
47,93 41,44 32,80 22,78
6535 3815 3640 5159
4,22 2,05 1,38 1,57
1930 és 1956 között Kolozsvár összlakossága 53,4%-al növekedett. A román lakosság növekedése a leglátványosabb – számuk 16 év alatt megduplázódott. A magyar lakosság száma is másfélszeresére növekedett, de számaránya az összlakosságon belül gyakorlatilag nem változott. A románok 13 százalékpontnyi növekedése a más nemzetiségűek – elsősorban a zsidók százalékarányának csökkenésével magyarázható. A zsidó nemzetiségűek száma a háború alatt és közvetlenül utána a deportálások és a tömeges kivándorlás következtében drasztikusan lecsökkent. 1956-ban a kolozsvári zsidók száma 4530. Az 56-os népszámlálások eredményeiben a zsidó és a német kisebbség alacsony számaránya miatt már nem szerepel önálló nemzetiségként, csak az összevont, „egyéb” kategóriában. Az egyéb nemzetiségűek kategóriája egészen 77-ig folyamatosan csökken, a 92-es arányszám
71
ismét nagyobb (1,53%), ebből 3201roma, 1149 német, 344 zsidó. 1956-ban a román és magyar nemzetiségűek aránya majdnem azonos volt. 1956-tól nagyon eltérő ütemben növekszik Kolozsvár román és magyar lakossága. 1977-re a román lakosok száma elérte a 173 ezret, 56 és 66 között 3,54%-os, 66 és 77 között 4,65%-os átlagos évi gyarapodással, míg a magyarok száma alig haladta meg a 86 ezret, 0,37%-os illetve 1,04%-os átlagos éves növekedési ütem mellett. 6. táblázat. Kolozsvár nemzetiségeinek számbeli változása és az átlagos éves növekedési ütem lélekszám változás román magyar 39138 26466 30881 2779 68089 9281 75569 -11344
periódus 1930–1956 1956–1966 1966–1977 1977–1992
átlagos éves növekedési ütem román 3,05 3,54 4,65 2,44
magyar 1,78 0,37 1,04 –0,93
1992-ben a magyar nemzetiségűek lélekszáma 11344gyel volt kevesebb az 1977-ben regisztráltnál. Ez a csökkenés elsősorban a nyolcvanas évek második felétől felerősödő kivándorlással magyarázható. Ennek következtében a kolozsvári magyar nemzetiségűek aránya 22,78%-ra esett vissza. Ebben a periódusban a román nemzetiségűek száma is lassabb ütemben növekedett, az előző periódushoz viszonyítva. 1.2 Nagyvárad 1930-ban Nagyvárad lakosságának 51,56%-a magyar nemzetiségű, azonban a magyar anyanyelvű lakosság számaránya 66,56%. Az anyanyelv és a nemzetiség szerint 15 százalékpontnyi (12409 fő) eltérés nagy része itt is, mint Kolozsvár esetében a zsidó nemzetiségűek számából adódik. Erdélyben Nagyváradon élt a legnagyobb számú és
72
leginkább elmagyarosodott zsidó közösség (1930-ban 14.764 fő). A zsidóság valós számának megállapításához a felekezeti megoszlást is figyelembe kell venni. Váradon 19.838 személy volt izraelita vallású, azaz a lakosság 23,99%-a. Ebből is kitűnik, hogy a nagyváradi zsidóság gyakorlatilag beleolvadt a magyar lakosságba. Az is figyelemre méltó, hogy a román nemzetiségűek száma kétezerrel meghaladja a román anyanyelvűekét, ez a különbözet valószínűleg a magyar anyanyelvű románok számából adódik. 7. táblázat. Nagyvárad lakosságának nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlása 1930-ban nemzetiség összes román magyar 82687 22412 42630 100% 27,10% 51,56% anyanyelv összes román magyar 82687 20914 55039 100% 25,29 66,56%
zsidó egyéb 14764 2881 17,85% 3,48% jiddis egyéb 4112 2622 4,97% 3,17%
8. táblázat. Nagyvárad lakosságának a nemzetiség szerinti alakulása 1930-tól – 1992-ig összes 1930 1956 1966 1977 1992
82687 98950 122534 170531 222741
román szám 22412 35581 56436 91925 144244
% 27,10 35,96 46,06 53,91 64,76
nemzetiség magyar szám 42630 58424 62955 75125 74225
73
% 51,56 59,04 51,38 44,05 33,32
egyéb szám % 17645 21,34 4945 5,00 3143 2,57 3481 2,04 4272 1,92
Nagyváradon Kolozsvárhoz hasonlóan változik a lakosság nemzetiségi összetétele, azzal a különbséggel, hogy az első periódusban nem annyira gyors a románok számarányának növekedése. 1977-ben viszont a város román lakóinak aránya már meghaladja az ötven százalékot és 1992-re az összlakosság 64,76%-át teszik ki. Ha felületesen vizsgáljuk az adatokat, azt figyelhetjük meg, hogy a magyarok aránya 30-tól 56-ig 51,56%-ról 59,04%-ra emelkedett. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a más nemzetiségűek arányának 16,34 százalékpontnyi arányveszteségét sem (1956-ra a váradi zsidó nemzetiségűek aránya 3,64%-ra esett vissza). Ugyanakkor ha összevetjük a magyar és a román lakosság arányát (1930-ban 34,46% román, 65,54% magyar, míg 1956-ban 37,86% román, 62,14% magyar nemzetiségű élt Váradon), megfigyelhetjük, hogy a magyarok románokhoz viszonyított aránya csökkent. 9. táblázat. Nagyvárad nemzetiségeinek számbeli változása és az átlagos éves növekedési ütem lélekszám változás román magyar 13169 15794 20855 4531 35489 12170 52319 –900
periódus 1930–1956 1956–1966 1966–1977 1977–1992
átlagos éves növekedési ütem román magyar 1,86 1,27 4,72 0,75 4,53 1,62 3,05 –0,08
A román lakosság növekedése 1956 és 1977 között a legnagyobb, a nevezett periódusban a román nemzetiségűek száma 55.344-gyel nőtt. A magyarság növekedése nem egyenletes, az 56-tól 66-ig terjedő periódusban az átlagos éves növekedési ütem nagyon alacsony, a következő periódusban némileg emelkedik, de messze elmarad a románok átlagos éves növekedési ütemétől. A 77-től 92-ig terjedő időszakban a románok
74
átlagos éves növekedési üteme kis mértékben visszaesik, ugyanakkor a magyaroké negatív értéket vesz fel, ez a csökkenés azonban nem olyan nagymértékű mint Kolozsvár esetében. 1.3. Szatmárnémeti A második legnagyobb partiumi város, Szatmárnémeti nemzetiségi összetétele is a nagyváradihoz hasonlóan változott. Összehasonlítva az 1930-as és 1956-os adatokat, megfigyelhető, hogy a városban az egyéb kategóriába sorolt nemzetiségek száma csökken a legnagyobb mértékben. 1930-ban a város lakosságának 20,76%-a zsidó, az izraelita vallású lakosok aránya még ennél is nagyobb. A magyar anyanyelvűek száma több mint nyolcezerrel haladja meg a magyar nemzetiségűek számát. Ebből körülbelül ötezer zsidó és 2500 román nemzetiségű. A románok abszolút száma is és százalékos aránya is folyamatosan növekszik, 1930-tól 92-ig 16.251 főről 72.708-ra, százalékban pedig 31,56%-ról 55,09%-ra emelkedik. A magyarok aránya 56-ban a legnagyobb, a 66-os népszámláláskor 50% alá esik. 1992ben a lakosságnak már csak 41%-a magyar, de ez az arány még mindig magasabb, mint a Kolozsvár vagy Nagyvárad esetében. l0. táblázat. Szatmárnémeti lakosságának nemzetiségi összetétel szerinti alakulása 1930-tól – 1992-ig nemzetiség 1930 1956 1966 1977 1992
összes 51495 52096 69769 103612 131987
román 16251 18120 33197 52855 72708
31,56 34,78 47,58 51,01 55,09
magyar 21916 31204 34504 48861 54013
75
42,56 59,90 49,45 47,16 40,92
egyéb 1.3328 25,88 2772 5,32 2068 2,96 1896 1,83 5266 3,99
1.4. Marosvásárhely A vizsgált időszakban Marosvásárhely lakossága növekedett a leggyorsabb ütemben. A város 1930-ban még kisebb, mint Szatmárnémeti, azonban 1956-ra már meghaladja azt a lakosság számának szempontjából. 1992-re Marosvásárhely lakossága megnégyszereződött, ez 2,34%os évi átlagos növekedési ütemet jelent. 1930-ban még jelentős zsidó kisebbség élt a városban, számuk 1956-ra lecsökken. Ugyanebben az időszakban a magyarok száma megduplázódott, a román lakosok száma is nőtt, de arányaiban csökkent. 56-tól fordított irányú fejlődésnek lehetünk tanúi, a románok aránya folyamatosan nő, míg a magyaroké csökken. Ennek ellenére 92-ben még mindig abszolút többségben volt a magyar lakosság. Marosvásárhely az egyetlen olyan százezresnél nagyobb város, ahol a magyarság még többségben van. 11. táblázat. Marosvásárhely lakosságának alakulása nemzetiség szerint 1930-tól – 1992-ig
összes 1930 40058 1956 65194 1966 86464 1977 130076 1992 164445
román szám 10715 14623 24638 45639 75851
% 26,75 22,43 28,50 35,09 46,13
nemzetiség magyar szám % 22898 57,16 48077 73,74 60211 69,64 82200 63,19 84493 51,38
egyéb szám 6445 2494 1615 2237 4101
% 16,09 3,83 1,87 1,72 2,49
1.5. Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda 1930-ban még csak tízezer körüli lélekszámú kisvárosok, Sepsiszentgyörgy lakossága 1930-ban 11898, Csíkszeredáé 8306 Sepsiszentgyörgyön a román lakosság aránya majdnem eléri a 20%-ot, de nagyrészük 1918 után települt be (1910-
76
ben a város román lakossága még csak 1,2%-ot tesz ki). Hasonló a helyzet Csíkszeredában is. A II. világháború után csökken a két város román lakosságának aránya. A városok összlakossága nagyjából hasonló ütemben növekszik, nagyarányú növekedést főleg 1968-tól, megyeközponttá válásuktól figyelhetünk meg: 11 év alatt Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda lakossága megkétszereződik. E két város román lakosságának ugrásszerű növekedése is 1966 után következett be: Sepsiszentgyörgyön a románok átlagos éves növekedési üteme 7,54%, Csíkszeredában ennek duplája, 14,34%. Ez a növekedési ütem nem magyarázható a természetes szaporulattal. Szentgyörgyön a román lakosság magas növekedési üteme 1977 után is megmaradt, Csíkszeredában lecsökkent 2,88%-ra, megközelítve ezzel a magyarokét. 1992-ben Sepsiszentgyörgyön a románok a város lakosságának egynegyedét, Csíkszeredában pedig 16%-át tették ki. 12.táblázat. Sepsiszentgyörgy lakosságának nemzetiség szerinti alakulása 1930-tól 1992-ig nemzetiség Összes 1910* 1930 1956 1966 1977 1992
9588 11898 18896 22058 40804 68359
Román Magyar szám % szám % 117 1,22 9263 96,61 2211 18,58 8857 74,44 2317 12,26 16308 86,30 2613 11,84 18976 86,03 5812 14,24 33975 83,26 16092 23,54 51073 74,71
Egyéb szám % 208 2,17 830 6,97 271 1,43 469 2,12 1017 2,49 1194 1,74
*Az 1910-es adatok az anyanyelvre vonatkoznak
77
13.táblázat. Csíkszereda lakosságának alakulása nemzetiség szerint 1930-tól 1992-ig NEMZETISÉG Összes 1910* 1930 1956 1966 1977 1992
8044 8306 11996 15329 30936 46228
Román Magyar Egyéb szám % szám % szám % 46 0,57 7877 97,92 121 1,51 690 8,31 7134 85,89 482 5,80 702 5,85 11144 92,90 150 1,25 1120 7,31 14132 92,19 77 0,50 4894 15,82 25822 83,47 220 0,71 7497 16,22 38359 82,98 372 0,80
*Az 1910-es adatok az anyanyelvre vonatkoznak
2.
AZ ETNIKAI ÖSSZETÉTEL VÁLTOZÁSÁNAK OKAI
Az előző fejezetben leírtak alapján megállapíthatjuk, hogy mind a hat városban a románság tényleges szaporulata jóval meghaladja, sőt többszöröse a magyarok és más nemzetiségűek tényleges szaporulatának. Ezáltal a románok számaránya jelentősen megnő, ami nem magyarázható egyedül a románok más nemzetiségűeknél magasabb természetes szaporulatával. A nemzetiségek népmozgalmáról a II. világháború óta nem áll rendelkezésünkre hivatalos kimutatás. „A magyarság természetes szaporodására vonatkozóan általában az erdélyi részek átlagmutatóját szokás irányadónak venni... Erdélyben a természetes szaporodás aránya a század elejétől kimutathatóan mindig alacsonyabb volt, mint a Regátban.” (Varga E. Árpád, 1998) Erre megyénként lebontva 1966-tól vannak adataink, amelyeket a következő táblázatban foglaltunk össze:
78
14. táblázat. Népmozgalmi arányszámok 1966-tól 1992-ig
Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár erdélyi átlag országos átlag országos átlag városon országos átlag vidéken
1966–1977 között, átlagban, 1000 lakosra* Termész élve Haláloz születés- ások etes szapora ek száma száma lat 7,8 18,9 11,1 9,8 18,9 9,1 10,7 20,8 10,1 11,8 21,7 9,9 11,9 21,1 9,2 11,8 22,1 10,3
1978–1991 között, átlagban, 1000 lakosra** Termész élve Haláloetes születés- zások Szaporu- ek száma száma lat 2,6 15,0 12,4 3,8 14,4 10,6 7,6 18,0 10,4 6,6 16,7 10,1 5,2 15,7 10,5 6,2 17,4 11,2
9,2
19,4
10,2
11,4
20,8
9,4
5,5
16,0
10,5
11,7
22,4
10,7
3,5
16,1
12,6
11,1
19,2
8,1
7,5
15,9
8,4
* Forrás: Varga E. Árpad ** Forrás: Date demografice
Semlyén István a Korunk 1980-as évkönyvében megjelent Országos és nemzetiségi népességgyarapodás című tanulmányában közzétette a magyar nemzetiségűekre vonatkozó születési arányszámokat 1966 és 1977 között. Ebben a periódusban (a számított) átlagos születési arány 18,4 ezrelék, ami egy ezrelékponttal kisebb az erdélyi átlagnál és 2,4-gyel az országos átlagnál. Ezt az adatot fenntartásokkal fogadhatjuk el, hiszen Kovászna, Hargita és Maros megyékben, ahol az 1966-os népszámlálás szerint az erdélyi magyarság 40%-a élt, az élveszületések indexe magasabb nemcsak az erdélyi, de az országos átlagnál is (20,8-, 21,7- ill. 21,1 ezrelék). 1977 és 1991 között az átlagos élveszületési arányszám országosan és a magyar többségű megyékben is csökken az előző periódushoz viszonyítva, a
79
halálozási arányszámok kismértékű növekedése mellett. Ez a természetes szaporulat 11,4-ről 5,5-re való visszaeséséhez vezetett. 1992-ben – Románia történetében először megkezdődött az ország népességének természetes fogyása. A hivatalos kimutatások szerint a magyarság esetében a népszaporulat általános csökkenése nagyobb arányú volt, mint a népesség egészén belül. így 1992-ben 1000 román lakosra 12 élveszületést jegyeztek, ezer magyarra csupán 9et, ugyanakkor az elhalálozási arányszám a románok esetében 11,5 ezrelék, a magyarok esetében 14,8 ezrelék volt. Ennek eredményeként a románság 1992-ben még 6,5 ezer fővel nőtt, a magyarság viszont 9,2 ezerrel csökkent. Varga Árpád Gheţău Vasile adatait felhasználva azt állítja, hogy ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött; „a magyar családokban lényegében évtizedek óta kevesebb gyermek látott napvilágot, mint a románokban. Az 1977. évi népszámlálás időpontjában az 50–54 éves nők1 korcsoportjában az ezer román nőre jutó átlagos gyermekszám 2435, míg ugyanez a szám a magyar nőknél csupán 2170 volt. Ez utóbbi érték nagyjából a népesség változatlan szinten tartásához szükséges reprodukciós együtthatóval (2,2) azonos, vagyis a magyarság ekkor már – hosszabb távon – éppen csak önmaga 'újratermelésére' vélt képes.” (Varga, 1998) Ha el is fogadjuk, hogy a magyarok esetében a természetes szaporulat kisebb az országos átlagnál, nem vonhatunk le következtetéseket a vizsgált városok nemzetiség szerinti népmozgalmáról, mivel nem rendelkezünk megyékre lebontott nemzetiségi adatokkal illetve a megyén belül városi és vidéki adatokkal. Nyilvánvaló, hogy a városi népesség növekedési ütemét nem a természetes szaporodás, hanem a városokba irányuló vándormozgás, a pozitív vándorlási egyenleg
1
Az 50-54 év a demográfiai számításokban az az életkor, amely a biológiai reprodukcióra való képesség végső időpontját jelzi.
80
határozta meg. A városok robbanásszerű növekedése összefügg az iparosodás mértékével. A Demografia oraşelor României című munkában (Measnicov-Hristache-Trebici, 1977) a szerzők a lakosság száma és az aktív népesség foglalkozása alapján osztályozzák a romániai városokat. Az említett paraméterek segítségével a következő várostípusokat különítik el: I. Primér szektor A: 20000 lakos alatt B: 20000–99999 lakos között II. Szekundér szektor A: 20.000 lakos alatt B: 20.000–99.999 lakos között C: 100.000 lakos felett III. Tercier szektor A: 20.000 lakos alatt B: 20.000–99.999 lakos között C: 100.000 lakos felett E felosztás szerint, az 1966-os népszámlálás adatai alapján, Szatmárnémeti, Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy a II.B típushoz tartozott, Kolozsvár és Nagyvárad a II.C típushoz, Csíkszereda a III.A típushoz. A könyv csak a százezer lakosnál nagyobb városokra közöl migrációs adatokat. Kolozsváron 1966-ban 185.663 lakost regisztráltak, ebből 110.926 született más településen, eszerint a bevándorlók aránya az össznépességen belül 59,75%. Ugyanez az arányszám Nagyvárad esetében egy kicsit alacsonyabb: 55,94%. A nagyvárosok, főleg az ipari központok több bevándorlót vonzottak távolabbi megyékből is, mint azok a városok, ahol főleg a tercier szektor fejődött. A Kolozsvárra vándorlók közül például csak 29% (32.169 személy) származik Kolozs megyéből, 71 százalékuk máshol született. Most próbáljuk meg nyomon követni, miként befolyásolja a bevándorlás a város
81
nemzetiségi összetételének változását. Kolozsváron 1956ban még körülbelül azonos arányban éltek a magyarok és a románok (47,8 – 47,9%), 1966-ra megváltozik ez az arány, a románok lesznek többségben (56,5 – 41,4%). Viszont Kolozs megyében korábban is sokkal magasabb volt a románok aránya, ha Kolozsvár lakosságát nem számítjuk, ez az arány méginkább megnövekszik. 15. táblázat. Kolozs megye lakosságának nemzetiség szerinti megoszlása 1930 és 1992 között Kolozs megye 1930 1956 1966 1977 1992
román 62,2 68,9 72,4 75,4 77,6
magyar 29,3 28,4 26,1 23,4 19,9
Kolozs megye Kolozsvár nélkül egyéb 8,5 2,7 1,5 1,2 2,5
román 69,6 76,8 79,1 79,4 79,1
magyar 24,5 21,1 19,7 18,8 17,5
egyéb 5,9 2,1 1,2 1,8 3,4
Kolozsvár környékét már 1930-ban kb. 70%-ban románok lakták, 1956-ra a vidék háromnegyede román nemzetiségű. Ha feltételezzük, hogy a megyéből Kolozsvárra bevándorló mintegy 32.000 személy nemzetiségi megoszlása megegyezik a megye etnikai megoszlásával, akkor kb. 24.000 bevándorló román-, 8000 magyar nemzetiségű. A fennmaradó 79.000 bevándorló 15– 16%-a Kárpátokon túl született ( a megyére számított adat 14,96%), tehát majdnem 100%-ban román nemzetiségű (kb. 12.000). Végül nézzük a más erdélyi megyékből Kolozsvárra települő 67.000 főt 2/3 román – 1/3 magyar arányban. (Erdély nemzetiségi összetétele 1930-ban 58% román, 28% magyar, 1966-ban 68% román, 24% magyar). Számításaink a következő eredményhez vezetnek:
82
24.000+12.000+45.000=81.000 román nemzetiségű 8.000+22.000=30.000 magyar nemzetiségű bevándorló.
Ilyenformán a bevándorlás nagymértékben megváltoztathatta a korábban magyar többségű Kolozsvárés más erdélyi nagyvárosok nemzetiségi összetételét. A falusi népesség városba telepedése közvetve is befolyásolta a nemzetiségi összetételt. A frissen városra költözött termékeny korosztály egy ideig városon is megőrizte a vidékre jellemző gyerekvállalási szokásokat, így a városon megnőtt az élveszületések száma és a természetes szaporulat, ami a románság számának gyors növekedéséhez vezetett. Későbbi időpontokból csak megyei szintű bontásban vannak bevándorlási adataink. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult 1992-ig a bevándorlás azokban a megyékben, amelyekhez az általunk vizsgált városok tartoznak. Ennek elemzéséhez az 1992-es népszámlálás során felvett születési helyre és lakóhelyre vonatkozó adatokat használtuk fel. Ezekből az adatokból sajnos nem derül ki a megyén belüli vándorlás mértéke. A más megyéből érkezőket születési helyük szerint csoportosítottuk, első lépésben erdélyi és Kárpátokon túlról érkezett bevándorlókra. Észrevehető, hogy a szomszédos megyékből jóval többen jöttek, mint Erdély távolabbi részeiről, ezért a szomszédos megyéket külön csoportba soroltuk. Hargita, Kovászna és Maros megye esetében a szomszédos moldvai megyék már szerepeltek a „Kárpátokon kívül” – kategóriában, így ide csak erdélyi szomszédaikat soroltuk. A százalékos összetétel számításánál nem vettük figyelembe azokat az eseteket, ahol az alanyok a születési helye nem volt megjelölve.
83
16. táblázat. A bevándorlók születési hely szerint elkülönített csoportjainak aránya az összbevándorlók számán belül megyék
Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár
bevándorlók száma 64976 115887 37313 38032 73918 34514
A BEVÁNDOROLOK SZÜLETÉSI HELYE Szomszé- más Erdély Kárpátokon más dos erdélyi összesen kívül ország megye megye 75,86 46,20 29,66 19,10 5,04 81,65 65,03 16,62 16,11 2,25 67,92 44,10 * 23,82 30,64 1,44 62,95 44,86 * 18,08 34,95 2,10 79,75 54,67 * 25,08 17,73 2,52 81,61 53,25 28,36 13,11 5,28
* a moldvai megyék nélkül
17. táblázat. A más megyében születettek száma születési helyük szerint A BEVÁNDORLÓK SZÜLETÉSI a HELYE megye ebből születési megyék összla- beván- Erdély szom- más hely Kárpát kosság dorló összese szédos erdélyi okon más ismeretlen ország a n megye megye kívül Bihar 638863 64976 49289 30018 19271 12410 3277 1248 Kolozs 736301 115887 94616 75359 19257 18665 2606 1184 Kovászna 233256 37313 25342 16454* 8888 11432 539 336 Hargita 348335 38032 23941 17063* 6878 13293 798 457 Maros 610053 73918 58949 40411* 18538 13103 1866 1507 Szatmár 400789 34514 28167 18379 9788 4526 1821 563
* a moldvai megyék nélkül
84
18. táblázat. A bevándorlók születési hely szerint elkülönített csoportjainak aránya a megye összlakosságán belül Megyék
A Ebből A BEVÁNDOROLTAK SZÜLETÉSI HELYE megye beván- Erdély szomszé más Kárpáto más összlak dorló összesen dos ország erdélyi kon ossága kívül megye megye
Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár
638863 736301 233256 348335 610053 400789
10,17 15,74 16,00 10,92 12,12 8,61
7,72 12,85 10,86 6,87 9,66 7,03
4,70 10,23 7,05* 4,90* 6,62* 4,59
3,02 2,62 3,81 1,97 3,04 2,44
1,94 2,53 4,90 3,82 2,15 1,13
0,51 0,35 0,23 0,23 0,31 0,45
* a moldvai megyék nélkül
Számszerűleg Kolozs megyébe érkezett a legtöbb bevándorló, a relatív számokat tekintve viszont Kovászna megye vezet, az összlakosság 16%-a született más megyében. A feltételezésekkel ellentétben a Kárpátokon kívülről érkezők Kolozs megyében például csak az összbevándorlók 16,11%-át képezik. Kovászna és Hargita megyében azért magas a bevándorlók aránya, mert sokan érkeznek a szomszédos Bacău- illetve Neamţ megyékből: Bacău-ból Hargitába 4735-en, Kovásznába 3691-en, Neamţból Hargitába 3465-en vándoroltak. Kolozs megyébe legtöbben Szilágyból érkeztek, 22 ezren, Marosból 17 ezren, Fehér megyéből 15 ezren, Beszterce-Naszód megyéből 12 ezren. Habár Kolozs megye Biharral is szomszédos, innen csak 4.000 bevándorló érkezett, valószínűleg azért, mert Nagyvárad is jelentős ipari központ, és erős a vonzása. Kolozs megyéből viszont mintegy 6.000-en vándoroltak Biharba. Jelentős megyeközi vándorlás figyelhető meg Hargita és Maros megyében: Hargitából Maros megyébe 16 ezren vándoroltak, Maros megyéből Hargitába 11 ezren.
85
A Kárpátokon túl született bevándorlókra vonatkozó 1992-es adatokat összehasonlíthatjuk a korábbi, 1966-os és 1977-es adatokkal is. 19. táblázat. A Kárpátokon túl születettek számának és arányának változása megye Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár
a Kárpátokon túl született 1966 1977 1992 % szám szám % szám % 11189 1,9 11456 1,8 12410 1,9 18193 2,9 20355 2,8 18665 2,5 5824 3,3 6822 3,4 11432 4,9 7437 2,6 13605 4,2 13293 3,8 12723 2,3 12568 2,1 13103 2,1 3248 1,0 3567 0,9 4526 1,1
20. táblázat. A megye lakosságából a Kárpátokon túl születettek száma és aránya a három népszámlálás időpontjában Megye Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár
A Kárpátokon túl született 1966 1977 1992 szám % szám % szám 11189 1,9 11456 1,8 12410 18193 2,9 20355 2,8 18665 5824 3,3 6822 3,4 11432 7437 2,6 13605 4,2 13293 12723 2,3 12568 2,1 13103 3248 1,0 3567 0,9 4526
% 1,9 2,5 4,9 3,8 2,1 1,1
Megállapíthatjuk, hogy Bihar, Kovászna és Hargita megyékben a bevándorlók száma 1966 és 1977 között nő, majd 1977 és 1992 között csökken. Kolozs megyében a bevándorlók aránya folyamatosan csökken, Szatmár megyében 1977 és 1992 között újra emelkedik.
86
Léteznek olyan számítások, amelyek segítségével hozzávetőlegesen megállapíthatjuk az 1966-ig Kolozsvárra betelepülők nemzetiségi összetételét (de választhatunk bármely más megyét is). Az 18.665 Kárpátokon túlról érkező bevándorlót 100%-ban román nemzetiségűnek tekinthetjük, az Erdélyből betelepülő 94.600 egyén 25%-a valószínűleg magyar és 75%-a román. Így kb. 23.500 a magyar és 90.000 a román bevándorló Kolozs megyében. A bevándorlás mellett a népesség számának alakulásakor a megyéből történő elvándorlást is figyelembe kell vennünk. Míg 1992-ben a Kolozs megyében lakók közül 115.887 született más megyében, 103.579 Kolozs megyei születésű egyén lakott máshol. Kolozsváron a migrációs többlet valószínűleg sokkal nagyobb, mint egész Kolozs megyében, mivel a városra való vándorlás mindig nagyobb mértékű, mint a városról való elvándorlás. A 22. táblázatban a többi megyére vonatkozó adatokat is megtaláljuk: 21. táblázat. Bevándorlók és kivándorlók az 1992-es népszámlálás alapján megye Bihar Kolozs Kovászna Hargita Maros Szatmár
bevándorlók
kivándorlók
64976 115887 37313 38032 73918 34514
74410 103579 34830 64800 112763 62613
vándorlási egyenleg –9434 12308 2483 –26768 –38845 –28099
A vándorlási egyenleg két megyében pozitív, máshol nagyobb a kivándoroltak száma, mint a bevándorlóké. A kivándorlókat is csoportosítottuk aszerint, hogy Erdélyben vagy a Kárpátokon túl laknak. Kolozs megyéből 24.639-en vándoroltak a Kárpátokon túlra, ebből 12.297 személy a fővárosba költözött. A főváros vonzása Kovászna és
87
Hargita megye esetében kisebb mértékű, míg a többi megyéből a Kárpátokon túlra vándorlók fele Bukarestben lakik. Az erdélyi városok nemzetiségi összetételének megváltozásához a kivándorlás is, hozzájárult mely a magyar nemzetiségűek körében arányaiban jóval magasabb volt, mint a románok esetében. A nemzetiség szerinti emigrációra csak országos adatokkal rendelkezünk. 1977 és 1991 között 16.5295 román, illetve 63.427 magyar telepedett le külföldön. A magyarok többsége, 40 ezer személy az utolsó négy évben vándorolt ki, a románok közül a nevezett periódusban mintegy 70 ezren. Kolozs megyéből 1988 és 1991 között 10 ezren vándoroltak ki, Hargita megyéből 5 ezren. Megfigyeltük, hogy a regáti megyékből minimális volt a kivándorlás, Olt megyéből 203-an, Prahovából 1317-en vándoroltak ki. Kijelenthetjük tehát, hogy a magyarság az emigráció miatt is sokat veszített lélekszámából. A nemzetközi vándorlás inkább a városi lakosságra jellemző, így ez a veszteség nagyobb mértékben érinti az erdélyi városokat. A dolgozatban megpróbáltunk adatokkal szolgálni Erdély magyar többségű nagyvárosainak „elrománosodásához”. Az iparosítás és az urbanizáció hatására megnőtt a földrajzi mobilitás, nagy tömegek változtattak lakhelyet. Az erdélyi nagyvárosokat körülölelő román többségű vidéki lakosság városokba való áramlása egyértelműen a városok etnikai összetételének megváltozásához vezetett. Ugyanakkor a két székelyföldi megyét leszámítva a román többség természetes szaporodása magasabb a magyarokénál. A nyolcvanas évek második felében jelentősen megnövekedett a Romániát – részben legálisan, részben illegális úton – elhagyó magyarok száma.
88
Irodalom: *** Judeţele României Socialiste (1997), Ed. 2. Ed. Politică, Bucureşti. Measnicov Ioan – Hristache, Ilie – Trebici, Vladimir (1977): Demografia oraşelor României. Bucureşti, 93–112. p. Nyárádi R. Károly (1996): Az 1977. évi romániai népszámlálás eredményeinek kiértékelése, különös tekintettel a nemzetiségi és anyanyelvi viszonyokra. In.: Erdély etnikai arculatának változása, Teleki László Alapítvány, Budapest. Sabin Manuilă (ed.) (1938): Recensămîntul general al populaţiei României din 29 Decemvrie 1930. Vol. II., Neam, limba maternă, religie. Institutul Central de Statistică, Bucureşti *** (1959) Recensămîntul populaţiei din 21 februarie 1956. Structura demografică a populaţiei, Direcţia Centrală de Statistică . Bucureşti *** (1969) Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 15 martie 1966. Partea întîi. Populaţia. Direcţia Centrală de Statistică, Bucureşti *** (1980) Recensămîntul populaţiei şi al locuinţelor din 5 ianuarie 1977. Vol. I. Populaţie – structura demografică. Direcţia Centrală de Statistică, Bucureşti *** (1995) Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Structura etnică şi confesională a populaţiei, Comisia Naţională pentru Statistică. Bucureşti *** (1994) Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. Comisia Naţională pentru Statistic, Bucureşti *** (1994) România. Date demografice. Comisia Naţională pentru Statistică, Bucureşti Semlyén István (1980): Országos és nemzetiségi népességgyarapodás. In.:Korunk évkönyv, Kolozsvár-Napoca Süle Andrea (1988): Tények és következtetések a II. világháború utáni romániai népszámlálások adatai alapján. In. Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet évkönyve, Budapest
89
Varga E. Árpád (1988): Az erdélyi magyarság főbb statisztikai adatai az 1910 utáni népszámlálási tükrében. In.: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet évkönyve, Budapest Varga E. Árpád (1998): Nemzetiségi népességfejlődés és a magyarság lélekszámának alakulása Erdélyben 1920 és 1995 között. In.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Püski, Budapest. p. 167–179. Varga E. Árpád (1998): Az erdélyi magyarság lélekszámáról. In.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, Püski, Budapest. 120–166. p. Varga E. Árpád (1998): A romániai magyarság főbb demográfiai jellemzői az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján. In.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Püski, Budapest. 260–276. p. Varga E. Árpád (1998): A családok nemzetiségi és felekezeti összetétele Romániában az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján. In.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből Püski, Budapest. 298–333. p. Varga E. Árpád (1992): Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. In.: Regio – MTA Történettudományi Intézet, Budapest
90
DIRK J. VAN DE KAA:
EURÓPA MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENETE1 (RÉSZLET) Múlt nyáron a legtöbb hollandhoz hasonlóan, aki vakációzni indul Franciaországba vagy Portugália déli részére, Belgiumon haladtam át. Rögtön a határ mellett egy hatalmas hirdetőtábla vonta magára a figyelmet. Egy vonzó nőt ábrázolt, a kép alatt a szlogen, amit valahogy így fordíthatnánk: „Gyorsan vezetni legalább olyan ostoba dolog, mint gyorsan szeretkezni.” Annyira elcsodálkoztam, hogy szinte lesodródtam az útról. Ki találhatta ezt ki, ámuldoztam magamban? Ki egyezett bele ebbe az ötletbe, és helyezte el ezeket a táblákat az autóút mentén? Ki ez a lány a plakáton, [...] és hogy történhetett ez meg éppen Belgiumban? Azóta megtudtam, hogy a táblát a Belga Közlekedési Biztonságért Felelős Legfelsőbb Tanács helyezte el, és a tizenéveseket célozza meg ezzel az okos üzenettel: valóban bölcs dolog-e a gyors hajtást a férfiasság bizonyítékának tekinteni? Valahol olvastam, hogy a lányt Nickynek hívják, nem belga, Texasból származik, és vissza is tért oda. Arra a kérdésre azonban, amit igazán érdekesnek tartok, még ma sem találtam kielégítő választ: hogy történhetett ez meg éppen Belgiumban? Ez a plakát sehogy sem illett össze a belga társadalomról alkotott képemmel. Régen, és valószínűleg ma is, a belga nyilvánosságot és politikai életet az ún. nyelvi probléma, azaz a franciául, illetve hollandul beszélő csoportok közötti versengés, valamint a vallásos értékeket
1
Forrás: Population Bulletin, Vol. 42, No. l, March, 1997. A publication of the Population Reference Bureau, Inc. Netherlands.
91
hirdető jobb-közép politikai pártok uralták. A nemzetközi találkozókon a belga kormány képviselői ma is konzervatív álláspontra helyezkednek a családdal, nemiséggel, fogamzásgátlással kapcsolatos kérdésekben. Európa jónéhány országától eltérően, Belgium nem hagyta jóvá az abortuszt. A sterilizálás jogi státusa sem tisztázódott, és a fogamzásgátlók reklámozása is tilos. 1971-ben Robert Cliquet belga szociobiológus második, termékenységre és családtervezésre vonatkozó kutatásában arra az eredményre jutott, hogy a 30 és 34 év közötti férjezett nők több mint fele fogamzásgátló technikaként a megszakított közösülést „használta”, negyedük a naptármódszert, és egynegyedük szedett fogamzásgátló tablettákat.2 Ezek az eredmények lényegese eltérnek a dániai és hollandiai adatoktól, és kétségkívül olyan normákat tükröznek, amelyek tiltják a nemiségről való nyilvános beszédet. Ezért bizonytalanodtam el a plakát láttán. Alábecsültem volna az attitűdváltás sebességét Belgiumban? Vajon ez a tábla a személyközi kapcsolatok, a termékenységgel és a családtervezéssel kapcsolatos normákat és attitűdöket érintő lényeges változás szimbóluma lenne? Olyan változásé, amely az európai demográfiai viselkedés gyors és drámai átalakulását jelzi? Bár jónéhány hasonló táblát megrongáltak, és – mint később rájöttem – a szlogenben előforduló vrijen, azaz szeretkezni kifejezés korántsem hordoz olyan erős szexuális konnotációkat egy hollandajkú belga, mint egy holland számára, meggyőződésem, hogy a belga plakát szimbólumértékű. Európa demográfiai fejlődésének azt a szakaszát jelképezi, amelynek jellegzetessége, hogy (a legtöbb európai országban) a termékenységi ráta kisebb, mint a halálozási arányszám. Ebből pedig az következik, hogy – az ENSZ előrejelzéseinek megfelelően –1985 és 2025 között Európa lakossága 492 milliárdról 524 milliárdra növekszik, míg a Földdé szinte megkétszereződik (4,5
2
Cliquet, R.L. és R. Schoenmaeckers (1975): From Incidental to Planned Parenthood, CBGS publication, Nijhoff, Leiden, 96. o.
92
milliárdról 8,2 milliárdra emelkedik). 2025-ben minden ötödik európai közül az egyik 65 éves, vagy annál idősebb – nyugdíjas – lesz, akiket egy fogyatkozó aktív népesség tart majd el. Európa demográfia történetének ezt az új szakaszát második demográfiai átmenetnek is nevezhetjük.3 Európa első demográfiai átmenete a halálozási ráta fokozatos csökkenésével kezdődött, amely jelenség a legtöbb európai országban a XIX. század első felében ment végbe. Ezt a folyamatot a termékenységi ráta csökkenése követte, ez majdnem mindenütt kb. 1880-tól kezdődött, Franciaországban valamivel korábban. 1930-ig mind a születési-, mind a halálozási ráta alacsony értékeket ért el. Az első átmenetben fontos szerepe volt az emigrációnak is, amely megváltoztatta a születési és halálozási ráták közötti óriási különbséget, amely a XIX. század végét és a XX. század elejét jellemezte. A második átmenet kezdetét önkényesen 1965-re tehetjük. A közben eltelt időben (a század elejétől a hatvanas évekig) kitört, majd véget ért a második világháború, és az azt követő „baby boom”. A második demográfiai átmenet legfőbb vonása, hogy a termékenységi ráta fokozatosan a helyettesítő érték (replacement) alá esik. A helyettesítő érték olyan szám (2,1 gyerek/nő), amelynek elérése biztosítja a születések és a halálozások közötti egyensúlyt, vagyis azt, hogy a népességszám hosszabb ideig változatlan maradjon. Ha a termékenység tartósan a helyettesítő érték alatt marad – ahogy az Európában várható –, az emigráció hatását nem számítva, a népesség száma előbb-utóbb csökkenni fog, ahogy az néhány országban már meg is történt (Ausztriában, Dániában, az NSZK-ban, és
3
Lesthaege, R. és D.J. van de Kaa (1986): ”Twee Demografische Transities?”(Two Demographic Transitions?), in: D.J. van de Kaa és R. Lestheghe (szerk.): Bevolking: Groei en Krimp (Population: Growth and Decline), van Loghem Slaterus, Deventer
93
Magyarországon, ahol 1985-ben kezdődött el ez a folyamat). A második demográfiai átmenet sajátossága, hogy a népességszámot meghatározó másik két változó – a halandóság és a vándorlás – hatása viszonylag jelentéktelen marad. Európa észak-nyugati részében az 1973-as olajválság miatt keletkezett gazdasági regresszió hatására felállított korlátozó intézkedések előtt jelentős volt a bevándorlók száma, sőt a bevándorlás Európának ezen a részén mind a mai napig ellentmondásos kérdés maradt. A demográfiai átmenettel foglakozó korai írások az 1930-as évek európai tapasztalataira támaszkodva a „zéró fázis”, vagy a stagnáló népességnövekedés konstatálásával zárulnak. Ezért a jelenkori Európában mára már immanenssé vált hosszú távú népességcsökkenést a fenti írások hatására a szakemberek „a demográfiai átmeneten túli”-nak nevezik, jóllehet, sajátos vonásai révén ezt a jelenséget joggal illethetjük „a második demográfiai átmenet” címkével. A következő írásban minden részletre kiterjedő alapossággal mutatjuk be a második demográfiai átmenet jellemzőit, illetve az átmenet különböző fázisait harminc, hasonló tulajdonságokkal rendelkező európai országban. Elemzésünk a jelenség hátterében álló normák és attitűdök változásának bemutatásával kezdődik. A MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENET HÁTTERE Az első és a második demográfiai átmenet mögött meghúzódó normákat és attitűdöket két kulcsszóval lehet jellemezni, amelyek kiemelik a köztük lévő ellentéteket is: ezek a kulcsszavak az altruizmus és az individualizmus. Az alacsony termékenységi arányszámok által jellemzett első demográfiai átmenetben a család és a gyerekek voltak a középpontban, ezzel szemben a második átmenet az egyének jogaira és az önmegvalósításra fekteti a hangsúlyt. Don Lesthage és Christopher Wilson demográfusok
94
meggyőzően érvelnek amellett, hogy az első átmenetet az urbanizáció, az iparosodás és a szekularizáció határozták meg.4 A családi alapú termelésről a fizetett munkára való áttérés, mely az iparosodást és az urbanizációt kísérte, csökkentette a gyermekek gazdasági értékét. Az utódok olcsó munkaerőből jelentős befektetéseket igénylő családtagokká váltak. A gyerekek képzésére azért áldoztak, hogy méltányos életesélyeket biztosítsanak számunkra. Ahogy az ausztrál demográfus John Caldwell fogalmaz, „a vékony sugárban, mégis folyamatosan áramló jólét” inkább a gyerekeket, mint szüleiket részesíti előnyben. Mi több, a sokgyerekes családban a vagyon (mint például a föld) a szülők halála után eltékozlódott (mivel olyan apró részekre forgácsolódott szét, amelyeknek már nem volt jelentős gazdasági értéke – a fordító megjegyzése), így magyarázható, hogy a születésszabályozás a házaspárok számára ésszerű családszervezési stratégiává vált. Az első demográfiai átmenet alatt eltűnt a malthusiánus családalapítási modell. A pároknak már nem kellett addig várniuk a házassággal, amíg szüleik halálával önálló megélhetéshez jutottak (örököltek). Csökkent a házasodási életkor, mint ahogy azok száma is, akik végleg egyedül maradtak. A házasságban szabályozták a születendő gyerekek számát, a mennyiség helyét a minőség vette át. A második demográfiai átmenetet közvetlenül meghatározó tényezőket nem határozhatjuk meg ennyire egyértelműen. Bár a kutatók között nincs egyetértés ebben a kérdésben, sokan úgy gondolják, hogy ezek a tényezők szorosan kapcsolódnak az egyén posztindusztriális társadalomban betöltött, gyorsan változó szerepéhez. Ezekben a társadalmakban az egyéni életszínvonal a képzettségi szint és a képzés minőségének függvénye, de
4
Lesthaeghe, R. és Wilson, C. (1978): Modes of Production, Secularisation, and the Pace of the Fertility Decline in Western Europe, 1870-1930, working paper, Brussels
95
meghatározza a társadalmi célok iránti elkötelezettség mértéke, valamint az egyén önnön tehetségének felfedezésére és hasznosítására való motivációja is. Ez úgy a férfiakra, mind a nőkre érvényes, hisz mindkét nem képviselői igyekeznek önálló keresethez jutni. A házasság fenntartásáért és/vagy a gyerekvállalásért rendszerint a nőnek kell nagyobb árat fizetnie (opportunity costs). Előfordulhat, hogy egy nőnek ott kell hagynia munkahelyét, ha férje más városban kap állást, vagy ha olyan vállalkozásba kezd, amelyhez mindkettejük erőfeszítésére szükség van. Igaz ugyan, hogy két jövedelemből jobban lehet élni, mint egy olyan családban, ahol csak az egyik fél keres, de egy férj vagy feleség mégsem költheti olyan szabadon a pénzét, mint ahogy azt a házasság előtt tette. Ráadásul az élettársi kapcsolatokban is ugyanolyan nehéz a felhalmozott, összeadódó anyagi erőforrások előnyeit élvezni, mint egy házasságban. Egy pár számára a gyerekek nemcsak anyagi ráfordítást jelentenek, de „hasznuk” is tovább csökken. Többé nem várható el tőlük, hogy támogassák idősödő szüleiket, vagy anyagilag segítsék a családot, és erre törvényesen sem kötelezhetők. A szülői státussal járó érzelmi elégtétel leggazdaságosabban két gyerek vállalásával érhető el. A posztindusztriális társadalomban az egyszerű gazdasági kalkulusokon túl bizonyos társadalmi és kulturális változások is szerepet játszanak az egyének házassággal és gyerekvállalással kapcsolatos magatartásának megváltozásában. Az attitűdváltás mögött meghúzódó erőket többféleképpen leírták már. Egyes elemzők szerint azokat az új értékeket, amelyek a társadalom tagjait a régóta fennálló viselkedésminták elutasítására késztetik, az erős individualizáció és szekularizáció jellemzi. Mások úgy vélekednek, hogy az önmegvalósítás divatja, azé a vágyé, hogy az egyén kibontakoztassa képességeit, teszi individualistává az embereket, közömbössé a kollektív érdekek iránt. „Az individualizmus egyszerre az alacsony termékenység
96
háttere, ugyanakkor a tudatos születésszabályozás új korszakát is jelenti” – írja Joseph Schmidt osztrák demográfus.5 A svéd szociológus Hans-Joachim Hoffmann-Novotny még tovább megy, és azon töpreng, hogy nem tartunk-e a legjobb úton afelé, hogy „autista társadalommá” váljunk?6 Néhány szerző úgy véli, a mai nyugati társadalmi csoportok különbözőképpen viszonyulnak a családalapításhoz, és életstílusuk is különböző. A holland kormányzati politikáért felelős Tudományos Tanács különbséget tesz a szociokrata és technokrata nézőpontok között.7 A szociokrata nézőpont hívei letelepedés- és családalapítás ellenesek, olyan társadalmi folyamatok erejében hisznek, mint az egalitarianizmus, a társadalmi részvétel és az „emancipáció”, vagyis a nők és a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok minél hangsúlyosabb részvétele a társadalomban. A technokraták inkább a gondos tervezés, alapos érvelés és az így született tervek gyakorlatba ültetésével igyekeznek megoldásokat találni a társadalmi gondokra. Ronald Inglehart amerikai politológus megkülönbözteti a „materialista” és a „posztmaterialista” értékeket.8 A posztmaterialisták gyanakodva szemlélik az új technológiákat, bírálják a környezetszennyező termelési
5
Schmidt, J. (1984): The Background of Recent Fertility Trends in the Member States of the Council of Europe, Population Studies No. 15., Council of Europe, Strasboug, 23. o. 6
Hoffmann-Nowotny, H.J. (1987): The Future of the Family, paper to be presented at the European Population Conference, Jyväskylä, Finland, June 1987 7
Wetenschappelijke Raad voor het Regeringsbeleid (1980): Beleidsgerichte toekomstverkenning, Deel 1 (Policy-oriented Exploration of the Future), Staatsuitgeverij, The Hague 8
Inglehart, R. (1977): The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles Among Western Publics, Princeton University Press, Princeton
97
folyamatokat, elutasítják a luxuscikkek korlátlan halmozását, a hangsúlyt a tartalmas emberi kapcsolatokra, a spontaneitásra és az egyén önerejére fektetik. Schmidt a posztmaterializmus régi és új vonulatát vázolja fel.9 A régi vonulat a teljesítménymotiváltság és a státusok megszerzése mellett a következő viselkedésmintákkal jellemezhető: a. növekvő elvárások b. státusszimbólumok iránti vágy c. a relatív depriváció érzése. Az új vonulatot a különböző szubkultúrák által képviselt értékrend és az előbb felsorolt posztmateriális értékekkel való azonosulás jellemzi. Egy másik kutatásban Felling és munkatársai a „polgári” kultúra három dimenzióját helyezi szembe három „nem polgári” kulturális értékkel: családcentrizmus, gazdasági haladás – anyagi biztonság és altruizmus, illetve egalitarianizmus, hedonizmus, belső harmónia.10 Én a progresszív és a konzervatív terminusokat tartom a legmegfelelőbbeknek arra, hogy leírják a fenti dichotómiát.11 Ezt a két terminust azért tartom használhatónak, mert a második világháborút követő időszakban a legtöbb európai társadalom a korábbi konzervatív eszmék helyett látványosan progresszív programokat kezdett hirdetni, és ez a tény számos demográfiai változást megmagyaráz. A filozófiai értelemben vett „haladás” (progresszió) fogalma azokra az eszmékre illik, amelyeket az új iránti lelkesedés, a jelen
9
Schmidt: Background of Recent Fertility Trends, 39. o.
10
Felling, A., J. Peters és O. Schreuder (1983): Burgerlijk en onburgerlijk Nederland (Bourgeois and Nonbourgeois in the Netherlands), van Loghum Slaterus, Deventer 11
Van de Kaa, D.J. (1980): Recent Trends in Fertility in Western Europe, in: Hiorns, R.W. (szerk.): Demographic Patterns in Developed Societies, Taylor and Francis, London, 55.-83. o.
98
kritikus szemlélete és a múlt teljes semmibevétele jellemez. A „konzervativizmus” ezzel ellentétes tendenciákat jelöl: a hagyományos értékrend prioritását a változással szemben. A fenti értelemben vett „haladás” fogalma azt a változást jelzi, amelynek során megnő az „egyenlőség” és a „szabadság” szerepe az egyéni életvezetésben, jóllehet, ezek az értékek nem egyformán hangsúlyosak az élet különböző területein. „ A társadalmi-, gazdasági szférában a szabadság potenciálisan veszélyezteti az egyenlőséget, így, ha olyan helyzet áll elő, amelyben a két érték szembekerül egymással, az 'egyenlőség' kerekedik fölül. De az egyenlőség elvének érvényre juttatásához a társadalom tagjainak szolidarizálniuk kell. A szociokulturális dimenzióban azonban a fenti folyamatokkal ellentétes tendenciák működnek. Amíg az egyén viselkedése nem sérti mások mozgási szabadságát, megteheti, hogy magatartását saját belátása szerint alakítsa. A különböző viselkedésformák egyenértékűek, még akkor is, ha ez a különbözőségek (pluriformity) megjelenéséhez vezet. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a „haladás” lényege az esélyegyenlőség megteremtése (jövedelem, oktatás terén, stb.), valamint az egyén szabadsága a különböző viselkedésformák kiválasztásában (öltözködés, szexuális viselkedés stb.) Megfigyelhetjük, hogy a gazdasági életben használt haladás-fogalom a jóléti állam fejlődését és az állam disztributív funkcióinak halmozását támogatja, míg a szociokulturális értelemben felfogott haladás a kulturális identitás-, az egyéni és kollektív attitűdök változását stimulálja, így azokat a változásokat is, amelyek a termékenység és a családalapítás területét érintik.”12
A fenti kifejezéseket számos szerző különféle értelemben használta. Ami azonban minden írásban közös,
12
uo., 74. o.
99
hogy ugyanarról a jelenségről beszélnek: a normák és attitűdök terén bekövetkezet változásról.13 A HALADÓ NÉZETEK (PROGRESSIVENESS) HOLLANDIÁBAN ÉS NYUGAT – EURÓPÁBAN A normák és attitűdök terén végbement változás számos 1965 óta végzett holland felmérésben kimutatható. A kutatások vizsgálati populációját Hollandia felnőtt lakossága alkotta, és a kutatások során az alanyok társadalmi-, kulturális és gazdasági élettel szembeni attitűdjét is vizsgálták. A kutatások szerint az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig jelentősen megváltozott a demográfiai eseményekkel szembeni haladó nézetek aránya, jóllehet ez az átalakulás már 1980 előtt elkezdődött. Az iskoláskorú gyermekeket nevelő nők fizetett alkalmazásával (vagyis azzal, hogy ne otthon dolgozzanak) 1960-ban csak a megkérdezettek 17%-a értett egyet, de 1986-ra ez az arány 60%-ra emelkedett. A 80-as évek közepére az új magatartásformákkal szembeni tolerancia vált jellemzővé: a gyerekvállalás szándékos elutasításával 1965-ben 22% ért egyet, 1985-ben már 86. Az élettársi viszonnyal, amelyben a felek nem akarnak összeházasodni 1965-ben 56%-, az „együtt – különéléssel” (living apart together), azaz egy olyan kapcsolattal, amelyben a felek szexuális partnerek ugyan, de nem élnek közös háztartásban, 1985-ben 63% értett egyet. Ma a hollandiai felnőttek alig egyötöde gondolja úgy, hogy a házasok boldogabbak az egyedül élőknél. A demográfiai eseményekkel kapcsolatos attitűdök változását egy másik adatbázis is szemlélteti, amely az Európai Gazdasági Közösség (EEC) országaiban végzett
13
Klages, H. (1984): Wertorientierungen im Wandel: Rückblick, Gegenwartanalyse, Prognosen (Changing Value Orientations: Retrospect, Analysis of Current Situation, Prognosis), Campus, Frankfurt
100
felmérések eredményeit tartalmazza, és az Eurobarométer nevet viseli. Az 1970 és 1984 között hat EEC államban végzett tizenegy felmérés eredményei alapján Inglehart kimutatja, hogy a fiatalok (az 1956 és 1965 között születettek kohorszához tartozók) az idősebbeknél (1886– 1905 között születettek) lényegesen nagyobb számban azonosulnak a posztmaterialista értékekkel. Ugyanakkor az adatok alapján az is kimutatható, hogy a magas infláció éveiben a posztmaterialista értékeket képviselők száma átmenetileg csökkent, míg a materialista értékeket képviselőké nőtt. Mivel Kelet-Európáról nincsenek ilyen jellegű adataink, nehéz eldönteni, hogy ebben a régióban változnak-e a demográfiai eseményekkel kapcsolatos normák és attitűdök, Nyugat-Európában azonban igen jelentős a posztmaterialista értékek felé való elmozdulás. Ez a tendencia, bár nem független a nyugati államokra jellemző társadalmi-gazdasági feltételektől, mégis viszonylag kevéssé érzékeny a gazdasági krízisekre. Bár a gazdasági regresszió időszakában más értékopciók dominálnak, ez a jelenség elhanyagolható a kohorszspecifikus posztmateriális értékszemlélet erőteljes növekedésével szemben. A posztmaterialista értékek térnyerése azért is érdekes, mert annak a fiatal generációnak, aki ezekkel az értékekkel azonosul, felnőtt élete olyan korszakra esett, amelyet a kedvezőtlen gazdasági helyzet és a magas munkanélküliség jellemzett. Úgy tűnik, a demográfiai eseményekkel kapcsolatos normák és attitűdök változásának saját törvényszerűségei vannak, amelyek függetlenek az illető ország gazdasági színvonalától. A termékenység növekedését célzó kormányzati politikák sikere vagy sikertelensége sem a gazdasági helyzet függvénye. Minden olyan pronatalista politika, amely az individualista életszemlélettel szemben fogalmazódik meg, vagy egyszerűen nem veszi figyelembe azt, eleve hatástalan marad, még akkor is, ha anyagi juttatásokkal támogatja a gyerekvállalást.
101
A CSALÁDALAPÍTÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ DEMOGRÁFIAI ESEMÉNYEK SORRENDJE – UGYANAZ A SÉMA KIS VÁLTOZTATÁSOKKAL? Ha a jelenlegi európai népességváltozást a családalapítást befolyásoló tényezőkön keresztül próbáljuk magyarázni, érdekes eredményekhez jutunk. Megfigyelhető ugyanis, hogy a családalapítást befolyásoló tényezők változása jól elkülöníthető fázisokra bontható, és ezeken a fázisokon előbb-utóbb minden országnak át kell esnie. Bár az említett fázisok eltérő időben és sebességgel zajlanak le Európa keleti és nyugati részében, mégis ugyanolyan logikai sorrendet követnek. Úgy tűnik, az egyik jelenség egy következőt feltételez, minden választás egy újabbat tesz lehetővé. Ha visszatekintünk ezekre a fázisokra, egyszerre magyarázatot nyer a mai Európára jellemző alacsony termékenység, logikussá és érthetővé válik, azon kezdünk gondolkozni, miért is nem jelezték előre ezeket a trendeket? Az átmenet lényege az individualizmusra való áttérés, vagyis az, hogy a házasságot az együttélés váltja fel, megváltoznak a családon belüli hangsúlyok, (a család középpontjába a gyerek helyett a pár kerül), a fogamzásgátlás helyét olyan családtervezés váltja fel, amelyben a gyerekvállalás mellett az önmegvalósítás is fontos szerepet kap. A változás legfontosabb hozadéka, hogy különböző, egymástól lényegesen eltérő családmodellek és családok születnek. Nézzük, hogyan zajlott le a változás „prototípusa” az európai országokban. Hogy érthetővé tegyük ezt a folyamatot, a második világháború hatásainak bemutatásával kell kezdenünk. Valamennyire minden európai ország kivette a részét a harcokból, a megszállásból, a nélkülözésekből, megtapasztalta a háború okozta borzalmakat és bizonytalanságot. A legtöbb fiatal férfit besorozták, és a hadseregben megismerte a fogamzásgátlás-, és a nemi
102
betegségek megelőzésének módszereit. [...] Geeraert a Nyugat-Európában 1990 óta végzett felmérések hosszú sorára hivatkozva arra a következtetésre jut, hogy a fiatal nők (akár diákok, akár már dolgozók) körében egyre gyakoribb a házasság előtti nemi érintkezés.14 A volt NSZKban 1971-ben a 21 éves, már dolgozó férfiak és nők 83%-a mondta azt, hogy a házasság előtt is volt szexuális kapcsolata. Dániában az olyan 21 éves egyetemista lányok száma, akiknek már volt házasság előtti szexuális tapasztalata, 1958 és 1968 között 60%-ról 97%-ra emelkedett. [...] A házasság előtti, vagy a házasságon kívüli szexualitással szembeni attitűd azért nem változott annyira gyorsan. A legtöbb pár számára a házasság szentesítette a nemi életet és a gyerekvállalást is. Az 1950-es évek elején kötött házasságok sajátossága, hogy a párok anyagilag is felkészültek a gyerekvállalásra. Az első házasságkötés időpontja (azaz a házasulandó felek átlagéletkora a házasságkötés pillanatában) egyre alacsonyabb lett, a házasságkötés és az első gyerek születésének időpontja közötti időintervallum továbbra is rövid maradt, és az első szülésre számolt termékenységi arányszámok is magasak voltak. Ez volt az első demográfiai átmenet vége, melynek során a születésszabályozás a családméret meghatározásának eszközévé vált. Az 1880-as évekre jellemző hét-, nyolcgyerekes családok 50-60 év alatt két-háromgyerekesre zsugorodnak. De az 1960-as évek elején forgalmazott fogamzásgátló szerek nem voltak túl hatékonyak, és a fiatal párok is kevés tapasztalattal rendelkeztek a fogamzásgátlás terén, így ebben az időszakban kétségkívül sok nem kívánt gyerek született. Az első házasságkötés átlagéletkorának csökkenése meglazította a házasságkötés és a gyerekszülés időpontja
14
Geeraert A. (1977): Sexualitet bij jongeren (Sexuality Among young People), De Sikkel, Brussels, 27. o.
103
közötti kapcsolatot. Továbbra is a házasság maradt a legelterjedtebb együttélési forma, hiszen szentesítette a nemi kapcsolatot (legfőképpen a szülők szemében), de sok fiatal számára a házasság nem jelentette azt, hogy valóban készen állnak a gyerekvállalásra. A szülők is igyekeznek megóvni frissen házasodott gyerekeiket a korai gyerekvállalás problémáitól, ezért – vélhetően – a családtervezéssel (family planning) foglalkozó szakemberekhez irányítják őket. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a családtervezésre szakosodott szervezetek taglétszáma az 1960-as évek első felében jelentősen megugrott (a Netherlands Association for Sexual Reform, NVSH taglétszáma 1955 és 1965 között duplájára nőtt, 97.000-ről 206.000-re ugrott, de a tagság nagy része mára már elhagyta a szervezetet). A fogamzásgátló szerek használata a házasság előtti nemi életben is elterjedt, így a házasságkötés átlagéletkora tovább csökkent, a fiatal házaspárok anyagilag is felkészülhettek a gyerekvállalásra. Ebben az időszakban, az 1960-as évek közepén, új és hatékony fogamzásgátló tabletták és méhen belüli fogamzásgátlók jelentek meg, és sokan használni is kezdték őket. így az első és a második szülés közötti időintervallum meghosszabbodott, és némileg csökkent az első és a második szülések száma. A családméret további zsugorodásával értelemszerűen csökkent a 30 év fölötti korcsoportra jellemző (nők) termékenységi arányszám is. A négy-öt –, vagy többgyerekes család kivétellé vált. A nem várt, idős korban vagy házasságon kívül fogant gyerekek száma fokozatosan csökkent. A 70-es évek elejére az abortusztörvény változásai nyomán lehetővé vált a nem kívánt terhességek biztonságos megszakítása, így a nem óhajtott szülések száma tovább csökkenhetett. A „kényszerházasságok” gyakorlata fokozatosan megszűnt, és ezzel az első házasságkötés átlagéletkora lassan emelkedni kezdett. Az abortusz természetesen továbbra is a családtervezés egyik eszköze maradt. Elsősorban olyankor
104
éltek vele, ha a férjezett nő nem kívánta megszülni sokadik gyermekét, ha egy idősebb nő veszélyesnek, vagy társadalmilag elfogadhatatlannak tartotta a gyerekszülést, de megszakították a házasságon kívüli terhességeket is. A 70-es évek elejére a sterilizálás is elterjedt családtervezési stratégiává vált, így a második-, harmadik vagy ennél is magasabb rendű szülések száma tovább csökkent, a termékenység a helyettesítési szint alá esett. Miután elfogadottá vált, hogy a házasságon belüli nemi kapcsolat nemcsak az utódnemzést szolgálja, és a hatékony fogamzásgátló szerek is megjelentek, újabb változás következett. A jogi procedúrák leegyszerűsödése a válások számának növekedéséhez vezetett. A házasságkötéseket követő válás vagy a különélés a fiatal korosztályokra is jellemző demográfiai eseménnyé vált. Mivel ekkorra a párok már nem azzal a szándékkal kötöttek házasságot, hogy a házasságkötés után rögtön gyereket vállaljanak, kevésbé lett fontos, hogy kapcsolatukat hivatalossá tegyék. Miért ne élhetnének együtt, és házasodnának össze később, majd ha gyereket akarnak – gondolták? Az együttélés voltaképpen ugyanolyan stabil kapcsolatot jelentett, mint a házasság, mindössze abban különbözött ez utóbbitól, hogy a partnereknek „nem volt papírja” róla. Az első házasságkötési arányszámok csökkenni-, a házasságkötés átlagéletkora pedig emelkedni kezdett. Bár elterjedt az együttélés, a párok számára mégis a házasság maradt a komoly párkapcsolat „valódi” formája, így megnőtt a házasságkötést csupán nyolc hónappal követő szülések száma. Egy idő után azonban a partnerek már nem érezték szükségét annak, hogy gyermekük születése előtt házasságot kössenek, így jelentősen csökkent a tartós házasságok száma, és tovább nőtt az első házasságkötés átlagéletkora. Ritkábbá vált az újraházasodás, megnőtt a házasságon kívüli termékenységek száma különösen az idősebb nők körében. Néhányan közülük tudatosan vállaltak gyereket anélkül,
105
hogy tartós kapcsolatban éltek volna egy férfival [...] A házasok és az élettársi kapcsolatban élők már nem különböztek sem a gyermekvállalás szándéka, sem a tervezett gyermekek száma tekintetében. A termékenységek száma tartósan a helyettesítési szint alá esett. Elképzelhető, hogy a családalapításban bekövetkezett változások különbözőképpen zajlottak le a harminc európai államban, így lehetetlen minden ország esetében részletesen vázolni ezt a folyamatot. Ennek ellenére az európai országok különböző csoportokba sorolhatók aszerint, hogy melyik fázisában tartanak az egyre kisebb termékenységi arányszámokkal jellemezhető második demográfiai átmenetnek. Az átmenet négy legfontosabb vonását a következőképpen határozhatjuk meg: 1. a „házasság aranykorát” az „együttélés hajnala” váltja fel 2. a „trónörökös és szülei” (king-child with parents) családmodelljét a „királyi pár és gyermeke” (king-pair with child) váltja fel 3. a megelőző fogamzásgátlás (preventive contraception) helyét az önmegvalósító fogamzásgátlás (selffulfilling contraception) váltja fel 4. az egységes családmodell pluralizálódik EURÓPAI ORSZÁGAINAK OSZTÁLYOZÁSA A MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENETBEN ELFOGLALT HELYÜK SZERINT Az átalakulási folyamat csupán két európai országban teljesedett ki: Svédországról és Dániáról van szó. Bár e két ország néhány jellemzőjét tekintve különbözik a fent bemutatott modelltől, mégis ezekben az országokban 1956 és 1960 között 10%-ról 40% fölé emelkedett a
106
házasságon kívüli születések aránya. És ami ennél is jobban jelzi az individualizmus felé tartó átmenetet, Dániában és Svédországban megváltozott a házasság társadalmi presztízsének megítélése. A következő csoportokat aszerint különítettük el, hogy a csoportokat alkotó országok a második demográfiai átmenet melyik szakaszában találhatók. Az első csoportba Dánia és Svédország mellett Európa északi és nyugati országait soroltuk, amelyek a demográfiai átmenet fentebb vázolt sajátosságainak megfelelően viselkednek. Finnország, Norvégia, az Egyesült Királyság, Ausztria, Belgium, Franciaország, az NSZK, Hollandia, Svájc, Olaszország a második demográfiai átmenet előrehaladott fázisában van. Ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban a születési arányszám általában 10 és 12 ezrelék alá esik, és a népesség természetes növekedési aránya (a születések és halálozások közötti különbség) nem nagyobb 0,4%-nál, vagy éppen negatív (lásd az első táblázat adatait). A második csoportba Dél-Európa országai tartoznak: Görögország, Málta, Portugália, Spanyolország és Jugoszlávia. Ezeket az országokat az különbözteti meg az első csoportba tartozóktól, hogy itt kevésbé látványos a termékenység csökkenése: a születési arányszámok jelenleg 12–16 ezrelék között ingadoznak, és a természetes növekedési arány általában meghaladja a 0,4%-ot. Ezekben az országokban a második demográfiai átmenet késik, de semmi kétség afelől, hogy megjelenik majd, és ki is fog teljesedni (lásd az első táblázat adatait). A harmadik csoportot Kelet-Európa országai alkotják. Csehszlovákia, az NDK, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és Románia. A második világháborút követő politikai események több szempontból is külön kategóriává teszik ezt a régiót, ezekben az országokban a demográfiai átmenet is másként alakult. A második világháború után itt például kevésbé vált fontossá a nagyobb szexuális szabadság. Válaszként a politikai
107
rendszer erőszakos társadalomszervező igényére, ezekben az országokban erősebben ragaszkodtak a magánélet tradicionális értékeihez, mint Európa nyugati felében. Másrészt ezekben az országokban hamarabb legalizálták az abortuszt, mint Nyugat- Európában, ráadásul a termékenység növekedését célzó kormányzati intézkedések is befolyásolták a születések számát (növelték). Jelenleg Kelet-Európában a születési arányszámok 14 ezrelékhez közelednek (Magyarország és Lengyelország kivételével, ahol ez az érték 12,2- illetve 18,2 ezrelék, lásd az első táblázat adatait). A negyedik csoportba Európa azon országait soroltuk, amelyek történelmi és kulturális sajátosságaikból adódóan az első demográfiai átmenet különböző szakaszaiban tartanak. Izland, Írország, Albánia, Törökország és a Szovjetunió bizonyos részei tartoznak ehhez a csoporthoz. Nagyon nehéz előrejelezni, hogy a fenti államokban mikor indul meg a második demográfiai átmenet, ha megindul egyáltalán. Jelenleg ezekben az országokban a születési arányszámok magasabbak az európai átlagnál, a természetes növekedési ráta pedig 0,9 (Izland) és 2,1 (Törökország) között alakul (lásd az első táblázat adatait). 1. táblázat. Az európai országok népességszáma 1985-ben Régió és ország
Észak-Európa Dánia Finnország Izland Írország Norvégia Svédország
Évközepi népesség 1985-ben (ezer)
Születési arányszám (1000 főre)
Halálozási arányszám (1000 főre)
Természetes szaporulat (százalék)
5,114 4,908 241 3,552 4,153 8,350
10,6 12,8 15,9 17,5 12,4 11,8
11,4 9,8 7,1 9,0 10,6 11,3
–0,08 0,30 0,88 0,85 0,18 0,05
108
Egyesült Királyság NyugatEurópa Ausztria Belgium Franciaország NSZK Lichtenstein Luxemburg Hollandia Svájc Dél-Európa Albánia Görögország Olaszország Málta Portugália Spanyolország Törökország Jugoszlávia Kelet-Európa Bulgária Csehszlovákia NDK Magyarország Románia Szovjetunió
56,125
13,3
11,9
0,14
7,555 9,903 55,172 61,020 28 366 14,484 6,374
11,5 11,5 13,9 906 13,2 11,1 12,1 11,5
11,8 11,2 10,1 11,5 5,7 10,8 8,5 9,2
–0,03 0,03 0,38 –0,19 0,75 0,03 0,36 0,23
2,962 9,935 57,128 383 10,229 38,602 49,272 23,123
26,2 11,7 10,1 14,2 12,8 12,5 30,2 15,9
5,8 9,3 9,5 7,4 9,6 7,8 9,4 9,1
2,04 0,24 0,06 0,68 0,32 0,74 2,08 0,068
8,957 15,500 16,644 10,649 23,017 278,618
13,2 14,5 13,7 12,2 15,5 19,6
12,0 11,8 13,5 13,9 10,3 10,8
0,12 0,27 0,02 –0,17 0,52 0,88
Forrás: ENSZ – Population and Vital Statistics Report, Series A, Vol.38 No.4 . Törökországi adatok: World Population Prospects: Estimations and Projections as Assessed in 1984 (New York 1986), és A. Monnier: La conjuncture démographique: l'Europe et les pays dévelopes d'outre-mer. In.: Population, Vol 41, No. 4–5, table 2., p. 838
A fenti csoportosítás azért lehet hasznos, mert összefüggéseket teremt az alábbi demográfiai eseményekre vonatkozó adatok között, és ezáltal bemutathatjuk, hogyan zajlott le a második demográfiai átmenet.
109
HÁZASSÁG, VÁLÁS, EGYÜTTÉLÉS Az altruista házasságmodellről az individualista házasságmodellre való áttérést, azaz a „házasság aranykorát” felváltó „együttélés hajnala”-ként nevezett drámai változást számos mutató szemlélteti. A mutatók közül a teljes (első) házassági arányszám értéke lesz különösen érdekes, azaz az egy évben 1000 nem házas 50 év alatti férfira vagy nőre számolt korspecifikus (első) házasságkötési arányszámok összege. Ez a szám azoknak a férfiaknak és nőknek az arányát mutatja meg, akik az adott évben házasságot kötnek, vagy kötöttek. Annak ellenére, hogy ezzel a számítási eljárással 1000 házasra akár 1000-nél is több házasság eshet, ami természetesen lehetetlen, ha valós kohorszokkal számolunk, ennek ellenére ezek a számok jól tükrözik a változásokat. A 2. táblázat azt mutatja be, hogyan változnak a francia demográfus, Alain Monnier által publikált házassági ráták 1965–1980 között: 2. táblázat Az európai államok 50 év alatti népességére számított teljes első házasságkötési arányszám 1965 és 1985 között: (1000 hajadon/nőtlen személyre)
Régió és ország Észak-Európa Dánia Finnország Észak-Írország Norvégia Svédország Anglia és Wales Skócia Nyugat-Európa Ausztria Belgium Franciaország
Férfiak Nők 1965 1970 1975 1980 1985 1965 1970 1975 1980 1985 1026 959 980 921 986 1038 1112
752 896 1134 922 584 1009 1055
621 638 900 755 566 840 899
491 608 750 615 486 754 786
527a 610b – 546a 479a 666a 749c
984 930 952 872 957 1002 1023
799 939 1086 956 624 1040 1030
661 702 942 794 628 876 889
592 671 766 648 525 761 792
559a 668b – 571a 514a 669a 750c
923 854 731 690 637 994 913 751 675 613 992 966 854 746 688d 1002 981 888 775 718d 1013 915 822 689 530 993 919 858 706 542
110
NSZK Luxemburg Hollandia Svájc Dél-Európa Görögország Olaszország Portugália Spanyolország Jugoszlávia Kelet-Európa Bulgária Csehszlovákia Lengyelország Románia
913 – 1124 892
896 870 1013 868
734 852 767 624
644 653 671 643
578 567a 627c 651a
1102 – 1130 897
974 870 1062 829
764 799 827 650
656 661 691 659
591 579a 647c 671a
1218 998 1105 1008 991
1080 1017 1187 1030 991
1180 894 1450 949 865
848 764 840 749 –
942c 731c 798a 684c –
1185 1024 1012 982 1027
1056 1007 1090 1003 970
1158 931 1275 1024 892
875 765 808 735 –
986c 733c 811a 675c –
951 965 – 909
963 918 – 891
969 927 948 993
923 796 838 –
878b 870b 870b –
893 901 – 942
976 906 – 840
1010 976 940 998
981 892 900 –
943b 934b 967b –
Források: Monnier, „La conjuncture démographique”, Table 4, p. 840, valamint személyes közlés a 1984 b 1983 c 1981 d 1982
1965-ben azokban az észak- és nyugat-európai országokban, ahol kiteljesedett a második demográfiai átmenet (az első csoport országai ezek), a házassági ráták 1000 körüliek voltak, azaz majdnem mindenki házasságban élt. Ez volt a házasság aranykora.15 A házassági ráták csökkenése egyértelműen Svédországban indult el, ahol 1970-re a férfiakra 584, a nőkre 642 lett ez a szám. Svédországot 1975-től Dánia és Svájc követte. A legutóbbi felmérések szerint, ha a jelenlegi attitűdök nem változnak, a házasulandó korúak 50-60%-a nem házasodik meg. Az attitűdök változása pedig egyáltalán nem valószínű, hiszen a házasságkötés életkora a 70-es évekig folyamatosan csökkent, de ezt a házasság egyre későbbre halasztása követte, (lásd a 3. táblázatot) Bár még nem biztos, hogy a
15
Kooy, G. A. (1975): Seksualiteit, huwelijk en gezin in Nederland (Sexuality, Marriage, and the Family in the Netherlands), van Loghum Slaterus, Deventer, 140. o.
111
házasságkötés „halogatása” a házasodási szándék megváltoztatásához is vezet, mégis tisztán látszik, hogy a következő évtizedekben (a 60-as 70-es évekhez viszonyítva) minden generációban csökken azoknak a száma, akik valaha házasságot kötnek. Dél-Európában később kezdődött ez a változás. 1975ben még mindig magas volt a teljes házasodási arány, ez a folyamat csupán az 1970-es évek közepétől fordult meg. 1975-ben Kelet-Európában a házassági ráták magasabbak voltak, mint tíz évvel korábban. Az arányszámok csökkenése az említett periódusban az NDK-ban és Magyarországon volt a legnyilvánvalóbb. A teljes népesség 1000 tagjára számított házassági arányszám a gyors változás másik mutatója. Ez a ráta 1984ben az észak- és nyugat európai államokban öt és hét százalék között ingadozott, míg 1970-ben hét és tíz százalék körüli értékeket vett fel (lásd a 3. táblázatot). Ez az arányszám Kelet-Európában is jelentősen csökkent, jóllehet, ebben a régióban a teljes házassági arányszám nagyobb, mint az első csoport országaiban. Kelet-Európában mostanáig lassan csökkent a házassági arányszám, a legutóbbi adatok szerint az első házasságkötés átlagéletkora (nők esetében) 20-22 év, azaz valamivel alacsonyabb mint másutt, (lásd a 3. számú táblázatot). Ez az érték 1984-ben Dániában és Svédországban volt a legmagasabb, 26,1, illetve 27,3 év.
112
3.táblázat. Európai országok házasodási statisztikája: 1970 és 1984 között Régió és ország
Észak-Európa Dánia Finnország Izland Írország Norvégia Svédország Egyesült Királyság Nyugat-Európa Ausztria Belgium Franciaország NSZK Luxemburg Hollandia Svájc Dél-Európa Görögország Olaszország Málta Portugália Spanyolország Törökország Jugoszlávia Kelet-Európa Bulgária Csehszlovákia NDK Magyarország Lengyelország Románia Szovjetunió
Házasságkötési Nők arányszám 1000 átlagéletkora lakosra első házasságkötéskor 1984ben vagy későbbi adatok alapján a
Nők átlagéletkora az első gyermek születésekor 1984-ben vagy későbbi adatok alapján a
1970
1984
7,4 8,8 7,8 7,1 7,6 5,4 8,5
5,6 6,0 5,9 5,2 5,0 4,5 7,0
26,1 24,8 24,4 25,1 24,4 27,3 23,6
25,4 25,7 b 22,9 25,7 26,1 e 26,5 25,6 d
7,1 7,6 7,8 7,3 6,4 9,5 7,4
6,1 6,0 5,1 5,9 5,4 5,7 6,0
23,7 22,3 23,9 24,4 23,3 24,1 25,9
24,8 c 24,9 c 25,6 c 26,0 c 25,5 c 26,3 26,8 c
7,7 7,4 7,3 9,0 7,3 – 9,0
5,3 5,2 7,9 6,9 4,8 6,9 7,3
22,5 24,0 24,4 22,7 24,4 e 17,7 b 22,1 e
23,4 25,2 – 23,6 23,9 e 20,1 e 23,1 e
8,6 8,8 7,7 9,3 8,6 7,2 9,7
7,5 7,9 8,0 7,0 7,7 7,8 9,6
20,8 21,1 21,5 21,6 22,6 – –
22,3 22,9 22,4 23,1 23,6 22,9 23,2 f
113
Források: Európa Tanács, Recent Demographic Developments in the Member States of the Council of Europe (Strasbourg:1986); Monnier, „La conjoncture démographique”, and personal communication, 1986; G. Calot, Institut National d'Études Démographiques (INED), personal communication, 1986; Eurostat Demographic Statistics, 1986; UN, Demographic Yearbook, 1984 and earlier editions. a
A legtöbb adat 1984-re vagy ehhez közeli évekre vonatkozik. Az 1979re vagy korábbra vonatkozó adatok jelzettek. b 1978 c Csak törvényes születések. d Az anya első házasságában született első gyermek. e 1979 f 1974
Az előző két országban és Izlandon a házasságon kívüli születések aránya is jóval 40% fölött van, és a nők életkora első házasságkötéskor jelenleg magasabb mint az első gyereküket szülő nők átlagéletkora a legalacsonyabb egész Kelet-Európában. Gérard Calot francia demográfus két észak- és nyugat európai országban végzett longitudinális vizsgálat alapján az első házasságkötés átlagos életkorának csökkenését illetve emelkedését állapítja meg.16 1955-ben ezekben az országokban a nők általában 23 és 25 év között kötöttek házasságot (ez volt a házasságkötés átlagéletkora). Ez az átlagéletkor 1966-ban Dániában 22,4 év, Svédországban 23,4 év, 1968-ban Finnországban 23,3, 1973-ban Norvégiában 22,4; az NSZK-ban 1976-ban 22,5 év, Hollandiában 1976ban 22,6 év volt, és ezek nagyon alacsony értékek.
16
Calot G. (1986): Institut National d'Études Démographiques, personal communication
114
Észak és Nyugat Európában a házasodási kedv az újraházasodás elutasításával jár együtt. Jóllehet, a második házasságkötések száma növekedett, mégis sok elvált vagy özvegy férfi és nő választja inkább az élettársi kapcsolatot a házasság helyett. Ennek a döntésnek gyakran anyagi háttere van: például az első házasságból származó jövedelem vagy nyugdíj megtartása, de az igazán nyomós ok mégis a házasság mint intézmény gyengülése. John Modell, Frank Furstenberg és Douglas Strong amerikai szociológusok arra hívták fel a figyelmet, hogy a tradicionális társadalmakban a házasság státusváltást is jelentett, amely szigorú szabályok szerint történt: a házasság határkő volt az emberek életében, hiszen egyszerre jelentette a szülői ház elhagyását, a rendszeres nemi élet megkezdését, a szülővé válást, önálló munkahelyet, saját háztartás fenntartását.17 Mára azonban a jóléti államokban meglehetősen jók az életkörülmények, így a házasság már sokkal kevesebb változással jár, így a nem házas státus vagy az újraházasodás egyenértékű opcióvá-, a válás pedig sokkal egyszerűbbé és elfogadhatóbbá vált mint néhány generációval korábban. VÁLÁS A rendelkezésünkre álló európai válási statisztikák szerint legalább 1965 óta a válások száma folyamatosan emelkedik. Ausztriában, Dániában, Angliában, Walesben, Svédországban, az NSZK-ban, Magyarországon, azaz azokban az országokban, ahol a leggyakoribb a válás, 1980 körül évente 1000 házasságra 10-12 válás esett. Ha a teljes válási arányszámot a teljes házassági arányszámhoz viszonyítjuk, kimutatható, hogy egy adott évben hány
17
Modell, J., Furstenberg, F.F. Jr. és Strong, D. (1978): The Timing of Marriage in the Transition to Adulthood: Continuity, Change, 1860-1975, in: American Journal of Sociology, Vol. 84., Supplement, S120.-S150. o.
115
házasság végződik (minden valószínűség szerint) válással: a listát jelenleg Svédország vezeti (1982-ben ez az arány 45,4%). Svédországot Dánia követi (1983-ban a válások aránya 45,1%), Angliában és Walesben 40,4%. Lengyelországban, ahol a római katolikus egyház jelentős befolyással bír, 1970-ben 14,6% volt a válások aránya, és 1983-ra mindössze 15,5%-ra emelkedett. Európa déli részén viszonylag ritka a válás. Ennek egyik oka, hogy néhány déli országban tilos felbontani a házasságokat, másutt a válás procedúrája csak most egyszerűsödik. Észak- és Nyugat Európában a válások számának ugrásszerű növekedése azzal is magyarázható, hogy a 70-es évek első felében megváltoztak a házasság felbontására vonatkozó törvények: az egyik fél hibájából kimondott válás (matrimonial offence) mellett a kölcsönös beleegyezésen (mutual consense) alapuló házasságfelbontás kategóriája is megjelent, és a leggyakoribb válóokká változott. EGYÜTTÉLÉS Az európai fiatalság számára a valódi felnőttkor sajátos ismérvei a munkavállalás, a házasság és a gyerekvállalás, amely anyagi függetlenséget, hosszútávú elkötelezettséget és felelősségvállalást jelent. A tanulmányok befejezésének, a szülőktől való elköltözésnek és az együttélésnek sokkal kisebb súlya van a felnőtté válás folyamatában.18 Ennek ellenére a házasság nélküli együttélés társadalmi intézménnyé vált. Jan Trost svéd szociológus szerint „a mai Svédországban és Dániában a párok az együttélést nem a házasság helyett választják, ők csak együtt élnek.”19 Trost úgy véli, Svédországban az 18
Kiernan, K.E. (1986): Leaving Home: Living Arrangements of Young People in Six West European Countries, in: European Journal of Population, Vol. 2., No. 2., 177.-185.0.
19
Trost, J. (1979): Unmarried Cohabitation, International Library, Vasteras, 186. o.
116
1960-as évekig ritka volt az együttélés, de 1972–73 óta „normális” viselkedésnek tartják: „[1972–73 óta] a házasság nélküli együttélés olyan kapcsolattá változott, amely abban különbözik a házasságtól, hogy minden házas ismeri az együttélést, de az élettársi viszonyban élők közül nem mindenki volt házas.” Mivel több észak- és nyugat európai ország is követte a svéd és dán mintát, indokolt az „együttélés hajnaláról” beszélni. [...] Úgy tűnik, a 70-es évek elejétől az évtized végéig az „együttélés mint próbaházasság” helyét az „együttélés mint a házasság alternatívája” veszi át. A hat évnél régebben együtt élő párok (az összes élettársi kapcsolat 20%-a ilyen) körülbelül fele azt nyilatkozta, hogy nem szeretne házasságot kötni. Ez azt jelenti, hogy az 1970-es évek közepétől együtt élő párok 10%-a számára az együttélés végleges kapcsolatformát jelent. A házasodási hajlandóságban bekövetkezett változások a korspecifikus házassági görbéket is befolyásolják. Calot 1984-es adatai szerint Magyarországon a házasság továbbra is népszerű és fiatalon kötik, a nők 20 évesen. Svédországban a házasodási életkor (ha egyáltalán házasságot kötnek) a nők esetében 26 év, a gyerekek gyakran részt vesznek szüleik esküvőjén. Tekintettel arra, hogy az együttéléseket nem anyakönyvezik, néhány esetben az országok közötti összehasonlítás csak felmérésekből, illetve népszámlálásokból származó adatok alapján lehetséges. Az alábbi táblázat a különböző országok női lakosságának azt a részét tartalmazza, akik 1980 és 1981 között, illetve Hollandiában 1984-ben házasságban vagy élettársi kapcsolatban éltek:20
20
Van de Giessen, G.J. (1986): Netherlands Fertility Survey 1982: A Summary of Findings, Central Bureau of Statistics, Voorburg, mimeo.
117
4. táblázat. A különböző országok női lakosságának az a része, aki házasságban, vagy élettársi kapcsolatban él (százalékos arány) ország Svédország Dánia Hollandia Franciaország Nagy Britannia
20-24 69 65 28 16 11
25-29 37 29 13 6 6
30-34 18 13 5 2 2
Nagyon fontos megérteni, hogy a házasság és az együttélés néha ugyanazon érem két oldala, hiszen mindkettő a párkapcsolat egyik formája. Bár a fenti listát Svédország vezeti, az együttélések aránya ott a legnagyobb, ha az élettársi kapcsolatban élő nők számát hozzáadjuk azokéhoz, akik házasságban élnek, a „de facto” párkapcsolatban élő nők aránya minden korcsoportban hasonló lesz. A 25-29 éves nők körében 1980 és 81-ben Nagy Britanniában 81%, Svédországban és Franciaországban 78%.21 Ezért hibás lenne arra a következtetésre jutni, hogy „a házasság megszűnése a család megszűnését is jelenti.” A család szempontjából irreleváns a különbség az élettársi és a házastársi viszony között. FORDÍTOTTA: GEAMBAŞU RÉKA ÉS PLAINER ZSUZSA
21
Höpflinger, F. (1985): Changing Marriage Behaviour: Some European Comparisons, Genus, Vol. 16., 41.-64. o.
118
A KISEBBSÉGEKRŐL1
A következő recenzió tárgyául választott Korunk szám az egyház és a vallás társadalmunkban betöltött helyét – szerepét próbálja meghatározni. Kiindulópontja, hogy a történelmi egyházak eltávolodtak híveiktől, a hívek pedig az egyháztól. A hívek elpártolása nyomán keletkezett világnézeti űrt a szekták töltik be. A lapszám szerzői kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a szekták térhódítása a történelmi egyházak fogyatékosságainak következménye: evangelizációs módszereik anakronisztikusak (p.22.), megnyilvánulásaikat „a konfliktushelyzetekhez hiányzó dinamizmus, a gyors váltás- és nyitás hiánya” (p.9.) jellemzi. A legélesebben talán Jakab Gábor fogalmaz: „Ha csak fékezni, akadékoskodni és tudálékoskodni tudunk fölszenteltségünkre hivatkozva klerikusi mivoltunkban az egyházban, körülöttünk értékes karizmák szinte észrevétlenül megfulladnak, vagy ami még rosszabb: már csírájukban megfojtódnak.” Ahogy az a fenti részletekből kiderül, a törzsanyag szerzőit aligha lehet egyházaikkal szembeni elfogultsággal vádolni, ami azonban mégis elszomorító, hogy a jó kritikai érzékkel rendelkező szerzők (egyházi-, vagy egyházközeli emberek) kizárólag negatív sztereotípiákat használnak a kisegyházak (ismertebb nevükön szekták) jellemzésekor. A kisegyházak ledorongolásába a szerzők egy része csak néhány udvariassági formula után kezd bele: egyikük kijelenti, hogy a történelmi egyházaknak „tisztességesen” kell viszonyulniuk „az újprotestáns felekezetek előretöréseihez” (p.22), amelyek, ahogy azt néhány bekezdéssel később megtudjuk, „rátukmáló (a szerző kiemelése) módszereikkel a szellemiekben alacsonyabb
1
Korunk: Kereső ember - kereső egyház, 1997/10
119
rendű embereket tudják csak befolyásolni”. „Neoprotestánsok, kisegyházak, szabadegyházak, szekták, hívők, pokeitok, rajongók, karizmatikusuk, fundamentalisták ... és még mi minden névvel nem illetik őket. – áll a másik írásban – De mi csak így beszéljünk most róluk: keresők.” (p.5.) Majd később: „Keressetek és találtok! – De mit? A Jehova Tanúinak mozgalma a vérátömlesztés megtagadásán túl még igen sok társadalom- és emberellenes tanítást tartalmaz. A Nazarénus gyülekezet tagjai megtagadják a katonai szolgálatot, és nem fognak fegyvert ... A Krisna-kultusz híveinek rémtanításait szinte fel sem lehet sorolni ... A Hit Gyülekezete istentiszteleteinek extázisa és rockzene-kultusza félelmetesen terjed már nálunk is, elsősorban Magyarország felől.” És végül következzék a lapszám számomra legdöbbenetesebb, ugyanakkor legnevetségesebb mondata: „Ursula Zöpfel asszonynak, a leverkuseni szektavédelmi központ vezetőjének gyermekét is elrabolta néhány éve egy szekta, de ő felvette a harcot ellenük.” (p. 142) A Korunk egyházas – szektás számának első, így értelemszerűen leghangsúlyosabb írása szerint egy falusi közösség tagjai úgy ítélik meg, hogy csak „a hitványa” csatlakozik a szektákhoz. Én úgy gondolom, ez nem az egyetlen helytálló vélemény. Évekkel ezelőtt rémülten fogadtam egy szektákról szóló szociológiai kutatás tervét. Az ötletgazda azzal nyugtatott meg, hogy a mezőségi adventisták semmiben sem különböznek a helyi reformátusoktól, de tévedett. Az adventisták gyönyörű emeletes házakban laktak, az ablakokban virág, az udvar tiszta. A helyi reformátusoktól eltérően úgy öltözködtek, beszéltek, éltek, amit köznapi nyelven „civilizáltnak” szoktunk nevezni. Fehérre meszelt házaik semmiben sem különböztek azoktól, amiket Nyugat-Európában járva lát az ember. De persze mindez csupán felületes benyomás, hiszen valószínűleg csak annyit láttam belőlük, amennyit a
120
Korunk szerzői, amikor megfogalmazták a kiadvány szemléletét meghatározó egyoldalú bírálatot. A mezőségi adventista kisegyház – jelen sorok írójánál alaposabb ismerői szerint – sokkal inkább képes integrálni a helyi roma közösségeket, mint a történelmi egyházak, amelyekbe sokan csak az egyházadó-fizetés és a segélycsomag osztás által tartoznak. Az adventisták ugyanakkor egy „különutas” modernizáció képviselői is: a mezőségi falvakban élő kisegyházak tagjainak jövedelme már a 80-as években a kisiparból, azaz a második-harmadik szektorból származott, miközben a történelmi egyházak tagjai kizárólag a mezőgazdaságban dolgoztak. Mint tudjuk, a szekundér-tercier szektor alkalmazottainak száma a gazdasági modernizáció egyik mutatója. Természetesen nem állítom, hogy a kisegyházak negatív jellemzésében ne lenne némi igazság. Tagadhatatlan, hogy némely szekta antiszociális tanokat hirdet, és agresszíven toborozza tagjait, de ez a róluk alkotott-alkotható képnek csak az egyik eleme. A kisegyházak szélsőségesen negatív bemutatását egyébként nem valamiféle elvont igazságosság-eszmény nevében kifogásolom. A Korunk, amelynek hasábjain (csak) elítélően szólnak a szektákról, olyan lap, amely tradíciójánál, presztízsénél fogva a diskurzus rangjára emeli azt a témát, amellyel foglalkozik: egy lapszám tartalma meghatározza, alakítja az olvasóközönség szociokulturális szókincsét, ezért olyan veszélyes egy-egy negatív minősítés. Ez a Korunk szám megalapozza és megerősíti a kisegyházakkal kapcsolatos előítéleteket: az olvasó, akinek amúgy sincs különösebben jó véleménye a szektákról, a lapszámban igazolva látja saját – elutasító – álláspontját: ha a szakemberek, a hozzáértő értelmiség így gondolkozik a kisegyházakról, akkor a kisegyházak valóban antiszociális értékeket testesítenek meg, tehát ártalmasak. Azt hiszem, túlzás nélkül állítható, a nevezett Korunk szám szerzői és szerkesztői intoleránsak a vallási kisebbségekkel
121
szemben, és ez azért furcsa, mert ők maguk is (szinte mindnyájan) egy (etnikai) kisebbség tagjai. PLAINER ZSUZSA
122
SZÁMUNK SZERZŐI
CSATA ZSOMBOR: szociológus, a BKAE Phd-hallgatója, a Max Weber Szakkollégium tagja. FÜLPESI GYULA: szociológus, a székelyudvarhelyi Budvár Szociális Központ igazgatója. GÁL-BORUS ÉVA: szociológus, BBTE Kolozsvár. GÁL-BORUS LÁSZLÓ: szociológus, a BKAE Phd-hallgatója, a Max Weber Szakkollégium tagja. GEAMBAŞU RÉKA: szociológus hallgató BBTE Kolozsvár, a Max Weber Szakkollégium tagja. KISS DÉNES: szociológus, az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Phd-hallgatója, a Max Weber Szakkollégium tagja. KISS TAMÁS: szociológus, az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Phd-hallgatója, a Max Weber Szociológiai Szakkollégium tagja. PLAINER ZSUZSA: szociológus, magiszter BBTE Európai Tanulmányok, a Max Weber Szakkollégium tagja. SÓLYOM ANDREA: szociológus, az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Phd-hallgatója, a Max Weber Szakkollégium tagja.
123
A kolozsvári Max Weber Szociológiai Szakkollégium története azzal kezdődött, hogy nyolc szociológia szakos diák úgy döntött, szeretné elmélyíteni az egyetemen tanultakat, megismerni a társadalomkutatás fortélyait, ezért szakkollégiumi jellegű képzés elindítását tervezgette, s 1994 őszére megszületett a Max Weber Szociológiai Szakkollégium gondolata. Részint a helyi Láthatatlan Kollégium, részint a magyarországi Széchenyi István és Bibó István szakkollégiumok mintájára. A Collegium Transsylvanicum Alapítvány (CTA) szárnyai, pontosabban jogi személyisége alá vette a szociológusokat, így a Max Weber Szakkollégium a CTA egyik projektjeként kezdte el működését, és a mai napig a CTA része maradt. A Max Weber Szakkollégium diákönszerveződésként indult, román és magyar csoportot is működtet. A kollégium tagság a kollégium létrejötte óta felvételi által nyerhető el, évente körülbelül öt helyet hirdetünk meg. A szakkollégium tevékenysége elég sokszínű (szakmai jellegű kapcsolatok fenntartása pécsi, szegedi-, és budapesti egyetemek szociológia tanszékeivel, vendégtanárprogram szervezése magyarországi meghívottakkal a BBTE Szociológia Tanszékével közösen), de a legfontosabb eredményeket a közösen végzett társadalomkutatások jelentik. 1998-1999-ben az ifjúsági korszakváltást és az etnikumközi viszonyokat érintő kérdésekben végeztünk felmérést észak-erdélyi középiskolások körében, eredményeinket román- és magyar nyelvű tanulmánykötetben jelentettük meg, amely a Nemzeti vagy nemzedéki integráció? címet viseli; 2000ben a Szakkollégium legfontosabb projektje román és magyar egyetemisták állampolgári kultúrájának vizsgálata volt, jelenleg a Nemzeti vagy nemzedéki integráció c. kötetben megfogalmazott problémákat gondoljuk tovább egy belső erdélyi középiskolásokból álló mintán.
124
